Kezdetben teremtette Isten az eget, a földet és mindent, ami égen-földön létezik. A föld kaotikus, lakatlan és üres volt, a mélységet sötétség borította be. De Isten Szelleme ott lebegett a mélységes vizek fölött. Parancsolt Isten: „Legyen világosság!” — és fölragyogott a világosság. Akkor Isten megvizsgálta a világosságot, és örömét lelte benne. Majd elválasztotta a világosságot a sötétségtől. Azután elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Majd leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt az első nap. Azután ismét parancsolt Isten: „Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza a vizeket egymástól!” Így teremtette Isten a boltozatot, amely elválasztotta a boltozat alatti vizeket a boltozat fölötti vizektől — és úgy is lett. Majd elnevezte a boltozatot égnek. Leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt a második nap. Azután ismét parancsolt Isten: „Gyűljön össze az ég alatt minden víz egy helyre, és váljon láthatóvá a szárazföld!” — és úgy is lett. Majd elnevezte a szilárd alapzatot szárazföldnek, az összegyűlt vizet pedig tengernek. Akkor Isten megvizsgálta, amit alkotott, és örömét lelte benne. Azután ismét parancsolt Isten: „Sarjadjon ki a földből mindenféle zöldellő növény: magot termő lágyszárú növények és gyümölcsfák, amelyek termésében szintén mag van!” — és úgy is lett. A földből kihajtott mindenféle zöldellő növény: magot termő lágyszárú növények és gyümölcsfák, amelyek termésében szintén mag van. Akkor Isten megvizsgálta, amit alkotott, és örömét lelte benne. Majd leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt a harmadik nap. Azután ismét parancsolt Isten: „Legyenek világító égitestek az ég boltozatán! Válasszák el a nappalt az éjszakától, szolgáljanak jelekül, és mutassák meg a kijelölt időket, napokat és éveket! Ragyogjanak az ég boltozatán, és világítsák meg a földet!” — és úgy is lett. Így alkotta Isten a két nagy világító égitestet: az erősebb fényűt, hogy nappal uralkodjon, és a gyengébb fényűt, hogy éjjel uralkodjon. Megalkotta a csillagokat is. Isten helyezte ezeket az ég boltozatára, hogy világítsanak a földre, hogy uralkodjanak nappal és éjjel, és hogy válasszák el a világosságot a sötétségtől. Akkor Isten megvizsgálta, amit alkotott, és örömét lelte benne. Majd leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt a negyedik nap. Azután ismét parancsolt Isten: „Mindenfajta vízi élőlény nyüzsögjön a vizekben! A föld felett, az ég boltozatán repdessenek szárnyas élőlények!” Így teremtette Isten a nagy víziállatokat és mindenféle egyéb vízi élőlényt, amelyek élnek, mozognak, és tömegesen nyüzsögnek a vízben. Teremtett mindenféle repülő szárnyas állatot is. Akkor Isten megvizsgálta, amit teremtett, és örömét lelte benne. Majd megáldotta őket: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, és népesítsétek be a tenger vizét! A szárnyas állatok is sokasodjanak, és terjedjenek el a földön!” Majd leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt az ötödik nap. Azután ismét parancsolt Isten: „Hozzon elő a föld mindenfajta szárazföldi állatot: háziállatokat, kisebb és nagyobb vadállatokat!” — és úgy is lett. Így alkotott Isten mindenféle nagyobb vadállatot, háziállatot és kisebb állatot. Akkor Isten megvizsgálta, amit alkotott, és örömét lelte benne. Szólt Isten: „Alkossunk embert, aki hasonló hozzánk, és olyan, mint mi. Uralkodjon a tenger halain, az ég madarain és a háziállatokon. Uralkodjon az egész földön és a kisebb állatokon, amelyek a földön mozognak!” Megteremtette hát Isten az embert, aki hasonlít hozzá. Úgy teremtette, hogy olyan legyen, mint ő. Férfinak és nőnek teremtette őket. Azután megáldotta őket: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet, és vegyétek birtokba! Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a többi állatokon, amelyek a földön élnek és mozognak.” Még azt is mondta nekik Isten: „Nézzétek! Nektek adok az egész földön minden magot termő növényt és minden gyümölcsfát, amelynek termésében mag van — ezek fognak táplálni benneteket. A föld összes állatainak pedig a zöldellő növényeket adom táplálékul. A mezei vadaknak, az égi madaraknak, és minden egyéb szárazföldi állatnak, amelyben az élet lehelete van, odaadtam a föld összes zöld növényét, hogy azt egyék.” Akkor Isten megvizsgált mindent, amit létrehozott, és nagyon jónak találta. Majd leszállt az este, azután felvirradt a reggel — ez volt a hatodik nap. Elkészült tehát az ég és a föld, és minden, ami bennük van. Isten a hatodik nap végére befejezte a teremtés minden munkáját, és a hetedik napon visszavonult az alkotástól. Mivel ezen a napon Isten visszavonult a teremtés minden munkájától, ezért megáldotta a hetedik napot, és különválasztotta azt a maga számára. Ez tehát az ég és föld, és minden bennük lévő teremtésének a története. Abban az időben, amikor az Örökkévaló Isten a földet és az eget megalkotta, még semmiféle növényzet nem volt a földön. Még a vadnövények sem csíráztak ki, mert az Örökkévaló Isten még nem küldött a földre esőt, hogy megöntözze — és ember sem volt, aki a földet megművelje. De vízpára szállt fel a földből, és megnedvesítette az egész föld felszínét. Akkor az Örökkévaló Isten kezébe vett egy rögöt a földből, és embert formált belőle. Majd életet adó leheletét az ember orrába lehelte — ezáltal lett Ádám élő lélekké. Az Örökkévaló Isten ültetett egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el Ádámot, akit formált. Majd fölnevelt a földből mindenféle gyönyörű gyümölcsfát, amely jó gyümölcsöt termett. A kertben volt két fa a többi között: az Élet Fája és a Jó és Rossz Megismerésének Fája. Édenből folyó eredt, hogy megöntözze a kertet. Ezután négy folyóra vált szét. [11-12] Az első folyó a Písón, amely végig kanyarog Havílá egész földjén, ahol illatos balzsam, drágakövek és jó minőségű arany található. *** A második folyó a Gihon, amely végig kanyarog Kús egész földjén. A harmadik folyó a Tigris, amely Asszíriától keletre folyik. A negyedik folyó az Eufrátesz. Az Örökkévaló Isten tehát az Éden kertjében helyezte el Ádámot, hogy ő művelje meg a kertet, és viselje annak gondját. Azután ezt parancsolta neki: „A kertben minden fának a gyümölcsét bátran megeheted, egy kivételével. A Jó és Rossz Megismerésének Fájáról nem szabad enned, mert amikor annak a gyümölcséből eszel, azon a napon biztosan meghalsz!” Majd ezt mondta az Örökkévaló Isten: „Nem jó Ádámnak, ha egyedül él! Alkotok számára egy hozzá illő segítőtársat.” Formált a földből mindenféle szárazföldi állatot és égi madarat, majd odavitte őket Ádámhoz, hogy nevezze el őket. Látni akarta, hogy Ádám melyiknek milyen nevet ad. Minden állatnak az lett a neve, amit Ádámtól kapott. Ádám el is nevezte a háziállatokat, az égi madarakat, és a szárazföldi vadállatokat, de egyiket sem találta magához illő segítőtársnak. Akkor az Örökkévaló Isten mély álmot bocsátott Ádámra, ezután kivette Ádám egyik bordáját, és annak helyét begyógyította. Ebből a bordából formálta ki az Örökkévaló Isten az asszonyt, majd odavitte Ádámhoz, aki örömében felkiáltott: „Ez már hozzám való! Mert csontja a csontomból, teste a testemből való, hát asszony legyen a neve, mert a férfiból származik!” Mivel ez így történt, a férfi elhagyja apja és anyja családját, és ragaszkodik a feleségéhez. Így lesz a férfi és felesége egy testté. Ádám és a felesége meztelenek voltak, de nem szégyellték magukat egymás előtt. Az Örökkévaló Isten sokféle vadállatot teremtett, de mind között a kígyó volt a legravaszabb. A kígyó egyszer megszólította az asszonyt, és ezt kérdezte tőle: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy ti nem ehettek a kert egyetlen fájának gyümölcséből sem?” Az asszony ezt válaszolta: „Nem, dehogy! A kert minden fájáról szabadon ehetünk, csak egyről nem. Arról az egyről, amely a kert belsejében van, Isten mondta, hogy ne együnk a gyümölcséből, sőt, hozzá se nyúljunk, mert különben meghalunk.” De a kígyó így felelt: „Ugyan, dehogy fogtok meghalni! Isten ezt csak azért mondta, mert jól tudja, hogy amikor esztek annak a fának a gyümölcséből, felnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint Isten: megismeritek mi a jó és mi a rossz.” Az asszony látta, hogy milyen gyönyörű a fa, és azt gondolta, hogy a gyümölcsök biztosan jóízűek lehetnek. Elhitte, hogy a gyümölcsök bölccsé teszik — ezért leszakított egyet, és megette. Majd adott a gyümölcsből a vele lévő férjének is, aki szintén evett belőle. Hirtelen, mintha mindkettőjüknek felnyílt volna a szeme, mindent másképp láttak. Azt is azonnal észrevették, hogy meztelenek — ezért összekötözött fügefalevelekből valami ágyékkötő-félét készítettek, és azt vették magukra. Mikor az alkonyat közeledett, és feltámadt az esti szellő, az Örökkévaló Isten sétára indult a kertben. Ádám és felesége meghallották, hogy közeledik, és elbújtak előle a fák közé. De az Örökkévaló Isten kiáltott: „Ádám, merre vagy?” „Meghallottam, hogy jössz, és féltem tőled, mert meztelen vagyok, ezért elbújtam” — felelt Ádám. „De honnan tudod, hogy meztelen vagy? Ki mondta neked? Talán ettél annak a fának a gyümölcséből, amelytől eltiltottalak?” — kérdezte Isten. „Az asszony, akit mellém adtál, ő kínált meg abból a gyümölcsből — úgy ettem” — magyarázkodott Ádám. Akkor az Örökkévaló Isten az asszonyhoz fordult: „Mit tettél?” „A kígyó, ő csapott be engem, azért ettem” — mentegetőzött az asszony. Az Örökkévaló Isten ezután a kígyóhoz szólt: „Átkozott legyél, mivel ezt tetted! Átkozottabb leszel, mint a többi vadállat! Egész életedben hason csúszva járj, és a föld porát egyed! Ellenségeddé teszem az asszonyt, téged pedig az ő ellenségévé teszlek. Leszármazottaid és az asszony leszármazottjai folytonosan harcolni fognak egymással. Az asszony leszármazottja a fejedre tapos, te pedig a sarkába harapsz.” Majd Isten az asszonyhoz fordult: „Megsokasítom a terhességeddel járó nehézségeket, és fájdalommal szülöd gyermekeidet. Szeretnél uralkodni a férjeden, mégis ő fog uralkodni rajtad.” Azután Ádámnak ezt mondta: „Parancsoltam neked, hogy ne egyél annak a fának a gyümölcséből, de te inkább a feleségedre hallgattál, az ő szavának engedtél, és ettél abból a gyümölcsből. Ezért megátkozom a földet miattad: egész életedben sok bajlódással és fáradsággal, naponta kell művelned, hogy megadja kenyeredet. Szántófölded töviseket és gyomokat nevel, te pedig azokat a növényeket eszed, amelyeket a földeden magadnak termelsz. Bizony, arcod verítékével kell megszerezned mindennapi kenyeredet! Halálod napjáig keményen dolgozol, amíg visszatérsz a földbe, amelyből kiformáltalak, mert porból vagy, és ismét porrá leszel.” Ezután Ádám elnevezte a feleségét Évának, mert Éva lett az ősanyja minden utána következő embernek. Majd az Örökkévaló Isten állatbőrökből jobb ruhákat készített Ádámnak és a feleségének, és abba öltöztette őket. Akkor az Örökkévaló Isten ezt mondta: „Most hát az ember olyanná lett, mint egyikünk: ismeri a jót és a rosszat. Nem engedhetjük meg, hogy kinyújtsa kezét, és szakítson az Élet Fájának gyümölcséből és örökké éljen.” Ezért kiűzte az embert az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből az ember testét kiformálta. Miután kiűzte őket, az Éden kertje elé kerubokat állított, lángoló karddal, amely minden irányban villogott. Azért állította oda a kerubokat, hogy őrizzék az Élet Fájához vezető utat. Ádám a feleségével, Évával hált. Ezután Éva gyermeket várt, majd fiút szült, akit Kainnak nevezett, mert örömében azt mondta: „Az Örökkévaló megsegített, hogy fiút szüljek!” Azután ismét fiút szült, Kain öccsét, Ábelt. Kain földműves lett, Ábel pedig juhpásztor. Történt egyszer, hogy Kain áldozatot vitt az Örökkévalónak a föld terméséből. Ábel is áldozott az Örökkévalónak, de ő a nyája elsőszülött bárányainak legjavából. Az Örökkévaló szívesen fogadta Ábelt és az áldozatát, azonban Kain és az áldozata nem nyerte el a tetszését. Emiatt Kain nagyon megharagudott és elkeseredett. Az Örökkévaló megkérdezte tőle: „Miért haragszol, és miért keseredtél el? Ha azt teszed, ami helyes, elfogadlak téged. Ha pedig nem: Nézd, a bűn lesben áll az ajtód előtt, és uralkodni akar rajtad. De ne engedj neki, hanem te uralkodj rajta!” Ezután Kain szólt Ábelnek: „Menjünk ki ketten a mezőre! ” Kimentek hát, és ott Kain rátámadt a testvérére és meggyilkolta. Az Örökkévaló megszólította Kaint: „Hol van Ábel, a testvéred?” Kain ezt felelte: „Honnan tudjam? Nem az én dolgom, hogy törődjek vele!” „Miért tetted ezt, Kain? Meggyilkolt testvéred kifolyt vére bosszúért kiált hozzám a földről — mondta az Örökkévaló. — Ezért megátkozlak: többé nem leszel képes megművelni a földet, amely beitta testvéred vérét, akit meggyilkoltál! Ha műveled a földet, az többé nem terem a számodra semmit, és hontalanul fogsz kóborolni a földön.” „Túl szigorúan büntettél meg! Ez elviselhetetlen! — ellenkezett Kain. — Látod, most elűzöl engem erről a megművelt termőföldről, kitaszítasz jelenlétedből, és hontalanul kell kóborolnom a földön. Attól félek, hogy akárki megölhet engem, akivel találkozom.” „Nem akarom, hogy ez történjen! — válaszolt az Örökkévaló. — Aki meggyilkolja Kaint, annak a családjából hét rokona kell fizessen az életével érte!” Az Örökkévaló ezzel a figyelmeztetéssel védte meg Kaint, hogy senki meg ne ölje, akivel találkozik. Kain tehát elfutott az Örökkévaló közeléből, és Édentől keletre, Nód földjén telepedett le. Ezután Kain a feleségével hált, aki terhes lett, majd fiút szült, akit Énóknak nevezett. Kain épített egy várost, és azt is a fiáról nevezte el. Énóknak is született fia: Írád, majd annak is lett fia: Mehújáél. Annak fia Metúsáél, annak fia pedig Lámek. Lámek két feleséget vett: Ádá és Cillá volt a nevük. Ádá szülte Jábált, aki az őse lett az állattartó, sátorlakó népeknek. Ádá másik fiát Júbálnak hívták, aki az őse lett a húros- és fúvós hangszerek zenészeinek. Cillá is szült fiút, Túbálkaint, és annak húgát, Naamát. Túbálkain mestere lett a különböző bronz- és vaseszközök készítésének. Egyszer Lámek így szólt a feleségeihez: „Ádá és Cillá, figyeljetek! Feleségeim, hallgassatok szavamra! Megöltem egy férfit, mert megsebesített, egy ifjút, mert megütött! Ha hétszeres a bosszú Kainért, akkor Lámekért hetvenhétszeres!” Ezután Ádám ismét hált a feleségével, Évával, aki ezután gyermeket várt, majd fiút szült. Éva elnevezte ezt a fiút Sétnek, mert azt mondta: „Adott nekem az Isten másik gyermeket Ábel helyett, akit Kain meggyilkolt!” Sétnek is született fia, akit Énósnak nevezett. Az ő életében kezdték az emberek segítségül hívni az Örökkévaló nevét. Ez Ádám leszármazottjainak felsorolása. Amikor Isten Ádámot megteremtette, saját magához hasonlóvá alkotta. Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, azután megáldotta, és teremtésük napján embernek nevezte őket. Amikor Ádám 130 éves lett, fia született, akit Sétnek nevezett. Sét is hasonlított Ádámra: olyan volt, mint az apja. Ezután Ádám még 800 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 930 éves korában halt meg. Sétnek 105 éves korában született Énós nevű fia. Ezután Sét még 807 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 912 éves korában halt meg. Énósnak 90 éves korában született Kénán nevű fia. Ezután Énós még 815 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 905 éves korában halt meg. Kénánnak 70 éves korában született Mahalalél nevű fia. Ezután Kénán még 840 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 910 éves korában halt meg. Mahalalélnek 65 éves korában született Jered nevű fia. Ezután Mahalalél még 830 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 895 éves korában halt meg. Jerednek 162 éves korában született Énók nevű fia. Ezután Jered még 800 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 962 éves korában halt meg. Énóknak 65 éves korában született Metúselah nevű fia. Ezután Énók még 300 évig szoros közösségben élt Istennel, és további fiai meg leányai születtek. [23-24] A földön Énók élete 365 évig tartott. Szoros közösségben élt Istennel, aki végül magához emelte. Ettől kezdve Énókot senki sem látta többé. *** Metúselahnak 187 éves korában született Lámek nevű fia. Ezután Metúselah még 782 évet élt, további fiai és leányai születtek, végül 962 éves korában halt meg. Lámeknak 182 éves korában fia született, akit Nóénak nevezett, mert ezt mondta: „Ez a fiú hoz nekünk megnyugvást és vigasztalást fáradságos munkánk közepette ezen a földön, amelyet az Örökkévaló megátkozott.” Lámek még 595 évet élt Nóé születése után, további fiai és leányai születtek, végül 777 éves korában halt meg. Miután Nóé elmúlt 500 éves, három fia született: Sém, Hám és Jáfet. Az emberek elszaporodtak és elterjedtek a földön. Isten fiainak tetszettek az emberek leányai, mert nagyon vonzónak látták őket. Akik megtetszettek nekik, azokat el is vették feleségül. *** Akkor az Örökkévaló ezt mondta: „Ne maradjon szellemem örökké az emberben, hiszen ő csak halandó földi lény! Legyen hát életének ideje mindössze 120 esztendő.” Isten fiai elvették az emberek leányait, akik gyerekeket szültek nekik. Ezekből lettek a régi idők híres-nevezetes hősei, nagy harcosok, akik akkoriban — sőt még később is — éltek a földön. Az Örökkévaló látta, hogy az ember gonoszsága az egész földön elhatalmasodott. Megvizsgálta és úgy találta, hogy az emberek szívében minden gondolat, szándék és terv mindig csak rosszra irányul. Emiatt az Örökkévaló megbánta, hogy embert teremtett a földre, és bánkódott. Majd az Örökkévaló elhatározta: „Eltörlöm a földről az embert, akit teremtettem! Sőt, az állatokat is elpusztítom vele együtt! Elpusztítom az embereket, a kis és nagy szárazföldi állatokat és a madarakat is, mivel már bánom, hogy megalkottam őket.” Nóé azonban kedves volt az Örökkévalónak, ezért neki megkegyelmezett. Ez Nóé nemzetségének története. Nóé igaz ember volt. Kortársai közül senki sem vádolhatta őt semmilyen bűnnel. Nóé szoros közösségben élt Istennel. Három fia született: Sém, Hám és Jáfet. [11-12] Az egész emberiség végleg rossz útra tért. Isten megvizsgálta a föld lakosait, és látta, hogy annyira erőszakosak lettek, hogy az egész földet elborították bűntetteikkel. *** Ezért Isten azt mondta Nóénak: „Elhatároztam, hogy minden embert kiirtok a föld színéről, mert az emberek erőszakossága már elborította az egész földet! Bizony, elpusztítom őket és a földet! Építs hát magadnak egy bárkát gófer fából, és tapaszd be kívül-belül szurokkal! Készíts benne szobákat és rekeszeket! Így készítsd el: a hossza 300, a szélessége 50, a magassága pedig 30 könyöknyi legyen! A bárka teteje alatt egy könyök magas nyílást hagyj a fény számára! Az ajtót a bárka oldalán helyezd el! Emeletes legyen a bárka: alsó, középső és felső szintet készíts benne! Tehát építsd meg a bárkát, mert hatalmas özönvízzel fogom elborítani az egész földet, és minden élőlényt kiirtok az ég alatt, amelyben élő lehelet van. Bizony, a szárazföldön minden élőlény el fog pusztulni! Veled azonban, Nóé, szövetséget kötök: te jöjj be a bárkába, s veled együtt a fiaid, feleséged és fiaid feleségei is jöjjenek be! Ugyancsak hozz be a bárkába mindenféle állatból kettőt-kettőt, hogy veled együtt életben maradjanak. Minden fajból egy hímet és egy nőstényt válassz! Mindenféle madárból, kis és nagy szárazföldi vadállatból is hozz be kettőt-kettőt a fajuk szerint — mindegyikből hímet és nőstényét —, hogy túléljék az özönvizet! Gyűjts össze mindenféle élelmet, és raktározd el a bárkában, mind a magatok, mind az állatok számára.” Nóé mindezt el is végezte: mindent pontosan úgy tett, ahogy Isten parancsolta. Azután az Örökkévaló szólt Nóénak: „Jöjj be a bárkába családoddal együtt, mert téged találtalak igazságosnak ebben a nemzedékben! A tiszta állatok fajaiból hozz magaddal hét párt, a tisztátalan fajokból pedig egy-egy párt — hímet és nőstényét! Az égi madarakból is hozz magaddal hét párt — hímet és nőstényét! Hozd be őket, hogy ezek a fajok ne pusztuljanak ki, hanem megmaradjanak a földön! Mert hét nap múlva nagy esőt küldök a földre: negyven nap és negyven éjjel szüntelen zuhogni fog. Elpusztítok és eltörlök a föld színéről minden élőlényt, amelyet alkottam.” Nóé mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Az özönvíz idején Nóé 600 éves volt. A fiaival, feleségével és a fiai feleségeivel együtt bement a bárkába az özönvíz elől. [8-9] Nóé engedelmeskedett Isten parancsának, és magával vitt a bárkába a tiszta és tisztátalan állatok, a madarak és a kisebb szárazföldi állatok fajaiból is egy-egy párt — hímet és nőstényét. *** Hét nap múlva az özönvíz valóban rátört a földre. Nóé életének 600. évében, a második hónap 17. napján felhasadt a föld, és a nagy mélység vizei mindenhol feltörtek a föld méhéből. Ugyanekkor meghasadt az égboltozat is: ettől kezdve negyven nap és negyven éjjel megállás nélkül zuhogott az eső. Ezen a napon Nóé és a fiai: Sém, Hám és Jáfet, azután Nóé felesége és fiainak feleségei beszálltak a bárkába. [14-16] A bárkában ott voltak velük az állatok is: mindenféle kisebb és nagyobb szárazföldi vadállat, háziállat, madár és egyéb szárnyas állat — minden fajból páronként egy hím és egy nőstény. Mindezek az állatok, amelyekben az élet lehelete volt, Nóéval együtt bementek a bárkába, ahogyan Isten megparancsolta. Amikor már mindannyian belül voltak, az Örökkévaló bezárta Nóé mögött a bárka ajtaját. *** *** Az áradat egyre csak növekedett, és a negyvenedik napon fölemelte a bárkát, amely ettől kezdve lebegett a víz színén, magasan az elborított föld felett. [18-19] Az özönvíz egyre hatalmasabb lett a földön, egyre csak áradt, és végül már a föld legmagasabb hegyeit is elborította. A bárka pedig a vízzel együtt fölemelkedett, és úszott a víz színén. *** Miután a víz a hegyeket elborította, még további 15 könyöknyit áradt. Ezért az özönvízben minden szárazföldi állat elpusztult: madarak, háziállatok, kis és nagy vadállatok, valamint az összes ember is. Aki és ami a szárazföldön élt, s orrában az élet lehelete volt — mind belefulladt az özönvízbe. Így törölte el a földről Isten az összes élőt: embereket és nagyobb állatokat, égi madarakat és kisebb állatokat egyaránt. Egyedül csak Nóé maradt életben, és mindazok, akik vele voltak a bárkában. Az özönvíz 150 napon keresztül erőt vett a földön, és teljesen elborította az egész szárazföldet. Isten azonban nem feledkezett meg Nóéról, és az állatokról, amelyek a bárkában voltak, hanem gondja volt rájuk: erős szelet küldött a vízzel borított földre, és az özönvíz apadni kezdett. Bezárta a mélység forrásait, az égboltozat ablakait, és az eső elállt. A víz ettől fogva folyamatosan apadt, és 150 nap múlva visszahúzódott a szárazföldről. A hetedik hónap 17. napján a bárka megfeneklett az Ararát-hegységben. Azután az ár tovább apadt, és a tizedik hónap első napján Nóé meglátta a hegyek csúcsait. Ezután negyven nappal Nóé kinyitotta a bárka egyik ablakát, amelyet ő készített, és kiengedett egy hollót. Az ide-oda szállt, amíg a víz teljesen föl nem száradt a földről. Később kiengedett egy galambot is, hogy lássa, vajon egészen leapadt-e a víz. De egy idő múlva a galamb visszatért, mert sehol sem tudott leszállni. Nóé kinyújtotta érte a kezét, és visszavette a bárkába. Azután hét napot várt, majd ismét kiengedte a galambot. Aznap este a galamb megint visszatért, de ezúttal már egy friss olajfalevelet hozott a csőrében! Ebből tudta meg Nóé, hogy a víz leapadt a földről. Újabb hét nap várakozás után ismét elengedte a galambot, amely nem tért vissza többé. Nóé életének 601. évében, az első hónap első napján az árvíz visszahúzódott a szárazföldről. Nóé ekkor eltávolította a bárka tetejét, körülnézett, és látta, hogy már szárad a föld. A második hónap 27. napjára azután teljesen fölszáradt a talaj. Akkor Isten szólt Nóénak: „Menj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal, és azok feleségeivel együtt! Engedd ki a veled lévő állatokat is: a madarakat, a háziállatokat és a vadállatokat — hadd szaporodjanak, sokasodjanak és terjedjenek el ismét a földön!” Így hát Nóé egész családjával együtt elhagyta a bárkát. Az állatok is kimentek a szabadba: minden kisebb és nagyobb szárazföldi állat és madár kiment a bárkából, mindegyik a saját fajtájával együtt. Ezután Nóé oltárt épített az Örökkévalónak. Mindenféle tiszta állat és madár közül vett néhányat, és az oltáron feláldozta azokat égőáldozatként. Az Örökkévaló megérezte az áldozat jó illatát, és kedvét lelte benne. Akkor magában ezt mondta: „Többé nem átkozom meg a földet az ember miatt! Hiszen az ember szívének szándékai és kívánságai gonoszak fiatalsága óta. Nem irtom ki többé a földről az élőlényeket úgy, ahogy most tettem. Amíg csak a föld megmarad, vetés és aratás, hideg és meleg, tél és nyár, nappal és éjszaka meg nem szűnik.” Isten a következő szavakkal áldotta meg Nóét és fiait: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a földet! Féljen és rettegjen tőletek minden földi állat, égi madár, és a tenger halai! Nektek adom őket. Ahogy a zöld növényeket, úgy most az összes élő állatot is nektek adom táplálékul. Csak a vért, amely a testet élteti, azt ne egyétek a hússal együtt! Az embert éltető vért számon kérem attól, aki ember-vért ont. Számon kérem a vadállattól, és az embertől is, ha ember életét oltja ki. Aki embervért ont, annak vérét ember ontsa ki, mert őt Isten a maga hasonlóságára teremtette! Ti pedig legyetek termékenyek, szaporodjatok, népesítsétek be a földet és sokasodjatok rajta!” Majd ezt mondta Isten Nóénak és a vele lévő fiainak: „Nézzétek! Én magam kötök most szövetséget veletek, és összes utódaitokkal, meg az összes állattal, amely veletek van — madarakkal, háziállatokkal, vadállatokkal, mindazokkal, amelyek a bárkából kijöttek, és amelyek majd ezután fognak élni a földön. Megígérem nektek: többé nem irtom ki az összes földi élőlényt vízáradattal, többé nem pusztítom el a földet özönvíz által. Ez a jele a szövetségnek, amelyet kötöttem veletek, és az összes jövendő nemzedékkel, meg a veletek lévő állatokkal, és azok jövendő nemzedékeivel: a szivárvány ívét helyezem a felhőkre. Ez lesz a jele a szövetségnek, amelyet veletek és az egész földdel kötöttem. Ezentúl, amikor felhővel borítom be az eget, és feltűnik rajta a szivárvány, emlékezni fogok szövetségemre, amelyet veletek és az összes földi élőlénnyel kötöttem: hogy a vízáradat soha többé nem növekszik minden élőlényt elpusztító özönvízzé. Mikor feltűnik az égen a szivárvány, látni fogom, és emlékezem az örök szövetségre, amelyet Isten kötött a földön élő emberekkel és állatokkal. Nézzétek! Ez a szivárvány! Ez a jele a szövetségnek, amelyet veletek és az állatokkal kötöttem!” [18-19] Ezek voltak Nóé fiai, akik vele együtt jöttek ki a bárkából: Sém, Hám és Jáfet. Az ő leszármazottjaik terjedtek szét, és népesítették be újra a földet. Hámnak később fia született, akit Kánaánnak neveztek. *** Nóé hozzákezdett, hogy megművelje a földet, és szőlőskertet is telepített. Egyszer bort készített a szőlő terméséből, ivott belőle, és megrészegedett. Éppen a sátrában feküdt öntudatlanul és meztelenül, amikor Hám — aki Kánaán apja volt — bement Nóé sátrába, és ott látta apját, aki ruhátlanul feküdt a földön. Majd kiment, és elújságolta két testvérének, hogy látta, amint apjuk meztelenül és részegen fekszik sátrában. Akkor Sém és Jáfet fogott egy nagyobb ruhadarabot, egymás mellé állva a vállukra terítették, majd hátrálva bementek apjuk sátrába, és betakarták Nóét. Közben egy pillanatra sem fordultak hátra, és nem látták apjukat meztelenül. Később Nóé felébredt és kijózanodott a részegségből. Amikor megtudta, hogyan bánt vele Hám, a kisebbik fia, felkiáltott: „Átkozott legyen Kánaán! Alávaló rabszolga legyen testvérei között!” Azután ezt mondta: „Áldott legyen az Örökkévaló, Sém Istene! Kánaán pedig legyen Sém rabszolgája! Isten terjessze ki Jáfet határait, és lakjon Jáfet Sém sátraiban! Kánaán pedig legyen Jáfet rabszolgája!” Nóé még 350 évig élt az özönvíz után, így a teljes életideje 950 évre terjedt, amikor meghalt. Az özönvíz után Nóé fiainak, Sémnek, Hámnak és Jáfetnek is születtek fiaik. Az ő leszármazottjaik a következők. Jáfet fiai: Gómer, Mágóg, Mádaj, Jáván, Túbal, Mesek és Tírász. Gómer fiai: Askenáz, Rífat és Tógarmá. Jáván fiai: Elísá, Társis, Kittím és Dódáním. Leszármazottaik elterjedtek, és belőlük alakultak ki a tenger partján és szigetein lakó népek és nyelvcsoportok. Hám fiai: Kús, Micraim, Pút és Kánaán. Kús fiai: Szebá, Havilá, Szabtá, Ramá és Szabteká. Ramá fiai: Sebá és Dédán. Kús fia volt Nimród is, az első, aki birodalmat épített, amelynek ő volt az uralkodója. Nagy vadász is volt, innen származik a mondás: „Nagy vadász, mint Nimród.” Ő volt az alapítója és első uralkodója ezeknek a városoknak: Bábel, Erek, Akkád és a Sineár földjén lévő Kalné. Innen terjesztette ki uralmát Asszíriára, ahol ezeket a további városokat építette: Ninive, Rehóbót-Ír, Kelah és Reszen. Ez utóbbi Ninive és a nagy város, Kelah között fekszik. Micraimtól származnak a következő országok népei: Lúd, Anám, Leháb, Naftúh, Patrósz, Kaszlúh és Kaftór. A filiszteusok Kaftórból származnak. Kánaán utódai: elsőszülöttje Szidón, azután Hét. Kánaántól származnak a következő népek: a jebúsziak, emóriak, girgásiak, hivviek, arkaiak, színiek, arvádiak, cemáriak és hamátiak. Ezek a népek azután elszéledtek és szétterjedtek. Az általuk benépesített terület Szidóntól Gerár felé Gázáig, és Sodoma, Gomora, Adma és Ceboim irányában Lesáig terjedt. Ezek tehát Hám leszármazottjai, akik országaik, nyelvük, származásuk és nemzetük szerint váltak szét egymástól. Sémnek, aki Jáfet bátyja volt, szintén születtek fiai. Sém egyik leszármazottja volt Héber, akitől a héberek nemzetsége ered. Sém fiai: Élám, Assúr, Arpaksad, Lúd és Arám. Arám fiai: Úc, Húl, Geter és Mas. Arpaksad fia Selah, annak fia pedig Héber. Héber két fia: Peleg és Joktán. Peleg azért kapta ezt a nevet, mert az ő idejében vált szét részekre a föld. Joktán fiai: Almódád, Selef, Hacarmávet, Jerah, Hadórám, Úzál, Dikla, Óbál, Abímaél, Seba, Ófir, Havílá és Jóbáb. Ezek mindannyian Joktán fiai. Az a terület, amelyen ők és leszármazottjaik éltek, Mésától Szefár felé a keleti hegyekig terjed. Ezek tehát Sém leszármazottjai nyelvük, származási csoportjaik és országaik szerint, ahogy elterjedtek a nemzetek között. Ezek tehát Nóé fiainak nemzetségei, származásuk szerinti rendben. Az özönvíz után tőlük népesedett be ismét a föld, és tőlük származtak a népek, amelyek mindenfelé elterjedtek a föld színén. Ebben az időben még a földön élő összes nép egy nyelven beszélt, és ugyanazokat a szavakat használták. Ahogy a népek terjeszkedtek Kelet felől, Sineár földjén egy síkságra érkeztek, és ott letelepedtek. Akkor ezt mondták egymásnak: „Gyertek, készítsünk téglákat, és égessük ki!” Így az égetett tégla lett az építőanyaguk, és a szurok szolgált kötőanyagként, hogy a téglákat összetartsa. Azután ezt határozták: „Gyertek, fogjunk össze, építsünk magunknak fallal körülvett várost, és egy égig érő tornyot! Építsük föl, hogy ezzel hírnevet szerezzünk magunknak, és tartsunk össze, hogy ne szóródjunk szét a földön!” Akkor az Örökkévaló leszállt, hogy megnézze a várost és a tornyot, amelyet a halandók építettek. Mert ezt gondolta magában: „Lám, ez a nép egy nyelvet beszél! Látom, hogy közös akarattal elhatározták ezt az építést. És ez még csak a kezdete annak, amit terveznek. Bizony, ha így folytatják, semmi sem akadályozza meg őket, hogy véghez is vigyék, amit csak akarnak! Szálljunk csak le hozzájuk, és zavarjuk össze a nyelvüket, hogy ne értsék meg egymást!” Így is történt, és innen szórta szét a földön az Örökkévaló a népeket. A város építése pedig félbeszakadt. Azért nevezik azt a várost Bábelnek, mert ott zavarta össze az Örökkévaló a népek nyelvét, és onnan szélesztette őket szét a földön. Ez a története Sém leszármazottjainak. Két évvel az özönvíz után, amikor Sém éppen száz esztendős volt, fia született, akit Arpaksadnak nevezett. Ezután Sém még 500 évet élt, és további gyermekei születtek. Arpaksad 35 éves volt, amikor fia született: Sélah. Ezután Arpaksad még 403 évet élt, és további gyermekei születtek. Sélah 30 éves volt, amikor fia született: Héber. Ezután Sélah még 403 évet élt, és további gyermekei születtek. Héber 34 éves volt, amikor fia született: Peleg. Ezután Héber még 403 évet élt, és további gyermekei születtek. Peleg 30 éves volt, amikor fia született: Reú. Ezután Peleg még 209 évet élt, és további gyermekei születtek. Reú 32 éves volt, amikor fia született: Szerúg. Ezután Reú még 207 évet élt, és további gyermekei születtek. Szerúg 30 éves volt, amikor fia született: Náhór. Ezután Szerúg még 200 évet élt, és további gyermekei születtek. Náhór 29 éves volt, amikor fia született: Táré. Ezután Náhór még 119 évet élt, és további gyermekei születtek. Táré 70 éves volt, amikor fiai születtek: Abrám, Náhór és Hárán. [27-29] Ez a története Táré leszármazottjainak. Táré fiai: Abrám, Náhór és Hárán. Hárán gyermekei: Lót, Milká és Jiszká. Hárán még apja életében meghalt a szülőföldjén, a káldeai Úr városában, Babilóniában. Abrám feleségül vette Szárajt. Náhór is megnősült, Milkát vette feleségül, Hárán leányát. *** *** Szárajnak nem született gyermeke, mert meddő volt. Táré felkerekedett a káldeai Úr városából, és elindult, hogy Kánaán földjére költözzön. Vele volt a fia, Abrám, és annak felesége, Száraj, meg az unokája, Lót, Hárán fia. El is jutottak Hárán városáig, de ott letelepedtek, és nem mentek tovább. Háránban azután Táré 205 éves korában meghalt. Az Örökkévaló szólt Abrámhoz: „Hagyd el országodat, rokonaidat és apád családját! Menj arra a földre, amelyet mutatok neked! Én pedig nagy nemzetté teszlek, és megáldalak, nevedet naggyá teszem, sőt, áldássá teszlek téged! Megáldom azokat, akik téged áldanak, de akik átkoznak téged, azokat én sújtom átokkal! Rajtad keresztül megáldom a föld összes nemzetségét!” Abrám engedelmeskedett az Örökkévalónak, és elhagyta Háránt. Ekkor 75 éves volt. Vele ment Lót is. Abrám magával vitte a feleségét, Szárajt, meg Lótot, Abrám testvérének a fiát, minden vagyonukat és összes szolgáikat, akikre Háránban tettek szert, és együtt indultak el Háránból, hogy Kánaán földjére menjenek. Amikor megérkeztek Kánaán földjére, Abrám egészen Sikem városáig, a Móré tölgyfáig vonult. Abban az időben még a kánaáni népek laktak azon a vidéken. Az Örökkévaló megjelent Abrámnak, és ezt mondta: „Abrám, leszármazottjaidnak adom ezt a földet.” Akkor Abrám oltárt épített ott az Örökkévalónak, aki megjelent neki. Azután Abrám tovább vonult dél felé a Bételtől keletre eső dombvidéken, majd tábort vert Bétel és Aj között. Ott is oltárt épített az Örökkévalónak, és imádta őt. Bétel nyugatra, Aj pedig keletre esett ettől a helytől. Innen is tovább vonult dél felé. Történt ezután, hogy éhínség támadt azon a vidéken. Abrám elhatározta, hogy családostul Egyiptomba költözik, hogy egy ideig ott lakjon, mert már nagyon szűkében voltak az élelemnek. El is indultak, és amikor már közel jártak az egyiptomi határhoz, Abrám ezt mondta Szárajnak, a feleségének: „Figyelj rám! Olyan szép vagy, hogy ha az egyiptomiak meglátnak, biztosan meg akarnak szerezni téged. Mivel azt gondolják, hogy a feleségem vagy, engem megölnek, téged meg elrabolnak. Kérlek, mondd azt nekik, hogy a húgom vagy, akkor a kedvedért nem bántanak engem sem! Így megmentheted az életem.” Amikor Abrám és családja Egyiptomba érkezett, az egyiptomiak hamar észrevették, hogy Száraj milyen gyönyörű. Az udvari főemberek is nagyon szépnek találták, és dicsérték szépségét a fáraónak, majd bevitték a fáraó háremébe. A fáraó Száraj kedvéért gazdagon megjutalmazta Abrámot: juhokat, kecskéket, marhákat, szamarakat, tevéket, rabszolgákat és rabszolganőket ajándékozott neki. Ugyanakkor az Örökkévaló súlyos csapásokkal sújtotta a fáraót, annak családját és egész udvartartását, mivel elvették Abrámtól a feleségét. Hívatta hát a fáraó Abrámot, és a szemére vetette: „Miért tetted ezt velem? Miért nem mondtad meg, hogy ez az asszony a feleséged? Miért mondtad azt, hogy a húgod? Emiatt vettem ide, hogy a feleségem legyen. Most hát halld meg parancsomat: itt a feleséged, visszaadom neked, de azonnal távozzatok Egyiptomból!” Majd parancsot adott, hogy Abrámot, egész családjával és minden vagyonával együtt kísérjék ki az országból. Abrám tehát családjával együtt keleti irányban elhagyta Egyiptomot, és visszatért Kánaán földjének déli vidékére. Lót is vele tartott. Abrám ekkorra már nagyon meggazdagodott: rengeteg állata, ezüstje és aranya volt. Apránként észak felé vándorolt, egészen Bételig. Elérkezett arra a helyre, ahol már korábban is táborozott: Bétel és Aj között. Ott ismét sátrat vert. Ez volt az a hely, ahol korábban Abrám oltárt épített az Örökkévalónak. Ott ismét áldozatot mutatott be neki, és imádta őt. Eddig Lót is Abrámmal együtt vándorolt. Neki is nyájai és csordái voltak, meg szolgái. Ezért a legelők már szűkösnek bizonyultak ahhoz, hogy Abrám és Lót összes állatait eltartsák. Nem maradhattak tovább együtt, mert mindkettőjüknek nagyon megszaporodtak a nyájaik és a csordáik. Abrám és Lót pásztorai összevesztek a legelők miatt, ráadásul akkoriban még a kánaáni és perizzi népek laktak azon a vidéken. Így hát Abrám átment Lóthoz, és ezt mondta neki: „Lót, kérlek, hallgass meg! Ne legyen tovább összeütközés közöttünk és pásztoraink között, hiszen közös ősapától származunk! Előtted van az egész vidék, váljunk el egymástól! Ha dél felé mész, én északra megyek, ha meg északra fordulsz, én megyek dél felé — de mindenképpen el kell válnunk egymástól!” Lót ekkor körülnézett a vidéken. Látta, hogy a Jordán völgye olyan, mint a jól öntözött kert. Ez ugyanis akkor történt, amikor az Örökkévaló még nem pusztította el Sodomát és Gomorát. A Jordán völgye egészen Cóárig még olyan volt, mint az Örökkévaló kertje, vagy Egyiptom földje. Ezért hát Lót a Jordán völgyét választotta lakóhelyül, és el is indult egész családjával és nyájaival együtt kelet felé. Így vált el egymástól Abrám és Lót. Abrám Kánaán földjén, Lót pedig a Jordán völgyében, a városok között sátorozott. Sodoma közelében vert sátrat. Sodoma lakói azonban nagyon gonoszok voltak, és súlyosan vétkeztek az Örökkévaló ellen. Az Örökkévaló megszólította Abrámot, miután Lót elvált tőle: „Tekints fel, és nézz körül onnan, ahol vagy: észak, dél, kelet és nyugat felé, mert ameddig ellátsz, azt a földet örökre neked és utódaidnak adom! Megszaporítom utódaidat: olyan sokan lesznek, mint a porszemek a földön. Meg sem számlálhatja őket senki, ahogy a porszemeket sem lehet megszámolni. Indulj el hát, járd be ezt a földet széltében-hosszában, mert neked adom!” Abrám tehát elindult, és fokozatosan tovább vándorolt, majd letáborozott és oltárt épített az Örökkévalónak Mamré tölgyesében, amely Hebron mellett fekszik. Ezek abban az időben történtek, amikor Sineár földjén Amráfel, Ellászár földjén Arjók, Élám földjén Kedorláómer, és Góim földjén Tidál uralkodott. Ezek a királyok háborút indítottak Bera, Sodoma királya, és annak szövetségesei: Birsa, Gomora királya, meg Sináb, Adma királya, meg Seméber, Cebóim királya, meg Bela — más néven Cóár — királya ellen. Az utóbbi öt király szövetséget kötött, és seregeiket egyesítették a Sziddím-völgyben — ahol ma a Holt-tenger völgye fekszik. Korábban tizenkét évig Kedorláómer uralkodott e királyok fölött, akik a tizenharmadik évben elhatározták, hogy föllázadnak Kedorláómer ellen. Emiatt a tizennegyedik évben Kedorláómer — a szövetségeseivel együtt — hadjáratot indított, amelynek során a következő népek seregeit győzte le: a refáiakat Asterót-Karnaimban, a zúziakat Hámban, az émieket Sávé-Kirjátaimban, a hóriakat a saját hegyükön, a Széír hegyén, egészen Él-Páránig, amely a sivatag szélén van. Azután Kedorláómer megfordult, és Én-Mispátba — más néven Kádésba — ment. Ott legyőzte az amálekiek seregét, majd az emóriakat is, akik Hacecón-Támárban laktak. [8-9] Ezután érkezett Kedorláómer és serege a Sziddím-völgybe, hogy megütközzön az említett öt királlyal. Felsorakozott hát a két sereg egymással szemben a völgyben: négy király és a seregeik az egyik oldalon, öt király és a seregeik a másikon. *** A Sziddím-völgyben abban az időben igen sok szurokforrás fakadt, amelyek kisebb-nagyobb gödröket töltöttek meg. Amikor a csata során Sodoma és Gomora királyai megfutamodtak, seregükből sokan beleestek a szurokkal telt gödrökbe, akik pedig életben maradtak, a hegyekbe menekültek. Kedorláómer és győztes serege ezután bevonult Sodomába és Gomorába, kirabolta a házakat, és minden zsákmányt elvitt, még az élelmet is. Mivel Lót — Abrám testvérének fia — ekkoriban Sodomában lakott, a győztes sereg őt is fogságba hurcolta minden vagyonával együtt. Egy menekült azonban eljutott a nomád Abrámhoz, és mindent elmondott neki. Abrám ekkor az emóri Mamré tölgyesében táborozott. Mamré, Eskól és Ánér testvérek voltak, és mindhárman Abrám szövetséges társai. Amint Abrám meghallotta, hogy Lót fogságba esett, azonnal összehívta és felfegyverezte hűséges szolgáit, akik már az ő szolgálatában születtek és nevelkedtek föl: összesen 318-an voltak. Ezzel a csapattal indult az ellenség üldözésére. Egészen Dánig ment, ott érte utol őket. Akkor Abrám kisebb csoportokra osztotta a csapatát, és éjszaka egyszerre több oldalról megtámadta és megfutamította az ellenséget. Majd tovább üldözte őket egészen Hóbáig, amely Damaszkusztól északra fekszik. Visszavett az ellenségtől minden zsákmányt, kiszabadította és visszahozta Lótot, a családjával és minden vagyonával együtt, az asszonyokat, meg a többi foglyot is, akiket az ellenség elhurcolt. Miután Abrám így legyőzte Kedorláómert és a vele szövetséges királyokat, hazafelé indult. Sodoma királya kivonult Abrám elé a Sávé-völgybe — más néven a Király-völgybe —, hogy köszöntse. Melkisédek, Sálem királya, a Felséges Isten papja Abrám elé ment, kenyeret és bort hozott neki, majd megáldotta: „A Felséges Isten, aki az eget és földet teremtette, áldjon meg téged, Abrám! Áldott legyen a Felséges Isten, aki győzelmet adott neked, Abrám, ellenségeid fölött!” Akkor Abrám Melkisédeknek adta a csatában szerzett zsákmánya tizedrészét. Sodoma királya ezt mondta Abrámnak: „Tartsd meg a zsákmányt magadnak, csak a népemet engedd szabadon!” De Abrám ezt válaszolta: „Nem! Megesküdtem az Örökkévalónak, a Felséges Istennek, aki teremtette az eget és a földet, hogy semmi szín alatt nem veszek el abból, ami a tiéd —, még egy fonalszálat, vagy egy saruszíjat sem! Nehogy azt mondhasd, hogy te tettél engem gazdaggá! A magam számára tehát nem fogadhatok el semmit. Legfeljebb azt ajándékozd nekünk, amit a harcosaim útközben megettek, és ami a szövetségeseimet megilleti, akik velünk együtt harcoltak: Anér, Eskól és Mamré hadd vegyék ki részüket a zsákmányból!” Ezek után az Örökkévaló látomásban szólt Abrámhoz: „Ne félj, Abrám! Én vagyok a pajzsod, és bőséges lesz a jutalmad!” De Abrám így felelt: „Ó Uram, Örökkévaló! Mit ér nekem a jutalom, ha gyermektelenül halok meg, és a damaszkuszi Eliézer lesz az örökösöm!” Látod, nem adtál nekem gyermeket, és minden vagyonom ezé a szolgámé lesz! Az Örökkévaló azonban ezt válaszolta: „Nem Eliézer örököl utánad! A saját fiad, aki tőled származik — ő lesz az örökösöd!” Majd az Örökkévaló kivitte Abrámot a szabad ég alá, és ezt mondta: „Nézz föl az égre, Abrám! Számold meg a csillagokat, ha tudod! Így lesz az utódaiddal is!” Abrám pedig hitt az Örökkévalónak, aki ezért igaznak fogadta el őt. Ezután az Örökkévaló ismét megszólította Abrámot: „Én vagyok az Örökkévaló, aki kihoztalak Úr városából, Babilóniából, hogy neked adjam ezt a földet örökségül.” De Abrám így válaszolt: „Ó Uram, Örökkévaló! Hogyan lehetek biztos benne, hogy valóban én fogom örökölni ezt a földet?” Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Hozz nekem egy üszőborjút, egy nőstény kecskét és egy kost — mindegyik három éves legyen —, azután egy gerlét és egy galambfiókát!” Abrám elhozta ezeket az állatokat, levágta őket, és a madarak kivételével kettévágta azokat. Az egyes állatok fél-darabjait egymással szemben helyezte el, de a madarakat nem vágta ketté. Ragadozó madarak jelentek meg, lecsaptak a húsra, Abrám azonban elzavarta őket. Napnyugtakor Abrám mély álomba zuhant, sűrű sötétség borította be, és rémület szállt rá. Ekkor az Örökkévaló szólt hozzá: „Abrám, tudd meg, hogy leszármazottjaid idegenek és jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék. Ott rabszolgákká teszik, és kegyetlenül elnyomják őket 400 éven keresztül. Én azonban ítéletet tartok a nép fölött, amely szolgaságba kényszeríti őket, s azután utódaid kijönnek abból az országból nagy gazdagsággal. Te pedig, Abrám, békességben és bőségben élsz hosszú ideig, azután az élettel betelve és megelégedetten térsz nyugovóra. Utódaid csak négy nemzedékkel később jönnek vissza erre a földre, mert az emóri nép gonoszsága akkorra éri el a teljességét.” Miután a nap lement, és leszállt az éj, megjelent egy izzó parázzsal telt füstölgő edény és egy lángoló fáklya, s ezek átmentek a kettévágott állatok darabjai között. Amikor ez megtörtént, akkor kötött az Örökkévaló szövetséget Abrámmal, és ezt mondta neki: „Abrám, utódaidnak adtam ezt a földet, amely Egyiptom határától a nagy folyamig, az Eufráteszig terjed. Ez a föld most a kéniek, kenizziek, kadmóniak, a hettiták, perizziek, refáiak, emóriak, kánaániak, girgásiak és jebúsziak birtokában van.” Száraj, Abrám felesége nem szült még gyermeket, de volt egy fiatal egyiptomi szolgálója, Hágár. Azt mondta hát Száraj Abrámnak: „Kérlek, figyelj rám! Az Örökkévaló nem engedte meg, hogy gyermeket szüljek. Tedd meg hát a kedvemért, hogy hálj a szolgálómmal, Hágárral — akkor talán ő majd szül neked gyermeket, akit a sajátomnak tekinthetek!” Abrám beleegyezett. Így hát Abrám felesége, Száraj a férjének ajándékozta Hágárt, egyiptomi szolgálóját, hogy Abrám felesége legyen. Ez tíz évvel azután történt, hogy Abrám Kánaán földjére érkezett. Abrám együtt hált Hágárral, aki várandós lett. Mikor azonban Hágár észrevette, hogy gyermeket vár, úrnőjét, Szárajt már nem tisztelte úgy, mint addig. Ezt azután Száraj elpanaszolta Abrámnak: „Látod, hogy viselkedik velem Hágár, és te nem teszel semmit! Igaz, én adtam neked a szolgálómat, de amióta terhes lett, már nem tisztel úgy, mint azelőtt! Az Örökkévaló legyen bíró közted és közöttem!” Abrám így felelt: „Száraj, Hágár mégiscsak a te szolgálód! Tegyél vele, amit akarsz!” Ettől fogva Száraj keményen és rosszul bánt Hágárral, aki végül megszökött úrnőjétől. Hágár a Súrba vezető úton indult el, és éppen egy forráshoz ért, amikor az Örökkévaló angyala megjelent, és megszólította: „Hágár, Száraj szolgálója! Honnan jössz, és hová mész?” „Úrnőm, Száraj elől menekülök” — válaszolta Hágár. „Menj csak vissza úrnődhöz, és engedelmeskedj neki!” — mondta az Örökkévaló angyala. Majd hozzátette: „Annyira megsokasítom utódaidat, hogy meg sem lehet őket számolni.” Azután ismét szólt hozzá: „Figyelj rám! Gyermeket vársz, és fiút fogsz szülni. Izmáelnek nevezd, mert meghallgatott téged az Örökkévaló, sok szenvedésed között! Izmáel vad lesz és féktelen, mint a pusztai vadszamár, szembeszáll mindenkivel, és mindenki ellene lesz, mégis rokonai közelében fog lakni.” Akkor Hágár felkiáltott: „Te vagy az Isten, aki lát engem!” Így nevezte Hágár az Örökkévalót, aki beszélt vele. Majd azt gondolta: „Valóban láttam Istent, és mégis élek?” Ezért hívják azt a forrást ma is így: „Az Élő Isten forrása, aki lát engem” — ott található Kádés és Bered között. Ezután Hágár visszatért, majd fiút szült Abrámnak, aki Izmáelnek nevezte a fiát. Abrám ekkor 86 éves volt. Amikor Abrám 99 éves lett, az Örökkévaló ismét megjelent neki, és megszólította: „Én a Mindenható Isten vagyok, te pedig élj a jelenlétemben, és senki ne vádolhasson téged! Szövetséget kötök veled, és nagyon megsokasítom utódaidat.” Akkor Abrám a földre borult Isten előtt, aki így folytatta: „Lásd, ez az én részem a szövetségből: Sok nép atyjává teszlek. A neved sem Abrám lesz, hanem Ábrahám, mert sok nép atyjává tettelek. Nagyon megsokasítalak, nemzeteket támasztok belőled, és királyok származnak tőled. Szövetséget kötök veled, és nemzedékről-nemzedékre utódaiddal is: örök szövetséget, hogy Istened leszek, és nekik is Istenükké leszek. Kánaán földjét pedig, amelyen most jövevény vagy, neked és utódaidnak adom örök birtokul, és Istenükké leszek.” Azután ezt mondta Isten Ábrahámnak: „A te részed a szövetség szerint: tartsd meg szövetségemet, és utódaid is őrizzék meg, nemzedékről-nemzedékre! Ez az én szövetségem, amelyet veled és utódaiddal kötöttem, s amelyet meg kell tartanotok: minden fiút és férfit metéljetek körül! Ez legyen a jele szövetségemnek, melyet veled kötöttem, hogy körülmetélitek a férfi testének előbőrét! Az újszülött fiúknál ezt nyolcnapos korukban végezzétek el, nemzedékről-nemzedékre! Minden fiúgyermekre vonatkozik ez, akár a családod tagja, akár nem — még a pénzen vett rabszolgára is. Igen, körül kell metélnetek minden fiúgyermeket, akár a saját fiad, akár a rabszolgád gyermeke. Hordozzátok örök szövetségem jelét a testeteken! Aki pedig közöttetek férfi létére nincs körülmetélve, az megtörte szövetségemet, ezért ki fogják irtani népe közül.” Azután Isten folytatta: „Ami pedig a feleségedet, Szárajt illeti, ne nevezd többé így, hanem Sára legyen a neve! Én pedig megáldom őt: fiút adok neked Sárától. Bizony, megáldom Sárát, nemzetek anyjává teszem, és népek királyai származnak tőle.” Ekkor Ábrahám a földre borult Isten előtt, de magában nevetett, és azt gondolta: „Ugyan, hogy lehetne száz éves koromban fiam? Hát Sára hogyan szülhetne 90 éves létére?” De hangosan csak ezt válaszolta: „Bárcsak jóindulattal lennél Izmáel iránt!” „Nem úgy, Ábrahám! — felelt Isten. — Sára, a feleséged szül neked fiút, akit nevezz Izsáknak! Én pedig örök szövetséget kötök Izsákkal és utódaival is. Azonban meghallgattam kérésedet Izmáel felől: lásd megáldottam, megszaporítom és megsokasítom őt is. Tizenkét fejedelem lesz utódai között, és nagy nemzetté teszem. De szövetséget csak Izsákkal kötök, akit Sára egy év múlva fog neked szülni.” Ezzel Isten befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, és fölment tőle. Még ugyanezen a napon Ábrahám megtette, amit Isten parancsolt neki. Izmáelt, meg háza férfi szolgáit, és azok fiait — akár a házánál születtek, akár pénzért vett rabszolgák voltak — mind összehívta, és megparancsolta, hogy végezzék el a körülmetélést. [24-26] Ábrahám 99 éves, a fia, Izmáel pedig 13 éves volt, amikor mindketten körülmetélkedtek. *** *** Ugyanazon a napon körülmetélkedtek Ábrahám összes fiú és férfi szolgái is — akár a házánál születtek, akár pénzért vett rabszolgák voltak. Később az Örökkévaló ismét megjelent Ábrahámnak, aki akkoriban Mamré tölgyesében táborozott. A déli hőség idején Ábrahám éppen a sátra bejárata előtt ült, amikor fölnézett, és látta, hogy három férfi áll a sátra előtt. Eléjük sietett, tisztelettel a földre borult, majd ezt mondta: „Uram, kérlek, ne kerüld el szolgád házát! Legyetek a vendégeim! Hadd hozzak egy kis vizet, hogy megmossátok lábatokat! Pihenjetek meg kissé e fa árnyékában! Hozok egy falat kenyeret, hogy felfrissüljetek, mielőtt tovább indultok, ha már erre visz az utatok!” „Legyen úgy, ahogy mondtad” — válaszolták a férfiak. Akkor Ábrahám besietett Sárához a sátorba, és azt mondta: „Sietve készíts három adag finomlisztből lepényt a vendégeinknek!” Majd a csordához sietett, kiválasztott egy szép fiatal borjút, a szolgájára bízta, hogy hamar vágja le, és készítsen belőle ételt. Azután vette az elkészített húst, sajtot, tejet, és felszolgálta vendégeinek. Amíg a vendégek ettek, Ábrahám szolgálatkészen ott állt mellettük a fa alatt. Azután az egyik vendég megkérdezte: „Ábrahám, hol van Sára, a feleséged?” „Itt van, bent a sátorban” — felelte Ábrahám. „A megfelelő időben visszajövök hozzád, és a feleségednek, Sárának fia lesz” — mondta a vendég. Sára eközben a sátor bejáratánál hallgatózott. Ebben az időben már Ábrahám és Sára is igen megöregedett. Sára régen túl volt már azon a koron, amikor valakinek gyermeke születhet. Ezért hitetlenkedve nevetett magában, és ezt gondolta: „Ugyan, ez lehetetlen! Öreg vagyok én már ehhez! Meg a férjem is megöregedett.” Ekkor az Örökkévaló megkérdezte Ábrahámtól: „Miért nevetett Sára? Miért gondolja, hogy ő már túl öreg ahhoz, hogy gyermeket szüljön? Vajon van-e valami lehetetlen az Örökkévaló számára? A megfelelő időben visszajövök hozzád, és akkor már fia lesz Sárának!” Sára azonban megijedt, és letagadta: „Nem is nevettem!” — mondta. „De bizony nevettél!” — mondta az Örökkévaló. Azután a három vendég tovább indult Sodoma felé, és Ábrahám elkísérte őket, hogy elköszönjön tőlük. Közben az Örökkévaló ezt gondolta: „Eltitkoljam-e Ábrahám elől, amit tenni készülök? Hiszen rajta keresztül áldást nyer a föld minden népe, és belőle erős és hatalmas nemzet származik! Hiszen Ábrahámmal szövetséget kötöttem, hogy gyermekeit és háza népét megtanítsa arra, hogyan járjanak az Örökkévaló útján, hogyan éljenek és cselekedjenek igazságosan és nekem tetsző módon — hogy én is beteljesítsem, amit ígértem neki!” Akkor az Örökkévaló Ábrahámhoz fordult: „Sodoma és Gomora bűne már az égre kiált. Áldozataik hozzám kiáltanak segítségért. Lemegyek hát oda, hogy magam is lássam, valóban olyan gonosz dolgokat tesznek-e, ahogy áldozataik panaszolják, vagy nem.” A másik két férfi továbbment Sodoma felé, az Örökkévaló azonban még ott maradt Ábrahám előtt. Akkor Ábrahám közelebb lépett az Örökkévalóhoz, és megkérdezte: „Valóban el akarod pusztítani az ártatlan embereket is Sodomában a gonoszokkal együtt? Ha van ötven igaz a városban, akkor is mindenestül elpusztítod egész Sodomát? Nem kíméled meg a várost az ötven igaz kedvéért? Nem, ezt el sem tudom képzelni! Lehetetlen, hogy ugyanúgy megöld az igazakat, mint a gonoszokat! Bizonyára különbséget teszel az ártatlan és a bűnös között! Az egész föld Bírája nem hozhat igazságtalan ítéletet!” Az Örökkévaló így válaszolt: „Rendben van! Ha találok ötven igaz embert Sodomában, az ő kedvükért megkímélem az egész várost.” Ábrahám folytatta: „Kérlek, Uram, hadd szóljak még egyszer, noha csak por és hamu vagyok! Lehet, hogy nincs ötven igaz, csak negyvenöt — képes lennél elpusztítani az egész várost a hiányzó öt miatt?” Az Örökkévaló válaszolt: „Ha találok ott negyvenöt igazat, megkímélem a várost.” „De ha csak negyvenet találsz?” — kérdezte Ábrahám. „Ha negyvenet találok, akkor is megkímélem” — felelte az Örökkévaló. „Ne haragudj meg rám Uram, ha még ezek után is szólok! Lehet, hogy csak harmincan vannak” — folytatta Ábrahám. „Nem fogom elpusztítani a várost, ha találok harmincat” — válaszolt az Örökkévaló. Ábrahám így folytatta: „Kérlek, Uram, hadd szóljak még egyszer! Lehet, hogy csak húsz igaz ember van a városban.” „Ha csak húszat találok, akkor is megkímélem” — felelte az Örökkévaló. „Ne haragudj meg rám Uram, hogy még egyszer szólni merészelek! Lehet, hogy csak tíz igazat találsz ott” — mondta Ábrahám. „Ha legalább tízet találok, akkor sem pusztítom el” — felelte az Örökkévaló. Miután az Örökkévaló befejezte a beszélgetést Ábrahámmal, továbbment, Ábrahám pedig hazatért. A két angyal aznap estére ért Sodomába. Lót is a város kapujában ült. Amint meglátta őket, eléjük sietett. Földig hajolt előttük, és ezt mondta: „Uraim, kérlek, tiszteljétek meg szolgátok házát! Mossátok meg lábatokat, és legyetek a vendégeim ma éjjel! Holnap kora reggel azután folytathatjátok utatokat.” De ők azt válaszolták: „Köszönjük, de inkább itt a téren maradunk éjszakára.” Lót azonban addig unszolta őket, amíg beleegyeztek, hogy nála szálljanak meg, és betértek hozzá. Lót megvendégelte a két angyalt, készített nekik kovásztalan lepényeket, és megvacsoráztak. Még mielőtt a vendégek nyugovóra tértek volna, Sodomából a férfiak, kicsinytől nagyig mind odagyűltek Lót háza köré, és bekiabáltak: „Hol vannak azok a férfiak, akik hozzád jöttek vendégségbe? Hozd csak ki őket, hadd szórakozzunk velük!” Lót kiment hozzájuk, bezárta maga mögött a kaput, és kérlelte őket: „Kérlek, testvéreim, ne kövessetek el ilyen gonoszságot! Inkább kihozom nektek a két leányomat, akik még szüzek, velük tehettek, amit akartok! Csak a vendégeimhez ne nyúljatok, mert ők a vendégjog oltalma alatt állnak.” De azok rákiáltottak: „Félre az útból! Mit képzel ez a jöttment? Majd ő szabja nekünk a törvényt! A végén te még rosszabbul jársz, mint a vendégeid!” Majd rárohantak Lótra, és be akarták törni az ajtót. Ekkor a két angyal kinyújtotta a kezét, behúzták Lótot a házba, majd bezárták az ajtót. A kinti tömeget — fiatalt és öreget egyaránt — vaksággal verték meg, úgy, hogy azok képtelenek voltak megtalálni az ajtót. [12-13] Lótnak akkor a két angyal ezt mondta: „Lót, sürgősen el kell hagynod a várost! Vidd magaddal családod tagjait: gyerekeidet, vejeidet, rokonaidat is, mert az Örökkévaló azért küldött bennünket, hogy elpusztítsuk az egész várost. Az Örökkévaló meghallotta azoknak a segélykiáltását, akiket e város lakói bántalmaztak, mi pedig hamarosan el fogjuk pusztítani ezt a várost.” *** Lót tehát azonnal fölkereste két vejét, akik a leányait vették feleségül, és sürgette őket, hogy hagyják el a várost, mert azt az Örökkévaló teljesen elpusztítja. De ők azt hitték, hogy Lót csak tréfál. Már hajnalodott, és az angyalok egyre sürgették Lótot: „Induljatok már el! Fogd a feleségedet, meg a jelen lévő két leányodat, és menjetek már, hogy el ne vesszetek a várost sújtó csapás miatt!” Lót még ekkor is tétovázott. Az Örökkévaló azonban irgalmas volt hozzá, ezért az angyalok kézen fogták Lótot, a feleségét, meg két leányát, és kivezették őket a városból. Akkor az egyik angyal ezt mondta: „Sietve meneküljetek tovább, hogy életben maradjatok! Meg ne álljatok sehol a völgyben, és vissza se nézzetek! Fussatok a hegyek közé, hogy meg ne haljatok!” De Lót ezt kérte: „Jaj, Uram, ne kelljen olyan messzire mennünk! Ha már olyan irgalmas voltál hozzánk, és jóindulattal megkímélted az életünket, akkor ne kelljen a hegyek közé mennünk, mert útközben esetleg utolér a veszedelem, és meghalunk! Látod, itt van a közelben ez a kicsiny város, hadd fussunk oda! Ott biztonságban leszünk, és életben maradunk.” [21-22] Az angyal így válaszolt: „Rendben van, kérésed szerint lesz: nem pusztítom el azt a kicsiny várost — menekülj oda! De siess, mert amíg oda nem érsz, semmit sem tehetek!” Ezért hívják azt a várost Cóárnak. *** Éppen akkor kelt föl a nap, amikor Lót Cóárba érkezett. Ekkor az Örökkévaló tüzes kénesőt zúdított Sodomára és Gomorára — úgy zuhogott rájuk az égből, az Örökkévalótól, mint a záporeső. Elpusztította és fölégette azokat a városokat és az egész völgyet, minden lakosukkal, és a környék növényzetével együtt. Cóár felé menet azonban Lót felesége visszanézett Sodomára, és sóoszloppá változott. Akkor reggel Ábrahám is korán kelt. Oda ment, ahol az Örökkévaló előtt állt. Onnan Sodoma, Gomora és a völgy felé nézett. A távolból látta, hogy az egész vidék elpusztult, s már csak a füst száll fel onnan, mint a kemencéből. De mikor az Örökkévaló elpusztította a völgyben lévő városokat, ahol Lót lakott, nem feledkezett meg Ábrahámról, Lótot kivezette a pusztulás elől. Később Lót otthagyta Cóárt, mert félt ott maradni. Fölment a hegyekbe, keresett egy barlangot, és ott lakott a leányaival együtt. Egyszer az elsőszülött leány azt mondta a húgának: „Nézd, apánk kezd megöregedni, és ezen a vidéken nincs senki, aki feleségül vehetne minket, ahogy az mindenütt szokás. Gyere, itassuk le apánkat borral, és háljunk vele, hogy ne haljon ki a családunk!” Úgy is lett: aznap este a két leány addig kínálta Lótot borral, amíg egészen megrészegedett. Akkor az idősebb leány az apjával hált. Lót azonban annyira nem volt magánál, hogy később semmire sem emlékezett. Másnap reggel az idősebb ezt mondta a húgának: „Látod, tegnap én háltam apánkkal! Adjunk neki ma este is bort, és most hálj vele te. Így biztosan lesznek utódaink, és nem hal ki a családunk.” Tehát aznap este a leányok ismét leitatták apjukat, majd a kisebbik leánya hált Lóttal, aki az egészből semmit sem fogott föl. Így történt, hogy Lót mindkét leánya a saját apjától fogant gyermeket. Az idősebb fiút szült, akit Moábnak nevezett el. Tőle származott a moábi nép. A fiatalabbnak is fia született, akit anyja Ben-Amminak nevezett. Ettől a fiútól származnak az ammoniak. Ezután Ábrahám dél felé vándorolt, és egy ideig Súr és Kádés között táborozott. Majd Gerár területén lakott, mint jövevény, és mindenkinek azt mondta Sáráról, hogy a testvére. Abímelek, Gerár királya elküldte embereit, és Sárát a háremébe vitette. Azonban Isten megjelent Abímeleknek álmában, és azt mondta a királynak: „Abímelek, meg kell halnod, mert elvetted a férjétől azt az asszonyt!” Azonban Abímelek még egy ujjal sem nyúlt Sárához, és így válaszolt: „Uram, vajon megölsz-e valakit, ha ártatlan? Mind Ábrahám, mind Sára azt mondta, hogy ők testvérek! Az én lelkiismeretem tiszta, és tenni sem tettem semmi rosszat!” Isten így felelt: „Tudom, hogy tiszta a lelkiismereted. Éppen ezért óvtalak meg attól, hogy vétkezz ellenem, és nem engedtem, hogy hozzá nyúlj. Most hát add vissza őt a férjének! Mivel Ábrahám próféta, ezért ha ő imádkozik érted, akkor életben hagylak. De tudd meg, ha nem adod vissza az asszonyt a férjének, biztosan meghalsz a családoddal és szolgáiddal együtt!” Reggelre kelve Abímelek azonnal összehívta a szolgáit, és mindent elmondott nekik, azok pedig nagyon megrémültek. [9-10] Majd hívatta Ábrahámot is, és szemére vetette: „Ábrahám, hogy tehettél ilyet velünk?! Mit vétettem én neked, hogy ilyen nagy veszedelembe sodortál országommal együtt? Nem lett volna szabad ilyet tenned! De miért is mondtad a feleségedről, hogy a testvéred?” *** Ábrahám ezt felelte: „Azért, mert azt gondoltam, hogy nincs itt istenfélelem az emberekben, s meg is ölhetnek azért, hogy a feleségemet elrabolják tőlem. Amellett Sára valóban a féltestvérem, mert egy apától származunk, csakhogy nem egy anyától. Így lett a feleségem. Amikor Isten vándorútra indított bennünket az atyai házból, megkértem a feleségemet, hogy bárhová vetődünk is, irántam való szeretetből mindenhol mondja azt, hogy csak testvérek vagyunk.” Akkor Abímelek elhalmozta Ábrahámot ajándékokkal: juhokat, marhákat, szolgákat és szolgálókat adott neki, és visszaadta neki a feleségét, Sárát is. Majd ezt mondta: „Nézd, Ábrahám, előtted van az egész országom, ahol akarsz, ott lakhatsz.” Ezután Abímelek Sárához fordult: „Lásd, ezer ezüstpénzt adtam a bátyádnak, hogy mindenki láthassa, mennyire ártatlan vagy ebben a dologban. Ezzel mindenki előtt igazolom ártatlanságodat, és helyreállítottam becsületedet.” [17-18] Majd Ábrahám imádkozott Istenhez Abímelekért és a családjáért. Ugyanis Isten — Sára miatti büntetésül — meddőséggel sújtotta Abímelek családjának nőtagjait. Isten meghallgatta Ábrahám kérését, és meggyógyította őket. Ezután ismét születtek gyermekek Abímelek családjában. Az Örökkévaló megáldotta Sárát, és beteljesítette, amit neki ígért. Sára tehát áldott állapotba került, és fiút szült Ábrahámnak — annak ellenére, hogy Ábrahám már idős volt — éppen abban az időben, amelyet az Örökkévaló előre megmondott. Ábrahám Izsáknak nevezte a fiát, akit Sára szült neki. Amikor Izsák nyolc napos lett, Ábrahám körülmetélte a fiát, ahogy azt Isten korábban megparancsolta. Amikor Izsák született, Ábrahám száz éves volt. Sára ezt mondta: „Nézzétek, milyen nagy örömöt szerzett nekem Isten! Aki csak hallja, velem együtt nevet! Ugyan ki mondta volna Ábrahámnak, hogy Sára még csecsemőt fog szoptatni? S nézzétek! Fiút szültem neki vénségére!” A kisgyermek pedig növekedett, s amikor eljött az ideje, az anyja már nem szoptatta tovább. Ekkor Ábrahám nagy vendégséget szerzett, és megünnepelték, hogy Sára elválasztotta Izsákot. Sára látta, amint Ábrahám másik fia — akit az egyiptomi Hágár szült — játszik Izsákkal. Akkor Sára Ábrahámhoz ment, és ezt kérte: „Kérlek, küldd el innen ezt a szolgálót és a fiát! Ne örököljön az ő fia az én fiammal együtt!” Ez azonban nagyon nehezére esett Ábrahámnak, a fia, Izmáel miatt. Akkor Isten megszólította: „Ábrahám, ne gondold, hogy ez valami rosszat jelent, és ne aggódj a fiad és a szolgáló miatt! Tedd meg mindazt, amit Sára kért tőled, mert az utódaidra vonatkozó ígéreteim Izsák által fognak beteljesedni! Azonban a szolgáló fiának utódait is nemzetté szaporítom. Hiszen ő is a te fiad!” Másnap reggel Ábrahám korán fölkelt, készített útra való ételt és víztömlőt. A csomagot fölsegítette Hágár vállára. Azután végleg elküldte a fiával, Izmáellel együtt. Hágár útnak indult, és Beérseba pusztájában bolyongott. Amikor kifogyott a víz a tömlőből, lefektette Izmáelt egy bokor árnyékába, maga pedig egy nyíllövésnyi távolságra odébb ment. Azt gondolta: „Nem bírom végignézni, hogy hal szomjan a fiam!” — és keserves sírásra fakadt. De Isten meghallotta a gyermek sírását, és Isten angyala kiáltott az égből Hágárnak: „Miért sírsz, Hágár? Ne félj, mert Isten meghallotta a gyermek sírását! Kelj csak föl, fogd kézen a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy nemzetté teszem őt!” Ekkor Isten megnyitotta Hágár szemét, aki észrevett egy forrást a közelben, odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiát. Isten továbbra is gondot viselt Izmáelre, aki felnőtt a pusztában, megtanult az íjjal bánni, és vadász lett. Párán vidékén tanyázott a pusztaságban, és amikor eljött az ideje, anyja Egyiptomból hozott neki feleséget. Történt egyszer, hogy Abímelek és Píkól, a sereg vezére felkeresték Ábrahámot. Ezt mondta neki Abímelek: „Ábrahám, látjuk, hogy Isten van veled mindenben, amit teszel. Esküdj meg Istenre, hogy soha nem ártasz nekem vagy utódaimnak, hanem ugyanolyan hűséggel leszel irántam és népem iránt — akik között jövevényként laksz —, mint ahogyan én bántam veled!” Ábrahám ezt válaszolta: „Megesküszöm, hogy úgy lesz!” Azután szemrehányást tett Abímeleknek, hogy annak pásztorai erőszakkal elfoglaltak egy kutat, amely Ábrahámé volt. Abímelek így védekezett: „Nem tudtam róla! Te sem mondtad eddig, most hallottam erről először. Nem tudom, melyik szolgám tehetett ilyet!” Akkor Ábrahám juhokat, kecskéket és marhákat ajándékozott Abímeleknek, és szövetséget kötöttek egymással. Majd Ábrahám különválasztott a nyájából hét fiatal nőstény juhot. Abímelek pedig megkérdezte: „Miért választottad külön ezeket? Mit jelent ez?” „Fogadd el tőlem ezt a hét juhot annak bizonyítékául, hogy én ástam azt a kutat!” — felelte Ábrahám. [31-32] Ezért hívják azt a helyet mindmáig Beérsebának — mert ott kötöttek szövetséget, és esküvel erősítették meg. Azután Abímelek és Píkól, a sereg vezére visszatért a filiszteusok földjére. *** Ábrahám egy tamariszkuszfát ültetett Beérsebában, és imádta az Örökkévalót, az Örök Istent. Ezután még hosszú ideig tartózkodott a filiszteusok földjén. Ezek után Isten próbára tette Ábrahámot. Megszólította: „Ábrahám!” Ő pedig válaszolt: „Igen, Uram!” „Vedd magad mellé egyetlen fiadat, Izsákot, akit szeretsz, és menj el Mórijjá földjére! Ott majd mutatok neked egy hegyet, azon áldozd föl Izsákot égőáldozatként!” — mondta Isten. Másnap Ábrahám már korán reggel fölkészült az útra. Felnyergelte a szamarát, fát hasogatott az égőáldozathoz, és két szolgájával és Izsákkal együtt elindultak arra a helyre, amelyet Isten mondott. A harmadik napon Ábrahám távolról meglátta azt a hegyet, ahová igyekezett. Akkor ezt mondta szolgáinak: „Telepedjetek le itt, vigyázzatok a szamárra, és várjatok ránk. Mi pedig a fiammal elmegyünk oda, és imádkozunk, azután majd visszajövünk.” Ábrahám a tűzifát a fia, Izsák vállára tette, az égő parazsat és a kést maga vitte, és ketten indultak tovább. Útközben Izsák az apjához fordult: „Édesapám!” „Tessék, fiam!” — mondta Ábrahám. „Itt a fa és a parázs a tűzgyújtáshoz, de hol van az áldozati bárány?” — kérdezte Izsák. „Isten maga fog gondoskodni az áldozati bárányról” — felelte Ábrahám, és együtt folytatták az utat. Amikor arra a helyre értek, amelyet Isten mutatott neki, Ábrahám oltárt épített, majd elrendezte rajta a tűzifát. Azután megkötözte a fiát, Izsákot, és őt is az oltárra helyezte a tűzifa tetejére. Már éppen felemelte a kést, hogy Izsákot megölje, de az Örökkévaló angyala rákiáltott az égből: „Ábrahám, Ábrahám!” „Igen, Uram!” — felelt Ábrahám. „Ne öld meg a fiút! Ne bántsd! Miután próbára tettelek, látom, hogy valóban féled és tiszteled Istent, és egyszülött fiadat sem tagadtad meg tőlem” — kiáltotta az angyal. Amikor Ábrahám körülnézett, a háta mögött egy kost pillantott meg, amely szarvánál fogva megakadt a sűrű bozótban. Tehát odament, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Ezért Ábrahám így nevezte azt a helyet: „Az Örökkévaló gondoskodik.” Azóta mondják ezt az emberek: „Az Örökkévaló gondoskodik rólunk az ő hegyén!” Azután az Örökkévaló angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből: „Azt mondja az Örökkévaló: Mivel megtetted, hogy a fiad is átadtad nekem — igen, még az egyetlen fiadat is —, ezért magamra esküszöm, hogy gazdagon és bőségesen megáldalak, utódaidat megsokasítom és megszaporítom, mint égen a csillagokat, és mint tenger partján a homokot. A te utódod fogja birtokolni ellenségeinek kapuját, és a te utódod által fogom megáldani a föld összes nemzeteit. Igen, mindezekkel megáldalak, mert engedelmeskedtél szavamnak.” Ezután Ábrahám visszatért a várakozó szolgákhoz, majd együtt hazamentek Beérsebába, mert abban az időben ott táboroztak. Később valaki hírt hozott Ábrahámnak Náhórról, a testvéréről. Elmondta, hogy Náhórnak és feleségének, Milkának fiai születtek: Úc, az elsőszülött, azután Búz, a második, majd Kemúél, a harmadik, akinek fia Arám, [22-23] azután Keszed, Hazó, Pildás, Jidláf és Betúél. Ezek nyolcan mind Náhór és Milká fiai voltak. Rebeka Betúél leánya volt. *** Náhórnak még négy gyermeke született a másodfeleségétől, Reúmától: Tebah, Gaham, Tahas és Maaka. Sára 127 évet élt — ennyi volt az életideje. Kánaán földjén halt meg, Kirját-Arbában, vagyis Hebronban. Ábrahám meggyászolta a feleségét. Majd mikor leteltek a gyász napjai, elment a hettitákhoz, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy idegen és jövevény vagyok közöttetek. Kérlek, adjatok nekem alkalmas temetkezőhelyet saját birtokul, hogy oda temessem halottamat!” [5-6] „Hallgass meg minket, Urunk — felelték a hettiták —, hiszen nagy fejedelem vagy közöttünk! Válaszd bármelyik neked tetsző temetkezőhelyet, és oda temesd halottadat! Egyikünk sem fogja megtagadni tőled, sem megakadályozni téged, akármelyikünké is legyen az a hely.” *** Akkor Ábrahám fölkelt, és meghajolt a hettiták előtt, majd ezt válaszolta: „Ha valóban megengeditek, hogy itt temessem el halottamat, akkor szóljatok az érdekemben Efrónnak, Cóár fiának! Mert az ő tulajdona az a makpélai barlang, a szántóföldje végében — azt szeretném megvenni tőle. Teljes árat fizetek érte, akármennyi is legyen az. Itt előttetek kész vagyok megadni az árát, hogy saját temetkezőhelyem legyen az a barlang.” Efrón is ott ült a hettita vezetők között, és most ő szólalt meg, hogy mindenki hallotta, aki arra járt a városkapunál: „Nem úgy, Uram! Hanem, kérlek, hallgasd meg ajánlatomat! Neked adom azt az egész földet, amelyben a barlang fekszik. Népem fiai előtt, mint tanúk előtt, neked adom, csak temesd oda halottadat!” Ábrahám ismét meghajolt a föld tulajdonosai előtt. Majd ezt válaszolta Efrón ajánlatára az összes jelenlévő hettita előtt: „Kérlek, fogadd el, hogy teljes árat akarok fizetni a földedért! Ha eladod azt a földet, én megveszem tőled, és megadom az árat, amit kérsz. Akkor majd eltemetem oda halottamat.” Efrón akkor így felelt: „Uram, kérlek, halld ajánlatomat! Az a földdarab mindössze 400 sékel ezüstöt ér. De kettőnk között egy ilyen összeg csekélységnek számít — temesd csak el oda nyugodtan halottadat!” Ábrahám ezzel elfogadta az ajánlatot, és a többi hettita előtt kimérte Efrón kezéhez a 400 sékel ezüstöt, ahogy az a kereskedők között szokás, ha üzletet kötnek. [17-18] Így vásárolta meg a hettiták nyilvánossága előtt Ábrahám Efróntól azt a makpélai földdarabot. Ez a terület Mamrétól, azaz Hebrontól keletre fekszik, fák is vannak rajta, és ebben van az a bizonyos barlang. Mindez Ábrahám tulajdona lett. *** Ezután Ábrahám eltemette Sárát, a feleségét Makpéla mezején, a barlangban, Mamrétól, azaz Hebrontól keletre, Kánaán földjén. Ez a földdarab, a benne fekvő barlanggal együtt — mivel a hettitáktól megvásárolta — Ábrahám jogos tulajdona lett, családi temetkezőhelyül. Az Örökkévaló mindenben megáldotta Ábrahámot, aki magas kort ért meg. [2-4] Egy napon magához hívta a legidősebb és rangban első szolgáját, akire a többi szolga irányítását és minden vagyona igazgatását bízta. Ezt mondta neki: „Jöjj csak ide! Rád akarom bízni, hogy hozz feleséget a fiamnak, Izsáknak. Meg kell esküdnöd az Örökkévalóra, ég és föld Istenére, hogy nem a kánaániak leányai közül szerzel neki feleséget! Nem azok közül, akik ezen a földön élnek! Hanem visszatérsz abba az országba, ahonnan jöttem, ott felkeresed a rokonaimat, és közülük hozol a fiamnak feleséget. Tedd ide a kezedet a combom alá, és esküdj meg!” *** *** A szolga megkérdezte: „Ha az a leány nem akarna velem ide jönni, akkor vigyem vissza a fiadat arra a földre, amelyről kijöttél?” „Nem, dehogy! A fiamat semmi szín alatt ne vidd vissza! Az Örökkévaló, az ég Istene kihozott engem apám házából és családjából. Kihozott szülőföldemről és rokonaim közül. Megszólított, és megesküdött, hogy utódaimnak adja ezt a földet. Igen, az Örökkévaló küldje el angyalát előtted, hogy sikerrel járj, és onnan hozz a fiamnak feleséget! Ha pedig az a leány nem akar veled eljönni, akkor fel vagy mentve az eskü alól — csak a fiamat oda vissza ne vidd!” — felelte Ábrahám. Akkor a szolga Ábrahám combja alá tette a kezét, és megesküdött erre. Majd kiválasztott tízet gazdája tevéi közül, és megrakta őket gazdája válogatott kincseivel, amelyeket ajándéknak szánt. A tevekaravánnal azután Mezopotámiába indult. Hosszú utazás után megérkezett a városhoz, ahol régen Náhor lakott. Már esteledett, amikor a város határában egy kút mellett megállapodott, és megpihentette tevéit. Ebben az időben szoktak az asszonyok és leányok a kúthoz jönni, hogy vizet merítsenek. A szolga ekkor így imádkozott: „Örökkévaló, Ábrahámnak, gazdámnak Istene! Kérlek, mutasd meg Ábrahám iránti hűségedet és jóindulatodat! Segíts meg, hogy még ma megtaláljam azt a leányt! Nézd, ide állok a kút mellé, mikor a városból vízért jönnek a leányok! Adj nekem, kérlek, jelt, hogy lássam, melyik fiatal leányt szántad Izsáknak! Ez legyen a jel: amikor megkérem őket, hogy adjanak innom a korsójukból, amelyikük azt válaszolja: »Igyál csak, sőt még a tevéidet is megitatom« — arról fogom tudni, hogy ő az, akit Izsáknak szántál feleségül. Így mutasd meg, kérlek, hogy szeretettel és hűséggel vagy gazdám iránt!” [15-16] Még be sem fejezte, amikor egy fiatal leány közeledett a kúthoz, korsóval a vállán. Rebeka volt az, Betúél leánya. (Betúél Milká fia, Milká pedig Náhórnak, Ábrahám testvérének felesége volt.) Nagyon szép volt a leány, fiatal és hajadon. Lement a kúthoz, megtöltötte a korsót, majd indult vissza. *** Ekkor Ábrahám szolgája odafutott hozzá, és megszólította: „Kérlek, adj innom a korsódból!” Rebeka azonnal levette a korsót a válláról, és inni adott neki: „Igyál, uram!” Majd, miután a szolga ivott, még hozzátette: „Húzok vizet a tevéidnek is, uram, és adok nekik, amennyit kívánnak.” Sietve hozzá is látott a tíz teve megitatásához: korsójából az állatok vályújába öntötte a vizet, majd ismét hozott a kútról, amíg csak a tevék eleget nem ittak. Közben a szolga szótlanul állt, és figyelte, hogy az Örökkévaló hogyan ad választ kérésére, és hogy sikeressé teszi-e küldetését. Amikor a tevék már teleitták magukat, a szolga Rebekának ajándékozott egy fél sékel súlyú arany gyűrűt, meg két arany karperecet, amelyek egyenként 5 sékelt nyomtak. Majd megkérdezte: „Kérlek, mondd meg nekem, kinek a leánya vagy? Van-e számunkra szálláshely apád házánál?” Rebeka válaszolt: „Apám Betúél, akit Milká Náhornak szült — majd hozzátette —, van nálunk bőven hely a számotokra, meg az állataitoknak is takarmány, megszállhattok nálunk!” Akkor a szolga földig hajtotta magát, és imádta az Örökkévalót: „Áldott legyen az Örökkévaló, gazdámnak, Ábrahámnak Istene, aki hűséggel és szeretettel bánt gazdámmal, és megtartotta ígéretét! Bizony, ő az, aki engem gazdám testvérének családjához vezetett!” Ezalatt Rebeka hazafutott, és mindent elmondott anyjának és a többieknek. [29-30] Ott volt a bátyja, Lábán is, aki mindent hallott, és látta az ékszereket, amelyeket Rebeka kapott. Kifutott hát a forráshoz, és ott találta Ábrahám szolgáját a tevékkel együtt. *** Ezt mondta neki: „Jöjj be hozzánk, áldott embere az Örökkévalónak! Ne várakozz itt kint, készítettem szállást a számotokra, és az állataitoknak is adok helyet!” Amikor Ábrahám szolgája a rokonok házához érkezett, Lábán lemálházta a tevéket, enni adott nekik, azután a férfiaknak vizet adott, hogy lemossák lábukról az út porát. Majd vacsorához ültették őket, de Ábrahám szolgája ezt mondta: „Előbb szeretném elmondani, mi járatban vagyok, majd azután eszem.” „Hallgatunk téged!” — mondta Lábán. A szolga hozzákezdett: „Én Ábrahámot szolgálom, akit az Örökkévaló gazdagon megáldott és hatalmassá tett. Adott neki az Örökkévaló nyájakat és csordákat, rengeteg ezüstöt és aranyat, sok szolgát és szolgálót, tevét és szamarat. Sára, uramnak felesége fiút szült uramnak idős korában, és uram minden vagyonát ez a fiú örökli. Mikor elindultam, uram megesketett engem: »Ne a kánaániak leányai közül szerezz a fiamnak feleséget! Ne azok közül, akik ezen a földön laknak! Utazz el abba az országba, ahonnan jöttem, ott keresd fel apám rokonait, és közülük hozz a fiamnak feleséget.« Akkor megkérdeztem uramtól: Ha az a leány nem akarna velem ide jönni, akkor mitévő legyek? Ő pedig így felelt: »Az Örökkévaló, akinek jelenlétében élek, elküldi angyalát előtted, hogy sikeressé tegye utadat, és feleséget hozz a fiamnak apám rokonsága közül. Ha pedig elmész a rokonaimhoz, de ők nem akarják elengedni azt a leányt veled, akkor fel leszel mentve esküd alól.« Amikor ma a kúthoz érkeztem, így imádkoztam: Örökkévaló, Ábrahámnak, gazdámnak Istene! Kérlek, tedd sikeressé küldetésemet! Nézd, ide állok a kút mellé, és megvárom, amíg a városból vízért jön egy leány. Majd megkérem, hogy adjon innom a korsójából. Ha így felel: »Igyál csak, sőt még a tevéidet is megitatom« — arról fogom tudni, hogy ő az, akit Izsáknak szántál feleségül! Még be sem fejeztem magamban az imádkozást, amikor láttam, hogy Rebeka közeledik a kúthoz, korsóval a vállán. Lement a kúthoz, és megtöltötte a korsót. Ekkor megszólítottam: »Kérlek, adj innom a korsódból!« Rebeka azonnal levette a korsót a válláról, és ezt mondta: »Igyál! Húzok vizet a tevéidnek is, és megitatom őket.« Akkor ittam, és Rebeka megitatta a tevéimet is. Majd megkérdeztem: »Kérlek, mondd meg nekem, kinek a leánya vagy?« Rebeka válaszolt: »Apám Betúél, akit Milká Náhornak szült.« Akkor megajándékoztam őt egy arany gyűrűvel és két arany karpereccel. Majd földig hajoltam, imádtam és áldottam az Örökkévalót, gazdámnak, Ábrahámnak Istenét, aki egyenes úton vezetett engem, gazdám testvérének leányához, hogy őt vigyem a gazdám fiának feleségül. Most hát, kérlek, mondjátok meg, jóindulattal és rokoni szeretettel bántok-e gazdámmal! Ha nem, mondjátok meg azt is, hogy tovább menjek!” Erre Betúél és Lábán így válaszoltak: „Nyilvánvaló, hogy lépéseidet az Örökkévaló irányította hozzánk! Ehhez nincs mit hozzátenni, és mi semmit sem szólhatunk ellene. Nézd, itt van Rebeka, vidd őt magaddal, és legyen urad fiának felesége — úgy, ahogy azt az Örökkévaló elhatározta.” Amikor ezt Ábrahám szolgája hallotta, földig hajolt az Örökkévaló előtt. Azután megajándékozta Rebekát azokkal a drága holmikkal, amelyeket erre a célra hozott magával: gyönyörű ruhákkal, értékes arany- és ezüstékszerekkel. Drága ajándékokat adott Rebeka anyjának és bátyjának is. Ezután a szolga és a kíséretében lévő emberek ettek-ittak, majd ott töltötték az éjszakát. Reggel a szolga kérte vendéglátóit, hogy engedjék útra kelni, hogy visszatérjen urához. Rebeka anyja és bátyja azonban ezt felelték: „Hadd maradjon még velünk Rebeka vagy tíz napig, azután keljetek útra!” De a szolga így válaszolt: „Kérlek, ne tartsatok vissza, ha már az Örökkévaló ennyire megáldotta küldetésemet! Bocsássatok el, hadd térjek vissza uramhoz!” „Jól van, hívjuk ide, és kérdezzük meg a leányt” — válaszolták ők. Így is történt. Megkérdezték Rebekát: „Akarsz-e még ma útra kelni Ábrahám szolgájával?” „Igen, még ma elmegyek” — felelte ő. Ekkor a családja elbocsátotta őt, és vele együtt a dajkáját, és a vendégeiket, Ábrahám szolgáit. Családtagjai búcsúzóul így áldották meg Rebekát: „Sokasodjanak utódaid, húgunk, ezerszer tízezerig! Foglalja el utódod ellenségeinek kapuját!” Ezután Rebeka a szolgálóival együtt tevékre ült, és Ábrahám szolgáját követve, útra keltek. Így vitte el a szolga Rebekát. Izsák tovább költözött a Lahaj-Rói forrástól a délvidékre. Egyik este Izsák éppen kiment a mezőre elmélkedni, és amint fölnézett, messziről látta, hogy egy tevekaraván közeledik. Rebeka is észrevette Izsákot a távolból, s azonnal leszállt a tevéről. Megkérdezte a szolgát: „Uram, kérlek, ki az a férfi ott a távolban, aki felénk közeledik?” „Ő Izsák, az én uram” — felelte a szolga. Ekkor Rebeka elfátyolozta magát. Miután találkoztak, a szolga mindenről beszámolt Izsáknak. Rebekát Izsák bevezette abba a sátorba, amely Sáráé volt. Azután feleségül vette Rebekát, és nagyon megszerette — s többé már nem szomorkodott Sára halála miatt. Ábrahám újra megházasodott. Ketúrának hívták a feleségét. Tőle születtek ezek a fiai: Zimrán, Joksán, Medán, Midján, Jisbák és Súah. Joksán fiai: Sebá és Dédán. Az asszírok, letúsiak és a leummiak Dédántól származnak. Midján fiai: Éfá, Éfer, Hanók, Abídá és Eldáá. Ezek mindannyian Ketúrá leszármazottjai. Ábrahám még életében úgy rendelkezett, hogy minden vagyonát Izsák örökölje. A többi fiának, akik másodfeleségeitől születtek, ajándékokat adott, és még életében elküldte őket Izsák mellől, messze keletre. [7-8] Ábrahám igen hosszú életű volt: 175 évet élt. Amikor kilehelte lelkét, megelégedettségben és az élettel betelve, idős korában csatlakozott őseihez. *** [9-10] Fiai, Izsák és Izmáel temették el Makpéla barlangjában, amely Mamrétól keletre fekszik. Ez a terület, a barlanggal együtt, korábban a hettita Cóár fiának, Efrónnak a tulajdonában volt, azonban Ábrahám megvásárolta a hettitáktól, majd Sárát, a feleségét oda temette. *** Miután Ábrahám meghalt, a fiát, Izsákot megáldotta Isten. Izsák ebben az időben a Lahaj-Rói forrás mellett táborozott. Ez Izmáel családjának és utódainak története. Izmáel Ábrahám fia volt, akit Hágár — Sára egyiptomi szolgálója — szült. Születésük sorrendjében ezek Izmáel fiai: elsőszülöttje Nebájót, azután Kédár, majd Adbeél, Mibszám, Mismá, Dúmá, Masszá, Hadad, Témá, Jetúr, Náfis és Kédmá. Ezek Izmáel fiai, tizenketten, akik mind fejedelmek voltak. Leszármazottjaik az őseikről nevezték el falvaikat, táboraikat és törzseiket. Izmáel 137 évet élt. Azután kilehelte lelkét, és csatlakozott őseihez. Leszármazottai a Havilától Súrig terjedő területen táboroztak, vagyis Egyiptom keleti szélétől Asszíria felé eső területen. Az Izmáeltől származó törzsek gyakran harcoltak egymás ellen. Ez Ábrahám fia, Izsák családjának és utódainak története. Izsák negyven éves korában vette feleségül Rebekát, az arám Betúél leányát, Lábán húgát Mezopotámiából. Rebeka meddő volt, ezért Izsák könyörgött az Örökkévalónak a feleségéért. Az Örökkévaló meghallgatta, és megadta, hogy Rebeka gyermeket foganjon. Rebeka észrevette, hogy ikrekkel terhes, mert a magzatok lökdösték egymást a méhében. Azon töprengett, hogy miért történik ez vele, majd megkérdezte az Örökkévalót, aki ezt felelte: „Ikreket hordasz méhedben, akiktől két nemzet származik. Méhedből két versengő nép válik szét: az egyik erősebb lesz, és az idősebb szolgálja a fiatalabbat.” Amikor eljött az ideje, Rebeka valóban ikreket szült. Elsőszülött fia vöröses színű és egészen szőrös volt, mint egy durva pokróc, amikor világra jött — ezért kapta az Ézsau nevet. Nyomban utána megszületett a második fiú is, aki kezével a testvére sarkába kapaszkodva jött a világra. Ezért a Jákób nevet kapta. Izsák 60 éves volt, amikor a fiai születtek. Amikor a fiúk felnőttek, Ézsau ügyes vadász lett, aki szívesen járt erdőn-mezőn. Jákób azonban szelíd természetű volt, aki inkább a táborban maradt. Izsák szerette Ézsaut, mert nagyon kedvelte a vadhúsból készült ételeket, Rebeka viszont Jákóbot szerette jobban. Történt egyszer, hogy Ézsau éppen vadászatról tért haza fáradtan és éhesen, amikor meglátta, hogy Jákób lencsét főz. Meg is kérte Jákóbot: „Hadd egyek ebből a vörös színű ételből, mert majd meghalok éhen!” Emiatt nevezték később „Edomnak ” Ézsaut és népét. Jákób ezt felelte: „Nem bánom, ehetsz belőle, ha most azonnal eladod nekem az elsőszülöttségi jogodat.” Ézsau így válaszolt: „Látod, hogy halálosan éhes vagyok! Különben is, mire jó nekem az elsőszülöttség?” De Jákób ezt mondta: „Előbb esküdj meg nekem!” Ézsau azon nyomban megesküdött rá, hogy elsőszülöttségi jogát átadja Jákóbnak. Akkor Jákób adott kenyeret és lencsefőzeléket Ézsaunak, aki evett-ivott, azután elment. Így mutatta meg Ézsau, hogy milyen kevésre becsülte elsőszülöttségi jogát. Egyszer éhínség támadt azon a vidéken, ahol Izsák táborozott — ahhoz hasonlóan, ahogy Ábrahám idejében történt. Emiatt Izsák egy időre Gerár városába költözött, ahol Abímelek, a filiszteusok királya uralkodott. Az Örökkévaló megjelent Izsáknak, és ezt mondta neki: „Ne menj Egyiptomba, hanem táborozz ezen a földön, ott, ahol majd mutatom neked! Jövevényként lakj ezen a földön, én veled leszek, és megáldalak! Neked és leszármazottjaidnak adom mindezeket a földeket. Beteljesítem minden ígéretemet, amelyet esküvel erősítettem meg apádnak, Ábrahámnak. Megsokasítom leszármazottjaidat, mint az ég csillagait, és nekik adom ezeket a földeket. Leszármazottjaid által fogom megáldani a föld összes nemzetét. Igen, megáldalak téged, mert Ábrahám engedelmeskedett szavamnak, és megtette, amit parancsoltam neki, hűségesen követte utasításaimat, határozataimat és tanításomat.” Izsák tehát letelepedett Gerárban. Gerár lakosai érdeklődtek Rebeka iránt, de Izsák mindenkinek azt mondta róla, hogy a húga. Nem merte bevallani, hogy a felesége, mert félt, hogy akkor őt megölik, Rebekát meg elrabolják. Rebeka ugyanis vonzó megjelenésű asszony volt. Izsák már jó ideje Gerárban lakott, amikor egyszer Abímelek, a filiszteusok királya kinézett palotája ablakán, és meglátta Izsákot, amint éppen megölelte Rebekát, a feleségét. Akkor Abímelek hívatta Izsákot, és kérdőre vonta: „Szóval Rebeka a feleséged, igaz? Akkor miért mondtad, hogy a testvéred?!” „Mert féltem, hogy esetleg megölnek miatta” — mondta Izsák. „Hogy tehettél ilyet velünk? Előfordulhatott volna, hogy valaki a feleségeddel hál, és így büntetést hoztál volna ránk!” — mondta a király. Ezután Abímelek kihirdette egész népének, hogy senki egy ujjal se merészeljen Izsákhoz vagy Rebekához nyúlni, különben halállal lakol. Abban az időben Izsák földművelésbe kezdett azon a vidéken, és amikor vetett, az Örökkévaló megáldotta. Abban az évben százszor annyit aratott le, mint amennyit vetett. [13-14] Így gyarapodott a vagyona, szaporodtak a nyájai és csordái, egyre több rabszolgát szerzett, míg végül nagyon gazdag és hatalmas lett. Ezért a filiszteusok féltékenyek lettek rá, *** és irigységből betemették Izsák kútjait a legelőn. Ezeket még Izsák apja, Ábrahám életében, annak rabszolgái ásták. Végül Abímelek azt mondta Izsáknak: „Te már erősebb és hatalmasabb lettél nálunk! Költözz máshová, és menj el országomból!” Így hát Izsák fölkerekedett, és tovább vándorolt a filiszteusok földjéről. A Gerár-völgyben táborozott le. Korábban ezen a vidéken táborozott Ábrahám is, akinek rabszolgái több kutat ástak azon a vidéken. Ezeket később a filiszteusok betemették, Izsák azonban újra megtisztította, sőt, ugyanúgy nevezte el azokat, ahogy Ábrahám. Izsák rabszolgái is ástak új kutat a völgyben, és bőséges vízforrásra találtak. De a helybeli gerári pásztorok vitatkoztak Izsák pásztoraival, és maguknak követelték az új kutat. Emiatt Izsák elnevezte azt a kutat „Versengés”-nek. Azután Izsák rabszolgái újabb kutat ástak. De a gerári pásztorok azt is elvitatták, és maguknak követelték. Emiatt Izsák elnevezte azt a kutat „Viszály”-nak. Izsák ezután elköltözött arról a helyről. Majd letáborozott, kutat ásatott, és ezt a kutat már senki sem vitatta el tőle. Elnevezte hát az új kutat „Tágas tér”-nek, és azt mondta: „Most már az Örökkévaló tágas térre helyezett bennünket, sokasodhatunk és terjeszkedhetünk!” Onnan is továbbment, és Beérseba vidékére érkezett. Aznap éjjel az Örökkévaló megjelent Izsáknak, és azt mondta: „Én vagyok apádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert veled vagyok! Ábrahámért, szolgámért megáldalak téged, és megsokasítom leszármazottjaidat!” Akkor Izsák oltárt épített ott az Örökkévalónak, és imádta őt. Majd tábort vert, és rabszolgái új kutat ástak ott. Ezután Abímelek, Gerár királya meglátogatta Izsákot. Vele jött Ahuzzat, a tanácsadója és Píkól, a hadvezére is. Izsák megkérdezte: „Milyen szándékkal jöttetek hozzám? Hiszen nagyon barátságtalanul bántatok velem, sőt elküldtetek országotokból!” „Jól látjuk, hogy az Örökkévaló veled van! Ezért szeretnénk szövetséget kötni veled, és esküvel is megerősíteni, hogy nem fogsz ártani nekünk, ahogy mi sem bántottunk téged, csak jót tettünk neked, és békével bocsátottunk el! Hiszen te már az Örökkévaló áldott embere vagy!” — felelték azok. Izsák elfogadta az ajánlatot, megvendégelte a királyt és embereit. Együtt ettek-ittak, majd másnap korán reggel Izsák és Abímelek szövetséget kötöttek, és esküvel erősítették meg. Ezután Izsák elbocsátotta vendégeit, s azok békével elmentek. Még ezen a napon hírt hoztak Izsáknak a rabszolgái: „Vízforrásra találtunk, amikor az új kutat ástuk!” Ezért Izsák „Eskü”-nek nevezte el azt a kutat — ezért nevezik azt a várost ma is Beérsebának. Ézsau, Izsák fia, 40 éves korában feleségül vette Juditot, a hettita Beéri leányát és Boszmatot, a hettita Élón leányát. Ez a két asszony sok keserűséget okozott Izsáknak és Rebekának. Sok év múltán Izsák megöregedett, és a látása annyira megromlott, hogy már alig látott. Ekkor magához hívatta Ézsaut, elsőszülött fiát, és ezt mondta: „Fiam, Ézsau!” „Itt vagyok, apám!” — felelt Ézsau. „Figyelj rám, fiam! Megöregedtem, nem tudom, meddig élek még. Fogd hát a fegyvereidet: íjadat és nyilaidat, s indulj vadászni! Lőj nekem valami vadat, készíts belőle kedvemre való ízletes vadpecsenyét, s hozd be, hadd egyem belőle! Azután megáldalak, mielőtt meghalnék” — mondta Izsák. Így hát Ézsau elindult vadászni. Rebeka azonban kihallgatta, amit Izsák Ézsaunak mondott, és azonnal szólt Jákóbnak: „Figyelj ide! Hallottam, hogy atyád ezt mondta a bátyádnak, Ézsaunak: »Vadássz nekem valami vadat, készíts belőle kedvemre való ízletes vadpecsenyét, hogy egyem belőle, és megáldjalak az Örökkévaló színe előtt, mielőtt meghalok!« Most azért hallgass rám, és tedd, amit mondok! Siess a nyájhoz, gyorsan hozz két szép kecskegidát! Majd én hamar elkészítem atyád ízlése szerint a vadpecsenyét. Te meg vidd be atyádnak, hogy megegye, és téged áldjon meg, mielőtt meghal.” De Jákób ezt felelte: „De anyám, tudod, hogy a bátyám, Ézsau bőre nagyon szőrős, én meg sima bőrű vagyok! Félek, hogy atyám megtapogat, és felismeri, hogy én vagyok az, s akkor csalónak fog tekinteni, és áldás helyett átkot hozok magamra!” „Ha így lenne, magamra vállalom helyetted az átkot, ne félj — válaszolta Rebeka —, csak fogadj szót nekem, és hozd gyorsan a gidákat!” Jákób el is futott a nyájhoz, hozott két kecskegidát anyjának, aki sietve elkészítette a jóízű ételt, úgy, ahogy azt Izsák szerette. Mivel az idősebb fia, Ézsau a legszebb ruháit az anyjánál hagyta, Rebeka azokba öltöztette Jákóbot, a kisebbik fiát. A kecskegidák bőrével pedig befedte Jákób kezeit és nyakának sima részét, majd az elkészített finom vadpecsenyét és kenyeret fiának, Jákóbnak kezébe adta. Jákób bement apjához és köszöntötte: „Atyám!” „Hallom, fiam! — mondta Izsák — de te melyik vagy?” „Én vagyok Ézsau, az elsőszülötted. Teljesítettem a kívánságodat, ülj fel hát, kérlek, és egyél a vadpecsenyéből, amelyet neked készítettem! Azután áldj meg, kérlek!” — felelte Jákób az apjának. Izsák ezt kérdezte: „Fiam, hogy tudtál ilyen hamar zsákmányt ejteni?” „Istened, az Örökkévaló hozta elém a vadat” — mondta Jákób. Izsák ezt mondta: „Gyere csak közelebb, fiam, hadd tapogassalak meg! Csakugyan te vagy az, fiam, Ézsau?” Ekkor Jákób közelebb lépett apjához, Izsák pedig megtapogatta, és ezt mondta: „A hangod Jákóbé, de a karjaid Ézsau karjai.” Nem ismerte fel Jákóbot, mert annak karjait a kecske szőre borította, és tapintásra olyannak tűnt, mint Ézsau karja. Így Izsák Jákóbot áldotta meg. Azután még egyszer megkérdezte: „Fiam, Ézsau, valóban te vagy az?” Jákób pedig megerősítette: „Igen, atyám, én vagyok!” „Hozd hát ide az ételt, hadd egyek a fiam vadpecsenyéjéből, és utána megáldalak!” Jákób eléje tette az ételt, Izsák pedig megette. Majd Jákób borral kínálta apját, és ő megitta. Akkor Izsák ezt mondta: „Gyere ide, fiam, csókold meg az arcom!” Amikor Jákób megcsókolta apja arcát, Izsák megérezte Ézsau ruháinak jó illatát, és megáldotta a fiát: „Ez a fiam ruhájának illata! Mint a jó illatú mező, amelyet az Örökkévaló megáldott! Adjon az Isten neked, fiam, égi harmatot, termékeny földet, bőséges termést, búzát és bort! Népek szolgáljanak neked, nemzetek hajoljanak meg előtted, légy ura rokonaidnak, hajoljanak meg előtted testvéreid! Átkozott, aki téged átkoz, de legyen áldott, aki téged áld!” Amikor Izsák befejezte Jákób megáldását, és Jákób kijött az apja sátrából, éppen akkor érkezett meg Ézsau a vadászatból. Ő is ízletes vadpecsenyét készített, majd bevitte apjának. „Atyám, kérlek, ülj fel, és egyél a vadpecsenyéből, amelyet fiad neked készített, azután áldj meg!” — mondta Ézsau. Izsák ezt kérdezte: „Ki vagy te?” „A fiad vagyok, Ézsau! Elsőszülött fiad!” — felelte ő. Ekkor Izsák nagyon megrémült, és reszketett. Azután fölkiáltott: „De hát akkor ki volt az, aki az előbb vadpecsenyét hozott nekem, amelyet meg is ettem?! Éppen most ment el, mielőtt te megérkeztél! Megáldottam őt, és valóban áldott is lesz.” Amikor ezt Ézsau meghallotta, hangosan felkiáltott, és keserves sírásra fakadt: „Jaj, atyám, áldj meg engem is!” De Izsák ezt felelte: „Öcséd volt az, aki bejött hozzám, és csalással megszerezte a neked szánt áldásomat!” „Nem hiába nevezik Jákóbnak! Már kétszer is becsapott engem: előbb elvette tőlem elsőszülöttségi jogomat, most meg ellopta a nekem szánt atyai áldást is! De hát csak maradt még valamilyen áldásod a számomra is, atyám?” — kérdezte Ézsau. Izsák így válaszolt: „Fiam, nézd, Jákóbot úrrá tettem fölötted, és minden rokonát a rabszolgájává tettem. Bőségesen megáldottam búzával és borral, mit adhatok most már neked?” Ézsau azonban ezt mondta apjának: „Hát csak ez az egy áldásod volt, atyám? Áldj meg engem is, kérlek!” — és hangos sírásra fakadt. Végül Izsák ezt mondta neki: „Lakóhelyed terméketlen földön lesz, nem hull rád az égi harmat, fegyvereddel szerzed kenyered, és öcsédet szolgálod, de fellázadsz ellene, s igáját lerázod nyakadról.” Ettől kezdve Ézsau gyűlölte Jákóbot az áldás miatt, amellyel Izsák Jákóbot megáldotta. „Hamarosan eljön az ideje, hogy apámat eltemetjük, azután megölöm Jákóbot!” — mondta magában. Azonban Rebeka tudomást szerzett idősebb fia, Ézsau tervéről, ezért hívatta Jákóbot, a kisebbik fiát, és ezt mondta neki: „Figyelj rám, fiam! A bátyád, Ézsau bosszút forral ellened, és meg akar ölni! Tedd meg hát, amit mondok: Menekülj el Háránba, a bátyámhoz, Lábánhoz! Maradj ott nála egy kis ideig, amíg a bátyád haragja lecsillapodik! Azután, amikor Ézsau már nem haragszik, és elfelejti, amit tettél vele, majd érted küldök, és hazahozatlak. Miért veszítselek el egyszerre mindkettőtöket?” Majd Rebeka bement Izsákhoz, és ezt mondta neki: „Elment a kedvem az élettől is Ézsau hettita feleségei miatt! Ha Jákób is erről a vidékről vesz feleségül egy ilyen hettita nőt, akkor minek éljek?” Ezért Izsák hívatta Jákóbot. Megáldotta, majd ezt parancsolta neki: „Fiam, ne a kánaániak leányai közül vegyél magadnak feleséget! Készülj fel, és menj Paddan-Arámba, keresd fel anyai nagyapád, Betúél családját! Onnan vegyél feleséget magadnak: anyád bátyjának, Lábánnak valamelyik leányát! Áldjon meg téged a Mindenható: szaporítsa és sokasítsa meg utódaidat, hogy népek sokaságának atyjává tegyen téged, adja neked és utódaidnak Ábrahám áldását, hogy örököld a földet, amelyet Isten Ábrahámnak adott, s amelyen jövevény voltál!” Ezután Izsák elküldte Jákóbot, aki útnak indult. Hosszú utazás után Paddan-Arámba érkezett, ahol felkereste az arám Betúél fiát, Lábánt, Rebekának — Jákób és Ézsau anyjának — bátyját. Ézsau is megtudta, hogy Izsák megparancsolta Jákóbnak, hogy ne a Kánaániak leányai közül válasszon feleséget, majd megáldotta és elküldte Mezopotámiába, hogy onnan nősüljön, Jákób pedig engedelmeskedett apjának és anyjának, és elment Mezopotámiába. Azt is megértette Ézsau, hogy apjának nem tetszik, hogy ő kánaáni nőket vett feleségül. Ezért meglátogatta Izmáelt, Ábrahám fiát, és feleségül vette — meglévő két felesége mellé — Izmáel leányát, Mahalatot, Nebajót húgát. Jákób tehát útnak indult Beérsebából Hárán felé. Mikor beesteledett, keresett egy helyet, ahol eltöltheti az éjszakát. Lefeküdt, a feje alá tett egy követ, és elaludt. Ekkor álmot látott: egy hosszú lépcsőt, amely a földről egészen a mennybe vezetett. A lépcsőn Isten angyalai jártak föl és alá. A lépcső mellett maga az Örökkévaló állt, és ezt mondta neki: „Én vagyok az Örökkévaló, atyádnak, Ábrahámnak Istene, és Izsáknak Istene. Neked és leszármazottjaidnak adom a földet, amelyen fekszel. Leszármazottjaid olyan sokan lesznek, mint a homokszemek a földön, és elterjednek nyugatra, keletre, északra és délre. Meg fogom áldani a föld minden nemzetségét általad és leszármazottjaid által. Lásd meg, én veled vagyok, megőrizlek, és gondodat viselem akárhová mész, és visszahozlak erre a földre. Soha el nem hagylak, és mindazt beteljesítem, amit neked mondtam!” [16-17] Mikor másnap reggel Jákób fölébredt, megijedt. Azt mondta magában: „Bizony, itt van az Örökkévaló, és én nem is tudtam! Milyen félelmetes ez a hely: Isten háza és a menny kapuja!” *** Azután fogta azt a követ, amelyen aludt, felállította, majd olajat öntött rá. Azt a helyet pedig elnevezte „Bételnek”, vagyis „Isten Házának”. A közelben volt egy város, amelyet régebben Lúznak neveztek. Akkor Jákób fogadalmat tett: „Ha Isten velem lesz, és megőriz engem ezen az úton, gondoskodik ételemről és ruhámról, hogy békességben térhessek vissza apám házához, akkor az Örökkévaló lesz az én Istenem! Ez a kő pedig, amelyet emlékoszlopul fölállítottam, Isten Háza lesz. S ezen felül mindenből, amit nekem adsz, a tizedrészt neked adom.” Azután továbbment Jákób, és a keleti népek földjére ért. Meglátott a pusztában egy kutat, amely körül három nyáj heverészett. Ebből a kútból szokták a nyájakat itatni, de a kút száját nagy kő zárta el. Az volt a szokás, hogy a pásztorok csak akkor mozdítják el a követ, amikor már az összes nyáj a kúthoz gyülekezett. Azután megitatják az állatokat, majd ismét a kút szájára teszik a követ. Jákób megszólította a pásztorokat: „Barátaim, honnan valók vagytok?” „Háránból” — felelték. „Ismeritek-e Lábánt, Náhor fiát?” — kérdezte Jákób. „Igen, ismerjük” — felelték a pásztorok. „Hogy van Lábán és a családja?” — kérdezte Jákób. „Jól van. De nézd csak, éppen itt jön a leánya, Ráhel, a nyájával” — válaszolták a pásztorok. Akkor Jákób megkérdezte: „Hogy lehet az, hogy nem itatjátok meg az állatokat, és legeltetitek őket tovább? Hiszen a nap még magasan jár, korai lenne a jószágot máris karámba terelni éjjelre!” A pásztorok ezt felelték: „Meg kell várnunk, amíg az összes nyájat a kúthoz terelik. Csak akkor szabad a követ elvenni a kútról. Akkor majd megitatjuk az összes állatot.” Közben megérkezett Ráhel, az apja juhait terelgetve. Ennek a nyájnak ő volt a pásztora. Amikor Jákób meglátta Ráhelt, Lábán leányát és a juhokat — odalépett a kúthoz, és elvette a nagy követ róla. Majd vizet húzott, és megitatta Lábán juhait. Lábán Jákób anyjának bátyja volt. Akkor Jákób megcsókolta Ráhelt, mint rokonát, és sírva fakadt. Majd elmondta neki, hogy Ráhel apja, Lábán, és Jákób anyja, Rebeka testvérek. Ráhel pedig hazaszaladt, hogy mindezt elújságolja apjának. Mikor Lábán meghallotta, hogy az unokaöccse érkezett hozzájuk, kisietett a kúthoz, megölelte, megcsókolta Jákóbot, majd a házába vezette. Jákób pedig mindent elmondott neki. Lábán ezt mondta: „Bizony, az én csontom és testem vagy te!” Így hát Jákób ott maradt Lábán házában egy hónapig. Azután Lábán ezt mondta neki: „Figyelj rám, Jákób! Csak azért, mert a rokonom vagy, nem helyes, hogy továbbra is ingyen dolgozz nekem! Mi legyen a béred?” Lábánnak két leánya volt: Lea, az idősebb és Ráhel, a fiatalabb. Leának kedves volt a tekintete. Ráhel pedig vonzó külsejű, gyönyörű teremtés volt. Mivel Jákób nagyon megszerette Ráhelt, ezt válaszolta Lábánnak: „Hét évig szolgállak, ha kisebbik leányodat, Ráhelt nekem adod feleségül.” Lábán így válaszolt: „Jobb, ha hozzád adom feleségül, mint egy idegenhez. Maradj nálam, és dolgozz itt!” Így hát Jákób szolgálta Lábánt hét esztendeig Ráhelért. De annyira szerette Ráhelt, hogy ez az idő csak pár napnak tűnt a számára. Mikor letelt a hét esztendő, Jákób emlékeztette Lábánt: „Leszolgáltam az időt, amit megszabtál, most már add hozzám feleségül Ráhelt, a jegyesemet!” Lábán ekkor nagy lakodalmat rendezett, amelyre meghívta annak a helynek valamennyi lakosát. Este azonban Ráhel helyett Leát vezette Jákóbhoz. Így Jákób Leával hált. Lábán Leának ajándékozta egyik szolgálóját, Zilpát. Másnap reggel Jákób megdöbbenve látta, hogy Lea fekszik mellette. Lábánhoz ment, és szemére vetette: „Miért tetted ezt velem? Én Ráhelért szolgáltalak hét évig, nem Leáért! Miért csaptál be?” De Lábán ezt felelte: „Nálunk az a szokás, hogy előbb az idősebb leánynak kell férjhez mennie! Nem illő, hogy a húga megelőzze. Előbb töltsd el a szokásos lakodalmi hetet Leával. Azután rögtön feleségül veheted Ráhelt is — csakhogy azért újabb hét év szolgálattal tartozol nekem!” Jákób ráállt az egyezségre. Letelt a lakodalom hét napja, s utána Lábán Ráhelt is feleségül adta Jákóbhoz. Egyúttal Ráhelnek is ajándékozott egy szolgálót: Bilhát. Így Jákób feleségül vette Ráhelt is, akit sokkal jobban szeretett, mint Leát. Ezután még további hét éven keresztül dolgozott Lábánnak. Az Örökkévaló látta, hogy Jákób megveti Leát, ő viszont megáldotta az asszonyt, hogy gyermeket foganjon. Ráhel azonban meddő volt. Így hát Lea megszülte első gyermekét, aki fiú lett. Lea Rúbennek nevezte a fiát, mert azt gondolta: „Bizony, látta az Örökkévaló megaláztatásomat! Most már biztosan szeretni fog a férjem!” Azután ismét várandós lett, és megint fiút szült, akit Simeonnak nevezett el, mert azt gondolta: „Bizony, az Örökkévaló meghallotta, milyen megvetett vagyok! Ezért adta nekem ezt a fiút.” Később ismét fogant, és harmadszorra is fia született, akit Lévinek nevezett, mert azt gondolta: „Most már ragaszkodni fog hozzám a férjem, mert három fiút szültem neki!” Ezek után Lea ismét áldott állapotba került, és újra fiút szült, akit Júdának nevezett, mert azt mondta: „Most már dicsérem az Örökkévalót!” Azután Lea nem szült egy ideig. Ráhel látta, hogy nem tud Jákóbnak gyermeket szülni, emiatt féltékeny lett nővérére, Leára. Jákóbnak pedig azt mondta: „Adj nekem gyermekeket, mert ha nem, belehalok!” Jákób ezért nagyon megharagudott rá, és így válaszolt: „Isten vagyok én, hogy gyermeket adjak neked?! Ha ő nem engedi, hogy szülj, akkor mit tehetek én?” Ráhel akkor ezt felelte: „Nézd, itt van a szolgálóm, Bilha! Hálj vele, és ha majd gyermeket szül neked, az az én gyermekem lesz!” Így hát Ráhel odaadta Jákóbnak Bilhát másodfeleségül. Jákób Bilhával hált, aki fogant és fiút szült Jákóbnak. Akkor Ráhel ezt mondta: „Isten fiút adott nekem! Meghallgatta könyörgésemet, és a javamra ítélt!” Ezért nevezte a fiút Dánnak. Egy idő múlva Bilha, Ráhel szolgálója, ismét fiút szült Jákóbnak. Ráhel akkor így kiáltott föl: „Nagy küzdelmet vívtam a nővéremmel, és győztem!” Ezért nevezte a fiút Naftálinak. Lea úgy gondolta, hogy ő már nem fog többet szülni, ezért a szolgálóját, Zilpát adta Jákóbnak másodfeleségül. Ezután Zilpa is fiút szült Jákóbnak, és Lea örömében így kiáltott: „Milyen váratlan szerencse!” Ezért nevezte a fiút Gádnak. Azután Zilpa ismét fiút szült Jákóbnak, és Lea megint ujjongott: „Milyen áldott vagyok! Bizony, boldognak mondanak engem az asszonyok!” Ezért a fiút Ásérnek nevezte. Ezek után történt, hogy Rúben búzaaratáskor kiment a mezőre, ahol mandragórát talált, amelyet anyjának, Leának adott. Ezt Ráhel észrevette, és ő is kért belőle: „Lea, kérlek, adj nekem is a fiad mandragórájából!” De Lea elutasította: „Nem elég, hogy a férjemet elhódítottad tőlem, még a fiam mandragóráját is el akarod venni?” Ráhel ezt felelte: „Jól van, akkor ma éjjel háljon veled Jákób, csak add nekem azt a mandragórát!” Így hát megegyeztek. Aznap este, mikor Jákób hazafelé tartott a mezőről, Lea eléje sietett, és ezt mondta: „Ma este hálj velem, mert így egyeztünk meg Ráhellel. Megfizettem neki a fiam által talált mandragórával.” Így is történt: aznap éjjel Jákób Leával hált, aki ismét fogant, majd fiút szült, mert Isten meghallgatta a kérését. Ötödik fiának születésekor Lea ezt mondta: „Isten megajándékozott engem, amiért odaadtam szolgálómat a férjemnek!” Ezért a fiát Issakárnak nevezte. Később Lea hatodszor is fiút szült Jákóbnak. Ekkor így kiáltott föl: „Milyen gazdagon megajándékozott Isten! Most már biztosan megbecsül engem a férjem, hiszen hat fiút szültem neki!” Ezt a fiát pedig Zebulonnak nevezte. Azután Lea leányt szült Jákóbnak, akit Dinának nevezett. Ezután Isten jóindulattal fordult Ráhelhez, és teljesítette a kérését: megadta neki, hogy gyermeke lehessen. Így hát végre ő is áldott állapotba került, és fiút szült Jákóbnak. Akkor örömében így kiáltott föl: „Isten végre levette rólam a meddőség szégyenét!” Elsőszülöttjét Ráhel Józsefnek nevezte, mert azt mondta: „Adjon még őhozzá az Örökkévaló nekem másik fiút is!” József születése után Jákób ezt mondta Lábánnak: „Kérlek, most már bocsáss el, hadd térjek vissza szülőföldemre! Engedd el velem együtt a feleségeimet, akikért leszolgáltam a megszabott időt, és a gyermekeimet is! Hiszen jól tudod, mennyi hasznod származott a munkámból!” Lábán azonban így felelt: „Ha valóban jóindulattal vagy irántam, akkor kérlek, maradj még! Úgy látom, hogy az Örökkévaló miattad áldott meg engem. Mondd meg, milyen bért kérsz, megadom, ha itt maradsz!” De Jákób így válaszolt: „Lábán, te nagyon jól tudod, mennyi hasznod származott a szolgálatomból! Láthattad, mennyire megszaporodtak csordáid és nyájaid, amíg én viseltem gondjukat. Hiszen amikor hozzád érkeztem, csak kevés állatod volt, most pedig nézd meg, milyen hatalmasra növekedtek csordáid és nyájaid! Mennyire megáldott téged az Örökkévaló munkám nyomán, akármihez is fogtam! De most már a saját családom vagyonát is gyarapítanom kell!” „Jól van, mondd meg, mennyi bért kérsz, és megadom, csak maradj!” — alkudozott Lábán. De Jákób nem engedett: „Nem kell nekem semmiféle fizetség, vagy bér! Továbbra is őrzöm a nyájaidat, ha egyezséget kötsz velem. Nézd, ez az ajánlatom: Még ma végigjárom kecske- és juhnyájaidat. A kecskék közül kiválogatok minden tarkát, vagyis a foltos és csíkos mintázatúakat. A juhok közül pedig kiválogatom az egészen feketéket. Ezeket add nekem — ez a nyáj legyen az én bérem! Így ellenőrizheted becsületességem: ha megvizsgálod nyájamat, és találsz közöttük olyan kecskéket, amelyek nem tarkák, vagy olyan juhokat, amelyek nem teljesen feketék — akkor azokat loptam tőled.” Lábán elfogadta Jákób ajánlatát: „Rendben van, legyen úgy, ahogy mondtad!” Azonban maga Lábán válogatta ki — még azon a napon — nyájai közül az összes foltos és csíkos mintázatú, vagyis tarka nőstény és bakkecskét, meg egyszínű fekete juhot. Ezekből egy másik nyájat formált, és azt a fiaira bízta. Majd elküldte őket háromnapi járóföldre, hogy jó messzire legyenek a saját nyájától, amelyet továbbra is Jákób legeltetett. Jákób ezután fiatal vesszőket vágott nyárfákról, mandulafákról és platánfákról. A vesszőket késével megfaragta: csíkokban lehántotta a kérgüket, hogy helyenként kilátszott a vessző fehér belseje. Ezeket a tarka és csíkos mintázatú vesszőket odaállította az itatóvályúkhoz. Amikor az állatok inni jöttek, a vesszők éppen a szemük előtt voltak. Azért helyezte oda a vesszőket, mert a juhok és kecskék mindig az itatóvályú előtt szoktak párosodni. Így hát, amikor párosodtak, látták a tarka vesszőket, és a kicsinyeik is tarkák lettek: csíkos és foltos mintázatú bárányokat és kecskegidákat ellettek. Jákób ezeket különválasztotta, és szembefordította őket a rábízott nyájjal, amely Lábáné volt. Így választotta külön a saját nyáját a Lábánétól, s nem engedte, hogy a két nyáj keveredjen. Amikor az erős és egészséges állatok párzottak, Jákób eléjük helyezte a csíkos vesszőket az itatóhoz. Ellenben mikor a satnyább és gyengébb állatok párzottak, nem tette oda a vesszőket. Így a gyengébb szaporulat mindig Lábánnak jutott, az egészséges és erős bárányok és gidák pedig Jákóbnak. Jákób nyája és vagyona folyvást gyarapodott. Végül nagyon meggazdagodott, rengeteg juha, kecskéje, szamara és tevéje lett, meg sok szolgája és szolgálója. Jákóbnak fülébe jutott, hogy Lábán fiai ezt mondogatják: „Jákób mindent elvett apánktól! Egész gazdagságát apánk vagyonából szerezte!” Az is föltűnt Jákóbnak, hogy Lábán sem viselkedik olyan jóindulattal iránta, mint korábban. Az Örökkévaló megszólította Jákóbot: „Térj vissza szülőföldedre és rokonaidhoz, én pedig veled leszek!” Akkor Jákób üzent a feleségeinek, és kihívta őket arra a helyre, ahol a nyájat őrizte. Ezt mondta nekik: „Figyeljetek rám! Jól látom apátok arcán, hogy már nem olyan jó szívvel van irántam, mint ezelőtt. Apám Istene azonban velem volt. Mindketten jól tudjátok, hogy teljes erőmmel szolgáltam apátokat. Ő azonban becsapott engem, és számtalanszor megváltoztatta kialkudott béremet, hogy megrövidítsen. De Isten nem engedte, hogy ártson nekem, mert amikor apátok azt ígérte, hogy fizetségül a tarka foltos bárányokat és gidákat adja nekem, akkor az egész nyájban ilyen foltos kicsinyek születtek. Majd meggondolta magát, és azt mondta: »Mégis inkább a tarka csíkos kicsinyek legyenek a tieid!« Akkor meg az egész nyáj nőstényei tarka csíkos kicsinyeket ellettek. Így vette el Isten apátoktól a nyájakat, és nekem adta azokat. Amikor a nyáj szaporodásának ideje eljött, álmot láttam. Álmomban föltűnt, hogy a párzó kosok és bakok mind tarkák: csíkosak és foltosak. Isten angyala ekkor megszólított: »Jákób!« Itt vagyok, Uram! — feleltem. »Figyeld meg, hogy a párzó kosok és bakok mind tarkák: csíkosak és foltosak! Jól láttam, hogyan bánt veled Lábán. Én vagyok az Isten, aki Bételben megjelentem neked, ahol emlékül felállítottad azt a követ, és olajat öntöttél rá, és akinek fogadalmat tettél. Most hát kelj föl, indulj útnak, hagyd itt ezt a földet, és térj vissza szülőföldedre!«” Ráhel és Lea erre így válaszoltak: „Nincs már nekünk itt semmi keresnivalónk! Apánktól nem várhatunk örökséget. Hiszen úgy bánt velünk, mint valami idegenekkel! Veled alaposan megfizettette a leánykérés árát, de azt maga költötte el, és nekünk nem adott belőle semmit! Mindaz a gazdagság, amit Isten apánktól elvett, a miénk, és a gyerekeink öröksége. Most hát tedd meg, amit Isten mondott neked!” [17-18] Így hát Jákób fölkerekedett, és egész családjával útnak indult, hogy hazatérjan apjához, Izsákhoz, Kánaán földjére. Feleségeit és fiait tevékre ültette, fölpakolta minden vagyonát, és összes állatát elhajtotta. Mindent magával vitt, amit Paddan-Arámban szerzett. *** Lábán ekkor éppen nem volt otthon: a nyájaihoz ment, hogy megnyírja a juhokat. Ezalatt Ráhel ellopta Lábán házibálványait. [20-21] Jákób is becsapta az arám Lábánt, mert nem szólt neki, hogy el akarja hagyni, hanem titokban szökött el tőle egész családjával és minden vagyonával együtt. Elérkeztek az Eufrátesz folyóhoz, átkeltek rajta, és Gileád dombvidéke felé haladtak. *** Indulásuk után három nappal tudta meg Lábán, hogy Jákób elhagyta. Maga mellé vette rokonait, és azonnal Jákób üldözésére indult, de csak hét nap múlva érte utol a Gileád dombvidékén. Közben azonban egyik éjjel Isten figyelmeztette álmában az arám Lábánt: „Vigyázz magadra, nehogy Jákóbot rákényszerítsd valamire!” Amikor Lábán utolérte őket, Jákób és csapata már sátrat vert Gileád dombvidékén. Lábán is a közelben táborozott le. Majd átment Jákóbhoz, és kérdőre vonta: „Miért szöktél el tőlem titokban? Miért raboltad el leányaimat, mint a hadifoglyokat?! Rászedtél engem! Titokban mentél el, pedig örömmel bocsátottalak volna el, énekszóval és hangszerekkel. Még az unokáimat és leányaimat sem csókolhattam meg, el sem búcsúzhattam tőlük! Ez bizony nagy ostobaság volt tőled! Lenne hozzá erőm, hogy ártsak nektek, de atyád Istene tegnap éjjel megszólított, és figyelmeztetett, hogy ne kényszerítselek semmire. Azt még megértem, hogy mindenáron haza akartál menni, mert kívánkoztál atyád házába, de miért loptad el a házibálványaimat?!” Jákób így felelt: „Igen, titokban jöttem el tőled, mert attól féltem, hogy erőszakkal elveszed tőlem a leányaidat. De ami a házibálványaidat illeti, akinél megtalálod azokat, haljon meg! Itt, a rokonaink előtt vizsgáld át mindenemet, és vedd vissza, ha bármit találsz, ami a tiéd!” Ugyanis Jákób nem tudott róla, hogy Ráhel lopta el apjától a bálványokat. Akkor Lábán hozzálátott, és egyenként átkutatta a sátrakat: Jákób sátrával kezdte, majd Lea, azután a két szolgáló sátra következett, de sehol sem találta a bálványokat. Végül Ráhel sátrába ment. Ráhel előzőleg egy földre helyezett tevenyeregbe rejtette el a lopott bálványokat, és rájuk ült. Lábán átkutatta Ráhel sátrát is, de ott sem talált semmit. [35-36] Közben Ráhel ezt mondta neki: „Kérlek, atyám, ne vedd tiszteletlenségnek, hogy ülve maradok jelenlétedben, de az asszonyok baja van rajtam!” Mikor Jákób látta, hogy Lábán befejezte a kutatást, de nem találta meg a házibálványait, nagyon haragos lett, és szemére vetette apósának: „Mondd meg, mit vétettem ellened? Mi a bűnöm? Miért üldöztél engem ilyen nagy buzgalommal? *** Átkutattad minden holminkat, és nem találtad sehol a házibálványaidat! Vagy mutasd meg, itt a rokonaink előtt, ha találtál valamit! Ők ítéljenek közöttünk! Húsz esztendőn keresztül szolgáltalak hűségesen! Amíg én viseltem gondot nyájaidra, a juhok és kecskék közül egy sem vetélt el, és a kosokat sem vágtam le magamnak. Amit a ragadozók széttéptek, azt nem vittem hozzád, hanem magamra vállaltam a kárt. Tőlem kérted számon még azt is, amit éjjel, vagy nappal elloptak a nyájból — én pedig nem vitatkoztam, azt is magamra vállaltam. Nappal a hőséget kellett tűrnöm, éjjel a hideget — még az álom is kerülte szememet! Így töltöttem nálad 20 évet, kemény szolgálatban éjjel-nappal. Szolgáltalak 14 évig, hogy feleségül vehessem két leányodat, és még 6 évig a saját nyájamért. Te pedig tízszer is megváltoztattad kialkudott béremet, hogy megrövidíts! Bizony, ha ősapáim Istene: Ábrahám Istene, Izsák félelmetes Istene nem lett volna velem — te képes lettél volna üres kézzel elküldeni ennyi szolgálat után! De Isten jól látta, mennyit szenvedtem miattad! Látta azt is, hogyan dolgoztattál, és múlt éjjel figyelmeztetett téged!” Lábán erre így válaszolt: „Nézd, Jákób! Ezek az asszonyok az én leányaim! Ezek a gyermekek az én unokáim! Ezek a nyájak itt körülöttünk szintén az én nyájaim! Minden, amit itt látsz, az enyém! Mégsem tehetek semmit, hogy megtartsam őket magamnak, nem vehetem el tőled a leányaimat és az unokáimat, akiket szültek! Jöjj hát, kössünk szövetséget egymással! Készítsünk egy kőrakást, az legyen a tanúja szövetségünknek!” [45-46] Jákób beleegyezett, és felállított egy követ, hogy emlékeztetőül szolgáljon. Azután a rokonaival együtt köveket gyűjtöttek, majd azokból kőrakást építettek. Azután Lábán és a csapata, meg Jákób és emberei együtt étkeztek a kőrakás mellett. *** [47-48] Akkor Lábán azt mondta: „Ez a kőrakás mától fogva legyen tanú közted és közöttem!” Ezért nevezte azt a helyet „Jegar-Száhadútának”, Jákób pedig „Gal-Édnek”. *** Lábán még hozzátette: „Vigyázz, az Örökkévaló szemmel tart minket akkor is, amikor mi már nem látjuk egymást!” — ezért nevezte azt a helyet Micpának. „Jákób, meg kell ígérned — folytatta Lábán —, hogy jól bánsz a leányaimmal, nem válsz el tőlük, nem veszel melléjük újabb feleséget! Ne felejtsd, az Örökkévaló látni fogja, ha ezt nem tartod meg, akkor is, ha én nem szerzek róla tudomást! [51-52] Nézd, itt van ez a kőrakás, az emlékkő, amelyet fölállítottunk! Ez lesz a tanú ellenünk, ha akár te, akár én elmegyünk e kőrakás mellett azzal a szándékkal, hogy a másiknak ártsunk! *** Ábrahám Istene, Náhor Istene, ősapáink Istene ítéljen közöttünk, ha nem tartjuk meg ezt a szövetséget!” Jákób is esküvel erősítette meg a szövetségkötést: apjának, Izsáknak félelmetes Istenére esküdött meg. Majd ott a hegyen állatokat áldozott az Örökkévalónak. Az áldozati állat húsából ételt készített, és azt Lábánnal és többi rokonával együtt közösen ették meg, majd nyugovóra tértek. Másnap korán reggel Lábán fölkészült az útra, megcsókolta unokáit és leányait, megáldotta őket, majd elindult hazafelé. Miután Lábán visszafordult, Jákób folytatta útját Kánaán felé. Egyszer csak szembe jöttek vele Isten angyalai. Amikor meglátta őket, felkiáltott: „Itt az Isten seregének tábora!” Ezért nevezte azt a helyet „Mahanaim ”-nak. Ezután Jákób néhány szolgáját követségbe küldte bátyjához, Ézsauhoz, aki Széír hegyei között lakott, Edom földjén. Ezt parancsolta nekik: „Adjátok át ezt az üzenetet uramnak, Ézsaunak: »Szolgád, Jákób üzeni neked, hogy évekig jövevényként élt Lábánnál, de most hazatérőben van az állataival — csordáival, nyájaival, szamaraival — és szolgáival együtt. Azért küldött minket hozzád, hogy ezt elmondjuk, és reméli, hogy jóindulattal leszel iránta.«” A követek ezzel a hírrel érkeztek vissza: „Elmentünk Ézsauhoz, a bátyádhoz, aki már úton is van errefelé, 400 emberével együtt.” Ennek hallatára Jákób nagyon megrémült, és félelmében az egész táborát — a szolgákat és az állatokat is — két részre osztotta. Azt gondolta, hogy ha Ézsau rátámad az egyik csoportra, és levágja őket, akkor legalább a másik megmenekül. Azután imádkozni kezdett: „Atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak Istene! Örökkévaló, aki azt mondtad nekem, hogy térjek vissza szülőföldemre, a rokonaimhoz, és jót teszel velem! Örökkévaló, nem vagyok méltó jóságodra és hűségedre, amelyet irántam, szolgád iránt mutatsz! Hiszen mikor Háránba menet átkeltem a Jordánon, csak egy vándorbotom volt, most meg hazatérőben úgy megsokasítottál, hogy két sereggel keltem át! Kérlek, Örökkévaló, szabadíts meg a bátyám, Ézsau kezéből! Félek tőle, hogy ránk támad és lekaszabol bennünket, anyát és gyermekeit együtt! Kérlek, emlékezz rá, hogy azt ígérted, jót teszel velem, és utódaimat úgy megszaporítod, mint a tengerparton a homokszemeket, amelyek megszámlálhatatlanok!” Akkor éjjel Jákób ott maradt. Másnap reggel azután állataiból kisebb nyájakat választott ki ajándékul Ézsau számára. Az egyikbe 200 nőstény kecske és 20 bak, meg 200 anyajuh és 20 kos tartozott, a következőbe 30 szoptatós tevekanca és mindegyiknek a csikója, azután egy csorda következett 40 tehénnel és 10 bikával, végül egy másik csoport 20 szamárkancával és 10 szamárcsődörrel. Mindegyik csoportot rabszolgáira bízta, akiknek ezt parancsolta: „Induljatok el, vonuljatok előttem, mindegyikőtök a maga állataival, de hagyjatok helyet az egyes csoportok között!” Az elsőnek ezt mondta: „Amikor találkozol a bátyámmal, Ézsauval, ő majd megkérdezi tőled: »Kinek a szolgája vagy? Hová mész? Kinek a nyája ez itt?« Akkor ezt válaszold neki: »Szolgádé, Jákóbé ez a nyáj. Uramnak, Ézsaunak küldi ezeket az állatokat ajándékul. Maga Jákób pedig itt jön utánam, nem messze.«” Ugyanezt parancsolta Jákób mindegyik szolgájának: „Ti is mind ezt mondjátok Ézsaunak, és tegyétek hozzá: »Szolgád, Jákób is itt jön utánam, nem messze.«” Jákób ugyanis azt gondolta, hogy ilyen módon megengeszteli Ézsaut az ajándékokkal, és mire maga is találkozik majd vele, Ézsau már kedvesen fogadja. Tehát, Jákób előre küldte szolgáit a nyájakkal, de ő maga még nem indult tovább. Azonban a saját családját: két feleségét, a két másodfeleségét és a tizenegy fiát még aznap este átvitte a Jabbók-patak gázlóján a túlsó partra. Azután az állatait is átvitte a gázlón. Miután mindezt elvégezte, Jákób egyedül maradt a patak innenső partján egész éjjel. Ekkor egy ismeretlen férfi jelent meg, akivel Jákób egészen hajnalig küzdött. Amikor az idegen látta, hogy nem bír Jákóbbal, ráütött a csípőjére. Ettől Jákób forgócsontja kificamodott. Az ismeretlen ekkor azt mondta: „Engedj el, mert hajnalodik!” „Semmiképpen — válaszolta Jákób —, amíg meg nem áldasz engem!” Akkor az megkérdezte: „Mi a neved?” Jákób beismerte: „Jákób vagyok.” Az idegen ezt mondta: „Mától fogva nem Jákób, hanem Izráel lesz a neved, mert küzdöttél Istennel és emberekkel — és győztél!” Jákób megkérdezte: „Kérlek, áruld el te is a neved!” De az ismeretlen visszakérdezett: „Miért akarod tudni a nevem?” — azután megáldotta Jákóbot. Jákób ekkor fölkiáltott: „Hiszen szemtől-szemben láttam Istent, mégis megmenekültem!” Ezért nevezte Jákób azt a helyet Penúélnek. A nap éppen akkor kelt föl, amikor Jákób elhagyta Penúélt, és átkelt a gázlón. Csak sántítva tudott járni a csípősérülése miatt. Izráel népe mind a mai napig nem eszi meg azt a részét a levágott állatok húsának, amely a csípőforgónál van, mivel Jákóbot ezen a helyen érte a csapás. Ezután Jákób észrevette, hogy Ézsau közeledik 400 emberével. Ekkor gyorsan elrendezte a családját: a két szolgáló mellé állította a saját fiaikat, azután Lea következett a fiaival, de Ráhelt és Józsefet leghátulra állította. *** Jákób maga az élükön haladt, és mikor Ézsau már közel volt, hétszer a földig hajolt a bátyja előtt, miközben egyre közelebb ment hozzá. Ézsau azonban odaszaladt Jákóbhoz, a nyakába borult, megcsókolta az arcát, és együtt sírtak. Majd látva az asszonyokat és gyerekeket, megkérdezte: „Kik ezek itt veled?” „Ők a gyermekeim, akikkel Isten kegyelmesen megajándékozta szolgádat” — felelte Jákób. [6-7] Akkor sorra mind közelebb léptek, és meghajoltak Ézsau előtt: előbb a szolgálók és fiaik, azután Lea és a fiai, végül József és Ráhel. *** Majd ezt kérdezte Ézsau: „Miért küldted elém azokat a nyájakat?” „Ajándékba küldtem, hogy elnyerjem jóindulatodat” — válaszolta Jákób. „Ugyan, öcsém, nekem is vannak nyájaim bőven!” — mondta Ézsau. „Kérlek, ha valóban jóindulattal vagy irántam, fogadd el tőlem ezt az ajándékot! — unszolta Jákób. — Hiszen olyan kedvesen fogadtál, hogy úgy nézek rád, mintha Isten arcát látnám! Fogadd csak el! Ezzel akarlak megáldani és megajándékozni, mert Isten is megáldott és megajándékozott engem bőségesen — mindenem megvan, ami szükséges.” Így unszolta, amíg Ézsau végre elfogadta. Akkor Ézsau azt ajánlotta: „Induljunk, és menjünk együtt!” De Jákób nem egyezett bele: „Uram, látod, hogy a gyermekek még kicsinyek, és a nyájakban is sok szoptatós juh és tehén van még a kicsinyeikkel — nekem azokra is gondot kell viselnem. Ha csak egy napig is hajszolnánk őket, mind elhullanának! Menj csak előttünk, uram! Szolgád majd halad utánad a jószág kicsinyeinek lépése szerint, amíg eljutunk hozzád Széírbe.” „Akkor legalább hadd hagyjam veled kíséretül néhány emberemet!” — kérte Ézsau. De Jákób ezt is elhárította: „Ez igazán nagyon kedves tőled, uram, de nem szükséges.” Akkor Ézsau elvált tőle, és visszatért Széírbe. Jákób azonban nem Széír felé ment, hanem Szukkót irányába. Ott azután megállapodott egy időre: házat épített magának, meg a családjának, és fedeles karámokat az állatoknak. Ezért nevezték el azt a helyet Szukkótnak. Így hát Jákób békességben visszatért Paddan-Arámból Kánaán földjére. Majd Sikem városa alá érkezett, és tábort vert a közelében. Megvásárolta Hamórtól, Sikem apjától 100 mérték ezüstért azt a területet, ahol fölállította táborát. Oltárt is épített ott Istennek, és így nevezte: „Isten, Izráel Istene”. Történt egyszer, hogy Dina — Jákób és Lea leánya — látogatóba ment a helybeli hivvi leányokhoz. Ekkor látta meg Dinát Sikem, a hivvi Hamórnak, az ország fejedelmének fia. Sikemnek annyira megtetszett Dina, hogy vele hált, és ezzel szégyent hozott rá. De valóban meg is szerette Dinát, Jákób leányát. Ragaszkodott hozzá, és igyekezett a leány lelkére beszélni. Sikem meg is kérte apját, Hamórt, hogy kérje feleségül a számára Dinát Jákóbtól. Jákób tudomást szerzett arról, hogy leányát megszégyenítették, de mivel a fiai éppen messze jártak a nyájakkal, meg akarta várni, hogy visszajöjjenek. Addig nem szólt, és nem tett semmit. Hamór, Sikem apja felkereste Jákóbot, hogy beszéljen vele. Amikor Jákób fiai megtudták, hogy mi történt, hazatértek a legelőről. Nagyon elkeseredtek és dühösek lettek, hogy ilyen gyalázat esett Izráel becsületén — mert ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Hamór azt mondta Jákóbnak és fiainak: „A fiam, Sikem, teljes szívvel megszerette Dinát, a leányodat, Jákób. Kérlek benneteket, adjátok őt a fiamnak feleségül! Engedjétek meg, hogy fiaink és leányaink összeházasodjanak! Adjátok feleségül leányaitokat a fiainkhoz, és ti is vegyétek feleségül a mi leányainkat! Ha letelepedtek itt, mi szívesen látunk titeket. Bárhol lakhattok országunkban, szabadon jöhettek-mehettek, kereskedhettek, birtokot szerezhettek.” Majd Sikem szólalt meg. Így kérlelte Dina apját és testvéreit: „Ha jóindulattal lesztek irántam, és teljesítitek kérésemet, kérhettek, amit csak akartok, megadom! Akármilyen árat kértek tőlem, megadom, csak adjátok hozzám Dinát feleségül!” Jákób fiai azonban bosszút akartak állni a húguk megszégyenítése miatt. Ezért ravaszul így válaszoltak Sikemnek és Hamórnak: „Értsétek meg, hogy nem adhatjuk feleségül a húgunkat olyan kérőnek, aki nincs körülmetélve! Ez igen nagy szégyen lenne ránk nézve! Csak akkor adhatjuk hozzátok leányainkat, ha ti is olyanok lesztek, mint mi: ha nálatok is minden férfi körülmetélkedik. Ha ezt az egyet megteszitek, akkor hozzátok adjuk leányainkat, és mi is elvesszük leányaitokat feleségül. Akkor majd veletek együtt fogunk lakni, és egy néppé leszünk. Ha pedig nem egyeztek bele, és nem metélitek körül magatokat, akkor visszavesszük a húgunkat, és elmegyünk innen.” Tetszett ez az ajánlat Hamórnak és a fiának, Sikemnek. Sikem tehát sietett megtenni, amire Jákób fiai kérték, mivel nagyon megszerette Dinát. Sikemnek nagy tekintélye volt a családjában. Hamór és Sikem akkor a város kapujához mentek, és megbeszélték a dolgot a férfiakkal. „Figyeljetek ránk, férfiak! — mondták. — Ezek az emberek jó szándékúak és békés természetűek. Engedjük meg nekik, hogy itt lakjanak közöttünk, és kereskedjenek, hiszen bőven van itt hely az ő számukra is! Vegyük feleségül a leányaikat, és adjuk hozzájuk a mi leányainkat! De ők csak azzal a feltétellel hajlandók arra, hogy közöttünk lakjanak, és egy néppé legyünk, ha mi férfiak mindannyian körülmetélkedünk, mint ahogy ők is. Gondoljátok meg! Csak bele kell egyeznetek, és minden vagyonuk, meg összes állatuk a miénk lesz, és közöttünk laknak!” Így Hamór és Sikem rábeszélték az egyezségre a város összes férfi lakosát, akik ezután körülmetélkedtek. Három nappal később, amikor ezek a férfiak még a seb miatt lábadoztak, Simeon és Lévi, Jákób két fia, Dina bátyjai fogták a kardjukat, és bementek a városba. Senki sem gyanakodott rájuk, így akadálytalanul bejutottak. Akkor azonban sorra legyilkolták a városban az összes férfit. Meggyilkolták Hamórt és a fiát, Sikemet is, majd Dinát elhozták Sikem házából. Ezután Jákób többi fiai kirabolták a várost, és kifosztották a halottakat. Így álltak bosszút a húguk megszégyenítéséért. [28-29] Elvitték a városlakók összes vagyonát, nyájait, csordáit, szamarait, és minden egyebet, amit csak a városban és a környékén találtak. Az asszonyokat és gyerekeket is foglyul ejtették. *** Jákób szemére vetette Simeonnak és Lévinek: „Nagy bajba kevertetek engem! Ennek a földnek a lakói, a kánaániak és perizziek gyűlölni fognak! Ha pedig összefognak ellenünk, könnyen elpusztíthatják egész családunkat, hiszen mi sokkal kevesebben vagyunk!” De a két fia ezt felelte: „Hogyan tűrhettük volna, hogy valaki úgy bánjon a húgunkkal, mint egy prostituálttal!” Ezután Isten szólt Jákóbhoz: „Kelj föl, menj fel Bételbe, és verj tábort! Építs ott oltárt Istennek, aki megjelent neked, amikor bátyád, Ézsau elől menekültél!” Jákób ekkor megparancsolta családjának és mindazoknak, akik vele voltak: „Távolítsátok el az idegen istenek bálványait, amelyeket eddig magatoknál tartottatok! Tisztálkodjatok meg, és vegyetek föl tiszta ruhát! Azután menjünk föl Bételbe! Oltárt akarok ott építeni Istennek, aki meghallgatta, és teljesítette kérésemet, amikor bajban voltam. Ő mindeddig velem volt, akármerre jártam.” A táborban mindenki átadta Jákóbnak a bálványokat, és a fülükben viselt karikákat — ő pedig elásta azokat a hatalmas tölgyfa alá, amely Sikem közelében van. Majd elindultak, de senki sem üldözte Jákób fiait, mert a környező vidékek lakói megrémültek, és féltek Istentől. Jákób és egész tábora megérkezett a Kánaán földjén lévő Bételbe, amelyet azelőtt Lúznak hívtak. Ott Jákób oltárt épített, és elnevezte a helyet „Él-Bétel”-nek, mert ott jelentette ki magát Isten, amikor Jákób a bátyja elől menekült. Ekkor halt meg Debóra, Rebeka dajkája — ott is temették el a nagy tölgyfa alatt Bétel közelében. Ezért nevezik azt a helyet „Siratás Tölgyfájának”. Isten újra megjelent Jákóbnak, és megáldotta őt Bételben, amikor Jákób hazafelé tartott Paddan-Arámból. Azt mondta neki: „Téged Jákóbnak hívnak. De ezentúl ne Jákób, hanem Izráel legyen a neved!” Így nevezte el őt Izráelnek. Azután Isten így folytatta: „Én vagyok a Mindenható Isten. Megáldalak, hogy utódaid szaporodjanak és sokasodjanak. Egy nemzet, sőt, nemzetek gyülekezete származik tőled. Királyok is lesznek utódaid között. Neked és utódaidnak adom azt a földet, amelyet Ábrahámnak és Izsáknak ígértem.” Azután Isten fölment arról a helyről, ahol Jákóbbal beszélt. Jákób pedig ennek emlékére egy nagy emlékkövet állított fel, s arra italáldozatot és olívaolajat öntött. Azt a helyet elnevezte Bételnek, mert Isten ott beszélt vele. Később Bételből is tovább költöztek. Nem messze voltak Efrátától, amikor Ráhel — aki a második gyermekét várta — vajúdni kezdett. Ez a szülés azonban nagyon keserves volt. Közben a bába így biztatta Ráhelt, aki nagyon nehezen szülte meg gyermekét: „Ne félj, most is fiad lesz!” Ráhel már haldoklott, de mielőtt kilehelte lelkét, így nevezte a fiát: „Benóni”, vagyis: „Szenvedésem fia”. Ezt azonban Jákób megváltoztatta, és új nevet adott a fiának: „Benjámin”, vagyis: „Jobb kezem fia”. Ráhel nem sokkal ezután meghalt, és el is temették azon a helyen, az Efrátába — vagyis Betlehembe — vezető út mellett. Jákób emlékeztetőül kőoszlopot emelt Ráhel sírja fölé, amely ma is látható — így nevezik: „Ráhel sírjának emlékoszlopa”. Majd tovább vonult Izráel, és tábort vert Éder tornyán túl. Mialatt ott táboroztak, akkor történt, hogy Rúben együtt hált Bilhával, apjának másodfeleségével, és erről Izráel is tudomást szerzett, és nagyon megharagudott miatta. Izráel családja Jákóbnak tizenkét fia volt: Leától ezek a fiai születtek: Jákób elsőszülöttje, Rúben, azután Simeon, Lévi, Júda, Issakár és Zebulon. Ráheltől született József és Benjámin. Bilhától, Ráhel szolgálójától született Dán és Naftáli. Zilpától, Lea szolgálójától született Gád és Ásér. Ezek a fiai születtek Jákóbnak, amikor Paddan-Arámban tartózkodott. Azután Jákób megérkezett apjához, Izsákhoz, aki abban az időben Mamréban táborozott, Kirját-Arba — vagyis Hebron — mellett. Egy időben Ábrahám is itt táborozott, akárcsak Izsák. Mindketten jövevények voltak azon a földön. Izsák életideje 180 esztendő volt. Amikor kilehelte lelkét, megelégedettségben és az élettel betelve, idős korában csatlakozott őseihez. Fiai, Ézsau és Jákób temették el. Ez Ézsau leszármazottjainak, vagyis Edomnak története. Ézsau a Kánaán földjén élő népek közül vett magának feleségeket: Ádát, a hettita Élón leányát, azután Oholíbámát, Aná leányát (Aná apja a hivvi Cibón volt), és Boszmatot, Izmáel leányát (Boszmat Nebajót húga volt). Adá szülte Ézsaunak Elífázt, Boszmat szülte Reúélt, Oholíbámá pedig ezt a három fiút szülte neki: Jeús, Jalám és Kórah volt a nevük. Ezek a fiai Kánaán földjén születtek. [6-7] Mivel ez a föld, amelyen jövevények voltak, már nem tudta eltartani Ézsau és Jákób megszaporodott nyájait, és a családjaik és szolgáik létszáma is igen megnőtt, Ézsau elhatározta, hogy más országba költözik, távolabb Jákóbtól. Fogta hát a családját, szolgáit, nyájait, összes állatát és minden vagyonát, amelyre Kánaán földjén szert tett, és elköltözött. *** Így telepedett le Ézsau — akit Edomnak is neveztek — a Széír-dombvidéken. Ézsau az edomiak ősapja. A Széír-hegységben élő leszármazottjai a következők. Ézsau és Ádá fia: Elífáz. Ézsau és Boszmat fia: Reúél. Elífáz fiai: Témán, Ómár, Cefó, Gatám és Kenaz. Elífáznak volt egy másodfelesége is, Timna, akitől Amálek született. Ezek származtak Ézsautól és Adától. Reúél fiai: Nahat, Zerah, Sammá és Mizzá. Ezek Ézsau és Boszmat unokái voltak. Ézsau feleségül vette Oholíbámát, Aná leányát, Cibón unokáját, akitől ezek a fiai születtek: Jeús, Jalám és Kórah. [15-16] Ezek a nemzetségek származtak Ézsautól: Témán, Ómár, Cefó, Kenaz, Kórah, Gatám és Amálek. Ők mind Elífáztól, Ézsau és Ádá első fiától származtak. Ők valamennyien Edom országában éltek. *** A következő nemzetségek származtak Reúéltől, Ézsau és Boszmat fiától: Nahat, Zerah, Sammá és Mizza. Ők valamennyien Edom országában éltek. Ezek a nemzetségek származtak Ézsautól és a feleségétől, Oholíbámától, Aná leányától: Jeús, Jalám és Kórah. Ezek az edomi, vagyis az Ézsautól származó nemzetségek. Mielőtt Ézsau letelepedett a Széír-dombvidéken, a hóriak laktak ott, akik mind Széír utódai voltak. Széír fiai: Lótán, Sóbál, Cibón, Aná, Disón, Écer és Disán. Ezek mindannyian hóri nemzetségfők voltak, és a maguk nemzetségének ősei Edom földjén. Lótán fiai: Hóri és Hémám. Lótán leánytestvére pedig Timna. Sóbál fiai: Alván, Mánahat, Ébál, Sefó, és Ónám. Cibón fiai: Ajjá és Aná. Aná volt az, aki hőforrásokat talált a pusztában, mikor apja szamarait legeltette. Aná gyermekei: Disón, a fia és Oholíbámá, a leánya. Disón fiai: Hemdán, Esbán, Jitrán és Kerán. Écer fiai: Bilhán, Zaaván és Akán. Disán fiai: Úc és Arán. A hóriak nemzetségfői: Lótán, Sóbál, Cibón, Aná, Disón, Écer és Disán. Ezek mindannyian a maguk nemzetségének ősei voltak Széír földjén. [31-39] Mielőtt még Izráel népének királya lett volna, Edom országában egymás után a következő királyok uralkodtak: Beór fia, Bela, Dinhábá városából, Zerah fia, Jóbáb, Bocra városából, Husám, Témán vidékéről, Bedad fia, Hadad, Avít városából, aki legyőzte a midjániakat Moáb földjén, Szamlá, Maszréka városából, Saul, a folyó melletti Rehóbót városából, Akbór fia, Baál-Hánán, Hadar, Páú városából, akinek felesége Mehétabél volt, Matréd leánya, Mézáháb unokája. *** *** *** *** *** *** *** *** [40-43] Ézsau volt a következő edomi nemzetségfők, és a tőlük származó nemzetségek őse: Timná, Alvá, Jetét, Oholibámá, Élá, Pínon, Kenaz, Témán, Micbár, Magdíél és Írám. Azt a területet, amelyen egy-egy nemzetség letelepedett, ugyanúgy nevezték, mint magát a nemzetséget. Ézsau volt az összes edomiak ősapja. Jákób Kánaán földjén lakott, ahol már az apja is jövevényként élt. Ez a története Jákób családjának. József 17 éves korában a nyájaknál segített a pásztorkodásban azoknak a testvéreinek, akik Jákób feleségeinek, Bilhának és Zilpának a fiai voltak. József rossz híreket hordott a testvéreiről apjuknak. Izráel már öreg volt, amikor József született, emiatt a gyermekei közül őt szerette a legjobban, és szép színes ruhát csináltatott neki. A testvérei látták, hogy Jákób jobban szereti Józsefet, mint őket, emiatt annyira megharagudtak Józsefre, hogy már békességgel köszönni sem tudtak neki. Történt egyszer, hogy József különös álmot látott, amelyet elmesélt testvéreinek, akik még inkább meggyűlölték emiatt. Ezt mondta nekik: „Figyeljetek ide, mit álmodtam! Aratáskor együtt dolgoztunk a mezőn: kévékbe kötöttük a levágott gabonát. Lám, egyszer csak az én kévém fölkelt, és egyenesen megállt! S azok a kévék, amelyeket ti kötöttetek, odagyűltek az én kévém köré, és földig hajoltak előtte!” A testvérei így válaszoltak: „Mit képzelsz, te leszel a király fölöttünk? Majd bizony még uralkodni fogsz rajtunk!” Álmai és szavai miatt még inkább haragudtak rá. József azonban ismét álmot látott, és azt is elmondta testvéreinek: „Megint álmot láttam. Képzeljétek, a nap és a hold, meg tizenegy csillag odajött hozzám, és földig hajoltak előttem.” Elmondta ezt az álmát apjának is, aki megszidta érte: „Micsoda álom ez?! Csak nem képzeled, hogy jómagam, édesanyáddal és a testvéreiddel együtt eléd járulunk, és földre borulunk előtted?” De azért Jákób jól megjegyezte ezt a dolgot magának. A testvérei pedig féltékenyek lettek Józsefre. Történt ezután, hogy József testvérei elmentek Sikembe apjuk nyájait legeltetni. Izráel hívta Józsefet: „Édes fiam, gyere csak! Elküldelek testvéreidhez, akik Sikemben legeltetik nyájaimat.” „Igen, atyám, elmegyek” — felelte József. [14-15] „Eredj, nézd meg, jól vannak-e testvéreid és a nyájak! Hozz nekem hírt róluk!” — mondta Izráel, és útnak indította Józsefet a Hebron völgyéből. Amikor József megérkezett Sikem vidékére, sehol sem találta a testvéreit. Amint ott bolyongott, találkozott valakivel, aki megkérdezte: „Mit keresel itt?” *** „A testvéreimet! — felelte József. — De ha tudod, hová mentek a nyájakkal, kérlek, mondd meg!” Az ember válaszolt: „Igen, itt voltak, de már továbbmentek. Hallottam, hogy Dótánba igyekeztek.” Így hát József utánuk ment Dótánba, ahol rájuk is akadt. Józsefet már messziről fölismerték a testvérei. De még mielőtt a közelükbe ért volna, összebeszéltek, hogy meggyilkolják: „Nézzétek, itt jön a híres álomlátó — mondták egymásnak —, gyertek, üssük agyon, s dobjuk valami verembe! Azután azt mondjuk, hogy valami vadállat ölte meg. Majd meglátjuk, mi lesz az álmaiból!” De Rúben meg akarta menteni József életét, ezért ezt javasolta: „Hallgassatok rám, ne üssük agyon! Ne gyilkoljátok meg, csak dobjátok ebbe a verembe, itt a pusztában!” Azért mondta ezt, hogy később megmentse Józsefet a testvérei kezéből, és visszavigye apjához. Így azután, mikor József megérkezett, nem ölték meg, csak letépték róla színes ruháját, amelyet viselt, és bedobták egy üres ciszternába, amelyből a víz már kiszáradt. Azután leültek enni. Amint fölnéztek, látták, hogy egy izmáeli karaván közeledik Gileád felől. Tevéik meg voltak rakva mindenféle illatos fűszerrel, balzsammal és mirhával, amelyet Egyiptomba vittek. Akkor Júda ezt javasolta testvéreinek: „Nézzétek, mi hasznunk abból, ha meggyilkoljuk a testvérünket, és eltitkoljuk? Inkább adjuk el rabszolgának a kereskedőknek! Ne emeljünk rá kezet, hiszen mégiscsak a testvérünk!” Ebbe a többiek is beleegyeztek. Amikor midjáni kereskedők jöttek arra, a testvérek kihúzták Józsefet a ciszternából, majd húsz ezüstért eladták rabszolgának. A kereskedők pedig Egyiptomba vitték Józsefet. Közben Rúben máshol járt, majd visszament a ciszternához, de akkor már Józsefet nem találta ott. Ettől nagyon megrémült, és a gyász jeléül megszaggatta ruháját. Majd visszament testvéreihez, és rémülten újságolta nekik: „Képzeljétek, a fiú nincs a ciszternában! Jaj nekem! Most mitévő legyek?” Azok meg leöltek egy kecskét, és a Józsefről letépett színes ruhát belemártották a kecske vérébe. Majd ezt a véres ruhát vitték apjukhoz, és ezt mondták neki: „Atyánk, ezt a ruhát találtuk! Nézd meg, nem a fiad ruhája ez?” Jákób azonnal fölismerte József ruháját, és felkiáltott: „Ez a fiam ruhája! Gonosz vadállat tépte szét Józsefet, biztosan megette őt!” Jákób megszaggatta ruháit, zsákba öltözött, és hosszú ideig gyászolta a fiát. Fiai és leányai mind hiába próbálták vigasztalni, Jákób egyre csak kesergett József után, és ezt hajtogatta: „Sírva megyek fiamhoz a sírba — gyászolom őt, amíg élek!” Így siratta Józsefet sokáig. Eközben Józsefet a midjáni kereskedők Egyiptomba vitték, és ott eladták rabszolgának. A fáraó testőrségének kapitánya, Potifár vette meg a fiút. Abban az időben történt, hogy Júda távolabb költözött a testvéreitől, és letáborozott egy Hírá nevű ember szomszédságában, aki Adullámból való volt. Ekkortájt történt, hogy Júda meglátta a kánaáni Batsúát, és feleségül vette. Ezután Júdának fia született Batsúától, akit Érnek neveztek. Második gyermekük is fiú lett, őt Ónánnak hívták. Harmadik gyermeküknek a Sélá nevet adták, ő már Kezib mellett született, mert akkor Júda ott táborozott. Amikor Ér felnőtt, Júda megházasította elsőszülött fiát: Támárt vette neki feleségül. De az Örökkévaló gonosznak találta Ért, és megölte. Akkor Júda azt mondta Ónánnak: „Menj be Támárhoz, meghalt bátyád feleségéhez, hálj vele, mint sógora, és ha gyermeke születik, a bátyád gyermekének fog számítani.” Ónán tudta, hogy az a gyermek nem az övé lesz, ezért együtt hált ugyan Támárral, de nem akart meghalt testvérének utódot támasztani, ezért mindig megakadályozta, hogy a sógornője teherbe essen tőle. Az Örökkévaló gonosznak találta Ónán viselkedését, ezért őt is megölte. Ezután Júda azt tanácsolta Támárnak, a menyének: „Menj haza apád házához, és maradj özvegyen, amíg Sélá, a harmadik fiam felnő!” De magában azt gondolta: „Nehogy Sélá is meghaljon, mint a két bátyja, inkább nem adom hozzá feleségül Támárt!” Így hát Támár visszaköltözött apja családjához. Egy idő múlva Júda felesége, Batsúá meghalt. Amikor a gyász ideje letelt, Júda a barátjával, az adullámi Hírával együtt Timnába ment, hogy felügyelje juhainak nyírását. Amikor Támár megtudta, hogy Júda, az apósa Timnába készül a juhok nyírására, ő is útnak indult. Levette magáról az özvegyi ruhát, és úgy öltözött, hogy ne lehessen felismerni. El is fátyolozta magát. Majd előre sietett, és leült Énaim városának kapujánál, amely a Timnába vezető út mellett fekszik. Azért tette ezt, mert látta, hogy Sélá felnőtt már, mégsem engedi Júda, hogy Támárt feleségül vegye. [15-16] Júda Timnába menet Énaim kapujához érkezett, és meglátta Támárt, akinek arcát fátyol takarta. Júda így nem ismerte föl a menyét, hanem azt gondolta, hogy egy prostituálttal van dolga. Odament hozzá, és megszólította: „Hadd menjek be hozzád!” „Mit adsz érte, ha bejössz?” — kérdezte ő. *** „Küldök egy kecskegidát a nyájamból” — válaszolta Júda. „Rendben van, de adj valami zálogot, amíg a gidát elküldöd” — mondta Támár. „Milyen zálogot?” — kérdezte Júda. „Pecsétedet, a zsinórjával együtt, meg a botodat, amely a kezedben van!” — válaszolta Támár. Így adta zálogba Júda ezeket Támárnak, majd bement hozzá, és együtt háltak. Támár pedig terhes lett Júdától. Majd Támár hazatért, levetette a fátylat, és ismét felvette özvegyi ruháját. Júda hamarosan elküldte a kecskegidát adullámi barátjával, hogy visszakapja a zálogot, de az sehol sem találta azt az asszonyt. Megkérdezte az ott lakó embereket: „Hol van az a prostituált, aki itt szokott az út mellett várakozni?” De azok azt mondták: „Ezen a helyen nem volt ilyen nő.” Visszatért a barátja Júdához, és elmondta neki, hogy nem találta meg azt az asszonyt, és hogy a helybeliek is azt állították, hogy nem volt arrafelé prostituált. Júda akkor azt mondta: „Jól van, akkor tartsa meg magának, amit zálogba adtam. Nem keressük tovább, nehogy gúnyolódjanak rajtunk az emberek! Te vagy a tanúm, hogy én elküldtem neki a kecskegidát!” Eltelt vagy három hónap, és valaki hírt hozott Júdának: „Támár, a menyed paráználkodott, és terhes lett.” Júda ezt mondta: „Vigyétek ki, és égessétek meg!” De amikor az emberek ki akarták vinni Támárt, ő elküldte a három zálogot apósának, ezzel az üzenettel: „Attól a férfitól lettem terhes, akié ez a pecsét és annak zsinórja, meg ez a bot. Kérlek, vizsgáld meg jól, kié ez a három tárgy!” Júda elismerte, hogy mindhárom dolog az övé. Akkor azt mondta: „Támár igazabb nálam, mert nem adtam feleségül a fiamhoz, Sélához.” Támárt ezentúl senki sem bántotta, de Júda sem hált vele többé. Amikor eljött az ideje, Támár ikreket szült. Miközben vajúdott, az egyik gyermek kidugta a kezét, és a bába vörös fonalat kötött rá, hogy megjelölje, melyik az elsőszülött. De azután a gyermek visszahúzta a kezét, és mégis az ikertestvére született meg elsőnek. A bába ezt mondta: „Nahát, ilyet! Hogy tudtál magadnak utat törni?” El is nevezték ezt a fiúcskát Pérecnek. Hamarosan világra jött a testvére is, kezén a vörös fonallal. Őt Zerahnak nevezték. Józsefet tehát az izmáeli kereskedők Egyiptomba vitték, és eladták rabszolgának. Az egyiptomi Potifár vette meg, a fáraó egyik főembere és testőrségének parancsnoka. Ettől kezdve urának házában élt és dolgozott. De az Örökkévaló ott is Józseffel volt, és mindenben segítette, ezért — bár rabszolga volt — mindenben sikeresnek bizonyult. *** Potifár is látta Józsefen, hogy az Örökkévaló van vele, és emiatt olyan sikeres mindenben. Ezért nagyon megkedvelte Józsefet, és maga mellé vette, hogy személyes szolgálatára legyen. Ezen felül egész háza és gazdasága felvigyázójává tette, és minden vagyonát rábízta. Ettől kezdve az Örökkévaló József kedvéért gazdagon megáldotta az egyiptomi Potifár házát, családját és gazdaságát. Potifár mindent Józsefre bízott, s így neki már szinte semmivel nem kellett törődnie — legföljebb az étellel, amit megevett. Potifár felesége szemet vet Józsefre József szép termetű és csinos fiatalember volt. Egy idő múlva ezt Potifár felesége is észrevette, és szemet vetett rá. Sőt, el is akarta csábítani. „Gyere, József, hálj velem!” — mondta neki. De József elutasította urának feleségét: „Asszonyom, jól tudod, hogy uram mindent rám bízott a házában, és mellettem semmire nincs gondja! Uram szinte maga mellé emelt ebben a házban, és semmit sem tiltott el tőlem — téged kivéve, hiszen a felesége vagy! Hogyan is követhetnék el ilyen gonosz árulást uram ellen, és ilyen súlyos bűnt Isten ellen?!” Bár az asszony nap mint nap csábította Józsefet, ő ellenállt neki, és nem akart vele hálni. Történt egy napon, hogy József akkor ment be a házba a munkáját végezni, amikor a szolgák közül éppen senki más nem volt bent. Az asszony megragadta József ruháját, és igyekezett magához húzni. „Most hálj velem!” — mondta. József azonban kifutott a házból, ruháját az asszony kezében hagyva. Az asszony látta, hogy József elfutott, de a ruháját a kezében hagyta. Kiáltott hát a szolgáknak, és összecsődítette őket. „Nézzétek, mit művelt velem a férjem héber rabszolgája! Hogy megalázott bennünket! Bejött a házba, és velem akart hálni, de mikor teljes erőből sikoltozni kezdtem, elfutott, s még a ruháját is itt hagyta!” A ruhákat magánál tartotta az asszony, amíg a férje, József gazdája hazajött, s akkor neki is előadta ugyanezt a történetet: „A héber rabszolga, akit idehoztál, bejött ide, hogy meggyalázzon! De mikor teljes erőből sikoltozni kezdtem, elfutott. Nézd, még a ruháját is itt hagyta!” Mikor Potifár hallotta, hogy felesége azzal vádolja Józsefet, hogy ilyen gyalázatosan viselkedett vele szemben, nagyon megharagudott. Abba a börtönbe vetette Józsefet, amelyben a király foglyait őrizték. Egy ideig József a börtönben maradt. Az Örökkévaló azonban ott sem hagyta el őt, hanem hűséges szeretettel bánt vele. Így történt, hogy a börtön parancsnoka megkedvelte Józsefet, rábízta az összes fogoly felügyeletét, és az egész börtön igazgatását. Attól kezdve a parancsnoknak már nem kellett semmivel törődnie, hiszen mindent József intézett: az Örökkévaló ott is vele volt, és mindenben sikeressé tette. Egy idő múlva két új fogoly érkezett a börtönbe, ahol József raboskodott: az egyiptomi király főpohárnoka és a királyi pékmesterek főnöke. Valamit vétettek uruk, a fáraó ellen, aki megharagudott rájuk, és abba a börtönbe vetette őket, amely a testőrök parancsnokának felügyelete alatt állt. *** *** A testőrparancsnok Józsefre bízta a két újabb foglyot is, hogy viselje gondjukat. Jó ideig ott raboskodtak. Egyik éjjel mindkét fogoly álmodott valamit. Álmaik különböztek, és a jelentésük is más volt. Másnap reggel, amikor József bement hozzájuk, látta, hogy nagy gondban vannak. Meg is kérdezte őket: „Miért vagytok ilyen szomorúak?” „Mert mind a ketten álmodtunk valamit az éjjel, és nem értjük, mit jelent. Nincs senki, aki megmagyarázza” — felelték azok. „Bizony, az álom helyes értelmezését egyedül Isten tudhatja — mondta József. — De mondjátok csak el, mit álmodtatok!” Akkor a főpohárnok elbeszélte álmát Józsefnek: „Szőlőtőkét láttam álmomban, amelynek három vesszeje előbb kirügyezett, majd kivirágzott és termést érlelt. Kezemben volt a fáraó serlege, fogtam a szőlőfürtöket, belefacsartam, majd odanyújtottam a fáraónak.” József ezt mondta: „Ennek a következő a magyarázata: a három vessző három napot jelent. Három nap múlva a fáraó kiemel innen, és visszahelyez előbbi állásodba. Attól kezdve ismét te adod a fáraó kezébe a kelyhet, mint azelőtt. De kérlek, gondolj rám, amikor majd jól megy a sorod! Szólj rólam a fáraónak, hogy emeljen ki ebből a börtönből. Mert elraboltak engem, és idehoztak a szülőföldemről, a héberek földjéről, és itt sem tettem semmi rosszat, mégis börtönbe vetettek.” Mikor a pékmesterek főnöke látta, hogy milyen kedvező a magyarázat, ő is elmondta álmát: „Én meg azt álmodtam, hogy egymás tetején három süteményes kosár volt a fejemen. A legfelső kosárból azonban a madarak csipegették a fáraó számára készült süteményeket.” József ezt mondta: „Álmod ezt jelenti: a három kosár, három nap. Három nap múlva a fáraó téged is kiemel innen, de fejedet véteti. Tested akasztófára kerül, és keselyűk fogják szaggatni.” Valóban így is lett: három nap múlva következett a fáraó születésnapja. Ebből az alkalomból a fáraó nagy lakomát rendezett a főembereinek és hivatalnokainak. Ekkor kihozatta a börtönből a főpohárnokot és a pékmesterek főnökét. Az összegyűlt vendégek előtt a főpohárnokot visszahelyezte tisztségébe, hogy ismét ő adja a kelyhet a fáraó kezébe. Ugyanakkor halálra ítélte a pékmesterek főnökét, akit kivégeztek, majd a testét fára akasztották. Mindez pontosan úgy történt, ahogy József értelmezte a két főember álmát. Ennek ellenére a főpohárnok teljesen elfelejtkezett Józsefről. Két teljes év múlt el ezután, és a fáraó is álmot látott. Álmában a Nílus partján állt, és látta, hogy a folyóból hét szép, kövér tehén jön ki, és legelésznek a parton. Utánuk másik hét tehén jött fel a vízből, de ezek csúnyák és nagyon soványak voltak. Oda álltak az előző kövér tehenek mellé. Azután a hét csúnya és sovány tehén kezdte fölfalni a másik hét szép és kövér tehenet, s végül egészen megették őket. Eddig tartott az álom, s a fáraó fölébredt. Majd ismét elaludt, és megint álmot látott: hét szép, kövér búzakalász növekedett egy száron. Utánuk másik hét kalász növekedett, de ezek a sivatagi forró széltől aszottak, hitványak és soványak voltak. Majd a hét sovány kalász elnyelte a szép kalászokat. Eddig tartott a második álom, s a fáraó fölébredt. Nagyon nyugtalanították ezek az álmok, ezért reggel összehívatta Egyiptom bölcseit és varázslóit. Elmondta nekik, mit álmodott, de a bölcsek nem értették, mit jelent. Ekkor a főpohárnok ezt mondta a fáraónak: „Felség, be kell vallanom, hogy hibát vétettem. Felséged egyszer megharagudott szolgáira, a királyi pékmesterek főnökére meg rám, és mindkettőnket a testőrparancsnok börtönébe vetett. Ott mindketten álmot láttunk: ugyanazon az éjjelen láttuk, de mást-mást álmodtunk, és az álmok jelentése is különböző volt. Ott raboskodott velünk egy fiatalember, a testőrparancsnok héber rabszolgája, akinek elmondtuk, mit álmodtunk. Ő pedig mind a kettőnknek meg tudta mondani, mit jelent az álmunk. És valóban, pontosan úgy történt, ahogy ő mondta: engem felséged visszahelyezett állásomba, a pékmestert pedig kivégeztette.” Ennek hallatára a fáraó megparancsolta, hogy Józsefet hozzák elébe a börtönből. Sietve el is mentek érte, József pedig megborotválkozott és átöltözött. Ezután a fáraó elé vitték. A fáraó megszólította: „Álmot láttam, és senki sem tudja megmagyarázni, mit jelent. De rólad azt hallottam, hogy meg tudod fejteni az álmok jelentését!” József így felelt: „Felség, nem én, hanem Isten az, aki a megfejtést tudtára adja a fáraónak, ez pedig felséged javát szolgálja.” Akkor a fáraó elmondta Józsefnek, mit álmodott: „A Nílus partján álltam, és láttam, hogy a folyóból hét szép, kövér tehén jön ki, és legelésznek a parton. Utánuk másik hét tehén jött fel a vízből, de ezek csúnyábbak és soványabbak voltak, mint amilyeneket valaha is láttam Egyiptomban. Azután a hét csúnya és sovány tehén fölfalta az előző hét kövér tehenet. Különös módon a sovány teheneken meg sem látszott, hogy fölfalták a kövéreket: ugyanolyan soványak maradtak, mint azelőtt. Ezután fölébredtem. Majd ismét elaludtam és megint álmot láttam: hét szép, kövér búzakalász növekedett egy száron. Utánuk másik hét kalász növekedett, de ezek a sivatagi forró széltől aszottak, hitványak és soványak voltak. Majd a hét sovány kalász elnyelte a szép kalászokat. Elmondtam ezeket a varázslóknak, de egyikük sem tudta megfejteni, mit jelent.” József azt mondta a fáraónak: „Felség, ez a két álom ugyanazt jelenti. Isten így mutatta meg a fáraónak, amit tenni készül. A hét szép tehén hét esztendőt jelent. Ezt jelenti a hét kövér kalász is. A jelentésük ugyanaz. A hét sovány tehén és a hét hőségtől aszott meddő kalász is hét évet jelent: az éhínség hét esztendejét. Ez az, amit mondtam, hogy Isten előre megmutatta felségednek, amit cselekedni fog. Mert bizony eljön a bő termés hét esztendeje egész Egyiptomra, azután pedig hét szűk esztendő következik, amely miatt a nép elfelejti az előző bőség idejét. Szűkölködés és éhínség fogja emészteni egész Egyiptomot. A korábbi bőségnek nyoma sem marad az éhezés ideje alatt, mert a csapás olyan súlyos lesz. Felséged tehát kétszer álmodta ugyanazt — ez pedig azt jelenti, hogy ezt Isten már véglegesen elhatározta, és hamarosan véghez is viszi. Most tehát jelöljön ki felséged egy értelmes és bölcs férfit, és adjon neki felhatalmazást egész Egyiptomban! Egyúttal rendeljen felséged felügyelőket, akik a bőség hét esztendeje alatt begyűjtik az egész országból a termés ötödrészét! Gyűjtsenek össze minden tárolható élelmet és gabonát a bőséges években a fáraó raktáraiba, és őrizzék azt a városokban! Legyen ez a raktározott élelem az ország tartaléka az éhség hét esztendejében, amely eljön Egyiptomra! Így a szűk esztendők miatt nem pusztul el az ország.” A fáraónak és tanácsadóinak nagyon tetszett József terve. Ezért a fáraó így szólt hozzájuk: „Ki lehetne alkalmasabb erre a feladatra, mint ez a fiatalember, akiben Isten szelleme lakik?” Azután Józsefhez fordult: „Mivel Isten neked mutatta meg mindezeket, nincs nálad bölcsebb és értelmesebb férfi! Téged bízlak hát meg, hogy viselj gondot egész birodalmamra! Népemet szavad kormányozza, és engedelmeskedjenek neked! Csak a királyi trón tesz engem hatalmasabbá nálad. Most azért egész Egyiptom kormányzójává teszlek téged!” Ekkor a fáraó levette a pecsétgyűrűjét, és József ujjára húzta. Majd megparancsolta, hogy Józsefet öltöztessék rangjának megfelelő finom lenvászon ruhába, és arany láncot tett a nyakába. Azután elrendelte, hogy a fáraó második harci szekerén hordozzák körbe Egyiptomban, és kiáltsák: „Térdeljetek le József előtt!” Így tette a fáraó őt egész Egyiptom kormányzójává. Ezt mondta a fáraó Józsefnek: „Jóllehet én vagyok Egyiptom királya, de tudtod és beleegyezésed nélkül még a kisujját se mozdítsa senki országomban!” [45-46] A fáraó egyiptomi nevet adott Józsefnek: attól kezdve Cáfenat-Panéah -nak hívták. Azután a fáraó Józsefhez adta feleségül Ászenatot, Potiferának, Ón papjának leányát. Így lett József 30 éves korában egész Egyiptom kormányzója. Ezután kiment a fáraó palotájából, és keresztül-kasul bejárta egész Egyiptom földjét. *** Elkezdődtek a bőség évei, s ezalatt tele marokkal ontotta termését a föld egész Egyiptomban. József munkához látott: megszervezte, hogy minden városba gyűjtsék be a környező földekről a termés nélkülözhető részét, s ezt raktárakban helyezte el. A bőség hét éve alatt olyan rengeteg sok gabonát halmozott föl, mint a tenger partján a homok. A végén már nem is vették számba, csak gyűjtötték raktárakba a sok termést. Még mielőtt a szűk esztendők elkezdődtek volna, két fia született Józsefnek feleségétől, Ászenattól, aki Potiferának, Ón papjának leánya volt. Elsőszülöttjét Manassénak nevezte József, mert azt mondta: „Bizony, elfeledtette velem Isten minden keserűségemet, és apám családját!” Második fiának az Efraim nevet adta, mert ezt mondta: „Megszaporított engem Isten szenvedésem földjén.” Azután elmúltak a bőséges termést hozó évek, és elkezdődött a hét szűk esztendő. Pontosan úgy történt, ahogy József előre megmondta. Sem Egyiptomban, sem a környező országokban nem termett a föld, és mindenhol éheztek az emberek. Egyiptomban azonban bőven volt gabona, mivel József még idejében elraktározta. Amikor az egyiptomi nép is éhezni kezdett, kenyérért könyörögtek a fáraóhoz, aki ezt mondta: „Forduljatok Józsefhez, és tegyétek azt, amit mond!” Mindenhol a földön éhínség uralkodott, de akkor József megnyitotta raktárait, és árulta a gabonát az egyiptomiaknak. Az éhínség pedig egyre súlyosabban nehezedett az emberekre. A környező országokban is elhatalmasodott az éhínség, emiatt mindenki Egyiptomba ment gabonát vásárolni. Éhínség volt Kánaán földjén is, de Jákób megtudta, hogy Egyiptomban még van gabona. Szólt hát a fiainak: „Ugyan mit ültök itt tehetetlenül? Hallottam, hogy Egyiptomban még van eladó gabona. Menjetek, és vásároljatok onnan, hogy ne haljunk éhen!” Így hát József tíz testvére elindult Egyiptomba gabonát venni. Benjámint, József öccsét Jákób nem engedte el velük, mert féltette, nehogy valami baja essen. Mivel egész Kánaánban nagy éhínség uralkodott, sokan igyekeztek Egyiptomba gabonáért. Izráel tíz fia is útra kelt a többiekkel együtt. Egyiptomban mindenkinek Józsefhez kellett fordulnia, ha gabonát akart vásárolni, mert ő volt az egész birodalom kormányzója. Ezért, amikor József tíz testvére megérkezett, ők is József elé járultak, és arccal a földre borultak előtte, így köszöntötték. [7-8] József azonnal megismerte testvéreit, akik viszont nem ismerték fel, mert József idegennek mutatta magát, és barátságtalanul beszélt velük. „Honnan jöttök?” — kérdezte tőlük szigorúan. „Kánaán földjéről jöttünk gabonát vásárolni” — felelték. *** Józsefnek eszébe jutott, amit régen álmodott a testvéreiről, de hangosan csak ennyit mondott: „Úgy látom, ti nem gabonáért jöttetek ide, hanem azért, hogy országunk gyenge pontjait kikémleljétek, mert kémek vagytok!” [10-11] A testvérek tiltakoztak: „Nem, urunk, szolgáid valóban élelemért jöttek, és egyáltalán nem kémek. Mindannyian testvérek, becsületes emberek és egy apának a fiai vagyunk.” *** „Nem hiszem — felelt József —, biztosan kémkedni jöttetek!” „Szolgáid tizenketten voltak testvérek, mindannyian egy apától, aki Kánaán földjén él. A legfiatalabb öcsénk most is ott van apánk mellett, egyik testvérünk pedig elveszett” — magyarázkodtak a testvérek. [14-15] De József így határozott: „Mégiscsak kémek vagytok ti! Halljátok meg hát, hogyan teszlek próbára benneteket: A fáraó életére mondom, el nem engedlek benneteket, hacsak a legkisebb testvéretek ide nem jön! *** Egyikőtöket küldjétek haza, hogy hozza ide őt. Ezzel teszlek próbára titeket, hogy igazat mondtatok-e: mert ha nem hozza ide a testvéreteket, akkor a Fáraóra mondom, bebizonyosodik, hogy mégis kémek vagytok! Amíg ő vissza nem jön, addig a többiek itt maradnak!” Ezután József három napra börtönbe záratta testvéreit. A harmadik napon ismét maga elé hozatta őket, és ezt mondta nekik: „Mivel istenfélő ember vagyok, a következőképpen határoztam. Ezt tegyétek, hogy életben maradjatok: Ha valóban becsületes emberek vagytok, egyikőtök maradjon itt a börtönben, a többiek meg térjenek haza, és vigyenek gabonát éhező családjuknak! Azután sietve hozzátok ide legkisebb testvéreteket, hogy lássam, igazat mondtatok-e. Ha igen, akkor nem kell meghalnotok!” Ezt a testvérek elfogadták, és megígérték. Közben egymás között így tanakodtak: „Látjátok, amiatt bűnhődünk most, amit az öcsénk ellen vétettünk! Hiszen láttuk, mennyire szenved, mikor könyörgött nekünk, hogy engedjük szabadon, de nem hallgattunk rá! Emiatt ért bennünket ez a nagy baj!” Rúben is szemére vetette testvéreinek: „Nem megmondtam nektek, hogy ne bántsátok a fiút, de ti nem hallgattatok rám! Most pedig számon kérik rajtunk a megölését!” [23-24] József tolmács útján beszélt a testvéreivel, akik nem sejtették, hogy érti a nyelvüket. József azonban minden szavukat értette, amikor azok egymás között tanakodtak, ezért kisietett onnan, és sírva fakadt. Majd összeszedte magát, visszatért testvéreihez, és tovább beszélgetett velük. Azután szemük láttára megkötöztette Simeont, a többieket pedig elengedte. *** Majd titokban megparancsolta szolgáinak, hogy testvérei zsákjait töltsék meg gabonával, sőt, a kifizetett vételárat is tegyék vissza mindegyikük zsákjába, és lássák el őket útravaló élelemmel. A szolgák teljesítették a parancsot. A testvérek felrakták a zsákokat szamaraikra, és elindultak hazafelé. Útközben, amikor este megpihentek, egyikük kinyitotta a gabonás zsákját, hogy a szamarának abrakot adjon, és észrevette, hogy a pénze megint ott van a zsákban. Felkiáltott: „Idenézzetek! Itt a pénzem a zsákban! Én kifizettem, de valaki visszatette.” Ettől mindannyian megijedtek, és ezt mondták: „Ezt Isten tette velünk, de mi lesz ebből?” Majd tovább utaztak, és mikor megérkeztek apjukhoz Kánaánba, mindent elmondtak neki: „Egyiptom kormányzója ellenségesen szólt hozzánk, és úgy bánt velünk, mintha kémek lettünk volna. Mi elmondtuk, hogy becsületes emberek vagyunk, és nem kémkedni jöttünk. Mondtuk, hogy tizenketten vagyunk testvérek, egy apának fiai, de egyikünk meghalt, a legkisebb pedig otthon maradt apánk mellett, Kánaánban. Akkor a kormányzó azt mondta: »Próbára teszlek benneteket, hogy lássam, igazat mondtatok-e. Egyik testvéreteknek itt kell maradnia, ti pedig vigyetek gabonát éhező családjaitoknak. De azután vissza kell jönnötök, és hozzátok magatokkal legkisebb testvéreteket is! Ha elhozzátok, akkor hiszek nektek, hogy nem kémek, hanem becsületes emberek vagytok. Akkor szabadon engedem túszként itt maradt testvéreteket is. Azután vásárolhattok Egyiptomból gabonát.«” Majd kezdték kibontani zsákjaikat, és — legnagyobb megdöbbenésükre — mindegyikük ott találta zsákjában, a gabona tetején a saját pénzes zacskóját, s benne az ezüstpénzét. Amikor ezt Jákób és fiai meglátták, mind nagyon megrémültek. Jákób ekkor azt mondta nekik: „El akarjátok venni tőlem minden gyermekemet? József nincs meg, Simeon sincs itt, ráadásul még Benjámint is el akarjátok vinni? Minden csapás engem ér!” Akkor Rúben felelt az apjának: „Apám, bízd csak rám nyugodtan Benjámint, én vigyázok rá és visszahozom! Két fiam életével felelek érte!” De Jákób nem egyezett bele: „Szó sem lehet róla! Benjámint nem engedem Egyiptomba vinni! Hiszen a bátyja meghalt, és csak ő maradt meg! Ha netalán történne vele valami az úton, ősz fejemet búval borítva bocsátanátok a sírba.” Az éhínség egyre inkább ránehezedett az országra. Amikor az Egyiptomból hozott gabona elfogyott, Jákób így biztatta fiait: „Menjetek vissza Egyiptomba, vásároljatok megint egy kis gabonát!” De Júda így válaszolt: „Atyám, mondtuk, hogy az a kormányzó szigorúan meghagyta nekünk, hogy a szeme elé ne kerüljünk Benjámin nélkül. Ha elengeded velünk Benjámint, akkor elmegyünk, és hozunk gabonát Egyiptomból, de ha nem, akkor mi sem megyünk sehova. Hiszen a kormányzó azt mondta, hogy Benjámin nélkül ne álljunk elé.” Izráel ezt válaszolta: „Miért mondtátok meg neki, hogy van még egy testvéretek? Ti vagytok a hibásak, hogy ilyen baj ért engem!” A fiai mentegetőztek: „Az a férfi nagyon érdeklődött felőlünk és a családunk felől. Megkérdezte: »Él-e még atyátok? Van-e még testvéretek?« Mi csak feleltünk a kérdéseire. Honnan tudhattuk volna, hogy majd azt mondja: »Hozzátok elém a testvéreteket!«” Júda azt mondta apjának, Izráelnek: „Atyám, engedd el velem a fiút, majd én vigyázok rá! Hadd keljünk útra Egyiptomba, hiszen szükségünk van a gabonára, ha élni akarunk! Kell a kenyér neked is, gyermekeinknek és nekünk is! Benjáminért én magam kezeskedem, hogy épségben visszahozom! Rajtam kérd számon, vállalom a felelősséget érte! Ha nem hozom vissza, engem hibáztass érte, amíg csak élek! Ha nem késlekedtünk volna, azóta már kétszer is megjárhattuk volna Egyiptomot!” Végül Izráel beleegyezett: „Ha már nincs más megoldás, hát legyen! Történjen, aminek történnie kell! Hallgassatok rám: vigyetek magatokkal ajándékot a kormányzónak: egy kis balzsamot, mézet, fűszer- és illatszereket, mirhát, pisztáciát és mandulát — mindenből e föld termésének színe-javát! A gabonáért vigyetek kétszeres pénzt magatokkal, s adjátok vissza, amit a múltkor a zsákjaitokban találtatok — hátha csak tévedésből került oda. Vigyétek magatokkal Benjámint is a kormányzóhoz! A Mindenható tegye irántatok jóindulatúvá azt a férfit, hogy engedje szabadon a testvéreteket, és küldje vissza veletek Benjámint is! Ha pedig mégis megfosztanak gyermekeimtől, ám legyek megfosztva!” Így hát a testvérek felkészültek, és megint útnak indultak Egyiptomba. Magukkal vitték az ajándékokat, a vételár kétszeresét és Benjámint is. Mikor megérkeztek, József elé vezették őket. Mikor József meglátta Benjámint a testvéreivel együtt, parancsolt szolgájának, aki a háza felügyelője volt: „Vezesd ezeket az embereket az én házamba, mert ma délben velem fognak ebédelni! Azután siess, vágj le egy állatot, és készítsd el az ételt!” A szolga mindent így is tett, és átvezette a testvéreket József házába. A testvérek nagyon megrémültek, és így tanakodtak egymás között: „Biztosan a pénz miatt hoztak ide bennünket, amelyet valaki visszatett a zsákjainkba, amikor először jártunk itt! Az egész csak arra való, hogy vádolhasson bennünket, és rabszolgájává tegyen! Még a szamarainkat is el fogja venni!” Amikor a házhoz értek, megálltak az ajtóban, és megszólították József szolgáját: „Kérünk, urunk, már voltunk itt egyszer gabonát vásárolni. Azonban, amikor visszatérőben egy szálláson kinyitottuk a zsákjainkat, megdöbbenve láttuk, hogy valaki visszatette mindegyikünk pénzét, amelyet egyszer már kifizettünk. Fogalmunk sincs róla, hogyan kerülhetett oda, de most itt van az a pénz, ismét elhoztuk. De ezen kívül is hoztunk magunkkal még pénzt, hogy gabonát vásároljunk.” A szolga megnyugtatta őket: „Minden rendben van, ne féljetek! Ti valóban kifizettétek a múltkor a gabona árát. Nyilván Istenetek, atyátok Istene adta vissza azt a pénzt nektek, így került a zsákjaitokba.” Ezután kihozta a börtönből Simeont, és hozzájuk vezette. Majd bevitte őket József házába, vizet adott nekik, hogy mossák meg a lábukat, és a szamaraiknak is adott abrakot. Amíg várták, hogy József megérkezzen, előkészítették az ajándékokat a számára, mert a szolgától megtudták, hogy délben együtt fognak ebédelni. Mikor József megérkezett, eléje vezették őket, és a testvérek mind földig hajoltak előtte, majd átadták ajándékaikat. József érdeklődött az egészségük felől, majd megkérdezte: „Él-e még idős atyátok, akiről a múltkor beszéltetek? Jól van-e?” „Igen urunk, szolgád — a mi atyánk — él, és jól van” — felelték a testvérek, majd ismét a földre borultak József előtt. Ezután József meglátta közöttük Benjámint, a testvérét, és megkérdezte: „Ő a legfiatalabb, akiről beszéltetek?” Majd Benjáminhoz fordult: „Áldjon meg az Isten téged, fiam!” Amikor ezt mondta, József hirtelen felugrott, és kisietett, mert annyira erőt vettek rajta az érzései, amiatt, hogy ismét láthatta szeretett öccsét. Elvonult a saját szobájába, és kitört belőle a sírás. Azután erőt vett magán, megmosta az arcát, visszament a testvéreihez, és parancsolt a szolgáknak: „Hozzátok az ételeket!” A szolgák külön asztalnál terítettek Józsefnek, másik asztalnál a testvéreinek, és megint külön az egyiptomiaknak. Az egyiptomiak ugyanis nem étkeztek együtt a héberekkel, mert utálatos dolog volt a számukra, hogy nomád pásztorokkal — amilyenek a héberek is voltak — együtt egyenek. Józseffel szemben helyezték el a testvéreit, de meglepetésükre, születésük sorrendje szerint: a legidősebbtől a legfiatalabbig. A testvérek megdöbbenve néztek egymásra. József a szolgákkal a saját asztaláról küldött ételeket minden testvérének. Benjáminnak azonban ötször akkora adagot küldött, mint a többieknek. József testvérei vígan ettek-ittak, amíg a bortól egészen megittasodtak. Ezután József megparancsolta a szolgájának: „Töltsd meg ezeknek az embereknek a zsákjait színültig gabonával, és mindegyiküknek tedd vissza a pénzét a saját zsákjába, a gabona tetejére! Sőt, a legfiatalabb zsákjába tedd bele még az én ezüst serlegemet is!” A szolga így is tett. Másnap reggel József szolgája elbocsátotta a testvéreket, akik felmálházták szamaraikat, és útnak indultak. Éppen hogy elhagyták a várost, amikor József ezt parancsolta szolgájának: „Siess utánuk, és mikor eléred őket, ezt mondd nekik: »Miért fizettek rosszal a jóért? Miért loptátok el a gazdám ezüst serlegét? Hiszen ez a kedves serlege, amelyből inni szokott, sőt ezt használja jósoláshoz is! Ezt igazán rosszul tettétek!«” A szolga utolérte őket, és úgy tett mindent, ahogy József parancsolta. A testvérek így védekeztek: „Uram, hogy mondhatsz ilyet? Isten ments, hogy szolgáid ilyen dolgot tegyenek! Emlékezz rá, hogy még azt a pénzt is visszahoztuk neked Kánaán földjéről, amelyet a múltkor a zsákjainkban találtunk! Hogyan gondolhatod rólunk, hogy ezüstöt vagy aranyat loptunk volna urad házából?! Ha így lenne, haljon meg, akinek a zsákjában megtalálod urad ezüst serlegét! Sőt, ezen fölül valamennyien a rabszolgáid leszünk!” A szolga így felelt: „Rendben van! De csak az lesz a rabszolgám, akinél a serleget megtalálom, a többiek ártatlanok, és szabadon elmehetnek!” Letették zsákjaikat a földre, és kinyitották. A szolga pedig mindannyiuk előtt sorra átkutatta a zsákokat. A legidősebbnél kezdte, és a legfiatalabbat hagyta utoljára. Végül Benjámin zsákjában megtalálta József serlegét. Ekkor a testvérek — hogy kifejezzék mélységes szomorúságukat — megszaggatták ruháikat, majd ismét felmálházták a szamarakat és visszatértek a városba. József már várta őket a házában. Júda és testvérei elé járultak, és a földre estek előtte. József ezt kérdezte tőlük: „Hogy tehettetek ilyet? Nem tudjátok, hogy a magamfajta ember ki tudja deríteni a titokban elkövetett dolgokat is?” Júda válaszolt: „Uram, mit is mondhatnánk neked? Mivel igazolhatnánk magunkat előtted? Hiszen Isten az, aki napvilágra hozta szolgáid bűnét! Most már mindannyian rabszolgáid vagyunk. Nemcsak az, akinél a serleget megtalálták, hanem mi valamennyien.” De József ezt felelte: „Soha nem tennék ilyet! Csak az lesz a rabszolgám, akinél a serleget megtalálták. Ti pedig szabadon hazatérhettek atyátokhoz.” Ekkor Júda közelebb lépett Józsefhez, és így folytatta: „Uram, kérlek, engedd meg, hogy még egyszer szólhassak hozzád! Ne haragudj meg rám ezért, hiszen olyan vagy számunkra, mintha a fáraó előtt állnánk. Az előző alkalommal te, uram, megkérdezted, él-e még atyánk, és van-e még testvérünk. Mi elmondtuk, hogy él még idős atyánk, és vele van a legfiatalabb öcsénk, aki akkor született, amikor atyánk már idős volt. Öcsénk testvére meghalt, így ő az egyetlen gyermeke anyjának, ezért atyánk nagyon szereti, és ragaszkodik hozzá. Uram, te azt mondtad szolgáidnak: »Hozzátok elém öcséteket, hadd lássam a saját szememmel!« De mi azt feleltük, hogy ez lehetetlen, mert ha öcsénket elválasztjuk atyánktól, abba atyánk belehal. Uram, te azt mondtad erre: »Színem elé ne kerüljetek, ha öcséteket nem hozzátok magatokkal!« Ezt mi is megmondtuk szolgádnak, atyánknak, amikor innen visszatértünk hozzá. Atyánk egy idő múlva ismét el akart küldeni bennünket, hogy gabonát vásároljunk uramtól, de mi azt feleltük neki: »Ha legkisebb öcsénket is elengeded velünk, akkor elmegyünk, de ha nem, akkor nem kerülhetünk a kormányzó színe elé.« Akkor atyánk, szolgád, ezt válaszolta: »Tudjátok jól, hogy Ráhel, a feleségem csak két fiút szült nekem. Az egyiket elengedtem, és azóta nem láttam, mert széttépte egy vadállat. Ha most ezt a kisebbiket is elviszitek tőlem, és valami baj éri, akkor ősz fejemet búval borítva bocsátjátok a sírba.« Kérlek, uram, gondold meg, mi történne, ha a fiú nélkül térnénk vissza szolgádhoz, atyánkhoz! Hiszen atyám egész lelkével ragaszkodik ehhez a fiához! Ha meglátja, hogy nem hoztuk vissza a fiút, azt nem éli túl, és mi leszünk a felelősek haláláért! Így szolgáid atyjuk ősz fejét búval borítva bocsátják alá a sírba! Ezért szolgád kezességet vállalt atyja előtt a fiúért. Azt mondtam neki: »Atyám, ha nem hozom vissza, engem vádolj érte egész életemben!« Most hát, kérlek uram, hadd maradjon szolgád itt a fiú helyett! Rabszolgád leszek, uram, csak őt bocsásd szabadon, hadd térjen haza a testvéreivel! Hogyan is állhatnék atyám elé, ha a fiú nincs velem? Hogy nézhetném végig atyám szenvedését?” Ekkor József már nem tudta tovább türtőztetni magát. A körülötte álló egyiptomiak miatt nem akarta kimutatni érzéseit, ezért fölkiáltott: „Az egyiptomiak menjenek ki a teremből!” S mikor magukra maradtak, megismertette magát testvéreivel: „Én vagyok József! Él-e még édesapánk?” — kérdezte sírva. Oly hangosan sírt, hogy az egyiptomiak is meghallották, s még a fáraó udvarába is eljutott a híre. De a testvérek annyira megrémültek tőle, hogy szólni sem tudtak. *** *** „Lépjetek közelebb, kérlek!” — mondta József. Ekkor kicsit közelebb léptek. „Valóban én vagyok az! József, a testvéretek, akit eladtatok Egyiptomba! De most ne bánkódjatok ezen! Ne vádoljátok magatokat amiatt, hogy eladtatok rabszolgának, és ide kerültem! Valójában Isten volt az, aki előttetek ide küldött megmentésetek végett! Már két éve tart az éhínség ideje, de még hátra van öt további szűk esztendő, amikor sem vetés, sem aratás nem lesz a földön. Isten engem azért küldött ide előttetek, hogy mind titeket, mind utódaitokat megmentse, és életben tartson benneteket nagy szabadítással. Nem ti küldtetek engem ide, hanem Isten! Ő tett engem a fáraó tanácsadójává, a fáraó udvarának urává és egész Egyiptom kormányzójává. Menjetek hát sietve atyámhoz, és mondjátok neki: Fiad, József ezt üzeni: »Isten engem egész Egyiptom kormányzójává tett, ezért késedelem nélkül költözz hozzám! Gósen tartományában telepítelek le, így közel leszel hozzám. Jöjj hozzám egész családoddal, gyermekeiddel, unokáiddal, meg összes nyájaiddal és minden vagyonoddal együtt. Mindennel ellátlak benneteket, amire csak szükségetek lesz, és állataitokról is gondoskodom, hiszen még további öt évig éhínség lesz a földön. Nálam semmiben sem fogtok szükséget látni!«” Majd József ezt mondta a testvéreinek: „Figyeljetek rám! Saját szemetekkel látjátok, Benjáminnal együtt, hogy én vagyok József, és magam szóltam hozzátok! Beszéljétek el atyámnak, amit láttatok és hallottatok itt. Számoljatok be neki arról, milyen magas tisztségre és dicsőségre jutottam itt, Egyiptomban, és sietve hozzátok őt hozzám!” Ekkor József megölelte Benjámint, a testvérét, és egymás nyakába borulva sírtak. Ugyanígy sorra megölelte, megcsókolta többi testvérét is, együtt sírtak, majd hosszasan elbeszélgettek. Mikor eljutott a hír a fáraó udvarába, hogy Józsefhez eljöttek a testvérei, mind a fáraó, mind a főemberei megörültek ennek. A fáraó ezt mondta Józsefnek: „Mondd meg a testvéreidnek, hogy rakják meg állataikat gabonával, és térjenek vissza Kánaán földjére. Azután költöztessétek atyátokat és egész családotokat hozzám! Én pedig Egyiptom legjobb vidékén telepítelek le benneteket, és a legtermékenyebb földeket adom nektek. Azt is hagyd meg nekik, hogy vigyenek magukkal Egyiptomból szekereket, és azokon hozzák a kicsinyeiket, feleségeiket és atyátokat, amikor visszatérnek ide. Mondd meg nekik azt is, hogy ne sajnálják azokat a dolgokat, amelyeket ott kell hagyniuk, hiszen Egyiptom földjének a legjava lesz az övék!” Izráel fiai így is tettek. A fáraó szava szerint József szekereket adott testvérei mellé, és ellátta őket útravalóval. Ezen fölül mindegyiküknek ajándékozott egy drága ünnepi ruhát. Benjáminnak azonban öt ruhát adott és még 300 sékel ezüstöt. Apjának is küldött ajándékot: 10 szamarat, válogatott egyiptomi árukkal megrakodva, meg 10 nőstény szamarat gabonával és mindenféle egyéb útravaló élelemmel. Amikor útnak indította testvéreit, utoljára még a lelkükre kötötte: „Út közben ne nyugtalankodjatok, és ne vitatkozzatok!” Azok pedig elindultak Egyiptomból, és eljutottak Kánaán földjére, apjukhoz, Jákóbhoz. Amikor elmondták neki: „Atyánk, József nem halt meg, hanem él! Sőt, egész Egyiptomot ő kormányozza!” — Jákóbnak még a lélegzete is elállt, de nem mert hinni nekik. Átadták neki József üzenetét, és látta a szekereket, amelyeket József küldött, hogy azokon költözzön Egyiptomba — ekkor Jákób szelleme föléledt. Örömmel mondta Izráel: „Most már elhiszem, hogy József valóban él! Megelégszem ennyivel, és megyek, hogy lássam őt, még mielőtt meghalnék!” Így hát Izráel egész családjával és minden vagyonával együtt útnak indult Egyiptomba. Amikor Beérsebába érkezett, ott áldozatokat mutatott be atyja, Izsák Istenének. Akkor Isten éjjeli látomásban megszólította Izráelt: „Jákób, Jákób!” „Itt vagyok, Uram!” — válaszolt ő. Isten így szólt: „Én vagyok az Isten, atyád Istene! Nyugodtan költözz csak Egyiptomba, ne félj, mert nagy néppé teszlek téged ott! Veled megyek Egyiptomba, de majd ismét kihozlak onnan — ez egészen biztos! Amikor meghalsz, József melletted lesz, és ő fogja le a szemedet.” Azután Jákób továbbment Beérsebából Egyiptom felé. Fiai felültették apjukat, feleségeiket és gyermekeiket a szekerekre, amelyeket a fáraó e célra küldött. [6-7] Magukkal vitték összes állataikat és minden vagyonukat, amelyre Kánaán földjén szert tettek. Így érkezett meg Egyiptom földjére Jákób és egész népes családja: fiai és azok fiai, leányai, valamint fiainak leányai. Jákób minden leszármazottja Egyiptomba került. *** Ezek Izráel, vagyis Jákób leszármazottjai, akik együtt költöztek Egyiptomba. Rúben, Jákób elsőszülött fia, és Rúben fiai: Hanók, Pallú, Hecrón és Kármí. Simeon és fiai: Jemúél, Jámin, Óhad, Jákín, Cóhar, valamint Saul, aki egy kánaáni asszony fia volt. Lévi és fiai: Gérsón, Kehát és Merári. Júda és fiai: Ér, Ónán, Sélá, Pérec és Zerah. Ér és Ónán még Kánaánban meghaltak. De Pérecnek már fiai is voltak: Hecrón és Hámúl. Issakár és fiai: Tólá, Puvvá, Jasúb és Simrón. Zebulon és fiai: Szered, Élón és Jahleél. Lea még Paddan-Arámban szült hat fiút és egy leányt, Dinát, Jákóbnak. Ők és a leszármazottjaik tehát összesen harminchárman voltak. Gád fiai: Cifjón, Haggí, Súní, Ecbón, Éri, Aródí és Arélí. Ásér fiai: Jimná, Jisvá, Jisví, Berija. Ásér leánya: Szerah. Berija fiai: Héber és Malkíél. Ezek tizenhatan Jákób és Zilpa leszármazottjai. Zilpát még Lábán adta szolgálóul Leának, a leányának. Ráhel, Jákób felesége szülte Józsefet és Benjámint. Józsefnek Egyiptomban két fia született: Manassé és Efraim. József felesége Ászenat volt, Pótíferának, Ón papjának leánya. Benjámin fiai: Bela, Beker, Asbél, Gera, Naámán, Éhí, Rós, Muppím, Huppím és Ard. Ezek tizennégyen Jákób és Ráhel leszármazottjai. Dán fia Húsím. Naftáli fiai: Jahceél, Gúní, Jécer és Sillém. Ezek heten Jákób és Bilha leszármazottjai. Bilhát még Lábán adta szolgálóul Ráhelnek, a leányának. Összesen tehát Jákóbnak 66 egyenes ági leszármazottja ment vele együtt Egyiptomba. Természetesen velük mentek Jákób fiainak feleségei is, de őket nem számolták a fenti létszámba. Mivel József Egyiptomban volt, és a két fia már ott született, Jákób nagy családjával összesen hetvenen kerültek Egyiptomba. Ahogy közeledtek Egyiptomhoz, Jákób előre küldte Júdát Józsefhez, hogy Gósen földjén találkozzanak. Amikor József megtudta, hogy apja, Izráel már közeledik, befogatott a szekerébe, és elébe sietett Gósen földjére. Amikor találkoztak, József apja nyakába borult, és sokáig sírtak mind a ketten. Izráel végül azt mondta: „Édes fiam, csakhogy még egyszer láthatlak! Most már békességben halok meg, mert látom, hogy életben vagy!” Akkor József azt mondta testvéreinek és egész családjának: „Elmegyek a fáraóhoz, és jelentem neki, hogy testvéreim és apám egész családja megérkezett hozzám Kánaánból. Elmondom neki azt is, hogy mindnyájan állattartó pásztorok vagytok, és magatokkal hoztátok összes állataitokat is, meg minden vagyonotokat Egyiptomba. Amikor majd a fáraó hívat benneteket, és megkérdezi, hogy mivel foglalkoztok, ti is mondjátok el neki, hogy egész életetekben állattartó pásztorok voltatok, akárcsak ősapáitok. Így majd megengedi, hogy Gósen földjén telepedjetek le, mert az egyiptomiak nem kedvelik a pásztorokat.” József jelentette a fáraónak, hogy apja és testvérei, családjaikkal együtt megérkeztek, és magukkal hozták összes állataikat s minden vagyonukat Kánaán földjéről, és tábort vertek Gósen földjén. Majd kiválasztott a testvérei közül ötöt, és bemutatta őket a fáraónak, aki megkérdezte tőlük: „Mi a foglalkozásotok?” „Uram, szolgáid pásztorok, mint őseik” — felelték. Még hozzátették: „Mivel Kánaán földjén nagyon súlyos szárazság és éhínség uralkodik, állataink számára ott már nem találunk sehol zöld legelőt. Emiatt kénytelenek voltunk jövevényként Egyiptom földjére jönni. Kérünk hát, engedd meg szolgáidnak, hogy Gósen földjén lakjanak!” Akkor a fáraó így szólt Józsefhez: „Mivel atyád és testvéreid jöttek hozzád, és mivel egész Egyiptom fölött hatalmat adtam neked, válaszd ki tetszésed szerint a legjobb földet, és oda telepítsd le rokonaidat! Lakjanak Gósen földjén! Ha pedig vannak közöttük, akiket erre alkalmasnak látsz, tedd őket marhacsordáim felügyelőivé!” Azután József bevitte a fáraó elé apját, Jákóbot, aki tisztelettel és áldással köszöntötte az uralkodót. A fáraó megkérdezte tőle: „Hány éves vagy?” „Immár 130 éve, hogy vándorutamat járom — felelte Jákób. — De mi ez ahhoz képest, amit atyáim éltek vándorlásaik során! Még ez a rövidke időm is telve volt szenvedéssel.” Majd Jákób ismét áldással köszönt el a fáraótól. Így hát József — a fáraó szava szerint — letelepítette apját és testvéreit Gósen földjén, Ramszesz városa közelében, és birtokokat adott nekik Egyiptom legjobb földjeiből. Élelemmel is ellátta apját, testvéreit és egész házuk népét. Az éhínség egyre súlyosabb lett: mind Egyiptom, mind Kánaán földjén elfogyott minden gabona, és az emberek éheztek. Mindenki Józseftől vásárolt gabonát — így nála halmozódott föl minden pénz Egyiptomból, sőt Kánaán földjéről is, mert onnan is hozzá jöttek gabonát venni. Ő pedig minden pénzt a fáraó kincstárába gyűjtött. Egy idő múlva azonban elfogyott az emberek pénze mindkét országban, mert mindet odaadták a gabonáért. Akkor az egyiptomiak mind Józsefhez jöttek, és így könyörögtek: „Kérünk, adj nekünk gabonát! Már minden pénzünk elfogyott, de miért haljunk éhen a szemed láttára?” József ezt felelte: „Ha már elfogyott a pénzetek, adok nektek gabonát az állataitokért.” Vitte hát mindenki a jószágait Józsefhez, ő pedig adott gabonát a lovakért, juhokért, marhákért, szamarakért. Abban az évben ellátta őket gabonával a nyájaikért cserébe. A következő évben ismét csak Józsefhez fordultak: „Uram, jól tudod, hogy már nincs pénzünk, és állatainkat is mind eladtuk neked. Semmink sem maradt, csak a testünk és a földünk, mint magad is láthatod. Miért pusztuljunk el a szemed előtt mi is, meg a földünk is? Végy meg bennünket rabszolgának, és vedd meg a földünket is, csak adj nekünk kenyeret cserébe! Szolgálni fogjuk a fáraót földjeinkkel együtt, csak adj vetőmagot, hogy a földjeinket be tudjuk vetni! Ne haljunk éhen, és a földjeink se maradjanak pusztán.” Így hát József fölvásárolta egész Egyiptom földjét a fáraó számára. Mindenki eladta neki a saját termőföldjét, olyan nagy volt az éhínség. Egyiptomban tehát minden föld a fáraó tulajdonába került. [21-22] József csak a papokkal tett kivételt: az ő földjeiket nem vásárolta meg. A papok ugyanis állandó jövedelmet és ellátást kaptak a fáraótól, és ezért nem szorultak rá, hogy eladják a földjeiket. Az egyszerű emberek azonban Egyiptom egyik végétől a másikig mind a fáraó rabszolgái lettek. *** Azután József kihirdette az egyszerű embereknek: „Figyeljetek ide! Megvásároltalak benneteket rabszolgának és földjeiteket is a fáraó számára. Adok nektek vetőmagot, vessétek be földjeiteket! Aratás idején azonban, mikor betakarítjátok a termést, annak egy ötöde a fáraót illeti. Négyötöde marad a tiétek, abból tegyetek félre vetőmagot, és abból készítsetek kenyeret magatoknak és családotoknak!” Az emberek így válaszoltak: „Urunk, megmentetted életünket! Jóindulattal voltál irántunk, mi pedig a fáraó szolgái leszünk.” József tehát törvénnyé tette Egyiptomban, hogy minden termés ötödrésze a fáraót illeti, mivel ő a tulajdonosa minden termőföldnek, a papok földjét kivéve. Ez a törvény mindmáig érvényben van. Így hát Izráel és népes nagy családja letelepedett Egyiptomban, Gósen földjén. Szaporodtak, sokasodtak, földbirtokokat szereztek, és idővel igen nagy néppé növekedtek. Jákób még 17 évet töltött Egyiptomban, így összesen 147 évig élt. Amikor Izráel érezte, hogy hamarosan véget ér az élete, magához hívatta a fiát, Józsefet, és ezt mondta neki: „Fiam, ha igazán szeretsz, tedd ide a kezed a combom alá, és esküdj meg nekem, hogy hűséges szeretettel bánsz velem! Ne temess el Egyiptomban, hanem vigyél vissza Kánaán földjére, és ősapáim mellé helyezd el testemet — oda, ahol ők nyugszanak!” József megígérte: „Úgy lesz atyám, ahogy kívánod!” „Akkor esküdj meg erre!” — mondta, és József megesküdött neki. Majd Izráel az ágyon ülve tisztelettel meghajtotta a fejét. Történt ezek után, hogy Józsefnek hírt hoztak: „Atyád már nagyon beteg!” Akkor József maga mellé vette két fiát, Manassét és Efraimot, és apjához sietett. Amikor Jákób megtudta, hogy József érkezett hozzá látogatóba, összeszedte maradék erejét, és felült az ágyában. Majd ezt mondta Józsefnek: „A Mindenható megjelent nekem Lúzban, Kánaán földjén, megáldott engem, és azt mondta: »Megszaporítalak és megsokasítalak téged, nemzetek gyülekezete származik tőled, és örökre neked és leszármazottjaidnak adom ezt a földet.« Most hát a két fiad — akik még azelőtt születtek, hogy én hozzád költöztem volna Egyiptomba — az én fiaim lesznek, ugyanúgy, mint Rúben és Simeon. Ha utánuk még születnek fiaid, azok a tieid lesznek, és a bátyjaik által fognak részesedni az örökségből. Mert amikor Mezopotámiából, Paddan-Arámból Kánaánba költöztem, legnagyobb bánatomra Ráhel útközben meghalt Kánaán földjén. Akkor már közel voltunk Efrátához, és ott is temettem el őt az Efrátába — vagyis Betlehembe — vezető út mellett.” [8-10] Izráel látása az öregség miatt megromlott, ezért mikor meglátta József fiait, megkérdezte: „Kik ezek a fiúk?” „Atyám, ők a fiaim, akiket Isten Egyiptomban adott nekem!” — felelte József. „Hozd közelebb, hadd áldjam meg őket” — mondta Izráel. Akkor József odavitte két fiát apjához, aki megölelte és megcsókolta őket. *** *** „Látod, fiam — mondta Izráel —, már azt sem reméltem, hogy téged valaha ismét láthatlak, de most Isten megengedte, hogy még a fiaidat is lássam!” Majd József elhúzta fiait Izráel térdétől, maga pedig arccal a földre borult. Azután Izráel elé állította a fiúkat: Efraimot Izráel bal keze, Manassét pedig a jobb keze felől. Izráel azonban a jobb kezét tette Efraim fejére, és a bal kezét Manassé fejére. Vagyis szándékosan keresztbe tette a kezeit: a fiatalabbat, Efraimot áldotta meg a jobb kezével, és Manassét a ballal, annak ellenére, hogy az utóbbi volt az elsőszülött. Így áldotta meg Izráel Józsefet: „Ó Istenem, akinek jelenlétében éltek őseim, Ábrahám és Izsák, aki egész életemben gondot viseltél rám, mint pásztorom, mind a mai napig, aki megszabadítottál engem minden bajtól az angyal keze által —, kérlek, áldd meg ezeket a fiúkat! Nevem és atyáimnak, Ábrahámnak és Izsáknak neve éljen bennük tovább! Szaporodjanak és növekedjenek nagy sokasággá a földön!” Józsefnek nem tetszett, hogy apja a jobb kezét Efraim fejére tette, és így áldotta meg a fiúkat. Megpróbálta hát Izráel jobb kezét áttenni Manassé fejére, s azt mondta: „Atyám, jobb kezeddel ne Efraimot, hanem Manassét, az elsőszülöttemet áldd meg!” De Izráel nem engedett: „Tudom, fiam, tudom — mondta —, Manassé is néppé növekszik, ő is nagy lesz, de az öccse, Efraim nagyobb lesz nála, és belőle népek gyülekezete származik.” Megáldotta hát Izráel a fiúkat: „Nevetekkel mondanak majd áldást Izráelben: »Úgy tegyen veled Isten, mint Efraimmal és Manasséval!«” De Efraimot ismét előrébb tette, mint Manassét. Azután Izráel azt mondta Józsefnek: „Nézd fiam, én már nem sokáig élek. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket őseitek földjére. Neked pedig külön örökséget adok azon fölül, amit a testvéreid kapnak tőlem: azt a területet, amelyet az emóriaktól kardommal és nyilaimmal foglaltam el.” Ezután Jákób magához hívatta fiait, és ezt mondta nekik: „Jöjjetek fiaim, gyűljetek ide körém, hadd mondjam el nektek, ami rátok következik a jövőben. Gyűljetek össze, Jákób fiai, figyeljetek! Hallgassátok meg atyátokat, Izráelt! Rúben, elsőszülöttem, férfierőm első zsengéje, első a méltóságban, első az erőben! De zabolátlan vagy, mint az árvíz. Nem maradsz az első, mert atyád ágyába feküdtél, atyád asszonyával háltál, bemocskoltad ágyamat! Simeon és Lévi fivérek, kardjuk erőszakos pusztítás fegyvere! Lelkem, ne végy részt bosszújuk tanácsában! Dicsőségem, maradj távol közösségüktől, mert haragjukban férfiakat mészároltak, kedvtelésből ökröket bénítottak. Átkozott legyen haragjuk, mert erőszakos, átkozott dühük, mivel kegyetlen! Elszélesztem őket Jákób fiai között, szétszórom törzseiket Izráelben! Dicsérnek téged testvéreid, Júda. Kezed ránehezül ellenségeidre, s meghajolnak előtted atyád fiai. Mint ifjú oroszlán, olyan vagy, fiam! Zsákmányt ejtesz, majd felmész helyedre, s leheveredsz. Lenyugszik, mint nőstény oroszlán, ki merészelné fölriasztani? Júda kezében marad a királyi hatalom, övé a vezéri pálca mindaddig, amíg eljön a király, akinek engedelmeskednek, és ajándékot hoznak a többi népek, aki szőlőtőhöz köti szamarát, és a legjobb szőlőhöz szamara csikóját, aki borban áztatja ruháját, szőlő vérében köpenyét, kinek szemei sötétebbek, mint a bor, s fogai fehérebbek, mint a tej. Zebulon a tengerparton lakik, tengeri hajók kikötőjénél, s földje egészen Szidón határáig ér. Issakár olyan, mint az erős csontú szamár, amely a juhaklok között heverészik. Látja, hogy nyugvóhelye kedves, és földje jó, teher alá hajtja vállát, és robotoló szolgává lesz. Dán védelmezi népét, mint Izráel egyik törzse. Dán olyan lesz, mint kígyó az úton, mint vipera az ösvényen: a ló lábába harap, hogy lovasa hanyatt esik. Szabadításodat várom, Örökkévaló! Gádot rabló csapatok háborgatják, de ő elűzi, majd üldözi őket. Ásér kenyere kiváló és bőséges, földje királyi csemegét terem. Naftáli könnyűlábú szarvasünő, kinek borjai gyönyörűek. Termő fa ága József, gyümölcsöt ringató ág a forrás mellett. Hajtásai átnyúlnak a kőfalon. Ellenséges íjászok lövöldözik, keserítik és üldözik, de József íja nem remeg, karjai erősek maradnak és tevékenyek, mert segítik őt Jákób Hatalmasának, Izráel Pásztorának, Kősziklájának kezei. Segítsen téged az én Istenem, áldjon meg a Mindenható, a menny áldásaival onnan fölülről, és a mélység áldásaival lent, az emlők és anyaméh áldásaival! Atyád áldásai fölülmúlják az ősi hegyek áldásait, az örök dombok gyönyörűségeit! Szálljanak József fejére, a testvérei közül kiválasztott fejedelem homlokára! Benjámin, mint a ragadozó farkas, reggel zsákmányt ejt, este prédát osztogat.” Ez Izráel tizenkét törzse. Ezt mondta Jákób a fiainak, mikor megáldotta őket, mindegyiket a hozzá illő áldással. Majd meghagyta nekik: „Fiaim, hamarosan nyugovóra térek őseimhez. Atyáim mellé temessetek, abba a barlangba, amely a hettita Efróntól vásárolt mezőn fekszik. Ott van az Makpéla mezején, Mamréval szemben, Kánaán földjén. Ábrahám vette meg azt a földet, és benne a barlangot a hettita Efróntól családi temetkezőhelyül. Oda temették Ábrahámot és Sárát, a feleségét, majd Izsákot és Rebekát, a feleségét. Leát is ott helyeztem nyugalomra. Ábrahám a hettitáktól vette meg azt a mezőt és benne a barlangot.” Amikor Jákób befejezte a fiainak adott végső rendelkezéseit, lefeküdt az ágyra, meghalt, és őseihez csatlakozott. József sírva borult meghalt apjára, és megcsókolta arcát. Majd megparancsolta szolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be Jákób testét. Azok így is tettek. Ez — a szokások szerint — negyven napig tartott. Az egyiptomiak 70 napig gyászolták Jákóbot. Amikor ennek vége volt, József megkérte a fáraó hivatalnokait: „Kérlek, ha jóindulattal vagytok irántam, szóljatok érdekemben a fáraónak! Ezt mondjátok neki: »Atyám, halála előtt megesketett engem, hogy abba a barlangba temessem, amelyet ő készített erre a célra magának Kánaán földjén. Ezért kérlek, hadd menjek el oda, hogy atyámat illendően eltemessem! Azután visszajövök.«” A fáraó ezt üzente vissza: „Menj el nyugodtan, és temesd el atyádat esküd szerint!” József tehát megszervezte a temetési menetet. Vele együtt mentek apja temetésére Kánaánba a fáraó hivatalnokai, udvarának fejedelmei és Egyiptom minden rendű-rangú előkelői, meg József összes testvérei és rokonai, a gyermekek kivételével. Gósen földjén csak a gyermekek maradtak, és a jószág. Még a fáraó seregének harci szekerei és lovasai is kísérték a menetet, amely igen hatalmas volt. Amikor eljutottak Góren-Háátádig, amely a Jordántól keletre fekszik, ott József igen nagy gyászünnepet rendezett Izráel emlékezetére, amely hét napig tartott. Akkor a kánaáni lakosok azt mondták: „Milyen nagy gyászt tartanak az egyiptomiak!” El is nevezték azt a helyet, a Jordántól keletre Ábél-Micráimnak, ami azt jelenti: „Egyiptom gyásza.” Így Izráel fiai megtették, amit apjuk parancsolt nekik: elvitték a holttestét Kánaán földjére, és eltemették abba a barlangba, amely Makpéla mezején van, Mamréval szemben. Ezt a mezőt a barlanggal együtt még Ábrahám vette meg temetkezőhelyül a hettita Efróntól. Miután József befejezte apja temetését, testvéreivel és az összes kísérőkkel együtt visszatért Egyiptomba. József testvérei a temetés után azt mondták egymásnak: „Lehet, hogy József még mindig haragszik ránk, és most, hogy atyánk már nincs közöttünk, megbosszulja rajtunk, amit ellene vétkeztünk!” Üzenetet küldtek hát Józsefnek: „Atyád még halála előtt megparancsolta nekünk, hogy adjuk át neked üzenetét: »Kérlek, hogy bocsásd meg testvéreid bűnét, mert vétkeztek ellened, amikor rosszul bántak veled!« Most hát mi is kérünk, hogy bocsáss meg nekünk, mert mi is atyád Istenét szolgáljuk!” József sírva fakadt, amikor ezt elmondták neki. A testvérei ekkor elmentek Józsefhez, földre borultak előtte, és ezt mondták: „Lásd, mind a szolgáid vagyunk!” De József ezt mondta nekik: „Ne féljetek, hiszen nem vagyok én Isten! Igaz, hogy ti rossz szándékkal voltatok irántam, de Isten azt jóra fordította! Hiszen az volt a terve, hogy általam sokak életét megmentse — és ez így is történt! Ne féljetek hát, továbbra is gondoskodom rólatok és gyermekeitekről!” Így megvigasztalta őket, és a lelkükre beszélt. Ezek után József még sokáig élt Egyiptomban apja családjával együtt. Életideje 110 esztendő volt. József megérte leszármazottjainak születését Efraim családjában a harmadik nemzedékig. Manassé fiának, Mákírnak is születtek gyermekei, akiket József még láthatott. Amikor József érezte, hogy közeledik élete vége, azt mondta testvéreinek: „Figyeljetek rám! Én ugyan nem sokáig élek már, de Isten bizonyosan meglátogat benneteket egyszer, és kivezet ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” József meg is eskette Izráel utódait, hogy amikor Isten meglátogatja őket, akkor feltétlenül vigyék magukkal az ő csontjait is. József 110 éves korában halt meg. Testét bebalzsamozták, és koporsóba tették Egyiptomban. Jákób, vagyis Izráel egész családjával Egyiptomba költözött. Fiait így hívták: Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Issakár, Zebulon, Benjámin, Dán, Naftáli, Gád és Ásér. Mindegyiküknek már saját családja volt, és a maguk háza népével együtt mentek Egyiptomba. *** *** *** Ekkor összesen hetvenen voltak, akik Jákóbtól származtak. (Jákób egyik fia, József ekkor már évek óta Egyiptomban élt.) Idővel azután meghalt József meg a testvérei is, és az az egész nemzedék. Izráel leszármazottjai azonban nagyon megszaporodtak. Sok gyermekük született, és annyira megsokasodtak, hogy szinte megtelt velük az ország. Azután új király került Egyiptom trónjára, aki már nem ismerte Józsefet. Így szólt az embereihez: „Nézzétek, Izráel népe túlságosan megszaporodott! Már többen vannak, és erősebbek nálunk. Bánjunk hát okosan velük, nehogy tovább sokasodjanak! Előfordulhat, hogy háború tör ki, s akkor átállhatnak az ellenséghez, és megszöknek az országból.” Ezért felügyelőket küldtek, hogy nehéz kényszermunkára szorítsák az izráelieket, akiknek raktárvárosokat kellett építeniük a fáraó számára: Pitómot és Ramszeszt. Ám minél jobban sanyargatták őket, annál inkább sokasodtak és terjeszkedtek. Emiatt az egyiptomiak egyre jobban féltek tőlük, és gyűlölték őket. Ezért kegyetlenül dolgoztatták az izráelieket: vályogtéglát kellett készíteniük, mindenféle mezei munkát és sokféle nehéz szolgálatot követeltek tőlük. Mindezzel nagyon megkeserítették az életüket. Egyiptom királya ezután hívatta azokat a bábaasszonyokat, Sifrát és Púát, akik a héber asszonyoknak segítettek a szülésnél. Megparancsolta nekik: „Amikor héber asszonyok szülésénél bábáskodtok, figyeljétek meg, hogy fiú, vagy leány születik-e! Ha fiú, öljétek meg, ha leány, hagyjátok életben!” A bábák azonban tisztelték és félték Istent, és a király parancsa ellenére sem ölték meg az újszülött fiúgyermekeket, hanem világra segítették őket is. A király ekkor hívatta a bábákat, és kérdőre vonta őket: „Miért tettétek ezt? Miért hagytátok életben a fiúkat?” A bábák így feleltek a királynak: „A héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak. Annyira életerősek, hogy mielőtt a bába megérkezik hozzájuk, már meg is szülnek.” [20-21] Mivel a bábák félték Istent, ő jól bánt velük: gyarapította a családjukat. Isten tovább szaporította Izráel népét is, amely egyre erősebb lett. *** Akkor a fáraó egész népének megparancsolta: „Minden újszülött héber fiút dobjatok a Nílusba! Ha pedig leányuk születik, azt hagyjátok életben!” Abban az időben történt, hogy egy férfi, aki Lévi törzséből származott, feleségül vett egy leányt ugyanebből a törzsből. Az asszony áldott állapotba került, fiút szült, és látta, hogy a gyermek szép és egészséges, ezért három hónapig titokban tartotta, hogy fia született. Amikor tovább már nem rejtegethette, fogott egy papirusz-sásból készült kosarat, s bekente szurokkal meg gyantával, hogy ne ázzon át. Majd a gyermeket belefektette, és a part menti sás között kitette a Nílus vizére. A fiúcska nővére távolabb állva figyelte, mi történik a gyermekkel. A fáraó leánya lejött a folyóhoz fürödni, miközben szolgálóleányai a folyó mentén járkáltak fel- s alá. Mikor meglátta a sás között a kosarat, odaküldte érte az egyik szolgálóját. A kosarat felnyitva a fáraó leánya meglepetésére egy síró csecsemőt talált benne! Megesett rajta a szíve, és ezt mondta: „Ez biztosan a héberek fiai közül való!”. Ekkor lépett eléje a fiúcska nővére: „Hívjak-e a héberek közül egy szoptatós dajkát, hogy táplálja neked a gyermeket?” — ajánlkozott. „Eredj!” — mondta a fáraó leánya. Így hát a leányka elment, és a kisfiú anyjával tért vissza. „Vidd ezt a gyermeket, szoptasd helyettem, és megadom a béred” — mondta neki a fáraó leánya. Az asszony tehát elvitte a csecsemőt, szoptatta és gondját viselte. Később, amikor a gyermek már annyira megnőtt, hogy nem kellett szoptatnia, visszavitte a fáraó leányához, aki fiává fogadta a fiúcskát, és Mózesnek nevezte, mivel a vízből húzta ki. Egyszer, amikor Mózes már felnőtt férfi volt, kiment a palotából a héberek — vagyis a saját népe — közé, és látta, milyen súlyos terhek alatt sínylődnek. Történetesen éppen szemtanúja volt annak, hogy az egyik egyiptomi férfi egy héber munkást ütlegelt. Körülnézett, és mivel úgy látta, hogy senki sem figyel oda, agyonütötte az egyiptomit, majd elrejtette a homokban. Másnap visszatért arra a helyre, és megdöbbenve látta, hogy ezúttal két héber férfi verekszik egymással. „Miért ütöd a testvéredet?” — kiáltott rá Mózes arra, aki verte a másikat. De az így válaszolt: „Ki vagy te, hogy parancsolgass, vagy ítélkezz fölöttünk? Talán engem is meg akarsz ölni, mint tegnap azt az egyiptomit?!” Mózes megrémült. „Ezek szerint kitudódott, amit tettem!” — gondolta. Amikor a fáraó fülébe jutott a hír, halálra kerestette Mózest, de ő elfutott előle Midján földjére, ahol menekültként telepedett le. Mózes Midjánban Amikor Midján földjére érkezett, Mózes leült egy kútnál. Midján papjának hét leánya volt, akik ehhez a kúthoz jártak, hogy megitassák apjuk juhait és kecskéit. Most is odajöttek, és hozzáfogtak, hogy vizet húzzanak, és megtöltsék a vályúkat. Ekkor azonban más pásztorok érkeztek a kúthoz, akik elkergették őket. Mózes azonban védelmébe vette a leányokat, és megitatta a nyájukat. Amikor a leányok visszatértek az apjukhoz, Reuélhez, ő megkérdezte: „Hogy-hogy ilyen hamar megjöttetek?” „Egy egyiptomi férfi megmentett bennünket a pásztorok zaklatásától — felelték —, sőt, még vizet is húzott a kútból, és megitatta a nyájunkat.” „Akkor hát hol van? Miért hagytátok ott? — csodálkozott az apjuk. — Hívjátok meg az otthonunkba, hadd lássuk vendégül!” Mózes örömmel fogadta a meghívást, és ott is maradt vendéglátójánál. Reuél idővel feleségül adta hozzá az egyik leányát, Cippórát. Azután megszületett Mózes és Cippóra első gyermeke, akinek Mózes adott nevet. Ezt gondolta: „Menekültként telepedtem le ezen az idegen földön — legyen hát a neve Gersóm!” Sok idő telt el, és Egyiptom királya meghalt. Izráel népe pedig egyre csak sóhajtozott és nyögött a rabszolgaság terhe alatt. Segítségért kiáltottak, és szavuk feljutott Istenhez, aki meghallotta jajgatásukat, és visszaemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére. Látta Izráel fiait, és jól ismerte minden szenvedésüket. Mózes ezalatt legeltette apósának, Jetrónak, Midján papjának a nyáját. Egyszer elvezette juhait és kecskéit a puszta túlsó oldalára, s elérkezett a Hóreb-hegyhez, Isten hegyéhez. Ott az Örökkévaló angyala megjelent Mózesnek egy égő bokor lángjában. Mózes nagyon elámult azon, hogy a bokor lángol ugyan, de nem ég el. Ezt gondolta: „Meg kell nézzem ezt a csodát közelebbről is! Vajon miért nem ég el a bokor?” Amikor az Örökkévaló látta, hogy Mózes közelebb jön, Isten megszólította a bokor közepéből: „Mózes! Mózes!” „Itt vagyok” — felelt Mózes. Isten figyelmeztette: „Ne gyere közelebb! Vedd le a sarudat, mert szent az a föld, ahol állsz!” Majd így folytatta: „Én vagyok ősapáid Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.” Mózes eltakarta az arcát, mert félt Istenre nézni. Az Örökkévaló folytatta: „Bizony, láttam, milyen kegyetlenül bánnak a népemmel Egyiptomban! Meghallottam segélykiáltásukat, amikor a rabszolgahajcsárok kegyetlensége miatt jajgattak, és jól ismerem fájdalmukat. Azért szálltam le, hogy népemet megszabadítsam az egyiptomiak hatalmából, kihozzam abból az országból, és elvezessem őket a tejjel és mézzel folyó földre, egy szép és tágas országba, ahol most a kánaáni, hettita, emóri, perizzi, hivvi és jebúszi nép lakik. Mivel Izráel népének segélykiáltása valóban feljutott hozzám, és láttam, hogy milyen kegyetlenül elnyomják őket az egyiptomiak, ezért most elküldelek téged a fáraóhoz. Indulj el, menj és szabadítsd ki népemet, Izráelt Egyiptomból!” „De ki vagyok én — szabadkozott Mózes —, hogy a fáraó elé merészkedjem, és kiszabadítsam Izráel népét Egyiptomból?” Isten így válaszolt: „Én leszek veled! Számodra ez lesz a jele, hogy valóban én küldtelek téged: miután kiszabadítottad a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogjátok imádni Istent.” Mózes ezt kérdezte: „Ha elmegyek Izráel népéhez, és azzal állok eléjük: »Ősapáink Istene küldött hozzátok«, akkor ők biztosan megkérdezik: »Mi a neve?« — Mit válaszoljak nekik?” Isten ezt felelte Mózesnek: „VAGYOK, AKI VAGYOK.” Majd hozzátette: „Ha ezt kérdezik, mondd Izráel népének: A »VAGYOK« küldött hozzátok.” Ezután Isten így folytatta: „Ezt mondd nekik: »JAHVE küldött engem hozzátok. Ő a mi őseink Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.« Mert ez az én nevem örökre, így fognak ismerni és emlegetni engem az emberek nemzedékről nemzedékre. Menj hát Egyiptomba, hívd össze Izráel vezetőit, és mondd el nekik, hogy megjelent neked őseitek Istene, JAHVE, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istene. Ezt üzenem nekik: »Bizony közelről megfigyeltem, és jól láttam, hogy bánnak veletek az egyiptomiak! Ezért elhatároztam, hogy kiszabadítalak titeket az egyiptomi nyomorúságból, és elvezetlek egy tejjel-mézzel folyó országba, a kánaáni, hettita, emóri, perizzi, hivvi és jebúszi népek földjére.« A vezetők hinni fognak neked, és hallgatnak majd rád. Izráel vezetőivel együtt menjetek Egyiptom királyához, és mondjátok neki: »Megjelent nekünk az Örökkévaló, a héberek Istene. Ezért engedd meg nekünk, hogy elmenjünk a pusztába, háromnapi járóföldre, és ott mutassunk be áldozatokat Istenünknek, az Örökkévalónak.« Jól tudom, hogy Egyiptom királya nem enged szabadon titeket, csak ha majd erővel kényszerítem rá. Ezért fölemelem karomat, és lesújtok Egyiptomra és népére. Csodálatos csapásokkal verem meg őket — s azután majd kienged titeket markából a fáraó. Én pedig jóindulatot keltek irántatok az egyiptomiakban. Ezért amikor kijöttök onnan, nem fogtok üres kézzel távozni. Minden izráeli asszony kérjen ajándékba egyiptomi szomszédjától, sőt még az ideiglenes lakóktól is ezüst- és aranytárgyakat, meg drága ruhákat, és viseljék azokat fiaitok és leányaitok! Így fosszátok ki Egyiptomot!” De Mózes így felelt: „De ők biztosan nem fognak hinni nekem! Nem fognak rám hallgatni, hanem azt mondják majd: »Nem is jelent meg neked az Örökkévaló!«” Az Örökkévaló ezt kérdezte: „Mi van a kezedben?” „A pásztorbotom” — válaszolta Mózes. „Dobd a földre!” — mondta neki. Mózes ledobta a botját, és az kígyóvá változott. Mózes megijedt és elfutott előle, de az Örökkévaló ezt mondta: „Nyúlj utána, és fogd meg a farkánál!” Amikor Mózes elkapta a kígyó farkát, az újra bottá változott. „Tedd meg ezt az ő szemük előtt is — mondta az Örökkévaló —, s akkor el fogják hinni, hogy valóban megjelent neked az Örökkévaló, őseiteknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene!” Azután így folytatta: „Tedd a kezed a ruhád alá, a melledre!” Mózes engedelmeskedett, és amikor kihúzta a kezét, azt egészen elborították valami szörnyű bőrbetegség hófehér foltjai. „Tedd vissza a kezed ismét a ruhád alá!” — mondta neki az Örökkévaló. Mózes így tett. S lám, amikor kihúzta a kezét, az újra tökéletesen egészséges volt! „Látod — mondta az Örökkévaló —, ha még az első jel láttán sem hisznek neked, majd hisznek a másodiknak! Ha pedig még ez a két jel sem győzné meg őket, és nem hallgatnak a szavadra, akkor meríts egy keveset a Nílus vizéből, és öntsd a földre. A folyóvíz, amit kiöntöttél, vérré fog változni a szemük előtt!” Mózes ekkor azt mondta az Örökkévalónak: „Uram, én soha nem voltam a szavak embere, sem azelőtt, hogy szolgádat megszólítottad, sem azóta. Dadogós vagyok, és nem tudok jól érthetően beszélni.” Az Örökkévaló így válaszolt: „Ki teremtette az embert úgy, hogy beszélni tudjon? Ki teheti némává vagy süketté? Ki teheti meg, hogy az ember lásson — vagy éppen, hogy ne lásson? Vajon nem én, az Örökkévaló? Most hát indulj el, mert én veled leszek, és megtanítalak arra, hogy mit mondj!” Mózes azonban így könyörgött: „Ó, Uram, kérlek, küldj akárkit, csak ne engem!” Ekkor már az Örökkévaló megharagudott Mózesre: „Rendben van! Akkor itt van a bátyád, Áron, a lévita! Tudom, hogy ő igazán jól tud beszélni! Már jön is eléd. Hogy fog örülni, amikor találkoztok! Te beszélj vele, és add a szájába az én szavaimat! Én leszek a te száddal, és Áron szájával, és megtanítalak mindkettőtöket, hogy mit tegyetek. Áron fog szólni a néphez helyetted. Olyan lesz számodra, mintha a szájad lenne, te pedig olyan leszel az ő számára, mintha istene lennél. Vedd a kezedbe a pásztorbotodat, s azzal vidd véghez a jeleket.” Mózes ezután visszatért apósához, Jetróhoz, és ezt mondta: „Kérlek, engedj el, hadd menjek vissza a rokonaimhoz Egyiptomba, hadd lássam, élnek-e még!” „Menj békével!” — válaszolta Jetró. Az Örökkévaló még Midjánban szólt Mózesnek: „Most már nyugodtan visszatérhetsz Egyiptomba! Mind meghaltak, akik halálra kerestek téged.” Mózes tehát szamárra ültette a feleségét, meg a fiait, és útnak indultak Egyiptomba. Kezébe vette az Isten botját — így utaztak. Útközben az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Amikor visszatérsz Egyiptomba, gondod legyen rá, hogy véghezvidd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre felhatalmaztalak! Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és nem fogja szabadon engedni népemet. Akkor ezt mondd a fáraónak: »Így szól az Örökkévaló: Izráel az én fiam, elsőszülöttem. Megmondtam neked, hogy engedd szabadon a fiamat, hogy imádhasson engem. De mivel makacsul ellenszegültél, hamarosan megölöm az elsőszülött fiadat.«” Útközben, egy éjszakai szálláson az Örökkévaló Mózes elé állt, és meg akarta ölni őt. Cippóra, Mózes felesége azonban fogott egy éles követ, és körülmetélte a fiát. A levágott bőrt odadobta a lábához, és ezt mondta: „E vér által a jegyesem vagy.” Amikor Isten már nem akarta megölni Mózest, Cippóra ismét azt mondta: „E vér által a jegyesem vagy, a körülmetélés miatt.” Eközben az Örökkévaló megszólította Áront: „Menj a pusztába, ott fogsz találkozni Mózessel!” Áron elindult Egyiptomból, és az Isten hegyénél találkozott Mózessel. Nagy örömmel köszöntötte őt, és megcsókolta az arcát. Mózes beszámolt neki mindenről, amit az Örökkévaló mondott, amikor visszaküldte Egyiptomba. Szólt a jelekről is, amelyeket az Örökkévaló rábízott. Mózes és Áron tehát együtt érkeztek meg Egyiptomba, ahol összehívták Izráel népének a vezetőit. Áron elismételte az embereknek mindazt, amiről az Örökkévaló beszélt Mózessel. Mózes pedig bemutatta nekik a csodajeleket. A vezetők hittek nekik, és megértették, hogy az Örökkévaló törődik Izráel népével, látta nyomorúságukat, és a segítségükre sietett. Ezért a földre borulva imádták Istent. Ezek után Mózes és Áron a fáraó elé járultak, és azt mondták neki: „Ezt üzeni neked Izráel népének Istene, az Örökkévaló: »Engedd szabadon népemet, hadd menjenek a pusztába, hogy ott ünnepet tartsanak nekem!«” De a fáraó így válaszolt: „Kicsoda az »Örökkévaló«, hogy parancsoljon nekem? Miért engedjem el Izráel népét? Nem ismerek semmiféle »Örökkévalót«, és nem engedem Izráelt elmenni!” Mózes és Áron mégis folytatta: „A héberek Istene megjelent nekünk. Kérünk, engedd meg, hadd menjünk el a pusztába háromnapi útra, hogy ott áldozzunk Istenünknek, az Örökkévalónak! Ha nem megyünk, megharagszik ránk, és betegséggel vagy háborúval sújthat bennünket.” Egyiptom királya így válaszolt: „Mózes és Áron! Ne merészeljétek a népet elvonni a munkájuktól! Most pedig menjetek vissza ti is dolgozni! Az a nép már úgyis nagyon elszaporodott, ti meg éppen most akarjátok velük abbahagyatni a munkájukat?!” A fáraó még aznap kiadta a parancsot az izráeliek egyiptomi felügyelőinek és a héber munkavezetőknek: „Ezentúl ne adjatok többé szalmát a héber munkásoknak a vályogtégla készítéséhez! Menjenek, és gyűjtsenek ők maguk szalmát! De a megkövetelt téglaszámot ne csökkentsétek! Ezután is ugyanannyit készítsenek minden nap, mint eddig! Az a bajuk, hogy ellustultak! Ezért könyörögnek hozzám, hogy engedjem el őket istenüknek áldozni. Dolgozzanak keményebben, akkor majd nem lesz idejük rá, hogy ilyen hazugságokra hallgassanak!” Az egyiptomi felügyelők és a héber munkavezetők tehát kihirdették a népnek: „Ezt parancsolja nektek a fáraó: Ezentúl nem kaptok szalmát a téglák készítéséhez. Menjetek, és gyűjtsetek magatoknak, ahol találtok! De ezután is ugyanannyi téglát kell készítenetek minden nap, mint eddig!” Az izráeliek szétszéledtek egész Egyiptom földjén, hogy legalább polyvát gyűjtsenek a téglakészítéshez, ha már szalma nincsen. Az egyiptomi felügyelők hajszolták őket, hogy a napi téglamennyiséget ugyanúgy szolgáltassák be, mint korábban, amikor még kaptak szalmát. Az egyiptomi felügyelők veréssel büntették azokat az izráeli munkavezetőket, akiknek munkásai nem tudták teljesíteni a napi normát. Őket hibáztatták: „Miért nem teljesítettétek sem tegnap, sem ma a kiszabott normát, úgy, mint azelőtt?” Emiatt az izráeli munkavezetők a fáraóhoz fordultak panaszukkal: „Szolgáid vagyunk, urunk! Miért bánsz velünk ilyen kegyetlenül? Szalmát nem kapunk a téglakészítéshez, mégis megkövetelik tőlünk, hogy ugyanannyi téglát készítsünk! Nézd urunk, még meg is vernek bennünket a feletteseink, mert minket hibáztatnak, pedig a te néped tehet erről, nem mi!” De a fáraó elzavarta őket: „Lusták vagytok, az a bajotok! Azért akartok elmenni a pusztába annak az »Örökkévalónak« áldozni! Menjetek vissza dolgozni! Szalmát nem kaptok, de a megszabott normát mégis teljesítenetek kell!” Az izráeli munkavezetők látták, hogy bajban vannak, mert a fáraó nem akarja csökkenteni a napi téglaszámot. Amikor kijöttek a palotából, összetalálkoztak Mózessel és Áronnal, és ezt mondták nekik: „Verjen meg titeket az Örökkévaló! Ti vagytok az oka, hogy a fáraó és szolgái meggyűlölték népünket! Ti adtatok okot rá, hogy elpusztítsanak bennünket!” Ezután Mózes az Örökkévalóhoz fordult, és így panaszkodott: „Ó Uram, miért bánsz ilyen rosszul a népeddel? Miért is küldtél engem ide? Hiszen bementem a fáraóhoz, hogy nevedben beszéljek vele, de azóta még jobban nyomorgatja népedet! Te pedig egyáltalán nem szabadítottál meg minket!” Az Örökkévaló így felelt Mózesnek: „Hamarosan meglátod, hogy bánok el a fáraóval! Erős kézzel fogom rákényszeríteni, hogy engedje szabadon népemet. De nemcsak elengedi, hanem egyenesen kiűzi őket Egyiptomból.” Azután Isten ismét beszélt Mózessel: „Én vagyok az Örökkévaló, aki Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentettem ki magamat, mint Mindenható Isten. De nem jelentettem ki magam nekik, ezen a néven: „Örökkévaló”. Szövetséget is kötöttem velük, hogy Kánaán földjét nekik adom — azt a földet, amelyen úgy éltek, mint jövevények és idegenek. Most pedig meghallottam Izráel népének keserves sóhajtozását és panaszkodását. Jól tudom, hogy az egyiptomiak rabszolgasorba taszították őket. De nem felejtkeztem el szövetségemről! Mondd meg hát Izráel népének, hogy ezt üzenem nekik: »Én vagyok az Örökkévaló. Kimentelek titeket az egyiptomi kényszermunkából, és felszabadítalak a rabszolgaságból. Erős karommal és rettenetes, büntető ítéletek által megmentelek titeket. Népemmé teszlek benneteket, én pedig Istenetek leszek. Akkor fogjátok igazán megérteni, hogy én vagyok Istenetek, az Örökkévaló, aki megszabadítottalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától. Azután beviszlek titeket arra a földre, amelyről megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nekik adom. Bizony, nektek adom azt örökségül és birtokul. Én vagyok az Örökkévaló.«” Mózes tehát elmondta ezt az üzenetet Izráel népének, de ők nem hittek neki, mert annyira megnyomorította őket a kegyetlen elnyomás. Az Örökkévaló ismét szólt Mózesnek: „Menj, mondd meg a fáraónak, Egyiptom királyának, hogy engedje kivonulni Izráel népét az országából!” De Mózes így válaszolt az Örökkévalónak: „Hiszen még Izráel népe sem hitt nekem, akkor a fáraó még kevésbé fog hallgatni rám, aki olyan nehezen beszélek!” Az Örökkévaló mégis azt parancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy az ő megbízásából szóljanak Izráel népének és a fáraónak, Egyiptom királyának, és hogy vezessék ki Izráel népét Egyiptomból. Izráel leszármazottjainak nemzetségeiben a következők voltak a vezetők: Izráel elsőszülött fiának, Rúbennek négy fia volt: Hanók, Pallú, Hecrón és Karmí. Tőlük származtak Rúben törzsének nemzetségei. Simeon fiai voltak: Jemúél, Jámin, Óhad, Jákín, Cóhar, valamint Saul, aki egy kánaáni asszony fia volt. Tőlük származtak Simeon törzsének nemzetségei. Lévi fiai a következők voltak, születésük sorrendjében: Gérsón, Kehát és Merári. Lévi 137 évet élt. Gérsón fiai: Libní és Simei. Kehát fiai: Amrám, Jichár, Hebron és Uzzíél. Kehát 133 évet élt. Merári fiai: Mahlí és Músí. Ezek Lévi nemzetségei, származásuk szerint. Amrám feleségül vette apja húgát, Jókebedet. Az ő fiaik voltak Áron és Mózes. Amrám 137 évet élt. Jichár fiai: Kórah, Nefeg és Zikri. Uzzíél fiai: Mísáél, Elcáfán és Szitrí. Áron feleségül vette Elísebát. Az ő fiaik voltak: Nádáb, Abíhú, Eleázár és Ítámár. Elísebá Amminádáb leánya és Nahsón testvére volt. Kórah fiai: Asszír, Elkána és Abíászáf, akiktől a Kórah-nemzetségek származtak. Eleázár, Áron fia Pútíél egyik leányát vette feleségül, akitől Fineás született. Ezek tehát a Lévi törzsébe tartozó nemzetségek ősei. Ez tehát Áron és Mózes származása. Ők azok, akiknek az Örökkévaló azt mondta, hogy vezessék ki Izráel népét Egyiptomból, seregeik rendje szerint. Mózes és Áron beszélt a fáraóval, Egyiptom királyával, hogy engedje szabadon Izráel népét Egyiptomból. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek Egyiptomban: „Én vagyok az Örökkévaló. Mondd meg a fáraónak, Egyiptom királyának mindazt, amit neked mondok!” De Mózes ezt mondta: „Látod, én olyan nehezen beszélek, hogyan hallgatna rám a fáraó?!” Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Olyanná teszlek téged a fáraó számára, mintha isten lennél. Áront, a bátyádat pedig olyanná teszem számodra, mintha prófétád lenne. Amit neked parancsolok, ismételd el Áronnak! Ő pedig parancsolja meg a fáraónak, hogy engedje elmenni Izráel népét az országából. Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, s ő ellenkezni fog. Bár sok jelet mutatok, és sok csodát viszek véghez Egyiptom földjén, ő mégsem hallgat rátok. Ezért kezem ránehezedik majd Egyiptomra, s azután kihozom onnan seregemet — népemet — súlyos, büntető ítéletek által. Amikor kinyújtom kezemet Egyiptom ellen, és Izráel népét kihozom onnan, akkor majd az egyiptomiak is megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Mózes és Áron mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta nekik. Mózes 80 éves, Áron pedig 83 éves volt, amikor a fáraóval beszéltek. Az Örökkévaló szólt Mózesnek és Áronnak: „A fáraó azt kívánja majd tőletek, hogy tegyetek valami csodát. Akkor te, Mózes, szólj Áronnak, hogy dobja botját a fáraó lába elé — és a bot kígyóvá változik.” Ezután Mózes és Áron a fáraó és főemberei elé járultak, és úgy tettek, ahogy az Örökkévaló parancsolta: Áron odadobta a botját a fáraó és a vezetők elé, és az kígyóvá változott. A fáraó ekkor hívatta az udvari bölcseket és varázslókat, akik varázstudományukkal képesek voltak ugyanezt megtenni. Ők is a földre dobták botjaikat, amelyek szintén kígyókká változtak. De az a kígyó, amely Áron botjából lett, elnyelte a többi kígyót. A fáraó ennek ellenére hajthatatlan maradt, és nem teljesítette Mózes és Áron kérését. Úgy történt, ahogy az Örökkévaló előre megmondta. Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Kemény a fáraó szíve, nem akarja szabadon engedni népemet. Holnap reggel a fáraó kimegy a Nílus partjára. Ott, a folyóparton állj elé, és legyen a kezedben az a bot, amely kígyóvá változott. Mondd meg a fáraónak, hogy a héberek Istene, az Örökkévaló küldött téged hozzá ezzel az üzenettel: »Engedd szabadon népemet, hogy áldozzanak nekem a pusztában! Te azonban mindeddig nem engedelmeskedtél. Ezért az Örökkévaló most azt üzeni: Nézd, jelt adok neked, amelyből megértheted, hogy én vagyok az Örökkévaló!« Továbbá ezt mondd a fáraónak: »Nézd, a kezemben lévő bottal ráütök a folyó vizére — és az vérré változik. Emiatt elpusztulnak a Nílusban élő halak, és annyira megbüdösödik a Nílus vize, hogy az egyiptomiak undorodni fognak tőle, és képtelenek lesznek inni belőle.«” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Mondd Áronnak, hogy nyújtsa ki a botját Egyiptom folyói, csatornái, tavai és víztárolói fölé, hogy vérré változzon minden víz, még a fa- és kőedényekben lévő is!” Mózes és Áron mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló mondta. Áron fölemelte a botját, és a fáraó meg a vezetők szeme láttára rácsapott vele a Nílus vizére. Ekkor a folyó vize teljes egészében vérré változott. A folyóban lévő halak elpusztultak, és a víz megbüdösödött. Ezért az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílusból. Az országban mindenhol vérré változott a víz. De az egyiptomi varázslók is képesek voltak ugyanezt megtenni a titkos tudományukkal. A fáraó hajlíthatatlan maradt, és nem teljesítette Mózes és Áron kérését, ahogyan az Örökkévaló előre megmondta. A fáraó nem sokat törődött az egésszel, hanem otthagyta Mózest és Áront, és visszament a palotájába. Az egyiptomiak pedig kénytelenek voltak új kutakat ásni a Nílus mentén, hogy ivóvízhez jussanak, mert a folyó vize ihatatlan lett. Hét nap telt el így, miután az Örökkévaló ilyen csapással sújtotta a Nílust. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Menj a fáraóhoz, és ezt mondd neki: Az Örökkévaló parancsolja neked: »Engedd szabadon népemet, hogy imádjanak engem! De ha nem engeded el őket, egész országodat ezzel a csapással sújtom: békák tömege fogja ellepni Egyiptomot! A Nílusban hemzsegni fognak a békák. De kijönnek onnan, és még a palotádban, hálószobádban, sőt, az ágyadban is békák fognak nyüzsögni! Szolgáid házait is ellepik, bemásznak néped házaiba, még a sütőteknőkbe és kemencékbe is! Rád is fölugrálnak a békák, fölmásznak szolgáidra és népedre is!«” Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Szólj Áronnak, hogy nyújtsa ki botját a folyókra, csatornákra és tavakra, hogy békák jöjjenek föl azokból, és lepjék el Egyiptom földjét!” Áron fölemelte a botját Egyiptom vizei fölé, a békák pedig kijöttek a vízből, és ellepték a földet. De az egyiptomi varázslók is képesek voltak ugyanezt megtenni a titkos tudományukkal. Ők is békákat hoztak föl a vízből Egyiptom földjére. A fáraó ekkor hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: „Könyörögjetek az Örökkévalónak, hogy távolítsa el rólam és népemről a békákat, akkor én is elengedem népeteket, hogy áldozzatok az Örökkévalónak.” „Rendben van! — válaszolt Mózes. — Állok rendelkezésedre! Mikor óhajtasz megszabadulni a békáktól? Mikor könyörögjek érted, szolgáidért és népedért, hogy pusztuljanak ki a békák házaitokból, és csak a vizekben maradjanak meg?” „Holnap” — mondta a fáraó. „Úgy lesz, ahogy kívánod — válaszolt Mózes —, s ebből megértheted, hogy nincs senki más isten, aki Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz fogható! Holnap megszabadulsz a békáktól: eltűnnek a házaidból, szolgáid és néped házaiból is. Csak a Nílusban maradnak meg.” Ezután Mózes és Áron kiment a fáraó palotájából. Mózes kiáltott, és könyörgött az Örökkévalónak, hogy szabadítsa meg a fáraót a békáktól, amelyeket ráküldött. Az Örökkévaló pedig megtette, amit Mózes kért tőle: elpusztultak a békák az egyiptomiak falvaiban, házaiban és a mezőkön. A nép rakásokba gyűjtötte a döglött békákat, és bűzlött tőlük az egész ország. Amikor azonban a fáraó látta, hogy megszabadult a békák csapásától, mégis megmakacsolta magát, és nem teljesítette Mózes és Áron kérését. Úgy történt, ahogy az Örökkévaló előre megmondta. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Szólj Áronnak, hogy nyújtsa ki a botját, és csapjon vele a földre, hogy a por szúnyogokká változzon Egyiptom egész földjén!” Így is tettek. Áron fölemelte botját, és a földre csapott vele. Ekkor az összes por szúnyogokká változott Egyiptom egész földjén. Azok pedig ellepték az embereket és állatokat egyaránt. Az egyiptomi varázslók is megpróbálták ugyanezt megtenni a titkos tudományukkal, de kudarcot vallottak. A szúnyogok pedig mindenkit megtámadtak: embereket és állatokat egyaránt. Akkor a varázslók azt mondták a fáraónak: „Ez a csapás Isten ujja!” De a fáraó nem törődött velük, és kemény maradt. Úgy történt, ahogy az Örökkévaló előre megmondta. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Holnap kora reggel állj a fáraó elé, amikor ő a Nílus partjára megy, és szólj hozzá: Az Örökkévaló mondja ezt neked: »Engedd szabadon népemet, hogy imádjanak engem! Ha nem, akkor bögölyök hadát szabadítom rád, főembereidre, népedre és házaitokra! Az egyiptomiak házai megtelnek a bögölyökkel, s még a földet is elborítják, olyan tömegben sereglenek rátok! De Izráel népét különválasztom az egyiptomiaktól, és Gósen földjével kivételt teszek. Ahol az én népem lakik, ott nem lesznek bögölyök. Ebből megértheted, hogy én, az Örökkévaló, jelen vagyok ezen a földön. Így teszek különbséget az én népem és a te néped között. Holnap lesz ez a csodajel.«” Az Örökkévaló így is tett: a következő napon bögölyök sűrű felhői zúdultak Egyiptomra. Ellepték a fáraó palotáját, szolgáinak házait, és az egész országot. Végigpusztították egész Egyiptomot. Ekkor a fáraó hívatta Mózest és Áront. Ezt ajánlotta nekik: „Rendben van, nem bánom, áldozzatok Isteneteknek — de itt, ebben az országban!” Mózes azonban nem engedett: „Ez nem volna helyes! Az egyiptomiak számára visszataszító, ha állatokat áldozunk Istenünknek, az Örökkévalónak. Ha ezt itt, az országban, az egyiptomiak szeme láttára tennénk, még megköveznének bennünket. Háromnapi útra fogunk elmenni a pusztába, és ott mutatjuk be áldozatunkat, mert ezt parancsolta nekünk Istenünk, az Örökkévaló.” A fáraó ebbe is beleegyezett: „Jól van, elengedlek titeket, hogy a pusztában áldozzatok Isteneteknek, az Örökkévalónak — csak ne menjetek messzire! Könyörögjetek értem az Örökkévalóhoz!” „Rendben van. Amint kimegyek a palotából, imádkozni fogok az Örökkévalóhoz, hogy holnap szabadítson meg téged, főembereidet és egész népedet a bögölyöktől — válaszolta Mózes. Csak ne csapj be minket többé! Ha megígérted, hogy elengedsz bennünket, akkor ne vond vissza!” Ezután Mózes kiment a fáraó palotájából, és imádkozott az Örökkévalóhoz, aki teljesítette Mózes kérését, és eltávolította a bögölyök hadát a fáraóról, a főemberekről és egész népéről. Egyetlen bögöly sem maradt meg. Ennek ellenére a fáraó ezúttal is megmakacsolta magát, és nem engedte szabadon Izráel népét. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Menj a fáraóhoz, és ezt mondd neki: A héberek Istene, az Örökkévaló parancsolja neked: »Engedd szabadon népemet, hogy imádjanak engem!« De ha nem engeded el, hanem továbbra is visszatartod őket, akkor az Örökkévaló karja lesújt a mezőkön legelő összes háziállataitokra: a lovakra, szamarakra, tevékre, marhákra, juhokra és a kecskékre is. Rettenetes dögvésszel fogja sújtani az állataitokat! De különbséget tesz az Örökkévaló Izráel népének jószágai és az egyiptomiak állatai között. Az Izráelhez tartozó állatok közül egy sem hullik el. Az Örökkévaló meghatározta a csapás idejét: holnap sújt le Egyiptom háziállataira.” A következő napon az Örökkévaló véghezvitte, amit mondott, és a csapás miatt elhullott az egyiptomiak összes jószága. Ugyanakkor Izráel népének háziállatai közül egy sem pusztult el. A fáraó kiküldte a szolgáit, hogy nézzék meg, mi történt az izráeliek állataival. De az ő jószágaik közül egy sem pusztult el. A fáraó szíve azonban kemény maradt, és továbbra sem engedte szabadon Izráel népét. Az Örökkévaló szólt Mózesnek és Áronnak: „Vegyetek kezeitekbe egy-egy marék hamut a kemencéből, és Mózes szórja az ég felé a fáraó szeme láttára! Finom, szálló por lesz abból, amely eljut mindenhová Egyiptomban, és hólyagos fekélyeket kelt emberen, állaton egyaránt.” Mózes és Áron így is tett. Hamut vettek a kezükbe, odaálltak a fáraó elé, és Mózes a levegőbe szórta a hamut. Ekkor hólyagos fekélyek lepték el az emberek és az állatok bőrét. Az egyiptomi varázslók maguk is szenvedtek a fekélyektől, emiatt már nem tudtak Mózes elé állni, hogy versengjenek vele. Egész Egyiptomban mindenkit elborítottak a fekélyek. Az Örökkévaló megkeményítette a fáraót, aki nem hallgatott Mózesre és Áronra. Úgy történt, ahogy az Örökkévaló megmondta Mózesnek. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Holnap korán reggel állj a fáraó elé, és mondd neki: A héberek Istene, az Örökkévaló parancsolja neked: »Engedd szabadon népemet, hogy imádjanak engem! Különben mindenféle csapással sújtalak téged, a főembereidet és a népedet! Akkor majd megtudod, hogy nincs hozzám hasonló az egész földön. Már eddig is lesújthattam volna rád és a népedre olyan döghalállal, amely teljesen eltörölt volna benneteket a föld színéről. De megkíméltelek, mert célom van veled. Nem öltelek meg, hogy rajtad mutassam meg hatalmamat, és hogy hirdessék híremet-nevemet az egész földön. Mivel még mindig ellenállsz, és nem engeded szabadon népemet, ezért holnap ilyenkor olyan hatalmas jégesőt zúdítok Egyiptomra, amilyen még nem hullott ebben az országban a megalapítása óta! Most hát sietve menekítsétek be fedél alá az állataitokat, és helyezzétek biztonságba, ami a mezőn van! Ha a jégeső odakint ér embert vagy állatot, azt biztosan elpusztítja!«” A fáraó főemberei közül egyesek komolyan vették az Örökkévaló szavát, és parancsoltak rabszolgáiknak, hogy a mezőkről minden állatot hajtsanak fedél alá, és maguk is húzódjanak be a házakba. Akik viszont nem törődtek a figyelmeztetéssel, a mezőn hagyták rabszolgáikat és állataikat. Az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: „Nyújtsd ki kezed az égre, hogy hulljon jégeső emberekre, állatokra és a vetésre egész Egyiptom földjén!” Mózes fölemelte botját az ég felé, s az Örökkévaló hatalmas vihart támasztott: villámlott, dörgött az ég, és jégeső zuhogott Egyiptomra. Szüntelenül csapkodtak a villámok, és olyan pusztító jégeső hullott, amilyet még senki sem látott Egyiptomban, mióta ez az ország fennállt. A jégverés elpusztított mindent, amit a mezőn talált: embereket, állatokat és a vetést. Még a fákat is összetördelte. Egyiptomban csak Gósen földjén nem esett jégeső: ott, ahol Izráel népe lakott. A fáraó hívatta Mózest és Áront. Ezt mondta nekik: „Belátom, hogy ezúttal én vétkeztem. Az Örökkévalónak igaza van, én és a népem pedig vétkeztünk. Elég volt már a mennydörgésből és jégesőből! Könyörögjetek az Örökkévalónak, hogy szüntesse meg — s akkor elengedlek titeket! Nem kell tovább itt maradnotok!” Mózes így felelt: „Rendben van! Amint kiérek a városból, fölemelem kezem az Örökkévalóhoz, és megszűnik a jégeső és a dörgés. Ebből megértheted, hogy az egész föld az Örökkévaló tulajdona. De ami téged illet és főembereidet, tudom, hogy még nem félitek és tisztelitek igazán az Örökkévalót, az Istent.” A jégeső teljesen elverte a szántóföldeken az árpát és a lent, mert az árpa már kalászban volt, a len pedig virágzott. Ugyanakkor nem pusztította el a búzát és a tönkölyt, mert azok csak később érnek. Amikor Mózes kiért a fáraó városának szélére, fölemelte két kezét az Örökkévalóhoz. Ekkor megszűnt a jégeső és a mennydörgés, elállt az eső is. Amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a dörgés-villámlás és a jégeső, ismét megmakacsolta magát, és megmaradt a vétkében — a vezetőivel együtt. Mivel pedig a fáraó keményszívű maradt, továbbra sem engedte szabadon Izráel népét — pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló ezt előre megmondta Mózes által. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Menj ismét a fáraóhoz, mert én keményítettem meg a szívét és főembereinek szívét, hogy ezeket a csodálatos jeleket véghezvigyem közöttük. Meg azért is, hogy újra meg újra elmondjátok majd fiaitoknak és unokáitoknak, hogyan csúfoltam meg az egyiptomiakat jeleimmel és csodáimmal, amelyeket véghezvittem közöttük. Ebből pedig mindannyian értsétek meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Ezután Mózes és Áron bementek a fáraóhoz, és ezt mondták neki: „A héberek Istene, az Örökkévaló mondja neked: »Meddig húzod-halasztod még, hogy meghajolj előttem? Engedd szabadon népemet, hogy imádjanak engem! Ha nem engeded el őket, akkor holnap sáskák sokaságát hozom Egyiptomra. Olyan nagy tömegben lepik el az országot, hogy látni sem lehet tőlük a föld színét, és fölfalnak mindent, amit a jégeső még meghagyott. Csupaszra rágnak minden fát, amely a mezőn nő. Sőt, még palotáidba is, főembereid házaiba és néped otthonaiba is benyomulnak. Olyan sáskajárást, mint ez, nem láttak még Egyiptomban őseitek idejétől fogva!«” Ezután Mózes sarkon fordult, és otthagyta a fáraót. A főemberek ekkor odafordultak a fáraóhoz: „Urunk, meddig hagyod még, hogy ez az ember mindenféle bajt okozzon nekünk? Inkább engedd el azt a népet, hadd menjenek és áldozzanak istenüknek, az Örökkévalónak! Nem veszed észre, hogy Egyiptom már egészen tönkrement?!” A fáraó hallgatott tanácsukra: visszahívatta Mózest és Áront. Ezt mondta nekik: „Hát jó, nem bánom, menjetek, és áldozzatok isteneteknek, az Örökkévalónak! De előbb mondjátok meg, kik is fognak elmenni erre az ünnepre?” Mózes ezt felelte: „Az Örökkévalónak tartunk ünnepet, ezért mindannyian elmegyünk: fiatalok és öregek, fiaink és leányaink, nyájaink és csordáink!” De a fáraó gúnyosan válaszolt: „Az Örökkévalónak valóban veletek kell lennie ahhoz, hogy én valaha is elengedjem a kicsinyeiteket innen! Vigyázzatok magatokra, mert látom, hogy valami rosszban sántikáltok! Szó sem lehet róla, hogy mindannyian elmenjetek! Ha olyan nagyon áldozni akartok az Örökkévalónak, akkor ti, férfiak elmehettek, de a többiek itt maradnak!” Ezután Mózest és Áront kikergették a palotából. Az Örökkévaló ekkor szólt Mózesnek: „Emeld föl a kezed Egyiptom ellen, hadd jöjjenek a sáskák! Falják fel az összes zöld növényt, amelyet a jégeső még meghagyott!” Mózes fölemelte a botját Egyiptom földje fölé, az Örökkévaló pedig keleti szelet támasztott, amely egész nap és egész éjjel fújt, és reggelre meghozta a vándorsáskák felhőit Egyiptomra. Ellepték az egész országot, és mindenhol letelepedtek. Teljesen beborítottak mindent. Ilyen súlyos sáskajárás még sohasem volt Egyiptomban, és nem is lesz többé soha. A sáskák felhői úgy belepték az egész országot, hogy a föld elsötétedett tőlük. Fölfaltak minden növényt, minden zöldet az egész országban, amit a jégeső még meghagyott. Nem hagytak egy fűszálat sem a mezőn, de még levelet vagy termést sem a fákon. Mindent teljesen letaroltak egész Egyiptomban. A fáraó ekkor sietve hívatta Mózest és Áront. Ezt mondta nekik: „Elismerem, hogy vétkeztem istenetek, az Örökkévaló ellen, és ellenetek is. Kérlek, bocsássátok meg vétkemet, csak még ez egyszer, és könyörögjetek isteneteknek, az Örökkévalónak, hogy ezt a halálos csapást távolítsa el rólam!” Mózes ezután kijött a fáraó palotájából, és imádkozott az Örökkévalóhoz, aki megfordította a szelet. Az erős nyugati szél fölkapta a sáskák felhőjét, és a Vörös-tengerbe sodorta őket. Egyetlen vándorsáska sem maradt Egyiptomban. De az Örökkévaló megkeményítette a fáraót, aki mindezek ellenére sem engedte szabadon Izráel népét. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Emeld föl kezed az égre, hogy legyen sötétség Egyiptom földjén! Olyan sűrű lesz a sötétség, hogy tapintani lehet!” Amikor Mózes fölemelte karjait az égre, sűrű sötétség takarta be Egyiptomot három napig. Az egyiptomiak nem is látták egymást, és ki sem mozdultak házaikból. Csak ott volt világosság, ahol Izráel népének családjai laktak. A fáraó ismét hívatta Mózest, és ezt mondta neki: „Rendben van, menjetek mindannyian, és áldozzatok az Örökkévalónak! Vihetitek családtagjaitokat is, csak nyájaitokat és csordáitokat hagyjátok itt!” Mózes azonban nem engedett: „Nem, elvisszük magunkkal összes jószágunkat is! Bele kell egyezzél, hogy a saját állatainkból adjunk égőáldozatot és véresáldozatot az Örökkévalónak! Jószágaink közül nem hagyunk itt egyetlen egyet sem, mert azok közül kell áldozatra valót választanunk Istenünknek, az Örökkévalónak! Amíg arra a helyre nem érünk, még mi magunk sem tudjuk, milyen állatokat kell majd föláldoznunk.” Az Örökkévaló ezúttal is megkeményítette a fáraót, aki ezután már egyáltalán nem akarta elengedni Izráel népét. Ezt mondta a fáraó Mózesnek: „Takarodj a szemem elől! Vigyázz, hogy többé ne lássalak, mert akkor meghalsz!” Mózes így felelt: „Ebben az egy dologban igazad van: engem többé nem látsz!” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Még egy csapással sújtom a fáraót és egész Egyiptom népét — azután már el fog engedni titeket. Sőt, egyenesen kiűz benneteket országából. Ezért hirdesd ki néped között, hogy minden férfi és asszony kérjen egyiptomi szomszédjától értékes ezüst- és aranytárgyakat!” Az Örökkévaló az egyiptomiakat jóindulatúvá tette Izráel népe iránt, és Mózesnek is nagy hírneve volt egész Egyiptomban a nép előtt, és a fáraó főemberei között. Ezt mondta Mózes a fáraónak: „Az Örökkévaló mondja neked: »Ma éjszaka, éjféltájban végigmegyek Egyiptom földjén, és minden egyiptomi családban meghal az elsőszülött fiú. Egyiptom királyának, a fáraónak elsőszülött fia éppen úgy meghal, mint a kézimalommal dolgozó rabszolganő elsőszülött fia. Sőt, még a háziállatok elsőszülöttjei is elpusztulnak. Olyan nagy sírás és jajgatás hallatszik majd egész Egyiptomban, amilyen még sohasem volt, és nem is lesz többé. Ugyanakkor az izráeliek között sem ember, sem állat hangját nem lehet majd hallani, mert a hajuk szála sem görbül meg. Még a kutyák sem fognak ugatni. Ebből fogjátok megérteni, hogy az Örökkévaló különbséget tesz az egyiptomiak és az izráeliek között.« Amikor ez bekövetkezik, főembereid mind elém járulnak, és leborulva könyörögnek majd, hogy egész népemet vezessem ki Egyiptomból. Akkor majd valóban mindannyian elmegyünk, de csak akkor!” Ezzel Mózes nagy haraggal sarkon fordult, és kiment a fáraó palotájából. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „A fáraó azért nem hallgat rátok, hogy én még több csodát tegyek Egyiptomban.” Mózes és Áron tehát véghezvitte ezeket a csodákat a fáraó előtt, de az Örökkévaló megkeményítette a fáraót, hogy ne engedje szabadon Izráel népét Egyiptomból. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptomban: „Ezt a hónapot tekintsétek az első hónapnak! Ez legyen az első számotokra az év hónapjai között! Rendeljétek el Izráel egész közösségének: ennek a hónapnak a 10. napján minden családfő válasszon ki egy bárányt vagy kecskegidát a háza népe számára! Tehát minden háznépnek jusson egy-egy bárány! Ha a házban kevesen vannak ahhoz, hogy az egész bárányt együtt meg tudják enni, akkor csatlakozzanak egy szomszédos háznéphez, és együtt egyék meg a páskabárányt. Ügyeljenek rá, hogy mindenkinek jusson elég a bárányból. A kiválasztott bárány vagy kecskegida ép és egészséges legyen, egyéves és hímnemű. A hónap 14. napjáig gondosan őrizzétek, majd ezen a napon este, de még sötétedés előtt vágjátok le. Izráel egész közössége ugyanabban az időben vágja le a páskabárányt. A bárány vérét fogjátok föl egy edénybe, majd vegyetek belőle, és kenjétek rá annak a háznak az ajtófélfáira meg a szemöldökfájára, ahol megeszik a páskabárányt. A páskabárány húsát tűzön süssétek meg, majd kovásztalan kenyérrel és keserű növényekkel együtt még akkor éjjel egyétek meg. Nem szabad a bárány húsát sem nyersen, sem vízben főve fogyasztanotok, csakis tűzön sütve. A bárányt egészben süssétek meg, fejével, lábaival és belső részeivel együtt. Azon az éjjelen közösen fogyasszátok el az összes megsütött bárányhúst, ne hagyjatok belőle reggelre. Ami mégis megmarad, azt égessétek el. Amikor a páskabárányt eszitek, legyetek útra készen! Vegyétek magatokra az úti ruhát, kössétek meg öveteket, sarutok a lábatokon legyen, és botjaitok a kezetekben! Így egyétek azt nagy sietve, mert ez az Örökkévaló Páskája! Mert azon az éjjelen keresztülmegyek Egyiptom földjén, és megölöm az egyiptomiak elsőszülött fiait, és háziállataik elsőszülöttjeit is. Végrehajtom büntető ítéletemet Egyiptom összes istene fölött. Én vagyok az Örökkévaló. A páskabárány vére megjelöli házaitokat és a benne lakókat. Amelyik házon látom ezt a vért, annak lakóit nem sújtom a halálos csapással, hanem elmegyek mellette, amikor átvonulok Egyiptom földjén, és lesújtok az egyiptomiakra. Mostantól fogva emlékezzetek erre a napra, és ünnepeljétek meg azt minden évben! Tartsátok meg a Páska ünnepét az Örökkévaló tiszteletére! Így legyen ez nemzedékről-nemzedékre! Örökre érvényes rendelkezés ez a számotokra!” „Hét napig nem szabad kovásszal készült kenyeret ennetek, csak kovásztalant. Már az első napon takarítsatok ki házatokból minden kovászt és kovásszal készült ételt! Ha közületek valaki az ünnep hét napja alatt kovásszal készült kenyeret eszik, azt ki fogják gyomlálni Izráel közösségéből! Az ünnep első és utolsó napján tartsatok egy-egy szent gyűlést. Ezen a két napon ne végezzetek semmiféle munkát, kivéve az ételek elkészítését. Tartsátok meg tehát a Kovásztalan Kenyerek ünnepét, mert ezen a napon hoztam ki törzseitek seregeit Egyiptomból. Utódaitok is ünnepeljék meg ezt, nemzedékről-nemzedékre! Örökre érvényes rendelkezés ez a számotokra! Tehát az első hónap 14. napján, estétől kezdve kovásztalan kenyereket egyetek a hónap 21. napjának végéig, vagyis estig. Ezen a hét napon ne legyen házatokban semmiféle kovász! Ha valaki mégis valamilyen kovásszal készült ételt enne ez idő alatt, azt ki fogják gyomlálni Izráel népének közösségéből, akár született izráeli, akár közöttetek lakó idegen nemzetiségű az illető. Tehát az ünnep ideje alatt semmiféle kovásszal készült ételt ne egyetek, hanem csak kovásztalant, bárhol is laktok!” Ezután Mózes magához hívta Izráel népének minden vezetőjét, és ezt mondta nekik: „Mindegyik családfő válasszon családja számára egy bárányt — az legyen a páskaáldozat. Ma este vágjátok le ezt a bárányt. Vegyetek egy köteg izsópot, mártsátok bele a bárány vérébe, majd kenjetek a vérből házaitok szemöldökfájára és a két ajtófélfára. Holnap reggelig senki se menjen ki a ház ajtaján! Ma éjjel az Örökkévaló átvonul Egyiptom földjén, hogy lesújtson az egyiptomiakra, de mikor meglátja a vért az ajtó szemöldökfáján és a két ajtófélfán, akkor elmegy az ajtó mellett, és nem engedi, hogy a pusztító belépjen a házaitokba, és rátok is lesújtson. Minden évben tartsátok meg a Páska ünnepét! Örökké érvényes törvény ez a számotokra, és minden utódotok számára is. Ne felejtsétek el akkor sem, amikor majd bementek arra a földre, amelyet az Örökkévaló ad nektek, ahogyan megígérte! Ott is tartsátok meg a Páska ünnepét minden évben. Gyermekeitek majd megkérdezik: »Mit jelent ez a szertartás?« Ti pedig akkor így válaszoljatok nekik: »Páskaáldozat ez az Örökkévalónak, aki elment otthonaink ajtaja mellett, és megmentett minket a haláltól. Ugyanakkor azonban megölte az egyiptomiak elsőszülöttjeit. Akkor történt ez, amikor Izráel népe még Egyiptomban lakott.«” Amikor Izráel vezetői hallották ezt, földre borultak, és úgy imádták az Örökkévalót. Azután Izráel népe megtartotta a Páska ünnepét úgy, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózes és Áron által. Mindenben engedelmeskedtek. Azon az éjjelen, éjfélkor az Örökkévaló megölte az elsőszülött fiút minden egyiptomi családban. Az éppen uralkodó fáraó elsőszülött fiát éppen úgy megölte, mint a börtönben raboskodó fogoly elsőszülöttjét, sőt, még a háziállatok elsőszülötteit is. Azon az éjjelen fölkelt a fáraó, meg főemberei és mindenki más is. Egész Egyiptom hangos volt a sírástól-jajgatástól, mert minden családban halottat sirattak. A fáraó még azon az éjjelen hívatta Mózest és Áront, és ezt mondta nekik: „Azonnal induljatok el! Sürgősen hagyjátok el országomat, és menjetek ki népem közül! Mindannyian menjetek innen, és áldozzatok az Örökkévalónak, ahogy mondtátok! Vigyétek magatokkal állataitokat is kívánságotok szerint, csak menjetek már! Mondjatok áldást rám is!” Az egyiptomiak sürgették az izráelieket, hogy minél hamarabb hagyják el az országot. Azt mondták: „Menjetek innen, amilyen gyorsan csak tudtok, különben mind meghalunk!” Izráel népe a nagy sietség miatt nem tudta elkészíteni még a mindennapi kenyeret sem. Ruhákba csavarták a dagasztóteknőket, amelyekben a kovásztalan tészta volt, vállukra vették, és úgy vitték magukkal. Az izráeliek — Mózes utasítása szerint — kértek az egyiptomi szomszédjaiktól ezüst- és aranytárgyakat, meg ruhákat. Az Örökkévaló jóindulatúvá tette az egyiptomiakat irántuk, és adtak nekik bőségesen mindent, amit kértek. Így fosztotta ki Izráel népe az egyiptomiakat. Elindultak tehát az izráeliek az egyiptomi Ramszesz városától Szukkót felé. Izráel seregében ekkor mintegy 600 000 férfi volt, nem számítva családtagjaikat. Sokan, akik nem tartoztak Izráel közösségéhez, szintén velük mentek, meg rengeteg sok jószág is: marhák, juhok, kecskék és egyéb háziállatok. Mivel az egyiptomiak sürgették Izráel népét, hogy hagyják el az országot, az izráelieknek nem volt idejük arra, hogy a szokásos kovásszal kelesztett kenyereiket elkészítsék, sem arra, hogy útravalót készítsenek maguknak. Ezért abból a tésztából, amelyet Egyiptomból cipeltek magukkal, kovásztalan kenyereket sütöttek. Izráel népe összesen 430 évig tartózkodott Egyiptomban, és éppen azon a napon vonult ki az Örökkévaló serege onnan, amikor ez az idő letelt. Azon az éjszakán, amikor kivonultak, az Örökkévaló éberen őrködött felettük, hogy biztonságban kihozza őket Egyiptomból. Ezért minden évben ugyanezen az éjjelen Izráel népe is nemzedékről-nemzedékre megünnepli ezt, és megemlékezik arról, hogy az Örökkévaló mit tett velük. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek és Áronnak: „Ezek a Páska ünnepére vonatkozó rendelkezések: Aki nem tartozik Izráel közösségéhez, az nem vehet részt a Páska-vacsorán. Azonban, ha egy izráeli pénzen vásárol szolgát magának, és előbb körülmetéli férfi szolgáját, akkor az a szolga részt vehet a Páska-vacsorán. Aki csak átmenetileg tartózkodik, vagy csak napszámosként dolgozik Izráelben, az nem vehet részt ezen az ünnepen. Minden család abban a házban fogyassza el az egész páska-vacsorát, ahol azt elkészítették. A kész páskabárányból semmit nem szabad kivinni a házból. A páskabáránynak egyetlen csontját se törjék el! Izráel közösségéből mindenki vegyen részt a Páska-vacsorán. Ha a közöttetek élő idegen nemzetiségű férfi is részt akar venni az Örökkévaló Páska ünnepén, akkor őt, és háza népében minden fiút és férfit előbb körül kell metélni. Ezután már ugyanúgy részt vehetnek a Páska-vacsorán, mint az aki izráelinek született. De az a fiú vagy férfi, aki nincs körülmetélve, nem ehet a páskabárányból. Ezek a rendelkezések egyformán vonatkoznak a született izráeliekre és a közöttetek élő idegen nemzetiségű lakosokra.” Izráel népe engedelmeskedett mindazoknak a parancsoknak, amelyeket az Örökkévaló Mózesnek és Áronnak mondott. Azon a napon az Örökkévaló kihozta Izráel népét Egyiptomból. Törzseik szerint, rendezett csoportokban vonultak ki onnan. Az Örökkévaló így szólt Mózeshez: „Nekem szenteljetek Izráel népében minden elsőszülöttet, vagyis aki anyjának első gyermeke, azt számomra különítsétek el! Hasonlóképpen szenteljétek nekem a háziállatok kicsinyei közül azokat, amelyeket anyjuk először hozott a világra!” Mózes ezt mondta a népnek: „Emlékezzetek erre a napra, amelyen kijöttünk Egyiptomból, ahol úgy éltünk, mint a rabszolgák! Emlékezzetek rá, hogy az Örökkévaló hozott ki bennünket onnan, nagy hatalmával. Erre való emlékezésül ne egyetek semmiféle kovásszal készült ételt! A mai napon jöttünk ki Egyiptomból, Abib hónapban. Az Örökkévaló megesküdött ősapáinknak, hogy nekünk adja azt a tejjel-mézzel folyó földet, amelyen most még a kánaániak, hettiták, emóriak, hivviek és jebúsziak laknak. Ezért bevisz majd titeket arra a földre, s akkor ebben a hónapban tartsátok meg ezt az ünnepet minden évben! Az ünnep hét napja alatt csakis kovásztalan kenyeret egyetek, a hetedik napon pedig tartsatok nagy ünnepet az Örökkévalónak! Kovásztalan kenyeret egyetek ezen a hét napon, s ez alatt kovász vagy kovásszal készült étel ne is legyen a házaitokban, sehol az országban! Azon a napon magyarázd el a gyermekeidnek: »Azért van ez az ünnep, hogy emlékeztessen arra, amit az Örökkévaló tett velem, amikor kiszabadított engem Egyiptomból.« Ez az ünnep olyan legyen számotokra, mintha a karodra vagy a homlokodra lenne kötve, hogy soha ne felejtsétek el. Emlékeztet arra, hogy az Örökkévaló tanítását emlegessétek szüntelen, hiszen ő az, aki erős karjával kihozott minket Egyiptomból. Tartsátok meg hát ezt az ünnepet minden évben, a megfelelő időben.” „Az Örökkévaló megesküdött nektek és őseiteknek, hogy bevisz titeket a kánaániak földjére, és nektek adja azt. Amikor tehát már ott fogtok lakni, akkor szenteljetek az Örökkévalónak minden egyes elsőszülött fiút, és hasonlóképpen háziállataitok elsőszülött hím kicsinyeit is, mert ezek őt illetik. A szamár elsőszülött csikóját kiválthatod egy báránnyal. Ebben az esetben a bárányt áldozd föl a csikó helyett, amelyet így megtarthatsz magadnak. Ha nem akarod kiváltani a szamárcsikót, akkor törd el a csikó nyakát. Az elsőszülött fiúkat azonban minden esetben ki kell váltanod! Amikor majd gyermeked megkérdezi, hogy mi ennek az értelme, akkor mondd el neki: »Gyermekem, az Örökkévaló kiszabadított minket erős karjával Egyiptomból, a rabszolgaságból. Amikor pedig a fáraó makacskodott, és nem akarta népünket szabadon engedni, az Örökkévaló minden elsőszülöttet megölt az egyiptomiak között. Egyaránt megölte az emberek és a háziállatok elsőszülöttjeit. Ezért áldozok az Örökkévalónak minden elsőszülött állatot, és ezért váltom meg minden egyes elsőszülött fiam életét egy-egy bárány feláldozásával.«” „Ez az ünnep olyan legyen számodra, mintha a karodra vagy a homlokodra lenne kötve, hogy soha ne felejtsd el. Emlékeztet arra, hogy az Örökkévaló az, aki erős kezével kihozott minket Egyiptomból” — ezt mondta Mózes a népnek. Miután a fáraó elengedte Izráel népét, Isten vezette őket, hogy merre menjenek. De nem azt az utat választotta, amely a filiszteusok országa felé vitt — bár az lett volna a legrövidebb —, hanem kerülő útra vitte a népet. Azért tette ezt, mert azt gondolta: „Ha harcolniuk kell, még meggondolják magukat, és visszatérnek Egyiptomba.” Ezért Isten azon az úton vezette őket, amely a sivatagon át a Vörös-tenger felé vitt. Izráel népe hadirendben és fölfegyverkezve vonult ki Egyiptomból. Mózes parancsára magukkal vitték József koporsóját is. József ugyanis még halála előtt megeskette az izráelieket: „Isten egyszer bizonyosan megsegít titeket, s akkor vigyétek magatokkal az én csontjaimat is!” Izráel népe elindult Szukkótból, s legközelebb Étámnál, a sivatag szélén vertek sátort. Az Örökkévaló előttük vonult: nappal felhőoszlopban mutatta, hogy merre menjenek; éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Így nappal is, éjjel is vonulhattak. Nappal állandóan előttük haladt a felhőoszlop, éjjel pedig a tűzoszlop. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Parancsold meg a népnek, hogy forduljanak vissza, és verjenek tábort Pí-Hahírót előtt, Migdól és a tenger között, Baál-Cáfón közelében. A fáraó azt fogja gondolni, hogy Izráel népe eltévedt a sivatagban, és csapdába kerültek. Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözésükre induljon. Így fogom megmutatni dicsőségemet a fáraó és serege által, hogy az egyiptomiak megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Izráel népe így is tett. Amikor jelentették Egyiptom királyának, hogy Izráel népe kimenekült az országból, a fáraó és főemberei megbánták, hogy elengedték őket. Azt mondták: „Miért is engedtük el őket? Hiszen többé nem fognak szolgálni minket!” Akkor a fáraó kiadta a parancsot, hogy készítsék elő a harci szekerét, és seregének élére állt. Egyiptom 600 legjobb harci szekere és az összes többi harci szekér is követte. Mindegyiket egy-egy parancsnok vezette. Az Örökkévaló megkeményítette Egyiptom királyának, a fáraónak szívét, hogy üldözőbe vegye Izráel népét, amely pedig az Örökkévaló nagy hatalma által vonult ki. Az egyiptomi sereg felvonultatta a fáraó összes lovas harci szekerét, rajtuk a harcosokat; és ezen kívül még a gyalogos katonákat is. Éppen akkor érték utol Izráel népét, amikor ők a Vörös-tenger mellett táboroztak, Pí-Hahírótnál, Baál-Cáfón közelében. Amikor az izráeliek meglátták a fáraó közeledő seregét, nagyon megrémültek, és segítségért kiáltottak az Örökkévalóhoz. Azután Mózesre támadtak: „Minek hoztál ki bennünket Egyiptomból? Talán nincsenek sírok Egyiptomban? Azért vezettél ide, hogy itt haljunk meg a sivatagban? Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj békén minket, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat! Bizony, jobb lett volna, ha ott maradunk és szolgáljuk őket, mint hogy itt haljunk meg a sivatagban!” De Mózes így bátorította őket: „Ne féljetek! Csak várjatok, és csillapodjatok le! Meg fogjátok látni, hogyan szabadít meg minket a mai napon az Örökkévaló! Jól nézzétek meg ezeket az egyiptomiakat, mert soha többé nem látjátok őket! Semmit sem kell tennetek, csak maradjatok nyugton! Az Örökkévaló maga fog harcolni értetek!” Az Örökkévaló így felelt Mózesnek: „Eleget kiáltottál már hozzám segítségért! Parancsolj Izráel népének, hogy induljanak el! Te meg fogd a botodat, nyújtsd ki a tenger fölé, és válaszd ketté a vizet, hogy Izráel népe száraz lábbal kelhessen át a tenger közepén a túlsó partra! Én pedig megkeményítem az egyiptomiak szívét, hogy utánuk nyomuljanak a tengerbe. Azzal fogom megmutatni dicsőségemet, hogy győzelmet aratok a fáraó, az egész serege és összes lovas harci szekere fölött. Az egyiptomiak pedig megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló, amikor győzelmet szerzek a fáraó és összes lovas harci szekere fölött!” Ezután az Isten angyala — aki eddig Izráel serege előtt járt — odaállt Izráel tábora mögé. Ugyanakkor a felhőoszlop is elmozdult a sereg előtti helyéről, és a tábor mögé állt. Elválasztotta egymástól az egyiptomiak és az izráeliek táborát úgy, hogy egész éjjel egyikük sem tudott közeledni a másikhoz. A felhőoszlop az egyik oldalon sötétbe borította az egyiptomiakat, ugyanakkor a másik oldalon világított az izráelieknek. Mózes kinyújtotta karját a tenger fölé, az Örökkévaló pedig erős keleti szelet támasztott, amely egész éjjel fújt, és elhajtotta a tenger vizét. Így a víz kettévált, és a tenger feneke szárazra került. Izráel népe bevonult a tenger közepébe, és a szárazra került tengerfenéken átmentek a túloldalra. Eközben a víz úgy állt jobbról-balról mellettük, mint a fal. Az egyiptomi hadsereg üldözve utánuk nyomult a tenger közepébe, a fáraó összes lovas harci szekerével együtt. [24-25] A hajnali őrségváltás idején az Örökkévaló lenézett a tüzes felhőből az egyiptomi seregre, és a harci szekereiket használhatatlanná tette. A kerekek elakadtak. A sereg csak nagy üggyel-bajjal haladt, kitört a pánik és a katonák rémülten kiabáltak: „Meneküljünk innen! Az Örökkévaló harcol ellenünk, az izráeliek oldalán!” *** Az Örökkévaló ekkor szólt Mózesnek: „Nyújtsd ki a karod a tengerre, hogy a víz visszatérjen eredeti helyére, és elborítsa az egyiptomiakat szekerestül-lovastul.” Éppen föltűnt a hajnal, amikor Mózes kinyújtotta kezét a tenger fölé, amelynek vize visszatért medrébe. A menekülő egyiptomiak éppen szembe futottak a zuhataggal, és elmerültek benne. Így söpörte el az Örökkévaló az egyiptomi hadsereget a tenger vizével. Amikor a víz visszatért eredeti helyére, elborította a fáraó egész seregét, és a harci szekereket, a lovakkal együtt. Akik Izráel népét üldözték, mind egy szálig ott pusztultak el. Az izráeliek azonban száraz lábbal keltek át a tenger közepén, s eközben a víz úgy állt jobbról-balról mellettük, mint a fal. Így szabadította meg az Örökkévaló Izráel népét az egyiptomiak hatalmából azon a napon. Később az izráeliek látták az egyiptomiak holttesteit a tenger partján. Izráel népe látta, hogy az Örökkévaló milyen nagy hatalommal bánt el az egyiptomiakkal, ezért tisztelték és félték őt, bíztak benne és szolgájában, Mózesben. Akkor Mózes és Izráel népe ezt az éneket énekelte az Örökkévalónak: „Az Örökkévalónak énekelek, mert nagy győzelmet szerzett! Lovat és kocsi-hajtót a tenger mélyébe vetett! Erőm és védelmem az Örökkévaló, megszabadított engem! Ő az én Istenem, őt dicsérem! Őseim Istenét magasztalom! Vitéz harcos az Örökkévaló, JAHVE a neve! A fáraó harci szekerét, egész seregét a tengerbe vetette, válogatott vezérei belefúltak a Vörös-tengerbe! Elborította őket az áradat, a mélybe süllyedtek, mint a kő! Jobb karod ereje, Örökkévaló, meglátszott dicsőségesen, jobb karod ereje szétzúzta ellenségedet! Fenséged dicsősége összezúzta az ellened támadót, haragod tüze megemésztette őket, mint a polyvát. Haragodban ráfújtál a vízre, s az föltornyosult. Megálltak a futkosó hullámok, mint a fal. Megmerevedett a tenger mélységes vize. Az ellenség azt mondta: »Üldözöm őket, utolérem, zsákmányt szerzek kedvem szerint, kivonom kardom, s kiirtja őket karom!« De te csak rájuk fújtál, s elborította őket a tenger! Mint az ólom, a mélybe süllyedtek. Nincs hozzád hasonló az istenek között, Örökkévaló! Nincs senki hozzád fogható, dicsőségben és szentségben, félelmetes tetteidben, és csodáidban! Mikor kinyújtottad kezed, elnyelte a föld üldözőinket! De megváltott népedet kegyelemmel és hűséggel vezeted. Hatalmad és erőd vezérli őket szent lakóhelyedre. Hallják ezt a nemzetek, és félelmükben remegnek. Filisztea lakóit rémület fogja el, Edom fejedelmei reszketnek, Moáb vezetői megrettennek, Kánaán lakóinak minden bátorsága elszáll. Mikor látják karod erejét, megrémülnek. Kővé dermednek, míg néped, Örökkévaló, átvonul közöttük. Míg átvonul a nép, amelyet megváltottál magadnak. Beviszed népedet, Örökkévaló, elülteted őket a közeledben, a tulajdon hegyeden, melyet lakóhelyül választottál magadnak, szent helyed körül, Uram, amelyet kezed épített. Az Örökkévaló uralkodik, mint király, örökkön örökké!” Valóban ez történt! Amikor a fáraó, lovas harci szekereivel, Izráelt üldözve benyomult a tenger közepére, az Örökkévaló visszatérítette helyére a vizet, amely elborította a fáraót és seregét. Ugyanakkor Izráel népe száraz lábbal kelt át a tenger közepén. Ekkor Mirjám, Áron testvére, aki próféta volt, csörgődobot vett a kezébe, és úgy vezette az asszonyokat, akik csörgődobjaikkal, énekelve és táncolva követték. Mirjám így énekelt, s az asszonyok ismételték utána: „Énekeljetek az Örökkévalónak, mert nagy győzelmet szerzett! Lovat és kocsi-hajtót a tenger mélyébe vetett…”. Ezután Mózes útnak indította Izráel táborát a Vörös-tengertől Súr pusztája felé. Három napon keresztül vonultak, de sehol sem találtak ivóvizet. Azután egy olyan helyre érkeztek, ahol végre találtak vizet, de az meg ihatatlanul keserű volt. Azt a helyet „Márának”, vagyis keserűnek nevezték. A nép zúgolódni kezdett, és Mózest hibáztatták. „Most honnan vegyünk ivóvizet?” — kérdezték. Akkor Mózes segítségért kiáltott az Örökkévalóhoz, aki egy fadarabra irányította Mózes tekintetét. Amikor Mózes beledobta a vízbe azt a fadarabot, a víz ihatóvá változott. Az Örökkévaló ott törvényeket és rendelkezéseket közölt a néppel, és próbára tette őket, hogy vajon engedelmeskednek-e neki. Ezt mondta a népnek: „Ha figyelmesen hallgatsz Istened, az Örökkévaló hangjára, ha azt teszed, amit ő helyesnek tart, ha engedelmesen követed parancsait és megtartod rendelkezéseit, akkor egyetlen betegséget sem engedek hozzád férni azok közül, amelyekkel az egyiptomiakat sújtottam, mert én vagyok az Örökkévaló, aki meggyógyítalak téged.” Ezután továbbmentek, majd az Élim-oázisba érkeztek, ahol 12 forrás fakadt, és 70 pálmafa nőtt. Ott, a források mellett letáboroztak. Azután Izráel népe továbbindult Élimből. Egyiptomból való elindulásuk után a második hónap 15. napján a Szín-pusztába érkeztek, amely Élim és a Sínai-hegy között terül el. A pusztában az egész nép zúgolódni kezdett, és megint Mózest és Áront hibáztatták. Ezt mondták nekik: „Ölt volna meg inkább az Örökkévaló minket még Egyiptomban, ahol húsos fazekaink mellett ülhettünk! Bezzeg ott bőven volt mit ennünk, itt meg semmi sincs! Biztosan azért hoztatok ebbe a sivatagba, hogy mindannyian itt haljunk éhen!” Ekkor az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Majd én gondoskodom róluk! Adok nekik ételt a mennyből. Úgy fog hullani az égből, mint az eső. A népnek naponta ki kell mennie majd a táborból, hogy összegyűjtsék a mindennapi táplálékot maguknak. Ezzel teszem őket próbára, hogy törvényem szerint élnek-e, vagy sem. A hatodik napon, amikor elkészítik az ételt, látni fogják, hogy az kétszer annyi, mint a többi napon.” Mózes és Áron így válaszolt a nép zúgolódására: „Ma este meg fogjátok tudni, hogy valóban az Örökkévaló az, aki kiszabadított benneteket Egyiptomból! Holnap reggel pedig meglátjátok az Örökkévaló dicsőségét, mert jól hallotta, hogyan zúgolódtatok ellene. Mert bizony őellene panaszkodtatok, nem mi ellenünk! Ugyan kik vagyunk mi, hogy ellenünk panaszkodjatok?” Mózes így folytatta: „Az Örökkévaló ad nektek ma este húst, holnap reggel meg kenyeret bőségesen, mert meghallotta zúgolódásotokat! Bizony őellene panaszkodtatok, nem ellenem vagy Áron ellen!” Áronnak meg ezt mondta Mózes: „Szólj Izráel egész közösségének, hogy gyűljenek össze, és álljanak meg az Örökkévaló előtt, mert meghallotta zúgolódásukat!” Áron az egész összegyűlt közösséghez szólt, s ekkor az egész nép a puszta felé nézett, mert látták, hogy az Örökkévaló dicsősége megjelent a felhőben. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Jól hallottam, hogyan panaszkodott a nép. Ezért mondd meg nekik: »Este húst ehettek, reggel meg kenyérrel lakhattok jól, hogy megértsétek: én vagyok Istenetek, az Örökkévaló!«” Valóban, este fürjek szálltak le a táborra és környékére, de olyan tömegben, hogy ellepték a földet. Reggel pedig harmat hullott a tábor környékére. Amikor a nap fölszárította a harmatot, az egész pusztát valami finom, szemcsés fehér anyag borította, amely a dérhez hasonlított. Amikor az emberek meglátták, azt kérdezték egymástól: „Mi ez?” Mert nem tudták, mi lehet az. Mózes ekkor azt mondta: „Ez az a kenyér, amelyet az Örökkévaló adott nektek, hogy tápláljon titeket! Azt parancsolja, hogy mindegyikőtök gyűjtsön össze annyit, amennyire a családjának szüksége van. Minden családtag számára, aki veletek egy sátorban lakik, egy-egy kosárral gyűjtsetek.” A nép engedelmeskedett: nekifogtak, hogy gyűjtsenek belőle, és ki többet, ki kevesebbet szedett. De amikor ómerrel megmérték, amit összegyűjtöttek, kiderült, hogy aki többet szedett össze, annak sem volt fölöslege, és aki kevesebbet gyűjtött, annak sem volt hiánya. Mindenki annyit gyűjtött, amennyire szüksége volt: amennyit megevett. Mózes figyelmeztette őket: „Senki ne hagyjon belőle másnapra!” Mégis akadtak néhányan, akik nem hallgattak Mózesre, hanem hagytak belőle a következő napra is. Azonban amit meghagytak, megférgesedett és megbüdösödött. Emiatt Mózes megharagudott rájuk. Ettől fogva a nép minden reggel kiment a pusztába, hogy összegyűjtse, amire aznap szüksége volt. Amikor a nap már melegen sütött rá, ez a fehér, szemcsés anyag megolvadt és eltünt. Amikor a hatodik nap elérkezett, megint kimentek, és kétszer annyit gyűjtöttek, mint máskor: személyenként két kosárral. A vezetők Mózeshez mentek, és jelentették neki. Ő pedig azt mondta: „Látjátok, ez az, amiről az Örökkévaló beszélt. Holnap a szombati nyugalom napja következik, amely az Örökkévaló szent napja. Emiatt gyűlt össze ma kétszer annyi. Akár sütni, akár főzni akarjátok, ma készítsetek el két napra valót. A szombatra szánt részét tegyétek félre, és akkor egyétek meg.” A nép engedelmeskedett, és Mózes szava szerint félretették a szombatra szánt részt, de ez az étel nem romlott meg. A férgek sem bántották, és nem lett rossz szaga sem. Szombaton Mózes azt mondta: „Ma azt egyétek, amit tegnap elkészítettetek, mert ma az Örökkévaló szombatja van. Ma ne menjetek a mezőre gyűjteni, mert úgysem találtok semmit. Hat napon keresztül minden reggel gyűjtsétek, de a hetedik a szombat napja. Ilyenkor nem találjátok azt a mezőn.” Mégis akadtak néhányan, akik kimentek a mezőre szombaton is, hogy gyűjtsenek belőle, de nem találtak semmit. Az Örökkévaló ekkor szólt Mózesnek: „Meddig fogtok még engedetlenkedni? Miért nem tartjátok meg parancsaimat és rendelkezéseimet? Értsétek meg, hogy az Örökkévaló adta nektek a szombati nyugalom napját, s ezért a hatodik napon annyit ad nektek ebből a táplálékból, hogy az két napra is elég lesz. Szombaton mindenki maradjon otthon, és ne menjen a mezőre szedegetni.” Ezután a hetedik napon a nép valóban pihent, és mindenki otthon maradt. A nép elnevezte mannának ezt a különleges táplálékot. Apró szemcsékből állt, amelyek a koriander magjához hasonló nagyságúak és formájúak voltak, de a színe fehér volt, az íze pedig, mint a mézeskalácsé. Mózes ezt mondta: „Az Örökkévaló ezt parancsolta nektek: »A jövendő nemzedékek számára őrizzetek meg egy ómernyi mannát! Hadd lássák ők is, milyen étellel tápláltalak titeket a pusztában, miután kiszabadítottalak benneteket Egyiptomból.«” Azután Mózes szólt Áronnak, hogy vegyen egy korsót, töltsön bele egy ómer mannát, és helyezze el az Örökkévaló jelenlétében, hogy ott maradjon nemzedékről nemzedékre. Áron úgy is tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek: elhelyezte a mannás korsót az Örökkévaló Szövetségládája elé, hogy ott megőrizzék. Izráel népét az Örökkévaló 40 éven keresztül a mannával táplálta: egészen addig, amíg arra a földre nem érkeztek, ahol letelepedhettek. Amíg Kánaán földjének határához nem értek, ezt ette a nép. A mannát ómerrel mérték. Az ómer pedig az éfá tizedrésze. Ezután Izráel népének közössége az Örökkévaló parancsa szerint tovább vonult az egyik táborhelyről a következőre a Szín-pusztában. Elérkeztek Refídímbe, és ott letáboroztak, de nem találtak ivóvizet. A nép ismét Mózes ellen fordult, és követelődzött: „Adj nekünk ivóvizet!” Mózes ezt kérdezte tőlük: „Miért támadtok nekem? Miért teszitek próbára az Örökkévaló türelmét?” De az emberek már nagyon megszomjaztak, és Mózest vádolták: „Azért hoztál ide minket Egyiptomból, hogy szomjúsággal ölj meg bennünket, gyermekeinkkel meg állatainkkal együtt?!” Mózes kétségbeesetten kiáltott az Örökkévalóhoz segítségért: „Uram, mit tegyek ezzel a néppel? Meg akarnak kövezni engem!” Az Örökkévaló így felelt: „Mózes, vedd magad mellé Izráel népének néhány vezetőjét, és menj előre velük együtt! A botod, amellyel a Nílus vizére ütöttél, legyen a kezedben. Én majd ott fogok állni előtted a sziklán, a Hóreb-hegyen. Üss rá a botoddal arra a sziklára, s akkor víz fakad belőle, hogy ihasson az egész nép.” Mózes, Izráel vezetőinek szeme láttára így is tett, és valóban víz fakadt a kősziklából. Azután így nevezte azt a helyet: „Massza” és „Meríbá”. Ez azt jelenti: „Próbatétel” és „Panaszkodás.” Azért adta Mózes ezt a nevet, mert ott a nép panaszkodott és lázadozott, ezzel pedig próbára tették az Örökkévalót, hogy valóban velük van-e. Ezután az amálekiek megtámadták Izráel népét Refídímben. Mózes ezt mondta Józsuénak: „Válassz ki egy csapatot, és vezesd őket az amálekiek ellen! Holnap én a dombtetőn fogok állni, és a kezemben lesz a bot, amelyet Isten adott.” Józsué engedelmeskedett, és másnap megütközött az amálekiek csapatával. Ezalatt Mózes, Áron és Húr fölmentek a dombtetőre. Mialatt Józsué és csapata harcolt, Mózes az égre emelte karját — s ekkor az izráeliek kerekedtek fölül ellenségeiken. Amikor azonban Mózes leengedte a karját, az izráelieket hátraszorították ellenségeik. Egy idő múlva Mózes elfáradt, és már nem bírta föltartani a karjait. Ekkor Áron és Húr fogtak egy követ, Mózest ráültették, és kétoldalt felemelve tartották a karjait egészen napnyugtáig. Így azután Józsué és csapata teljesen leverte az amálekieket. Ezután az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Jegyezd föl ezt a csatát egy könyvtekercsbe, hogy soha ne merüljön feledésbe! Józsuénak is vésd jól az emlékezetébe! Mert Amálek népének még az emlékét is kiirtom az ég alól!” Mózes akkor oltárt épített az Örökkévalónak azon a helyen, és így nevezte: „Az Örökkévaló a győzelmi zászlóm.” Azt mondta Mózes: „Felemeltem kezemet az Örökkévaló trónusához, aki harcolni fog Amálek népe ellen nemzedékről nemzedékre!” Jetró, Midján papja, Mózes apósa hallott arról, amit Isten Mózessel és népével tett, hogy az Örökkévaló kiszabadította Izráel népét Egyiptomból. Akkor Jetró elhatározta, hogy meglátogatja Mózest. Maga mellé vette a leányát, Cippórát, Mózes feleségét, akit Mózes korábban hazaküldött. Magával vitte Mózes és Cippóra két fiát is, és együtt indultak útnak. (Mózes, amikor az első fia megszületett, a Gérsóm nevet adta neki, mert azt mondta: „Jövevény lettem idegen földön.” Második fiát Eliézernek nevezte, mert azt mondta: „Apám Istene megsegített, és megszabadított a fáraótól, aki meg akart ölni.”) Tehát Jetró és vele Cippóra, meg annak két fia együtt mentek Mózeshez a pusztába, aki a néppel együtt az Isten hegyénél táborozott. Jetró még érkezése előtt megüzente Mózesnek: „Én, Jetró, jövök hozzád, feleségeddel és két fiaddal együtt.” Mózes apósa elé ment, hogy köszöntse. Amikor találkoztak, földig hajolt Jetró előtt, majd megcsókolta az arcát, köszöntötték egymást, és elbeszélgettek. Azután bementek a sátorába. Mózes elbeszélte apósának, mi mindent tett velük az Örökkévaló, hogyan bánt el a fáraóval és az egyiptomiakkal Izráel népének érdekében, milyen gondjaik voltak a pusztai vándorlás során, és hogyan segítette meg őket az Örökkévaló minden helyzetben. Jetró szívből örült mindannak a jónak, amelyet az Örökkévaló Izráellel tett, és hogy megszabadította Izráel népét az egyiptomiak hatalmából. Ezt mondta: „Áldott legyen az Örökkévaló, aki megszabadított titeket a fáraó kezéből, kimentett az egyiptomiak hatalmából! Most már tudom, hogy az Örökkévaló hatalmasabb minden más istennél, mert elpusztította az egyiptomiakat, amikor azok gonoszul bántak Izráel népével!” Azután Jetró égő- és véresáldozatokat mutatott be Istennek. Az áldozati lakomára Áron és Izráel népének összes vezetői is eljöttek. Isten jelenlétében együtt lakomáztak Jetróval. A következő napon Mózesnek ítélkeznie kellett az emberek közötti vitás ügyekben. Olyan sokan jöttek hozzá ítéletért, hogy reggeltől estig sorban álltak Mózes előtt. Amikor Jetró látta, hogy Mózes egyedül végzi ezt a feladatot, megkérdezte tőle: „Miért így végzed ezt a munkát? Miért csak egyedül te ítélkezel? Hiszen így reggeltől estig várniuk kell az embereknek, amíg sorra kerülnek!” Mózes így válaszolt: „Azért jönnek hozzám, mert Isten határozatát akarják megtudni. Amikor valamilyen vita támad közöttük, hozzám jönnek, hogy igazságot szolgáltassak nekik, és meghallják tőlem Isten erre vonatkozó határozatát, tanítását és törvényét.” De Jetró ezt mondta: „Nem jól van ez így, Mózes! Túl sok ez a teher ahhoz, hogy egymagad viseld! Így te is nagyon kifáradsz, meg azok is, akik a sorukra várnak. Hallgass csak rám! Hadd adjak neked tanácsot, és ha megfogadod, Isten veled lesz. Neked az a dolgod, hogy képviseld a népet Isten előtt, és hogy a vitás ügyeiket terjesztd Isten elé! Eddig is ezt tetted, ezután is legyél a nép szószólója Isten előtt, és képviseld őket. Tanítsd a népet Isten törvényére, rendelkezéseire, és mutass utat nekik, hogy azon járjanak. Egyes helyzetekben pedig mondd meg nekik, hogy mit tegyenek. Másfelől azonban gondosan válassz ki a nép közül arra alkalmas becsületes férfiakat, akik tisztelik és félik Istent. Olyanokat, akikben az emberek megbíznak, és akiket nem lehet megvesztegetni. Tedd őket vezetőkké 1 000, vagy 100, vagy 50, vagy 10 ember fölött. Ők bíráskodjanak a rájuk bízottak vitás ügyeiben mindenkor. Ha olyan esettel találkoznak, amit túl nehéznek találnak, akkor forduljanak hozzád, és te ítélj abban az ügyben. Az egyszerűbb dolgokban pedig ők maguk döntsenek. Így kevesebb teher hárul rád, mert ezek a vezetők veled együtt hordozzák a bíráskodás terhét. Ha megfogadod tanácsomat — és ezt Isten is így kívánja —, akkor te is el tudod látni a feladatodat anélkül, hogy túlterhelnéd magad, és az emberek is megelégedve és békességgel térhetnek haza, mert lesz, aki megoldja vitás kérdéseiket.” Mózes hallgatott apósára, és úgy járt el, ahogyan Jetró tanácsolta. Kiválasztott a nép közül alkalmas férfiakat, és vezetővé tette őket 1 000, vagy 100, vagy 50, vagy 10 emberből álló csoportok fölött, és rájuk bízta, hogy a csoportjuk vitás ügyeiben bíráskodjanak. Ezek a vezetők a nehéz ügyeket Mózes elé vitték, a kisebb dolgokban pedig maguk hoztak ítéletet. Azután Mózes elbúcsúzott apósától, aki visszatért hazájába. Izráel tábora az Egyiptomból történt kivonulásuk utáni harmadik hónap első napján érkezett a Sínai-pusztába. Refidimből indultak, és elértek a Sínai-hegy lábához, ahol letáboroztak. Mózes fölment a hegyre, hogy találkozzon Istennel. Az Örökkévaló így szólt hozzá a hegy tetejéről: „Mózes, mondd meg ezt Jákób leszármazottjainak, Izráel népének: »A saját szemetekkel láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal! Benneteket pedig úgy hordoztalak, ahogy a sas hordozza szárnyain fiókáit! Így hoztalak titeket közel magamhoz. Mától fogva mindig engedelmesen hallgassatok szavamra, és őrizzétek meg szövetségemet! Ha így éltek, akkor a saját népemmé lesztek. Bár az egész föld az enyém, ti féltett kincsemmé lesztek a nemzetek között: papok királyságává és szent néppé teszlek titeket.« Ezeket kell elmondanod a népnek!” Ezután Mózes lejött a hegyről, összehívta a nép vezetőit, és eléjük tárta ezt az üzenetet, ahogyan az Örökkévaló megparancsolta. Erre az egész nép egy akarattal így válaszolt: „Megteszünk mindent, amit az Örökkévaló mond.” Mózes pedig ismét fölment a hegyre, és elmondta az Örökkévalónak a nép válaszát. Az Örökkévaló ekkor azt mondta neki: „Hamarosan eljövök hozzád sűrű felhőben, és a nép hallani fogja, amint beszélek veled, hogy mindig higgyenek neked.” Azután Mózes ismét fölment a hegyre, és elmondta az Örökkévalónak, hogy a nép mit válaszolt. Az Örökkévaló ekkor azt mondta Mózesnek: „Menj le a néphez, és mondd meg nekik, hogy ma és holnap szenteljék meg magukat, és mossák ki ruháikat! Harmadnapra legyenek készen, mert akkor az Örökkévaló az egész nép szeme láttára leszáll a Sínai-hegy tetejére! Vonj határt a hegy köré, és mondd meg a népnek, hogy ne lépjék át azt, sőt, a közelébe se menjenek! Aki megérinti a hegyet, annak meg kell halnia! Akár ember, akár állat lépi át a határt, kövezzétek meg, vagy nyíllal lőjétek le, de ne érjetek hozzá! Azután, ha majd meghallják a sófár hangját hosszan zengeni, már fölmehetnek a hegyre.” Mózes lement a néphez, és elmondott nekik mindent. Ők pedig megszentelték magukat, és kimosták ruháikat. Mózes kihirdette: „Legyetek készen harmadnapra. Addig ne közeledjetek asszonyhoz!” A harmadik nap reggelén a Sínai-hegy felől mennydörgés hallatszott, villámok cikáztak, sűrű sötét felhő szállt a hegyre, és felharsant a sófár erős hangja. Az egész nép remegett a félelemtől a táborban. Mózes kivezette a népet a hegy lábához, hogy Isten elé álljanak. Az egész hegy füstbe borult, mert az Örökkévaló leszállt rá a tűzben. A füst fölszállt, mint a kemence füstje, és az egész hegy remegett. A sófár hangja egyre erősebben hallatszott. Mózes beszélt Istennel, aki hallható hangon válaszolt neki. Amikor az Örökkévaló leszállt a hegy tetejére, szólt Mózesnek, hogy menjen föl hozzá a hegy csúcsára. Mózes föl is ment. Azután az Örökkévaló ismét leküldte Mózest a néphez: „Menj le hozzájuk, és figyelmeztesd őket, hogy ne lépjék át azt a határt, hogy engem láthassanak, mert akkor sokan meghalnak! A papoknak, akik egyébként közel jöhetnek hozzám, szintén mondd meg, hogy szenteljék meg magukat, nehogy a haragomat vonják magukra!” Mózes így válaszolt: „De hiszen a nép nem jöhet föl a hegyre, mert te magad tiltottad meg nekik! Azt mondtad, hogy vonjak határt a hegy köré, és a nép ne lépjen át azon a szent területre.” De az Örökkévaló megismételte: „Menj le hozzájuk! Azután Áronnal együtt jöjjetek föl ide! A nép és a papok azonban ne lépjék át azt a határt, és ne próbáljanak följönni hozzám, nehogy haragomat vonják magukra!” Ezután Mózes lement a néphez, és figyelmeztette őket. Akkor jelentette ki Isten mindezeket: „Én vagyok Istened, az Örökkévaló, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, ahol rabszolga voltál. Ne imádj más istent rajtam kívül! Ne készíts semmiféle bálványt magadnak: se bálványszobrot, se képet, amely fönn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben lévőkre hasonlít! Idegen istenek, vagy bálványaik előtt meg ne hajolj, s őket ne imádd, mert én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékenyen szerető Isten vagyok! Akik ebben vétkeznek, azok gyűlölnek engem, s ezért megbüntetem őket. Sőt leszármazottjaikat is megbüntetem a harmadik és a negyedik nemzedékig. Ugyanakkor hűséges szeretettel bánok azokkal, akik szeretnek engem, és engedelmeskednek parancsaimnak. Sőt, utódaikkal is így bánok, ezer nemzetségen keresztül. Ne élj vissza Istened, az Örökkévaló nevével, mert nem hagyja büntetés nélkül azt, aki az ő nevével visszaél! Emlékezz rá, hogy a szombati nyugalom napját szentnek tartsd! Hat napon keresztül dolgozz, és végezd mindenféle munkádat. De a hetedik nap Istenednek, az Örökkévalónak szombatja, ezen a napon ne végezzetek semmiféle munkát: se te magad, se családod tagjai, se szolgáid, se háziállataid, de még a városaitokban közöttetek lakó idegen nemzetiségűek se! Mert az Örökkévaló hat napon át teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van; de a hetedik napon abbahagyta a munkáját. Ezért áldotta meg a szombati nyugalom napját, és ezért választotta külön a többi naptól a maga számára. Becsüld meg apádat és anyádat, és tisztelettel bánj velük, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Örökkévaló ad neked! Ne gyilkolj meg senkit! Ne kövess el házasságtörést! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan senki ellen! Ne kívánd magadnak, ami a másé: se a házát, se a feleségét, se a szolgáját, se a szolgálóját, se az ökrét, se a szamarát, se más egyebét!” A nép tehát ott állt a hegy lábánál, látta a villámokat, a füstöt, hallotta a sófár hangját és a mennydörgést. Nagyon megrettentek, remegtek a félelemtől, és elhúzódtak a hegy közeléből. Azt mondták Mózesnek: „Jobb lesz, ha te beszélsz velünk! Hallgatni fogunk rád, csak ne Isten szóljon hozzánk közvetlenül, mert azt nem éljük túl!” Mózes így válaszolt: „Ne féljetek! Isten azért jött közel hozzátok, hogy próbára tegyen titeket. Azt akarja, hogy tiszteljétek őt, és ez visszatartson titeket attól, hogy vétkezzetek ellene.” A nép tehát távolabb állt a hegytől, Mózes viszont közelebb ment ahhoz a sötét felhőhöz, amely Istent körülvette. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Mondd meg ezt Izráel népének: »Saját szemetekkel láttátok, hogy a mennyből szóltam hozzátok! Soha ne merészeljetek bálványisteneket készíteni magatoknak ezüstből vagy aranyból, akiket velem egy sorba helyeznétek! Földből készítsetek nekem oltárt, és azon áldozzátok föl égő- és hálaáldozataitokat, juhaitokat és ökreiteket! Azokon és csak azokon a helyeken építsetek oltárt, ahol én akarom, hogy emlékezzetek rám! Ezeken a helyeken eljövök hozzátok, és megáldalak benneteket. Ha pedig kövekből építitek az oltárt, csak faragatlan köveket használjatok. Ha valamilyen szerszámmal megfaragod a köveket, akkor már nem lesznek alkalmasak erre a célra. Oltáromhoz ne építs lépcsőt, mert akkor tested eltakart részei is láthatóvá válhatnak, amikor fölmész a lépcsőn.«” Isten szólt Mózeshez: „Hirdesd ki a következő törvényeket Izráel népének: A pénzért vásárolt izráeli rabszolga csak 6 évig szolgáljon. A hetedik év kezdetén szabadon elmehet, és semmit sem kell fizessen a felszabadulásáért. Ha a szolga egyedül volt, amikor urához került, akkor egyedül is menjen el, amikor fölszabadul. Ha ellenben a feleségével együtt került urához, akkor a feleségével együtt is szabaduljon föl. Ha egyedül jött, s később ura megházasította, a szolgálat évei alatt pedig gyermekei is születtek, akkor a felszabadulása idején csak egyedül mehet el. A felesége és a gyermekei az uránál kell maradjanak. Ha a felszabadított rabszolga a korábbi uránál akar maradni, akkor világosan jelentse ki: »Szeretem uramat, feleségemet és gyermekeimet, ezért nem akarok fölszabadulni, hanem maradni akarok!« Ezután ura állítsa Isten elé, majd vigye az ajtófélfához vagy az ajtóhoz, és a rabszolga fülét szúrja keresztül egy árral. Ezután a rabszolga élete végéig maradjon uránál, és szolgálja őt. Ha egy izráeli apa eladja a leányát rabszolgának egy másik izráeli férfinek, akkor az ilyen rabszolganő fölszabadulására más törvények vonatkoznak, mint a férfi rabszolgákra. Ha a rabszolganőt ura nem veszi feleségül, de egy idő múlva már nincs vele megelégedve, akkor sem küldheti el magától. Nem adhatja el őt idegennek sem, mert hűtlen lett hozzá. Meg kell engednie, hogy ezt a rabszolganőt annak valamelyik rokona megváltsa és fölszabadítsa. Ha a rabszolganőt az izráeli férfi nem magának, hanem a fiának veszi meg, akkor úgy kell bánnia vele, mintha a saját lánya lenne. Ha ura feleségül veszi a rabszolganőt, majd később egy másik asszonyt is, akkor az első feleségével továbbra is úgy kell bánjon, mint addig: gondoskodnia kell ételéről, ruházatáról, és nem csorbíthatja házastársi jogait sem. Ha ura nem teljesíti mind a három feltételt, akkor a rabszolganőt váltságdíj nélkül fel kell szabadítania.” „Aki úgy megüt egy embert, hogy az belehal, annak halállal kell bűnhődnie. Ha pedig baleset történik, és valaki ennek folytán véletlenül a másik halálát okozza, akkor Isten engedte, hogy ez megtörténjen. Ilyen esetben a nem szándékos gyilkos számára lesznek olyan menedékhelyek, ahová elfuthat. Ezeket a helyeket majd ki fogom jelölni. Aki viszont haragszik a másikra, és előre megfontolt szándékkal gyilkolja meg, azt mindenképpen halállal kell büntetnetek, még akkor is, ha oltáromhoz menekül. Aki apját vagy anyját megveri, halállal lakoljon. Aki embert rabol, az halállal lakoljon, akár nála találják foglyát, akár eladta már az illetőt. Aki apját vagy anyját szidalmazza vagy átkozza, az halállal lakoljon. Előfordul, hogy férfiak összevesznek, és az egyik — kővel, vagy ököllel — úgy megüti a másikat, hogy az ágynak esik, de nem hal meg. Ha ilyenkor a sértett egy idő múlva fölgyógyul, és botra támaszkodva járni is tud, akkor a támadót nem kell külön megbüntetni, de köteles a sértettnek a betegsége miatt kiesett jövedelmét pótolni, és gondozni őt, amíg teljesen föl nem épül. Ha valaki a saját rabszolgáját — akár férfi, akár nő az — úgy megveri bottal, hogy az emiatt a helyszínen meghal, annak a gazdának bűnhődnie kell. De ha a rabszolga egy vagy két nap múlva már ismét képes a munkáját ellátni, akkor a gazdáját nem kell megbüntetni, hiszen a rabszolga a ő tulajdona. Előfordul, hogy férfiak verekednek, és eközben akaratlanul megütnek vagy ellöknek egy terhes asszonyt, aki emiatt elvetél. Ha ezenkívül súlyosabb baj nem történik, akkor a tettes fizessen kártérítést az asszony férjének. Ennek összegét a bírák szabják meg. Ha viszont valamilyen súlyosabb veszteség vagy baj származik az asszony sérüléséből, akkor a tettes büntetése az asszony veszteségéhez igazodjon. Életét adja kárpótlásul annak életéért, szemét a szeméért, fogát a fogáért, kezét a kezéért, lábát a lábáért, égetést égetésért, sebet sebért, ütést ütésért. Ha valaki a saját rabszolgáját — akár férfi, akár nő az — úgy megüti, hogy az egyik szemére megvakul, vagy az egyik foga kitörik, akkor kárpótlásul fel kell szabadítania!” „Ha bika vagy ökör úgy felöklel egy férfit vagy asszonyt, hogy az meghal, az állatot meg kell kövezni, de a húsát nem szabad megenni. Az állat gazdája azonban ártatlan. De ha az állat korábban is öklelős természetű volt, és a gazdáját erre figyelmeztették, akkor a gazdája felelős érte, hiszen zárt helyen kellett volna tartania. Ilyen esetben az állatot meg kell kövezni, és a gazdája halállal bűnhődjön. Abban az esetben, ha az öklelés miatt elhunyt ember családja elfogad váltságdíjat az állat gazdájától, a gazdának nem kell meghalnia. Viszont ki kell fizetnie életéért a váltságdíjat annak megfelelően, ahogy a bírák azt kivetik rá. Ez a szabály érvényes akkor is, ha az öklelős állat valakinek a leányát vagy fiát ölte meg. Ha az állat rabszolgát vagy rabszolganőt öklelt föl, az állat gazdája fizessen kártérítésül a rabszolga urának 30 sékel ezüstöt, és az állatot kövezzék meg. Előfordulhat, hogy valaki nyitva felejti a ciszterna nyílását, vagy ciszternát ás, de nem fedi be azt. Ha ilyenkor egy ökör vagy szamár beleesik, a ciszterna tulajdonosa meg kell térítse az állat árát a gazdájának, az elpusztult állat pedig az övé lesz. Ha valakinek az ökre vagy bikája úgy felökleli a másik ember ökrét vagy bikáját, hogy az elpusztul, akkor adják el az élő állatot, és az árát felezzék meg. Hasonlóképpen felezzék meg az elhullott állatot is. De ha az ökör vagy bika korábban is öklelős természetű volt, akkor gazdája felelős azért, ami történt, mert nem vigyázott az öklelős állatra. Ilyen esetben az elhullott állatért cserébe egy másikat kell adjon, és az elhullott állat lesz az övé.” „Ha valaki marhát vagy juhot lop, és azt levágja, vagy eladja, akkor kártérítésül a marháért öt másikat, a juhért négyet adjon az ellopott helyett. [2-4] Ha a tolvajnak nincs semmije, és nem tudja megtéríteni az okozott kárt, akkor őt magát adják el rabszolgának, és annak árából rendezzék a kártérítést. Ha viszont élve megtalálják nála a lopott állatokat, azokat vissza kell adja, és kárpótlásul mindegyikért még egy ugyanolyan állatot is kell adnia a tulajdonosnak. Ez minden háziállatra vonatkozik: szarvasmarhára, szamárra, juhra és kecskére egyaránt. Ha a tolvajt rajtakapják, amikor éjjel be akar törni egy házba, és úgy megverik, hogy meghal, az nem számít gyilkosságnak, és aki megölte, nem bűnös. De ha ugyanez nappal történik, az már gyilkosságnak számít, és aki megöli a tolvajt, vétkes gyilkosság bűnében. *** *** Ha valaki ráengedi az állatait másnak a szántóföldjére vagy szőlőskertjére, és az állatok lelegelik azt, térítse meg az okozott kárt a saját legjobb szántóföldjének, vagy szőlőjének terméséből. Ha valaki a saját földjén tüzet gyújt, amely a tövises sövényen keresztül átterjed a szomszéd területére, és ott elégeti a lábon álló vagy már learatott termést, akkor az okozott kárt teljes egészében meg kell térítenie. Előfordul, hogy valaki pénzt vagy értéktárgyakat ad át szomszédjának megőrzésre, de azokat valaki ellopja. Ha a tolvajt elfogják, kétszeresen meg kell fizessen a lopásért. De ha nem találják a tolvajt, akkor a szomszédot Isten elé kell állítani, hogy kiderüljön, nem ő maga lopta-e el, amit rábíztak. Minden olyan esetben, amikor egy bizonyos dolog tulajdonjogát két ember vitatja, menjenek Isten elé mind a ketten. Akit Isten bűnösnek jelent ki, az fizessen a másik félnek büntetésül kétszer annyit, mint amennyit a vitatott dolog ér. Ez a törvény ugyanúgy érvényes, ha szarvasmarháról, szamárról, juhról, kecskéről, ruháról vagy bármilyen elveszett dologról van szó. Előfordul, hogy valaki a szamarát, ökrét, juhait vagy más háziállatát rábízza szomszédjára, hogy viseljen rá gondot egy ideig. Ha ilyenkor a rábízott állat elhullik, megsérül, vagy ellopták, de erre nincs szemtanú, akkor a szomszéd esküdjön meg az Örökkévalóra, hogy nem ő okozta a kárt. A tulajdonos köteles elfogadni ezt az esküt, és nem követelhet kártérítést. Azonban, ha a szomszéd lopta el azt az állatot, fizessen kártérítést a tulajdonosnak. Ha az állatot ragadozó vad tépte szét, a szomszéd bizonyítékul mutassa be a széttépett állat maradványait. Ebben az esetben nem tartozik a tulajdonosnak kártérítéssel. Ha valaki kölcsönkér a szomszédjától egy háziállatot, és az megsérül, vagy elhullik, amikor a tulajdonosa nem volt jelen, akkor fizessen kártérítést. De ha a baj akkor történik, amikor az állat tulajdonosa is jelen van, akkor nem kell kártérítést fizetnie a kölcsönkérőnek. Ha az állatot eleve úgy kérte, hogy a használatáért díjat fizet, akkor csak ezt a díjat kell a kölcsönvevőnek megfizetnie.” „Ha egy férfi elcsábít egy szűz leányt, aki még nincs eljegyezve, és vele hál, akkor fizesse meg a jegyajándékot a leány apjának, és vegye feleségül a leányt. Ha viszont a leány apja semmiképpen nem akarja a leányát hozzáadni, a csábítónak akkor is meg kell fizetnie a szokásos jegyajándékot. Varázsló asszonyt ne hagyj életben! Aki állattal létesít szexuális kapcsolatot, halállal bűnhődjön! Aki nem az Örökkévalónak, hanem más isteneknek mutat be áldozatot, azt feltétlenül ki kell végezni! A közöttetek lakó idegen nemzetiségűekkel bánjatok méltányosan és igazságosan, hiszen ti magatok is jövevények voltatok Egyiptomban! Az özvegyeket és árvákat ne nyomd el! Ha mégis kegyetlenül bánsz velük, és ők hozzám kiáltanak, biztos lehetsz benne, hogy meghallgatom őket! Ha pedig emiatt megharagszom rád, és karddal öllek meg, akkor a te feleséged is özvegy lesz, gyermekeid pedig árvák lesznek. Ha népem közül való szegényeknek kölcsönt adsz, ne bánj velük uzsorás módjára, és ne követelj tőlük kamatot! Ha a felsőruháját zálogba veszed tőle, akkor azt még naplemente előtt add vissza neki. Lehet, hogy ez a ruha testének egyetlen takarója. Ha nem adod neki vissza, mivel takarózzon az éjjeli hidegben? Bizony, ha emiatt hozzám kiált, meghallgatom, mert én könyörületes vagyok. Ne szólj tiszteletlenül Istenről! Néped vezetőjét ne átkozd! Ne késlekedjél behozni gabonádból, borodból és olívaolajadból az áldozni valót! Elsőszülött fiadat add nekem! Add nekem szarvasmarháid, juhaid és kecskéid közül is az elsőszülötteket. De az első hét napon még legyen az anyja mellett, csak a nyolcadik napon add nekem. Legyetek számomra elkülönített, szent nép! Ezért ne egyetek olyan állat húsából, amelyet valamilyen ragadozó vadállat széttépett, hanem adjátok a kutyáknak!” „Ne terjessz hazugságot, se rágalmat! Ne fogj össze azzal, aki bűnös, és ne tanúskodj mellette hamisan! Ha a többség akar valami rosszat, te akkor se állj közéjük! Ne tanúskodj hamisan, még akkor se, ha mindenki más ezt teszi! Ne légy részrehajló a peres ügyben, még a szegény javára se! Ha rátalálsz ellenfeled elkóborolt ökrére vagy szamarára, feltétlenül vidd vissza hozzá! Ha látod, hogy ellenséged szamara összeroskadt a teher alatt, ne hagyd magára, hanem segíts rajta! Szegény embert ne fossz meg igazságától a peres ügyben, csak azért, mert szegény. Ne keveredj bele igazságtalan ügybe vagy vádaskodásba! Ne ítélj halálra ártatlan és igazságos embert, mert aki ilyen gonoszságot követ el, azt én ítélem el! Megvesztegetésre szánt ajándékot ne fogadj el, mert különben elveszted a tisztánlátásodat, és nem érvényesül az igazak igazsága! A közöttetek lakó idegen nemzetiségű lakosokat ne nyomjátok el, mert ti magatok is jól tudjátok, mit jelent jövevényként élni idegen országban! Emlékezzetek rá, hogy így laktatok Egyiptomban.” „Szántóföldjeidet hat éven keresztül műveld meg: szánts, vess és arasd le termését. De minden hetedik évben hagyd parlagon a földet, hadd pihenjen! Amit ekkor magától terem, azt se gyűjtsd be, hanem hagyd ott néped szegényeinek, amit pedig ők meghagynak, az legyen a mezei vadaké. Így bánj szőlőskerteddel és olajfáiddal is. Hat napon keresztül végezd a munkádat, de a hetedik napon tarts szünetet! Hadd pihenjenek meg az ökreid, szamaraid, és szolgáid is! Még szolgálód fia és az idegen béres is hadd lélegezzen fel egy kissé! Gondotok legyen rá, hogy engedelmesen kövessétek mindazt, amit én, az Örökkévaló mondtam nektek! Ne imádjatok más isteneket, ne kérjétek a segítségüket vagy áldásukat! Még a nevüket se említsétek! Évente háromszor szenteljetek nekem ünnepet! Tartsátok meg a Kovásztalan Kenyerek ünnepét az Abib hónapban, a kijelölt időben, mert ebben a hónapban jöttetek ki Egyiptomból. Ilyenkor hét napig csakis kovásztalan kenyeret ehettek, ahogyan megparancsoltam nektek, és mindenki hozza elém a maga áldozatát. Amikor elém járultok, senki ne jöjjön üres kézzel! Tartsátok meg az Aratás ünnepét, amikor az első termést betakarítod abból, amit a földedbe vetettél. Tartsátok meg a Sátorok ünnepét ősszel, amikor végleg betakarítod és leszüreteled munkád gyümölcsét a mezőről és a kertekből. Ezen a három ünnepen minden egyes férfi jelenjen meg a kijelölt helyen, az Örökkévaló Úr előtt, hogy imádja őt! Az áldozati állat vérét ne tedd az oltárra kovászos kenyérrel együtt! Az áldozati állatok zsíros részeit még aznap égesd el az oltáron, soha ne hagyd meg a következő napra! Földed termésének legjavát mindig vidd be Istened, az Örökkévaló házába! Kecskegida húsát soha ne főzd meg az anyja tejében!” „Nézd, elküldöm angyalomat, hogy előtted menjen, megőrizzen útközben, és bevezessen arra a földre, amelyet számotokra készítettem. Vigyázz, hogy tisztelettel bánj vele, engedelmeskedj a szavának! Ne lázadj ellene, mert nem nézi el bűnös tetteiteket, hiszen az én nevem lakik benne! Ha engedelmeskedsz szavának, és megteszed mindazt, amit én mondok neked, akkor ellensége leszek ellenségeidnek, és ellenfele ellenfeleidnek. Angyalom bevezet titeket arra a földre, amelyet most az emóriak, hettiták, perizziek, kánaániak, hivviek és jebúsziak birtokolnak, én pedig kiirtom ezeket a népeket. De vigyázz, meg ne hajolj isteneik előtt, és ne imádd azokat! Ne kövesd azoknak a népeknek a vallásos szokásait! Bálványisteneiket teljesen pusztítsd el, és emlékköveiket törd össze! Ti egyedül az Örökkévalót imádjátok, Isteneteket! Akkor meg fog áldani titeket bőséggel, enni-innivalóval, egészséggel, és eltávolít tőletek minden betegséget. Nem lesz közöttetek meddő, sem aki elvetél, és hosszú élettel áldalak meg titeket. Amerre vonultok, ott a nemzeteket megrémítem, hogy féljenek tőlem, és ne bántsanak titeket. Akik között átvonultok, azokat összezavarom, ellenségeiteket pedig megfutamítom. Darazsakat is küldök előttetek, amelyek kiűzik előletek arról a földről a hivvieket, kánaániakat és hettitákat. De nem egy év alatt fogom kiűzni őket, mert akkor a lakatlan földön elszaporodnának a vadállatok. Fokozatosan űzöm el őket, hogy legyen időtök benépesíteni és birtokba venni a földet. Nektek adom azt a földet a Vörös-tengertől a filiszteusok tengeréig, és a déli sivatagtól az Eufrátesz folyóig. Annak a földnek lakóit a hatalmatokba adom, és kiűzitek őket onnan. De vigyázzatok, ne kössetek szövetséget se velük, se isteneikkel! Ne engedjétek, hogy azok a népek megmaradjanak országotokban! Ha ezt mégis megengeditek nekik, akkor arra fognak csábítani benneteket, hogy vétkezzetek ellenem. Vigyázzatok! Ha isteneiket fogjátok imádni, akkor bizony csapdába kerültök!” Az Örökkévaló így szólt Mózesnek: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és veled együtt Áron, Nádáb és Abíhú, meg Izráel vezetői közül hetvenen! Boruljatok le egy kissé távolabb, azután egyedül te jöjj közelebb az Örökkévalóhoz! A többiek ne közeledjenek, és a nép se jöjjön föl a hegyre!” Mózes elmondta a népnek mindazt, amit az Örökkévaló mondott: minden rendelkezését. Erre a nép egy akarattal így válaszolt: „Igen, megtesszük mindazt, amit az Örökkévaló mondott.” Ezután Mózes leírta az Örökkévaló minden szavát. Másnap kora reggel Mózes oltárt épített a hegy lábánál, majd 12 oszlopot állított föl, Izráel 12 törzse szerint. Ezután küldött néhány fiatal férfit, hogy válasszanak ki bikákat, készítsék elő, és mutassák be azokat égő- és hálaáldozatul az Örökkévalónak az oltáron. Az áldozati állatok vérét Mózes fogta fel edényekben, majd két részre osztotta. Az egyik felét az oltárra öntötte. Majd felolvasta a nép előtt a Szövetség Könyvét, hogy mindenki hallja. A nép pedig ismét így válaszolt rá: „Igen, megtesszük mindazt, amit az Örökkévaló mondott, és engedelmeskedni fogunk!” Mózes ekkor a vér másik felét a népre hintette, és ezt mondta: „Ez a vér pecsételi meg a szövetséget, amelyet az Örökkévaló kötött veletek mindezek szerint a felolvasott igék szerint.” Ezután ment föl a hegyre Mózes, Áron, Nádáb, Abíhú és a 70 vezető. Ott a hegyen látták Izráel Istenét, akinek lába alatt ragyogó kék drágakőhöz hasonló kövezet látszott, olyan, mint a tiszta égbolt. Izráelnek ezek a vezetői látták Istent, de ő mégsem emelt rájuk kezet, hanem együtt ettek és ittak. Később az Örökkévaló ismét szólította Mózest: „Jöjj fel hozzám a hegyre! Mialatt itt leszel, kőtáblákat adok neked, amelyekre fölírtam a törvényt és a parancsokat, hogy azokra megtanítsd a népet.” [13-14] Ekkor Mózes ezt mondta Izráel vezetőinek: „Várjatok itt ránk, amíg visszajövünk! Nézzétek, itt marad veletek Áron és Húr, ha valakinek valami vitás ügye van, forduljon hozzájuk!” Ezután Mózes és szolgája, Józsué elindultak fölfelé, Isten hegyére. *** Mózes egyre följebb ment. Felhő borította be a hegyet, mert az Örökkévaló dicsősége leszállt a Sínai-hegyre. Ez így volt hat napon keresztül, s a hetedik napon az Örökkévaló szólította Mózest a felhőből. Izráel népe is látta az Örökkévaló dicsőségét, amint leszállt a hegy csúcsára. Olyannak tűnt számukra, mintha emésztő tűz égne a hegy tetején. Azután Mózes följebb kapaszkodott a hegyen, és bement a felhőbe. Ott is maradt 40 nap és 40 éjjel. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének, hogy akik szívesen hoznak nekem ajándékokat, azok most gyűjtsék össze, amit adni akarnak! Te pedig vedd át tőlük adományaikat. Ezeket a dolgokat gyűjtsétek össze: aranyat, ezüstöt, bronzot; kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonalat; finom fehér lenvásznat, kecskeszőrt, vörösre festett kosbőrt, kikészített állatbőröket, sittim fát, világításra szolgáló olívaolajat; balzsamot és illatszereket a felkenetés szent olajához és a szent füstölőszerhez; ónix-köveket és egyéb drágaköveket, az efódba és a hósenbe történő befoglaláshoz. Készítsetek számomra szent helyet, hogy közöttetek lakhassam! Pontosan úgy készítsetek el mindent, ahogyan neked megmutatom a szent hely elrendezését, és a Szent Sátor minden részletét és berendezését! Készíts egy ládát sittim fából, amelynek hosszúsága két és fél, szélessége és magassága pedig egyaránt másfél könyök legyen. Borítsd be a ládát kívül-belül színarannyal, és készíts rá felülre aranyszegélyt. Készíts 4 öntött aranykarikát, és erősítsd azokat a láda négy alsó sarkára. Két karika legyen az egyik oldalon, és kettő a másikon. Készíts két rudat sittim fából, és azokat is borítsd be arannyal. Ezeket helyezd bele a láda oldalain lévő karikákba, hogy azok segítségével a láda hordozható legyen. Ezek a rudak állandóan maradjanak a karikákban, soha ne vegyétek ki onnan. Helyezd a ládába a Szövetség bizonyítékát, amelyet majd adok neked. A láda fedelét színaranyból készítsd. Ennek hossza és szélessége szintén két és fél, illetve másfél könyök legyen. Készíts két kerub-formát aranyból, ötvösmunkával és kovácsolással: egyet-egyet a fedél mindkét végére. A fedél és a két kerub egyetlen darab aranyból legyenek kialakítva. Kiterjesztett szárnyakkal és egymás felé fordulva ábrázold a kerubokat. Arcuk a fedél felé nézzen, szárnyaikkal pedig takarják be a fedelet. A ládába tedd bele a Szövetség bizonyítékát, amelyet majd adok neked, s azután a fedelet helyezd a láda tetejére. Amikor találkozni akarok veled, ott jelenek meg neked, a Szövetségláda fedele fölött, a két kerub között, és onnan szólok hozzád. Így fogok veled beszélni mindarról, amit általad parancsolok Izráel népének. Készíts egy asztalt sittim fából: a hossza két, szélessége egy és magassága másfél könyök legyen. Ezt is borítsd be színarannyal, és fölül készíts rá körös-körül aranyból egy tenyérnyi széles peremet. Erre pedig helyezz aranyszegélyt. Készíts 4 öntött aranykarikát, és erősítsd azokat az asztal lábaira, a négy fölső saroknál, a kerethez közel. Az aranykarikák tartják a rudakat, amelyekkel hordozzák az asztalt. Készíts két rudat sittim fából, és azokat is borítsd be arannyal. Illeszd be azokat a karikákba, hogy az asztal hordozható legyen. Készíts az asztalhoz színaranyból tálakat, csészéket, kanalakat, kancsókat és kelyheket az italáldozathoz. Erre az asztalra helyezd a szent kenyereket, hogy mindig előttem legyenek. Készíts egy mécstartót színaranyból, ötvösmunkával. Egyetlen darab aranyból készüljön az egész, kalapáccsal formáljátok minden részét az ötvösök mestersége szerint: alapját, törzsét, oldalágait, gombjait és virág-formájú kelyheit. A törzséből jobbra is, balra is 3-3 oldalág induljon, vagyis a törzsén kívül 6 ága legyen. Mind a hat oldalágán 3-3 mandulavirág formájú kehely legyen, s benne egy-egy gömb, a belőle induló szirmokkal. A középső törzsén is ugyanilyen kelyhek, gömbök és virágok legyenek, de négy rendben egymás fölött. A törzsön lévő alsó 3 gömb fölött induljanak az ágak jobbra és balra. Így induljon a 3 gömbtől a hat oldalág. Az egész mécstartó, ágaival, virágaival, gömbjeivel és minden részével együtt egyetlen darab tiszta aranyból készüljön, és kalapáccsal formáljátok az alakját. Készíts hozzá 7 olajmécsest is. Ezeket úgy helyezd el a törzse és az ágai csúcsán, hogy előre világítsanak. A mécsek gondozásához készíts aranyból szerszámokat és hamutartókat. Az egész mécstartó — a hozzá tartozó eszközökkel együtt — egy talentum színaranyból készüljön. Ügyelj rá, hogy mindent a minta szerint készíts, amelyet a hegyen mutattam neked!” „Készíts a Szent Sátorhoz 10 egyforma sátorlapot finom fehér lenvászonból. Hozzáértő mesterek díszítsék kerubok figuráival, kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal. Mindegyik sátorlap hossza 28, a szélessége 4 könyök legyen. Öt sátorlapot a hosszabb oldaluknál kapcsoljatok össze egyetlen nagy takaróvá. Majd a másik 5 sátorlapból is készítsetek egy hasonló nagy takarót. Azután ezt a két takarót kapcsoljátok össze a végükre varrt, kék fonálból készült hurkok segítségével. Ötven ilyen hurok legyen mind a két nagy takaró szélén, egymással szemben. Készítsetek 50 aranykapcsot, s azokkal kapcsold össze a hurkokat. Így lesz a Sátor egyetlen egésszé. Azután készíts 11 egyforma, kecskeszőr takarót, s ezekkel takard be az előző, belső lenvászon sátorlapot. Ezek a kecskeszőr takarók egyenként 30 könyök hosszúak és 4 könyök szélesek legyenek. Ezek alkossák a második réteget, amely a Szent Sátort befedi. Öt sátorlapot a hosszabb oldaluknál kapcsoljatok össze egyetlen nagy takaróvá. Majd a maradék 6 sátorlapból is készítsetek egy hasonló nagy takarót, amelynek a bejárat felé eső végét — a hatodik sátorlapot — hajtsátok vissza, hogy két rétegben feküdjön. A két nagy takarót erősítsétek össze a végükre varrt, fonálból készült hurkok segítségével. Ötven ilyen hurok legyen mind a két takaró szélén, egymással szemben. Készítsetek 50 bronzkapcsot, s azokkal kapcsold össze párosával a hurkokat. Így lesz a két nagy takaró egyetlen sátortakaróvá. A sátortakaró szabad végén fennmaradó rész lógjon le a Sátor hátulsó részén, és takarja be azt. Ez a takaró a Sátor oldalán egy könyökkel hosszabb, mint a lenvászon takaró. Így a kecskeszőr takaró a két hosszabb oldalról is egészen betakarja majd a Sátort. Készíts ezeken kívül egy harmadik takarót is vörösre festett kosbőrökből, majd azon fölül még egy negyediket legkívülre, kikészített állatbőrökből. A Szent Sátor oldalai számára készíts sittim fából rácsokat, amelyeket függőlegesen állíts föl egymás mellett. Minden rács 10 könyök magas és másfél könyök széles legyen. Minden egyes rács két szélén legyen két függőleges rúd, amelyeket keresztlécek kapcsoljanak össze. Minden rács erre a mintára készüljön. Húsz rácsot illessz egymás mellé, ez legyen a Sátor déli oldala. Minden egyes rács két ezüstből öntött téglán álljon, amelyekbe a rács két szélső rúdja beleillik. Tehát a 20 rács alatt összesen 40 ezüsttégla legyen. Ugyanígy készíts az északi oldal számára is 20 rácsot, amelyek ugyanúgy 40 ezüsttéglán álljanak: minden rács két ezüsttéglán. A nyugati oldalon 6 rács álljon. Ezen kívül legyen még 1-1 rács a nyugati oldal két sarkán. A sarokrácsokat illeszd össze a szomszédos rácsokkal az aljuktól a tetejükig, ahol egy karika kapcsolja őket össze. Tehát a nyugati oldalon összesen 8 rács álljon, és mindegyik alatt 2-2 ezüst-tégla. Készíts retesz-rudakat sittim fából, hogy tartsák össze a rácsokat. Az északi, déli és a hátsó, vagyis a nyugati oldalon egyaránt 5-5 ilyen vízszintes reteszrúd rögzítse a rácsokat egymással párhuzamosan. A hátsó, vagyis a nyugati oldal egész hosszában a középső reteszrúd a rácsokon belül legyen. Arannyal borítsd be a rácsokat és a retesz-rudakat is. A rácsokon aranykarikák legyenek, hogy ezekbe illeszkedjenek a retesz-rudak. Azután állítsd föl a Sátrat pontosan úgy, ahogy azt a hegyen mutattam neked! Készíts kárpitot finom fehér lenvászonból a Szent Sátor belsejébe. Hozzáértő mesterek díszítsék kerub-figurákkal; kék, bíborpiros és skarlátvörös fonalakkal hímezve. A kárpitot függeszd fel aranyhorgokkal 4 oszlopra. Az oszlopok sittim fából készüljenek, arannyal vond be őket, és a talpuk, amelyen állnak, ezüstből készüljön. A kárpitot ott helyezd el, ahol a mennyezeten az aranykapcsok összefogják a Sátor legbelső takarójának két részét. Ezzel egy vonalban legyen a kárpit is. Ez a kárpit a Szent Sátor belső terét két részre osztja. A szentély a kárpit előtt, a Szentek Szentje pedig mögötte van. Vidd be a kárpit mögé a Szövetségládát. Azután a Szentek Szentjében helyezd rá a fedelét. A szent kenyerek asztalát és az arany mécstartót helyezd el egymással szemben, a kárpiton kívül. A mécstartó álljon a szentély déli oldalán, az asztal pedig az északi oldalon. A Sátor bejáratára készíts függönyt finom fehér lenvászonból. Ezt hímzésekkel díszítsék; kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal. Ezt a függönyt 5 oszlop tartsa, a tetejükön lévő aranyhorgok segítségével. Az oszlopok sittim fából készüljenek, arannyal borítsd be őket, és egy-egy bronzból öntött talpon álljanak.” „Készíts négyzet alakú oltárt sittim fából. Széle-hossza 5, a magassága pedig 3 könyök legyen. A négy sarkán készíts egy-egy szarvat, de úgy, hogy az oltár és a szarvak egy darabból legyenek. Az egész oltárt vond be bronzlemezzel. Készíts hozzá mindenféle eszközt bronzból: edényeket, lapátokat, csészéket, villákat és parázs-serpenyőket. Készíts egy bronzrostélyt, a négy sarkán egy-egy bronzkarikával. Ezt a rostélyt úgy erősítsd az oltár belsejébe, hogy az oltár magassága felénél helyezkedjen el. Az oltár hordozásához készíts sittim fa rudakat, s ezeket borítsd be bronzzal. A rudakat illesszétek az oltár két átellenes oldalán lévő karikákba, így lehet hordozni az oltárt. Az oltár alul-fölül nyitott, és belseje üres legyen, a fala pedig deszkákból készüljön. Úgy készítsd el, ahogyan a hegyen mutattam neked! Készítsd el a Szent Sátort körülvevő udvart is. Az udvar kerítésének függönye finom fehér lenvászonból készüljön. A déli oldalon a kerítés 100 könyök hosszú legyen, és 20 oszlop tartsa. Minden oszlop egy-egy bronztalpon álljon. Az oszlopok tetején lévő horgok ezüstből legyenek. Az összekötő rudakat borítsd be ezüsttel. Az északi oldalon ugyanígy: a kerítés 100 könyök hosszú legyen, és 20 oszlop tartsa, amelyek egy-egy bronztalpon álljanak. Ugyanolyanok legyenek a horgok és az ezüsttel borított összekötő rudak is. A rövidebb nyugati oldal is hasonló legyen, csak 50 könyök hosszú. Csak 10 oszlopa legyen, és azoknak egy-egy talpa; ugyanúgy, mint a hosszú oldalakon. A keleti oldalon, ahol az udvar bejárata van, szintén 50 könyök legyen az udvar szélessége. Ennek az oldalnak a közepén legyen a bejárat, és mellette jobbról-balról folytatódjon a kerítés 15-15 könyök hosszúságban, és 3-3 oszloppal, amelyek szintén bronztalpakon álljanak. A keleti oldalon, középen legyen az udvar bejárata, amelyet függöny takarjon 20 könyök hosszúságban. A függöny finom fehér lenvászonból készüljön, és 4 oszlop tartsa, amelyek egy-egy bronztalpon álljanak. A függönyt kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal készült hímzéssel díszítsék. Az udvar összes oszlopa a tetején körös-körül ezüsttel borított rudakkal legyen összekapcsolva. A kerítés függönyét tartó horgok is ezüstből készüljenek, az oszlopok talpai viszont bronzból. Az egész udvar hossza 100, a szélessége 50, a kerítés magassága pedig 5 könyök legyen. A kerítés függönye finom fehér lenvászonból készüljön, az oszlopok talpai pedig bronzból. Ugyancsak bronzból készüljenek a Szent Sátor és a kerítés cövekei, meg az udvarban használatos összes többi eszköz is. Parancsold meg Izráel népének, hogy hozzanak olajfa bogyójából préselt tiszta olívaolajat. Ezt használjátok az arany mécstartón lévő mécsesekben, hogy állandóan világítsanak. Az arany mécstartó a Szent Sátor szentélyében álljon, a Szentek Szentjét eltakaró kárpiton kívül. E mögött a kárpit mögött van a Szövetségláda. A mécstartón lévő mécseseket Áron és fiai — vagyis a papok — gondozzák, és ügyeljenek rá, hogy minden napon, estétől reggelig az Örökkévaló jelenlétében égjenek, és ki ne aludjanak. Örökké érvényes rendelkezés ez Izráel népe számára!” „Hívd magadhoz testvéredet, Áront és fiait: Nádábot, Abíhút, Eleázárt és Itámárt. Őket választottam Izráel egész népe közül, hogy papjaim legyenek! Készíts testvéred, Áron számára szent papi ruhákat, amelyek kifejezik a papi szolgálat dicsőségét és méltóságát. Vannak a nép között olyanok, akiknek művészi képességeket ajándékoztam, hogy el tudják készíteni Áron ruháit. Mondd el nekik, hogyan készítsék el a papi ruhákat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy Áront az én papommá szenteld. Ezeket kell elkészíteniük: hósen, efód, felsőruha, szövött ing, turbán és öv. Készítsék el ezeket a szent papi ruhákat Áronnak, a testvérednek és a fiainak, hogy szolgáljanak engem a papi tisztségben. A ruhák készítéséhez ilyen fonalakat használjanak: arany hímzőfonal, meg kék, bíborpiros, skarlátvörös és fehér finom lenfonal. Hozzáértő mester készítse az efódot arany hímzőfolállal, meg kék, bíborpiros és skarlátvörös fonalakkal, és finom lenvászon felhasználásával. Az efód két darabját a két vállpánt kapcsolja össze. Készítsék el az efód övét is, ugyanazokból az anyagokból, mint az efódot, és ugyanolyan mintával. Vegyenek két csiszolt ónix-követ, és véssék rájuk Izráel 12 fiának nevét. Hat név az egyik drágakőre, hat a másikra kerüljön, a fiúk születése sorrendjében. Úgy véssék a két ónix-kőre Izráel fiainak nevét, ahogyan a pecsétgyűrűk drágakövét szokás kivésni. Azután a köveket illesszék aranyfoglalatba, és helyezzék el az efód vállpántjaira. Így hordozza Áron Izráel fiainak nevét a vállain emlékeztetőül az Örökkévaló jelenlétében. Ezek a drágakövek emlékeztessék az Örökkévalót Izráel népére. Készítsenek aranyfoglalatot az ónix-köveknek, és két aranyláncot, amelyeket erősítsenek a foglalatokhoz. Ezeket a láncokat sodorva készítsék, mint a zsinórt. Készítsétek el a hósent is. Ez is mestermunkával készüljön, ugyanazokból az anyagokból, mint az efód: arany hímzőfonal, meg kék, bíborpiros, skarlátvörös fonalak és fehér, finom lenvászon felhasználásával. Négyzet alakú legyen, széle-hossza egy-egy arasznyi. Két rétegű legyen, és fölül nyitott, mint egy zseb. A külsején helyezz el 12 drágakövet 4 sorban. Az első sor: rubin, topáz, smaragd. A második sor: gránát, lápisz lazuli, gyémánt. A harmadik: cirkon, achát, ametiszt. A negyedik: krizolit, ónix, jáspis. Mindegyik drágakövet aranyba foglald be. A drágakövekre vésd rá Izráel 12 fiának nevét: minden kőre egyet-egyet. Úgy vésd a kövekre a 12 törzs nevét, ahogyan a pecsétgyűrűk kövét szokás vésni. Készítsetek színaranyból zsinór formájú fonott láncokat a hósen rögzítéséhez. A hósen fölső két sarkára készíts aranykarikákat, s ezekhez rögzítsd az aranyzsinórok egyik végét. A másik végét rögzítsd az efód vállrészén lévő ónix-kövek foglalatához úgy, hogy a hósen az efód fölött legyen. A hósen alsó két sarkára is készíts aranykarikákat. Ezek a hósen belső szegélyén legyenek, az efódhoz közel. Az efód vállpántjának alsó részére is készíts két aranykarikát, közel az övhöz. A hósen alsó sarkán lévő karikákat kék zsinórral erősítsd az efódon lévő karikákhoz. Így rögzítsd a hósent a pap mellén, az efód öve fölött, hogy a helyén maradjon. Valahányszor Áron bemegy a szentélybe, viselnie kell a hósent. Így hordozza a szíve fölött, a hósenen Izráel fiainak neveit. Szolgáljon ez állandóan emlékeztetőül az Örökkévaló előtt! Azután tedd bele a hósenbe az Úrímot és a Tummímot, hogy állandóan legyenek Áron szíve fölött, amikor bemegy az Örökkévaló elé. Így hordozza Áron állandóan az Örökkévaló előtt azokat a dolgokat, amelyek által az Örökkévaló döntéseket hoz Izráel népével kapcsolatban.” Készítsétek el kék színű vászonból a felsőruhát is, amelyet a pap az efód alatt visel. A közepén legyen egy kerek kivágás a fej számára. A kivágás szegélyét hímzéssel erősítsétek meg, hogy be ne szakadjon. A kék ruha alsó szegélyére hímezzenek gránátalmákat kék, bíborpiros és skarlátvörös fonallal. Két hímzett gránátalma közé egy-egy aranyból készült csengettyűt erősítsenek. Így legyen a ruha alsó szegélyén körös-körül: gránátalma és csengettyű, váltakozva. Amikor Áron bemegy a szent helyre, ezt a ruhát kell viselnie, hogy hallható legyen az aranycsengettyűk hangja, amikor bemegy az Örökkévaló jelenlétébe, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon. Készítsetek egy színarany homlokpántot, amelyre vésd rá, ahogyan a pecsétekre szokás vésni: AZ ÖRÖKKÉVALÓNAK SZENTELVE. Ezt a homlokpántot kék fonállal erősítsd a turbán elejére. Így viselje ezt Áron a homlokán, hogy hordozza a terhét mindazoknak a vétkeknek és tévedéseknek, amelyeket Izráel népe elkövet az áldozatokkal és szent dolgokkal kapcsolatban. Amikor Áron a papi szolgálatát végzi, ezt a homlokpántot mindig viselnie kell, hogy az Örökkévaló az áldozatokat szívesen fogadja. Készítsetek földig érő hosszú inget finom lenvászonból, amelynek mintázatát a szövés módja adja meg. Ugyanebből a vászonból készítsd a turbánt is. Az inghez tartozó öv is ebből az anyagból készüljön, de hímzéssel díszítve. Készítsétek el Áron fiai számára is a papi öltözetet: a hosszú ingeket, öveket és turbánokat, amelyek kifejezik a papi szolgálat dicsőségét és méltóságát. Azután öltöztesd föl ezekbe a ruhákba a testvéredet, Áront és fiait. Majd kend föl őket a szent olajjal. Így szenteld föl őket, hogy szolgáljanak engem a papi tisztségben. Készítsetek a papok számára alsóruhákat is lenvászonból, amelyek a testüket takarják deréktól combig. Áron és fiai ezt viseljék minden alkalommal, amikor a Szent Sátorba bemennek, vagy az oltárhoz járulnak, hogy papi szolgálatukat végezzék. Így nem vétkeznek, és nem fognak meghalni. Örökké érvényes rendelkezés ez Áron és leszármazottjai, a papok számára.” „Ezt kell tenned Áronnal és fiaival, amikor fölszenteled őket, hogy papjaim legyenek: A szertartáshoz hozz egy hibátlan fiatal bikát és két hibátlan kost, azután kovásztalan kenyereket, olajjal gyúrt kovásztalan lepényeket és olajjal megkent kovásztalan lángosokat. A kenyereket, lepényeket és lángosokat finomlisztből készítsd. A kenyérféléket tedd egy kosárba, és úgy hozd elém, az állatokkal együtt. Áron és fiai jöjjenek a Találkozás Sátorának bejáratához. Mosd meg őket vízzel, majd öltöztesd föl először Áront a papi ruhákba. Add rá a hosszú fehér vászoninget, arra a kék felsőruhát, majd az efódot, végül a hósent. Kösd meg az efód díszes övét. A fejére tedd föl a turbánt, arra pedig a szent arany fejdíszt. Azután a felkenetés olajából önts Áron fejére — így kend föl főpappá. Utána Áron fiaira is add rá a hosszú fehér vászoninget. Kösd meg az övüket, tedd a fejükre a turbánt. Legyen övék a papi szolgálat — az én örökké érvényes rendelkezésem szerint. Így szenteld föl Áront és fiait a papi szolgálatra. Azután vezesd a bejárathoz a fiatal bikát, Áron és fiai pedig tegyék a kezüket a bika fejére. Az Örökkévaló jelenlétében vágd le az állatot a bejáratnál. Az állat vérét fogd föl egy edényben. Az ujjaddal vegyél a vérből, és kend meg vele az égőáldozati oltár mind a négy szarvát. A többi vért öntsd az oltár tövéhez. Az állat belső részein lévő zsírt, a máj zsíros részét, meg a veséket, a rajtuk lévő zsírral együtt égesd el az oltár tüzén. A többi részét: a bika húsát, bőrét, ganéját égesd el a táboron kívül, mert ez bűnért való áldozat. Azután fogd az egyik kost, Áron és fiai pedig tegyék a kezüket a kos fejére. Majd vágd le az állatot, és vérét körös-körül öntsd az oltárra. Az állatot darabold fel; a lábait és belső részeit mosd meg vízzel, majd az egészet teljesen égesd el az oltár tüzén égőáldozatul az Örökkévalónak. Minden részét égesd el, a fejet, a húst és a zsíros részeket is. Égőáldozat ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Utána fogd a másik kost, Áron és fiai pedig tegyék rá kezüket a kos fejére. Majd vágd le az áldozati állatot, és vérével kend meg Áron jobb fülének cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. Azután ugyanígy tégy Áron fiaival is: kend meg a vérrel mindegyikük jobb fülének cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. A vér többi részét öntsd körös-körül az oltárra. Azután vegyél az oltáron lévő vérből és a fölkenetésre való olajból, és hintsd rá azokat Áronra és a ruháira, a fiaira és azoknak ruháira. Így szenteld meg Áront és fiait, meg Áron ruháit és fiainak ruháit is. Ezután fogd a kos zsíros részeit: belső zsíros részeket, farok-részt, a máj zsíros részét, a veséket és a rajtuk lévő zsírt — meg a jobb combot, mert ez a kos a papok felavatására szolgál. A kovásztalan kenyerek kosarából — amelyet az Örökkévaló elé helyeztél — vegyél ki egy kenyeret, egy olajjal megkent lepényt és egy lángost. Ezeket mind add Áronnak és fiainak kezébe, ők pedig mutassák fel azt Örökkévalónak. Így lesz az felmutatott áldozat. Majd vedd el a kezükből, és az egészet égesd el az oltár tüzén az égőáldozattal együtt. Kedves illatú ajándék az, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Fogd az Áron fölavatására szolgáló kos szegyét, és mutasd föl azt az Örökkévaló előtt — így lesz az felmutatott áldozat. Ez a darab legyen a te részed. Szenteld meg a felavatási kos felmutatott szegyét és combját. Ezek a részek Áront és a fiait illetik. Izráel népe a jövőben mindig adja ezeket a részeket Áronnak és a fiainak, vagyis a papoknak. Ez az ő részük azokból az áldozatokból, amelyeket Izráel népe hálaáldozatul az Örökkévalónak visz. Örökké érvényes rendelkezésem ez Izráel népe számára. A főpap szent öltözetét nemcsak Áron, hanem utódai is viseljék. Minden további főpapot — vagyis Áron egyik fiát, majd annak a fiát is —, ebben a ruhában kenjenek föl és szenteljenek föl a főpapi tisztségre. Amikor Áron utódai közül a soron következő az apja helyére lép, ezt a szent öltözetet viselje a felavatási szertartás 7 napja alatt, amikor a szent helyre és a Találkozás Sátorába belép, hogy papi szolgálatát végezze. A felavatási kos húsát főzzétek meg szent területen belül. Áron és fiai egyék azt meg a fölavatási áldozat kosarában lévő kenyerekkel együtt, a Találkozás Sátorának bejárata előtt. Tehát ők maguk egyék meg azt a húst és kenyeret, amellyel az áldozat bemutatásakor megtisztították őket, hogy fölszentelhessék őket a papi tisztségre. Senki más nem ehet azokból a dolgokból, mert szentek! Ami pedig másnap reggelre megmarad ebből a megszentelt húsból és a kenyerekből, azt égessétek el. Másnap már nem szabad enni belőle, mert szent! Így szenteld föl Áront és fiait hét napon keresztül. Ügyelj rá, hogy mindent úgy tegyél, ahogyan megparancsoltam neked. Hét napon át minden nap folytasd a felavatási szertartást. Minden nap áldozz föl egy bikát vétekáldozatul. Ezekkel az áldozatokkal tisztítsd meg az oltárt. Kend meg az oltárt szent olajjal, így szenteld meg azt. Tehát 7 napon keresztül minden nap mutasd be az áldozatot, hogy megtisztítsd az oltárt, és szenteld meg azt. Így hét nap múlva az oltár egészen szentté lesz. Ha ezután valami, vagy valaki hozzáér, az is szentté válik.” „Az oltáron minden nap mutassanak be égőáldozatul az Örökkévalónak két hibátlan, egyéves hím bárányt. Az egyiket reggel, a másikat napnyugta után áldozzák fel. Mindegyik mellé tegyenek ételáldozatot is: egy tized éfá finomlisztet, egy negyed hin sajtolt olívaolajjal keverve, és egy negyed hin bort italáldozatul. A reggeli és az esti áldozat mindenben egyforma legyen. Jó illatú áldozat ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. Ezt az égőáldozatot nemzedékről nemzedékre naponta mutassátok be jelenlétemben, a Találkozás Sátorának bejárata előtt, ahol találkozom veletek, és kijelentem magam népemnek. Ott találkozom Izráel népével, és dicsőségemmel megszentelem azt a helyet. Megszentelem a Találkozás Sátorát és az oltárt. Megszentelem Áront és fiait, vagyis a papokat is, hogy szolgáljanak engem a papi tisztségben. Együtt fogok lakni Izráel népével, közöttük sátorozom, és Istenükké leszek. Akkor igazán megismernek engem, hogy én vagyok Istenük, az Örökkévaló, aki kiszabadítottam őket Egyiptomból, hogy azután közöttük lakozhassam. Mert én vagyok Istenük, az Örökkévaló.” „Készíts illatáldozati oltárt sittim fából. Széle-hossza egy, magassága két könyök legyen. Fölső négy sarkán egy-egy szarva, vagyis kiemelkedése legyen, de az oltárral egy darabból kialakítva. Borítsd be az oldalait, a tetejét és a szarvait tiszta arannyal. Fölső részén legyen egy körbefutó párkánya. Két átellenes oldalára erősíts 2-2 aranykarikát a párkány alatt, a sarka közelében. Ezekbe a karikákba helyezzétek a rudakat, amelyekkel az egész oltárt hordozni lehet. Készíts két rudat sittim fából, s ezeket is vond be arannyal. Ezt az oltárt helyezd el a szentélyben, a kárpit elé, amely mögött a Szövetségláda és a rajta lévő fedél van — vagyis az a hely, ahol találkozom veletek. Áron minden reggel füstölögtessen a szent füstölőszerből ezen az oltáron, amikor bemegy a szentélybe, hogy gondozza az olajmécseseket. Ugyanígy minden este is ezt tegye, amikor bemegy, hogy meggyújtsa a mécseseket. Állandó illatáldozat legyen ez az Örökkévaló jelenlétében, nemzedékről nemzedékre. Ezen az oltáron ne égessetek semmilyen más füstölőszert, se égőáldozatot, se lisztáldozatot, se italáldozatot. Évente egyszer Áron végezzen különleges engesztelő áldozatot ezen az oltáron. Ilyenkor a vétekáldozati állat vérével kenje meg az oltár szarvait. Így legyen ez nemzedékről nemzedékre minden esztendőben. Igen szentnek számít ez az Örökkévaló számára.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Amikor népszámlálást tartasz Izráel népe között, minden férfi adjon váltságdíjat magáért az Örökkévalónak. Ezt mindenki fizesse meg, hogy a népszámlálás miatt ne érje csapás a népet. Minden egyes férfi, akit számba veszel, fizessen fél sékel ezüstöt — a szent sékel szerint, amelyben 20 géra van — az Örökkévalónak szóló áldozatként. Minden férfit vegyetek számba, aki legalább 20 éves, és ők valamennyien adják meg ezt az áldozatot az Örökkévalónak. A gazdag se adjon többet, a szegény se kevesebbet. Minden férfi pontosan egy fél sékel ezüstöt fizessen áldozatul az Örökkévalónak. Váltságdíj ez az életetekért. Mózes, te gyűjtsd össze ezt a váltságdíjat, és teljes egészében fordítsd a Találkozás Sátorának felépítésére. Ez a váltságdíj emlékeztesse az Örökkévalót Izráel népére. Váltságdíj ez az életetekért.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Készíts egy mosdómedencét bronzból, amelynek állványa is bronzból legyen. Helyezd el a Találkozás Sátora és az oltár között, majd töltsd meg vízzel. Áron és fiai abban mossák meg kezüket és lábukat. Mielőtt belépnek a Találkozás Sátorába, mosakodjanak meg a vízben, hogy meg ne haljanak. Mielőtt az oltárhoz lépnek, hogy ajándékot mutassanak be az Örökkévalónak, mossák meg kezüket és lábukat, hogy meg ne haljanak. Örökké érvényes rendelkezés ez Áron és utódai, vagyis a papok számára nemzedékről nemzedékre.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Vegyél jó minőségű illatszereket: 500 sékel folyékony mirhát, 250 sékel finom fahéjat, 250 sékel illatos nádat és 500 sékel kassziát. A sékel a szent mérték szerinti legyen. Ezenkívül vegyél egy hin olívaolajat. Ezekből készítsd el a felkenetésre szolgáló szent olajat, az illatszer-készítők mestersége szerint. Ezzel kend föl a Találkozás Sátorát, a Szövetségládát, a szent kenyerek asztalát és annak minden eszközét, az arany mécstartót és annak minden eszközét, az arany illatáldozati oltárt, az udvaron lévő égőáldozati oltárt és annak minden eszközét, a mosdómedencét és annak állványát. Így szenteld föl ezeket, hogy egészen szentek legyenek. Ha ezután valami, vagy valaki hozzáér az oltárhoz, az is szentté válik. Kend fel Áront és fiait is, hogy szentek legyenek, és szolgáljanak engem a papi tisztségben. Izráel népének add tudtára, hogy ez a felkenetésre szolgáló olaj szent, és ezért kizárólag az én szolgálatomban használható nemzedékről nemzedékre. Közönséges célra nem szabad használnotok. Tilos ugyanilyen összetételű olajat készítenetek, közönséges illatszer céljára. Ez az olaj szent, így bánjatok vele. Ha a papokon kívül más készítene ilyen olajat magának, vagy aki illetéktelent ken meg vele, azt ki kell irtani népem közül.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Vegyél illatszereket: balzsam-gyantát, onychát, galbanum-gyantát és tiszta tömjént. Ezeket egyenlő arányban keverd össze, és készíts belőlük jó illatú füstölőszert az illatszer-készítők mestersége szerint. Keverj bele sót is, hogy szent és tiszta legyen. Végy egy darabot az így elkészített füstölőszerből, majd törd össze finom porrá, és azt használd füstölőszernek a Találkozás Sátorában, a Szövetségláda előtt, ahol találkozom veletek. Ezt a füstölőszert tekintsétek igen szentnek, és úgy bánjatok vele! Közönséges célra nem szabad használnotok. Tilos ugyanilyen összetételű keveréket készítenetek más célra. Ez a füstölőszer szent, és kizárólag az én szolgálatomban használható! Aki mégis készítene magának ilyet, azt ki kell irtani népem közül.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Lásd, én név szerint elhívtam Júda törzséből Becalélt, aki Húr fiának, Úrinak a fia. Betöltöttem őt Isten Szellemével, bölccsé és értelmessé tettem; megajándékoztam tudással és képességekkel, hogy minden művészi munkát el tudjon végezni a különböző mesterségekben. Ezért Becalél képes rá, hogy aranyból, ezüstből és bronzból elkészítse a Szent Sátorhoz szükséges felszereléseket, ért a drágakövek véséséhez és befoglalásához, az ács- és asztalosmunkákhoz, és mindenféle egyéb mesterséghez is. Ugyancsak kiválasztottam Oholíábot, Ahíszámák fiát, Dán törzséből, hogy segítsen Becalélnek. A velük együtt dolgozó többi mesterembernek is bölcsességet és képességet adtam, hogy mindent el tudjanak készíteni, amit neked parancsoltam. Ezek a mesterek készítsék el a következőket: a Találkozás Sátorát, a Szövetségládát és annak fedelét, a Sátorban lévő tárgyakat és eszközöket, a szent kenyerek asztalát és annak eszközeit, a színarany mécstartót és annak eszközeit, az illatáldozati oltárt, az égőáldozati oltárt és annak eszközeit, a mosdómedencét és annak állványát, a különleges papi ruhákat: Áron szent főpapi ruháit, Áron fiainak szent papi ruháit, a fölkenetésre szolgáló szent olajat, az illatáldozatra szolgáló füstölőszert a szent hely számára. A mesteremberek mindent pontosan annak megfelelően készítsenek el, ahogy neked, Mózes, megparancsoltam.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének, hogy én üzenem nekik: »Tartsátok meg szombati nyugalmam napját, mert ez jel közöttem és közöttetek nemzedékről nemzedékre, hogy igazán megértsétek, hogy én, az Örökkévaló, vagyok az, aki különválasztottalak titeket a magam számára. Tartsátok meg a szombati nyugalom napját, mert szent az! Aki a szombat napját csupán közönséges napnak tekinti, és így bánik vele, annak meg kell halnia! Aki szombaton is a mindennapi munkáját végzi, azt ki kell irtani népem közül! Hat napon át végezzétek a munkátokat, de a hetedik nap a szombati nyugalom napja, amely az Örökkévaló számára van elkülönítve. Aki ezen a napon is közönséges munkát végez, az halállal bűnhődjön! Tehát Izráel népe tartsa meg a szombati nyugalom napját, és ünnepeljék meg nemzedékről nemzedékre, örök szövetségül. Hiszen a szombat jel közöttem és közöttetek, Izráel népe, örökre, mert az Örökkévaló hat nap alatt teremtette az eget és a földet, de a hetedik napon abbahagyta a munkáját és megpihent.«” Miután Isten befejezte, amit a Sínai-hegyen mondani akart Mózesnek, átadta neki a Szövetség két kőtábláját, amelyekre Isten maga írt az ujjával. A nép látta, hogy Mózes már hosszú idő óta nem jött le a hegyről. Ezért Áron köré gyülekeztek, és azt mondták neki: „Készíts nekünk istent, hogy vezessen bennünket, mert nem tudjuk mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptomból!” Áron ezt válaszolta: „Rendben van! Gyűjtsétek össze az arany fülbevalókat feleségeitektől és gyermekeitektől, és hozzátok ide hozzám!” Így is történt. Összegyűjtötték a fülbevalókat, és Áronhoz vitték, aki megolvasztotta az aranyat, és bika formájú szobrot öntött belőle. A nép így kiáltott fel: „Ez a te istened, Izráel népe! Ő hozott ki téged Egyiptomból!” Amikor Áron látta ezt, oltárt épített a szobor elé, és kihirdette: „Holnap nagy ünnepet tartunk az Örökkévalónak!” Másnap reggel égő- és hálaáldozatokat mutattak be ezen az oltáron, azután ettek-ittak, és nagy mulatozást csaptak. Miközben lent a táborban ez történt, fönt a hegyen az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Siess, menj le táborba, mert megromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból! Hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nekik. Bika formájú szobrot készítettek aranyból, s azt imádják, annak áldoznak, sőt azt mondják: »Ez a te istened, Izráel népe! Ő hozott ki téged Egyiptomból!«” Még ezt is hozzátette: „Mózes, jól ismerem én ezt a népet, hogy milyen makacs és engedetlen! Elhatároztam, hogy végzek velük! Ne is próbáld megakadályozni, hogy haragom fellángoljon ellenük! Elpusztítom őket, de belőled nagy népet támasztok!” Mózes azonban tovább könyörgött az Örökkévalónak, Istenének: „Örökkévaló Isten! Miért haragszol ennyire népedre, amelyet te magad szabadítottál ki Egyiptomból nagy hatalmaddal és erőddel? Ne mondhassák az egyiptomiak, ha elpusztítod népedet: »Eleve rossz szándékkal vezette őket istenük a pusztába, azért, hogy megölje népét a hegyek között. Csak azért vitte ki őket Egyiptomból, hogy eltörölje őket a föld színéről!« Kérlek, csendesítsd le haragodat, és vond vissza a csapást, amellyel el akartad pusztítani őket! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Jákóbra, akiknek önmagadra esküdtél, és megígérted: »Úgy megsokasítom utódaitokat, mint égen a csillagokat. Nekik adom azt a földet, amelyet megígértem — és majd örökké birtokolni fogják.«” Akkor az Örökkévaló megváltoztatta a szándékát, és nem hajtotta végre büntető ítéletét, amelyet népe ellen tervezett. Ezután Mózes megfordult, és lejött a hegyről. Kezében hozta a Szövetség két kőtábláját, amelyek mind a két oldalukon tele voltak írva. Ezeket a kőtáblákat Isten készítette, és ő maga véste beléjük az írást. Józsué, aki Mózessel együtt közeledett a táborhoz, meghallotta az ünneplő tömeg lármáját, és ezt mondta Mózesnek: „Harci lármát hallok a táborból!” De Mózes így válaszolt: „Nem győzelmi ének ez, sem a legyőzöttek gyászéneke, hanem mulatozók kurjongatása!” Amikor Mózes a tábor széléhez ért, és meglátta a bikaborjú-szobrot, meg a táncolva ünneplő tömeget, olyan haragra gerjedt, hogy földhöz vágta a kőtáblákat, és azok össze is törtek ott, a Sínai-hegy alatt. Azután az arany bika-szobrot tűzben megolvasztotta, majd porrá törte. A port vízbe keverte, és megparancsolta a népnek, hogy igyanak belőle mindannyian. Majd felelősségre vonta Áront: „Mit tett veled ez a nép, hogy ilyen nagy bűnbe vitted őket?” Áron ezt felelte: „Ne haragudj, uram! Hiszen tudod, milyen hajlamos ez a nép a rosszra! Azt mondták nekem: »Nézd, nem tudjuk, mi történt azzal a Mózessel, aki kihozott minket Egyiptomból! Készíts nekünk istent, hogy vezessen bennünket!« Erre azt válaszoltam nekik: »Akinek van arany ékszere, hozza ide!« Össze is gyűjtöttek egy csomó aranyat, én meg tűzbe dobtam, és ez a bikaborjú lett belőle.” Mózes megértette, hogy a nép azért vadult meg, mert Áron hagyta, hogy elvaduljanak, és úgy viselkedjenek ellenségeik szeme láttára, mint a bolondok. Ezért Mózes odaállt a tábor kapujába, és így kiáltott: „Ide hozzám, aki hűséges az Örökkévalóhoz!” Ekkor a Lévi törzsébe tartozó férfiak odafutottak hozzá. Mózes azt mondta nekik: „Az Örökkévaló, Izráel Istene ezt mondja: »Mindegyikőtök kösse oldalára a kardját! Menjetek keresztül a táboron, egyik végétől a másikig, és öljetek meg testvért, rokont, barátot és szomszédot is!«” A Lévi törzsébe tartozó férfiak engedelmeskedtek, és megöltek a táborban mintegy 3 000 férfit. Ezután Mózes így szólt hozzájuk: „Ma lettetek az Örökkévaló számára elkülönített szolgák, mivel nem kíméltétek még saját fiaitokat és testvéreiteket sem. Az Örökkévaló ezért megáld benneteket!” A következő reggel Mózes kihirdette a népnek: „Igen súlyos bűnt követtetek el! Most ismét fölmegyek a hegyre az Örökkévalóval beszélni, s talán elérem, hogy megbocsásson nektek.” Föl is ment a hegyre, és ezt mondta az Örökkévalónak: „Jaj, ez a nép igen súlyos bűnt követett el, hogy istent csinált magának aranyból! Mégis arra kérlek, hogy bocsásd meg ezt a bűnüket! Ha nem, töröld ki nevemet könyvedből, amelyet írtál!” De az Örökkévaló ezt felelte: „Csak azoknak a nevét törlöm ki könyvemből, akik vétkeztek ellenem. Most hát indulj tovább! Vezesd a népet arra a helyre, amelyről beszéltem neked! Nézd! Angyalom fog előtted menni. Amikor eljön a számonkérés napja, megbüntetem őket ezért a bűnükért.” Az Örökkévaló valóban meg is büntette a népet. Nagy csapással sújtotta őket amiatt, hogy Áron vezetésével azt a bika formájú szobrot készítették. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Induljatok el a Sínai-hegytől! Te és a nép, amelyet kihoztál Egyiptomból, vonuljatok tovább arra a földre, amely felől megesküdtem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy utódaiknak adom. Angyalt küldök előtted, és kiűzöm előletek a kánaániakat, emóriakat, hettitákat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat. Tehát menjetek be arra a tejjel-mézzel folyó földre, de én magam nem megyek veletek. Olyan makacs és engedetlen természetűek vagytok, hogy elpusztítanálak titeket, mielőtt odaértek.” Ezt a rossz hírt hallva a nép gyászolni kezdett: még az ékszereiket is mindannyian letették. Azért gyászoltak, mert az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: „Mondd meg a népnek: »Olyan makacs és engedetlen természetűek vagytok, hogy ha csak egy pillanatig veletek mennék, akkor is elpusztítanálak benneteket! Rakjátok le ékszereiteket, azután majd meglátom, mit tegyek veletek.«” Ezért Izráel népe a Hóreb-hegytől kezdve nem viselt ékszereket. Mózes egy olyan sátort használt, amelyet a tábortól nem messze, de azon kívül állított fel. Ezt a „Találkozás Sátorának” nevezte. Aki az Örökkévaló tanácsát akarta kérni, annak ki kellett mennie a táboron kívülre, a Találkozás Sátorához. Valahányszor Mózes kiment ehhez a sátorhoz, mindenki odafigyelt. Az emberek kiálltak a sátruk bejárata elé, és követték a tekintetükkel Mózest, amíg be nem ment a Találkozás Sátorába. Amikor Mózes belépett oda, a felhőoszlop leszállt, megállt a sátor bejáratánál, és az Örökkévaló beszélt Mózessel. Amikor a nép meglátta a felhőoszlopot a sátor bejáratánál, mindenki földig hajolt a maga sátrának bejárata előtt, és imádta az Örökkévalót. Az Örökkévaló szemtől szembe beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával szokott beszélni. Utána Mózes visszatért a táborba, de fiatal szolgája, Józsué, Nún fia mindig ott maradt a Találkozás Sátoránál. Azután Mózes ezt mondta az Örökkévalónak: „Lásd, azt mondtad nekem, hogy vezessem tovább ezt a népet, de nem árultad el, hogy kit küldesz velem. Azt mondtad: »Név szerint ismerlek téged, és elnyerted tetszésemet.« Ha valóban jóindulattal vagy irántam, akkor taníts engem útjaidra, hogy igazán megismerjelek téged, és még inkább elnyerjem jóindulatodat és tetszésedet. Kérlek, gondolj arra, hogy ez a nép a te néped!” Az Örökkévaló így válaszolt: „Rendben van, én magam megyek veletek, hogy megnyugtassalak téged!” Mózes így válaszolt: „Ha te magad nem jössz velünk, akkor ne is vigyél minket innen tovább! Hiszen mi másból lehetne tudni, hogy én és néped elnyertük jóindulatodat? Ha velünk jössz, ezt mindenki látni fogja! Bizony, csak a te jelenléted különböztet meg engem és népedet minden más néptől, amely a földön él.” Az Örökkévaló erre így válaszolt: „Megteszem, amit kértél, mert elnyerted jóindulatomat és név szerint ismerlek téged.” Mózes ezt kérte az Örökkévalótól: „Kérlek, mutasd meg nekem dicsőségedet!” Ő ezt felelte: „Megteszem a kedvedért, hogy elvonulok előtted, hogy megláthasd egész jóságomat és szépségemet, és kihirdetem előtted a nevemet: a JAHVE nevet. Annak mutatom meg kegyelmemet, akinek meg akarom mutatni, és azon könyörülök, akin könyörülni akarok. De arcomat nem láthatod, mert ember nem láthat engem úgy, hogy életben maradjon. Nézd, van nálam hely a számodra! Állj ide, a kősziklára! Mielőtt itt dicsőségem elvonulna ott, a kőszikla hasadékába helyezlek, és kezemmel betakarlak. Azután elveszem a kezem, és megláthatsz, amint távolodom, de az arcomat nem láthatod!” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Vágj ki két kőtáblát, azokhoz hasonlókat, amelyeket összetörtél! Fölírom rájuk ugyanazokat az igéket, amelyek az előbbieken voltak. Holnap reggelre légy készen, és jöjj fel a Sínai-hegyre! Állj elém a hegy tetején! De senki más ne jöjjön veled! Ne mutatkozzon az egész hegyen vagy annak közelében se ember, se legelő állat!” Mózes készített két kőtáblát, az elsőkhöz hasonlókat, és másnap reggel fölvitte a hegyre az Örökkévaló parancsa szerint. Az Örökkévaló leszállt a felhőben, megállt Mózessel szemben, majd kihirdette a nevét: „JAHVE”. Az Örökkévaló elvonult Mózes előtt, és így kiáltott: „JAHVE, JAHVE, a könyörülő és kegyelmes Isten, kinek türelme hosszan tart, szeretete nagy, és hűsége hatalmas! Hűséges szeretetét megőrzi az övéi iránt ezer nemzedéken át; megbocsátja vétkeiket, bűneiket és hűtlenségeiket, de bűnt nem hagy büntetés nélkül, számon kéri az apák vétkét fiaikon is, a harmadik-negyedik nemzedékig.” Mózes ekkor sietve a földre borult, és imádta az Örökkévalót. Azután ezt mondta: „Uram, ha jóindulattal vagy irántam, kérlek, jöjj velünk! Bár ez a nép valóban makacs és engedetlen, mégis bocsásd meg bűneinket, hűtlenségeinket, és fogadj bennünket népeddé!” Az Örökkévaló ezt mondta: „Most szövetséget kötök egész népeddel! Olyan csodálatos dolgokat teszek néped szeme előtt, amilyenek még soha nem történtek a földön egyetlen más nemzettel sem! Minden nép csodálni fogja az Örökkévaló hatalmas tetteit, mert valóban csodálatos és félelmetes, amit teszek veletek. Engedelmeskedj annak, amit ma parancsolok neked! Kiűzöm előled ezeket a nemzeteket: az emóriakat, kánaániakat, hettitákat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat. De jól vigyázz! Ne köss szövetséget ezekkel a népekkel, amelyek azon a földön laknak, ahová vezetlek titeket, mert különben csapdába esel! Sőt, rombold le oltáraikat, törd össze emlékköveiket, vágd ki Asera-bálványaikat! Ne imádj más istent rajtam kívül, mert az Örökkévaló, akinek neve: »Féltékenyen-szerető«, valóban féltékenyen-szerető Isten! Ne köss szövetséget annak az országnak lakóival, mert akkor te is paráználkodni fogsz isteneikkel. Azután majd az ő isteneiknek áldozol, és végül te is azoknak az oltáráról fogsz enni. Ne válassz feleséget fiaid számára az ő leányaik közül! Különben, amikor leányaik az ő isteneiket imádják, elcsábítják fiaidat, akik átpártolnak az idegen istenekhez, és ők is azokat fogják imádni. Ne készíts magadnak öntött bálványszobrokat! Tartsd meg a Kovásztalan Kenyerek ünnepét! Ilyenkor 7 napon át csakis kovásztalan kenyeret egyél, ahogy megparancsoltam neked! Abib hónapban tartsd ezt az ünnepet, mert ebben a hónapban jöttél ki Egyiptomból. Minden elsőszülött fiú és a háziállatok minden elsőszülött hím kicsinye engem illet. A szamár elsőszülött csikóját kiválthatod egy báránnyal, de ha nem akarod kiváltani, akkor a szamárcsikónak törd el a nyakát. Minden elsőszülött fiút meg kell váltanod. Senki se járuljon elém üres kézzel! Hat napon át végezd a munkádat, de a hetedik napon tarts szünetet: ilyenkor ne dolgozz! Ezt még szántás, vagy aratás idején is tartsd tiszteletben! A búza aratásának kezdetén tartsd meg az Aratás ünnepét, az esztendő fordulásakor pedig a Sátorok ünnepét! Évente háromszor minden egyes férfi jelenjen meg a kijelölt helyen, az Örökkévaló Úr, Izráel Istene előtt! Az idegen nemzeteket kiűzöm előletek, országotok határait kiterjesztem. Így, amikor évente háromszor fölmész a kijelölt helyre, hogy az Örökkévaló előtt megjelenj, nem kell attól tartanod, hogy közben valaki el akarja venni földedet. Az áldozati állat vérét ne tedd az oltárra kovászos kenyérrel együtt! A Páska ünnep áldozatából ne maradjon másnap reggelre! Amikor földed termését aratni kezded, az első kévét mindig vidd be Istened, az Örökkévaló házába! Kecskegida húsát soha ne főzd meg az anyja tejében!” Azután ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Írd le mindazt, amit mondtam neked, mert ezeknek az igéknek az alapján kötöttem szövetséget veled és Izráel népével.” Mózes 40 napon keresztül éjjel-nappal az Örökkévaló jelenlétében időzött. Ezalatt nem evett, nem ivott semmit, és fölírta a kőtáblákra a szövetség igéit — a tíz parancsot. Azután Mózes fogta a szövetség két kőtábláját, és lement a Sínai-hegyről a táborba. Mivel előzőleg az Örökkévalóval beszélt, Mózes arcáról sugárzott a fény — bár ezt ő maga nem tudta. Amikor Áron és Izráel egész népe meglátta, hogy Mózes arca fénylik, megriadtak tőle. De Mózes magához hívta őket, és ekkor Áron és a közösség összes vezetője odament hozzá, ő pedig beszélt velük. Azután Izráel egész népe Mózeshez gyülekezett. Mózes közvetítette a népnek mindazokat a parancsokat, amelyeket az Örökkévaló a Sínai-hegyen mondott neki. Miután Mózes befejezte a beszédet az emberekkel, egy lenvászon-kendővel eltakarta az arcát. De valahányszor bement a sátorba, hogy az Örökkévalóval beszéljen, levette arcáról a kendőt, amíg bent maradt. Azután kijött, ismét eltakarta az arcát, és így mondta el Izráel népének az Örökkévaló üzeneteit és parancsait. Mivel a nép látta, hogy Mózes arcáról sugárzik a fény, ő eltakarta az arcát előlük, amíg vissza nem ment az Örökkévaló jelenlétébe, hogy beszéljen vele. Mózes összegyűjtötte Izráel egész közösségét, és ezt mondta nekik: „Ezeket parancsolta az Örökkévaló nektek: »Hat napon keresztül végezzétek a munkátokat, de a hetedik nap a szombati nyugalom szent napja, amely az Örökkévaló számára van elkülönítve. Aki ezen a napon is közönséges munkát végez, az halállal bűnhődjön! Szombaton még tüzet se gyújtsatok otthonaitokban!«” Mózes kihirdette Izráel egész közösségének: „Ezt parancsolta az Örökkévaló: »Gyűjtsétek össze, amit az Örökkévalónak akartok ajándékozni! Mindenki szabad elhatározásából hozzon ajándékot az Örökkévalónak! Ezeket a dolgokat gyűjtsétek össze: aranyat, ezüstöt, bronzot; kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonalat, finom fehér lenvásznat; kecskeszőrt, vörösre festett kosbőrt, kikészített állatbőröket, sittim fát; világításra szolgáló olívaolajat; balzsamot és illatszereket a felkenetés szent olajához és a szent füstölőszerhez; ónix-köveket és egyéb drágaköveket, hogy befoglalják az efódba és a hósenbe. Akik közöttetek jól értenek a különböző mesterségekhez, jöjjenek, és készítsenek el mindent, amit az Örökkévaló parancsolt: a Szent Sátor takaróit, kapcsait, rácsait, reteszeit, oszlopait és az oszlopok talpait; a Szövetségládát, annak fedelét és rúdjait; a szent kenyerek asztalát, annak rúdjait, eszközeit és a szent kenyereket; az arany mécstartót, annak eszközeit, mécseseit és a hozzá való olajat; az illatáldozati oltárt és annak rúdjait; a felkenetés olaját és a füstölőszert; a Szent Sátor bejárati függönyét; az égőáldozati oltárt, annak bronzrostélyát, rúdjait és eszközeit; a mosdómedencét és annak állványát; az udvar kerítésének függönyeit, oszlopait, az oszlopok talpait; az udvar bejáratának függönyét; a Sátor cövekeit, az udvar kerítésének cövekeit és a feszítő köteleket; a papi ruhákat a szent helyen való szolgálathoz: Áron szent főpapi ruháját és Áron fiainak papi ruháit.«” Ezután a gyűlés feloszlott, és Izráel közössége hazament. Akiket szívük indított, és szellemük készségessé tett, elhozták adományaikat az Örökkévalónak. Összegyűjtötték a Szent Sátor és a papi ruhák elkészítéséhez szükséges anyagokat, és a Sátorban végzendő szolgálatokhoz szükséges dolgokat. Jöttek a férfiak és asszonyok, és készségesen hozták arany ékszereiket: ruhákra való díszes csatokat, fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle egyéb ékszert, és az Örökkévalónak ajándékozták. Mindenki azt hozta, amije volt. Hoztak különböző fonalakat: kéket, bíborpirosat, skarlátvöröset, finom lenfonalat és kecskeszőrt, vörösre festett kosbőrt és kikészített állatbőrt. Akinek ezüst- vagy bronztárgyai voltak, azokat hozták ajándékul az Örökkévalónak. Akinek sittim fája volt, azt ajánlotta föl. Azok az asszonyok, akik ehhez értettek, a saját kezükkel fonták meg a fonalakat: kéket, bíborpirosat, skarlátvöröset és finom lenfonalat. Azok az asszonyok, akik értettek hozzá, és készségesek voltak, fonalat fontak a kecskeszőrből. A nép vezetői hoztak ónix-köveket és egyéb drágaköveket az efód és a hósen elkészítéséhez. Ezen kívül hoztak még olívaolajat a mécsesekhez, meg különféle illatszereket a felkenetés olajához és a jó illatú füstölőszerhez. Így hozták el önkéntes ajándékaikat a nép közül mindazok — asszonyok és férfiak egyaránt —, akiket szívük indított, hogy el lehessen végezni mindazt a munkát, amelyet az Örökkévaló Mózes által elrendelt. Ezután Mózes kihirdette Izráel népének: „Nézzétek! Az Örökkévaló név szerint elhívta Júda törzséből Becalélt, aki Húr fiának, Úrinak a fia. Betöltötte őt Isten Szellemével, bölccsé és értelmessé tette, megajándékozta tudással, mesterségbeli és művészi képességgel mindenféle munkához. Ezért Becalél képes arra, hogy aranyból, ezüstből és bronzból elkészítse a Szent Sátorhoz szükséges felszereléseket, ért a drágakövek véséséhez és befoglalásához, az ács- és asztalosmunkákhoz és mindenféle egyéb mesterséghez is. Ezen felül Becalélt az Örökkévaló arra is képessé tette, hogy tanítsa a többieket. Ebben a Dán törzséből való Oholíáb, Ahíszámák fia is segíteni fog neki. Az Örökkévaló felruházta mindkettőjüket azzal a képességgel, hogy el tudják végezni a szükséges fafaragó-, ötvös-, szövő- és hímzőmunkát. El tudják készíteni a Sátorhoz szükséges mintás szövött anyagokat is, kék, bíborpiros, skarlátvörös fonalakból és finom lenfonálból. Most tehát Becalél, Oholíáb és a többi mesterember készítsék el a Szent Sátrat és annak minden fölszerelését, ahogyan megparancsolta az Örökkévaló. Mert ő adott nekik bölcsességet és értelmet, hogy mindent el tudjanak készíteni, ami szükséges.” Ezután Mózes hívatta Becalélt, Oholíábot és a többi mesterembert. Ezeknek az Örökkévaló bölcsességet adott, hogy mindent el tudjanak készíteni, és önként felajánlották, hogy el is végzik a szükséges munkákat. Mózes átadta nekik az összes ajándékot, amelyet Izráel népe a Szent Sátor építéséhez összehordott, hogy ezekből készítsenek el mindent. Azonban a nép továbbra is minden reggel hozta az önkéntes ajándékokat. Ezért a mesterek, akik a Szent Sátor különböző részein dolgoztak, Mózeshez mentek, és ezt mondták: „Többet hordott össze a nép, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy mindent elkészítsünk, amit az Örökkévaló parancsolt.” Akkor Mózes kihirdette a táborban, hogy a továbbiakban már senki ne készítsen újabb ajándékot a Szent Sátorhoz. Ezután a nép már nem hozott több ajándékot. Amit addig a napig összegyűjtöttek, az valóban elegendő volt az egész munka elvégzéséhez, sőt, még maradt is belőle felesleg. A mesterek hozzákezdtek a Szent Sátor munkálataihoz. Készítettek 10 egyforma sátorlapot finom fehér lenvászonból. Mindegyiket kerubok figuráival díszítették, kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal. Mindegyik sátorlap hossza 28, a szélessége 4 könyök volt. Öt sátorlapot a hosszabb oldaluknál összekapcsoltak egyetlen nagy takaróvá. Majd a másik 5 sátorlapból is készítettek egy hasonló takarót. Azután ezt a két takarót összekapcsolták a végükre varrt, kék fonálból készült hurkok segítségével. Ötven ilyen hurok volt mind a két nagy takaró szélén, egymással szemben. Azután készítettek 50 aranykapcsot. A hurkokat párosával, aranykapcsok segítségével erősítették össze. Így lett a Sátor egyetlen egésszé. Készítettek 11 egyforma, kecskeszőr takarót, hogy azokkal az előző, belső lenvászon sátorlapot befedjék. Ezek a kecskeszőr takarók egyenként 30 könyök hosszúak és 4 könyök szélesek voltak. Ezek alkották a második réteget, amely a Sátort befedi. Öt sátorlapot a hosszabb oldaluknál összekapcsoltak egyetlen nagy takaróvá. Majd a maradék 6 sátorlapból is készítettek egy ehhez hasonló nagy takarót. Ezt a kettőt összeerősítették a végükre varrt, fonálból készült hurkok segítségével. Ötven ilyen hurok volt mind a két takaró szélén, egymással szemben. Azután készítettek 50 bronzkapcsot. A hurkokat párosával, a bronzkapcsok segítségével összekapcsolták. Így lett a kettő egyetlen sátortakaróvá. Készítettek ezeken kívül egy harmadik takarót is vörösre festett kosbőrökből, majd azon fölül még egy negyediket legkívülre, kikészített állatbőrökből. A Szent Sátor oldalai számára sittim fából rácsokat készítették, amelyeket függőlegesen fölállítottak egymás mellé. Minden rács 10 könyök magas és másfél könyök széles volt. A két szélükön egy-egy függőleges rúd állt, amelyeket keresztlécek kapcsoltak össze. Minden rács erre a mintára készült. Húsz rácsot illesztettek egymás mellé, ez lett a Sátor déli oldala. Minden rácsot két, ezüstből öntött téglára állítottak, amelyekbe a rács két szélső rúdja beleilleszkedett. Tehát a 20 rács alatt összesen 40 ezüsttégla feküdt. Ugyanígy készítettek az északi oldal számára is 20 rácsot. Azok is 40 ezüsttéglán álltak: minden rács két ezüsttéglán. A nyugati oldalt 6 rácsból készítették. Ezen kívül még 1-1 rácsot állítottak a nyugati oldal két sarkára. A sarokrácsokat mindkét saroknál összeillesztették a szomszédos rácsokkal, az aljuktól a tetejükig, ahol aranykarika kapcsolta őket össze. Tehát a nyugati oldalon összesen 8 rács állt, és mindegyik alatt 2-2 ezüst-tégla. Az északi, déli és a hátsó, vagyis a nyugati oldalon egyaránt 5-5 ilyen vízszintes reteszrúd rögzítette a rácsokat egymással párhuzamosan. A hátsó, vagyis a nyugati oldal egész hosszában a középső reteszrúd a rácsokon belül volt. Arannyal borították be a rácsokat és a retesz-rudakat is. A rácsokon aranykarikák voltak, hogy ezekbe illeszkedjenek a retesz-rudak. Készítettek kárpitot finom fehér lenvászonból a Szent Sátor belsejébe, amelyet hozzáértő mesterek kerubok figuráival díszítettek; kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal. A kárpitot 4 oszlopra függesztették. Az oszlopok sittim fából készültek, arannyal vonták be őket. Minden oszlop egy-egy ezüst-talpon állt. Az oszlopok tetején aranyhorgok voltak, ezekre akasztották föl a kárpitot. Az egész Sátor bejáratára készítettek egy függönyt finom fehér lenvászonból. Ezt kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonallal készült hímzésekkel díszítették. A függönyt 5 oszlop tartotta, a tetejükön lévő aranyhorgok segítségével. Az oszlopokat arannyal burkolták be, és egy-egy bronztéglán álltak. Azután Becalél készített egy ládát sittim fából, amelynek hosszúsága két és fél, szélessége és magassága pedig egyaránt másfél könyök volt. Beborította kívül-belül színarannyal, és felülre aranyszegélyt készített. Öntött 4 karikát aranyból, és a láda négy sarkára erősítette azokat. Két karika volt az egyik oldalon, és kettő vele szemben. Készített két rudat sittim fából, és azokat is bevonta arannyal. Ezeket beleillesztette a láda oldalain lévő karikákba, hogy azok segítségével a láda hordozható legyen. A láda fedelét tiszta aranyból készítette. Ennek hossza és szélessége szintén két és fél, illetve másfél könyök volt. Készített aranyból két kerub-szobrot a fedél két végére aranyból, ötvösmunkával és kovácsolással. A fedelet és a kerub-szobrokat egyetlen darab aranyból alakította ki. A kerub-szobrok kiterjesztett szárnyakkal egymás felé fordultak. Arcuk a fedél felé nézett, szárnyaikkal pedig betakarták a fedelet. Becalél készített egy asztalt sittim fából, amelynek hossza két, szélessége egy, és magassága másfél könyök volt. Beborította tiszta arannyal, és fölül készített rá körös-körül aranyból egy peremet, amely a fölső részén egy tenyérnyi széles volt. Erre egy aranyszegélyt helyezett. Készített 4 öntött aranykarikát, és fölerősítette azokat az asztal lábaira, a négy fölső saroknál, a kerethez közel. Az aranykarikák tartják a rudakat, amelyekkel hordozzák az asztalt. Készített két rudat sittim fából, és azokat is beborította arannyal. Ezeket beleillesztette a karikákba, hogy azok segítségével az asztal hordozható legyen. Készített az asztalhoz színaranyból tálakat, csészéket, kanalakat, kancsókat és kelyheket az italáldozathoz. Becalél elkészítette a mécstartót is színaranyból, ötvösmunkával. Egyetlen darab aranyból készült az egész, kalapáccsal formálta minden részét az ötvösök mestersége szerint: az alapját, törzsét, oldalágait, gömbjeit és virág-formájú kelyheit. A mécstartó törzséből jobbra is, balra is 3-3 oldalág indult, vagyis összesen 6 ága volt a törzsén kívül. Mind a hat oldalágán 3-3 mandulavirág formájú kehely volt, s benne egy-egy gömb, a belőle induló szirmokkal. A középső törzsén is ugyanilyen kelyhek, gömbök és virágok voltak, de egymás fölött négy rendben. A törzsön lévő alsó 3 gömb fölött indultak az ágak jobbra és balra. Így indult ki 3 gömbtől összesen hat oldalág. Az egész mécstartó, ágaival, virágaival, gömbjeivel és minden részével együtt egyetlen darab színaranyból készült, és kalapáccsal formálták ki. Készített Becalél aranyból 7 olajmécsest, meg a mécsek gondozásához szükséges eszközöket és hamutartókat is. Az egész mécstartó — a hozzá tartozó eszközökkel együtt — egy talentum színaranyból készült. Elkészítette Becalél az illatáldozati oltárt is sittim fából, amelynek széle-hossza egy, magassága két könyök volt. Az oltár fölső négy sarkán egy-egy szarv alakú kiemelkedés volt, de az oltárral egy darabból kialakítva. Az egészet teljesen bevonta tiszta arannyal, és a fölső részén egy körbe futópárkányt alakított ki. Két átellenes oldalára 2-2 aranykarikát erősített a párkány alatt, az oltár sarka közelében. Ezekbe a karikákba helyezte a rudakat, amelyekkel az egész oltárt hordozni lehetett. A két rudat is sittim fából készítette, s ezeket is bevonta arannyal. Elkészítette a felkenetésre szolgáló szent olajat és jó illatú füstölőszert az illatszer-készítők mestersége szerint. Becalél elkészítette a négyzet alakú égőáldozati oltárt is sittim fából. Ennek széle-hossza 5, a magassága pedig 3 könyök volt. A négy sarkán egy-egy szarv emelkedett ki, de úgy, hogy az oltár és a szarvai egy darabból készültek. Az egész oltárt bronzlemezzel borította Becalél. Készített hozzá mindenféle használati eszközt is bronzból: edényeket, lapátokat, csészéket, villákat és parázs-serpenyőket. Készített egy bronzrostélyt, amelynek négy sarkán egy-egy vastag bronzkarika volt, hogy a hordozásra szolgáló rudakat abba illesszék. A rácsot az oltár belsejébe helyezte, hogy az félmagasságban helyezkedjen el. Az oltár hordozásához szolgáló sittim fa rudakat is bevonta bronzzal. A rudakat az oltár két átellenes oldalán lévő karikákba illesztette, így lehetett hordozni az oltárt. Az oltár alul-fölül nyitott volt, a fala pedig deszkákból készült. Elkészítette a mosdómedencét és az állványt is bronzból. Ehhez a bronzot azok az asszonyok ajándékozták, akik a Találkozás Sátorának bejáratánál szolgáltak: a saját bronztükreiket adták oda. Azután elkészítette Becalél a Szent Sátort körülvevő udvar kerítését finom fehér lenvászonból. A déli oldalon a kerítés 100 könyök hosszú volt, és 20 oszlop tartotta. Minden oszlop egy-egy bronztalpon állt. Az oszlopok tetején lévő horgok ezüstből készültek, és az összekötő rudakat is ezüsttel borították. Az északi oldal ugyanígy készült: 100 könyök hosszú volt, és 20 oszlop tartotta, amelyek bronztalpakon álltak. Ugyanolyanok voltak a horgok és az összekötő rudak is. A rövidebb nyugati oldal hossza 50 könyök volt, 10 oszloppal, egyébként ugyanolyan volt, mint a hosszú oldalak. A keleti oldalon szintén 50 könyök volt az udvar szélessége. Ennek az oldalnak a közepén volt a bejárat, és mellette jobbról-balról folytatódott a kerítés 15-15 könyök hosszúságban, 3-3 oszloppal, amelyek szintén bronztalpakon álltak. Az udvar kerítését körös-körül finom fehér lenvászonból készült függöny alkotta. Az udvar minden egyes oszlopának talpa bronzból készült, az oszlopfőket azonban ezüsttel borították be. Az oszlopokat a tetejükön körös-körül ezüsttel borított rudak kapcsolták össze. A keleti oldalon középen készült az udvar bejárata, amelyet függöny takart 20 könyök hosszúságban. A bejárat magassága ugyanúgy 5 könyöknyi volt, mint a kerítés magassága. A függöny finom fehér lenvászonból készült, amelynek díszítéséhez kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonalat használtak. A függönyt 4 oszlop tartotta, amelyek egy-egy bronztalpon álltak. Az oszlopfőket ezüsttel borították, és ezüstből készültek a függönyt tartó huzalok és horgok is. A Szent Sátor és a kerítés tartócövekei mind bronzból készültek. Mózes megparancsolta a lévitáknak, hogy vegyenek számba, és jegyezzenek föl mindent, amit a Szent Sátor, vagyis a Szövetség Sátora építéséhez fölhasználtak. Ítámár, Áron főpap fia vezetésével készítették a léviták ezt a leltárt. A Júda törzséből való Becalél (aki Húr fiának, Úrinak volt a fia) mindent úgy készített el, ahogyan az Örökkévaló azt Mózesnek megparancsolta. Segített Becalélnek a Dán törzséből való Oholíáb, Ahíszámák fia, aki kiválóan értett a tervezéshez és kivitelezéshez is. Mestere volt a famunkáknak, szövésnek és hímzésnek. Értett a finom lenvásznak készítéséhez, és a kék, bíborpiros és skarlátvörös színű fonállal való szövéshez és hímzéshez. A szent hely építése során fölhasznált aranyat teljes egészében Izráel népe gyűjtötte össze ajándékul. Ennek mennyisége 29 talentum és 730 sékel volt, a szent mérték szerint. Az ezüst teljes mennyisége, amelyet összegyűjtöttek, amikor a népet megszámolták, 100 talentum és 1 775 sékel volt, a szent sékel szerint. Minden 20 éves és annál idősebb férfit számba kellett venni Izráel népében. A népszámlálás eredménye szerint 603 550 férfit számoltak össze. Mindegyiküknek 1-1 beka, vagyis fél sékel ezüstöt kellett fizetniük, a szent sékel szerint. Ebből az ezüstből 100 talentumot arra használtak, hogy elkészítsék az ezüst-téglákat. Ezekre állították fel a Szent Sátor oldalának és az udvar kerítésének rácsait, meg a szentély belsejében lévő kárpit oszlopait. Összesen 100 ezüst talpat készítettek, s mindegyikhez 1 talentum ezüstöt használtak föl. A fennmaradó 1 775 sékel ezüstből készítették az oszlopfők ezüstborítását, az udvar kerítésének oszlopaihoz, meg a kerítés függönyének ezüsthorgait és huzalait. Az összegyűjtött bronz teljes mennyisége 70 talentum és 2 400 sékel volt. Ebből készítették a Szent Sátor bejárati oszlopainak talpait, az égőáldozati oltár borítását, rostélyát és eszközeit, az udvar kerítésének deszkáihoz a talpakat, az udvar bejáratának oszlopaihoz a talpakat, a Szent Sátor cövekeit és az udvar kerítésének a cövekeit. Becalél és társai elkészítették azokat a ruhákat — kék, bíborpiros és skarlátvörös fonalak felhasználásával — amelyeket a papoknak a szent helyen való szolgálatuk során viselniük kell, és Áron főpap ruháit is. Pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló Mózesnek meghagyta. Elkészítették az efódot finom, fehér lenvászonból, amelyre kék, bíborpiros, skarlátvörös és aranyfonallal készítették a hímzéseket. Az aranyat előbb vékony lemezzé kalapálták, majd keskeny csíkokra vágták, amelyekből fonalat sodortak. Így nyerték az arany hímzőfonalat, amelyet a kék, bíborpiros és skarlátvörös fonállal együtt a minták hímzéséhez használtak. Az efód két darabját a két vállpánttal kapcsolták össze. Az efód öve is ugyanazokból az anyagokból készült, mint maga az efód, ahogyan azt az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. Elkészítették a két, csiszolt ónix-követ, és rájuk vésték Izráel 12 fiának nevét, ahogyan a pecsétgyűrűk drágakövét szokás kivésni. Majd mindkettőt aranyba foglalták, az efód vállpántjaira erősítették, hogy emlékeztessenek Izráel népére, ahogy azt az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. Elkészítették a hósent is művészi munkával, ugyanazokból az anyagokból, mint az efódot: finom, fehér lenvászonból, és arany, kék, bíborpiros és skarlátvörös fonalból. Négyzet alakú volt: széle-hossza egy-egy arasznyi. Két rétegű volt, és fölül nyitott, mint egy zseb. A külsején 12 drágakövet helyeztek el 4 sorban. Az első sor: rubin, topáz, smaragd. A második sor: gránát, lápisz lazuli, gyémánt. A harmadik: cirkon, achát, ametiszt. A negyedik: krizolit, ónix, jáspis. Mindegyik drágakövet aranyba foglalták. A drágakövekre rávésték Izráel 12 fiának nevét: minden kőre egyet-egyet. Úgy vésték rá a kövekre a 12 törzs nevét, ahogyan a pecsétgyűrűk kövét szokás kivésni. Készítettek színaranyból zsinór formájú fonott láncokat a hósen rögzítéséhez. A hósen fölső két sarkára egy-egy aranyfoglalatot készítettek, s ezekbe egy-egy aranykarikát illesztettek. Ezekhez rögzítették az aranyzsinórok egyik végét. A másik végét pedig az efód vállrészén lévő ónix-kövek foglalatához rögzítették úgy, hogy a hósen az efód fölött helyezkedett el. Ilyen aranykarikákat illesztettek a hósen alsó két sarkán is, a belső szegélyére, az efódhoz közel. Az efód vállpántjának alsó részére is készítettek két aranykarikát, közel az övhöz. A hósen alsó sarkán lévő karikákat kék zsinórral erősítették az efódon lévő karikákhoz. Így rögzítették a hósent a pap mellén az efód öve fölött, hogy az a helyén maradjon, ahogy az Örökkévaló Mózesnek meghagyta. Elkészítették kék színű vászonból a felsőruhát is, amelyet a pap az efód alatt visel. A közepén kerek kivágás készült a fej számára. A kivágás szegélyét hímzéssel erősítették meg, hogy be ne szakadjon. A kék ruha alsó szegélyére gránátalmákat hímeztek kék, bíborpiros, skarlátvörös és fehér lenfonállal. Azután készítettek csengettyűket színaranyból. Két hímzett gránátalma közé egy-egy aranycsengettyűt erősítettek a ruha alsó szegélyén körös-körül. Ezt a ruhát kellett a főpapnak viselnie, amikor a szent helyen szolgált, ahogy azt az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. Áron és fiai számára készítettek hosszú ingeket finom lenvászonból. Ugyanebből a vászonból készítették a turbánt, az inghez tartozó övet és az alsóneműt is. Az inghez tartozó öv is ebből az anyagból készült, de kék, bíborpiros, skarlátvörös fonallal hímezve, ahogy azt az Örökkévaló Mózesnek meghagyta. Készítettek egy színarany homlokpántot is, amelyre ezt a feliratot vésték, úgy, ahogyan a pecsétgyűrűkre szokták: AZ ÖRÖKKÉVALÓNAK SZENTELVE. A pántot kék fonállal erősítették a turbán elejére, úgy, ahogyan az Örökkévaló Mózesnek meghagyta. Így tehát befejezték a Szent Sátor minden részének munkálatait. Becalél és társai mindent úgy készítettek el, ahogy az Örökkévaló Mózesnek meghagyta. Azután megmutatták Mózesnek a Szent Sátor összes alkotórészét és felszerelését: a belső takarókat; az oldalfalak rácsait, kapcsait, reteszeit; az oszlopokat; az oszlopok és rácsok talpait; a vörösre festett kosbőr-takarót, a kikészített állatbőrökből készült takarót; a kárpitot és a függönyt; a Szövetségládát, annak fedelét és rúdjait; a szent kenyerek asztalát, eszközeit és a szent kenyereket; az arany mécstartót, annak eszközeit, mécseseit és a hozzá való olajat; az arany illatáldozati oltárt; a felkenetés olaját és a jó illatú füstölőszert; a Sátor bejárati függönyét; a bronz égőáldozati oltárt, annak bronzrostélyát, rúdjait és eszközeit; a mosdómedencét és annak állványát; az udvar kerítésének függönyeit, oszlopait és az oszlopok talpait; az udvar bejáratának függönyét és annak köteleit és cövekeit. Mindent megmutattak Mózesnek, ami a Szent Sátorhoz (a Találkozás Sátorához), és az abban végzendő szolgálathoz szükséges. Azután megmutatták a papi ruhákat, amelyeket a szent helyen való szolgálathoz készítettek: Áron szent főpapi ruháját és Áron fiainak papi ruháit. Becalél és társai mindent úgy készítettek el, ahogy az Örökkévaló azt Mózesnek meghagyta. Mózes gondosan megvizsgálta az elkészült tárgyakat, és megállapította, hogy valóban mindent arra a mintára készítettek, amelyet az Örökkévaló mutatott, illetve parancsolt. Ezután Mózes megáldotta őket. Ezután az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Az első hónap első napján állítsd föl a Szent Sátrat, vagyis a Találkozás Sátorát! Helyezd el benne a Szövetségládát, majd akaszd elé a kárpitot, hogy eltakarja. Helyezd el a szent kenyerek asztalát, és tedd rá mindazt, ami oda tartozik. Tedd a helyére az arany mécstartót, helyezd rá a mécseseket. Tedd a helyére az arany illatáldozati oltárt, a kárpit elé, a Szövetségládával szemben. Tedd a helyére a Sátor bejárati függönyét. Helyezd el az égőáldozati oltárt a Sátor bejárata elé, majd a mosdómedencét is az oltár és a Sátor közé. Töltsd meg a mosdómedencét vízzel. Állítsd föl az udvar kerítését, majd tedd a helyére az udvar bejáratának függönyét. Ezután vedd a fölkenetés szent olaját, és kenj meg vele mindent, amit eddig fölállítottál és elrendeztél. Így szenteld föl a Szent Sátrat és minden fölszerelését, hogy szent legyen. Az égőáldozati oltárt és annak minden eszközét is kend meg a felkenetés olajával. Így szenteld meg, hogy egészen szent legyen. A mosdómedencét és annak állványát is kend meg, így szenteld föl azt is. Azután vezesd Áront és a fiait a Találkozás Sátorának bejárata elé, és mosd le őket vízzel. Öltöztesd föl Áront a szent főpapi ruhákba, majd kend föl őt — így szenteld föl főpappá, hogy szolgálhasson nekem ebben a tisztségben. Azután hozd oda a fiait, és add rájuk a hosszú lenvászon inget, majd őket is kend meg a szent olajjal, mint az apjukat, Áront, hogy ők is papjaim legyenek. Ez a felkenetés örökre papjaimmá teszi őket és utódaikat, nemzedékről nemzedékre.” Mózes mindent úgy tett, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. Az Egyiptomból való kivonulástól számított második év első hónapjának első napján fölállították a Szent Sátrat. Mózes először magát a Sátrat állította fel. Lefektette az oldalrácsok ezüst-talpait, majd azokra fölállította a rácsokat, helyükre illesztette a reteszeket, és felállította az oszlopokat is. Kifeszítette a sátorlapokat és a takarókat, amelyek a Sátrat befedték — úgy, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. A két kőtáblát elhelyezte a Szövetségládában, és a fedelet is rátette. A hordozó-rudakat a helyükre illesztette, majd a Szövetségládát elhelyezte a Sátorban, és eléje akasztotta a kárpitot, hogy eltakarja — úgy, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. A szent kenyerek asztalát is elhelyezte a Sátorban, a kárpiton kívül, a szentély északi oldalán. Rátette a szent kenyereket, az Örökkévaló elé — úgy, ahogyan ő parancsolta. Az arany mécstartót is a Sátorban, a szentélyben helyezte el, annak déli oldalára, az asztallal szemben. A mécseseket föltette a mécstartóra, az Örökkévaló elé — úgy, ahogyan ő parancsolta. Az arany illatáldozati oltárt is elhelyezte a Sátorban, a kárpit elé. Ezen az oltáron Mózes jó illatú áldozatot mutatott be az Örökkévalónak — úgy, ahogyan ő parancsolta. Azután a Sátor bejárata elé akasztotta a függönyt. Elhelyezte az égőáldozati oltárt a Sátor bejárata elé, majd égő- és ételáldozatot mutatott be rajta az Örökkévalónak — úgy, ahogyan ő parancsolta. Felállította a mosdómedencét is az oltár és a Sátor közé, és megtöltötte vízzel a mosakodáshoz. Mózes, Áron, és Áron fiai ebben mosták meg kezüket és lábukat. Minden alkalommal megmosakodtak, mielőtt bementek a Szent Sátorba, vagy az égőáldozati oltárhoz léptek — úgy, ahogyan az Örökkévaló parancsolta Mózesnek. Fölállította az udvar kerítését, amely a Sátrat és az oltárt körülvette. Végül felakasztotta az udvar bejáratára a függönyt. Ezzel Mózes befejezte a Szent Sátor fölállításának munkáját. Ezután a felhő betakarta a Találkozás Sátorát, és az Örökkévaló dicsősége betöltötte a Szent Sátort. Még Mózes sem tudott bemenni a Találkozás Sátorába, mert a felhő nyugodott azon; és az Örökkévaló dicsősége betöltötte a Szent Sátort. Valahányszor fölszállt a felhő a Szent Sátorról, Izráel tábora útnak indult. De ha a felhő nem szállt fel, nem mozdultak ők sem. Mindaddig egy helyben maradtak, amíg a felhő fel nem szállt. Mert nappal az Örökkévaló felhője nyugodott a Szent Sátoron, éjjel pedig tűz világított a felhőben. Izráel egész népe látta ezt nap mint nap, vándorlásuk egész ideje alatt. Az Örökkévaló szólította Mózest a Találkozás Sátorából, és így szólt hozzá: „Ezt mondd Izráel népének: Amikor közületek valaki áldozatot hoz az Örökkévalónak, az áldozatra szánt állat a következők egyike lehet: szarvasmarha, juh, vagy kecske. Ha szarvasmarhát hoz égőáldozatul, akkor az csakis ép és egészséges bika legyen. Vezesse a bikát a Találkozás Sátorának bejáratához, hogy az Örökkévaló elfogadja azt áldozatul. Azután tegye a kezét az állat fejére, amelyet az Örökkévaló így elfogad égőáldozatul, hogy engesztelést szerezzen annak az embernek, aki hozta. Ezután vágják le a bikát ott, az Örökkévaló előtt. Az Áron rendjéből való papok pedig mutassák be áldozatul a vért az oltáron, amely a Találkozás Sátora előtt van: hintsék a vért körös-körül az oltár négy oldalára. Nyúzzák meg az állatot, és vágják részeire. [7-8] Ezalatt az Áron rendjéből való papok gyújtsanak tüzet az oltáron, majd helyezzék el ezeket a részeket — a fejet és a hájat is — az égő fára. *** A beleket és a lábszárakat azonban előbb vízben mossák meg. Azután a pap égesse el az oltáron az egész állatot. Égőáldozat ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Ha valaki juhot, vagy kecskét hoz égőáldozatul az Örökkévalónak, akkor az csakis ép és egészséges kos, vagy bak legyen. Az oltár északi oldalánál vágják le az áldozati állatot az Örökkévaló előtt. Az Áron rendjéből való papok hintsék a vért körös-körül az oltár négy oldalára. Az állat testét vágják részeire, és tegyék külön a fejét és a hájat. Majd helyezzék el ezeket a részeket — a fejet és a hájat is — az égő fára. A beleket és a lábszárakat azonban előbb vízben mossák meg. Azután a pap égesse el az oltáron az egész állatot. Égőáldozat ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Ha valaki madarat hoz égőáldozatul az Örökkévalónak, akkor az gerle, vagy galambfióka legyen. A pap vigye az oltárhoz, tekerje ki a nyakát, majd égesse el az oltár tüzén. Előbb azonban a vérét folyassa ki az oltár falára, a begyét meg a farokrészét pedig mindenestül távolítsa el, és dobja az oltár keleti oldalán a hamu helyére. A madarat a szárnyainál fogva hasítsa fel, de ne vágja szét két darabra. A pap égesse el a madarat egészen a tűzben, az oltáron égő fa lángjában. Égőáldozat ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Amikor valaki lisztáldozatot hoz az Örökkévalónak, akkor a legfinomabb lisztből hozzon, öntsön rá olívaolajat és tegyen rá tömjént. Azután vigye az Áron rendjéből való papokhoz. A pap vegyen ki a lisztből és az olajból egy maroknyit, de úgy, hogy az összes tömjén a kivett részben legyen. Ezt a maroknyi részt — amely az egész áldozatot jelképezi — égesse el az oltár tüzén. Kedves illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Ami pedig megmarad belőle, az legyen Ároné és a papoké, mivel ez a legszentebb rész, hiszen az Örökkévalónak fölajánlott ajándékból való. Amikor kemencében sült ételekből hozol áldozatot az Örökkévalónak, akkor a legfinomabb lisztből készíts olívaolajjal gyúrt kovász nélküli lepényeket, vagy olívaolajjal megkent lángosokat. Ha sütőlapon készíted el áldozatul a lepényeket, akkor is a legfinomabb lisztből készítsd, olívaolajjal gyúrd meg, de ne legyen benne kovász. Miután megsült, törd darabokra, és önts rá olívaolajat. Lisztáldozat ez. Ha edényben készíted el, akkor is a legfinomabb lisztből készítsd, olívaolajjal gyúrd meg, de ne legyen benne kovász. Az így elkészített áldozatot vidd az Örökkévaló elé, és add oda a papnak, ő pedig vigye az oltárhoz. A pap vegyen ki belőle egy részt — amely az egész áldozatot jelképezi —, és égesse el az oltár tüzén. Kedves illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Ami pedig megmarad belőle, az legyen Ároné és a papoké, mivel ez a legszentebb rész, hiszen az Örökkévalónak fölajánlott ajándékból való. Minden lisztáldozat, amit az Örökkévalónak áldozol, kovász és élesztő nélkül készüljön, mivel ami kovászt, élesztőt, vagy mézet tartalmaz, az nem kerülhet az oltárra ajándékul. Bár amikor az első termésből hozol az Örökkévalónak áldozatot, akkor hozhatsz olyan dolgokat is, amelyekben van kovász, élesztő, vagy méz, de ezek nem kerülhetnek föl az oltárra kedves illatú ajándékként. Minden lisztáldozatodat sózd meg, mielőtt fölviszed az Örökkévalónak. Ne hiányozzon a só egyetlen lisztáldozatról sem, mert a só Istened szövetségét jelképezi, ezért minden áldozatodat sóval mutasd be. Amikor az első termésből mutatsz be áldozatot az Örökkévalónak, az első kalászokból kipergetett gabonából készíts tűzön pörkölt gabonadarát. Önts rá olívaolajat és tegyél rá tömjént. Gabonaáldozat ez. A pap égesse el annak egy részét — egy maroknyi gabonadarát, olívaolajat és az összes tömjént. Ajándék ez az Örökkévalónak. Amikor valaki szarvasmarhát akar hálaáldozatként hozni az Örökkévalónak, akkor az áldozatra szánt állat lehet bika, vagy tehén, de feltétlenül ép és egészséges legyen. Vezesse az állatot a Találkozás Sátorának bejáratához, azután tegye kezét az áldozat fejére, majd vágják le azt. Az Áron rendjéből való papok pedig hintsék az áldozat vérét körös-körül az oltár négy oldalára. Az áldozati állat egy részét a papok vigyék az Örökkévalónak ajándékul: a belső szerveken lévő zsíros részeket, a két vesét, a rajtuk lévő zsírral együtt, és a máj zsíros részét. Ezeket az Áron rendjéből való papok égessék el az oltár tüzén az égőáldozattal együtt. Kedves illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Ha valaki juhot, vagy kecskét akar hálaáldozatként hozni az Örökkévalónak, akkor az áldozatra szánt állat lehet hím, vagy nőstény, de feltétlenül ép és egészséges legyen. Ha juhot áldoz, vezesse az állatot az Örökkévaló elé. Tegye a kezét az áldozat fejére, majd vágja le azt a Találkozás Sátora előtt. Az Áron rendjéből való papok pedig hintsék az áldozat vérét körös-körül az oltár négy oldalára. Az áldozati állat egy részét a papok vigyék az Örökkévalónak ajándékul: a belső zsíros részeit és az egész zsíros farkát, amelyet a farokcsigolyánál vágjanak le, azután a két vesét, a rajtuk lévő zsírral együtt, és a máj zsíros részét. Ezeket a pap égesse el az oltár tüzén. Ajándék ez az Örökkévalónak. Ha kecskét áldoz, vezesse az állatot az Örökkévaló elé. Tegye a kezét az áldozat fejére, majd vágja le azt a Találkozás Sátora előtt. Az Áron rendjéből való papok pedig öntsék az áldozat vérét körös-körül az oltár négy oldalára. Az áldozati állat egy részét a papok vigyék az Örökkévalónak tűzáldozatul: a belső zsíros részeit, a két vesét, a rajtuk lévő zsírral együtt, és a máj zsíros részét. Ezeket a pap égesse el az oltár tüzén. Kedves illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Az áldozati állatok zsíros részei különleges áldozatként mind az Örökkévalót illetik meg, ezért soha ne egyétek meg az állatok zsíros részét, se a vérét semmilyen formában! Nemzedékről nemzedékre örökké érvényes rendelkezés ez számotokra, minden lakóhelyeteken.” Az Örökkévaló így szólt Mózesnek: „Ezt mondd Izráel népének: Ha valaki nem szándékosan vétkezik az Örökkévalónak valamely parancsa ellen, és bármi olyat tesz, amit nem szabadna, akkor így kell eljárnia: Ha egy fölkent pap vétkezik, és emiatt az egész nép vétkessé válik, akkor a pap hozzon az Örökkévalónak vétekáldozatul egy ép és egészséges bikát. Vezesse az állatot az Örökkévaló elé, a Találkozás Sátorának bejáratához, azután tegye a kezét az áldozat fejére, majd vágják le a bikát az Örökkévaló előtt. A fölkent pap vigyen be a vérből a Találkozás Sátorába, majd mártsa ujját a vérbe, és hintse a vért hétszer az Örökkévaló előtt a Szentek Szentjének kárpitja felé. Azután kenje meg a vérrel az illatáldozati oltár szarvait, amely az Örökkévaló előtt van, a Találkozás Sátorában. Ami pedig a vérből megmarad, azt öntse a Találkozás Sátora előtt lévő égőáldozati oltár tövére. Majd a pap válassza külön az áldozati állatból az összes kövér részt: a belső szerveken lévő zsíros részeket, a két vesét, a rajtuk lévő zsírral együtt, és a máj zsíros részét — éppen úgy, mint a hálaáldozati bikánál. Ezeket a kövér részeket a pap égesse el az égőáldozati oltár tüzén. [11-12] A bika testének többi részét: bőrét, húsát, fejét, lábszárait, megmaradt belső részeit és ganéját — szóval mindazt, ami még megmaradt belőle, a pap vigye ki a táborból egy rituálisan tiszta helyre. Arra a helyre vigye, ahová a hamut szokták kivinni, és égesse el azokat teljesen egy meggyújtott farakáson. *** Előfordulhat, hogy Izráel népének egész közössége vétkezik, de nem szándékosan. Olyat tesznek, amivel áthágják az Örökkévaló parancsát, de a közösség nem veszi észre, hogy amit tett, az vétek. Ha azonban később fölismerik, hogy vétkeztek, akkor a közösség hozzon az Örökkévalónak vétekáldozatul egy bikaborjút. Vezessék az állatot a Találkozás Sátora elé. Azután a közösség vezetői tegyék a kezüket az áldozat fejére az Örökkévaló előtt, majd vágják le a bikaborjút az Örökkévaló előtt. A fölkent pap vigyen be a vérből a Találkozás Sátorába, majd mártsa ujját a vérbe, és hintse a vért hétszer az Örökkévaló előtt a Szentek Szentjének kárpitja felé. Azután kenje meg a vérrel az illatáldozati oltár szarvait, amely az Örökkévaló előtt van, a Találkozás Sátorában. Ami pedig a vérből megmarad, azt öntse a Találkozás Sátora előtt lévő égőáldozati oltár tövére. Majd a pap válassza külön az áldozati állatból az összes kövér részt, és égesse el azokat az oltár tüzén. Éppen úgy tegyen mindent, mint a vétekáldozati bikánál. Így tisztítsa meg a pap a szent helyet, és az Örökkévaló megbocsát népének. A bika testének többi részét a pap vigye ki a táborból és égesse el, ahogyan az előbbi esetben történt. Ez a közösség vétekáldozata. Előfordulhat, hogy a fejedelem vétkezik, de nem szándékosan, és valami olyat tesz, amit Istene, az Örökkévaló megtiltott. Amikor azonban tudtára adják, hogy vétkezett, hozzon az Örökkévalónak vétekáldozatul egy ép és egészséges kecskebakot. Tegye a kezét a bak fejére, és vágják le azt az Örökkévaló előtt, azon a helyen, ahol az égőáldozatokat szokták levágni. Vétekáldozat ez. A pap vegyen a vétekáldozat véréből, és az ujjával kenje meg az égőáldozati oltár szarvait, a vér maradékát pedig öntse az oltár tövéhez. Az áldozati állat belső részeiből az összes kövéret égesse el a pap az oltár tüzén, ugyanúgy, mint a hálaáldozatnál. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap a fejedelem vétkétől, és az Örökkévaló megbocsát a fejedelemnek. Előfordulhat, hogy valaki a nép közül vétkezik, de nem szándékosan, és valami olyat tesz, amit Istene, az Örökkévaló megtiltott. Amikor azonban tudtára adják, hogy vétkezett, hozzon az Örökkévalónak vétekáldozatul egy ép és egészséges nőstény kecskét. Tegye a kezét a vétekáldozati kecske fejére, és vágja le azt az Örökkévaló előtt, azon a helyen, ahol az égőáldozatokat szokták levágni. A pap vegyen a vétekáldozat véréből, és az ujjával kenje meg az égőáldozati oltár szarvait, a vér maradékát pedig öntse az oltár tövéhez. Az áldozati állat belső részeiből — ugyanúgy, mint a hálaáldozatnál — az összes kövéret válassza külön, és égesse el a pap az oltár tüzén kedves illatú ajándékként, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap az illető vétkétől, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek. Ha juhot hoz az Örökkévalónak vétekáldozatul, akkor ép és egészséges nőstény juh legyen az. Tegye a kezét a vétekáldozati bárány fejére, és vágja le azt az Örökkévaló előtt, azon a helyen, ahol az égőáldozatokat szokták levágni. A pap vegyen a vétekáldozat véréből, és az ujjával kenje meg az égőáldozati oltár szarvait, a vér maradékát pedig öntse az oltár tövéhez. Az áldozati állat belső részeiből — ugyanúgy, mint a hálaáldozati báránynál — az összes kövéret válassza külön, és égesse el a pap az oltár tüzén az Örökkévalónak a többi ajándékkal együtt. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap az illető vétkétől, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek. Vétekáldozatra van szükség a következő esetekben: Ha valakit tanúskodásra szólítanak fel, és megesküszik, hogy az igazat fogja mondani, azonban mégsem tanúskodik arról, amit látott vagy hallott, akkor vétkessé lesz. Ha valaki véletlenül hozzáér valamilyen rituálisan tisztátalan dologhoz, például egy elhullott állat teteméhez, akkor az illető vétkessé és tisztátalanná lesz, még ha nem is vette észre. Ha valaki véletlenül hozzáér bármilyen emberi eredetű tisztátalan dologhoz, még ha nem is vette észre, akkor az illető tisztátalanná lesz. De vétkesnek számít, amikor fölismeri, hogy vétkezett. Ha valaki meggondolatlanul esküt tesz — akármi is legyen az, amit elhamarkodottan esküvel ígér, jó vagy rossz —, de elfelejtkezik ígérete teljesítéséről, akkor vétkesnek számít, amint fölismeri, hogy vétkezett. Ha tehát valaki vétkezik ezekben, nyilvánosan vallja meg bűnét, amelyet elkövetett. Azután vigyen az Örökkévalónak vétekáldozatul bűnéért egy nőstény kecskét, vagy juhot, amelyet a pap áldozzon föl. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap az illető vétkétől. Ha a vétkes túl szegény ahhoz, hogy kecskét, vagy juhot áldozzon, akkor vétkéért vigyen az Örökkévalónak két gerlét vagy két galambfiókát: az egyiket jóvátételi áldozatul, a másikat égőáldozatul. Vigye a madarakat a paphoz, aki áldozza föl az elsőt vétekáldozatul: tekerje ki a madár nyakát, de ne válassza le a fejet a testről, majd a vérből hintsen az oltár oldalára, a vér maradékát pedig öntse az oltár tövéhez. Vétekáldozat ez. A pap áldozza föl másik madarat égőáldozatként az előírás szerint. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap az illető vétkétől, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek. Ha a vétkes nem tud két gerlét vagy galambfiókát áldozni, akkor vigyen az Örökkévalónak bűnéért egy tized éfá lisztet, a legjobb fajtából. De ne öntsön rá olajat, és tömjént se tegyen rá, mert vétekáldozat ez. Vigye a lisztet a paphoz, aki vegyen ki abból egy marékkal — amely az egész áldozatot jelképezi —, és égesse el azt az oltár tüzén, az Örökkévalónak szánt egyéb ajándékokkal együtt. Vétekáldozat ez. Így tisztítsa meg a szent helyet a pap az illető vétkétől, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek, aki a felsorolt bűnök valamelyikét elkövette. A maradék liszt legyen a pap része, mint a lisztáldozatnál.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Ha valaki helytelenül bánik az Örökkévalónak szentelt dolgokkal, de nem szándékosan vétkezik, akkor vigyen az Örökkévalónak jóvátételi áldozatként egy ép és egészséges kost, vagy helyette a kos értékének megfelelő ezüstöt, a szent sékel szerint. Jóvátételi áldozat ez. Amit pedig az illető vétkesen elvett a szent dolgokból, azt adja vissza, pótolja ki, vagy adjon helyette másikat. Azonban ezen felül tegye hozzá még annak az ötödrészét is, majd az egészet vigye a paphoz, és adja át. Ezután a pap szerezzen engesztelést a jóvátételi áldozatként hozott kossal, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek. Ha valaki nem szándékosan vétkezik az Örökkévalónak valamely parancsa ellen, és bármi olyat tesz, amit nem szabadna, akkor vétkessé válik, és viselnie kell vétke következményeit. Ezért vigyen az Örökkévalónak jóvátételi áldozatként egy ép és egészséges kost, vagy helyette a kos értékének megfelelő ezüstöt. Vigye a paphoz, ő pedig áldozza föl a kost, és így szerezzen a vétkes számára engesztelést azért a tévedésért, amelyet az illető nem szándékosan követett el, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek. Jóvátételi áldozat ez azért a vétekért, amelyet az Örökkévaló ellen elkövetett.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Előfordul, hogy valaki vétkezik és hűtlenséget követ el az Örökkévaló ellen a következő dolgokban: becsapja társát azzal kapcsolatban, amit társa rábízott, hogy őrizze meg, vagy amit zálogba adott neki, erőszakkal elvesz valamit mástól, megkárosítja, vagy becsapja társát, letagadja, hogy megtalálta, amit valaki elvesztett, hamisan esküszik az előbbi esetekben, vagy más hasonlóan esetben, amellyel társa ellen vétkezik. Ha tehát ezek közül valamelyik esetben vétkezett, és így vétkessé lett, a következőt kell tennie: vissza kell adnia, amit erőszakkal vagy csalással elvett a másiktól, vagy amit rábíztak, hogy őrizze meg, vagy amit megtalált. Amire nézve hamisan esküdött, azt is vissza kell adja, vagy meg kell térítse annak értékét. De nemcsak azt kell visszaadja, amit elvett, hanem tegye hozzá még azon fölül az ötödrészét is. Így adja vissza annak, akit megillet, azon a napon, amikor a jóvátételi áldozatot bemutatja. Ezen kívül vigyen az Örökkévalónak jóvátételi áldozatként egy ép és egészséges kost, vagy helyette a kos értékének megfelelő ezüstöt, és adja át a papnak. Ezután a pap szerezzen a vétkes számára engesztelést az Örökkévaló előtt, és az Örökkévaló megbocsát a vétkesnek azok miatt, amelyekben az vétkezett.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Parancsold meg Áronnak, a fiainak és az Áron rendjéből való papoknak a következőket. Ez az égőáldozat rendtartása: amikor az égőáldozatot az oltár tűzhelyére teszik, az maradjon ott másnap reggelig, és a tűz égjen az oltáron egész éjjel. Másnap reggel a pap vegye magára lenvászonból készült papi ruháit — mind az alsó-, mind a felsőruhája ilyen legyen — azután gyűjtse össze az oltárról az elégett áldozat hamuját, és tegye az oltár mellé. Ezután öltözzön át, vesse le a papi ruhákat, és vegyen fel más öltözetet, majd így vigye ki a hamut a táboron kívülre, arra a rituálisan tiszta helyre, ahová a hamut szokták vinni. Az oltár tüze soha ne aludjon ki, állandóan táplálják a tüzet a papok. Tegyenek rá fát minden reggel, majd arra helyezzék el az égőáldozatokat és hálaáldozatok zsíros részeit, és égessék el azokat egészen. Az oltár tüze soha ne aludjon ki, folytonosan táplálják a tüzet a papok. Ez a lisztáldozat rendtartása. Az Áron rendjéből való papok járuljanak az Örökkévaló elé az lisztáldozattal: vigyék azt az oltárhoz. Majd az egyik pap vegyen ki abból egy tele marékkal, de úgy, hogy liszt is, olaj is legyen benne, és az összes tömjén. Ezt a kivett részt — amely az egészet jelképezi — égesse el az oltár tüzén a pap. Kedves illatú áldozat ez az Örökkévalónak. Ami pedig megmarad belőle, az legyen Ároné és a fiaié, az Áron rendjéből való papoké. Ők egyék meg azt szent helyen, vagyis a Találkozás Sátorának udvarában, de kovász nélkül készítsék belőle a kenyeret. Ebből semmit nem szabad felhasználni kovásszal sütött kenyérhez vagy hasonló ételekhez. Én adtam ezt a papoknak a nekem szentelt ajándékból, hogy az ő részük legyen. Ez a legszentebb rész, hiszen az Örökkévalónak fölajánlott ajándékból való, akárcsak a vétekáldozat vagy a jóvátételi áldozat esetében. Csak Áron férfi leszármazottjai ehetnek abból — ez az ő részük az Örökkévalónak szentelt ajándékokból nemzedékről nemzedékre. Aki érinti ezeket az ajándékokat, az is szentté lesz.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Ezt az áldozatot kell Áronnak és a fiainak bemutatniuk azon a napon, amikor a főpapot fölszentelik a fölkenetés által. Vigyen az Örökkévalónak lisztáldozatul egy tized éfá lisztet, a legjobb fajtából. Ennek egyik felét reggel, másik felét este áldozza föl. A lisztet olívaolajjal gyúrják meg, a tésztát sütőlapon süssék ki, majd tördeljék darabokra, úgy vigyék jó illatú lisztáldozatul az Örökkévalónak. Ugyanígy készítsék el és áldozzák föl ezt az lisztáldozatot Áronnak mindazok a leszármazottjai, akik Áront követik majd a főpapi tisztségben, amikor fölszentelik őket a fölkenetés által. Örökké érvényes törvény ez. Ezt a lisztáldozatot pedig teljes egészében el kell égetni az oltár tüzén az Örökkévalónak. A papok lisztáldozatait mindig teljes egészükben el kell égetni, semmit abból megenniük nem szabad.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Ezt mondd Áronnak és a fiainak: ez a vétekáldozat rendtartása. A vétekáldozatul hozott állatot az Örökkévaló előtt, ugyanazon a helyen kell levágni, mint az égőáldozatra szánt állatokat. A vétekáldozat is igen szent, ezért csak az a pap ehet belőle, aki bemutatta az áldozatot, de ő is csak szent helyen, vagyis a Találkozás Sátorának udvarában. Ami hozzáér a vétekáldozathoz, az is szentté lesz. Ha az áldozati állat vére ráfröccsen valakinek a ruhájára, akkor azt a ruhát szent helyen ki kell mosni. Ha az áldozati állat húsát cserépedényben főzik meg, akkor utána azt az edényt törjék össze. Ha pedig bronzedényben főzik meg, akkor utána azt az edényt súrolják ki, és öblítsék ki vízzel. Mivel ez az áldozat igen szent, csak a papok családjainak férfitagjai ehetnek a húsából. Annak a vétekáldozati állatnak a húsából, amelynek vérét beviszi a pap a Találkozás Sátorába, hogy általa megtisztítsa a szentélyt, senkinek nem szabad ennie, hanem azt teljes egészében el kell égetni.” „Ez a jóvátételi áldozat rendtartása, amely nagyon szent: Az áldozati állatot azon a helyen vágják le, ahol az égőáldozatot szokták. A pap hintse a vért körös-körül az oltár négy oldalára. Az áldozati állat minden zsíros részét áldozzák föl az Örökkévalónak ajándékul: a zsíros farkat, belső szerveken lévő zsíros részeket, a két vesét, a rajtuk lévő zsírral együtt, és a máj zsíros részét. Ezeket a papok égessék el az oltár tüzén égőáldozatul az Örökkévalónak. Jóvátételi áldozat ez. A papok családjában minden férfi és fiú ehet ebből az áldozatból, de csak szent helyen, mert nagyon szent ez. Ugyanaz a törvény érvényes a vétekáldozatra és a jóvátételi áldozatra: azé a papé legyen, aki bemutatja az áldozatot. Hasonlóképpen, az égőáldozati állat bőre is azt a papot illeti, aki az áldozatot bemutatja. Minden lisztáldozat, amelyet kemencében, sütőlapon vagy edényben készítettek, legyen azé a papé, aki az áldozatot bemutatja. Minden lisztáldozat — akár olívaolajjal, akár anélkül készült —, legyen az Áron rendjéből való papoké, és valamennyien részesedjenek belőle.” „Ez az Örökkévalónak bemutatott hálaáldozat rendtartása: Amikor valaki az Örökkévaló iránti hálája kifejezésére mutat be hálaáldozatot, akkor az áldozati állaton kívül még lisztáldozatot is hozzon az Örökkévalónak: olívaolajjal gyúrt kovásztalan lepényeket, olívaolajjal megkent kovásztalan lángosokat és a legjobb lisztből és olívaolajjal készült lepényeket. Ezeken felül még hozzon kovásszal készült kenyeret is. Mindegyik fajta lisztáldozatból mutasson be és áldozzon föl egyet-egyet az Örökkévalónak, s az legyen a papé, aki a vért hinti az oltárra. A hálaáldozati állat húsát még az áldozat bemutatása napján egyék meg, ne tegyenek belőle félre másnapra. Ha az áldozat egy fogadalom teljesítése vagy önkéntes áldozat, akkor még az áldozat bemutatása napján egyék meg. Azonban, ha maradt a húsból másnapra, akkor is megehetik. De ha a harmadik napra is marad belőle, azt már nem szabad elfogyasztani, hanem el kell égetni. Ha valaki mégis enne abból a harmadik napon, akkor annak az áldozatát az Örökkévaló nem fogadja el, és az áldozat nem érvényes. A harmadik napon az a hús már tisztátalan, és aki abból eszik, annak viselnie kell bűne terhét és következményeit. Azt a húst, amely hozzáér valamilyen tisztátalan dologhoz, el kell égetni — abból nem szabad enni. Aki nem lett tisztátalanná valami miatt, az ehet az áldozatok húsából készült ételekből. De aki bármilyen ok miatt tisztátalanná vált, annak nem szabad ennie az Örökkévalónak szentelt hálaáldozatból. Aki mégis megteszi, azt ki fogják irtani népe közül. Aki megérint valamilyen tisztátalan dolgot — legyen az emberi vagy állati eredetű dolog vagy tisztátalan állat —, és ennek ellenére mégis eszik az Örökkévalónak szentelt hálaáldozatból, azt ki fogják irtani népe közül.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Parancsold meg Izráel népének: Nem szabad megennetek a szarvasmarha, juh vagy kecske húsának zsíros részeit. Az elhullott vagy ragadozók által széttépett állat zsíros részeit ugyan más célra fel lehet használni, de enni nem szabad belőle. Az Örökkévalónak felajánlott áldozati állat zsíros részeiből sem szabad ennetek. Aki ezt a tilalmat megszegi, azt ki fogják irtani népe közül. A vért nem szabad elfogyasztanotok — bárhol is fogtok lakni —, sem a madarak, sem a négylábú állatok vérét. Aki ezt a tilalmat megszegi, azt ki fogják irtani népe közül.” Az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Parancsold meg Izráel népének: Amikor az Örökkévalónak hálaáldozatot mutatnak be, akkor személyesen vigyék az Örökkévaló elé az áldozatnak azt a részét, amely az Örökkévalóé, illetve a papé. Ők maguk adják át a papnak az Örökkévalónak szánt ajándékrészt: az áldozati állat zsíros részeit és az állat szegyét. A szegye legyen az Örökkévaló előtt fölemelt áldozat. A zsíros részeket a pap égesse el az oltár tüzén, a szegye pedig legyen a papok közös része. Az áldozati állat jobb combja is legyen annak a papnak a szent része, aki az áldozat vérét és zsíros részeit az oltárra vitte. Tehát ennek az áldozatnak a szegyét és a jobb combját elfogadtam Izráel népétől, mint felmutatott áldozatot, és azokat együttesen a papoknak adtam: ez legyen örökre az ő szent részük a hálaáldozatból. [35-36] Ez legyen tehát Áronnak és a fiainak, a papoknak szent része az Örökkévalónak fölajánlott ajándékokból. Ezt a részt nekik adtam attól a naptól fogva, amelyen pappá szentelték őket a felkenetés által. Megparancsolta az Örökkévaló Izráel népének, hogy ezt adják a papoknak, mert ez az ő örökös részük nemzedékről nemzedékre.” *** Ezek tehát az Örökkévaló rendelkezései az égőáldozatok, lisztáldozatok, vétekáldozatok, jóvátételi áldozatok, hálaáldozatok és a papok felszentelési áldozatainak rendjéről. Az Örökkévaló adta ezeket a törvényeket Mózesnek a Sínai-hegyen, a sivatagban, amikor elrendelte Izráel népének, hogyan hozzanak áldozatokat az Örökkévalónak. Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Hívd magadhoz Áront és a fiait. Vigyétek magatokkal ezeket: a papi ruhákat, a felkenetéshez való szent olajat, egy bikát a vétekáldozathoz, két kost és egy kosár kovásztalan kenyeret. Mindezekkel együtt menjetek a Találkozás Sátorának bejáratához, és gyűjtsd oda a nép egész közösségét is.” Mózes mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló meghagyta neki, és a nép közössége is odagyűlt a Találkozás Sátorának bejáratához. Akkor Mózes kihirdette a közösségnek: „Figyeljetek! Az Örökkévaló parancsolta, hogy megtegyük ezeket.” Mózes először a közösség elé állította Áront és a fiait, és vízzel lemosta őket. Azután ráadta Áronra a köntöst, megkötötte az övét, majd a palástot, azután az efódot, és annak díszes övét is megkötötte. Mindezek fölé ráadta a hósent, s abba beletette az Úrímot és a Tummímot. A fejére föltette a papi süveget, arra pedig Áron homloka fölé a szent arany fejdíszt. Mózes mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló meghagyta neki. Azután Mózes a felkenetésre való szent olajjal megkente a Találkozás Sátorát, és minden abban lévő tárgyat — így szentelte föl azokat. Az olajból hintett az égőáldozati oltárra is hétszer, majd megkente az oltárt és annak minden fölszerelését, majd a medencét és annak állványát — így szentelte föl azokat. Végül a szent olajból öntött Áron fejére is — így kente föl Áront főpappá: fölszentelte őt. Majd előállította Áron fiait, őket is felöltöztette a papi ruhákba, megkötötte öveiket, fejükre papi süveget tett — mindent annak megfelelően, ahogy az Örökkévaló meghagyta neki. Azután Mózes elővezette az vétekáldozatra való bikát, amelynek fejére Áron és fiai rátették a kezüket. Majd Mózes levágta az áldozati állatot, és vérét fölfogta egy edényben. Azután az ujjával vett a vérből, és megkente vele az égőáldozati oltárnak mind a négy szarvát. Így tisztította meg az oltárt. A többi vért pedig az oltár tövéhez öntötte. Ezzel fölszentelte az oltárt, hogy a továbbiakban azon elvégezhessék az engesztelést. Az állat belső szervein lévő zsírt, a máj zsíros részét és a veséket különválasztotta, majd elégette az oltár tüzén. A többi részét: a bika húsát, bőrét, ganéját elégette a táboron kívül. Mindent úgy tett Mózes, ahogy az Örökkévaló meghagyta neki. Azután Mózes elővezette az égőáldozati kost, amelynek fejére Áron és fiai rátették a kezüket. Majd levágta az áldozati állatot, és vérét Mózes körös-körül az oltárra hintette. [20-21] Az állatot részeire vágta, annak lábait és belső részeit vízzel megmosta, majd az egészet teljesen elégette az oltár tüzén égőáldozatul. Minden részét elégette, a fejet, a húst és a zsíros részeket is. Égőáldozat ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Mindent úgy tett Mózes, ahogy az Örökkévaló meghagyta neki. *** Majd elővezette a másik kost, amely a papok felavatására szolgált. A kos fejére Áron és fiai rátették a kezüket. Majd Mózes levágta az áldozati állatot, és a vérével megkente Áron jobb fülének cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. Azután ugyanezt tette Áron fiaival is: megkente a vérrel mindegyikük jobb fülének cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. A vér többi részét körös-körül az oltárra hintette. Ezután elválasztotta a kos zsíros részeit: a belső zsíros részeket, a zsíros farokrészt, a máj zsíros részét, a veséket, meg a jobb combot. A kovásztalan kenyerek kosarából kivett egy kenyeret, amely az Örökkévaló előtt volt, azután egy olajjal megkent lepényt és egy lángost. Ezeket a zsíros részekkel együtt a combra helyezte, és mindezeket együtt Áronnak és fiainak kezébe adta, hogy mutassák fel az Örökkévalónak. Így lett az felmutatott áldozat az Örökkévalónak. Ezután Mózes visszavette tőlük a combot, a rajta lévő áldozatokkal együtt, és az egészet elégette az oltár tüzén az égőáldozattal együtt. A papok fölavatási áldozata ez, kedves illatú ajándék, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Majd Mózes vette a fölavatási kos mellerészét, és fölmutatta az Örökkévalónak — így lett az felmutatott áldozat az Örökkévalónak. Ez a darab Mózes része lett, ahogy az Örökkévaló azt megparancsolta Mózesnek. Azután Mózes vett a fölkenetésre való olajból és az oltáron lévő vérből, és ráhintette azokat Áronra és a ruháira, a fiaira és azoknak ruháira. Így szentelte meg Áront és a fiait, meg Áron ruháit és a fiainak ruháit is. Azt mondta Mózes Áronnak és a fiainak: „A felavatási kos húsát főzzétek meg a Találkozás Sátorának bejáratánál! Ott is egyétek azt meg a fölavatási áldozat kosarában lévő kenyerekkel együtt, ahogy parancsoltam nektek: Áron és a fiai egyék azt meg! Ami pedig megmarad a húsból és a kenyerekből, azt égessétek el. Hét napon keresztül, amíg be nem fejeződik a felavatásotok, nem szabad kimennetek a Találkozás Sátorának bejáratán. Az Örökkévaló parancsolta mindezt, amit ma elvégeztünk, hogy engesztelést szerezzünk értetek. Maradjatok a Találkozás Sátorának bejáratánál hét napig, éjjel-nappal! Vigyázzatok, hogy meg ne szegjétek az Örökkévaló parancsát, hogy meg ne haljatok! Ezt parancsolta nekem az Örökkévaló.” Áron és a fiai mindent úgy tettek, ahogyan azt az Örökkévaló megparancsolta Mózes által. A nyolcadik napon Mózes szólította Áront és fiait, meg Izráel vezetőit. Ezt mondta Áronnak: „Válassz egy bikaborjút vétekáldozatnak, és egy kost égőáldozatnak. Mind a kettő ép és egészséges legyen. Ezeket áldozd föl az Örökkévalónak. Szólj Izráel népének, hogy válasszanak ki egy kecskebakot a vétekáldozathoz, meg egy borjút és egy bárányt — mindegyik egy éves legyen — égőáldozatnak. Mindegyik áldozati állat ép és egészséges legyen. Ezen kívül hozzanak egy bikát és egy kost hálaáldozatul az Örökkévalónak, meg lisztáldozatot, olívaolajjal keverve —, mert ma az Örökkévaló meg fog jelenni nektek.” Ekkor az egész nép odagyűlt a Találkozás Sátora elé, hozták mindazt, amit Mózes parancsolt, és megálltak az Örökkévaló előtt. Mózes azt mondta nekik: „Tegyétek meg, amit az Örökkévaló parancsolt, s akkor meg fogjátok látni az Örökkévaló dicsőségét!” Áronnak pedig ezt mondta Mózes: „Menj oda az oltárhoz, és mutasd be a vétekáldozatot és az égőáldozatot — végezz engesztelést magadért és a népért. Azután mutasd be a nép áldozatát is, végezz engesztelést értük is. Mindent úgy tegyél, ahogy az Örökkévaló parancsolta.” Akkor Áron odament az oltárhoz, és levágta a bikaborjút a saját vétekáldozatához. Áron fiai felfogták a vért, és odanyújtották az edényt Áronnak, aki belemártotta ujját a vérbe, és megkente az oltár szarvait vele. A vér többi részét Áron az oltár tövéhez öntötte. Majd a vétekáldozat zsíros részeit, a veséket és a máj zsíros részét elégette az oltár tüzén, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Az áldozati állat húsát és bőrét pedig elégette a táboron kívül. Azután Áron levágta az égőáldozati kost, Áron fiai felfogták a vért, és odanyújtották az edényt Áronnak, aki a vért körös-körül az oltárra hintette. [13-14] Majd Áron fiai apjuk kezébe adogatták a részeire vágott áldozati állat fejét és többi részeit. Áron pedig előbb megmosta a belső részeket és a lábakat, majd sorra az oltárra helyezte azokat, és elégette a tűzben. *** Ezután következett a nép áldozata. Áron levágta a népért a vétekáldozati bakot, és ugyanúgy feláldozta azt, mint a saját magáért bemutatott vétekáldozatot. Feláldozta a népért a borjút és a bárányt is égőáldozatul, az Örökkévaló parancsa szerint. Azután bemutatta a nép lisztáldozatát is. Kivett abból egy maroknyit és elégette az oltár tüzén. Ez az áldozat a szokásos reggeli égőáldozaton felül történt. Bemutatta a nép hálaáldozatát is. Levágta Áron a bikát és a kost. Áron fiai felfogták a vért, és odanyújtották az edényt Áronnak, aki a vért körös-körül az oltárra hintette. Áron az áldozati állatok zsíros részeit, a veséket, a májat és a kos zsíros farkát ráhelyezte az állatok mellrészére, és az oltárhoz vitte. A zsíros részeket elégette az oltár tüzén, a mellrészt pedig a hátsó jobb combokkal együtt felmutatta az Örökkévalónak, ahogy azt Mózes meghagyta — így lett az felmutatott áldozat az Örökkévalónak. Amikor Áron elvégezte a vétekáldozat, az égőáldozat és a hálaáldozat bemutatását, fölemelte két kezét a nép fölé, és megáldotta őket. Azután lejött az oltártól. Mózes és Áron ezután bement a Találkozás Sátorába. Miután kijöttek onnan, együtt megáldották a népet. Ekkor megjelent az Örökkévaló dicsősége az egész nép szeme láttára. Akkor az Örökkévalótól tűz jött ki, és megemésztette az oltáron lévő égőáldozatot és zsíros részeket. Amikor ezt a nép látta, hangos ujjongásban tört ki, és mindenki arccal a földre borult. Áron fiai közül ketten, Nádáb és Abíhú fogták a füstölőjüket, parazsat tettek bele, füstölőszert tettek a parázsra, és az Örökkévaló elé járultak vele. Azonban ez idegen áldozat volt, amely nem felelt meg az Örökkévaló rendelkezéseinek. Emiatt tűz csapott ki az Örökkévalótól, és megégette őket. Így halt meg Nádáb és Abíhú az Örökkévaló előtt. Mózes akkor ezt mondta Áronnak: „Látod, ez az, amit az Örökkévaló mondott: »Akik közel vannak hozzám, azokban kell megmutatkoznia, hogy szent vagyok — azért, hogy megmutassam dicsőségemet az egész nép szeme láttára!«” Áron azonban némán hallgatott. Akkor Mózes szólította Mísáélt és Elcáfánt, Áron nagybátyjának, Uzzíélnek fiait, és ezt mondta nekik: „Gyertek ide, és vigyétek el a Találkozás Sátorának udvara elől rokonaitok holttestét a táboron kívülre!” Ők tehát odajöttek, és kivitték a két holttestet — úgy, ahogy voltak, a ruhájukkal együtt a táboron kívülre — Mózes szava szerint. Azután Mózes szólt Áronnak és megmaradt két fiának, Eleázárnak és Ítámárnak: „Izráel népe — rokonaitok ők valamennyien — gyászolja meg ezt a két halottat, akiket az Örökkévaló tüze ölt meg. De ti ne gyászoljatok, mert különben meghaltok, és az Örökkévaló megharagszik az egész közösségre! Ti ne tegyétek hajatokat gondozatlanná, és ne szaggassátok meg ruháitokat! A gyász ideje alatt ki se menjetek a szentély bejáratán a nép közé, különben meghaltok, mert most rajtatok van az Örökkévaló felkenetésének olaja!” Ők pedig engedelmeskedtek Mózes szavának. Azután az Örökkévaló szólt Áronnak: „Amikor te vagy a fiaid bementek a Találkozás Sátorába, előtte soha ne igyatok bort, vagy egyéb szeszes italt, hogy meg ne haljatok! Örökké érvényes törvény ez a papok számára, nemzedékről nemzedékre! Szükséges, hogy különbséget tudjatok tenni a szent és közönséges, valamint a tiszta és tisztátalan dolgok között. Képesnek kell lennetek arra, hogy tanítsátok Izráel népét minden rendelkezésre, amelyet az Örökkévaló Mózes által mondott.” Mózes szólt Áronnak és megmaradt két fiának, Eleázárnak és Ítámárnak: „Ami a lisztáldozatból megmarad, miután annak egy részét az Örökkévalónak áldoztátok ajándékul, abból készítsetek magatoknak kovásztalan kenyeret, és egyétek meg az oltár mellett, mert ez a legszentebb rész, hiszen az Örökkévalónak fölajánlott ajándékból való. Csakis a szent hely udvarán szabad azt megennetek, mert az Örökkévaló ezt a részt nektek és a fiaitoknak adta. Így parancsolta nekem az Örökkévaló. A felmutatott áldozati részt, az állat szegyét, és felajánlott combját akármilyen rituálisan tiszta helyen megehetitek egész családotokkal együtt: abból fiaid és leányaid is ehetnek. Az áldozatoknak ezeket a részeit az Örökkévaló nektek és gyermekeiteknek adta Izráel népének hálaáldozataiból. Az ajándék bemutatásakor, amikor a zsíros részeket elégetitek az oltár tüzén, ezt a két részt — a szegyét és a combot — is oda kell vinnetek az oltárhoz, és fel kell azokat mutatnotok az Örökkévalónak. Azután a tiétek lesz ez a két rész, és a gyermekeiteké. Örökké érvényes rendelkezés, hogy ezek titeket illetnek, mert az Örökkévaló ezt parancsolta.” Amikor Mózes érdeklődött, hogy mi történt a vétekáldozati bak húsával, kiderült, hogy azt már elégették. Emiatt Mózes nagyon megharagudott Eleázárra és Ítámárra, Áron életben maradt fiaira, és ezt mondta nekik: „Meg kellett volna ennetek a vétekáldozati bak húsát a szent hely udvarán, hiszen az különösen szent! Az Örökkévaló adta azt nektek, mivel a ti feladatotok, hogy az Örökkévaló előtt megtisztítsátok a szent helyet a nép bűnétől. Mivel az áldozati állat vérét nem vitték be a Találkozás Sátorába, azért az állat húsát nektek kellett volna megennetek a szent hely udvarán, ahogy parancsoltam nektek!” Áron azonban így felelt Mózesnek: „Nézd, ők ma mutatták be először a vétek- és égőáldozatot az Örökkévaló előtt. Engem pedig ilyen szörnyű dolog ért! Vajon, ha ettünk volna abból a vétekáldozatból, azt az Örökkévaló jónak látta volna?” Mózes elfogadta Áron válaszát, és megnyugodott. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: [2-3] „Ezt mondjátok Izráel népének: Azokból a növényevő szárazföldi állatokból készíthettek ételt magatoknak, amelyek kérődzők és ugyanakkor a körmük vagy patájuk egészen kettéhasított. *** [4-6] Vannak azonban olyan állatok, amelyek kérődzők ugyan, de nem hasadt körműek. Ezeknek húsából nem szabad ennetek, mert tisztátalanok! Ilyen például a teve, a szirti borz és a nyúl. *** *** Mások pedig hasadt körműek ugyan, de nem kérődzők. Ezeknek a húsából sem szabad ennetek, mert tisztátalanok! Ilyen például a disznó. Tehát ezeknek a tisztátalan állatoknak ne egyetek a húsából, sőt, még a teteméhez se érjetek hozzá! A vízben élő állatok közül azokat a halakat ehetitek meg, amelyeknek uszonya is, meg pikkelye is van — akár a tengerben, akár a folyókban, vagy a tavakban élnek. [10-12] A többi víziállatot, amely nem olyan, hogy uszonya is meg pikkelye is van, nem szabad megennetek, bármilyenek is legyenek — azok utálatosak és tisztátalanok legyenek számotokra! Még a tetemükhöz sem szabad hozzáérnetek! *** *** [13-19] A madarak közül a következő fajokat kerüljétek el, mivel tisztátalanok. Ezeket ne egyétek, mert utálatosak: minden ragadozó madár: sas, sólyom, kánya, héja, ölyv, és ezek rokonai, minden dögevő madár: keselyű-félék, holló, minden bagoly-féle, a halevő vízimadarak: gém, gólya, pelikán, sirály, kormorán, íbisz, és ezek rokonai, ezeken kívül a szarka, a búbos banka, valamint a denevér. Ezeket nem szabad megennetek. *** *** *** *** *** *** A földön mászó szárnyas rovarokat tartsátok tisztátalannak és utálatosnak, s azokat ne egyétek meg. Kivételt képeznek közülük azok, amelyeknek lábai ugró-lábak, és azzal szökdösnek a földön. Ezek a kivételek a következők: vándorsáska, szoleám-sáska, hargól-sáska és hágáb-sáska — ezeket megehetitek. Az összes többi szárnyas rovart tekintsétek utálatosnak. [24-28] Minden négylábú állat, amely nem egészen hasadt körmű, vagy nem kérődző, valamint minden négylábú állat, amely a talpán jár tisztátalan. Ha valaki megérinti ezeknek az állatoknak a tetemét, akkor aznap estig maga is tisztátalanná válik. Ha valaki az ilyen állatok tetemét fel kell vegye, hogy eltávolítsa, az is tisztátalanná válik estig, és ki kell mossa még a ruháit is. *** *** *** *** [29-30] A földön csúszó-mászó és nyüzsgő kisebb állatok tisztátalanok. Ilyenek például a következők: vakond, egér, gekkó, kaméleon, csiga és a gyíkok minden fajtája. *** Ezek tehát tisztátalanok, s aki megérinti a tetemüket, maga is tisztátalanná válik estig. Ha ezek közül a tisztátalan állatok közül valamelyiknek a teteme ráesik valamire, az a tárgy is tisztátalanná válik. Ha ez a használati tárgy fából, szövetből, bőrből vagy zsákvászonból készült, akkor vízbe kell meríteni. Estig tisztátalannak kell tekinteni, s azután már tiszta lesz, és ismét használható. Ha ezek közül a tisztátalan állatok közül valamelyiknek a teteme ráesik, vagy beleesik egy cserépedénybe, akkor mindaz, amit az edényben tároltak, tisztátalanná válik, és magát a cserepet is össze kell törni. Az ilyen tisztátalanná vált cserépedényből kiöntött víz is tisztátalanná teszi azt az ételt, amire öntötték. Hasonlóan tisztátalanná válik minden ital is, amely ilyen tisztátalan cserépedényben van. Ha ilyen tisztátalan állat teteme ráesik valamire, az is tisztátalanná válik. Ha kemencére vagy tűzhelyre esik, azokat le kell bontani. Ha viszont forrás vizébe vagy vízgyűjtő ciszternába esik bele az állat teteme, annak vize nem válik emiatt tisztátalanná. Csak az válik tisztátalanná, ami a belehullott tetemhez hozzáér. Ha ilyen tisztátalan állat teteme vetőmagra esik, amelyet elvetésre szántak, az nem válik emiatt tisztátalanná. Azonban, ha vízbe áztatott magra esik a tetem, akkor az a mag tisztátalanná lesz. Ha valamelyik megehető állat magától elpusztul, és valaki megérinti annak tetemét, az a személy tisztátalanná válik estig. Aki eszik belőle vagy felveszi a tetemet, tisztátalanná válik estig, és a ruháit is ki kell mossa. Nem szabad a földön csúszó-mászó vagy a porban nyüzsgő apró állatokból ennetek, mert utálatosak azok. Semmi olyat ne egyetek meg, amely a hasán csúszik, vagy négy, esetleg több lábon csúszik-mászik a földön, mert ezek utálatosak! Ne tegyétek magatokat utálatossá azzal, hogy megérintitek őket, vagy esztek belőlük! Ne váljatok tisztátalanná, mert én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Szenteljétek hát meg magatokat, és szentek legyetek, mert én szent vagyok! Ne tegyétek magatokat tisztátalanná a csúszó-mászó állatok által! Én vagyok az Örökkévaló, aki kihoztalak titeket Egyiptom földjéről, hogy Istenetekké legyek. Ezért ti is legyetek szentek, mert én szent vagyok!” Ezek a törvények vonatkoznak a kis és nagy állatokra, madarakra, víziállatokra és a földön csúszó-mászó állatokra, hogy gondosan különbséget tudjatok tenni a tiszta és tisztátalan állatok között, és el tudjátok dönteni, melyik állat ehető a számotokra, és melyik nem. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Ezt mondd Izráel népének: Amikor egy asszony fiút szül, a szülés után 7 napig tisztátalannak számít — ugyanúgy, mint a havi tisztulása idején. A nyolcadik napon az újszülött fiú előbőrét metéljék körül. Az asszony ezután még 33 napig várjon, hogy megtisztuljon a vértől. Ne érintsen semmilyen szent dolgot, és ne menjen a szent helyre, amíg tisztulásának ideje le nem telik. Amikor leánya születik, a szülés után 14 napig számít tisztátalannak — ugyanúgy, mint a havi tisztulása idején. Ezután még 66 napig várjon, hogy megtisztuljon a vértől. Amikor a tisztulás ideje letelt, az asszony hozzon égőáldozatul egy esztendős bárányt, akár fia, akár leánya született. Ezen kívül hozzon egy galambfiókát vagy egy gerlét megtisztulási áldozatul. Ezeket hozza a Találkozás Sátorának bejáratához, és adja át a papnak. [7-8] Ha valakinek nincs módja rá, hogy egy bárányt áldozzon, akkor hozzon az Örökkévalónak két galambfiókát vagy két gerlét: az egyiket égőáldozatul, a másikat megtisztulási áldozatul. A pap áldozza föl azokat az Örökkévalónak, és így tisztítsa meg az oltárt. Így lesz az asszony újból rituálisan tiszta a szülés után. Ez a gyermeket szülő asszony tisztulásának törvénye.” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: „Ha valakinek a bőrén daganat, kiütés vagy gyulladás támad, akkor ebből valamilyen rosszindulatú bőrbetegség fejlődhet ki. Ilyen esetben a beteget oda kell vinni Áronhoz vagy valamelyik leszármazottjához. A pap gondosan vizsgálja meg a beteg bőrét. Ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület az egészségeshez képest mélyebben van, és ott a szőr kifehéredett, akkor az valóban rosszindulatú bőrbetegséget jelent. A papnak ki kell jelentenie, hogy az a beteg tisztátalan. Ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület nem mélyed be, és a benne lévő szőr sem fehéredik ki, akkor a pap különítse el a beteget 7 napig. A hetedik napon ismét vizsgálja meg. Ha úgy találja, hogy a betegség nem terjedt tovább, és a beteg bőrfelület sem változott, különítse el a beteget további 7 napig. Ennek leteltével újra vizsgálja meg, és ha úgy találja, hogy a kiütés elhalványult, és nem terjedt tovább, akkor jelentse ki a pap, hogy a betegség csak közönséges kiütés volt, nem pedig rosszindulatú bőrbetegség. Tehát nyilvánítsa az illetőt tisztának, ő pedig mossa ki a ruháit, és azután rituálisan teljesen tiszta lesz. Azonban, ha a beteg bőrfelület mégis tovább terjed, miután a beteg megmutatta magát a papnak, aki tisztának nyilvánította, akkor a beteget vissza kell vinni a paphoz. Ő gondosan vizsgálja meg, és ha úgy látja, hogy a betegség valóban terjeszkedik, akkor jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan, mert valóban rosszindulatú bőrbetegségben szenved. Ha valakin olyan bőrbetegség tünetei jelentkeznek, amely rosszindulatúnak látszik, akkor el kell vinni a beteget a paphoz. Ő vizsgálja meg, és ha azt látja, hogy fehér daganat van a beteg bőrén, a rajta lévő szőr kifehéredett, és az egész seb fekélyesedik, akkor ez rosszindulatú bőrbetegség előrehaladott állapotban. Ekkor nyilvánítsa a beteget tisztátalannak. Ilyen esetben nem szükséges 7 napra elkülöníteni a beteget, mert az eset nyilvánvaló. Előfordul, hogy a bőrbetegség tetőtől talpig a teljes bőrfelületet elborítja, ahol csak látja a pap a beteg bőrét. Ebben az esetben a pap nyilvánítsa a beteget tisztátalannak. De ha később a pap újra megvizsgálja a beteget, és azt találja, hogy a beteg testén a beteg bőr lehámlott, és mindenhol új és fehér bőr fejlődött, akkor nyilvánítsa azt a személyt tisztának. [14-15] Ellenben ha azt találja, hogy fekélyek jelentek meg a beteg bőrén, akkor nyilvánítsa a beteget tisztátalannak. A fekélyek a rosszindulatú bőrbetegséget jelzik, és az ilyen beteg tisztátalan. *** Előfordul, hogy a fekélyek begyógyulnak, és a beteg bőrfelület kifehéredik. Ebben az esetben a beteg újra menjen el a paphoz. A pap vizsgálja meg, és ha úgy találja, hogy a beteg bőre valóban kifehéredett, akkor a pap nyilvánítsa azt a személyt ismét tisztának. Ha valakinek a bőrén fekély keletkezik, amely később begyógyul, és a helyén fehér daganat, vagy rózsaszínű folt marad, akkor az illető meg kell mutassa azt a papnak. A pap vizsgálja meg, és ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület az egészségeshez képest mélyebben van, és ott a szőr kifehéredett, akkor állapítsa meg, hogy az rosszindulatú bőrbetegség, amely a fekélyből alakult ki. A pap jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan. Ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület nem mélyed be, és nincs benne fehér szőr, csak egy halványabb színű sebhely, akkor a pap különítse el a beteget 7 napig. Ha azután azt tapasztalja, hogy a betegség a bőrön tovább terjedt, akkor a pap jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan, mivel ez rosszindulatú bőrbetegség. Ellenben ha azt tapasztalja, hogy a betegség ugyanott maradt, és nem terjedt tovább, akkor az csupán a begyógyult fekély sebhelye. Ekkor a pap nyilvánítsa azt a személyt tisztának. Ha valaki megégeti magát, és ennek nyomán a bőre kisebesedik, és a seb rózsaszínű vagy fehér, akkor ezt is meg kell mutatnia a papnak. Ha ő úgy találja, hogy a beteg bőrfelület az egészségeshez képest mélyebben van, és ott a szőr kifehéredett, akkor az rosszindulatú bőrbetegség, amely az égési sebből alakult ki. A pap jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan. Ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület nem mélyed be, és nincs benne fehér szőr, csak egy halványabb színű sebhely, akkor a pap különítse el a beteget 7 napig a közösségtől. A hetedik napon a pap ismét nézze meg a beteget, s ha azt tapasztalja, hogy a betegség a bőrön tovább terjedt, akkor a pap jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan, mert ez valóban rosszindulatú bőrbetegség. Viszont ha azt tapasztalja, hogy a betegség nem terjedt tovább, sőt halványabb lett, akkor az csupán a begyógyult égési seb nyoma. Ekkor a pap nyilvánítsa azt a személyt tisztának. Ha egy asszony vagy férfi fején vagy arcán bőrkiütés jelentkezik, azt is meg kell vizsgálnia a papnak. Ha ő úgy találja, hogy a beteg bőrfelület az egészségeshez képest mélyebben van, és ott a haj vagy a szakáll szőre sárgás színű és vékony szálú, akkor a pap jelentse ki, hogy a beteg tisztátalan, mert ez rosszindulatú bőrbetegség. Ha úgy találja, hogy a beteg bőrfelület nem mélyed be, de nincs benne egészséges fekete haj vagy szőr, akkor a pap különítse el a beteget 7 napig. A hetedik napon ismét nézze meg, s ha a betegség a bőrön nem terjedt tovább, és nincs benne sárgás haj vagy szőr, és a seb felülete nem mélyed bele a bőrbe, akkor a beteg — a seb felületének kivételével — teljesen borotválja le a haját, vagy szakállát, a pap pedig másodszor is különítse el azt a személyt 7 napig. A hetedik napon ismét nézze meg, s ha azt tapasztalja, hogy a betegség a bőrön nem terjedt tovább, és a seb felülete nem mélyed bele a bőrbe, akkor a pap nyilvánítsa azt a személyt tisztának. A meggyógyult személy pedig mossa ki a ruháit, és azután a közösség is fogadja vissza őt, mert rituálisan teljesen tiszta. Ha ezután a betegség mégis elkezd terjedni az illető bőrén, akkor újból meg kell mutatni azt a papnak. Ha ő úgy találja, hogy valóban tovább terjedt a betegség, akkor nem kell megvizsgálnia a beteget, hogy van-e rajta sárgás színű szőr, hanem nyilvánítsa azt a személyt tisztátalannak. Ha viszont a pap úgy ítéli meg, hogy a beteg bőrfelület nem terjedt tovább, és azon egészséges fekete haj vagy szőr fejlődik, a beteg meggyógyult, és már rituálisan tiszta. Ezt azonban a papnak kell nyilvánosan kijelentenie. Ha egy asszony vagy férfi bőrén fényes fehér foltok vagy kiütések jelentkeznek, akkor a pap vizsgálja meg az illetőt. Ha a pap úgy találja, hogy ezek a foltok halvány fehérek, akkor az csak ártalmatlan kiütés, és az illető rituálisan tiszta. [40-41] Előfordul, hogy egy férfinak elkezd hullani a haja, akár a tarkóján, akár a homloka fölött. Ez csak egyszerű kopaszodás, ettől ő még rituálisan tiszta. *** De ha ezzel együtt rózsaszínű foltok, vagy kiütések is támadnak a fejbőrén, akkor az bőrbetegség. Ezt a pap gondosan vizsgálja meg, és ha úgy találja, hogy az illető fején ugyanolyan foltok jelentkeznek, mint a rosszindulatú bőrbetegségnél a test egyéb részein, akkor ez az eset is rosszindulatú bőrbetegség. A pap nyilvánítsa az illetőt tisztátalannak a fején lévő kiütések miatt. Annak a betegnek, akiről a pap kijelentette, hogy rosszindulatú bőrbetegségben szenved, már messziről kiáltania kell: »Vigyázz! Tisztátalan, tisztátalan!« Ugyanakkor a száját el kell takarnia. A viselete is fejezze ki az állapotát: legyen a ruhája tépett, a haja pedig gondozatlan. Mindaddig tisztátalan, amíg a betegsége tart, s ez idő alatt egyedül kell élnie, a táboron kívül. [47-49] Ha valamilyen ruhán, takarón — akár szövet az, akár másféle módon készült — zöldes, vagy vöröses színű penész jelenik meg, akkor azt meg kell mutatni a papnak. Mindegy, hogy az a tárgy vászonból, gyapjúból vagy bőrből készült, és milyen célt szolgál. *** *** A pap vizsgálja meg azt, és tegye félre egy elkülönített helyre 7 napig. [51-52] A hetedik napon ismét nézze meg, és ha úgy találja, hogy a penész tovább terjedt, nyilvánítsa azt a tárgyat tisztátalannak, és egészen égesse el. *** [53-54] Ellenben ha úgy látja, hogy a penész nem terjedt tovább, rendelje el, hogy a tárgyat mossák meg vízzel, akármilyen anyagból is készült, és újból tegye félre 7 napra. *** Ezután a pap ismét nézze meg, és ha a penészes folt színe nem változott — akár az anyag színén, akár a fonákán van a folt —, akkor nyilvánítsa tisztátalannak, és égesse el azt a tárgyat még akkor is, ha a folt nem terjedt tovább. Ha viszont úgy látja, hogy a penészes folt színe a mosás után elhalványult, akkor szakítsa ki a foltot az anyagból vagy bőrből. [57-58] Ezután a tulajdonosa másodszor is mossa meg a tárgyat, amely azután ismét rituálisan tiszta és újra használható. Azonban, ha ezután ismét jelentkezik a penész a tárgyon, akkor az terjedő típusú penész, és ezért az anyagot el kell égetni.” *** Ezek a törvények vonatkoznak a penészes ruhákra, akár bőrből, vászonból vagy gyapjúból készültek azok; szövéssel vagy fonással. Ezek szerint kell azokat tisztának vagy tisztátalannak nyilvánítani. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: [2-3] „Ezek a törvények vonatkoznak arra, aki meggyógyult rosszindulatú bőrbetegségéből. Amikor elérkezik a megtisztulási szertartás ideje, így kell azt elvégeznetek: amikor a pap hírt kap arról, hogy valaki ilyen betegségből meggyógyult, menjen ki ahhoz az emberhez a táboron kívülre, és vizsgálja meg az illetőt. Ha úgy találja, hogy a beteg valóban meggyógyult, *** akkor a pap valakivel hozasson a meggyógyult számára két rituálisan tiszta, élő madarat, egy darab cédrusfát, egy darab skarlátvörös fonalat és egy csokor izsópot. Majd a pap parancsára vágják le az egyik madarat, és annak vérét fogják fel cserépedényben, amelybe előzőleg forrásvizet töltöttek. Azután a pap ebbe az edénybe mártsa bele az élő madarat, a cédrusfadarabot, a skarlátszínű fonalat és a csokor izsópot. Az edényből hintsen hétszer arra a személyre, aki meggyógyult. Miután ezzel a szertartással megtisztította az illetőt, az élő madarat engedje szabadon a mezőn. [8-9] Ezután a meggyógyult személy mossa ki a ruháit, borotválja kopaszra a fejét, borotválja le a szakállát és bajuszát, szemöldökét, sőt egész testéről a szőrt, majd fürödjön meg, hogy tiszta legyen. Ezután bemehet a táborba, de a saját sátorába még további 7 napig ne menjen be. A hetedik napon ismét borotválja le a haját, és egész testének szőrét, fürödjön meg, és ruháit mossa ki, hogy megtisztuljon. *** A nyolcadik napon a megtisztítandó személy vigyen a paphoz két hím és egy nőstény bárányt. Ez utóbbi egy éves, és mindhárom ép és egészséges legyen. Vigyen még három tized mérték jó minőségű, olívaolajjal kevert lisztet és egy lóg olívaolajat. A szertartást végző pap állítsa a megtisztítandó személyt és az áldozatra szánt dolgokat az Örökkévaló elé, vagyis a Találkozás Sátorának bejáratához. Az áldozatot ugyanaz a pap mutassa be, aki a meggyógyult személyt tisztának nyilvánította. A pap az egyik hím bárányt és az olajat mutassa fel az Örökkévalónak különleges áldozatként. A másik hím bárány legyen a jóvátételi áldozat, amelyet a pap vágjon le azon a szent helyen, ahol a bűnért való áldozatot és az égőáldozatot szokták levágni, mert a vétekáldozathoz hasonlóan ez az áldozat is a papot illeti, és ez nagyon szent. Az állat vérével a pap kenje meg a megtisztítandó személy jobb füle cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. Majd a pap öntsön az áldozatra való olajból a bal tenyerébe, és a jobb kezének ujjával vegyen ebből az olajból, és hintsen abból hétszer az Örökkévaló előtt. Majd ezzel az olajjal kenje meg a megtisztítandó személy jobb füle cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját ugyanazokon a helyeken, ahol a vérrel már előzőleg megkente. A tenyerében maradt olajat pedig a pap kenje a megtisztítandó személy fejére. Így szerezzen neki engesztelést az Örökkévaló előtt. Ezután a pap mutassa be a bűnért való áldozatot az Örökkévalónak — így tisztítsa meg a szent helyet a megtisztítandó személy rituális tisztátalanságától. Ezután vágja le az égőáldozatra szánt állatot, és áldozza fel azt az Örökkévalónak az oltáron a lisztáldozattal együtt. Így szerezzen engesztelést a meggyógyultnak, aki ezután rituálisan tiszta lesz. Aki azonban olyan szegény, hogy nem tudja az áldozathoz szükséges dolgokat előteremteni, az hozzon egy hím bárányt vétekáldozatul, hogy azt mutassák fel az Örökkévalónak és engesztelést szerezzenek vele. Lisztáldozatul pedig hozzon egytized mérték lisztet, és egy lóg olívaolajat. Hozzon két gerlét vagy két galambfiókát is, az egyiket bűnért való áldozatul, a másikat égőáldozatul. Megtisztulásának nyolcadik napján hozza ezeket az Örökkévaló elé a Találkozás Sátorának bejáratához, és ott adja át a papnak. A pap a bárányt és az olajat mutassa fel az Örökkévalónak különleges áldozatként. A bárány legyen a vétekáldozat, amelyet a pap vágjon le. Annak vérével kenje meg a megtisztítandó személy jobb füle cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját. Majd a pap öntsön az áldozatra való olajból a bal tenyerébe, és a jobb kezének ujjával vegyen ebből az olajból, és hintsen abból hétszer az Örökkévaló előtt. Majd ezzel az olajjal kenje meg a megtisztítandó személy jobb füle cimpáját, jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját, ugyanazokon a helyeken, ahol a vérrel már előzőleg megkente. A tenyerében maradt olajat pedig a pap kenje a megtisztítandó személy fejére. Így szerezzen neki engesztelést az Örökkévaló előtt. [30-31] Azután áldozza fel az egyik gerlét vagy galambfiókát — aszerint, hogy melyiket tudta megszerezni a megtisztítandó személy — bűnért való áldozatul, a másikat pedig égőáldozatul, a lisztáldozattal együtt. Így szerezzen a pap engesztelést az Örökkévaló előtt a meggyógyultnak, aki ezután már rituálisan tiszta lesz.” *** Ezek a törvények vonatkoznak arra, aki meggyógyult rosszindulatú bőrbetegségéből, de nincs rá módja, hogy a szokásos áldozatokat hozza az Örökkévaló elé megtisztulásáért. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: „Kánaán földjét népemnek adom örökségül, és majd be is mennek oda. Akkor majd előfordulhat, hogy bőrbetegséghez hasonló penészes »betegséggel« sújtom valakinek a házát. Ilyen esetben a ház gazdája menjen a paphoz, és jelentse neki, hogy penészfoltok jelentkeztek a háza falán. Akkor a pap parancsolja meg, hogy abból a házból mindent vigyenek ki, mielőtt ő odamenne, hogy megvizsgálja. Máskülönben a házban lévő dolgok mind tisztátalanná válnak, amikor a pap a házat tisztátalannak nyilvánítja. Ezután menjen oda a pap, és nézze meg a házat. Vizsgálja meg a penészes foltokat a falon, és ha úgy találja, hogy abban zöldes vagy vöröses színű bemélyedések mutatkoznak, akkor menjen ki onnan, és zárja be a házat 7 napra. A hetedik napon ismét menjen oda, és nézze meg a penészes foltokat. Ha azt tapasztalja, hogy a foltok terjednek a ház falán, akkor parancsolja meg, hogy a penészes köveket szedjék ki a falból, és dobják a városon kívül egy tisztátalan helyre. A ház belsejében a tapasztást körös-körül kaparják le a falról, és a lekapart hulladékot is dobják a városon kívül egy tisztátalan helyre. Azután más kövekkel tömjék be a réseket, és tapasszák ki a ház falát frissen készített tapasztással. Azonban, ha a ház falán ezek után ismét kiütközik az előbbi penész, akkor a pap megint nézze meg, és ha úgy látja, hogy a penész valóban terjed, nyilvánítsa a házat tisztátalannak, mert azt bőrbetegséghez hasonló penész támadta meg. Ebben az esetben a házat le kell bontani, és minden törmelékét, maradékát, a köveket, gerendákat és a ház tapasztását is ki kell hordani a városon kívülre egy tisztátalan helyre. Ha valaki bemegy egy ilyen házba, mialatt az 7 napig zárlat alatt van, akkor az a személy is tisztátalanná válik estig. Aki pedig egy ilyen házban eszik valamit, vagy lefekszik, annak még a ruháit is ki kell mosnia. Abban az esetben, ha a felújítás után a pap megvizsgálja a falat, és úgy találja, hogy a penész nem jelentkezik ismét, nyilvánítsa a házat tisztának, mert elmúlt róla a csapás. Ekkor a pap végezze el a szertartást, amellyel rituálisan megtisztítja a házat. Vegyen két madarat, egy darab cédrusfát, egy darab skarlátszínű vásznat és egy csokor izsópot. Majd a pap vágja le az egyik madarat, és annak vérét fogja fel cserépedényben, amelybe előzőleg forrásvizet töltöttek. Azután ebbe az edénybe mártsa bele az élő madarat, a cédrusfadarabot, a skarlátszínű vásznat és a csokor izsópot. Az edényből hintsen hétszer a házra. Így tisztítsa meg a pap a házat, az élő madarat pedig engedje szabadon a mezőn. Így végezze el a megtisztítás szertartását a házért, amely ezután már rituálisan tiszta lesz.” [54-57] Ezek a törvények vonatkoznak a különféle kelésekre, fekélyekre, kiütésekre, a rosszindulatú bőrbetegségekre, meg a ruhákon, tárgyakon és házak falán mutatkozó penészre. Ezek adnak útmutatást, hogy egy személyt, tárgyat vagy házat mikor kell tisztának vagy tisztátalannak tekinteni. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz: [2-3] „Adjátok tudtára Izráel népének ezeket a törvényeket! Amikor egy férfi valamilyen betegség következtében azt tapasztalja, hogy testéből a természetestől eltérő módon folyás keletkezik — attól függetlenül, hogy ez állandó vagy időnként abbamarad —, akkor az illető emiatt tisztátalanná válik. *** Amire az ilyen személy ráül, illetve az ágy és ágynemű, amelyen fekszik, mind tisztátalanná válik. [5-7] Aki megérinti az ilyen tisztátalan férfit vagy annak ágyát, vagy ráül valamire, amin előzőleg a tisztátalan férfi ült, az maga is tisztátalan lesz — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. *** *** Ha a tisztátalan ráköp valakire, akkor az is tisztátalan lesz — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. Az a nyereg, amelyen a tisztátalan férfi ül, szintén tisztátalanná válik. Aki megérint vagy fölemel valamit, amin a tisztátalan férfi ült vagy feküdt, az a személy is tisztátalan lesz — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. Akit a tisztátalan férfi úgy érint meg, hogy előzőleg nem mosott kezet, az is tisztátalan lesz — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. Ha a tisztátalan férfi megérint egy cserépedényt, azt össze kell törni. Azonban ha fából készült edényt érint meg, azt csak ki kell öblíteni vízzel. Amikor az ilyen férfi meggyógyul, várjon még 7 napot gyógyulása után, s akkor mossa ki ruháit, fürödjön meg forrásvízben vagy folyóvízben, azután már rituálisan tiszta lesz. A nyolcadik napon vigyen az Örökkévalónak áldozatul két gerlét vagy galambfiókát a Találkozás Sátorának bejáratához. A madarakat adja át a papnak, aki áldozza föl azokat: az egyiket megtisztulási áldozatul, a másikat égőáldozatul — így tisztítsa meg a szent helyet az Örökkévaló előtt annak a férfinak a rituális tisztátalanságától, aki meggyógyult. Ha egy férfi természetes módon magömlést tapasztal, mossa meg egész testét, de estig tisztátalan. Minden ruhaneműt és bőrből készült tárgyat, amelyre a magömlés került, mossanak ki, de estig tisztátalan. Miután egy férfi és asszony együtt hál, utána mindketten fürödjenek meg, de tisztátalanok lesznek estig. Az asszony természetes havi vérzésének ideje alatt — annak kezdetétől számítva 7 napig — tisztátalan. Aki őt ekkor megérinti, az maga is tisztátalanná lesz estig. Amit az ilyen asszony megérint, és amire ráül, illetve az ágy és ágynemű, amelyen fekszik, mind tisztátalanná válik. [21-23] Aki megérinti az asszony ágyát, vagy ráül valamire, amin előzőleg ő ült, az maga is tisztátalan lesz — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. *** *** Aki az ilyen asszonnyal hál, az maga is tisztátalanná válik 7 napig, sőt még az ágya is, amelyen alszik. Ha az asszony havi vérzése a megszokott természetes időszakon kívül jelentkezik, vagy a szokásosnál tovább tart, akkor is tisztátalan — ugyanúgy, mint a rendszeres havi vérzés idején. [26-27] Amit az ilyen asszony megérint, amire ráül, illetve az ágy és ágynemű, amelyen fekszik, az is tisztátalanná válik, ugyanúgy, mint a természetes havi vérzéskor. Aki megérinti ezeket, az maga is tisztátalan lesz estig — ezért mossa ki a ruháit, és fürödjön meg, s azután a nap elmúltával megtisztul. *** Amikor a rendellenes havi vérzés megszűnik, az asszony várjon még 7 napot, azután már rituálisan tiszta lesz. A nyolcadik napon vigyen az Örökkévalónak áldozatul két gerlét vagy galambfiókát a Találkozás Sátorának bejáratához. A madarakat adja át a papnak, aki áldozza föl azokat: az egyiket megtisztulási áldozatul, a másikat égőáldozatul — így tisztítsa meg a szent helyet az Örökkévaló előtt annak az asszonynak a rituális tisztátalanságától, aki előzőleg rendellenes vérzést tapasztalt. Így tanítsátok Izráel népét, hogyan óvják meg magukat a tisztátalanságtól, és hogyan tisztítsák meg magukat a rituális tisztátalanságtól, ha mégis tisztátalanokká lettek. Nehogy beszennyezzék tisztátalanságukkal szent lakóhelyemet, amelyet közöttük elhelyeztem, és mindannyian meghaljanak emiatt.” [32-33] Ezek a törvények vonatkoznak azokra, akik valamilyen betegség következtében tisztátalan folyásban szenvednek, akiknek magömlésük van, az asszonyokra a havi vérzés idején, és azokra a férfiakra, akik rituálisan tisztátalan asszonnyal hálnak. Áron fiai közül ketten meghaltak, amikor áldozatot mutattak be az Örökkévalónak. Ezután az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Mondd meg a testvérednek, Áronnak, hogy nem léphet be akármikor a Szentek Szentjébe, a függönyön túlra, ahol a Szövetségláda fedele fölött megjelenek a felhőben. Ha nem a megfelelő módon és időben lép be oda, meg fog halni. Amikor Áronnak be kell jönnie a Szentek Szentjébe, akkor előbb fel kell áldoznia az Örökkévalónak egy fiatal bikát bűnért való áldozatul és egy kost égőáldozatul. Áron először mossa meg egész testét, majd vegye föl a szent öltözetet: nadrágja, köntöse, öve és süvege is lenvászonból legyen. Izráel egész közössége hozzon az Örökkévalónak két kecskebakot vétekáldozatnak és egy kost égőáldozatnak, s ezeket adják Áronnak. Azután mutassa be Áron a bűnért való áldozatra szánt bikát saját magáért az Örökkévalónak. Így szerezzen engesztelést önmagáért és családjáért. Azután pedig vigye a két bakot az Örökkévaló elé, a Találkozás Sátorának bejáratához, és sorshúzással jelölje ki az egyiket az Örökkévalónak, a másikat Ázázélnek. Amelyik bak az Örökkévalónak jutott, azt áldozza föl Áron az Örökkévalónak bűnért való áldozatul. A másik bakot pedig, amely Ázázélnek jutott, Áron állítsa elevenen az Örökkévaló elé, majd űzze el a pusztába, Ázázél számára — így szerezzen engesztelést vele. Áron tehát a következők szerint készítse el a bikát bűnért való áldozatul az Örökkévalónak saját magáért, hogy engesztelést szerezzen önmagáért és családjáért: először vágja le a bikát, és fogja fel a vért. Azután töltse meg a szenes-serpenyőt izzó parázzsal az Örökkévaló előtti oltárról, és vegyen két tele maroknyi porrá tört illatos füstölőszert, majd vigye be a függönyön túl, a Szentek Szentjébe. Ott, az Örökkévaló jelenlétében szórja rá a füstölőszert a parázsra, hogy annak füstje borítsa be a Szövetségláda fedelét. Ezt tegye Áron, hogy ott, helyben meg ne haljon. Azután vegye a bika vérét, az ujját mártsa bele, és hintsen abból hétszer az ujjával a Szövetségláda fedelének elejére és a Szövetségláda előtt, a földre is. Ezután Áron vágja le a nép bűnéért való áldozati bakot, amely a népért van, és annak vérét is vigye be a függönyön túl, a Szentek Szentjébe. Majd ebből is hintsen a Szövetségláda fedelére és a láda elé — ugyanúgy, mint a bika vérével tette. Így tisztítsa meg Áron a Szentek Szentjét Izráel népének tisztátalanságaitól, szándékos törvényszegéseitől és összes egyéb vétkeitől. Hasonlóképpen tisztítsa meg a Találkozás Sátorának többi részét is, hiszen az egész sátor a tábor közepén áll, körülvéve a nép tisztátalanságaival. Amikor Áron bemegy a Találkozás Sátorába, hogy elvégezze az engesztelés szertartását, rajta kívül senki más nem tartózkodhat ott. Nem is léphet be oda senki más, amíg Áron ki nem jön onnan — miután saját magáért, családjáért és Izráel egész közösségéért engesztelést szerzett. Azután Áron menjen ki az oltárhoz, amely az Örökkévaló előtt van, és a bika meg a bak vérével kenje meg körös-körül az oltár szarvait — így tisztítsa meg azt. Utána hintsen az oltárra hétszer a vérből az ujjával — így tisztítsa meg azt Izráel népe tisztátalanságától, és így szentelje meg azt. Miután Áron befejezte a Szentek Szentjének, a Találkozás Sátorának és az oltárnak megtisztítását, vezesse elő a másik bakot, amely élve maradt. [21-22] Tegye mindkét kezét a bak fejére és vallja meg fölötte Izráel népének vétkeit, törvényszegéseit és egyéb bűnös tetteit — így helyezze azokat a bűnbakra. Azután egy arra kijelölt ember vigye ki a bűnbakot a lakatlan sivatagba, és ott engedje el. Így a bűnbak fogja viselni ezeket a bűnöket, és magával viszi azokat a kietlen pusztaságba. *** Áron menjen be a Találkozás Sátorába, vesse le a szent öltözetet, amelyet akkor vett magára, amikor a Szentek Szentjébe bement, és hagyja ott. Mossa meg egész testét vízzel a szent helyen, majd vegye fel a saját ruháit, és úgy menjen ki onnan. Azután mutassa be az égőáldozatokat saját magáért, azután a népért. Így szerezzen engesztelést magáért és a népért. Égesse el az oltár tüzén a bűnért való áldozat zsíros részeit is. Az az ember, aki az Ázázélnek szánt bakot kivitte a pusztába, mossa ki ruháit, fürödjön meg, és csak azután térjen vissza a táborba. A levágott bűnért való áldozati bika és bak testét vigyék ki a táboron kívülre, és ott bőrükkel, húsukkal és ganéjukkal együtt égessék el teljesen. Ezeknek az állatoknak a vérét vitte be a főpap a Szentek Szentjébe, hogy azzal engesztelést szerezzen. Az a személy, aki ezeket elégette, szintén mossa ki ruháit, fürödjön meg, és csak azután térjen vissza a táborba. [29-30] Örökké érvényes rendelkezés ez a számotokra: a hetedik hónap tizedik napján böjtöljetek és tartóztassátok meg magatokat. Se ti ne végezzetek semmiféle munkát, se a közöttetek lakó idegenek, mert ezen a napon szerez számotokra engesztelést a főpap, hogy megtisztítson benneteket. Így fogtok az Örökkévaló előtt megtisztulni összes bűneitektől ezen a napon. *** Ez a nap legyen nagyon szent a számotokra! Böjtöljetek, tartóztassátok meg magatokat, és egyáltalán ne végezzetek semmiféle munkát ezen a napon! Örök törvény legyen ez a számotokra. Ugyanígy végezze az Engesztelő Áldozat szertartását az a főpap is, aki majd az apja, Áron helyébe lép, amikor felszentelik és fölkenik a szent olajjal. Ő is ugyanazt a szent lenvászon öltözetet viselje, és így végezze el az engesztelés szertartását, vagyis a Szentek Szentjének, a Találkozás Sátorának és az oltárnak megtisztítását. Így szerezzen engesztelést a papokért és Izráel egész közösségéért. Örökké érvényes rendelkezés ez számotokra: minden évben egyszer így kell megtisztítanotok a szent helyet, és engesztelést szereznetek Izráel népe számára.” Mózes tehát elmondta ezeket Áronnak, aki mindent annak megfelelően úgy tett, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. Az Örökkévaló megparancsolta Mózesnek, hogy a következő törvényeket hirdesse ki Áronnak és fiainak, meg Izráel egész népének: „Ezt parancsolja az Örökkévaló: *** [3-4] Ha Izráel népéből valaki levág egy marhát, bárányt, vagy kecskét a táborban, vagy a táboron kívül, akkor oda kell vinnie az állatot a Találkozás Sátorának bejáratához, és fel kell ajánlania azt az Örökkévalónak áldozatul. Ha ezt nem teszi meg, akkor a vérontás bűnében vétkes, és ki fogják irtani népe közül. *** Tehát Izráel népe közül ettől fogva senki ne mutasson be véresáldozatot a táboron kívül, hanem minden áldozati állatot vigyenek az Örökkévaló elé, a Találkozás Sátorának bejáratához, és adják át a papnak. Ott vágják le az állatot, és készítse el hálaáldozatként az Örökkévalónak. Majd a pap öntse a vért az Örökkévaló oltárára, amely a Sátor ajtaja előtt van, az állat zsíros részeit pedig égesse el az oltár tüzén, mert annak füstjét az Örökkévaló úgy fogadja, mint kedves illatot. Izráel népe közül többé soha senki se áldozzon véresáldozattal a gonosz szellemeknek! Ne kövessenek el hűtlenséget azzal, hogy más isteneket imádnak. Örökké érvényes törvény legyen ez a számotokra. Mondd meg nekik, hogy ha Izráel népéből vagy a közöttük élő jövevények közül valaki égő- vagy véresáldozatot akar bemutatni, annak is oda kell vinnie az áldozati állatot az Örökkévaló elé, a Találkozás Sátorának bejáratához. Ha ezt nem teszi meg, akkor az illetőt ki fogják irtani népe közül. Ha Izráel népéből vagy a közöttetek élő jövevények közül valaki bármilyen vért eszik, akkor én magam fordulok az ellen, és kiirtom népe közül! Mert az élőlények élete a vérükben van. A vért pedig arra a célra adtam nektek, hogy az oltárra tegyétek, és ezáltal szerezzetek engesztelést a lelketek számára. Mert a vér az, amely engesztelést szerez számotokra, a benne lévő élet feláldozása által. Emiatt parancsoltam Izráel népének, hogy senki közülük, sem a közöttük élő jövevények közül soha ne egyen vért. Ha valaki Izráel népe közül vagy a közöttük élő jövevények közül vadászni megy, és zsákmányt ejt — olyan vadat vagy madarat, amely rituálisan tiszta, tehát megehető —, akkor az állat vérét a földre folyassa ki, majd takarja be azt földdel. Mivel az élőlények élete a vérükben van, azért parancsoltam Izráel népének, hogy ne egyék meg a vért, vagy annak az állatnak a húsát, amelyben a vér még benne van. Aki ezt a parancsot megszegi, azt ki fogják irtani népe közül. Ha valaki Izráel népe közül vagy a közöttük élő jövevények közül eszik olyan állat húsából, amely magától elpusztult, vagy amelyet ragadozó ölt meg, akkor az a személy emiatt tisztátalanná válik. Ezért mossa ki ruháit, fürödjön meg, és a nap elmúltával ismét tiszta lesz. Azonban, ha nem mossa ki a ruháit, vagy nem fürdik meg, akkor viselnie kell vétke büntetését.” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Ezt mondd Izráel népének: Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, ezért ne úgy éljetek, ahogyan Egyiptomban szokás, ahol eddig laktatok, de úgy se, ahogyan Kánaán földjén élnek a népek, ahová be foglak vinni benneteket. Ne kövessétek szokásaikat! [4-5] Az én törvényeim és rendelkezéseim szerint éljetek, és azokat kövessétek! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, ezért tartsátok meg rendelkezéseimet, és engedelmeskedjetek törvényeimnek, mert aki ezeket követi, az élni fog általuk. Én vagyok az Örökkévaló! *** Senki ne lépjen szexuális kapcsolatba közeli vérrokonával! Én vagyok az Örökkévaló! Ne lépj szexuális kapcsolatba az édesapáddal! Ne lépj szexuális kapcsolatba az édesanyáddal se, hiszen ő a szülőanyád — tehát nem szabad vele ilyen kapcsolatba kerülnöd! Apád feleségével még akkor is tilos a szexuális kapcsolat, ha csak a mostohaanyád, hiszen ő az édesapád felesége! Hasonlóképpen tilos minden ilyen kapcsolat apád leányával vagy anyád leányával is. Függetlenül attól, hogy ő jelenleg ugyanahhoz a családhoz tartozik, amelyhez te, vagy egy másikhoz, nem szabad szexuális kapcsolatba lépned vele. Tilos a szexuális kapcsolat a saját leányunokáddal — függetlenül attól, hogy a fiad, vagy a leányod leányáról van szó, hiszen a saját leszármazottad ő. Ha apádnak és a feleségének leánya születik, ő a testvéred, ezért vele sem szabad szexuális kapcsolatba lépned. [12-13] Tilos az ilyen kapcsolat apád vagy anyád leánytestvérével is, hiszen a szüleid testvéréről van szó. *** Ne szégyenítsd meg édesapád testvérét azzal, hogy szexuális kapcsolatba lépsz a feleségével, hiszen ő a nagynénéd! [15-16] Tilos a szexuális kapcsolat a menyeddel — hiszen a fiad felesége —, vagy a sógornőddel — hiszen ő a testvéred felesége! *** Ha egy asszonyt feleségül veszel, és együtt élsz vele, akkor az ő leányát vagy unokáját már nem veheted mellé feleségül, és nem léphetsz velük szexuális kapcsolatba, hiszen ők a feleséged vérrokonai. Ha mégis megtennéd, igen szégyenletes bűnt követnél el. Ha egy asszonyt feleségül veszel, akkor — amíg ő él — a leánytestvérét már nem veheted mellé feleségül, és nem élhetsz vele, mert versengés támadna közöttük. Tilos együtt hálni egy asszonnyal a menstruációs tisztátalanság ideje alatt. Nem szabad együtt hálnod más férfi feleségével! Ha mégis megteszed, tisztátalanná leszel. Soha ne add oda gyermekedet Moloknak, hogy feláldozzák neki a tűzben — ezzel meggyaláznád Istened nevét! Én vagyok az Örökkévaló! Férfi soha ne lépjen szexuális kapcsolatba másik férfival úgy, ahogyan asszonnyal szoktak — ez utálatos bűn! Hasonlóképpen se férfi, se nő ne közösüljön semmilyen állattal — mert az perverzió lenne, amely miatt az illető tisztátalanná válna! Ne tegyétek magatokat tisztátalanná ilyen bűnökkel, mert ezeket követték el azok a nemzetek, amelyeket éppen e tisztátalan életmód miatt űzök ki előletek! Bizony, ők ezekkel a bűnökkel bemocskolták országuk földjét, én pedig megbüntetem azt. A föld ki fogja okádni gonosz lakosait. Engedelmeskedjetek hát törvényeimnek, és tartsátok meg rendelkezéseimet! Ne kövessétek el ezeket az utálatos bűnöket! Ezek a törvények egyaránt vonatkoznak Izráel népére és a közöttetek lakó jövevényekre. Akik előttetek laktak e földön, azok bizony elkövették mindezeket az utálatos bűnöket, bemocskolták és tisztátalanná tették földjüket. Ti azonban ne tegyétek ezeket, különben titeket is kiokád a föld, ha beszennyezitek, és ti is úgy jártok, mint az előttetek itt élő nemzetek! Aki bármelyiket elköveti ezek közül a bűnök közül, azt kiirtják népéből. Tehát engedelmeskedjetek nekem: ne kövessétek el ezeket a bűnöket, amelyeket az előttetek itt lakók elkövettek, és ne tegyétek magatokat tisztátalanná ezek által! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek!” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Ezt mondd Izráel egész közösségének: Szentek legyetek, mert én, az Örökkévaló, Istenetek, szent vagyok! Mindenki tisztelje édesanyját és édesapját! A nyugalom napján úgy tegyetek, ahogy azt megparancsoltam! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Ne imádjatok bálványokat, ne készítsetek magatoknak fémből öntött bálványszobrokat! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Amikor hálaáldozatot hoztok az Örökkévalónak, úgy járjatok el, hogy szívesen fogadjam tőletek! Az áldozat napján és a következő napon egyétek azt meg, ami pedig a harmadik napra megmarad, azt égessétek el! Ha mégis eszik valaki belőle a harmadik napon, az már tisztátalan húst eszik, és nem lehet kedves. Aki ebben vétkes, viselje tette büntetését, mert a szent dolgokkal úgy bánt, mint közönségesekkel, emiatt az ilyen vétkest ki fogják irtani népe közül. Amikor a termését learatod, a földed sarkán és a szélén mindig hagyj meg egy keveset belőle, és az elhullott kalászokat se szedd össze! Szőlőskertedből se szüretelj le minden termést az utolsó szemig, és ami elhullik, ne gyűjtsd össze, hanem hagyd ott a szegényeknek és a jövevényeknek! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Ne lopj, ne csapj be senkit, ne hazudjatok egymásnak! Ne esküdj hamisan nevemre, mert ezzel gyalázatot hozol Istened nevére! Én vagyok az Örökkévaló! Ne használd ki, se ne rabold ki a másikat! Napszámbéres munkásodat fizesd ki a nap végén, ne tartsd vissza a bérét másnapig! A süketet ne szidalmazd, s a vakot ne gáncsold el, hanem tiszteld Istenedet! Én vagyok az Örökkévaló! A bírósági perekben ne hozzatok igazságtalan ítéletet! Ne kedvezz se szegénynek, se gazdagnak, hanem igazságosan és méltányosan ítélj a honfitársad ügyében! Ne terjessz rágalmakat néped között! Ne hallgass, amikor tanúskodásoddal megmentheted honfitársad életét! Én vagyok az Örökkévaló! Ne hordozz szívedben gyűlöletet a másik ellen, hanem nyíltan mondd meg neki, amit helytelennek tartasz, hogy ne légy részes a bűneiben! Ne állj bosszút a másikon, és ne légy haragtartó, hanem szeresd a másik embert, mint magadat! Én vagyok az Örökkévaló! Tartsd meg rendelkezéseimet! Háziállataidat ne keresztezd más fajjal! Ne vess egyszerre két különböző növényfaj magjából ugyanarra a szántóföldre! Ne viselj olyan ruhát, amelyet két különféle fonálból szőttek! Előfordulhat, hogy egy férfi együtt hál egy nővel, aki másnak a rabszolgája, s akit egy másik férfi eljegyzett magának, de még nem váltott ki, ezért a nő még nem szabadult föl. Ilyen esetben büntessék meg őket, de ne haljanak meg, mert a nő nem volt szabad. A férfi vigyen egy kost jóvátételi áldozatul az Örökkévalónak, a Találkozás Sátorának bejáratához. A pap áldozza föl a kost az Örökkévalónak a férfi bűnéért, és így szerezzen engesztelést neki. Ha a férfi így jár el, akkor bűnét az Örökkévaló megbocsátja. Ha majd bementek arra a földre, mindenféle gyümölcsfát fogtok ültetni ott. De amikor a fák termőre fordulnak, még három évig ne egyetek a gyümölcseikből, hanem tekintsétek azokat tiltottnak! A negyedik termő évben a fák minden gyümölcsét szenteljétek az Örökkévalónak ajándékul és dicséret-áldozatul. Azután az ötödik termő évtől kezdve már ehetitek a gyümölcsöket. Ha így jártok el, akkor ettől kezdve bőséges termésre számíthattok. Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Nem szabad megennetek az olyan húst, amelyben a vér még benne van! Nem szabad semmiféle varázslással vagy jóslással foglalkoznotok! Ne vágjátok rövidre a hajatokat a halántékotokon, és a szakállatok szélét se csúfítsátok el! Ne ejtsetek vágást magatokon a halottak miatti gyász idején, se ne tetováljátok a bőrötöket! Én vagyok az Örökkévaló! Ne tedd népem leányait prostituáltakká, nehogy az egész nép paráznaságba süllyedjen, és az egész országot elborítsa a gyalázatosság! Tartsátok tiszteletben a szombati nyugalom napját! Tiszteljétek szent helyemet — Én vagyok az Örökkévaló! Ne forduljatok tanácsért se halottidézőkhöz, se jósokhoz, mert ezzel tisztátalanná váltok! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Tiszteld az időseket, becsüld meg az öregeket! Tiszteld és féld Istenedet! Én vagyok az Örökkévaló! Ne használd ki azt, aki jövevényként lakik közöttetetek! Úgy bánj vele, mintha népemhez tartozna — úgy szeresd, mint saját magadat! Emlékezzetek rá, hogy egykor ti is jövevények voltatok Egyiptomban! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! [35-36] Soha ne térj el az igazságosságtól a súly- és hosszmértékek használatában! Pontos mérleget, mérősúlyokat és űrmértékeket használjatok! Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból. *** Tartsátok tiszteletben törvényeimet, rendelkezéseimet, és engedelmeskedjetek nekem! Én vagyok az Örökkévaló!” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Ezt is mondd meg Izráel népének: Ha közületek, vagy a földeteken lakó jövevények közül bárki odaadja a gyermekét Moloknak, az halállal lakoljon emiatt! A közösség kövezze agyon az ilyen embert. Aki odaadja a gyermekét Moloknak, az a személy ezzel tisztátalanná teszi szent helyemet, és gyalázatot hoz nevemre — emiatt ellene fordulok, és kiirtom népe közül. Ha pedig Izráel népe mégis szemet huny e fölött a bűn fölött, és nem végzi ki a bűnöst, akkor én magam fordulok a bűnös és családja ellen, és kiirtom őket népük közül, sőt mindazokat is, akik példájukat követve Molokkal házasságtörést követtek el. Ha valaki halottidézőhöz vagy jóshoz fordul tanácsért, akkor szellemileg paráználkodik, ezért ellene fordulok annak, és kiirtom népe közül. Éljetek úgy, mint akik nekem szentelik magukat, és szentek legyetek, mert én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Tartsátok tiszteletben törvényeimet, és engedelmeskedjetek nekem! Én vagyok az Örökkévaló, aki a magam számára különválasztottalak titeket! Aki apját vagy anyját szidalmazza vagy átkozza, halállal lakoljon! Haláláért maga a felelős, mert apját és anyját átkozta. Ha egy férfi más férfi feleségével hál, akkor házasságtörést követ el. Ilyen esetben mind a férfi, mind az asszony halállal bűnhődjön! Ha egy férfi a saját apjának feleségével hál, akkor mind a férfi, mind az asszony viselje bűne büntetését: mindketten halállal lakoljanak! Ha egy férfi a menyével hál, akkor mind a férfi, mind az asszony viselje bűne büntetését: mindketten halállal lakoljanak, mert szégyenletes és utálatos bűnt követtek el. Ha egy férfi egy másik férfival hál, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, akkor mindketten viseljék bűnük büntetését, és halállal lakoljanak, mert utálatos bűnt követtek el. Ha egy férfi szexuális kapcsolatba lép egy nővel és annak anyjával is, az szégyenletes dolog! Emiatt mind a három személyt égessék meg, hogy ilyen szégyenletes dolog többé ne forduljon elő közöttetek! [15-16] Akár férfi, akár asszony közösül valamilyen állattal, viselje bűne büntetését, és végezzék ki őket az állattal együtt! *** Ha egy férfi szexuális kapcsolatban él a nőtestvérével, még ha csak féltestvére is, az gyalázatos bűn. A közösség előtt nyilvánosan bűnhődjenek, és irtsák ki őket népük közül. Mivel a férfi a saját nőtestvérével létesített szexuális kapcsolatot, bűnhődnie kell. Ha egy férfi együtt hál egy asszonnyal annak a menstruációs tisztátalansága idején, mindkettőjüket ki kell irtani népe közül, mert megszegték a tisztátalanságra vonatkozó törvényt. Nem szabad együtt hálnod sem apád, sem anyád nőtestvérével, mert ők közeli vérrokonaid. Ha ez mégis előfordul, mindkét vétkes viselje bűne büntetését. Ha egy férfi együtt hál nagynénjével, az a nagybátyjára hoz gyalázatot. Ilyen esetben mindkét vétkes viselje bűne büntetését: gyermektelenül fognak meghalni. Ha egy férfi a sógornőjével hál, amíg annak férje él, az utálatos bűn, mert közeli vérrokonok. Ilyen esetben mindkét vétkes viselje bűne büntetését: gyermektelenül fognak meghalni. Tartsátok tiszteletben törvényeimet, rendelkezéseimet, és teljesítsétek azokat! Máskülönben az a föld, ahová beviszlek titeket, hogy ott lakjatok, kiokád majd benneteket is. Mert azok a nemzetek, amelyek előttetek laktak azon a földön, bizony elkövették mindezeket a bűnöket, s emiatt megutáltam őket. Ti azonban ne kövessétek szokásaikat! Nektek megígértem, hogy örökségül kapjátok azoknak a nemzeteknek országait: én adom nektek, hogy vegyétek birtokba azt a tejjel-mézzel folyó földet. Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, aki különválasztottalak titeket a többi nemzettől. Tegyetek hát különbséget ti is a tiszta és tisztátalan dolgok között, akár négylábú állatokról, vagy madarakról van szó! Ne tegyétek magatokat tisztátalanná és utálatossá semmiféle négylábú állattal, madárral vagy csúszómászóval, amelyet számotokra tisztátalanná nyilvánítottam! Legyetek szentek, és csak hozzám tartozzatok, mert én, az Örökkévaló, szent vagyok! Én választottalak külön titeket a többi nemzettől, hogy csak az enyémek legyetek. Ha egy férfi, vagy asszony halottidézést, varázslást vagy ilyesféle okkult tevékenységet folytat, viselje bűne büntetését, és feltétlenül halállal lakoljon: kövezzék meg.” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Add tudtára a papoknak, Áron fiainak a következő törvényeket. A pap a közelébe se ne menjen a halottnak, hogy tisztátalanná ne legyen! Ez alól kivételt jelent, ha közeli hozzátartozója hunyt el: anyja, apja, fia, leánya, fiútestvére, hajadon leánytestvére. Ez utóbbi is közeli hozzátartozónak számít, mert nem ment férjhez. Az ilyen közeli hozzátartozók esetében a pap részt vehet a temetéssel kapcsolatos családi eseményekben. Viszont ha az elhunyt személy a papnak csak a házassága révén rokona, akkor a pap maradjon távol a gyásztól és temetéstől, hogy ne legyen tisztátalanná. A pap ne nyírja kopaszra a fejét, még részlegesen se, ne nyírja le a szakállát, vagy annak a végét, se ne vágjon sebeket a testén a gyász kifejezéséül. A papok maradjanak Istenük számára szentek, és ne hozzanak gyalázatot Istenük nevére, mert a papok mutatják be az áldozatokat és a kenyereket az Örökkévalónak — ezért szentek legyenek! A pap az Örökkévalónak van szentelve, ezért nem vehet feleségül olyan nőt, aki előzőleg már szexuális kapcsolatban volt más férfival. Tehát elvált vagy parázna nőt, vagy olyat, akit megerőszakoltak, nem vehet feleségül. A nép szentnek tekintse a papot, mert ő mutatja be Istennek a szent kenyereket. Én, az Örökkévaló, szent vagyok. Én vagyok, aki megszentel. Ezért a papot is tekintsétek szenteknek. Ha egy pap leánya prostituálttá lesz, gyalázatot hoz magára és az apjára is, ezért az a leány halállal lakoljon: meg kell égetni. [10-11] A főpapra, akinek fejére a felszentelésekor a szent olajat öntötték, s aki a főpapi öltözetet viseli, a következő törvények vonatkoznak. A közelébe se menjen a halottnak, hogy tisztátalanná ne legyen! Ne vegyen részt még a saját családja gyászában se: ne hagyja gondozatlanul a haját, ne szaggassa meg a ruháit, még akkor se, ha apja vagy anyja hunyt el. *** Akkor se hagyja el a szent hely területét, ha közeli hozzátartozója hal meg, mert ezzel tisztátalanná válhat, és akkor a szent helyet is tisztátalanná tenné. Maradjon szent és rituálisan tiszta, hiszen amikor főpappá szentelték, Istenének szent olaját öntötték a fejére! Én vagyok az Örökkévaló! A főpap csak hajadon és szűz leányt vehet feleségül. Nem szabad feleségül vennie sem özvegyet, sem elváltat, sem olyat, aki parázna vagy akit megerőszakoltak. Csak saját népe közül való hajadon és szűz leányt vehet feleségül, hogy a leszármazottjai is szentek legyenek a nép között. Én vagyok az Örökkévaló, aki a főpapot megszenteltem.” Azután ezt mondta Mózesnek az Örökkévaló: „Szólj Áronnak, hogy ha a leszármazottjai közül valaki testileg fogyatékos, az nem viheti az Örökkévaló elé a szent kenyereket. Ez nemzedékről nemzedékre érvényes törvény. Testi fogyatékos személy nem végezhet papi szolgálatot az Örökkévaló oltáránál. Tehát ha valaki vak, sánta, az arca deformálódott, keze vagy lába eltörött, háta púpos, aki törpe növésű, akinek szeme vagy látása nem egészséges, akinek rosszindulatú bőrbetegsége van, vagy a bőrén fekély van, vagy a heréi nem épek, az nem végezhet papi szolgálatot. Akinek Áron leszármazottjai közül akinek ilyen testi fogyatékossága van, az nem járulhat az oltárhoz, hogy áldozatot mutasson be az Örökkévalónak. Ha fogyatékos, akkor nem viheti az Örökkévaló elé a szent kenyereket. Viszont az ilyen fogyatékos családtag is szabadon ehet a szent kenyerekből és a papoknak engedélyezett szent és az igen szent áldozatokból. Azonban semmiképpen nem mehet be a függönyön túlra, a Szentek Szentjébe, vagy nem mehet az oltárhoz közel fogyatékossága miatt. Ne tegye szentségtelenné a szent helyet és a szent dolgokat, mert én vagyok az Örökkévaló, aki megszentelem ezeket.” Mózes tehát tudtára adta Áronnak és fiainak, meg Izráel egész népének mindezeket. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Mondd meg Áronnak és a fiainak, hogy bánjanak tisztelettel és nagyon gondosan azokkal az áldozatokkal, amelyeket Izráel népének fiai nekem hoznak, mert azok szentek. Ne gyalázzák meg szent nevemet, mert én vagyok az Örökkévaló! Ezt mondd nekik: mostantól fogva, ha valamelyik leszármazottjuk éppen tisztátalan állapotban van, de mégis hozzáér az Örökkévalónak fölajánlott szent áldozatokhoz, akkor soha többé nem járulhat az Örökkévaló jelenlétébe, s ezzel végleg elveszíti papi hivatását. Én vagyok az Örökkévaló. Áron leszármazottjai közül aki rosszindulatú bőrbetegség vagy valamilyen folyásos betegség miatt tisztátalan, az nem ehet a szent áldozatokból, ameddig meg nem tisztul. Hasonlóképpen tisztátalanná válik a pap a következő esetekben: ha megérint valakit vagy valamit, aki, illetve ami egy halotthoz hozzáért, és ezáltal tisztátalanná vált, ha spontán magömlése van, vagy ha megérint egy tisztátalan állatot, vagy embert. [6-7] Ilyen esetben a pap tisztátalanná válik estig, és emiatt nem ehet a szent áldozatokból. Fürödjön meg vízben, és miután a nap lement, már ismét tisztának számít. Azután ismét ehet a szent áldozatokból, hiszen azok az ő táplálékát jelentik. *** Nem ehet a pap olyan állat húsából, amely levágás nélkül, magától pusztult el, vagy amelyet ragadozó ölt meg. Ha mégis megteszi, tisztátalanná válik. Én vagyok az Örökkévaló. Tartsák tehát tiszteletben a papok ezeket a tiltó rendelkezéseimet! Máskülönben viselniük kell bűneik terhét, és meghalnak, ha megszegik ezeket a tilalmakat. Én vagyok az Örökkévaló, aki megszentelem a papokat. Kizárólag a pap családtagjai ehetnek a szent áldozatokból. A pap birtokán lakó és pénzért dolgozó napszámosa nem ehet azokból. De ehet belőle a pap megvásárolt rabszolgája, és annak a pap házánál született gyermeke is. A pap leánya feleségül mehet egy férfihez, aki nem papi családból származik. De attól kezdve már nem ehet a szent ételekből. Azonban ha az ilyen asszonynak nem születik gyermeke, és megözvegyül, vagy a férje elválik tőle, s ezután visszatér a pap házába, akkor ismét ehet a szent ételekből. A családtagokon kívül más nem ehet az áldozati ételekből. Ha valaki úgy eszik ezekből a szent áldozati ételekből, hogy nincs tudomása arról, hogy azok szent ételek, akkor tegye jóvá tévedését! Adjon helyette a papnak kárpótlást, de tegye hozzá annak ötödrészét azon fölül. [15-16] A papok tehát gondosan vigyázzanak arra, hogy ne gyalázzák meg azokat az áldozatokat, amelyeket Izráel népe az Örökkévalónak szentelt. Ne engedjék meg, hogy azokból illetéktelen személy egyen, és ezzel vétkessé tegye magát. Ha ez mégis megtörténik, akkor annak, aki jogtalanul eszik ezekből, viselnie kell bűne terhét. Én vagyok az Örökkévaló, aki az áldozatokat szentté teszem!” *** Azután az Örökkévaló szólt Mózesnek: [18-19] „Add tudtára Áronnak és fiainak, meg egész Izráel egész népének, hogy amikor valaki égőáldozatot hoz az Örökkévalónak, ép és egészséges állatot hozzon áldozatul: bikaborjút, kost vagy kecskebakot. Csak így fogadja az Örökkévaló kedvesen az áldozatot. Ez érvényes az Izráel népéhez tartozókra és a közöttetek lakó jövevényekre is, és független attól, hogy milyen áldozatról van szó — fogadalmi áldozatról, önkéntes hálaáldozatról, vagy égőáldozatról. *** Ne hozzatok az Örökkévalónak olyan állatot, amelyben valami fogyatékosság található, mert azt nem fogadja kedvesen. Amikor valaki hálaáldozatot, fogadalom teljesítésére való áldozatot, vagy önkéntes áldozatot hoz az Örökkévalónak, ép és egészséges marhát, birkát vagy kecskét hozzon áldozatul, ne legyen abban semmi fogyatékosság. Csak így fogadja az Örökkévaló kedvesen az áldozatot. Az olyan állat, amely vak, törött csontú, csonka, fekélyes, rühes vagy beteg — az nem alkalmas áldozatnak. Az ilyen állatot ne tedd az oltárra ajándékul az Örökkévalónak! Szabad akaratból, önkéntes áldozatul hozhatsz az Örökkévalónak olyan bikát, vagy juhot, amelynek túl hosszú vagy túl rövid a lába. De fogadalmad teljesítésére az Örökkévaló nem fogadja el az ilyen állatot áldozatnak. Ne hozz az Örökkévalónak olyan állatot áldozatul, amelynek heréje összezúzódott, vagy bármilyen módon megsérült, vagy amelyet kiheréltek. Ne áldozzatok az Örökkévalónak országotokban ilyen állatokat! Az ilyen állatot idegentől se vásároljátok meg áldozati állatnak, mert fogyatékossága miatt nem alkalmas az áldozatra, és az Örökkévaló nem fogadja el tőletek.” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Az újszülött borjút, bárányt és kecskegidát 7 napig hagyjátok az anyja mellett. A nyolcadik naptól kezdve már alkalmas az áldozatra, és elfogadja azt az Örökkévaló tőletek ajándékul. Ha mind a tehenet, mind a borját áldozatra szánjátok, akkor se vágjátok le mindkettőt ugyanazon a napon. Ugyanez érvényes anyajuh és báránya meg nőstény kecske és gidája esetén is. Amikor valaki az Örökkévaló iránti hálája kifejezésére mutat be hálaáldozatot, ezt megteheti, de csak akkor fogadja el tőle az Örökkévaló, ha szabályszerűen teszi. Az ilyen áldozat húsát csak az áldozat napján lehet elfogyasztani, ne maradjon belőle a következő napra. Én vagyok az Örökkévaló. Tehát tartsátok meg parancsaimat, és engedelmeskedjetek azoknak! Én vagyok az Örökkévaló! Ne hozzatok gyalázatot nevemre, hanem szenteljétek meg nevemet Izráel népe között! Én vagyok az Örökkévaló, aki megszentellek titeket. Én hoztalak ki benneteket Egyiptomból, hogy Istenetekké legyek. Én vagyok az Örökkévaló!” Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Mondd Izráel népének: ezek az Örökkévaló ünnepei, amelyeket elrendelt, hogy azokat rendszeresen megtartsátok. Ezeket hirdessétek ki Izráel közösségében, hogy azokon gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezek az én ünnepeim: Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik nap a szombati nyugalom napja — akkor ne dolgozzatok, hanem egész nap pihenjetek, és gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Az Örökkévaló rendelte el ezt a szent napot, hogy a pihenés napja legyen számotokra, akárhol is laktok. A következők pedig azok az ünnepek, amelyeket az Örökkévaló bizonyos időpontokra rendelt. Hirdessétek ki ezeket, és gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni a megszabott időben. A Páska ünnepét az első hónap 14. napjának estéjén tartsátok meg az Örökkévalónak. Tartsátok meg a Kovásztalan Kenyerek ünnepét az Örökkévalónak az első hónap 15. napjától kezdve hét napon keresztül. Ezalatt csak kovásztalan kenyeret egyetek. A hét napos ünnep első napján gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon ne dolgozzatok. Hét napon keresztül minden nap mutassatok be az Örökkévalónak áldozatot. A hetedik napon ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon se dolgozzatok.” Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Add tudtára Izráel népének, hogy amikor majd bementek arra a földre, amelyet én adok nektek, akkor aratás idején, a legelső learatott kévét vigyétek el a paphoz. Ő pedig mutassa be azt az Örökkévaló előtt, hogy az Örökkévaló kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon kell a papnak a kévét bemutatnia. Ugyanekkor vigyetek egy egyéves hibátlan bárányt égőáldozatul az Örökkévalónak. Ezen fölül liszt- és italáldozatot is hozzatok: két tized mérték jó minőségű lisztet, olívaolajjal keverve, és egy negyed hin bort. Jó illatú lisztáldozat ez az Örökkévalónak. Az aratáskor betakarított új termésű gabonából se pörkölve, se kenyér formájában, se másképpen ne egyetek addig, amíg az Első Kéve áldozatát be nem mutattátok Isteneteknek. Örökké érvényes rendelkezés ez számotokra minden lakóhelyeteken. Attól a naptól kezdve, amelyen bemutattátok az Örökkévalónak az első kévét, számoljatok hét teljes hetet. A hetedik szombat után következő, vagyis az ötvenedik napon hozzatok az Örökkévalónak lisztáldozatot az új gabonából. Hozzatok két kenyeret minden helyről, ahol laktok felmutatási áldozatul az Örökkévalónak. Ezeket a kenyereket két tized mérték jó minőségű lisztből és kovásszal süssétek. Ez a ti áldozatotok az első termésből az Örökkévalónak. Ezen kívül hozzatok egy bikát, két kost és 7 egyéves bárányt — mind hibátlanok legyenek — égőáldozatul, a hozzájuk tartozó liszt- és italáldozatokkal együtt. Jó illatú ajándék ez az Örökkévalónak. Hozzatok még egy kecskebakot is bűnért való áldozatul, és két egyéves kost hálaáldozatul. A kenyereket és a két kost a pap mutassa fel az Örökkévaló előtt, felmutatási áldozatul. Szent áldozatok ezek az Örökkévalónak. Azután legyenek a papé, az ő része. Hirdessétek ki, hogy ugyanezen a napon gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon ne végezzetek semmiféle munkát. Örökké érvényes rendelkezés ez számotokra minden lakóhelyeteken. Amikor földed termését learatod, a tábla szélén mindig hagyj meg belőle, és az elhullott kalászokat se szedd össze. Hagyd ott a szegényeknek és a jövevényeknek. Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek!” Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: [24-25] „Ezt mondd Izráel népének: a hetedik hónap első napján ne végezzetek semmiféle munkát, gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni, és fújják meg a kürtöket emlékeztetésül, és vigyetek ajándékot az Örökkévalónak.” *** Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: [27-28] „A hetedik hónap 10. napja az Engesztelő Áldozat napja. Ezen a napon ne végezzetek semmiféle munkát, gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni, tartóztassátok meg magatokat, böjtöljetek, és vigyetek ajándékot az Örökkévalónak. Ezen a napon szerez a főpap engesztelést számotokra Istenetek, az Örökkévaló színe előtt. *** Aki pedig nem hajlandó megtartóztatni magát, és nem böjtöl ezen a napon, azt ki fogják irtani népe közül. Ha valaki ezen a napon valamilyen munkát végez, azt a személyt én fogom kigyomlálni népe közül. Ezen a napon tartózkodjatok mindenféle munkától — örökké érvényes rendelkezés ez számotokra minden lakóhelyeteken. Ez legyen a legszentebb szombati nyugalom napja számotokra, tartóztassátok meg magatokat, és böjtöljetek ezen a napon, vagyis a hónap kilencedik napján estétől a tizedik nap estig.” Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Add tudtára Izráel népének: a hetedik hónap 15. napján kezdődjön a Sátorok ünnepe. Az Örökkévalónak ez az ünnepe hét napig tart. Az első napon gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon ne végezzetek semmiféle munkát. Hét napon keresztül minden nap mutassatok be az Örökkévalónak tűzáldozatot. A nyolcadik napon ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni, és mutassatok be tűzáldozatot az Örökkévalónak. Ezen a napon se dolgozzatok. Tehát ezek az Örökkévaló ünnepei, amelyeket ki kell hirdetnetek, hogy azokon mindenki gyűljön össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezeken az ünnepeken áldozzatok az Örökkévalónak ajándékokat, égőáldozatokat, lisztáldozatokat, véresáldozatokat és italáldozatokat — az egyes napokra vonatkozó rendelkezések szerint. Ezeket az ünnepeket tartsátok meg a heti szombati nyugalom napján kívül. A fenti áldozatokon kívül hozzátok az Örökkévalónak ajándékaitokat, fogadalmi áldozataitokat és önkéntes áldozataitokat. Miután a termést learattátok, a hetedik hónap 15. napjától kezdve ünnepeljétek az Örökkévalónak a Sátorok ünnepét hét napon keresztül. Mind az ünnep első, mind az utolsó napja pihenőnap legyen. Az ünnep első napján szedjetek szép gyümölcsfákról gyümölcsöket, vágjatok pálmaágakat, meg sűrű lombú fákról és fűzfákról leveles ágakat; és örvendezzetek Istenetek, az Örökkévaló előtt hét napon át. Így tartsátok meg az Örökkévalónak ezt az ünnepét a hetedik hónapban, minden évben, hét napon át. Örökké érvényes rendelkezés ez számotokra. Az ünnep idején, hét napig lombsátrakban lakjatok. Mindenki, aki Izráel népéhez tartozik, lombsátrakban lakjon ez idő alatt. Minden nemzedék emlékezzen rá, hogy amikor Izráel népét kihoztam Egyiptomból, az egész nép sátrakban lakott. Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek.” Mózes tehát tudtára adta Izráel egész népének az Örökkévaló által elrendelt ünnepek törvényeit. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: [2-3] „Parancsold meg Izráel népének, hogy préseljenek az olajfa bogyójából tiszta olívaolajat. Hozzanak abból a papoknak, hogy állandóan égjenek a mécsesek az arany mécstartón, amely a Találkozás Sátorában, a szentélyben, a Szövetségládát eltakaró függöny előtt áll. Áron viseljen gondot a mécstartóra, hogy egész éjjel égjenek a mécsesek, ki ne aludjon a lángjuk. Örökké érvényes rendelkezés ez minden nemzedék számára. *** Áron helyezze el a mécseseket a színarany mécstartóra, az Örökkévaló előtt, hogy a mécsesek örökké égjenek!” „Készíts 12 kenyeret jó minőségű lisztből. Két tized mérték lisztet számíts egy kenyérre. Helyezd el a kész kenyereket két sorban — hatot-hatot egy sorban — az arannyal borított asztalra, amely a szentélyben áll, az Örökkévaló előtt. Mindkét sor kenyérre tegyél tömjént — ez helyettesíti az egész ajándékot, amelyet az Örökkévalónak fölajánlotok. Minden szombaton új sütésű kenyereket kell az asztalra tennetek az Örökkévaló elé. Örökké érvényes szövetség ez Izráel népe számára. Az asztalról levett kenyerek Áront és fiait illetik, ezért ők egyék meg azokat szent helyen. Ezek a kenyerek az Örökkévalónak fölajánlott legszentebb ajándékok közé tartoznak: örökre Áront és leszármazottjait illetik.” [10-11] Történt egyszer, hogy a táborban két férfi összeveszett. Az egyik egy izráeli asszony és egy egyiptomi férfi fia, a másik egy izráeli férfi volt. Az asszonyt Selómitnak hívták, Dibri leánya volt, Dán törzséből. A veszekedés hevében Selómit fia gyalázta az Örökkévaló nevét, és átkozódott. Ezért az emberek Mózes elé vitték őt, *** majd őrizet alá helyezték, és várták, hogy az Örökkévaló kijelentse, mi történjék vele. Az Örökkévaló pedig szólt Mózesnek: „Vigyétek ki az átkozódót a táboron kívülre, és mindazok, akik hallották, amit mondott, tegyék a kezüket az átkozódó fejére. Azután Izráel egész közössége kövezze halálra azt, aki átkozódott. [15-16] Izráel népének pedig ezt mondd: Aki Istenét átkozza, azt Isten meg fogja büntetni ezért. De aki az Örökkévaló nevét hangosan kimondja, amikor átkozódik, azt feltétlenül ki kell végeznetek. Izráel közössége kövezze halálra, akár közületek való, akár közöttetek lakó jövevény az illető. *** Ha valaki meggyilkol egy másik személyt, azt ki kell végezni. Aki elpusztítja valaki másnak a háziállatát, adjon helyette a tulajdonosnak egy ugyanolyan állatot. Ha valaki sebesülést okoz a másiknak, büntetésül bánjanak vele is ugyanúgy: ha például csontját törte a másiknak, neki is törjék el a csontját. Szemet szemért, fogat fogért — így bűnhődjön. Aki elpusztítja valaki másnak a háziállatát, adjon helyette a tulajdonosnak egy ugyanolyan állatot, de aki embert gyilkol, annak halállal kell bűnhődnie. Ugyanaz a törvény vonatkozik Izráel népére és a közöttetek lakó jövevényre. Én vagyok Istenetek, az Örökkévaló!” Tehát elmondta mindezt Mózes Izráel népének, a közösség pedig kivitte az átkozódót a táboron kívülre, és ott megkövezték. Úgy tettek, ahogyan az Örökkévaló parancsolta nekik Mózes által. Az Örökkévaló szólt Mózeshez a Sínai-hegyen: „Ezt mondd Izráel népének: Amikor bementek majd arra a földre, amelyet nektek adok, akkor minden hetedik évben a földnek is adjátok meg a szombati nyugalom éveit, hogy az Örökkévalót tiszteljétek ezzel. Hat éven keresztül műveljétek a földet: vessetek, arassatok, gondozzátok szőlőtöket, és szüreteljétek a gyümölcsöket. De a hetedik évben engedjétek a földet is pihenni! A hetedik esztendő a szombatév — az Örökkévaló tiszteletére! Abban az évben hagyjátok el a szántást-vetést, és ne metsszétek szőlőtöket se. Még ami magától terem a szántóföldön, azt se arassátok le, gondozatlan szőlőtök termését se gyűjtsétek össze, mert ebben az esztendőben a föld is pihen. Bár a föld szombatévet tart, mégis ad elegendő táplálékot nektek, s amit magától terem, megehetitek. Lesz elég kenyered, jut szolgáidnak is, napszámosaidnak is, sőt, még a földeden lakó jövevénynek is jut belőle. Háziállataid számára is jut elegendő takarmány, és a mezei vadaknak is elég táplálék abból, amit a föld ekkor magától terem. Számolj hét szombatévet egymás után — tehát hétszer hét, vagyis 49 évet. Ekkor a hetedik hónap 10. napján, vagyis az Engesztelő Áldozat napján fújjátok meg a sófárt az egész országban. Azt az esztendőt, amely ekkor kezdődik, szenteljétek meg! Ebben az ötvenedik esztendőben hirdessetek szabadságot az egész országban, minden lakos számára! Örömünnep legyen ez a számotokra: mindenki kapja vissza a saját örökségét, ősei földjét. Minden szolga térjen haza a saját nemzetségéhez és családjához. Örömünnep legyen az egész ötvenedik esztendő. Ebben az évben is hagyjátok el a szántást-vetést. Még azt se arassátok le, ami magától terem, és amit metszetlen szőlőtök terem, azt se szüreteljétek le. Örömünnep ez, tartsátok hát szentnek! Ami földeteken magától terem, azt azonban kinn a mezőn megehetitek. Az ötvenedik esztendőben mindenki kapja vissza korábban eladott földjét, családi örökségét. Ezért, ha valaki földjét eladja, vagy a másiktól megvásárolja, vegye tekintetbe ezt a törvényt, és ne csapjátok be egymást! A föld vételárát ahhoz igazítsátok, hogy az adásvétel idején hány esztendő aratása van még hátra a következő ötvenedik évig. Ha sok év van még addig, magasabb, ha kevés, alacsonyabb legyen a föld ára. Hiszen valójában nem magát a földet, hanem annak termését adjátok el, illetve veszitek meg. Ne csapjátok hát be egymást, hanem tiszteljétek és féljétek az Örökkévalót, mert én vagyok Istenetek, az Örökkévaló! Őrizzétek meg rendelkezéseimet, engedelmeskedjetek törvényeimnek, és teljesítsétek azokat, s akkor biztonságban élhettek földeteken. Bőségesen fog teremni nektek az a föld, és megteltek annak javaival, és biztonságban lakhattok földeteken. Nem kell aggódnotok amiatt, hogy mit egyetek a hetedik évben. Bár akkor nem vettek, nem arattok, én mégis olyan bőségesen megáldalak benneteket a hatodik év termésével, hogy az három évre elegendő lesz a számotokra. Amikor a hetedik év elteltével, a nyolcadik évben ismét szántani és vetni fogtok, még mindig lesz elegendő tartalékotok a hatodik év terméséből, egészen a kilencedik évig, amikor az új termést learatjátok. Minden földbirtok az én tulajdonom, ezért Izráelben senki nem adhatja el véglegesen a földjét. Hiszen valamennyien jövevények és átutazó vendégek vagytok nálam. Ezért minden tulajdonotokban lévő földet engedjetek megváltani, ha az eredeti tulajdonos család kívánja ezt! Ha tehát valaki közületek elszegényedik, és kénytelen eladni a földjét, tegyétek lehetővé, hogy valamelyik megváltásra jogosult közeli rokona visszaválthassa azt. Ha pedig ilyen közeli rokon nem jelentkezik, de az eredeti tulajdonos idővel összegyűjti a szükséges pénzt, és vissza akarja szerezni földjét, akkor vegyétek tekintetbe, hogy hány év telt el az eladás óta, illetve hány év van még hátra a következő ötvenedik évig. Ennek megfelelően állapítsák meg a föld árát. Ezt az eredeti tulajdonos fizesse meg a jelenlegi tulajdonosnak. Azután a föld térjen vissza annak a tulajdonába, akié eredetileg volt. Ha pedig nincs rá módja, hogy megváltsa a földet, akkor maradjon annak a tulajdonában, aki megvette, de csak az ötvenedik esztendőig. Akkor pedig adja vissza az eredeti tulajdonos családjának. Ha fallal kerített városban lévő lakóházat ad el valaki, akkor a ház az eladástól számított egy éven belül még visszaváltható. Azonban ebben az esetben a megváltás ideje korlátozva van: egy éven túl már nem váltható vissza a ház. Ha pedig egy évig senki sem váltja meg, véglegesen a vevő és családja birtokába kerül — s még az ötvenedik esztendőben sem kerül vissza az első tulajdonos birtokába. A kőfallal nem kerített települések lakóházaira ugyanaz a törvény vonatkozik, mint a földtulajdonra — tehát ugyanúgy visszaválthatók, illetve az ötvenedik esztendőben visszatérnek annak a családnak a tulajdonába, akié eredetileg voltak. A Lévi törzsébe tartozókra és a léviták városaiban lévő lakóházakra azonban más törvények vonatkoznak. Ők minden időben megválthatják korábban eladott házaikat. Ha pedig nem váltják meg, akkor az ötvenedik esztendőben mindenképpen kerüljön vissza a ház annak a tulajdonába, aki előzőleg azt eladta. Hiszen a léviták városaiban a házak örökre a léviták tulajdonát képezik egész Izráelben. A léviták városaihoz tartozó legelőket nem szabad eladni, mert azok örökre a lévitáké. Ha valaki Izráel népéből a közeledben lakók közül elszegényedik, és képtelen magát eltartani, akkor segítsd meg őt, ahogyan a közöttetek lakó jövevényt is megsegítenéd. [36-37] Ha kölcsönt kér tőled, ne számíts fel kamatot, és ne élj vissza szorult helyzetével. Féld és tiszteld Istenedet! Hadd éljen ő is melletted! Ha pénzt vagy élelmet kér kölcsön tőled, ne kérj vissza többet, mint amit kölcsönadtál. *** Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, aki kihoztalak titeket Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét örökségetekül, s hogy Istenetekké legyek. Ha valaki Izráel népéből annyira elszegényedik, hogy eladja magát és a szolgád lesz, ne kényszerítsd arra, hogy rabszolgamunkát végezzen, hanem bánj vele úgy, mint napszámosoddal, béreseddel vagy a közöttetek lakó jövevénnyel. De csak a következő ötvenedik évig szolgáljon, akkor bocsásd el gyermekeivel együtt, hogy visszatérhessen rokonai közé és a saját örökségébe. Gondold meg, hogy Izráel népéből minden egyes ember az én szolgám, hiszen én szabadítottam ki őket Egyiptom földjéről. Egyiküket se adják el soha többé rabszolgának! Ne bánj a szolgáiddal keményen és kegyetlenül, hanem féld és tiszteld Istenedet! [44-45] Ha rabszolgákat akarsz venni, a körülötted élő nemzetektől vásárold őket, vagy a közöttetek lakó jövevényektől. Olyanokat is vásárolhatsz, akik már a ti földeteken születtek — közülük valók legyenek férfi vagy nő rabszolgáitok, akiknek gazdái lesztek. *** Ezeket a rabszolgáitokat örökségül hagyhatjátok gyerekeiteknek, hogy őket is szolgálják, amíg csak élnek. Tehát az idegenek közül vehettek rabszolgákat, de Izráel népéből soha egyik a másikon ne uralkodjon kegyetlenül. Előfordulhat, hogy a közöttetek lakó jövevény meggazdagszik, és egy elszegényedett izráeli eladja magát szolgául az idegennek, vagy az idegen valamelyik családtagjának. Ilyen esetben az izráeli szolga mindig megváltható marad, és valamelyik rokona megválthatja. Nagybátyja vagy annak fia, vagy valamelyik erre jogosult közeli rokona kiválthatja őt a szolgaságból. Ha pedig a szolgának magának módja van rá, ő maga is megválthatja a szabadságát. A megváltás árának meghatározásakor vegyétek tekintetbe, hogy a szolgaság kezdete óta hány év telt el, és ezeket az éveket úgy számítsátok, mintha a szolga bérese lett volna gazdájának. Azt is vegyétek figyelembe, hogy a következő ötvenedik évig mennyi van még hátra. [51-52] A megváltás ára a felszabadított szolga vételárának egy része. Ezt a gazdája vissza kell kapja, mikor a szolga felszabadul. Ahhoz képest állapítsátok meg, hogy az ötvenedik évig hány év van még hátra. Ha sok év van még addig, legyen magasabb az ár, ha kevés, akkor alacsonyabb. *** A gazda úgy bánjon izráeli szolgájával, mintha bérese lenne, ne uralkodjon rajta keményen és kegyetlenül. Ha az izráeli szolgát senki sem váltja meg, akkor is szabaduljon föl az ötvenedik esztendőben, és gazdája bocsássa szabadon a gyermekeivel együtt. Izráel népéből minden egyes ember az én szolgám, hiszen én szabadítottam ki őket Egyiptom földjéről. Én, az Örökkévaló, vagyok Istenetek.” „Izráel népe, ne készítsetek magatoknak bálványokat! Semmiféle imádat céljára szolgáló bálványszobrot, emlékkövet, vagy faragott követ ne készítsetek, mert én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Tartsátok tiszteletben a szombati nyugalom napját! Tiszteljétek szent helyemet — én vagyok az Örökkévaló! Ha törvényeim szerint éltek, megtartjátok rendelkezéseimet, és megteszitek, amit parancsoltam, akkor én is adok esőket földetekre a megfelelő időben, a föld is bő termést ad nektek, és a gyümölcsfák is bőven hozzák gyümölcseiket. Búzátok annyit terem, hogy mire végeztek a csépléssel, máris a szüret ideje következik, s még le sem szüreteltek egészen, mikor már itt a szántás-vetés ideje. Jóllakásig ehetitek kenyereteket, és biztonságban lakhattok országotokban. Bizony, békességet és bőséget adok nektek egész országotokban. Nyugodtan alhattok, senkitől nem kell félnetek, s még a veszélyes vadakat is távol tartom tőletek. Nem kell tartanotok ellenséges támadástól sem. Amikor ellenséggel harcoltok, elfutnak előletek: üldözitek őket, és kardjaitok alatt elhullanak. Öt közületek megfutamít százat, százan legyőztök tízezreket. Elhullanak ellenségeitek kardjaitok alatt. Jókedvemmel fordulok hozzátok, megszaporítalak és megsokasítalak benneteket, szövetségem szerint, ahogy megígértem. Földetek olyan bőségesen terem, hogy a tavalyi termés még el sem fogy, mikor már újat arattok. Sőt, ki kell hordanotok a régit a magtárból, hogy helyet készítsetek az újnak. Sátoromat sátoraitok között állítom föl, és veletek táborozok. Nem fordulok el tőletek, és mindig veletek maradok. Közöttetek járok-kelek, Istenetekké leszek, ti pedig népemmé lesztek. Én, az Örökkévaló vagyok Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy ne legyetek többé az ő rabszolgáik. Igen, összetörtem bilincseiteket és felszabadítottalak titeket, hogy egyenesen járjatok. De ha nem hallgattok rám, ha nem engedelmeskedtek parancsaimnak, ha elutasítjátok rendelkezéseimet, ha lelketek megutálja utasításaimat, ha nem követitek parancsaimat és megtöritek szövetségemet, akkor én is így bánok veletek: rémületes csapásokkal sújtalak titeket, testet-lelket sorvasztó magas lázzal és betegségekkel verlek meg benneteket. Hiába vetitek be a földet, mert ellenségetek eszi meg annak termését. Sőt, én magam is ellenetek fordulok, hogy ellenségeitek megverjenek, és azok uralkodjanak rajtatok, akik gyűlölnek titeket. Még akkor is menekülni fogtok, ha már senki sem üldöz. S ha még ezek után sem engedelmeskedtek, akkor hétszeresen megbüntetlek benneteket bűneitekért. Összetöröm nagy büszkeségeteket. Vassá teszem az eget fejetek fölött, rézzé a földet lábatok alatt. Hiába feszítitek meg erőtöket, mert földetek nem ad termést, sem gyümölcsfáitok nem teremnek. S ha még ezek után is ellenkeztek velem, és nem akartok engedelmeskedni, akkor hétszeresen megbüntetlek benneteket bűneitek szerint. Veszélyes vadállatokat küldök rátok, hogy megöljék gyermekeiteket, elpusztítsák csordáitokat és nyájaitokat, s oly kevesen maradtok meg, hogy még az utakat is fű növi be. S ha még ezek után sem fordultok hozzám, hanem továbbra is ellenkeztek velem, akkor én magam fordulok ellenetek, és hétszeresen megbüntetlek benneteket bűneitekért. Ellenség fegyverét küldöm rátok, hogy szövetségem megtörése miatt megbüntessen benneteket. Ha pedig városaitokba menekültök, halálos járványt küldök reátok, és kiszolgáltatlak ellenségeiteknek. Amikor éhínséget küldök rátok, tíz asszony süti kenyerét egy kemencében, és kimérik azt a tíz család között, hogy mindenkinek jusson valami kevés. Esztek ugyan, de jól nem lakhattok vele. S ha még ezek után sem engedelmeskedtek, hanem továbbra is ellenkeztek velem, akkor haragomban én is ellenetek fordulok, és hétszeresen megbüntetlek benneteket bűneitekért. A szörnyű éhínség miatt végül saját gyermekeitek testét eszitek meg. Elpusztítom bálványaitokat és azokat a helyeket, ahol azokat imádtátok, meg oltáraikat. Holttesteiteket pedig a bálványszobrok romjaira vetem, mert utálatossá lesztek a számomra. Romhalmazzá rombolom városaitokat, elhagyottá teszem szent helyeiteket, áldozataitokat többé nem fogadom el. Pusztulást rendelek földetekre is, hogy még ellenségeitek is elborzadnak tőle, mikor elfoglalják helyeteket. Titeket meg szétszórlak a nemzetek közé, de még ott is kivont karddal üldöznek ellenségeitek. Országotok lakatlan pusztává, városaitok romhalmazokká lesznek. Akkor földetek élvezi a szombatévek nyugalmának idejét, mert elhagyatottá lesz, ameddig ti foglyok lesztek ellenségeitek földjén. Akkor végre megnyugodhat a föld, és megkapja az elmaradt szombatéveket. Ameddig pusztán hever, végre pihenhet — mert nem adtátok meg neki a szombati nyugalom idejét, amíg rajta laktatok. Akik még életben maradnak ellenségeik földjén, azoknak szívébe gyávaságot öntök, hogy megfutamodjanak a hulló falevél zörrenésétől is. Bizony, elmenekülnek, mintha fegyver elől futnának, pedig senki sem kergeti őket. Elhullanak, pedig senki nem űzi őket. Egymásra hullanak, mint akiket lekaszaboltak, pedig nem is üldözi őket senki. Ha meg ellenség tör rájuk, nem lesz erejük, hogy ellenálljanak. Bizony, elpusztultok a nemzetek között, ellenségetek földje megemészt titeket. Akik még kevesen megmaradnak ellenségeik országaiban, azok is elsorvadnak bűneik miatt és őseik vétkeiért. [40-41] De ha majd beismerik, hogy ők is, meg őseik is vétkeztek ellenem; és ha belátják, hogy azért fordultam ellenük, és vittem el őket ellenségeik földjére, mert hűtlenek lettek hozzám és ellenem fordultak; és ha majd körülmetéletlen szívük megalázkodik, és elfogadják a vétkeikért járó teljes büntetést; *** akkor majd én is visszaemlékezem a szövetségre, amelyet Jákóbbal, Izsákkal és Ábrahámmal kötöttem, és annak megfelelően gondom lesz arra is, amit földjükkel kapcsolatban ígértem. Országuk földjét azonban el kell hagyniuk, hogy a föld megkapja a szombatévek nyugalmának idejét az idő alatt, amíg pusztán marad lakói nélkül. Népemnek pedig el kell fogadnia büntetését — amiatt, hogy megutálták parancsaimat, és elutasították határozataimat. De még akkor sem fordulok el tőlük véglegesen, amikor ellenségeik földjén raboskodnak. Nem utálom meg őket annyira, hogy véget vessek nekik, mert én nem töröm meg a velük kötött szövetségemet. Én vagyok Istenük, az Örökkévaló! Megemlékezem az ő javukra szövetségemről, amelyet őseikkel kötöttem, akiket az összes nemzetek szeme láttára kihoztam Egyiptomból, hogy népemnek Istene legyek. Én vagyok az Örökkévaló!” Ezeket a törvényeket, rendelkezéseket és parancsokat adta az Örökkévaló Izráel népének Mózes által. Ezek szerint kötött szövetséget az Örökkévaló Izráel népével a Sínai-hegyen. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Add tudtára Izráel népének: Amikor valaki különleges fogadalmat tesz, és saját magát vagy valaki mást az Örökkévalónak szentel, akkor a következő árat kell fizesse, ha meg akarja váltani a fölajánlott személyt. Ezt az árat ezüstben kell megfizetnie a papnak a szent mérték szerinti sékelben, a következők szerint: 20–60 éves férfi esetében: 50 sékel, 20–60 éves asszony: 30 sékel, 5–20 éves fiú: 20 sékel, 5–20 éves leány: 10 sékel, 1 hónapostól 5 éves korig a fiú: 5 sékel, 1 hónapostól 5 éves korig a leány: 3 sékel, 60 éves, vagy idősebb férfi: 15 sékel, 60 éves, vagy idősebb asszony esetében: 10 sékel. Azonban ha valaki fogadalmat tesz, de a megfelelő árat szegénysége miatt nem tudja kifizetni, akkor állítsák a pap elé. A pap vegye figyelembe az illető anyagi teherbírását, és így állapítson meg számára alacsonyabb megváltási árat. [9-10] Ha valaki fogadalmi ajándékul ajánl föl az Örökkévalónak valamilyen áldozatra alkalmas tiszta állatot, akkor az az állat szentnek tekintendő, és nem helyettesíthető mással. Az ilyen állatot ne cseréljék ki, még jobbra vagy értékesebbre se. Ha mégis kicserélnék egy másik állatra, akkor mind a kettő szentnek számít. *** Ha az Örökkévalónak fölajánlott fogadalmi állat nem alkalmas az áldozatra, vagyis tisztátalan, vigyék azt a paphoz, aki becsülje meg az értékét. Akár sokra, akár kevésre becsülte, azon az értéken már nem lehet változtatni. Ha az ilyen állatot akarják megváltani, a pap által becsült értékhez még adják hozzá az egyötödét — így kapják meg a megváltási árat. Amikor valaki a saját házát ajánlja föl az Örökkévalónak fogadalmi ajándékul, a pap becsülje föl annak árát a ház minősége szerint, de akár sokra, akár kevésre becsülte, azon az értéken már nem lehet változtatni. Ha az, aki fölajánlotta, meg akarja váltani, a pap által becsült értékhez még adja hozzá az egyötödét — ez lesz a megváltási ára. Ha ezt megfizeti, ismét az övé lesz a ház. Ha valaki a saját örökségét képező földjéből szentel az Örökkévalónak egy részt, annak értékét annak megfelelően kell megállapítani, hogy mennyi vetőmag szükséges a bevetéséhez. Egy hómer árpa vetőmaggal bevethető föld értéke 50 sékel legyen. Ha a fogadalom ideje az ötvenedik év, akkor ezt a teljes összeget kell számítani. Ha viszont később történik a felajánlás, akkor a pap számítsa ki a teljes érték arányosan kisebb részét, annak megfelelően, hogy a következő ötvenedik évig hány év van még hátra. Aki a fogadalmat tette, visszaválthatja földjét, de ebben az esetben az esedékes megváltási árhoz még tegye hozzá annak egyötöd részét is. Így a földje ismét az övé lehet. Ha nem váltja vissza az Örökkévalótól, vagy előzőleg már eladta a földet valaki másnak, akkor elveszti a jogát, hogy valaha még visszaválthassa. Ilyen esetben ez a föld a következő ötvenedik évben véglegesen az Örökkévaló tulajdonává válik — vagyis a papok használatába kerül. Ha valaki olyan földet ajánl föl az Örökkévalónak fogadalmi ajándékul, amely eredetileg nem volt a családja birtokában, hanem csak megvette valakitől, akkor a pap becsülje meg annak értékét — tekintettel a következő ötvenedik évig még hátra lévő időre — ez lesz annak megváltási ára. Aki a felajánlást tette, ezt kell megadja még azon a napon az Örökkévalónak. A következő ötvenedik évben pedig térjen vissza az a föld az eredeti tulajdonosához. Minden ilyen esetben a szent mértéket, a szent sékelt használjátok, amely 20 gérával egyenlő. A szarvasmarhák első borját, a juhok első bárányát vagy a kecskék első gidáját nem lehet az Örökkévalónak szentelni, mert azok egyébként is az Örökkévaló tulajdonát képezik. Ha valaki áldozatra alkalmatlan állatot szentel az Örökkévalónak, azt megválthatja, de a pap becslése szerinti árhoz még tegye hozzá az egyötödét. Ha pedig nem váltja meg, akkor a pap adja el azt a becsült áron. Ha valaki különleges esküvel szentel valamit vagy valakit az Örökkévalónak, azt »kherem«-nek kell tekinteni, vagyis az Örökkévaló különleges és örökös tulajdonának. A »kherem« nem adható el, és nem váltható meg, akár személyről, akár állatról vagy örökölt földtulajdonról van szó. Ha valakit »kherem«-nek nyilvánítanak, az a személy sem váltható meg: feltétlenül meg kell halnia. A föld termésének tizedrésze az Örökkévaló tulajdona, akár gabonáról, akár gyümölcsről van szó. A tized az ő szent része. Ha valaki meg akar váltani valamit a tizedből, amellyel az Örökkévalónak tartozik, adja meg annak értékét, de tegye még hozzá annak ötödrészét is. A föld terméséhez hasonlóan a háziállatok tizedrésze is őt illeti. Amikor állataidat áthajtod a pásztorbot alatt, hogy megszámold őket, minden tizediket jelöld meg: az az állat az Örökkévalónak legyen szentelve. De ne vizsgáld, hogy milyen az az állat, sovány-e vagy kövér. Minden tizedik legyen az Örökkévalóé. Ne váltsd meg ezeket. Ne cseréld ki ezeket az állatokat, ha pedig mégis megteszed, mindkét állat legyen az övé.” Ezeket parancsolta az Örökkévaló Izráel népének Mózes által a Sínai-hegyen. Az Örökkévaló szólt Mózeshez a Találkozás Sátorában. Ez az Egyiptomból való kivonulás után, a második év második hónapjának első napján történt, a Sínai-pusztában. Ezt mondta az Örökkévaló: „Vegyétek számba Izráel népének egész közösségét! Egyenként írjatok össze minden férfit a családja és nemzetsége szerint. A férfiak közül a húsz éveseket és annál idősebbeket vegyétek számba, vagyis azokat, akik hadkötelesek. Mózes és Áron, ti ketten számoljátok meg őket a hadsereg egységei szerint! Segíteni fog nektek minden törzsből egy-egy férfi, akik egyúttal a nemzetségük vezetői. Ezek a férfiak a következők: Rúben törzséből Elicúr, Sedéúr fia, Simeon törzséből Selumiél, Cúrisaddaj fia, Júda törzséből Nahsón, Amminádáb fia, Issakár törzséből Netanél, Cúár fia, Zebulon törzséből Eliáb, Hélón fia, József leszármazottjai közül: Efraim törzséből Elisáma, Ammihúd fia, Manassé törzséből Gamilél, Pedácúr fia, Benjámin törzséből Abídán, Gideóni fia, Dán törzséből Ahiezer, Ammisaddaj fia, Ásér törzséből Pagiél, Okrán fia, Gád törzséből Eljászáf, Deúél fia, Naftáli törzséből Ahira, Énán fia”. Az Örökkévaló tehát Izráel egész közösségéből kiválasztotta ezeket a férfiakat, akik egyúttal a nemzetségük és a törzsük vezetői is voltak. Mózes és Áron maguk mellé vették ezeket a név szerint kiválasztott férfiakat, és a második hónap első napjára összehívták Izráel egész közösségét. Majd törzsek, nemzetségek és családok szerint számba vették a 20 éves és annál idősebb férfiakat. Mózes úgy végezte el a népszámlálást a Sínai-pusztában, ahogyan azt az Örökkévaló megparancsolta. Minden törzsből összeírták és számba vették a 20 éves és annál idősebb, vagyis a hadköteles férfiakat nemzetségek és családok szerint. Az egyes törzsekben a következő létszámokat találták: Rúben törzsében (Rúben volt Izráel elsőszülöttje) 46 500, [22-23] Simeon törzsében 59 300, *** [24-25] Gád törzsében 46 650, *** [26-27] Júda törzsében 74 600, *** [28-29] Issakár törzsében 54 400, *** [30-31] Zebulon törzsében 57 400, *** [32-33] Efraim törzsében (Efraim József fia volt) 40 500, *** [34-35] Manassé törzsében (Manassé József fia volt) 32 200, *** [36-37] Benjámin törzsében 35 400, *** [38-39] Dán törzsében 62 700, *** [40-41] Ásér törzsében 41 500, *** [42-43] Naftáli törzsében pedig 53 400. *** [44-46] Tehát Mózes, Áron és a törzsek képviselői számba vették a férfiakat és ezeket a létszámokat jegyezték föl az egyes törzsekből. Miután ezt elvégezték, összegezték, és úgy találták, hogy Izráel népében a hadköteles, vagyis 20 éves, vagy annál idősebb férfiak száma mindösszesen 603 550 volt. *** *** Azonban a Lévi törzsébe tartozókat nem vették számba. Ugyanis az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Amikor a népszámlálást végzitek, Lévi törzsét hagyjátok ki, ne vegyétek őket számba, és ne soroljátok őket a többi törzs közé! Parancsold meg a lévitáknak, hogy viseljenek gondot a Találkozás Sátorára, meg mindarra a fölszerelésre, amely abban található. Amikor a tábor úton van, az ő feladatuk a Találkozás Sátorának és fölszerelésének hordozása és őrzése. Amikor letáboroztok, ők sátorozzanak a Találkozás Sátora körül. Amikor a tábor útnak indul, a léviták feladata a Találkozás Sátorának lebontása, s amikor tábort vertek, nekik kell újra fölállítaniuk. Ha bárki más — vagyis nem a léviták közé tartozó — merészelne hozzányúlni a Találkozás Sátorához, annak halállal kell bűnhődnie. Izráel többi törzsei mind a maguk tábori rendje szerint verjenek sátort, és mindenki maradjon a saját törzsi zászlaja közelében. A léviták azonban úgy állítsák fel a sátraikat, hogy vegyék körül a Találkozás Sátorát, nehogy haragra gyulladjak Izráel közössége ellen. A Találkozás Sátorát a léviták őrizzék, és a sátor körüli teendőket csakis ők végezzék!” Ezeket a parancsokat adta az Örökkévaló Mózesnek, és Izráel népe mindent ennek megfelelően tett. Az Örökkévaló szólt Mózeshez és Áronhoz: „Izráel népe a következő rendben táborozzon a Találkozás Sátora körül. Mindenki a maga nemzetségének és törzsének zászlaja alatt verjen sátort, a Találkozás Sátorától bizonyos távolságra. A keleti oldalon, amerre a nap fölkel, Júda törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Nahsón, Amminádáb fia vezetésével. Ebbe az altáborba 74 600 számba vett férfi tartozik. Mellette Issakár törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Cúár fia, Netanél vezetésével. Ebbe az altáborba 54 400 számba vett férfi tartozik. Júda törzse mellett a másik oldalon Zebulon törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Hélón fia, Eliáb vezetésével. Ebbe az altáborba 57 400 számba vett férfi tartozik. Ez a három törzs, Júda törzsének vezetése alatt, együttesen 186 400 jegyzékbe vett férfit számlál. Amikor a tábor elindul, ők induljanak elsőnek. A déli oldalon Rúben törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Sedéúr fia, Elicúr vezetésével. Ebbe az altáborba 46 500 számba vett férfi tartozik. Mellette Simeon törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Cúrisaddaj fia, Selumiél vezetésével. Ebbe az altáborba 59 300 számba vett férfi tartozik. Rúben törzse mellett a másik oldalon Gád törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Deúél fia, Eljászáf vezetésével. Ebbe az altáborba 45 650 számba vett férfi tartozik. Ez a három törzs, Rúben törzsének vezetése alatt, együttesen 151 450 jegyzékbe vett férfit számlál. Amikor a tábor elindul, ők induljanak másodiknak. Amikor a nép vonul, Lévi törzse legyen a következő, amely elindul. Ők hordozzák a Találkozás Sátorát, amelyet így a vonuló törzsek elől-hátul közrefognak. Ahogyan a törzsek táboroznak, abban a sorrendben induljanak meg, mindenki a maga helyén és a saját zászlóját követve. A nyugati oldalon Efraim törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Ammihúd fia, Elisáma vezetésével. Ebbe az altáborba 40 500 számba vett férfi tartozik. Mellette Manassé törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Pedácúr fia, Gamliél vezetésével. Ebbe az altáborba 32 200 számba vett férfi tartozik. Efraim törzse mellett a másik oldalon Benjámin törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Gideóni fia, Abidán vezetésével. Ebbe az altáborba 35 400 számba vett férfi tartozik. Ez a három törzs, Efraim törzsének vezetése alatt, együttesen 108 100 jegyzékbe vett férfit számlál. Amikor a tábor elindul, ők induljanak harmadiknak. Az északi oldalon Dán törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Ammisaddaj fia, Ahiezer vezetésével. Ebbe az altáborba 62 700 számba vett férfi tartozik. Mellette Ásér törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Okrán fia, Pagiél vezetésével. Ebbe az altáborba 41 500 számba vett férfi tartozik. Dán törzse mellett a másik oldalon Naftáli törzse táborozzon a saját zászlaja alatt, Énán fia, Ahíra vezetésével. Ebbe az altáborba 53 400 számba vett férfi tartozik. Ez a három törzs, Dán törzsének vezetése alatt, együttesen 157 600 jegyzékbe vett férfit számlál. Amikor a tábor elindul, ők induljanak utoljára. Minden törzs a maga zászlaja alatt vonuljon”. Ezek a törzsek tehát összesen 603 550 hadköteles férfit számláltak, akiket a népszámlálás során nemzetségek és törzsek szerinti rendben jegyzékbe vettek. Csak Lévi törzsét nem vették számba, mert az Örökkévaló így parancsolta Mózesnek. Ez tehát Izráel népének táborozási és vonulási rendje. Mindenki a maga nemzetsége és törzsének zászlaja szerint verte fel a sátrát, és vonuláskor is a saját csoportjában maradt, ahogyan azt Mózesnek az Örökkévaló megparancsolta. Ezek voltak Áron és Mózes leszármazottjai abban az időben, amikor a Sínai-hegyen az Örökkévaló beszélt Mózessel. Áron fiai: Nádáb, az elsőszülött, azután Abihú, Eleázár és Ítámár. Mind a négyüket fölkenték és felavatták a papi szolgálatra. Nádáb és Abihú azonban a Sínai-pusztában meghalt az Örökkévaló jelenlétében, amikor olyan illat-áldozatot mutattak be az Örökkévalónak, amelyet ő nem parancsolt. Nádábnak és Abihúnak nem volt fia. Tehát csak Eleázár és Ítámár maradt Áron fiai közül, akik a papi szolgálatot végezték apjuk, Áron felügyelete alatt. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „A Lévi törzséből való férfiakat rendeld Áron felügyelete alá, hogy segítsék őt a feladatainak teljesítésében. Őrizzék a Sátrat, és álljanak Áron szolgálatára, meg az egész közösség szolgálatára a Találkozás Sátoránál. A léviták viseljenek gondot a Sátor egész fölszerelésére és őrizzék azokat, amikor az egész nép úton van, vagy tábort ver. Tehát rendeld a lévitákat Áron és fiai mellé, mert a lévitákat választottam ki Izráel egész népéből, hogy szolgáljanak a papoknak. Áronnak és fiainak pedig parancsold meg, hogy viseljenek gondot a papi szolgálatra. Ha bárki illetéktelen személy beleavatkozik a papi szolgálatba, az halállal bűnhődjön”. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: [12-13] „Minden elsőszülött az én tulajdonom! Amikor az egyiptomiak elsőszülöttjeit megöltem, egyúttal magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráel népéből, sőt még háziállataik közül is. Most azonban a lévitákkal helyettesítem Izráel elsőszülöttjeit. A lévitákat választottam ki Izráel népéből, hogy személyesen engem szolgáljanak. Én vagyok az Örökkévaló!” *** Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek a Sínai-pusztában: „Vedd számba a lévitákat, vagyis a Lévi törzsébe tartozó fiúkat és férfiakat egy hónapos kortól fölfelé, nemzetségeik és családjaik szerint”. Mózes tehát számba vette őket, ahogyan az Örökkévaló megparancsolta. Lévinek három fia volt: Gérsón, Kehát és Merári. Gérsón fiai: Libni és Simei, akiktől a róluk elnevezett nemzetségek származtak. Kehát fiai: Amrám, Jichár, Hebron és Uzzél, akiktől a róluk elnevezett nemzetségek származtak. Merári fiai: Mahli és Músi, akiktől a róluk elnevezett nemzetségek származtak. Tehát ezek a Lévi törzsének nemzetségei. [21-22] Gérsóntól származik a Libni- és a Simei-nemzetség. Ezek tehát a Gersón-nemzetségek, amelyekben összesen 7 500 egy hónapos és annál idősebb fiút, illetve férfit vettek számba. *** E két nemzetség a Találkozás Sátora mögött, a nyugati oldalon táborozott. Eljászáf, Láél fia vezette őket, mint nemzetségfő. [25-26] A gersóni nemzetségek feladata volt, hogy gondot viseljenek a Találkozás Sátorát borító takarókra, a bejáratokat fedő kárpitokra, és az udvar kerítését borító kárpitokra, meg a hozzájuk tartozó kötelekre és egyéb felszerelésekre, az oltárra, és őrizzék azokat. Az ő dolguk volt a Sátor részeinek szállítása, felállítása és szétbontása is. *** [27-28] Keháttól származnak az Amrám-, Jichár-, Hebron- és Uzzíél-nemzetségek. Ezek tehát a Kehát-nemzetségek, amelyek a Szent Sátorban lévő szent tárgyak őrzésére és gondozására voltak rendelve. A keháti nemzetségekben összesen 8 600 egy hónapos és annál idősebb fiút, illetve férfit vettek számba. *** Ők a Találkozás Sátora mellett, a déli oldalon táboroztak. Elicáfán, Uzzíél fia vezette őket, mint nemzetségfő. A keháti nemzetségek feladata volt, hogy gondot viseljenek a Találkozás Sátorában lévő eszközökre és berendezési tárgyakra, őrizzék azokat, és ellássák a velük kapcsolatos szolgálatokat, amikor a tábor vonult, vagy megállt. Tehát rájuk volt bízva a Szövetségláda, az asztal, a mécstartó, a füstölő-oltár, a különféle eszközök és az a kárpit, amely a Szentek Szentje előtt függött. Eleázár főpap, Áron fiaivolt az elöljárója a léviták vezetőinek. Az ő felügyelete alatt végezték a szolgálatukat mindazok, akik a Találkozás Sátorában lévő szent tárgyakat őrizték és gondozták. [33-34] Meráritól származik a Mahli- és a Músi-nemzetség. Ezek tehát a Merári-nemzetségek, amelyekben összesen 6 200 egy hónapos és annál idősebb fiút, illetve férfit vettek számba. *** Cúriél, Abihail fia vezette őket, mint nemzetségfő. E két nemzetség a Találkozás Sátora mellett, az északi oldalon táborozott. A merári nemzetségek feladata volt, hogy gondot viseljenek a Találkozás Sátorának deszkáira, reteszeire, oszlopaira, talpaira, valamint az udvar kerítésére, az oszlopokra, talpakra, cövekekre, kötelekre, és őrizzék azokat. A Találkozás Sátora előtt, attól keletre Mózes és Áron fiai sátoroztak. Ők voltak felelősek Izráel egész népe érdekében a szent hely bejáratának őrzéséért. Ugyanis ha illetéktelen személy jött a szent hely közelébe, annak meg kellett halnia. Mózes és Áron az Örökkévaló parancsa szerint tehát nemzetségenként számba vették az összes lévitát, vagyis az egy hónapos és annál idősebb fiúkat és férfiakat, és úgy találták, hogy ezek létszáma 22 000 fő. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Vedd számba Izráel népe között az összes elsőszülött fiút és férfit, akik legalább egy hónaposak, és vedd őket névjegyzékbe! Az elsőszülöttekért cserébe a léviták lesznek az enyémek — én vagyok az Örökkévaló! Hasonlóképpen a léviták háziállatait is a saját tulajdonomnak tekintem azok helyett az elsőszülött háziállatok helyett, amelyek Izráel népének tulajdonában vannak”. [42-43] Mózes tehát számba vette az egy hónapos, vagy annál idősebb elsőszülött fiúkat és férfiakat Izráel egész népe között — ahogyan azt az Örökkévaló megparancsolta. Névjegyzékbe vette ezeket, és úgy találta, hogy a létszámuk 22 273 fő. *** Akkor az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Mostantól fogva a számba vett léviták az enyémek Izráel elsőszülöttjei helyett, s a léviták háziállatai a többi törzs háziállatainak elsőszülöttjei helyett. Bizony, a léviták hozzám tartoznak, mert személyesen engem szolgálnak — én vagyok az Örökkévaló! Ami pedig azt a 273 kiváltandó elsőszülöttet illeti, akik a léviták létszámán fölül vannak, értük szedj be fejenként öt sékel ezüstöt. A szent sékel szerint számítsátok, amelyben egy sékel 20 gérát ér. Gyűjtsd össze ezt az ezüstöt, és add oda Áronnak és a fiainak. Ez legyen a váltságdíj azért a 273 személyért”. [49-50] Mózes tehát összegyűjtötte a váltságdíjat attól a 273 elsőszülött fiútól és férfitól, akik a léviták létszámán fölül voltak. Összesen 1 365 sékel ezüstöt gyűjtött össze (a szent sékel, vagyis a hivatalos mérték szerint számítva), *** és ezt odaadta Áronnak és fiainak — ahogyan az Örökkévaló parancsolta. Az Örökkévaló szólt Mózesnek és Áronnak: „Vedd számba a Lévi törzsébe tartozó Kehát-nemzetségeket! Családonként és nemzetségenként írj össze minden 30 és 50 év közötti hadköteles férfit, akik alkalmasak a Találkozás Sátora körüli szolgálatok ellátására! Az ő feladatuk és felelősségük, hogy gondot viseljenek a legszentebb dolgokra: őrizzék és szállítsák azokat. Amikor a tábor útnak indul, Áron és a fiai menjenek be a szentélybe, vegyék le a Szentély és a Szentek Szentje közötti kárpitot, és azzal takarják be a Szövetségládát. Azután az egészet borítsák be delfinbőr-takaróval, s ezen fölül még egy kék bíborvászonnal is fedjék le. A Szövetségláda hordozására szolgáló rudakat dugják bele a láda oldalán lévő karikákba. A szent kenyerek asztalát is takarják le kék bíborvászonnal, majd tegyék rá a tálakat, tömjénes serpenyőket, kelyheket, az italáldozathoz való korsókat, egyéb eszközöket és a kenyereket is. Az egészet födjék be skarlátvörös vászonnal, azt meg a delfinbőr-takaróval, végül illesszék a helyükre a hordozásra szolgáló rudakat. Azután takarják le kék bíborvászonnal az arany mécstartót, a mécseseket, a gondozásukra szolgáló szerszámokat, hamutartókat és a feltöltésre szolgáló olajtartó edényeket. Ezen kívül takarják le még bőrtakaróval is, majd az egészet helyezzék a hordozókeretre. Az arany füstölő-oltárt is takarják le kék bíborvászonnal, majd bőrtakaróval, a hordozó rudakat pedig illesszék a helyükre. Minden egyéb eszközt és edényt gyűjtsenek össze a szentélyből, takarják le kék bíborvászonnal, majd bőrtakaróval, és helyezzék az egészet a hordozókeretre. Az oltárról takarítsák el a hamut, azután takarják le piros bíborvászonnal. Helyezzék rá az összes eszközt, amelyet az oltárnál szoktak használni: parázstartó serpenyőket, lapátokat, villákat, hintőedényeket. Az egészet födjék be bőrtakaróval, végül illesszék a helyükre a hordozásra szolgáló rudakat. Amikor a tábor indulása előtt Áron és a fiai már befejezték ezeknek a legszentebb dolgoknak és eszközöknek a betakarását, csak akkor jöjjenek a keháti nemzetségekből való férfiak, és ők hordozzák a fölszerelést. De vigyázzanak, hogy csak a hordozó rudakat fogják, magukat a legszentebb dolgokat ne érintsék meg, mert akkor meghalnak! Tehát a keháti nemzetségek ezeket a Sátorhoz tartozó legszentebb dolgokat hordozzák, amikor a tábor vonul. Eleázár főpap, Áron fia felelős az egész Találkozás Sátoráért, és minden fölszerelésért, amely abban van, mind a szent, mind a legszentebb dolgokért. Személyesen kell gondot viselnie a szent olajra, amely a mécsesekben ég, a jó illatú füstölőszerekre, a mindennapi lisztáldozatra és a fölkenetés szent olajára”. Azután ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek és Áronnak: [18-19] „Ezt tegyétek, hogy a kehátiak nemzetségéből való férfiak ne haljanak meg, amikor a szent dolgokat hordozzák: Áron és a fiai menjenek be először a Találkozás Sátorába. Azután ők állítsanak minden keháti lévitát a maga helyére, és irányítsák őket, amikor a szent dolgokat hordozzák. *** De amíg Áron és fiai mindent le nem takartak, a kehátiaknak nem szabad bemenniük a Sátorba, nehogy meglássák a legszentebb dolgokat, mert akkor meghalnak!” Azután ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Vedd számba a Gerson-nemzetségeket! Családonként és nemzetségenként írj össze minden 30 és 50 év közötti hadköteles férfit, akik alkalmasak a Találkozás Sátora körüli szolgálatok ellátására! Az ő feladatuk és felelősségük, hogy gondot viseljenek a fölszerelésekre, hordozzák és őrizzék azokat, amikor a tábor vonul, megáll vagy elindul. Ezek a következők: a Sátort borító összes takaró, beleértve a külső delfinbőr-takarót is; a bejáratokat fedő kárpitok, a sátor és az oltár körüli udvar kerítését alkotó takarók; az udvar bejáratának kárpitja, és az ezekhez tartozó kötelek és egyéb fölszerelések. Ők végezzenek minden, ezekkel kapcsolatos teendőt a vonulás alatt, a Sátor szétszedésénél és fölállításánál egyaránt. [27-28] A szolgálatukat Áron és fiai felügyelete alatt végezzék akkor is, amikor vonul a tábor, meg akkor is, amikor helyben vesztegel. A gersoniak felelősek ezeknek a dolgoknak az őrzéséért is, mind vonuláskor, mind pedig a táborozás idején. Mindezeket Ítámár, Áron főpap fiának irányítása alatt végezzék.” *** „Vedd számba a Merári-nemzetségeket is! Családonként és nemzetségenként írj össze minden 30 és 50 év közötti hadköteles férfit, akik alkalmasak a Találkozás Sátora körüli szolgálatok ellátására! Az ő feladatuk és felelősségük, hogy gondot viseljenek a következő fölszerelésekre, hordozzák és őrizzék azokat, amikor a tábor vonul, megáll vagy elindul. Ezek a következők: a sátor deszkái, reteszei, oszlopai és talpai, az udvar kerítésének oszlopai, talpai, cövekei, kötelei, és minden egyéb ide tartozó fölszerelés. Készíts listát ezekről a tárgyakról, amelyekért a meráriak felelősek. Ezeket a feladatokat kell ellátniuk a merári nemzetségeknek, Ítámár pap, Áron fia felügyelete és irányítása alatt”. Mózes, Áron és a közösség törzsi vezetői együtt vették számba a Kehát-nemzetségeket családjaik és nemzetségeik szerint. Jegyzékbe vették azokat a 30 és 50 év közötti férfiakat, akik alkalmasak voltak a szolgálatra a Találkozás Sátora körül, és úgy találták, hogy a létszámuk 2 750 fő. Tehát ennyien teljesítettek szolgálatot a Találkozás Sátoránál a Kehát-nemzetségekből, ahogyan azt az Örökkévaló parancsa szerint Mózes és Áron megszámolta. Azután számba vették a Gerson-nemzetségeket is családjaik és nemzetségeik szerint. Jegyzékbe vették a 30 és 50 év közötti férfiakat, akik alkalmasak voltak a szolgálatra a Találkozás Sátora körül, és úgy találták, hogy a létszámuk 2 630 fő. Tehát ennyien teljesítettek fizikai szolgálatot a Találkozás Sátoránál a gersoni nemzetségekből, ahogyan azt az Örökkévaló parancsa szerint Mózes és Áron megszámolta. Azután számba vették a Merári-nemzetségeket is családjaik és nemzetségeik szerint. Jegyzékbe vették a 30 és 50 év közötti férfiakat, akik alkalmasak voltak a szolgálatra a Találkozás Sátora körül, és úgy találták, hogy a létszámuk 3 200 fő. Tehát ennyien teljesítettek szolgálatot a Találkozás Sátoránál a merári nemzetségekből, ahogyan azt az Örökkévaló parancsa szerint Mózes és Áron megszámolta. Mózes, Áron és Izráel törzsi vezetői így vették számba a lévitákat nemzetségeik és családjaik szerint. Jegyzékbe vették az összes 30 és 50 év közötti férfit, aki alkalmas volt arra, hogy a Találkozás Sátorát és annak fölszerelését hordozza, fölállítsa és szétszedje. Úgy találták, hogy a teljes létszámuk 8 580 fő. Az Örökkévaló Mózesnek adott parancsai szerint tehát számba vették őket, és minden egyes lévitának meghatározták a maga feladatát a Sátor fölállításában, szétszedésében, és a vonulás idején. Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Parancsold meg Izráel népének, hogy küldjenek ki a táborukból mindenkit, aki tisztátalanná vált valamilyen rosszindulatú bőrbetegség miatt, vagy testéből származó folyás miatt, vagy mert megérintett egy holttestet. Akár férfi, akár asszony az illető, küldjék ki a táboron kívülre, nehogy a tábor, ahol közöttetek lakom, tisztátalanná váljon miatta”. Izráel népe engedelmeskedett az Örökkévaló szavának, amelyet Mózesnek mondott, és azokat a személyeket kiküldték a táboron kívülre. Az Örökkévaló így szólt Mózeshez: „Mondd meg Izráel népének: amikor egy férfi vagy asszony vétkezik a másik ember ellen — ahogyan az emberek szoktak vétkezni —, akkor valójában az Örökkévaló ellen vétkezik, és ennek terhét viseli. A vétkes ismerje el és vallja meg tettét. Azután teljes mértékben térítse meg az okozott kárt. Ezen fölül tegye hozzá annak ötödrészét, és azt is adja oda annak, aki ellen vétkezett. Abban az esetben, ha az a személy, aki ellen vétkezett már nem él, és nincs örököse sem, akinek a jóvátételt ki lehetne fizetni, akkor ez az összeg az Örökkévalót illeti, ezért azt a vétkes adja oda a papnak. A pap áldozza fel a kost, hogy a vétkes számára engesztelést szerezzen, a jóvátétel összege pedig legyen a papé. Amikor valaki önkéntes ajándékot visz az Örökkévalónak, azt adja át a papnak. Amelyik pap átveszi, annak a járandósága lesz, megtarthatja magának. Tehát, ha valaki az Örökkévalónak szentel valamit, azt adja át annak a papnak, amelyiknek akarja. A pap pedig vegye át, az ő járandósága az.” Az Örökkévaló így szólt Mózeshez: „Mondd meg Izráel népének: Előfordulhat, hogy valakinek a felesége eltévelyedik, hűtlenné lesz, és házasságtörést követ el. Az is előfordulhat, hogy erről a férj nem szerez tudomást, mert nincs rá tanú, és nem érik tetten a hűtlen asszonyt, aki eltitkolja a férje elől, hogy tisztátalanná lett. Azonban ezek után a férjet mégis hatalmába kerítheti a féltékenység és gyanakvás szelleme, és azzal gyanúsíthatja a feleségét, hogy házasságtörést követett el. Az is előfordulhat, hogy a férj akkor is ezzel vádolja a feleségét, amikor az asszony semmit nem vétett. Ilyen esetben a férj vigye a feleségét a paphoz. Egyúttal vigyen magával lisztáldozatul a feleségéért egy tized éfá árpalisztet, de ne tegyen arra se olajat, se tömjént. Házastársi hűtlenség gyanúja miatti áldozat ez, amely arra szolgál, hogy világosságra hozza az elkövetett bűnt. A pap állítsa az asszonyt az Örökkévaló jelenlétébe, és vegyen egy kevés szent vizet egy cserépedénybe, majd szórjon bele a szentély földjéről egy kevés port. Állítsa az asszonyt az Örökkévaló jelenlétébe, bontsa ki az asszony haját, és adja a kezébe a házastársi hűtlenség gyanúja miatti lisztáldozatot. A cserépedényt azonban, amelyben a keserű átokhozó víz van, a pap tartsa a kezében. Ezután a pap eskesse meg az asszonyt, és ezt mondja neki: »Ha nem lettél hűtlen a férjedhez, ha nem háltál más férfival, tisztátalanná téve magadat, akkor ne ártson neked ez az átokhozó víz! De ha hűtlenné lettél a férjedhez, és a férjeden kívül más férfival háltál, s így tisztátalanná tetted magadat, akkor ártson neked ez az átokhozó víz, amikor megiszod. Akkor az Örökkévaló tegyen téged átkozottá néped között azáltal, hogy nem tudsz többé gyermeket szülni! Akkor ez a víz hatoljon be a belső részeidbe, és ne tudjál többé gyermeket szülni!« Az asszony pedig felelje rá: »Ámen! Ámen!« Azután a pap írja fel ezeket az átkokat egy könyvtekercsre, és az írást mossa bele az átokhozó vízbe, majd az asszony igya meg azt a vizet. Ha az asszony bűnös volt, ez a víz behatol a belsejébe, és sok bajt okoz neki. A pap vegye el az asszonytól a házastársi hűtlenség gyanúja miatti lisztáldozatot, mutassa fel az Örökkévaló előtt, és vigye az oltárhoz. Vegyen ki abból egy marékkal, és égesse el az oltár tüzén, az egészet jelképező áldozatul. Az asszony pedig igya meg az átokhozó vizet. Ha az asszony vétkezett a férje ellen, és tisztátalanná lett házasságtörés bűne miatt, akkor ez az átokhozó víz sok bajt okoz neki, képtelen lesz gyermeket szülni, és átkozottá lesz népe között. Azonban, ha az asszony nem vétkezett, és nem lett tisztátalanná, akkor ártatlannak kell tekinteni, és képes lesz gyermeket szülni. Ez tehát a házastársi hűtlenség gyanúja miatti lisztáldozat törvénye. Ennek megfelelően kell eljárni, ha egy asszony vétkezik a férje ellen, és házasságtörést követ el. Így kell eljárni akkor is, ha a férjet hatalmába keríti a féltékenység és gyanakvás szelleme, és azzal gyanúsítja a feleségét, hogy házasságtörést követett el. Állítsa a feleségét az Örökkévaló elé, és a pap a fenti törvény szerint járjon el. Akkor a férj mentes lesz a bűn következményeitől, az asszony pedig — ha vétkes — viseli azokat”. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Mondd meg Izráel népének, ha valaki — akár férfi, akár nő — különleges fogadalmat tesz: nazírfogadalmat, vagyis az Örökkévalónak szenteli magát, akkor fogadalmának ideje alatt a következők szerint kell eljárnia. Nem szabad bort vagy más részegítő italt innia, de még borecetet vagy más alkoholos italból készült ecetet sem! Nem ihat szőlőmustot, nem ehet friss szőlőt, vagy mazsolát sem. Semmi olyat nem ehet vagy ihat, ami szőlőből származik, még a szőlő magját vagy héját sem. Nazírfogadalmának ideje alatt nem szabad sem a hajából, sem a szakállából levágnia. Borotva ne is érintse a fejét, hanem szent legyen, és hagyja haját és szakállát szabadon nőni. Nazírfogadalmának ideje alatt nem szabad holttestnek még a közelébe se mennie! Még akkor se menjen be a halottas házba, ha apja, anyja vagy testvére halt meg, mert teljesen az Örökkévalónak szentelte magát! Fogadalmának egész ideje alatt az Örökkévalónak van szentelve! Ha pedig a nazír véletlenül mégis tisztátalanná válik, mert valaki váratlanul meghalt a jelenlétében, akkor a következők szerint kell eljárnia. Hét napot várjon, amíg megtisztul, s azon a napon egészen vágja le a haját. Majd a nyolcadik napon vigyen két gerlét vagy galambfiókát a Találkozás Sátorának bejáratához, és adja oda azokat a papnak. A pap az egyik madarat bűnáldozatként, a másikat égőáldozatként áldozza az Örökkévalónak. Így végezzen engesztelést a nazírért, aki tisztátalanná vált a holttest miatt. Egyúttal a nazír ismét szentelje oda magát az Örökkévalónak. Tehát újra tegyen nazírfogadalmat az előző fogadalom teljes idejére. Az előző nazírfogadalom ideje nem számít, mert közben tisztátalanná lett. Egyúttal vigyen az Örökkévalónak egy esztendős hím bárányt vétekáldozatul. A nazírra ez a törvény vonatkozik: amikor a fogadalom ideje letelik, vezessék a Találkozás Sátorának bejáratához. Ő pedig vigye magával a következő áldozatokat: égőáldozatul egy esztendős hibátlan hím bárányt, bűnáldozatul egy esztendős hibátlan nőstény bárányt, hálaáldozatul egy hibátlan kost, egy kosár kovásztalan kenyeret, finomlisztből olajjal gyúrt lepényeket, olajjal megkent kovásztalan lángosokat, és a hozzájuk tartozó liszt- és italáldozatokat. A pap készítse el a bűnáldozatot és az égőáldozatot, majd a kost is készítse el hálaáldozatul az Örökkévalónak a kovásztalan kenyerekkel és a többi liszt- és italáldozattal együtt. A nazír ekkor nyírja le a haját a Szent Sátor bejáratánál, és a levágott hajat is helyezze az oltár tüzére, amelyen a hálaáldozat ég. A pap vegye a kos megfőtt lapockáját, meg egy kovásztalan kenyeret és egy kovásztalan lángost, és ezeket tegye a nazír kezébe, miután az már lenyírta a haját. Majd vegye el a nazír kezéből, és mutassa fel az Örökkévaló előtt ezeket az áldozatokat. Ezek a szent áldozati dolgok, akárcsak a kos melle része és a combja, mind a papot illetik meg. Ezek után a nazír már ihat bort. Ezek tehát a nazírokra és a fogadalmukra vonatkozó törvények. Ezeket az áldozatokat mindenképpen be kell mutassa a nazír az Örökkévalónak, amikor fogadalmának ideje letelt. Ha ezen felül még mást is felajánlott, mert a vagyona lehetővé tette, azt is pontosan teljesítse a fogadalma szerint.” Szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Mondd meg Áronnak és a fiainak, hogy amikor megáldják Izráel népét, ezt mondják: »Áldjon meg téged az Örökkévaló, és őrizzen meg téged! Világosítson meg az Örökkévaló jelenlétének világosságával, és legyen hozzád kegyelmes! Forduljon feléd jóindulattal az Örökkévaló, és adjon békességet neked!«” Azután az Úr még ezt mondta: „Tehát Áron és a fiai így helyezzék nevemet Izráel népére — és én megáldom őket”. Mózes befejezte a Találkozás Sátorának felállítását és berendezését, majd fölállította az oltárt is. Ezután szent olajjal mindezt megkente: a Sátrat, annak berendezését és az oltárt, meg a hozzá tartozó eszközöket — így szentelte föl azokat. [2-3] Ezután odajöttek a szent helyhez Izráel népének törzsi vezetői, és mindegyikük ajándékokat hozott az Örökkévalónak. Ezek a vezetők segítettek Mózesnek és Áronnak a népszámlálásban. Mindannyian nemzetségfők és egyúttal a saját törzsük vezetői is voltak. Együttesen hozták az Örökkévalónak ajándékaikat: hat fedett ökrös szekeret, amelyeket két-két ökör húzott. Két-két fejedelem adott egy szekeret, és mindegyik egy-egy ökröt. *** Akkor az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: „Vedd át tőlük ezeket az ajándékokat, és add oda a lévitáknak — a saját kijelölt feladataiknak megfelelően —, hogy használják azokat a Találkozás Sátorának szállításához”. Mózes így is tett. Két szekeret és hozzájuk két-két ökröt adott a gersóni nemzetségeknek. Négy szekeret és hozzá nyolc ökröt pedig a merári nemzetségeknek adott annak megfelelően, hogy a szolgálatuk ellátásához mennyire volt szükségük. Ezek a nemzetségek mind Ítámár pap, Áron fia felügyelete alá voltak rendelve. A keháti nemzetségeknek Mózes nem adott szekeret, mert az ő feladatuk az volt, hogy a legszentebb dolgokat gyalogosan, a vállukon hordozzák. Azon a napon, amikor Mózes fölszentelte az égőáldozati oltárt, mind a tizenkét vezető ajándékokat hozott az Örökkévalónak, hogy azokkal szenteljék föl az oltárt. Mindannyian odahozták az oltár elé ajándékaikat, de az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Ne egyszerre, hanem egymás után hozzák ide az oltár fölszentelésére szánt ajándékaikat: minden nap egy-egy vezető kerüljön sorra”. Így is történt. [12-83] Ebben a sorrendben hozták ajándékaikat a vezetők: az első napon Júda törzséből Nahsón fejedelem, Amminádáb fia, a második napon Issakár törzséből Netanél fejedelem, Cúár fia, a harmadik napon Zebulon törzséből Eliáb fejedelem, Hélón fia, a negyedik napon Rúben törzséből Elicúr fejedelem, Sedéúr fia, az ötödik napon Simeon törzséből Selumiél fejedelem, Cúrisaddaj fia, a hatodik napon Gád törzséből Eljászáf fejedelem, Deúél fia, a hetedik napon Efraim törzséből Elisáma fejedelem, Ammihúd fia, a nyolcadik napon Manassé törzséből Gamilél fejedelem, Pedácúr fia, a kilencedik napon Benjámin törzséből Abídán fejedelem, Gideóni fia, a tizedik napon Dán törzséből Ahiezer fejedelem, Ammisaddaj fia, a tizenegyedik napon Ásér törzséből Pagiél fejedelem, Okrán fia, a tizenkettedik napon Naftáli törzséből Ahira fejedelem, Énán fia. Mindegyik fejedelem ajándéka egyforma volt, és a következőkből állt (a súlyok a szent mérték szerint voltak): egy 130 sékel súlyú ezüsttál és egy 70 sékel súlyú ezüstcsésze — mindkettő tele olajjal gyúrt finomliszttel, lisztáldozatul, egy 10 sékel súlyú aranycsésze —, illatáldozathoz való füstölőszerekkel töltve, egy bikaborjú, egy kos, egy esztendős hím bárány égőáldozatul, egy kecskebak bűnáldozatul, két szarvasmarha, öt kos, öt bak, és öt egyesztendős hím bárány hálaáldozatul. *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** [84-86] Tehát mindegyik fejedelem ajándéka ezekből állt, és ezt hozták ajándékul az Örökkévalónak, amikor az oltárt fölkenték, vagyis fölavatták. Összesen a fejedelmek 12 ezüsttálat, 12 ezüstcsészét és 12 aranycsészét hoztak. Az ezüsttálak egyenként 130, az ezüstcsészék 70, az aranycsészék pedig 10 sékelt nyomtak. Az ezüstedények együttes súlya 2 400 sékel volt a szent sékel szerint. A 12 aranycsésze együttes súlya 120 sékel volt, és mindegyik meg volt töltve füstölőszerrel. *** *** Égőáldozatul hoztak 12 bikát, 12 kost, 12 darab egyesztendős hím bárányt, és a hozzájuk tartozó lisztáldozatokat, bűnáldozatul pedig 12 kecskebakot. Hálaáldozatra hoztak 24 bikát, 60 kost, 60 bakot és 60 darab egyesztendős hím bárányt. Ezeket hozták az Örökkévalónak ajándékul az oltár fölszentelésére, miután Mózes megkente az oltárt szent olajjal. Amikor Mózes bement a Találkozás Sátorába, hogy az Örökkévalóval beszéljen, hallotta az Örökkévaló hangját, amint szólt hozzá a Szövetségláda fedelén lévő két kerub közül. Így beszélt az Örökkévaló Mózessel. Így szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Mondd meg Áronnak: az arany mécstartón úgy helyezze el a hét olajmécsest, hogy azok előre világítsanak”. Áron így is tett: úgy helyezte el a mécseket, ahogy az Örökkévaló azt Mózesnek mondta. A mécstartó színaranyból készült, ötvösmunkával. Egyetlen darabból kalapálták ki az aljától a szárain lévő virágokig. Pontosan arra a mintára készült, amelyet az Úr megmutatta Mózesnek. Azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Válaszd külön a lévitákat Izráel népéből és végezd el megtisztításuk szertartását, hogy rituálisan tiszták legyenek! Ezt kell tenniük, hogy megtisztuljanak: először hintsd rájuk a megtisztulás vizét, azután borotválják le a hajukat és egész testüket, majd mossák ki ruháikat, és mosakodjanak meg. Hozzanak egy bikaborjút és a hozzá tartozó lisztáldozatot: olajjal gyúrt finomlisztet. Azután egy másik bikaborjút is hozzanak bűnáldozatul. Állítsd a lévitákat a Találkozás Sátora elé, és hívd össze Izráel egész közösségét. Azután ahogy ott állnak az Örökkévaló jelenlétében, Izráel fiai tegyék rá kezüket a lévitákra. Áron pedig ajánlja föl a lévitákat az Örökkévalónak Izráel népe részéről, hogy ezentúl a léviták végezzék az Örökkévaló szolgálatának munkáit. Azután a léviták tegyék kezüket a bikák fejére, te pedig készítsd el az egyik bikát vétekáldozatul, a másikat égőáldozatul az Örökkévalónak, engesztelésül a lévitákért. Így ajánld föl a lévitákat az Örökkévalónak, és állítsd őket szolgálatba, hogy legyenek Áronnak és fiainak, a papoknak segítői. Így válaszd külön a lévitákat Izráel népének többi részétől, hogy személyesen nekem szolgáljanak. Miután így rituálisan megtisztítottad és felajánlottad őket az Örökkévalónak, a léviták megkezdhetik gyakorlati szolgálatukat a Találkozás Sátoránál. Izráel népének elsőszülöttjei helyett a lévitákat fogadtam magamhoz, hogy személyesen nekem szolgáljanak, ezért Izráel népe őket egészen nekem adta. Izráelben minden elsőszülött az én tulajdonom, mind az emberek, mind a háziállatok között! Amikor az egyiptomiak elsőszülöttjeit megöltem, egyúttal magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráel népéből. Azonban Izráel elsőszülöttjeit a lévitákkal helyettesítettem. A lévitákat pedig ajándékba adtam Áronnak és fiainak, a papoknak, hogy Izráel többi leszármazottjai helyett a léviták végezzék a Találkozás Sátoránál a gyakorlati szolgálatokat. A léviták segítsenek a papoknak az áldozatoknál, amelyek által engesztelést szereznek Izráel népe számára, és ne legyen csapás Izráel népén, amikor a szent hely közelébe jönnek.” Mózes, Áron és Izráel egész közössége engedelmeskedett az Örökkévalónak, és a lévitákkal kapcsolatban mindenben aszerint jártak el, ahogy az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. A léviták elvégezték a megtisztulás szertartását, és kimosták ruháikat. Áron pedig felajánlotta őket az Örökkévalónak szentelt ajándékul, azután engesztelést szerzett nekik az áldozat bemutatásával — így tisztította meg őket. Csak ezután lettek alkalmasak a szolgálat ellátására a Találkozás Sátoránál, Áronnak és fiainak, a papoknak az irányításával. Mindenben úgy jártak el a lévitákkal kapcsolatban, ahogyan az Örökkévaló Mózesnek megparancsolta. Azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „A lévita férfiakra ez a különleges rendelkezés érvényes: 25 éves koruktól fogva álljanak szolgálatba a Találkozás Sátoránál! Amikor pedig betöltik ötvenedik évüket, vonuljanak vissza a felelős szolgálattól. Továbbra is segítsék a testvéreiket, a szent helyen szolgálatot végző lévitákat, de ők maguk már ne végezzenek felelős szolgálatot. Így szabd meg a léviták szolgálatát”. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek a Sínai-pusztában, a második év első hónapjában azután, hogy Izráel népe kijött Egyiptomból: [2-3] „A megszabott időben, vagyis ennek a hónapnak 14. napján este tartsa meg Izráel népe a Páska ünnepét! Mindent pontosan úgy tegyetek, ahogyan megmondtam nektek!” *** Mózes tehát elmondta a népnek, hogy tartsák meg a Páska ünnepét. Ők pedig engedelmeskedtek, és az első hónap 14. napján este megünnepelték a Páskát a Sínai-pusztában. Mindent úgy tettek, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek. Volt azonban néhány férfi a táborban, akik nem vehettek részt a Páska-ünnepen, mert holttest érintése miatt rituálisan tisztátalanokká váltak. Tehát Mózeshez és Áronhoz jöttek azon a napon, és ezt mondták: „Igaz, hogy holttest érintése miatt tisztátalanokká váltunk, de miért kellene emiatt teljesen kimaradnunk az Örökkévalónak szentelt áldozat bemutatásából? Miért nem ünnepelhetjük meg mi is a megszabott időben a Páska ünnepét Izráel népével együtt?” Mózes ezt felelte nekik: „Várjatok, amíg meghallom, hogy az Örökkévaló hogyan rendelkezik felőletek”. Az Örökkévaló pedig ezt válaszolta Mózesnek: „Ezt mondd Izráel népének: Ha közületek, vagy utódaitok közül valaki a Páska ünnepe idején éppen úton van, vagy holttest érintése miatt tisztátalanná vált, az is megtarthatja a Páska ünnepét, csakhogy egy későbbi időpontban. A második hónap 14. napján este tartsa meg ezt az ünnepet, és akkor egye meg a páskabárányt kovásztalan kenyérrel és keserű fűszerekkel. A páskabárány csontját ne törje meg, és ne hagyjon abból másnap reggelre semmit — ahogyan azt a páska törvénye szerint elrendeltem nektek. De azt a személyt, aki a Páska ünnepének idején nincsen úton, vagy nincs tisztátalan állapotban, és mégsem vesz részt a Páska megünneplésében, ki kell zárni népe közül. Viselnie kell büntetését, mert nem mutatta be az áldozatot az Örökkévalónak a megfelelő időben. Ami a közöttetek lakó idegeneket illeti, ha ők is meg akarják tartani a Páska ünnepét az Örökkévalónak, megtehetik, de akkor nekik is mindent úgy kell tenniük, ahogy azt a Pászkára vonatkozólag nektek parancsoltam. A Páska szempontjából ugyanazok a parancsok vonatkoznak Izráel népére és a közöttetek lakó idegenekre”. Amikor a Találkozás Sátorát, vagyis a Szövetség Sátorát fölállították, az Örökkévaló jelenlétének felhője borult föléje és betakarta. Estétől reggelig a felhő úgy világított, mintha tűz égne benne. Ettől kezdve így volt ez mindig: nappal állandóan betakarta a Sátrat a felhő, amely éjjel tűznek látszott. Amikor a felhő fölszállt a Sátorról, Izráel népe tábort bontott, útnak indult és követte a felhőt. Ahol pedig a felhő megállapodott, ott ismét tábort vertek. Az Örökkévaló jeladása szerint vándoroltak és táboroztak Izráel fiai. Ameddig a felhő nem mozdult a Sátor fölül, addig ők sem mentek tovább, még akkor sem, ha a felhő sokáig egy helyben állt. Követték az Örökkévaló jeladását, és nem mozdultak ők sem. Előfordult, hogy a felhő csak néhány napig időzött a Sátor fölött — de akkor is csak a felhőt követve maradtak, vagy mentek tovább. Volt úgy, hogy a felhő csak egyetlen éjjel maradt egy helyben, és másnap reggel már tovább is indult. A tábor ilyenkor is azonnal követte. Amikor a felhő felszállt, akár éjjel volt, akár nappal, a nép tábort bontott, és útnak indult. Ha néhány napig, egy teljes hónapig, vagy még hosszabb ideig nem mozdult a felhő a Sátor fölül —, Izráel népe sem indult útnak, hanem sátraikban időztek. De amikor a felhő fölszállt a Szent Sátorról, a tábor is útnak eredt. Az Örökkévaló parancsa szerint táboroztak le, és az ő parancsa szerint indultak el. Engedelmeskedtek az Örökkévaló rendelkezéseinek és parancsainak, amelyeket Mózesen keresztül kaptak. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Készíts két ezüst trombitát! Ötvösmunkával készítsd őket, mindegyiket egy-egy darab ezüstből formálják ki. Ezek szolgáljanak Izráel közösségének összehívására és a tábor elindítására. Amikor a közösséget kell összehívni, mind a kettőt fújjátok meg. Ilyenkor Izráel népének egész közössége gyűljön hozzád, a Találkozás Sátorának bejárata elé. Ha csak a törzsek vezetőit, a nemzetségfőket kell összegyűjteni hozzád, akkor csak az egyik trombitát fújjátok meg. Amikor pedig a tábornak kell elindulnia — és ilyenkor mindig a Találkozás Sátorának keleti oldalán táborozó törzsek induljanak először —, akkor rövid hangokat fújjatok mindkét trombitával. Amikor másodszor is rövid hangokat fújtok, akkor induljanak a Sátor déli oldalán táborozó törzsek. A táborok elindításához mindig rövid hangokat fújjatok. De amikor a közösséget akarjátok összehívni, hosszú hangokat fújjatok, ne rövideket. Az ezüst trombitákat csak Áron fiai, a papok fújhatják meg. Ezeket a rendelkezéseket örök törvényként tartsátok meg nemzetségről nemzetségre! Amikor majd a saját országotokban éltek, és a benneteket szorongató ellenség seregével készültök megütközni, akkor is ezekkel a trombitákkal fújjatok rövid hangokat, emlékeztetve Isteneteket, az Örökkévalót, hogy odafigyeljen rátok, és megszabadítson benneteket ellenségeitektől. Viszont hosszú hangokat fújjatok mindkét trombitával, ha az ünnepeket és a szent összegyülekezést akarjátok jelezni a népnek! Így adjatok jelt az öröm napjain, az ünnepeken, és minden hónap kezdetén: az Újhold ünnepén, meg az égőáldozatok és hálaáldozatok bemutatásakor, emlékeztetve Isteneteket, hogy odafigyeljen rátok! Én vagyok Istenetek, az Örökkévaló!” Az Egyiptomból való elindulás utáni 2. évben, a 2. hónap 20. napján az Örökkévaló felhője fölszállt a Szövetség Sátoráról. Tehát Izráel népe elindult a Sínai-puszta táborából, és táborhelyről táborhelyre haladva eljutottak Párán pusztájába, ahol az Örökkévaló felhője egy időre megállapodott. Ekkor történt először, hogy úgy indultak útnak, ahogyan azt az Örökkévaló Mózes által megparancsolta. Júda törzsének tábori zászlaja indult elsőnek, utána vonult Júda altáborának három serege. Nahsón, Amminádáb fia vezette őket. Issakár törzsének vezetője Netanél, Cúár fia, Zebulon törzsének vezetője pedig Eliáb, Hélón fia volt. Miután a Találkozás Sátorát lebontották, a gersóni és merári nemzetségek elindultak a Sátor részeivel Júda altábora után. Utánuk következett Rúben törzsének tábori zászlaja, amelyet Rúben altáborának három serege követett. Elicúr, Sedéúr fia vezette őket. Simeon törzsének vezetője Selumiél, Cúrisaddaj fia, Gád törzsének vezetője pedig Eljászáf, Deúél fia volt. Utánuk indultak a keháti nemzetségek, akik a Sátorban lévő szent tárgyakat vitték. Így azután, mire ők a következő táborhelyre érkeztek, a többiek már újra fölállították a Sátrat, ahová a kehátiak egyenesen bevitték a szent tárgyakat. Utánuk indult el Efraim törzsének tábori zászlaja, amelyet Efraim altáborának három serege követett. Elisáma, Ammihúd fia vezette őket. Manassé törzsének vezetője Gamliél, Pacádúr fia, Benjámin törzsének vezetője pedig Abidán, Gideóni fia volt. Utánuk indult el Dán törzsének tábori zászlaja, amelyet Dán altáborának három serege követett. Ez volt Izráel egész seregének utóvédje. Ahiezer, Ammisaddaj fia vezette őket. Ásér törzsének vezetője Pagiél, Okrán fia, Naftáli törzsének vezetője pedig Ahira, Énán fia volt. Ez volt Izráel táborának és seregeinek vonulási rendje, amikor a tábor útnak indult. Mózesnek volt egy sógora, Hóbáb, a midjáni Reúélnak, Mózes apósának fia. Mózes így kérlelte Hóbábot: „Most el kell indulnunk, hogy eljussunk arra a helyre, amelyet az Örökkévaló nekünk ígért. Gyere velünk te is, és jót teszünk veled, mert az Örökkévaló jót ígért Izráelnek!” De Hóbáb ezt felelte: „Inkább visszatérek a saját földemre és rokonaimhoz”. Mózes tovább unszolta: „Kérlek, ne hagyj el bennünket, mert te jól ismered ezt a pusztaságot, és tudod, hol lehet tábort verni. Te lehetsz a táborunk »szeme!« Ha velünk jössz, te is részesülhetsz mindabban a jóban, amit az Örökkévaló tesz velünk!” Tehát elindultak az Örökkévaló hegyétől, és három napig vonultak. Az Örökkévaló Szövetségládáját a papok a nép előtt vitték, hogy helyet találjanak a nép számára, ahol megpihenhet. Ahogy az előző táborhelyről útnak indultak, az Örökkévaló felhője egész nap fölöttük haladt, és beárnyékolta a tábort. Amikor a papok fölvették a vállukra a Szövetségládát, és elindultak vele, Mózes ezt mondta: „Kelj föl, Örökkévaló! Szórd szét ellenségeidet! Fussanak gyűlölőid színed elől!” Amikor pedig a Szövetségládát hordozó papok megálltak, ezt mondta Mózes: „Térj vissza, Örökkévaló, és pihenj le Izráel megszámlálhatatlan ezreinél!” Egyszer Izráel népe panaszkodott a nehézségek miatt. Meghallotta ezt az Örökkévaló is, és nagyon megharagudott rájuk. Az Örökkévalótól származó tűz gyulladt fel közöttük, és megégette a tábor szélét. Ekkor a nép Mózeshez könyörgött, hogy segítsen rajtuk, Mózes pedig imádkozott az Örökkévalóhoz, és a tűz elaludt. Ezért elnevezték azt a helyet Tabérának, vagyis „Égésnek”, mert ott gyulladt föl a nép ellen az Örökkévaló haragjának tüze. Voltak Izráel népe között idegenek is, akik csatlakoztak hozzájuk. Ezek hiányolták az Egyiptomban megszokott húst, és mindenáron húst akartak enni. Emiatt azután Izráel népe is síránkozni kezdett: „Húst szeretnénk enni, de ki adhat nekünk itt húst? Bezzeg Egyiptomban jól ment a sorunk, ott mindig volt ingyen hal, meg az a sok jó zöldségféle! Milyen finom uborkát, dinnyét, póréhagymát, vöröshagymát és fokhagymát kaptunk! Most meg elfogy az erőnk, mert itt mindig csak mannát kapunk!” A manna hasonló volt a koriander magjához és a balzsamcsepphez. Az emberek kimentek a táborból, szétszéledtek, és a földről szedegették össze. Azután kézimalommal megőrölték, vagy mozsárban összetörték, majd megfőzték és lepényt készítettek belőle. Az íze olyan volt, mint az olajos pogácsáé. Amikor éjjel a harmat leszállt, akkor hullott a manna is. Mózes meghallotta, hogy a nép panaszkodik. Minden család a maga sátrának ajtajában ült, és siránkozott. Az Örökkévaló pedig haragra lobbant a nép zúgolódása miatt. Mózes ekkor nagyon felháborodott, és így fordult az Örökkévalóhoz: „Ó, Uram, miért bánsz velem ilyen rosszul? Hiszen a szolgád vagyok! Miért nem vagy hozzám jóindulattal? Miért raktad az én vállamra az egész nép minden gondját-baját? Talán tőlem származott ez a nép? Vajon mind én szültem őket? Akkor miért mondod, hogy egyedül hordozzam őket, mint dajka a csecsemőt? Én vigyem be őket arra a földre, amelyet őseiknek ígértél? Honnan vegyek én elegendő húst ennek a siránkozó tömegnek? Hiszen mind tőlem várják, hogy megetessem őket! »Adj nekünk húst, mert húst kívánunk!« — mondják nekem. Örökkévaló, hogyan viseljem az egész nép terhét egymagam? Túl nehéz ez nekem! Ha továbbra is így akarsz bánni velem, kérlek, inkább ölj meg most azonnal! Ha kedves vagyok neked, ölj meg, hogy ne kelljen néznem többé a magam nyomorúságát és kudarcát!” Az Örökkévaló ezt válaszolta Mózesnek: „Gyűjtsd össze Izráel 70 idősebb vezetőjét! Ők a nép vezetői és tisztségviselői. Álljatok meg előttem mindannyian a Találkozás Sátoránál! Akkor én leszállok, és beszélek veled. Majd pedig abból a Szellemből, amely most rajtad nyugszik, adok nekik is. Attól kezdve ők is hordozzák a nép vezetésének terhét veled együtt, s így nem kell egymagadnak viselned. A népnek pedig hirdesd ki: »Szenteljék meg magatokat holnapra, mert akkor húst fogtok enni! Hiszen sírtatok az Örökkévalónak, hogy húst akartok enni, és hogy jobb dolgotok volt Egyiptomban, mint most. Ezért az Örökkévaló ad nektek húst, és ehettek, amennyit akartok! [19-20] De nem csak egy napig, vagy 2, 5, 10 vagy 20 napig, hanem egy álló hónapig ehettek húst, amíg torkig lesztek vele, és megundorodtok tőle! Így lesz, mert elutasítottátok az Örökkévalót, aki közöttetek lakik! Pedig ő jól tudja, mire van szükségetek, de ti mégis siránkoztatok! Azt mondtátok, hogy kár volt eljönni Egyiptomból…«”. *** Mózes ezt felelte: „Uram, ebben a népben, amely között lakom, 600 000 csak a gyalogos harcosok száma, és te mégis azt mondod, hogy egy álló hónapig húst adsz nekik enni?! Hiszen ha összes szarvasmarháinkat, juhainkat és kecskéinket levágnánk, még az sem lenne számukra elég! Ha a tenger összes halát kifognánk, még az is kevés lenne nekik!” De az Örökkévaló ezt felelte Mózesnek: „Azt hiszed, ez már túl nehéz nekem? Majd meglátod, beteljesedik-e vagy nem, amit ígértem”. Ezután Mózes kiment a néphez, és kihirdette nekik, amit az Örökkévaló üzent. Majd összegyűjtötte azt a 70 férfit Izráel vezetői közül, és odaállította őket a Találkozás Sátora köré. Az Örökkévaló pedig leszállt a felhőben és beszélt Mózessel, azután abból a Szellemből, amely addig Mózesen nyugodott, adott a 70 vezetőnek is. Amint a Szellem rájuk szállt és megnyugodott rajtuk, ezek a vezetők is elkezdtek prófétálni. Később azonban már nem prófétáltak többé. A 70 vezető közül azonban ketten nem mentek oda a Találkozás Sátorához, hanem a táborban maradtak. Az egyiknek Eldád, a másiknak Médád volt a neve. Ők is szerepeltek a 70 vezető névsorában, akiket Mózes kiválasztott, de mégsem mentek oda a többiekkel együtt. Ennek ellenére a Szellem rajtuk is megnyugodott, és ők is prófétálni kezdtek, ott ahol voltak, a táborban. Egy fiú elszaladt Mózeshez ezzel a hírrel: „Uram, Eldád és Médád prófétál a táborban!” Erre Józsué, Nún fia, aki fiatal kora óta Mózes szolgája volt, ezt mondta Mózesnek: „Uram, tiltsd meg nekik!” De Mózes ezt kérdezte Józsuétól: „Az én érdekemben vagy féltékeny rájuk? Bárcsak az Örökkévaló népe mind egy szálig próféta lenne! Bárcsak az Örökkévaló mindegyiküknek adná Szellemét!” Ezután Mózes és a vezetők visszatértek a táborba. Majd az Örökkévaló szelet küldött, amely a tenger felől fürjek seregét sodorta Izráel táborához. A fürjek lehullottak a tábor körül mindenfelől, egynapi járóföldnyi távolságra. Olyan nagy tömegben tolongtak, hogy két könyök magasságban elborították a földet. A nép azon a napon, meg éjjel, sőt még az egész következő napon is fogdosta a fürjeket, és rengeteget összegyűjtöttek. Aki csak keveset gyűjtött, még az is vagy 10 hómert megtöltött velük. Azután a fürjek húsát kiterítették a földre a tábor körül. [33-34] Majd mohón nekiestek a húsnak, de még le sem nyelték, amikor az Örökkévaló megharagudott rájuk, és nagy csapással sújtotta a népet: igen sokan meghaltak közülük, akiket ott, helyben el is temettek. Azt a helyet így nevezték el: „A mohó nép sírja”. *** Azután a tábor tovább vonult, egészen Hacérótig, majd egy ideig ott vesztegelt. Egyszer Mirjám és Áron Mózes ellen fordult: kifogásolták, hogy kúsi nőt vett feleségül. Azt is mondták: „Vajon tényleg csakis Mózes által szólt hozzánk az Örökkévaló? Bizony, rajtunk keresztül is szólt, nemcsak őáltala!” Az Örökkévaló pedig hallotta ezt. Mózes nagyon szelíd ember volt, mindenki másnál alázatosabb. Váratlanul maga az Örökkévaló szólította meg Mózest, Áront és Mirjámot: „Ti hárman azonnal jöjjetek a Találkozás Sátorához!” Ők oda is mentek. Az Örökkévaló akkor leszállt a felhőoszlopban, megállt a Sátor bejárata fölött, nevén szólította Áront és Mirjámot, akik közelebb jöttek, és eléje álltak. Akkor ezt mondta nekik: „Figyeljetek rám! Ha valaki próféta közöttetek, annak én, az Örökkévaló kijelenthetem magam látomásban, vagy álom által beszélhetek vele. De szolgámmal, Mózessel nem így bánok, hiszen ő hűségesnek bizonyult egész házam népe felett! Vele szemtől szemben beszélek, nem homályos látomásokban, vagy rejtélyes példázatokban. Mózes magát az Örökkévalót szemlélheti! Hogy merészeltetek hát szolgám, Mózes ellen beszélni?!” Az Örökkévaló nagyon megharagudott Áronra és Mirjámra, majd eltávozott tőlük. Amint a felhő fölszállt a Sátor bejáratától, Áron Mirjámra nézett, és látta, hogy Mirjám bőre egy pillanat alatt olyan fehér lett, mint a hó: szörnyű bőrbetegséget kapott! Akkor Áron Mózeshez fordult: „Kérlek, uram, bocsásd meg nekünk, azt az ostoba bűnt, amit ellened vétettünk! Kérlek, ne hagyd, hogy Mirjám olyan legyen, mint a halvaszületett csecsemő, aki már oszlásnak indult!” Akkor Mózes könyörgött az Örökkévalónak Mirjám érdekében: „Ó, Isten, kérlek, gyógyítsd meg őt!” De az Örökkévaló ezt felelte: „Ha csak a saját apja köpte volna szemen, hogy megszégyenítse, akkor is 7 napig kellene viselnie ezt a szégyent! Nem így van? Küldjétek ki Mirjámot a táboron kívülre 7 napra. Azután majd visszafogadhatjátok”. Így is lett: Mirjámot 7 napra kiküldték a táborból. De ameddig ő nem jöhetett vissza, a tábor sem vonult tovább. Azután továbbmentek Hacérótból, és Párán pusztájában ütöttek tábort. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Küldj ki férfiakat, hogy derítsék fel Kánaán földjét, amelyet Izráelnek adok. Minden törzsből egy-egy férfit küldj ki: olyanokat, akik vezetőnek számítanak közöttük”. Mózes tehát Párán pusztájából felderítőket küldött ki, az Örökkévaló parancsa szerint. Mindegyikük vezetőnek számított a maga törzsében. Név szerint ezek voltak a felderítők: Rúben törzséből Sammúa, Zakkúr fia, Simeon törzséből Sáfát, Hóri fia, Júda törzséből Káleb, Jefunne fia, Issakár törzséből Jigál, Jószéf fia, Efraim törzséből Hóséa (vagyis Józsué), Nún fia, Benjámin törzséből Palti, Ráfú fia, Zebulon törzséből Gaddiél, Szódi fia, Manassé törzséből (amely Józseftől származott) Gaddi, Szúszi fia, Dán törzséből Ammiél, Gemalli fia, Ásér törzséből Szetúr, Mikáél fia, Naftáli törzséből Nahbi, Vofszi fia, Gád törzséből Geúél, Máki fia. Tehát ezeket a felderítőket küldte ki Mózes Kánaánba. (Hóseát, Nún fiát Mózes Józsuénak nevezte.) Ezt a feladatot bízta rájuk: „Induljatok a Negev-pusztán keresztül, azután menjetek föl a dombvidékre! Nézzétek meg, milyen az a föld, és milyenek a lakóik: erősek vagy gyengék, sokan vagy kevesen vannak? Figyeljétek meg, milyen a vidék, amelyen laknak: jó vagy rossz? Milyenek a települések: szabadon álló falvak vagy kőfallal kerített városok? Nézzétek meg, milyen a termőföld: termékeny vagy sovány? Vannak-e ott fák vagy nincsenek? Bátran hozzatok a gyümölcsökből!” (Akkor éppen a szőlőérés kezdete volt.) A felderítők tehát elindultak, és kikémlelték a földet a déli Cin-pusztától egészen az északi Rehób városáig, amely a Hamátba vezető út mellett fekszik. Először a Negev-pusztán mentek keresztül, majd Hebronba értek. Ezen a vidéken Anák leszármazottjai éltek: Ahimán, Sésaj és Talmaj törzsei. (Hebron városa 7 esztendővel korábban épült, mint az egyiptomi Cóan.) [23-24] Azután elértek az Eskól-völgybe, s ott levágtak egy szőlővesszőt, amelyen egyetlen hatalmas fürt szőlő függött. Olyan súlyos volt, hogy egy rúdra kellett kötözniük, és két férfi vitte a vállán. Emiatt nevezték azt a helyet Eskól-völgynek, vagyis „Szőlőfürt-völgynek”. Ugyanott szedtek gránátalmákat és fügét is — hogy vigyenek belőlük a táborba. *** [25-26] A felderítők 40 nap múltán értek vissza a táborba, Párán-pusztába, Kádésbe. Beszámoltak Mózesnek, Áronnak és Izráel egész közösségének mindenről, amit láttak, és megmutatták a magukkal hozott gyümölcsöket. *** Ezt mondták Mózesnek: „Bejártuk azt az országot, ahová küldtél bennünket. Valóban tejjel-mézzel folyó föld az, és ilyen gyümölcsöket terem! Csak az a baj, hogy annak a földnek a lakói erősek, és városaik nagyok és kőfalak védik azokat! Sőt, még Anák leszármazottjait is láttuk közöttük! A Negev-pusztában az amálekiek, a dombvidéken a hettiták, jebúsziak és emóriak, a tenger partján és a Jordán mellett pedig a kánaániak laknak”. Káleb azonban, aki szintén a felderítők közé tartozott, így csendesítette és bíztatta a népet: „Ne féljetek! Bemehetünk és elfoglalhatjuk azt a földet! Biztosan sikerülni fog!” De a többi felderítő ellenkező véleményen volt: „Nem, mi képtelenek lennénk harcolni azokkal a népekkel, mert sokkal erősebbek nálunk!” — mondták. Így ezek a felderítők olyan híreket hoztak, amelyekkel elvették az emberek bátorságát. Azt mondták: „Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, elemészti lakosait. Azok a népek csupa nagytermetű, erős harcosokból állnak! Még óriásokat is láttunk ott, akik Anák leszármazottjai! Bizony, úgy éreztük magunkat mellettük, mintha sáskák lettünk volna. Nyilván ők is olyannak láttak minket, mint a sáskákat a fűben”. A felderítők rossz híreinek hatására az egész nép felkavarodott, mindenki kiabált, sokan sírtak és jajgattak egész éjjel, s végül valamennyien Mózes és Áron ellen fordultak, és őket hibáztatták. „Jobb lett volna, ha Egyiptomban haltunk volna meg! Vagy legalább a sivatagban pusztultunk volna el! *** Azért hozott az Örökkévaló ide bennünket, hogy most a harcban essünk el, gyermekeink és asszonyaink meg rabszolgák legyenek?! Nem lenne jobb visszamenni Egyiptomba?” — mondták. Egymás között pedig azon tanakodtak: „Válasszunk magunknak másik vezetőt, forduljunk meg, és menjünk vissza Egyiptomba!” Mózes és Áron ekkor az egész nép szeme láttára arcra borult a földön. Józsué, Nún fia és Káleb, Jefunne fia azonban megszaggatták ruháikat, mert nagyon felháborodtak. Ezt mondták Izráel közösségének: „Figyeljetek ránk! Mi is láttuk azt a földet, és tudjátok meg, hogy valóban nagyon szép és jó ország az! Ha az Örökkévaló kedvel bennünket, akkor igenis bevezet oda minket, és nekünk adja azt a tejjel-mézzel folyó földet! Ne lázadozzatok hát az Örökkévaló ellen! Ne féljetek az ott lakóktól, mert könnyen legyőzzük őket! Megesszük őket, mint a kenyeret. Hiszen azok az úgynevezett „istenek”, akik őket oltalmazzák, eltűnnek, mint az árnyék, de mivelünk Istenünk, az Örökkévaló van! Nem kell hát félnetek tőlük!” De a nép nem hallgatott rájuk, és már azon tanakodtak, hogy Józsuét és Kálebet megkövezik. Ekkor azonban — az egész nép szeme láttára — hirtelen megjelent az Örökkévaló dicsősége a Találkozás Sátora fölött. Az Örökkévaló ekkor Mózeshez szólt: „Nem tűrhetem már tovább, hogy ez a nép mindig elfordul tőlem, és visszautasít engem! Miért nem bíznak meg bennem annak ellenére, hogy annyi jelet és csodát műveltem közöttük? Eltörlöm hát őket a föld színéről! Nem lesznek többé az én népem, hanem elpusztítom őket egyetlen csapással! Belőled pedig, Mózes, nagyobb és erősebb nemzetet támasztok!” De Mózes így válaszolt az Örökkévalónak: „Örökkévaló, ha így teszel, azt az egyiptomiak is meg fogják hallani. Ők tudják, hogy te hoztad ki közülük hatalmas erőddel Izráel népét, és hírül adták ezt a kánaáni nemzeteknek is. Azt is hallották, hogy te, Örökkévaló, Izráel népével együtt táborozol, hogy szemtől szembe megjelentél nekik, hogy felhőd néped fölött időzik, s hogy nappal a felhőben, éjjel pedig a tűzoszlopban vezeted őket. Ha most mind egy szálig elpusztítod őket, akkor azok a nemzetek, amelyek hallották híredet, majd azt mondják: »Úgy látszik, mivel az Örökkévaló nem volt képes bevinni ezt a népet arra a földre, amely felől megesküdött nekik, hát inkább mindet leöldöste a pusztában.« Most hát, Örökkévaló, mutasd meg mindenkinek, hogy valóban milyen hatalmas vagy — ahogyan magad is mondtad: »Türelmes az Örökkévaló, nem hirtelen haragú, hűséges szeretete nagy, megbocsátja a bűnt és a törvényszegést, bár nem hagyja azt egészen büntetés nélkül, hanem megbünteti az atyák vétkéért fiaikat a harmadik és negyedik nemzedékig.« Kérlek, bocsásd meg ennek a népnek bűnét nagy szereteted miatt, ahogy már sokszor megtetted Egyiptom óta!” Az Örökkévaló erre így felelt Mózesnek: „Rendben van, megbocsátok nekik, ahogy kérted. [21-24] De ez a nép, bár látta dicsőségemet, jeleimet és csodáimat, amelyeket Egyiptomban és a pusztában vittem végbe, próbára tette türelmemet már tízszer is, mivel nem engedelmeskedett szavamnak. Emiatt esküszöm, hogy közülük senki sem fog bemenni arra a földre, amely felől őseiknek megesküdtem! Azok közül, akik elutasítottak engem, egyetlen egy sem fog oda bemenni! Kálebbel azonban kivételt teszek, mert őbenne másféle szellem van, és tökéletes hűséggel követ engem. Őt beviszem arra a földre, amelyet felderítőként már bejárt, és leszármazottjai birtokba is veszik majd. Ez olyan biztos, mint ahogy élek; és amilyen biztos, hogy dicsőségem betölti az egész földet! *** *** *** Mivel előttetek, a völgyben az amálekiek és a kánaániak laknak, ezért holnap forduljatok vissza, és induljatok el a sivatagban, a Vörös-tenger felé vezető úton!” Az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek és Áronnak: „Meddig tűrjem még ennek a gonosz népnek a zúgolódását? Hallottam, hogy panaszkodtak ellenem. Ezt mondd nekik, Mózes: »Hallottam, amikor azt mondtátok, hogy jobb lett volna meghalnotok ebben a sivatagban. Ezért életemre esküszöm, hogy pontosan azt teszem veletek, amit mondtatok! Igen, ebben a pusztában fogtok elhullani mind egy szálig! Bizony, itt haltok meg mindannyian, akiket megszámoltak 20 éves kortól fölfelé, mivel ellenem lázadtatok. Egy sem megy be közületek arra a földre, amely felől megesküdtem, hogy ott fogtok lakni, kivéve Kálebet, Jefunne fiát és Józsuét, Nún fiát. Attól féltetek, hogy gyermekeiteket az ellenség rabszolgákká teszi! Tudjátok meg hát, hogy én ezeket a gyermekeket be fogom vinni arra a földre! Ők majd meg fogják ismerni azt a földet, amely nektek nem kellett! Ti pedig, bizony, mind ebben a pusztában hullotok el! Gyermekeitek nomád pásztorok módjára élnek itt 40 esztendeig, mert mindaddig viselniük kell a ti hűtlenségetek következményeit, ameddig közületek az utolsó is ki nem pusztul ebből a nemzedékből. Ti pedig 40 évig viselitek bűneitek terhét és következményeit, mert a felderítés minden napjáért egy-egy évet szabtam ki rátok. Akkor majd megtudjátok, milyen keserves dolog, ha ellenetek fordulok! Ezt én, az Örökkévaló mondom nektek!« Esküszöm, hogy így bánok ezzel a gonosz néppel, amely összefogott ellenem: mind egy szálig ebben a pusztában fognak meghalni!” [36-37] Azok a férfiak, akiket Mózes kiküldött annak a földnek a felderítésére, kettő kivételével rossz híreket hoztak, és föllázították Izráel egész közösségét Mózes ellen. Emiatt az Örökkévaló csapással sújtotta őket, és meghaltak. *** Csak Józsué, Nún fia és Káleb, Jefunne fia maradt életben a 12 felderítő közül. Mózes tehát elmondta, amit az Örökkévaló üzent, és az egész nép nagyon elszomorodott. Másnap korán reggel azonban fölkerekedtek, hogy behatoljanak a dombvidék legmagasabb részeire. Ezt mondták Mózesnek: „Elismerjük, hogy vétkeztünk. De most már mindannyian készen állunk, hogy felmenjünk arra a földre, amelyre az Örökkévaló parancsolta, hogy menjünk”. Mózes azonban így felelt: „Már megint az ellenkezőjét akarjátok tenni annak, amit az Örökkévaló parancsolt! De miért? Ez a tervetek nem lesz sikeres. Ne induljatok harcba, mert az Örökkévaló nem lesz veletek, és ellenségeitek csúfosan megvernek titeket! Amálekiek és kánaániak vannak azon a vidéken veletek szemben, és bizony elhullotok fegyvereik csapásai alatt! Mivel elfordultatok az Örökkévalótól, ő is elfordult tőletek, és nem fog megsegíteni benneteket a harcban!” De a nép most sem hallgatott Mózesre, hanem magabiztosan elindultak a dombvidék legmagasabb része felé. Mózes és az Örökkévaló Szövetségládája azonban egy lépésnyire sem mozdultak a táborból. De az ott lakó amálekiek és a kánaániak harcosai lerohanták a behatoló izráeli csapatot, megverték, és egészen Hormáig kergették őket. Így szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének: Nektek adom azt a földet lakóhelyül, és be fogtok menni oda, hogy birtokba vegyétek. Akkor majd különböző ajándékokat hoztok az Örökkévalónak: égőáldozatot, véresáldozatot, fogadalmi áldozatot, hálaáldozatot, vagy az ünnepeken szokásos áldozatokat. Borjút, bárányt vagy kecskét áldozzatok, amelynek illatát az Örökkévaló szívesen fogadja. Az áldozati állattal együtt ilyenkor lisztáldozatot is hozzatok az Örökkévalónak! A lisztáldozat egy tized éfá legyen a legfinomabb lisztből, amelyet össze kell keverni egy negyed hin olívaolajjal. Az égőáldozatul vagy véresáldozatul hozott minden egyes bárány mellé tegyetek italáldozatul egy negyed hin bort is. Ha kost áldoztok, akkor tegyetek mellé lisztáldozatot is két tized éfá lisztből, amelyet össze kell keverni egy harmad hin olívaolajjal. Ezen kívül tegyetek mellé italáldozatul egy harmad hin bort is. Kedves illatú áldozat ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Amikor bikaborjút hoztok az Örökkévalónak égő- vagy véresáldozatul, fogadalom teljesítésére vagy ünnepi közösségi áldozatul, akkor tegyetek mellé lisztáldozatul három tized éfá lisztet, amelyet össze kell keverni fél hin olívaolajjal. Ezen kívül tegyetek mellé italáldozatul fél hin bort is. Kedves illatú áldozat ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. [11-12] Tehát így készítsétek el az áldozatokat minden egyes bikaborjú, kos, bárány vagy kecske feláldozásánál. *** Ezek a rendelkezések vonatkoznak Izráel népének minden tagjára: így mutassanak be áldozatot ajándékul, hogy az Örökkévaló kedvesen fogadja azt. Ha pedig egy közöttetek lakó idegen akar tűzáldozatot bemutatni az Örökkévalónak, akkor az idegen is ugyanígy készítse el azt, s akkor az Örökkévaló kedvesen fogadja tőle. Ugyanaz a rendelkezés érvényes Izráel közösségére és a közöttetek lakó idegenekre is. Ez a törvény örökre érvényes marad, minden következő nemzedékben. Ezek a törvények és rendelkezések egyformán vonatkoznak rátok, és a közöttetek lakó idegenekre.” Szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének: Amikor majd megérkeztek arra a földre, amelyre vezetlek titeket, és a föld gabonát terem nektek, akkor a termésből először az Örökkévalónak adjatok lisztáldozatot. Amikor az új termésből először készítetek tésztát, abból az első kenyeret vigyétek az Örökkévalónak — ez lesz a ti ételáldozatotok a szérűről. Nemzedékről nemzedékre így vigyétek az Örökkévalónak az új termésből az első kenyeret ételáldozatul.” [22-23] „Izráel népe, az Örökkévaló parancsolatokat adott Mózesen keresztül nektek, amelyek érvényben maradnak nemzedékről-nemzedékre. Ha vétkeztek ezek ellen a parancsok ellen, és nem tartjátok meg mindegyiket, amelyet az Örökkévaló mondott Mózesen keresztül, akkor így kell eljárnotok: *** Ha Izráel egész közössége vétkezik, akkor vigyetek az Örökkévalónak egy bikaborjút áldozati ajándékul, a hozzá tartozó liszt- és italáldozattal együtt, az előírás szerint — jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad —, valamint egy bakot bűnáldozatul. Amikor a pap bemutatja ezt az áldozatot, akkor engesztelést szerez arra a vétekre nézve Izráel egész közösségének, és az Örökkévaló megbocsát nekik. Mivel tehát nem szándékos bűnről volt szó, amelyet az egész közösség követett el, és az egész közösség hozott az Örökkévalónak áldozatot a fentiek szerint, ezért az egész közösségnek — beleértve még a közöttük lakó idegeneket is — megbocsát az Örökkévaló. Ha egy személy nem szándékosan vétkezik, akkor vigyen az Örökkévalónak bűnáldozatul egy esztendős nőstény kecskét. Amikor a pap bemutatja ezt az áldozatot az Örökkévalónak, akkor engesztelést szerez arra a vétekre nézve az illetőnek, és az Örökkévaló megbocsát neki. Ez a törvény egyaránt érvényes közöttetek mindenkire, akár Izráel népéhez tartozik, akár közöttetek élő idegenről van szó — feltéve, hogy az illető nem szándékosan vétkezett. Azonban ha valaki — akár bennszülött, akár közöttetek lakó idegen — szándékosan vétkezik, akkor az ilyet ki kell irtani népe közül, mert tettével gyalázta az Örökkévalót. Az ilyen személy az Örökkévaló szava ellen lázadt, és megszegte az Örökkévaló parancsát, emiatt viselnie kell bűnének következményét: ki kell irtani őt népe közül”. [32-33] Amikor Izráel népe a pusztában vándorolt, előfordult egyszer, hogy egy férfit rajtakaptak, hogy a szombati nyugalom napján tűzifát gyűjtögetett. Odavitték hát az illetőt Mózes, Áron és az egész közösség elé. *** Mivel nem volt világos, hogyan büntessék meg, úgy határoztak, hogy őrizet alá helyezik, amíg az Örökkévaló valamilyen kijelentést ad erre nézve. Egy idő múlva az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Annak az embernek meg kell halnia. Vigyétek ki a táboron kívülre, és az egész közösség kövezze meg!” Így is történt: kivitték a táboron kívülre, és ott megkövezték. Így halt meg az a férfi. Úgy jártak el, ahogyan az Örökkévaló parancsolta Mózesnek. Szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének, hogy készítsenek a ruhájuk sarkára rojtokat, és fonjanak a rojtokba kék fonalat — így viseljék ruháikat nemzedékről nemzedékre! Arra szolgálnak ezek, hogy valahányszor rájuk néztek, jusson eszetekbe, hogy engedelmeskedjetek az Örökkévaló parancsainak, és ne kövessétek a saját szívetek és szemetek kívánságait. Tehát, emlékezzetek parancsaimra, és engedelmeskedjetek azoknak, hogy az én számomra elkülönített szent nép legyetek. Én, az Örökkévaló, vagyok Istenetek, aki kihoztalak benneteket Egyiptomból, hogy Istenetekké legyek. Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek!” A pusztai vándorlás idején történt, hogy Kórah, Dátán, Abirám és Ón összefogtak és fellázadtak Mózes ellen. Kórah Jichár fia, aki Kehát fia, aki Lévi fia volt. Dátán és Abirám Eliáb fiai voltak. Ón Pelet fia volt. Dátán, Abirám és Ón Rúben törzsébe tartoztak. Maguk mellé állítottak még vagy 250 férfit Izráel népéből: különböző ismert vezetőket, akiket a közösség választott. *** Összegyűltek, odamentek Mózes és Áron elé, és ezt mondták nekik: „Mózes és Áron! Túl sok hatalmat tulajdonítotok magatoknak! Mit képzeltek ti magatokról? Azt hiszitek, különbek vagytok az Örökkévaló népénél? Hiszen ez az egész közösség szent, és az Örökkévaló közöttünk van!” Mózes egy szót sem válaszolt, csak arccal a földre borult. Azután fölkelt, és ezt felelte Kórahnak és társainak: „Holnap reggel az Örökkévaló maga fogja megmutatni, ki tartozik hozzá, ki a szent, ki jöhet közel hozzá. Csak az közeledhet az Örökkévalóhoz, akit ő kiválaszt. [6-7] Te, Kórah, és a társaid mindannyian jöjjetek ide holnap, hozzatok füstölőket, tegyetek bele parazsat, és rá füstölőszert! Így álljatok meg az Örökkévaló előtt! Akit az Örökkévaló kiválaszt, az a szent. Ti vagytok azok, léviták, akik túl sokat akartok magatoknak!” *** [8-9] Majd még ezt is mondta Mózes Kórahnak: „Figyeljetek ide, léviták! Izráel Istene kiválasztott titeket Izráel népe közül, hogy közel jöhessetek hozzá. Hiszen nektek adta a kiváltságot, hogy ellássátok a különféle gyakorlati tennivalókat a Találkozás Sátora szállítása és felállítása körül, meg különböző egyéb módokon szolgálhatjátok az egész közösséget! Mindez kevés nektek? *** Az Örökkévaló megengedte neked, Kórah, és testvéreidnek, a lévitáknak, hogy közel jöhessetek hozzá! Ti pedig kevesellitek ezt, és papok is akartok lenni? Bizony, nem Áron ellen fogtatok össze, hanem az Örökkévaló ellen! Kicsoda Áron, hogy ellene fordultok, és panaszkodok ellene?” Azután Mózes üzent Dátánnak és Abirámnak, Eliáb fiainak, hogy jöjjenek hozzá. De azok elutasították. „Dehogy megyünk! — mondták. — Nem elég, hogy kihoztál minket egy tejjel és mézzel folyó földről, hogy itt, a pusztában megölj bennünket? Most még parancsolgatsz is nekünk, mint valami fejedelem? Nem éppen tejjel és mézzel folyó földre vezettél bennünket! Csak ígérted, de nem adtál nekünk sem szántóföldeket, sem szőlőskerteket örökségül! Meddig fogod még becsapni ezt a népet? Dehogy megyünk!” Mózes emiatt nagyon megharagudott, és azt mondta az Örökkévalónak: „Uram, te tudod, hogy nem bántottam őket, s nem ártottam nekik! Nem vettem el tőlük még egy szamarat sem! Kérlek, ne fogadd el áldozataikat!” Azután ezt mondta Kórahnak: „Holnap te és a társaid álljatok meg az Örökkévaló előtt. Áron is ott lesz. Mindegyikőtök hozza a saját füstölőjét, és tegyen rá tömjént. Tehát összesen 250 füstölőt hozzatok, és Áron is hozza a sajátját”. Így is történt: másnap reggel mind a 250 férfi összegyűlt a Találkozás Sátorának bejárata előtt. Mindenki hozta a füstölőjét, benne izzó parázzsal és rajta tömjénnel. Ott volt Mózes és Áron is. Kórah összehívta Izráel egész közösségét Mózes és Áron ellen: valamennyien ott álltak a Sátor bejáratánál. Akkor az Örökkévaló dicsősége megjelent — mindenki jól látta. Az Örökkévaló ekkor Mózeshez és Áronhoz szólt: „Váljatok külön ettől az összegyűlt közösségtől, mert azonnal megsemmisítem őket!” Mózes és Áron azonnal arcukra borultak az Örökkévaló előtt, és így kiáltottak hozzá: „Istenünk! Te vagy minden ember szellemének Istene! Miért az egész közösségre haragszol, amikor csak egyetlen férfi vétkezett?” Az Örökkévaló így válaszolt Mózesnek: „Mondd meg a népnek, hogy távolodjanak el Kórah, Dátán és Abirám sátraitól!” Ekkor Mózes fölkelt, és Izráel népének vezetőivel együtt odament Dátánhoz és Abirámhoz. Majd Mózes figyelmeztette a népet: „Vigyázzatok! Menjetek el ezeknek a gonosz embereknek a sátrai mellől, és semmihez se nyúljatok, ami az övék, nehogy bűneik miatt velük együtt pusztuljatok el!” Az emberek el is húzódtak Kórah, Dátán és Abirám sátrai mellől, minden oldalról. Dátán és Abirám pedig feleségeikkel, fiaikkal és kicsinyeikkel együtt megálltak sátruk előtt. Mózes ekkor az egész néphez fordult: „Figyeljetek rám! Most meg fogjátok tudni, hogy az Örökkévaló küldött el engem, hogy mindezeket megtegyem, és nem a saját akaratomat viszem véghez. Ha ezek az emberek úgy fognak meghalni, mint mindenki más, és ha csak az történik velük, ami mindenki mással is előfordul, akkor nem az Örökkévaló küldött engem. De ha az Örökkévaló valami újat cselekszik: ha a föld feltátja torkát, és elnyeli őket, és ők a hozzájuk tartozókkal együtt elevenen mennek le a halottak országába, akkor tudjátok meg, hogy az Örökkévaló ellen vétkeztek”. Alighogy ezt kimondta, meghasadt a föld Kórah és társai lába alatt. Mintha a föld valóban feltátotta volna torkát: mert hirtelen elnyelte őket egész családjukkal és minden tulajdonukkal együtt. Ők pedig elevenen hullottak a Seolba mindenestül. Azután a föld ismét bezárult. Kóráh és a társai így vágattak ki Izráel közösségéből. Az elveszettek kiáltásait hallva a nép rémülten futott szerteszét, és azt kiáltozták: „Meneküljünk, még minket is elnyel a föld!” Az Örökkévaló ekkor tüzet küldött, amely elpusztította azt a 250 férfit, akik tömjénnel áldoztak. Mózesnek az Örökkévaló ekkor ezt mondta: [37-38] „Szólj Eleázárnak, Áron főpap fiának, hogy szedje össze a 250 bronz tömjénfüstölőt a tűzvész helyéről, mert azok szentté lettek! A parazsat és a hamut szórja szét belőlük. Azok az emberek olyan bűnt követtek el, amely az életükbe került. Ugyanakkor a kezükben tartott tömjénezők szentek lettek, mert azokat az Örökkévaló elé vitték. Készítsetek azokból a bronz tömjénezőkből vékonyra kalapált lapokat, és borítsátok be velük az égőáldozati oltárt. Emlékeztető jel lesz ez egész Izráel számára”. *** Eleázár így is tett: összegyűjtötte a tömjénezőket, amelyekkel az elpusztult léviták füstöltek az Örökkévaló előtt. Majd a tömjénezőket vékony lapokká kalapálták, és beborították velük az oltárt, ahogy az Örökkévaló megparancsolta Mózesnek. Emlékeztető jel ez Izráel számára, hogy aki nem Áron leszármazottjai közül való, az ne merészeljen tömjénfüsttel az Örökkévaló elé járulni, mert különben úgy jár, mint Kórah és társai. [41-42] A következő napon Izráel népének egész közössége összegyűlt Mózes és Áron ellen. Zúgolódtak és vádolták őket: „Ti öltétek meg tegnap az Örökkévaló népe közül azokat az embereket!” Ekkor azonban mind a Találkozás Sátora felé fordultak, mert az Örökkévaló felhője betakarta a Sátrat, és az Örökkévaló dicsősége megjelent fölötte. *** Mózes és Áron oda ment a Sátor elé, és az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Álljatok külön ettől a közösségtől, hadd pusztítsam el őket egy pillanat alatt!” Ekkor Mózes és Áron azonnal arcra borult az Örökkévaló előtt. Majd Mózes szólt Áronnak: „Siess, fogd a saját tömjéneződet, tégy bele parazsat az oltárról, szórj rá tömjént, szaladj vele a nép közé, és szerezz engesztelést a számukra, mert az Örökkévaló nagyon megharagudott rájuk, és már hullanak is!” Áron azonnal megtette, amit Mózes mondott: a tömjénezővel odaszaladt a nép közé, ahol a csapástól már egyre-másra hullottak az emberek. Tömjént szórt a parázsra, és így szerzett engesztelést a népnek bűnükért. Áron tehát — kezében a füstölővel — ott állt az élők és holtak közötti határvonalon, és megállította a csapást. De addigra már 14 700 fő meghalt a csapás miatt, azokon kívül, akik előző nap Kórah miatt elpusztultak. Miután a csapás megszűnt, Áron visszatért Mózeshez a Találkozás Sátora elé. Az Örökkévaló szólt Mózesnek: [2-3] „Hirdesd ki ezeket Izráel népének! Vegyél a törzsek vezetőitől egy-egy botot, és mindegyikre írd fel annak a vezetőnek a nevét, akitől kaptad. Áron nevét a Lévi botjára írd. Összesen tehát 12 botot gyűjts össze tőlük, minden törzsből egyet. *** Majd ezeket a botokat tedd a földre, a Találkozás Sátorában a Szövetségláda elé, ahol találkozom veletek. Annak a férfinak a botja, akit kiválasztok magamnak, ki fog hajtani. Így fogok véget vetni Izráel népe zúgolódásának, amellyel folyton ellened és Áron ellen támadtak”. Kihirdette ezt Mózes a népnek, és a törzsek vezetői mind átadtak neki egy-egy botot. Áron botja is ott volt közöttük. Mózes pedig elhelyezte a botokat az Örökkévaló jelenlétében, a Szövetség Sátorában. Másnap, amikor Mózes bement a Sátorba, látta, hogy Áron botja — vagyis a Lévi törzsét jelképező bot — kihajtott: zöld leveleket, rügyeket és virágokat hozott, sőt, már mandulát is érlelt. Ezután Mózes kihozta a botokat az Örökkévaló jelenlétéből, és megmutatta azokat Izráel egész népének. Minden törzsi vezető is látta, majd visszakapta a saját botját. Akkor az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Áron botját tedd vissza a Szövetségláda elé! Őrizzétek meg, és maradjon ott! Szolgáljon figyelmeztető jelül a lázadásra hajlamos népnek, hogy ne zúgolódjanak többé ellenem, mert különben meghalnak!” Mózes így is tett, visszavitte Áron botját, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. A nép azonban Mózeshez kiáltott: „Látod? Mindannyian meghalunk! Jaj, elveszünk, mind egy szálig elpusztulunk! Aki csak a közelébe megy az Örökkévaló Sátorának, azonnal meghal! Hát tényleg mind meg kell haljunk?” Az Örökkévaló ezt mondta Áronnak: „Áron, te és a fiaid, vagyis egész nemzetségetek felelős a szent dolgokért. Ha vétkeztek a szent dolgokkal és a papi szolgálattal kapcsolatban, nektek kell viselnetek a büntetést miatta. [2-3] Vedd magad mellé a rokonaidat, ősapád, Lévi leszármazottjait, vagyis a lévitákat, hogy szolgáljanak titeket, papokat. Ők segítsenek nektek, amikor a Szövetség Sátoránál a papi szolgálatot végzitek. Ők segítsenek nektek a Szent Sátor egész területének őrzésében, de ne érintsék meg a szent dolgokat, vagy az oltárt, mert meghalnak, és ti is meghaltok! *** Csak a léviták legyenek a segítőitek, csak ők őrizzék a Találkozás Sátorát, és lássák el a Sátor költöztetésével járó fizikai munkákat! Rajtuk kívül más, aki nem Lévi törzséből származik, nem segíthet nektek ezekben a dolgokban. Ti őrizzétek a Találkozás Sátorát és az oltárt, nehogy ismét megharagudjak Izráel népére. Látod, én magam választottam ki Izráel népe közül rokonaitokat, a lévitákat, és nektek ajándékoztam őket, hogy ők végezzék a Találkozás Sátorának szállítását és felállítását. Te pedig — és utánad a fiaid —, őrizzétek a papi szolgálatok szentségét, és ne engedjetek illetéktelen személyt az oltár közelébe, vagy bemenni a Szentek Szentjébe! Azokat a feladatokat, amelyeket rátok bíztam, csak ti végezzétek! Ha rajtatok kívül valaki más mégis megpróbálná, az halállal lakoljon”. Az Örökkévaló ezt is mondta Áronnak: „Rád bíztam mindazoknak az áldozatoknak az őrzését és kezelését, amelyeket Izráel népe az Örökkévalónak felajánl. Neked és fiaidnak adtam azokat, mint járandóságotokat. Örökké érvényes rendelkezés ez. Amikor az emberek különböző áldozatokat hoznak nekem: ételáldozatot, bűnért való áldozatot vagy vétekáldozatot, akkor ezekből minden, amit az oltár tüzén nem égettek el, legyen a tiétek. Minthogy ezek a legszentebb dolgok, úgy is bánjatok velük! Ezeket csak a Szent Sátor udvarában ehetitek meg, és tartsátok igen szentnek! Családjaitokban minden férfi ehet azokból. Ugyancsak a ti járandóságotok minden olyan áldozat, amelyet Izráel népéből valaki önként ajánl fel nekem, s amelyet ti felmutattok az Örökkévaló jelenlétében. Ezeket is nektek adtam, egész családotok minden rituálisan tiszta tagja és leszármazottjaitok: fiaitok és leányaitok egyaránt ehetnek belőle. Szintén nektek adtam az olívaolaj, szőlőmust, gabona és a belőlük készült termékek színe-javát. Titeket illet aratáskor vagy betakarításkor minden termény első része: amit az emberek ilyenkor az Örökkévalónak hoznak, azt nektek adtam. Egész családotok minden rituálisan tiszta tagja ehet belőle. Mindaz, amit valaki Izráelben különleges esküvel az Örökkévalónak szentel, szintén legyen a tiétek. Minden gyermek, aki anyjának elsőszülöttje, az Örökkévaló tulajdona, és hasonlóképpen a háziállatok elsőszülött kicsinyei is. Ezeket az Örökkévalónak kell felajánlani, én pedig nektek adom őket. De mivel az elsőszülött gyermeket és a háziállatok közül a tisztátalan állat kicsinyét meg kell váltani, ezek helyett fogadjátok el a váltságdíjat. Az elsőszülött gyermeket egy hónapos korában váltsák meg a szülei. Ennek a megszabott mértéke 5 sékel ezüst — a szent sékel szerint, amely 20 gérát ér. Azonban nem szabad megváltani a szarvasmarha, juh vagy kecske elsőszülött kicsinyeit. Ezek szentek, tehát áldozatra valók. Jó illatú áldozati ajándék ez, amelyet az Örökkévaló szívesen fogad. Az állatok vérét öntsd az oltárra, zsíros részeiket égesd el az oltár tüzén, húsuk azonban a ti részetek. Titeket illet az áldozatok jobb combja, és a felmutatott áldozatok szegye. Mindazt, amit az emberek az Örökkévalónak fölajánlanak, mint szent áldozatot, nektek adom. A ti részetek az, leszármazottjaitokkal: fiaitokkal és leányaitokkal együtt. Örökké érvényes rendelkezés ez, a szövetség szerint, amelyet az Örökkévaló kötött veled, Áron, és utódaiddal, s amely fölbonthatatlan”. Az Örökkévaló ezt is mondta Áronnak: „Az Izráel népe által elfoglalt földből neked és utódaidnak nem adok részt. Nem lesz saját birtokotok. Én vagyok a ti részetek és örökségetek Izráel népe között. Ami a lévitákat illeti, nekik adtam minden tizedet, amelyet Izráel népe az Örökkévalónak hoz. Ez lesz a léviták öröksége, ezt kapják a szolgálatukért, amelyet a Találkozás Sátora körül végeznek. De a lévitákon kívül a többi izráeliek ne közeledjenek a Sátorhoz. Ha mégis megteszik, halállal bűnhődjenek! Csakis a léviták végezhetnek szolgálatot a Sátornál, és ha valaki ebben vétkezik, a léviták viseljék a büntetését. Örökké érvényes rendelkezés számotokra, hogy a léviták végezzék a Szent Sátor őrzését és szállítását. Ők nem kapnak örökségül földtulajdont abból a földből, amelyet Izráelnek ígértem, mert a lévitáknak adtam minden tizedet, amelyet Izráel népe az Örökkévalónak hoz áldozatul. Ezért mondtam, hogy viszont földbirtokot nem kaphatnak, mint Izráel többi törzse”. Azután az Örökkévaló szólt Mózeshez: „Mondd meg a lévitáknak, hogy amikor Izráel népétől megkapják azokat a tizedeket, amelyeket nekik adtam örökségül, akkor ők is vigyenek abból áldozatot az Örökkévalónak! Adjanak tizedet az Örökkévalónak a néptől kapott tizedekből. Bár a lévitáknak nem lesz saját birtokuk, és így termést sem takarítanak be, mégis úgy tekinti az Örökkévaló a léviták által fölajánlott tizedeket, mintha a cséplésből származó gabona vagy a szőlőprésből származó must lenne. Tehát a léviták is vigyenek az Örökkévalónak tizedet mindenből, amit Izráel népétől kapnak. Ezeket a tizedekből származó tizedeket azonban a léviták Áron főpapnak adják oda. Amikor a léviták megkapják a néptől a tizedeket, tegyék félre abból a színe-javát, és azt áldozzák az Örökkévalónak”. [30-32] „Még ezt is mondd meg a lévitáknak, Mózes: Amikor a nép behozza nekik a tizedeket, és abból a léviták a legjobb részt odaadják Áronnak, mint a saját tizedüket, akkor a többit egész családjukkal együtt elfogyaszthatják. Az ő részük ez, amelyet a Sátor körül végzett gyakorlati szolgálatukért kapnak. Ha így járnak el, és ők is tizedet adnak abból, amit kaptak, akkor nem vétkeznek, és nyugodtan elfogyaszthatják a maradékot. Nem kell attól félniük, hogy szentségtelenné teszik Izráel népének áldozatait, és nem kell attól tartaniuk, hogy emiatt meghalnak”. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek és Áronnak: „Ez a törvény rendelkezése, amelyet az Örökkévaló parancsolt. Mondjátok meg Izráel népének, hogy hozzanak egy vörös színű hibátlan és egészséges tehenet, amelyet még sohasem fogtak igába. Vigyétek azt Eleázár paphoz, majd ő vezesse ki a táboron kívülre, és ott az ő jelenlétében vágják le az állatot. Eleázár fogja föl a vért, vigye a Találkozás Sátora elé, és hintsen a vérből az ujjával hétszer a Sátor felé. [5-6] Azután égessék el a tehenet Eleázár szeme láttára, ő pedig dobjon a tűzbe cédrusfát, izsópot és vörös fonalat. Az állat minden részét: bőrét, húsát, vérét és belső részeit is teljesen égessék el, amíg csak hamuvá nem lesz. *** Ezután a pap mossa ki a ruháit, és mosakodjon meg, azután visszamehet a táborba, de aznap estig még tisztátalannak számít! Az, aki a tehenet elégette, mossa ki ruháit, és mosakodjon meg, de aznap estig még tisztátalan! Valaki más — de erre csak rituálisan tiszta férfi alkalmas — gyűjtse össze az elégetett tehén hamuját, és vigye azt a táboron kívül egy rituálisan tiszta helyre. Ezt a hamut őrizzék meg, hogy Izráel közössége ebből készítse a rituális megtisztulás szertartásához szükséges vizet. Aki a hamut összegyűjtötte, az mossa ki a ruháit, de aznap estig még tisztátalan! Örökké érvényes rendelkezés ez Izráel népe és a közöttük lakó idegenek számára. Ha valaki egy ember holttestét megérinti, az tisztátalanná válik 7 napig. Ebben az esetben a harmadik napon tisztítsa meg magát a megtisztulás vizével, majd a hetedik napon ezt ismételje meg. Azután ismét tiszta lesz. Ha ezt nem teszi meg, akkor tisztátalan marad. Ha tehát valaki megérint egy emberi holttestet, és utána nem tisztítja meg magát, az tisztátalanná teszi az Örökkévaló Szent Sátorát is, emiatt ki fogják irtani Izráel közösségéből. Mivel a megtisztulás vizével nem tisztították meg, ezért tisztátalan marad. Amikor valaki a saját sátorában hal meg, a következő rendelkezés szerint kell eljárnotok: Mindazok, akik a halál beálltakor a sátorban tartózkodnak, vagy akkor lépnek be a sátorba, amikor a holttest még ott van, tisztátalanokká válnak hét napig. Ugyancsak tisztátalanná válik minden olyan edény a sátorban, amely nincs szorosan lefedve. Ha valaki a szabad ég alatt lévő emberi holttestet, emberi csontot, vagy sírt érint meg — függetlenül attól, hogy az elhunyt csatában esett el, vagy más ok miatt halt meg —, tisztátalanná válik hét napig. [17-18] Az ilyen tisztátalan személyt egy másik — de csakis rituálisan tiszta — személy segítségével a következőképpen kell megtisztítani. Az a másik személy tegyen a megégetett tisztulási áldozat, vagyis a vörös tehén hamujából egy edénybe, majd töltsön arra tiszta forrásvizet. Azután a vízből egy köteg izsóppal hintsen arra, aki a holttest, emberi csont, vagy sír érintése miatt tisztátalanná vált, illetve arra a sátorra, amelyben valaki meghalt, és a sátorban lévő személyekre és edényekre is. *** Ezt tegye a harmadik napon, és ismételje meg a hetedik napon is. A hetedik napon azután a tisztátalan személy mossa ki ruháit, majd fürödjön meg, és akkor estétől fogva már rituálisan tiszta lesz. Azonban, ha valaki tisztátalanná válik, és nem tisztítja meg magát, az tisztátalanná teszi az Örökkévaló Szent Sátorát is, emiatt ki fogják irtani Izráel közösségéből. Mivel a megtisztulás vizével nem tisztították meg, ezért tisztátalan marad. Örökké érvényes rendelkezés legyen ez Izráel népe számára! Az a személy, aki a tisztátalan emberre hinti a megtisztulás vizét, vagy megérinti ezt a vizet, maga is tisztátalanná válik aznap estig. Ebben az esetben az illető mossa ki a ruháit még estig. Amit egy rituálisan tisztátalan személy megérint, az is tisztátalanná válik. Ha pedig valaki megérint egy tisztátalan személyt, maga is tisztátalanná lesz azon a napon estig”. Izráel népének egész közössége eljutott a Cin-pusztába az első hónapban, és letelepedett Kádésban. Ott halt meg Mirjám, és ott is temették el. Azonban ezen a táborhelyen nem volt víz, és a nép ismét elégedetlenkedett. Összegyűltek Mózes és Áron ellen, [3-4] szemrehányást tettek Mózesnek, és így kiabáltak: „Miért vezettétek az Örökkévaló népét ebbe a száraz sivatagba? Azt akarjátok, hogy itt haljunk szomjan az állatainkkal együtt? Bárcsak mi is meghaltunk volna, amikor a testvéreink elpusztultak az Örökkévaló előtt! *** Minek hoztatok ki bennünket Egyiptomból? Miért vezettetek ide, erre a kietlen helyre? Itt nincs gabona, nincs füge, sem szőlő, sem gránátalma! Még ivóvizünk sincs!” Akkor Mózes és Áron otthagyták a tömeget, és a Találkozás Sátorának bejáratához mentek. Ott arcra borultak az Örökkévaló előtt, az Örökkévaló dicsősége pedig megjelent nekik. Majd az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Vedd a botodat, és hívd össze Izráel közösségét a szikla elé! Te és a testvéred, Áron álljatok a szikla elé, és a nép szeme láttára szóljatok a sziklához, s akkor az vizet ad nektek. Így fakassz vizet a sziklából, hogy ihasson a nép és az állataik is”. Mózes tehát elvette azt a botot a Találkozás Sátorából, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Majd Áronnal együtt összehívták az egész népet a kőszikla elé. Mózes ezt mondta a népnek: „Figyeljetek ide, ti lázadók! Azt akarjátok, hogy ebből a sziklából fakasszunk nektek vizet?” Majd felemelte a botot, és kétszer a sziklára ütött vele, amelyből ekkor bőséges forrásvíz zúdult ki. Így az egész nép és az állataik is ihattak, amennyit akartak. Az Örökkévaló azonban ezt mondta Mózesnek és Áronnak: „Mivel nem bíztatok bennem, s emiatt nem adtatok nekem dicsőséget Izráel népe előtt, ezért nem ti fogjátok ezt a népet bevezetni arra a földre, amelyet nekik adtam”. Emiatt így nevezték azt a helyet és a kősziklából ömlő vizet: „Meríbá vize” — mivel Izráel népe ott perlekedett az Örökkévalóval, aki bebizonyította nekik, hogy ő szent. Mózes Kádésből követeket küldött Edom királyához ezzel az üzenettel: „Testvéred, Izráel népe üzeni: Jól tudod, mennyi baj ért bennünket, miután őseink Egyiptomba költöztek, és sok ideig ott éltünk. Hallottad, milyen rosszul bántak őseinkkel és velünk az egyiptomiak, de azután az Örökkévalóhoz kiáltottunk, aki meghallgatott, egy angyalt küldött, és kiszabadított onnan bennünket. Most pedig országod határához érkeztünk, és Kádésban táborozunk. Kérünk, engedd meg, hogy átvonuljunk országodon! Nem tapossuk le szántóföldjeidet, szőlőskertjeidet, s még vizet sem húzunk kútjaidból. Csak az országúton, a Királyok Útján vonulunk, s nem térünk le róla sem jobbra, sem balra, amíg el nem érjük a túlsó határt”. De Edom királya így felelt a követeknek: „Nem mehettek keresztül országomon! Ha megpróbáljátok, felfegyverkezve vonulok ki ellenetek”. A követek alkudozni próbáltak: „Mi valóban csak az országúton szeretnénk vonulni. Még az ivóvízért is hajlandók vagyunk fizetni mind a magunk, mind az állataink számára, csak engedd meg, hogy gyalogszerrel átvonulhassunk! Semmi egyéb szándékunk nincsen”. Edom királya azonban hajthatatlan maradt: „Nem fogtok keresztülmenni!” — mondta. Ki is vonult nagy és erős hadseregével Izráel ellen a határhoz. Mivel tehát Edom királya nem engedte a területén átvonulni őket, Izráel népének ki kellett kerülnie ezt az országot. [22-23] Miután Kádést elhagyták, Izráel népe megérkezett a Hór-hegyhez, amely Edom határán fekszik. Ott a hegyen az Örökkévaló szólt Mózesnek és Áronnak: *** „Áron itt meg fog halni, és őseihez csatlakozik. Nem fog bemenni arra a földre, amelyet Izráel népének ígértem, mivel Meríbá vizénél ti ketten nem engedelmeskedtetek a parancsomnak. Most pedig Mózes, vedd magad mellé Áront és a fiát, Eleázárt, azután menjetek föl a Hór-hegyre. Ott vedd le Áronról a főpapi ruhát, és öltöztesd abba a fiát, Eleázárt. Áron pedig meg fog halni ott, és őseihez csatlakozik”. Mózes megtette, amit az Örökkévaló mondott neki. Az egész nép szeme láttára fölmentek hárman a Hór-hegyre. Ott Mózes levette Áron ruháit, és felöltöztette abba Eleázárt, Áron fiát. Áron ott halt meg, a hegy tetején. Azután Mózes és Eleázár lejöttek a hegyről. Az egész közösség megtudta, hogy Áron meghalt, és gyászolták őt 30 napig. Amikor a Negev-pusztaságban fekvő kánaáni Arád királya meghallotta, hogy Izráel népe az atárimi úton közeledik hozzá, megtámadta a vonuló népet, és foglyokat is ejtett közülük. Ekkor Izráel népe különleges fogadást tett az Örökkévalónak: „Örökkévaló, ha győzelmet adsz nekünk e nép fölött, akkor városaikat mindenestől neked szenteljük, és velük együtt teljesen elpusztítjuk!” Az Örökkévaló teljesítette kérésüket, és megsegítette őket, hogy legyőzzék Arád királyának seregét. Ezután városaikat elfoglalták, teljesen elpusztították, s összes lakosaikat kiirtották. Ennek emlékére nevezték el azt a vidéket „Hormának”. A nép elindult a Hór-hegytől, és a Vörös-tenger felé vezető úton haladt, hogy Edom királyságának területét kikerülje. De belefáradtak a vándorlásba, elkeseredtek, és megint zúgolódni kezdtek Isten és Mózes ellen: „Miért hoztatok minket ide Egyiptomból? Azért, hogy ebben a sivatagban pusztuljunk el? Hiszen nincs itt sem ennivaló, sem víz! Elegünk van már ebből a nyomorúságos ételből! Utáljuk!” Válaszul az Örökkévaló mérges kígyókat küldött, amelyeknek halálos volt a marása. Sokan el is pusztultak a kígyómarás miatt. Végül a nép Mózeshez gyülekezett, és ezt mondták: „Vétkeztünk, mert az Örökkévaló ellen és ellened szóltunk! Kérünk, könyörögj értünk az Örökkévalóhoz, hogy küldje el rólunk ezeket a kígyókat!” Mózes ekkor könyörgött az Örökkévalónak, aki ezt felelte: „Készíts bronzkígyót, és erősítsd fel egy magas póznára! Akiket a mérges kígyók megmarnak, nézzenek föl a bronzkígyóra, akkor életben maradnak”. Mózes így is tett: készített bronzból egy kígyót, és felerősítette egy magas póznára. Akit pedig a kígyók megmartak, ha fölnézett a bronzkígyóra, életben maradt és meggyógyult. Azután Izráel népe tovább vonult, és tábort vertek Óbótnál. Onnan is tovább indultak, és letáboroztak Ijjé-Abárimban, a Moáb országától keletre fekvő pusztában. A következő állomáshelyük a Zered-patak mellett volt. Azután ismét tovább vonultak, majd az Arnón túlsó partján vertek tábort, abban a pusztában, amely már az emóriak területe volt. Ugyanis, Moáb országa és az emóriak területe között az Arnón-patak a határ. Így van ez megírva az Örökkévaló Harcainak Könyvében: „… és Váhéb Szúfában, és az Arnón-patak meredek falú völgyei, és a völgyeket kísérő dombok, amelyek Ar városáig vezetnek. Ezek a helyek határolják Moáb országát”. Onnan Beérbe mentek. Ott van az a kút, amelynél az Örökkévaló azt mondta Mózesnek: „Gyűjtsd össze a népet a kúthoz, akkor majd adok nekik vizet!” Akkor énekelte Izráel népe ezt az éneket: „Kút, telj meg vízzel! Énekeljetek róla mindannyian! Kút, amelyet a vezérek ástak, forrás, amelyet fejedelmek nyitottak vezéri pálcájukkal, ez a puszta ajándéka!” Ezután tovább vonultak Mattánából Nahaliélbe, onnan Bámótba, majd a völgybe, Moáb földjére. Ez a hely már a Piszgá-hegy lábánál fekszik, amelynek tetejéről látni lehet az egész sivatagot. Izráel követeket küldött Szihónhoz, az emóriak királyához, ezzel az üzenettel: „Kérünk, engedj keresztül bennünket az országodon! Nem fogjuk letaposni sem szántóföldjeidet, sem szőlőidet, még kútjaidból sem iszunk. Csak az országúton, a Királyok Útján vonulunk, amíg át nem érünk földeden”. De Szihón nem engedte meg Izráel népének, hogy átvonuljon országán. Sőt, összegyűjtötte seregét, és felvonult ellenük, hogy megütközzön velük a pusztaságban, és Jahac mellett meg is támadta őket. Azonban Izráel a csatában legyőzte Szihón seregét, országát pedig elfoglalta az Arnón-patak és a Jabbók-patak közötti területen. A Jabbók volt Ammon országának megerősített határa. Az elfoglalt területen Izráel népe birtokba vette az emóriak városait, és letelepedett azokban. Elfoglalták Hesbón városát, és a körülötte lévő falvakat is. Hesbón volt azelőtt a városa Szihónnak, az emóriak királyának, aki régebben Moáb királyai ellen harcolt, és az Arnón patak terjedő földet elvette tőlük. Ezért énekelték az emóriak egykor ezt az éneket: „Jöjjetek Hesbónba! Építsétek újjá Szihón városát! Tűz csapott ki Hesbónból, láng lobbant fel Szihón városából, megégette Ar városát Moáb földjén, megemésztette Arnón dombjait. Jaj neked, Moáb! Elvesztél, Kemós népe! Földönfutók lettek fiaid, leányaid meg az emóri Szihón király rabszolgái”. De mi legyőztük az emóriakat, leromboltuk városaikat Hesbóntól Díbónig, Nasímtól Nófahig és Médebáig. Így hát Izráel népe elfoglalta az emóriak földjét. Mózes felderítőket küldött, hogy kémleljék ki Jazér városát. Azután Izráel elfoglalta Jazért, meg a körülötte lévő falvakat, az ott élő emóriakat pedig elűzték. Majd tovább vonultak Básán felé. Akkor Óg, Básán királya eléjük vonult hadseregével Edrei városához, hogy megütközzön velük. De az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Ne félj Ógtól! Kezedbe adom őt is, népét is, meg országát is. Úgy bánj vele, mint Szihónnal, az emóriak királyával, aki Hesbónban uralkodott!” Ezután a csatában Izráel legyőzte Óg seregét. Őt magát is megölték fiaival együtt, és egész népét kiirtották. Senki sem maradt közülük életben. Óg országát pedig elfoglalta Izráel. Izráel tovább vonult, majd tábort vert Jerikóval szemben, a Jordán keleti oldalán, Moáb síkságán. [2-4] Abban az időben Bálák, Cippór fia volt Moáb királya, aki látta, hogyan bánt el Izráel az emóriakkal. Bálák egész népével együtt nagyon megrettent Izráeltől. Azt mondták Midján fejedelmeinek: „Nézzétek az izráeliek tömegeit! Úgy el fognak pusztítani minden királyságot körülöttünk, ahogy a marhacsorda lelegeli a rét füvét”. *** *** Ezért hát Bálák követeket küldött Bálámhoz, Beór fiához, aki az Eufrátesz melletti Petór városában lakott, hogy hívják meg hozzá. Ezt üzente a követek által: „Nézd Bálám! Egy nép jött ki Egyiptomból. Oly sokan vannak, hogy ellepik a föld színét, és éppen országom mellett telepedtek le! Sietve jöjj hát hozzám, és átkozd meg őket, mert erősebbek nálunk! Akkor talán legyőzhetem és elűzhetem őket országom határáról. Hiszen jól tudom, hogy akit te megáldasz, az áldott lesz, akit pedig megátkozol, az átkozott lesz”. A követek, akik Moáb és Midján tekintélyes vezetői voltak, elindultak, és ajándékokat vittek Bálámnak. Amikor megérkeztek, átadták a király üzenetét. Bálám erre így válaszolt: „Szálljatok meg itt ma éjjel, és holnap választ adok nektek, annak megfelelően, amit az Örökkévaló mond nekem”. A moábi vezetők tehát ott maradtak éjszakára. Azon az éjjelen Isten Bálámhoz jött, és megkérdezte tőle: „Kik ezek az emberek, akik megszálltak nálad?” „Moáb királya, Bálák, Cippór fia küldte őket hozzám — felelt Bálám —, ezzel az üzenettel: »Egy nép jött ki Egyiptomból. Oly sokan vannak, hogy ellepik a föld színét. Jöjj hát hozzám, és átkozd meg őket, akkor talán legyőzhetem és elűzhetem őket.«” De Isten azt mondta Bálámnak: „Ne menj velük! Nem szabad megátkoznod azt a népet, mert áldottak ők!” Másnap reggel Bálám ezt válaszolta a király követeinek: „Térjetek vissza országotokba, de nélkülem, mert az Örökkévaló nem engedte meg, hogy veletek menjek”. A moábi vezetők tehát visszatértek Bálák királyhoz, és jelentették: „Királyunk, Bálám nem akart eljönni velünk”. Ezután Bálák ismét követeket küldött Bálámhoz, de ezúttal népesebb küldöttséget állított össze magasabb rangú vezetőkből, mint először. Ezek is elmentek Bálámhoz, és tolmácsolták a király üzenetét: „Ezt üzeni neked Bálák, Cippór fia, Moáb királya: »Semmi se tartson vissza téged attól, hogy hozzám jöjj, mert igen gazdagon megjutalmazlak, és megadom, amit kívánsz, csak jöjj, és átkozd meg azt a népet a kedvemért!«” De Bálám így felelt nekik: „Ha királyotok ezüsttel-arannyal színig töltve nekem adná palotáját, akkor sem tehetnék Istenem, az Örökkévaló parancsa ellenére semmit. De azért csak szálljatok meg nálam ma éjjel, mint az előző követek. Hadd tudjam meg, vajon mond-e nekem az Örökkévaló valamit azon kívül, amit a múltkor mondott”. Azon az éjjelen az Örökkévaló ismét Bálámhoz jött, és azt mondta: „Ha ezek az emberek azért jöttek, hogy elhívjanak téged, akkor menj velük, de vigyázz, hogy csak azt tedd, amit mondok!” Így hát másnap reggel Bálám megnyergelte a szamarát, és útnak indult a moábi követekkel együtt. [22-23] Két szolgája is elkísérte az útra. Isten azonban megharagudott Bálámra, amiért ő elindult erre az útra. Ezért az Örökkévaló angyala kivont karddal a kezében elállta az utat Bálám előtt. Amikor Bálám szamara meglátta az angyalt, letért az útról a mezőre, hogy kikerülje, Bálám pedig ütni kezdte a szamarát, hogy visszaterelje az útra. *** Ezután az angyal egy szoros helyen, két szőlőskert között állta el az utat, ahol jobbról is, balról is kőkerítés húzódott. A szamár látta az angyalt, és annyira a kőkerítéshez lapult, hogy Bálám lábát is odaszorította. Emiatt Bálám másodszor is megverte a szamarát. Majd az angyal előre ment, és egy olyan szűk helyen állt meg, ahol már végképp nem lehetett kitérni előle sem jobbra, sem balra. Amikor a szamár meglátta őt, lefeküdt a földre — pedig Bálám rajta ült —, és nem volt hajlandó továbbmenni. Erre Bálám nagyon mérges lett, és a botjával megint elverte a szamarát. Akkor az Örökkévaló megnyitotta a szamár száját, hogy beszélni tudjon. A szamár pedig ezt kérdezte a gazdájától: „Mit vétettem neked, hogy már háromszor is megvertél?” „Bolondot csináltál belőlem! — felelte mérgesen Bálám. — Ha kard lenne a kezemben, már meg is öltelek volna!” De a szamár így válaszolt: „A te szamarad vagyok, Bálám! Régtől fogva hordalak téged a hátamon, de soha nem tettem veled ilyet ezelőtt, így van?” „Ez igaz!” — ismerte el Bálám. Akkor az Örökkévaló megnyitotta Bálám szemét, aki csak ekkor látta meg az angyalt, amint ott állt előtte az úton, kivont kardjával a kezében. Ekkor Bálám földig hajolt az angyal előtt, aki megszólította: „Bálám! Miért verted meg a szamarad háromszor is? Látod, én magam jöttem ki eléd, hogy megállítsalak, mert rossz úton jársz. A szamarad látott engem, és már háromszor is kitért előlem. Ha nem tette volna, téged megöltelek volna, őt meg életben hagytam volna”. Bálám így válaszolt: „Bocsáss meg! Most már látom, hogy vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te vagy az, aki elállja utamat! De most inkább visszafordulok, ha nem tetszik neked, amit teszek”. Az angyal így felelt: „Menj el ezekkel a férfiakkal, de csak azt mondd, amit tőlem hallasz!” Így hát Bálám továbbment a király követeivel. Amikor Bálák király meghallotta, hogy Bálám közeledik, eléje sietett, egészen országa északi határáig, a móábi Ar városáig, amely az Arnón-patak mellett fekszik. Azt mondta Bálámnak: „Miért nem jöttél azonnal, amikor követeket küldtem hozzád? Azt hitted, nem tudlak eléggé megjutalmazni?” Bálám így felelt: „Látod, eljöttem hozzád! De nincs hatalmam rá, hogy akármit is mondjak magamtól. Azt kell mondanom, amit Isten a számba ad”. Ezután együtt mentek Kirját-Húcótba, ahol Bálák marhákat és juhokat áldozott, és azoknak húsából küldött Bálámnak és a moábi vezetőknek is. Másnap reggel Bálák magával vitte Bálámot Bamót-Baál magaslataira, ahonnan már látni lehetett Izráel táborának szélét. Akkor Bálám ezt mondta Bálák királynak: „Építtess itt 7 oltárt, és készíts elő 7 bikát és 7 kost áldozatul”. A király mindezt előkészítette, majd Bálámmal együtt föláldoztak mindegyik oltáron egy bikát és egy kost. Ezután Bálám azt mondta a királynak: „Maradj itt az oltár mellett, amelyen az égőáldozat van, én pedig távolabb megyek. Hátha megjelenik nekem az Örökkévaló, és ad valamilyen kijelentést. Akkor majd elmondom neked.” Ezután Bálám fölment egy kopár hegyoromra. Isten megjelent Bálámnak, aki így szólt hozzá: „Megépítettem a 7 oltárt, és föláldoztam neked 7 bikát és 7 kost”. Az Örökkévaló pedig Báláknak szóló üzenetet adott Bálám szájába, és ezt mondta neki: „Menj vissza Bálákhoz, és ezt mondd neki!” Bálák vissza is ment a királyhoz, aki még mindig ott állt az oltár mellett, Moáb vezetőivel együtt. Akkor Bálám ezt a próféciát mondta: „Arám földjéről hívott ide Bálák, Moáb királya hozott kelet hegyei közül. »Jöjj, átkozd meg nekem Jákób népét, jöjj, rontsd meg Izráel nemzetét!« — kérte. De hogyan átkozhatnám, akit Isten nem átkoz? Nem szólhatok az ellen, aki ellen nem szól az Örökkévaló! A sziklák csúcsairól nézem Izráelt, a hegyek tetejéről látom őket: olyan nép ez, amely egyedül lakik, nem tartozik a nemzetek közé! Ki tudná megszámlálni Jákób utódait? Hiszen Izráelben annyian vannak, mint a porszemek! Bár úgy halnék meg, mint ezek az igazak! Bárcsak úgy végezném, mint ez a nép!” Bálák király fölháborodott: „Mit tettél? Ide hozattalak, hogy átkozd meg ellenségeimet, és te megáldottad őket!” De Bálám ezt felelte: „Csak azt mondhatom, amit az Örökkévaló a számba ad!” „Jöjj velem egy másik helyre, ahonnan Izráel táborának csak egy részét láthatod, nem az egészet! Majd onnan átkozd meg őket!” Elvezette hát a király Bálámot az őrszemek helyére, a Piszgá-hegy tetejére, majd ott is építtetett 7 oltárt, és égőáldozatul föláldozott rajtuk 7 bikát és 7 kost. Ezután Bálám azt mondta a királynak: „Maradj itt, az égőáldozat mellett, én pedig távolabb megyek, hogy az Örökkévalóval találkozzam”. Az Örökkévaló ismét elébe jött Bálámnak, igét adott a szájába, és ezt mondta neki: „Menj vissza Bálákhoz, és ezt mondd neki”. Bálám vissza is ment a királyhoz, aki még mindig ott állt az oltár mellett, Moáb vezetőivel együtt. „Mit mondott az Örökkévaló?” — kérdezte a király. Akkor Bálám ismét prófétált: „Figyelj most, Bálák! Hallgass rám, Cippór fia! Nem ember az Isten, hogy hazudjon, nem halandó teremtmény ő, hogy meggondolja magát! Amit mond, azt meg is teszi, amit ígér, beteljesíti. Áldjam Izráelt, azt parancsolta nekem, mert népét ő már megáldotta. Ezt én meg nem fordíthatom! Nem tervezett az Örökkévaló rosszat Jákób ellen, nem akar ártani Izráel népének. Velük van az Örökkévaló, Izráel Istene, ezért ujjonganak Királyuknak. A vad bivaly erejével hozta ki Isten e népet Egyiptomból. Jákób ellen nem ér semmit a varázslás, nem fog az átok Izráelen. De népének idejében tudtára adja Isten, Izráelnek megmondja, hogy mit tervezett! Micsoda nemzet ez! Ha fölkel, olyan mint a fiatal oroszlán, ha zsákmányra indul, mint a hímoroszlán, le nem nyugszik, míg prédát nem ejt, és annak vérét nem issza”. Akkor Bálák király fölkiáltott: „Ha már nem átkozod, legalább ne áldd meg őket!” „Nem megmondtam neked, hogy azt fogom tenni, amit az Örökkévaló parancsol nekem?” Ezután Bálák király még egyszer próbálkozott: „Jöjj velem Bálám még egy másik helyre, hátha ott megengedi neked Isten, hogy onnan megátkozd azt a népet a kedvemért”. Elvezette hát Bálámot a Peór-hegy tetejére, ahonnan az egész környező pusztaságot jól lehetett látni. Ott Bálám ismét ezt mondta: „Építs nekem itt 7 oltárt, és készíts elő 7 bikát és 7 kost az áldozathoz”. A király mindent elkészíttetett, majd föláldozták az állatokat égőáldozatul az oltárokon. Bálám észrevette, hogy az Örökkévaló áldani akarja Izráel népét. Ezért nem folyamodott többé a szokásos varázslathoz, mint addig tette, hanem a puszta felé fordult. Látta a távolban Izráel sátrait, ahogy törzsenként, a megszabott rendben táboroztak. Akkor Isten Szelleme szállt rá, *** és megint prófétálni kezdett: „Ezt mondja Bálám, Beór fia, a megnyílt szemű férfi, aki hallja Isten szavát, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, arcára borulva, de nyitott szemmel: Milyen szépek a sátraid, ó Jákób népe! Mily gyönyörűek hajlékaid, Izráel! Mint pálmafák hosszú sora, mint virágzó kertek a folyó mellett, mint az Örökkévaló ültette illatozó aloék vagy patakparti cédrusok! Izráel vedreiből ömlik a víz, vetéseit bőségesen öntözi. Királyuk hatalmasabb Agágnál is, és királyságuk felemelkedik. A vad bivaly erejével hozta ki Isten Egyiptomból e népet, amely legyőzi ellenségeit, nyilaival átveri a nemzeteket, s még csontjaikat is összetöri. Mint oroszlán, olyan ez a nép! Leheveredik, nyugszik a helyén, megpihen, mint nőstényoroszlán, ki merné felriasztani? Bizony, áldott, aki téged áld, Izráel! De átkozott, aki átkozni mer!” Ennek hallatára Bálák király megharagudott Bálámra, és összecsapta kezét: „Hát ezért hívattalak ide, hogy megáldjad ellenségeimet? Azt kértem tőled, hogy átkozd meg őket, te pedig már háromszor is áldást mondtál átok helyett! Takarodj a szemem elől, és sürgősen térj vissza földedre! Megígértem, hogy gazdagon megjutalmazlak, de látod, az Örökkévaló megfosztott tőle!” De Bálám így felelt: „Emlékezz, mit válaszoltam hozzám küldött követeidnek: »Ha királyotok, Bálák, ezüsttel-arannyal színig töltve nekem adná palotáját, akkor sem tehetnék az Örökkévaló parancsa ellenére sem jót, sem rosszat. Azt kell mondanom, amit az Örökkévaló parancsol nekem.« Most pedig visszatérek a saját népemhez, de előbb még feltárom előtted, mit fog Izráel tenni a te népeddel”. Ekkor Bálám ismét prófétált: „Ezt mondja Bálám, Beór fia, a megnyílt szemű férfi, aki hallja Isten szavát, aki tudását a Felségestől kapja, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, arcára borulva, de nyitott szemmel: Látom jönni, de nem most, nézem őt, de még nem hamar: csillag származik Jákóbtól, királyi jogar emelkedik magasra Izráelből, szétzúzza Moáb fejedelmeit, összetöri Sét minden fiának fejét. Bátran cselekszik Izráel: Edom földjét elfoglalja, Széír földjét ellenségeitől birtokba veszi. Uralkodni fog, aki Jákóbtól származik, és elpusztítja az Arból menekülőket”. Majd Bálám Amálek népére tekintett, és ezt prófétálta róla: „Bár Amálek a nemzetek eleje, mégis teljes pusztulás a vége!” Majd a kéniek népére nézett, és ezt prófétálta róluk: „Magas sziklára raktad fészkedet, biztonságban érzed magad, Asszíria mégis fogságba hurcolja népedet, és fészkedet fölégeti!” Majd ismét prófétált: „Jaj, ki marad életben, amikor Isten ezt megteszi? Hajók jönnek Kittim partjáról, s hódítók alázzák meg Asszíriát és Ébert, majd maguk is elpusztulnak”. Ezután Bálám hazatért, és Bálák király is elment a maga útján. Amikor Izráel népe Sittímben táborozott, a férfiak szexuális bűnt követtek el a moábi nőkkel, akik meghívták őket, hogy vegyenek részt olyan pogány szertartáson, ahol a moábiak a maguk bálványisteneinek áldoztak. Sokan el is mentek, részt vettek ezeken az áldozati lakomákon, és imádták a moábiak bálványisteneit. Így történt, hogy Izráelből sokan Baál-Peórhoz, ehhez a hamis bálványistenhez csatlakoztak. Emiatt az Örökkévaló nagyon megharagudott Izráelre, és ezt mondta Mózesnek: „Hívasd a nép összes vezetőjét, és végeztesd ki őket az egész nép szeme láttára, majd a holttestüket akaszd föl az Örökkévaló előtt! Akkor majd elmúlik az Örökkévaló lángoló haragja, amely Izráel ellen föllobbant”. Mózes hívatta Izráel bíráit, és ezt parancsolta nekik: „Mindegyikőtök ölje meg a rábízottak közül azokat, akik csatlakoztak Baál-Peórhoz, hogy azt a bálványt imádják!” Mózes és Izráel egész közössége összegyűlt a Találkozás Sátorának bejárata előtt, és sírtak. Egy izráeli férfi éppen akkor hozott magával egy midjáni nőt az egész közösség szeme láttára, és bevitte családja sátrába. Fineás azonban — aki Áron fiának, Eleázárnak a fia volt — otthagyta a közösséget, fogta a lándzsáját, utána ment az izráeli férfinak a sátorba, és egyszerre keresztüldöfte a férfit és a nőt is deréktájon a lándzsájával. Ekkor megszűnt a csapás, amellyel az Örökkévaló sújtotta Izráel népét, de addigra már 24 000 ember meghalt a táborban. Akkor az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Mivel Fineás, Eleázár fia, Áron főpap unokája féltő szeretetemtől indítva cselekedett, ezzel megmentette haragomtól Izráel népét: tehát nem fogom teljesen elpusztítani őket. Mondd meg Fineásnak, hogy ezért szövetséget kötök vele: a barátom lesz örökké! Fineással és utódaival szövetséget kötök, hogy örökre papjaim legyenek, mert Fineás féltő szeretetre indult, Istenéért cselekedett — és így szerzett engesztelést Izráel számára”. Ez volt az a két személy, akiket Fineás egyszerre megölt: az izráeli férfi Zimri, Szálú fia, Simeon törzse egyik nemzetségének vezetője, a midjáni asszony pedig Kozbi, Cúr leánya. Cúr Midján egyik nemzetségének vezetője volt. Ezután az Örökkévaló szólt Mózesnek: [17-18] „A midjániak ellenségeitekké váltak, amikor csapdába csaltak benneteket Peórnál. Ugyancsak csapdát állítottak Kozbi, a midjáni vezető leánya által, akit megöltek a csapás napján, amely Peór miatt sújtott Izráelre. Ezért hát támadjátok meg a midjániakat, és verjétek szét őket, mert ellenségeitek ők!” Miután a csapás elmúlt, ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek, és Eleázár főpapnak, Áron fiának: „Számoljátok össze Izráel egész közösségét házuk népe szerint! Vegyetek számba minden hadköteles férfit, vagyis akik már elmúltak 20 évesek!” Ebben az időben Izráel a Jordán mellett, Moáb síkságán táborozott, Jerikóval átellenben. Tehát Mózes és Eleázár főpap kihirdette a népnek: „Népszámlálást kell tartanunk. Számba fogunk venni minden 20 évesnél idősebb férfit, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek és azoknak, akik kijöttek Egyiptomból”. [5-6] Rúben volt Izráel elsőszülöttje. Az ő leszármazottjai a következők: Hanók, Pallú, Hecrón és Karmi. *** Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Ezek Rúben törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 43 730 férfit vettek számba. Pallú fia Eliáb, akinek fiai: Nemúél, Dátán és Abirám. A két utóbbi a közösség választott vezetője volt, és lázadást szítottak Mózes és Áron ellen Kórah csoportjával együtt. Valójában az Örökkévaló ellen lázadtak föl, ezért a föld megnyílt a lábuk alatt, és elnyelte valamennyiüket. Ugyanakkor 250 férfit tűz emésztett meg. Mindez figyelmeztető jel lett Izráel számára. De Kórah gyermekei nem haltak meg ebben a csapásban. [12-13] Simeon leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Nemuél, Jámin, Jákin, Zerah és Saul. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. *** Ezek Simeon törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 22 200 férfit vettek számba. [15-17] Gád leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Cefón, Haggi, Súni, Ozni, Éri, Aród és Aréli. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. *** *** Ezek Gád törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 40 500 férfit vettek számba. [19-20] Júda leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Sélá, Pérec és Zerah. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. (Júda két fia, Ér és Ónán még sok évvel korábban Kánaán földjén meghalt.) *** Pérec fiai Hecrón és Hámul. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Ezek Júda törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 76 500 férfit vettek számba. [23-24] Issakár leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Tólá, Púva, Jásúb és Simrón. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. *** Ezek Issakár törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 64 300 férfit vettek számba. Zebulon leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Szered, Élón és Jahleél. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Ezek Zebulon törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 60 500 férfit vettek számba. Józsefnek két fia volt: Manassé és Efraim. Mindkettőtől egy-egy törzs származott, a maga nemzetségeivel. Manassé leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Mákír, és a fia Gileád. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Gileád fiai: Íezer, Hélek, Aszriél, Sikem, Semidá és Héfer. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Célofhád Héfer fia volt, de neki csak leányai voltak: Mahlá, Nóá, Hoglá, Milká és Tircá. Ezek Manassé törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 52 700 férfit vettek számba. Efraim leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Sútelah, Beker és Tahan. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Sútelah leszármazottja Érán, akitől egy nemzetség származott. Ezek Efraim törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 32 500 férfit vettek számba. Ezek József leszármazottjai, nemzetségeik szerint. [38-39] Benjámin leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Bela, Asbél, Ahirám, Súfám, és Húfám. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. *** Bela leszármazottjai: Ard és Naámán. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Ezek Benjámin törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 45 600 férfit vettek számba. Dán leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Súhám, és a tőle származó nemzetség. Ez Dán törzsének egyetlen nemzetsége, amelyből azonban igen sok család származott. Ezekben összesen 64 400 férfit vettek számba. Ásér leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Jimná, Jisvi és Berija. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Berija leszármazottjai: Héber és Malkiél, akiktől egy-egy nemzetség származott. Ásér leányát Szerahnak hívták. Ezek Ásér törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 53 400 férfit vettek számba. Naftáli leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Jahceél, Gúni, Jécer és Sillém. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Ezek Naftáli törzsének nemzetségei, amelyekben összesen 45 400 férfit vettek számba. Izráel népéből tehát összesen 601 730 férfit vettek számba. Ezután az Örökkévaló szólt Mózesnek: „A földet az összeírás névjegyzéke szerint osszátok szét azok között, akiket most számba vettetek. Minden törzs kapjon annyi földet, amennyi a hozzájuk tartozók számára szükséges. A nagyobb létszámú törzsnek arányosan nagyobb földterület, a kisebbnek arányosan kisebb jusson. Azonban, hogy melyik terület melyik törzsé legyen, azt szent sorsolással állapítsátok meg. Az egyes családok pedig a saját törzsük területén belül kapjanak örökséget. Mind a népesebb törzsek, mind a kisebbek szent sorsvetéssel kapják meg az örökségüket, vagyis a saját törzsi területüket”. Lévi leszármazottjai nemzetségeik szerint a következők voltak: Gérsón, Kehát és Merári. Mindegyiküktől egy-egy nemzetség származott. Rajtuk kívül a Libni, Hebroni, Mahli, Músi és a Kórah nemzetségek is Lévi törzsébe tartoztak. Amrám Kórah fia. Amrám felesége Jókebed, aki Egyiptomban született, és szintén Lévi törzsébe tartozott. Amrám és Jókebed gyermekei: Áron, Mózes és a nővérük, Mirjám. Áron fiai: Nádáb, Abihú, Eleázár és Ítámár. Nádáb és Abihú meghaltak, mert nem az Örökkévaló rendelése szerinti áldozatot mutattak be az Örökkévalónak. Lévi törzsében a megszámolt egy hónaposnál idősebb fiúk és férfiak száma összesen 23 000 volt. Őket nem számolták a többi Izráeli férfi közé, mert nem kaptak állandó családi földbirtokot, mint a többiek. Ez tehát annak a népszámlálásnak az eredménye, amelyet Mózes és Eleázár főpap tartottak Moáb síkságán, a Jordán mellett, Jerikóval szemben. [64-65] Sok évvel korábban, a Sínai-pusztában Mózes és Áron főpap már egyszer tartott hasonló népszámlálást. De akiket az első alkalommal számba vettek, azok közül már csak Káleb, Jefunne fia és Józsué, Nún fia volt életben, mire a második népszámlálásra sor került. A többiek mind meghaltak a két népszámlálás között, mert az Örökkévaló előre megmondta, hogy a pusztában fognak meghalni, a vándorlás ideje alatt. József fia Manassé, ennek fia Mákír, ennek fia Gileád, ennek fia Héfer, ennek fia Célofhád, akinek csak leányai születtek: Mahlá, Nóá, Hoglá, Milká és Tircá. Ez az öt leány odaállt Mózes, Eleázár főpap és a vezetők elé, Izráel egész közösségének nyilvánossága előtt, a Találkozás Sátorának bejáratánál, és ezt mondták: „Kérjük, hallgassátok meg kérésünket! Apánk meghalt a pusztai vándorlás során, de nem tartozott Kórah csoportjába, azok közé, akik fellázadtak az Örökkévaló ellen. Apánk a maga bűnei miatt halt meg, de fia nem született. Arról senki sem tehet, hogy csak leányai születtek! Így viszont senki sem fogja nevét továbbvinni a leszármazottjai közül. Vajon helyes-e hogy az ő leszármazási vonala megszakadjon, és nevét kitöröljék Izráel népe közül, csak azért, mert nem született fia? Kérünk, adjatok nekünk is állandó családi földbirtokot a nemzetségünk területén, mint ahogy a fiúk szoktak kapni!” Ezután Mózes az Örökkévaló elé terjesztette ezt az ügyet. Az Örökkévaló pedig ezt felelte: „Célofhád leányainak igaza van. Adj nekik földbirtokot apjuk rokonsága között. Azt a földet oszd szét közöttük, amit apjuknak adnál, ha élne. Izráel népének meg add tudtára: ha valaki fiúörökös nélkül hal meg, akkor minden vagyonát a leánya örökölje! Ha leánya sincs, akkor testvérei örököljenek utána. Ha testvérei sincsenek, akkor apja testvérei legyenek az örökösök. Ha ilyen rokona sincs, akkor a legközelebbi rokona örököljön utána. Törvény legyen ez Izráel számára, mert ezt az Örökkévaló mondta Mózesnek!” Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Menj fel az Abárim-hegyre, hogy onnan meglásd azt a földet, amelyet Izráel népének adok! Miután láttad, neked is meg kell halnod, mint a testvérednek, Áronnak, és őseidhez fogsz csatlakozni. Így kell ennek lennie, mivel te és Áron a Cin-pusztában nem engedelmeskedtetek a parancsomnak. Amikor a nép fellázadt ellenem, ti is engedetlenek voltatok azáltal, amit a népnek mondtatok, és nem mutattátok meg nekik, hogy én szent vagyok”. (Ez Kádés mellett történt, a „Lázadás-forrásnál”, a Cin-pusztában.) Mózes ekkor így kérte az Örökkévalót: „Kérlek, Örökkévaló, aki minden ember szellemének Istene vagy, állíts helyettem vezetőt Izráel közösségének élére! Jelölj ki egy férfit, aki vezesse őket békében-harcban, és előttük járjon. Ne legyen az Örökkévaló közössége pásztor nélküli nyáj!” Az Örökkévaló így válaszolt Mózesnek: „Józsué, Nún fia legyen az a férfi, mert bölcs és bátor. Állítsd őt Eleázár főpap és az egész közösség elé, azután mindannyiuk előtt tedd rá a kezedet, így hatalmazd fel erre a feladatra, és adj neki utasításokat! Így adj át neki vezetői felhatalmazásodból, hogy Izráel egész közössége engedelmeskedjen Józsuénak. Ha döntenie kell valamiben, forduljon Eleázár főpaphoz, aki kérje ki az Örökkévaló határozatát az Úrím által, Józsué kérdése szerint. Azután Józsué, az egész hadsereg és Izráel egész közössége annak megfelelően cselekedjen, ahogy az Örökkévaló válaszolt a kérdésre. Ha az Örökkévaló úgy felel, akkor induljanak a csatába, ha pedig azt parancsolja, hogy térjenek haza, akkor tegyék azt”. [22-23] Mózes mindent annak megfelelően tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta neki: Józsuét Eleázár főpap és az egész közösség elé állította, majd a kezét Józsuéra tette, és megbízta, hogy ő legyen a nép vezetője. Az Úr szólt Mózesnek: „Parancsold meg Izráel népének, ügyeljenek rá, hogy a megszabott időben mutassák be nekem áldozataimat, amelyeket úgy fogadok, mint kedves illatú ajándékot. Minden nap mutassanak be ajándékul az Örökkévalónak két hibátlan egyesztendős hím bárányt. Az egyiket reggel, a másikat közvetlenül napnyugta után áldozzák fel. Mindegyik mellé tegyenek lisztáldozatot is: egy tized éfá finomlisztet, egy negyed hin olívaolajjal keverve. [6-7] A bárányokkal egy időben mutassák be az italáldozatot is: egy negyed hin jó bort, amelyet a szent helyen öntsetek ki az Örökkévalónak. Ez a mindennapi égőáldozat, amelyet a Sínai-hegynél rendeltem el. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. *** A reggeli és az esti áldozat mindenben egyforma legyen: a bárány-, a liszt- és az italáldozat is. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. [9-10] A szombati nyugalom napján a mindennapi áldozaton felül mutassanak be az Örökkévalónak két hibátlan egyesztendős hím bárányt. A hozzá tartozó lisztáldozat két tized éfá finomlisztből álljon, amelyet olívaolajjal gyúrjanak össze. Ugyanekkor mutassák be az italáldozatot is. *** Minden hónap első napján, vagyis Újhold ünnepén mutassatok be égőáldozatot az Örökkévalónak: két bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős hím bárányt. Valamennyi hibátlan legyen. [12-13] A hozzájuk tartozó lisztáldozat a bikaborjúhoz három tized, a koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon, minden esetben olívaolajjal keverve. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. *** A hozzájuk tartozó italáldozat a bikaborjúhoz fél, a koshoz egyharmad, a bárányokhoz egy-egy negyed hin bor legyen. Ez az Újhold napján esedékes áldozat, amelyet az esztendő minden hónapjában, annak első napján kell bemutatnotok. Ezen fölül vigyetek az Örökkévalónak vétekáldozatul egy bakot is. Mindezek a mindennapi égő- és italáldozaton fölül legyenek. Az első hónap 14. napján mutassátok be az Örökkévalónak a Páskaáldozatot. A következő, vagyis a 15. napon kezdődik a Kovásztalan Kenyerek hét napig tartó ünnepe. Ez alatt csakis kovász nélkül készült kenyeret egyetek. Az ünnep első napján gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon ne dolgozzatok. Mutassatok be ajándékul az Örökkévalónak égőáldozatot. Hozzatok az Örökkévalónak két bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős hím bárányt. Valamennyi hibátlan legyen. A hozzájuk tartozó lisztáldozat a borjúhoz három tized, a koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon, minden esetben olívaolajjal keverve. Ezen fölül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is, hogy engesztelést szerezzen számotokra. Mindezek a reggeli mindennapi áldozaton fölül legyenek. Az ünnepi hét napján minden nap ezt az áldozatot mutassátok be, a szokásos mindennapi áldozaton és a hozzá tartozó italáldozaton fölül. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hetedik napon ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon se végezzétek napi munkátokat. Az Aratás ünnepének első napján hozzatok az Örökkévalónak az új termésből áldozatot. Ezen a napon gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni, és ne végezzétek napi munkátokat. Mutassatok be égőáldozatot: két bikaborjút, egy kost és hét bárányt, amelyek egy évesek legyenek. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hozzájuk tartozó, olajjal kevert lisztáldozat a borjúhoz három tized, a koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon. Ezen fölül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is, hogy engesztelést szerezzen számotokra. Mindezek a mindennapi áldozaton fölül legyenek. Az égőáldozatokhoz tegyétek hozzá a szokásos italáldozatokat is. Legyen gondotok rá, hogy az áldozati állatok egészségesek és hibátlanok legyenek. A hetedik hónap első napján gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. A Kürtzengés ünnepe ez. Ezen a napon ne végezzétek napi munkátokat. Hozzatok az Örökkévalónak égőáldozatul egy bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős bárányt. Az állatok egészségesek és hibátlanok legyenek. Jó illatú égőáldozat ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hozzájuk tartozó lisztáldozat a borjúhoz három tized, a koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon, minden esetben olívaolajjal keverve. Ezen fölül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is, hogy engesztelést szerezzen számotokra. Mindezek az Újhold ünnepén esedékes égőáldozaton, a mindennapi égőáldozaton, és a hozzájuk tartozó liszt- és italáldozaton fölül legyenek. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hetedik hónap 10. napján ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon senki se végezzen semmiféle munkát, és böjtöléssel alázzátok meg magatokat. Hozzatok az Örökkévalónak égőáldozatul egy bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős hím bárányt. Az állatok egészségesek és hibátlanok legyenek. Jó illatú égőáldozat ez. A hozzájuk tartozó lisztáldozat a borjúhoz három tized, a koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon, minden esetben olívaolajjal keverve. Ezen kívül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is, hogy engesztelést szerezzen számotokra. Ez a nagy engesztelő áldozaton, a mindennapi égőáldozaton, és a hozzájuk tartozó liszt- és italáldozatokon fölül legyen. A hetedik hónap 15. napján ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon senki se végezze a foglalkozásához tartozó munkát. Hét napon keresztül ünnepeljétek az Örökkévaló ünnepét. Hozzatok az Örökkévalónak égőáldozatul 13 bikaborjút, 2 kost és 14 egyesztendős hím bárányt. Az állatok egészségesek és hibátlanok legyenek. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hozzájuk tartozó lisztáldozat mindegyik borjúhoz három tized, mindegyik koshoz két tized és a bárányokhoz egy-egy tized éfá finomlisztből álljon, minden esetben olívaolajjal keverve. Ezen kívül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is. Mindezek a mindennapi égőáldozaton és a hozzá tartozó liszt- és italáldozaton fölül legyenek. [17-34] Az ünnep második napjától a hetedik napjáig minden nap ugyanezeket az áldozatokat hozzátok az Örökkévalónak. Csak a második napon 12, a harmadikon 11, a negyediken 10, az ötödiken 9, a hatodikon 8 és a hetedik napon 7 bikaborjút áldozzatok fel, a hozzá tartozó liszt- és italáldozattal együtt. Mindezek a mindennapi égőáldozaton és a hozzá tartozó liszt- és italáldozatokon fölül legyenek. *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** Az ünnep utolsó nagy zárónapján, vagyis a nyolcadik napon ismét gyűljetek össze az Örökkévalót tisztelni és imádni. Ezen a napon senki se végezzen munkát. Hozzatok az Örökkévalónak égőáldozatul egy bikaborjút, egy kost és hét egyesztendős hím bárányt. Az állatok egészségesek és hibátlanok legyenek. Jó illatú ajándék ez, amelyet az Örökkévaló kedvesen fogad. A hozzájuk tartozó liszt- és italáldozatok az előírt mennyiségben igazodjanak az állatokhoz. Ezen kívül vigyetek az Örökkévalónak bűnáldozatul egy bakot is. Mindezek a mindennapi égőáldozaton és a hozzá tartozó liszt- és italáldozaton fölül legyenek. Ezek tehát azok az égő-, liszt-, ital- és hálaáldozatok, amelyeket az ünnepeken hozzatok az Örökkévalónak. A többi áldozatok, amelyeket fogadalom teljesítésére, vagy önként hoztok az Örökkévalónak, ezeken kívül legyenek”. Mózes tehát elmondta Izráel népének mindazt, amit az Örökkévaló parancsolt neki. Mózes beszélt Izráel törzsi vezetőivel: „Az Örökkévaló parancsolja, hogy ha egy férfi tesz fogadalmat, hogy valamit az Örökkévalónak szentel, vagy esküvel kötelezi magát arra, hogy valamit megtesz, illetve tartózkodik valamitől, akkor teljesítse is a fogadalmát, illetve esküjét! Ne szegje meg a szavát. Hajadon leány, aki még apja házában él, szintén tehet fogadalmat, illetve esküvel kötelezheti magát, hogy valamit megtesz, illetve tartózkodik valamitől. De fogadalma vagy esküje csak akkor érvényes, ha apja hallotta azt, és azon a napon nem szól ellene. Ilyen esetben az a leány teljesítse, amit az Örökkévalónak ígért. Ellenben, ha a leány apja azon a napon, amelyen tudomást szerez a leánya fogadalmáról, megtiltja annak teljesítését, akkor a leány fogadalma vagy esküje érvénytelen. Ilyen esetben az Örökkévaló megbocsátja a leánynak, hogy fogadalmát nem tartotta meg, hiszen a leányt a saját apja tiltotta el annak teljesítésétől. Hasonló a helyzet akkor is, ha egy leány meggondolatlanul fogadalmat tesz, vagy esküvel kötelezi magát az Örökkévalónak, azután pedig férjhez megy. Ha a férje tudomást szerez erről, és azon a napon nem ellenzi, akkor a fogadalom érvényes marad, és azt az asszonynak teljesítenie is kell. Ellenben, ha a férj azon a napon, amelyen tudomást szerez a felesége meggondolatlan fogadalmáról, megtiltja annak teljesítését, akkor a felesége fogadalma vagy esküje érvénytelen, mert a férje érvénytelenné tette. Ilyen esetben az Örökkévaló megbocsátja az asszonynak, hogy fogadalmát nem teljesítette. Özvegy vagy elvált asszony fogadása és esküje érvényes: meg kell tartania. Férjnél lévő asszony fogadalma és esküje csak akkor érvényes, ha a férje tud arról, és nem szól ellene semmit. Ilyenkor az asszonynak meg kell tartania, amit fogadott. De ha a férje azon a napon, amelyen tudomást szerez a felesége fogadalmáról vagy esküjéről, megtiltja annak teljesítését, akkor a felesége fogadalma vagy esküje érvénytelen. Ilyen esetben az Örökkévaló megbocsátja az asszonynak, hogy fogadalmát vagy esküjét nem tartotta meg, hiszen a férje tiltotta el annak teljesítésétől. Tehát a férjes asszony minden fogadalmát és esküjét amellyel magát valamilyen módon elkötelezi, a férje erősíti meg, vagy teszi érvénytelenné. Hogyan erősíti meg? Úgy, hogy miután tudomást szerez róla, azon a napon nem szól semmit ellene. Ilyen esetben az asszony tartsa meg, amit fogadott vagy esküvel ígért. Azonban, ha a férj azon a napon nem szól ellene, később mégis meggondolja magát, és megtiltja feleségének fogadalma vagy esküje teljesítését, akkor a fogadalom vagy eskü megszegésének bűnét a férj viselje.” Ezeket parancsolta az Örökkévaló Mózesnek a fogadalmakkal kapcsolatban, a férj és a felesége; illetve az apa és a házában lakó hajadon lánya tekintetében. Ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Állj bosszút a midjániakon azért, amit Izráel ellen tettek! Azután majd te is csatlakozol őseidhez!” [3-4] Tehát Mózes kihirdette a népnek: „Válasszatok ki mindegyik törzsből ezer-ezer harcost, és készüljetek a harcra! Támadjátok meg Midján népét, és álljatok bosszút az Örökkévalóért rajtuk!” *** Így is történt: Izráel népe közül kiválasztottak 12 000 harcost, minden törzsből ezret. Ezt a sereget küldte harcba Mózes a midjániak ellen. Elküldte velük Fineást, a papot, Eleázár fiát is, aki magával vitte a szent dolgokat és a trombitákat, amelyek jeladásra szolgáltak. Izráel serege megtámadta a midjániakat, amint az Örökkévaló megparancsolta Mózesnek. Le is győzték őket, és minden midjáni férfit megöltek. Ezek között volt Midján öt királya is: Evi, Rekem, Cúr, Húr és Reba. Megölték velük együtt Bálámot, Beór fiát is. [9-10] A midjániak városait és falvait fölégették, a midjáni asszonyokat és gyermekeiket pedig foglyul ejtették. Nagy zsákmányt is szereztek: sok háziállatot és nagy vagyont. *** [11-12] Összegyűjtötték a foglyokat, az állatokat és a hadizsákmányt, és mindezt odavitték Mózes, Eleázár főpap és Izráel népének közössége elé, a táboron kívül. Ebben az időben Izráel a Jordán keleti partja mellett, Moáb síkságán táborozott, Jerikóval szemben. *** Mózes, Eleázár főpap és Izráel vezetői kimentek a sereg elé a táboron kívülre. Amikor Mózes meglátta a foglyokat, nagyon megharagudott a sereg vezetőire, a századosokra és ezredesekre. Ezt mondta nekik: „Miért hagytátok életben ezeket az asszonyokat? Elfelejtettétek, hogy ők voltak azok, akik Bálám tanácsára Peór mellett elcsábították az izráeli férfiakat, hogy elforduljanak az Örökkévalótól és így vétkezzenek ellene? Nem emlékeztek, milyen szörnyű csapás sújtotta emiatt az Örökkévaló népét? Most hát azonnal öljétek meg a fiúkat és minden asszonyt, aki már férfival hált. De hagyjátok életben a magatok számára azokat a leányokat, akik még nem háltak férfival. Ti magatok pedig maradjatok a táboron kívül még 7 napig. Aki közületek megölt valakit, vagy halotthoz ért, tisztítsa meg magát a harmadik és a hetedik napon is, a foglyokkal együtt. Tisztítsátok meg a tárgyakat is: ruháitokat, és minden bőrből, kecskeszőrből és fából készült holmit”. Eleázár főpap ezt mondta a katonáknak, akik a harcból tértek vissza: „A Törvény rendelkezése szerint, amelyet az Örökkévaló mondott Mózesnek, a zsákmányolt fémtárgyakat meg kell tisztítani. Mindazt, ami aranyból, ezüstből, bronzból, vasból, ónból vagy ólomból készült, tehát ellenáll a tűznek, tartsátok bele a tűzbe. Utána még a tisztító vízzel is meg kell tisztítani, s azután tiszta lesz, és használható. Ami pedig éghető anyagból készült, azt vízbe kell mártani, s azután tiszta lesz. Ti magatok pedig a hetedik napon mossátok ki ruháitokat, azután már rituálisan tiszták lesztek, és visszajöhettek a táborba”. Majd ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „Eleázár főpappal és a közösség vezetőivel együtt vegyétek számba a foglyokat és a zsákmányolt háziállatokat! Mindezeket oszd két egyenlő részre. Az egyik azoké legyen, akik harcoltak, a másik rész pedig a többieké. Mindkét csoportból vegyél ki egy-egy részt az Örökkévaló számára. A harcosoknak jutott csoportból, a foglyok közül válasszatok ki egy-egy főt minden 500 közül, és ugyanígy a szarvasmarhák, juhok, kecskék és szamarak közül is. A kiválasztottakat adjátok át Eleázár főpapnak, ajándékul az Örökkévalónak. A másik csoportból, amely a táborban maradt nép része, válasszatok ki egy-egy főt minden 50 közül, és ugyanígy a szarvasmarhák, juhok, kecskék és szamarak közül is. A kiválasztottakat adjátok át a Lévitáknak, akik az Örökkévaló Szent Sátora körüli őrző szolgálatokat végzik”. Mózes és Eleázár főpap mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek. Ezeket zsákmányolta Izráel serege: 675 000 juh és kecske, 72 000 szarvasmarha, 61 000 szamár, 32 000 szűz leány. Ebből az a rész, amely a hadseregnek jutott: 337 500 juh és kecske, ebből az Örökkévaló része 675 darab, 36 000 szarvasmarha, ebből az Örökkévaló része 72 darab, 30 500 szamár, ebből az Örökkévaló része 61 darab. 16 000 szűz leány, közülük az Örökkévaló része 32 leány, Mózes átadta az Örökkévaló részét mindezekből Eleázár főpapnak, az Örökkévaló parancsa szerint. [42-46] Az a rész, amely a táborban maradottaknak jutott: 337 500 juh és kecske, 36 000 szarvasmarha, 30 500 szamár, 16 000 szűz leány. *** *** *** *** Mózes kiválasztotta közülük az Örökkévaló részét mindezekből: minden 50 fogoly közül egyet, és minden 50 állat közül egyet. Az Örökkévaló részét pedig átadta a lévitáknak, akik az Örökkévaló Szent Sátora körüli gyakorlati szolgálatokat végzik. Mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta. A hadsereg tisztjei, a századosok és ezredesek jelentették Mózesnek: „Mi, a te szolgáid, számba vettük a vezetésünk alatt álló egységek legénységét, és azt találtuk, hogy a midjániak elleni harcban senki sem esett el közülünk: egyetlen izráeli harcos sem hiányzik! Ezért elhoztunk ajándékul az Örökkévalónak minden aranyból készült karperecet, pecsétgyűrűt, fülbevalót és nyakláncot, amelyet a harcosok zsákmányoltak. Ezt az ajándékot megváltási áldozatul hoztuk az Örökkévalónak”. [51-54] Mózes és Eleázár főpap átvette a hadsereg vezetőitől az arany ékszereket, amelyeket áldozatul hoztak az Örökkévalónak, és elhelyezte azokat a Találkozás Sátorában, az Örökkévaló jelenlétében, hogy emlékeztetőül szolgáljon Izráel népe számára az Örökkévaló előtt. Az ékszerek súlya összesen 16 750 sékel volt. Ez azonban nem az összes zsákmány volt, mert abból minden harcos magának is megtartott valamennyit. Rúben és Gád törzsének igen-igen sok jószága volt, és látták, hogy Jazér és Gileád vidéke, amely a Jordán keleti oldalán terül, el különösen alkalmas a pásztorkodásra és jószágtartásra. Ezért Mózeshez, Eleázár főpaphoz és Izráel többi vezetőihez ezzel a kéréssel fordultak: [3-4] „Tudjátok, hogy nekünk igen sok csordánk és nyájunk van. Az a vidék pedig, amelyet mostanában Izráel közössége számára az Örökkévaló megszerzett, nagyon alkalmas a jószágtartásra. Arról a vidékről szólunk, amely a következő meghódított városok környékén terül el: Atárót, Díbón, Jazér, Nimra, Hesbón, Elálé, Szebám, Nebó és Beón. *** Kérünk benneteket, legyetek hozzánk jóindulattal, és adjátok nekünk ezt a vidéket, hadd legyen a mi örökös birtokunk! Hadd telepedjünk le a Jordánnak ezen az oldalán, s ne kelljen átmennünk a másik oldalra!” De Mózes ezt felelte: „Képesek lennétek nyugodtan letelepedni és hátra maradni ezen a vidéken, miközben a testvéreitek még tovább harcolnak?! El akarjátok bátortalanítani Izráelt, hogy ne legyen a népnek kedve átkelni a Jordánon, és elfoglalni azt a földet, amelyet az Örökkévaló nekünk adott? Szüleitek nemzedéke is ezt tette, amikor Kádés-Barneából elküldtem a felderítőket, hogy kémleljék ki a földet. El is mentek egészen az Eskól-völgyig, megnézték a földet, de mikor visszatértek, elvették a nép bátorságát és kedvét attól, hogy birtokba vegyék azt a földet, amelyet pedig az Örökkévaló már nekik adott. Emiatt azon a napon az Örökkévaló nagyon megharagudott rájuk, és megesküdött nekik: »Azok közül, akik Egyiptomból kijöttek, és már legalább 20 évesek, senki sem fogja meglátni azt a földet, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígértem! Így határoztam, mert ez a nép nem maradt hűséges hozzám. Csak a kenizzi Kálebbel, Jefunne fiával és Józsuéval, Nún fiával teszek kivételt, mert ők ketten tökéletesen hűségesek maradtak hozzám.« Az Örökkévaló tehát megharagudott Izráel népére, és addig vezette őket a pusztában, amíg a hosszú vándorlás alatt mindegyikük meghalt. Kipusztult az egész nemzedék, amely vétkezett az Örökkévaló ellen. Most pedig ti, akik ennek a bűnös nemzedéknek a fiai vagytok, és apáitok helyére léptetek, még jobban megharagítjátok az Örökkévalót Izráel ellen, mint a szüleitek tették? Vigyázzatok! Ha elfordultok az Örökkévalótól, akkor ő megint hagyja Izráelt a pusztában vándorolni, és ezzel az egész nép vesztét okozzátok!” Rúben és Gád törzsének emberei ekkor közelebb léptek Mózeshez, és így válaszoltak: „Csak azt engedd meg nekünk, hogy nyájainknak aklokat, a családjainknak meg városokat építsünk ezen a vidéken, hogy biztonságban legyenek. [17-18] Mi magunk pedig fegyverrel a kezünkben Izráel seregének élén fogunk előrenyomulni, hogy azt a földet testvéreink számára elfoglaljuk. Nem térünk vissza otthonainkba, ameddig Izráelből mindenki meg nem kapja a saját birtokát. Csak a családjaink legyenek biztonságban a városfalak mögött, amelyek megvédik őket e föld egyéb lakosaitól. *** A Jordán túlsó partján nem fogunk a magunk számára területet foglalni, hiszen a birtokunk az innenső parton fekszik”. Mózes ezt felelte nekik: „Rendben van, ha megteszitek, amit ígértetek, akkor kívánságotok szerint ez a vidék lesz a birtokotok. Tehát fegyverkezzetek föl, és vonuljatok az Örökkévaló előtt a sereg élén! Keljetek át a Jordánon az Örökkévaló színe előtt, és mindaddig harcoljatok, amíg az Örökkévaló teljesen ki nem űzi ellenségeit arról a földről, és az egész országot meg nem hódítjátok. Csak azután térjetek vissza otthonaitokba. Így ártatlanok lesztek mind az Örökkévaló, mind pedig Izráel népe előtt, és ezt a földet, amelyet kértetek, örök birtokul kapjátok. De ha nem teszitek meg, amit ígértetek, akkor az Örökkévaló ellen vétkeztek, és nem kerülhetitek el a büntetést! Tehát, most építsetek ezen a vidéken városokat családjaitoknak és aklokat nyájaitoknak, de azután tegyétek meg, amit ígértetek!” Gád és Rúben törzsének emberei ezt felelték: „Szolgáid megteszik, amit parancsoltál, urunk! Gyermekeink, feleségeink és állataink itt maradnak Gileád városaiban, szolgáid pedig fegyveresen átkelnek a Jordánon az Örökkévaló előtt, és harcolni fognak — ahogy parancsoltad”. [28-29] Mózes így rendelkezett Gád és Rúben törzse felől Eleázár főpapnak, Józsuénak, Nún fiának és Izráel törzsei vezetőinek: „Ha Gád és Rúben törzsének harcosai az Örökkévaló jelenlétében veletek együtt kelnek át a Jordánon, és veletek együtt indulnak harcba, akkor — miután azt a földet már meghódítottátok — adjátok nekik örökségül Gileád vidékét, ahogy kérték! *** De ha nem kelnek át veletek együtt, akkor Kánaán földjéből kapják meg birtokukat veletek együtt!” Gád és Rúben törzsének emberei ezt mondták erre: „Azt fogjuk tenni, amit az Örökkévaló parancsolt nekünk, szolgáidnak! Mi magunk felfegyverkezve átkelünk az Örökkévaló előtt a Jordánon Kánaán földjére, de földbirtokaink az innenső parton lesznek”. Mózes tehát Gád és Rúben törzsének, meg Manassé, József fia törzse felének a Jordántól keletre jelölte ki a birtokát. Nekik adta azt a földet, amely Szihónnak, az emóriak királyának országa volt, meg azt, amely Ógnak, Básán királyának országa volt, s amelyet Izráel tőlük foglalt el a városokkal és falvakkal együtt. [34-36] Ezen a vidéken Gád törzse újjáépítette a következő, fallal körülvett városokat: Díbón, Atárót, Aróér, Atrót-Sófán, Jazér, Jogboha, Bét-Nimra és Bét-Hárán. Építettek aklokat is az állataiknak. *** *** [37-38] Rúben törzse újjáépítette a következő városokat: Hesbón, Elálé, Kirjátaim, Szibma, Nebó és Baál-Meón, és új neveket adtak ezeknek. (E két utóbbi várost az új nevükön kell nevezni.) *** Manassé leszármazottjának, Mákírnak nemzetsége felvonult Gileád ellen, elfoglalták és birtokba vették, az ott lakó emóriakat pedig elűzték. Ezért Mózes Mákír nemzetségének adta Gileádot, akik le is telepedtek ott. Manassé másik leszármazottjának, Jáírnak nemzetsége is felvonult az emóriak falvai ellen, és elfoglalta azokat. Emiatt nevezték azután Jáír sátorfalvainak ezeket a településeket. Nóbah nemzetsége is fölvonult Kenát városa ellen, és elfoglalta azt a körülötte lévő falvakkal együtt, majd a maga nevéről Nóbahnak nevezte el. Ezek Izráel népének táborhelyei, attól kezdve, hogy csapatokba rendezve, Mózes és Áron vezetésével kivonultak Egyiptomból. Mózes az Örökkévaló utasítása szerint gondosan följegyezte ezeket a helyeket. Tehát ezek Izráel pusztai vándorlásának szakaszai és táborhelyei. Izráel népe a Páska ünnepe után közvetlenül, az első hónap 15. napján indult útnak az egyiptomi Ramszeszből. Győzelmesen és bátran jöttek ki az egyiptomiak szeme láttára, miközben egész Egyiptom temette összes elsőszülöttjeit, akiket az Örökkévaló megölt. Az Örökkévaló ítéletet tartott Egyiptom istenei fölött. Ezután Izráel táborhelyei a következők voltak: Szukkót, majd Étám, amely a sivatag szélén fekszik. Étámot elhagyva Pí-Haírót felé fordultak, amely Baál-Cáfónnal szemben fekszik, majd Migdól előtt vertek tábort. Pí-Haírótból elindulva átgyalogoltak a tenger közepén a túloldalra, a sivatagba. Három napig vonultak az Étám-pusztában, amíg Márába érkeztek. Következő táborhelyük az Élim-oázisban volt, ahol 12 forrás fakadt, és 70 pálmafa nőtt. Ezután a következő helyeken vertek tábort: a Vörös-tenger partján, majd a Szin-pusztában, azután Dofka, majd Álús következett, és Refídím, ahol nem volt ivóvíz. Ezután a következő táborhelyeken állomásoztak: Sínai-puszta, Kibrót-Hattaava, Hacérót, Ritma, Rimmón-Perec, Libna, Rissza, Kehéláta, Sefer-hegy, Harádá, Makhélót, Tahat, Terah, Mitka, Hasmóna, Mószérót, Bené-Jaakán, Hór-Haggidgád, Jotbátá, Abróna, Ecjón-Geber és Kádés (amely a Cin-pusztában fekszik), majd a Hór-hegynél ütöttek tábort, Edom országának határán. Mialatt ott táboroztak, az Egyiptomból való kivonulástól számított 40. esztendő 5. hónapjának első napján Áron főpap az Örökkévaló parancsa szerint fölment a Hór-hegyre. Ott is halt meg. Áron ekkor 123 éves volt. Ekkor történt az, hogy a Negev-pusztában lévő Arád városának kánaáni királya meghallotta, hogy Izráel népe közeledik. A Hór-hegy után ezek a táborhelyek következtek: Calmóna, Púnón, Óbót, Ijjé-Háabárim (amely Moáb országának határán fekszik), Díbón-Gád, Almón-Diblátaim. Utána az Abárim-hegyeken táboroztak, Nebóval szemben, [48-49] majd Moáb síkságán, a Jordán partján, Jerikóval átellenben, Bét-Hajesimót és Ábél-Hassittim között. *** Ezen a helyen szólt az Örökkévaló Mózesnek: „Mondd meg Izráel népének: »Amikor majd átkeltek a Jordánon Kánaán földjére, űzzétek ki onnan azokat, akik ott laknak! Kőből faragott és fémből öntött bálványaikat törjétek össze, oltáraikat romboljátok le! Vegyétek birtokba azt az országot, mert nektek adtam, és telepedjetek le ott! Mindegyik törzs és nemzetség kapjon részt a földből: az legyen a saját birtoka. Azt pedig sorshúzással döntsétek el, hogy melyik törzs vagy nemzetség melyik területet kapja. Így osszátok el a földet magatok között. A nagyobb törzsnek tágasabb birtokot, a kisebbnek kisebbet adjatok. Mindenkinek el kell fogadnia azt a birtokot, amely a sorshúzással neki jutott. Minden nemzetség és család a maga törzsének területén belül kapjon részt. Vigyázzatok! Ha nem űzitek ki onnan az összes jelenlegi lakost, akkor a megmaradók olyanok lesznek, mint szálka a szemetekben és tövis az oldalatokban! Állandóan bosszantani és gyötörni fognak benneteket azon a földön, és akkor majd veletek fogok úgy bánni, ahogyan azokkal a népekkel akartam.«” Ezután az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Parancsold meg Izráel népének, és mondd meg nekik: »Hamarosan bementek Kánaán földjére, amelyet nektek adtam birtokul, a következő határok szerint: Déli határotok a Holt-tenger déli csúcsától, vagyis a Cin-pusztától indul, és Edom országa mellett halad. A határ dél felől megkerüli az Akrabbim-hágót, majd Cin felé halad, délről elkerüli Kádés-Barneát, azután érinti Hacar-Addárt, majd Acmón felé halad. Ezután Egyiptom patakja mentén halad egészen a Nagy-tengerig. Nyugati határotok a Nagy-tenger partja lesz. Északon a határ a Nagy-tenger partján kezdődik, majd a Hor-hegy felé halad. Ezután a Hamátba vezető út felé húzódik, majd érinti Cedádot, Zifrónt, és Hacar-Énánnál végződik. Ez legyen az északi határotok. [10-11] Keleti határotok Hacar-Énántól Sefám és Ribla érintésével húzódik dél felé, majd Ain városát keletről kerüli, és érinti a Kinneret-tó keleti partját. *** Ezután a tó keleti partján halad a Jordánig, amelynek mentén eléri a Holt-tengert, annak keleti partján húzódik egészen a tenger déli csúcsáig. Ezek tehát országotok határai körös-körül.«” Mózes tehát megparancsolta Izráel népének: „Ez az a föld, amelyet birtokul kaptok, és sorshúzással kell elosztanotok egymás között. Az Örökkévaló megparancsolta, hogy ebből kapjon birtokot kilenc és fél törzs. [14-15] Rúben és Gád törzsének nemzetségei, meg Manassé törzsének fele már megkapta a maga birtokát a Jordán innenső, keleti partján, a Jerikóval szemben elterülő vidéken”. *** Azután ezt mondta az Örökkévaló Mózesnek: „A föld elosztását ezek a férfiak végezzék: Eleázár főpap és Józsué, Nún fia, valamint a törzsek vezetői. Ez utóbbiak a következők: Júda törzséből Káleb, Jefunne fia, Simeon törzséből Semúél, Ammihúd fia, Benjámin törzséből Elidád, Kiszlón fia, Dán törzséből Bukki, Jogli fia, József leszármazottjai közül, Manassé törzséből Hanniél, Efód fia, Efraim törzséből Kemúél, Siftán fia, Zebulon törzséből Elicáfán, Parnak fia, Issakár törzséből Paltiél, Azzan fia, Ásér törzséből Ahiúd, Selómi fia, Naftáli törzséből Pedahél, Ammihúd fia”. Ezeket a férfiakat választotta ki az Örökkévaló, hogy osszák fel Kánaán földjét Izráel népe között. Az Örökkévaló szólt Mózeshez, amikor Izráel Moáb síkságán táborozott, a Jordán mellett, Jerikóval szemben. [2-3] Ezt mondta: „Rendeld el, hogy amikor majd Izráel népe birtokba veszi területét, akkor adjanak abból a lévitáknak egyes városokat lakóhelyül. A városok körül fekvő legelőket is adják oda nekik, hogy állataikat legyen hol legeltetniük. *** Ezek a legelők a város falától mind a négy égtáj irányában 1 000 könyök távolságig terjedjenek. Mérjétek ki a léviták legelőinek területét: annak keleti oldala legalább 2 000 könyöknyi legyen! Ugyanígy legalább 2 000 könyök hosszú legyen a déli, a nyugati és az északi oldal is. A város maga ennek a területnek a közepén helyezkedjen el. A lévitáknak átadott városok közül hatot jelöljetek ki menedékvárosnak, hogy aki véletlenül megöl valakit, ezekbe menekülhessen. Ezen a hat városon kívül még további 42 várost adjatok át a lévitáknak. Összesen tehát 48 várost adjatok nekik, a városok körül elterülő legelőkkel együtt. Minden törzs adjon a maga területén városokat a lévitáknak. Amelyik törzsnek nagyobb terület jutott, az több várost, amelyiknek kisebb területe van, az kevesebbet adjon”. Ezután az Örökkévaló ismét szólt Mózeshez: „Mondd meg Izráel népének: Amikor majd átkeltek a Jordánon, Kánaán földjére, jelöljetek ki menedékvárosokat, hogy aki véletlenül megöl valakit, ezekbe menekülhessen. Ezek szolgáljanak arra, hogy aki véletlenül ölt meg valakit, az a vérbosszúra törekvő rokon elől oda menekülhessen, és ne öljék meg, mielőtt ügyében a közösség ítéletet nem hoz. [13-14] Összesen hat ilyen várost jelöljetek ki Kánaán földjén: hármat a Jordán egyik oldalán, és hármat a másikon. *** Szolgáljanak ezek a városok menedékül Izráel népének és a közöttetek lakó idegeneknek, sőt, az átutazóknak is. Mindazok, akik nem szándékosan ölnek meg valakit, bemenekülhetnek ezekbe a városokba. Aki megöl valakit, az a következő esetekben nem veheti igénybe a menedékváros védelmét: Ha vasból készült fegyverrel ölt meg egy embert, akkor gyilkosnak kell tekinteni, és halállal lakoljon. Ha kővel ütött vagy dobott meg egy másik embert, úgy hogy az belehal, akkor gyilkosnak kell tekinteni, és halállal lakoljon. Ha fából készült kézi szerszámmal vagy eszközzel üt meg egy másik embert, úgy hogy az belehal, akkor gyilkosnak kell tekinteni, és halállal lakoljon. Ilyen esetekben a vérbosszuló rokon megölheti a gyilkost, ahol rátalál. [20-21] Ha valaki gyűlölettől indíttatva kézzel megüti, ellöki, vagy bármivel megdobja társát úgy, hogy az belehal, akkor az illetőt gyilkosnak kell tekinteni, és halállal lakoljon. Ilyen esetekben a vérbosszuló rokon megölheti a gyilkost, ahol rátalál. *** Azonban, ha valaki véletlenül löki meg társát, vagy véletlenül dobja meg valamivel, vagy úgy ejt rá egy súlyos követ, hogy nem látta, hogy a másik ott van, de nem voltak ellenségek azelőtt, és nem előre megfontolt szándékkal tette, akkor a közösség ítéljen a tettes és a vérbosszuló rokon között, a fenti rendelkezések szerint. Ha ártatlan a tettes, akkor a közösség mentse ki a vérbosszuló kezéből, és küldje vissza abba a menedékvárosba, amelybe először futott. Lakjon ott, amíg a szent olajjal fölkent főpap meg nem hal, de ne mozduljon ki a városból. Ha mégis kimegy onnan, és a vérbosszuló rátalál, megölheti a tettest. Ilyen esetben a vérbosszuló rokont nem terheli a gyilkosság bűne, hiszen a tettesnek a főpap haláláig a menedékvárosban kell laknia, és csak a főpap halála után térhet vissza a maga birtokára. Ezek a szabályok legyenek a számotokra törvényül nemzedékről nemzedékre, akárhol is laktok. Ha valaki szándékosan meggyilkol egy embert, akkor tanúk vallomása alapján lehet csak halálra ítélni. De ehhez legalább két tanú szükséges, egy tanú vallomása alapján senkit nem szabad halálra ítélni. A halálra ítélt gyilkos életéért nem lehet váltságdíjat elfogadni, hanem ki kell végezni az illetőt. Ha valaki véletlenül ölt meg egy embert, azután menedékvárosba futott, attól nem szabad váltságdíjat elfogadni azért, hogy még a főpap halála előtt visszatérhessen otthonába. Ne tegyétek tisztátalanná a földet, amelyen laktok! A meggyilkolt ember vére ugyanis tisztátalanná teszi azt a földet, amelyre kiömlött. A kiontott vér miatt nem lehet más váltságdíjat adni, mint annak a vérét, aki a gyilkosságot elkövette. Ne tegyétek tisztátalanná a földet, amelyen laktok, és amelyen én is lakom! Mert én, az Örökkévaló, Izráel népével együtt lakom”. A Gileád-nemzetség családfői a következő kérdéssel fordultak Mózeshez és a törzsek fejedelmeihez (Gileád Manassé fiának, Mákírnak volt a fia, József törzséből): Ezt mondták Mózesnek: „Az Örökkévaló azt parancsolta neked, uram, hogy sorshúzással oszd fel a földet Izráel népe között. Ugyanakkor azt is parancsolta, hogy a rokonunk, Célofhád részét oszd ki a leányai között. Ha tehát Célofhád leányai egy másik törzsből való férfihoz mennek feleségül, akkor a birtokukat is magukkal viszik abba a másik törzsbe. Ez esetben azt a birtokot kihasítják a törzsünk területéből, és átcsatolják a másik törzs területéhez. Ezzel viszont a mi törzsünk területe, amelyet sorshúzással kaptunk, csökkenni fog! Sőt, még ha elérkezik is az ötvenedik esztendő örömünnepe, a leányok birtoka akkor is annál a törzsnél marad, amelyikbe férjhez mentek. Így a mi törzsünk azt a területet örökre elveszti”. Erre válaszul Mózes az Örökkévaló útmutatása szerint a következő rendelkezést hirdette ki Izráel népének: „József törzsének igaza van. Így rendelkezik az Örökkévaló Célofhád leányainak ügyében: Ahhoz mehetnek feleségül, akihez akarnak, de egy feltétellel: csakis atyjuk törzsén belül házasodhatnak. Tehát Izráel népén belül senkinek az atyai földbirtoka nem kerülhet át másik törzs tulajdonába. Mindenki ragaszkodjon ahhoz a birtokhoz, amelyet a saját törzsén belül kapott. Ha pedig egy leány birtokot kap az apjától, akkor csak olyan férfihoz mehet feleségül, aki ugyanabba a törzsbe tartozik. Így Izráel népében mindenki megtarthatja a birtokát. Földtulajdon nem kerülhet át egyik törzsből a másikba. Mindegyik törzs tartsa meg a saját földterületét”. [10-11] Célofhád leányai — Mahlá, Tircá, Hoglá, Milká és Nóá — engedelmeskedtek annak, amit az Örökkévaló Mózesen keresztül parancsolt, és atyjuk testvéreinek fiaihoz mentek feleségül. *** Valamennyien József fiának, Manassénak törzsén belül házasodtak, így a birtokuk is a saját törzsük területén belül maradt. Ezeket a rendelkezéseket és törvényeket parancsolta az Örökkévaló Mózesen keresztül Izráel népének, amikor Moáb síkságán táboroztak, a Jordán mellett, Jerikóval átellenben. Ezek Mózes beszédei, amelyeket egész Izráel népének mondott, amikor még a Jordántól keletre táboroztak, a Szúffal szemben fekvő síkságon, Párán, Tófel, Lábán, Hacérót és Dí-Záháb között. [2-3] Ez 40 évvel azután történt, hogy Izráel népe elhagyta Egyiptomot. Bár a Hóreb-hegytől a Széír-hegyen keresztül Kádés-Barneáig 11 nap alatt el lehet érni gyalog, Izráel népének mégis 40 évre volt szüksége, hogy eljusson erre a helyre. Mózes tehát a 40. év 11. hónapjának első napján szólt a néphez, és mindazt elmondta nekik, amit az Örökkévaló parancsolt. *** Ez azután történt, hogy Mózes vezetésével a nép legyőzte Szihónt és Ógot. Szihón az emóriak királya volt, aki Hesbónban uralkodott, Óg pedig Básán királya, aki Astárótban uralkodott, Edrei mellett. Ebben az időben a nép a Jordántól keletre Moáb földjén táborozott. Itt kezdte Mózes magyarázni Isten tanításait és törvényeit. [6-7] Ezt mondta Mózes a népnek: Emlékezzetek rá, hogy mikor a Hóreb-hegy mellett táboroztunk, Istenünk, az Örökkévaló szólt hozzánk: „Most már induljatok útnak, mert elég sokáig időztetek ennél a hegynél! Menjetek tovább az emóriak hegyvidékére, majd a szomszédos vidékre, az Arábá-völgybe, azután a síkságra és a dombvidékre, majd a délvidékre és a tenger partjára, a kánaáni népek földjére, és tovább a Libanon-hegységbe, egészen a nagy Eufrátesz folyóig! *** Látjátok, nektek adom ezt a földet! Induljatok hát, és vegyétek birtokba, mert az Örökkévaló megesküdött őseiteknek: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy ezt nekik és utódaiknak adja”. Azután Mózes így folytatta: Abban az időben történt, hogy azt mondtam nektek: Számomra már túl nehéz feladat, hogy egyedül viseljem a kormányzás terhét. Hiszen Istenünk, az Örökkévaló megszaporított benneteket, és oly sokan vagytok, mint az égen a csillagok. Bárcsak még jobban megsokasítana titeket az Örökkévaló, ősapáitok Istene, hogy legyetek ezerszer ennyien, és áldjon meg benneteket, ahogyan megígérte! De egyedül hogyan viselhetném a nép vezetésének minden terhét, és végezhetném peres ügyeitekben a bíráskodást?! Válasszatok hát magatok közül törzsenként olyan férfiakat, akik bölcsek, értelmesek, és akikben a többiek megbíznak! Őket teszem majd vezetőkké közöttetek. Ezt ti is helyesnek láttátok, elfogadtátok, és úgy is történt. Választottatok minden törzsből bölcs és megbízható férfiakat, én pedig kineveztem őket vezetőkké. Közülük egyeseket 1 000, másokat 100, 50, illetve 10 harcosból álló katonai egységek parancsnokaivá tettem, illetve tisztviselőkké neveztem ki. Megint másokat bíráknak jelöltem ki, és meghagytam nekik: Amikor peres ügyben kell ítéletet hoznotok, mindenkit gondosan hallgassatok ki, és igazságosan ítéljetek! Ne legyetek tekintettel arra, hogy a peres felek Izráel népéből, vagy a közöttetek lakó idegen népekből valók. Ne legyetek részrehajlók: egyforma mértékkel ítéljetek, akár egyszerű nincstelen ember, akár gazdag vezető kerül elétek! Ne hagyjátok magatokat megfélemlíteni, mert az ítélethozatal Isten ügye! Ha pedig olyan esettel találkoztok, amely számotokra túl nehéznek tűnik, akkor hozzátok elém a peres feleket, majd én ítélek közöttük. Akkor rendelkeztem minden egyéb dolog felől is, amely szerint élnetek kell. Azután elindultunk a Hóreb-hegytől, ahogy az Örökkévaló megparancsolta, és átkeltünk azon a nagy és rettenetes sivatagon, majd megérkeztünk az emóriak hegységéhez, Kádés-Barneába. Emlékezzetek rá, hogy ott ezt mondtam nektek: Most hát megérkeztünk végre az emóriak országához, ahhoz a földhöz, amelyet az Örökkévaló nekünk akar adni. Nézzétek, ez az a föld, amelyet az Örökkévaló elétek helyezett, hogy vegyétek birtokba! Induljatok hát, és foglaljátok el, ahogy őseitek Istene, az Örökkévaló megparancsolta nektek! Ne tétovázzatok, se ne féljetek! Ti azonban hozzám jöttetek, és egy akarattal ezt mondtátok: „Mielőtt elindulnánk, előbb küldjünk ki felderítőket, hogy kémleljék ki azt a földet és hozzanak hírt róla. Hadd lássuk előbb, melyik úton induljunk, és melyik várost foglaljuk el.” Ezt én is helyesnek láttam, ezért kiválasztottam egy-egy felderítőt mind a 12 törzsből, s ezt a 12 kémet küldtem ki. Ők el is indultak, fölmentek a dombvidékre, és egészen az Eskól-völgyig kikémlelték a vidéket. Gyümölcsöket is szedtek annak a földnek a terméséből, és elhozták nekünk. Beszámoltak róla, hogy milyen jó az a föld, amelyet Istenünk, az Örökkévaló nekünk fog adni. Ti azonban mégsem akartátok elfoglalni azt a földet, hanem ellene szegültetek Istenetek, az Örökkévaló parancsának. Sátraitokban zúgolódtatok és panaszkodtatok. Egymás között azt mondtátok: „Biztosan gyűlöl bennünket az Örökkévaló! Csak azért hozott ki Egyiptomból, hogy kiszolgáltasson minket az emóriaknak — így akar elpusztítani! Hová is mehetnénk most? Hogyan támadhatnánk meg az ellenséget? Hiszen a saját embereink, a kémek is megrémítettek bennünket! Azt mondták, hogy azok a férfiak magasabbak és erősebbek nálunk, erős városaik pedig égig érő falakkal vannak körülkerítve. Sőt, még Anák leszármazottjait, óriásokat is láttak a lakosok között!” Biztattalak titeket, hogy ne féljetek tőlük, mert Istenünk, az Örökkévaló fog előttünk járni. Ő harcol értünk, úgy ahogyan Egyiptomban is tette, a szemetek láttára. Azt is láttátok, hogy a pusztában, az egész úton, amíg ideértünk, úgy hordozott bennünket, ahogy az apa karjára veszi gyermekét. [32-33] Bizony, az Örökkévaló az, aki nappal a felhőoszlopban, éjjel a tűzoszlopban állandóan előttünk járt. Megmutatta az utat, amelyen járjunk, és kijelölte számunkra a következő táborhelyet! Ennek ellenére, ti mégsem akartatok Istenünkben, az Örökkévalóban bízni! *** Amikor az Örökkévaló meghallotta, hogyan zúgolódtok és panaszkodtok egymás között, nagyon megharagudott rátok. Esküvel erősítve megígérte: „Gonosz ez a nemzedék! Esküszöm, hogy közülük egyetlen férfi sem fog bemenni arra a jó földre, amelyet őseiteknek ígértem! Egyedül Kálebbel, Jefunne fiával teszek kivételt, mert ő teljes szívvel követte az Örökkévalót. Káleb bemegy oda, és neki, meg utódainak adom azt a területet, amelyet a kémekkel együtt bejárt.” Még rám is megharagudott az Örökkévaló miattatok, és azt mondta nekem: „Mózes, te sem fogsz bemenni Kánaán földjére! Helyetted Józsué, Nún fia megy be oda — aki most is a szolgálatodra áll. Bátorítsd hát, mert ő fogja Izráel népét vezetni, hogy birtokba vegyék örökségüket!” Nektek pedig azt mondta az Örökkévaló: „Nézzétek a gyermekeiteket! Ugye attól féltetek, hogy ellenségeitek zsákmányul ejtik őket? Tudjátok meg hát, hogy ezek a gyermekek, akik most még nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között — ők fogják birtokba venni azt a földet! Bizony, a kezükbe adom, és ők el is foglalják! Ami pedig titeket illet, forduljatok vissza, és induljatok el a Vörös-tenger felé, a sivatagba vezető úton!” Ti azonban ennek ellenére hozzám jöttetek, és ezt mondtátok: „Belátjuk, hogy vétkeztünk az Örökkévaló ellen! De most már készek vagyunk hadjáratot indítani, és elfoglalni azt a földet, ahogy Istenünk, az Örökkévaló parancsolta.” Föl is készültetek a hadjáratra, és azt gondoltátok, hogy könnyen birtokba vehetitek az emóriak földjét. Akkor az Örökkévaló szólt hozzám: „Mondd meg nekik, hogy ne induljanak el, mert nem megyek velük, és vereséget fognak szenvedni!” Meg is mondtam nektek, amit az Örökkévaló üzent, de ti nem törődtetek vele. Ismét engedetlenek voltatok az Örökkévaló parancsának, és vakmerő elbizakodottsággal megtámadtátok az emóriakat. Ők azonban felvonultak ellenetek, és megvertek, sőt üldözőbe vettek titeket — ahogy a felriasztott méhek szokták üldözni azt, aki megzavarja őket. Kergettek és öldöstek titeket a Széír-hegytől egészen Hormáig. Amikor hazatértek a megmaradt harcosok, mindannyian sírtatok az Örökkévaló előtt, de ő nem hallgatott rátok. Így táboroztunk Kádésban hosszú ideig. Ezután visszafordultunk, és elindultunk a sivatagon keresztül, a Vörös-tenger felé vezető úton — ahogy az Örökkévaló megparancsolta nekem. Hosszú ideig csak ide-oda vándoroltunk Széír hegyes vidékén. Majd szólt hozzám az Örökkévaló: „Mózes, eleget vándoroltatok Széír hegyei között, most már forduljatok észak felé! De figyelmeztesd népedet, hogy most át kell vonulniuk Széír vidékén, amely rokonaiknak, Ézsau leszármazottjainak, az edomiaknak országa. Ők félnek tőletek, de jól jegyezzétek meg, hogy nem szabad összeütközésbe kerülnötök velük! Az ő országukból nem adok nektek egy talpalatnyit sem, mert azt az egész vidéket — Széír hegyeit — Ézsaunak és utódainak adtam. Ha élelemre vagy vízre van szükségetek, pénzért vegyetek tőlük! Emlékezzetek rá, hogy mindenben veletek voltam, és gondot viseltem rátok az elmúlt 40 évben, amíg ebben a nagy pusztaságban vándoroltatok, és semmiben nem szenvedtetek hiányt!” Azután elvonultunk rokonainknak, Ézsau utódainak országa mellett, akik Széír hegyvidékén laknak. Letértünk arról az útról, amely Élatból és Ecjón-Geberből a Jordán völgyébe vezet. Azt az utat választottuk, amely Moáb sivataga felé vezet. Akkor az Örökkévaló ismét szólt hozzám: „Vigyázzatok! Ne ingereljétek haragra Moáb lakóit! Ne harcoljatok velük! Az ő országukból sem adok nektek egy talpalatnyit sem, mert Ar városát és annak környékét Lót utódainak adtam!” Korábban az émiek nagy törzse lakott Moáb jelenlegi területén. Az émiek erősek és magas termetűek voltak — olyanok, mint Anák utódai. A moábiak émieknek hívták őket, míg mások refáiaknak nevezték ezt a törzset és Anák törzsét is. Széírben azelőtt a hóriak népe lakott, akiket Ézsau utódai elpusztítottak vagy kiűztek onnan, majd a helyükre telepedtek. Úgy bántak velük, mint Izráel népe azokkal a törzsekkel, amelyek korábban azon a földön laktak, amelyet az Örökkévaló Izráelnek adott. Ezt mondta nekünk az Örökkévaló: „Induljatok el, és keljetek át a Zered-patakon!” Tehát átkeltünk a patak völgyén. Éppen 38 évig tartott, amíg Kádés-Barneából eljutottunk a Zered-patakig. Ez idő alatt kipusztult a hadköteles férfiak egész nemzedéke a táborból, ahogy azt az Örökkévaló esküvel megígérte. Bizony, az Örökkévaló maga is azon volt, hogy ezeket a férfiakat mind egy szálig kipusztítsa a nép közül. Amikor ezek közül az utolsó is meghalt, az Örökkévaló ezt mondta nekem: „Mózes, ma keljetek át Moáb határán Ar városa mellett! Ammon népének területe mellett haladjatok tovább. De vigyázzatok, ne ingereljétek haragra az ammoniakat! Ne harcoljatok velük! Az ő országukból sem adok nektek egy talpalatnyi földet sem, mert ezt Lót utódainak adtam!” [20-21] Ezt a területet korábban a refáiak földjének nevezték, mert ez a népes törzs lakott ott. Ezek erősek és magas termetűek voltak — olyanok, mint Anák utódai. De az Örökkévaló kipusztította őket, az ammoniak elfoglalták földjüket, és a helyükre telepedtek. A refáiak népét az ammoniak zunzummiaknak nevezték. *** Hasonlóképpen bánt velük is az Örökkévaló, mint a hóriak törzsével, akiket szintén kiirtott a Széír-hegységből, és a helyükre Ézsau utódait telepítette. Ézsau népe, az edomiak ma is ott laknak. Ugyanez történt az avviak törzsével is, akik valamikor kisebb településekben laktak, azon a vidéken, ahol ma Gáza városa áll. A Kréta szigetéről érkező filiszteusok elpusztították az avviakat, és a helyükre telepedtek. Ezután mondta az Örökkévaló: „Induljatok útnak, és keljetek át az Arnón-patakon! Nézzétek, kezetekbe adom Szihónt, az emóriak királyát, aki Hesbónban uralkodik. Támadjátok meg, és győzzétek le seregével együtt! Nektek adom Szihón egész országát, tehát foglaljátok el és vegyétek birtokba! Ettől a naptól fogva a föld minden nemzete félni és rettegni fog tőletek, mert én bocsátom rájuk a félelmet. Ha csak híreteket hallják, máris megrémülnek és reszketnek!” Amikor még Kedémót pusztájában táboroztunk, követeket küldtem Szihón királyhoz Hesbónba ezzel a békés szándékú üzenettel: „Kérlek, engedd meg nekünk, hogy békességgel átvonuljunk országodon! Az országútról le sem térünk, csupán keresztülmegyünk ezen a vidéken. [28-29] Ami az élelmet és a vizet illeti, megfizetjük, amit adsz nekünk. Így bántak velünk az edomiak, Ézsau leszármazottjai is, akik a Széír-hegységben laknak és a moábiak is, akik Ar vidékén élnek. Csak engedd meg, hogy gyalogosan átvonuljunk! Mert nem veled van dolgunk, hanem a Jordánon túlra igyekezünk, arra a földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nekünk.” *** De a király nem engedett kérésünknek, mert Istenünk, az Örökkévaló megkeményítette a király szívét, hogy megmakacsolja magát, és így Izráel legyőzhesse Szihónt és elfoglalja országát. Így is történt. Akkor az Örökkévaló így szólt hozzám: „Mózes, lásd, elhatároztam, hogy kiszolgáltatom neked Szihónt és országát! Indulj hát, és vedd birtokba a földjét!” Így is történt. Amikor Szihón király a seregével felvonult ellenünk Jahac közelében, hogy megütközzön Izráellel, Istenünk, az Örökkévaló kezünkbe adta őket. Legyőztük Szihónt és fiait, egész seregükkel együtt, majd elfoglaltuk összes városaikat, és azoknak lakosait mind egy szálig kiirtottuk. Nem hagytunk életben egy lelket sem, még az asszonyokat és gyerekeket is megöltük. Csak a nyájakat és csordákat tartottuk meg, és a városokból a zsákmányt. Az Arnón-patak melletti Aróér városától kezdve Gileádig minden várost elfoglaltunk, egyik sem tudott ellenállni seregünknek, mert Istenünk, az Örökkévaló kiszolgáltatta őket nekünk. Azonban nem közeledtünk sem az ammoniak országához, sem a Jabbók-patak partjához, sem a hegyeken épült városokhoz, ahogyan Istenünk, az Örökkévaló megparancsolta. Mózes így folytatta: Ezek után a Básánba vivő útra tértünk. De Óg, Básán királya Edrei mellett utunkat állta: hadseregével kivonult ellenünk. Akkor az Örökkévaló szólt hozzám: „Ne féljetek tőlük, Mózes, mert Ógot és egész seregét is kezetekbe adtam. Sőt a földjüket is nektek adom. Úgy bánjatok el velük, ahogyan az emóri Szihónnal, Hesbón királyával és seregével!” Így is történt: az Örökkévaló győzelmet adott nekünk Óggal, Básán királyával és seregével szemben. Addig harcoltunk velük, amíg egy sem maradt életben közülük. Azután elfoglaltuk Óg országának összes városát, egyet sem hagytunk meg nekik. Összesen hatvan fallal körülkerített városukat foglaltuk el Argób vidékén. Pedig ezeket a városokat nagyon megerősítették. Magas falaik, erős kapuik és záraik voltak. A városok körül számos falut is elfoglaltunk. Valamennyit elpusztítottuk, lakosaikkal együtt — még az asszonyokat és gyerekeket sem kíméltük. Úgy bántunk velük, mint Szihónnal, Hesbón királyával és annak országával. A nyájakat és csordákat azonban nem pusztítottuk el, hanem zsákmányként megtartottuk. Ugyancsak zsákmányt szereztünk az elfoglalt városokból is. Így foglaltuk el azt a földet az emóriak két királyától, Szihóntól és Ógtól, akiknek országai a Jordán keleti oldalán feküdtek, az Arnón-patak és a Hermón-hegy között. (A szidóniak Szirjónnak, az emóriak pedig Szenírnek nevezik a Hermón-hegyet.) Elfoglaltuk az összes várost a síkságon, meg Gileádot és Básánt, egészen Szalkáig és Edreiig, amelyek korábban Óg királyságához tartoztak. A refái törzsből Óg, Básán királya volt az utolsó — vele halt ki az óriásoknak ez a törzse. Rabbá városában az ammoniak földjén ma is látható Óg vasból készült hatalmas ágya, amely 8 könyök hosszú és 4 könyök széles, a közönséges könyökkel mérve. Mózes így folytatta: Ezek után birtokba vettük azt a területet, amelyet Szihóntól elvettünk. Ezt a földet és a rajta lévő városokat Rúben törzsének és Gád törzsének adtam. Ez a terület északon Aróér városánál kezdődik, az Arnón-patak völgyéig terjed, és magában foglalja Gileád déli részét is. Gileád többi részét és egész Básánt Manassé törzse felének adtam. Ez a terület korábban Óg országa volt. (Argób és Básán egész vidékét korábban a refáiak földjének nevezték.) Jáír, Manassé fia elfoglalta Argób egész vidékét, egészen a gasúri és maakái határig. Az elfoglalt területen lévő városokat Jáír a saját nevéről nevezte el „Jáír falvainak”. Így is nevezik azokat mind a mai napig. Gileád északi felét Mákírnak adtam. Rúben törzsének és Gád törzsének adtam azt a részt, amely Gileádtól az Arnón-patakig terjed. Tehát déli határuk az Arnón, az északi pedig a Jabbók-patak, amely egyúttal Ammon országának határa. Ennek a három törzsnek a birtokát nyugatról a Jordán határolja a Kinneret-tó (Galileai-tó) és a Sós-tenger (Holt-tenger) között, kelet felé pedig területük a Piszgá-hegy lábáig terjed. Miután ez a három törzs birtokba vette a maga területét, ezt parancsoltam a férfiaknak: Istenünk, az Örökkévaló nektek már megadta, hogy birtokba vehettétek a saját földeteket a Jordán innenső, keleti oldalán. Ti azonban ne álljatok meg itt, hanem testvéreitekkel, Izráel többi törzsével együtt keljetek át a Jordán túlsó partjára! Sőt, ti haladjatok a sereg élén teljes fegyverzetben. Asszonyaitok és gyermekeitek azonban maradjanak itt, ezekben a városokban, amelyeket nektek adtam. Tudom, hogy nagy nyájaitok és csordáitok vannak, azok is maradjanak itt. Amikor Istenünk, az Örökkévaló majd testvéreiteknek is birtokába adja a Jordánon túl, a nyugati oldalon azt a földet, ahol letelepedhetnek — ahogyan nektek megadta — akkor mindegyikőtök térjen vissza családjához, a saját birtokára. Józsuénak is meghagytam: Saját szemeddel láttad, hogyan bánt el Istenünk, az Örökkévaló az emóriak két királyával és seregeikkel! Ezt jól vésd emlékezetedbe, mert az Örökkévaló így fog bánni mindazokkal a királyságokkal, amelyeket el kell majd foglalnod! Ne féljetek hát tőlük, mert Istenünk, az Örökkévaló harcol értetek! Abban az időben így könyörögtem az Örökkévalónak: Uram, Istenem! Éppen csak elkezdted megmutatni szolgádnak, milyen hatalmas vagy, és milyen csodálatosak tetteid! Nincs más isten rajtad kívül égen-földön, aki ilyen hatalmas dolgokat tehetne! Senki sincs hozzád mérhető! Kérlek, engedd meg, hogy én is átkelhessek a Jordánon! Hadd lássam azt a szép és jó földet, a hegyvidéket, amely a túloldalon fekszik! Hadd lássam meg a Libanon hegyeit! De az Örökkévaló annyira megharagudott rám miattatok, hogy nem hallgatta meg könyörgésemet, hanem így válaszolt: „Mózes, elég volt! Erről egy szót se többet! Menj föl a Piszgá-hegy tetejére, és onnan nézd meg a földet minden irányban! A saját szemeddel láthatod, de oda nem mész be, s a Jordánon sem kelhetsz át. Józsuét azonban biztasd, bátorítsd, és adj neki parancsokat, mert ő vezeti át a népet a Jordán túlsó oldalára. Az ő feladata lesz, hogy Izráel népét valóságosan is annak a földnek a birtokosává tegye, amelyet te csak látni fogsz.” Ezután egy ideig még ott maradtunk a völgyben, Bét-Peórral szemben. Azután Mózes így folytatta: Izráel, kövesd azokat a tanításokat és rendelkezéseket, amelyekre tanítalak titeket! Engedelmeskedj azoknak, hogy élhess, és birtokba vehesd azt a földet, amelyet őseitek Istene, az Örökkévaló ad nektek! Ahhoz, amit parancsoltam nektek, semmit ne tegyetek hozzá, de el se vegyetek belőle! Engedelmeskedjetek Istenünk, az Örökkévaló parancsainak, amelyeket parancsolok nektek! Mindannyian szemtanúi voltatok, mit tett az Örökkévaló azokkal a rokonaitokkal, akik Baált imádták a Peór-hegyen. Láttátok, hogy őket az Örökkévaló kipusztította közületek. Ti pedig, akik ragaszkodtatok Istenetekhez, az Örökkévalóhoz, megmaradtatok, és ma is éltek. Megtanítottalak benneteket azokra a törvényekre és rendelkezésekre, amelyeket Istenünk, az Örökkévaló parancsolt nekem. Ezekhez ragaszkodjatok és igazodjatok, amikor bementek arra a földre, hogy birtokba vegyétek. Tartsátok hát szemetek előtt, és ezek szerint éljetek, mert bölccsé és értelmessé tesznek titeket a környező nemzetek szemében! Amikor ők majd tudomást szereznek ezekről a törvényekről, azt fogják mondani: „Ez a nagy nép valóban bölcs és értelmes nemzet!” Gondoljátok csak meg: Van-e még egy olyan nemzet, amelyhez annyira közel lennének istenei, mint Istenünk, az Örökkévaló mihozzánk, amikor segítségért kiáltunk hozzá? Bizony, nincs a földön még egy nemzet — ha még oly hatalmas is — amelynek olyan igazságos törvényei és rendelkezései lennének, mint ez az egész törvény és tanítás, amelyet elétek helyezek! Vigyázzatok hát magatokra egész életetekben, hogy soha el ne felejtsétek, amit saját szemetekkel láttatok és fületekkel hallottatok! Sőt, tanítsátok arra gyermekeiteket és unokáitokat is! Emlékezzetek arra, amikor Istenetek, az Örökkévaló előtt álltatok a Hóreb-hegy lábánál, ahol az Örökkévaló azt mondta nekem: „Gyűjtsd össze elém a népet, hogy mindannyian hallják szavamat, féljenek és tiszteljenek egész életükben, és tanítsák meg erre utódaikat is!” Akkor közelebb jöttetek a hegyhez, és a lábánál megálltatok. A hegy tűzben égett, amelynek lángja az eget érte, körülötte pedig sűrű felhők és sötétség borított be mindent. Azután az Örökkévaló szólt hozzátok a tűz közepéből. Hallottátok a hangját, de semmiféle alakot nem láttatok. Csak a hangját hallottátok! Kijelentette nektek a Tíz Igét, amely szerint Szövetséget kötött veletek. Ezt a Tíz Igét fel is írta két kőtáblára. Megparancsolta nektek, hogy őrizzétek meg ezt a Szövetséget, és engedelmeskedjetek a Tíz Igének. Ugyanakkor az Örökkévaló rám bízta, hogy tanítsalak meg titeket törvényeire és rendelkezéseire, hogy azok szerint éljetek a földön, amikor majd bementek, hogy azt birtokba vegyétek. Nagyon vigyázzatok, és őrizzétek meg magatokat! Emlékezzetek rá, hogy amikor az Örökkévaló szólt hozzátok a Hóreb-hegyen égő tűzből, nem láttatok semmiféle alakot, vagy formát! Azért volt ez így, hogy soha ne vetemedjetek arra, hogy valamilyen bálványt készítsetek magatoknak! Ne készítsetek semmiféle bálványszobrot, se férfi, se asszony formájút, se olyat, amely valamilyen szárazföldi állathoz, égi madárhoz, csúszómászóhoz, vagy víziállathoz hasonló! Ugyancsak vigyázzatok magatokra, hogy amikor felnéztek az égre, és látjátok a Napot, a Holdat és a csillagokat — az ég seregét —, el ne csábítsanak benneteket, hogy azokat imádjátok, és előttük boruljatok le! Azokat Istenünk, az Örökkévaló a földön élő többi nemzeteknek hagyta. Számotokra azonban tilos ezeket imádni. Titeket az Örökkévaló kihozott Egyiptomból, hogy saját népévé legyetek, és ez így is van mind a mai napig. Olyan ez, mintha tüzes vaskohóból ragadott volna ki titeket. [21-22] Nekem ezen a földön kell meghalnom, nem kelhetek át veletek együtt a Jordánon, mert az Örökkévaló miattatok megharagudott rám. Meg is esküdött, hogy nem mehetek be arra a jó és termékeny földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló nektek ad örökségül. Ti azonban át fogtok kelni a Jordán túlsó partjára, és birtokba veszitek azt a jó és termékeny földet. *** Vigyázzatok, meg ne feledkezzetek Istenünk, az Örökkévaló Szövetségéről, amelyet veletek kötött! Soha ne készítsetek magatoknak semmiféle bálványszobrot, mert ezt szigorúan megtiltotta Istenünk, az Örökkévaló, aki haragjában úgy pusztít, mint az emésztő tűz! Bizony, az Örökkévaló féltékenyen szeret bennünket, és nem tűri el, hogy rajta kívül más istent imádjunk! Eljön az idő, amikor majd gyermekeiteknek is születnek gyermekeik, és már hosszú ideje laktok majd azon a földön. Akkor majd arra vetemedtek, hogy bálványszobrokat készítsetek magatoknak, s ezzel haragra fogjátok ingerelni Istenünket, az Örökkévalót, mert ő gyűlöli ezt a gonoszságot. Az ég és a föld a tanúm, hogy előre megmondtam nektek: ha ezt teszitek, hamar kipusztultok arról a földről, amelyre a Jordánon átkelve még csak ezután fogtok bemenni! Ha bálványokat fogtok imádni, nem maradhattok azon a földön, hanem egészen kipusztultok onnan! Az Örökkévaló szét fog szórni titeket a nemzetek közé, de csak kevesen maradtok meg! A száműzetésben pedig kénytelenek lesztek emberi kéz alkotta fa- és kőbálványokat szolgálni, amelyek nem látnak, nem hallanak, nem esznek és nem szagolnak. De ha a száműzetésben majd újra Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz fordultok, és teljes szívvel-lélekkel keresitek, akkor meg is találjátok őt. Amikor ez az idő eljön, és látjátok, hogy mindezek a dolgok beteljesednek, és nagyon szorongatott helyzetben lesztek, akkor majd visszatértek Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, és akkor majd valóban engedelmeskedni fogtok szavának! Mert Istenünk, az Örökkévaló irgalmas, és nem felejtkezik el rólatok végképpen! Szövetségét sem töri meg, amelyet őseinkkel kötött, és esküvel megerősített. Kutassátok csak a régi idők történeteit, mióta Isten a földet megteremtette! Kutassátok át ezeket kelettől nyugatig! Történt-e valaha olyan hatalmas esemény, mint velünk? Hallotta-e valaha Isten hangját a tűzből bárki is úgy, ahogy ti? Bizony, ti hallottátok Isten hangját, mégis életben maradtatok! De olyan sem történt még soha, hogy Isten kiválasztott volna magának egy népet a nemzetek közül. Velünk pedig éppen ezt tette! Saját szemetekkel láttátok, hogy Istenünk, az Örökkévaló hogyan szabadított ki bennünket Egyiptomból sok-sok hatalmas tettével, jelekkel és csodákkal, próbatételek és harcok által! Bizony, megmutatta hatalmát és erejét azokban a rettenetes csapásokban, amelyeket mindannyian láttunk! Mindezt azért mutatta meg nekünk, hogy örökre emlékezetünkbe vésse: az Örökkévaló az Isten — és nincs más isten rajta kívül! Az Örökkévaló az égből szólt hozzátok, hogy tanítson benneteket. A földön pedig hatalmas tüzet mutatott, amelyből szavát hallottátok. Mivel az Örökkévaló nagyon szerette őseinket, ezért választotta ki magának utódaikat, és ő maga hozott ki minket Egyiptomból nagy hatalmával. Ezért űz ki előletek olyan nemzeteket, amelyek nagyobbak és erősebbek nálunk, és ezért adja nekünk a földjüket. Bizony, ezeket a napokat éljük! Bizony, be is visz titeket oda, és örökölni fogjátok azt a földet! Tudd meg hát, és vésd jól a szívedbe, hogy az Örökkévaló az egyetlen igaz Isten fönn az égben és itt lenn a földön egyaránt! Nincs isten rajta kívül, nincs senki más! Ezért gondosan őrizzétek meg rendelkezéseit, parancsait és törvényeit, amelyeket ma parancsolok nektek, mert csak akkor lesz jó dolgotok, és gyermekeiteknek is. Csak akkor birtokolhatjátok sokáig azt a földet, amelyet Istenünk, az Örökkévaló örökre nektek adott. Ezután Mózes kijelölt három várost a Jordán keleti partján, hogy aki véletlenül embert öl, az oda menekülhessen a bosszú elől. De csak akkor, ha nem volt haragosa annak, akit véletlenül megölt. Ha tehát az illető ezekbe a menedékvárosokba menekül, akkor biztonságban élhet. Ez a három város a következő: Becer, a pusztában, a fennsíkon, Rúben törzsének területén, Rámót, Gileádban, Gád törzsének területén és Gólán, Básánban, Manassé törzsének területén. [44-45] Itt következik az a Törvény, amelyet Mózes adott át Izráel népének. Ezeket a tanításokat, törvényeket, szabályokat, határozatokat, rendelkezéseket és parancsokat Mózes mondta Izráel népének. Ez akkor történt, amikor már kijöttek Egyiptomból, *** és a Jordán keleti partján észak felé haladva megérkeztek abba a völgybe, amely Bét-Peórral szemben fekszik. A Jordán keleti partján korábban az emóriak országa volt, akiknek egyik királya, Szihón, Hesbónban uralkodott. Szihónt és seregét azonban Mózes vezetésével Izráel népe legyőzte, és országát elfoglalta. Hasonlóképpen legyőzték Ógot, az emóriak másik királyát, aki Básánban uralkodott, és az ő országát is elfoglalták. Az Izráel által elfoglalt terület az Arnón-patak melletti Aróér városától észak felé egészen a Hermón-hegységig terjed, és magában foglalja a Jordán egész völgyét a Holt-tengerig és a Piszgá-hegy lábáig. Mózes összehívta Izráel egész népét, és így szólt hozzájuk: Izráel népe! Hallgasd meg figyelmesen a törvényeket és parancsokat, amelyeket ma nektek mondok! Jól jegyezzétek meg ezeket, és azok szerint éljetek. Istenünk, az Örökkévaló szövetséget kötött népünkkel a Hóreb-hegynél. De nemcsak őseinkkel kötötte azt a szövetséget, hanem velünk is, akik ma élünk, és itt összegyűltünk! Igen, szemtől szembe beszélt veletek az Örökkévaló, a Hóreb-hegyen égő tűz közepéből szólt hozzátok. Ti azonban féltetek a tűztől, és nem mentetek fel a hegyre. Ezért én mentem fel, és én álltam az Örökkévaló és közöttetek, hogy közvetítsem nektek, amit az Örökkévaló mond. Ő pedig így szólt hozzátok a tűzből: „Izráel népe! Én vagyok Istened, az Örökkévaló, aki kiszabadítottalak Egyiptomból, a rabszolgaság házából. Rajtam kívül ne imádj más isteneket! Ne készíts magadnak semmilyen bálványt — se az égben, se a földön, se a vizekben lévők mintájára! A bálványok előtt meg ne hajolj, ne imádd azokat! Mivel én, az Örökkévaló, a te Istened, féltékenyen szerető Isten vagyok, ha elutasítasz engem, megbüntetlek téged, sőt, utódaidat is, egészen a harmadik vagy negyedik nemzedékig. De hűséges szeretettel bánok azokkal, akik szeretnek engem és engedelmeskednek parancsaimnak, sőt, utódaikkal is így bánok ezer nemzetségen keresztül. Ne használd Istened, az Örökkévaló nevét üres ígéretek megerősítésére, vagy más rossz célra! Ha mégis megteszed, azt nem fogom büntetés nélkül hagyni! Tartsd meg a szombati nyugalom napját, és az Örökkévalónak szenteld azt — ahogy Istened, az Örökkévaló parancsolta! Hetente hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat, de a hetedik nap legyen a nyugalom napja, amely az Örökkévalóé, Istenedé. Ezen a napon ne végezz semmiféle munkát, és ne is végeztess se a gyermekeiddel, se a béreseiddel, se a közöttetek lakó idegenekkel, se a rebszolgáiddal, sőt, a háziállataiddal se. Gondod legyen rá, hogy akik neked szolgálnak, azok is ugyanúgy pihenhessenek, mint te magad! Emlékezz rá, hogy te is szolga voltál Egyiptomban, de Istened, az Örökkévaló kihozott onnan nagy hatalommal és erővel. Ezért parancsolja Istened, az Örökkévaló, hogy a szombati nyugalom napját tartsd meg. Tiszteld apádat és anyádat, ahogy Istened, az Örökkévaló megparancsolta, s akkor hosszú ideig élhetsz és jó dolgod lesz azon a földön, amelyet Istened, az Örökkévaló ad neked! Ne gyilkolj! Ne kövess el házasságtörést! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan embertársad ellen! Ne kívánd meg más feleségét! Ne kívánd magadnak más házát, földjét, szolgáját, szolgálóját, szarvasmarháját, szamarát — semmit, ami más tulajdona!” Ezek és csak ezek azok a parancsok, amelyeket az Örökkévaló mondott hangos szóval Izráel közösségének a hegyen égő tűz közepéből, amelyet felhők és sűrű sötétség vett körül. Azután ő maga írta fel ezeket két kőtáblára, amelyeket átadott nekem. Ti pedig, amikor hallottátok az Örökkévaló szavát a sötétségből és a tűzből — mert az egész hegy tűzben égett — odajöttetek hozzám. Törzseitek vezetői, a többi vezetőkkel együtt, az egész nép nevében ezt mondták nekem: „Istenünk, az Örökkévaló megmutatta dicsőséges jelenlétét. Hallottuk a hangját a tűz közepéből. Láttuk, hogy Isten valóban maga szólt hozzánk, emberekhez, mégsem haltunk meg. De attól tartunk, ha még egyszer így kell hallgatnunk Istenünk, az Örökkévaló hangját, akkor ez a nagy tűz megemészt bennünket. Miért is haljunk meg? Hiszen nincs más rajtunk kívül, aki hallotta volna az Élő Isten hangját a tűzből, és mégis életben maradt! Arra kérünk, Mózes, hogy egyedül csak te menj közel az Örökkévalóhoz, Istenünkhöz, és hallgasd meg, amit mond! Azután majd beszéld el nekünk is, mi pedig mindent úgy fogunk tenni, ahogyan ő parancsolja”. Amikor az Örökkévaló ezt meghallotta, így szólt hozzám: „Hallottam, amit a nép mondott. Helyesen tették, hogy ezt mondták. Bárcsak mindig megmaradna szívükben ez az istenfélelem! Bárcsak mindig így tisztelnének és félnének engem, és engedelmeskednének parancsaimnak! Akkor mindig jó dolguk lenne nekik is, utódaiknak is. Mondd meg hát nekik, hogy menjenek vissza a sátraikba. Te pedig, Mózes, állj ide mellém! Elmondom neked mindazokat a törvényeket, parancsokat és rendelkezéseket, amelyekre meg kell tanítanod a népet. Ők pedig engedelmeskedjenek, és ehhez tartsák magukat, amikor majd bemennek arra a földre, amelyet adok nekik.” Izráel népe — folytatta Mózes —, gondosan ügyeljetek arra, hogy mindenben aszerint járjatok el, ahogyan Istenünk, az Örökkévaló parancsolta! Ne térjetek el attól se jobbra, se balra! Azon az úton járjatok, amelyet az Örökkévaló kijelölt számotokra, hogy jó dolgotok legyen, és hosszú ideig élhessetek azon a földön, amelyet birtokba fogtok venni. Ezek a törvények, parancsok és rendelkezések, amelyekről azt mondta Istenünk, az Örökkévaló, hogy ezekre tanítsalak benneteket. Ezekhez igazítsátok az életeteket azon a földön, amelyre bementek, hogy birtokba vegyétek. Ezekből tanuljátok meg, hogy tiszteljétek és féljétek az Örökkévalót, Isteneteket — ti is, gyermekeitek is, meg az ő utódaik is mind. Tartsátok meg törvényeit és parancsait, amelyeket tőlem hallotok, hogy hosszú ideig élhessetek! Figyeljetek hát rám, Izráel népe! Engedelmesen kövessétek az Örökkévaló tanítását, hogy jó dolgotok legyen, és megsokasodjatok azon a tejjel-mézzel folyó földön, ahogy őseink Istene, az Örökkévaló megígérte. Halld hát Izráel népe! Az Örökkévaló a mi Istenünk. Az Örökkévaló az egyetlen Isten. Izráel, szeresd az Örökkévalót, Istenünket, teljes szívvel-lélekkel és minden erőddel! Jól véssétek a szívetekbe, és gondosan őrizzétek meg, amit most parancsolok nektek! De gyermekeiteknek is véssétek a szívébe és elméjébe! Tanítsátok őket, újra meg újra beszéljetek ezekről a parancsokról nekik, amikor otthon ültök, vagy úton jártok, amikor lefekszetek, s amikor fölkeltek! Kössétek ezeket az igéket a karotokra, hogy emlékeztessenek! Kössétek a homlokotokra, hogy el ne felejtsétek! Írjátok föl ezeket házaitok ajtófélfáira és kapuitokra! Istenünk, az Örökkévaló megígérte őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak, hogy nektek adja azt a földet, amelyre most bevisz titeket. Mindazt a nagy gazdagságot, amely ott található, nektek fogja adni: nagy és virágzó városokat, amelyeket mások építettek, lakóházakat, telve mindenféle értékkel, amelyeket nem ti szereztetek, víztároló ciszternákat, amelyek készítésével nem ti fáradoztatok, szőlőskerteket és olajfa-ültetvényeket, amelyeket mások telepítettek. Akkor majd minden tekintetben bőségben és megelégedettségben élhettek. De jól vigyázzatok! Nehogy a bőség és a jólét közepette elfelejtkezzetek az Örökkévalóról, aki kihozott benneteket Egyiptomból, a szolgaság házából! Akkor is, ott is tiszteljétek és féljétek Istenünket, az Örökkévalót! Egyedül csak őt szolgáljátok, és csak az ő nevére esküdjetek! Ne forduljatok más istenekhez, ne kövessétek azokat az idegen isteneket, akiket a körülöttetek lakó nemzetek imádnak, mert Istenünk, az Örökkévaló — aki közöttünk lakik — féltékenyen szerető Isten! Ha mégis más istenekhez pártoltok, Istenünk, az Örökkévaló haragja fellángol ellenetek, és eltöröl titeket a föld színéről! Ne tegyétek próbára Istenünk, az Örökkévaló türelmét — ahogyan Masszában tettétek! Gondosan és lelkiismeretesen tartsátok meg Istenünk, az Örökkévaló parancsait, tanításait és rendelkezéseit, amelyeket közölt veletek! Azt tegyétek, amit az Örökkévaló jónak és helyesnek tart, hogy jó dolgotok legyen. Így majd bemehettek, és birtokba vehetitek azt a jó és termékeny földet, amelyet az Örökkévaló esküvel ígért őseinknek. Az Örökkévaló fogja előletek kiűzni arról a földről minden ellenségeteket — úgy, ahogy azt megígérte. Gyermekeitek majd megkérdezik tőletek: „Miért adta nekünk Istenünk, az Örökkévaló ezeket a törvényeket, parancsokat és rendelkezéseket?” Akkor ezt válaszoljátok: „Tudd meg, fiam, hogy mi rabszolgasorban éltünk Egyiptomban. A fáraót kellett szolgálnunk. De az Örökkévaló kiszabadított bennünket onnan nagy hatalmával, az egyiptomiakat és országukat pedig szörnyű csapásokkal sújtotta. A szemünk láttára vitt véghez nagy jeleket és csodákat Egyiptomban, még a fáraó családjában és udvarában is. Az Örökkévaló kihozott bennünket onnan, hogy bevezessen erre a földre, és azt nekünk adja, mert ezt esküvel ígérte őseinknek. Azután az Örökkévaló megparancsolta nekünk, hogy engedelmeskedjünk törvényeinek és kövessük tanításait — így tiszteljük és féljük őt. Akkor lesz jó dolgunk, és éltet bennünket — ahogy ez ma is van. Ha tehát gondosan megőrizzük Istenünk, az Örökkévaló összes tanítását és rendelkezését — ahogy ezt megparancsolta nekünk —, akkor ez által válunk elfogadhatóvá Istenünk, az Örökkévaló számára.” Mózes így folytatta: Istenünk, az Örökkévaló majd bevisz titeket arra a földre, amelyet most készültök birtokba venni, és kiűzi előletek az ott lakó nemzeteket: hettitákat, girgásiakat, emóriakat, kánaániakat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat. Az Örökkévaló kiszolgáltatja nektek ezt a hét nemzetet, annak ellenére, hogy nagyobbak és erősebbek nálatok, ti pedig le fogjátok győzni őket. Akkor mindenestől irtsátok ki ezeket a nemzeteket! Ne kegyelmezzetek közülük senkinek! Ne kössetek szövetséget velük! *** Ne házasodjatok össze velük: se fiaitoknak ne szerezzetek feleséget az ő leányaik közül, se leányaitokat ne adjátok férjhez az ő fiaikhoz! Ha mégis megtennétek, akkor az idegen feleségek fiaitokat el fogják fordítani az Örökkévalótól, és más isteneket fognak imádni. Akkor pedig az Örökkévaló haragja fellángol, és hamar elpusztít benneteket! Hanem így bánjatok velük: az idegen istenek oltárait romboljátok le, szent oszlopaikat döntsétek le és törjétek össze, szent fáikat vágjátok ki, és faragott bálványaikat égessétek el. Ti az Örökkévalónak, Istenünknek különválasztott népe vagytok! Ő választott ki benneteket a földön élő összes nemzet közül, hogy népévé, saját tulajdonává legyetek. Az Örökkévaló nem azért szeret titeket, mintha a többi nemzeteknél nagyobb nép lennétek, hiszen a legkisebbek közé tartoztok! Mivel az Örökkévaló szeret titeket, és mivel meg akarta tartani esküjét, amelyet őseinknek tett, azért választott ki benneteket. Ezért hozott ki minket Egyiptomból nagy hatalmával. Ezért szabadított ki Egyiptom királya, a fáraó hatalmából, és ezért váltott ki a szolgaságból. Teljes bizonyossággal tudd meg hát, hogy Istenünk, az Örökkévaló, az egyetlen igaz Isten! Hűséges Isten ő, aki megtartja a szövetséget, és hűséges szeretettel bánik azokkal, akik szeretik őt, és engedelmeskednek parancsainak — sőt még ezeknek az utódaival is, ezer nemzetségen keresztül. De megbünteti és elpusztítja azokat, akik gyűlölik őt. Bizony, nem késik a büntetéssel, hanem megbünteti őket. Tartsátok meg hát ezeket a törvényeket, tanításokat és rendelkezéseket, amelyeket ma parancsolok nektek! Ha engedelmeskedtek, és ezekhez igazodva éltek, akkor Istenünk, az Örökkévaló is megtartja veletek kötött szövetségét, és hűséges szeretettel bánik veletek aszerint, ahogy azt esküvel megígérte őseinknek. Igen, akkor az Örökkévaló szeretni fog, megáld és megsokasít titeket. Megáldja gyermekeiteket és földetek termését: a búzát, a bort és az olívaolajat. Megszaporítja háziállataitokat is azon a földön, amely felől megesküdött őseiteknek, hogy nektek fogja adni. Bizony, minden más nemzetnél áldottabbak lesztek! Nem lesz közöttetek gyermektelen egyetlen férfi vagy nő sem. Állataitok között sem lesz meddő. Az Örökkévaló távol tart tőletek mindenféle betegséget. Egyet sem bocsát rátok azokból a szörnyű csapásokból és betegségekből, amelyeket Egyiptomban megismertetek — sőt, inkább ellenségeiteket sújtja majd azokkal. Azokat a nemzeteket, amelyeket Istenünk, az Örökkévaló kiszolgáltat nektek, teljesen pusztítsátok el! Ne könyörüljetek rajtuk, ne imádjátok isteneiket, mert az csapdává lenne számotokra! De ha mégis úgy gondolnátok, hogy azok a nemzetek erősebbek nálatok, és kétségeitek támadnának, hogy hogyan űzhetnétek el őket, jusson eszetekbe, hogyan bánt el Istenünk, az Örökkévaló egész Egyiptommal és a fáraóval! Ne féljetek hát azoktól a népektől! Emlékezzetek a súlyos egyiptomi csapásokra, a jelekre és csodákra, az Örökkévaló hatalmának nagy megnyilvánulásaira, amelyek által kihozott bennünket Egyiptomból! Ugyanígy fog elbánni az Örökkévaló a többi nemzettel is — ne félj hát tőlük! Sőt, Istenünk, az Örökkévaló még azokra az ellenségeitekre is rettenetes félelmet bocsát, akik elmenekülnek és elrejtőznek előletek, és őket is elpusztítja. Ne rémüljetek hát meg tőlük, mert velünk van Istenünk, az Örökkévaló, a nagy és rettenetes Isten! Bizony, kipusztítja az Örökkévaló azokat a nemzeteket előletek, de csak fokozatosan. Nem űzheted el mindet egyszerre, mert akkor túlságosan elszaporodnának a vadállatok erdőn-mezőn. Kiszolgáltatja neked azokat a nemzeteket, és végleg eltörli őket: kipusztítjátok őket mind egy szálig. Királyaikat is kezetekbe adja, s még emlékezetüket is eltörlitek a földről. Senki nem tud ellenállni nektek — mindegyiket végleg kipusztítjátok. Akkor teljesen romboljátok le isteneik bálványait, és égessétek el azokat! Ne kívánjátok meg a bálványszobrokon lévő aranyat, ezüstöt — ne zsákmányoljátok magatoknak még azt se, különben még csapdába ejtenének benneteket! Utálatosak és gyűlöletesek azok a bálványok Istenünk, az Örökkévaló számára mindenestül! Azokat a bálványokat semmi szín alatt ne vigyétek be házaitokba, különben ti is átok alá kerültök, mint azok a népek! Teljes szívetekből utáljátok őket, mert átkozottak és gyűlöletesek! Maradjatok távol tőlük! Mózes így folytatta: Tartsátok meg az egész Törvényt, mindazokat, amelyeket most parancsolok nektek! Akkor birtokba vehetitek azt a földet, amelyet az Örökkévaló esküvel ígért őseiteknek, élhettek és megsokasodhattok ott. De ott is emlékezzetek arra a pusztai vándorlásra, amikor 40 évig vezetett titeket Istenünk, az Örökkévaló, hogy engedelmességre tanítson, próbára tegyen titeket, és nyilvánvalóvá tegye, mi van a szívetekben: vajon megtartjátok-e parancsait, vagy nem. Bizony, próbára tett benneteket azzal is, hogy kiéheztetett, de azután bőségesen táplált a mannával, amelyet azelőtt nem ismertetek, sőt hírét sem hallották még őseink sem. Így tanított meg arra, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Örökkévaló szájából származik. Emlékezzetek rá, hogyan gondoskodott az Örökkévaló rólunk ez alatt a 40 év alatt! Ruhánk nem kopott el, lábunk sem dagadt meg, amíg vándoroltunk. Értsétek hát meg, és vegyétek szívetekre, hogy Istenünk, az Örökkévaló úgy bánik velünk, ahogy az apa a fiával: tanít, nevel és fegyelmez bennünket! Ezért kövessétek az Örökkévaló parancsait, engedelmeskedjetek neki! Istenfélelemmel járjatok azon az úton, amelyet ő készített a számotokra! Az Örökkévaló most jó és termékeny földre visz be titeket, ahol források fakadnak a hegyekben, patakok és folyók folynak a völgyekben. Az a föld búzát és árpát terem nektek, a kertekben szőlőt, fügét és gránátalmát szüretelhettek, bőven terem ott az olajfa, sőt még mézet is találhattok. Bizony, azon a földön bővében lesztek az élelemnek, s nem fogtok szűkölködni semmiben. Ott a hegyekben vasat bányászhattok, a dombokon pedig rezet. Amikor pedig majd jóllaktok és bőségben éltek, áldjátok Istenünket, az Örökkévalót azért a jó földért, amelyet nektek adott! De vigyázzatok! El ne forduljatok Istenünktől, az Örökkévalótól! Vigyázzatok, tartsátok meg parancsait, határozatait és rendelkezéseit, amelyeket most én közvetítek nektek! Mert különben eljöhet az idő, amikor majd mindennel jóllaktok és beteltek, szép házakat építetek magatoknak, s azokban laktok, amikor háziállataitok megszaporodnak, mindenben meggazdagodtok, s még aranyotok és ezüstötök is bőségesen lesz, de elbízzátok magatokat, és elfordultok Istenünktől, az Örökkévalótól, aki kihozott bennünket Egyiptomból, a szolgaságból! El ne forduljatok tőle, mert ő vezetett minket keresztül ezen a hatalmas és rettenetes sivatagon, a mérges kígyók és skorpiók földjén, a szomjúság földjén, ahol egy csepp vizet sem találtunk. Emlékezzetek rá, hogy az Örökkévaló fakasztott nekünk vizet még a kősziklából is! Ne felejtsétek, hogy végig az úton ő táplált bennünket a mannával, amelynek hírét sem hallották őseink. Mindezt azért tette, hogy engedelmességre tanítson, próbára tegyen, és végül megáldjon bennünket mindenféle jóval. Amikor tehát bementek arra a jó földre, vigyázzatok, nehogy azt gondoljátok, hogy mindazt a jót a saját erőtökkel és kezetek munkájával szereztétek magatoknak! El ne felejtsétek, hogy Istenünk, az Örökkévaló az, aki erőt ad nektek, hogy hatalmas dolgokat vigyetek véghez! Ő pedig azért bánik veletek ilyen jól, mert ezzel teljesíti ígéretét, amelyet őseiteknek tett, amikor szövetséget kötött velük. Valójában most is így bánik veletek! De már most figyelmeztetlek benneteket, hogy ha a jövőben mégis hűtlenül elfelejtkeztek Istenünkről, az Örökkévalóról, és más isteneket imádtok és követtek, akkor elpusztultok! Bizony, akkor ti is ugyanúgy elpusztultok, mint azok a nemzetek, amelyeket majd az Örökkévaló pusztít ki előletek! Akkor veletek is ez történik, mert nem hallgattatok Isteneteknek, az Örökkévalónak szavára! Mózes így folytatta: figyelj rám, Izráel! Hamarosan átkeltek a Jordánon, hogy bemenjetek arra a földre, és kiűzzetek onnan nálatok nagyobb és erősebb nemzeteket. Megerősített városaikat elfoglaljátok, noha falaik az égig érnek. Legyőzitek azokat a nemzeteket, pedig harcosaik között vannak Anák utódai is: óriási termetű és erős vitézek — ahogyan ti is tudjátok. Róluk szokták mondani: „Ki állhat ellen Anák fiainak?” Tudjátok meg hát, hogy Istenünk, az Örökkévaló maga megy előttetek, mint pusztító tűz! Ő fogja legyőzni és elpusztítani azokat a nemzeteket, hogy ki tudjátok űzni őket arról a földről, és hamar megsemmisítsétek őket — ahogy az Örökkévaló megígérte. De jól vigyázzatok! Amikor Istenünk, az Örökkévaló kiűzi őket előletek, nehogy azt gondoljátok: „Lám, az Örökkévaló azért hozott bennünket ide és adta nekünk ezt a földet, mert megérdemeltük!” Nem! Azok a nemzetek érdemelték ki a saját gonoszságuk miatt, hogy az Örökkévaló előletek kiűzze és elpusztítsa őket! Titeket nem a saját érdemeitekért visz be oda az Örökkévaló! Nem azért adja nektek azt a földet, mintha ti jobbak és különbek lennétek másoknál, hanem azért, mert így teljesíti be ígéretét, amelyet esküvel ígért őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. Azokat a nemzeteket pedig a saját gonoszságuk miatt űzi ki előletek. Jól jegyezzétek meg tehát, hogy Istenünk, az Örökkévaló nem azért adja nektek azt a jó földet, mintha megérdemelnétek, hiszen kemény nyakú, makacs és engedetlen nép vagytok! Emlékezzetek csak vissza, hányszor haragítottátok magatokra Istenünket, az Örökkévalót a pusztában! Attól kezdve, hogy elindultunk Egyiptomból, mind a mai napig szüntelenül csak engedetlenkedtetek és lázadoztatok ellene! Már a Hóreb hegynél annyira felbosszantottátok, hogy el akart pusztítani benneteket. Akkor történt, hogy fölmentem a hegyre, hogy átvegyem az Örökkévaló kezéből azokat a kőtáblákat, amelyek szerint szövetséget kötött velünk. Ott is maradtam a hegyen 40 nap és 40 éjjel — s ezalatt semmit sem ettem vagy ittam. [10-11] Amikor a 40 nap eltelt, az Örökkévaló átadta nekem a kőtáblákat, a szövetség tábláit. Ezekre a saját ujjával írta azokat az igéket, amelyeket mondott nekünk a hegyen égő tűzből, amikor Izráel egész gyülekezete ott állt előtte. *** Akkor az Örökkévaló ezt mondta nekem: „Mózes, most kelj föl, és sietve menj le népedhez, amelyet kivezettél Egyiptomból, mert nagy bűnt követtek el. Bizony hamar letértek az útról, amelyet parancsoltam nekik. Bálványszobrot készítettek maguknak aranyból.” Még ezt is mondta az Örökkévaló: „Látom, hogy ez a nép nyakas és engedetlen! Állj félre hát az utamból, hadd pusztítsam el őket! Eltörlöm ezt a népet a föld színéről, és helyettük a te utódaidból támasztok náluk nagyobb és erősebb népet!” Akkor lejöttem a hegyről, amely tűzben égett. Kezemben hoztam a Szövetség két kőtábláját. Amikor a táborba értem, láttam, hogy bikaformájú bálványszobrot készítettetek, hogy azt imádjátok. Láttam, hogy milyen súlyosan vétkeztetek Istenünk, az Örökkévaló ellen, és hamar letértetek arról az útról, amelyet ő parancsolt számunkra. Emiatt a szemetek láttára földhöz vágtam a két kőtáblát, és összetörtem azokat. Azután ismét arccal a földre borultam az Örökkévaló előtt — úgy, mint korábban. Így feküdtem ott 40 nap és 40 éjjel, étlen-szomjan, és könyörögtem neki, hogy bocsássa meg, amit vétkeztetek ellene. Bizony, súlyos bűnt követtetek el, amikor azt tettétek, amit gyűlöl, és ezzel haragra ingereltétek őt! Én magam is megrémültem az Örökkévaló izzó haragjától és lángoló dühétől, amellyel el akart pusztítani benneteket. Ennek ellenére közbenjártam értetek. Ő pedig ismét meghallgatta könyörgésemet, és teljesítette kérésemet. Áronra is nagyon megharagudott, és őt is meg akarta ölni, de Áronért is imádkoztam akkor. Azután fogtam azt az utálatos bálványszobrot, megégettem és összemorzsoltam, amíg egészen porrá nem lett, s azután beleszórtam a patakba, amely a hegyről folyt le. Tabérában, Masszában és Kibrót-Taavában is megharagítottátok az Örökkévalót. Ugyanígy történt Kádés-Barneában is. Az Örökkévaló elküldött titeket, hogy induljatok, és foglaljátok el azt a földet, amelyet nektek adott. Ti mégis lázadoztatok Istenünk, az Örökkévaló parancsa ellen, nem hittetek neki, és nem engedelmeskedtetek szavának. Amióta csak ismerlek benneteket, mindig lázadoztatok ellene. Tehát ismét arccal a földre borultam az Örökkévaló előtt, mivel azt mondta, hogy el akar pusztítani titeket. Ott feküdtem előtte 40 nap és 40 éjjel, és így könyörögtem: Örökkévaló Isten! Kérlek, ne pusztítsd el népedet, örökségedet, amelyet nagy hatalmaddal megváltottál! Ne töröld el Izráelt, amelyet erős karoddal kihoztál Egyiptomból! Szolgáidra emlékezz: Ábrahámra, Izsákra és Jákóbra! Ne tekints ennek a népnek a bűneire, makacsságára és vétkeire! Ne mondhassák Egyiptomban, ahonnan kihoztál bennünket: „Az Örökkévaló nem volt képes bevinni őket arra a földre, amelyet megígért nekik. Bizony, az Örökkévaló megutálta ezt a népet, és csak azért hozta ki a pusztába, hogy megölje őket mind egy szálig.” Gondold meg, Örökkévaló, hogy ez a nép mégis a te néped! A te örökséged, amelyet nagy hatalmaddal és erőddel hoztál ki Egyiptomból! Mózes így folytatta: Abban az időben mondta nekem az Örökkévaló: „Mózes, készíts két új kőtáblát, hasonlókat az előbbiekhez, azután jöjj fel hozzám a hegyre! Készíts egy faládát is! Azokat az igéket, amelyek az előbbi táblákon voltak, ismét felírom az új kőtáblákra — mert az előző táblákat összetörted. Azután a táblákat helyezd el abban a faládában!” Akkor készítettem egy ládát sittim fából, és faragtam két új kőtáblát, hasonlót az előzőkhöz. Majd fölmentem a hegyre, s vittem a kőtáblákat is. Az Örökkévaló pedig újra felírta a kőtáblákra ugyanazt a tíz igét, amelyet mondott nekünk a hegyen égő tűzből azon a napon, amikor Izráel egész gyülekezete ott állt előtte. Azután kezembe adta a kőtáblákat, én pedig lejöttem a hegyről és elhelyeztem azokat a ládában, amelyet készítettem. Ott vannak most is, ahogy az Örökkévaló parancsolta nekem. Izráel népe elindult a Bené-Jaakán forrásaitól Mószérá felé. Ott halt meg Áron, és ott is temették el. Ezután helyette Eleázár, Áron fia lett az új főpap. Azután továbbmentek Gudgódba, onnan pedig Jotbátába, ahol bővizű patakok folytak. Abban az időben választotta külön az Örökkévaló Lévi törzsét, hogy az Örökkévaló Szövetségládáját hordozzák, a papi szolgálatokat ellássák, és megáldják a népet az Örökkévaló nevében. Így van ez mind a mai napig. Ezért nem kapott Lévi törzse földtulajdont örökségül, mint a többi törzs. Az Örökkévaló az ő örökségük, ahogy ezt Istenünk, az Örökkévaló mondta nekik. Mózes így folytatta: Akkor én ott maradtam a hegyen 40 nap és 40 éjjel, mint először. Az Örökkévaló pedig meghallgatta könyörgésemet ez alkalommal is. Megígérte, hogy mégsem pusztít el benneteket, hanem ezt mondta: „Kelj föl, állj a nép élére, és vezesd tovább őket, hogy bemehessenek, és birtokba vehessék azt a földet, amely felől megesküdtem őseiknek, hogy nekik adom!” Mózes így folytatta: Figyelj rám, Izráel népe! Mi az, amit Istenünk, az Örökkévaló kíván tőled? Csak az, hogy tiszteld és féld őt, és mindig az ő útjain járj. Hogy szeresd, szolgáld és imádd őt teljes szívedből-lelkedből. Hogy tartsd meg parancsait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok nektek, mert ez a javatokra van. Nézzétek! Ami csak a világon van, az mind Istenünké, az Örökkévalóé: az ég és a legmagasabb menny, meg a föld és minden, ami ezekben van. Mégis, mindezek közül csak ősapáinkat szemelte ki, őket szerette meg, és csak az ő utódaikat választotta ki magának valamennyi nép közül — vagyis bennünket! Így van ez mind a mai napig. Ne makacskodjatok tovább, hanem változtassátok meg a szíveteket, hogy ezentúl engedelmesen kövessétek az Örökkévalót! Mert Istenünk, az Örökkévaló az Istenek Istene és az Urak Ura! Mindenki másnál sokkal nagyobb és hatalmasabb, félelmetes és rettenetes Isten, megvesztegethetetlen és nem részrehajló az ítélethozatalban. Igazságot szolgáltat az árváknak és özvegyeknek, szereti még a közöttetek lakó idegeneket is: ellátja őket élelemmel és ruhával. Szeressétek ezért ti is az idegeneket, hiszen ti is jövevények voltatok Egyiptomban! Tiszteld és féld Istenünket, az Urat! Őt szolgáld, hozzá ragaszkodj, és csak az ő nevére esküdj! Dicsérjétek az Örökkévalót, mert egyedül ő a mi Istenünk, aki szemetek láttára nagy és csodálatos dolgokat vitt végbe! Gondoljátok csak meg! Őseink mindössze hetvenen voltak, amikor Egyiptomba mentek, most pedig annyian vagyunk, mint az égen a csillagok — mert Istenünk, az Örökkévaló megsokasított bennünket! Mózes így folytatta: Szeressétek Istenünket, az Örökkévalót, és minden időben engedelmesen tartsátok meg mindazt, amit parancsolt: törvényeit, tanításait, rendelkezéseit és határozatait! Emlékezzetek ma Istenünk, az Örökkévaló hatalmas tetteire, amelyeket láttatok és átéltetek! Hiszen hozzátok szólok, akik az Úr nagyságát, hatalmát és erejét a saját szemetekkel láttátok, nem a gyermekeitekhez, akik akkor még meg sem születtek, és nem részesültek az Örökkévaló tanításában. Emlékezzetek az Örökkévaló csodáira és nagy tetteire, amelyeket Egyiptomban vitt véghez: hogyan fenyítette meg a fáraót, Egyiptom királyát, és egész birodalmát! Hogyan semmisítette meg az egyiptomi hadsereget, amely üldözőbe vett bennünket, harci szekereikkel és lovaikkal együtt! Emlékezzetek, hogyan borították el a Vörös-tenger hullámai őket, amikor utánunk nyomultak — bizony, az Örökkévaló elpusztította őket! S az Örökkévaló mind a mai napig ilyen dolgokat tesz velünk! Gondoljátok meg mennyi mindent tett az Örökkévaló veletek, amíg a pusztában vándoroltunk, s végül ide érkeztünk! Mit tett Dátánnal és Abírámmal, Eliáb fiaival, akik Rúben törzsébe tartoztak. Láttátok, hogyan nyílt meg lábuk alatt a föld, s hogyan nyelte el őket egész családjukkal, szolgáikkal, sátraikkal és állataikkal együtt. S ez a tábor közepén történt, az egész nép előtt. Mindezt a saját szemetekkel láttátok, akárcsak az Örökkévaló többi hatalmas tettét. Engedelmeskedjetek az egész törvénynek és tanításnak, amelyet ma tőlem hallotok, hogy erősek legyetek, és elfoglaljátok azt a földet, amelyre a Jordánon átkelve hamarosan bementek, s hogy hosszú ideig lakhassatok azon a tejjel-mézzel folyó földön, amely felől az Örökkévaló megesküdött őseinknek, hogy az utódaiknak adja. Jegyezzétek meg, hogy az a föld, amelyre most készültök bemenni, nem olyan, mint Egyiptom földje, ahonnan kijöttetek! Ott, amikor elvetetted a magot, a lábaddal kellett hajtanod az öntözőszerkezetet, hogy megöntözd a vetést a csatornából, mint a veteményes kertet szokták. De az a föld, ahová bementek, hogy birtokba vegyétek, hegyes-völgyes vidék, amelyet csak az ég felhői öntöznek. Olyan föld az, amelyre Istenünk, maga az Örökkévaló visel gondot, és állandóan rajta tartja tekintetét az esztendő kezdetétől a végéig! „Ezért, ha engedelmesen hallgattok parancsaimra — mondja az Örökkévaló —, amelyeket ma mondok nektek, és teljes szívvel-lélekkel szeretitek és szolgáljátok Istenünket, az Örökkévalót, akkor esőt adok földetekre alkalmas időben. Bizony, korai és késői esőt bocsátok rátok, és bőven terem majd gabonátok, szőlőtök és olajfátok. Jóllakhattok, s még állataitok is dúsfüvű legelőn legelhetnek. De jól vigyázzatok! Nehogy a szívetek becsapjon benneteket, hogy elforduljatok tőlem, és más isteneket imádjatok és szolgáljatok!” Mert, ha mégis megteszitek — folytatta Mózes —, akkor az Örökkévaló megharagszik rátok, és bezárja az eget, hogy egy csepp esőt se adjon nektek. Akkor a föld sem terem semmit, ti pedig hamar kivesztek arról a jó földről, amelyet az Örökkévaló ad nektek. Jól véssétek a szívetekbe, és el ne felejtsétek, amit most mondok nektek! Kössétek ezeket az igéket a karotokra, hogy emlékeztessenek! Kössétek a homlokotokra, hogy el ne felejtsétek! Tanítsátok meg gyermekeiteknek is! Újra meg újra beszéljetek ezekről az igékről nekik, amikor otthon ültök, vagy úton jártok, amikor lefekszetek, s amikor fölkeltek! Írjátok föl ezeket házaitok ajtófélfáira és kapuitokra! Akkor ti és az utódaitok örökké élhettek majd azon a földön, amely felől az Örökkévaló megesküdött őseiteknek, hogy nekik adja. Bizony, akkor addig élhettek ott, amíg csak az ég a földet beborítja. Ha engedelmesen megtartjátok az egész törvényt, amelyet ma parancsoltam nektek, ha szeretitek Istenünket, az Örökkévalót, ha mindig az ő útjain jártok és ragaszkodtok hozzá, akkor az Örökkévaló kiűzi előletek azokat az ott lakó nemzeteket, annak ellenére, hogy erősebbek és hatalmasabbak nálatok. Akkor minden talpalatnyi hely, amelyre léptek, a birtokotokba kerül. Bizony, akkor országotok határai délen a sivatagtól az északi Libanon-hegységig, és az Eufrátesz folyótól a Nyugati-tengerig terjednek majd. Ahogy az Örökkévaló megígérte, senki sem tud majd ellenállni nektek, mert amerre csak mentek, Istenünk, az Örökkévaló rettegést és rémületet kelt azokban a nemzetekben, akik ott laknak. Most jól figyeljetek rám! Két utat mutatok nektek. Választanotok kell az áldás és az átok között! Ha engedelmeskedtek Istenünk, az Örökkévaló parancsainak, amelyekre ma tanítalak benneteket — akkor az áldást választottátok. Annak a földnek a lakói olyan isteneket imádnak, akiket ti nem ismertek. Ha nem engedelmeskedtek Istenünk, az Örökkévaló parancsainak, és letértek arról az útról, amelyet ma mutattam nektek, s ha azokat az idegen isteneket fogjátok imádni és követni, akkor az átkot választottátok! Amikor majd Istenünk, az Örökkévaló bevisz titeket arra a földre, amelyet most készültök birtokba venni, hirdessétek ki az áldásokat a Garizim-hegy csúcsáról, az átkokat pedig az Ébál-hegy tetejéről! Ott emelkedik ez a két hegy a Jordán nyugati partján, a kánaániak országában, akik a Jordán völgyében laknak a Gilgállal szemben lévő síkságon, Móré tölgyese közelében. Hamarosan át fogtok kelni a Jordánon, hogy bemenjetek arra a földre, és birtokba vegyétek, mert Istenünk, az Örökkévaló adta nektek azt. Birtokba is veszitek, és ott fogtok élni, de jól vigyázzatok, hogy akkor is megtartsátok az egész törvényt és annak minden rendelkezését, amelyet ma helyezek elétek! Mózes így folytatta: Ezeket a törvényeket és rendelkezéseket kell megtartanotok azon a földön, amelyet őseitek Istene, az Örökkévaló ad nektek. Engedelmeskedjetek ezeknek, ameddig csak azon a földön laktok! Azt a földet más népektől fogjátok elfoglalni. Teljesen el kell pusztítanotok minden helyet, ahol ők a saját isteneiket imádták: akár dombok vagy magas hegyek tetején, vagy akármelyik zöldellő fa alatt. Romboljátok szét oltáraikat, döntsétek le oszlopaikat, gyújtsátok föl szent ligeteiket, törjétek össze isteneik bálványszobrait — még emlékezetüket is gyökerestül irtsátok ki! Jegyezzétek meg, hogy nektek nem szabad Istenünket, az Örökkévalót olyan módon imádni, ahogyan azok a népek tisztelik a saját isteneiket! Miután letelepedtek azon a földön, Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt majd egy helyet Izráel törzseinek területéből, hogy oda helyezze nevét, és ott lakjon közöttetek. Egyedül csak azt a helyet keressétek fel, oda menjetek, amikor az Örökkévalót imádjátok! Oda vigyétek égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket és ajándékaitokat, fogadalmi és önkéntes áldozataitokat, és állataitok elsőszülöttjeit. Ott tartsátok meg Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében áldozati lakomáitokat egész családotokkal együtt: örvendezzetek mindannak, amivel az Örökkévaló megáldotta kezetek munkáját. Miután letelepedtek azon a földön, ne folytassátok azt a gyakorlatot, ahogyan mostanáig szoktátok az Örökkévalót imádni. Hiszen most még mindenki olyan módon imádja az Örökkévalót, ahogyan jónak látja. Azért van ez így, mert még nem mentetek be arra a földre, hogy birtokba vegyétek örökségeteket, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek. Még nem érkeztetek meg a nyugalom és békesség helyére. De hamarosan át fogtok kelni a Jordánon, és letelepedtek azon a földön, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek örökségül. Ő majd körös-körül nyugalmat ad nektek, és békességben lakhattok, mert ellenségeitek sem háborgatnak. Akkor majd Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt egy helyet, hogy neve ott lakjon közöttetek. Tehát ott imádjátok őt, és oda vigyétek mindazokat az áldozatokat, amelyekről rendelkeztem nektek: égőáldozataitokat, véresáldozataitokat, tizedeiteket, ajándékaitokat és önkéntes fogadalmi áldozataitokat. Ott örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében gyermekeitekkel, szolgáitokkal és a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. (Ne felejtsétek el, hogy a léviták nem fognak saját földbirtokot kapni, mint a többiek.) [13-14] Vigyázzatok, hogy az Örökkévalónak szánt égőáldozataitokat ne áldozzátok máshol, csakis azon a helyen, amelyet az Örökkévaló majd erre a célra kiválaszt Izráel egyik törzsének területén. Minden egyéb általam elrendelt áldozatot is csak ezen a helyen mutassatok be. *** Amikor nem áldozat céljából vágsz le egy állatot — akár háziállat az, akár gazella vagy szarvas —, hanem egyszerűen csak húst kívánsz enni, ezt megtehetitek bármelyik helyen, ahol csak lakni fogtok. Ha Istenünk, az Örökkévaló megáldotta majd kezetek munkáját, élvezzétek az Örökkévaló áldását, és egyetek húst. Az ilyen húsból minden ember ehet, még az is, aki éppen tisztátalan állapotban van. De vigyázzatok! A hússal együtt nehogy a vért is megegyétek! A levágott állat vérét folyassátok ki a földre, mint a vizet! Vannak olyan dolgok, amelyeket nem szabad a lakóhelyeteken elfogyasztanotok: gabonátok, borotok és olívaolajotok termésének tizedét, háziállataitok elsőszülöttjeit, a fogadalmi áldozatokat, önkéntes áldozataitokat és az Örökkévalónak szánt ajándékaitokat. Ezeket csakis azon a helyen szabad elfogyasztanotok, amelyet majd Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt. Azon a helyen, Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében egyétek meg ezeket, gyermekeitekkel és szolgáitokkal, meg a lakóhelyeteken élő lévitákkal együtt. Így örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében mindannak, amivel megáldott benneteket. Jól vigyázzatok, hogy el ne feledkezzetek a lévitákról, ameddig csak azon a földön laktok! [20-21] Istenünk, az Örökkévaló megígérte, hogy kiszélesíti országotok határait. Amikor ez megtörténik, lehet, hogy a nép egy része már túl messzire fog lakni attól a helytől, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt magának, hogy neve ott lakjon közöttetek. Ha ilyenkor húst kívántok enni, nyugodtan vágjatok le állataitok közül, amelyeket az Örökkévaló adott nektek — úgy, ahogyan rendelkeztem nektek. Tehát ehettek húst a lakóhelyeteken is. *** Ugyanúgy megehetitek az ilyen húst, mint a gazella vagy a szarvas húsát. Közületek mindenki ehet belőle, még az is, aki éppen tisztátalan állapotban van. De arra nagyon vigyázzatok, hogy a hússal együtt nehogy a vért is megegyétek, mert az élet a vérben van! Ne egyétek meg a húst, amíg még benne van az élet! A levágott állat vérét folyassátok ki a földre, mint a vizet! Tehát a vért soha ne egyétek meg, hogy jó dolgotok legyen mind nektek, mind az utódaitoknak! Ha így jártok el, azt az Örökkévaló jónak és helyesnek tartja. Ellenben minden olyan áldozatot, amelyet az Örökkévalónak szenteltek — még az önkéntes vagy fogadalmi áldozatot is —, oda kell vinnetek, arra a helyre, amelyet az Örökkévaló kiválaszt erre a célra. Az égőáldozatot teljes egészében — húsát és benne a vérét is — tegyétek Istenünk, az Örökkévaló oltárára. A hálaáldozatok esetében a vért öntsétek az oltárra, a húst pedig megehetitek. Ha gondosan engedelmeskedtek mindannak, amit parancsolok nektek, akkor azt teszitek, amit Istenünk, az Örökkévaló jónak és helyesnek tart. Akkor örökké jó dolgotok lesz nektek is, meg utódaitoknak is. Istenünk, az Örökkévaló kiirtja majd előletek azokat a nemzeteket, ti pedig elfoglaljátok és birtokba veszitek földjüket, és letelepedtek a helyükre. De nagyon vigyázzatok! Ne essetek ugyanabba a csapdába, amelybe ők! Ha már kipusztítottátok őket arról a földről, ne kérdezősködjetek azoknak a nemzeteknek a bálványai felől! Ne akarjátok tudni, hogy azok a nemzetek hogyan imádták a saját bálványisteneiket. Semmiképpen ne kövessétek azoknak a népeknek a szokásait! Nektek nem szabad még megkísérelnetek sem, hogy Istenünket, az Örökkévalót hasonló módon imádjátok, mint azok a nemzetek a saját isteneiket. Mert ők sokféle utálatos dolgot műveltek isteneik tiszteletére, amelyeket az Örökkévaló gyűlöl. Még a gyermekeiket is megégették a tűzben az isteneiknek áldozatul! Tartsátok meg gondosan, amit parancsolok nektek, de ne tegyetek hozzá semmit, és el se vegyetek belőle! Mózes így folytatta: Előfordulhat, hogy próféták, álomlátók támadnak közöttetek, akik mindenféle jeleket és csodákat ígérnek. Még az is lehet, hogy azok a jelek és csodák valóban bekövetkeznek. De ha ezek a próféták vagy álomlátók arra csábítanak, hogy más isteneket kövessetek és szolgáljatok, akiket addig nem ismertetek, akkor semmiképpen se hallgassatok rájuk! Így tesz benneteket próbára Istenünk, az Örökkévaló, hogy kiderüljön, vajon teljes szívvel-lélekkel szeretitek-e őt. Csak Istenünket, az Örökkévalót kövessétek, csak őt tiszteljétek és féljétek! Az ő parancsait tartsátok meg, az ő szavának engedelmeskedjetek, őt szolgáljátok, és hozzá ragaszkodjatok! Az ilyen hamis prófétát vagy álomlátót pedig halállal kell büntetni, mert el akart fordítani titeket Istenünk, az Örökkévaló iránti hűségtől, és le akart téríteni arról az útról, amelyet az Örökkévaló jelölt ki számotokra. Pedig az Örökkévaló az, aki kihozott bennünket Egyiptomból, megváltott a szolgaság házából! Ezért az ilyen embereket meg kell ölni, hogy a gonoszt kiirtsátok magatok közül! [6-7] Előfordulhat, hogy egy hozzátok közel álló személy csábít benneteket titokban, hogy más isteneket szolgáljatok. Mindegy, hogy az illető a testvéretek, gyermeketek, szeretett feleségetek vagy akár a legjobb barátotok. Mindegy, hogy ezeket az idegen isteneket — akiket sem őseitek, sem ti nem ismertetek — a szomszédos, vagy a távoli nemzetek imádják. *** Ti semmilyen körülmények között ne hallgassatok rájuk, és ne engedjetek a csábításuknak! Ne könyörüljetek az ilyen rosszra csábító személyen! Ne kíméljétek, se ne mentegessétek! Kímélet nélkül halállal lakoljon az ilyen! Az dobja rá a kivégzendő személyre az első követ, akit az el akart csábítani, hogy más isteneket imádjon. Azután az egész közösség kövezze meg a rosszra csábítót! Bizony, kövezzétek meg az ilyet, hogy meghaljon, mert megpróbált eltéríteni benneteket Istenünk, az Örökkévaló iránti hűségtől! Pedig az Örökkévaló az, aki kihozott bennünket Egyiptomból, a szolgaság házából! Ezt az esetet pedig tudja meg Izráel népének egész közössége, hogy féljenek, és senki se merészeljen többé ilyen gonoszságra vetemedni! Amikor majd azon a földön laktok, azokban a városokban, amelyeket Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, előfordulhat, hogy valamelyik városról rossz híreket hallotok. Azt hallhatjátok, hogy annak a városnak a lakosait némely közülük való elvetemült emberek rávették, hogy ne az Örökkévalót imádják, hanem olyan idegen isteneket tiszteljenek, akiket korábban nem is ismertetek. Ha ilyen híreket hallotok, nagyon alaposan vizsgáljátok ki, és járjatok utána, hogy a hír igaz-e. Ha pedig igaznak bizonyul, és valóban elkövették a város lakói ezt a szörnyű és utálatos bűnt, akkor irgalom nélkül öljétek meg annak a városnak minden egyes lakosát kicsinytől nagyig! Sőt, még a háziállataikat is irtsátok ki, a várost pedig romboljátok le teljesen. A lakosok minden vagyonát hordjátok egy halomba a város főterén, és gyújtsátok fel az egész várost — legyen az égőáldozat Istenünknek, az Örökkévalónak mindenestől! A város helye pedig maradjon romhalmaz örökké — soha, senki se építse újjá! [17-18] Vigyázzatok, hogy közületek senki se zsákmányoljon magának semmit annak a városnak a vagyonából, mert az mind pusztulásra van ítélve! Ha így jártok el, akkor az Örökkévaló izzó haragja megszűnik, és ismét kegyelemmel fordul hozzátok. Ha engedelmeskedtek Istenünk, az Örökkévaló szavának, és megtartjátok minden parancsát, amelyet én parancsolok nektek, akkor az Örökkévaló kegyelmében megsokasít benneteket, ahogy őseinknek azt megígérte. Mózes így folytatta: Ti az Örökkévalónak, Istenünknek gyermekei vagytok! Ezért, mikor valamilyen halottat gyászoltok, ne vagdossátok be magatokat, se ne nyírjátok le a hajatokat a homlokotok fölött! Ne kövessétek ezeket a szokásokat, mert ti az Örökkévalónak, Istenünknek szent népe vagytok! Titeket az Örökkévaló a saját maga számára kiválasztott a föld összes nemzetei közül, ezért hozzá tartoztok. Soha ne egyetek semmi olyan ételt, amely az Örökkévaló törvénye szerint utálatos és tisztátalan! Megehetitek a következő állatok húsából készült ételeket: szarvasmarha, juh, kecske, szarvas, gazella, őz, vadkecske, antilop, nyársas antilop, vadjuh és minden olyan állat, amely kérődző és ugyanakkor a körme vagy patája egészen kettéhasított. Azokat az állatokat, amelyek csak kérődzők, vagy csak hasadt körműek, tartsátok tisztátalannak. Ilyenek például a teve, a nyúl vagy a szirti borz, mert kérődzők ugyan, de nem hasadt körműek. Tisztátalan a disznó is, mert bár a körme hasadt, de nem kérődző. A tisztátalan állatok húsából ne egyetek, sőt még a tetemüket se érintsétek! A vízben élő állatok közül azokat ehetitek, amelyeknek uszonya is, meg pikkelye is van. Azok a víziállatok, amelyeknek nincs uszonya is, meg pikkelye is, tisztátalanok — azokat ne egyétek! A madarak közül a tisztákat megehetitek. [12-18] De a következő madarak tisztátalanok, ezeket ne egyétek: minden ragadozó madár: sas, sólyom, kánya, héja, ölyv és ezek rokonai, minden dögevő madár: keselyűfélék, holló, minden bagolyféle, a halevő vízimadarak: gém, gólya, pelikán, sirály, kormorán, íbisz és ezek rokonai, ezeken kívül a strucc, szarka, búbos banka, és a denevérfélék. *** *** *** *** *** *** A szárnyas rovarokat is tartsátok tisztátalannak! Tehát ezeket a felsorolt tisztátalan állatokat ne fogyasszátok! A tiszta szárnyas állatokat azonban megehetitek. Soha ne egyetek olyan állat húsából, amelyet nem ti vágtatok le, hanem magától pusztult el. Az ilyen húst azonban odaadhatod a tartósan közöttetek lakó idegeneknek: ők megehetik. Az átutazó idegeneknek el is adhatod az ilyen húst. De ti semmiképpen nem ehettek belőle, mert az Örökkévalónak, Istenünknek szent népe vagytok! Amikor kecskegidából készítitek az ételt, annak húsát ne a saját anyja tejében főzzétek meg! Minden egyes évben tedd félre a betakarított termés tizedrészét mindenből, ami csak a földeden terem! Tehát tedd félre gabonádból, borodból, olívaolajadból és egyéb terményeidből a tizedrészt! Teheneid, juhaid és kecskéid elsőszülött kicsinyeit különítsd el! Ezeket vidd fel arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd erre a célra kiválaszt városaid közül, hogy ott imádjátok őt. Ott rendezz ezekből ünnepi lakomát egész családoddal együtt, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Így mindig emlékezni fogtok arra, hogy Istenünket, az Örökkévalót tiszteljétek. [24-25] Azonban, ha az a hely, amelyet az Örökkévaló kiválaszt, hogy oda helyezze nevét, túl messze van ahhoz hogy terményeid tizedrészét, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott téged, oda vidd, akkor másképpen járj el. Add el a tizedrészt, s a pénzt vidd fel arra a helyre. *** Ott vásárolj érte, amit csak kíván a lelked: marhát, juhot, új bort, erősebb italokat vagy bármi mást. Így rendezz ott lakomát belőle egész családodnak, és örvendezzetek az Örökkévaló jelenlétében. Ne feledkezz meg a városodban, vagy községedben lakó lévitákról! Hívd meg őket is erre a lakomára, mert ők nem kapnak örökségül földbirtokot, mint ti. Minden harmadik év végén vidd el terményeid tizedrészét a város kapujánál lévő raktárba! Akkor eljönnek érte a lakóhelyeteken élő léviták és idegenek, az árvák és az özvegyek. Ebben az évben az ő számukra gyűjtsd össze, és nekik add oda, hogy ne szűkölködjenek ők se. Akkor megáld titeket Istenünk, az Örökkévaló, megáldja kezed minden munkáját! Mózes így folytatta: Minden hetedik esztendő végén el kell engedjétek adósaitok minden tartozását! Így járjatok el: ebben az évben minden hitelező törölje el minden Izráel népéhez tartozó adósának a vele szemben fennálló tartozását! Ne követelje vissza többé soha, mert ebben az évben az Örökkévaló az adósságok elengedését hirdeti meg. Ez a törvény azonban csak Izráel népére vonatkozik, az idegenekre nem, ezért tőlük továbbra is követelhetitek az adósság rendezését. Izráel népéhez tartozó testvéreiteknek azonban engedjétek el adósságukat! Nem lesz közöttetek senki koldusszegény, mert Istenetek, az Örökkévaló biztosan megáld benneteket azon a földön, amelyet ő ad nektek örökségül. Csak engedelmeskedjetek Istenünk, az Örökkévaló szavának, és gondosan teljesítsétek mindazt, amit nektek ma parancsolok! Ha pedig az Örökkévaló megáld titeket, ahogyan megígérte, akkor ti fogtok más nemzeteknek kölcsönt adni, és nem lesztek rászorulva, hogy bárkitől kölcsönt kérjetek. Ti fogtok sok más nemzeten uralkodni, de ők nem uralkodnak rajtatok. De ha mégis lesznek lakóhelyeiteken koldusszegények, olyanok, akik Izráel népéhez tartoznak, akkor legyetek készségesek megsegítésükre! Ne zárkózzatok el a testvéreitek elől, hanem segítsétek őket, hiszen ők is Izráel népéhez tartoznak! Bánjatok velük nagylelkűen, és adjatok nekik bőkezűen, ha kölcsönkérnek tőletek a saját szükségeik betöltésére! Amikor közeledik a szombatév, amikor el kell engedned az adósságokat, vigyázz, nehogy elutasítsd, aki kér tőled! Ne légy szűkmarkú szegény izráeli testvéreddel szemben! Ne engedd, hogy a kapzsiság hatalmába kerítse a szívedet! Ha nem segítesz a rászorulón, panaszával az Örökkévalóhoz fordul miattad, és az Örökkévaló bűnnek számítja fukarságodat! Adj neki szívesen és önzetlenül! Ne sajnáld, amit odaadtál, mert Istenünk, az Örökkévaló bőségesen meg fog áldani téged minden munkádban és minden vállalkozásodban, ha jó szívvel adsz a szegényeknek! Izráel népéhez tartozó szegények mindig lesznek közöttetek minden lakóhelyeteken, ezért parancsolom nektek, hogy adjatok nekik nagylelkűen és bőkezűen! Ha közületek valaki olyan rabszolgát vásárol magának, aki Izráel népéhez tartozik, akkor szolgáljon nektek az a férfi vagy nő hat évig, de amikor eljön a szombatév, fel kell szabadítanotok! Amikor az ilyen rabszolgát szabadon bocsátod, ne küldd el a házadtól üres kézzel! Ajándékozd meg mindenből, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott téged. Bőkezűen adj neki gabonát, bort és állatokat. Emlékezz rá, hogy a mi népünk is rabszolga volt Egyiptomban, és Istenünk, az Örökkévaló az, aki megváltott bennünket a rabszolgaságból. Ezért parancsolom ma ezt nektek. Lehet, hogy felszabadított rabszolgád nem akar elhagyni, mert jó dolga volt nálad, megszeretett téged és a családodat. Ebben az esetben hadd maradjon nálad, és legyen a rabszolgád örökre. Ennek megerősítésére állítsd őt — akár férfi, akár nő — házad ajtaja elé, és egy árral szúrd át a fülét. De ha a felszabadított rabszolga el akar menni tőled, ne essen nehezedre elengedni, hiszen tudod, hogy hat évig szolgált téged, és csak fele annyiba került az eltartása, mint amennyit egy béresnek fizettél volna. Ha így jársz el, Istenünk, az Örökkévaló megáld téged minden munkádban. Teheneid, juhaid és kecskéid kicsinyei közül az első hímet különítsd el a többiektől, és áldozd föl Istenünknek, az Örökkévalónak! Ezeket az állatokat semmilyen más célra ne használd: ne fogd a borjakat igába, és ne nyírd le a bárányok gyapját se! Ezeket minden évben vigyétek fel arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd kiválaszt. Ott, az Örökkévaló jelenlétében fogyasszátok el azokat az ünnepi lakoma keretében egész családotokkal együtt. Azonban, ha az ilyen elsőszülött hím állat nem ép és egészséges, hanem vak vagy sánta, vagy valami egyéb hibája van, akkor nem alkalmas áldozati állatnak. Az ilyen hibás állatot ne áldozd föl Istenünknek, az Örökkévalónak! Közönséges ételt készíthetsz belőle, és otthon elfogyaszthatjátok, akárcsak a gazellát, vagy a szarvast, de áldozatra nem alkalmas. Mindenki ehet belőle, még az a személy is, aki éppen tisztátalan állapotban van. Csak arra ügyeljetek, hogy az állat húsával együtt nehogy a vérét is elfogyasszátok! A vért öntsétek a földre, mint a vizet! Mózes így folytatta: Ne felejtsétek el megünnepelni a Páska ünnepét Abib hónapban! Tartsátok meg ezt az ünnepet az Örökkévalónak, mert ebben a hónapban volt az az éjjel, amikor Istenünk, az Örökkévaló kivezetett bennünket Egyiptomból. A Páska ünnepére oda kell majd mennetek, arra a helyre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt majd nevének lakóhelyül. Oda vigyétek majd a páska-áldozatot: borjút, bárányt vagy kecskét. Így mutassátok be a páskaáldozatot Istenünknek, az Örökkévalónak! A Páska ünnepén nem szabad semmiféle kovásszal készült ételt ennetek. Így emlékezzetek rá, hogy amikor elhagytuk Egyiptomot, nagy sietséggel kellett onnan kijönnünk, s emiatt nem volt időnk kovászos kenyeret készíteni. Hét napon keresztül ilyen kovásztalan kenyeret egyetek — a „szükség kenyerét”. Bizony, amíg csak éltek, emlékezzetek arra a napra, amelyen elhagytuk Egyiptomot! Egész országotokban látni se lehessen kovászt hét napon keresztül, amíg az ünnep tart! Az áldozati állat húsából pedig ne hagyjatok semmit másnapra! [5-6] A páskaáldozatot nem készíthetitek el máshol, csak azon a helyen, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt nevének lakóhelyül. A megadott napon estefelé vágjátok le a páskabárányt, abban az időben, amikor népünk kijött Egyiptomból. *** A bárány húsát ott, azon a helyen készítsétek és fogyasszátok el. A következő napon azután hazatérhettek. Ezután hat napon át kovásztalan kenyeret egyetek. A hetedik napon tartsatok nagy ünnepi összegyülekezést Istenünk, az Örökkévaló tiszteletére, tehát ezen a napon ne végezzetek semmiféle munkát. A gabona aratásának kezdetétől számoljatok 7 teljes hetet. Amikor ez az idő letelik, akkor ünnepeljétek — Istenünk, az Örökkévaló tiszteletére — az Aratás ünnepét. Hozzatok Istenünknek, az Örökkévalónak ajándékul önkéntes áldozatokat — aszerint, ahogyan megáldotta kezetek munkáját! Tartsatok ünnepi lakomát, és örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében egész családotokkal, szolgáitokkal, meg a lakóhelyeteken élő lévitákkal, jövevényekkel, árvákkal és özvegyekkel együtt. Ezt az ünnepet is azon az egy helyen kell megtartanotok, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt majd nevének lakóhelyül. Ne felejtsétek el, hogy rabszolgák voltunk Egyiptomban, tehát gondosan tartsátok meg ezeket a rendelkezéseket. Ősszel, miután befejezitek a gabona cséplését, meg a szőlő szüretelését és a must készítését, tartsátok meg a Sátorok ünnepét hét napon keresztül! Ekkor is tartsatok ünnepi lakomát, és örvendezzetek egész családotokkal, szolgáitokkal, meg a lakóhelyeteken élő lévitákkal, jövevényekkel, árvákkal és özvegyekkel együtt. Ezt az ünnepet hét napon keresztül ünnepeljétek Istenünk, az Örökkévaló tiszteletére, azon a helyen, amelyet Istenünk, az Örökkévaló mjad kiválaszt nevének lakóhelyül. Nagy örömmel ünnepeljétek meg, hogy Istenünk, az Örökkévaló megáldotta kezetek minden munkáját, és gazdag aratást adott nektek. Izráel népéből minden férfi évente háromszor menjen fel arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd kiválaszt, Istenünket, az Örökkévalót imádni: a Páska és a Kovásztalan kenyerek együttes ünnepén, az Aratás ünnepén, meg a Sátorok ünnepén. De senki ne menjen az Örökkévaló elé üres kézzel. Mindenki vigyen neki ajándékul önkéntes áldozatokat — aszerint, ahogyan Istenünk, az Örökkévaló megáldotta őt! Mózes így folytatta: Izráel minden egyes törzsében és minden városotokban, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek azon a földön, jelöljetek ki bírákat és elöljárókat, hogy igazságos ítéletet hozzanak. Ezek a bírák és elöljárók részrehajlás nélkül szolgáltassanak igazságot a peres ügyekben. Mindig igazságosan ítéljenek, és soha ne engedjék magukat megvesztegetni. Ne fogadjanak el ajándékot senkitől, mert az még a bölcseket is elvakítja, az ártatlan embereket pedig megfosztja jogaiktól! Minden erővel törekedjetek arra, hogy igazságot szolgáltassatok, és ragaszkodjatok az igazságossághoz minden áron! Csak akkor maradhattok meg sokáig azon a földön, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek! [21-22] Amikor majd felépítitek Istenünknek, az Örökkévalónak oltárát, ezen kívül ne állíts fel semmiféle szent fa- vagy kőoszlopot az oltár mellé, mert ezeket gyűlöli Istenünk, az Örökkévaló! Mózes így folytatta: Ne áldozzatok Istenünknek, az Örökkévalónak olyan állatot, amely nem teljesen ép és egészséges! Az ilyen áldozat elfogadhatatlan és utálatos Istenünk, az Örökkévaló számára. Ha majd azon a földön laktok, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, megtörténhet, hogy valamelyik városban vagy faluban közületek valaki — akár férfi, akár nő — megtöri az Örökkévalóval kötött szövetséget, és más isteneket vagy a napot, a holdat vagy az ég seregeit imádja, annak ellenére, hogy ezt az Örökkévaló megtiltotta. Ha ilyenről hírt hallotok, vagy a tudomásotokra jut, alaposan ki kell vizsgálnotok, hogy mi történt. Ha pedig a hír igaznak bizonyul, és valóban elkövette az illető ezt az utálatos bűnt, akkor vigyétek őt a város kapujához közeli térre, és ott kövezzétek halálra. De vigyázzatok, mert egyetlen tanú vallomása alapján senkit sem lehet elítélni! Ehhez legalább két vagy három tanú egybehangzó terhelő vallomása szükséges — csak ekkor lehet halálra ítélni az illetőt! A megkövezéskor azok a tanúk dobják az elítéltre először a követ, akiknek a vallomása alapján az ítélet megszületett! Csak azután következzenek a többiek. Így tisztítsátok ki magatok közül a gonoszt! [8-9] Ha a városotokban olyan üggyel találkoztok, amely túl nehéznek, bonyolultnak tűnik a helyi bíróság számára, akkor menjetek föl arra a helyre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt, és forduljatok a lévita papokhoz és ahhoz a bíróhoz, aki abban az időben betölti ezt a tisztséget. Tárd eléjük az ügyet, és majd ők határozatot hoznak. Ilyen ügy lehet például a szándékos vagy véletlen emberölés, különböző jogviták, birtokviták, vagy a testi sértés esete. *** [10-11] Miután a helyi bíróság tisztségviselői visszatérnek a városukba, mindenben aszerint kell eljárniuk, ahogyan a lévita papok és a bíró értelmezte a törvényt ebben az esetben, és ahogyan ők határoztak. Az ő ítéletüket kell kihirdetniük a saját városukban, és azt kell végrehajtaniuk! Nem szabad attól eltérniük sem jobbra, sem balra. *** Ha pedig valaki mégis eltérne ettől, és elbizakodottságában megváltoztatná azt az ítéletet, amelyet a bíró és lévita papok hoztak, az az ember halállal lakoljon! Így tisztítsátok ki a gonoszt Izráel népe közül! A bíró és a lévita papok Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében teljesítenek szolgálatot! Tudja meg ezt az egész nép, hogy féljenek elbizakodottságukban hasonló vétket elkövetni. Be fogtok menni arra a földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, birtokba veszitek, és letelepedtek ott. Azután azt gondoljátok: „Tegyünk valakit királlyá népünk fölé, mint ahogy a környező nemzeteknél szokás!” Vigyázzatok, hogy csak azt a férfit emeljétek királlyá, akit Istenünk, az Örökkévaló erre kiválaszt! Csak Izráel népéből való lehet a király, idegen nemzet fiát ne tegyétek királlyá. A király ne tartson sok lovat a maga hasznára, és ne küldje Egyiptomba embereit, hogy még több lovat szerezzenek neki, mert az Örökkévaló azt parancsolta népünknek: „Soha ne menjetek vissza Egyiptomba!” Ne vegyen a király túl sok feleséget, mert különben azok elfordítják szívét az Örökkévalótól! Ne gyűjtsön nagy gazdagságot, sok aranyat és ezüstöt magának! Amikor a király uralkodását megkezdi, készítsen magának egy másolatot a Törvény könyvéről, amelynek eredetijét a lévita papok őrzik. Ezt a másolatot mindig tartsa magánál, olvassa azt naponta egész életében. Ebből tanulja meg tisztelni és félni Istenét, az Örökkévalót, és azt, hogyan kell a törvény igéit és rendelkezéseit értelmezni és alkalmazni. Ha így cselekszik, akkor nem fogja gőgösen különbnek képzelni magát a testvéreinél. Akkor nem fog az Örökkévaló parancsaitól semelyik irányba sem eltérni. Akkor majd ő is, meg az utódai is sokáig uralkodhatnak királyságában, Izráelben. Mózes így folytatta: Lévi törzse nem fog saját területet örökségül kapni, mint Izráel többi törzse. Ezért a papok és a léviták kapják meg az Örökkévalónak felajánlott áldozatokból és ajándékokból a maguk részét, hogy legyen mit enniük. Lévi törzsének maga az Örökkévaló az öröksége — ahogyan ezt ő megmondta nekik —, emiatt ők nem kapnak saját földbirtokot, mint a többi törzs. [3-4] A papok törvényes járandósága az áldozati állatokból és terményekből a következő: a marha, juh vagy kecske lapockája, állkapcsa és gyomra, valamint a termés első része a gabona aratásakor, a bor és az olívaolaj begyűjtésekor, meg a juhok első nyírásából származó gyapjú. Ezeket mindenki, aki áldozatot mutat be az Örökkévalónak, a papoknak adja oda. *** Ezek a papokat illetik, mert Istenünk, az Örökkévaló Lévi törzsét választotta ki Izráel törzsei közül, hogy az Örökkévaló előtt álljanak, és az ő nevében végezzék szolgálatukat. [6-7] Ha egy lévita egész lelkével azt kívánja, hogy az Örökkévalót szolgálhassa, akkor ezt bármikor megteheti azon a helyen, amelyet az Örökkévaló kiválaszt. Elhagyhatja városát, ahol addig élt, és az Örökkévaló szolgálatába állhat. Istenünk, az Örökkévaló nevében végezheti a szolgálatát, mint a többi lévita, akik az Örökkévalót szolgálják, *** és az áldozatokból ugyanolyan rész illeti meg, mint a többi lévitát. Amit azonban az apja családjától örökségül vagy ajándékba kap, az csak az övé. Amikor majd bementek arra a földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, vigyázzatok, hogy ne kövessétek az ott élő nemzetek utálatos szokásait, amelyeket az Örökkévaló gyűlöl! [10-11] Közöttetek ne legyen senki, aki föláldozza a gyermekét az oltár tüzén! Egyikőtök se foglalkozzon jóslással, varázslással, boszorkánysággal, jelmagyarázással, ráolvasással, szellemidézéssel, halottidézéssel, sem semmiféle más okkult praktikával! *** Tudjátok meg, hogy Istenünk, az Örökkévaló mindezeket a dolgokat gyűlöli és utálja! Éppen ezek miatt űzi ki előletek arról a földről a nemzeteket, amelyek eddig ott laktak. Legyetek tehát tökéletesen hűségesek Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz! Azok a nemzetek, amelyeket ki fogtok űzni arról a földről, varázslókra és jósokra hallgattak. De Istenünk, az Örökkévaló nem tűri, hogy ti is az ilyen varázslókra és jósokra hallgassatok! Istenünk, az Örökkévaló közületek fog fölemelni egy Prófétát, aki olyan, mint én — az ő szavára hallgassatok, őt kövessétek! Amikor egész népünk összegyűlt az Örökkévaló előtt a Hóreb-hegynél, éppen ezt kértétek Istenünktől, az Örökkévalótól. Azt mondtátok: „Nem vagyunk képesek elviselni, amikor Istenünk, az Örökkévaló közvetlenül szól hozzánk! Nem tudjuk elviselni ennek a tűznek a látványát! Félünk, hogy belepusztulunk!” Az Örökkévaló pedig azt mondta nekem: „Helyes, amit ez a nép kér. Én pedig közülük fogok fölemelni egy Prófétát, aki olyan, mint te, Mózes. Annak a Prófétának a szájába adom igéimet: ő mindent el fog mondani nekik, amit parancsolok. Mivel az a Próféta az én nevemben fog szólni, aki nem hallgat rá, és nem engedelmeskedik neki, azt én magam fogom felelősségre vonni emiatt.” „Lehet, hogy egy próféta elbizakodottságában az én nevemben mond valamit, amit nem parancsoltam neki. Lehet, hogy egy próféta más istenek nevében szól. Az ilyen próféták halállal bűnhődjenek!” De azt gondolhatjátok: „Honnan tudhatjuk, hogy amit egy próféta mond, az valóban az Örökkévaló igéje vagy nem?” Ha egy próféta az Örökkévaló nevében mond valamit, de az mégsem teljesedik be, vagy nem bizonyul igaznak, akkor azokat a szavakat nem az Örökkévaló üzente! Azt csak elbizakodottságában mondta az a próféta, tehát ne féljetek tőle! Mózes így folytatta: Istenünk, az Örökkévaló kiirtja előletek azokat a nemzeteket, és földjüket nektek adja. Ti pedig birtokba veszitek azt az országot, letelepedtek a városaikban és a házaikban. [2-3] Akkor osszátok három részre az országot. Mindegyik részben jelöljetek ki egy-egy várost, és építsetek utakat is hozzá, hogy oda menekülhessen, aki véletlenül embert öl. *** Ha valaki véletlenül okozza embertársa halálát, akit nem gyűlölt azelőtt, és bemenekül valamelyik menedékvárosba, akkor életben maradhat. Például, ha valaki a társával együtt fát vág az erdőn, és eközben a fejsze feje lerepül a nyeléről, és úgy megüti a másikat, hogy az meghal, akkor az, akié a fejsze volt, meneküljön valamelyik városba ezek közül, és életben marad. [6-7] Azért parancsolom nektek, hogy válasszatok három ilyen várost, mert különben a haragos vérbosszuló rokon esetleg utolérné a menekülőt, és megölné, mielőtt az elérné a legközelebbi menedékvárost. Pedig a menekülő nem szándékosan gyilkolta meg a társát, hiszen nem is gyűlölte azelőtt, ezért nem méltó a halálra. *** Istenünk, az Örökkévaló megígérte őseinknek, hogy kiterjeszti országotok határait, és birtokba vehetitek mindazt a földet, amelyet megígért őseinknek. Ha engedelmeskedtek az Örökkévaló minden parancsának, amelyeket mondok nektek, ha szeretitek Istenünket, az Örökkévalót, és mindig az ő útjain jártok, akkor valóban kiterjeszti határaitokat. Akkor jelöljetek ki a meglévő három menedékvároson kívül még másik hármat, hogy aki nem szándékosan öl embert, annak legyen hová menekülnie, és senki se öljön ártatlan embert Izráelben azon a földön, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek örökségül. Különben esetleg ártatlanul megölt emberek vére száradna kezeteken. Azonban jól vigyázzatok! A menedékvárosok nem szolgálhatnak menedékül annak, aki szándékosan gyilkol! Mert ha valaki úgy gyilkolja meg a másikat, hogy előtte haragosa volt, lesben állt, és előre megfontolt szándékkal támadt rá — akkor a gyilkos hiába fut a menedékvárosba. Ebben az esetben a gyilkos lakóhelyének vezetői küldjenek valakit utána, és szolgáltassák ki a vérbosszuló rokonnak a gyilkost, hogy az elnyerje méltó büntetését: halállal lakoljon! Ne szánjátok meg a gyilkost, hanem szabadítsátok meg Izráelt az ártatlanul megölt ember vérének terhétől, hogy jó dolgotok legyen! Amikor majd birtokba veszitek azt a földet, amelyet Istenetek, az Örökkévaló ad nektek, és felosztjátok magatok között, akkor határkövekkel jelöljétek ki mindenkinek a saját birtokrészét. Ezeket a határköveket senki ne mozdítsa odébb, hogy ezáltal megnagyobbítsa a birtokát! Ha valakit valamilyen bűntett elkövetésével vádolnak, egy tanú szava nem elég annak bizonyításához, hogy a vádlott bűnös. Ehhez legalább két tanú egybehangzó és terhelő vallomása szükséges. Ha valaki ártó szándékkal valamilyen bűn elkövetésével hamisan vádolja a társát, akkor mindketten álljanak az Örökkévaló elé — vagyis menjenek el a paphoz és a bírókhoz, akik abban az időben szolgálnak. Azok alaposan kérdezzék ki mindkettőt. Ha úgy találják, hogy a tanú hazudik, és ok nélkül vádolta a másikat, akkor a hamis tanút azzal a büntetéssel sújtsák, amelyet a vádlott érdemelt volna, ha bűnös lenne. Így tisztítsátok ki magatok közül a gonoszt! Tudja meg ezt az egész nép, hogy féljenek hasonló vétket elkövetni. Ne sajnáljátok azt, akit meg kell büntetni! Ha a vádlott az életét vesztette volna, a hamis tanú is az életével fizessen! A vádlott szeméért a saját szemével, fogáért a fogával, kezéért a kezével, lábáért a saját lábával fizessen! Mózes így folytatta: Amikor harcba vonultok ellenségeitek ellen, és azt látjátok, hogy ők vannak többen, sok harci szekerük és nagyobb lovasságuk van, akkor se féljetek tőlük, mert Istenünk, az Örökkévaló, aki kihozott bennünket Egyiptomból, mellettetek áll! A csata megkezdése előtt álljon elő a pap, és mondja ezt a harcosok bátorítására: „Izráeli férfiak! Ti most megütközni készültök ellenségeinkkel. Ne féljetek tőlük! Legyetek bátrak és erősek! Ne ijedjetek meg tőlük, mert maga az Örökkévaló, Istenünk megy veletek a csatába, és ő harcol ellenségeinkkel, hogy nektek adja a győzelmet!” Azután a vezetők hirdessék ki: „Lépjen elő, aki otthonában új házat épített, de még nem avatta föl, és nem lakott benne! Térjen most haza, nehogy más avassa fel a házát, ha ő meghal a harcban! Lépjen elő, aki szőlőskertet telepített, de még nem kóstolta meg a gyümölcsét! Térjen most haza, nehogy más élvezze annak gyümölcsét, ha ő meghal a harcban! Lépjen elő, akinek eljegyzett menyasszonya van, de még nem vette feleségül! Térjen most haza, nehogy más férfi vegye a menyasszonyát feleségül, ha ő meghal a harcban. Lépjen elő, aki elvesztette a bátorságát, és fél az ellenségtől! Térjen most haza, nehogy a gyávaságával megfertőzze a bajtársait is!” Amikor a vezetők befejezik ezt, álljanak a csapatok élére a parancsnokok, és vezessék őket a harcba. Amikor hadba vonultok egy város ellen, először szólítsátok fel annak lakosait, hogy békével adják fel a várost. Ha kinyitják a város kapuit, és megadják magukat, legyenek szolgáitok, és végezzenek ingyen munkát, de ne bántsátok őket! De ha nem fogadják el a békét, akkor ostromold meg a várost. Amikor pedig Istenünk, az Örökkévaló kezetekbe adja azt, és elfoglaljátok, akkor a városban minden férfit hányjatok kardélre, de a többieket ne bántsátok! Az asszonyok és a gyerekek legyenek a szolgáitok. Az állatokat és a városban talált értékeket tekintsétek hadizsákmánynak, és vegyétek birtokba, mert Istenünk, az Örökkévaló adta azokat a kezetekbe. Így járjatok el abban az esetben, ha az a város távol van országotoktól. De annak a földnek a városaiban, amelyet Istenünk, az Örökkévaló nektek ad örökségül, egyetlen embert vagy állatot se hagyjatok életben! Ezeket a népeket: a hettitákat, emóriakat, kánaániakat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat irtsátok ki mind egy szálig — ahogyan Istenünk, az Örökkévaló megparancsolta! Igen, ezeket a nemzeteket el kell pusztítanotok, nehogy átvegyétek tőlük azokat az utálatos szokásokat, ahogyan ők tisztelik a saját isteneiket! Nehogy ti is hasonlóképpen vétkezzetek Istenünk, az Örökkévaló ellen. Amikor hosszú ideig ostromoltok egy-egy várost, a körülötte lévő gyümölcsösökben ne vágjátok ki a termő gyümölcsfákat. Gyümölcsüket megehetitek, de ne pusztítsátok el a gyümölcsfákat. Miért kellene bűnhődni a fáknak az emberek miatt? Vagy azokat is ostromolni akarjátok? Csak azokat a fákat vágjátok ki, amelyek nem teremnek ehető gyümölcsöt. Azokból építsetek ostromműveket a város ellen, amíg azt el nem foglaljátok. Mózes így folytatta: Amikor birtokba veszitek azt a földet, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, előfordulhat, hogy valakit holtan találnak kint a mezőn, de senki sem tudja, ki ölte meg. [2-3] Ebben az esetben így kell eljárnotok: A környező városok vezetői és bírái jöjjenek oda, és mérjék meg, hogy a holttesthez melyik város fekszik a legközelebb. *** Azután annak a városnak a vezetői hozzanak egy üszőborjút, amelyet még nem fogtak igába, és vigyék egy állandó vizű patak völgyébe, ahol senki sem műveli a földet. Ott, a víz mellett törjék el a borjú nyakát. Legyenek jelen a lévita papok is, mert Istenünk, az Örökkévaló őket választotta ki, hogy szolgálják őt, áldást mondjanak az Örökkévaló nevében, és minden vitás és peres kérdésben igazságot szolgáltassanak. Azután annak a közeli városnak az összes vezetői mossák meg kezüket a levágott borjú fölött, és jelentsék ki: „Nem mi öltük meg ezt az embert, és nincs tudomásunk róla, hogy ki tette.” Azután így könyörögjenek: „Örökkévaló, kérünk, bocsásd meg ezt a bűnt népednek, Izráelnek, akit megváltottál! Vedd le rólunk ennek az ártatlanul kiontott vérnek a terhét!” Így nyernek bocsánatot azért a bűnért — akárki is követte el. Ha tehát aszerint jártok el, ahogy az Örökkévaló megparancsolta és helyesnek látja, akkor megszabadultok az ártatlanul kiontott vér terhétől. Mikor háborút viseltek, és Istenünk, az Örökkévaló kezetekbe adja ellenségeiteket, akkor foglyokat is ejthettek. Előfordulhat, hogy közületek valaki lát a foglyok között egy szép termetű nőt, akit szeretne feleségül venni. [12-13] Ilyen esetben vigye a fogoly nőt az otthonába, de ne közeledjen hozzá azonnal. A fogoly nő nyírja le a haját és vágja le a körmeit, majd öltözzön teljesen új ruhákba. Ezután hadd gyászolja meg szüleit egy teljes hónapig. Ezalatt lakjon a házadban. Csak ezután hálj vele: legyen a feleséged, te pedig a férje. *** Ha pedig később mégsem akarsz tovább együtt élni vele, elválhatsz tőle, de akkor bocsásd szabadon, hadd menjen, ahová akar. Semmiképpen nem adhatod el rabszolgának, és nem bánhatsz vele úgy, mint rabszolgával, hiszen együtt éltél vele! Ha egy férfinak két felesége van, előfordulhat, hogy az egyiket szereti, a másikat nem. Lehet, hogy mindkét feleségétől fiai születnek, és történetesen az elsőszülött a gyűlölt feleség fia. Ilyen esetben, amikor eljön az ideje, hogy elossza az örökséget a fiai között, a családfő nem részesítheti előnyben a szeretett feleség fiát, és nem adhatja neki az elsőszülöttség jogát. Ha a gyűlölt feleség fia az elsőszülött, a családfő akkor is köteles ennek a fiúnak mindenből kétszeres részt adni örökségül. Így kell az apának elismernie, hogy ez a fiú az elsőszülöttje, vagyis férfierejének első gyümölcse, tehát az elsőszülöttség joga ezt a fiút illeti meg. Ha valakinek engedetlen és konok fia van, aki nem hallgat sem apjára, sem anyjára, s nem akar engedelmeskedni nekik, még akkor sem, ha megfenyítik, akkor a szülők vigyék ezt a fiút a város vezetőihez a városkapu elé. Ezt mondják a vezetőknek: „Nézzétek, ez a fiúnk makacs és engedetlen, s nem akar engedelmeskedni nekünk, részeges és nagyétkű!” Akkor a város minden férfi lakosa együttesen kövezze halálra azt a fiút. Így gyomláljátok ki magatok közül a gonoszt! Ezt az esetet pedig tudja meg Izráel népének egész közössége, hogy féljenek, és senki se merészeljen többé ilyen gonoszságra vetemedni! Amikor a bűnöst valamilyen főbenjáró bűn miatt kivégzik, és holttestét fölakasztják egy faoszlopra, akkor ne hagyjátok a testet a következő napig a fán! Feltétlenül temessétek el még a kivégzés napján, mert aki a fán függ, azon Isten átka van. Tehát így járjatok el, nehogy a föld, amelyet Istenünk, az Örökkévaló adott nektek örökségül, átkozottá és tisztátalanná váljon! Mózes így folytatta: Ha látod, hogy egy másik gazdának az ökre, tehene, juha vagy kecskéje elkóborol, ne menj el mellette közömbösen, hanem feltétlenül tereld vissza a gazdájához. Ha pedig annak az állatnak a tulajdonosa nem a közelben lakik, vagy egyáltalán nem tudod, ki az, akkor a megtalált állatot vidd a saját gazdaságodba, és viseld a gondját, amíg a tulajdonosa nem keresi, s akkor add vissza neki. Ugyanígy járj el akkor is, ha egy ottfelejtett ruhát találsz a mezőn, vagy egy gazdátlan szamarat vagy bármi egyebet. Ne légy közömbös, hanem segíts, hogy a tulajdonosa visszakaphassa. Ha az úton látsz valakit, akinek a szamara vagy az ökre összeroskadt, ne menj el mellettük közömbösen, hanem segíts a testvérednek lábra állítani az állatát. Asszony ne öltözködjön férfiruhába, és ne viseljen semmi olyat, amit a férfiak szoktak, de férfi se hordjon női ruhákat, mert ezt gyűlöli és utálja Istenünk, az Örökkévaló! Ha útközben egy fán vagy a földön madárfészket találsz, amelyben tojások vagy fiókák is vannak, s a tojó is a fészekben ül, ne fogd meg az anyát is a fiókákkal együtt. Csak a tojásokat vagy a fiókákat szedd ki a fészekből, de a tojót engedd szabadon, hogy jó dolgod legyen, és sokáig élhess. Amikor új házat építesz magadnak, legyen gondod rá, hogy korlátot is építs a lapos tetőre. Különben valaki leeshet onnan, és téged terhel a felelősség a haláláért. A szőlőskertedben ne vess a szőlő közé semmilyen más veteményt. Ha mégis megteszed, akkor mind a vetemény, mind a szőlő termését az Örökkévalónak kell szentelned, és magad nem ehetsz belőle. Ne szánts egy igába fogott ökörrel és szamárral. Gyapjúból és lenből vegyesen szőtt ruhát ne viselj. Készíts bojtokat felsőruhádra, amelyet viselsz: a négy sarkára helyezd ezeket. Mózes így folytatta: Előfordulhat, hogy miután valaki feleségül vesz egy leányt, és vele hál, mégis elfordul tőle, és megutálja. Azután megrágalmazza a feleségét, és rossz hírét terjeszti: „Feleségül vettem, de mikor először vele háltam, úgy találtam, hogy már nem volt szűz.” Ilyen esetben a fiatalasszony szülei vigyék az ügyet a város vezetői elé a városkapuhoz, és mutassák be a leányuk szüzességének a bizonyítékait. Az apa mondja ezt a vezetőknek: „Nézzétek, ő az én leányom! Feleségül adtam ehhez a férfihoz, aki azonban megutálta őt. Most pedig hamisan megvádolta, hogy a leányom nem is volt szűz, amikor férjhez ment hozzá, pedig itt vannak a leányom szüzességének a bizonyítékai!” Akkor mutassák meg azokat a ruhákat a vezetőknek, a vezetők pedig büntetésül korbácsoltassák meg a rágalmazó férjet. A férjnek 100 sékel ezüstöt kell fizetnie büntetésül, mivel rossz hírbe kevert egy szüzet Izráelben. Adják azt a pénzt a fiatalasszony apjának. A fiatalasszony maradjon továbbra is a férje mellett, mint a felesége. A férje nem küldheti el őt, és nem válhat el tőle egész életében. [20-21] Azonban, ha igaznak bizonyul a férj vádja, és a fiatalasszony már nem volt szűz, amikor férjhez ment, akkor őt kell megbüntetni. Ezért vigyék őt az apja háza elé, és ott a város férfi lakosai kövezzék halálra. Így kell bűnhődnie amiatt, hogy gyalázatot hozott apja családjára, mivel úgy viselkedett, mint egy prostituált. Így gyomláljátok ki a gonoszt magatok közül! *** Ha egy férfit rajtakapnak, hogy egy férjes asszonnyal hál, akkor ő is, meg az asszony is halállal bűnhődjön. Így gyomláljátok ki a gonoszt Izráelből! Ha egy férfi a városban együtt hál egy másnak eljegyzett szűz leánnyal, akkor a férfit is, meg a leányt is vigyétek a város kapujához, és kövezzétek halálra mindkettőt! A leányt azért, mert nem kiáltott segítségért, pedig a városban volt, a férfit pedig azért, mert erőszakot követett el más feleségén. Így gyomláljátok ki a gonoszt magatok közül! Azonban, ha a városon kívül, erdőn-mezőn követ el erőszakot egy férfi a másnak eljegyzett szűz leányon, akkor csak a férfi bűnhődjön halállal. [26-27] Ebben az esetben a leányt ne bántsátok, mert ő nem büntethető: hiába kiáltott, nem volt senki, aki segíthetett volna rajta. Hiszen a férfi olyankor támadta meg a leányt, amikor egyedül volt. Olyan ez az eset, mint amikor valakit megölnek a mezőn. *** Ha egy férfit rajtakapnak, hogy erőszakkal olyan lánnyal hál, akit még nem jegyeztek el, akkor adjon a férfi a leány apjának 50 sékel ezüstöt, és vegye feleségül azt a leányt, mivel erőszakot követett el rajta. A férfi nem küldheti el ezt a feleségét, és nem válhat el tőle egész életében. Egy férfi nem veheti feleségül azt az asszonyt, aki apjának felesége volt; sem nem léphet szexuális kapcsolatba vele. Mózes így folytatta: A következők nem tartozhatnak az Örökkévaló közösségébe: akit kiheréltek, vagy akinek a heréi megsérültek, aki házasságon kívül született, és ennek az utódai a tizedik nemzedékig, Ammon vagy Moáb népének férfi tagjai és leszármazottjaik, a tizedik nemzedékig. Emlékezzetek rá, hogy az ammoniak és a moábiak népe nem akart segíteni népünknek: nem adtak nekünk sem kenyeret, sem vizet, amikor kijöttünk Egyiptomból. A moábiak pedig fölbérelték Bálámot, hogy átkozza meg népünket. (Bálám Beór fia volt, és a mezopotámiai Petór városában lakott.) De Istenünk, az Örökkévaló szeret bennünket, ezért nem hallgatott Bálámra, és átok helyett áldást adott nekünk Bálámon keresztül. Ezért hát az ammoniakat és moábiakat soha ne segítsd, és ne keresd a javukat! De ne utáld az edomiakat, hiszen ők a rokonaink, se az egyiptomiakat, mert az ő országukban laktunk egy ideig jövevényként. Az ő leszármazottjaik harmadik nemzedéke már befogadható az Örökkévaló közösségébe. Amikor hadba vonulsz ellenségeid ellen, óvakodj mindentől, ami miatt tisztátalanná válhatsz! Ha valaki álmában tisztátalanná válik, menjen ki a táboron kívülre, és maradjon ott következő nap estéig. Azután fürödjön meg, és napnyugta után már visszatérhet a táborba. Jelöljetek ki egy helyet a táboron kívül, s oda menjetek ki a dolgotokat végezni. Felszerelésetekhez tartozzon egy kis ásó, azzal ássatok egy gödröcskét, és azt dolgotok végeztével takarjátok be földdel. Istenünk, az Örökkévaló közöttünk jár a táborban, hogy megszabadítson bennünket ellenségeinktől, és győzelmet adjon nekünk. Ezért a tábor legyen szent, nehogy az Örökkévaló valamilyen visszataszító dolgot lásson közöttünk, és elforduljon tőlünk! Ha egy rabszolga elmenekül urától, és nálad keres menedéket, ne szolgáltads ki előbbi urának. Az ilyen menekült letelepedhet közöttetek, ahol csak akar. Tetszése szerint élhet akármelyik városotokban. Ne használjátok ki szorongatott helyzetét, hanem bánjatok vele emberségesen. Izráel népéből se nő, se férfi soha ne legyen kultikus prostituált! Istenünk, az Örökkévaló utálja és gyűlöli a prostitúciót, ezért se női, se férfi prostituáltak keresményéből nem szabad Istenünk, az Örökkévaló házába befogadni semmit, még akkor se, ha fogadalom megfizetése lenne! Nem szabad kamatot fölszámítanod, amikor Izráel népéből kölcsönadsz valakinek pénzt, élelmet vagy bármi egyebet, ami után kamatot szoktak kérni. Más nemzetbe tartozótól kérhetsz kamatot, de izráeli testvéredtől ne kérj, hogy Istenünk, az Örökkévaló megáldjon minden vállalkozásodban azon a földön, amelyre bementek, hogy birtokba vegyétek. Amikor fogadalmat teszel Istenünknek, az Örökkévalónak, ne halogasd annak teljesítését, mert ő számon kéri rajtad. Ha pedig nem teljesíted, azzal vétkezel. Ha nem teszel fogadalmat, azzal nem vétkezel. De ha már egyszer szabad akaratodból kimondtad a fogadalmat Istenünknek, az Örökkévalónak, akkor legyen is gondod rá, hogy teljesítsd! Ha bemész más szőlőskertjébe, ehetsz annak terméséből, amennyit kívánsz, de a kosaradba már ne tegyél belőle, hogy elvidd onnan! Ha aratás előtt bemész más gabonaföldjére, kezeddel szakíthatsz a kalászokból, de sarlóval már nem szabad vágnod belőle! Mózes így folytatta: Előfordulhat, hogy egy férfi megházasodik, de valami oknál fogva nincs megelégedve a feleségével. Ekkor megteheti, hogy válólevelet ír, azt a felesége kezébe adja, és elküldi. Ha tehát a férfi el akar válni tőle, így kell eljárnia. Az asszony ezután szabadon feleségül mehet egy másik férfihoz. Előfordulhat azonban, hogy a második férje is elválik tőle: ő is válólevelet ad az asszony kezébe és elküldi a háztól. Az is lehet, hogy a második férj meghal. Ilyen esetben az első férj nem veheti ismét feleségül azt az asszonyt, mert az ő számára az az asszony tisztátalanná válik. Ha mégis feleségül venné, az utálatos dolog lenne az Örökkévaló szemében. Vigyázzatok, hogy ne szennyezzétek be azt a földet, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek örökségül! Amikor egy férfi új feleséget vesz, egy évig ne vonuljon hadba, és más egyéb közösségi munkát se végeztessenek vele, hanem maradjon otthon a felesége mellett, és tegye boldoggá asszonyát. Amikor kölcsönt adtok valakinek, és zálogot kértek a visszafizetésre biztosítékul, ne vegyétek el senkitől a kézimalmot, vagy annak felső kövét, mert így az adós egész családját megfosztanátok a mindennapi kenyértől. Ha valakit rajtakapnak, hogy testvérei, Izráel népe közül valakit elrabolt, és szolgájává tette, vagy eladta rabszolgának, akkor az emberrabló halállal bűnhődjön. Így tisztítsátok ki a gonoszt magatok közül! Ha rosszindulatú bőrbetegség jelentkezik valakin, pontosan kövessétek a papok útmutatásait, és azok szerint járjatok el, amiket nekik parancsoltam! Emlékezzetek rá, mit tett az Örökkévaló Mirjámmal útközben, mikor Egyiptomot elhagytuk! Amikor izráeli testvérednek pénzt adsz kölcsön, ne menj be a házába, hogy magad vedd el tőle a zálogot! Várd meg az ajtó előtt, amíg ő maga hozza ki, és adja át neked. De ha az adós olyan szegény, hogy csak egyetlen felsőruháját adhatja zálogba, amely egyúttal az egyetlen éjjeli takarója is, akkor ne tartsd magadnál a zálogba vett ruhát másnapig. Feltétlenül add vissza neki még aznap, mielőtt a nap lemegy, hadd takarózzon a saját ruhájával. A szegény adós áldani fog ezért, Istenünk, az Örökkévaló pedig számon tartja, hogy igazságosan jártál el, és a javadra számítja be. Ne zsarold ki szegény napszámosodat, és ne tartsd vissza a bérét, akár Izráel népéből való testvéred, akár idegen nemzet fia, aki jövevényként lakik földeteken. Még azon a napon, napnyugta előtt fizesd ki a bérét, amiért megdolgozott, hiszen látod, milyen szegény, és mennyire szüksége van rá. Ha nem teszed, ő az Örökkévalóhoz kiált miattad, téged pedig bűn fog terhelni. A szülőket ne ítéljék halálra a gyermekeik bűne miatt, de a gyermekeket se a szüleik vétkéért. Mindenki csak a maga vétkéért bűnhődjön. Ne forgassátok ki jogaikból a veletek együtt lakó idegeneket vagy az árvákat! Özvegyasszonytól ne vedd zálogba a felsőruháját! Emlékezz rá, hogy te is szolga voltál Egyiptomban, de Istenünk, az Örökkévaló kiváltott onnan! Ezért parancsolom neked ezeket. Amikor a gabonádat aratod, és ott felejtesz egy kévét a mezőn, ne menj vissza érte, hanem hagyd ott a veletek együtt lakó idegeneknek, árváknak és özvegyeknek! Akkor Istenünk, az Örökkévaló megáld téged mindenben, amit teszel. Amikor levered olajfáidról a termést, ne menj vissza a fán maradt bogyókért, hanem hagyd ott a veletek együtt lakó idegeneknek, árváknak és özvegyeknek! Amikor leszüreteled szőlődet, utána már ne szemezgess róla, hanem hagyd ott, ami rajta maradt a veletek együtt lakó idegeneknek, árváknak és özvegyeknek! Emlékezz rá, hogy te is rabszolga voltál Egyiptomban, ezért parancsolom neked ezeket. Mózes így folytatta: Ha két izráeli férfi között vita támad, akkor menjenek a bíróhoz, és ő ítéljen ügyükben. Mentse föl a vád alól az ártatlant, de ítélje el a bűnöst. Ha a bíró úgy ítél, hogy a bűnös verést érdemel, akkor ezt a büntetést ott helyben hajtsák is végre. Rendelje el a bíró, hogy a vétkest fektessék a földre, és a bíró jelenlétében mérjenek rá annyi ütést, amennyi a vétkéért jár neki. Azonban 40 ütésnél többre nem ítélheted, mert az ennél súlyosabb büntetés azt jelentené, hogy a testvéredet nem becsülöd semmire. Nyomtató ökörnek ne kösd be a száját! Ha felnőtt, házas fivérek laknak együtt a nagy családban, akkor előfordulhat, hogy egyikük úgy hal meg, hogy nem hagy hátra fiúgyermeket. Ilyen esetben az özvegy ne menjen feleségül a családon kívüli idegenhez, hanem a sógora háljon vele, hogy az özvegynek gyermeke szülessen. Így teljesítse a sógor a meghalt testvére iránti kötelességét. Amikor ezek után az asszonynak megszületik az első fia, őt minden tekintetben az elhunyt férfi fiának kell tekinteni. Így az elhunyt neve nem vész ki Izráelből, és származási vonala nem szakad meg. Azonban, ha az elhunyt testvére nem hajlandó a sógornőjével hálni, akkor az özvegy forduljon a város kapujában ülő vezetőkhöz, és ezt mondja nekik: „A sógorom nem akarja fenntartani testvére nevét Izráelben, és nem hajlandó teljesíteni elhunyt testvére iránti kötelességét.” Ezután a város vezetői beszéljenek azzal a vonakodó férfival. De ha ő továbbra is ellenáll, és semmiképpen nem akar az özveggyel hálni, akkor az özvegy a város vezetőinek jelenlétében álljon szembe vele, húzza le vonakodó sógora saruját, köpje szemen, és mondja: „Ezt érdemli az a férfi, aki nem akarja a testvérének a családját építeni!” Ettől fogva annak a férfinak a családját egész Izráelben így nevezzék: „Saru nélküli család.” Ha két férfi összeverekszik, előfordulhat, hogy az egyiknek a felesége odaszalad, hogy a férjének segítsen. Ha ilyenkor az asszony úgy akarja kiszabadítani a férjét, hogy megragadja a másik férfi szeméremtestét, akkor irgalom nélkül le kell vágni az asszony kezét. [13-14] Ne csalj a súlyokkal vagy mérőeszközökkel, amikor eladsz valamit! *** Mindig használj hibátlan és pontos súlyokat és mérőeszközöket, hogy sokáig birtokolhasd azt a földet, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, mert ő utálja, amikor valaki becsapja a társát és igazságtalanul jár el. Soha ne felejtsétek el, hogy mit tett népünkkel Amálek népe, amikor Egyiptomból kivonultunk! Mivel nem volt bennük istenfélelem, hátulról támadták meg a menetoszlopunkat, és irgalom nélkül levágták azokat, akik közülünk a kimerültség miatt elgyengülve lemaradtak. Ezért töröld el még az emlékezetét is Amálek népének, amikor már elfoglaltátok azt a földet, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, s amikor az Örökkévaló már minden körülöttetek lévő ellenségetektől megszabadított benneteket. Erről semmiképpen ne feledkezzetek meg! Mózes így folytatta: Hamarosan bevonultok arra a földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek, elfoglaljátok azt, letelepedtek ott, és megművelitek a földet. Akkor majd az aratás és a szüret idején — minden terményből, amit csak az Örökkévalótól kapott földed terem — tedd félre az új termésből, ami először beérik. Tedd egy kosárba, és vidd föl arra a helyre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló kiválaszt, hogy neve ott lakjon. Menj oda a paphoz, aki majd abban az időben szolgálatot teljesít, és ezt mondd neki: „Istenünk, az Örökkévaló esküvel megígérte őseinknek, hogy nekünk adja ezt a földet. Most az ő jelenlétében kijelentem, hogy valóban bejöttünk erre a földre, és az Örökkévaló nekünk adta azt.” Akkor a pap vegye el a kezedből a terményekkel megrakott kosarat, és helyezze az oltár elé. Te pedig így imádkozz az Örökkévaló jelenlétében: „Örökkévaló Istenem! Arámi vándorló nomád volt ősapám, aki családjával Egyiptomba költözött, ahol jövevényként időzött. Kevesen mentek le oda, de idővel erős és hatalmas néppé lettünk. Az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak, és keményen dolgoztattak bennünket. De mikor őseink Istenéhez, az Örökkévalóhoz kiáltottunk segítségért, ő meghallgatott minket, mert látta, milyen kegyetlenül bántak velünk, mennyire elnyomták és nyomorgatták népünket. Erős kezével és nagy hatalmával, jelek és csodák kíséretében kivezetett bennünket Egyiptomból, s ez nagy rémületet keltett a körülöttünk élő nemzetekben. Elvezetett minket erre a tejjel és mézzel folyó földre, és nekünk adta ezt az országot. Most pedig elhoztam neked, Uram, az első részt földem idei terméséből, amelyet tőled kaptam!” Akkor tedd oda a kosarat Istenünk, az Örökkévaló oltára elé, és leborulva imádd őt. Azután tarts ünnepi lakomát, és örvendezz mindannak a jónak, amivel Istenünk, az Örökkévaló megáldott, egész családoddal, a városodban lakó lévitákkal és a jövevényekkel együtt. [12-13] Minden harmadik évben terményeid tizedrészét add oda a városodban lakó lévitáknak, idegeneknek, árváknak és özvegyeknek. Hadd lakjanak jól ők is, ne szűkölködjenek. Amikor megtetted, állj oda Istened, az Örökkévaló elé, és ezt mondd: „Kivittem házamból a neked szentelt tizedet, és odaadtam a lévitáknak, a jövevényeknek, az árváknak és az özvegyeknek — ahogy azt megparancsoltad. Nem szegtem meg szavadat, és nem felejtkeztem el törvényedről. *** Nem ettem a tizedből, mikor halottat gyászoltam, nem nyúltam hozzá, amikor tisztátalan voltam, és nem áldoztam belőle a halottak tiszteletére. Engedelmeskedtem neked, Uram, és mindent úgy tettem, ahogy parancsoltad. Kérlek, tekints reánk a mennyből, szent lakóhelyedről, és áldd meg népedet, Izráelt és ezt a tejjel-mézzel folyó földet, amelyet nekünk adtál, ahogyan azt esküvel ígérted őseinknek.” Mózes így folytatta: Ma Istenünk, az Örökkévaló azt parancsolja nektek, hogy engedelmeskedjetek minden törvényének és parancsának. Teljes szívvel-lélekkel őrizzétek meg ezeket, és mindenben ezek szerint járjatok el! Ma ti ünnepélyesen kijelentitek, hogy az Örökkévaló a ti Istenetek. Megígéritek, hogy az ő útján fogtok járni, engedelmeskedtek törvényeinek, parancsainak és rendelkezéseinek, és hallgatni fogtok szavára. Ma az Örökkévaló ünnepélyesen kijelenti, hogy titeket választott, hogy egyedül őhozzá tartozzatok, saját népe legyetek, ahogyan ezt megígérte nektek. Azt kívánja tőletek, hogy engedelmeskedjetek parancsainak. Az Örökkévaló fölemel titeket minden más általa teremtett nemzet fölé dicséret, tisztesség és hírnév tekintetében, hogy Istenünknek, az Örökkévalónak számára különválasztott, szent néppé legyetek, amint ezt ő megígérte. Mózes és Izráel vezetői ezt parancsolták a népnek: Engedelmeskedjetek az egész törvénynek és minden rendelkezésnek, amelyet ma parancsolok nektek! [2-3] Hamarosan átkeltek a Jordánon, és bementek arra a földre, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nektek. Azon a napon, miután átkeltetek, állítsatok fel nagy köveket, és meszeljétek be azokat fehérre. Írjátok fel ezekre a kövekre a Törvény minden igéjét. Azután induljatok, és foglaljátok el azt a tejjel-mézzel folyó földet, amelyet az Örökkévaló, őseitek Istene megígért nektek. *** Amikor átkeltek a Jordán túlsó partjára, ott állítsátok fel a köveket, amelyekről mondtam, hogy készítsétek elő azokat. Az Ébál-hegyen állítsátok föl, és meszeljétek fehérre azokat. [5-6] Ezen fölül építsetek ott oltárt Istenünknek, az Örökkévalónak. Faragatlan kövekből építsétek. Egyáltalán ne használjatok vasból készült kőfaragó szerszámokat a formálásukhoz. Úgy rakjátok a köveket össze, ahogyan találtátok azokat. Mutassatok be égőáldozatokat az Örökkévalónak ezen az oltáron. *** Hálaáldozatokat is áldozzatok, rendezzetek ünnepi lakomát, és örvendezzetek Istenünk, az Örökkévaló jelenlétében. Ne felejtsétek el, hogy fel kell írnotok ezeknek a törvényeknek az igéit azokra a kövekre, amelyeket felállítotok. Ügyeljetek rá, hogy jól olvasható legyen az írás! Mózes és a lévita papok ezt mondták a népnek: Izráel népe, legyetek csendben és figyeljetek! Ma lettetek Istenünk, az Örökkévaló népévé. Ezért mostantól fogva hallgassatok az ő szavára, és engedelmeskedjetek parancsainak és rendelkezéseinek, amelyeket ma tőlem hallotok! Ugyanezen a napon megparancsolta Mózes a népnek: Miután átkeltetek a Jordánon, ezek a törzsek menjenek föl a Garizim-hegyre, hogy onnan megáldják az egész népet: Simeon, Lévi, Júda, Issakár, József és Benjámin. Ezek pedig az Ébál-hegyre menjenek föl, hogy onnan hirdessék ki az átkokat: Rúben, Gád, Ásér, Zebulon, Dán és Naftáli. A léviták hirdessék ki az átkokat, hangos szóval kiáltva, hogy Izráel egész népe jól hallja, a nép pedig feleljen rá! „Átkozott legyen, aki mesterember munkájával, faragással vagy fémöntéssel bálványt készít, és azt titokban fölállítja! Az Örökkévaló utálja és gyűlöli a bálványokat!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki nem tiszteli apját és anyját!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki odébb mozdítja helyéről a határkövet, hogy a saját birtokát megnövelje!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki tévútra vezeti a vakot!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki kiforgatja jogaikból a velünk lakó idegeneket, árvákat, vagy özvegyeket!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki apjának feleségével hál, mert ezzel meggyalázza apját!” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki állattal közösül.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki a saját leánytestvérével hál, akár apjának, akár anyjának leányával.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki anyósával hál.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki meggyilkolja embertársát, még ha titokban marad is a tette.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki bérért meggyilkol valakit.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” „Átkozott legyen, aki nem engedelmeskedik e törvény igéinek, és nem ezek szerint cselekszik.” Az egész nép együtt mondja rá: „Ámen.” Mózes így folytatta: Ha engedelmes lelkülettel hallgatsz Istened, az Örökkévaló hangjára, ha gondosan megteszed, amit neked mond, ha minden parancsát és rendelkezését teljesíted, amelyeket ma neked parancsolok, akkor ő a föld minden más nemzete fölé emel téged. Ha engedelmeskedsz Istened, az Örökkévaló szavának, akkor mindezek az áldások rád szállnak és beteljesednek rajtad: Áldott leszel városodban, áldott leszel szántóföldeden. Áldott lesz minden gyermeked, földed termése és fáid gyümölcse, állataid szaporulata, a borjak, gidák és bárányok. Áldott lesz éléskamrád és dagasztóteknőd. Áldott leszel, mikor bejössz és amikor kimész. Ha ellenség támad rád, szemed láttára veri meg őket az Örökkévaló. Egy úton jönnek ellened, de százfelé futnak előled. Áldást parancsol az Örökkévaló melléd: vállalkozásaidban, csűreidben, mindenben, amit teszel. Bizony, megáld téged azon a földön, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad neked. Szent népévé készít fel az Örökkévaló, ahogyan megesküdött, hogy tulajdon népévé legyél. S akkor majd követed parancsait, és útjain jársz. Megérti a föld minden népe, hogy az Örökkévaló nevét viseled: ezért félnek és tisztelnek téged. Az Örökkévaló áldása miatt bővölködsz majd minden jóban a földön, amely felől megesküdött őseidnek, hogy neked adja. Megszaporítja utódaidat, állataidat és földed termését. Megnyitja neked kincsesházát, az eget, hogy esőt adjon földedre, kellő időben, s hogy kezed munkáját megáldja bőségesen. Te adsz kölcsön sok más népnek, míg neked nem kell kölcsönkérned soha. Fejjé tesz téged az Örökkévaló, nem farokká, mindig fölül leszel, és sohasem alul. Bizony, így lesz, ha engedelmeskedsz Istenünk, az Örökkévaló parancsainak, amelyeket ma átadok neked. Gondosan teljesítsd hát azokat, és ne térj el az igéktől, amelyeket ma parancsolok neked, se jobbra, se balra! Ne kövess más isteneket, ne szolgáld, és ne imádd őket! Izráel, ha nem hallgatsz Istenünk, az Örökkévaló szavára, ha nem engedelmeskedsz parancsainak, és nem teljesíted rendelkezéseit, amelyeket ma neked parancsolok, akkor ezek az átkok szállnak rád, és beteljesednek rajtad. Átkozott leszel városodban, átkozott leszel szántóföldeden. Átkozott lesz éléskamrád és dagasztóteknőd. Átkozott lesz minden gyermeked, földed termése és fáid gyümölcse, állataid szaporulata, a borjak, gidák és bárányok. Átkozott leszel, mikor bejössz és amikor kimész. Átkot és zűrzavart küld rád az Örökkévaló minden vállalkozásodban. Csapásokkal sújtja, amihez hozzáfogsz, míg hamar elpusztulsz, végleg tönkremész, jóvátehetetlenül. Így bánik veled, ha elfordulsz tőle, ha hűtlenül elhagyod. Halálos járványt küld rád, amely rátok ragad, amíg teljesen elpusztít benneteket. Bizony, kipusztultok arról a földről, amelyre most készültök bemenni. Megver titeket az Örökkévaló lázzal, sorvadással és gyulladással, földedet pusztító hőséggel és aszállyal, gabonádat üszöggel és rozsdával, s addig gyötörnek, míg elpusztulsz. Bezárul az ég fejed fölött, mint a bronzkapu, lábad alatt a föld, mint a vas, megkeményedik. Homokot és port hullat rád az Örökkévaló az égből eső helyett, amíg végleg elpusztulsz. Megver téged az Örökkévaló ellenségeid által. Egy úton vonultok ki ellenük, de százfelé menekültök előlük. Megrémülnek a nemzetek, ha látják sorsotokat. Holttesteitek égi madarak és mezei vadak prédájává lesznek, s már nem lesz, aki elkergesse őket. Megver titeket az Örökkévaló egyiptomi betegségekkel: fekéllyel, daganatokkal, rühességgel és bőrbetegséggel, gyógyíthatatlanul. Megver tieteket az Örökkévaló őrülettel, vaksággal és megzavarodással. Fényes nappal is úgy keresel utat, ahogy a vak tapogat a sötétben. Mindenben szerencsétlen, elnyomott és kifosztott leszel, és nem lesz senki, hogy megszabadítson. Eljegyzett menyasszonyodat megerőszakolják az idegenek. Házat építesz, de más lakik majd benne. Szőlőt telepítesz, de gyümölcsét más szüreteli. Marháidat szemed előtt vágják le, de nem ehetsz belőle. Szamaraidat elrabolják, és sohasem látod többet. Nyájaidat elhajtják ellenségeid, senki sem segít rajtad. Fiaidat és leányaidat eladják idegeneknek, te meg csak sóvárogva nézed őket, s minden nap epekedsz utánuk, de semmit sem tehetsz értük. Földed termését, munkád minden gyümölcsét idegenek falják föl, akiket nem ismertél, s neked csak az elnyomás jut, meg a letaposás. Eszedet veszted attól, amit végig kell nézned. Megver az Örökkévaló gyógyíthatatlan, szörnyű fekéllyel térdeiden és lábaidon, sőt, tetőtől talpig mindenütt. Elhurcoltat az Örökkévaló titeket, királyotokkal együtt, akit magatok fölé emeltetek, oly nép földjére, amelyet sem ti, sem őseitek nem ismertek. Ott kell szolgálnod idegen isteneket, fa- és kőbálványokat. Rémülettel és ámulattal emlegetnek, gúnyolnak és iszonyodnak tőletek a nemzetek minden földön, ahová az Örökkévaló küld titeket. Sok magot vetsz, de keveset aratsz, mert sáskák zabálják fel termésedet. Szőlőt telepítesz, és műveled, de le már nem szüreteled, borát meg sem kóstolhatod, mert elpusztítják a kártevők. Olajfát ültetsz mindenfelé, mégsem kened magad olajával, mert bogyóik éretlenül lehullanak. Hiába neveled gyermekeidet, mert ellenségeid rabságba hurcolják őket. Gyümölcsfáidat és terményeidet mind letarolja a sáskahad. A köztetek lakó idegenek föléd kerekednek, te pedig egyre lejjebb csúszol, és hanyatlasz. Ők adnak kölcsön neked, s nem te nekik. Ők fejjé lesznek, te pedig farokká. Mindezek az átkok rád szállnak, Izráel, üldöznek téged, és beteljesednek rajtad, míg teljesen elpusztítanak, mivel nem hallgattál Istenünk, az Örökkévaló szavára, s nem engedelmeskedtél parancsainak, nem teljesítetted rendelkezéseit, amelyeket neked parancsolt. Intő jel és csoda gyanánt lesznek minden nemzet számára rajtad és utódaidon ezek az átkok örökké. Mivel nem szolgáltad Istenünket, az Örökkévalót örömmel és jó kedvvel, mikor mindened megvolt, és bőségben éltél, szolgálod hát majd ellenségeidet, akiknek az Örökkévaló kiszolgáltat, étlen-szomjan, rongyokban, nyomorban és szűkölködve. Vasigát tesz nyakadra az Örökkévaló, amíg végleg elpusztulsz. Nyakadra hoz az Örökkévaló a föld széléről harcos és vad nemzeteket, amelyeknek beszédét sem érted. Rád támadnak hirtelen, ahogy a keselyű lecsap a prédára. Kegyetlen harcosok ezek, tekintetük elszánt és kemény, nem szánják az öreget, sem a gyereket, felemésztik állataidat, terményeidet, míg mindent elpusztítanak. Nem hagynak gabonádból egy szemet sem, olajadból, borodból egy cseppet sem, levágják állataidat, utolsó báránykáidat, amíg teljesen el nem pusztítanak téged is. Ostrom alá veszik minden városodat, amíg leomlanak erős falaid, amelyekben bíztál. Bizony, beveszik és lerombolják váraidat egész földeden, amelyet Istenünk, az Örökkévaló neked adott. Ellenségeid megszorongatnak, éhínség sújt az ostrom alatt. Nyomorúságodban végül a saját gyermekeidet is megeszed, méhed gyümölcsét, akit Istened, az Örökkévaló adott neked! [54-55] A hosszú ostrom idején, a súlyos éhínség miatt az elkényeztetett és finnyás férfi is irigy szemmel néz testvérére, kedvelt feleségére és még életben maradt gyermekeire, hogy ne kelljen nekik adnia abból, amit eszik — a saját fiainak húsából —, mivel semmi más nem maradt, amit megehetne. *** [56-57] Az elkényeztetett és finnyás asszony is, aki még a földre sem lépett mezítláb az előkelőség miatt, irigységgel néz szeretett férjére, fiára és leányára, és nem ad nekik semmit a saját újszülött csecsemőjének húsából, akit titokban megszült, és abból amit még megehet belőle. Mindezt egymaga eszi meg titokban, amíg már semmi más nem marad, amit megehetne. Ilyen nyomorúságba kerül a hosszú ostrom alatt, amellyel városát szorongatják ellenségei! *** Engedelmeskedj hát, Izráel népe, e törvény minden igéjének, amely le van írva ebben a könyvben! Tiszteld és féld Istenünk, az Örökkévaló dicsőséges és félelmetes nevét! Ha nem, akkor az Örökkévaló rémületes és rettenetes csapásokkal sújt titeket és utódaitokat: hosszantartó súlyos betegségekkel, nagy csapásokkal. Sőt, mindenféle egyiptomi betegséggel is sújt titeket, amelyektől féltetek, és rátok ragasztja azokat. Még azokat a csapásokat és betegségeket is, amelyek nincsenek leírva ebben a törvénykönyvben — bizony rátok hozza valamennyit, amíg egészen elpusztít benneteket! Bár annyian voltatok, mint az égen a csillagok, mégis csak kevesen maradtok meg, mivel nem hallgattatok Istenetek, az Örökkévaló szavára. Az Örökkévaló örömét lelte abban, hogy jól bánjon veletek, és megsokasítsa népünket — ugyanúgy örömét fogja lelni abban, amikor elpusztít és megsemmisít titeket. Bizony, kigyomlál benneteket arról a földről, amelyre most bemenni készültök, hogy birtokba vegyétek. Szétszór az Örökkévaló titeket a nemzetek között a föld egyik szélétől a másikig, és idegen isteneket kell ott szolgálnotok, fa- és kőbálványokat, akiket sem ti, sem őseitek nem ismertek. De még a nemzetek között sem találtok lelketeknek nyugalmat, sem állandó lakóhelyet, mert az Örökkévaló a szíveteket szorongással, lelketeket pedig reménytelenséggel tölti meg, s a szemetek hiába sóvárog majd békesség után. Örökös aggodalomban éltek, hajszálon függ élet és halál, s rettegés abroncsa szorítja szívetek. Reggel azt mondod: „Bárcsak jönne már az este!” Este meg azt: „Mikor lesz már reggel?” — a félelem miatt, amely elborítja lelketek, s amiatt, amit szemetek lát. Végül visszaküld az Örökkévaló benneteket hajókon Egyiptomba, amelyről azt mondta nektek, hogy sohasem látjátok többé. Ott pedig rabszolgának árulnak titeket ellenségeiteknek, de még nekik sem kelletek; s nem lesz, aki megvegyen. Ezek tehát azok az igék, amelyeknek alapján az Örökkévaló parancsa szerint Mózes, mint közvetítő, megkötötte a szövetséget az Örökkévaló és Izráel népe között, amikor Izráel Moáb földjén táborozott. Ez a szövetségkötés azon a szövetségen felül történt, amelyet az Örökkévaló a Hóreb-hegynél kötött Izráellel. Mózes összehívta Izráel egész népét, és ezt mondta nekik: Figyeljetek most rám! Emlékezzetek mindarra, amit az Örökkévaló a szemetek láttára tett Egyiptomban: hogyan bánt el a fáraóval és annak szolgáival, Egyiptom egész országával és népével! Emlékezzetek az Örökkévaló nagy csodáira, jeleire és súlyos csapásaira! Bár mindezt láttátok, de még ma sem értitek, mit jelent, mert az Örökkévaló nem adott nektek értelmes szívet, látó szemeket és halló füleket. Ezt mondta nekünk az Örökkévaló: „Negyven esztendeig vezettelek titeket a pusztában, s ezalatt sem ruhátok, sem sarutok nem szakadt el. Naponta tápláltalak titeket, de sem kenyeret nem ettetek, sem bort vagy egyéb szeszes italt sem ittatok. Gondotokat viseltem minden tekintetben, hogy végre megértsétek, hogy én vagyok Istenetek, az Örökkévaló.” Amikor elérkeztünk erre a helyre — folytatta Mózes —, megtámadott bennünket Szihón, Hesbón királya és Óg, Básán királya seregeikkel, de legyőztük őket. Elfoglaltuk országaikat, és oda telepítettük le Rúben és Gád törzsét, meg Manassé törzsének felét. Tartsátok meg hát ezt a szövetséget, és mindent eszerint tegyetek, mert akkor lesz jó dolgotok, és amibe csak belekezdtek, sikerülni fog. [10-12] Ma itt mindannyian Istenünk, az Örökkévaló előtt álltok, hogy szövetséget kössetek vele: törzsfőitek, vezetőitek, bíráitok, tisztségviselőitek és mind a férfiak, meg gyermekeitek, feleségeitek, és a veletek együtt lakó idegenek, favágók és vízhordók — Izráel népének egész közössége. Ma Istenetek, az Örökkévaló szövetséget köt veletek, amelyet esküvel is megpecsételtek, és ezzel magatokra nézve kötelezően elfogadjátok a szövetség feltételeit. *** *** E szövetség által az Örökkévaló fölemel titeket, hogy saját népévé legyetek — ő pedig Istenetekké legyen, ahogyan ezt esküvel megígérte őseinknek: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. [14-15] Ezt az esküvel erősített szövetséget az Örökkévaló nemcsak veletek köti meg, akik most itt álltok Istenünk, az Örökkévaló előtt, hanem azokkal a jövendő nemzedékekkel is — vagyis utódaitokkal —, akik most még nincsenek itt. *** Emlékezzetek rá, hogyan éltünk Egyiptomban, és hogyan vonultunk keresztül számos idegen nemzet földjén, amíg ideértünk! Láttátok utálatos bálványaikat, amelyeket kőből, fából, ezüstből, aranyból készítettek, hogy azokat imádják. Vigyázzatok, ne legyen közöttetek senki — se férfi, se nő, se család vagy egész törzs —, akinek szíve elfordul Istenünktől, az Örökkévalótól! Közületek senki se pártoljon más istenekhez, hogy a nemzetek bálványait imádja! Bár ne lenne köztetek keserű mérget termő gyökér soha! Ne legyen köztetek, aki — bár hallja a szövetség megtörésével járó átkokat — azzal áltatja és bátorítja magát: „Igaz, hogy a saját fejem után járok, és makacs szívem gondolatait követem, mégis békességben és nyugalomban élek, engem nem ér el az átok!” Bizony, az ilyen ember miatt sokan elpusztulnak, jók és gonoszok egyaránt! Az Örökkévaló nem fog az ilyennek megbocsátani, és izzó haragjában rászabadítja mindazokat az átkokat, amelyek e Törvénykönyvben megtalálhatók. Az ilyen embernek az Örökkévaló még az emlékét is eltörli az ég alól. Bizony, az Örökkévalónak gondja lesz rá, hogy Izráel törzsei közül kiválassza és könyörtelenül elpusztítsa az ilyet, mert ezt követeli a szövetség igéje, amely meg van írva e könyvben, ha valaki megtöri a szövetséget. Fiaitok jövendő nemzedéke és a messzi földről jött utazók látják majd a csapásokat és a pusztulást, amelyeket az Örökkévaló hozott országotokra. Látják, hogy a föld kietlen és terméketlen, kiégett és művelhetetlen, kén és só borítja, egy fűszál sem nő rajta — bizony, olyanná lesz, mint Sodoma és Gomora, mint Adma és Cebóím, amelyeket az Örökkévaló izzó haragjában tökéletesen és végleg elpusztított. Akkor majd mind azt kérdezik a nemzetek: „Miért tette velük ezt az Örökkévaló? Miért, hogy lángoló haragjában így elpusztította földjüket?” És azt felelik nekik: „Azért, mert megtörték a szövetséget, amelyet őseik Istenével, az Örökkévalóval kötöttek, amikor ő kivezette népét Egyiptomból! Azért, mert elfordultak az Örökkévalótól, más isteneket szolgáltak és imádtak, olyanokat, akiket azelőtt nem ismertek, s akiket nem Istenük adott nekik. Emiatt az Örökkévaló haragra lobbant, és ráküldte népére és földjükre azokat az átkokat, amelyek e könyvben fel vannak jegyezve. Gyökerestől kitépte erről a földről, és messze hajította őket, idegen földre — ott is laknak mind a mai napig.” Vannak titkok, amelyeket Istenünk, az Örökkévaló megtartott a maga hatalmában, és elrejtett előlünk — folytatta Mózes. — De amit kijelentett nekünk — ahogyan a Törvény igéit is —, az már a miénk és a fiainké örökre, hogy engedelmeskedjünk azoknak, és aszerint éljünk. Mózes így folytatta: Eljön az idő, amikor minden áldás és átok, amelyet most elétek tártam, beteljesedik rajtatok. Amikor majd a nemzetek között fogtok élni, ahová Istenünk, az Örökkévaló száműzetésbe küld benneteket, akkor eszetekbe fog jutni, amit ma nektek mondtam. Akkor fiaitokkal együtt szívetekre veszitek ezeket, teljes szívvel-lélekkel visszatértek Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, és engedelmeskedni fogtok az ő hangjának, ahogyan most megparancsoltam nektek. Válaszul Istenünk, az Örökkévaló jóra fordítja sorsotokat, megkönyörül rajtatok, és újra összegyűjt a nemzetek közül, ahová szétszórt titeket. Ha a Föld legtávolabbi sarkába száműzött, még onnan is összegyűjt és hazavisz benneteket. Bevisz arra a földre, amely őseink birtoka volt, és újra birtokba veszitek azt. Az Örökkévaló jól bánik veletek ismét, és még inkább megszaporítja népünket, mint őseink idejében. Akkor fogja Istenünk, az Örökkévaló engedelmessé változtatni szíveteket és utódaitoknak, Izráel népének szívét, hogy azontúl teljes szívvel-lélekkel szeressék az Örökkévalót, Istenünket, és sokáig élhessenek azon a földön. Akkor majd Istenünk, az Örökkévaló ezeket az átkokat ellenségeitekre küldi: azokra, akik üldöznek és gyűlölnek titeket. Izráel pedig újra engedelmeskedni fog az Örökkévaló szavának és parancsainak, amelyeket ma elétek tártam. Istenünk, az Örökkévaló pedig még bőségesebben megáld titeket mindenben, amit csak tesztek. Megáldja gyermekeiteket, állataitokat, földetek termését, és minden tekintetben jól bánik majd veletek. Újra örömét fogja lelni abban, hogy jót tegyen veletek, mint ahogy őseitekkel is örömmel tett jót. Igen, így lesz, ha hallgattok Istenünk, az Örökkévaló hangjára, és mindenben az ő rendelkezései és parancsai szerint jártok el, amelyeket ebben a Törvénykönyvben följegyeztek, és ha egész szívvel-lélekkel visszatértek az Örökkévalóhoz. Ezek a tanítások, törvények és parancsok, amelyeket ma elétek tárok, nem megfoghatatlanok vagy érthetetlenek számotokra. Nem nehéz ezeknek engedelmeskednetek. Nem a mennyben vannak, ahová nem tudnátok felkapaszkodni, s azt kellene mondanotok: „Ugyan ki tudna fölmenni a mennybe, hogy lehozza nekünk a törvényt, hogy teljesíthessük követeléseit?” Nem is a tenger túlsó partján van, ahová nem tudnátok érte menni, s azt kellene mondanotok: „Ugyan ki tudna átkelni a tengeren, hogy elhozza nekünk a törvényt, hogy teljesíthessük követeléseit?” Nem! Az ige nagyon is közel van hozzátok! Ott van az a szátokban és a szívetekben — hogy igazodhassatok hozzá! Nézzétek! Elétek adtam az életet és a halált, a jót és a rosszat, hogy válasszatok! Ha az életet választjátok, vagyis engedelmeskedtek Istenünk, az Örökkévaló tanításának és törvényének, amelyet általam közölt veletek, ha szeretitek Istenünket, az Örökkévalót, és az ő útjain jártok, ha megtartjátok rendelkezéseit és engedelmeskedtek parancsainak és határozatainak, akkor megsokasodtok, és virágzó nagy nemzetté lesztek, és Istenünk, az Örökkévaló megáld titeket azon a földön, amelyet majd birtokba vesztek. [17-18] De figyelmeztetlek benneteket, hogy ha a halált választjátok, vagyis a szívetek elfordul az Örökkévalótól, és nem engedelmeskedtek neki, ha elcsábultok, hogy más isteneket szolgáljatok és imádjatok, akkor egész bizonyosan el fogtok pusztulni, és menthetetlenül elvesztek! Akkor nem fogtok hosszú ideig lakni a Jordán túlsó partján lévő földön, amelyre majd bementek, hogy birtokba vegyétek azt. *** Tanúm az ég és a föld, hogy én elétek tártam a választást élet és halál, áldás és átok között! Válasszátok hát az életet, hogy sokáig élhessetek ti is, meg utódaitok is! Szeressétek Istenünket, az Örökkévalót, hallgassatok a szavára, és engedelmeskedjetek neki, ragaszkodjatok hozzá, mert számotokra az Örökkévaló az élet! Ő ad nektek hosszú és boldog életet azon a földön, amely felől megesküdött őseinknek, hogy nekik adja azt. Azután Mózes ezt mondta Izráel népének: Figyeljetek rám! Százhúsz éves vagyok már, és nem vezethetlek tovább titeket, mert az Örökkévaló megmondta, hogy nem kelhetek át a Jordánon. Istenünk, az Örökkévaló maga megy át előttetek a Jordánon, ő vezet titeket. Kipusztítja előletek a nemzeteket, amelyek most még azon a földön laknak. Ti pedig birtokba veszitek a földjüket. Józsué lesz a vezetőtök, ő fog előttetek járni, amikor átmentek arra a földre —, ahogyan az Örökkévaló megígérte. Az Örökkévaló úgy bánik azokkal a nemzetekkel, ahogy elbánt Szihónnal és Óggal, az emóriak királyaival, seregeikkel és országaikkal: teljesen elpusztítja őket. Kiszolgáltatja őket az Örökkévaló nektek, ti pedig úgy bánjatok velük, ahogy megparancsoltam. Ne féljetek, és ne ijedjetek meg tőlük, hanem legyetek erősek és bátrak, mert Istenünk, az Örökkévaló megy veletek, nem hagy cserben, sem el nem hagy titeket. Azután Mózes maga elé hívatta Józsuét, és egész Izráel népe előtt ezt mondta neki: „Józsué, légy erős és bátor, mert neked kell ezt a népet bevezetned arra a földre, amelyről az Örökkévaló esküvel megígérte őseinknek, hogy azt nekik adja. A te vezetéseddel fogják birtokba venni. Maga az Örökkévaló megy előtted, veled lesz mindig, soha nem hagy cserben, sem el nem hagy! Ezért ne félj, se ne ijedj meg semmitől!” Miután Mózes leírta ezt a Törvényt, átadta az írást a lévitáknak, akik az Örökkévaló Szövetségládáját hordozták, meg Izráel vezetőinek, [10-11] és ezt parancsolta nekik: „Amikor majd bementek arra a földre, minden hetedik évben olvassátok föl ezt a teljes Törvénykönyvet Izráel egész gyülekezete előtt! Minden hetedik esztendőben — vagyis a szombatévben, az adósságok elengedésének évében —, a Sátorok ünnepén, amikor Izráel egész népe összegyülekezik az Örökkévaló jelenlétében, arra a helyre, amelyet az Örökkévaló majd kijelöl, akkor olvassátok föl, hogy mindenki hallja! *** Erre az ünnepre kivétel nélkül mindenkit gyűjtsetek össze: férfiakat és asszonyokat, gyermekeikkel együtt, még a közöttetek lakó idegeneket is! Valamennyien hallják a Törvény igéit, hogy tanulják meg tisztelni és félni Istenünket, az Örökkévalót, és mindenben gondosan ahhoz igazítsák az életüket, amit a Törvény igéi mondanak! Így minden nemzedék gyermekei — akik addig még nem hallották — tanulják meg tisztelni és félni Istenünket, az Örökkévalót, minden időben, ameddig csak ott laktok a Jordán túlsó partján lévő földön, amelyre hamarosan bementek, hogy birtokba vegyétek azt.” Az Örökkévaló szólt Mózesnek: „Közeledik az idő, amikor meg kell halnod. Hívd Józsuét, és álljatok elém a Találkozás Sátorában, mert őt akarom megbízni a vezetéssel.” Akkor Mózes és Józsué odament, és megálltak az Örökkévaló előtt. Az Örökkévaló pedig megjelent egy felhőoszlopban, amely megállt a sátor bejárata fölött. Akkor az Örökkévaló ezt mondta Mózesnek: „Te hamarosan pihenni térsz őseidhez. Azután ez a nép hamar elfordul tőlem, és más isteneket imád majd: azokat, akiket annak a földnek lakosai tisztelnek, amelyre majd bemennek. Elhagynak engem, és megtörik szövetségemet, amelyet kötöttem velük. Emiatt majd haragom föllángol ellenük, én is elfordulok tőlük, elrejtem előlük arcomat, ellenségeik elemésztik őket, sok baj és nyomorúság szakad rájuk. Végül majd föleszmélnek, és azt mondják magukban: »Azért zúdult ránk ez a sok baj, mert Istenünk már nincs velünk!« Én pedig valóban elrejtem arcomat előlük azon a napon, amiatt a gonoszságuk miatt, hogy más istenekhez fordultak. Most pedig jegyezzétek föl ezt az éneket, és tanítsátok meg arra Izráel népét, mert egyszer még bizonyítékul fog szolgálni Izráel ellen. Mert hamarosan beviszem őket arra a tejjel-mézzel folyó földre, amelyet esküvel ígértem őseiknek. Ott majd jómódban élhetnek, jóllakásig ehetnek, s meggazdagodnak. Azután majd más istenekhez fordulnak, azokat imádják és szolgálják, engem pedig megutálnak, és szövetségemet megtörik. Amikor majd emiatt rájuk szakad a sok baj és nyomorúság, ez az ének — amelyet utódaik sem felejtenek soha — tanúskodik majd ellenük, és rájuk bizonyítja bűneiket. Mert még be sem vittem őket arra földre, amelyről megesküdtem őseiknek, hogy nekik adom, de már most tudom, hogy milyen kívánságokat hordoznak szívükben, s hogy mit szándékoznak tenni azon a földön.” Mózes tehát még azon a napon följegyezte a következő éneket, és megtanította rá Izráel népét. Azután az Örökkévaló felhatalmazta és megbízta Józsuét, Nún fiát: „Légy erős és bátor, mert neked kell ezt a népet bevezetned arra a földre, amelyről esküvel megígértem, hogy nekik adom! Én veled leszek.” Amikor Mózes befejezte ennek a Törvénykönyvnek az írását, megparancsolta a lévitáknak, akik az Örökkévaló Szövetségládáját hordozták, hogy a könyvtekercset helyezzék el az Örökkévaló Szövetségládája oldalánál, hogy bizonyítékul szolgáljon a nép ellen. Azután Mózes ismét Izráel népéhez szólt: Jól tudom, milyen lázadó, engedetlen és nyakas természetűek vagytok. Lám, még itt élek közöttetek, mégis lázadoztok az Örökkévaló ellen! Akkor mennyivel inkább engedetlenek lesztek a halálom után! Gyűljenek hát hozzám vezetőitek: a törzsfők és a tisztségviselők, hogy saját fülükkel hallják ezeket az igéket, és tanúnak hívjam ellenük az eget és a földet! Mert biztosan tudom, hogy halálom után letértek arról az útról, amelyet parancsoltam nektek, az egész nép megromlik, és súlyos bűnöket követ el. Emiatt az Örökkévaló megharagszik rátok, és csapásokkal sújt majd benneteket. Ezután Mózes elénekelte ezt az éneket, Izráel egész gyülekezete pedig hallgatta: Halljátok énekem, egek! Figyelj szavamra, Föld! Tanításom záporozzon a földre, szavam hulljon, mint harmat a rétre, mint langyos nyári eső a fűre, tavaszi zápor a sarjadó vetésre. Dicsérjétek Istenünket, mert az Örökkévaló nevét hirdetem! Kőszikla ő! Minden tette tökéletes, minden döntése igazságos. Hűséges Isten, nincs benne hamisság, mindenben egyenes és igaz. De ez a nemzedék megromlott, már nem is a gyermekei többé! Bizony elfajzott és elvetemült nemzedék ez! Hát így viszonzod az Örökkévaló jóságát, ostoba és esztelen nemzedék? Hiszen Atyád ő, aki teremtett, Alkotód, aki nemzetté nevelt! Emlékezz hát a régi időkre, gondold végig sok-sok nemzedék éveit! Kérdezd apádat, majd ő elmondja, és az öregeket, ők elbeszélik: amikor a Felséges örökséget osztott a nemzeteknek, mikor Ádám fiait szétválasztotta, s földjük határait kijelölte, Izráel fiainak száma szerint, akkor Jákób fiait magának választotta, így lett Izráel az Örökkévaló saját tulajdona, öröksége. Puszta földön találta, kietlen, szeles, vad sivatagban, karjával körülölelte, gondozta és óvta, mint a szeme fényét. Mint sas a fészkét oltalmazza, fiókáit védi és betakarja, majd kiterjeszti szárnyát, kicsinyeit felkapja, tulajdon tollain hordozza, úgy vezette népét az Örökkévaló egymaga. Más isten nem volt vele. Népét az Örökkévaló a föld magaslatain járatta, mezők termésével táplálta, még a kősziklából is mézzel etette, kovakőből is olajjal itatta. Táplálta tehenek vajával, juhok tejével, básáni bakok, bárányok és kosok húsával, a legjobb búzával, és szőlő vérével, a legjobb borral. De mikor meghízott Jesurún, gazdája ellen rugdosott. Meghíztál, Izráel, kövér lettél, elhájasodtál! Elhagytad Teremtődet, az Örökkévalót, megvetetted szabadításod Kőszikláját! Féltékenységre ingerelték más istenekkel, utálatos bálványokkal bosszantották. Gonosz szellemeknek áldoztak, nem Istennek, más isteneknek, akiket nem ismertek. Újaknak, akik csak most jöttek, s akiket Izráel ősei sem ismertek. Kőszikládat, aki nemzett, elfeledted, elfordultál Istenedtől, aki világra hozott! Látta ezt az Örökkévaló, és felháborodott, eltaszította haragjában fiait és leányait. „Elrejtem arcomat előlük — mondta —, lássam, mire mennek nélkülem! Mert elvetemült nemzedék ez, hűtlen és állhatatlan gyermekek. Féltékenységre ingereltek azzal, ami nem Isten, felbosszantottak ostoba bálványaikkal. Hát én is féltékennyé teszem őket oly néppel, amely nem a népem, bosszantom őket ostoba nemzetekkel. Haragom tüze lángra lobban, s mindent megemészt a Seol fenekéig, elégeti a földet és minden termését, fölgyújtja még a hegyek alapját is. Csapásokkal sújtom népemet, nyilaimat szórom rájuk, éhség sorvasztja, emésztő láz és halálos járvány pusztítja, vérengző vadak foga szaggatja, porban csúszó kígyók mérge öldösi őket. Kívül fegyver gyilkolja népem, otthon a rettegés, nem kímél sem férfit, sem szüzet, csecsemőt és öreget egyaránt elér. Gondoltam, szétzúzom őket egészen, még emléküket is eltörlöm az emberek közül, ha nem tartanék az ellenség gúnyolódásától, hogy öntelten félremagyarázzák: »Nem az Örökkévaló tette ezt velük, erős kezünk győzte le őket!«” Milyen értelmetlen ez a nép, nincs köztük bölcs tanácsadó! Ha bölcsek lennének, megértenék sorsukat. Hogyan üldözhet egy ezret hogyan futamíthat meg kettő tízezret, ha Kősziklánk nem dob oda nekik, ha az Örökkévaló nem szolgáltat ki bennünket ellenségeinknek? Mert isteneik meg sem állhatnak Kősziklánk, az Örökkévaló előtt — még ellenségeink is jól tudják ezt. Szőlőjük Sodoma szőlőjéből származik, gyümölcsfáik Gomora kertjéből valók. Szőlőjük keserű fürtöket terem, s a szőlőszemek mérgezők, boruk, mint a sárkányok mérge, viperák gyilkos marása. [34-35] „Enyém a büntetés joga, enyém a bosszúállás — mondja az Örökkévaló —, megőrzöm ezt magamnak, lepecsételt kincseim között. Én megfizetek nekik, s akkor elhullanak, mert közel a veszedelem napja, amely rájuk vár, és sebesen közeledik.” *** Megítéli népét az Örökkévaló, de szolgáin megkönyörül, ha látja, hogy elfogyott erejük, nincs többé sem szolga, sem szabad. „Hol vannak hát isteneitek? — kérdezi tőlük. — Hol van kősziklátok, akiben biztatok? Segítsenek most bálványaitok, akik megették áldozataitok húsát, megitták az italáldozat borát! Most védjenek meg titeket, ha tudnak! Lássátok meg végre, hogy egyedül én vagyok Isten, ÉN VAGYOK, és nincs más Isten kívülem! Én ölök és elevenítek, megsebesítek és meggyógyítok, s kezemből ki nem ragadhat senki sem! Fölemelem kezemet az égre, és magamra esküszöm. Amilyen biztos, hogy örökké élek, olyan biztos, hogy ezt megteszem: Villámló kardomat megélesítem, marokra fogom, megsuhintom, ítélethez fog kezem, bosszút állok ellenségeimen, és gyűlölőimnek megfizetek. Nyilaim vértől részegednek, kardom jóllakik hússal, a megöltek és foglyok vérével, az ellenség vezéreivel.” Ujjongjatok, ti nemzetek, az ő népével együtt! Mert megtorolja szolgáinak meggyilkolását, bosszút áll ellenségein, de népét és földjét a bűntől megtisztítja. Így énekelte ezt az éneket Mózes, Józsuéval együtt, Izráel egész gyülekezete pedig hallgatta. Miután Mózes befejezte az éneket, ezt mondta nekik: Szívleljétek meg, és véssétek emlékezetetekbe a Törvény minden igéjét, amelyet ma elmondtam nektek! Tanítsátok meg rá gyermekeiteket is, és parancsoljátok meg nekik, hogy engedelmeskedjenek azoknak. Nem üres beszédek ezek, hanem az életet jelentik a számotokra! A Törvény megtartása által lakhattok hosszú ideig azon a földön, amelyre a Jordánon átkelve bementek, hogy birtokba vegyétek azt. Ugyanazon a napon szólt az Örökkévaló Mózeshez: „Menj föl az Abárim-hegységbe, a Nebó-hegyre, amely Moáb földjén van, Jerikóval szemben! Onnan tekintsd meg Kánaán földjét, amelyet Izráel népének adok, hogy birtokba vegyék azt. Ott fogsz meghalni, azon a hegyen, és pihenni térsz őseidhez, ahogyan testvéred, Áron is meghalt a Hór-hegyen, és pihenni tért őseihez. Azért határoztam így, mert mindketten vétkeztetek ellenem Meríbat-Kádés vizénél, a Cin-pusztában, amikor nem szenteltetek meg engem Izráel népe előtt. A távolból megláthatod azt a földet, amelyet Izráel népének adok, de oda nem mehetsz be.” Ez az az áldás, amellyel Mózes, az Isten embere — nem sokkal a halála előtt — megáldotta Izráel népét: „Az Örökkévaló a Sínai-hegyről jött, a Széírről ragyogott föl, mint a hajnal, a Párán hegyéről fénylett, mint a nap, tízezer szentje kísérte, s jobbján tűz lángja égett. Bizony, szereti népét az Örökkévaló, és szentjeit mind kezében tartja! Köré gyűlnek, lába elé borulnak, tanítását hallgatják és követik. Törvényt adott nekünk Mózes, örökségül Jákób népe közösségének. Király lett az Örökkévaló Izráelben, mikor a törzsfők és vezetők összegyűltek.” Mózes ezt mondta Rúben törzséről: „Éljen Rúben, ne haljon ki, de csak kevesen legyenek utódai.” Ezt mondta Júda törzséről: „Örökkévaló, hallgasd meg Júda szavát, mikor segítségért kiált! Vezesd vissza népéhez, erősítsd meg kezét, és segítsd meg, mikor ellenségével küzd!” Ezt mondta Lévi törzséről: „Örökkévaló, a Tummímot és Úrímot Lévinek, hűséges szolgádnak adtad, akiket próbára tettél Masszában, s akikkel pereltél Meríbá vizénél. Többre tartották szavadat, mint saját családjukat. Nem kedveztek szüleiknek, nem kímélték testvéreiket, sem saját gyermekeiket, hanem engedelmeskedtek parancsodnak, és megőrizték szövetséged. Ők tanítják Jákób népét az Örökkévaló Törvényére, Izráelt az ő határozataira. Tömjént tesznek eléd, s égőáldozatokat oltárodra. Áldd meg Lévi erejét, s keze munkáját fogadd kedvesen! Törd meg a derekát annak, aki Lévi ellen támad, s aki őt gyűlöli, hogy többé föl ne kelhessen!” Ezt mondta Benjámin törzséről: „Benjámin, akit az Örökkévaló kedvel! Biztonságban lakhatsz az ő közelében, Körülvesz oltalmával szüntelen, s hátán hordoz, mint anya a kicsinyét.” Ezt mondta József törzseiről: „Az Örökkévaló áldása szálljon József földjére! Adjon neki az Örökkévaló harmatot a menny kincseiből, ajándékot a mélységes vizekből. Érlelje meg gyümölcseit a Nap, sarjasszon neki drágaságokat a Hold! Teremjenek neki az ősi hegyek jobbnál-jobb gyümölcsöket, adjanak az örök halmok bőséges aratást! Józsefé legyen a föld termésének legjava és teljessége, nyugodjon rajta annak tetszése és kegyelme, aki az égő bokorban megjelent! Szálljanak ezek az áldások Józsefre, a testvérei közül kiválasztottnak fejére! Méltósága és ereje, mint az elsőszülött bikáé, szarva erős, mint a bivalyé, népeket öklel fel a föld széléig: ilyenek Efraim tízezrei és Manassé ezrei.” Ezt mondta Zebulon törzséről: „Örülj, Zebulon, mikor útra kelsz, és te is, Issakár, otthon, a sátraidban!” Népeket hívnak fel hegyükre, hogy igaz áldozattal áldozzanak. Tengerek gazdagságának hasznát élvezik, és a tengerpart homokjának kincseit. Ezt mondta Gád törzséről: „Áldott legyen az Örökkévaló, aki kiterjeszti Gád határait! Mint ugrásra kész, zsákmányra leső oroszlán, úgy lakik Gád a helyén, s ha zsákmányt ejt, szétszaggatja annak karját és fejét. A legjobb részt választotta magának, a vezető osztályrésze jutott Gádnak, mikor a törzsfők összegyűltek. Véghez viszi, amit az Örökkévaló Izráelről határozott végrehajtja igazságos ítéletét.” Ezt mondta Dán törzséről: „Dán, mint fiatal básáni oroszlán, prédájára veti magát.” Ezt mondta Naftáli törzséről: „Bőven jut neked az Örökkévaló jóságából és áldásaiból. Terjeszkedj nyugatra és délre!” Ezt mondta Ásér törzséről: „Áldott a fiúk között Ásér! Kedveljék a testvérei, s áztassa lábát olívaolajban! Védjenek bronz és vas zárak és kapuk, ne hagyjon el erőd, amíg csak élsz!” Az Örökkévaló Isten hajlékod és menedéked! Végül így dicsérte Mózes az Örökkévalót: „Nincs senki hasonló Istenhez, ó, Jesurún! Fenséges dicsőségében száguld az egeken, harci szekerein, a fellegeken robog, hogy segítségedre siessen. Az Örökkévaló Isten hajlékod és menedéked, örök karja felkarol és megtart téged. Ellenséged szétszórja előtted, s így biztat: »Pusztítsd!« Biztonságban lakik Izráel népe, háborítatlan Jákób lakóhelye. Gabona és bor földjén lakik, melyre bő harmatot hullat az ég. Milyen boldog vagy, Izráel! Nép, amelyet az Örökkévaló szabadított meg, akinek pajzsa és győzelmes kardja az Örökkévaló! Nincs más nemzet, akivel így bánt volna istene. Kegyelemért könyörögnek majd ellenségeid, te pedig a fejükre tiporsz.” Ezután Mózes a Moáb-síkságról fölment a Nebó-hegységbe, a Piszgá csúcsára, amely Jerikóval szemben emelkedik. Onnan az Örökkévaló megmutatta neki az egész országot: Gileád vidékét, egészen Dánig, Naftáli egész területét, Efraim, Manassé és Júda területét egészen a Földközi-tengerig, azután a déli vidéket, meg a pálmafák városának, Jerikónak völgyét, egészen Cóárig. Akkor ezt mondta az Örökkévaló: „Látod, Mózes, ez az a föld, amelyet Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígértem. Megesküdtem nekik, hogy utódaiknak adom ezt az országot. Megengedtem, hogy a saját szemeddel lásd, de oda nem mehetsz be.” Ott halt meg Mózes, az Örökkévaló szolgája Moáb földjén, ahogy az Örökkévaló előre megmondta. Ott temette el az Úr Bét-Peórral szemben, a völgyben — de annak pontos helyét mindmáig senki sem ismeri. Mózes 120 éves volt, mikor meghalt, de életereje még ilyen idős korában is töretlen maradt, és a látása sem gyengült meg. Izráel népe 30 napig még Moáb földjén maradt, és siratták Mózest, amíg el nem telt a gyász ideje. Józsué, Nún fia beteljesedett a bölcsesség szellemével, mert Mózes tette rá a kezét, és jelölte ki a nép új vezetőjévé. Izráel népe ezután elfogadta Józsuét vezetőjének, és engedelmeskedett neki — ahogyan ezt az Örökkévaló megparancsolta Mózes által. Az Örökkévaló szemtől szembe beszélt Mózessel, akit egészen bensőségesen ismert. Azóta nem támadt Izráelben hozzá hasonló próféta, aki olyan hatalmas jeleket és csodákat vitt volna véghez, mint Mózes, amikor őt az Örökkévaló Egyiptomba küldte, a fáraóhoz, meg annak szolgáihoz és egész népéhez. Azóta sem volt hozzá hasonló, aki oly sok erőteljes és félelmetes dolgot tett volna Izráel népe szeme láttára, mint Mózes. Mózes az Örökkévaló szolgája volt, Józsué, Nún fia pedig Mózes segítője. Miután Mózes meghalt, az Örökkévaló megszólította Józsuét: „Mózes, az én szolgám meghalt. Ezért most te indulj el, kelj át a Jordánon, és vezesd át az egész népet arra a földre, amelyet Izráel népének adok! Ahogy Mózesnek megígértem, nektek adok minden helyet, ahová csak léptek. Tiétek minden terület dél felé a sivatagig, északra a Libanon-hegységig, kelet felé az Eufrátesz folyóig. Tiétek a Hettiták földje, és nyugat felé az egész föld a Nagy-tengerig. Foglald el azt a földet, mert amíg csak élsz, senki sem tud ellenállni neked! Veled leszek, ahogy Mózessel is voltam, és soha nem hagylak magadra. Légy bátor és erős, mert te vezeted be ezt a népet arra a földre, hogy birtokba vegyék örökségüket! Megesküdtem őseiknek, hogy nekik adom azt a földet. Csak légy erős és nagyon bátor, hogy mindent teljesen aszerint a törvény és tanítás szerint cselekedj, amelyet Mózes, az én szolgám rendelt el a számotokra! Ne térj el attól se jobbra, se balra — akkor minden sikerülni fog, amihez hozzáfogsz! A törvény könyvét szüntelen tanulmányozd, igéit ismételd magadban, és gondolkodj azokon, hogy mindenben annak megfelelően járhass el. Ha így teszel, akkor minden utad sikeres lesz, és amibe belefogsz, felvirágzik. Ne feledd: Én parancsoltam meg neked, hogy légy erős és bátor! Istened, az Örökkévaló van veled, akárhová mész! Hát ne félj semmitől, és ne engedd, hogy bármi elbátortalanítson!” Ezután Józsué megparancsolta a sereg tisztjeinek: „Menjetek végig a táboron, és hirdessétek ki ezt a parancsot: Készítsetek magatoknak útravalót, mert három nap múlva átkelünk a Jordánon, hogy elfoglaljuk és birtokba vegyük azt a földet, amelyet az Örökkévaló ad nekünk!” Rúben és Gád törzsének, meg Manassé fél törzsének ezt mondta Józsué: [13-14] „Emlékezzetek, hogyan rendelkezett Mózes, az Örökkévaló szolgája! Istenünk, az Örökkévaló nektek adta ezt a földet, a Jordán innenső oldalán, amelyet kértetek. Így feleségeitek, gyermekeitek meg állataitok már letelepedhettek és megnyugodhattak a saját birtokaikon, amelyet Mózes kijelölt a számotokra. De ti férfiak, akik fegyverforgató harcosok vagytok, menjetek tovább! Izráel seregének élén keljetek át a túlpartra, hogy testvéreiteket segítsétek a harcban. *** Addig ne is térjetek vissza a saját birtokaitokra, amíg testvéreitek el nem foglalják a maguk területét, amelyet Istenünk, az Örökkévaló ad nekik, és nyugalmat nem ad nekik, ahogy ezt veletek már megtette. Azután majd ti is hazatérhettek a saját földetekre, amelyet Mózes, az Örökkévaló szolgája adott nektek a Jordán keleti oldalán, és letelepedhettek ott.” Ők így feleltek: „Így lesz! Mindent megteszünk, amit parancsolsz nekünk, és ahová küldesz, oda megyünk. Engedelmeskedni fogunk neked is mindenben, ahogyan Mózes szavát megfogadtuk. Csak Istenünk, az Örökkévaló veled legyen, ahogyan Mózessel is volt! Ha valaki mégis lázadna ellened, vagy nem akar engedelmeskedni szavadnak, az halállal lakoljon! Csak légy bátor és erős!” Amikor Izráel népe Sittímnél táborozott, Józsué, Nún fia kiküldött két férfit, hogy titokban kémleljék ki az előttük lévő vidéket. Ezt mondta nekik: „Menjetek, és jól nézzétek meg azt az egész vidéket, különösen Jerikót!” Ők el is indultak, és eljutottak Jerikó városába. Ott egy Ráháb nevű asszony házában szálltak meg, aki prostituált volt. Jerikó királyának azonban jelentették: „Ma este izráeli kémek érkeztek a városba!” A király azonnal elküldte a katonáit Ráhábhoz ezzel a paranccsal: „Add ki azokat a férfiakat, akik ma este érkeztek hozzád, hogy házadnál szálljanak meg, mert kémkedni jöttek!” [4-5] Ráháb azonban már előzőleg elbújtatta a két izráeli férfit, a király katonáinak pedig ezt mondta: „Igaz, hogy ide jöttek, de nem tudtam, honnan érkeztek. Estefelé, a város kapuinak bezárása előtt már elmentek innen, de nem tudom, hová. Siessetek utánuk, még utolérhetitek őket!” *** Valójában Ráháb elbújtatta őket a háza lapos tetején száradó lenkévék közé. A király katonái sietve kimentek a városból, és a Jordán gázlói felé igyekeztek abban a hiszemben, hogy a kémek arra mentek. A város kapuit pedig bezárták utánuk. Mielőtt a kémek nyugovóra tértek, Ráháb fölment a tetőre, hogy beszéljen velük. [9-10] Ezt mondta nekik: „Tudom, hogy az Örökkévaló nektek adta ezt a földet, ezért mindannyian félünk tőletek. Hallottuk, hogyan szárította ki az Örökkévaló előttetek a Vörös-tenger vizét, amikor Egyiptomból kijöttetek, s emiatt e föld minden lakosa retteg tőletek. Azt is hallottuk, hogy a Jordán túloldalán legyőztétek az emóriak két királyát, Szihónt és Ógot, és teljesen kipusztítottátok őket. *** Amikor ezt megtudtuk, minden bátorságunk elszállt, és úrrá lett rajtunk a rémület, mert bizony a ti Istenetek, az Örökkévaló az Isten fenn az égben és lenn a földön! [12-13] Most hát esküdjetek meg nekem az Örökkévalóra, hogy amint én megkönyörültem rajtatok, és megkíméltelek titeket a haláltól, úgy ti is könyörültök apám egész családján, és életben hagytok minket! Adjatok nekem valami biztos jelet, hogy valóban megmentitek a haláltól apámat, anyámat, testvéreimet — az egész családomat!” *** A férfiak így válaszoltak: „Életünkkel kezeskedünk, hogy amikor az Örökkévaló kezünkbe adja ezt a földet, és elfoglaljuk Jerikót, nektek nem lesz bántódásotok, és megtartjuk ígéretünket. De egy feltétellel: senkinek sem szólhatsz arról, hogy itt voltunk, és hogy miért jöttünk!” Ráháb akkor a háza ablakából egy kötélen leengedte a férfiakat a városfalon kívülre, ugyanis a háza éppen a városfalra épült. Figyelmeztette őket, hogy a hegyek között rejtőzzenek három napig, nehogy üldözőik rájuk találjanak, s csak azután induljanak tovább, ha azok már visszatértek Jerikóba. A két férfi megerősítette: „Biztos lehetsz benne, hogy megtartjuk, amit ígértünk, ha a következőt megteszed: amikor bevonulunk erre a földre, akkor ezt a piros fonalat kösd az ablakra, amelyen keresztül leengedtél bennünket! Gyűjtsd ide a házadba apád egész rokonságát: apádat, anyádat és testvéreidet — az egész családodat. Akik a házban vannak, azoknak nem esik bántódásuk, ezért kezeskedünk! Ha mégis bajuk esne, akkor életünkkel felelünk érte. Ha viszont az ostrom idején közületek valaki kimegy a házból, és megölik, akkor ezért ő a felelős, mi pedig ártatlanok leszünk. Vigyázz, senkinek se árulj el bennünket! Ha mégis megteszed, akkor minket sem köt az eskünk.” „Rendben van, megegyeztünk! Úgy lesz, ahogy mondtátok” — felelte Ráháb. Ezzel a kémek elmentek, Ráháb pedig az ablakára kötötte a piros fonalat. A két férfi a dombok közé ment, és ott rejtőztek három napig. Ezalatt üldözőik átkutatták az utat és az egész környéket, de senkit sem találtak, majd visszatértek Jerikóba. Azután a két férfi lejött a dombok közül, és átkelt a Jordánon. Visszatértek Józsuéhoz, Nún fiához, akinek mindenről beszámoltak. „Semmi kétség, az Örökkévaló kezünkbe adta ezt az egész földet, mert lakóit már hatalmába kerítette a tőlünk való rettegés” — mondták Józsuénak. Józsué és az egész nép korán reggel tábort bontott, és elindultak Sittímből a Jordánhoz. Amikor odaértek, letáboroztak, és az átkelésig ott is maradtak. Három nap múlva a vezetők végigmentek a táboron, és kihirdették: „Készüljetek föl! Amikor látjátok, hogy a papok felveszik Istenünk, az Örökkévaló Szövetségládáját, és elindulnak vele, akkor ti is induljatok el, és menjetek utána! De vigyázzatok! Hagyjatok mintegy 2 000 könyök távolságot a Szövetségláda és magatok között! Ne menjetek ennél közelebb hozzá! Ezen az úton még nem jártatok soha, de csak kövessétek a Szövetségládát, majd az vezet benneteket!” Józsué ezt parancsolta a népnek: „Még ma szenteljétek meg magatokat, mert holnap az Örökkévaló csodákat tesz közöttünk!” A papoknak pedig ezt mondta: „Vegyétek fel a Szövetségládát, induljatok el a nép előtt, és menjetek keresztül a Jordánon!” A papok így is tettek: fölvették a Szövetségládát, és elindultak a nép előtt a Jordán felé. Az Örökkévaló ekkor Józsuéhoz szólt: „Józsué, ezen a napon kezdelek téged fölemelni Izráel népének szemében. Azt akarom, hogy megértsék: Én vagyok veled, ugyanúgy, ahogy Mózessel is voltam. A Szövetségládát vivő papoknak mondd meg, hogy amikor a Jordánhoz érnek, pár lépésnyit menjenek bele a vízbe, és ott álljanak meg!” Józsué összehívta a népet: „Figyeljetek rám, és halljátok meg, mit üzen nektek Istenünk, az Örökkévaló! [10-11] Nézzétek! Az Egész Föld Urának a Szövetségládája előttetek fog bemenni a Jordán vizébe! Ez lesz a kétségtelen bizonyíték arra nézve, hogy az élő Isten valóban közöttünk van, és hogy ígérete szerint teljes bizonyossággal kiűzi előlünk annak a földnek a jelenlegi lakosait: a kánaániak, hettiták, hivviek, perizziek, girgásiak, emóriak és jebúsziak népét. *** Most hát válasszatok ki magatok közül 12 férfit, egyet-egyet minden törzsből! Figyeljétek meg: abban a pillanatban, amint az Örökkévalónak, az Egész Föld Urának a Szövetségládáját hordozó papok lába a Jordán vizébe lép, a víz kettéválik, és a felülről folyó víz megáll egy rakáson!” [14-15] Valóban így is lett. Az egész nép tábort bontott és elindultak, hogy átkeljenek a Jordánon. A papok pedig jóval előttük haladtak, és vitték a Szövetségládát. Amikor ezek a papok megérkeztek a Jordánhoz, és a folyó vizébe léptek, a víz kettévált! Pedig aratás ideje volt, és a Jordán annyira meg volt áradva, hogy az árteret is elöntötte. *** A fölülről folyó víz messze fönt, Ádám városánál (Cáretán mellett) egy rakásban föltorlódott. A lefelé folyó víz pedig elfolyt a Holt-tenger felé, és a folyó medre kiszáradt. Így kelt át a nép a Jordán medrén Jerikóval átellenben. A papok, akik az Örökkévaló Szövetségládáját vitték, bementek a Jordán medrének közepére, és ott megálltak a száraz talajon. Mindaddig ott álltak, amíg az egész nép a kiszáradt folyómedren keresztül át nem vonult a túlsó partra. Miután az egész nép átkelt a Jordán túlsó partjára, az Örökkévaló ezt mondta Józsuénak: „Válassz ki 12 férfit a nép közül, minden törzsből egyet-egyet, és parancsold meg nekik, hogy mindegyikük vegyen fel a Jordán medréből egy-egy követ arról a helyről, ahol a papok állnak. Vigyék a köveket oda, ahol ma este táboroztok, és ott helyezzék el.” Józsué tehát kiválasztott 12 férfit, minden törzsből egyet, és ezt mondta nekik: „Menjetek be a Jordán medrének közepébe: oda, ahol Istenünk, az Örökkévaló Szövetségládája van, s hozzatok onnan egy-egy követ. Izráel minden egyes törzsének megfelelően egy-egy követ vegyetek a vállatokra. Legyenek ezek emlékeztető jelül egész Izráel számára! Később, ha majd a gyermekeitek megkérdezik, hogy mit jelentenek ezek a kövek, mondjátok el nekik, hogy amikor az Örökkévaló Szövetségládája átment a Jordánon, a folyó vize megállt előtte. Ezek a kövek legyenek emlékeztető jelül Izráel gyermekeinek örökre!” A nép teljesítette Józsué parancsát: felhoztak 12 követ a Jordán medréből. Izráel minden egyes törzsének megfelelően egy-egy követ vettek fel onnan, elvitték a táborhelyre, és ott helyezték el, ahogyan az Örökkévaló azt Józsuénak parancsolta. Józsué elrendelte, hogy ezen kívül 12 másik kőből is rakjanak emlékoszlopot a Jordán medrének közepén, pontosan ott, ahol a papok álltak. Ezek ma is ott vannak. Tehát a nép sietett átmenni a Jordán medrén, és mindazt megtették, amit az Örökkévaló Józsuénak parancsolt. Ezeket már Mózes is elrendelte Józsuénak. Ez idő alatt a papok, akik a Szövetségládát hordozták, ott álltak a meder közepén. Amikor pedig már mindenki átkelt, akkor a papok is átmentek a túlsó oldalra az Örökkévaló Szövetségládájával. Ezt az egész nép figyelte. Rúben és Gád törzsének, meg Manassé fél törzsének harcosai Izráel többi törzsei előtt keltek át harcra készen, ahogyan ezt Mózes megparancsolta nekik. Ennek a két és fél törzsnek a harcosai összesen 40 000 fős csapatot alkottak, amely harcra készen vonult az Örökkévaló előtt a jerikói síkságon. Ezen a napon az Örökkévaló fölmagasztalta Józsuét Izráel népe előtt. Ettől kezdve egész életében őt is úgy tisztelték, mint Mózest. Az Örökkévaló szólt Józsuénak: „Mondd meg a papoknak, akik a Szövetségládát hordozzák, hogy jöjjenek ki a Jordán medréből.” „Jöjjetek föl onnan!” — szólt Józsué a papoknak, akik ekkor kijöttek a mederből a folyó partjára. Amint az Örökkévaló Szövetségládáját hordozó papok lába a partot érintette, a Jordán vize ismét megindult, megtöltötte medrét, sőt, még az árterét is elborította úgy, ahogy korábban is volt. Izráel népe tehát az első hónap 10. napján átkelt a Jordánon, és aznap este már Gilgál mellett táboroztak, Jerikó keleti határán. A 12 kőből, amelyet a Jordán közepéből hoztak magukkal, Józsué emlékoszlopot rakott Gilgál mellett. Azután kihirdette a népnek: „Amikor majd gyermekeitek megkérdezik az apjukat, hogy miért vannak itt ezek a kövek, mondjátok el nekik, hogy Izráel népe itt kelt át a Jordán kiszáradt medrén! Istenünk, az Örökkévaló kiszárította értünk a Jordán vizét, amíg mi keresztüljöttünk a folyó medrén. Ugyanúgy csodát tett értünk, mint a Vörös-tengernél, amelyet ehhez hasonlóan szárított ki, hogy átkelhessünk rajta. Azért tette ezt, hogy a föld minden nemzete megtudja, milyen hatalmas az Örökkévaló, és hogy ti mindvégig tiszteljétek és féljétek Istenünket, az Örökkévalót.” Az Örökkévaló tehát kiszárította a Jordánt, amíg Izráel népe átkelt rajta. Ennek híre ment, és megtudták az emóriak királyai, akik a Jordán nyugati oldalán uralkodtak, meg a kánaániak összes királya is, akik a Nagy-tenger partvidékén uralkodtak. Amikor ezt meghallották, minden bátorságuk elszállt, és rettegtek Izráeltől. Az Örökkévaló szólt Józsuéhoz: „Készítsetek magatoknak kőkéseket, és végezzétek el Izráel népe között a körülmetélést ebben a második nemzedékben.” Józsué tehát elrendelte, hogy készítsenek éles kőkéseket, és minden férfit metéljenek körül Izráelben. Ezt meg is tették, és azt a helyet, azóta így nevezik: „Körülmetélés-hegy”. Erre pedig azért volt szükség, mert mindazok a felnőtt izráeli férfiak, akik kijöttek Egyiptomból, a pusztai vándorlás hosszú évei alatt már mind meghaltak. Őket az Egyiptomból való kivonulás előtt körülmetélték, de azokat a fiúkat, akik a vándorlás alatt születtek, már nem. Izráel népe 40 éven keresztül vándorolt a pusztában. Ezalatt azok, akik az Egyiptomból való kivonuláskor már hadköteles felnőtt férfiak voltak, mind meghaltak, mert nem engedelmeskedtek az Örökkévaló szavának. Emiatt az Örökkévaló megesküdött, hogy közülük senki sem fogja meglátni azt a tejjel és mézzel folyó földet, amely felől megesküdött őseiknek, hogy azt nekik adja. Tehát most kellett Józsué felügyelete alatt körülmetélni az új nemzedék tagjait — akiket az Örökkévaló az előző nemzedék helyére állított. A vándorlás ideje alatt ugyanis a körülmetélést elmulasztották végrehajtani. Miután az összes férfi körülmetélését befejezték, mindaddig a táborban maradtak, amíg mindenki fel nem gyúgyult. Akkor az Örökkévaló ezt mondta Józsuénak: „Ma távolítottam el rólatok az egyiptomi szolgaság gyalázatát!” Emiatt nevezik azt a helyet mind a mai napig Gilgálnak. Éppen a jerikói síkságon, Gilgálban táboroztak, amikor elkövetkezett az első hónap 14. napja. Ennek estéjén Izráel megtartotta a Páska ünnepét. A következő napon ettek először annak a földnek a terméséből készített ételeket: kovásztalan kenyereket és pörkölt gabonát. A rákövetkező napon megszűnt a manna, és Izráel népe többé nem kapott belőle. Attól kezdve Kánaán földjének termését ették. Ekkor történt, hogy Józsué Jerikó közelében meglátott egy férfit, aki kivont karddal a kezében megállt vele szemben. Józsué odalépett hozzá, és megkérdezte: „Közénk tartozol, vagy ellenségeinkhez?” „Egyik sem — válaszolta ő —, hanem az Örökkévaló seregének a vezére vagyok. Most érkeztem.” Ekkor Józsué nagy tisztelettel a földre borult előtte, és ezt mondta: „Szolgád vagyok, Uram! Mit parancsolsz a szolgádnak?” Az Örökkévaló seregének fejedelme ezt válszolta Józsuénak: „Vedd le a sarudat, mert a föld, ahol vagy, szent!” Józsué engedelmeskedett. Jerikó városa Izráeltől való félelmében egészen bezárkózott. Senki nem mehetett be a városba, vagy jöhetett ki abból. Az Örökkévaló ezt mondta Józsuénak: „Nézd, kezedbe adtam Jerikót, királyával és harcosaival együtt. Egész seregeddel vonuljatok föl, és hat napon keresztül minden nap egyszer kerüljétek meg a várost! Vigyétek magatokkal a Szövetségládát is, és hét pap haladjon előtte a menetben, kezükben kos-szarvból készített sófárral. A hetedik napon hétszer kerüljétek meg a várost, és közben a papok szüntelen fújják a sófárt. Azután a papok adjanak jelt a népnek: egyszer hosszan fújjanak a sófárba. Amint ezt meghalljátok, az egész sereg teljes erővel kiáltson fel, s akkor a város falai leomlanak, és minden harcos egyszerre induljon rohamra a város ellen onnan, ahol éppen áll.” Ezután Józsué hívatta a papokat, és elmondta, mit kell tenniük: „Vegyétek fel a Szövetségládát, heten közületek pedig fogjanak egy-egy sófárt, és haladjanak az Örökkévaló Szövetségládája előtt a menetben.” A hadseregnek is elrendelte: „Induljatok, és kerüljétek meg a várost! A harcosok pedig fegyverrel a kezükben haladjanak az Örökkévaló Szövetségládája előtt!” [8-9] Minden úgy történt, ahogy Józsué parancsolta. Elsőnek indult a fegyveres harcosok csapata, akiket kiválasztottak, hogy ők kezdjék a harcot. Utánuk következett az a hét pap, akik szüntelen fújták a sófárt, majd az Örökkévaló Szövetségládáját hordozó papok, s őket követte a harcosok másik csapata. *** Józsué megparancsolta az egész seregnek: „Ne kiáltsatok, egy szót se szóljatok, csendben vonuljatok, egészen addig a napig, amikor jelt adok a csatakiáltásra! Akkor azután kiáltsatok teli torokból!” Tehát elindultak az Örökkévaló Szövetségládájával, és egyszer megkerülték a várost, majd visszatértek a táborba. Másnap korán reggel fölkelt Józsué, és a papok ismét fölvették az Örökkévaló Szövetségládáját. Elől haladt a fegyveres harcosok egyik csapata, utánuk a hét pap, akik szüntelen fújták a sófárt, majd az Örökkévaló Szövetségládáját hordozó papok következtek, s őket követte a fegyveres harcosok másik csapata. Így kerülték meg Jerikót a második napon is, majd visszatértek a táborba. Ugyanígy járták körül a várost naponta egyszer hat napon át. A hetedik napon is korán reggel fölkeltek, ismét megkerülték Jerikót a szokott módon, de ez alkalommal hétszer. Csak ezen a napon kerülték meg hétszer a várost. [16-20] Miután a hetedik kört is befejezték, Józsué kihirdette a seregnek: „Ebben a városban mindenki és minden az Örökkévalónak szentelt áldozat! Tehát mindenkit meg kell ölnötök, és mindent el kell pusztítanotok! Csak Ráháb, a prostituált maradjon életben és mindazok, akik a házában vannak. Őket ne bántsátok, mert Ráháb elrejtette a felderítőinket! Vigyázzatok, hogy a városból semmit se zsákmányoljatok magatoknak! Ezekből az átok alatt lévő dolgokból semmit ne vegyetek el, mert akkor Izráel tábora is átkozott lesz, és nagy bajt hoztok rá! Az ezüstből, aranyból, bronzból és vasból készült tárgyak az Örökkévalónak vannak szentelve. Ezeket ne pusztítsátok el, hanem vigyétek az Örökkévaló kincstárába. Most kiáltsatok teljes erővel, mert az Örökkévaló nektek adta a várost!” Akkor a papok megfújták a sófárokat. Mikor ezt a nép meghallotta, az egész sereg egyetlen hatalmas kiáltásban tört ki, és ekkor Jerikó falai leomlottak. Az izráeli harcosok rohamra indultak a város ellen, és elfoglalták azt. Mindenki egyenesen berohant a városba. *** *** *** *** Mindent elpusztítottak, és mindenkit megöltek a városban: férfiakat és asszonyokat, öreget és fiatalt. Még a háziállatokat is leöldösték: az összes juhot, marhát és szamarat. Józsué parancsot adott annak a két férfinak, akik korábban kikémlelték Jerikót: „Menjetek a prostituált Ráháb házába, és ígéretetek szerint épségben hozzátok ki őt, a családját és mindenkit, aki hozzá tartozik.” A két fiatal harcos be is ment abba a házba, és kihozta Ráhábot, annak apját, anyját, testvéreit és rokonait — mindenkit, aki a házban volt, és elhelyezték őket a táboron kívül. Az izráeli sereg teljesen fölégette Jerikót és mindazt, ami benne volt. Csak az ezüstből, aranyból, bronzból és vasból készült tárgyakat mentették ki, amelyeket az Örökkévaló kincstárába vittek. Józsué egyedül Ráhábot és a családját mentette meg a haláltól, mivel Ráháb elrejtette a felderítőket, akiket Józsué Jerikóba küldött. Ráháb családjának leszármazottjai mind a mai napig Izráelben élnek. Ezután Józsué megátkozta Jerikó romjait: „Az Örökkévaló átka legyen azon, aki hozzáfog, hogy Jerikót újjáépítse! Ha a város alapjait lefekteti, elsőszülött gyermekének az életébe kerüljön. Ha kapuit fölállítja, akkor a legkisebb fiának életével fizessen érte!” Tehát az Örökkévaló Józsuéval volt, és híre elterjedt az egész országban. Izráel népe azonban bűnt követett el: elloptak a teljesen Istennek szentelt dolgokból. Ákán, az egyik Júda törzsébe tartozó harcos félretett a zsákmányból a maga számára. Emiatt az Örökkévaló nagyon megharagudott Izráel egész népére. Ákán Karmi fia, Zabdi unokája, Zerah dédunokája volt. Jerikó elfoglalása után Józsué Aj városa ellen fordult, amely Bét-Áven mellett fekszik, és felderítőket küldött ki, hogy mindent nézzenek meg, és hozzanak híreket. Azok el is mentek Aj városába, majd visszatérve jelentették Józsuénak: „Kicsi város az, nem sokan laknak benne. Szükségtelen az egész sereget fárasztanod, elég lesz, ha két vagy háromezer harcost küldesz Aj elfoglalására!” Így Józsué csak egy háromezer fős csapatot küldött Aj ellen. A város védői azonban megfutamították az izráelieket, és mintegy harminchat katonát megöltek közülük. A többieket pedig elűzték a város kapujától, s vágták az izráelieket a lejtőn, ahogy azok futottak. Egészen a kőbányákig kergették őket. A vereség hírére egész Izráel megrémült, és minden bátorságuk elszállt. Józsué és a nép vezetői gyászoltak, megszaggatták a ruháikat, a fejükre port szórtak, az Örökkévaló Szövetségládája előtt a földre borultak, és ott maradtak estig. Józsué így panaszkodott az Örökkévalónak: „Örökkévaló Úr Isten! Miért hoztad át a Jordánon ezt a népet, ha most az emóriak kezébe adsz bennünket, hogy azok elpusztítsanak? Maradtunk volna a Jordán túlsó partján! Ó Uram, mit mondjak most, hogy Izráel megfutamodott az ellenségei elől? Mert ezt megtudják a kánaáni népek, e föld lakosai mind! Majd összefognak ellenünk, és úgy kiirtanak minket, hogy hírünk sem marad! Te, Uram, mit teszel akkor, hogy nagy nevedet ne érje gyalázat?” Az Örökkévaló ezt felelte Józsuénak: „Miért fekszel a földön? Kelj föl! Vétkezett ellenem Izráel: nem tartották meg a szövetséget, amelyet parancsoltam nekik! Elvettek a nekem szentelt dolgokból, és eldugták azt a maguk holmija közé. Loptak és eltitkolták. Emiatt Izráel népe átok alá került, s ezért szenvedtek vereséget, és ezért futamodtak meg ellenségeikt elől. Nem leszek többé veletek, ha ki nem irtjátok magatok közül mindazt, ami átkozott. Fogj hozzá, tisztítsd meg és szenteld meg a népet! Ezt mondd nekik: »Holnapig szenteljétek meg magatokat! Azt üzeni nektek Izráel Istene, az Örökkévaló, hogy átkozott dolgok vannak közöttetek! Nem győzhetitek le ellenségeiteket, amíg ki nem irtjátok magatok közül azokat a dolgokat, amelyeket az Örökkévaló elpusztítani rendelt. Holnap reggel álljatok az Örökkévaló elé törzsenként! Amelyik törzset az Örökkévaló kiválasztja, annak nemzetségei álljanak az Örökkévaló elé. Amelyik nemzetséget kiválasztja, annak pedig a családjai álljanak elő. Amelyik családot kiválasztja, abból meg egyenként álljanak elő a férfiak. Akit pedig az Örökkévaló bűnösnek talál abban, hogy teljesen Istennek szentelt dolgot rejtett el magánál, azt a családjával és minden vagyonával együtt el kell égetni, mivel megtörte az Örökkévalóval kötött szövetséget, és gyalázatos bűnt követett el Izráelben!«” Józsué másnap korán reggel Izráel törzseit az Örökkévaló elé állította, aki Júda törzsét jelölte meg. Azután Júda törzsének nemzetségeit állította elő, és az Örökkévaló kiválasztotta közülük Zerah nemzetségét. Ezután Józsué a Zerah-nemzetség családjait sorakoztatta fel, és az Örökkévaló Zabdi családját jelölte ki. Ennek a családnak a férfitagjait is előállította, és az Örökkévaló kiválasztotta Ákánt (aki Karmi fia, Zabdi unokája, Zerah dédunokája volt). Ekkor Józsué Ákánhoz fordult: „Fiam, tiszteld meg az Örökkévalót, Izráel Istenét azzal, hogy bevallod az igazságot! Mondd meg, mit tettél! Ne titkolj el semmit!” — mondta neki. „Valóban én vétkeztem Izráel Istene, az Örökkévaló ellen! — felelte Ákán Józsuénak. — Jerikóban találtam egy gyönyörű babilóniai ruhát, 200 sékel ezüstöt, és egy 50 sékelnyi aranyrudat. Megkívántam, magamhoz vettem, és elrejtettem ezeket, ott vannak elásva a sátramban, az ezüstöt tettem alulra.” Józsué elküldött néhány embert Ákán sátrába, akik meg is találták az elrejtett kincseket. Az ezüst volt legalul. Ezeket odavitték Józsuéhoz, és egész Izráel népe előtt, az Örökkévaló jelenlétében letették a földre. Ezután az egész nép Józsué vezetésével az Ákór völgyébe vonult. Magukkal vitték Zerah fiát, Ákánt, és az átkozott zsákmányt: a ruhát, az ezüstöt és az aranyat, azután Ákán gyermekeit, szarvasmarháit, szamarait, juhait, minden vagyonát, sőt még a sátrát is. Ott Józsué ezt mondta Ákánnak: „Miért hoztál ilyen nagy veszedelmet egész népünkre? Most az Örökkévaló terád zúdít veszedelmet!” Ekkor az egész nép megkövezte Ákánt és családját. Holttestüket megégették, és nagy halom követ hordtak rájuk. Ezután megszűnt az Örökkévaló haragja. Az a kőhalom ma is ott van a völgyben, amelyet attól kezdve Ákór völgyének neveznek. Ezután az Örökkévaló szólt Józsuénak: „Ne félj Józsué! Ne veszítsd el a bátorságod! Állj az egész sereg élére, és vezesd őket Aj ellen. Nézd, a kezedbe adtam Aj királyát, egész népét, a várost és a hozzá tartozó területet is! Úgy bánj Aj városával és királyával is, mint Jerikóval és annak királyával! De most a tiétek a hadizsákmány: az állatok és minden érték, amely a városban van. A sereged egy részét küldd a város túloldalára, hogy rejtőzzenek el, és álljanak lesben.” Józsué elrendezte a csapatait, és felvonult Aj ellen. Kiválasztotta seregéből a 30 000 legjobb harcost, és az éj leple alatt előre küldte őket. [4-5] Ezt a parancsot adta nekik: „Figyeljetek rám! Álljatok lesben a város túloldalán, de ne menjetek túl messzire a várostól! Legyetek készen a támadásra, és várjatok! Én magam vezetem a sereg másik részét Aj ellen. Amikor majd kijönnek a védők a városból, hogy megütközzenek velünk, mint a múltkor is történt, mi színleg megfutamodunk előttük. *** Üldözni fognak bennünket, mi pedig meghátrálunk, és messzire elcsaljuk őket a várostól. Azt gondolják majd, hogy ismét megfutamodtunk előlük, mint a múltkor. Akkor ti törtjetek elő a lesből, és foglaljátok el a várost, mert Istenünk az Örökkévaló a kezetekbe adja. Miután elfoglaltátok, gyújtsátok fel a várost, ahogyan az Örökkévaló megparancsolta. Mindent úgy tegyetek, ahogy mondtam!” Ezzel Józsué elküldte a csapatot. Azok el is foglalták a leshelyüket Aj és Bétel között, Ajtól nyugatra. Józsué pedig a sereg többi részével maradt, és azon az éjjelen a táborban aludt, a katonák között. Másnap reggel korán fölkelt, megszemlélte seregét, majd elindultak Aj felé. Józsué és a többi vezető a sereg élén haladt. Ajtól északra, a város előtt megállapodtak, és tábort vertek. Csak egy völgy választotta el őket a várostól. Józsué kijelölt egy 5 000 fős csapatot a főseregből, és elküldte őket, hogy rejtőzzenek el, és álljanak lesben a várostól nyugatra, Bétel és Aj között. Így helyezkedtek el a támadók: a fősereg a város előtt, attól északra, a lesben álló csapat pedig Ajtól nyugatra. Józsué azon az éjjelen lement a völgybe. Reggel, amikor Aj királya meglátta Józsué főseregét a város előtt, sietve felkészült és seregével együtt kivonult a csatamezőre, a Jordán felé néző síkságra. Nem is sejtette, hogy a háta mögött, a város túloldalán Józsué csapatai lesben állnak. Miután a csata elkezdődött, Józsué a seregével színleg megfutamodott kelet felé, a Jordán irányába, [16-17] Aj serege pedig kergette őket. Még azokat is hívták, akik a városban maradtak, hogy üldözzék Józsuét és Izráel seregét. Végül Aj városából, s még Bételből is az összes férfi csatlakozott az üldözőkhöz, akik messze eltávolodtak városaiktól, s ott hagyták azokat szélesre tárt kapukkal. *** Ekkor az Örökkévaló szólt Józsuénak: „Nyújtsd ki a lándzsádat Aj felé, mert kezedbe adom a várost!” Józsué kinyújtotta a lándzsáját Aj felé, s erre a jelre a lesben álló csapatai rohamra indultak. Behatoltak a városba, elfoglalták és sietve felgyújtották. [20-22] Amikor Aj harcosai hátranéztek, látták, hogy füstoszlop emelkedik az ég felé a városukból. Amikor Józsué serege látta, hogy a lest vető csapat elfoglalta a várost, ők is visszafordultak üldözőikre, és vágni kezdték őket. Izráel másik csapata, amelyik fölgyújtotta a várost, ezután kelet felé kijött a városból, és sietett a csatatérre. Így közrefogták Aj harcosait, akik semerre sem menekülhettek. Nem is maradt életben közülük senki, *** *** csak Aj királya, akit elfogtak, és Józsué elé vezettek. Miután a csatamezőn Izráel harcosai mind egy szálig lekaszabolták üldözőiket, visszatértek Aj városába, és ott is mindenkit megöltek. Ezen a napon tehát Aj minden lakosát megölték, férfiakat és nőket egyaránt: összesen 12 000 embert. Ezalatt Józsué magasra tartotta a lándzsáját, és Aj felé mutatott vele. Addig nem engedte le a kezét, amíg Aj összes lakosát ki nem irtották. A városból csak az értékes dolgokat és a háziállatokat zsákmányolták maguknak — az Örökkévaló parancsa szerint, amelyet Józsuénak adott. Józsué parancsára teljesen fölégették és elpusztították Aj városát, amelyből csak romhalmaz maradt. Így van ez a mai napig. Aj királyát Józsué kivégeztette, majd a holttestet egy fára akasztották. Napnyugtakor azonban Józsué parancsára levették, a város kapuja elé vetették, majd egy nagy rakás követ halmoztak fölé. Ez a kőrakás ma is ott látható. Ezután Józsué oltárt épített az Örökkévalónak, Izráel Istenének az Ébál-hegyen, ahogy Mózes, az Örökkévaló szolgája megparancsolta Izráel népének, amint az fel van jegyezve Mózes törvénykönyvében. Az oltárt olyan kövekből építették, amelyeket nem faragtak meg, s azon égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutattak be az Örökkévalónak. Józsué pedig egész Izráel népe előtt fölírta kövekre Mózes törvényének másolatát. Izráel egész népe összegyűlt az Örökkévaló Szövetségládája körül. Ott voltak a nép vezetői, bírái és tisztségviselői, meg a közöttük élő idegenek is. A nép fele a Szövetségláda egyik oldalán, az Ébál-heggyel szemben sorakozott fel, a másik fele a másik oldalon, a Garizim-heggyel szemben. Közöttük álltak a Szövetségládát hordozó papok. Így parancsolta meg ezt korábban Mózes, az Örökkévaló szolgája, hogy így áldják meg Izráel népét. Akkor Józsué fölolvasta a törvény minden szavát, minden áldást és minden átkot, amely abban fel volt jegyezve. Józsué hiánytalanul fölolvasott minden igét, amelyet Mózes parancsolt — Izráel egész gyülekezete pedig hallgatta, még az asszonyok, a gyermekek és az idegenek is, akik közöttük éltek. Mindezeket megtudták a hettiták, emóriak, kánaániak, perizziek, hivviek és jebúsziak királyai is. Ezek a Jordántól nyugatra uralkodtak: a hegyvidéken, a dombvidéken és a Nagy-tenger partja melletti síkságon, egészen a Libanon-hegységig. Összefogtak, hogy együtt harcoljanak Józsué és Izráel ellen. Gibeon városának lakói is meghallották, hogy Józsué és serege elpusztította Jerikót és Ajt. [4-5] Ők azonban cselhez folyamodtak. Józsuéhoz küldték követeiket, akik régi ruhákat és elnyűtt sarukat viseltek, szamaraikra pedig elnyűtt zsákokat és régi, repedezett és foltozott borostömlőket raktak. Útravaló kenyerük is száraz és penészes volt. *** Amikor megérkeztek Izráel táborába, amely ekkor Gilgál mellett volt, Józsuéhoz mentek. Ezt mondták neki és Izráel férfiainak: „Messzi országból jöttünk hozzátok. Kössetek szövetséget velünk!” De az izráeliek ezt kérdezték a hivviektől: „Lehet, hogy ti is Kánaán földjén laktok, akkor pedig nem köthetünk veletek szövetséget.” A követek ekkor Józsuéhoz fordultak: „Uram, mindannyian szolgáid vagyunk!” „Kik vagytok, és honnan jöttök?” — kérdezte Józsué. „Egy távoli országból érkeztünk, Uram. Istened, az Örökkévaló miatt jöttünk hozzátok, mert hallottuk nagy hatalmának hírét, és azokat a csodálatos dolgokat, amelyeket Egyiptomban tett veletek. Hallottuk, mit tett az emóriak két királyával, Szihónnal, Hesbón királyával és Óggal, Básán királyával, Astárót földjén, a Jordántól keletre. Országunk vezetői és egész népünk így bocsátott útra bennünket, amikor elindultunk: »Vigyetek magatokkal bőven útravalót, keressétek fel Izráel táborát, és mondjátok nekik: Szolgáitok vagyunk, csak kössetek szövetséget velünk!« Nézzétek a kenyerünket, mikor elindultunk még friss és meleg volt, most pedig száraz és morzsálódik! Ezek a borostömlők még újak voltak és borral töltöttük meg mindegyiket — most pedig repedezettek. Ruháinkat és saruinkat is elnyűttük a hosszú úton.” Az izráeli férfiak ettek a gibeoniak kenyeréből, de az Örökkévalótól nem kértek tanácsot. Józsué béke-szövetséget kötött a gibeoniakkal, hogy életben hagyja őket. Ugyanekkor Izráel többi vezetője is megesküdött a gibeoniaknak. Három nappal a szövetségkötés után azonban kiderült, hogy a gibeoniak a közelben laknak, Kánaán területén! Izráel serege elment azokhoz a városokhoz, ahonnan a gibeoni követek jöttek. Gibeon, Kefírá, Beérót és Kirját-Jeárim volt ez a négy város. Mivel Izráel közösségének vezetői szövetséget kötöttek a gibeoniakkal, és megesküdtek nekik az Örökkévalóra, Izráel Istenére, ezért Izráel serege nem támadta meg ezeket a városokat. Azonban Izráel népe zúgolódott a saját vezetői ellen. A vezetők pedig ezt mondták a népnek: „Mivel megesküdtünk nekik az Örökkévalóra, Izráel Istenére, nem emelhetünk rájuk kezet. Hagyjuk őket életben, mert különben az Örökkévaló haragját vonjuk magunkra az eskü miatt! Nem törhetjük meg a velük kötött szövetséget! Hagyjuk őket életben!” Ezért a gibeoniak ettől fogva Izráel egész közösségét szolgálták: favágók és vízhordók lettek — ahogyan a nép vezetői határoztak. Ezután Józsué hívatta a gibeoniakat, és ezt mondta nekik: „Miért csaptatok be minket? Azt mondtátok, hogy igen messzire laktok, pedig itt laktok a közelben! Legyetek emiatt átkozottak! Mostantól fogva mindig rabszolgák lesztek Izráelben: fát vágtok, és tűzifát meg vizet hordtok Istenünk házához.” A gibeoniak így válaszoltak: „Azért vezettünk félre titeket, Uram, mert féltettük az életünket. Megtudtuk, hogy Istenetek, az Örökkévaló megparancsolta szolgájának, Mózesnek, hogy adja nektek ezt az egész országot. Azt is megparancsolta, hogy Kánaán összes lakosát irtsátok ki. Most pedig a kezedben vagyunk, tégy velünk, ahogyan helyesnek látod!” Így Józsué megmentette a gibeoniakat attól, hogy az izráeliek megöljék őket. Ugyanakkor azt is elrendelte, hogy favágással és vízhordással szolgálják Izráel egész közösségét és az Örökkévaló oltárát azon a helyen, amelyet az Örökkévaló majd kiválaszt oltára számára. Így van ez mind a mai napig. Adónícedek, Jeruzsálem királya meghallotta, hogy Józsué serege elfoglalta és teljesen elpusztította Aj városát, királyát pedig megölte, ahhoz hasonlóan, ahogy Jerikóval és annak királyával is bánt. Az is a tudomására jutott, hogy Gibeon lakói béke-szövetséget kötöttek Izráellel, és hogy Izráel népe között laknak. Emiatt Adónícedek és népe nagyon megrémült, hiszen Gibeon erősebb volt, mint Aj, akárcsak egy királyi székhely, és lakói vitéz harcosok voltak. Hebronban Hóhám volt a király, Jarmútban Pirám, Lákis városában Jáfia, Eglónban pedig Debír király uralkodott. Adónícedek ezt az üzenetet küldte ennek a négy királynak: „Jöjjetek segítségemre, és támadjuk meg Gibeont együtt, mert a lakói szövetséget kötöttek Józsuéval és Izráel népével!” Miután azok beleegyeztek, ez az öt király egyesítette erőit, és felvonultak Gibeon ellen. Körülvették a várost, és ostromolni kezdték. Ekkor a gibeoniak üzenetet küldtek Józsuénak a Gilgál melletti táborba: „Kérünk, ne hagyd cserben szolgáidat! Siess a segítségünkre, és ments meg bennünket, mert az emóriak királyai, akik a hegyvidéken laknak, együttes erővel ránk támadtak!” [7-9] Józsué azonnal mozgósította egész seregét, majd elindultak a Gilgál melletti táborból, és egész éjjel meneteltek. Az Örökkévaló ezt mondta Józsuénak: „Ne félj tőlük, mert a kezedbe adtam őket! Közülük senki sem tud ellenállni neked.” Az éjjeli menetelés után a Józsué vezette sereg váratlanul rátört a Gibeon alatt táborozó emóriak seregére. *** *** Az Örökkévaló pedig nagy zűrzavart és pánikot keltett az emóriak táborában, amikor az izráeliek megtámadták őket. Így Izráel serege nagy vereséget mért az emóriakra, akik közül rengetegen elestek, a többiek pedig futásnak eredtek a béthóróni hágó felé. Az izráeliek üldözték és vágták a menekülőket a hágón túl is egészen Azékáig és Makkédáig. Amikor a menekülő emóriak már lefelé futottak a béthóróni lejtőn, az Örökkévaló hatalmas jégesőt támasztott, rájuk zúdította és pusztította őket egészen Azékáig. Többen haltak meg a jégeső csapása miatt, mint ahányat az izráeli harcosok levágtak. Azon a napon, amelyen az Örökkévaló kiszolgáltatta az emóriak seregét Izráelnek, Józsué beszélt az Örökkévalóval. Egész Izráel szeme láttára ezt mondta Józsué: „Állj meg, Nap, Gibeon fölött! Hold, maradj veszteg az Ajjálón-völgy fölött!” Megállt erre a Nap, vesztegelt a Hold is, míg Izráel egészen leverte ellenségeit. Meg van írva a Jásár könyvében is, hogy ekkor a Nap megállt az égen, és majdnem egy teljes napig nem haladt tovább az útján. Ilyen nap nem volt azelőtt soha, és azóta sem fordult elő többé, hogy az Örökkévaló így meghallgatta volna egy ember szavát. Bizony, azon a napon maga az Örökkévaló harcolt Izráelért! Azután Józsué egész Izráel seregével együtt visszatért a Gilgál melletti táborukba. Az emóriak menekülő királyai mind az öten a Makkéda melletti barlangban rejtőztek el, de fölfedezték őket, és jelentették Józsuénak: „Megtaláltuk az öt királyt egy barlangban, Makkéda mellett!” Ő pedig parancsot adott, hogy zárják el a barlang bejáratát nagy kövekkel, és állítsanak őröket elé. Csapatainak pedig megparancsolta: „Ne álljatok meg! Üldözzétek tovább az ellenséget, vágjátok el útjukat és ne engedjétek őket bemenekülni a városaikba! Most Istenünk, az Örökkévaló kezünkbe adta őket!” Józsué és serege tovább üldözte és vágta az ellenséget, amíg szinte teljesen megsemmisítették őket. Csak nagyon kevesen tudtak bemenekülni előlük a fallal körülkerített városokba. Ezután a sereg ismét összegyűlt Józsuéhoz, aki Makkéda mellett ütött tábort. Ezek után pedig senki sem mert szólni vagy tenni semmit Izráel ellen. Ezután Józsué parancsot adott: „Nyissátok meg a barlang száját, és vezessék elém azt az öt királyt!” Így is tettek, és kihozták Józsué elé Jeruzsálem, Hebron, Jarmút, Lákis és Eglón királyait. Józsué ekkor odahívta egész hadseregét, és előttük ezt mondta a sereg vezéreinek: „Gyertek ide, és tegyétek lábatokat ezeknek a királyoknak nyakára!” A tisztek így is tettek, s akkor Józsué így biztatta őket: „Legyetek erősek és bátrak! Ne féljetek, ne csüggedjetek, mert az Örökkévaló mindegyik ellenségeteket, akikkel harcoltok, így fogja lábatok alá vetni, mint ezeket!” Ezután Józsué levágta és kivégezte a királyokat. A holttesteket fölakasztották egy-egy fára, és estig ott is hagyták. Naplementekor Józsué parancsára levették a testeket, és abba a barlangba dobták, amelyben a királyok elrejtőztek. A barlang bejáratát nagy kövekkel torlaszolták el, amelyek mind a mai napig ott is vannak. Józsué még ugyanazon a napon elfoglalta Makkéda városát. Annak királyát és lakosait kardélre hányta, senkit sem hagyott életben közülük. Úgy bánt Makkéda királyával is, mint Jerikó királyával. Ezután Libna ellen vonult, és megostromolta. Az Örökkévaló ezt a várost is királyával együtt Izráel kezébe adta. Izráel serege elfoglalta a várost, annak királyát és lakosait kardélre hányták, senkit sem hagytak életben. Úgy bántak Libna királyával is, mint Jerikó királyával. Ezután Józsué seregével Libnából Lákis ellen vonult. Körülzárta, és megostromolta a várost. Az Örökkévaló ezt is Izráel kezébe adta. Izráel serege a második napon elfoglalta a várost, és annak lakosait kardélre hányta: úgy bánt velük is, mint Libnával. Hórám, Gézer királya felvonult seregével, hogy Lákist megsegítse, de Józsué és serege őket is legyőzte, senkit sem hagytak közülük életben. Ezután Józsué Eglón ellen vonult, körülzárta, és megostromolta. Még azon a napon elfoglalta a várost, és annak lakosait kardélre hányta. Senkit sem hagyott életben közülük: úgy bánt velük is, mint Lákissal. Ezután Józsué Hebron ellen vonult Izráel egész seregével, és azt is megtámadta. Elfoglalták a várost, és a környező településeket. Hebron királyát és a lakosokat kardélre hányták. Senkit sem hagytak életben. Úgy bántak velük is, mint Eglónnal: teljesen elpusztították a várost, összes lakóival együtt. Ezután Józsué a seregével visszafordult, Debír ellen vonult, és azt is megostromolta. Elfoglalta a várost, és a környező településeket. Debír királyát és a lakosokat kardélre hányta. Senkit sem hagyott életben közülük. Úgy bánt Debírrel és annak királyával, mint Hebronnal és annak királyával, valamint Libnával és annak királyával. Így foglalta el Józsué az egész földet: a hegyvidéket, a délvidéket, a tengerparti síkságot és a kelet felé lejtő dombvidéket. Legyőzte a királyokat, a városok lakóit pedig kiirtotta. Senkit sem hagyott életben, Izráel Istene, az Örökkévaló parancsa szerint. Kádés-Barneától Gázáig és Gósen földjétől Gibeonig minden területet elfoglalt. Egyetlen hadjárattal győzte le az itt uralkodó királyokat, és elfoglalta országaik területét, mivel Izráel Istene, az Örökkévaló maga harcolt Izráelért. Ezután Józsué egész seregével visszatért a Gilgál melletti táborukba. Jábin, Hácór királya is meghallotta a hírét Izráel győzelmeinek. Ezért üzenetet küldött a következő királyoknak: Jóbábnak, Mádón királyának, azután Simrón királyának, azután Aksáf királyának, meg az északi hegyvidéken, a Kinneret-tó déli oldalán lévő Arábá völgyben, a nyugati dombvidéken, és a Földközi-tenger partján, Dór vidékén uralkodó királyoknak. Részt vettek ebben a hadjáratban a keleti és nyugati részeken élő kánaániak, az emóriak, a hettiták, a perizziek, a hegyvidéki jebúsziak, meg a Hermón-hegység lejtőin és a Micpá vidékén élő hivviek is. [4-5] Mindezek egyesítették seregeiket, felvonultak Izráel ellen, és együtt letáboroztak a Méróm folyócska mellett. Annyian voltak, mint a homokszemek a tenger partján, és rengeteg harci szekerük is volt. *** De az Örökkévaló így biztatta Józsuét: „Ne félj tőlük! Holnap ilyenkor már valamennyien holtan hevernek Izráel lábai előtt! Lovaikat bénítsd meg, szekereiket pedig égesd el!” Józsué és serege ezután meglepetésszerű támadással lerohanta az ellenség táborát a Méróm folyócska mellett. Az Örökkévaló győzelmet adott Izráelnek, és ellenségeik megfutamodtak. A menekülőket Izráel üldözte a nagy Szidón városáig, Miszrefót-Májimig és kelet felé egészen a Micpá-völgyig. Futás közben az izráeliek addig vágták őket, amíg senki sem maradt életben közülük. Józsué az Örökkévaló parancsa szerint az ellenség lovait megbénította, és harci szekereiket elégette. Ezután Józsué visszafordította a seregét, és Hácór ellen vonult. Ez a város volt az Izráel ellen szövetkezett királyságok vezetője. Józsué elfoglalta, majd fölgyújtotta ezt is, annak királyát megölte, lakosait pedig kiirtotta. Senkit sem hagyott életben közülük. Így foglalta el Józsué mindezeket a városokat. Királyaikat megölte, és lakosaikat kiirtotta, ahogyan Mózes, az Örökkévaló szolgája azt megparancsolta. A dombokon álló, fallal körülvett városok közül Józsué és serege egyedül Hácórt gyújtotta föl. A városok lakóit mind egy szálig kiirtották, de a városban talált háziállatokat és egyéb értékeket Izráel serege hadizsákmánynak tekintette. Amit az Örökkévaló megparancsolt szolgájának, Mózesnek, azt Mózes megparancsolta Józsuénak. Józsué pedig mindent ennek megfelelően tett, semmiben nem tért el attól, amit az Örökkévaló Mózesnek parancsolt. Józsué tehát elfoglalta az egész országot. Meghódította a dombvidéket, az egész délvidéket, Gósen egész földjét és a síkságot, a Jordán völgyét. Elfoglalta Izráel összes hegyvidékét és dombvidékét a Kopasz-hegytől, amely délen, Edom szélén emelkedik, egészen Baál-Gádig, amely messze északon, a Libanon-völgyben, a Hermón-hegy lábánál fekszik. Ezen a területen minden királyt elfogott, és kivégzett. Hosszú ideig viselt háborút ezek ellen a királyok ellen. Nem volt város, amely békét kötött volna Izráellel, csak egyedül Gibeon, és a benne lakó hivviek. A többi várost Józsué mind harcban foglalta el, mert az Örökkévaló megkeményítette azoknak szívét, hogy harcoljanak Izráel ellen. Az Örökkévaló úgy akarta, hogy Izráel legyőzze és irgalom nélkül mind egy szálig kiirtsa a Kánaán területén élő nemzeteket — ahogy ezt Mózesnek is megparancsolta. Abban az időben Józsué harcolt az anákiak ellen is. Kiirtotta őket a dombvidékről, Hebronból, Debírből, Anábból, Júda és Izráel hegyvidékéről. Városaikkal együtt elpusztította őket. Csak Gázában, Gátban és Asdódban maradtak meg egy kevesen az anákiak közül. Izráel területén nem maradt meg közülük senki. Így foglalta el Józsué az egész országot, amint az Örökkévaló azt megmondta Mózesnek. Azután Józsué fölosztotta a földet Izráel törzsei között, és mindegyiknek örökséget adott benne. Ezután vége lett a harcoknak, és a békesség ideje következett az országban. Izráel népe ezt a két királyt győzte le a Jordántól keletre: Szihónt, az emóriak királyát és Ógot, Básán királyát. Országaikat elfoglalták, és birtokba vették a Jordántól keletre fekvő egész síkságot az Arnón-pataktól egészen a Hermón-hegységig. Szihón, az emóriak királya Hesbón városában uralkodott, és országa az Arnón völgye melletti Aróér városától a Jabbók-patakig terjedt, amely egyúttal az ammoniak országának a határa is volt. Hozzá tartozott még a Jordántól keletre fekvő terület a Kinneret-tó és a Holt-tenger között, valamint a Holt-tengertől keletre fekvő vidék Bét-Jesimótig és a Piszgá-hegy lábáig. Szihón egykori országa Gileád területének déli részén terült el. Óg király, aki a refáiak nemzetségéhez tartozott, Básán fölött uralkodott, székhelyét pedig Astárótban és Edreiben tartotta. Országa magában foglalta északon a Hermón-hegységet, keleten Szalkát, egészen a gesúriak és a maakáiak területének határáig, délen pedig Szihón országával volt határos. Óg egykori országa Gileád területének északi felét foglalta el. *** *** *** *** Mózes, az Örökkévaló szolgája vezetésével Izráel népe legyőzte ezt a két királyt. Mózes pedig ezeket a területeket Rúben és Gád törzsének, valamint Manassé törzse felének adta örökségül. Józsué és serege sok királyt legyőzött, akik a Jordán nyugati oldalán uralkodtak, a Libanon-völgyben fekvő Baál-Gádtól a Kopasz-hegyig, amely délen, Edom szélén emelkedik. Ezeket a területeket Józsué mind elfoglalta, és szétosztotta Izráel törzsei között. Így adott nekik örökséget, minden törzsnek a maga részét. Ez a meghódított terület magában foglalta a dombvidéket és annak nyugati lejtőit, a Jordán völgyét, a keleti dombokat, a pusztát és a délvidéket, ahol addig a hettiták, emóriak, kánaániak, perizziek, hivviek és jebúsziak népei laktak. Ezek tehát azok a városok, amelyeknek a királyait Józsué és serege legyőzte: Jerikó, Aj (Bétel mellett), Jeruzsálem, Hebron, Jarmút, Lákis, Eglón, Gézer, Debír, Geder, Horma, Arád, Libna, Adullám, Makkéda, Bétel, Tappúah, Héfer, Afék, Sáron, Mádón, Hácór, Simrón-Meróón, Aksáf, Taanak, Meggidó, Kedes, Jokneám (a Kármel-hegy közelében), Dór (a Dór-hegyen), Góim (Gilgál mellett) és Tirca. Összesen tehát 31 királyt győzött le Józsué. Amikor Józsué már idős lett, az Örökkévaló ezt mondta neki: „Józsué, te már megöregedtél, de még mindig sok terület maradt, amely arra vár, hogy Izráel népe birtokba vegye. [2-4] Még nem foglalták el Gesúr földjét, vagyis az Egyiptomtól keletre lévő Sihórtól észak felé, az Ekron határáig terjedő területet. Ezt még mindig a kánaániak birtokolják. Még nem foglalták el a filiszteusok egész területét, vagyis az öt filiszteus fejedelem városait: Gázát, Asdódot, Askelónt, Gátot és Ekront. Még nem foglalták el az avviak területét, amely Kánaán földjétől délre fekszik. Még nem foglalták el északon Meárá vidékét egészen Afékig, az emóriak határáig, amelyet a szidóniak birtokolnak. *** *** Még nem foglalták el a gebaliak földjét, és Libanon egész vidékét: a Hermón-hegység lábánál fekvő Baál-Gádtól keletre egészen a hamáti útig terjedő területet. Még nem foglalták el a dombvidéken lakó szidóniak területét a Libánón és Miszrefót-Majim között. Ezekről a területekről én magam fogom kiűzni az ott lakó nemzeteket Izráel népe elől. Gondod legyen rá, hogy amikor felosztod Izráel törzsei között a földet, vedd számításba ezeket a még el nem foglalt területeket is. Láss hozzá, és oszd ki az egész földet örökségül a kilenc törzs és Manassé fél törzse között!” Rúben és Gád törzsének, meg Manassé törzse egyik részének már Mózes, az Örökkévaló szolgája kiosztotta birtokukat örökségül a Jordántól keletre. Ez a terület az Arnón-völgy melletti Aróér városánál kezdődött, magában foglalta a várost, amely a völgy mentében félúton feküdt, és az egész fennsíkot Médebától Dibónig. Ide tartoztak azok a városok, amelyekben korábban a hesbóni Szihón, az emóriak királya uralkodott, egészen az ammoniak országának határáig. Ide tartozott Gileád, meg a gesúriak és maakátiak földje, az egész Hermón-hegység, és Básán egész területe egészen Szalkáig. Magában foglalta az egykori Óg király birodalmát is, amely Básánban volt. Maga Óg király — a refáiak nemzetségének egyik utolsó leszármazottja — Astárótban és Edreiben tartotta királyi udvarát. Ógot és seregét Izráel serege még Mózes vezetésével verte le, és országát elfoglalta. Izráel serege a gesúriakat és a maakátiakat azonban nem űzte ki földjükről, ezért ők a mai napig is ott laknak Izráel népe között. Lévi törzse volt az egyetlen törzs, amelynek Mózes nem adott birtokul saját területet. Helyette az Örökkévaló megígérte nekik, hogy az Örökkévalónak, Izráel Istenének bemutatott áldozati állatok húsát kapják örökségül. Rúben törzsének is adott Mózes örökséget, nemzetségeik szerint. Az ő területük az Arnón-patak melletti Aróér városánál kezdődött, magában foglalta az egész fennsíkot Médeba vidékén. Ide tartozott Hesbón és a fennsíkon lévő városok: Díbón, Bámót-Baál, Bét-Baál-Meón, Jahcá, Kedémót, Méfaat, Kirjátaim, Szibmá, Ceret-Hassahar (amely a völgyből kiemelkedő dombon épült), Bét-Peór és Bét-Hajesimót, meg a Piszgá-hegy lejtői. Tehát Rúben törzsének területe magában foglalta a fennsíkon lévő összes várost és Szihón király egykori országát is. (Szihón az emóriak egyik királya volt, aki Hesbónban uralkodott. Mózes vezetésével Izráel serege legyőzte Szihónt és seregét, meg a vele szövetséges midjáni vezéreket: Evít, Rekemet, Cúrt, Húrt és Rebát, akik szintén azon a vidéken laktak. Ugyanakkor ölték meg harc közben az izráeli harcosok a jövendőmondó Bálámot, Beór fiát is.) Rúben törzsi területének határa a Jordán folyó lett. Ezt a területet kapták örökségül nemzetségeik szerint, az itt talált városokkal és falvakkal együtt. Gád törzsének is adott Mózes örökséget nemzetségeik szerint. Az ő területükhöz tartozott Jazér és Gileád összes városa, azután az ammoniak területének fele, Aróér városáig, amely Rabba közelében van. [26-27] Ide tartozott az a föld, amely korábban Szihónnak, az emóriak királyának országa volt: délen Hesbóntól egészen Rámat-Hammicpéig és Betónímig, meg Mahanaimtól Lódebár határáig északon. Ezen kívül ide tartozott még a Jordán keleti partvidéke egészen a Kinneret-tóig, és a Jordán melletti városok: Bét-Hárám, Bét-Nimra, Szukkót és Cáfón. *** Ezt a területet kapta birtokul Gád törzse, nemzetségeik szerint, az itt talált városokkal és falvakkal együtt. Manassé törzse egyik felének is adott Mózes örökséget, nemzetségeik szerint. Az ő területükhöz tartozott Mahanaimtól északra Básán egész földje, amely régebben Óg király birodalma volt, és Jáír falvai is a birtokukba kerültek. Összesen 60 városuk volt. Hozzájuk tartozott Gileád egyik fele, azután Astárót és Edrei. Ez a két utóbbi város korábban Óg királyé volt. Ezeket a területeket kapta örökségül a nemzetségek szerint Manassé törzsének egyik része: Mákír leszármazottjainak egyik csoportja. Mákír Manassé fia volt. Ezeket a területeket osztotta ki Mózes abban az időben, amikor Izráel még a Jordán keleti partján táborozott, Moáb síkságán, Jerikóval átellenben. Lévi törzsének Mózes nem adott földbirtokot, mert az Örökkévaló, Izráel Istene megígérte nekik, hogy földbirtok helyett ő maga lesz a lakóhelyük és az életük forrása. Eleázár főpap és Józsué, Nún fia meg Izráel törzseinek vezetői együttesen határoztak arról, hogy Kánaán földjét hogyan osszák fel a törzsek nemzetségei között. Az Örökkévaló már korábban rendelkezett Mózes által arról, hogy mind a kilenc és fél törzs sorshúzással kapja meg a birtokát. [3-4] Ugyanis két és fél törzsnek már maga Mózes kijelölte a Jordán keleti oldalán a birtokát. József leszármazottjaiból két törzs lett: Manassé és Efraim törzse. Lévi törzse egyáltalán nem kapott saját területet, csak lakóhelyül szolgáló városokat, a hozzájuk tartozó legelőkkel, ahol a léviták az állataikat legeltették. *** Így osztották fel a földet örökségül egymás között az izráeliek, ahogyan az Örökkévaló parancsolta Mózesnek. Júda törzséből néhányan Józsuéhoz fordultak kérésükkel, amikor Gilgálban voltak. Ezek között volt Káleb, Jefunne fia is, a kenizziek nemzetségéből, aki ezt mondta Józsuénak: „Biztosan emlékszel, mit mondott az Örökkévaló rólad és rólam — Mózes, az Isten embere által —, amikor még Kádés-Barneában táboroztunk. Negyven éves voltam akkor. Mózes, az Örökkévaló szolgája elküldött Kádés-Barneából, hogy kémleljük ki Kánaán földjét, és én mindent úgy mondtam el neki, ahogyan láttam. A társaim, akik velem együtt jöttek, olyan jelentést hoztak ugyanarról a földről, hogy elvették a nép bátorságát, én azonban teljes szívvel követtem az Örökkévalót, Istenemet. Mózes pedig azon a napon megesküdött nekem: »Az a föld, amelyet lábad érintett, amikor felderítésre indultál, mindörökre a te birtokod és örökséged lesz, utódaiddal együtt, mivel teljes szívvel-lélekkel követted az Örökkévalót, Istenünket. Ez egészen biztos!« Most pedig, amint látod, az Örökkévaló mindmáig életben tartott engem, ahogy megígérte. Negyvenöt évvel ezelőtt mondta ezt az Örökkévaló — Mózes által —, amikor Izráel még a pusztában vándorolt. Igaz, hogy 85 éves vagyok, de még most is olyan az erőm, mint amikor Mózes kiküldött a felderítésre. Ma is éppen úgy kész vagyok harcba menni, mint akkor. Most hát kérlek, add nekem örökségül azt a földet, amelyet az Örökkévaló akkor nekem ígért: azt a hegyvidéki területet, ahol akkor jártam! Te is tudod, hogy anákok laknak ott nagy és erős városokban. De kiűzöm őket onnan, ha az Örökkévaló velem lesz, ahogyan megígérte nekem.” Akkor Józsué teljesítette Káleb kérését, neki adta azt a területet, amelyet kért: Hebron környékét, és megáldotta őt. Így lett Hebron városa és annak környéke a kenizzi nemzetségbe tartozó Káleb birtoka, mivel ő teljes szívvel-lélekkel követte az Örökkévalót, Izráel Istenét. Káleb Jefunne fia volt. A mai napig az ő leszármazottjai élnek ott. Hebront azelőtt Arba városának nevezték, mert ott élt egy Arba nevű óriás, aki az anákok közül a legnagyobb volt. Ezután megszűntek a harcok, és béke uralkodott az országban. Júda törzse ezt a területet kapta a nemzetségei számára sorshúzással. Délen ez a terület Edom országával és a Cin-sivataggal érintkezett. A déli határ a Holt-tenger déli partjától indul. Dél felől megkerüli az Akrabbim-hágót, azután a Cin-sivatagban halad, délről elkerüli Kádés-Barneát, majd Hesrón és Addár érintésével Karka felé halad. Azután Acmónt érintve eléri Egyiptom patakját, s annak mentén nyugat felé haladva eléri a Földközi-tengert. Ez Júda törzsének a déli határa. A keleti határ a Holt-tenger, egészen a Jordán torkolatáig. Az északi határ ettől Bét-Hogla felé húzódik, majd Bét-Arábától északra halad, azután érinti Bóhan kövét —, amelyet Rúben fiáról, Bóhanról neveztek el. Tovább halad az Ákór völgyén keresztül Debírbe. Ezután észak felé fordul, és érinti Gilgált, amely az Adummím-hágóval átellenben fekszik, a völgy déli oldalán. Majd érinti a Semes-forrást, és tovább a Rógél-forrás mellett halad. Utána a Ben-Hinnóm völgyön fölmegy a határ a jebúsziak városától, Jeruzsálemtől délre, egészen a hegy tetejére. Ez a hegy a Ben-Hinnóm völgytől nyugatra és a Refáim-völgytől északra emelkedik. A hegytetőről a határ leereszkedik a Mé-Neftóah forráshoz, majd tovább halad az Efrón-hegy városaihoz, onnan pedig Baalához, vagyis Kirját-Jeárimhoz. Ezután nyugatra fordul a Széír-dombvidék felé, majd a Jeárim-hegy, vagyis Keszálón városának északi oldalán halad, érinti Bétsemest, majd Timna városát. Azután felmegy a dombra, amely Ekron városától északra fekszik, majd Sikkárón felé fordul, és érinti a Baalá-hegyet. Utána leereszkedik Jabneélhez, végül nyugat felé kifut a Földközi-tenger partjára. A nyugati határ a tengerpart. Ez tehát Júda törzsi területe. Józsué az Örökkévaló parancsa szerint Júda törzsi területén belül adott örökséget Kálebnek, Jefunne fiának. Így kapta Arba (vagyis Hebron) városát. Arba volt az anákiak ősapja. Káleb kiűzte onnan Sésajt, Ahimánt és Talmajt, az anákiak három nemzetségét, elfoglalta a várost, és letelepítette ott a saját nemzetségét. Innen Káleb továbbment, és a csapatával Debír (vagyis Széfer) városa ellen vonult. Akkor mondta ezt Káleb: „Aki elfoglalja Széfert, annak adom feleségül a leányomat, Akszát!” Otniél, Káleb testvérének, Kenaznak fia foglalta el a várost, ezért Káleb feleségül adta neki a leányát, Akszát. A menyegzője napján Aksza rábeszélte Otniélt, hogy kérjen az apjától ajándékba egy bizonyos területet. Aksza el is ment apjához, és mikor leszállt a szamaráról, Káleb megkérdezte: „Mit akarsz?” Aksza így felelt: „Kérlek, apám, adj nekem nászajándékot! Már adtál nekem birtokot a délvidéken, de az a föld igen száraz. Adj nekem vízforrásokat is!” Káleb teljesítette leánya kérését, és neki ajándékozta azt a mezőt, ahol a fölső- és az alsó-források fakadnak. Ez Júda törzsének öröksége, nemzetségeik szerint: Izráel legdélebbi, Edom országával határos részén, vagyis a délvidéken ezek a városok kerültek Júda törzsének birtokába, amelyekben le is telepedtek: Kabceél, Éder, Jágúr, Kíná, Dímóná, Adádá, Kedes, Hácór, Jitnán, Zíf, Telem, Beálót, Hácór-Hadattá, Kerijjót-Hecrón (vagyis Hácór), Amám, Sema, Móládá, Hacar-Gaddá, Hesmón, Bét-Pelet, Hacar-Súlál, Beérseba, Bizjótjá, Baalá, Ijjím, Ecem, Eltólad, Keszíl, Horma, Ciklág, Madmanná, Szanszanná, Lebáót, Silhím, Ain és Rimmón. Összesen 29 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. A nyugati dombok tövében fekvő városok: Estáól, Corá, Asná, Zánóah, Én-Ganním, Tappúah, Énám, Jarmút, Adullám, Szókó, Azéka, Saaraim, Adítaim, Gedérá és Gedérótaim. Összesen 14 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Cenán, Hadásá, Migdal-Gád, Dilán, Micpe, Jokteél, Lákis, Bockat, Eglón, Kabbón, Lahmász, Kitlís, Gedérót, Bét-Dágón, Naamá és Makkédá. Összesen 16 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Libna, Eter, Ásán, Jiftáh, Asná, Necíb, Keila, Akzíb és Márésá. Összesen 9 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. [45-46] Azután Ekron, a hozzá tartozó falvakkal együtt, amelyek egészen a Földközi-tengerig és Asdódig terjedtek. *** Azután Asdód, a hozzá tartozó falvakkal együtt. Azután Gáza, a hozzá tartozó falvakkal együtt, amelyek egészen Egyiptom patakjáig terjedtek a Földközi-tenger partja mentén. A hegyvidéki városok: Sámír, Jattír, Szókó, Danná, Kirját-Szanná (vagyis Debír), Anáb, Estemó, Áním, Gósen, Hólón és Giló. Összesen 11 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Arab, Dúmá, Esán, Jánúm, Bét-Tappúah, Aféká, Humtá, Kirját-Arba (vagyis Hebron) és Cíór. Összesen 9 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Máón, Kármel, Zíf, Juttá, Jizreel, Jokdeám, Zánóah, Kain, Gibea és Timná. Összesen 10 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Halhúl, Bét-Cúr, Gedór, Maarát, Bét-Anót és Eltekón. Összesen 6 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azután ezek a városok: Kirját-Baál (vagyis Kirját-Jeárim) és Rabbá. Összesen 2 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. A júdeai pusztában lévő városok: Bét-Arábá, Middín, Szekáká, Nibsán, Ír-Melah és Éngedi. Összesen 6 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Jeruzsálem lakóit, a jebúsziakat Júda népe nem tudta kiűzni a városból, ezért a jebúsziak mind a mai napig ott élnek a városban, Júda népével együtt. Ezt a földet kapták örökségül József leszármazottjai, sorshúzással. Birtokuk határa a Jordánhoz közel, Jerikó forrásaitól kelet felé indul, és a pusztán át a Bétel körüli dombokhoz érkezik. Onnan tovább megy Lúzba, majd tovább halad az arkiak határáig, Atárótig. *** Azután lemegy nyugat felé a jaflétiak határához, majd alsó Bét-Horon vidékéig és Gézerig, azután a Földközi-tengerig. Megkapták birtokukat József fiainak, Manassénak és Efraimnak törzsei is. Efraim törzsi területének ezek a határai, nemzetségeik szerint: a déli határ Atrót-Addártól kelet felé húzódik felső Bét-Horonig, onnan pedig a Földközi-tengerig. Az északi határ Mikmetánál elfordul kelet felé, Taanat-Siló irányába, és Jánóahtól keletre halad. Ezután délkeleti irányba húzódik. Érinti Atárótot és Naarát, majd Jerikót, és ott éri el a Jordánt. Azután Tappúahtól nyugat felé fut a Káná-patakig, és annak mentén eléri a Földközi-tenger partját. Tehát, ez Efraim törzsi területe, nemzetségenként. Manassé törzsi területén, a Jordántól nyugatra egyes városokat, a hozzá tartozó falvakkal együtt, átadtak Efraim törzsének. Az efraimiak nem űzték ki a Gézerben lakó kánaániakat, ezért azok a mai napig is ott laknak közöttük, bár robotoló szolgáik lettek. Azután Manassé törzse is megkapta a maga törzsi területét, sorshúzással. József elsőszülöttje Manassé, az ő elsőszülött fia pedig Mákír, akiből híres és bátor harcos lett. Ezért kapta örökségül Gileád és Básán vidékét a Jordántól keletre. Mákír volt Gileád apja. Manassé törzsének a többi nemzetségei is megkapták a maguk birtokát, de nekik Józsué a Jordántól nyugatra adott birtokokat. Ezek a következők: Abíezer, Hélek, Aszríél, Sekem, Héfer és Semidá. Ők is Manassé leszármazottjai voltak, akiktől egy-egy nemzetség származott, amely azután a nevüket viselte. Célofhád Héfer fia volt. Héfer Gileád utóda, ez Mákír fia, ez Manassé fia volt. Célofhádnak nem volt fia, de öt leánya született: Mahlá, Nóá, Hoglá, Milká és Tircá. Ezek a leányok odaálltak a vezetők — Eleázár főpap, Józsué és Izráel fejedelmei — elé, és ezt mondták: „Az Örökkévaló megparancsolta Mózesnek, hogy nekünk, leányoknak is ugyanúgy adjatok örökségül földbirtokot, mint a fiúknak.” Így hát Józsué — az Örökkévaló parancsának engedelmeskedve — ennek az öt leánynak is ugyanúgy osztott örökséget, mint apjuk fiútestvéreinek. [5-6] Manassé törzse tíz részt kapott a Jordán nyugati oldalán, mivel ezek a leányok is birtokot kaptak férfi rokonaik között. Manassé törzsének a többi nemzetségei a Jordán keleti oldalán, Gileád és Básán területén kapták meg a maguk birtokait. *** Manassé törzsi területének a Jordán nyugati oldalán ezek a határai: délen a Sikemtől keletre fekvő Mikmetát városa, északon Ásér törzsi területe határolja. Mikmetát városától a határ délre fordul Én-Tappúah felé, amelynek földjeit szintén magába foglalja Manassé területe, de maga a város, Tappúah mégis Efraim törzséhez tartozik. Ezután a határ dél felé fordul, és a Káná-patakhoz ér, majd annak mentén nyugat felé kifut a tengerpartra. Ezen a területen Manassé városain kívül vannak olyan városok is, amelyek Efraim törzséhez tartoznak, de Manassé határa mégis a patak északi partja. Tehát a pataktól délre Efraim, északra Manassé törzsi területe fekszik, és mindkettő nyugati határa a Földközi-tenger partja. Manassé területe északon Ásér, keleten Issakár törzsi területével érintkezik. Néhány város, a hozzá tartozó falvakkal együtt, bár Ásér és Issakár területén feküdt, mégis Manassé törzse birtokába került: Bétseán, Jibleám, Dór (a tengerparton), Éndór, Taanak és Meggidó. Ezekből a városokból Manassé törzse nem tudta kiűzni az őshonos kánaániakat, akik ott maradtak. Később az izráeliek megerősödtek, de mégsem űzték ki az őslakosokat, csak robotoló szolgáikká tették őket. Amikor Józsué felosztotta a földet a törzsek között, József leszármazottjai — Efraim és Manassé törzsei — ezt mondták neki: „Miért csak egy részt adtál nekünk örökségül, holott mi sokan vagyunk? Az egész földből, amelyet az Örökkévaló a népének adott, a mi két törzsünknek csak egy részt adtál!” Erre Józsué így felelt: „Ha valóban olyan sokan vagytok, hogy az Efraimnak adott dombvidék nem elég, akkor foglaljátok el a perizziek és a refáiak területeit is! Irtsátok ki az erdőket, vegyétek birtokba azt a vidéket, és telepedjetek le ott!” Azok így válaszoltak: „A dombvidék valóban szűkös a számunkra. De azokban a völgyekben kánaáni törzsek laknak, akiknek megvasalt hadi szekereik is vannak! Ők laknak Bétseánban, meg a környező falvakban és a Jezréel-síkságon is.” [17-18] „Ti valóban nagy, erős és népes törzsek vagytok, és szükségetek van nagyobb területre. Legyen hát tiétek az egész dombvidék! Igaz, most még erdők borítják, de irtsatok ki magatoknak művelésre alkalmas területeket, és telepedjetek le ott! Igaz, most még a kánaániak laknak a völgyekben, de űzzétek ki őket onnan, akkor is, ha erősek, és harci szekereik is vannak!” — felelte Józsué József leszármazottjainak, Efraim és Manassé törzseinek. Miután Izráel népe meghódította Kánaán földjét, az egész közösség összegyűlt Silóban, és ott állították föl a Találkozás Sátorát. Ebben az időben Izráel hét törzse még nem kapta meg a maga birtokát. Józsué így biztatta őket: „Meddig akarjátok még halogatni, hogy birtokba vegyétek örökségeteket, amelyet az Örökkévaló, őseitek Istene nektek adott? Válasszatok magatok közül minden törzsből három-három férfit, hogy elküldjem őket a megmaradt területekre. Ők majd bejárják és összeírják azokat a területeket, amelyeket még senkinek sem osztottunk ki, és visszatérnek hozzám. Azután majd feljegyzéseik szerint felosztják a gazdátlan területeket hét részre. Júda törzse maradjon a maga területén, délen. József törzsei, Manassé és Efraim is maradjon a maga területén, északon. Őket ez nem érinti. Miután a szabad területeket 7 részre osztották, és ezt elém hozták, majd én kisorsolom Istenünk, az Örökkévaló előtt, hogy ki melyiket kapja meg közületek. A Lévi törzsébe tartozók nem kapnak saját földbirtokot. Az ő örökségük az a kiváltság, hogy az Örökkévalót szolgálják, mint papok. Gád és Rúben törzsének, valamint Manassé törzse egyik felének már Mózes, az Örökkévaló szolgája adott örökséget a Jordán keleti oldalán.” Józsué tehát kiküldte azokat a férfiakat. Ezt bízta rájuk: „Menjetek, és írjátok össze a még ki nem osztott területeket, majd jöjjetek vissza hozzám! Azután majd itt, Silóban, az Örökkévaló előtt kisorsolom mindegyik törzsnek a maga örökségét.” Azok be is járták Kánaán földjének azokat a részeit, amelyeket Józsué még nem osztott ki Izráelnek. Följegyeztek minden fontosat, és összeírták a városokat is. Azután fölosztották a fölmért területet 7 részre. Végül visszatértek a silói táborba, Józsuéhoz, aki az Örökkévaló előtt elvégzett sorsolással kijelölte, hogy melyik törzs melyik területet kapja. Így kapta meg Izráelnek ez a 7 törzse is örökségül a maga birtokát. Az elsőnek kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Benjámin törzsének jutott. Az a terület lett az övék, amelyet egyik oldalon Júda, a másikon pedig József törzseinek területe határolt. Ennek az északi határa a Jordántól indul Jerikótól északra, és halad nyugat felé a dombvidéken keresztül Bét-Áven pusztáját érintve Lúz, vagyis Bétel felé, amelyet délről megkerül. Majd tovább megy Atrót-Addár felé, amely alsó Bét-Horontól délre, a hegyen fekszik. A határ annál a hegynél, amely az alsó Bét-Horonnal szemben emelkedik, dél felé fordul, és ez már Benjámin nyugati határa, amely egészen a Júda törzséhez tartozó Kirját-Baalig, vagyis Kirját-Jeárimig tart. A déli határ innen nyugatra halad, a Mé-Nafótah forráshoz, majd annak a hegynek a lábához ér, amely a Ben-Hinnóm völgy végében áll, a refáiak völgyétől északra. Tovább halad a határ a Ben-Hinnóm völgyben lefelé, és dél felől elkerüli a Jebúsziak városát (Jeruzsálemet). Azután a Rogél-forráshoz ér, és ott észak felé kanyarodik, Én-Semes, majd Gelíót felé, amely az Adummím-hágóval szemben fekszik. Ezután a Rúben fiáról, Bóhanról elnevezett kőhöz ér. Tovább halad a domb oldalán, Bét-Arábától északra, majd leereszkedik a Jordán völgyébe. Majd a domb oldalán húzódik, Bét-Hoglától északra, addig a pontig, ahol a Jordán a Holt-tengerbe torkollik. Ez tehát Benjámin déli határa. Benjámin keleti határa a Jordán. Ezt a területet kapta Benjámin törzse. Ezen belül minden nemzetség megkapta a maga birtokát örökségül. A következő városok kerültek Benjámin törzsének birtokába, nemzetségeik szerint: Jerikó, Bét-Hoglá, Émek-Kecíc, Bét-Arábá, Cemáraim, Bétel, Avvim, Párá, Ofrá, Kefár-Ammóná, Ofní és Geba. Ez összesen 12 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Ezek a városok is Benjámin örökségéhez tartoztak: Gibeon, Ráma, Beérót, Micpe, Kefírá, Mócá, Rekem, Jirpeél, Taralá, Célá, Elef és Jebúsz, vagyis Jeruzsálem, valamint Gibat és Kirját-Jeárim. Ez összesen 14 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Tehát ez Benjámin törzsének területe, nemzetségeik szerint. Az másodiknak kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Simeon törzsének jutott. Ők Júda törzsi területén belül kaptak saját birtokot. Ezeket a városokat kapta Simeon törzse: Beérseba (vagyis Seba), Móládá, Hacar-Súál, Bálá, Ecem, Eltólad, Betúl, Horma, Ciklág, Bét-Markábót, Hacar-Szúszá, Bét-Lebáót és Sárúhen. Összesen 13 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Még ezeket a városokat is ők kapták: Ain, Rimmón, Eter és Ásán. Összesen 4 város, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Övék lett a délvidéken minden földterület és a falvak is, amelyek e városok körül terültek el, egészen Baalat-Beérig, vagyis a délvidéki Rámáig. Ez lett tehát Simeon törzsi területe nemzetségeik szerint. Júda területe túl nagy volt Júda törzse számára, ezért Simeon törzse ezen a területen belül kapta meg a maga birtokát. A harmadiknak kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Zebulon törzsének jutott. Területük határa Szárídig ér. Nyugatra halad Maralá felé, érinti Dabbesetet, majd az a patak a határ, amely Jokneámmal szemben folyik. A másik oldalon a határ Száridtól keletre, Kiszlót-Tábor széle felé halad, majd Dobrat és Jáfía érintésével tovább megy kelet felé, Gát-Héferig, azután Ét-Kácín, majd Rimmón városokhoz ér. Itt elfordul a határ Neá irányába. Neá mellett a határ északra fordul és Hannátón városát érinti, majd a Jiftah-Él völgyben halad tovább. Zebulon törzse örökségéhez tartozik még további 12 város, a körülöttük lévő falvakkal együtt. A 12 város között van Kattát, Nahalál, Simrón, Jidalá és Betlehem is. Ez lett tehát Zebulon törzsi területe, nemzetségeik szerint. A negyediknek kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Issakár törzsének jutott. Ezeket a városokat kapták: Jezréel, Keszulót, Súném, Hafáraim, Síón, Anáharat, Rabbit, Kisjón, Ebec, Remet, Én-Ganním, Én-Haddá és Bét-Paccéc. Az ő északi határuk a Tábór-hegytől keletre húzódik a Jordánig. Hozzájuk tartozik még Sahacíma és Bétsemes is. Összesen 16 várost kaptak, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Ez lett tehát Issakár törzsi területe, nemzetségeik szerint. Az ötödiknek kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Ásér törzsének jutott. A következő városokat kapták: Helkat, Halí Beten, Aksáf, Alammelek, Amád és Misál. Határuk nyugaton a Kármel-hegy, és a Libnat-patak. Innen a határ kelet felé húzódik, Bét-Dágón felé, és Zebulon törzsi területét érinti. A Jiftah-Él-völgyben halad északra, elhalad Bét-Émek, Neíél és Kábul városa mellett. Innen tovább halad Ebrón, Rahób, Hammón és Káná mellett egészen a nagy Szidón városának határáig. [29-30] Ezután a határ Ráma felé fordul, azután Tírusz erődített városának határát, majd Hószát érinti, végül a Földközi-tengerhez érkezik. Ásér törzséhez tartozik még Mahalab, Akzib, Umma, Afík és Rahób városa is. Összesen 22 várost kaptak, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. *** Ez lett tehát Ásér törzsi területe, nemzetségeik szerint. Az hatodiknak kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Naftáli törzsének jutott. Törzsi területük északi határa Héleftől indul kelet felé, majd a Caanannim melletti nagy tölgyfához vezet, azután Adámí-Nekeb, Jabneél és Lakkúm érintésével a Jordánhoz érkezik. A déli határ a Jordántól nyugat felé halad, Aznót-Tábor városát érinti, majd észak felé fordul, és Húkók városához érkezik. Naftáli területe délen Zebulon, nyugaton Ásér területével érintkezik, keleten pedig Júda területét érinti, a Jordán folyónál. Naftáli birtokába kerültek a következő megerősített városok: Ciddím, Cér, Hammat, Rakkat, Kinneret, Adámá, Ráma, Hácór, Kedes, Edrei, Én-Hácór, Jirón, Migdal-Él, Horém, Bét-Anát és Bétsemes. Összesen 19 várost kaptak, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Ez lett tehát Naftáli törzsi területe, nemzetségeik szerint. A hetediknek kijelölt birtokterület a sorshúzás szerint Dán törzsének jutott. Az ő törzsi területükhöz tartoznak a következő városok: Corá, Estáól, Ír-Semes, Saalabbin, Ajjálón, Jitlá Élón, Timna, Ekron, Eltelké, Gibbetón, Baalát, Jehud, Bené-Barak, Gat-Rimmón, Mé-Jarkón és Rakkón, a Jáfó (Joppa) melletti területtel együtt. [47-48] Ezek voltak tehát a Dán törzsének — nemzetségeik szerint — örökségül juttatott városok, a hozzájuk tartozó falvakkal együtt. Azonban Dán törzse nem tudta elfoglalni a maga területét. Emiatt északra vonultak, megostromolták és elfoglalták Lais városát, annak lakóit kiirtották, és a helyükre telepedtek. A város nevét Dánra változtatták — törzsük ősapjának neve után. *** Miután befejezték a föld felosztását, és mindegyik törzs megkapta a maga örökségét, akkor Izráel népének vezetői Józsuénak, Nún fiának is megadták a saját örökségét. Az Örökkévaló parancsa szerint azt a várost adták neki, amelyet kért. Így lett Józsué birtoka Timnat-Szerah városa Efraim törzsi területén belül, a hegyvidéken. Józsué azután újjáépítette a várost, és ott telepedett le. Tehát, ezeket a területeket és városokat osztották szét Izráel törzsei és azok nemzetségei között a vezetők: Eleázár főpap; Józsué, Nún fia és a törzsek fejedelmei. Sorsvetéssel végezték a felosztást Silóban, az Örökkévaló jelenlétében, a Találkozás Sátorának bejárata előtt. Így fejezték be a föld felosztását. Az Örökkévaló ezt mondta Józsuénak: „Mondd meg Izráelnek, hogy most jelöljék ki azokat a menedékvárosokat, amelyekről Mózes által szóltam! Oda meneküljön az, aki nem szándékosan, hanem véletlen baleset folytán okozza valakinek a halálát. Ezek a városok nyújtsanak menedéket számára, és védjék meg az őt üldöző vérbosszuló rokontól. Aki így menekül ezekbe a városokba, az jelentkezzen a város kapujánál az ott ülő vezetőknél. Mondja el nekik, hogyan történt az eset. Akkor, ha a vezetők menedéket nyújtanak neki, fogadják be a városba, és adjanak neki ott lakóhelyet. Ha pedig a vérbosszuló rokon jelentkezne, a város vezetői ne szolgáltassák ki a menekültet neki. Hiszen nem szándékosan okozta a másik ember halálát, és nem gyűlölte azelőtt. A menekült lakjon abban a városban, amíg a közösség elé állítják, és ítélnek ügyében; illetve ameddig az a főpap meg nem hal, aki abban az időben szolgálatban állt. Azután a menekült visszatérhet a saját városába és otthonába.” Ennek megfelelően a következő városokat választották ki, hogy menedékül szolgáljanak a Jordántól nyugatra: Kedes — Galileában, Naftáli dombvidékén, Sikem — Efraim hegyvidékén, Kirját-Arba, vagyis Hebron — Júda hegyvidékén. A Jordántól keletre pedig ezeket jelölték ki: Becer — Rúben törzsi területén, a fennsík pusztáján, Jerikóval átellenben, Rámót — Gileádban, Gád törzsi területén, Gólán — Básánban, Manassé törzsi területén. Tehát ezeket a városokat jelölték ki, hogy menedékül szolgáljanak az Izráel népéhez tartozó olyan személyek számára; illetve az Izráelben lakó, de más nemzethez tartozó olyan jövevények számára, akik nem szándékosan okozzák valakinek a halálát. Az ilyen vétlen gyilkos ezekben a menedékvárosokban védelmet találhat a vérbosszuló rokon ellen, és ott lakhat addig, amíg a közösség elé nem áll, hogy ítéljenek ügyében. Amikor Izráel népe még Silóban, Kánaán földjén táborozott, Lévi törzsének nemzetségfői odamentek a vezetőkhöz: Eleázár főpaphoz, Józsuéhoz és a törzsek fejedelmeihez. Ezt mondták nekik: „Az Örökkévaló parancsolta Mózes által, hogy adjatok nekünk városokat, ahol letelepedjünk, és a városokhoz tartozó legelőket állataink számára.” *** A vezetők ekkor, az Örökkévaló szavának engedelmeskedve, a többi törzs területéből a következő városokat jelölték ki és adták át — a hozzájuk tartozó legelőkkel együtt — Lévi törzsének. A sorsolás szerint elsőnek Áron családja és leszármazottjai, vagyis a papok kaptak 13 várost, amelyek Júda, Simeon és Benjámin törzsi területén feküdtek. Áron és családja Kehát nemzetségébe, Lévi törzsébe tartozott. Kehát nemzetségének másik része 10 várost kapott Efraim és Dán törzsi területén, valamint Manassé törzse felének területén. Gérsón nemzetsége 13 várost kapott Issakár, Ásér és Naftáli törzsi területén, illetve Manassé törzse felének területén, Básánban. Merári nemzetsége 12 várost kapott, amelyek Rúben, Gád és Zebulon törzsi területén feküdtek. Így tehát Izráel vezetői sorsolás útján ezeket a városokat jelölték ki, és adták át Lévi nemzetségeinek, a városokhoz tartozó legelőkkel együtt. Mindent úgy tettek, ahogy az Örökkévaló megparancsolta Mózes által. [9-10] Az átadott városok a következők: Áron családjának városai Először Áron családja, vagyis a papok kaptak városokat Júda és Simeon területén. Áron és családja Kehát nemzetségébe, Lévi törzsébe tartozott. *** Ezek a városok a következők voltak: Kirját-Arba, vagyis Hebron, amely Júda hegyvidékén fekszik. Ezt a várost eredetileg „Arba városának” nevezték Arba után, aki az anákiak őse volt. A várossal együtt a körülötte fekvő legelőket is átadták Áron családjának. A város körül fekvő falvak és szántóföldek azonban Káleb, Jefunne fia és családja tulajdonában maradtak, mert ők ezt örökségül kapták. Hebron egyúttal menedékvárosnak is ki volt jelölve. Ez a város tehát Áron családjának, a papoknak a birtoka lett. Ezen kívül még megkapták Libna, Jattír, Estemóa, Holón, Debír, Ain, Jutta és Bétsemes városokat is, minden esetben a hozzájuk tartozó legelőkkel együtt. Ez összesen 9 város, Júda és Simeon területén. Benjámin törzsi területén a fentieken kívül még ezt a négy várost és a hozzájuk tartozó legelőket kapták a papok: Gibeon, Geba, Anátót és Almón. Tehát Áron családjának, a papoknak összesen 13 város jutott, azok legelőivel együtt. A Kehát nemzetség többi családjának a következő városok jutottak, a hozzájuk tartozó legelőkkel együtt: Négy város Efraim területén, a dombvidéken: Sikem, Gézer, Kibcaim és Bét-Hórón, azután további négy város Dán területén: Elteke, Gibbetón, Ajjálón és Gat-Rimmón, azután Manassé nyugati területén két város: Taanak és Gat-Rimmón. Tehát a Kehát nemzetség másik része összesen 10 várost kapott. A Gérsón nemzetség családjainak a következő városok jutottak, a hozzájuk tartozó legelőkkel együtt: Manassé törzse keleti területén két várost kaptak: Básán vidékén Gólán városát, amely egyúttal menedékváros is lett, és Beesterát. Issakár területén további négy várost kaptak. Ezek a következők: Kisjón, Dobrat, Jarmút és Én-Ganním. Ásér területén is négy város jutott nekik: Misál, Abdón, Helkat és Rehób. Naftáli területén, Galileában pedig ez a három város lett az övék: Kades, a menedékváros; Hammót-Dór és Kartán. Tehát a Gérsón nemzetség összesen 13 várost kapott, a legelőkkel együtt. A Merári nemzetség családjainak jutottak a következő városok, a hozzájuk tartozó legelőkkel együtt: Zebulon törzsi területén négy város: Jokneám, Karta, Dimna és Nahalál. Rúben törzse ezt a négy várost adta a lévitáknak: Becer, Jahca, Kedémót és Méfáat. Gád törzsi területén ez a négy város lett az övék: a gileádi Rámót, a menedékváros, és Mahanaim, Hesbón és Jazér. A Lévi törzséből utolsónak Merári nemzetsége kapott összesen 12 várost. [41-42] Lévi törzsének tehát összesen 48 város jutott, amelyeket a különböző törzsek a maguk örökségéből engedtek át nekik. Minden egyes várossal együtt a hozzá tartozó legelőket is megkapták. *** Így teljesítette be az Örökkévaló, amit megígért: Izráel népének birtokába adta azt a földet, amely felől megesküdött őseiknek, hogy az övék lesz. Izráel pedig birtokba vette a megígért földet és ott letelepedett. Ezután nyugalmat adott nekik az Örökkévaló körös-körül, ahogyan őseiknek megígérte. Ellenségeik közül senki sem tudott ellenállni, mert az Örökkévaló kiszolgáltatta nekik minden ellenségüket. Mindaz a jó, amit az Örökkévaló megígért Izráel népének, maradéktalanul beteljesedett. Semmi el nem maradt belőle. Ezután Józsué összehívta Rúben törzsét, Gád törzsét és Manassé törzsének keleti részét, majd ezt mondta nekik: „Hűségesen teljesítettétek, amit Mózes, az Örökkévaló szolgája parancsolt nektek. Engedelmeskedtetek az én parancsaimnak is. Kitartóan segítettétek testvéreiteket, a többi törzset hosszú időn át, ahogy Istenünk, az Örökkévaló meghagyta nektek. Most pedig Istenünk, az Örökkévaló nyugalmat adott testvéreiteknek, ahogyan azt megígérte. Eljött az ideje, hogy ti is hazatérjetek, ki-ki a maga otthonába és családjához, a saját birtokára, amelyet még Mózes, az Örökkévaló szolgája adott nektek a Jordán keleti oldalán. Soha el ne feledkezzetek a Törvényről és a rendelkezésekről, amelyeket Mózes, az Örökkévaló szolgája parancsolt nektek! Engedelmesen tartsátok meg azokat! Szeressétek az Örökkévalót, Istenünket! Járjatok az ő útján! Engedelmeskedjetek parancsainak, ragaszkodjatok az Örökkévalóhoz, szolgáljátok őt teljes szívvel-lélekkel!” Majd Józsué megáldotta és elbocsátotta őket, hogy hazatérjenek. Így is történt. (Manassé törzse egyik részének még Mózes adott örökséget a Jordán keleti oldalán, Básánban. A törzs másik részének viszont Józsué a Jordán nyugati oldalán jelölte ki a birtokát.) Amikor Józsué elbocsátotta Manassé törzsének keleti részét, megáldotta őket, és ezt mondta nekik: „Sokan közületek nagyon meggazdagodtak! Rengeteg jószáguk van, sok zsákmányt szereztek: ezüstöt, aranyat, bronzot, vasat meg sok ruhát. Mikor hazatértek, osszátok el egymás között ezeket!” Ezután Rúben törzse, Gád törzse és Manassé törzsének keleti része eltávozott Kánaán földjéről, Silóból, ahol Izráel többi törzse táborozott. Hazaindultak a saját birtokaikra, Gileád földjére, a Jordán keleti oldalára, ahol az Örökkévaló Mózes által kijelölte örökségüket. Amikor — útban hazafelé — Gelíótba értek, amely a Jordán nyugati partján, Kánaán földjén van, ott ezek a törzsek együttes erővel egy feltűnően nagy oltárt építettek. [11-12] Izráel többi törzse tudomást szerzett róla, hogy ez a két és fél törzs oltárt épített magának Kánaán földjének határán, a Jordán mellett, az izráeli oldalon — és ezen nagyon felháborodtak. Összehívták az egész közösséget Silóba, és elhatározták, hogy hadat indítanak a két és fél törzs ellen. *** [13-14] Előbb azonban Fineás, Eleázár főpap fia vezetésével elküldték hozzájuk Gileádba a tíz törzs vezetőit: minden törzsből a törzs fejedelmét. *** A követek eljutottak Gileádba, ahol ezt mondták a két és fél törzs vezetőinek: „Ezt üzeni nektek az Örökkévaló egész közössége: »Miért vétkeztek Izráel Istene ellen? Miért fordultatok el tőle? Miért építettetek külön oltárt magatoknak? Miért lázadtok most az Örökkévaló ellen azzal, hogy tilalma ellenére másik oltárt emeltek? Hát nem okultatok abból, amikor Peór miatt vétkeztünk az Örökkévaló ellen? Hiszen a mai napig viseljük annak a lázadásnak a következményeit! Milyen csapás érte az Örökkévaló közösségét akkor! Most meg ti akartok különszakadni az Örökkévalótól, és elfordultok tőle? Holnap az Örökkévaló Izráel egész közösségére megharagszik emiatt! Ha úgy gondoljátok, hogy a saját örökségetek területe tisztátalan föld, ahol nem lehet az Örökkévalónak áldozni, akkor jöjjetek vissza a Jordán nyugati oldalára, az Örökkévaló földjére, ahol az ő lakóhelye, a Szent Sátor van! Telepedjetek le a Jordán nyugati oldalán és lakjatok közöttünk! Csak ne lázadjatok az Örökkévaló ellen vagy ellenünk azzal, hogy külön oltárt építetek magatoknak — azon kívül, amely Istenünk, az Örökkévaló oltára! Emlékezzetek Ákánra, Zerah fiára, aki vétkezett az Örökkévalónak szentelt dolgokkal! Emiatt azonban az Örökkévaló népünk egész közösségére megharagudott, nem igaz? Nemcsak Ákán pusztult el a saját vétke miatt, hanem sokan mások is!«” Rúben és Gád törzsének, meg Manassé törzse keleti felének a férfiai így feleltek: „Az Örökkévaló az Istenek Istene! Bizony az Örökkévaló, az Istenek Istene jól tudja, hogy nem lettünk hűtlenek hozzá! Tudjátok meg hát ti is! Az Örökkévaló legyen a tanúnk, hogy nem lázadtunk ellene! Úgy segítsen meg bennünket, hogy igenis hűségesek maradtunk hozzá! Ő jól tudja, hogy azt az oltárt nem azért építettük, hogy elszakadjunk tőle. Egyáltalán nem akartunk ott semmiféle áldozatot bemutatni! Az Örökkévaló maga büntessen meg bennünket, ha ez nem igaz! Azért építettük, mert attól tartottunk, hogy idővel a ti gyermekeitek majd azt találják mondani a mi utódainknak: »Mi közötök van nektek Izráel Istenéhez, az Örökkévalóhoz? Hiszen az Örökkévaló a Jordán folyót tette határrá közöttünk! Így hát nektek, akik Rúben és Gád törzséhez tartoztok, nincs többé semmi közötök az Örökkévalóhoz!« Attól féltünk, hogy ily módon majd — a ti gyermekeitek elutasítása miatt — a mi utódaink már nem fogják az Örökkévalót tisztelni és félni. Ezért azt gondoltuk, hogy oltárt építünk, de nem arra a célra, hogy ott áldozzunk, hanem annak a megerősítésére, hogy mi is az Örökkévalót tiszteljük. Nekünk is jogunk van áldozatokkal tisztelni az Örökkévalót a Szent Sátor oltáránál. Azért építettük azt az oltárt a Jordán mellett, hogy legyen tanúja ennek az elhatározásunknak. Legyen ez bizonyíték a számotokra és az eljövendő nemzedékek számára is, és ezt a ti utódaitok se vonhassák majd soha kétségbe. Ne mondhassák a mi leszármazottjainknak, hogy nincs közük az Örökkévalóhoz. Ha valaki a jövőben mégis ezt mondaná, annak utódaink majd ezt tudják mondani: »Nézzétek ezt az oltárt, amelyet elődeink építettek! Pontos másolata ez az Örökkévaló oltárának. De nem arra szolgál, hogy áldozatokat mutassanak be rajta, hanem azt tanúsítja, hogy mi is Izráel közösségéhez tartozunk.« Isten ments, hogy lázadjunk az Örökkévaló ellen, és hűtlenül elhagyjuk őt! Eszünkbe sem jutott, hogy másik oltárt építsünk magunknak, és azon áldozzunk! Tudjuk, hogy Istenünk, az Örökkévaló egyetlen igazi oltára az, amelyik a Szent Sátor előtt áll!” Fineás pap és az általa vezetett küldöttség ezt megelégedéssel hallgatta, és elfogadta a két és fél törzs válaszát. Majd Fineás így válaszolt nekik: „Most tudtuk meg igazán, hogy az Örökkévaló velünk van, mert látjuk, hogy valóban nem lettetek hűtlenek hozzá! Így hát nem kell attól tartanunk, hogy az Örökkévaló egész Izráel népére megharagszik.” Ezután a Fineás vezette küldöttség elbúcsúzott a Jordántól keletre élő két és fél törzstől, és Gileádból hazatértek Kánaán földjére. Elmondták a többi izráeli törzsnek, hogy mit válaszoltak a Jordánon túl élő testvéreik. Ezzel a válasszal mindenki meg volt elégedve. Izráel egész népe dicsérte az Örökkévalót, és természetesen nem gondoltak többé arra, hogy testvéreik ellen harcoljanak, és területüket elpusztítsák. Rúben és Gád törzse pedig elnevezte az általuk épített oltárt „Tanú”-nak, mivel ez tanúskodik arról, hogy a Jordántól keletre és nyugatra élő izráeli törzsek számára egyaránt az Örökkévaló az Isten. Az Örökkévaló békességet adott Izráelnek körös-körül minden ellenségüktől, így biztonságban lakhattak. Hosszú idő telt el, és Józsué nagyon megöregedett. Ekkor összehívta egész Izráelt, s annak vezetőit: a törzsek fejedelmeit, a bírákat és a tisztségviselőket. Ezt mondta nekik: „Figyeljetek rám! Én már nagyon megöregedtem, s nem sok időm van hátra. Láttátok, hogy Istenünk, az Örökkévaló mit tett értünk, s hogyan bánt ezekkel a nemzetekkel! Igen, az Örökkévaló maga harcolt értünk! Látjátok, hogy örökséget osztottam közöttetek a Jordántól a Földközi-tengerig. Sorsolással kijelöltem számotokra lakóhelyül azoknak a nemzeteknek a földjeit, amelyeket kiirtottam előletek, és azokét is, amelyek még megmaradtak közöttünk. De Istenünk, az Örökkévaló azokat is ki fogja űzni előletek, akik még itt maradtak. Ti pedig birtokba veszitek a földjeiket, ahogy Istenünk, az Örökkévaló azt megígérte. Engedelmeskedjetek azoknak a parancsoknak és rendelkezéseknek, amelyek meg vannak írva Mózes törvényének könyvében! Ne térjetek el azoktól se jobbra, se balra! Vigyázzatok, hogy ne keveredjetek össze azokkal az idegen nemzetekkel, amelyek még megmaradtak közöttetek! Isteneik nevét még csak ne is említsétek, ne esküdjetek a nevükre, ne szolgáljátok őket, és ne hajoljatok meg előttük! Hűségesen ragaszkodjatok Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, ahogy eddig is tettétek! Az Örökkévaló űzte ki előletek azokat a népes és erős nemzeteket! Bizony, mindeddig senki sem volt képes ellenállni, mert az Örökkévaló velünk volt! Közületek egy legyőzhet ezret, mert Istenünk, az Örökkévaló maga harcol értetek, ahogyan azt megígérte. Mindenek fölött azonban teljes szívvel-lélekkel szeressétek Istenünket, az Örökkévalót, mert csak így őrizhetitek meg magatokat. Tudjátok meg, hogy ha elfordultok tőle, ha csatlakoztok azokhoz az idegen nemzetekhez, amelyek még itt maradtak közöttetek, ha összeházasodtok és összekeveredtek velük, akkor Istenünk, az Örökkévaló nem fogja kiűzni őket, hanem végleg itt maradnak közöttetek. Akkor pedig csapdává lesznek majd a számotokra, amelybe beleestek. Ostorrá lesznek, amely a hátatokat szaggatja majd. Szálkává lesznek, amely a szemeteket szúrja majd. Végül pedig elhurcolnak benneteket erről a jó földről, amelyet Istenünk, az Örökkévaló adott nektek! Hallgassatok reám, mert én már nem sokáig élek! Tudjátok, hogy Istenünk, az Örökkévaló minden nektek tett jó ígéretét beteljesítette! Bizony, semmi abból el nem maradt, amit nektek ígért! [15-16] De vigyázzatok, mert ahogy beteljesítette minden jó ígéretét, úgy fogja valóra váltani minden fenyegetését is! Hiszen azt is megígérte, hogy ha megtöritek a szövetségét, amelynek megtartását nektek megparancsolta; ha tilalma ellenére mégis más isteneket imádtok, és meghajoltok előttük; akkor haragra lobban ellenetek, és hamarosan elhurcolnak benneteket erről a jó földről, amelyet nektek adott!” Ezután Józsué összehívta Sikembe Izráel összes törzseit, minden vezetőjét, fejedelmét, bíráját és tisztségviselőjét. Valamennyien megálltak Isten jelenlétében, és Józsué így szólt az egész néphez: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Ősapáitok a régi időkben az Eufráteszen túl éltek, és más isteneket imádtak, ahogyan Táré is, Ábrahám és Náhór apja. Én azonban kiválasztottam Ábrahámot, ősapátokat, és kihoztam onnan Kánaán földjére, majd azon is keresztülvezettem. Megszaporítottam utódait: először Izsákot adtam neki. Azután két fiút adtam Izsáknak: Jákóbot és Ézsaut. Majd Ézsaut letelepítettem a Széír-hegységben. Őseitek, Jákób és fiai pedig lementek Egyiptomba. Elküldtem Mózest és Áront, és csapásokat küldtem Egyiptomra, azután kihoztalak onnan titeket. Mikor őseitek a Vörös-tengerhez értek, az egyiptomiak harci szekerekkel üldözőbe vették, és a tengerparton utolérték őket. Akkor őseitek az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, ő pedig sötétséget küldött közétek és egyiptomiak közé, hogy elválasszon tőlük titeket. Majd a tenger vizét az egyiptomiakra zúdította, és teljesen elborította őket. Láttátok, mit tettem Egyiptommal! Majd hosszú ideig a pusztában laktatok. Azután bevittelek benneteket az emóriak földjére, akik a Jordán keleti oldalán laktak. Harcoltak ellenetek, de nektek adtam a győzelmet, hogy elfoglaljátok országukat, és kiirtottam őket előletek. Azután Bálák, Cippór fia, Moáb királya támadt Izráel ellen, és hívatta Bálámot, Beór fiát, hogy átkozzon meg titeket. De én nem hallgattam Bálámra, ő pedig így megáldott titeket. Megmentettelek benneteket ettől a veszedelemtől is. Majd átkeltetek a Jordánon, és Jerikóhoz érkeztetek, amelynek lakói harcoltak ellenetek, akárcsak a többi nemzet: emóriak, perizziek, kánaániak, hettiták, girgásiak, hivviek és jebúsziak. De valamennyiüket kiszolgáltattam nektek. Rémületet és rettegést küldtem rájuk, és kiűztem előletek az emóriak két királyát. Nem a ti kardotoktól és nyilaitoktól ijedtek meg! Azután nektek adtam olyan szántóföldeket, amelyeket korábban nem ti műveltetek, és városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis ti laktok bennük. Szőlőket és olajfaligeteket adtam nektek, amelyeket nem ti telepítettetek, gyümölcseiket most mégis ti élvezitek.«” Ezután Józsué szólt a néphez: „Most hát tiszteljétek és féljétek az Örökkévalót, szolgáljátok és imádjátok őt hűségesen és szívvel-lélekkel! Dobjátok el magatoktól azokat az isteneket, akiket őseitek imádtak még az Eufráteszen túl, vagy Egyiptomban! Egyedül csak az Örökkévalót szolgáljátok! Ha pedig nem akarjátok az Örökkévalót szolgálni, akkor döntsétek el még ma, hogy kit fogtok szolgálni! Választhatjátok őseitek isteneit, akiket ők szolgáltak a folyón túl, vagy az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok, de én és a családom az Örökkévalót fogjuk szolgálni!” Erre a nép így válaszolt Józsuénak: „Isten mentsen, hogy elhagyjuk az Örökkévalót, és más isteneket szolgáljunk! Az Örökkévaló a mi Istenünk, aki kihozta őseinket és egész népünket Egyiptomból, a szolgaságból! Ő az, aki a szemünk láttára nagy csodákat tett, megőrzött bennünket amerre mentünk, s amíg sok nép között átvonultunk. Az Örökkévaló az, aki kiűzte előlünk az összes idegen nemzetet, még az emóriakat is, akik ezen a földön előttünk laktak. Bizony, mi is az Örökkévalót fogjuk szolgálni, mert ő a mi Istenünk!” [19-20] De Józsué ezt felelte a népnek: „Ha elhagyjátok az Örökkévalót, és továbbra is más isteneket imádtok, akkor az Örökkévaló ellenetek fordul, és csapásokkal sújt benneteket, amíg teljesen el nem pusztultok, annak ellenére, hogy korábban annyi jót tett veletek. Nem lesztek képesek az Örökkévalót szolgálni, ha közben más isteneket is szolgáltok, mert Istenünk, az Örökkévaló szent és féltőn szerető Isten, aki nem szenvedheti, ha más isteneket imádtok! Nem nézi el nektek bűneiteket, és nem tűri el hűtlenségeiteket!” *** A nép azonban így válaszolt: „Az Örökkévalót fogjuk szolgálni, és nem fordulunk el tőle!” „Ti magatok vagytok a tanúk rá, hogy az Örökkévalót választottátok: őt akarjátok imádni és szolgálni!” — mondta végül Józsué. „Igen, tanúk vagyunk!” — felelte a nép. „Akkor hát irtsátok ki magatok közül az idegen isteneket! Szeressétek az Örökkévalót, Izráel Istenét teljes szívvel-lélekkel!” — mondta Józsué. „Az Örökkévalót, Istenünket fogjuk imádni és szolgálni, és engedelmeskedünk a szavának!” — felelte rá a nép. Azon a napon Józsué szövetséget kötött a nép és az Örökkévaló között Sikemben. Ez a szövetség törvényeket és rendelkezéseket tartalmazott a nép számára, hogy azokat kövessék. Azután mindezeket a dolgokat feljegyezte az Isten Törvényének Könyvében. Majd pedig elrendelte, hogy egy nagy követ állítsanak föl egy tölgyfa alatt, az Örökkévaló Szent Sátora közelében, hogy az majd erre a szövetségkötésre emlékeztessen. Ezt mondta az egész népnek: „Ez a kő hallotta mindazt, amit az Örökkévaló nekünk mondott! Ez a kő fog tanúskodni ellenetek, ha hűtlenek lesztek az Örökkévalóhoz!” Majd Józsué elbocsátotta a népet, s mindenki hazatért a saját birtokára. Ezután Józsué, Nún fia, az Örökkévaló szolgája 110 éves korában meghalt. A saját birtokán temették el, Timnat-Szerahban, amely Efraim hegyvidékén, a Gaas hegytől északra található. Izráel az Örökkévalót szolgálta Józsué egész életében, és még azután is, ameddig azok az idős férfiak vezették, akik túlélték Józsuét. Ők még a saját szemükkel látták az Örökkévaló hatalmas tetteit, amelyeket Izráelért vitt végbe. Amikor Izráel népe kijött Egyiptomból, magukkal hozták József földi maradványait is, amelyet később Sikemben temettek el. Azt a területet még Jákób vásárolta meg temetkezőhelynek Hamórnak, Sikem apjának a leszármazottjaitól 100 mérték ezüstért. Így lett ez a hely József utódainak az öröksége. Ebben az időben halt meg Eleázár főpap, Áron fia. Gibeában, Eleázár fiának, Fineásnak a városában temették el, amely Efraim hegyvidékén található. Miután Józsué meghalt, Izráel népe megkérdezte az Örökkévalót, hogy melyik törzs harcosai vonuljanak elsőként azok ellen a kánaáni népek ellen, akik még megmaradtak azon a földön. Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Júda serege vonuljon elsőként harcba. Nézzétek! Júda törzsének adtam azt a területet”. Júda vezetői ekkor segítségül hívták a rokonaikat, Simeon törzsét: „Jöjjetek velünk, segítsetek elfoglalni azt a földet, amelyik sorshúzással nekünk jutott! Azután majd mi is segítünk nektek, amikor azért a földért harcoltok, amelyik nektek jutott!” Így hát Simeon harcosai csatlakoztak Júda seregéhez, és együtt indultak harcba a kánaániak ellen. Az Örökkévaló győzelmet adott Júda seregének: kiszolgáltatta nekik a kánaániakat és a perizzieket. Bezek városánál Júda serege nagy győzelmet aratott: 10 000 ellenséges katonát öltek meg a harcban. [5-6] Legyőzték a kánaániakat és a perizzieket. S bár igyekezett elmenekülni, mégis elfogták Bezek uralkodóját és mindkét kezéről levágták a hüvelykujját, meg lábairól a nagyujját. *** A fogságba esett uralkodó ekkor azt mondta: „Bizony, 70 királynak levágattam mindkét kezéről a hüvelykujját, meg lábairól a nagyujját, s ezek a nyomorultak az asztalom alatt szedegették az ételmaradékot! Most azonban Isten velem is ezt tette, s így fizetett meg nekem!” Azután a foglyot elvitték Jeruzsálembe, és ott meghalt. Júda serege megostromolta, elfoglalta, majd fölgyújtotta Jeruzsálem városát, és annak lakosait megölték. Ezután a hegyvidéken, a délvidéken és a nyugati dombvidék lábánál lakó kánaáni törzsek ellen harcoltak. Majd Hebron ellen vonultak, ahol még szintén kánaániak laktak. Régebben ezt a várost Kirját-Arbának nevezték. Hebron elfoglalásakor ölték meg Sésajt, Ahímant és Talmajt. Azután Debír városa ellen vonultak, amelyet azelőtt Kirját-Széfernek neveztek. Akkor mondta ezt Káleb: „Aki elfoglalja Széfert, annak adom feleségül a leányomat, Akszát!” Otniél, Káleb öccsének, Kenaznak fia foglalta el a várost, ezért Káleb feleségül adta neki Akszát, a leányát. A menyegzője napján Aksza rábeszélte Otniélt, hogy kérjen az apjától ajándékba egy bizonyos területet. Amikor már éppen elindultak, Aksza leszállt a szamaráról, és Káleb megkérdezte tőle: „Mit akarsz?” Aksza így felelt: „Kérlek, apám, adj nekem nászajándékot! Már adtál nekem birtokot a délvidéken, de az a föld igen száraz. Adj nekem vízforrásokat is, kérlek!” Káleb teljesítette a leánya kérését, és neki ajándékozta azt a mezőt, ahol a fölső- és az alsó-források fakadnak. Mózes sógorának, Hóbábnak leszármazottjai, a kéniek nemzetsége elköltözött Jerikóból, a Pálmafák Városából és Júda törzséhez csatlakozott. Együtt vonultak Arád városának a környékére, Júda pusztájának a déli részére. De azután a kéniek mégis az Amálekiek népe között telepedtek le. Júda törzsének és Simeon törzsének seregei azután együtt Cefát ellen vonultak. Elfoglalták a várost, és a benne lakó kánaániakat kiirtották. Ezért nevezték azt a várost Hormának. Majd továbbvonultak, és elfoglaltak három várost: Gázát, Askelónt és Ekrónt, meg a körülöttük lévő területeket. Az Örökkévaló Júda törzsével volt, és elfoglalták a hegyvidéket. Azonban a völgyekben lévő települések lakóit nem tudták elűzni, mert azoknak megvasalt erős harci szekereik voltak. Hebron városát Káleb kapta örökségül, ahogyan azt Mózes meghagyta. Káleb el is foglalta a várost, és annak lakosait kiűzte. Közöttük volt Anák három leszármazottja is. Benjámin törzse ellenben nem tudta kiűzni Jeruzsálemből a jebúsziakat, ezért azok mind a mai napig ott laknak, Benjámin törzsével együtt. József leszármazottjai Bétel ellen vonultak, és az Örökkévaló velük volt. Ezt a várost azelőtt Lúznak hívták. A támadók kémeket küldtek Bételbe. Találtak egy férfit, aki éppen akkor jött ki a városból. A kémek megszólították: „Kérünk téged, mutasd meg, hol lehet titokban bejutni a városba! Ha segítesz nekünk, téged életben hagyunk, mikor a várost elfoglaljuk”. A férfi megmutatta a kémeknek a titkos bejáratot. Az izráeliek így ezen keresztül valóban bejutottak a városba, el is foglalták, és annak lakóit pedig kiirtották. Azonban ígéretük szerint azt a férfit és a családját megkímélték, és elengedték. Később az a férfi a Hettiták földjére költözött, s ott egy várost épített, amelyet szintén Lúznak nevezett. Ez a város ma is megvan, és így is nevezik. Manassé törzse nem tudta kiűzni a kánaániakat a következő városokból és a hozzájuk tartozó falvakból: Bétseán, Taanak, Dór, Jibleám és Meggidó. Ezekben a kánaániak megmaradtak. Miután az izráeliek megerősödtek és elszaporodtak, a kánaániakat szolgai munkára fogták, de nem tudták kiűzni őket. Efraim törzse sem űzte ki Gézerből a kánaániakat, akik ott is megmaradtak. Hasonlóképpen Zebulon törzse sem tudta kiűzni Kitrón és Nahalól lakosait. Ezért a kánaáni őslakosok ezekben a városokban is megmaradtak, de robotoló szolgákká lettek. Ásér törzse sem tudta elfoglalni a következő városokat: Akkó, Szidón, Ahláb, Akzíb, Helbá, Afík és Rehób. Mivel ezekből a városokból nem tudták elűzni a kánaániakat, kénytelenek voltak közöttük letelepedni. Ugyanez történt Naftáli törzsével is: nem tudták kiűzni Bétsemesből és Bét-Anátból a kánaániakat, tehát közöttük telepedtek le. De ezeket az őslakosokat is szolgai munkára kényszerítették. Dán törzsét pedig az őslakos emóriak szorongatták, és nem engedték, hogy letelepedjenek a völgyekben. Emiatt Dán törzse kénytelen volt fölhúzódni a hegyek közé. Az emóri őslakosok megmaradtak Har-Hereszben, Ajjálónban és Saalbímban. De amikor József leszármazottjai megerősödtek, ezeket az emóriakat is szolgai munkára kényszerítették. Az emóriak területének határa az Akkrabím hágótól és Szelától fölfelé húzódott a hegyekbe. Az Örökkévaló angyala fölment Gilgálból Bókimba, és ezt mondta Izráel népének: „Én vezettelek ki benneteket Egyiptomból, és én hoztalak be erre a földre, amelyet esküvel ígértem őseiteknek. Azt mondtam nektek, hogy soha nem töröm meg a szövetséget, amelyet veletek kötöttem, de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek lakosaival, hanem romboljátok le a bálványoknak épített oltáraikat! Miért nem hallgattatok a szavamra? Emiatt most azt mondom nektek, hogy akik még megmaradtak közöttetek e föld lakói közül, azokat már nem fogom kiűzni előletek! Itt maradnak, és csapdává lesznek számotokra, isteneik meg tőrbe ejtenek titeket”. Amikor Izráel egész népe hallotta az Örökkévaló angyalának szavát, hangosan fölkiáltottak, és keserves sírásra fakadtak. Emiatt nevezték el azt a helyet Bókimnak. Ott azután áldozatot mutattak be az Örökkévalónak. Azután Józsué elbocsátotta a népet, s minden törzs hazatért a saját területére, hogy azt birtokba vegye. Izráel az Örökkévalót követte és szolgálta Józsué egész életében, és még azután is, ameddig azok a vezetők éltek, akik Józsué társai voltak, de túlélték őt. Ezek a vezetők még látták az Örökkévaló hatalmas tetteit, amelyeket Izráelért vitt végbe. Ezután Józsué, Nún fia, az Örökkévaló szolgája 110 éves korában meghalt. A saját birtokán temették el, Timnat-Hereszben, amely Efraim hegyvidékén, a Gaas hegytől északra található. Azután meghaltak azok is, akik Józsué kortársai voltak. Felnőtt egy új nemzedék, amelynek tagjai már személyes tapasztalatok alapján nem ismerték az Örökkévalót, sem az ő nagy tetteit, amelyeket Izráel népéért korábban véghezvitt. [11-13] Ebben az időben Izráel elhagyta az Örökkévalót, őseik Istenét, aki népüket kihozta Egyiptomból. Idegen istenekhez fordultak, előttük hajoltak meg, a Baálokat és Astárótot szolgálták, a környező nemzetek idegen isteneit. Azt tették, amit az Örökkévaló gonosznak tart, és ezzel haragra ingerelték őt. *** *** Amikor az Örökkévaló haragra gyulladt Izráel ellen, kiszolgáltatta őket a körülöttük élő ellenségeiknek, akik megverték és kifosztották őket. Nem volt többé ereje Izráelnek, hogy megvédje magát. Valahányszor harcba indultak, vereséget szenvedtek, mert az Örökkévaló ellenük fordult, pontosan úgy, ahogy ezt korábban esküvel erősítve megígérte. Így Izráel népe nagyon nyomorúságos és szorult helyzetbe került. Az Örökkévaló mégis a segítségükre sietett, és vezetőket állított népe élére, akiket bíráknak neveztek. Általuk szabadította ki népét a nyomorgatóik kezéből. Izráel népe azonban a bírák szavára sem hallgatott, hanem továbbra is idegen isteneket imádtak, és azok előtt hajoltak meg. Hamar letértek arról az útról, amelyen őseik jártak, akik még engedelmeskedtek az Örökkévaló parancsainak. Izráel azonban nem őket követte, hanem úgy viselkedett, mint a hűtlen feleség, aki megcsalja férjét. Amikor az elnyomóik miatti nyomorúságában Izráel az Örökkévalóhoz kiáltott segítségért, az Örökkévaló megkönyörült rajtuk, és bírákat állított népe élére. Amíg az a bíró élt, az Örökkévaló vele volt, és így a bíró ki tudta szabadítani Izráelt ellenségeinek kezéből. Miután azonban a bíró meghalt, a nép megromlott — jobban, mint az elődeik. Ismét visszatért az előbbi kerékvágásba: megint idegen isteneket imádtak, azokat követték és előttük hajoltak meg. Nem változtak meg, hanem makacsul a saját fejük után mentek, és korábbi életmódjukat folytatták. Az Örökkévaló haragja ekkor ismét fellángolt Izráel ellen, és ezt mondta: „Mivel ez a nép megszegte szövetségemet, amelyet őseikkel kötöttem, és mivel nem engedelmeskedik szavamnak, azért én sem fogom kiűzni előlük többé azokat az idegen nemzeteket, amelyeket Józsué meghagyott, amikor meghalt. Így fogom próbára tenni Izráelt, vajon hűségesen az Örökkévaló útján akar-e járni, mint azt ősei tették, vagy nem”. Ezért engedte az Örökkévaló, hogy ezek a nemzetek megmaradjanak azon a földön, és nem űzte ki őket azonnal. Ezért nem tudta Józsué legyőzni és kiűzni őket. Az idő múlásával Izráelben felnőtt egy új nemzedék, amely már a Kánaánért vívott honfoglaló harcok után született, tehát nem voltak tapasztalatai a hadviselésről. Az Örökkévaló tehát meghagyott néhol bizonyos nemzeteket a kánaáni őslakosok közül, hogy általuk tegye próbára Izráel népének hűségét, és hogy megtanítsa az új nemzedéket harcolni. Ezek voltak, akiket meghagyott: *** a filiszteusok öt városa és azoknak fejedelmei, a kánaániak valamennyien, Szidón városa és annak lakosai, és a Libanon hegyvidékén, a Baál-Hermón-hegy és a Hamátba vezető út közötti területen lakó hivviek. Ezek a népek tehát ott maradtak az eredeti lakóhelyükön, hogy az Örökkévaló általuk tegye próbára Izráel hűségét, és meglássa, engedelmeskednek-e a parancsainak, amelyeket Mózes által közölt az előző nemzedékekkel. Így hát Izráel népe a kánaániak, hettiták, emóriak, perizziek, hivviek és jebúsziak csoportjai között lakott. Az idegenek leányai közül vettek maguknak feleségeket, az izráeli leányokat pedig feleségül adták a kánaániak fiaihoz. Ennek az lett a következménye, hogy az izráeliek átpártoltak a kánaáni népek isteneihez, és azokat kezdték tisztelni. Izráel népe tehát azt tette, amit az Örökkévaló gonosznak tart: elhagyták Istenüket, és helyette a Baálokat meg Aserákat szolgálták és imádták. Ezzel haragra ingerelték az Örökkévalót, aki kiszolgáltatta őket ellenségüknek: Kúsan-Risátaim mezopotámiai királynak, akit Izráel kénytelen volt nyolc éven keresztül szolgálni. Amikor az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, ő szabadítót küldött Izráelnek: Otniélt, aki Káleb öccsének, Kenáznak fia volt. Otniél valóban meg is szabadította Izráelt az ellenség kezéből. Az Örökkévaló Szelleme betöltötte Otniélt, aki Izráel bírája lett, és harcba vezette Izráel seregét az elnyomó idegenek ellen. Az Örökkévaló győzelmet adott Otniélnek Kúsan-Risátaim mezopotámiai király fölött. Így, miután Otniél megszabadította Izráelt az ellenségtől, 40 éven keresztül — amíg csak Otniél volt a bíró — béke uralkodott Izráelben. Ezután Otniél meghalt. Ezután Izráel népe ismét azt tette, amit az Örökkévaló gonosznak tart. Emiatt az Örökkévaló megerősítette Eglónt, Moáb királyát, aki Izráel ellensége volt. Eglón összefogott Ammon és Amálek népével Izráel ellen, s együttes erővel legyőzték az izráeliek seregét. Majd elfoglalták Jerikót, a Pálmafák Városát. Izráel kénytelen volt 18 éven keresztül Eglónt, Moáb királyát szolgálni. Amikor Izráel népe már nem bírta tovább az elnyomást, az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, ő pedig szabadítót küldött Izráelnek: Ehudot, Gera fiát, Benjámin törzséből. Ehud balkezes volt. Történt ekkor, hogy Izráel népe elküldte a szokásos adót Eglónnak — egy küldöttség által, amelynek Ehud volt a vezetője. Ehud még indulás előtt készített magának egy kétélű tőrt, amelyet a ruhája alá rejtett a jobb oldalán. [17-19] A küldöttek elvitték az adót, amelyet Ehud átadott Eglonnak, aki nagyon kövér volt. Ezután hazaindultak Izráelbe. Amikor elérték a Gilgál melletti bálványszobrokat, Ehud tovább küldte őket, ő maga azonban visszament Eglónhoz, és ezt mondta neki: „Király, titkos üzenetet hoztam neked”. „Várj még, ne szólj semmit!” — mondta a király, és mindenkit kiküldött a teremből. *** *** [20-21] Amikor a király egyedül ült az emelvényen, a trónszéken, Ehud odalépett hozzá: „Isten üzenete van nálam a számodra, király!” — mondta, mire Eglón fölállt a trónjáról. Ekkor Ehud bal kezével előhúzta a jobb oldalán elrejtett tőrt, és mélyen beledöfte Eglón hasába. *** Nem is húzta ki, mert Eglón nagyon kövér volt, és a tőrnek még a markolata is belefúródott a testébe. Ugyanakkor Eglón belső részei kiomlottak. Azután Ehud kiment a teremből, és bereteszelte az ajtót maga után. Miután Ehud elment, a király szolgái be akartak menni urukhoz, de látták, hogy az ajtó be van zárva, és ezt gondolták: „A király biztosan éppen a szükségét végzi a hátsó kis kamrájában!” Vártak is hosszú ideig, de mivel a király nem jött ki, kulccsal mégis kinyitották az ajtót, s ott találták urukat a földön fekve, holtan. [26-27] Mialatt a szolgák késlekedtek, Ehud a bálványszobrokon is túlhaladt, s így megmenekült. Amikor Széírába érkezett, megfújta a sófárt Efraim hegyvidékén. Ekkor Izráel serege összegyűlt, és Ehud vezetésével harcolni indultak. *** Ehud kihirdette a seregének: „Az Örökkévaló kezünkbe adta ellenségeinket, a moábiakat! Kövessetek hát engem!” Sietve lementek a Jordán mellé, elfoglalták az összes gázlót, ahol Moáb felé lehetett volna átkelni a folyón, és nem engedték a moábiakat hazafelé menekülni. Akik mégis megpróbálták, azokat mind megölték. Összesen mintegy 10 000 erős és bátor moábi harcost pusztítottak el így. Ezek közül senki sem menekült meg. Attól kezdve Moáb meghajolt Izráel keze alatt, és Izráel földjén béke volt 80 esztendeig. Ehud után Samgar, Anát fia lett a bíró Izráelben, aki egymaga 600 filiszteus katonát ölt meg a harcban, bár csupán egyetlen fából készült ösztöke volt a kezében. Ő is megszabadította Izráelt. Ehud halála után Izráel népe azt tette, amit az Örökkévaló gonosznak tart. Emiatt az Örökkévaló kiszolgáltatta őket ellenségüknek: Jábinnak, Kánaán királyának, aki Hácórban uralkodott. Jábin hadseregét Sisera vezette, aki Haróset-Gójimban lakott. Ebben a hadseregben 900 vasalással megerősített harci szekér is volt. Izráel népe húsz esztendeig nyögte Jábin kegyetlen uralmát, s végül az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért. Ebben az időben Debóra prófétanő, Lappídót felesége volt a bíró Izráelben. Debóra egy pálmafa alatt szokott ítélkezni, Efraim hegyvidékén, Ráma és Bétel között. Ide jártak fel hozzá az izráeliek, ha valamilyen peres ügyük volt. Debóra magához hívatta Bárákot, Abínoam fiát, aki Kedesben, Naftáli törzsének területén lakott. Ezt mondta neki: „Bárák, ezt parancsolja neked az Örökkévaló, Izráel Istene: »Gyűjts össze 10 000 férfit Naftáli és Zebulon törzséből, és vonulj föl seregeddel a Tábór-hegyre! Én pedig oda hozom eléd a Kisón-patakhoz Siserát, Jábin vezérét, egész hatalmas seregével és harci szekereivel együtt, s kiszolgáltatom őket neked.«” Bárák ezt felelte Debórának: „Ha te is táborba vonulsz velünk együtt, akkor vállalom. De ha nem jössz velem, akkor én sem megyek”. „Veled megyek én is — válaszolta Debóra —, de akkor nem a tiéd lesz a dicsőség ebben a hadjáratban, mert Siserát az Örökkévaló egy asszony kezébe adja majd.” Ezután Debóra Bárákkal együtt Kedesbe ment, ahová Bárák összehívta Zebulon és Naftáli törzséből a harcosokat. Hívására 10 000 fő gyűlt össze, akiket felvezetett a Tábór-hegyre. Debóra is Bárákkal ment. Mózes sógorának, Hóbábnak leszármazottjaiból alakult a kéniek nemzetsége. Közülük az egyik, akit Hébernek hívtak, különvált a kéni nemzetségtől. Elköltözött, és Kedes közelében, a Caanaim melletti tölgyeknél táborozott. Siserának jelentették, hogy Bárák és serege fölvonult a Tábór-hegyre. Ennek hallatára Sisera is útnak indította seregét Haróset-Gójimból. Mind a 900 vasas harci szekerével és egész seregével együtt fölvonult a Kisón-patak mellé, a Tábór-hegy lábához. Akkor Debóra szólt Báráknak: „Most támadj! Ez az a nap, amelyen az Örökkévaló kezedbe adta Siserát és seregét. Az Örökkévaló maga vonul előtted a csatába!” Ekkor Bárák támadásra vezette tízezres seregét, és a hegyről lerohanva megtámadták Siserát. A csata közben az Örökkévaló annyira összezavarta és megrémítette Siserát, a harci szekerek hajtóit és az egész hadsereget, hogy végül maga Sisera is leugrott a szekeréről, és futva menekült a csatából. Bárák és serege egészen Haróset-Gójimig üldözte a menekülő szekereket és katonákat, akiket az izráeliek mind egy szálig levágtak. Senki sem menekült meg közülük, kivéve Siserát, aki egyedül futott el. Menekülés közben Sisera a kéniek nemzetségéhez tartozó Héber feleségének, Jáélnek a sátorához ért. S mivel Jábin, Hácór királya és Héber között béke volt, Sisera itt biztonságban érezte magát. [18-19] Jáél kijött a sátorából, és köszöntötte, majd behívta őt: „Uram, jöjj be a sátramba! Ne félj!” Sisera elfogadta a meghívást, bement a sátorba, majd inni kért, mert nagyon szomjas volt. Jáél kinyitott egy tejes tömlőt, és abból adott neki. Majd Sisera lefeküdt, és Jáél betakarta egy takaróval. *** [20-21] Ezután Sisera megkérte Jáélt, hogy álljon a sátor ajtajába, és ha valaki az üldözők közül kérdezősködne utána, mondja azt, hogy nem is látta őt. Ezután Sisera mélyen elaludt, mert teljesen kimerült a futás közben. Ezután Jáél fogott egy sátorcöveket meg egy kalapácsot, óvatosan bement az alvó Siserához, és a cöveket annak halántékába verte, egészen a földbe szögezte. Így halt meg Sisera. *** Ezután érkezett a Siserát üldöző Bárák Jáél sátorához. Az asszony köszöntötte, majd ezt mondta: „Gyere csak, megmutatom neked, akit keresel!” Azzal bevezette a sátorba: ott feküdt Sisera holtan, halántékában a sátorcövekkel! Így alázta meg az Örökkévaló Jábint, Kánaán királyát Izráel előtt. Ezután az izráeliek hatalma egyre jobban ránehezedett Jábinra, amíg végül legyőzték, és őt magát is megölték. Ezen a napon Debóra és Bárák ezt a győzelmi éneket énekelte: „Amikor Izráel harcosai hosszúra növesztették hajukat, mert egészen az Örökkévalónak szentelték magukat, dicsérjétek az Örökkévalót! Halljátok ezt királyok, figyeljetek rám, fejedelmek, mert az Örökkévalónak éneklek, az Örökkévalót dicsérem, Izráel Istenét! Mikor Széírből jöttél, Örökkévaló, mikor Edom földjén lépkedtél, még a föld is remegett, az ég is megindult, esőt hullatott. A hegyek reszkettek az Örökkévaló előtt, a Sínai-hegy is megremegett az Örökkévaló előtt, Izráel Istene előtt! Anát fia, Samgar idejében, Jáél napjaiban senki sem járt az utakon, a karavánok és utazók mind kerülő utakra tértek. Kihaltak a falvak Izráelben. Kihalt az élet a falvakból, amíg te nem jöttél, Debóra, amíg felkeltél, Izráel anyjaként vezettél! Mikor Isten új vezetőket választott, tüstént harc dúlt a kapuk előtt, de még egy dárda, vagy pajzs sem akadt Izráel negyvenezres seregében. Szívem azoké, akik vezetik Izráelt, akik a nép közül önként vállalták a harcot! Dicsérjétek az Örökkévalót! Emlegessétek újra meg újra az Örökkévaló nagy tetteit, akik felültök a nyeregtakaróra, s útra keltek szürke szamarakon, vagy az úton mentek! Mikor a nyájakat itatjátok a kútnál, halljátok az éneklők szavát, akik az Örökkévaló dicső tetteiről énekelnek, győzelmekről, amelyeket az izráeli falvak népe aratott, amikor az Örökkévaló népe a város kapuinál harcolt. Serkenj föl, Debóra, serkenj föl! Kelj föl, és énekelj! Rajta, Bárák, támadj! Ejts foglyokat, Abínóam fia! Akkor a maradék nép lerohant a hegyről, hogy harcoljon az ellenséggel, az Örökkévaló népe rárontott az idegenek seregére. Jöttek Efraimból, akik Amálek helyére települtek, jöttek utánad, Benjámin, a testvéreiddel, jöttek Mákír nemzetségéből a kapitányok, Zebulon törzséből, kezükben pálcával a vezérek. Ide gyűltek Issakár fejedelmei, Debórához gyülekeztek, Bárákot követve mind támadásra indultak, a hegyről a völgybe lerohantak. De Rúben nemzetségei csak tanakodtak. Miért üldögéltek nyájaitok mellett? Nézitek, hogy terelik össze a pásztorok juhaikat? Rúben nemzetségei csak tanakodtak, nem mozdultak. Gileád népe is ott maradt a Jordánon túl, Dán fiai meg az idegenek hajóin szolgáltak, Ásér nemzetségei a tengerparton üldögéltek, öblök partján táboroztak. Csak Zebulon és Naftáli fiai harcoltak a dombokon halált megvetőn. Királyok jöttek és harcoltak, Kánaán királyai csatáztak Meggidó vizeinél, harcoltak Taanak mellett a síkon, de nem zsákmányoltak ezüstöt. A csillagok is harcoltak az égből, saját pályájukról vívtak Sisera ellen. Elsodorta Sisera seregét a Kisón megáradt patakja, elsöpörte őket a vízáradat, az ősi Kisón. Folytasd csak lelkem, teljes erővel! Hogy robogtak a vágtató lovak és szekerek! Menekülő paták dobogása hallik! »Átkozzátok Méróz városát — mondja az Örökkévaló angyala —, átkozzátok lakosait, mert nem jöttek az Örökkévalónak segíteni, nem akartak vitézei közé állni!« De áldott legyen Jáél, a kéni Héber felesége! Áldottabb legyen minden más sátorlakó asszonynál! Mikor Sisera vizet kért, Jáél tejet adott neki, fejedelmi csészéből tejszínnel itatta. Bal keze sátorcövekért nyúlt, jobb kezébe munkások kalapácsát vette, Sisera fejét szétzúzta, összetörte, halántékát földhöz szegezte. Így esett el Sisera egy asszony lába előtt, Jáél lábánál elterült, nem mozdult többé. Ott fekszik holtan, megsemmisült! Aggódva ki-kinéz ablakán Sisera anyja, kezét tördeli, aggódva várja fiát: »Miért késik harci szekere oly soká? Nem hallom lovai patkóit, miért?« Legbölcsebb szolgálója nyugtatja, és maga is egyre csak ezt mondogatja: »Biztosan most osztoznak a zsákmányon! Szép rabnő jut minden harcosnak, talán kettő is, meg díszes ruhák Siserának, festett, hímzett, drága kendőt hoz nekem is, színes selyemkendőt nyakamra, vállamra!« Így vesszenek mind ellenségeid, Örökkévaló! De akik szeretnek téged, tündököljenek, mint a fölkelő nap, ereje teljében!” Ezután 40 évig béke volt Izráelben. Ezután Izráel népe ismét azt tette, amit gonosznak tart az Örökkévaló. Emiatt ő hét éven keresztül kiszolgáltatta őket a midjániaknak. Azok pedig kegyetlenül bántak velük. Ezért az izráeliek rejtekhelyeket készítettek a barlangokban és erődítményeket a hegyekben, ahová elrejtették a midjániak elől az élelmet. Mert amikor az izráeliek tavasszal vetettek valamilyen terményt, a midjániak, amálekiek és egyéb keleti nomád törzsek betörtek Izráelbe, sőt hosszasan ott is táboroztak, és közben egészen Gáza városáig mindent elpusztítottak, ami csak a földeken termett. Így Izráelben nem maradt semmi gabona. Sőt, még a háziállatokat: a kecskéket, juhokat, marhákat és szamarakat is elhajtották. Izráelnek semmije sem maradt. Ezek a keleti törzsek nomád pásztorok voltak, sátrakban laktak, nyájaikkal és számtalan tevéjükkel vonultak helyről-helyre, és úgy ellepték a földet, mint a sáskák. Oly rengetegen voltak, hogy ahol elvonultak, csak pusztaság maradt utánuk. A midjániak miatt Izráel népe teljesen elszegényedett, és az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért. [7] Izráel népe a midjániak miatt segítségért kiáltott az Örökkévalóhoz. Ő pedig egy prófétát küldött hozzájuk, aki ezt mondta: „Az Örökkévaló, Izráel Istene ezt üzeni nektek: »Én hoztalak ki benneteket Egyiptomból, kiszabadítottalak a rabszolgaságból. Megszabadítottalak titeket az egyiptomiak kezéből, akik nyomorgattak titeket. Kiűztem előletek a népeket, és földjüket nektek adtam. Azt mondtam nektek: Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Ne tiszteljétek és ne féljétek az emóriak isteneit, akiknek földjén laktok! Ti azonban nem hallgattatok szavamra!«” Ebben az időben eljött az Örökkévaló angyala Gedeonhoz, és leült egy tölgyfa alá az Abíezer nemzetséghez tartozó Jóás birtokán, Ofrában. Gedeon, Jóás fia ekkor éppen titokban búzát csépelt egy szőlőprés rejtekében. Ide bújt el a midjániak elől, hogy megmentse előlük a termést. Az angyal megjelent Gedeonnak, és így szólította meg: „Az Örökkévaló veled van, bátor vitéz!” Gedeon azonban így válaszolt: „Ó Uram! Ha az Örökkévaló valóban velünk van, akkor miért ér bennünket ennyi nyomorúság? Hol vannak most az Örökkévaló csodálatos tettei, amelyekről őseink beszéltek? Hiszen ő hozott ki bennünket Egyiptomból! De most már elhagyott minket az Örökkévaló, és kiszolgáltatott a midjániak kényének-kedvének”. Akkor az Örökkévaló odafordult Gedeonhoz, és ezt mondta neki: „Én téged küldelek, hogy szabadítsd meg Izráelt a midjániaktól! Indulj el így, ahogy vagy, amennyi erőd van, azzal!” „Ó Uram! Én szabadítsam meg Izráelt? De hogyan, mikor Manassé egész törzsében a mi családunk a legszegényebb, és apám családjában én vagyok a legfiatalabb?” — szabadkozott Gedeon. „Én veled leszek — felelte az Örökkévaló —, ezért le fogod győzni a midjániakat, mintha csak egyetlen embert kellene megverned.” Erre Gedeon így felelt: „Uram, ha kedves vagyok neked, kérlek, erősítsd meg, hogy valóban te vagy az, aki beszélsz velem! Most hazamegyek, és áldozatot készítek a számodra. Kérlek, várj meg, amíg visszajövök, és eléd teszem az áldozatot!” „Megvárom, amíg visszajössz” — válaszolta. Gedeon hazasietett, hogy elkészítse az áldozatot: egy kecskegidát és egy éfá lisztből kovásztalan lepényeket. A húst egy kosárba tette, a hús levét egy edénybe, és az egészet kivitte a tölgyfához, majd felajánlotta az áldozatot. Isten angyala ekkor azt mondta: „Tedd a húst és a lepényeket a sziklára, a hús levét meg öntsd rá”. Gedeon engedelmeskedett. Akkor az Örökkévaló angyala kinyújtotta a botját, és megérintette a húst és a lepényeket, mire a kősziklából tűz csapott ki, amely megemésztette az egész áldozatot. Ekkor az angyal eltűnt Gedeon szeme elől. Gedeon csak ekkor ismerte föl, hogy az Örökkévaló angyalával találkozott. Fölkiáltott: „Ó, Örökkévaló Úr Isten! Hiszen magát az Örökkévaló angyalát láttam szemtől szembe!” De az Örökkévaló megnyugtatta: „Békesség neked! Ne félj, nem halsz meg!” Akkor Gedeon oltárt épített az Örökkévalónak, és így nevezte: „Az Örökkévaló a békesség”. Ez az oltár ma is ott található Ofrában, az Abíezer nemzetség birtokán. Aznap éjjel az Örökkévaló megszólította: „Gedeon, válassz ki apád állatai közül egy bikaborjút és egy hétéves bikát! Rombold le azt az oltárt, amelyet apád épített Baálnak, és vágd ki a mellette felállított Asera-oszlopot! A lerombolt oltár helyén, ugyanazon a magaslaton viszont építs oltárt egymásra rakott kövekből Istenednek, az Örökkévalónak. Azután áldozd föl a hétéves bikát az új oltáron égőáldozatul! A tűzhöz használd fel a kivágott Asera-oszlop fáját”. Gedeon ekkor maga mellé vett tíz szolgát, és megtette, amit az Örökkévaló parancsolt. De mivel félt a családjától és a város férfiaitól, éjjel végezte el mindezt. Másnap reggel a város lakói megdöbbenve látták, hogy valaki lerombolta Baál oltárát, kivágta az Asera-oszlopot, másik oltárt épített, és azon bikát áldozott. Egymástól kérdezgették, hogy ki tehette ezt. Végül addig nyomoztak, amíg valaki elárulta, hogy Gedeon, Jóás fia volt az. Akkor a város férfiai Jóáshoz fordultak: „Jóás, add ki nekünk a fiadat! Meg kell halnia, mert lerombolta Baál oltárát, és kivágta az Asera-oszlopot”. De Jóás így válaszolt nekik: „Ti akartok harcolni Baálért? Ti véditek őt? Ha valaki Baálért harcol, haljon meg holnap reggelig! Ha Baál valóban isten, akkor harcoljon ő saját magáért! Álljon bosszút — ha tud — azon, aki lerontotta az oltárát!” Jóás még hozzátette: „Ha Gedeon lerombolta Baál oltárát, akkor pereljen vele Baál!” Ez a mondás azután Gedeon új neve lett, s attól kezdve így hívták: „Jerubbaál”. Ezután a midjániak, az amálekiek és a többi keleti törzsek ismét összegyűltek, átkeltek a Jordánon, és behatoltak Izráelbe, majd tábort vertek a Jezréel völgyében. Az Örökkévaló Szelleme azonban betöltötte Gedeont, aki megfújta a sófárt, és sereget gyűjtött az idegen törzsek ellen. A saját rokonai, az Abíezer-nemzetség férfiai azonnal hozzá gyülekeztek. Majd Gedeon követeket küldött Manassé, Ásér, Zebulon és Naftáli törzseihez, ahonnan szintén hozzá gyülekeztek a harcképes férfiak. Akkor Gedeon Istenhez fordult: „Uram, te azt mondtad, hogy az én kezem által akarod megszabadítani Izráelt ellenségeitől. Nézd, itt van ez a maroknyi birkagyapjú! Ezt ma éjjelre kiteszem a dombtetőre, ahol csépelni szoktuk a gabonát. Ha reggel azt látom, hogy a harmat csak erre a gyapjúra szállt, és körülötte minden száraz, akkor tudni fogom, hogy valóban úgy van, ahogy mondtad, és általam akarod megszabadítani Izráelt”. Másnap reggel Gedeon látta, hogy úgy történt, ahogyan kérte: a gyapjúfürt annyira harmatos lett, hogy egy egész csészényi vizet facsart ki belőle. Ekkor újra Istenhez fordult: „Kérlek, Uram, ne neheztelj rám, ha megint kérek tőled valamit! Hadd tegyek még egy próbát: ismét kiteszem éjjelre a gyapjút, de most az maradjon száraz, és rajta kívül minden más legyen harmatos!” Isten újra teljesítette Gedeon kérését: azon az éjjelen mindenre leszállt a harmat, csak Gedeon gyapjúfürtjére nem — így az teljesen száraz maradt. Korán reggel Jerubbaál, vagyis Gedeon a seregével a Haród-forrás mellett vert tábort, a midjániak tábora pedig tőlük északra feküdt a völgyben, a Móre-domb lábánál. Az Örökkévaló így szólt hozzá: „Gedeon, túl sokan vagytok, így nem adhatok győzelmet nektek a midjániak fölött, mert még a nép dicsekedne, hogy a saját erejükkel szereztek győzelmet maguknak! Ezért menj, és hirdesd ki, hogy aki fél, most menjen haza a Gileád hegyéről”. Amikor Gedeon ezt kihirdette a seregében, 22 000 katonája azonnal hazament, és csak 10 000 maradt mellette. De az Örökkévaló ismét ezt mondta: „Gedeon, még mindig túl sokan vagytok! Vezesd le a forrás mellé a sereged, és majd én szétválogatom őket. Akiről azt mondom, hogy vidd magaddal, az menjen veled. Akiről pedig azt mondom, hogy küldd haza, azt küldd el!” Így Gedeon levitte seregét a forráshoz, és ott az Örökkévaló azt mondta neki: „Válaszd szét a sereget két csoportra! Akik úgy isznak a vízből, hogy a kezükkel mernek belőle, és nyaldossák a vizet, mint ahogy a kutyák szokták — azokat állítsd az egyik oldalra! Akik viszont letérdelnek, és lehajolnak a vízhez, azokat állítsd a másik oldalra”. Így is történt. Akik az első csoportba kerültek, mindössze háromszázan voltak. A többiek mind letérdeltek, vagy lehajoltak a vízhez. „Nézd azt a 300 férfit, akik kezükkel merítettek a vízből! Általuk szabadítalak meg, és általuk adok győzelmet a midjániak fölött. A többieket viszont küldd haza!” — mondta az Örökkévaló Gedeonnak. Ezeket tehát Gedeon hazaküldte, de az élelmüket és a sófárokat előbb átadták annak a 300 harcosnak, akik ott maradtak. A midjániak tábora a völgyben feküdt, Gedeon tábora alatt. Azon az éjjelen az Örökkévaló ismét szólt Gedeonhoz: „Kelj föl, Gedeon, és menj le az ellenség táborához! Kezedbe adtam őket. Ha félsz megtámadni őket, akkor előbb menj le a szolgáddal, Púrával együtt! Hallgasd meg, miről beszélnek ellenségeid, akkor majd fölbátorodsz, és megtámadod őket!” Gedeon még akkor éjjel lement a szolgájával együtt az ellenséges tábor széléhez. A midjániak, amálekiek és a többi keleti törzsek tábora úgy terült el a völgyben, mint ahogy a sáskák elborítják a földet. Annyi tevéjük volt, mint a tengerparton a homok. Amikor Gedeon a tábor széléig lopódzott, hallotta, amint az egyik férfi éppen az álmát mesélte a másiknak. Ezt mondta: „Képzeld, mit álmodtam! Egy kerek árpakenyér gurult le a dombról Midján táborára, majd felfordította és összedöntötte sátrainkat”. A másik megértette, mit jelent az álom, és ezt mondta: „Az árpakenyér nem más, mint az izráeli Gedeonnak, Jóás fiának kardja és serege. Semmi kétség, Isten Gedeon kezébe adta a midjániakat és mindenki mást is a táborban!” Amikor Gedeon meghallotta ezt az álmot és annak magyarázatát, leborult a földre, és imádta az Örökkévalót. Azután visszament Izráel táborába, és felkeltette katonáit: „Ébredjetek! Keljetek föl, induljunk, mert az Örökkévaló kezünkbe adta ellenségeinket!” Háromszáz fős seregét három csoportba osztotta, s mindegyiküknek adott a kezébe egy-egy sófárt, egy üres cserépkorsót és egy égő fáklyát. A fáklyákat a korsókba tették, hogy a fényüket ne lehessen látni. Gedeon megparancsolta a katonáinak: „Figyeljétek, hogy én mit teszek, és ti is ugyanazt tegyétek! Most, amikor odalopódzunk az ellenséges tábor széléhez, nagyon figyeljetek, és engem utánozzatok! Amikor majd én és a csapatom megfújjuk a sófárt, ti is fújjatok bele ott, ahol álltok, a tábor körül! Azután kiáltsatok jó hangosan: »Rajta! Az Örökkévalóért és Gedeonért!«” [19-20] Gedeon és száz fős csapata éppen akkor ért az ellenséges tábor széléhez, amikor ott a középső éjjeli őrségváltás történt. Akkor mindegyikük egyszerre belefújt a jobb kezében tartott sófárba, földhöz csapta a cserépkorsót, bal kezével pedig magasra emelte a fáklyát, és teljes erővel így kiáltott: „Támadás! Az Örökkévalóért és Gedeonért!” A másik két csapat is ugyanezt tette: megfújták a sófárokat, összetörték a korsókat, magasra emelték a lobogó fáklyákat, és teljes erővel kiáltották: „Támadás! Az Örökkévalóért és Gedeonért!” *** De Gedeon és az emberei meg sem mozdultak, csak körülállták az ellenség táborát, amely viszont rémülten futásnak eredt, össze-vissza rohangált és ordítozott. Gedeon és 300 katonája mind a maga helyén állt, és mindenki fújta a sófárját. Az Örökkévaló pedig a midjániak táborában mindenkinek a kardját a saját bajtársa ellen fordította, így egymást kaszabolták le. Azután a maradék futásnak eredt, és rémülten menekült egészen Bét-Sittáig, amely Cerérá mellett van, meg Ábél-Mehóláig, amely Tabbat közelében fekszik. Izráel harcosai üldözték őket, s ebben Gedeon csapatának segítettek a Naftáli, Ásér és Manassé törzséből hozzájuk csatlakozók is. Gedeon hírnököket küldött Efraim törzséhez, a hegyvidékre, hogy szólítsák fegyverbe a harcosokat, és sietve foglalják el a Jordánon átvezető gázlóhelyeket egészen Bétbáráig, meg a Jordán egész partvidékét. Össze is gyűltek Efraim harcosai és elfoglalták az átkelő-helyeket, hogy a midjániak ne menekülhessenek a Jordánon túlra. Elfogták a midjániak két menekülő vezérét is: Óréb és Zeéb volt a nevük. Az elsőt az Óréb sziklánál, a másodikat a Zeéb szőlőprése mellett ölték meg. A két vezér levágott fejét azután elvitték Gedeonnak a Jordánon túlra, a többiek pedig tovább üldözték a menekülő ellenséget. Azonban az Efraim-törzsbeliek megharagudtak Gedeonra, és heves szemrehányásokat tettek neki: „Miért nem hívtál bennünket is a midjániak ellen a harcba?” De Gedeon így felelt nekik: „Ne háborogjatok, hiszen ti sokkal nagyobb győzelmet arattatok, mint én! Azt gondoljátok, hogy én szüreteltem, ti meg csak a maradékot böngésztétek? Nem sokkal többet ér, amit ti elértetek? Az Örökkévaló a ti kezetekbe adta Midján fejedelmeit: Órébet és Zéebet! Ehhez képest, amit én tettem, az szinte semmi!” Ezzel lecsendesítette őket. Gedeon és háromszáz fős csapata folytatta a menekülő midjániak üldözését, bár nagyon éhesek és fáradtak voltak. Átkeltek a Jordánon, és Szukkót városához érkeztek. Gedeon akkor megkérte a város lakóit: „Kérlek, adjatok néhány kenyeret a katonáimnak, hiszen már nagyon kimerültek! Régóta üldözzük Midján menekülő királyait, Zebahot és Calmunnát”. De a város vezetői elutasították: „Már elfogtad Zebahot és Calmunnát? Miért adjunk kenyeret a seregednek?” „Tudjátok meg, hogy az Örökkévaló kezembe fogja adni ezt a két királyt! Azután visszajövök hozzátok, és a pusztai tövisekkel és tüskés vesszőkkel fogom büntetésül végigverni a hátatokat!” Tovább mentek tehát étlen-szomjan, és Penúél városához érkeztek. Annak lakosaitól is hasonlóképpen élelmet kért Gedeon a katonáinak, de azok is ugyanúgy elutasították, mint a szukkótiak. Gedeon őket is megfenyegette: „Meglátjátok, hogy győzelemmel térek vissza, de akkor lerombolom ezt a tornyot!” Zebah és Calmunna seregük maradékával együtt egészen Karkor városáig menekült. Seregükből 120 000 férfi elesett a harcokban, és csak 15 000 maradt meg. Gedeon kitartóan üldözte őket, és a nomád pásztorok útján, amely Nóbahtól és Jogbohától keletre halad, utol is érte, és megtámadta a midjániakat. A támadás váratlanul érte őket, és vereséget szenvedtek. Zebah és Calmunna ugyan elmenekült, de Gedeon utánuk ment, és elfogta mindkettőt, a seregüket pedig teljesen szétverte. A harcok után Gedeon, Jóás fia hazafelé indult csapatával. A Heresz-hágónál Gedeon elfogott egy Szukkótból való ifjút, kikérdezte, és felíratta vele Szukkót vezetőinek a névsorát: összesen 77 férfi nevét. Amikor Gedeon ismét Szukkóthoz ért, ezt mondta a vezetőknek: „Emlékeztek, hogyan gúnyoltatok: »Már elfogtad Zebahot és Calmunnát? Miért adjunk kenyeret kimerült seregednek?« Most hát jól nézzétek meg, itt van Zebah és Calmunna!” Azzal a város vezetőit lefogatta, és pusztai tövisekkel meg tüskés vesszőkkel jól elverette őket. Utána Penúél alá vonult, lerombolta a tornyot, és a város lakóit megölte. Ezután Gedeon megparancsolta, hogy hozzák elé Zebahot és Calmunnát. Azt kérdezte tőlük: „Milyen férfiakat öltetek meg a Tábór-hegyen?” „Rád hasonlítottak. Olyanok voltak, mint egy király fiai” — válaszolták azok ketten. „Bizony a testvéreimet, anyám fiait öltétek meg! — kiáltott föl Gedeon — Az Örökkévalóra esküszöm, hogy ha életben hagytátok volna őket, én is életben hagynálak titeket!” Azután oda fordult Jeterhez, elsőszülött fiához: „Rajta! Öld meg ezt a két királyt!” De Jeter nem húzta ki a kardját, mert még egészen fiatal fiú volt, félt megölni őket. Akkor Zebah és Calmunna azt mondta Gedeonnak: „Te magad ölj meg minket, te már erős férfi vagy!” Így hát maga Gedeon ölte meg ezt a két királyt, azután elvette a tevéik nyakáról a félhold alakú díszítéseket. Az izráeli férfiak ezt mondták Gedeonnak: „Mivel te szabadítottál meg bennünket a midjániaktól, te uralkodj népünk fölött! Aztán majd a fiad, utána meg annak a fia uralkodjon!” De Gedeon elutasította ezt: „Nem fogunk uralkodni fölöttetek, sem én, sem a fiam! Az Örökkévaló uralkodjon Izráelen!” Azután még hozzátette: „Azért valamit mégis kérek tőletek: adjon nekem mindegyikőtök egy-egy arany fülbevalót, amelyet a midjániaktól zsákmányolt!” Ugyanis a midjániak izmáeliek voltak, és arany fülbevalókat viseltek. „Örömest neked adjuk azokat!” — válaszolták erre a katonák. Azonnal le is terítettek egy ruhát a földre, és minden harcos arra dobott egy-egy zsákmányolt fülbevalót. Összesen mintegy 1 700 sékel arany ékszer gyűlt össze így Gedeon számára. Ezen fölül Gedeon zsákmánya volt mindaz, amit ő Midján két királyától elvett: az ékszerek, a bíbor palástok és a tevék nyakán lévő láncok. Az aranyból Gedeon efódot-szobrot készíttetett, amelyet a saját városában, Ofrában helyezett el. Egész Izráel oda ment, hogy azt imádja Istenük, az Örökkévaló helyett. Ez pedig olyan súlyos bűn volt, mint amikor egy asszony megcsalja a férjét. Ugyanakkor Gedeon és a családja számára is csapdának bizonyult ez az efód. Így történt, hogy Midján királyságát az Örökkévaló megalázta Izráel népe által. Azután a midjániak többé nem is tudtak fölülkerekedni Izráelen, amely pedig békességben élt Gedeon idejében, vagyis 40 évig. Ezután Jerubbaál, vagyis Gedeon, Jóás fia hazament a saját birtokára, és ott élt. Mivel sok felesége volt, összesen 70 fia született. Rajtuk kívül született még egy fia, Abímelek, akinek az anyja Gedeon másodfelesége volt, és Sikemben élt. Gedeon idős korban halt meg, és a saját nemzetsége, az Abíezer-nemzetség családi sírboltjában temették el, Ofrában, ahová korábban Jóást, Gedeon apját is eltemették. De alighogy Gedeon meghalt, Izráel népe ismét elfordult az Örökkévalótól, és hűtlen lett hozzá. Idegen isteneket, a Baálokat kezdték imádni, és Baál-Beritet tették meg istenüknek. Ez pedig olyan súlyos bűn volt, mint amikor egy asszony megcsalja a férjét. Hamar elfelejtkezett Izráel népe Istenéről, az Örökkévalóról, aki megszabadította őket minden körülöttük lakó ellenségüktől. Arról is elfelejtkeztek, hogy milyen sokat köszönhetnek Jerubbaálnak, vagyis Gedeonnak, és a családjával sem bántak úgy, ahogyan azt Gedeon megérdemelte volna. Gedeon fia, Abímelek egyszer meglátogatta a rokonait Sikemben, ahol az anyja élt. Azt mondta nekik: „Kérlek, beszéljetek Sikem férfiaival, és mondjátok nekik: Gondoljátok csak meg, mi jobb nektek, ha Gedeon 70 fia uralkodik rajtatok, vagy ha egy ember? Ne felejtsétek el, hogy én közületek való vagyok! Végül is, vérrokonok vagyunk, nem igaz?” Abímelek rokonai beszéltek a város férfiaival, és rábeszélték őket, hogy támogassák és kövessék Abímeleket. „Végül is, ő közénk tartozik, nem igaz?” — mondták egymásnak. Azután adtak Abímeleknek 70 sékel ezüstöt Baál-Berit bálványtemplomának kincstárából, ő meg fölbérelt néhány semmirekellő, hitvány embert, hogy kövessék. Ezekkel együtt elment apja házához Ofrába, és ott meggyilkolta az összes testvérét: Jerubbaál fiait. Hetven férfit gyilkolt meg egy kövön! Egyedül csak Jótám, Jerubbaál legkisebb fia tudott elrejtőzni előle, így menekült meg a haláltól. Ezután a férfiak Sikemből és Bet-Millóból összegyűltek a nagy tölgyfánál, amely a Sikem melletti oszlopnál áll, és egy akarattal királlyá tették Abímeleket. Amikor ezt Jótám megtudta, fölment a Garizim-hegy tetejére, és hangosan kiáltott, hogy a sikemi férfiak jól hallják: „Hallgassatok meg engem Sikem férfiai, hogy Isten is meghallgasson titeket! Egyszer a fák elhatározták, hogy királyt választanak maguknak. Kérték az olajfát: »Te légy a királyunk!« De az nem állt kötélnek: »Az én olajommal Istent és embert egyaránt tisztelnek. Ne teremjek többé olajat, hanem menjek el, és hajladozzak a többi fák felett?« Akkor a fügefához fordultak: »Akkor légy te a királyunk!« De az sem fogadta el: »Ne teremjek többé édes gyümölcsöket, hanem hajladozzak a többi fák felett?« Szóltak akkor a szőlőnek: »Legyél hát te a királyunk!« De ő sem vállalta: »Ne teremjek többé édes bort, amely megörvendeztet isteneket és embereket, hanem hajladozzak a többi fák felett?« Végül a tüskebokorhoz mentek a fák: »Te legyél a királyunk!« Válaszolt a tüskebokor: »Ha igazán akarjátok, hogy a királyotok legyek, akkor jöjjetek árnyékomba pihenni! De ha nem, akkor csapjon ki tűz a tüskebokorból, és égesse el Libanon cédrusait!« Férfiak! Gondoljátok meg, igazságosan és helyesen tettétek-e, hogy Abímeleket választottátok királlyá! Úgy bántatok-e Jerubbaál családjával, ahogy megérdemelte volna? Hiszen apám értetek harcolt, és élete kockáztatásával mentett meg titeket a midjániaktól! Ti pedig azzal háláltátok meg, hogy ma megtámadtátok apám családját, és legyilkoltátok mind a 70 fiát egy kövön! Azután Abímeleket — akinek az anyja csak szolgálója volt apámnak — királlyá tettétek Sikemben, csak azért, mert rokonotok! Ha tehát igazságosan bántatok Jerubbaállal és családjával, akkor örüljetek királyotoknak, Abímeleknek, és ő is örüljön nektek! De ha nem, akkor csapjon ki tűz Abímelekből, és az égesse meg Sikem és Bet-Milló férfiait! Ugyanígy csapjon ki tűz a Sikem és Bet-Milló férfiaiból, és égesse meg Abímeleket!” Ezután Jótám elfutott. Beerbe menekült, és ott lakott, mert félt a féltestvérétől, Abímelektől. Ezután három évig Abímelek uralkodott Izráelben. Akkor Isten egy gonosz szellemet küldött Abímelek és Sikem polgárai közé. Ekkor Sikem polgárai elfordultak Abímelektől, és elárulták. Így büntette meg Isten Abímeleket, amiért meggyilkolta Gedeon 70 fiát, a testvéreit. Ugyanakkor megbüntette Sikem férfiait is, mert támogatták Abímeleket ebben a gonoszságban. Sikem polgárai Abímelek ellen küldtek egy csapatot, hogy álljanak lesben a hegyekben, az út mellett, és fogják el őt is, ahogy szokásuk szerint az arra utazókat elfogták és kirabolták. De valaki ezt jelentette Abímeleknek, így őt nem tudták elfogni. Gaal, Ebed fia közben Sikembe költözött testvéreivel együtt. A város lakói pedig megbíztak benne. Eljött a szüret ideje: a sikemiek a szőlőt szedték és taposták, nagy szüreti mulatságot rendeztek, majd bementek bálványistenük templomába, ettek-ittak, és Abímeleket ócsárolták. Akkor Gaal, Ebed fia ezt mondta a többieknek: „Mi Sikem polgárai vagyunk, nem igaz?! Akkor minek szolgáljuk Abímeleket? Mit képzel ez magáról? Hiszen csak Jerubbaál fia! Azután itt van a kormányzója, Zebul! Mi közünk nekünk hozzá? Miért szolgáljuk mi Zebult? Akkor már szolgáljuk inkább a saját embereinket: Sikem apjának, Hamórnak népét! Lennék csak én a város parancsnoka! Rögtön elzavarnám innen Abímeleket! Azt mondanám Abímeleknek: »Most szedd össze a katonáidat, és gyere, mérkőzz meg az én seregemmel!«” A város kormányzója, Zebul is megtudta ezt, és nagyon felháborodott rajta. Titokban megüzente Abímeleknek: „Tudd meg, hogy Gaal, Ebed fia, a testvéreivel Sikembe költözött, és most ellened lázítja a várost. Indulj hát el a seregeddel még ma éjjel, és álljatok lesben a mezőn, a kapuk előtt. Reggel, ahogy feljön a nap, támadjatok a városra! Amikor Gaal kivonul ellened a mezőre, számolj le vele!” Abímelek meg is fogadta Zebul tanácsát, és éjjel a seregével együtt Sikem ellen vonult. Négy csapatra oszolva hajnalig lesben álltak a város előtt. Gaal, Ebed fia, reggel kiment a városkapu elé. Ezután Abímelek csapatai leshelyükről támadásra indultak a város ellen. Gaal észrevette, és szólt a mellette álló Zebulnak: „Nézd csak! Ott a távoli hegyoldalon csapatok közelednek felénk!” De Zebul úgy tett, mintha nem látna semmit: „Nincs ott senki, csak a hegyek árnyékát látod!” — válaszolta. De Gaal ismét látott valamit: „De nézz oda! Egy csapat közeledik a Tabbur-Erec felől, és egy másik a Jövendőmondók Tölgyfája felől!” Akkor Zebul így felelt neki: „Hol van most az a nagy szád? Nem te mondtad: »Ki az az Abímelek, hogy őt szolgáljuk?« Nézd, itt jönnek azok, akiket ócsároltál! Most hát menj, és harcolj velük, ha tudsz!” Gaal sietve kivonult Sikem harcosainak élén, és megütközött Abímelek seregével. De vereséget szenvedett, megfutamodott, és igyekezett visszajutni a városba, Abímelek pedig üldözte. Gaal seregéből nagyon sokan elestek, mielőtt elérték volna a városkaput, neki azonban sikerült bemenekülnie Sikembe. Abímelek ezután visszatért Arúmába, mert ott táborozott. Zebul kormányzó pedig elűzte Sikemből Gaalt és rokonait. Másnap reggel Sikemből kimentek az emberek a környező földekre dolgozni. Amikor ezt Abímelek megtudta, [43-44] három csapatra osztotta seregét, és lesben állt Sikem közelében, hogy váratlanul lecsapjon rájuk. Két csapat megvárta, amíg a sikemiek kijöttek a városból. Akkor rájuk rontottak, és vágni kezdték őket. A harmadik csapat, amelyet Abímelek vezetett, egyenesen a város kapujához rohant, és elállta az utat. *** Egész nap tartott az ütközet, végül Abímelek elfoglalta és lerombolta Sikemet, annak lakosait pedig megölte. Még a város romjait is sóval hintette be. Amikor Migdól-Sikem lakói ezt megtudták, összegyűltek és bemenekültek bálványistenük, Él-Berit templomának a rejtekhelyére. [47-48] Ezt azonban Abímelek is megtudta, és csapatával együtt fölment a Calmón-hegyre. Ott a fákról ágakat vágott le, a vállára vette, és meghagyta az embereinek, hogy sietve kövessék a példáját. *** Így is tettek, és együttes erővel nagy csomó ágat hordtak össze Sikembe. Ezeket mind lerakták az Él-Berit templom körül, és fölgyújtották az egészet. Így pusztultak el mindazok, akik oda menekültek: körülbelül ezren, asszonyok és férfiak egyaránt. Ezután Abímelek Tábéc városa ellen vonult, és ostromolni kezdte. El is foglalta, de a város közepén volt egy erős és magas torony, ahová a város lakói mind bemenekültek. A torony kapuját erősen bezárták, azután fölmentek a torony tetejére. Abímelek ostromolta a tornyot, és már egész közel jutott a kapujához. Az volt a szándéka, hogy fölgyújtja a kaput. Ekkor azonban a torony tetejéről az egyik asszony ledobta egy kézimalom őrlőkövét Abímelek fejére, akinek betört a koponyája, és halálosan megsebesült. Abímeleknek még maradt annyi ereje, hogy a fegyverhordozójának ezt mondta: „Húzd ki a kardod, és te ölj meg! Ne mondhassa rólam senki, hogy asszony ölt meg!” A fegyverhordozója át is szúrta Abímeleket, aki meghalt. Amikor csapata látta, hogy Abímelek halott, abbahagyták a harcot, és mindnyájan visszatértek a családjukhoz. Így büntette meg Isten Abímeleket azért a gonoszságért, amelyet apja ellen elkövetett, mikor meggyilkolta 70 testvérét. Ugyanakkor megfizetett Sikem férfiainak is gonosz tetteikért: beteljesedett rajtuk Jótám, Jerubbaál fiának átka. Abímelek halála után Izráelben a következő bíró Tólá lett, aki Púá fia volt, és Issakár törzsébe tartozott. Púá Dódó fia volt. Tólá 23 évig töltötte be ezt a tisztséget. Sámírban lakott, Efraim hegyvidékén, és ott is temették el halála után. *** Utána a gileádi Jáír következett, aki 22 évig volt Izráel bírája. Jáírnak 30 fia volt, akik mind szamárcsikókon jártak, és egy-egy falu vezetői voltak. Ezeket a gileádi falvakat ma is Jáír falvainak nevezik. Miután Jáír meghalt, Kámónban temették el. Ezután Izráel népe ismét azt tette, amit az Örökkévaló gonosznak tart: elhagyták Istenüket, és helyette a Baálokat, Aserákat és a környező népek — arámiak, szidóniak, moábiak, ammoniak, filiszteusok — isteneit szolgálták és imádták. Ezzel haragra ingerelték az Örökkévalót, aki kiszolgáltatta őket a filiszteusoknak és az ammoniaknak, azok pedig nyomorgatták Izráelt 18 esztendeig. Különösen azok szenvedtek tőlük sokat, akik a Jordán keleti oldalán, vagyis Gileádban laktak, amely korábban az emóriak földje volt. Az ammoniak átkeltek a Jordán nyugati partjára is, és megtámadták Júda, Benjámin és Efraim törzsét. Így egész Izráel nagyon szorongatott helyzetbe került. Végül egész Izráel az Örökkévalóhoz kiáltott segítségért: „Istenünk, vétkeztünk ellened, mert elfordultunk tőled, és a Baálokat imádtuk!” [11-12] Az Örökkévaló így felelt nekik: „Emlékeztek, hogy hozzám kiáltottatok segítségért, amikor az egyiptomiak, az emóriak, az ammoniak vagy a filiszteusok nyomorgattak benneteket? Ugye, megszabadítottalak titeket mindezektől? Akkor is hozzám kiáltottatok, amikor a szidóniak, az amálekiek és a midjániak elnyomtak benneteket — én pedig újra meg újra megszabadítottalak az ellenségeitektől. *** Ezek után mégis hűtlenül elfordultatok tőlem, és más isteneket imádtatok! Nem szabadítalak ki benneteket többé a bajból! Forduljatok segítségért azokhoz az istenekhez, akiket magatoknak választottatok! Ha bajban vagytok, mentsenek meg titeket azok!” De Izráel népe tovább könyörgött az Örökkévalónak: „Vétkeztünk ellened! Tégy velünk, amit jónak látsz, csak még ez egyszer szabadíts meg minket!” Ugyanakkor eltávolították maguk közül az idegen istenek bálványait, és csak az Örökkévalót imádták. Az Örökkévaló pedig nem nézhette tovább Izráel nyomorúságát, hanem megkönyörült rajtuk. Ezután az ammoniak serege összegyűlt, és Gileádban vertek tábort. Izráel is sereget gyűjtött ellenük, és Micpánál táboroztak. Gileád vezetői és az egész nép tanakodott: „Ki legyen a vezérünk? Ki kezdje a harcot az ammoniak ellen? Az legyen egész Gileád fejedelme, aki ezt vállalja!” A Gileád-nemzetségből származó Jefte bátor harcos volt, de házasságon kívül született: Gileádnak egy prostituálttól született fia volt. Amikor Gileád többi fiai — akiknek anyja Gileád felesége volt —, felnőttek, elűzték Jeftét a családból. Ezt mondták neki: „Nem fogsz apánk családjában örökséget kapni, mert másik asszony fia vagy!” Így hát Jefte elmenekült féltestvérei elől, és Tób földjén tanyázott. Törvényen kívüli csavargók gyűltek köré, és együtt portyáztak. [4-5] Ekkoriban történt, hogy az ammoniak megtámadták Izráelt, és Gileád-nemzetség vezetői elhatározták, hogy felkeresik Jeftét Tób vidékén, és hazahívják. El is mentek hozzá, *** és ezt mondták neki: „Jöjj, és legyél a seregünk vezére! Te vezess bennünket az ammoniak ellen!” Jefte így válaszolt: „Utáltok engem, és elűztetek apám családjából. Most meg, hogy bajban vagytok, hozzám jöttök?” A vezetők elismerték: „Bizony, bajban vagyunk, ezért fordulunk hozzád. Jöjj velünk, és vezess harcba bennünket az ammoniak ellen! Azután légy a fejedelmünk egész Gileádban!” „Rendben van — felelte Jefte —, ha valóban azt akarjátok, hogy visszamenjek veletek, és harcoljunk az ammoniak ellen, akkor számíthattok rám. De ha az Örökkévaló győzelmet ad nekem az ellenség fölött, akkor tényleg én leszek a fejedelmetek!” „Így lesz, ahogy mondtad! — ígérték a vezetők. — Az Örökkévaló büntessen meg bennünket, ha nem tartjuk meg az adott szavunkat!” Akkor Jefte elment Gileád vezetőivel, a nép pedig Izráel fejedelmévé és seregének vezérévé tette őt. Ezután Micpában, az Örökkévaló jelenlétében Jefte elismételte mindazt, amiben a vezetőkkel megegyeztek. Ezek után Jefte követeket küldött az ammoniak királyához ezzel az üzenettel: „Mi dolgunk van nekünk egymással? Miért jöttél ellenem, s miért akarsz országunk ellen harcolni?” A király ezt válaszolta a követek által: „Azért, mert Izráel elfoglalta országunk egy részét, amikor kivonult Egyiptomból. Elvettétek tőlünk az Arnón-patak, a Jabbók-patak és a Jordán által határolt területet! Most hát adjátok vissza azt békességes úton!” A követek megvitték a választ Jeftének. De ő így válaszolt a követek által: „Ezt üzeni neked Jefte: Nem vett el Izráel sem a moábiak, sem az ammoniak földjéből semmit! Amikor Izráel kijött Egyiptomból, a pusztában vonult a Vörös-tengerig, azután Kádésig. Onnan követeket küldött Edom királyához, és engedélyét kérte, hogy az országán békességgel átvonulhasson. Azonban ezt Edom királya nem engedte meg. Ugyanez történt Moáb királyával is: ő sem engedte meg, hogy keresztülvonuljunk az országán. Emiatt Izráel Kádésben táborozott egy ideig. Ezután Izráel népe a sivatagon keresztül haladt tovább, és megkerülte mind Edom, mind Moáb országát. Elérkezett Moáb keleti határához, de oda nem ment be, hanem az Arnón-patak túlsó partján vert tábort, mert ez a patak Moáb határa. Azután Izráel követeket küldött Szihónhoz, az emóriak királyához, aki Hesbónban uralkodott. Azt kérték tőle, hadd vonuljanak át az országán, hogy eljussanak a saját helyükre, de Szihón nem bízott bennük, elutasította a kérésüket, és nem engedte átvonulni őket. Sőt, sereget gyűjtött ellenük Jahcánál, és megütközött velük. Izráel Istene, az Örökkévaló Szihónt és seregét Izráel kezébe adta. Így Izráel legyőzte őket, és elfoglalta az emóriak egész földjét. Azután Izráel letelepedett azon a területen, amelyet az Arnón-patak, a Jordán, a Jabbók-patak és a sivatag határol. Az Örökkévaló, Izráel Istene maga űzte ki az emóriakat onnan, hogy népének, Izráelnek adja azt a földet! Hogy gondolhatsz hát arra, hogy elfoglald és birtokba vedd azt? Ugye, te és néped azt a földet birtokoljátok, amelyet istenetek, Kemós adott nektek? Mi is azt a földet birtokoljuk, amelyet Istenünk, az Örökkévaló adott nekünk, s ahonnan kiűzte előlünk ellenségeinket. Vagy azt gondolod, hogy különb vagy Báláknál, Cippór fiánál, Moáb királyánál? Vajon Bálák perbe szállt-e, vagy harcolt-e Izráel ellen? Gondold meg, hogy Izráel népe 300 év óta lakik Hesbónban és a környező falvakban! Ugyancsak háromszáz éve lakik Aróér városában és annak falvaiban, meg az Arnón-patak mentén fekvő városokban! Eddig miért nem akartátok »visszavenni« ezeket a területeket és városokat? Tudd meg, hogy Izráel nem vétkezett néped ellen, hanem te vétkezel azzal, hogy háborút indítasz ellenünk ok nélkül! Az Örökkévaló, az Igazságos Bíró tegyen igazságot Izráel és Ammon között!” De az ammoniak királya nem hallgatott Jefte üzenetére, amelyet ő a követek által küldött. Az Örökkévaló Szelleme betöltötte Jeftét, aki harcba indult seregével az ammoniak ellen. Átvonult Gileádon, Manassé területén és a gileádi Micpe városán, majd onnan tovább az ammoniak országába. Mielőtt harcba kezdett volna, Jefte fogadalmat tett az Örökkévalónak: „Ha győzelmet adsz nekem az ammoniak fölött, akkor neked szentelem, ami legelőször elém jön házamból, mikor győztesen hazatérek a harcból. Igen, föláldozom azt égőáldozatul, akármi legyen is az!” Jefte ezután megtámadta az ammoniakat a saját országukban, hogy megütközzön velük. Az Örökkévaló győzelmet adott neki, és Jefte legyőzte őket Aróértől kezdve a Minnítbe vezető útig. Elfoglalt 20 várost is, egészen Ábél-Kerámim városáig. Az ammoniak valóban nagy vereséget szenvedtek ekkor, és nagyon sokan elestek közülük a harcokban. Így alázta meg az Örökkévaló őket Izráel előtt. Azután Jefte hazatért Micpébe. Mikor a házához közeledett, egyetlen leánya jött ki elé, hogy köszöntse! Nagy örömmel, táncolva, énekelve, csörgődobbal a kezében sietett apja elé. Jeftének ő volt az egyetlen gyermeke. Amikor Jefte meglátta, hogy a leánya jön ki elsőnek, megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: „Jaj, leányom! De nagyon megszomorítottál! De nagy bajt hoztál rám! Mert fogadalmat tettem az Örökkévalónak, és nem vonhatom vissza!” „Ha fogadalmat tettél, apám, akkor tartsd is meg! Bánj velem aszerint, amit az Örökkévalónak fogadtál! Hiszen az Örökkévaló bosszút állt ellenségeiden, az ammoniakon!” — válaszolta a leány. De azt még hozzátette: „Csak arra kérlek, adj nekem két hónapot, hogy a barátnőimmel elmenjek a hegyek közé, és sirassam velük, hogy soha nem fogok férjhez menni és gyerekeket szülni!” [38-39] „Menj csak!” — mondta Jefte, és elengedte a leányát két hónapra a hegyek közé. Ő pedig elment a barátnőivel, és elsiratta velük együtt, hogy soha nem mehet férjhez, és nem szülhet gyermekeket — és valóban így is lett: Jefte leánya soha nem hált férfival. Amikor letelt a két hónap, visszament apjához, aki teljesítette az Örökkévalónak tett fogadalmát. A gileádi Jefte leányának emlékére szokássá lett Izráelben, *** hogy a leányok minden évben négy napra elmennek, és megemlékeznek róla: énekelnek és siratják őt. Efraim törzse sereget gyűjtött, átkeltek a Jordánon, és Cáfón felé vonultak. Azt mondták Jeftének: „Miért nem hívtál bennünket is, amikor az ammoniak ellen harcba indultál? Most emiatt porig égetjük a házadat, veled együtt!” De Jefte megfelelt nekik: „Súlyos küzdelmet vívtam az ammoniak ellen. Hívtalak titeket is, de nem jöttetek, hogy megmentsetek tőlük. Mikor láttam, hogy rátok nem számíthatok, halálra szántam magam, és átkeltem a Jordánon, hogy a saját országukban verjem meg az ammoniakat. Az Örökkévaló győzelmet adott nekünk fölöttük. Most hát miért jöttetek ellenem harcolni?” Akkor Jefte is fegyverbe szólította Gileád összes lakóit, és megütközött Efraim seregével, mert azok szidalmazták a gileádiakat. Azzal gúnyolták őket: „Ti csak Efraimból menekült szökevények vagytok, akiket sem Efraimban, sem Manasséban nem látnak szívesen!” De a gileádi sereg megverte az efraimiakat, akik megfutamodtak. Ekkor a gileádi harcosok elfoglalták azokat a gázlókat, ahol a Jordánon át lehetett kelni, hogy a menekülő efraimiak ne tudjanak hazamenni a saját területükre. Amikor egy férfi jött a Jordánhoz, hogy átkeljen, a gileádi őrök megkérdezték: „Te is Efraimba tartozol?” Ha azt felelte: „Nem, dehogy!” — akkor az őrök próbára tették: „Mondd azt, hogy »Sibbólet«!” Az efraimiak ugyanis nem tudták ezt helyesen kiejteni, hanem azt mondták: „Szibbólet”. Így az efraimi menekültek elárulták magukat, és a gileádi őrök megölték őket. Így halt meg abban az időben 42 000 efraimi harcos a Jordán gázlóinál. A gileádi Jefte hat évig volt Izráel bírája. Amikor meghalt, Gileád egyik városában temették el. [8-9] Jefte után a Betlehemből való Ibcán lett Izráel bírája, aki hét évig szolgált ebben a tisztségben. Harminc fia és harminc leánya volt, akiket mind a saját rokonságán kívül házasított meg. *** Amikor Ibcán meghalt, Betlehemben temették el. Utána Élón következett, aki Zebulon törzsébe tartozott. Tíz évig volt Izráel bírája, azután meghalt, és Ajjálónban temették el, Zebulon földjén. [13-14] Ezután Abdón, a pirátóni Hillél fia lett a bíró Izráelben, aki nyolc éven keresztül viselte ezt a tisztséget. Abdónnak negyven fia és harminc fiúunokája volt, s mindegyik a saját szamárcsikóján járt. *** Amikor meghalt, Pirátónban temették el, Efraim földjén — azon a dombos vidéken, ahol korábban az amálekiek laktak. Izráel népe ismét azt tette, amit az Örökkévaló gonosznak tart, emiatt ő kiszolgáltatta őket 40 évig a filiszteusoknak, hogy azok uralkodjanak rajtuk. Élt ebben az időben egy Mánóah nevű férfi, aki Dán törzséből, Corá városából származott. Mánóah felesége meddő volt, emiatt gyermektelenek voltak. Egyszer az Örökkévaló angyala megjelent Mánóah feleségének, és megszólította: „Figyelj rám! Eddig meddő voltál, de nemsokára mégis áldott állapotba kerülsz, és fiad születik. Ezért mostantól fogva ne igyál se bort, se másféle szeszesitalt, és ne egyél tisztátalan ételt! Fiad fog születni, akinek fejét soha ne érje borotva, mert Istennek szentelt nazír lesz fogantatásától kezdve. Ő kezdi majd megszabadítani Izráel népét a filiszteusok elnyomásától”. Az asszony hazament, és elmondta ezt a férjének: „Isten embere jött hozzám, olyan volt, mintha Isten angyala lett volna. Nagyon megrémültem, mert félelmetes volt. Nem mertem megkérdezni tőle, honnan jött, és ő sem mondta meg a nevét. Azt mondta nekem: »Fiad fog születni, aki fogantatásától kezdve haláláig Istennek szentelt nazír lesz. Ezért mostantól fogva ne igyál se bort, se másféle szeszesitalt, és ne egyél tisztátalan ételt!«” Ekkor Mánóah könyörgött az Örökkévalónak: „Kérlek, Uram, jöjjön el hozzánk ismét Istennek az az embere, akit küldtél! Tanítson meg bennünket, hogyan neveljük a születendő gyermekünket!” Isten meghallgatta és teljesítette Mánóah kérését. Isten angyala ismét eljött Mánóah feleségéhez. Az asszony éppen a mezőn volt, de a férje nem volt vele. Az asszony ekkor hazasietett, és hívta a férjét: „Gyere velem hamar! Ugyanaz a férfi, aki a múltkor beszélt velem, ismét eljött!” Ekkor mindketten visszamentek a mezőre. Mánóah egyenesen a férfihoz fordult: „Te vagy az, aki a múltkor beszéltél a feleségemmel?” „Én vagyok” — válaszolta az ismeretlen. „Mit kell tennünk, amikor beteljesedik a szavad? Hogyan bánjunk a gyermekkel, és mit tegyen ő?” — kérdezte Mánóah. „A feleségednek mindent elmondtam — válaszolt az Örökkévaló angyala — aszerint éljen! Semmit ne egyen, ami a szőlőn terem, ne igyon bort vagy másféle szeszesitalt, és ne egyen semmiféle tisztátalan ételt. Mindenben ahhoz tartsa magát, amit mondtam neki!” Mánóah kérlelte: „Hadd vendégeljünk meg! Kérlek, várd meg, amíg ételt készítünk a számodra egy kecskegidából!” De az angyal ezt felelte: „Még ha itt marasztalnál, akkor sem ennék az ételből! De ha valóban szeretnél készíteni valamit, akkor a kecskegidát az Örökkévalónak áldozd fel égőáldozatul!” Azért mondta ezt, mert Mánóah még mindig nem értette meg, hogy az Örökkévaló angyalával beszél. Azután Mánóah ezt kérte tőle: „Kérlek, mondd meg, mi a neved, hogy amikor majd beteljesedik a szavad, tisztelhessünk téged!” De az Örökkévaló angyala így felelt: „Miért kérded a nevemet? — titokzatos és csodálatos az”. [19-20] Akkor Mánóah elkészített egy kecskegidát, meg az ételáldozatot, és egy sziklára helyezve feláldozta az Örökkévalónak, aki titokzatos és csodálatos dolgokat tesz. Amikor az oltáron a tűz lángja felcsapott az ég felé, az Örökkévaló angyala a lángok között felszállt a mennybe, és eltűnt. Mánóah és felesége látta ezt, és mindketten arccal a földre estek. *** Mánóah csak ekkor értette meg, hogy az Örökkévaló angyalával beszélt! De az angyal többé nem jelent meg nekik. Mánóah ezt mondta feleségének: „Biztosan meghalunk, mert Istent láttuk!” De a felesége biztatta: „Ha az Örökkévaló meg akart volna ölni bennünket, akkor nem fogadta volna el tőlünk az égőáldozatot és ételáldozatot! Akkor nem mutatta volna meg ezeket, és nem ígért volna ilyen dolgokat nekünk!” Ezek után az asszony fiút szült, akit Sámsonnak nevezett. A fiú felnőtt, és az Örökkévaló megáldotta őt. Az Örökkévaló Szelleme kezdett működni Sámsonban, amikor még Dán táborában lakott, amely Corá és Estáól városok között terült el. Egyszer Sámson elment Timnába, és meglátott ott egy filiszteus leányt, aki megtetszett neki. Hazaérve megkérte apját és anyját: „Timnában láttam egy filiszteus leányt, kérjétek őt nekem feleségül!” De az apja és az anyja ezt felelte: „Miért éppen a körülmetéletlen filiszteusok közül akarsz nősülni? Nincsen elég eladó leány a rokonaid vagy Izráel egész népe között?” De Sámson ezt mondta: „Őt kérjétek nekem feleségül, mert megtetszett nekem!” Apja és anyja nem tudta, hogy ezt az Örökkévaló akarta így, mert a filiszteusok ellen akart tenni valamit. Ebben az időben ugyanis Izráel a filiszteusok uralma alatt élt. Ezután Sámson a szüleivel együtt Timnába ment. Amikor a város szélén a szőlőskertek közé értek, hirtelen egy ordító fiatal oroszlán támadt Sámsonra, akit ebben a pillanatban hatalmas erővel betöltött az Örökkévaló Szelleme. Puszta kézzel megragadta az oroszlánt, és kettészakította, mintha csak egy kis kecskegida lett volna. Azonban szüleinek nem szólt erről egy szót sem. Azután Sámson megérkezett Timnába, és beszélt azzal a leánnyal, aki nagyon tetszett neki. Egy idő múlva ismét Timnába ment, de ez alkalommal már a menyegzőjére készült. Útközben letért az útról, hogy megnézze annak az oroszlánnak a tetemét, amelyet a múltkor ő ölt meg. Meglepetésére azt látta, hogy méhek vertek tanyát a tetemben, és már mézet is gyűjtöttek. Sámson vett a mézből a markába, és útközben kóstolgatta. Azután adott belőle a szüleinek is, akik szintén ettek belőle, de nem mondta meg nekik, honnan vette a mézet. Ezután Sámson apja ismét Timnába ment, hogy a menyasszony szüleivel beszéljen. Sámson pedig a szokás szerint nagy lakodalmat tartott Timnában. A filiszteusok 30 férfit küldtek a lakodalomba, hogy Sámsont tartsák szemmel. Sámson ezt mondta nekik: „Ajánlok nektek egy fogadást: Felteszek nektek egy találós kérdést. Ha a lakodalom 7 napja alatt meg tudjátok fejteni, adok nektek 30 finom lenvászonból készült inget és 30 ruhát. De ha addig nem tudjátok megfejteni, akkor ti adtok nekem ugyanennyi inget és ruhát”. Azok elfogadták az ajánlatot: „Jól van, halljuk a találós kérdést!” Sámson akkor előadta a rejtvényt: „Étel származott az evőből, édes jött elő az erősből”. Azok harmincan három napig hiába törték a fejüket a megoldáson. Végül a negyedik napon Sámson feleségéhez fordultak: „Vedd rá a férjedet, hogy árulja el a megoldást neked, te pedig mondd el nekünk. Ha nem, akkor fölgyújtjuk apád házát veled együtt! Azért hívtatok meg a lakodalomba, hogy kifosszatok bennünket?” Sámson felesége ettől kezdve állandóan sírva zaklatta a férjét: „Látom, nem is szeretsz engem igazán! Biztosan megutáltál! Látod, feltettél egy találós kérdést népem ifjainak, és nekem sem árulod el a megfejtést!” „Még a szüleimnek sem árultam el, miért mondanám meg neked?” — válaszolt Sámson. De a felesége egyre csak sírdogált, és napokon keresztül nyaggatta Sámsont. A lakodalom utolsó, vagyis hetedik napján Sámson végül beadta a derekát, és elárulta a megoldást, a felesége meg titokban elmondta a 30 filiszteus ifjúnak. Eljött a lakodalom utolsó napja, de még naplemente előtt a 30 férfi előállt Sámsonnak a megoldással: „Mi lehet édesebb, mint a méz? Mi lehet erősebb, mint az oroszlán?” Sámson így válaszolt: „Ha nem az én tehenemmel szántottatok volna, találós kérdésem meg nem fejtettétek volna!” Akkor az Örökkévaló Szelleme betöltötte Sámsont, aki elment Askelón városába. Ott megölt 30 filiszteus férfit, elvette minden értéküket, ruháikat pedig odaadta a 30 ifjúnak, akik megfejtették a rejtvényt. Ezután nagy haraggal hazament apja házába. A feleségét viszont feleségül adták az egyik filiszteus ifjúhoz. Történt ezután, hogy búzaaratás idején Sámson ismét Timnába ment, hogy meglátogassa a feleségét. Vitt magával egy kecskegidát is ajándékba. Azt mondta a felesége apjának: „Eljöttem a feleségemhez, hogy vele legyek. Hadd menjek be hozzá, a szobájába!” De az apa nem engedte: „Már nem mehetsz be hozzá, mert közben feleségül adtam őt az egyik ifjúhoz. Azt hittem, már végleg megutáltad a leányomat, és nem kell neked. De itt van a kisebbik leányom, ő még szebb, vedd őt feleségül!” Sámson haragosan ezt válaszolta: „Most aztán igazán senki sem tehet szemrehányást nekem, ha bosszút állok a filiszteusokon!” Azzal elment, és összefogdosott 300 rókát. Kettőt-kettőt a farkuknál összekötözött, és egy csóvát erősített, a farkuk közé. Majd meggyújtotta a csóvákat, és eleresztette a rókákat a filiszteusok gabonatábláiba. Az égő farokkal rohangáló rókák fölgyújtották mind a lábon álló, mind a már learatott gabonát, sőt még a szőlőskerteket és az olajfaligeteket is. A filiszteusok igyekeztek megtudni, ki tette ezt. Valaki megmondta nekik: „Sámson volt az, annak a timnai embernek a veje. Azért tette, mert apósa elvette tőle a feleségét, és egy másik ifjúhoz adta feleségül”. Ezért a filiszteusok megégették Sámson feleségét, meg annak apját is. Sámson erre azt mondta a filiszteusoknak: „Mivel ezt tettétek, nem nyugszom addig, amíg bosszút nem állok rajtatok!” Ezzel rátámadt a filiszteusokra, és úgy megverte őket, hogy sokan belehaltak. Azután elment az Étám-sziklához, és ott lakott egy barlangban. Válaszul a filiszteusok serege behatolt Júda területére, és tábort vertek Lehi városánál. A júdabeliek megkérdezték tőlük: „Miért vonultatok föl ellenünk?” „Azért, hogy Sámsont elfogjuk, és bosszút álljunk rajta azért, amit tett velünk!” — válaszolták azok. Ekkor Júdából háromezren az Étám-sziklához, Sámson barlangjához mentek, és ezt mondták neki: „Látod, milyen nagy bajt hoztál ránk! Nem tudod, hogy a filiszteusok uralkodnak rajtunk?” Sámson ezt felelte: „Csak úgy bántam velük, ahogyan ők énvelem!” „Azért jöttünk, hogy megkötözzünk, és átadjunk a filiszteusoknak” — mondták a júdaiak. „Nem bánom — felelte Sámson —, de esküdjetek meg, hogy ti magatok nem fogtok bántani!” „Megesküszünk neked — válaszolták —, csak megkötözünk, és átadunk a filiszteusoknak. Nem fogunk megölni, ebben biztos lehetsz!” Majd jól megkötözték két új kötéllel, és elvezették a szikláról. Amikor Lehi városához értek, a filiszteusok eléjük jöttek. Már előre ujjongtak, hogy Sámson végre a kezük közé kerül. Ekkor az Örökkévaló Szelleme olyan erővel töltötte be Sámsont, hogy ő könnyedén letépte magáról a köteleket. Úgy szétmállottak karjáról a kötelek, mint a cérnaszálak, ha tűz éri őket. Majd fölkapott egy csontot, és azzal verte a filiszteusokat. Mintegy ezret megölt közülük egy szamár-állkapoccsal, amely még meg sem száradt. Azután így kiáltott föl: „Egy hitvány szamárcsonttal sereget seregre, szamár-állkapoccsal ezer harcost vertem le!” Majd elhajította a szamárcsontot, és elnevezte azt a helyet Állcsont-magaslatnak. A harc után nagyon megszomjazott, és az Örökkévalóhoz kiáltott: „Uram, te nagy győzelmet adtál szolgádnak! Most mégis szomjan haljak meg, és így kerüljek a körülmetéletlenek kezébe?” Akkor Isten válaszul megnyitotta azt a sziklahasadékot, amely Lehi mellett található, és forrást fakasztott belőle. Sámson ivott belőle, ereje visszatért, és szelleme feléledt. A forrást pedig így nevezte el: „A kiáltó forrása”. Még ma is ott található Lehi közelében. Sámson húsz évig vezette és védelmezte Izráel népét a filiszteusok idejében. Egyszer Sámson Gázába ment, ott meglátott egy prostituáltat, és bement hozzá. Valaki azonban elhíresztelte, hogy Sámson a városban van. Erre a gázaiak a város kapujához mentek, és egész éjjel lesben álltak, hogy mikor reggel kijön, megöljék. Sámson azonban éjféltájban fölkelt, és a város kapujához ment. Megragadta és kiszakította az egész kaput a falból, és a kapufélfákkal, zárakkal együtt a vállára vette. Az egészet fölvitte a Hebron melletti hegy tetejére! Történt ezek után, hogy Sámson megszeretett egy filiszteus nőt, akit Delilának hívtak, és a Szórék-patak völgyében lakott. A filiszteusok fejedelmei elmentek Delilához, és ezt ajánlották neki: „Vedd rá Sámsont, hogy árulja el neked, miben rejlik nagy erejének a titka, és hogyan lehet őt egyáltalán legyőzni. Akkor majd megkötözzük, és elbánunk vele. Ha megteszed, mindegyikünktől kapsz 1 100 sékel ezüstöt”. Ettől kezdve Delila faggatta Sámsont: „Mondd meg nekem, kérlek, miben rejlik a te nagy erőd titka! Mivel lehet téged megkötözni, hogy tehetetlen legyél?” Sámson ezt felelte: „Ha megkötöznek hét nyers ínnal, amely még nem száradt meg, akkor én is olyan gyenge leszek, mint akárki más”. Ezután a filiszteusok fejedelmei hoztak hét nyers inat, amelyek még nem száradtak meg, s ezekkel Delila megkötözte Sámsont. Közben a másik szobában a filiszteusok lesben álltak. Akkor Delila kiáltott Sámsonnak: „Jönnek a filiszteusok, hogy elfogjanak!” Erre Sámson olyan könnyedén elszakította az inakat, mintha cérnaszálak lettek volna, amelyet tűz perzsel meg. Így hát nem tudódott ki, miben van az ereje. „Látom, jól becsaptál! Hazudtál nekem! Kérlek, mondd meg igazán, mivel lehet téged megkötözni!” — unszolta ismét az asszony. „Ha teljesen új kötelekkel kötöznek meg, amelyeket még sohasem használtak, akkor én is olyan gyenge leszek, mint akárki más” — mondta Sámson. Delila ezután új köteleket szerzett, s azokkal kötözte meg Sámsont, majd rákiáltott: „Jönnek a filiszteusok, hogy elfogjanak!” Közben a másik szobában a filiszteusok lesben álltak. Sámson azonban ismét könnyedén elszakította az új köteleket is, akárcsak egy cérnaszálat. „Mindeddig becsaptál és hazudtál! Mondd már meg végre igazán, mivel lehet téged megkötözni!” — követelőzött Delila. „Azzal, ha a 7 hajfonatomat összeszövöd a szövőszéken, mert akkor én is olyan gyenge leszek, mint akárki más” — felelte Sámson. Ezután Delila megvárta, amíg Sámson elalszik, akkor összeszőtte a férfi 7 hosszú hajfonatát, majd még egy cövekkel a földhöz is szegezte a szövőszéket. Akkor rákiáltott: „Jönnek a filiszteusok, hogy elfogjanak!” Sámson fölébredt, azonnal kiszakította a földből a cöveket, és kiszabadította haját a szövedékből. Delila szemére vetette Sámsonnak: „Hogyan mondhatod, hogy szeretsz, amikor már háromszor is bolonddá tettél? Nem szeretsz te engem, hiszen nem árultad el, miben van az a nagy erőd!” Nap-nap után folyton zaklatta Sámsont, és mindenáron ki akarta erőszakolni, hogy fedje fel a titkát előtte. Végül Sámson halálosan belefáradt, és elmondta neki a titkot: „Tudd meg, hogy én Istennek szentelt nazír vagyok anyám méhétől fogva! Emiatt soha nem vágták le a hajamat. Ha lenyírnák, akkor nekem is csak annyi erőm maradna, mint bárki másnak”. Delila látta, hogy Sámson egész szívét-lelkét kitárta előtte, és ezúttal valóban igazat mondott. Üzent hát a filiszteus fejedelmeknek, hogy még egyszer jöjjenek el, mert Sámson minden titkát feltárta előtte. Azok el is jöttek, s még az ígért pénzt is magukkal hozták. Ezután Delila elaltatta Sámsont az ölében, majd intett egy filiszteusnak, aki lenyírta az alvó férfi hét hajfonatát. Ekkor Sámsont valóban elhagyta az ereje. Akkor Delila ismét rákiáltott: „Sámson, ébredj! Jönnek a filiszteusok, hogy elfogjanak!” Sámson fölriadt, és azt gondolta, hogy most is könnyedén kiszabadítja magát. Még nem tudta, hogy az Örökkévaló már eltávozott tőle. A rárohanó filiszteusok foglyul ejtették, majd megvakították, azután Gázába vitték. Ott erős bronzláncokkal megbilincselték, és börtönbe zárták, ahol a malomkövet kellett forgatnia. Azonban ahogy telt-múlt az idő, Sámsonnak újra megnőtt a haja. Egyszer a filiszteusok fejedelmei nagy ünnepet tartottak istenük, Dágon tiszteletére, akinek áldozatokat mutattak be. Örömükben ezt énekelték: „Kezünkbe adta istenünk Sámsont! Kiszolgáltatta nekünk Dágon ellenségünket!” [24-25] Amikor már az egész ünneplő sokaság jókedve magasra hágott, valakinek az az ötlete támadt, hogy vezessék elő Sámsont, hadd gúnyolódjanak rajta. Kihozták a foglyot a börtönből, a nagy oszlopcsarnokba vitték, és az oszlopok közé állították, az összegyűltek elé. Amikor a filiszteusok meglátták a vak Sámsont, örömujjongásban törtek ki, és istenüket, Dágont kezdték dicsérni: „Kezünkbe adta istenünk ellenségünket! Kezünkbe adta istenünk Sámsont, országunk pusztítóját, aki sokakat megölt közülünk!” *** Sámson akkor ahhoz a fiúhoz fordult, aki őt a kezénél fogva vezette: „Vezess oda azokhoz az oszlopokhoz, amelyek az épületet tartják, hadd támaszkodjam hozzájuk!” A nagy épület tömve volt ünneplő filiszteusokkal, előkelő férfiakkal és nőkkel, s ott voltak a városok fejedelmei is. Csak a tetőteraszon vagy 3 000 személy tolongott, mert mindannyian Sámsont akarták látni, akiből csúfot űztek. Közben Sámson az Örökkévalóhoz kiáltott: „Örökkévaló Úr Isten! Csak még ez egyszer tekints reám! Csak még ez egyszer add vissza erőmet, hadd álljak bosszút a filiszteusokon két szemem világáért!” Azzal nekifeszült a két középső oszlopnak, amelyek az egész épület terhét hordozták: egyiket a jobb, másikat a bal kezével nyomta. Felkiáltott: „Haljak meg a filiszteusokkal együtt!” — s ekkor minden erejét megfeszítve kilökte az oszlopokat a helyükről úgy, hogy az egész épület összeomlott. A romok alatt lelte halálát az összes filiszteus fejedelem és mindazok, akik az épületben voltak. Így Sámson a halálával több filiszteust ölt meg, mint egész életében, amíg harcolt velük. Azután eljöttek érte a rokonai, és eltemették őt az apja, Mánóah sírkamrájába, amely Córá és Estáól között található. Sámson 20 éven keresztül vezette Izráel népét. Élt egy férfi Efraim hegyvidékén, akit Mikának hívtak. Egyszer Mika azt mondta az anyjának: „Nézd, a saját fülemmel hallottam, hogy megátkoztad azt, aki ellopta tőled az 1 100 sékel ezüstöt. Az az igazság, hogy én vettem el, de most visszaadom: itt van, tessék!” „Áldjon meg az Örökkévaló, fiam!” — válaszolta az anyja. Így hát Mika visszaadta az 1 100 sékel ezüstöt, s akkor az anyja ezt mondta: „Ezt az ezüstöt teljesen az Örökkévalónak szentelem a fiamért. Most pedig átadom az ezüstöt a fiamnak, hogy készíttessen belőle egy ezüsttel borított faragott szobrocskát!” Azután a fiához fordult: „Tessék, itt az ezüst!” De Mika ezt nem vállalta el, így az anya vitte el az ezüst egy részét, 200 sékelt az ötvöshöz, és készíttetett vele egy öntött bálványszobrot, amelyet Mika házában helyeztek el. Mika épített a szobornak egy szentélyt, majd csináltatott néhány további házibálványt és efódot-szobrot is, azután az egyik fiát megtette papnak a családi szentélyben. Abban az időben még nem volt király Izráelben, és mindenki azt tette, amit a saját felfogása szerint helyesnek gondolt. Ebben az időben élt egy fiatal lévita a Júda földjén lévő Betlehemben. De csak ideiglenesen tartózkodott ott, azután tovább vándorolt, hogy helyet találjon magának valahol. Eközben Efraim dombvidékére, Mika házához érkezett, aki megkérdezte tőle: „Honnan jössz?” „Lévita vagyok, Betlehemből, Júda földjéről jövök — felelte ő. — Helyet és megélhetést keresek magamnak”. [10-12] „Akkor éppen jó helyen jársz! — mondta Mika. — Telepedj le nálam, legyél az én papom! Ha ezt elfogadod, gondoskodom ételedről, és kapsz évente 10 sékel ezüstöt meg egy rend ruhát”. A lévita beleegyezett, és Mika papja lett. Attól kezdve ott lakott a házában, ő meg úgy tekintette a fiatal lévitát, mintha a fia lett volna. *** *** Mika elégedetten mondta: „Most már látom, hogy az Örökkévaló meg fog áldani, mert egy lévita lett a papom!” Akkoriban még nem volt király Izráelben. Abban az időben történt, hogy Dán törzse helyet keresett, ahol letelepedhetnek. Addig ugyanis még nem foglaltak területet maguknak. Izráel többi törzsei akkorra már mind letelepedtek a maguk területén, de Dán törzsének még nem volt saját törzsi területe. Ezért kiküldtek öt bátor férfit, hogy keressenek az egész törzs számára alkalmas területet. Úgy választották ki őket, hogy Dán törzsének minden nemzetségét képviseljék. Azt mondták nekik: „Induljatok, keressetek nekünk helyet!” El is indultak Corá és Estáól vidékéről, és bejárták az országot. Így jutottak el Efraim hegyvidékére is, ahol éppen Mika házánál szálltak meg. Mialatt ott tartózkodtak, a beszédéről felismerték a fiatal lévitát, és megkérdezték tőle: „Hát téged ki hozott ide? Mit csinálsz itt?” A lévita elmondta, hogyan lett Mika házi papja, és milyen egyezséget kötött Mikával. Akkor az öt férfi ezt kérte tőle: „Kérdezd meg Istent, hogy sikerül-e új helyet találnunk a törzsünk számára!” „Menjetek csak tovább nyugodtan! Az Örökkévaló figyel utatokra!” — válaszolta a lévita. A dáni férfiak továbbmentek, és eljutottak Lajis városába. Látták, hogy annak lakosai békességben, biztonságban és jólétben élnek. A város Szidónhoz tartozott, de mivel messzire esett tőle, gyakorlatilag független volt, és nem állt közelebbi kapcsolatban más egyéb királyságokkal sem. Azután a felderítők visszatértek Dán törzsének táborába, Corá és Estáól vidékére. A többiek kérdezték őket: „Mondjátok, mit találtatok?” Ők pedig ezt mondták: „Találtunk egy nagyon alkalmas vidéket! Menjünk, és foglaljuk el! Ne késlekedjünk, vegyük birtokba minél hamarabb! Ha majd odaérünk, látni fogjátok, hogy bőven van ott hely a számunkra. Az a nép, amelyik most ott lakik, biztonságban érzi magát, nem számít semmiféle támadásra. Isten a kezünkbe adta azt a tágas földet, ahol bőségben élhetünk majd. Nem lesz ott hiányunk semmiben!” El is indultak valamennyien Corá és Estáól vidékéről, hogy elfoglalják azt a földet. Dán törzsében ekkor 600 jól fölfegyverzett harcos volt. Útközben tábort vertek Kirját-Jeárim keleti oldalán, Júda földjén, ezért nevezik azt a helyet Dán táborának mind a mai napig. Onnan tovább vonultak Efraim hegyvidékére, és Mika házához érkeztek. Akkor az az öt férfi, akik előzőleg kikémlelték Lajis városát, és közben jártak Mika házánál is, ezt mondta a többieknek: „Tudjátok-e, hogy ebben a házban van egy szentély, s abban egy efód-szobor, házibálványok, faragott szobor és öntött ezüstszobor is? Gondoljátok csak meg, mit tegyünk!” Erre az egész sereg letért az útról, és odavonult Mika háza elé, és köszöntötték a fiatal lévitát. A 600 dáni harcos ott állt felfegyverkezve a kapu előtt. [17-18] Az öt férfi ezután bement Mika szentélyébe, és magához vette az efódot, a házibálványokat és az ezüst bálványszobrot. A lévita csak állt az ajtóban, mindezt végignézte, majd megkérdezte: „Mit csináltok?” *** Azok rászóltak: „Jobb lesz, ha nem szólsz egy szót sem! Inkább hallgass, és gyere velünk, legyél a mi papunk! Nem jobb-e neked, ha Izráel egyik törzsének és nemzetségeinek papja leszel, mintha csak egy ember családját szolgálod?” A lévita megörült ennek, fogta az efódot, a házibálványokat, meg a bálványszobrot, és csatlakozott hozzájuk. Az egész sereg továbbindult, de most a gyermekeket, az állatokat és az értékes holmikat a menet elejére állították. Amikor Mika megtudta, mi történt, összegyűjtötte a szomszédait, és a csapatával Dán seregének az üldözésére indult. Már elég messzire eltávolodtak Mika házától, amikor utolérték őket. Az üldözők kiabálni kezdtek a dániaknak, azok pedig visszafordultak, és ezt mondták Mikának: „Mi bajod van? Miért jössz ellenünk ezzel a csapattal?” „Elraboltátok isteneimet, amelyeket én készíttettem, és elvittétek a saját papomat! Itt hagytatok kifosztva! És még ti kérdezitek, hogy mi bajom van?!” De a dáni harcosok megfenyegették: „Jobb lesz, ha hallgatsz! Különben még megharagítasz bennünket, és lekaszabolunk a csapatoddal együtt!” Azután a dániak továbbvonultak, Mika pedig visszafordult és hazament a csapatával együtt, mert látta, hogy a dániak sokkal erősebbek náluk. Így vették el a dániak Mikától a maga készítette bálványait, és magukkal vitték a saját papját is. Azután a dániak megtámadták Lajis városát, amelynek lakói biztonságban hitték magukat. A várost elfoglalták és fölgyújtották, lakóit pedig kardélre hányták. [28-29] Nem volt senki, aki Lajis polgárainak segítsen, mert Szidón városa túl messzire esett tőlük ahhoz, hogy segíteni tudott volna, és Lajis nem állt szövetséges viszonyban másokkal. A város a Bét-Rehób völgyében feküdt. Dán törzse ezután Lajis helyén új várost épített, amelyet „Dán”-nak neveztek el a törzs ősapjáról, Izráel egyik fiáról. Ettől kezdve Dán törzse ott lakott. *** Ott állították föl a bálványszobrot, és Jonatán, meg a fiai és leszármazottjai lettek a papok Dán törzsében egészen addig, amíg az ellenség fogságba nem vitte az ország népét. Jonatán Gérsóm fia, az meg Mózes fia volt. Fölállították azt a bálványszobrot, amelyet Mika készíttetett magának, és az egész idő alatt ott is maradt, amíg Isten háza Silóban volt. Abban az időben, amikor még nem volt király Izráelben, élt egy lévita Efraim hegyvidékének távoli szélén, aki csak ideiglenesen lakott azon a vidéken. Feleségül vette az ágyasát, aki a júdabeli Betlehemből származott. Egyszer az ágyasa megharagudott a lévitára, és visszaköltözött az apja házába, Betlehembe. Négy hónap múlva a férje elhatározta, hogy utána megy, megbékül vele, és hazahozza. El is indult a szolgájával együtt, két szamárral Betlehembe. Amikor megérkezett a felesége apjának a házához, az apa nagy örömmel fogadta, és marasztalta, hogy ne siessen vissza. Így azután a lévita az apósa házában vendégeskedett három napig: ettek-ittak, és ott is szálltak meg. A negyedik napon a lévita korán reggel fölkelt, és induláshoz készülődött. De az apósa marasztalta: „Egyetek előbb valamit, azután induljatok útnak!” — unszolta. Le is ültek az apósával, ettek-ittak, s jól eltelt az idő. Végül az apósa azt mondta: „Ugyan fiam, maradj itt még ez éjjel, s érezd jól magad!” A lévita már hozzákészült, hogy útnak induljanak, de apósa addig marasztalta, míg meggyőzte, s így még egy éjszakára ott maradt. Ötödik nap reggel a lévita megint induláshoz készülődött, de az apósa kérte, hogy előbb egyenek valamit. Megint leültek enni-inni. Már délután volt, mikor a lévita fölkelt az asztaltól, hogy ágyasával és a szolgájával együtt elinduljon, de az apósa megint próbálta őt visszatartani. „Nézd, fiam, már későre jár! Maradj hát még egy éjszakára, és érezd jól magad! Majd holnap reggel útra kelhettek, hogy hazatérjetek”. [10-11] Ezúttal azonban a lévita már nem engedett neki, és végre elindultak. Vele volt a szolgája és az ágyasa is, meg a két teherhordó szamara. Mire Jebúsz, vagyis Jeruzsálem alá érkeztek, már majdnem este lett. A szolga javasolta, hogy ne menjenek tovább, hanem szálljanak meg a jebúsziak városában. *** [12-13] De a lévita tovább akart menni. „Ne menjünk be idegenek városába! Itt nem izráeliek laknak. Inkább menjünk el Gibeáig vagy Rámáig, és ott szálljunk meg!” *** Így hát továbbindultak, és éppen a Benjámin-törzshöz tartozó Gibeáig jutottak, mikor a nap leszállt. Bementek a városba, és leültek a piactéren, de senki sem hívta be őket éjszakára. Végül jött egy öregember, aki napi munkája után éppen a szántóföldjéről tért haza. Ez az öreg szintén Efraim hegyvidékéről származott, és csak ideiglenesen tartózkodott Gibeában, amely Benjámin területéhez tartozott. Meglátta az utasokat a piactéren, és megkérdezte: „Honnan jöttök, és hová igyekeztek?” „Útban vagyunk Efraim hegyvidékének túlsó szélére, ahol lakom. A júdabeli Betlehemből jövünk, és hazafelé igyekszünk, de senki sem akar szállást adni éjszakára. Pedig nem lennénk terhére senkinek, mert hoztunk magunkkal kenyeret és bort eleget, meg a szamarainknak is szalmát és abrakot. Mindenünk megvan, amire csak szükségünk van hármunknak, ugyanis velem van az ágyasom és szolgám is” — felelt a lévita. Az öregember meghívta magához: „Békesség neked! — mondta. — Csak nem fogsz itt az utcán éjszakázni? Szállj meg nálam! Amire csak szükséged lesz, az az én gondom!” Így hát betértek hozzá, az öregember ellátta a szamarakat, és megvendégelte őket. Lemosták lábukról az út porát, ettek-ittak, és jól érezték magukat. Közben azonban a város férfiai — elvetemült és gonosz emberek — körülvették a házat, és dörömböltek az ajtón. Bekiabáltak az idős házigazdának: „Hozd ki azt a férfit, aki hozzád jött, mert meg akarjuk ismerni őt!” Az öregember kiment hozzájuk, és így kérlelte őket: „Barátaim, ne tegyetek ilyen gyalázatos dolgot! Kérlek, ne kövessetek el ilyen gonoszságot, hiszen ez az ember az én vendégem! Nézzétek, itt van a hajadon leányom, meg annak a férfinak az ágyasa, kihozom őket nektek, bánjatok velük, ahogyan jónak látjátok, csak a vendégemmel ne tegyetek ilyen gyalázatos dolgot!” De azok nem hallgattak rá, s tovább követelőztek. Végül a lévita kivitte hozzájuk az ágyasát, azok pedig egész éjjel erőszakoskodtak vele. Csak hajnal felé engedték el az asszonyt, aki az öregember házának küszöbén esett össze, és ott feküdt reggelig. Reggel a lévita fölkelt, hogy továbbinduljanak, és kinyitotta az ajtót. Akkor látta, hogy ágyasa ott fekszik a földön, s keze a küszöbön. „Kelj föl, induljunk el!” — mondta neki, de az nem válaszolt. Akkor a lévita föltette a szamarára, és hazavitte. Otthon az ágyasa holttestét szétvágta 12 részre, s Izráel mindegyik vidékére küldött egy-egy darabot. Aki csak látta, nagyon megdöbbent, és ezt mondta: „Ilyen még sohasem történt közöttünk, mióta Izráel kijött Egyiptomból”. Emlékezzetek erre a szörnyű dologra, gondoljátok meg, és beszéljetek róla! Ekkor Izráel egész közössége Dántól Beérsebáig és Gileádból is egy emberként összegyűlt az Örökkévaló jelenlétében Micpában. A törzsek vezetői is jelen voltak Isten népének a gyűlésén, amelyen összesen 400 000 hadköteles férfi vett részt. Benjámin törzse is hallott erről a gyűlésről, de ők nem vettek részt benne. Az izráeliek ezt kérdezték: „Hogyan történt ez a gonoszság? Mondjátok el!” Ekkor a megölt asszony férje, a lévita előállt, és ezt mondta: „Úton voltam az ágyasommal együtt, és estére Gibeába, Benjámin földjére értünk. Ott akartunk megszállni azon az éjjel. De a város férfiai éjjel körülvették a házat, ahol megszálltunk, és engem meg akartak ölni. Azután megerőszakolták az ágyasomat, aki ebbe belehalt. Ezért darabokra vágtam a holttestét, és szétküldtem az ország minden részébe, hogy lássátok, milyen szörnyű gonoszság történt Izráelben. Férfiak! Izráel egész népe! Határozzatok hát most, hogy mit kell tennünk!” Erre az egész közösség egy emberként felállt, és ezt határozták: „Egyikünk sem fog hazatérni a családjához addig, amíg ezt el nem intézzük! Ezt tesszük: felvonulunk Gibea ellen, és sorsolással döntjük el, hogy ki vezesse a harcot. Kiválasztunk tíz férfit minden századból, százat minden ezredből, és ezret minden tízezer közül Izráel minden egyes törzséből, hogy hozzanak élelmet a hadseregnek, amely Gibea ellen vonul, Benjámin földjére. Azután megtámadjuk és megbüntetjük Gibea városát azért a gyalázatos gonoszságért, amelyet Izráelben elkövettek”. Így is tettek, és egész Izráelből egy emberként gyűltek össze a férfiak, hogy Gibea ellen vonuljanak. Azután Izráel törzsei követeket küldtek Benjámin törzséhez, ezzel az üzenettel: „Micsoda gonosztett történt nálatok? Adjátok hát ki nekünk azokat az elvetemült gibeai férfiakat, akik ezt elkövették, hogy megöljük őket, és így tisztítsuk ki Izráelből a gonoszt!” De Benjámin törzse nem hallgatott a testvéreinek, Izráel közösségének a szavára, és nem adták ki a bűnösöket. Sőt, harcba hívták Benjámin férfiait, és összegyülekeztek Gibea városába, hogy felvegyék a harcot Izráel többi törzsével. Seregükben 26 000 fő volt Benjámin többi városaiból, és ezen fölül még 700 válogatott harcosuk is volt Gibeából. Hadseregükben volt mág egy olyan csapat is, amely 700 válogatott és gyakorlott harcosból állt, akik balkézzel is tudtak harcolni: hajszálpontosan céloztak a parittyájukkal. Izráel többi törzsei összesen 400 000 harcost állítottak ki, akik mindannyian járatosak voltak a hadakozásban. Ez a hadsereg először Bételhez vonult. Tanácsot kértek Istentől, hogy melyik törzs kezdje meg a harcot. Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Júda törzse kezdje a támadást!” Másnap reggel Izráel serege elindult Gibea ellen, s amikor megérkeztek a város elé, tábort vertek. Azután kivonultak a város előtti csatamezőre, és elrendezték soraikat, hogy megkezdjék a harcot Benjámin törzsének serege ellen. Benjámin serege kivonult Gibeából, és azon a napon övék lett a győzelem: az izráeli seregből 22 000 harcost terítettek le. [22-23] Az izráeli sereg ismét Bételbe vonult, és napnyugtáig sírva imádkoztak. Majd megkérdezték az Örökkévalót: „Folytassuk-e a harcot testvéreink, Benjámin törzsének serege ellen?” Az Örökkévaló ezt felelte: „Folytassátok! Ismét vonuljatok föl ellenük!” Ekkor a harcosok felbátorodtak, és a második napon ismét kivonultak a csatamezőre. Ugyanazon a helyen álltak csatasorba, mint az első napon. *** [24-25] Ahogy elindultak, és közeledtek Benjámin serege felé, azok ismét kivonultak Gibeából, és újabb 18 000 izráeli katonát terítettek le. *** A vesztett csata után az izráeli sereg ismét teljes létszámban Bételbe vonult, és ott sírtak az Örökkévaló előtt valamennyien. Estig böjtöltek, s közben égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutattak be az Örökkévalónak. [27-28] Abban az időben Isten Szövetségládája Bételben volt, és ott teljesített papi szolgálatot a Szent Sátornál Fineás, Eleázár fia, Áron unokája. Tehát az izráeli sereg ismét tanácsot kért az Örökkévalótól: „Folytassuk-e a harcot testvéreink, Benjámin törzsének serege ellen, vagy hagyjuk abba?” Az Örökkévaló ezt felelte: „Folytassátok! Holnap ismét vonuljatok föl ellenük, és kezetekbe adom őket!” *** [29-30] Így is történt: Izráel serege a harmadik napon is kivonult a csatatérre Benjámin serege ellen. Gibea előtt csatasorba álltak, és felkészültek a harcra. De előzőleg az izráeli seregből kisebb csapatokat küldtek ki, hogy rejtőzzenek el a város körül, és álljanak lesben. *** Benjámin harcosai ismét kijöttek Gibeából, mint az előző napokon, és elkezdték vágni az izráeli harcosokat a nyílt mezőn, a Bételbe vezető úton, és a Gibeába vezető út mentén. Meg is öltek vagy harmincat közülük. Eközben fokozatosan eltávolodtak a várostól. A benjáminiak már azt hitték, hogy most is övék a győzelem, mint az előző két napon, hiszen az izráeliek ismét megfutamodtak előttük. De ez hadicsel volt: azok csak színleg hátráltak meg, hogy a benjámini harcosokat messzire elcsalják Gibeától az országutakon. Az izráeli harcosok csak Baál-Támárig hátráltak, ott azonban ismét csatasorba álltak a benjáminiakkal szemben. Ugyanakkor a lesben álló izráeli csapatok is előjöttek rejtekhelyeikről. Izráel seregéből 10 000 válogatott harcos támadta meg Gibeát, és heves harc bontakozott ki. Benjámin serege még ekkor sem vette észre, milyen nagy bajba került. Az Örökkévaló leverte Benjámin seregét Izráel által. Azon a napon 25 100 kardforgató harcos esett el Benjámin törzséből, és akik életben maradtak, belátták, hogy vereséget szenvedtek. Izráel serege tehát visszavonult Benjámin serege előtt, mert Izráel bízott a Gibea mellett elrejtőzött lesben álló csapataiban. Ezek elő is rohantak a leshelyükről, betörtek a városba, és annak lakóit kardélre hányták. Az izráeliek előzőleg megegyeztek, hogy amikor a lesből kitörő csapatok elfoglalják a várost, ezt azzal jelzik, hogy nagy füstoszlopot bocsátanak föl a városból. Erre a jelre azután a színleg megfutamodó izráeliek megfordulnak, és támadásra indulnak. A benjáminiak tehát ismét azt hitték, hogy most is övék a győzelem, mint az előző két napon, és kezdték vágni a színleg menekülő izráeli harcosokat. Meg is öltek vagy harmincat közülük. Ekkor azonban sűrű füstoszlop emelkedett föl a városból. A benjámini harcosok hátranéztek, és látták, hogy a városuk ég a hátuk mögött! Erre a jelre az izráeliek is megfordultak, és rátámadtak üldözőikre. Megrettentek a benjáminiak, mert látták, hogy nagy bajban vannak, [42-43] és most már ők kerestek menedéket a futásban. A pusztába vivő úton igyekeztek elmenekülni az izráeliek elől, de azok a sarkukban voltak, és vágták őket. Ugyanakkor a másik izráeli csapat, amely az elfoglalt városból jött ki, szintén üldözőbe vette a benjáminiakat, akik így két tűz közé szorultak. Sok benjámini csapatot bekerítettek, és teljesen elpusztítottak az izráeliek. Kelet felé messze üldözték a menekülőket, és nagyon sokat leterítettek közülük. *** Ezen a napon 18 000 harcos esett el Benjámin törzséből, akik mind kiváló katonák voltak. Az életben maradt benjáminiak a puszta felé menekültek, a Rimmón-kősziklához. A menekülők közül elesett az országutakon vagy 5 000 fő, és a másik irányban, a Gidóm felé futók közül is elhullott 2 000 benjámini harcos. Azon a napon összesen 25 000 kardforgató harcos esett el Benjámin törzséből, akik mindannyian vitéz katonák voltak. Akik a pusztába menekültek — a Rimmón-kősziklához —, hatszázan voltak. Ott húzták meg magukat 4 hónapig. Azután az üldöző izráeliek visszafordultak, és elpusztították Benjámin törzsének a városait is. A lakosokat kardélre hányták, leöldösték még az állatokat is, majd a városokat fölgyújtották. Amikor korábban az izráeli férfiak összegyűltek Micpában, megesküdtek, hogy egyikük sem fogja leányát feleségül adni Benjámin törzse megmaradt férfiaihoz. A harcok befejezése után az izráeli harcosok Bételbe vonultak, estig ott ültek az Örökkévaló jelenlétében, keservesen sírtak és jajgattak. Ezt mondták: „Örökkévaló, Izráel Istene! Hogyan történhetett meg, hogy Izráel egyik törzse kipusztult közülünk?” Másnap reggel oltárt építettek ott, és azon égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutattak be az Örökkévalónak. Majd összetanakodtak: „Vannak-e olyanok, akik nem jöttek el Micpába, az Örökkévaló elé, és nem vettek részt azon a gyűlésen?” Ugyanis megesküdtek, hogy aki nem jön el, annak meg kell halnia. Izráel népe megsajnálta Benjámin törzsét, hiszen mégiscsak testvérek voltak. Azt mondták: „Jaj, az egyik törzset kivágták Izráelből! Valahogyan mégis gondoskodni kellene róla, hogy az életben maradt benjáminiak feleséget vehessenek maguknak! Mi azonban megesküdtünk az Örökkévalóra, hogy leányainkat nem engedjük hozzájuk feleségül”. [8-9] Akkor megvizsgálták, és számba vették a népet, hogy lássák, kik azok Izráel törzsei közül, akik nem jöttek el a népgyűlésre Micpába, az Örökkévaló elé. Azt találták, hogy Jábes-Gileád városából senki sem vett részt azon a gyűlésen. *** [10-11] Ezután Izráel közössége kijelölt 12 000 harcost, a legbátrabbakat, és megparancsolták nekik: „Vonuljatok Jábes-Gileád ellen, foglaljátok el, és lakosait hányjátok kardélre! Ne kíméljetek senkit, öljétek meg a férfiakat, a fiúkat, az asszonyokat és a gyerekeket is! Öljétek meg azokat az asszonyokat, akik már háltak férfival! De ne bántsátok azokat a leányokat, akik még szüzek!” Így is történt. *** Az izráeli harcosok találtak Jábes-Gileád lakói között 400 fiatal leányt, akik még nem háltak férfival, és őket elvitték a Jordán nyugati oldalára, a Siló melletti táborba. Azután Izráel egész közössége béke-követséget küldött a megmaradt benjáminiakhoz — akik még mindig a pusztában táboroztak a Rimmón-sziklánál —, hogy megbékítsék és hazahívják őket. Haza is tértek, és Izráel népe feleségül adta hozzájuk a Jábes-Gileádból megmentett 400 szűz leányt. Azonban mivel a benjámini férfiak hatszázan voltak, nem jutott feleség mindegyiküknek. A nép nagyon bánkódott amiatt, hogy az Örökkévaló ilyen rést ütött Izráel törzseinek falán. [16-17] A nép vezetői azt mondták: „Benjámin törzsének a földbirtokai és városai a megmaradt benjámini harcosokat illetik. De honnan szerezzünk nekik feleséget, hiszen ebben a törzsben minden asszony és leány meghalt? Nem szabad, hogy Izráel egyik törzse végleg kipusztuljon! *** Mit tegyünk, mikor a saját leányainkat nem adhatjuk hozzájuk? Izráel közössége megesküdött, hogy átkozott, aki egy benjámini férfinak feleséget ad”. Végül támadt egy gondolatuk. Eszükbe jutott, hogy Silóban a helybelieknek az a szokásuk, hogy minden évben ünnepet tartanak az Örökkévalónak. Siló városa Bételtől északra, Lebónától délre fekszik, és attól az úttól keletre, amely Bételből Sikembe visz. Tehát ezt tanácsolták a feleség nélkül maradt benjámini férfiaknak: „A silói ünnep előtt menjetek oda, ahol az ünneplők majd elvonulnak, és rejtőzzetek el a szőlőskertekben. Amikor a silói leányok kijönnek körtáncot járni, jöjjetek elő a szőlőkből, és mindegyikőtök ragadjon meg egyet közülük. Vigyétek őket haza Benjámin földjére, és vegyétek őket feleségül. Ha pedig az elrabolt leányok apja vagy bátyja jön panaszra, azt mondjuk nekik: »Könyörüljetek meg a benjámini férfiakon a kedvünkért! Hiszen nem tudtunk mindannyiuk számára feleséget szerezni a harcban. Ti viszont nem önként adtátok oda nekik leányaitokat, így nem szegtétek meg az eskütöket!«” Így is lett, a benjáminiak valamennyien a táncoló silói leányok közül ragadtak el egyet-egyet, s őket vették feleségül. Azután visszatértek Benjámin földjére, újjáépítették a városaikat, és ismét ott telepedtek le. Izráel többi törzsei pedig hazatértek, mindegyik harcos a maga földjére és a saját családjához. Ebben az időben nem volt király Izráelben, emiatt mindenki azt tette, amit a saját véleménye szerint helyesnek tartott. Abban az időben, amikor a bírák vezették a népet, éhínség támadt az országban. Ezért egy férfi a feleségével és két fiával együtt elindult a júdai Betlehemből, hogy egy időre Moáb országában telepedjenek le. A férfi neve Elimelek volt, feleségét Naominak, a fiait pedig Mahlónnak és Kiljónnak hívták. Efráta nemzetségéből származtak, a júdai Betlehemből. Miután megérkeztek Moáb országába, letelepedtek ott. Elimelek meghalt Moáb földjén, Naomi pedig magára maradt a két fiával. A fiúk feleségül vettek egy-egy moábi leányt. Az egyiknek Orpá, a másiknak Ruth volt a neve. Így éltek ott vagy tíz évig, s akkor a két fiú is meghalt. Így Naomi egészen egyedül maradt: sem a férje, sem a fiai nem voltak már mellette. Az Örökkévaló azután megkönyörült népén, és ismét adott nekik kenyeret Júda földjén. Ennek a híre eljutott Moáb országába, és Naomi is meghallotta. Két menyével együtt felkerekedett, hogy Moáb földjéről hazatérjen Júdába. Elindultak hármasban arról a helyről, ahol addig laktak, és gyalog nekivágtak az útnak, amely Júdába vezetett. De Naomi azt mondta a menyeinek: „Forduljatok meg, és térjetek vissza szüleitek házába! Bánjon veletek az Örökkévaló olyan szeretettel, mint amilyen szeretettel mindketten voltatok a férjetek iránt és irántam! Adja meg az Örökkévaló, hogy mindketten férjhez menjetek, nyugalmat és otthont találjatok magatoknak!” Azután megcsókolta a menyeit, és mindhárman hangosan sírtak. „De mi veled együtt akarunk menni a te népedhez!” — válaszolták erre. Naomi így felelt: „Nem, édes leányaim, forduljatok csak vissza! Miért is jönnétek velem?! Én már nem tudok rajtatok segíteni. Nem szülhetek újabb fiúkat, hogy ők majd feleségül vegyenek benneteket. Térjetek csak vissza! Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ismét szüljek! De még ha lenne is remény rá, s ha még ez éjjel férjhez is mennék, és valóban fiúkat szülnék, az sem segítene rajtatok! Hiszen miért is várnátok rájuk, amíg felnőnek? Miért is ne mennétek férjhez olyan hosszú ideig? Nem, édes leányaim! Mellettem nagyon szomorú életetek lenne, hiszen engem az Örökkévaló keze sújtott!” Tovább sírtak mind a hárman, majd Orpá megcsókolta az anyósát, elbúcsúzott tőle, és visszafordult. Ruth azonban ragaszkodott Naomihoz, és vele maradt. Naomi így biztatta: „Látod, a sógornőd visszatért a saját népéhez és isteneihez! Neked is vissza kellene menned!” De Ruth így válaszolt: „Ne küldj el magadtól! Ne erőltesd, hogy visszamenjek a népemhez! Ahová te mész, én is oda megyek! Ahol te laksz, én is ott fogok lakni. Néped lesz az én népem, Istened lesz az én Istenem! Ahol meghalsz, én is ott fogok meghalni, ott temessenek el engem is! Csak a halál választhat el tőled. Úgy büntessen meg az Örökkévaló, ahogy akar, ha ezt nem tartom meg!” Mikor Naomi látta, hogy Ruth minden áron vele akar menni, nem vitatkozott tovább. Így hát együtt gyalogoltak, amíg Betlehembe nem értek. Mikor pedig megérkeztek, az egész város felbolydult, és mind arról beszéltek: „Hallottátok? Naomi hazaérkezett! Biztos, hogy ő az?” Naomi azonban azt mondta nekik: „Én vagyok az, de ne hívjatok engem többé Naominak! Szólítsatok inkább Márának, mert keserűvé tette életem a Mindenható! Amikor elhagytam Betlehemet egész családommal indultam el, és most elárvultan hozott haza az Örökkévaló. Miért is hívnátok Naominak, ha egyszer az Örökkévaló ellenem fordult, és a Mindenható ilyen csapásokkal sújtott engem?!” Így tért haza Naomi Moáb földjéről. Vele együtt jött menye, a moábi Ruth is. Éppen az árpa-aratás kezdetén érkeztek meg Betlehembe. Naominak volt egy közeli rokona Betlehemben, akit Boáznak hívtak. Naomi férje, Elimelek családjába tartozott, és nagyon gazdag volt. Egyszer a moábi Ruth azt mondta Naominak: „Kérlek, hadd menjek ki az aratókhoz! Hátha találok valakit, aki jóindulatú lesz irántam, és megengedi, hogy az elhullott kalászokat összegyűjtsem.” „Jól van, édes leányom, menj csak!” — válaszolta Naomi. Így hát Ruth kiment a mezőre, ahol az árpát aratták. Követte az aratómunkásokat, és szedegette az elhullott kalászokat. Történetesen éppen azon a mezőn gyűjtögetett, amelynek az Elimelek családjába tartozó Boáz volt a gazdája. Később Boáz maga is kijött Betlehemből a mezőre, és így köszöntötte az aratókat: „Az Örökkévaló legyen veletek!” Azok visszaköszöntek: „Az Örökkévaló áldjon meg téged!” Azután Boáz megkérdezte az aratók vezetőjétől: „Kinek a szolgálója ez a leány?” Az pedig ezt válaszolta: „Ő az a moábi fiatalasszony, aki Naomival együtt visszajött Moáb földjéről. Korán hajnalban jött ide, és azóta itt dolgozik. Azt kérte, hadd mehessen az aratók után, hogy fölszedhesse az elhullott gabonát a kévék közül is. Ott lakik, abban a házban, nem messze”. Akkor Boáz megszólította Ruthot: „Hallgass reám, édes leányom! Maradj itt az én földemen, ne menj máshová gabonát gyűjteni! Maradj a szolgáimmal, figyeld meg, melyik mezőre mennek aratni, és kövesd őket! Megparancsoltam a legényeknek, hogy ne zaklassanak téged. Ha megszomjazol, azokból a vizeskorsókból igyál te is, amelyekből a szolgáim!” Akkor Ruth arccal a földig hajolt Boáz előtt, és azt mondta: „Hogy lehet, hogy ilyen jóindulattal vagy irántam? Miért törődsz velem, mikor én idegen vagyok közöttetek?” Erre Boáz így felelt: „Mindent elmondtak nekem, amit az anyósoddal tettél azután, hogy a férjed meghalt. Tudom, hogy elhagytad apádat, anyádat, szülőföldedet, és eljöttél anyósoddal együtt egy olyan néphez, amelyet azelőtt nem ismertél. Az Örökkévaló jutalmazzon meg mindazért a jóért, amit tettél! Legyen teljes a jutalmad az Örökkévalótól, Izráel Istenétől — hiszen ő az, akinek szárnyai alatt oltalmat kerestél, amikor ide jöttél”. Ruth ezt válaszolta: „Uram, nagyon kedves vagy hozzám! Megvigasztaltál és a szívemhez szóltál, pedig nem is tartozom a szolgálóid közé!” Mikor eljött az ebéd ideje, Boáz meghívta: „Gyere, ebédelj velünk együtt! Te is mártsd a kenyered a tálba!” Ruth leült az aratómunkások közé, Boáz pedig megkínálta pörkölt gabonával. Ruth evett, amíg jóllakott, a maradékot pedig félretette, azután folytatta a gyűjtögetést. Boáz azt mondta a szolgáinak: „Hagyjátok, hadd szedegessen még a kévék között is! Ne tegyétek szóvá! Sőt, szándékosan is hagyjatok valamennyi gabonát a földön, hogy ő azt felszedhesse! Hadd gyűjtögessen, ameddig akar, ne szóljatok rá!” Így azután Ruth ott maradt Boáz földjén egészen estig. Akkor kicsépelte, amit aznap gyűjtött: majdnem egy kosár tiszta árpa lett. Felvette, és hazament a városba. Otthon megmutatta az anyósának, Naominak, amit egész nap gyűjtött, és odaadta neki azt is, amit az ebédidőben tett félre a számára. Naomi megkérdezte: „Hol gyűjtögetted ezt az árpát? Kinél dolgoztál? Áldott legyen, aki ilyen jó volt hozzád!” „A férfit, akinek a földjén dolgoztam, Boáznak hívják” — felelte Ruth. Erre Naomi felkiáltott: „Áldja meg őt az Örökkévaló, aki megőrizte hűséges szeretetét mind a meghaltak, mind az élők iránt!” Azután azt mondta Ruthnak: „Tudd meg, hogy Boáz az egyik közeli rokonunk, akinek joga van rá, hogy megváltson bennünket!” A moábi Ruth még hozzátette: „Boáz azt is mondta nekem, hogy menjek vissza, folytassam a gyűjtögetést, és maradjak együtt az ő munkásaival, amíg be nem fejezik az egész aratást”. Naomi azt tanácsolta Ruthnak, a menyének: „Jól teszed, édes leányom, ha Boáz szolgálóival tartasz. Ha más földjére mennél, ott esetleg a férfiak zaklatnának téged”. Így azután Ruth együtt maradt Boáz szolgálóival, és szedegette az elhullott gabonát egészen az árpa-aratás befejezéséig, sőt még azon túl is, a búza-aratás végéig. Közben mindvégig az anyósánál lakott. Ezután Naomi azt mondta Ruthnak: „Édes leányom, keresek én neked olyan férjet, aki jól fog bánni veled, és olyan otthont, ahol jó dolgod lesz! Nézd, ott van Boáz, akinek a szolgálóival együtt jártál a mezőre! Ő az egyik közeli rokonunk, akinek joga van hozzá, hogy megváltson téged. Ma este a szérűn árpát fog tisztítani. Tehát mosakodj meg, kend meg magad illatos olajjal, vedd föl a legjobb ruhádat, és menj te is a szérűre! De vigyázz, hogy Boáz ne lásson meg téged, amíg be nem fejezi az evést-ivást. Azután jegyezd meg azt a helyet, ahol Boáz aludni tér! Később menj oda, hajtsd fel a takarót a lábánál, és feküdj oda! A többit majd ő megmondja”. Ruth ezt válaszolta: „Mindent úgy teszek, ahogy mondod”. Tehát azon az estén Ruth is a szérűre ment, és mindent úgy tett, ahogy az anyósa mondta. Boáz pedig evett-ivott, és felvidult. Azután a gabona-halom szélén lefeküdt aludni. Azután Ruth is odament, felhajtotta Boáz takaróját, és a férfi lábához feküdt. Éjféltájban Boáz felriadt, és nagyon meglepődött, amikor látta, hogy egy asszony fekszik a lábánál. „Ki vagy te?” — kérdezte. Az így válaszolt: „Ruth vagyok, a szolgálód. Kérlek, vegyél oltalmadba, mert te vagy az a közeli rokon, aki megválthatsz engem!” Boáz ezt felelte: „Áldjon meg az Örökkévaló, édes leányom! Amit most tettél, még jobban mutatja, milyen hűséges és jóságos vagy, mint amit korábban tettél! Hiszen férjhez mehettél volna valamelyik fiatalemberhez, akár gazdaghoz, akár szegényhez, de nem tetted. Ne félj, megteszek érted mindent, amit kérsz. Hiszen az egész város tudja, milyen nemes és derék asszony vagy! Igaz ugyan, hogy közeli rokonod vagyok, de van még valaki, aki nálam is közelebb van hozzád, és ezért a jog szerint elsőbbsége van velem szemben. Ma éjjel azonban maradj csak itt! Holnap reggel pedig, ha az a másik rokon meg akar váltani téged, tegye meg! De ha nem, akkor olyan biztos, mint ahogy él az Örökkévaló, hogy én foglak téged megváltani, mert jogom van hozzá. Most csak pihenj nyugodtan reggelig!” Ruth tehát ott feküdt Boáz lábánál hajnalig. Azonban felkelt, mielőtt még annyira kivilágosodott, hogy bárki felismerhette volna. Boáz ugyanis azt gondolta: „Ne tudja meg senki, hogy ez az asszony a szérűre jött ma éjjel!” Azután Ruthnak ezt mondta: „Fogd a felső ruhádat, és tartsd ide!” Ruth odatartotta a felső ruháját, Boáz pedig beleöntött hat mérték árpát ajándékul. Majd felsegítette a csomagot Ruth hátára, maga pedig visszatért a városba. Ruth is hazament az anyósához. Naomi megkérdezte: „Mi történt, édes leányom?” Ő pedig elmondott Naominak mindent, amit Boáz érte tett. Azt is mondta: „Ő küldi neked ezt a hat mérték árpát, mert azt mondta: »Ne menj haza üres kézzel az anyósodhoz!«” Naomi így válaszolt: „Édes leányom, maradj most nyugton, amíg meglátjuk, miként alakul ez a helyzet! Boáz nem nyugszik addig, amíg még ma be nem fejezi, amit elkezdett!” Boáz felment a város kapujához a térre, és ott leült. Megvárta, amíg az a bizonyos rokona arra jött, és megszólította: „Gyere ide, barátom, és ülj mellém!” Az oda is jött, és leült. Akkor Boáz odahívott még tíz idősebb férfit a város vezetői közül, és őket is leültette. Majd ezek előtt a tanúk előtt a rokonához fordult: „Naomi, aki nemrég tért vissza Moáb földjéről, el akarja adni azt a földet, amely elhunyt rokonunké, Elimeleké volt. Elhatároztam, hogy ezt tudtodra adom, és megkérdezlek, hogy meg akarod-e venni. Kérlek, válaszolj nekem ezek előtt az emberek és a város vezetői előtt! Ha meg akarod venni, vedd meg. Ha pedig nem, jelentsd ki itt és most, hogy nem veszed meg! Tudnom kell, mert te vagy a legközelebbi rokona Naominak — utánad pedig a jog szerint én következem”. A rokon férfi ezt válaszolta: „Igen, megveszem!” Akkor Boáz így folytatta: „Ha megveszed azt a földet Naomitól, akkor egyúttal a moábi Ruth kezéből veszed meg. S akkor meg kell váltanod az elhunyt örökségét, és feleségül kell venned Ruthot is, hogy a gyermek, akit majd szülni fog, örökölhesse a család vagyonát”. Erre a rokon így felelt: „Ha így áll a dolog, akkor nem tudom megvenni és megváltani azt az örökséget, nehogy elveszítsem a sajátomat is. Mivel pedig én nem tudom megváltani, vedd át tőlem ezt a jogot és kötelezettséget: váltsd meg te!” Abban az időben az volt a szokás Izráelben, hogy mikor valaki megvett vagy eladott valamit, vagy átadta másnak a megváltás jogát, lehúzta a saruját, és átadta a vevőnek. Ezzel erősítették meg a tulajdonjog átadását. Ezért az a rokon is lehúzta a saruját, és amikor azt mondta Boáznak: „Váltsd meg te!”, akkor átadta neki a saruját is. Akkor Boáz a város idős vezetőihez és a többi polgárhoz fordult, akik ott álltak és szemtanúi voltak az egyezségnek: „Ti vagytok rá a tanúk, hogy ma Naomitól mindent megvettem, ami Elimeleké, Kiljóné és Mahlóné volt. Egyúttal megváltom Mahlon özvegyét, a moábi Ruthot is. Feleségül veszem őt, és helyreállítom az elhunytnak örökségét, hogy utódot támasszak neki, és így a neve tovább éljen a népe között, és a szülővárosában. Tanúk vagytok minderre!” „Igen, tanúk vagyunk rá!” — válaszolták azok az idős vezetők és polgárok, akik éppen akkor a kapu melletti téren voltak. Majd így folytatták: „Az Örökkévaló tegye ezt az asszonyt, akit házadba viszel, olyanná, mint Ráhel és Lea, akik ketten építették fel Izráel családját! Gazdagodj meg Efrátában, neved legyen híres Betlehemben! Legyen a családod, amely attól a gyermektől fog származni, akit az Örökkévaló ad neked ettől az asszonytól, olyan hatalmas, mint Pérecé, akit Támár szült Júdának!” Így vette feleségül Boáz Ruthot. Miután pedig Ruth valóban Boáz felesége lett, az Örökkévaló megadta neki, hogy áldott állapotba kerüljön, és fiút szüljön. Mikor a kisgyermek megszületett, a város asszonyai ezt mondták Naominak: „Áldott legyen az Örökkévaló, aki védelmezőt adott ma neked! Legyen a neve híres Izráelben! Vigasztaljon és elevenítsen meg, viseljen rád gondot öreg napjaidban! Hiszen ezt a fiút a menyed szülte, aki annyira szeret téged, hogy többet ér hét fiúnál!” Naomi pedig ölébe vette a fiúcskát, és a dajkája lett. A szomszédasszonyai pedig nevet adtak a gyermeknek. Azt mondták: „Naominak fia született!” A kisfiút pedig elnevezték Obednek. Ez a fiú lett az apja Isainak, Dávid apjának. Ezek Pérec utódai: Pérec fia Hecrón, Hecrón fia Rám, Rám fia Amminádáb, Amminádáb fia Nahsón, Nahsón fia Szalmón, Szalmón fia Boáz, Boáz fia Obed, Obed fia Isai, Isai fia Dávid. Élt egy ember Efraim hegyvidékén, Ráma városában, akit Elkánának hívtak. Efraim törzsébe, Cúf nemzetségébe tartozott, apját Jeróhámnak hívták, aki Elihú fia, ő pedig Tóhú fia, ő pedig Cúf fia volt. Elkánának két felesége volt: Anna, aki meddő volt, és Peninná, akinek már születtek gyermekei. Elkána minden évben fölment Rámából Silóba, hogy ott az Örökkévalót, a Seregek Urát imádja és áldozatokat mutasson be neki. Ebben az időben Silóban Hofni és Fineás, Éli fiai teljesítettek papi szolgálatot az Örökkévalónak. Amikor Elkána bemutatta az áldozatot, a családja minden tagjának adott egy-egy részt az áldozati ételből: a feleségének, Peninnának, meg a fiainak és leányainak is. A másik feleségének, Annának is ugyanakkora részt adott, mert őt nagyon szerette, annak ellenére, hogy az Örökkévaló Annának nem adott gyermeket. Peninná, Anna vetélytársa sokszor felemlegette, hogy neki születtek gyermekei, míg Annának az Örökkévaló nem adott gyermeket. Ezzel Annát nagyon megalázta és elkeserítette. Így ment ez évről-évre akkor is, amikor a család együtt ment föl az Örökkévaló házához. Emiatt Anna sokszor annyira elkeseredett, hogy nem is evett az áldozatból, csak sírt. Így történt ez abban az évben is, amikor megint Silóban voltak. Elkána próbálta vigasztalni: „Ne sírj Anna! Inkább egyél valamit, ne szomorkodj! Nem többet érek én neked, mintha tíz fiad lenne?” Miután ettek-ittak, Anna csendben fölkelt, és elment, hogy az Örökkévaló előtt imádkozzon. Éli, a főpap, szokása szerint az Örökkévaló házának bejáratánál ült egy széken. Anna egész szívét-lelkét kitárta az Örökkévaló előtt, és keservesen sírva imádkozott. Ilyen fogadalmat tett neki: „Ó, Örökkévaló, Seregek Ura, bárcsak letekintenél, és észrevennéd szolgálóleányod keserűségét! Uram, ne felejtkezz el rólam! Jusson eléd a kérésem: engedd meg, hogy szülhessek, és adj nekem fiúgyermeket! Uram, ha megadod, fogadom, hogy ezt a fiút neked szentelem! Egész életében legyen az Örökkévaló nazírja, soha ne igyon se bort, se más részegítő italt, és borotva ne érje a fejét!” [12-13] Ahogy Anna hosszasan imádkozott az Örökkévaló előtt, Éli felfigyelt arra, hogy az asszony szája mozog, de a hangját nem hallani. Ezért arra gondolt, hogy Anna biztosan részeg lehet, pedig ő csak magában imádkozott. *** Rá is szólt az asszonyra: „Meddig akarsz még itt maradni ilyen részegen? Jobb lenne, ha nem innál többet!” Anna így válaszolt: „Nem, Uram, nem részeg vagyok, hanem szomorú. Nem ittam semmiféle részegítő italt, csak a szívem bánatát öntöttem ki az Örökkévaló előtt. Ne gondolj rólam semmi rosszat, mert nagy bánatom és keserűségem miatt imádkoztam ilyen sokáig.” Éli akkor ezt mondta: „Izráel Istene adja meg neked, amit kértél tőle! Menj haza békességben!” „Tekints rám jóindulattal!” — felelte Anna, azután elment. De ettől fogva nem volt bánatos többé, és nem utasította vissza, ha étellel kínálták. Másnap reggel Elkána és családja imádkozott az Örökkévaló előtt, majd hazaindultak Rámába. Sámuel születése Ezután Elkána együtt hált a feleségével, és az Örökkévaló megemlékezett Anna kéréséről. Anna áldott állapotba került, és amikor eljött az ideje, fiút szült. Sámuelnek nevezte, mert az Örökkévalótól kérte őt. Ezután Elkána ismét fölment az Örökkévaló házához, Silóba, hogy bemutassa egész családja évenkénti áldozatát és teljesítse, amit az Örökkévalónak fogadott. Anna azonban nem ment vele, mert még szoptatta Sámuelt. Ezt mondta a férjének: „Ameddig Sámuelt szoptatom, nem megyek Silóba. Ha már elválasztottam, akkor majd felviszem őt az Örökkévaló elé, hogy ott maradjon, és fölajánlom őt, hogy egész életében nazír legyen.” Elkána ezt felelte: „Rendben van, tégy úgy, ahogy jónak látod. Maradj a fiúnk mellett, amíg el nem választod. Az Örökkévaló teljesítse a szavadat”. Így Anna otthon maradt, ameddig Sámuelt el nem választotta. Amikor eljött az ideje, Anna elválasztotta a fiát, és fölvitte az Örökkévaló házába, Silóba, bár a gyermek még igen kicsi volt. Magával vitt egy 3 éves bikát, egy éfá lisztet és egy tömlő bort is az áldozathoz. Amikor megérkeztek Silóba, Elkána az előírások szerint feláldozta a bikát az Örökkévalónak. Utána Anna rábízta a gyermeket Élire, és ezt mondta neki: „Uram, kérlek, hallgass meg! Amilyen biztos, hogy élsz, olyan igaz, hogy én vagyok az az asszony, aki itt álltam melletted, ezen a helyen, amikor az Örökkévalóhoz imádkoztam. Nézd! Egy fiúért imádkoztam, és az Örökkévaló őt adta nekem! Ezért hát elhoztam a gyermeket, hogy az Örökkévalónak adjam. Szolgálja az Örökkévalót egész életében!” Azután Anna Silóban hagyta a gyermeket, és imádta az Örökkévalót. Akkor Anna így imádkozott az Örökkévalóhoz: „Szívem ujjong az Örökkévalóban, mert Istenem megerősített engem! Nem hallgatok tovább, hanem diadalmasan nevetek ellenségeim fölött, az Örökkévaló szabadításának örvendezem! Nincs senki olyan szent, mint te, Örökkévaló! Sőt rajtad kívül senki sincs! Nincs más kőszikla, Istenünkhöz hasonló! Ne szóljatok olyan kevélyen, ne mondjatok kérkedő szavakat, mert mindentudó Isten az Örökkévaló, ő mérlegel minden tettet! Eltöri a hatalmasok fegyverét, de megerősíti a botladozót. Akik dúskáltak az ételben, béresnek szegődnek egy falat kenyérért. Akik pedig éheztek, terített asztalhoz ülnek. Aki meddő volt, hét fiút szül, a sokgyermekes asszony pedig magára marad. Az Örökkévaló öl és megelevenít, a Seolba taszít, de fel is hoz onnét, szegénnyé tesz és meggazdagít, megaláz és felmagasztal. Felemeli a szegényt a porból, felkarolja a koldust a szemétdombról, s fejedelmek mellé ülteti, dicsőség trónjára helyezi, mert az Örökkévalóé az egész Föld, s annak minden tartóoszlopa, hiszen ő teremtette azokat. Megőrzi hűségeseinek lépéseit, de a gonoszokat sötétségben pusztítja el, mert saját erejével senki sem győzhet. Az Örökkévaló ellenségei összetörnek, a Felséges haragjában mennydörög fölöttük az égben. Az Örökkévaló ítéli meg az egész föld lakóit. Ő ad erőt királyának, megnöveli fölkentjének hatalmát.” Ezután Elkána és Anna, a felesége hazatértek Rámába, de a gyermek Sámuel Silóban maradt, ahol Éli főpap felügyelete alatt szolgálta az Örökkévalót. Éli fiai, Hofni és Fineás, gonoszak voltak, akik nem tisztelték az Örökkévalót. Az volt a szokásuk, hogy amikor valaki áldozatot hozott az Örökkévalónak, odaküldték hozzá a szolgájukat, amikor az áldozati hús még az edényben főtt. A szolga egy háromágú villával belenyúlt az edénybe, és kivette a papok számára, ami a villára került. Így bántak minden izráelivel, aki Silóba jött, hogy az Örökkévalónak áldozzon. Sőt, azt is megtették, hogy még mielőtt az áldozati állat zsíros részét az oltár tüzén az Örökkévalónak föláldozták volna, a papok szolgája ezt mondta az embereknek: „Most add ide, ami a papnak jár az áldozati állat húsából! De nyersen add, mert meg akarja sütni! Ha már megfőzted, akkor nem fogadja el tőled!” Akik az áldozatot hozták, néha megpróbáltak tiltakozni: „De hát nem a zsíros részt kell előbb az Örökkévalónak föláldoznunk az oltáron? Utána elveheted belőle, amit csak kívánsz!” De a szolga ilyenkor ezt felelte: „Nem! Most add ide, vagy elveszem erőszakkal!” Ebből látszott, hogy semmire sem becsülték az Örökkévalónak szentelt áldozatokat. Ez pedig igen súlyos bűn volt az Örökkévaló megítélése szerint. Sámuel azonban az Örökkévalót szolgálta. Bár még gyermek volt, vászon efódot viselt. Édesanyja minden évben új ruhát készített a fiának, és felvitte Silóba, amikor a férjével együtt a szokásos évi áldozatot bemutatták. Éli főpap megáldotta Elkánát a feleségével, Annával együtt: „Adjon neked az Örökkévaló gyermekeket ettől az asszonytól a fiú helyett, akit feleséged az Örökkévalónak szentelt!” Azután a házaspár hazatért Rámába. Az Örökkévaló jóindulattal volt Anna iránt, aki ezután még három fiút és két leányt szült Elkánának. A kis Sámuel pedig felnőtt, miközben az Örökkévalót szolgálta. Éli már megöregedett, és hallotta, hogy a fiai rosszul bánnak minden izráelivel, aki áldozni jön Silóba. Az is a tudomására jutott, hogy Hofni és Fineás azokkal az asszonyokkal hálnak, akik a Szent Sátor bejáratánál szoktak szolgálni. Emiatt figyelmeztette őket: „Fiaim, hallottam róla, hogy sokféle gonoszságot műveltek az emberekkel. Miért tesztek ilyen dolgokat? Hagyjátok ezt abba, mert rossz híreket hallok felőletek az Örökkévaló népétől! Ha valaki vétkezik a másik ellen, Isten még segíthet rendbe hozni a dolgot. De ha az Örökkévaló ellen vétkezik, ki járhatna közben az érdekében?” De az Örökkévaló már elhatározta, hogy megöli Hofnit és Fineást, ezért a fiúk nem hallgattak apjuk szavára. A fiatal Sámuel azonban növekedett, és mind az Örökkévaló, mind az emberek szerették. Ebben az időben Isten embere fölkereste Élit, és ezt mondta neki: „Éli, ezt üzeni neked az Örökkévaló: »Ugye, világosan kijelentettem magam ősapádnak és családjának, amikor még a fáraó rabszolgái voltak Egyiptomban? Ősapádat választottam ki Izráel törzsei közül, hogy papom legyen, aki bemutatja az áldozatokat oltáromon, tömjént füstölögtet előttem, és efódot visel jelenlétemben. Így volt, igaz? Ősapád családjának részt adtam Izráel népének minden ételáldozatából, így van? Bizony, így van! Ti pedig még ennél is többet akartok! Magatoknak kívánjátok még az én áldozataimat és ajándékaimat is! Hogy merészelitek ezt? Te pedig, Éli, többre becsülöd a fiaidat nálam! Kövérre hizlaljátok magatokat népem, Izráel áldozatainak színe-javával!« Ezért az Örökkévaló, Izráel Istene ezt üzeni neked: »A múltban valóban megígértem, hogy a te családod, vagyis ősapád családja fog előttem szolgálni örökké, most mégis azt mondom, hogy nem így lesz az! Mert akik tisztelnek engem, azokat én is megtisztelem, de akik megvetnek engem, azokat gyalázat éri! [31-32] Bizony, eljön az idő, amikor elpusztítom leszármazottjaidat és egész nagy családodat! Többé nem éri meg az öregkort egyetlen férfi sem a családodban! *** Csak egyetlen férfit hagyok életben a családodból, aki oltáromnál papi szolgálatot végez. De őt is csak azért hagyom meg, hogy folyton sirassa és gyászolja családja pusztulását. Összes többi leszármazottadat pedig karddal ölik meg. Jelet is adok neked megerősítésül, hogy biztos lehess benne, hogy mindez beteljesedik: két fiad, Hofni és Fineás egy napon fog meghalni. De választok majd magamnak hűséges papot, aki szívem és gondolatom szerint cselekszik. Megerősítem a családját és leszármazottjait, és szolgálni fogják felkent királyaimat sok éven át. Akik utódaid közül életben maradnak, oda járulnak ez elé a hűséges pap elé, egy kis aprópénzt és pár falat kenyeret koldulnak tőle, és így könyörögnek: Kérlek, fogadj fel engem, bármilyen papi munkát elvégzek, csak adj egy falat kenyeret!«” A fiatal Sámuel Éli felügyelete alatt részt vett az Örökkévaló szolgálatában. Abban az időben ritkán érkezett kijelentés, vagy látomás az Örökkévalótól. Éli ebben az időben már nagyon idős volt, és látása annyira megromlott, hogy szinte vak volt. Történt egy este, hogy Éli lefeküdt aludni. A mécsesek égtek Isten mécstartóján az Örökkévaló házában, ahol a Szövetségláda volt, és Sámuel is lefeküdt aludni. Ekkor az Örökkévaló szólította: „Sámuel, Sámuel!” Ő felelt: „Igen, jövök!” — és azonnal az alvó Élihez futott: „Itt vagyok, Uram, mert hívtál!” „Nem hívtalak, fiam, menj csak vissza aludni!” — mondta Éli. Sámuel visszament a fekvőhelyére, de az Örökkévaló ismét szólította: „Sámuel!” Ekkor a fiú fölkelt, és megint Élihez szaladt: „Itt vagyok, Uram, mert hívtál!” „Nem hívtalak, fiam, menj vissza aludni!” — mondta Éli. Sámuel ugyanis még nem ismerte az Örökkévalót, akiezt megelőzően még nem szólt hozzá közvetlenül. Az Örökkévaló harmadszor is szólította Sámuelt, aki megint Élihez szaladt: „Itt vagyok, Uram, mert hívtál!” Ekkor Éli végre felismerte, hogy az Örökkévaló szólítja Sámuelt. „Menj csak vissza fiam, és feküdj le. Ha ismét szólít, így felelj neki: »Szólj, Örökkévaló, mert szolgád figyel rád!«” Sámuel visszament a helyére, és lefeküdt. Az Örökkévaló ismét megállt Sámuel mellett, és szólította, mint azelőtt: „Sámuel, Sámuel!” A fiú így felelt: „Szólj, Örökkévaló, mert szolgád figyel rád!” Az Örökkévaló akkor ezt mondta: „Lásd meg, Sámuel! Hamarosan olyat teszek Izráelben, hogy mindenkinek belecsendül a füle, aki hallja! Beteljesítem, amit korábban már megmondtam Éli családjáról, semmit el nem hagyok abból. Megmondtam Élinek, hogy örökre meg fogom büntetni a családját azok miatt a bűnök miatt, amelyekről neki is tudomása volt. Jól tudta, hogy fiai gyalázzák az Örökkévalót, mégsem állította meg őket. Emiatt megesküdtem, hogy Éli családjának bűneit sohasem lehet jóvátenni sem véresáldozattal, sem lisztáldozattal.” Sámuel reggelig a helyén feküdt, majd fölkelt, és kinyitotta az Örökkévaló házának ajtóit. Élinek azonban félt megmondani, amit az Örökkévalótól hallott. De Éli előszólította Sámuelt: „Hol vagy fiam, Sámuel?” „Itt vagyok, Uram!” — felelt a fiú. „Mit mondott neked az Örökkévaló? — kérdezte Éli. — El ne titkold előlem! Vigyázz, mert Isten megbüntet, ha nem mondasz el mindent, amit tőle hallottál!” Ekkor Sámuel mindent elmondott Élinek, nem titkolt el semmit. Éli így szólt: „Ő az Örökkévaló! Tegyen úgy, ahogy jónak látja.” Sámuel felnövekedett. Az Örökkévaló vele volt, és gondja volt arra, hogy amit Sámuel prófétált, az mind beteljesedjen. Ezért megtudta egész Izráel népe — Dántól Beérsebáig, vagyis az egész országban — felismerte, hogy Sámuel az Örökkévaló megbízható prófétája. Ebben az időben az Örökkévaló újra meg újra megjelent Silóban, és üzenetei által kijelentette magát Sámuelnek, aki Silóban lakott. Sámueltől az Örökkévaló üzenetei pedig egész Izráelben mindenhová eljutottak és közismertekké váltak. Éli nagyon megöregedett, és a fiai továbbra is olyan dolgokat tettek, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Az Örökkévaló Szövetségládája a filiszteusokhoz kerül Történt ezután, hogy Izráel hadba vonult a filiszteusok ellen, és Eben-Háézer mellett vert tábort. A filiszteusok Afék közelében táboroztak, és felsorakoztak Izráel seregével szemben. Majd elkezdődött a csata, amelyben Izráel vereséget szenvedett. A filiszteusok harc közben levágtak vagy 4 000 izráeli katonát. Ezután a maradék izráeli sereg visszavonult a táborába. Az izráeli vezetők azt kérdezték: „Vajon miért engedte meg ma az Örökkévaló, hogy a filiszteusok megverjenek minket? Hozassuk el Silóból az Örökkévaló Szövetségládáját a táborba, hogy amikor közénk jön, megszabadítson bennünket ellenségeinktől!” A nép követeket küldött Silóba, hogy hozassák el a kerubokon trónoló Seregek Urának, az Örökkévalónak Szövetségládáját. Éli két fia, Hofni és Fineás is kísérte Isten Szövetségládáját. Amikor az Örökkévaló Szövetségládája megérkezett a táborba, az egész izráeli sereg olyan hangos örömujjongásban tört ki, hogy még a föld is beleremegett. Kiáltásukat meghallotta a filiszteusok serege is. Azt kérdezték: „Mit jelenthet ez a nagy kiabálás a héberek táborában?” Amikor megtudták, hogy az Örökkévaló Szövetségládája érkezett Izráel táborába, a filiszteusokat félelem fogta el, és ezt mondták: „Jaj nekünk! A héberek istenei jöttek a táborukba! Ilyen még sohasem történt! Jaj nekünk! Ki tudna megszabadítani bennünket ezeknek a hatalmas isteneknek a kezéből, akik szörnyű csapásokkal és betegségekkel sújtották az egyiptomiakat! Legyünk hát bátrak és erősek! Régebben a héberek szolgáink voltak. Harcoljunk hát, ahogy férfiakhoz illik, nehogy most nekünk kelljen őket szolgálnunk!” Így hát a filiszteusok teljes erővel harcoltak, és másodszor is legyőzték az izráeli sereget, amely súlyos vereséget szenvedett, és szétszéledt. Azon a napon 30 000 izráeli katona esett el a csatában, akik pedig életben maradtak, mind hazafutottak. A filiszteusok zsákmányul ejtették Isten Szövetségládáját, és megölték Hofnit és Fineást, Éli fiait is. [12-13] A csata után egy Benjámin törzsébe tartozó katona elmenekült, és Silóba futott. Ruháját megszaggatta, és fejére földet szórt, így érkezett Silóba. Ekkor Éli éppen a város kapujánál ült, mert nagyon aggódott Isten Szövetségládája miatt. Mikor Siló lakosai meghallották a katonától a vereség hírét, az egész város hangosan jajgatni kezdett. *** [14-15] Éli is hallotta a nagy zajt, de nem látott semmit, mert már 98 éves volt, és megvakult. Megkérdezte hát valakitől: „Mit jelent ez a nagy kiáltozás?” Akkor a benjámini katona odafutott Élihez, és elmondta, mi történt: *** „Uram, éppen a csatából jövök, amely ma zajlott, onnan futottam el.” „Mondd már, fiam, mi történt!” — sürgette Éli. „Izráel serege súlyos vereséget szenvedett, és megfutamodott a filiszteusok elől. Nagyon sokan elestek közülünk, s a te két fiad is meghalt, Isten Szövetségládáját pedig zsákmányul ejtették a filiszteusok!” — mondta a hírnök. Amikor a katona Isten Szövetségládáját említette, Éli hanyatt esett a székéről, a falnak ütközött, és azonnal meghalt, mert kitörte a nyakát. Már nagyon idős és kövér ember volt. Húsz éven keresztül volt Izráel bírája. Éli menye, Fineás felesége ebben az időben gyermeket várt, és már közel volt a szüléshez. Amikor meghallotta, hogy Isten Szövetségládáját elvitték a filiszteusok, és hogy az apósa és a férje meghalt, elfogták a szülési fájások, és hamarosan megszülte gyermekét. A szülésnél segédkező asszonyok biztatták: „Ne félj, mert fiút szültél!” De Fineás felesége nem válaszolt, nem is figyelt oda, mert már haldoklott. Halála előtt azonban még nevet adott újszülött fiának. „Íkábódnak” nevezte. Azért adta fiának ezt a nevet, mert Isten Szövetségládáját elvitték a filiszteusok, és az apósa meg a férje meghalt. Ezért mondta: „Isten dicsősége elhagyta Izráelt, mert Isten Szövetségládáját elvitték!” A filiszteusok magukkal vitték Isten Szövetségládáját Eben-Háézerből Asdódba, és ott elhelyezték istenük, Dágón templomában, annak szobra mellett. *** Másnap reggel látták, hogy Dágón szobra arccal a földön fekszik az Örökkévaló Szövetségládája előtt. Fogták hát a szobrot, és visszaállították a helyére. A következő nap reggelén azonban Dágón szobrát ismét a földön fekve találták. Megint arccal a földre borulva feküdt az Örökkévaló Szövetségládája előtt, de ezúttal a feje meg a két keze is letört, és a küszöbön hevert, csak a törzse maradt egy darabban. Ez az oka, hogy Asdódban mind a mai napig a filiszteusok közül sem a papok, sem az egyszerű emberek nem lépnek a küszöbre, amikor bemennek Dágon templomába. Az Örökkévaló ezután fekélyekkel és egyéb csapásokkal sújtotta Asdód és a környező vidék lakóit, és pusztította őket. Egereket is küldött rájuk, amelyek egész földjükön elszaporodtak, s még a hajóikra is felmentek. A város lakói ezért nagyon megrémültek. Amikor az asdódiak látták, mi történik, azt határozták: „Izráel Istene büntet bennünket és istenünket, Dágont ezekkel a csapásokkal, ezért a ládáját nem tarthatjuk tovább a városunkban!” Tanácskozásra hívták hát a filiszteusok fejedelmeit, hogy eldöntsék, mitévők legyenek Izráel Istenének a ládájával. Azt határozták, hogy át kell vinni Gát városába. Így is történt. Amikor azonban bevitték Gátba, az Örökkévaló ennek a városnak a lakosait is súlyos csapásokkal verte meg: kicsitől nagyig mindenkinek a testén fekélyek támadtak. Emiatt zűrzavar és rémület uralkodott el a városban. Ezért azután hamarosan innen is tovább küldték Isten Szövetségládáját a szomszédos filiszteus városba, Ekrónba. De alighogy odaértek vele, az ekróniak máris jajgatni kezdtek: „Minek hozzátok ide Izráel Istenének ládáját? Meg akartok ölni bennünket?!” Amikor Isten Szövetségládája oda érkezett, halálos rémület támadt az egész városban. Össze is hívták a filiszteusok összes fejedelmét, és követelték tőlük: „Küldjétek vissza Izráel Istenének ládáját a saját helyére! Ne pusztítson tovább bennünket és népünket!” Sokan meghaltak közülük, és akik életben maradtak, azokat is fekélyek gyötörték. Annyira szenvedtek, hogy az ekroniak jajkiáltása felhallatszott a mennybe. Az Örökkévaló Szövetségládája 7 hónapig tartózkodott a filiszteusok földjén. Akkor a filiszteusok hívatták a papokat és a jósokat, s megkérdezték tőlük: „Mit tegyünk az Örökkévaló Szövetségládájával? Hogyan küldjük vissza a helyére?” Ők ezt felelték: „Ha vissza akarjátok küldeni Izráel Istenének Szövetségládáját, akkor jóvátételi ajándékokkal együtt küldjétek vissza. Ezt kell tennetek, hogy Isten eltávolítsa rólatok a csapásokat.” „De milyen ajándékokat hozzunk?” — kérdezték azok. „Készítsetek 5 arany fekély-formát és 5 arany egeret — annak megfelelően, hogy a filiszteusoknak is 5 városa, s minden városnak egy-egy fejedelme van. Mind az öt fejedelem és összes alattvalóik is ugyanazokat a csapásokat szenvedték el. Testeteket a fekélyek kínozzák, földjeiteken pedig az egerek pusztítják a termést. Készítsétek hát el a fekélyek és az egerek képmását aranyból. Így adjatok dicsőséget Izráel Istenének, elismerve hatalmát fölöttetek. Akkor talán leveszi rólatok, isteneitekről és földetekről büntető csapásait. Ne makacskodjatok, mint a fáraó és az egyiptomiak, akik megkeményítették magukat! Amikor azonban Izráel Istene elbánt az egyiptomiakkal, azok mégis szabadon engedték Izráel népét, akik el is jöttek onnan. Készítsetek hát egy új szekeret. Fogjatok elé két borjas tehenet, amelyek még sohasem húztak szekeret. A két borjút azonban válasszátok el a tehenektől, és vezessétek vissza a helyükre. Az Örökkévaló Szövetségládáját helyezzétek a szekérre, és tegyétek mellé egy táskában az arany fekély-formákat és az arany egereket, amelyeket jóvátételi ajándékul szántatok. Azután engedjétek, hogy a tehenek arra húzzák a szekeret, amerre akarják. Azután figyeljétek, merre halad a szekér! Ha egyenesen a saját földje felé tart, vagyis Bétsemes irányába, akkor valóban az Örökkévaló tette velünk mindezt. Azonban, ha másfelé mennek a tehenek a szekérrel, akkor nem az Örökkévaló keze sújtott bennünket, hanem mindez csak véletlenül történt.” A filiszteusok megfogadták a papok és a jósok tanácsát. A két borjas tehenet befogták az új szekérbe, de a borjakat otthon bezárták. Az Örökkévaló Szövetségládáját ráhelyezték a szekérre, s mellé tették egy ládikában az arany fekély-formákat és arany egereket. A tehenek pedig, amint elengedték őket, egyenesen rátértek a Bétsemes felé vezető útra. Folytonosan bőgve azon haladtak, nem tértek sem jobbra, sem balra. A filiszteusok fejedelmei a szekér után mentek egészen az izráeli határig, vagyis Bétsemes határáig. Bétsemes lakói éppen búzát arattak a völgyben. Amint munka közben fölnéztek, látták, hogy közeledik a Szövetségláda! Nagyon megörültek, és eléje futottak. [14-15] A szekér eljutott az egyik bétsemesi gazda, Jehósua földjére, és ott megállt egy nagy szikla mellett. Akkor a léviták levették a szekérről az Örökkévaló Szövetségládáját és az aranytárgyakat tartalmazó ládikát, s elhelyezték azokat a sziklán. Az emberek pedig fölhasogatták a szekér fáját, és a két tehenet égőáldozatként föláldozták az Örökkévalónak. Ezen kívül is áldoztak az Örökkévalónak égőáldozatokat és véresáldozatokat a bétsemesiek. *** Amikor a filiszteusok öt fejedelme látta ezt, visszatértek Ekrónba. A filiszteusok tehát jóvátételi áldozatokat vittek az Örökkévalónak. Mivel öt nagyobb városuk volt: Asdód, Gáza, Askelón, Gát és Ekron — ezért mindegyik városért egy-egy arany fekély-formát adtak. Ezen fölül arany egereket is adtak: annyit, ahány városuk és falujuk összesen volt az öt fejedelem uralma alatt. Ezek közé beszámították mind a fallal körülvett városokat, mind a kerítetlen falvakat és a kisebb településeket is. Az Örökkévaló Szövetségládáját tehát elhelyezték azon a nagy sziklán, amely a bétsemesi Jehósua földjén volt. Ez a szikla mind a mai napig ott látható, emlékeztető jelként. A bétsemesiek azonban belenéztek a Szövetségládába, ezért az Örökkévaló megölt közülük 70 embert. Bétsemes lakói sírtak és gyászoltak, mivel az Örökkévaló ilyen nagy csapással sújtotta őket, és azt mondták: „Ugyan ki állhatna meg az Örökkévaló előtt, ilyen szent Isten előtt? Hová kerüljön a Szövetségláda innen?” Azután követeket küldtek Kirját-Jeárimba ezzel az üzenettel: „A filiszteusok visszahozták az Örökkévaló Szövetségládáját, jöjjetek érte, és vigyétek el magatokhoz!” Így hát Kirját-Jeárimból eljöttek bizonyos emberek, és elvitték Bétsemesből az Örökkévaló Szövetségládáját. Majd elhelyezték Abinádáb házában, amely egy dombon állt. Azután kiválasztották Eleázárt, Abinádáb fiát, és rábízták, hogy őrizze a Szövetségládát. Ettől kezdve hosszú ideig a Szövetségláda Kirját-Jeárimban maradt. Sámuel összehívja a népgyűlést Húsz évvel azután, hogy a Szövetségláda Kirját-Jeárimba került, Izráel népe ismét az Örökkévalóhoz fordult. Ekkor Sámuel kihirdette Izráel egész népének: „Ha teljes szívvel-lélekkel visszatértek az Örökkévalóhoz, akkor irtsátok ki közületek az idegen isteneket és Astárót bálványait, szánjátok oda magatokat teljesen az Örökkévalónak, és csakis őt szolgáljátok! Azután majd ő is megszabadít benneteket a filiszteusok hatalmából.” Erre válaszul Izráel népe kiirtotta Baál és Astárót bálványait, és egyedül az Örökkévalót szolgálták. Sámuel kihirdette: „Egész Izráel gyűljön össze Micpába, ott fogok imádkozni értetek az Örökkévalóhoz!” Össze is gyűlt a nép Micpában, és most már Sámuel lett a vezetőjük. Vizet merítettek, és kiöntötték azt az Örökkévaló előtt. Azon a napon valamennyien böjtöltek, és ezt mondták: „Bizony, vétkeztünk az Örökkévaló ellen!” Amikor a filiszteusok megtudták, hogy Izráel népe összegyűlt Micpában, elhatározták, hogy megtámadják őket. A filiszteusok fejedelmei összegyűjtötték seregüket, és felvonultak Izráel ellen. A micpai népgyűlés is tudomást szerzett erről, és az egész nép nagyon félt a filiszteusoktól. Azt kérték Sámueltől: „Kiálts Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, hogy szabadítson meg bennünket a filiszteus veszedelemtől! Ne hagyd abba, kiálts!” Sámuel akkor vett egy szopós bárányt, és azt égőáldozatul feláldozta az Örökkévalónak. Segítségért kiáltott az Örökkévalóhoz Izráelért, és az Örökkévaló válaszolt neki. Miközben Sámuel az áldozatot bemutatta, a filiszteus sereg egyre közelebb nyomult, hogy megtámadja az izráeliek táborát. Ekkor azonban az Örökkévaló olyan fülsiketítő mennydörgést támasztott, hogy a filiszteusok a rémülettől teljesen összezavarodtak, és vereséget szenvedtek Izráel seregétől. Az izráeli férfiak kirohantak Micpából, és üldözték a filiszteusokat egészen Bétkárig, közben pedig sokat levágtak közülük. Sámuel ennek emlékére egy kőoszlopot állított föl Micpa és Sén között, amelyet így nevezett el: „Eben Háézer”, ami azt jelenti: „A segítség köve”. Ezzel azt akarta kifejezni: „Mindeddig megsegített bennünket az Örökkévaló!” Így hát a filiszteusok nagy vereséget szenvedtek, és abbahagyták Izráel zaklatását. Ameddig Sámuel élt, az Örökkévaló keze ránehezedett a filiszteusokra. Izráel visszafoglalta azokat a városokat és a körülöttük lévő területeket, amelyeket a filiszteusok Ekron és Gát között korábban elvettek Izráeltől. Ugyanakkor béke volt Izráel és az emóriak között is. Sámuel egész életében Izráel vezetője volt, és betöltötte a bírói tisztséget. Minden évben végigjárta Bételt, Gilgált és Micpát, és ezekben a városokban igazságot szolgáltatott a vitás ügyekben. Azután hazatért Rámába, mert ott lakott. Amikor otthon tartózkodott, akkor ott gyakorolta a bírói tisztséget. Sámuel Rámában egy oltárt is épített az Örökkévalónak. Amikor Sámuel megöregedett, a saját fiait tette meg bíráknak Izráel népe fölött. Elsőszülött fiát Jóelnek, második fiát Abijjának hívták. Ők Beérsebában bíráskodtak, de nem követték apjuk példáját, hanem a maguk hasznát keresték, elfogadták a megvesztegetést, és igazságtalan ítéleteket hoztak. Emiatt Izráel vezetői összegyűltek, és felkeresték Sámuelt Rámában. Ezt mondták neki: „Sámuel, te már megöregedtél, de fiaid nem követik a példádat. Ezért tégy valakit királlyá, hogy vezessen bennünket, ahogy ez más nemzetekben is szokás.” Sámuel azonban nagyon rosszallotta ezt a kérést, és imádkozott az Örökkévalóhoz, aki ezt válaszolta: „Sámuel, tedd meg, amit a nép kér tőled! Nem téged, hanem engem utasítottak el, hogy ne legyek többé a királyuk. Ugyanúgy cselekszenek veled is, ahogy velem szemben viselkednek mind a mai napig. Amióta kihoztam őket Egyiptomból, mindig elfordulnak tőlem, és más isteneket imádnak. Most hát tedd meg, amit kívánnak tőled, de előbb nyomatékosan figyelmeztesd őket arra, hogy a királyuk milyen módon fog uralkodni rajtuk.” Sámuel az Örökkévaló minden szavát kihirdette a népnek, amely királyt kért. Ezt mondta nekik: „Tudjátok meg hát, hogy a király, akit kívántok, ilyen módon fog uralkodni fölöttetek: fiaitokat a saját szolgálatára rendeli, és katonai szolgálatra osztja be. Némelyeket a harci szekerei és a hozzájuk tartozó lovak mellé rendel, másokat meg testőrszolgálatra, hogy a király harci kocsiját gyalog kísérjék. Fiaitokat nevezi ki seregébe tiszteknek: ötven, vagy ezer katona kapitányává teszi őket. Fiaitok fogják a király földjeit szántani és termését aratni. A király fiaitokkal fogja elkészíttetni a harci szekereket, mindenféle fegyvert és a harci szekerek fölszerelését. Leányaitok is a királyt fogják szolgálni: egyesek illatszereket készítenek a számára, mások szakácsok lesznek a konyháján, vagy a kenyerét fogják sütni. A király elveszi tőletek a legjobb szántóföldjeiteket, szőlőskertjeiteket, olajfa-ligeteiteket, és jutalmul udvari szolgáinak és tisztségviselőinek adja. Tizedet szed tőletek a gabonaföldek és szőlőskertek terméséből, és abból fizeti majd udvari szolgáit és tisztségviselőit. Saját szolgálatára rendeli szolgáitokat és szolgálólányaitokat. Elveszi legjobb marháitokat és szamaraitokat. Nyájaitokból is tizedet fog szedni. Ti magatok is a király szolgáivá lesztek, és majd keservesen panaszkodtok királyotok miatt, akit választottatok magatoknak, de az Örökkévaló akkor már nem hallgat rátok.” A nép azonban nem törődött azzal, amit Sámuel mondott, és ezt felelték: „Mégis királyt akarunk, aki uralkodjon fölöttünk! Olyanok akarunk lenni, mint a többi nemzet! Ő vezessen bennünket, ő járjon előttünk a harcban, és vezesse seregünket a háborúban!” Sámuel meghallgatta, amit a nép mondott, azután az Örökkévaló elé tárta, aki ezt felelte neki: „Tedd meg, amit kérnek tőled: adj nekik királyt!” Azután Sámuel ezt mondta a népnek: „Most pedig menjetek haza.” Élt akkoriban Benjámin földjén egy Kis nevű jómódú férfi, aki Abiél fia volt. Abiél apja Cerór, annak apja Bekórat, annak apja Afíah volt, Benjámin törzséből. Kisnek volt egy Saul nevű daliás termetű fia, aki férfikora legszebb éveit élte. Egész Izráelben nem volt nála daliásabb férfi: egy fejjel kimagaslott az emberek közül. Egyszer Kisnek, Saul apjának a szamarai elkódorogtak. Azt mondta hát a fiának: „Eredj, fiam, keresd meg azokat a szamarakat, de végy magad mellé egy szolgát is!” Saul és a szolgája útnak is indultak. Bejárták Efraim hegyeit, Sálisá és Saalim vidékét, Benjámin törzsének területét, de a szamarakat sehol sem találták. Végül, mikor Cúf vidékére értek, Saul azt mondta a szolgájának: „Gyere, most már menjünk haza, mert apám a végén még értünk fog aggódni, nem a szamarai miatt!” De a szolgája ezt felelte: „Uram, Isten embere most éppen ebben a közeli városban tartózkodik. Őt mindenki tiszteli, mert amit mond, az biztosan beteljesedik. Menjünk el hozzá, talán meg tudja mondani, merre menjünk tovább.” „Elmehetünk, de mit vigyünk neki ajándékba? Nincs semmi nálunk, s még a kenyerünk is elfogyott. Üres kézzel csak nem kereshetjük föl!” — mondta Saul. „Nézd, Uram, van nálam egy kis ezüst, odaadom ezt neki! Hátha megmondja, merre menjünk” — válaszolt a szolga. [9-11] „Igazad van, menjünk!” — mondta Saul, és elindultak a városba, amelyben az Isten embere tartózkodott. Amint a domboldalon közeledtek a város felé, fiatal leányok jöttek velük szembe, akik vízért indultak a kúthoz. Saul megszólította őket: „Itt van-e a látó?” Ugyanis abban az időben Izráelben a prófétát „látónak” nevezték. Ha valaki meg akart kérdezni Istentől valamit, azt mondta: „Menjünk a látóhoz!” *** *** A leányok feleltek: „Igen, itt van a látó, éppen ma érkezett ide. Csak siess, mert áldozathoz készül a nép, ott fönt a dombon, az áldozat helyén. Amint beértek a városba, egyenesen előre menjetek, és megtaláljátok. Még ott van, s azután ő is fölmegy majd a dombra az áldozati lakomára. Amíg ő oda nem érkezik, nem kezdik el a lakomát. Ő szokta megáldani az áldozatot, csak azután kezdenek a meghívottak enni. Menjetek, még éppen ott találjátok!” Saul és a szolgája továbbment, és már a városkapu előtt jártak, amikor Sámuel éppen szembe jött velük. Akkor lépett ki a kapun, hogy fölmenjen a dombra az áldozati lakomához. Az Örökkévaló az előző napon már kijelentette Sámuelnek: „Holnap ilyenkor küldök hozzád egy férfit Benjámin földjéről. Őt kend föl, hogy népemnek, Izráelnek fejedelme legyen! Ő fogja megszabadítani népemet a filiszteusoktól. Láttam népem szenvedését, és meghallottam segélykiáltásukat.” Amikor Sámuel meglátta Sault, az Örökkévaló azonnal szólt Sámuelhez: „Nézd! Ő az, akiről beszéltem. Ő fog uralkodni a népemen!” Ekkor Saul a városkapunál odalépett Sámuelhez, és megszólította: „Kérlek, meg tudnád mondani, hol lakik a látó?” „Én vagyok a látó! — válaszolt Sámuel. — Most azonban menjetek föl előttem a dombra, ahol az áldozati lakoma lesz, mert ma velem együtt ültök asztalhoz! Holnap reggel tovább mehettek, de előbb majd megmondom neked, amit tudni akarsz. Ami pedig a három nappal ezelőtt elveszett szamarakat illeti, ne aggódj, már megkerültek. Különben is, ami csak értékes Izráelben, az úgyis mind a tiéd és családodé lesz!” „Miért mondod ezt nekem? — kérdezte Saul. — Hiszen Izráel legkisebb törzséből származom, és az én családom a legkisebb Benjámin törzsén belül is!” Sámuel bevezette Sault és szolgáját a lakoma termébe, és a mintegy 30 vendég között a fő helyre ültette őket. Majd szólt a szakácsnak: „Most hozd elő azt a combot, amelyről mondtam, hogy tedd félre!” A szakács behozta a húst, és Saul elé tette. Sámuel azt mondta Saulnak: „Látod, ezt a te számodra tettem félre! Láss hozzá, és egyél, mert neked készítettük, és a tiszteletedre hívtam össze a vendégeket erre a lakomára!” Így lakomázott együtt Saul és Sámuel azon a napon. Miután befejezték a lakomát, eljöttek onnan, és együtt mentek vissza a városba. Sámuel a tetőteraszon készített szállást Saulnak, aki lefeküdt aludni. Másnap, korán reggel Sámuel fölkiáltott Saulnak a tetőteraszra: „Kelj föl, és készülj az útra, hogy elbocsássalak!” Saul fölkelt, és együtt mentek ki az utcára. Sámuel a város széléig kísérte. Ott megállt, és ezt mondta Saulnak: „Küldd előre a szolgádat, te pedig maradj itt még, mert Isten üzenetét kell elmondanom neked!” A szolga ekkor előrement. Akkor Sámuel elővette az olajtartóját, és olajat öntött Saul fejére, megcsókolta az arcát, és ezt mondta neki: „Látod, az Örökkévaló fejedelemmé tett téged a saját népe fölött, amely örök tulajdona. Te fogsz uralkodni e népen, és meg fogod menteni őket környező ellenségeiktől. Királlyá kent téged az Örökkévaló a népe fölött. Ez a jele, hogy mindez igaz. Amikor most tovább mész innen, Benjámin területén, Celcah mellett, éppen Ráhel síremlékénél találkozni fogsz két férfival. Tőlük azt fogod hallani, hogy a szamarak, amelyeknek keresésére indultál, már megkerültek, apád pedig már miattad aggódik, s azon töpreng, hogyan találhatna meg téged. Azután tovább mész, és Tábór tölgyfája mellett három férfi jön majd veled szembe, akik Bételbe igyekeznek, hogy Istennek áldozzanak. Egyikük három kecskegidát visz, a másik három kenyeret, a harmadik egy tömlő bort. Köszöntenek téged, és két áldozati kenyeret adnak neked — fogadd el tőlük. Azután elérkezel Gibea Elohimba, ahol a filiszteusok helyőrsége van. Amint belépsz a városba, a próféták csapatával fogsz találkozni, akik éppen akkor jönnek le az áldozati magaslatról. Hangszerek lesznek a kezükben, és prófétálnak. Hárfán, csörgődobon, furulyán és lanton játszanak. Akkor az Örökkévaló Szelleme majd rád száll, és egészen meg fog változtatni téged. Azután te is prófétálni fogsz velük együtt. Amikor pedig mindezek a jelek beteljesednek, tedd meg, amit megtehetsz, mert Isten veled van. Azután menj el előttem Gilgálba, és én is oda megyek hozzád, hogy égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutassak be az Örökkévalónak. Ha várnod kell rám, akkor hét napig várakozzál, amíg megérkezem. Azután majd megmondom neked, mit kell tenned a továbbiakban.” Saul ezután elbúcsúzott Sámueltől. De abban a pillanatban, ahogy elváltak, Isten megváltoztatta Saul szívét. Azok a jelek, amelyeket Sámuel fölsorolt, mind beteljesedtek azon a napon. Amikor Saul és a szolgája Gibeába érkeztek, találkoztak egy csapat prófétával. Az Örökkévaló Szelleme Saulra szállt, és ő is velük együtt prófétált. [11-12] Voltak ott olyan emberek is, akik már előzőleg ismerték Sault. Ezek csodálkoztak, mikor látták, hogy ő is prófétál, és megjegyezték: „Mi történt Saullal, Kis fiával? Már Saulból is próféta lett?” Innen származik az a mondás: „Már Saulból is próféta lett?” Valaki azt mondta a próféták csapatáról: „De hiszen ezeknek nincs is vezetőjük!” *** Amikor Saul befejezte a prófétálást, az otthonához közeli szent helyre ment. Saul nagybátyja megkérdezte őt és a szolgáját: „Merre jártatok?” „Kerestük az elkódorgott szamarakat, de nem találtuk sehol, hát elmentünk Sámuelhez” — felelt Saul. „Na, és mit mondott Sámuel?” — kérdezte a nagybátyja. „Megmondta, hogy a szamarak már megkerültek” — válaszolt Saul. De arról nem szólt egy szót sem, amit Sámuel a királyságról mondott. Ezután Sámuel összehívta Izráel egész népét az Örökkévaló elé, Micpába. Ott ezt mondta a nép előtt: „Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, Izráel Istene: »Én hoztam ki Izráelt Egyiptomból, és mentettelek ki titeket az egyiptomiak hatalmából, és mindazoknak a királyoknak az uralma alól, akik elnyomtak titeket.« Ti most mégis elutasítottátok Isteneteket, aki megszabadított titeket minden nyomorúságból és bajból, mert mindenáron királyt akartok magatoknak. Álljatok hát az Örökkévaló elé törzsenként és nemzetségenként!” Akkor Sámuel az Örökkévaló elé állította Izráel törzseit, és a sorshúzás Benjámin törzsét választotta ki. Majd ennek a törzsnek a nemzetségei következtek, és a sorshúzás Matri nemzetségét jelölte meg. Végül Matri nemzetségének férfiait állították egyenként az Örökkévaló elé, és a sorshúzás Sault, Kis fiát választotta ki. Őt azonban hiába keresték, nem találták sehol. Megkérdezték az Örökkévalót, hogy Saul eljött-e a gyűlésre, és ő azt válaszolta: „Igen, itt van, csak elrejtőzött az úti csomagok között.” Odafutottak, elhozták Sault, és a nép elé állították. Mindenki azonnal látta, hogy egy fejjel kimagaslik a tömeg közül. Sámuel így kiáltott a népnek: „Nézzétek, ő az, akit az Örökkévaló kiválasztott! Látjátok, hogy nincs hozzá hasonló?!” A nép pedig ujjongva kiáltotta: „Éljen a király!” Sámuel akkor mindenki előtt kihirdette a király jogait és kötelességeit. Majd ezeket a törvényeket feljegyezte egy könyvtekercsbe, amelyet elhelyezett az Örökkévaló jelenlétében, a Szent Sátorban. Ezután Sámuel feloszlatta a népgyűlést, és mindenki hazatért. Saul is hazament Gibeába. Voltak olyan harcosok, akiknek a szívét Isten arra indította, hogy csatlakozzanak Saulhoz, ők ettől fogva Saullal tartottak, és Gibeába is vele mentek. De voltak olyan semmirekellő emberek is, akik nem fogadták el Sault, és nem adtak neki semmiféle ajándékot. Sőt, ezt mondták: „Ugyan, mit tehet ez az egy ember, hogy megszabadítson bennünket ellenségeinktől?” Saul azonban nem szólt erre semmit. Náhás, az ammoniak királya Náhás király, az ammoniak uralkodója megtámadta Gád és Rúben törzsét: a férfiaknak megvakította a jobb szemét, és nem hagyta, hogy bárki segítsen rajtuk. A Jordán keleti oldalán lakó izráeli férfiakat majdnem mind így megnyomorította. De 7 000 férfinak sikerült elmenekülnie az ammoniak elől, és Jábes-Gileád városában találtak menedéket. Ezután körülbelül egy hónap múlva Náhás, az ammoniak királya, seregével körülzárta a gileádi Jábes városát, és tábort vert alatta. Jábes lakói megüzenték Náhásnak: „Köss velünk szövetséget, akkor az alattvalóid leszünk!” Náhás azonban ezt válaszolta: „Ha eltűritek, hogy egész Izráel gyalázatára Jábes minden egyes lakójának kiszúrjam a jobb szemét, akkor hajlandó leszek szövetséget kötni veletek.” A város vezetői erre így válaszoltak: „Adj nekünk 7 nap haladékot! Hadd küldjünk követeket Izráel minden részébe, és ha senki sem jön segítségünkre, megadjuk magunkat.” Így is lett, elküldték a követeket, akik eljutottak Gibeába, Saul városába is, ahol kihirdették Jábes lakóinak segélykérését. Az emberek, mikor ezt meghallották, keserves sírásra fakadtak, és hangosan jajgattak. Saul ekkor éppen a szántóföldjén dolgozott az ökreivel. Amikor munkája végeztével visszaérkezett a városba, megkérdezte: „Mi ez a nagy sírás és jajveszékelés?” Az emberek elmondták neki, amit a jábesi követek kihirdettek. Amint ezt Saul meghallotta, Isten Szelleme nagy erővel betöltötte, és haragra lobbant. Fogta két igásökrét, levágta és feldarabolta őket. Majd a követek kezébe adta a darabokat ezzel az üzenettel: „Menjetek, és mindenhol hirdessétek ki Izráelben: »Erre a sorsra jutnak azoknak az ökrei, akik nem vonulnak hadba Saul és Sámuel vezetésével!«” Ennek hatására nagy istenfélelem szállt a népre, és minden hadköteles férfi egy emberként hadba vonult. Júdából 30 000, Izráel többi törzséből pedig 300 000 harcos gyűlt össze Bezek városában, ahová Saul hívta őket, hogy seregszemlét tartson. A követekkel megüzenték Jábes lakóinak: „Ne féljetek, mire holnap délben a nap melegen süt, ti már szabadok lesztek!” Azok visszamentek Jábesbe, ahol nagy örömmel fogadták a felmentő sereg hírét. Azután megüzenték Náhás királynak: „Holnap kivonulunk hozzád, és azt tehetsz velünk, amit akarsz.” Azon az éjjelen Saul három csapatra osztotta seregét. Azután még az éjszakai sötétségben, a harmadik őrség idején megtámadta az ammoniak táborát, és délig egyfolytában vágta őket. Akik életben maradtak az ammoniak közül, azok a szélrózsa minden irányába elmenekültek: még csak kettő sem maradt együtt közülük. Az emberek megkérdezték Sámuelt, hogy kik voltak azok, akik nem akarták, hogy Izráelben Saul király uralkodjon, ugyanis meg akarták ölni őket. De Saul lecsendesítette a katonáit: „Senkit sem szabad megölnötök, hiszen az Örökkévaló ma szabadította meg Izráelt ellenségeitől!” Sámuel pedig ezt indítványozta a seregnek: „Jöjjetek, menjünk Gilgálba, és erősítsük meg, hogy Saul a királyunk!” Ekkor mind felvonultak Gilgálba. Ott, az Örökkévaló jelenlétében ismét királlyá tették Sault, hálaáldozatokat mutattak be az Örökkévalónak. Saul és Izráel egész népe együtt ünnepelt. Sámuel ezt mondta Izráel egész közössége előtt: „Látjátok, megtettem, amire kértetek: királyt állítottam Izráel élére. Most már van királyotok, aki vezessen titeket, én pedig megöregedtem és megőszültem, fiaim is felnőttek, és közöttetek élnek. Ifjúságomtól fogva mindmáig vezettelek titeket. Itt állok előttetek, most mondjátok a szemembe az Örökkévaló és a király előtt, ha valakinek elvettem ökrét, vagy szamarát! Most szóljatok, ha valakit becsaptam, megkárosítottam, vagy ajándékot fogadtam el tőle megvesztegetésül, hogy a javára ítéljek! Szóljatok, és ha kárt okoztam, jóváteszem.” A nép egyhangúlag válaszolta: „Nem, Sámuel, nem csaptál be, sem nem károsítottál meg senkit; és nem fogadtál el ajándékot sem.” Sámuel akkor ezt mondta: „Az Örökkévaló és a király legyen a tanúm, hogy a mai napon mindezekben a dolgokban ártatlannak találtatok engem!” „Igen, az Örökkévaló a tanú erre!” — válaszolta a nép egyhangúlag. „Valóban, az Örökkévaló a tanú — folytatta Sámuel —, aki kiválasztotta Mózest és Áront, és általuk kihozta őseinket Egyiptomból. Most pedig hallgassatok meg figyelmesen, hadd pereljek veletek az Örökkévaló előtt, és hadd hirdessem szabadító tetteit, amelyeket értetek és őseitekért vitt véghez! Emlékezzetek rá, hogy Jákób és családja Egyiptomba költözött, ahol az egyiptomiak rosszul bántak őseitekkel! Amikor őseitek az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, ő Mózest és Áront küldte, hogy vezessék ki a népet Egyiptomból, és telepítsék le ezen a helyen. Őseink mégis elfordultak Istenüktől, az Örökkévalótól, aki ezért kiszolgáltatta őket az ellenséges hadseregeknek: Siserának, Hácór városa hadvezérének, a filiszteusoknak és Moáb királyának, akik mind Izráel ellen harcoltak. Szorult helyzetükben őseink megint az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért. Ezt mondták neki: »Örökkévaló, vétkeztünk ellened, mert elfordultunk tőled, és a Baálokat és Astárótot szolgáltuk. Most mégis kérünk, szabadíts meg bennünket ellenségeinktől, és újra téged szolgálunk!« Válaszul az Örökkévaló elküldte Jerubbaált (Gedeont), Bárákot, Jeftét és Sámsont — általuk szabadított meg titeket ellenségeitektől, akik körülvettek benneteket. Azután ismét biztonságban élhettetek. De amikor Náhás, az ammoniak királya megtámadott bennünket, azt mondtátok nekem: »Nem, mi mégis azt akarjuk, hogy király uralkodjon fölöttünk!« Igen, ezt mondtátok akkor, amikor pedig Istenetek, maga az Örökkévaló a királyotok! Most hát itt van a királyotok, akit kértetek, és magatoknak választottatok! Látjátok, az Örökkévaló királyt adott nektek! Ha félitek és szolgáljátok az Örökkévalót, ha engedelmeskedtek szavának, ha nem hágjátok át az Örökkévaló parancsait; ha ti is követitek, meg a királyotok is követi az Örökkévalót, Istenünket — akkor ő megment titeket. De ha nem engedelmeskedtek az Örökkévaló szavának, ha áthágjátok parancsait, akkor az Örökkévaló ellenetek és királyotok ellen fordul, és elpusztít benneteket. Most pedig jól figyeljetek! Lássátok meg, hogy milyen nagy dolgot tesz az Örökkévaló a szemetek láttára! Kiáltani fogok az Örökkévalóhoz, és annak ellenére, hogy éppen búzaaratás ideje van, az Örökkévaló nagy mennydörgést és esőt küld ránk — hogy megértsétek és elismerjétek, milyen nagyot vétettetek az Örökkévaló ellen, mikor királyt kértetek magatoknak!” Ezután Sámuel kiáltott az Örökkévalóhoz, aki zivatart küldött nagy mennydörgéssel és esővel még azon a napon. Ezt látva az egész nép nagyon megrettent az Örökkévalótól és Sámueltől. Ezt kérte a nép: „Sámuel, kérünk, hogy imádkozz értünk, szolgáidért, Istenedhez, az Örökkévalóhoz, hogy ne haljunk meg! Most már látjuk, hogy milyen sokat vétkeztünk az Örökkévaló ellen, és most ráadásul még királyt is kértünk tőle!” „Ne féljetek! — biztatta őket Sámuel. — Igaz, sok gonoszságot követtetek el, de ezentúl kövessétek és szolgáljátok az Örökkévalót teljes szívvel-lélekkel! Soha ne forduljatok el tőle! Ne pártoljatok a bálványokhoz, amelyek nem segítenek rajtatok, nem tudnak megszabadítani, mert semmik azok! Hiszen az Örökkévaló — az ő fenséges nevéért — nem hagyja el népét, mert kedvét lelte abban, hogy titeket a saját népévé tegyen! Ami pedig engem illet, soha nem fogom abbahagyni, hogy imádkozzam értetek. Különben vétkeznék az Örökkévaló ellen! Továbbra is tanítani foglak benneteket, hogyan válasszátok a jó és helyes utat. Csak féljétek, tiszteljétek és szolgáljátok az Örökkévalót teljes szívvel-lélekkel, és el ne feledkezzetek, milyen sok hatalmas dolgot tett értetek! De ha folytonosan csak vétkeztek, akkor az Örökkévaló elsöpör titeket innen királyotokkal együtt!” Saul 30 éves korában lett Izráel királya, és 40 évig uralkodott. Kiválasztott Izráelből a hadköteles férfiak közül 3 000 harcost. Ebből 2 000 főt maga mellett tartott Mikmászban és Bétel hegyvidékén, 1 000 fő pedig Jonatánnak, Saul fiának a vezetése alatt Gibeában állomásozott, Benjámin törzsi területén. A többi hadköteles férfit hazaküldte. Jonatán elfoglalta a filiszteusok Gebában fölállított helyőrségét. Ennek híre ment a filiszteusok között, akik azt mondták: „Föllázadtak a héberek!” Saul kiadta a parancsot, hogy fújják meg a sófárt az egész országban, vagyis hadba szólította Izráel harcosait. Így egész Izráel hallotta a hírt: „Saul serege vereséget mért a filiszteusokra, akik haragra gyúltak Izráel ellen”. Ezért minden harcos Saulhoz gyülekezett Gilgálba. A filiszteusok is hadba vonultak, és sereget gyűjtöttek Izráel ellen. Seregükben 3 000 harci szekér, 6 000 ló és számtalan gyalogos volt. Olyan sokan voltak, mint a homokszemek a tenger partján. Felvonultak, és tábort vertek Mikmász mellett, Bét-Áventől keletre. Amikor az izráeli katonák látták, hogy bajba kerültek, mert a filiszteusok szorongatják őket, akkor közülük sokan elfutottak a harcból, és elrejtőztek a barlangokban, a sziklák közötti szakadékokban, a ciszternákban és egyéb föld alatti üregekben. Olyanok is voltak, akik átkeltek a Jordán keleti partjára, és Gád földjére meg Gileádba menekültek. Eközben Saul még mindig Gilgálnál várakozott, és a vezetése alatt lévő sereg félt. Sámuel megmondta Saulnak, hogy várja meg, amíg ő is Gilgálba érkezik. Saul tehát várt Sámuelre, aki azonban még 7 nap múltán sem érkezett meg. Eközben a harcosok kezdtek szétszéledni Saul mellől. Végül Saul nem várt tovább, hanem azt mondta: „Hozzátok ide az égő- és hálaáldozathoz szükséges dolgokat!” Azután ő maga mutatta be az égőáldozatot. De alighogy befejezte, Sámuel megérkezett, és Saul eléje sietett, hogy köszöntse. Amikor Sámuel látta, hogy mi történt, ezt kérdezte: „Hogy tehettél ilyet?!” Saul így mentegetőzött: „Azért tettem, mert láttam, hogy lassanként minden katonám elszéled mellőlem és magamra hagy, te pedig nem jöttél a megbeszélt időre, közben a filiszteusok serege már összegyűlt ellenünk Mikmásznál. Attól féltem, hogy a filiszteusok megtámadnak, amíg én tétlenül várakozom itt Gilgálnál, és még be sem mutattuk az áldozatot, hogy megnyerjük az Örökkévaló jóindulatát. Kénytelen voltam hát magam bemutatni az égőáldozatot helyetted.” Sámuel azonban ezt válaszolta: „Mekkora ostobaságot követtél el! Megszegted Istened, az Örökkévaló parancsát! Pedig ha engedelmeskedtél volna neki, most az Örökkévaló örökre megerősítette volna családod kezében a királyságot Izráel fölött! Így azonban még a te uralmad sem lesz tartós. Mivel nem engedelmeskedtél annak, amit az Örökkévaló parancsolt neked, keresett az Örökkévaló mást helyetted. Választott magának szíve szerint való férfit, és őt teszi majd népe fejedelmévé.” Ezután Sámuel otthagyta Sault Gilgálban és elment. Saul pedig a csapatát Gilgálból, Gibeába vezette, Benjámin földjére, hogy csatlakozzanak a többiekhez. Ezután megszámolta, hányan maradtak mellette, és úgy találta, hogy mintegy 600 katonája van. Ezután Saul és a fia, Jonatán, meg a seregük egy ideig Gibeában maradtak. Ugyanekkor a filiszteusok serege Mikmásznál táborozott. Innen három portyázó csapat indult ki. Az egyik észak felé ment, Ofrá irányába, Súál földjére. A másik nyugatra tartott, Bét-Horon felé. A harmadik keletre indult, a határ irányába, azon az úton, amelyről a Cebóim völgyét lehet látni a puszta felé. Ebben az időben még egész Izráel földjén nem lehetett kovácsmestert találni. A filiszteusok nem engedték, hogy akár csak egyetlen kovács is Izráelben éljen, mert attól féltek, hogy az izráeliek kardot vagy dárdát készítenek maguknak. Így azután az izráeliek kénytelenek voltak elmenni a filiszteusok kovácsaihoz, ha ekevasuk, kapájuk, fejszéjük vagy sarlójuk élezésre vagy javításra szorult. Ezek a kovácsok pedig az izráeliektől magas árakat kértek. Az ekevas vagy kapa élezését egy pim ezüstért vállalták, de még a fejsze élezése vagy az ösztöke javítása is ennek a felébe került. Így történt, hogy a csata napján Sault és Jonatánt kivéve az egész izráeli seregben senkinek nem volt kardja vagy fémhegyű dárdája. A filiszteusok egyik előőrse már a mikmászi hágóig nyomult. Akkoriban történt, hogy Jonatán, Saul fia azt mondta fegyverhordozójának: „Gyere, menjünk át a völgy túlsó oldalára, és támadjuk meg a filiszteusok előőrsét!” De apjának nem szólt a tervéről. Saul ekkor egy gránátalmafa alatt ült, Gibea határában, ahol csépelni szoktak. Mintegy 600 harcos volt vele. Ahijjá pap is mellette volt, aki az efódot viselte. Ahijjá Ahitúb fia volt, ez pedig Íkábód testvére és Fineás fia. Éli, Fineás apja korábban Silóban az Örökkévaló papja volt. Saul seregében senki sem tudta, hogy Jonatán elment a táborból. [4-5] Jonatán azt tervezte, hogy a hágón keresztül közelíti meg a filiszteusok előőrsét. A hágó két oldalán volt egy-egy nagy szikla. Az egyik az északi oldalon állt, Mikmásszal szemben, ezt Bócécnek hívták. A másik a déli oldalon emelkedett, Gebával szemben, ennek Szenne volt a neve. *** Tehát Jonatán ezt mondta a fegyverhordozójának: „Gyere velem, támadjuk meg ezeket a körülmetéletleneket: menjünk föl a filiszteusok előőrséhez! Hátha megsegít bennünket az Örökkévaló a harcban! Számára nem akadály, hogy csak ketten vagyunk. Ha győzelmet ad nekünk, mindegy, hogy sokan vagyunk-e vagy kevesen.” Ő ezt felelte: „Tégy, ahogy jónak látod. Indulj előre, én meg követlek, bármit is akarsz tenni.” „Figyelj rám! — mondta Jonatán. — Most átkelünk a völgyön, de nem rejtőzünk el, hanem hagyjuk, hogy a filiszteusok meglássanak bennünket. Ha azt mondják: »Várjatok csak, mindjárt odamegyünk!« — akkor megállunk, és bevárjuk őket. De ha azt mondják: »Gyertek csak fel ide!« — akkor felmászunk a meredek oldalon hozzájuk, mert ez lesz a jele, hogy az Örökkévaló nekünk adta a győzelmet!” Azzal elindultak. Amikor a filiszteusok őrei észrevették őket, gúnyolódni kezdtek: „Nézd csak! A héberek előmásztak a föld alatti lyukakból, ahová félelmükben elbújtak.” Azután lekiabáltak Jonatánnak és a társának: „Gyertek csak föl ide, majd mutatunk nektek valamit!” Jonatán ezt mondta a fegyverhordozójának: „Gyere csak utánam! Most már biztos, hogy az Örökkévaló Izráelnek adta a győzelmet a filiszteusok fölött!” Mindketten nekiindultak a meredek hegyoldalnak, Jonatán elől, a társa utána, és négykézláb fölmásztak a filiszteusokhoz. Összecsaptak velük, és a filiszteusok csak úgy hullottak előttük! Jonatán vágta őket elől, a fegyverhordozója meg öldöste azokat, akik hátulról támadtak. Ebben az első összecsapásban — amely mindössze egy fél holdnyi területen zajlott — Jonatán és a társa vagy 20 filiszteust ölt meg. Ennek hatására a filiszteusok táborában igen nagy riadalom támadt. Megrémült az egész sereg a csatamezőn, az előőrsök, és a portyázó csapatok is. Földrengés támadt, és a filiszteusokat nagy félelem fogta el. Észrevették ezt Saul seregének az őrszemei is, akik Benjámin földjén, Gibeában figyelték az ellenséget. Látták, hogy a filiszteusok serege szétszéled. Akkor Saul megparancsolta a tisztjeinek, hogy számolják meg a hozzájuk beosztott harcosokat, és derítsék ki, hogy kik hiányzanak a seregből. Hamarosan kiderült, hogy Jonatán és a fegyverhordozója hiányzik. Saul ekkor szólt Ahijjának: „Hozd ide az efódot!” Abban az időben Ahijja viselte az efódot Izráel népe előtt. Miközben Saul Ahijjával beszélt, a filiszteusok táborában egyre nőtt a zűrzavar és a zaj. Emiatt Saul türelmetlen lett, és azt mondta Ahijjának: „Hagyd abba!” Azután Saul összeszedte seregét, és megtámadta a filiszteusokat, akik teljesen összezavarodtak, és már egymás ellen fordították fegyvereiket. A filiszteusok seregében voltak olyan héberek is, akik a filiszteusokkal együtt vonultak harcba Saul serege ellen. Most azonban ezek is átálltak Saul és Jonatán oldalára. Voltak olyan izráeli katonák, akik korábban elbújtak a barlangokba Efraim hegyvidékén. Mikor ezek meghallották, hogy az ellenség megfutamodott, előjöttek rejtekhelyeikről, és ők is üldözni kezdték a menekülő filiszteusokat. Így az Örökkévaló megmentette Izráel népét azon a napon. A csata még Bét-Áven városán túlra is kiterjedt. Az egész sereg Saullal tartott, így már 10 000 katonája volt. A csata kiterjedt Efraim egész dombvidékére és annak minden városára. De Saul nagy hibát követett el azon a napon. Ugyanis kihirdette a seregében: „Átkozott legyen, aki naplemente előtt egy falatot is eszik, mielőtt teljesen le nem győzöm ellenségeimet!” Emiatt a harcoló sereg egész nap böjtölt. [25-26] A filiszteusok üldözése közben Saul katonái egy erdőn haladtak keresztül, ahol lépes mézet találtak, amelyből csak úgy folyt a méz a földre. De senki sem mert enni belőle, mert féltek az átoktól. *** Jonatán azonban nem volt jelen, amikor Saul megeskette a seregét, hogy böjtölni fognak. A kezében lévő botot Jonatán a mézbe mártotta, és evett abból egy keveset. Ettől felüdült és megerősödött. Az egyik katona azonban megmondta Jonatánnak, hogy apja átok terhe alatt megtiltotta, hogy bárki is egyen valamit azon a napon, és emiatt olyan kimerült az összes harcos a seregben. Jonatán ezt felelte: „Apám, bizony bajt okozott az országnak! Látod, én csak egy kis mézet kóstoltam, mégis mennyire felüdültem! Hát még, ha seregünk ehetett volna a zsákmányból, amit ellenségeinktől szereztünk! Mennyivel nagyobb lehetne most a győzelmünk!” Azon a napon tehát Izráel serege legyőzte a filiszteusokat. Mikmásztól Ajjálónig harcoltak velük. A nap végére azonban a győztes harcosok nagyon kimerültek. Este azután — amikor már szabad volt enniük — a zsákmányra vetették magukat, hogy valami ételt készítsenek maguknak. A zsákmányolt állatok közül birkákat, ökröket és borjakat vágtak le. De a földön vágták le az állatokat, és a húst a nagy sietségben úgy fogyasztották el, hogy a vér is benne maradt. Valaki jelentette Saulnak, hogy a katonák vétkeznek az Örökkévaló ellen, mert a húst a benne lévő vérrel együtt eszik meg. Saul ezt mondta: „Vétkeztetek!” Majd megparancsolta, hogy hozzanak elé egy nagy követ. Majd szétküldte a táborba hírnökeit, és kihirdette: „Mindenki hozza a levágni való állatot Saul elé a nagy kőhöz, és ott vágja le, csak azután készítsen belőle ételt! Senki ne vétkezzen az Örökkévaló ellen azzal, hogy véresen eszi a húst!” A katonák így is tettek: aznap este mindenki odavitte a nagy kőhöz a kiszemelt állatot, és ott vágta le. Így épített Saul oltárt az Örökkévalónak életében először. Ekkor Saul azt mondta: „Még ma éjjel induljunk a filiszteusok üldözésére, senkit ne hagyjunk életben közülük! Fosszuk ki őket reggelig!” Katonái azt mondták: „Legyen úgy, ahogyan jónak látod, királyunk!” De a pap azt javasolta: „Előbb kérjük Isten tanácsát!” Saul ezt elfogadta, és megkérdezte Istent: „Üldözzem-e a filiszteusokat? Győzelmet adsz-e Izráelnek?” De Istentől nem jött semmilyen válasz azon a napon. Akkor Saul magához hívta a sereg vezetőit, és ezt mondta: „Gyertek, nézzünk utána, miféle vétek történt ma közöttünk? Esküszöm az Élő Örökkévalóra, aki Izráel Szabadítója, hogy aki vétkezett, az halálnak halálával fog meghalni, még ha a saját fiam, Jonatán lenne is az!” De a katonák mélyen hallgattak, senki nem szólt egy szót sem. Akkor Saul azt mondta a seregnek: „Ti mindannyian álljatok az egyik oldalra, én és Jonatán meg a másikra!” „Ahogy kívánod, királyunk!” — felelték a katonák. Akkor Saul így imádkozott: „Örökkévaló, Izráel Istene! Miért nem válaszoltál ma szolgádnak? Kérlek, mutasd meg, ki vétkezett! Ha én, vagy Jonatán vétkeztünk, kérlek, válaszolj az Úrím által, ha pedig néped, Izráel vétkezett, a Tummím által!” A sorshúzás Sault és Jonatánt jelölte meg, így a hadsereg ártatlannak bizonyult. „Ismét húzzatok sorsot — rendelkezett Saul —, hadd lássuk, melyikünk vétkezett! Akit pedig az Örökkévaló kiválaszt, az haljon meg!” De a katonák azt mondták: „Ne tegyük ezt!” Saul azonban ragaszkodott hozzá, ezért ismét sorsot vetettek Saul és Jonatán között. Ezúttal a sors Jonatánra esett. „Fiam, Jonatán, mit tettél?” — kérdezte Saul. „Csak egy kis mézet kóstoltam: a pálcám végét belemártottam. Most ezért kell meghalnom?” „Bizony, halálnak halálával kell meghalnod, Jonatán! — válaszolta Saul. — Isten engem úgy segéljen!” Ekkor azonban a harcosok közbeléptek, és ellenálltak Saulnak: „Jonatán haljon meg?! Isten ments! Hiszen ő szerezte Izráelnek ezt a nagy győzelmet! Esküszünk az Élő Örökkévalóra, hogy Jonatánnak egy haja szála sem görbülhet meg, mert Isten segítségével ő szerezte a győzelmet!” Így váltotta meg Jonatánt a haláltól Izráel serege. Ekkor Saul letett arról, hogy üldözze a filiszteusokat, akik így visszatértek a saját országukba. Saul kiterjesztette uralmát az Izráelen kívüli területekre is: háborút viselt ellenségeivel, akik minden oldalról körülvették országát. Harcolt a moábiakkal, az ammoniakkal, az edomiakkal, Cóbá királyával meg a filiszteusokkal, és minden hadjáratában győzelmet aratott. Bátran és hősiesen harcolt, legyőzte az amálekieket, és megszabadította Izráelt ezektől a fosztogatóktól. Három fia volt: Jonatán, Jisvi és Malkisúa. Két leánya közül az idősebbet Mérabnak, a fiatalabbat Mikálnak hívták. Saul felesége Ahinóam, Ahimaac leánya volt. Saul hadseregének vezére Abner, Nér fia, ez utóbbi pedig Saul nagybátyja volt. Saul apja, Kís és Abner apja, Nér Abiél fiai voltak. Izráelnek Saul egész uralkodása alatt állandóan súlyos harcokat kellett vívnia a filiszteusokkal. Emiatt Saul, ha az országában valahol látott egy-egy bátor és erős férfit, akkor azonnal bevette a seregébe. Sámuel azt mondta Saulnak: „Az Örökkévaló engem küldött, hogy fölkenjelek téged népének, Izráelnek királyává, ezért hallgasd meg és kövesd az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura: »Számon tartom, amit az amálekiek tettek Izráel népével! Nem felejtettem el, hogyan állta útját Izráelnek, amikor az kijött Egyiptomból. Indulj hát, támadd meg az amálekieket, és egészen pusztíts el mindent, ami az övék! Senkit és semmit se kímélj meg! Öld meg a férfiakat és nőket, gyerekeket és csecsemőket; és pusztítsd el még ökreiket, juhaikat, tevéiket és szamaraikat is!«” Saul összegyűjtötte és megszemlélte seregét Teláimban. Júdából 10 000 fő, a többi törzsből pedig 200 000 gyalogos katona gyűlt össze. Elindultak, és az amálekiek városa közelében, a völgyben lesben álltak. Saul megüzente a kénieknek: „Távozzatok el innen, menjetek ki az amálekiek közül, hogy ne pusztítsalak el titeket is velük együtt, mert ti jóindulattal bántatok Izráel népével, mikor kijött Egyiptomból!” A kéniek el is mentek onnan. Ezután Saul megtámadta az amálekieket, és vágta őket Havilától egészen a Súrba vezető útig, amely Egyiptom határa mellett fekszik. Foglyul ejtette Agágot, az amálekiek királyát is, annak népét pedig mind kardélre hányta. Saul és serege azonban életben hagyta Agágot, és az állatok közül is csak a hitványabbját pusztították el. A legszebb juhokat, kecskéket, marhákat, a hízott állatokat és a bárányokat megkímélték. Ezután az Örökkévaló szólt Sámuelnek: „Már bánom, hogy Sault királlyá tettem, mert hátat fordított nekem: nem végezte el, amit parancsoltam neki.” Sámuel ezen annyira felháborodott, hogy egész éjjel kiáltott az Örökkévalóhoz. Másnap azonban már korán reggel Saulhoz indult. Közben megtudta, hogy Saul elment Kármelbe, hogy ott emlékoszlopot állítson magának, majd utána továbbment Gilgálba. Sámuel elment Saulhoz, aki éppen égőáldozatot mutatott be az Örökkévalónak, abból a zsákmányból, amelyet az amálekiektől szerzett. Amikor Sámuel megérkezett, Saul köszöntötte: „Áldjon meg téged az Örökkévaló! Teljesítettem, amit az Örökkévaló parancsolt.” „Akkor miféle juhbégetést hallok a táborban, s mit jelent ez a marhabőgés, amely most is hallatszik?” — kérdezte Sámuel. „Ezeket az állatokat a katonák zsákmányolták az amálekiektől. A színe-javát megkímélték, hogy Istenednek, az Örökkévalónak áldozzuk a legszebb juhokat és marhákat. De a többit tényleg mind elpusztítottuk” — válaszolta Saul. „Ugyan hagyd ezt! — vágott közbe Sámuel. — Hadd mondjam el, mit mondott nekem az Örökkévaló a múlt éjjel.” „Mit mondott?” — kérdezte Saul. Sámuel ezt válaszolta: „Látod, az Örökkévaló Izráel királyává tett téged, Izráel törzseinek a vezetője lettél, pedig milyen kicsinek és jelentéktelennek érezted magad! Az Örökkévaló bízott meg azzal, hogy indulj el, és harcolj az amálekiek ellen, amíg teljesen ki nem pusztítod ezt a gonosz népet! Miért nem hajtottad végre az Örökkévaló parancsát? Miért vettél el a zsákmányból? Miért tettél olyat, amit az Örökkévaló rossznak tart?” „De hiszen én engedelmeskedtem az Örökkévalónak! — védekezett Saul. — Teljesítettem, amivel megbízott, és teljesen elpusztítottam az amálekieket! Csak egyvalakit kíméltem meg: Agágot, a királyukat. A katonáim nem ölték le az összes zsákmányolt állatot, ahogy kellett volna, hanem megkímélték a színe-javát, hogy feláldozzák Istenednek, az Örökkévalónak itt, Gilgálban.” Sámuel azonban így felelt: „Vajon örömmel fogad-e az Örökkévaló égőáldozatot és véresáldozatot engedelmesség helyett? Bizony, inkább kívánja, hogy szavát megfogadd, mint a sok-sok áldozatot! Jobb, ha engedelmesen követed parancsát, mint ha kosok kövérjét áldozod neki! Mert az engedetlenség bűne, olyan mint a varázslás, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás! Félretoltad az Örökkévaló szavát, ezért ő is félretett téged, s a királyságot elvette tőled.” Saul elismerte: „Vétkeztem az Örökkévaló ellen, mert megszegtem parancsát, és nem azt tettem, amit mondtál nekem. De csak azért, mert féltem a néptől, és engedtem szavuknak. Most azonban, kérlek, bocsáss meg, és jöjj velem vissza, hogy leboruljak az Örökkévaló előtt.” „Nem megyek! — válaszolta Sámuel. — Elutasítottad az Örökkévaló szavát, ezért ő is elutasított téged, s a királyságot elvette tőled.” Azzal sarkon fordult, hogy elmenjen. De Saul megragadta Sámuel köpenyét, amely így elszakadt. „Látod, az Örökkévaló is így szakította el tőled a mai napon Izráel királyságát — mondta ekkor Sámuel —, és olyannak adta, aki különb nálad. Izráel Istene, az Örökkévaló nem hazudik, és nem vonja vissza, amit mondott. Nem olyan ő, mint az emberek, hogy meggondolja magát.” Saul tovább kérlelte: „Igaz, hogy vétkeztem, de kérlek, ne szégyeníts meg a népem vezetői és egész Izráel előtt! Jöjj velem vissza, hogy leboruljak Istened, az Örökkévaló előtt!” Sámuel végül engedett neki, és Saullal együtt tért vissza a vezetőkhöz. Saul pedig leborult az Örökkévaló előtt. Azután Sámuel ezt mondta: „Vezessétek elém Agágot, az amálekiek királyát!” Elővezették a megkötözött Agágot, aki azt gondolta: „Biztosan nem fognak megölni!” Sámuel így szólította meg: „Ahogy a te kardod megfosztotta gyermekeiktől az anyákat, úgy legyen a te anyád is gyermektelenné!” Azzal fogta a kardját, és darabokra vagdalta Agágot az Örökkévaló jelenlétében, Gilgálban. Ezután Sámuel hazament Rámába, és Saul is hazatért Gibeába. Sámuel ettől fogva nem látta többé Sault, de bánkódott miatta. Az Örökkévaló is megbánta, hogy Sault királlyá tette Izráel fölött. Az Örökkévaló ezt mondta Sámuelnek: „Meddig bánkódsz még Saul miatt? Már határoztam felőle: nem lesz többé Izráel királya. Töltsd meg az olajtartódat, és indulj el, mert Betlehembe küldelek, Isaihoz! Az ő fiai közül választottam új királyt magamnak.” De Sámuel ezt kérdezte: „Hogyan mehetnék oda? Ha Saul megtudja, biztosan megölet engem!” „Vigyél magaddal egy üszőborjút, és ezt mondd: »Azért jöttem, hogy az Örökkévalónak áldozzak.« Hívd meg Isait az áldozatra, azután majd megmondom, mitévő legyél. Azt kend fel királynak, akit mutatok neked!” Sámuel engedelmeskedett, és az Örökkévaló szava szerint elment Betlehembe. Amikor megérkezett, a város vezetői félve kérdezték: „Sámuel, békés szándékkal jöttél?” „Igen — felelte ő —, békés szándékkal. Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az Örökkévalónak. Szenteljétek meg magatokat, és ti is jöjjetek el, amikor az áldozatot bemutatom!” Isait és a fiait is megszentelte Sámuel, és meghívta az áldozat bemutatására. Amikor Isai és fiai megérkeztek, Sámuel meglátta Eliábot, és ezt gondolta: „Biztosan ő az Örökkévaló fölkentje, akit kiválasztott!” De az Örökkévaló ezt mondta Sámuelnek: „Ne arra tekints, hogy milyen szemrevaló külsejű, vagy daliás termetű, mert nem őt választottam. Az ember annak alapján ítél, amit lát, de én nem a külsejét, hanem a szívét nézem.” Ezután szólította Isai a második fiát, Abinádábot, és Sámuelhez vezette, aki ezt mondta: „Nem, ő sem az Örökkévaló választottja.” Majd Sammát vezette Isai Sámuelhez, aki ismét ezt mondta: „Ő sem az, akit az Örökkévaló választott.” Isai a fiai közül hetet már sorra odavezetett Sámuelhez, de a próféta mindegyikre ugyanazt mondta: „Nem, nem ő az Örökkévaló választottja.” Végül Sámuel ezt kérdezte Isaitól: „Mindegyik fiad itt van már?” „Nem, van még egy, a legkisebbik, de ő a juhokat őrzi a mezőn” — válaszolt Isai. „Akkor sürgősen küldj érte valakit, mert addig nem ülünk asztalhoz, amíg ő ide nem ér” — mondta Sámuel. Isai elhívatta legkisebb fiát, és Sámuel elé állította. Ez a fiú pirospozsgás arcú, szép termetű és ragyogó szemű volt. Akkor az Örökkévaló szólt Sámuelnek: „Ő az! Őt kend föl!” Sámuel vette az olajtartóját, és a fiú fejére öntötte az olajat. Így kente föl testvérei előtt a legkisebb fiút. Ekkor az Örökkévaló Szelleme betöltötte Dávidot — mert így hívták —, és attól kezdve vele is maradt. Ezután Sámuel visszatért Rámába. Saultól viszont eltávozott az Örökkévaló Szelleme. Azután a királyt egy gonosz szellem kezdte gyötörni, akit az Örökkévaló küldött. Szolgái ezt javasolták Saulnak: „Látod, urunk, hogy gyötör téged ez a gonosz szellem, amelyet Isten küldött! Engedd meg hát, hogy szolgáid keressenek valakit, aki ért a hárfa pengetéséhez! Ő majd játszik neked, mikor a gonosz szellem ismét megszáll téged, s akkor megkönnyebbülsz.” „Jól van, keressetek hát valakit nekem, aki ért a hárfa pengetéséhez, és hozzátok elém!” — egyezett bele a király. Az egyik udvari szolga megszólalt: „Én ismerek valakit Betlehemben, aki szépen hárfázik, bátor és harcra termett, értelmes beszédű, daliás termetű és vele van az Örökkévaló! Az apját Isainak hívják.” Saul nyomban elküldte egyik szolgáját Isaihoz ezzel az üzenettel: „Küldd hozzám Dávid fiadat, aki a juhokat őrzi!” Isai fogott egy szamarat, felrakott rá néhány kenyeret, egy tömlő bort meg egy kecskegidát — és elküldte a fiával, Dáviddal a királynak. Dávid megérkezett a királyhoz, és a szolgálatába állt. Saul hamarosan megszerette, és fegyverhordozójává fogadta. Isainak pedig ezt üzente: „Engedd meg, hogy Dávid az udvaromban maradjon, mert nagyon megkedveltem!” Amikor pedig az Isten által küldött gonosz szellem gyötörni kezdte Sault, Dávid vette a hárfáját, és játszott rajta a királynak. A gonosz szellem ilyenkor eltávozott, és Saul megkönnyebbült. A filiszteusok ismét összegyűjtötték seregüket, és hadjáratot indítottak Izráel ellen. A júdabeli Szókónál gyűltek össze, a táborukat pedig Szókó és Azeka között, Efesz-Dammímnál állították föl. Saul is összegyűjtötte seregét, és az Élá völgyben vertek tábort. Azután mindkét sereg csatarendbe állt: az egyik dombon Saul serege volt, velük szemben, a másikon a filiszteusok, közöttük pedig egy völgy húzódott. A filiszteusok seregéből kiállt a csatasor elé egy bajnok. Góliátnak hívták és Gát városából származott. Körülbelül három méter volt a magassága, és bronz sisakot viselt. Pikkelyes bronzpáncélt öltött magára, amely 5 000 sékelt nyomott. Lábán is bronzvértet viselt, vállán pedig bronzkardot hordott. Lándzsájának nyele olyan vastag volt, mint a szövőszék gerendája, a hegye pedig 600 sékel súlyú vasból készült. Góliát előtt ment a fegyverhordozója, aki a gazdája pajzsát vitte. Góliát napról-napra kiállt a csatatérre, a két sereg közötti völgybe, és így kiáltott Izráel seregének: „Mit álldogáltok ott szép sorban? Nem azért jöttetek, hogy harcoljunk egymással? Nézzétek, itt vagyok én, a filiszteus! Ti meg Saul katonái vagytok, nem igaz? Akkor jöjjön le ide egyikőtök, és küzdjünk meg egymással! Ha közületek valaki legyőz engem és megöl, akkor a filiszteusok szolgáitok lesznek. Ha meg én győzöm le és ölöm meg őt, akkor ti fogtok nekünk szolgálni. Látjátok, én ma kigúnyoltam Izráel seregét. Állítsatok hát ki valakit, hogy szembe szálljon velem, és vívjunk meg egymással!” Saul király és Izráel egész serege jól hallotta Góliát kérkedését, de nagyon megrettentek tőle, és nem volt bátorságuk szembeszállni vele. Dávid az efrátai nemzetséghez tartozó Isai fia volt, aki a júdabeli Betlehemben élt. Isainak nyolc fia volt, és Saul uralkodása idején már nagyon idős embernek számított. Három idősebb fia viszont bevonult Saul táborába. Az elsőszülöttet Eliábnak, a másodikat Abinádábnak, a harmadikat pedig Sammának hívták. Ez a három fiú tehát Saul seregében szolgált. Dávid volt a legfiatalabb Isai fiai közül, ezért ő nem vonult hadba, hanem Saul szolgálatából időnként hazatért apjához, Betlehembe, hogy a nyáját őrizze. Eközben a filiszteus Góliát 40 napon keresztül minden reggel és este kiállt az izráeli sereg elé. Egyik nap Isai azt mondta Dávidnak, a fiának: „Gyere fiam, itt van ez a zsák pörkölt gabona, meg tíz kenyér, vidd el ezeket a testvéreidnek a táborba! Ezt a tíz sajtot pedig add át a parancsnokuknak. Hozz nekem hírt a testvéreidről, hogy jól vannak-e! Saul, a testvéreid, és Izráel egész serege az Élá-völgyben táboroznak. Ott harcolnak a filiszteusokkal.” Dávid másnap korán reggel fölkelt, a nyáj őrzését egy szolgára bízta, fogta a testvéreinek küldött élelmet, és elindult, ahogy Isai meghagyta neki. Éppen akkor ért a táborba, amikor Izráel serege nagy csatakiáltással kivonult a harcmezőre. A két sereg felsorakozott egymással szemben. Dávid a csomagját rábízta arra, aki a felszerelést őrizte, és odafutott a csatasorba testvéreihez, hogy köszöntse őket. Mialatt velük beszélgetett, a filiszteusok bajnoka, a Gátból való Góliát, szokása szerint megint előállt, és elismételte, amit már sokszor mondott. Dávid azonban csak most hallotta először. Amikor az izráeli katonák meglátták Góliátot, rémülten elfutottak előle. Egyikük ezt mondta: „Látjátok ezt az embert, aki előlépett a csatasorból? Már megint itt van, hogy gyalázza Izráelt! Ha akadna valaki, aki őt párviadalban megölné, azt Saul király gazdagon megjutalmazná! Még a leányát is hozzá adná feleségül, és a győztes családját felmentené minden adófizetés alól.” Dávid odafordult a mellette álló katonához, és megkérdezte: „Mi történik azzal, aki megöli ezt a filiszteust, és lemossa Izráelről ezt a gyalázatot? Ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni merészeli az Élő Isten seregét?!” A katona meg a többiek megismételték, hogy mi lesz a jutalma annak, aki Góliátot megöli. Dávid legidősebb bátyja, Eliáb hallotta, amint Dávid a többiekkel beszélget, és haragosan ráripakodott az öccsére: „Minek jöttél ide? Kire hagytad azt a néhány juhot a pusztában? Ismerlek, milyen elbizakodott vagy! Tudom, hogy mi rosszban töröd a fejed! Csak azért jöttél, hogy megnézd a csatát!” „Ugyan, mi rosszat tettem? — kérdezte Dávid. — Csak beszélgettem a katonákkal”. Azután hátát fordított Eliábnak, és tovább kérdezgette az embereket, hogy mi lesz a jutalma annak, aki legyőzi Góliátot. De mindenki ugyanazt válaszolta. Valaki megemlítette Saul előtt, hogy Dávid mit mondott Góliátról. Saul ekkor magához rendelte Dávidot, aki ezt mondta neki: „Királyom, senki se csüggedjen el Góliát miatt! Szolgád megküzd ezzel a filiszteussal!” De Saul ezt válaszolta: „Ugyan fiam, túl fiatal vagy te ahhoz, hogy kiállj párviadalra ezzel a híres filiszteus harcossal, aki már fiatal kora óta csatákban edződött!” „Uram, szolgád pásztor volt apja juhai mellett a pusztában — mondta Dávid. — Ha egy oroszlán vagy medve elragadott egy-egy juhot a nyájból, utána mentem, leterítettem, és juhomat kiszabadítottam a szájából. Ha pedig a vadállat ellenem támadt, megragadtam a szakállát, és ledöftem. Bizony, szolgád megölte az oroszlánt is, meg a medvét is! Így fog járni ez a körülmetéletlen filiszteus is, amiért gyalázni merészelte az Élő Isten seregét! Az Örökkévaló, aki megmentett engem az oroszlán fogaitól és a medve körmétől, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a fegyverétől is!” „Hát jó, nem bánom, küzdj meg vele! Az Örökkévaló őrizzen és segítsen meg téged!” — egyezett bele Saul. Azután elrendelte, hogy Dávidot öltöztessék föl a király saját fegyverzetébe. Ráadták hát Dávidra Saul bronzból készült sisakját és páncélját. Majd Dávid a derekára kötötte Saul kardját, és kipróbálta, hogyan tud mozogni ebben a fölszerelésben. Végül azonban ezt mondta Saulnak: „Nem tudok én ebben a nehéz páncélban szabadon mozogni! Nem vagyok hozzászokva.” Azzal levetette magáról Saul páncélját és fegyvereit. Ehelyett fogta a pásztorbotját, kiválasztott a patakmederből öt sima követ, és a tarisznyájába tette. Majd kezébe vette parittyáját, és kiment a filiszteus elé, hogy megküzdjön vele. Góliát — aki előtt a fegyverhordozója vitte a pajzsát —, egyre közeledett Dávidhoz. Amikor látta, hogy Dávid milyen fiatal, pirospozsgás arcú és szép termetű, mélységesen megvetette és gúnyolni kezdte: „Hát kutya vagyok én, hogy bottal akarsz elkergetni?” — kérdezte Góliát csúfolódva. Majd az isteneit emlegetve gyalázkodó szavakkal szidalmazta Dávidot. „Gyere csak, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak, hogy azok szaggassanak szét!” — kiáltotta Dávidnak. „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem — mondta Dávid —, én pedig az Örökkévalónak, a Seregek Urának, Izráel serege Istenének nevében megyek ellened, akit te gyaláztál! Az Örökkévaló még ma a kezembe ad, megöllek téged, a fejedet levágom, a filiszteusok seregének hulláit meg az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom eledelül. Akkor majd az egész világ megtudja, hogy van Istene Izráelnek. Ez a sokaság is megtudja, hogy az Örökkévalónak nincs szüksége a harcosok kardjára meg lándzsájára, hogy győzelmet adjon annak, akinek ő akar! Hiszen ő dönti el a csata sorsát! Titeket pedig az Örökkévaló most a kezünkbe fog adni!” Góliát felkészült az összecsapásra, és egyre közeledett Dávidhoz, aki viszont futott feléje. Futás közben Dávid kivett egy követ a tarisznyájából, és a parittyáját megforgatva elröpítette. A kő Góliátot éppen homlokon találta, és úgy belemélyedt a fejébe, hogy a filiszteus arccal a földre zuhant. Így győzte le Dávid a filiszteusok bajnokát a parittyájával és egyetlen kővel! Dávidnak még kardja sem volt, mégis leterítette és megölte ellenfelét! Amikor Góliát összeesett, Dávid odafutott, ráállt, majd kihúzta a filiszteus kardját, és azzal ölte meg. Azután Góliátot a saját kardjával lefejezte. A filiszteusok serege látta, hogy nagy hősük meghalt, és mind futásnak eredtek. Izráel és Júda harcosai ekkor nagy csatakiáltással az üldözésükre indultak. Kergették őket végig a völgyön, egészen Gátig és Ekron kapujáig, és sokat megöltek közülük. A Saarim felé vezető úton mindenütt a filiszteusok hullái hevertek egészen Gátig és Ekrónig. Miután az izráeliek visszatértek az üldözésből, kifosztották az ellenség hátrahagyott táborát. Dávid elvitte Jeruzsálembe Góliát levágott fejét, a tőle zsákmányolt fegyvereket azonban megtartotta magának, és hazavitte. Saul király is végignézte a párviadalt. Amikor Dávid kiállt a csatatérre Góliát elé, Saul megkérdezte a hadvezérét, Abnert: „Kinek a fia ez az ifjú?” „Esküszöm, királyom, hogy nem tudom!” — felelte Abner. „Akkor menj, és tudd meg, ki az apja!” — rendelkezett a király. Miután Dávid megölte Góliátot, visszament az izráeli táborba. Góliát levágott feje még a kezében volt. Abner Saul elé vezette Dávidot, akitől a király ezt kérdezte: „Kinek a fia vagy, ifjú?” „A betlehemi Isainak, királyom” — felelte Dávid. Saul a szolgálatába fogadta Dávidot, és nem küldte vissza a szülői házhoz. Miután Saul befejezte a beszélgetést Dáviddal, Jonatán úgy megszerette Dávidot, mint a saját lelkét. Szövetséget kötöttek egymással, és a lelkük szinte összeforrt. *** *** Jonatán Dávidnak ajándékozta a ruháját, köpenyét, kardját, íját, sőt még az övét is. Saul ettől kezdve sokszor küldte harcolni Dávidot, aki minden esetben győzelmet aratott, akárhova küldte is őt a király. Ezért Saul kinevezte őt a harcosok élére. Dávidot az egyszerű katonáktól a tisztekig mindenki megszerette. Történt egyszer, hogy Izráel serege — amelyben Dávid is harcolt — Saul vezetésével éppen a filiszteusok ellen vívott győztes csatából tartott hazafelé. Az asszonyok minden városból Saul és a sereg elé vonultak, hogy üdvözöljék őket. Nagy örömmel énekeltek, táncoltak, hangszerekkel zenéltek, és így dicsérték a győzteseket: „Megölt Saul ezreket, Dávid meg tízezreket!” Saulnak ez nagyon rosszul esett, és megharagudott miatta. Azt gondolta: „Lám, Dávidnak tízszer annyi filiszteus megölését tulajdonítják, mint nekem! Ha ez így megy tovább, még a királyság is az övé lesz!” Ettől kezdve gyanakvással figyelte Dávid minden lépését. A következő napon, amikor Saul a házában ült, ismét megszállta a gonosz szellem, amelyet Isten küldött. Emiatt Saul magánkívül volt. Dávid eközben Saul előtt pengette a hárfáját, ahogy ilyen esetekben máskor is szokta. Saul kezében ott volt a lándzsája, és hirtelen azt gondolta: „Most megölöm Dávidot! A falhoz szegezem!” — s azzal a lándzsáját Dávid felé hajította, aki azonban félrehajolt előle. Ez kétszer is megtörtént, és Saul megértette, hogy az Örökkévaló Dáviddal van, tőle viszont eltávozott. Emiatt félni kezdett Dávidtól, és jobbnak látta, ha elküldi őt maga mellől. Kinevezte hát Dávidot egy katonai egység parancsnokának, és harcolni küldte a csapata élén. Ettől kezdve Dávid gyakran vezette harcba az embereit, és minden alkalommal győzelemmel tért haza, mert az Örökkévaló vele volt és segítette őt. Saul látta, hogy Dávid minden csatában győztesnek bizonyul, emiatt még inkább félt tőle. Ugyanakkor egész Izráel és Júda népe nagyon megszerette Dávidot, aki vezette őket a harcokban. Ezután történt, hogy Saul ezt mondta Dávidnak: „Feleségül adom hozzád Mérabot, a legidősebb leányomat, csak légy hűséges harcosom, és harcolj az Örökkévalóért!” De magában azt gondolta, hogy így majd előbb-utóbb a filiszteusok ölik meg Dávidot, és nem neki kell eltennie láb alól. Dávid azonban elhárította ezt a megtiszteltetést: „Ugyan, ki vagyok én, hogy a király veje lehetnék? Mi az én apám családja Izráelben?” Így azután, amikor eljött az ideje, hogy Mérabot Dávidhoz adják feleségül, Saul mégis úgy határozott, hogy inkább a mehólai Adriélhez adja a leányát. Saul kisebbik leánya, Mikál azonban megszerette Dávidot. Ezt Saul is meghallotta, és helyeselte. Ugyanis azt remélte, hogy Mikál révén mégis sikerül csapdába csalnia Dávidot, akit a filiszteusok előbb-utóbb majd csak elpusztítanak. Ezért másodszor is ajánlatot tett neki: „Dávid, most aztán tényleg a vőm leszel!” Ugyanakkor Saul szólt az udvari embereinek, hogy titokban beszéljék rá Dávidot a házasságra. „Mondjátok neki — sugalmazta Saul —, hogy a király kedveli Dávidot, és az udvari szolgák körében is nagyon népszerű, hát miért ne venné feleségül a király leányát!” Azok valóban megpróbálták Dávidot rábeszélni, de ő elhárította magától ezeket az érveket: „Ti valóban azt hiszitek, hogy olyan csekélység a király leányát feleségül venni? Hogy gondolhatnék én ilyesmire, holott én szegény vagyok, s a származásom sem előkelő!” A szolgák jelentették Saulnak, hogy Dávid mit mondott. De Saul nem adta föl. Újra Dávidhoz küldte a szolgáit: „Akkor mondjátok neki ezt: »Ne félj, Dávid, a király nem kíván tőled nagy jegyajándékot a leányáért cserébe. Mindössze annyit vár a vőlegénytől, hogy öljön meg száz filiszteust, és hozzon erről bizonyítékot. Így álljon bosszút a király ellenségein.«” Saul ezt is csak azért tervelte ki, hogy Dávidot a filiszteusok fegyvere által ölesse meg. [26-27] Az udvari emberek ismét megpróbálták rábeszélni Dávidot, s ezúttal sikerült is nekik. Most már Dávid is szeretett volna a király veje lenni. El is indult, és embereivel együtt levágott 100 férfit a filiszteusok közül. Még le sem telt a kitűzött határidő, már hozta is a bizonyítékot a királynak, hogy feleségül vehesse a leányát. Így azután Saul Mikált Dávidhoz adta feleségül. *** Saul jól látta, hogy az Örökkévaló valóban Dáviddal van, és Mikál is szereti a férjét. Emiatt még jobban félt Dávidtól, és haláláig ellenségévé lett. Ebben az időben a filiszteusok fejedelmei állandóan támadták Izráelt. Azonban valahányszor csatára került sor, Dávid mindig nagyobb győzelmeket aratott, mint Saul többi vezérei. Ezért Dávid igen nagy hírnévre tett szert. Ezután Saul szólt a fiának, Jonatánnak és az udvari embereiek, hogy meg kell ölniük Dávidot. De Jonatán nagyon szerette Dávidot, [2-3] ezért figyelmeztette: „Vigyázz magadra, mert apám az életedre tör! Holnap reggel rejtőzz el a mezőn valami alkalmas helyen! Azután reggel majd én is kimegyek apámmal együtt a mezőre, és megállunk a rejtekhelyed közelében. Ott majd beszélek apámmal rólad, s ha valamit megtudok, elmondom neked.” *** Jonatán beszélt az apjával Dávid érdekében: „Apám, te vagy a király, és Dávid a szolgád. Nem vétett neked semmit, hát te se vétkezz ellene! Sőt, Dávid mindig hűségesen szolgált téged, és sokat köszönhetsz neki. Kockára tette az életét, amikor megölte a filiszteust, és ezen keresztül az Örökkévaló nagy győzelmet adott egész Izráelnek. Te is láttad ezt, és örültél neki! Miért akarsz ártani Dávidnak, hiszen tudod, hogy ártatlan! Ha ok nélkül megölnéd, súlyosan vétkeznél!” Saul hallgatott Jonatán szavára, és ezt válaszolta: „Rendben van, fiam, esküszöm az Örökkévalóra, hogy nem fogom megöletni Dávidot.” Ezután Jonatán hívatta Dávidot, és mindent elmondott neki, majd Saulhoz vezette. Ettől fogva Dávid ismét ugyanúgy szolgált Saul udvarában, mint azelőtt. Majd ismét kiújult a harc a filiszteusok és Izráel között. Ebben Dávid is részt vett, és olyan nagy győzelmet aratott, hogy a filiszteusok futva menekültek a csatából. Egyszer, amikor Saul a házában ült, ismét megszállta a gonosz szellem, amelyet Isten küldött. Dávid éppen a király előtt pengette a hárfáját. Saul — aki a kezében tartotta a lándzsáját — hirtelen azt gondolta: „Most megölöm Dávidot! A falhoz szegezem!” — s azzal a lándzsáját Dávid felé hajította, aki azonban félrehajolt, így a lándzsa a falba fúródott. Dávid kifutott a házból, és még az éjjel elmenekült. Saul utána küldte az embereit, hogy álljanak lesben Dávid házánál, és reggel öljék meg. Azonban Mikál figyelmeztette a férjét: „Ha még ma éjjel el nem menekülsz, reggel megölnek!” Azután Mikál az ablakon keresztül leeresztette Dávidot, aki elfutott, s így megmenekült a haláltól. Ezután Mikál Dávid ágyába fektette a házibálványt, a fejéhez kecskeszőrt rakott, és betakarta Dávid ruháival. Amikor Saul odaküldte az embereit, hogy fogják el Dávidot, Mikál azt mondta nekik, hogy a férje beteg. Egy idő múlva Saul megint odaküldte őket, hogy nézzék meg Dávidot, s ezt mondta nekik: „Hozzátok elém, ha kell, ágyastól is, hogy megöljem!” Saul emberei ismét Dávid házához mentek, és ezúttal fölfedezték, hogy csak a házibálvány fekszik az ágyban, és amit Dávid hajának gondoltak, az csak kecskeszőr. Saul szemrehányást tett Mikálnak: „Miért csaptál be? Miért engedted megszökni ellenségemet?” De Mikál így védekezett: „Dávid megfenyegetett, hogy ha nem engedem elmenni, megöl.” Dávid tehát elmenekült, és Rámába ment Sámuelhez, akinek elmondta, hogyan bánt vele Saul. Azután együtt a próféták táborába mentek, és egy ideig ott maradtak. Saulnak azonban tudomására jutott, hogy Dávid a táborban rejtőzik, Ráma mellett. Ezért oda is utána küldte az embereit, hogy fogják el. Azok el is mentek, de mikor meglátták a próféták csoportját, akik prófétáltak, és Sámuelt, a vezetőjüket, Isten Szelleme őket is betöltötte, és ők is prófétálni kezdtek. Jelentették ezt Saulnak, aki másokat küldött helyettük Dávidért, de ezek a küldöttek is úgy jártak, mint az előzők: ők is prófétálni kezdtek. Harmadszor is küldött oda Saul embereket, de azok is ugyanúgy prófétálni kezdtek, amikor odaérkeztek. Végül maga Saul is fölkerekedett, és elindult Rámába. Amikor a Szekúban lévő ciszternához érkezett, amely a kopasz dombon van, a szérűskert mellett, kérdezősködött Sámuel és Dávid után. Azt mondták neki, hogy a próféták táborában találja őket Ráma közelében. Saul tehát oda igyekezett, de Isten Szelleme már útközben betöltötte, és folytonosan prófétált, amíg a Ráma melletti táborba érkezett. Ott azután levetette a ruháit, és ő is prófétált Sámuel előtt. Egész nap és egész éjjel ott feküdt meztelenül, és prófétált. Erre utal az ismert szólás: „Már Saulból is próféta lett?” Ezután Dávid a Ráma melletti táborból is tovább menekült. Találkozott Jonatánnal, és ezt kérdezte tőle: „Jonatán, mondd meg nekem, mit vétettem apád ellen? Mi a bűnöm, amiért halálra keres?” De Jonatán így felelt: „Isten mentsen ettől téged! Apám nem akar téged megölni! Te nem halhatsz meg! Tudod, hogy apám nem tesz semmit anélkül, hogy velem előbb meg ne beszélné. Ha valóban meg akarna ölni téged, azt előlem sem titkolná el! Nem, erről szó sem lehet!” Dávid azonban esküvel erősítette, hogy mégis így van: „Apád bizonyosan tudja, hogy te kedvelsz engem. Azt gondolja, jobb, ha neked nem árulja el a tervét, mert elmondanád nekem. De esküszöm: amilyen igaz, hogy él az Örökkévaló és te is élsz, olyan igaz, hogy csak egy lépés választ el engem a haláltól!” „Hát jó — felelte Jonatán —, mondd meg, mit tegyek érted, megteszem!” „Figyelj rám! — mondta Dávid. — Tudod, hogy holnap lesz az Újhold ünnepe. Ilyenkor nekem is a király asztalánál kell ülnöm az ünnepi vacsoránál. Engedd meg nekem, hogy most elmenjek, és holnap estig elrejtőzzek valahová a városon kívül. Ha apád kérdezősködik, hogy miért hiányzom az ünnepi asztaltól, akkor ezt mondd neki: »Dávid megkért, hogy hazamehessen szülővárosába, Betlehembe. A családjában ilyenkor tartják az évenkénti áldozatot, amelyre az egész nemzetség összegyűlik.« Ha ezt a kimentést apád elfogadja, akkor biztonságban érezhetem magam. De ha Saul erre haragra lobban, akkor biztos lehetsz benne, hogy valóban gonosz szándékkal van irántam. Jonatán, kérlek, tedd meg ezt nekem! Bánj velem hűséges szeretettel, hiszen szövetséget kötöttünk az Örökkévaló előtt! De ha bűnös vagyok, ölj meg te magad, csak apádnak ne szolgáltass ki!” „Isten mentsen! — mondta Jonatán. — Ha megbizonyosodom róla, hogy apám a vesztedet akarja, feltétlenül a tudtodra adom!” „Ki fog nekem hírt hozni, ha apád haragosan válaszol neked?” — kérdezte Dávid. Akkor Jonatán ezt javasolta: „Gyere, menjünk ki a városon kívülre!” Kimentek hát ketten a mezőre. Ott Jonatán ezt mondta: „Az Örökkévaló, Izráel Istene legyen a tanúm, hogy amit most ígérek neked, azt meg is tartom. Holnap vagy holnapután kipuhatolom, hogy apám jó szívvel van-e irántad, és amit megtudok, azt megüzenem neked. Úgy segítsen engem az Isten, hogy nem fogom eltitkolni előled, ha apám az életedre tör! Ebben az esetben elküldelek, hogy biztonságban elmenekülhess előle, és akkor az Örökkévaló legyen veled, ahogy apámmal is volt! De arra kérlek, bánj velem az Örökkévaló hűséges szeretetével, ameddig csak élek! Ha pedig meghalok, ugyanezzel a szeretettel bánj majd a családommal és utódaimmal is, még akkor is, amikor az Örökkévaló majd kiirtja minden ellenségedet a föld színéről!” Így kötött szövetséget Jonatán Dáviddal és annak családjával. Arra kérte az Örökkévalót, hogy e szövetség megtartását Dávid utódain is kérje számon. Jonatán tehát megeskette Dávidot, hogy iránta való szeretetéért meg fogja tartani ezt a szövetséget, mert Jonatán úgy szerette Dávidot, mint saját magát. Azután Jonatán ezt mondta Dávidnak: „Holnap este lesz az Újhold ünnepe. Mivel a helyed üres lesz, hiányolni fognak. Holnapután már nem fognak keresni. Te pedig menj el arra a helyre, ahol először elrejtőztél! Ott várakozz, annál a kőrakásnál. Akkor majd én is odamegyek, és három nyílvesszőt fogok kilőni, mintha csak célba lőnék. Velem lesz egy fiatal apród is, akinek ezt mondom: »Eredj, keresd meg a nyílvesszőket!« A te számodra, Dávid, ez lesz a jel: ha azt mondom a fiúnak: »Túl messze mentél, a nyílvesszők itt vannak, hozzám közelebb!« — akkor az Örökkévalóra esküszöm, ez azt jelenti, hogy nyugodtan előjöhetsz a rejtekhelyedről, mert biztonságban vagy! Azonban, ha azt mondom a fiúnak: »Menj csak messzebbre, mert a nyílvesszők még előtted vannak!« — ez azt jelenti, hogy el kell menned messzire, mert az Örökkévaló küld téged máshová. Amit most megbeszéltünk, arra nézve az Örökkévaló legyen a tanúnk örökre!” Ezután elváltak, és Dávid elrejtőzött a városon kívül. Saul elárulja gyilkos szándékát Amikor az Újhold ünnepe eljött, a király helyet foglalt az ünnepi étkezésnél. Szokott helyén ült, a fal mellett. Vele szemben Jonatán, Saul mellett pedig Abner foglalt helyet, de Dávid helye üresen maradt. Ekkor Saul még nem szólt semmit, mert ezt gondolta: „Biztosan történt valami Dáviddal, és rituálisan tisztátalanná vált, emiatt nem vehetett részt az ünnepen. Igen, biztosan ezért nem jött el.” A következő napon, vagyis az ünnep második napján azonban Dávid helye ismét üresen maradt. Ekkor Saul megkérdezte Jonatánt: „Miért nem jött el az ünnepre Isai fia sem tegnap, sem ma?” Jonatán így felelt: „Dávid engedélyt kért tőlem, hogy hazamehessen Betlehembe. Azt mondta: »Kérlek, hadd menjek most haza a szüleimhez, mert ilyenkor tartjuk Betlehemben a nemzetségünk évenkénti közös áldozatát, és a bátyám rám parancsolt, hogy nekem is ott a helyem. Engedj el tehát, ha jóindulattal vagy irántam, hadd látogassam meg a családomat!« Emiatt nem jött Dávid a király asztalához.” Saul ekkor éktelen haragra gerjedt, és Jonatánra támadt: „Te is olyan lázadó és elvetemült vagy, mint anyád! Azt hiszed, nem tudom, hogy összejátszol Isai fiával! Micsoda szégyen ez rád nézve! Gyalázatot hozol anyádra is! Tudd meg, hogy amíg Isai fia él, belőled sohasem lesz király, és királyságodból sem lesz semmi! Azonnal küldj érte, és hozasd elém, mert meg kell halnia!” „De miért kell meghalnia, mit követett el?” — kérdezte Jonatán. [33-34] Válasz helyett Saul Jonatán felé hajította a lándzsáját, hogy megölje. Jonatán azonban felugrott az asztaltól és nagy haraggal elrohant. Nem evett egy falatot sem az ünnep második napján, mivel annyira bánkódott Dávid miatt, és mert apja így megszégyenítette. Azonban megértette, hogy Saul valóban Dávid életére tör. *** Másnap reggel a megbeszélt időben Jonatán, apródja kíséretében kiment a városból. Amikor arra a helyre ért, ahol Dávid rejtőzött, előre küldte a fiút. „Szaladj, keresd meg a nyilakat, amelyeket lövök!” — mondta neki, és előre lőtt egy nyílvesszőt a fiú feje fölött. Amikor a fiú oda ért, ahová Jonatán a nyílvesszőt lőtte, még utána kiáltott: „Menj messzebbre, mert még előtted van! Siess, menj tovább, ne állj meg!” A fiú fölvette a nyilakat, és visszavitte Jonatánnak, de nem vett észre semmit, csak Jonatán és Dávid értette, hogy ez mit jelent. Majd Jonatán odaadta a fiúnak az íját meg a nyilakat, és visszaküldte a városba. Miután a fiú elment, Dávid előjött rejtekhelyéről, a kőrakás mellől. Háromszor arccal a földig hajolt Jonatán előtt, azután megölelték egymást, és együtt sírtak. Különösen Dávid sírt nagyon keservesen. Majd Jonatán elbúcsúzott Dávidtól: „Menj el békességgel, Dávid, hiszen megesküdtünk az Örökkévaló nevére! Ő legyen a tanúja szövetségünknek, amelyet egymással kötöttünk, s amely utódainkat is örökre kötelezi.” Ezután Jonatán visszatért a városba, Dávid pedig útnak indult, és Ahimelekhez, a paphoz ment Nób városába. Amikor Ahimelek találkozott Dáviddal, és látta, hogy egyedül érkezett, megrettent. „Dávid! Hogy lehet, hogy egyedül jöttél? Miért nincs veled senki?” — kérdezte. Dávid így felelt: „A király küldött titokban valahová, de megparancsolta, hogy senki se tudjon arról, amit rám bízott. Az embereimet pedig egy másik helyre küldtem, ott fogok velük találkozni. De most kérlek, adj nekem öt kenyeret, vagy bármilyen ennivalót, ami kéznél van!” A pap ezt felelte: „Adok szívesen, de közönséges kenyerem nincs, csak a szent kenyerek vannak nálam. Azonban ebből csak akkor ehetnek az embereid, ha mostanában nem háltak asszonnyal.” „Egyikünk sem hált asszonnyal, mióta elindultunk, s ennek már három napja. Embereim mindig óvakodnak attól, hogy tisztátalanná váljanak, amikor valamilyen harci küldetésben vagyunk. Most különösen ez a helyzet.” Így hát, mivel nem volt más kenyere, a pap odaadta Dávidnak a szent kenyereket. Ezeket akkor vették el az Örökkévaló jelenlétéből, amikor frisset tettek a helyükre. Azon a napon, amikor Dávid Ahimelekhez érkezett, történetesen Saul egyik szolgája is ott tartózkodott a szentély közelében. Dóégnek hívták, edomi származású volt, és Saul rábízta pásztorainak felügyeletét. Dávid ezután azt kérdezte Ahimelektől: „Nincs itt kéznél egy kard vagy lándzsa, amit nekem adhatnál? A király megbízatása annyira sürgős volt, hogy nem hoztam magammal egyik fegyveremet sem.” „De van — válaszolta a pap —, a filiszteus Góliát kardja. Ez az, amit elvettél tőle, mikor az Élá-völgyben legyőzted. Ott fekszik a kard egy ruhába tekerve az efód mögött. Ha az megfelel, elviheted, de más nincs.” „Góliát kardja? — kiáltott fel Dávid. — Nincs annak párja, az kell nekem, add csak ide!” Dávid még aznap továbbment a filiszteusok földjére, és Ákisnál, Gát királyánál keresett menedéket. De Ákistól ezt kérdezték a szolgái: „Urunk, nem ez az a Dávid, aki Izráel királya? Hiszen ő az, akiről az izráeliek ezt énekelték, mikor örömükben táncoltak: »Megölt Saul ezreket, Dávid meg tízezreket!«” Hallotta ezt Dávid is, és nagyon megrettent. Félt Ákis királytól, ezért előtte és a szolgák előtt őrültnek tetette magát. Úgy viselkedett közöttük, mint akinek elment az esze: össze-vissza firkált jeleket a kapukra, és a nyála lecsorgott a szakállán. Végül Ákisnak elege lett ebből, és ezt mondta szolgáinak: „Nem látjátok, hogy ez az ember őrült? Minek hoztátok ide? Nincs elég bolond az országomban, még ezt is idehoztátok, hogy itt őrjöngjön előttem? Be ne engedjétek többet ide!” Dávid továbbment Gátból, és az Adullám városa melletti barlangban keresett menedéket. Amikor a családja és rokonai ezt megtudták, ők is odamentek, és csatlakoztak Dávidhoz. Sokan mások is jöttek hozzá, összesen vagy 400 férfi gyűlt össze Dávid körül, aki a vezetőjük lett. Voltak közöttük, akik el voltak adósodva, mások valamilyen szorongatott helyzetbe kerültek, vagy csak elégedetlenek voltak. Azután Dávid Moáb földjére, Micpe városába ment, ahol ezt kérte Moáb királyától: „Kérlek, engedd meg, hogy apám és anyám itt maradjon nálad, amíg megtudom, hogy Istennek mi a szándéka velem!” Így hát Dávid szülei ottmaradtak Moáb királyánál, amíg Dávid a megerősített rejtekhelyen tartózkodott. De Gád próféta azt mondta Dávidnak: „Ne maradj ezen a rejtekhelyen tovább, hanem indulj Júda földjére!” Dávid el is ment onnan a hereti erdőbe. Saulnak hírt vittek róla, hogy Dávid merre jár a csapatával. Ekkor Saul éppen Gibeában tartózkodott, a dombon, a tamariszkuszfa alatt, kezében a lándzsájával. Körülötte álltak a vezető emberei, akiknek ezt mondta: „Hallgassatok ide, benjámini férfiak! Azt hiszitek, hogy Isai fia majd szántóföldeket és szőlőskerteket fog ajándékozni nektek? Abban reménykedtek, hogy a seregében századosokká és ezredesekké tesz benneteket? Ezért fogtatok össze ellenem? Emiatt hallgatjátok el előlem, hogy a saját fiam szövetséget kötött Isai fiával? Hát egyikőtök sem szánt meg engem, hogy jelentette volna, mikor a fiam ellenem lázította szolgámat, hogy csapdát állítson nekem?! Mert éppen ez az, amit Isai fia tesz ellenem!” Ekkor megszólalt az edomi Dóég, aki Saul szolgáinak az elöljárója volt: „Királyom, én láttam Isai fiát, amikor Nóbba érkezett, Ahimelekhez, Ahitúb fiához. Ahimelek megkérdezte az Örökkévalót érte, ellátta ennivalóval, és neki adta a filiszteus Góliát kardját is.” Akkor a király elküldte embereit, hogy hozzák elé Ahimelek papot és egész rokonságát, a papokat, akik Nób városában laktak. Azok el is jöttek, és megálltak a király előtt. Akkor Saul ezt mondta: „Figyelj rám, Ahimelek, Ahitúb fia!” „Igen, királyom!” — felelt a pap. „Miért fogtál össze titokban Isai fiával ellenem? — vonta felelősségre Saul. — Hiszen kenyeret és kardot adtál neki, és még Istent is megkérdezted az érdekében! Segítetted abban, hogy ellenem lázadjon, és csapdát állítson nekem — mert ő most ezt teszi!” Ahimelek így felelt: „Királyom, nincs senki szolgáid közül, aki hűségesebb lenne hozzád, mint Dávid! Hiszen ő a leányod férje és a testőreid parancsnoka! Mindenki tiszteli őt a királyi udvarban. Máskor is megkérdeztem már az Örökkévalót Dávid érdekében, egyáltalán nem ez volt az első ilyen eset. Nekem soha eszembe sem jutott, hogy a király ellen összeesküvést szőjek. Ne vádoljon a király se engem, se a rokonaimat ilyesmivel! Szolgáid vagyunk, és erről, amit mondtál, semmit nem tudunk.” De a király mégis így ítélt: „Ezért halállal lakolsz, Ahimelek — és veled együtt összes rokonod is!” Azután parancsolt a körülötte álló testőröknek: „Öljétek meg az Örökkévaló papjait, mert Dávidot segítették! Tudták, hogy előlem szökött el, mégsem jelentették nekem!” De a királyi testőrök nem akartak kezet emelni az Örökkévaló papjaira. A király ezután az edomi Dóéghez fordult: „Akkor öld meg te a papokat!” Ő teljesítette a parancsot, és azon a napon 85 papot gyilkolt le, akik mind lenvászonból készült efódot viseltek. Dóég azután Nóbba, a papok városába ment, és karddal kiirtotta a papok családtagjait és egész rokonságukat. Mindenkit megölt a városban: férfiakat és nőket, gyermekeket és csecsemőket, sőt, még a szarvasmarhákat, szamarakat, juhokat és kecskéket is. Ahimelek egyik fiának, Ebjátárnak azonban mégis sikerült elfutnia — így ő volt az egyetlen, aki életben maradt. Dávidhoz menekült, és csatlakozott a csapatához, és beszámolt Dávidnak arról, hogy Saul kivégeztette az Örökkévaló papjait. Dávid ezt mondta: „Amikor Nóbba érkeztem Ahimelekhez, és ott láttam az edomi Dóéget, azonnal tudtam, hogy ő el fog árulni Saulnak! Miattam ölette meg Saul apádat és rokonaidat! Most hát maradj itt, és ne félj! Téged is ugyanaz akar megölni, aki engem. Mellettem azonban biztonságban leszel.” Történt ezután, hogy hírt hoztak Dávidnak: „A filiszteusok megtámadták Keila városát, és elrabolják a gabonájukat a szérűskertekről.” Dávid megkérdezte az Örökkévalót: „Elmenjek-e, hogy leverjem ezeket a filiszteusokat?” Az Örökkévaló ezt felelte: „Menj, és verd meg őket! Szabadítsd fel Keilát!” De az emberei ezt mondták Dávidnak: „Még itt, Júda területén is féltjük az életünket. Mennyivel inkább veszélyben leszünk Keilánál, ahol a filiszteusok seregével kell szembenéznünk?” Ekkor ismét megkérdezte Dávid az Örökkévalót, aki így biztatta: „Indulj, menj el Keilába, mert győzelmet adok neked a filiszteusok fölött!” Így hát Dávid mégis Keilába vezette csapatát, és harcoltak a filiszteusokkal. Nagy győzelmet arattak, fölszabadították Keila városát, és zsákmányul ejtették a filiszteusok jószágait. Amikor Ebjátár pap, Ahimelek fia Dávidhoz menekült Keilába, az efódot is magával vitte. Saulnak jelentették, hogy Dávid Keilában tartózkodik. Saul ennek nagyon megörült: „Isten végre a kezembe adta Dávidot, hiszen most önként sétált bele a csapdába! Bement egy fallal és záras kapukkal körülvett városba, ahonnan nem menekülhet, ha körülvesszük!” Azzal összeszedte seregét, és megindultak, hogy körülvegyék és megostromolják Keilát, Dávidot és embereit pedig elfogják. Dávid azonban megtudta, hogy mit tervez ellene Saul, és szólt Ebjátár papnak: „Kérlek, hozd ide az efódot!” Azután Dávid így imádkozott: „Örökkévaló, Izráel Istene, kérlek, válaszolj nekem! Hallottam, hogy Saul Keilába akar jönni, hogy elpusztítsa a várost miattam. Kérlek, mondd meg nekem, hogy valóban idejön-e!” „Igen, Saul ide fog jönni” — válaszolta az Örökkévaló. „Keila lakói átadnak-e Saulnak engem és az embereimet?” — kérdezte Dávid. „Igen, átadnak” — válaszolta az Örökkévaló. Ezután Dávid, és mintegy 600 főnyi csapata elhagyta Keilát, és helyről-helyre vándoroltak. Amikor Saul megtudta, hogy Dávid elment Keilából, letett a tervéről, és nem vonult a város ellen. Dávid Zíf pusztájában, a hegyek és sziklák között tanyázott. Saul folyton kereste, és igyekezett elfogni, de az Örökkévaló nem szolgáltatta ki neki Dávidot. Dávid is tudta, hogy Saul üldözi, és az életére tör, ezért Horesben rejtőzött, Zíf vidékén. Ekkor Jonatán, Saul fia fölkereste Dávidot Horesben, és bátorította, hogy Dávid hite erősen kapaszkodjon az Örökkévalóba: „Ne félj Dávid! Apám nem fog téged megtalálni! Te leszel Izráel királya, én pedig a második leszek melletted! Ezt még apám is jól tudja.” Azután ismét szövetséget kötöttek egymással az Örökkévaló előtt. Jonatán hazament, Dávid pedig Horesben maradt. Zíf lakói közül némelyek fölkeresték Sault Gibeában, és jelentették neki: „Királyunk, tudd meg, hogy Dávid a mi vidékünkön, Horesben rejtőzködik, a sziklák között, a Hakilá-dombon, a Jesimontól délre. Jöjj hát hozzánk, amikor akarsz, és mi kiszolgáltatjuk Dávidot neked.” Saul ezt válaszolta: „Áldjon meg az Örökkévaló titeket, hogy megszántatok engem! Menjetek vissza, és tudjátok meg, hogy pontosan merre jár, és kik mennek hozzá, mert mondták nekem, hogy Dávid nagyon ravasz. Kémleljétek ki a rejtekhelyeket, ahol tartózkodni szokott. Azután jelentsétek nekem! Akkor majd oda vonulok csapatommal, és ha azon a vidéken lesz, megkeresem, még ha egész Júda földjét át kell is kutatnom miatta.” A küldöttek visszatértek Zífbe, mielőtt Saul is odament volna. Eközben Dávid és csapata Máón pusztájában járt, Jesimontól délre. Ezután Saul is elindult katonáival, hogy elfogja Dávidot, aki azonban tudomást szerzett erről, és a nagy sziklához vonult, amely a Máón-pusztában van. Jelentették ezt Saulnak, ezért ő is a Máón-pusztába sietett. Saul és csapata a hegy egyik oldalán, Dávid meg a másik oldalán vonult az embereivel. Dávid nagyon igyekezett, hogy minél hamarabb elmeneküljön Saul elől, de Saul csapata mégis bekerítette. Ekkor hirtelen hírnök érkezett a királyhoz, ezzel az üzenettel: „Siess, mert a filiszteusok betörtek országodba!” Ezért Saul felhagyott Dávid üldözésével, és elvonult, hogy a filiszteusok ellen harcoljon. Ezért nevezték el azt a sziklát a „Megmenekülés Sziklájának”. Ezután Dávid elvonult onnan, és Éngedi sziklái között rejtőzött el embereivel együtt. Miután Saul a filiszteusokat elűzte, visszatért. Ekkor jelentették neki, hogy Dávid a pusztában bujkál, Éngedi környékén. Saul ekkor maga mellé vette 3 000 legjobb katonáját, akiket egész Izráelből válogatott össze, és elindult, hogy Dávidot és embereit megkeresse a Vadkecskék Kősziklái közelében, Éngedi környékén. Útközben egy juhkarámhoz érkeztek. Volt itt egy barlang, ahová Saul bement, hogy a szükségét végezze. Történetesen akkor Dávid és csapata éppen a barlang legbelső részében rejtőzött. Dávidnak ezt mondták az emberei: „Látod, erről a kedvező lehetőségről mondta neked az Örökkévaló: »Nézd, kezedbe adom ellenségedet, és azt tehetsz vele, amit akarsz.«” Akkor Dávid óvatosan odalopakodott Saul közelébe, és a köpenyének sarkát levágta. Saul azonban mindebből semmit sem vett észre. Emiatt azonban Dávidot később nagyon bántotta a lelkiismerete, és azt mondta az embereinek, mikor visszalopakodott hozzájuk: „Mentsen meg az Örökkévaló attól, hogy valaha ártsak uramnak! Semmiképpen nem fogok kezet emelni arra, akit az Örökkévaló kent föl királynak!” Ezzel lecsendesítette és visszatartotta őket attól, hogy rátámadjanak Saulra. Saul közben kiment a barlangból, és továbbindult. Egy kis idő múlva Dávid is előjött a barlangból, és Saul után kiáltott: „Uram, királyom!” Saul visszanézett, s ekkor Dávid tisztelettel a földig hajolt előtte. Majd ezt mondta: „Királyom, miért hallgatsz azok szavára, akik szerint én ártani akarok neked? Most magad is meggyőződhettél róla, hogy téged a barlangban az Örökkévaló kiszolgáltatott nekem! Bár voltak, akik arra biztattak, hogy öljelek meg, én mégis megkíméltelek! Azt mondtam, hogy nem emelek kezet uramra, mert ő az Örökkévaló fölkent királya. Nézd, atyám, itt van a kezemben a köpenyed sarka, amelyet én magam vágtam le. Bizony, akkor meg is gyilkolhattalak volna! Értsd meg hát, és ismerd el, hogy semmiféle gonoszságot, vagy árulást nem tervezek ellened! Semmit sem vétettem ellened, mégis az életemre törsz! Ítéljen az Örökkévaló közted és közöttem, és ő büntessen meg azért, amit ellenem tettél, de én nem fogok kezet emelni rád! Ahogy az ősi közmondás is mondja: »Gonosz tettek a gonoszoktól származnak.« Én azonban nem vagyok gonosz, és sohasem fogok kezet emelni rád. Kit üldözöl hát valójában? Azért vonult ki seregével Izráel királya, hogy egy döglött kutyát kergessen? Vagy egy bolhát? Legyen az Örökkévaló a bíránk! Ő ítéljen közöttünk, ő védelmezze ügyemet, és szabadítson meg engem a kezedből!” Mikor Dávid befejezte, Saul fölkiáltott: „Valóban te vagy az, Dávid fiam?” Azután a király hangos sírásra fakadt. Majd így válaszolt Dávidnak: „Bizony, te igazságosabb vagy nálam! Én rosszul bántam veled, te mégis jóval viszonoztad! Ma igazán megmutattad, hogy mennyire jó vagy hozzám, hiszen engem az Örökkévaló kiszolgáltatott neked, mégsem gyilkoltál meg. Ugyan ki hagyja futni az ellenségét, ha a kezébe kerül? Jutalmazzon meg téged az Örökkévaló, amiért most ilyen jó voltál hozzám! Nézd, magam is jól tudom, hogy te leszel a király, és Izráel királysága a kezedben is marad. Esküdj hát meg most az Örökkévalóra, hogy halálom után nem fogod kiirtani utódaimat, és nemzetségemből nem törlöd ki a nevemet!” Dávid megesküdött erre Saulnak, aki ezután hazatért. Dávid és az emberei azonban visszatértek megerősített rejtekhelyükre. Sámuel meghalt, és Rámában temették el, a saját birtokán. Egész Izráel népe összegyűlt a temetésére, és meggyászolta. Dávid továbbvonult csapatával a Máón-pusztába. [2-3] Élt egy gazdag ember Máónban, akit Nábálnak hívtak, és Káleb nemzetségébe tartozott. Gazdasága Kármelben volt, ahol 3 000 juhot és 1 000 kecskét tartott. Felesége, Abigail nagyon okos és szép, Nábál ellenben durva természetű és rosszindulatú volt. Nábál egyszer éppen a juhait nyírta Kármelben. *** [4-5] Amikor ezt Dávid a pusztában meghallotta, elküldte tíz emberét Nábálhoz. „Menjetek el Kármelbe — mondta nekik —, és keressétek meg ott Nábált. Köszöntsétek őt a nevemben, *** és mondjátok ezt neki: »Békesség neked, békesség családodnak, egész gazdaságodnak és nyájaidnak! Hallottam, hogy most nyírod a juhaidat. Pásztoraid egy ideig a közelünkben legeltettek, de nem bántottuk őket, s nyájaidból sem hiányzott egyetlen egy sem, amíg Kármelben voltak. Kérdezd meg szolgáidat, ők is tanúsítják, hogy így volt. Kérlek, légy jóindulattal hozzánk, és adj valami ajándékot szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak, hiszen az ünnepre jöttünk!«” Dávid követei el is mentek Nábálhoz, és átadták Dávid üzenetét, azután várták a választ. Nábál azonban így válaszolt nekik: „Ki az a Dávid? Kicsoda Isai fia? Manapság oly sok szolga megszökik az urától. Csak nem azt várjátok tőlem, hogy a juhaimat nyíró szolgáim ételét — kenyeret, bort és a levágott állatok húsát — elvegyem, és olyan jöttmenteknek adjam, akikről azt sem tudom, kicsodák?!” Ezt hallva Dávid küldöttei sarkon fordultak, visszatértek Dávidhoz, és mindent elmondtak neki. Dávid ekkor kiadta a parancsot: „Mindenki kösse fel a kardját!” Ekkor mindenki felkészült, Dávid is kardot kötött, és 400 emberével együtt elindult. Csak 200 fő maradt hátra a holmiknál. Közben Nábál egyik szolgája elfutott Abigailhoz, Nábál feleségéhez, és mindent elmondott neki: „Asszonyom, Dávid követeket küldött a pusztából urunkhoz, hogy békességgel köszöntsék őt, de Nábál durván visszautasította, és üres kézzel küldte el őket. Pedig azok az emberek egész idő alatt nagyon jól bántak velünk, amíg nyájainkat legeltettük a közelükben. Nem bántottak bennünket, semmit el nem vettek tőlünk, sőt, úgy megvédtek bennünket, mint egy erős kőfal! Amíg ők velünk voltak, éjjel-nappal biztonságban voltunk a nyájainkkal együtt. Asszonyom, jól gondold meg, mit kell tenned, mert nagy veszély fenyegeti urunkat, egész családját, szolgáit és gazdaságát! De ő olyan durva és kemény ember, hogy nem lehet vele beszélni.” Abigail ekkor sürgősen munkához látott: összegyűjtött 200 kenyeret, két tömlő bort, egy kosár pörkölt gabonát, 100 mazsola-kalácsot, 200 aszalt füge-kalácsot, meg 5 juhot levágott, és a húst megsütötte. Mindezt szamarakra rakta, és a szolgáinak ezt mondta: „Menjetek előttem a szamarakkal, én meg követlek titeket!” De férjének nem szólt egy szót sem. Abigail a szamarával éppen lefelé ereszkedett a hegy egyik oldalán, és nem látta, hogy Dávid az embereivel a másik oldalon szembe jön vele. Így váratlanul összetalálkoztak. Dávid éppen ezt mondta a csapatának: „Bizony, hiába védelmeztem Nábál nyájait a pusztában, hogy semmi se vesszen el abból, ami az övé! Ő pedig most a jóért rosszal fizet nekünk! Isten büntessen meg engem, ha holnap reggelre életben hagyok Nábál családjából és szolgái közül akár egyetlen fiút vagy férfit is!” Amikor Abigail meglátta Dávidot, sietve leszállt a szamaráról, és arccal a földre borult előtte. Azután Dávid lába előtt így szólt: „Uram, engedd meg, hogy szolgálólányod szóljon előtted, és kérlek, hallgass meg! Csak engem hibáztass azért, ami történt! Ugyanis nem találkoztam a követeiddel, és nem tudtam semmit a jövetelükről, csak utólag. Kérlek, uram, ne törődj Nábállal, ezzel a haszontalan emberrel! Olyan ő, mint a neve, hiszen bolondság van benne. Az Élő Örökkévalóra és a te életedre mondom, hogy az Örökkévaló az, aki megakadályozott téged abban, hogy gyilkosságba essél, és ártatlanok vérét ontsad! Ő az, aki nem engedte, hogy a saját kezeddel szerezz magadnak elégtételt. Legyenek hát ellenségeid és mindazok, akik ártani akarnak neked, olyanok, mint Nábál! Kérlek, fogadd el tőlem ajándékul ezeket a dolgokat, és add a vitézeidnek, akik téged követnek! Bocsásd meg hát szolgálóleányodnak, ami történt! Biztosan tudom, hogy az Örökkévaló állandóvá teszi királyi uralkodó házadat, mert az Örökkévaló harcait harcolod, és senki nem talál benned gonoszságot egész életedben. Ha pedig ellenségeid életedre törnek, Istened, az Örökkévaló őrizze meg az életedet, ellenségeid életét azonban hajítsa messzire, mint parittyából a követ! Amikor majd az Örökkévaló beteljesíti rajtad, uram, mindazt a jót, amelyet felőled mondott, és Izráel fejedelmévé tesz téged, akkor nem kell azon bánkódnod, és nem fog bántani a lelkiismereted, hogy ártatlanokat gyilkoltál meg, és hogy a saját kezeddel szereztél magadnak elégtételt! S amikor majd az Örökkévaló jól bánik veled, uram, kérlek, jusson eszedbe szolgálóleányod, Abigail!” Dávid így válaszolt: „Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, aki téged ma ide küldött, hogy találkozzunk! Áldott a bölcsességed, és áldott vagy te magad is, mert visszatartottál attól, hogy ártatlanokat gyilkoljak meg, és hogy magam szerezzek magamnak elégtételt! Mert esküszöm az Örökkévalóra, Izráel Istenére — aki visszatartott engem attól, hogy bántsalak —, hogy ha nem jöttél volna idejében elém, akkor holnap reggelre Nábál családjában sem fiút, sem férfit nem hagytam volna életben.” Azzal Dávid átvette Abigail ajándékait, és ezt mondta neki: „Menj vissza békességben a házadba, mert hallgatok szavadra, és teljesítem a kérésedet.” Ezután Abigail visszatért a házukba, ahol Nábál nagy vígan lakomázott. Olyan vendégséget szerzett, mint egy király, de mivel már erősen ittas volt, felesége nem szólt neki semmit. Másnap reggel, amikor Nábál már kijózanodott, Abigail mindent elmondott neki. Ettől Nábál annyira megrettent, hogy teljesen megbénult, és a szíve majdnem megállt. Tíz nappal később az Örökkévaló lesújtott Nábálra, aki ezt már nem élte túl. [39-40] Amikor ezt Dávid meghallotta, azt mondta: „Áldott legyen az Örökkévaló, aki védőügyvédem lett Nábállal szemben. Az Örökkévaló perelt az engem gyalázó Nábállal, de attól visszatartott, hogy vétkezzek, és visszafordította Nábál gonoszságát a maga fejére!” Azután Dávid üzent Abigailnak, hogy szeretné feleségül venni. Elküldte hozzá szolgáit Kármelbe ezzel az üzenettel: „Dávid küldött hozzád, hogy vigyünk magunkkal, mert szeretne feleségül venni.” *** Az asszony ekkor arccal a földig hajolt, és így válaszolt: „Kész vagyok uramnak nemcsak felesége, hanem rabszolganője is lenni, aki uram szolgáinak lábát mossa.” Azután sietve fölkészült, szamarára ült, magával vitte öt szolgálólányát, és a szolgákat követve mindannyian Dávidhoz mentek. Így lett Abigail Dávid felesége. Dávid feleségül vette a Jezréelből való Ahinóamot is. Így már két felesége volt. Korábban Saul leányát, Mikált is feleségül vette Dávid. Azonban Mikált Saul elszakította Dávidtól, és feleségül adta a Gallimból való Paltihoz, Lais fiához. Zíf lakosai közül néhányan elmentek Saulhoz Gibeába, és jelentették neki: „Királyunk, Dávid a Hakilá-dombon rejtőzik, Jesimontól keletre.” Saul ekkor elindult 3 000 legjobb katonájával — akiket egész Izráelből válogatott össze —, hogy megkeresse Dávidot és embereit a Zíf-pusztában. Amikor megérkezett, a Hakilá-dombon vert tábort, Jesimon közelében, az út mellett. Dávid ezalatt a pusztában tartózkodott. Mikor észrevette, hogy Saul az üldözésére indult, kémeket küldött ki, és megbizonyosodott felőle, hogy Saul csapata már megérkezett a környékre. Ezután maga Dávid is Saul táborának a közelébe ment, és jól megfigyelte azt a helyet, ahol Saul és Abner alszanak. Abner Nér fia és a sereg fővezére volt. Saul a tábor közepén aludt, a katonáitól teljesen körülvéve. Dávid megkérdezte a hettita Ahimelektől és Abisajtól: „Melyikőtök jön le velem Saulhoz, a táborába?” Abisaj — aki Cerúja fia, és Jóáb testvére volt — vállalkozott rá: „Én lemegyek veled” — felelte. Éjjel azután Dávid és Abisaj óvatosan belopóztak Saul táborába. Egészen közel jutottak Saulhoz, aki mélyen aludt. Látták, hogy Saul feje mellett ott van a lándzsája, a földbe szúrva. Abner, meg a többi katona is ott feküdt Saul körül: mindannyian mélyen aludtak. „Látod? — súgta Abisaj Dávidnak. — Isten most a kezedbe adta ellenségedet! Engedd meg, hogy a földhöz szegezzem Sault a saját lándzsájával! Egyetlen szúrással végzek vele, nem lesz szükség többre.” De Dávid nem engedte: „Nem, Abisaj, ne nyúlj hozzá! — felelte. — Ki emelhetne büntetlenül kezet az Örökkévaló fölkentjére? Amilyen biztos, hogy az Örökkévaló él, olyan biztos, hogy maga az Örökkévaló fog Saulra lesújtani. Vagy eljön az ideje, és meghal, vagy pedig csatában esik el. Az Örökkévaló mentsen meg attól, hogy kezet emeljek arra, akit ő fölkent! De vedd csak el a lándzsáját meg a vizeskorsóját, és menjünk!” Így hát Dávid magával vitte Saul lándzsáját és vizeskorsóját, és Abisajjal együtt elmentek. Saul és az emberei semmit sem vettek észre, mert az Örökkévaló mély álmot küldött rájuk. Dávid fölment a völgy túlsó oldalán lévő domb tetejére, jó messzire, hogy biztonságos távolban legyen Saul seregétől. Onnan kiáltott le a seregnek és Abnernek, Nér fiának: „Hallod-e Abner? Válaszolj nekem!” „Ki vagy te? — kiáltott vissza Abner. — Miért szólítod a királyt?” Dávid így folytatta: „Abner, te vagy a legvitézebb harcos Izráelben, igaz? Akkor miért nem őrizted jobban uradat?! Hiszen valaki behatolt a táborodba, hogy megölje a királyt! Nagy hibát vétettél! Az Örökkévalóra mondom, megérdemelnétek, hogy kivégezzenek benneteket, amiért nem őriztétek uratokat, az Örökkévaló fölkent királyát! Nézd csak meg, hová lett a király ágya mellől a lándzsája és a vizeskorsója?” Saul fölismerte Dávid hangját, és így kiáltott neki: „Te vagy az, fiam, Dávid?” „Igen, én vagyok az, uram, királyom! — felelt Dávid. — De miért üldözöl engem, hűséges szolgádat? Mit vétettem ellened? Mi a bűnöm? Kérlek, uram, királyom, hallgass meg engem, szolgádat! Ha az Örökkévaló indított arra, hogy üldözz engem, őt ki lehet engesztelni áldozattal. De ha emberek ingereltek téged ellenem, akkor legyenek átkozottak az Örökkévaló előtt, amiért elüldöztek engem arról a földről, amelyet örökségül kaptam az Örökkévalótól! Legyenek átkozottak, amiért azt mondták nekem: »Menj el innen, és szolgálj más isteneket!« De nem, az nem lehet, hogy az Örökkévaló arcától távol kelljen meghalnom! Izráel királya kivonult seregével, hogy egy kicsiny bolhát üldözzön, vagy úgy kergessen engem, ahogy a fogolymadarakra vadásznak a hegyekben!” Saul így kiáltott vissza: „Jöjj vissza, fiam, Dávid, mert vétkeztem ellened! Nem fogok többé a vesztedre törni! Hiszen ma megkímélted az életem, pedig megölhettél volna. Bizony, nagyot hibáztam, és bolondul cselekedtem!” Dávid így felelt: „Nézzétek, itt van a király lándzsája! Jöjjön át érte valaki, és vigye vissza! Minden embernek a maga hűsége és igazságossága szerint fizet meg az Örökkévaló, ahogy megérdemli! Nézd, királyom, ma az Örökkévaló a kezembe adott téged, de nem emeltem kezet rád, mivel téged az Örökkévaló kent föl királlyá! Amilyen drága volt számomra az életed, legyen az én életem is olyan drága az Örökkévaló számára, és szabadítson ki engem minden bajból!” Saul végül ezt mondta: „Áldott legyél, fiam, Dávid! Nagy dolgokat fogsz véghezvinni, és győztes leszel!” Ezután Dávid továbbment, Saul pedig hazatért. Dávid azonban mégis ezt gondolta: „Egyszer Saul csakugyan elpusztít engem! Jobb lesz, ha sürgősen elmenekülök a filiszteusokhoz! Ha elfutok Izráelből, Saul sem fog tovább üldözni, s így megmenekülök tőle.” [2-3] Dávid táborában ekkor 600 férfi volt, meg a családjaik. Dávid vezetésével valamennyien felkerekedtek, és átmentek a határon a filiszteusok földjére, Ákishoz, Máók fiához, Gát királyához. Azután Gátban telepedtek le. Dávid is ott lakott Ákis király közelében két feleségével, a jezréeli Ahinóammal és a kármeli Abigaillal, aki régebben Nábál özvegye volt. *** Amikor Saul megtudta, hogy Dávid Gátban keresett menedéket, lemondott róla, és felhagyott az üldözésével. Dávid ezt javasolta Ákisnak: „Ha jóindulattal vagy irántam, kérlek, engedd meg, hogy valamelyik faluban lakhassak az embereimmel együtt! Hiszen a szolgád vagyok, miért is laknék a király városában?” Ákis beleegyezett, és azon a napon kijelölte Dávid és csapata számára Ciklágot, hogy ott telepedjenek le. Ettől kezdve mind a mai napig Ciklág Júda királyainak a birtokához tartozik. Dávid embereivel egy évig és négy hónapig tartózkodott a filiszteusok földjén. Ez idő alatt Dávid és serege sokszor megtámadta a gesúriakat, a gézerieket és az amálekieket. Ezek a nomád törzsek Telam és Súr vidékén, és attól az Egyiptomig terjedő területen laktak. Dávid és csapata pusztította ezeket a törzseket, és akiket legyőzött, azok közül senkit sem hagyott életben, még az asszonyokat sem. Juhaikat, marháikat, szamaraikat, tevéiket és a zsákmányolt ruhaneműt azonban magával vitte Ákishoz. Ilyenkor Ákis megkérdezte tőle: „Ma merre mentetek portyázni?” Dávid ilyenkor mindig félrevezető választ adott Ákisnak: „Ma Júda déli részére törtünk be” — válaszolta. Máskor ezt mondta: „Ma a jerahmeéliek ellen harcoltunk.” Vagy ezt: „Most a kéniek déli vidékét raboltuk ki.” Azért nem hagyott életben Dávid senkit a legyőzöttek közül, hogy ne tudják elárulni Ákisnak, merre portyáztak. Amíg a filiszteusoknál lakott, Dávid mindig ezt tette. Ákis megbízott benne, mert azt gondolta, hogy ezek miatt a portyázások és rablások miatt Izráel népe meggyűlölte Dávidot, aki most már mindig a szolgája marad. Történt ezután, hogy a filiszteusok ismét összegyűjtötték seregüket, és hadjáratra készültek Izráel ellen. Ákis király ezt mondta Dávidnak: „Ugye tudod, hogy neked és embereidnek is velem együtt kell hadba vonulnotok?” Dávid így felelt: „Szolgád vagyok uram, te tudod, mit kell tennem.” „Akkor hát ezentúl te leszel az állandó testőrségem kapitánya” — válaszolta Ákis. Miután Sámuel meghalt, egész Izráel meggyászolta, majd eltemették Rámában, ahol lakott. Saul ebben az időben kiűzte Izráel területéről a halottidézőket és jósokat. A filiszteusok összegyűjtötték seregüket, behatoltak Izráel területére, és letáboroztak Súnem mellett. Saul is összehívta seregét egész Izráelből, és Gilbóánál vert tábort. Amikor meglátta a filiszteusok táborát, nagyon megrettent, és szívét összeszorította a félelem. Azután megkérdezte az Örökkévalót, aki azonban nem válaszolt neki sem álom, sem az Úrím, sem a próféták által. Végül Saul ezt mondta a tisztjeinek: „Keressetek nekem egy halottidéző asszonyt, elmegyek hozzá és megkérdezem őt!” „Lakik egy ilyen asszony nem messze innen, Éndórban!” — mondták azok. Saul álruhába öltözött, hogy senki se ismerje föl, majd éjjel két emberével együtt elment ahhoz az asszonyhoz, Éndórba. Ezt kérte tőle: „Mondj nekem jövendőt a szellem által, kérlek, és idézd meg, akit mondok neked!” De az asszony így válaszolt: „Uram, te is jól tudod, hogy Saul király kiűzte a halottidézőket és a jósokat Izráel földjéről. Csapdába akarsz ejteni, hogy megöljenek?” Saul azonban megesküdött neki az Örökkévalóra: „Él az Örökkévaló, hogy emiatt nem lesz semmi bántódásod!” „Hát jó — egyezett bele az asszony —, akkor mondd, kit idézzek föl neked?” „Sámuelt!” — felelte Saul. Amikor az asszony meglátta Sámuelt, fölsikoltott. Azután Saulhoz fordult: „Hiszen te vagy Saul! Miért csaptál be engem?!” De a király megnyugtatta: „Ne félj, nem lesz semmi bántódásod! De mondd csak, kit látsz?” „Látok egy isten-félét feljönni a földből” — válaszolta az asszony. „Milyennek látod?” — kérdezte Saul. „Olyan, mint egy öregember, és köpenyt visel” — felelt a halottidéző. Saul azt gondolta, hogy ez Sámuel, ezért arccal a földre borult előtte. Sámuel ekkor megkérdezte Saultól: „Miért háborgatsz engem? Miért idéztél meg?” Saul így válaszolt: „Igen nagy bajban vagyok! A filiszteusok hadjáratot indítottak ellenem, ráadásul még Isten is elhagyott engem! Hiába kérdezem, nem válaszol sem a próféták, sem álom által. Ezért fordultam hozzád, hogy tanácsot kérjek, mitévő legyek most.” De Sámuel ezt felelte: „Ha az Örökkévaló elhagyott téged, és ellenségeddé lett, akkor mi értelme, hogy engem megkérdezz? Az Örökkévaló azt teszi, amit általam előre megmondott neked: Kiveszi kezedből a királyi uralmat, és másnak — Dávidnak — adja. Azért teszi ezt, mert nem engedelmeskedtél az Örökkévaló szavának: nem hajtottad végre az amálekieken az Örökkévaló ítéletét, amelyet lángoló haragjában hozott. Ezen felül az Örökkévaló veled együtt kiszolgáltatja Izráelt is a filiszteusoknak. Holnap te is, meg fiaid is velem lesztek. Bizony, Izráel seregét az Örökkévaló a filiszteusok kezébe adja, akik legyőznek titeket.” Amint ezt Saul meghallotta, annyira megrémült, hogy összeesett, és elterült a földön. Semmi ereje sem maradt, mert előzőleg már egy napja nem evett. Az asszony odalépett Saulhoz, és mikor látta, hogy mennyire hatalmába kerítette a félelem, ezt mondta neki: „Uram, én életem kockáztatásával megtettem, amit kértél. Most kérlek, te is hallgass rám! Enned kell valamit! Hadd készítsek ételt a számodra, hogy visszanyerd erődet, azután menj tovább.” De Saul azt mondta: „Nem kell!” Szolgái az asszonnyal együtt azonban addig győzködték, amíg beleegyezett. Összeszedte magát, felkelt a földről, és az ágyra ült. Az asszonynak volt egy hízott borja. Ezt sietve levágta, ételt készített belőle, majd kovásztalan lepényeket is sütött, azután megvendégelte Sault és kísérőit. Miután ettek, Saul és a két embere még azon az éjjelen elmentek. Afék városánál gyűltek össze a filiszteusok, az izráeliek serege pedig a Jezréel melletti forrás közelében táborozott. A filiszteusok seregének századai és ezredei mind a saját fejedelmeik vezetése alatt vonultak a hadjáratra. Dávid a csapatával Ákis király vezetése alatt vonult a sereg végén. De a sereg vezérei ezt mondták Ákisnak: „Mit keresnek ezek a héberek közöttünk?” Ákis védelmébe vette Dávidot: „Igaz, hogy Dávid régebben Saul király szolgája volt, de most már hosszú ideje velem van! Attól kezdve, hogy hozzám pártolt, nem találtam benne semmi kivetnivalót!” De a sereg vezérei emiatt megharagudtak Ákisra, és követelték tőle: „Küldd vissza ezt az embert! Térjen haza abba a városba, amelyet kijelöltél neki! Semmi szín alatt nem jöhet velünk a hadjáratra. Ne legyen alkalma rá, hogy a csata közben ellenünk forduljon! Mivel tudná jobban visszaszerezni korábbi királya kegyeit, mint azzal, hogy halomra öldös bennünket? Hiszen Dávid az, akiről táncolva énekelték az izráeli nők: »Megölt Saul ezreket, Dávid meg tízezreket!«” Ákis tehát kénytelen-kelletlen hívatta Dávidot, és ezt mondta neki: „Az élő Örökkévalóra esküszöm, hogy te becsületes és hűséges vagy hozzám! Ami engem illet, szeretném, ha velem tartanál ezen a hadjáraton, hiszen amióta hozzám jöttél, mind a mai napig nem találtam viselkedésedben semmi kivetnivalót. A filiszteusok fejedelmei is jó embernek tartanak téged. Mégis, menj vissza békességgel ebből a hadjáratból, és semmi olyat ne tégy, amit a filiszteusok vezetői nem helyeselnek!” Dávid ezt kérdezte Ákistól: „De hát mi rosszat tettem? Mi rosszat találtál szolgádban, amióta csak veled vagyok? Miért nem mehetek én is, hogy uram, a király ellenségei ellen harcoljak?” „Dávid, én tudom, hogy te olyan ártatlan és hűséges vagy, akár Isten angyala! De mit tegyek, ha a filiszteus sereg vezérei ragaszkodnak hozzá, hogy ne jöjj velünk a harcba, hanem térj vissza. Ezért holnap korán reggel embereiddel együtt térjetek vissza abba a városba, amelyet számotokra kijelöltem!” Így is történt: másnap reggel Dávid és csapata visszatért a filiszteusok földjére, a filiszteusok pedig tovább vonultak Jezréel felé. Dávid és csapata két nap múlva érkezett vissza Ciklágba. Akkor látták, hogy amíg ők távol voltak, az amálekiek betörtek a délvidékre, földúlták és fölégették a várost. Ciklágból elhurcolták az asszonyokat és a gyerekeket. Senkit nem öltek meg, csak foglyul ejtették és magukkal vitték őket. Amikor Dávid és az emberei látták, hogy a várost, ahol az otthonuk volt, az amálekiek teljesen elpusztították, fölperzselték, és hogy feleségeiket és gyermekeiket mind elvitték, hangos sírásra fakadtak, és addig sírtak, amíg már sírni sem tudtak tovább. Dávid két feleségét is elhurcolták: a Jezréelből való Ahinóámot és a Kármelből való Abigailt, aki előzőleg Nábál özvegye volt. Az emberek annyira elkeseredtek a gyermekeik elvesztése miatt, hogy már arról beszéltek, hogy megkövezik Dávidot. Emiatt Dávid nagyon szorult helyzetbe került, mégis erőt és bátorságot merített Istenéből, az Örökkévalóból. Azután magához hívatta Ebjátárt, Ahimelek fiát, a papot, és ezt mondta neki: „Kérlek, hozd magaddal az efódot is!” Ebjátár az efóddal együtt Dávidhoz ment, s akkor Dávid megkérdezte az Örökkévalót: „Üldözzem-e a rablókat? Utolérem-e őket?” Az Örökkévaló ezt felelte: „Igen, üldözd, mert biztosan utoléred őket, és kiszabadítod a foglyokat!” [9-10] Elindult hát Dávid 600 emberével az amálekiek után, és elérkeztek a Beszór-patakhoz. Itt azonban 200 férfi megállt, mert nagyon elfáradtak. Dávid 400 emberrel folytatta az utat. *** [11-12] Útközben rátaláltak egy fiatal egyiptomi férfira, akit Dávid elé vittek. Az egyiptomi nagyon ki volt merülve, ezért adtak neki kenyeret, aszalt fügét és mazsolát. Ő pedig evett, ivott, és megerősödött, mert előzőleg már három nap és három éjjel nem evett, nem ivott semmit. *** Ezután Dávid kikérdezte: „Kinek a szolgája vagy? Honnan jöttél?” Az egyiptomi így felelt: „Egy amáleki férfi szolgája vagyok, Egyiptomból származom. A gazdám három nappal ezelőtt magamra hagyott, mert megbetegedtem. A csapatunk portyázni indult, betörtünk a délvidékre, ahol a kerétiek laknak, meg Júda vidékére, Káleb területére. Fölgyújtottuk Ciklág városát is.” „Elvezetsz-e bennünket ehhez a rablóbandához?” — kérdezte Dávid. „Esküdj meg Istenre, hogy nem ölsz meg, és nem szolgáltatsz ki a gazdámnak, akkor odavezetlek!” — válaszolta az egyiptomi. El is vezette Dávidot és csapatát az amálekiek táborához, ahol éppen nagy mulatozás folyt, mert ünnepelték a gazdag zsákmányt, amelyet a filiszteusok földjéről és Júdából szereztek. Ettek, ittak, táncoltak, és elterültek a földön. Dávid és katonái lecsaptak rájuk, és hajnaltól másnap estig vágták őket. Mindössze négyszáz fiatal férfi maradt életben az amálekiek közül — ezek is csak azért, mert a tevéikre ültek, és elmenekültek. Így szerezte vissza Dávid mindazt, amit az amálekiek elraboltak. Két feleségét is kiszabadította. Semmi sem hiányzott, Dávid mindent visszaszerzett: a feleségeket, gyermekeket, idős rokonokat és minden vagyonukat. Ezen kívül nagy zsákmányt is szerzett: juhnyájakat és marhacsordákat, amelyeket azután az emberek a menet élén hajtottak hazafelé. Azt mondták erről: „Nézzétek! Ez mind Dávid zsákmánya!” Hazafelé menet elérkeztek a Beszór-patakhoz, ahol már várta őket az a 200 harcos, akiket Dávid hátrahagyott, mert nagyon fáradtak voltak. Mikor ezek látták, hogy Dávid és serege közeledik, eléjük mentek, és Dávid köszöntötte őket. Voltak azonban Dávid kíséretében olyan rosszindulatú és semmirekellő emberek is, akik így beszéltek: „Ezek itt kétszázan nem jöttek velünk harcolni! Ne is adjunk nekik a zsákmányból semmit! Csak a saját feleségüket meg gyermekeiket kapják vissza, azután elmehetnek!” Dávid azonban ezt mondta nekik: „Nem, testvéreim! Ezt nem tehetitek velük! Gondoljátok meg, hogy az Örökkévaló épségben megőrzött bennünket, és kezünkbe adta a rablóbandát, és a nagy zsákmányt is! Senki sem hallgatna rátok ebben. Inkább legyen így: mindannyian egyformán részesedjenek a zsákmányból! Aki eljött velünk harcolni, és aki a holmiknál maradt, az is egyformán kapjon belőle.” Ettől fogva ez lett a rendelkezés és szokás Izráelben, és így van ez mind a mai napig. Miután Dávid hazaérkezett Ciklágba, még Júda törzse vezetőinek, a barátainak is részt küldött a hadizsákmányból, s ezt üzente nekik: „Itt küldök számotokra ajándékot abból a zsákmányból, amelyet az Örökkévaló ellenségeitől vettünk el.” Ilyen ajándékot kaptak Dávidtól a vezetők a következő városokban: Bétel, Rámót-Negev, Jattír, Aróér, Szifmót, Estemóa, Rákál, meg a jerahmeéliek és kéniek városai, Horma, Bór-Ásán, Aták és Hebron. Általában minden olyan város vezetőinek küldött ilyen ajándékot, ahol a csapatával korábban megfordult. Közben folyt a háború a filiszteusok és Izráel között. A filiszteusok fölülkerekedtek, az izráeliek pedig megfutamodtak és sokan elestek közülük a Gilboa-hegyen. A filiszteusok üldözőbe vették Sault és a fiait: Jonatánt, Abinádábot és Malkisuát. A fiait megölték, és Saulhoz is egyre közelebb nyomultak. Az íjászok megcélozták, és a nyilaikkal súlyosan megsebesítették magát Sault is, aki ekkor a fegyverhordozójához fordult: „Fogd a kardodat, és te szúrj le, nehogy ezek a körülmetéletlenek öljenek meg! Belőlem ne űzzenek gúnyt!” De a fegyverhordozója nem merte megtenni, mert nagyon félt. Végül Saul fogta a saját kardját, és beledőlt — így lett öngyilkos. Mikor a fegyverhordozója látta, hogy Saul meghalt, ő is követte a példáját, és hasonlóképpen megölte magát. Így halt meg Saul, három fiával és fegyverhordozójával együtt ugyanazon a napon. Amikor a völgy túlsó felén lakó izráeliek megtudták, hogy az izráeli sereg megfutamodott, és Saul is meghalt fiaival együtt, mind elmenekültek a városaikból. Ugyanezt tették a Jordán keleti oldalán élő izráeliek is. Ezekben az elhagyott városokban azután a filiszteusok telepedtek le. Másnap a filiszteusok végigjárták a csatateret, hogy kifosszák az elesetteket. Ekkor a Gilboa-hegyen megtalálták Saulnak és három fiának holttestét is. Saul holttestét megfosztották a páncéljától és a fegyvereitől, a fejét pedig levágták. Majd hírnököket küldtek országuk minden részébe, hogy bálványaik templomaiban és a nép között kihirdessék győzelmüket. Saul fegyvereit Astárót templomában helyezték el, a holttestét pedig fölakasztották Bétseán várfalára. Jábes-Gileád városának lakói azonban meghallották, hogy a filiszteusok hogy bántak Saullal. A harcosok fölkerekedtek, egész éjjel vonultak, levették Bétseán várfaláról Saulnak és fiainak holttestét, és Jábes Gileádba vitték, hogy tisztességgel eltemessék őket. A holttesteket elégették, a csontokat pedig eltemették egy tamariszkuszfa alatt, Jábes városában, majd hét napig gyászoltak és böjtöltek. Miután Dávid legyőzte az amálekieket, visszatért Ciklágba, és két napig ott maradt. Ez nem sokkal azután történt, hogy Saul elesett a csatában. A harmadik napon egy fiatalember érkezett hozzá Saul táborából. Megszaggatott ruhában jött, és port szórt a fejére, s amikor Dávidhoz érkezett, egészen a földre borult előtte, hogy tisztelettel köszöntse. „Honnan jössz?” — kérdezte tőle Dávid. „Izráel táborából jöttem” — felelte ő. „Kérlek, mondd, ki győzött!” — sürgette Dávid. A fiatalember így válaszolt: „Amikor a sereg megfutamodott a csatatérről, sokan elestek közülük. Még Saul és a fia, Jonatán is meghalt.” De Dávid tovább kérdezte: „Honnan tudod, hogy Saul és Jonatán meghalt?” A fiatalember ezt felelte: „A csata közben éppen a Gilboa-hegyen voltam, amikor láttam, hogy a filiszteusok harci szekerei egyre közelebb nyomulnak Saul királyhoz, aki a lándzsájára támaszkodott. Ekkor Saul hátranézett, meglátott engem, és kiáltott, hogy menjek hozzá. Azonnal válaszoltam, és odamentem. »Ki vagy te?« — kérdezte. Mondtam, hogy amáleki származású vagyok. Akkor Saul király azt mondta: »Gyere ide, kérlek, és te ölj meg engem, mert súlyosan megsebesültem, de még élek!« Láttam, hogy a sebesülése valóban halálos, ezért odaléptem hozzá, és megöltem. Azután levettem róla a koronáját meg a karperecét. Lásd, itt vannak, elhoztam neked, Uram!” Dávid ekkor megszaggatta a ruháját, és összes katonái követték a példáját. Gyászoltak, és siratták Sault, Jonatánt és Izráel egész seregét, az Örökkévaló népét, akik elestek a csatában. Aznap estig böjtöltek is. Azután Dávid megkérdezte a hírhozó fiatalembertől: „Hová való vagy?” „Egy amáleki jövevény fia vagyok” — felelte. „Kezet emeltél az Örökkévaló fölkent királyára?! Hogy merészelted megölni őt?!” — kérdezte Dávid. Majd odaszólította egyik katonáját, és megparancsolta neki, hogy végezze ki az amáleki férfit. A katona levágta az amáleki férfit, aki meghalt. Akkor Dávid ezt mondta: „Magad mondtad ki halálos ítéleted, amikor elbeszélted, hogyan ölted meg az Örökkévaló fölkent királyát.” Dávid ezzel a gyászdallal siratta el Sault és Jonatánt. Meghagyta, hogy Júda népét tanítsák meg erre a siratóénekre, az „Íj-dalra”, amelyet följegyeztek Jásár könyvében: Ó, Izráel! Dicsőséged holtan hever a hegyeken! Hogy elhullottak a hősök! Ne szóljatok erről Gátban, ne hirdessétek Askelón utcáin! Nehogy a filiszteusok leányai örüljenek, ne ujjongjanak a körülmetéletlenek! Gilboa hegyei! Se harmat, se eső ne hulljon rátok többé! Ne teremjetek semmi áldozatra valót, mert ott sározták be a hősök pajzsát! Ott ejtette el Saul is a pajzsát, soha többé nem kenik meg azt olajjal! Jonatán nyila sohasem tévesztett célt, Saul kardja soha nem tért vissza zsákmány nélkül! Mindketten ellenség vérét ontották, erős harcosok húsába vágtak. Ó, Saul és Jonatán! Mennyire szerettünk benneteket! Mennyire ragaszkodtatok egymáshoz, még a halál sem tudott elválasztani titeket egymástól! Gyorsabbak voltak, mint a sasok, erősebbek, mint az oroszlánok! Izráel leányai, sirassátok Sault, aki bíborba-bársonyba öltöztetett, aranyláncokkal ékesített titeket! Hogy elhullottak a hősök a harcban! Ó, Jonatán, te is ott haltál meg a hegyen! Hogy fáj a szívem érted, barátom, testvérem! Mennyire kedves voltál nekem, hogy szerettelek! Irántam való szereteted csodálatosabb volt, mint az asszonyok szerelme! Ó, hogy elhullottak a hősök, s fegyvereik elvesztek! Ezután Dávid megkérdezte az Örökkévalót: „Áthelyezzem-e a szállásomat Júda valamelyik városába?” „Igen!” — válaszolta az Örökkévaló. Dávid tovább kérdezett: „Melyikbe?” „Hebronba” — felelte az Örökkévaló. Így hát Dávid két feleségével együtt Hebronba költözött. Egyik felesége a jezréeli Ahinóam volt, a másik pedig Abigail, aki korábban a kármeli Nábál özvegye volt. Ugyancsak Hebronban, illetve a környező falvakban telepedtek le Dávid emberei is — mindenki a maga családjával. Júda törzsének vezetői eljöttek Dávidhoz. Ezután Dávidot királlyá kenték a szent olajjal Júda népe fölött. Később Dávid megtudta, hogy a jábes-gileádi férfiak temették el Sault. Követeket küldött hát hozzájuk ezzel az üzenettel: „Áldjon meg benneteket az Örökkévaló, hogy ilyen hűséges szeretettel voltatok uratok, Saul iránt, és eltemettétek a holttestét! Az Örökkévaló is hűséges szeretettel bánjon veletek, és én magam is így leszek irántatok, mivel ezt tettétek. Most hát legyetek erősek és bátrak! Uratok, Saul meghalt, de Júda népe királlyá kent engem, hogy uralkodjam fölöttük.” Abner, Nér fia, Saul hadvezére azonban Esbaal, Saul fia mellé állt. Mahanáimba vitte, ahol Esbaalt királlyá tették, hogy uralkodjon Izráel fölött. Uralma kiterjedt Gileád és Jezréel vidékére, valamint Ásér, Efraim és Benjámin törzsére. Esbaal 40 éves volt, amikor Izráel királyává tették, és 2 évig uralkodott. Dávidot csak Júda népe fogadta el királyának, és így uralkodott Hebronban 7 évig és 6 hónapig. Történt egyszer, hogy Abner, Nér fia vezetésével egy csapat katona kivonult Mahanaimból Gibeonba. Ők valamennyien Esbaal katonái voltak. Ugyanakkor Dávid harcosai is kivonultak Jóáb, Cerúja fia vezetésével. A két csapat a gibeoni víztározó tónál találkozott, és a parton leültek. Az egyik csapat az egyik oldalon, a másik pedig a tó túloldalán telepedett le. Abner átkiabált Jóábnak: „Álljanak ki néhányan tőletek is, meg tőlünk is, és párviadalban mérkőzzenek meg előttünk egymással!” Jóáb ezt felelte: „Jól van, álljanak ki!” Mindkét csapatból kiválasztottak 12-12 harcost, hogy párviadalban küzdjenek meg egymással. Esbaal emberei közül ez a 12 férfi mind Benjámin törzséből származott. Amint elkezdődött a viadal, mindegyik harcos megragadta ellenfelének a haját, és kardját annak oldalába döfte. Így mind a ketten egyszerre haltak meg. Ettől kezdve azt a helyet Gibeonban így nevezik: „Kardok mezeje”. Ezután a két csapat között igen heves harc alakult ki, amelyben Dávid katonái fölülkerekedtek, és Abner meg az izráeliek csapata megfutamodott. Dávid csapatában harcolt Cerújá három fia: Jóáb, Abisaj és Aszáél is. Ez utóbbi igen gyorslábú volt, úgy futott, mint a gazella, és üldözőbe vette Abnert. Kitartóan futott utána, és Abner nem tudta lerázni magáról. Abner menekülés közben hátraszólt: „Te vagy az, Aszáél?” „Igen, én vagyok!” — felelte ő. Abner azonban meg akarta kímélni Aszáélt, és rákiáltott: „Ne engem üldözz, keress valaki mást, akinek könnyen elzsákmányolhatod a fegyvereit!” De Aszáél csak nem hagyta abba Abner üldözését. „Ne kergess tovább, különben meg kell öljelek! Hogy kerüljek azután a bátyád, Jóáb szeme elé?” — mondta Abner. De Aszáél csak nem tágított. Ekkor Abner ellene fordult, és úgy keresztülszúrta a lándzsájával, hogy Aszáél nyomban meg is halt. Akik arra jöttek, mind megálltak Aszáél holtteste mellett. Jóáb és Abisaj tovább üldözte Abnert. Már lement a nap, mikor az Amma-dombhoz értek, amely Giahtól keletre emelkedik, a Gibeon-puszta felé vezető út mellett. Abner és csapata — a Benjámin törzséből való harcosok — megálltak a domb tetején, és zárt alakzatban védekeztek. Akkor Abner odakiáltott Jóábnak: „Meddig gyilkoljuk még egymást? Nem tudod, hogy milyen szomorú vége lesz ennek? Szólj már az embereidnek, hogy ne üldözzék a testvéreiket tovább!” Jóáb így felelt: „Istenemre mondom, ha most nem szóltál volna, katonáim holnap reggelig üldözték volna testvéreiket!” Ekkor Jóáb a sófárral jelt adott a katonáinak, hogy fejezzék be a harcot. Meg is álltak azonnal, és nem üldözték az izráelieket. Ezután Abner és maradék csapata egész éjjel menetelt. Átkeltek a Jordán völgyén, majd a folyón is, és a következő délben érkeztek meg Mahanáimba. Miután Jóáb abbahagyta Abner üldözését, összegyűjtötte csapatát. Mikor összeszámolták a veszteségeiket, látták, hogy Aszáélen kívül még 19 harcos hiányzott közülük. A harcban Dávid katonái 360 férfit öltek meg Abner csapatából, akik mind Benjámin törzséből valók voltak. Aszáél holttestét Betlehemben temették el, apja sírkamrájában. Jóáb és katonái is egész éjjel meneteltek, és másnap hajnalban érkeztek meg Hebronba. Ezek után hosszas háborúskodás folyt Saul és Dávid hívei között. Ennek során Dávid egyre erősödött, a Saul tábora pedig egyre fogyatkozott. Mialatt Dávid Hebronban uralkodott, fiai születtek. Elsőszülöttje Amnón volt, a jezréeli Ahinóam fia. Második fiát Kileábnak hívták, akit Abigail szült. (Abigail a kármeli Nábál özvegye volt, mielőtt Dávidhoz ment feleségül.) Harmadik fia Absolon, akinek anyja, Maaká, Gesúr királyának, Talmajnak leánya volt. Negyedik fia, Adónijja, akinek anyját Haggitnak hívták. Ötödik fiát, Sefatját, Abitál szülte Dávidnak. Hatodik fia, Jitreám, akinek anyja, Egla, szintén Dávid felesége volt. Tehát ez a hat fia született Dávidnak hebróni uralkodása alatt. Mialatt folyt a háborúskodás Saul hívei és Dávid pártja között, Abner egyre nagyobb befolyásra tett szert Saul hívei között. Korábban Saulnak volt egy Ricpá nevű ágyasa, Ajjá leánya. Egyszer Esbaal szemére vetette Abnernak: „Miért háltál együtt apám ágyasával, Ricpával?” Emiatt Abner nagyon megsértődött, és haragosan így válaszolt: „Hát áruló vagyok én, hogy így beszélsz velem?! Mindeddig hűségesen szolgáltam apád, Saul pártját és rokonait! Nem szolgáltattalak ki Dávidnak, te meg szemrehányást teszel nekem egy asszony miatt? [9-10] Tudod, hogy az Örökkévaló megesküdött Dávidnak, hogy elveszi a királyságot Saultól és a családjától, és Dávidnak adja. Megesküdött, hogy Dávid fog királyként uralkodni egész Izráel és Júda fölött Dántól Beérsebáig. Isten engem úgy segítsen, hogy én ezt most véghez is viszem!” *** Esbaal erre nem mert semmit szólni, mert félt Abnertől. Ezután Abner követeket küldött Dávidhoz, hogy mondják meg neki Abner nevében: „Kié ez az ország? Köss velem szövetséget, és segítségedre leszek, hogy egész Izráelt uralmad alá hajtsam!” Dávid így válaszolt a követek útján: „Jól van, szövetséget kötök veled, de egy feltétellel: addig ne jöjj hozzám, amíg Mikált, Saul leányát magaddal nem hozod.” Ezután Dávid követeket küldött Esbaalhoz, Saul fiához, ezzel az üzenettel: „Küldd vissza a feleségemet, Mikált, akiért 100 filiszteust öltem meg!” Esbaal elküldte az embereit, hogy vegyék el Paltiéltől, Lais fiától Mikált. Mikál férje, Paltiél sírva kísérte Mikált Bahúrim városáig, de onnan Abner visszaküldte, s akkor Paltiél hazament. Abner tanácskozott Izráel vezető embereivel, és azt mondta nekik: „Már eddig is azt akartátok, hogy Dávid legyen a királyotok, nem így van? Most itt az alkalmas idő! Tegyétek királyotokká, hiszen az Örökkévaló mondta róla: »Szolgám, Dávid által szabadítom meg népemet, Izráelt a filiszteusok hatalmából és az összes többi ellenségüktől is.«” Hasonlóképpen beszélt Abner Benjámin törzsének vezetőivel is. Azután elment Dávidhoz Hebronba, és elmondta neki, amiben Izráel vezetőivel és Benjámin vezetőivel megegyeztek. Húsz férfi kíséretével érkezett Abner Dávidhoz, aki vendégül látta őket. Ezután Abner ezt mondta Dávidnak: „Uram, Királyom, akkor most elindulok, és egész Izráelt összegyűjtöm ide, hogy szövetséget kössenek veled. Azután szíved kívánsága szerint az egész nép és az egész ország királya leszel.” Dávid békességben elbocsátotta Abnert, ő pedig elindult. Alighogy Abner elment, megérkezett Jóáb, aki egy portyázásról tért vissza Dávid csapatával és nagy zsákmánnyal. Ekkor Abner már nem volt Hebronban, mert Dávid békességgel elbocsátotta. Jóáb csak ekkor tudta meg, hogy Abner nem sokkal azelőtt a királynál járt, aki békében elengedte. Ezt hallva Jóáb a királyhoz sietett, és szemrehányást tett neki: „Mit tettél? Abner itt járt, és te futni hagytad?! Hiszen ismered őt! Tudod, hogy csak azért jött ide, hogy becsapjon, kikémlelje a csapataidat, és mindent, amit teszel!” Azután Jóáb otthagyta a királyt, és követeket küldött Abner után, hogy hívják vissza. Erről azonban Dávid nem tudott semmit. Jóáb küldöttei a Szirá-kútnál érték utol Abnert, aki visszatért velük Hebronba. Jóáb már várta a város kapujánál, és mikor Abner odaért, félrehívta, mintha titokban akarna mondani valamit. Akkor azonban hirtelen leszúrta a gyanútlan Abnert, aki azonnal meghalt. Így állt rajta bosszút azért, mert korábban Abner megölte Aszáélt, Jóáb testvérét. Amikor ezt Dávid megtudta, kijelentette: „Az Örökkévaló a tanú rá, hogy én és a népem teljesen ártatlanok vagyunk Abner, Nér fia meggyilkolásában! A gyilkosság bűne Jóábot terheli és a családját. Soha ki ne fogyjon Jóáb egész családjából a beteg, a nyomorék, aki harcban esik el, és aki éhezik!” Jóáb és testvére, Abisaj azért gyilkolta meg Abnert, mert bosszút akartak állni rajta a testvérükért, Aszáélért, akit Abner harc közben ölt meg a gibeoni csatában. Dávid megparancsolta Jóábnak és a seregének, hogy mindenki szaggassa meg ruháját, és öltsön zsákruhát — így fejezzék ki gyászukat Abner halála miatt. A király és emberei mind részt vettek Abner temetésén, és valamennyien hangosan megsiratták. Abnert Hebronban temették el. Dávid ezt a siratóéneket énekelte akkor: „Jaj, Abner! Miért kellett úgy meghalnod, mint egy gyalázatos bűnözőnek? Hiszen kezed nem volt megkötözve, lábad sem volt bilincsbe verve! Álnoksággal öltek meg téged a gonoszok!” Ekkor az egész nép hangosan zokogott, úgy siratták Abnert. A temetés után az emberek Dávidot étellel kínálták, de ő visszautasította, és megesküdött: „Isten engem úgy segítsen, hogy nem eszem egy falatot sem napnyugta előtt!” Ennek híre ment a nép között, és mindenki helyeselte — mint Dávid tetteit általában. Ebből értette meg Izráel egész népe azon a napon, hogy Dávid nem volt részes Abner meggyilkolásában. Ezután Dávid azt mondta szolgáinak: „Bizony, ma egy nagy fejedelem, Izráel egyik vezetője esett el! Bár felkent király vagyok, de erőtlen. Cerúja fiai erőszakosabbak nálam! Az Örökkévaló fizessen meg annak, aki gonoszul cselekszik — úgy, ahogy megérdemli!” Amikor Esbaal, Saul fia megtudta, hogy Abnert meggyilkolták Hebronban, nagyon elcsüggedt. Ugyanígy megrettent egész Izráel népe is. [2-3] Esbaalnak volt két embere a Benjámin törzséből, akik a portyázó csapatait vezették: Baaná és Rékáb, a beéróti Rimmón fiai. Amikor Beérót városát Benjámin törzse elfoglalta, annak előző lakosai Gittaimba menekültek, és mint jövevények, letelepedtek. Ott is laknak mind a mai napig. *** Jonatánnak, Saul fiának volt egy fia, akit Meribbaalnak hívtak. Amikor Saul és Jonatán halálhíre megérkezett Jezréelből, a dajkája fölkapta, és elmenekült vele. Akkor Meribbaal még csak öt éves volt. A nagy sietségben azonban a dajka leejtette a fiúcskát, akinek a lába megsérült, és egész életére sánta maradt. Egyszer Rékáb és Baaná, a beéróti Rimmón fiai a déli hőség idején bementek Esbaalhoz, aki háza belső szobájában aludt. [6-7] A bejáratot őrző asszony előzőleg búzát aratott, és elálmosodott, majd elaludt az ajtóban. Így mellette Rékáb és Baaná észrevétlenül besurrant a házba. Álmában ölték meg Esbaalt, aki az ágyán feküdt. Majd levágták a fejét, s azt magukkal vitték. Azután feltűnés nélkül elmenekültek, és egész éjjel mentek a Jordán völgyében vezető úton. *** Elvitték Esbaal fejét Dávidhoz, Hebronba, és ezt mondták neki: „Nézd, urunk, elhoztuk neked Saul fiának, Esbaalnak a fejét! Annak az ellenségednek volt a fia, aki téged akart megölni! Látod, urunk, királyunk, az Örökkévaló így állt bosszút ma érted Saulon és annak fián!” Dávid azonban így válaszolt a két testvérnek: „Az Élő Örökkévalóra mondom, aki engem minden veszedelemből kiszabadított! Egyszer, még Ciklágban történt, hogy valaki hírt hozott Saul haláláról, és azt hitte, hogy ezzel örömet szerez nekem. Én azonban megragadtam, és megölettem a hírhozót, pedig ő azt várta, hogy megjutalmazom! Akkor mennyivel inkább kivégeztetlek benneteket, ti gonoszok! Képesek voltatok egy igaz embert a saját házában és ágyában orvul meggyilkolni! Bizony, számon kérem rajtatok ezt a gyilkosságot, és kiirtalak benneteket a föld színéről!” Ezután Dávid parancsára a katonái kivégezték Rékábot és Baanát, majd levágták a kezüket és lábukat. A holttesteket fölakasztották Hebronban, a víztározó tó mellett. Esbaal fejét pedig eltemették Abner sírkamrájában, Hebronban. Ezután Izráel összes törzsei Dávidhoz gyülekeztek, Hebronba. Azt mondták neki: „Dávid, mi valamennyien a testvéreid vagyunk! Már Saul királysága idején is te vezetted győzelemre csapatainkat! Az Örökkévaló, mondta neked: »Te leszel a pásztora népemnek, Izráelnek. Te fogsz uralkodni Izráel fölött.«” Összegyűltek hát a királyhoz, Hebronba Izráel összes idős vezetői. Dávid pedig szövetséget kötött velük az Örökkévaló jelenlétében. A vezetők akkor egész Izráel királyává kenték Dávidot. Harminc éves volt Dávid, amikor trónra lépett, és 40 évig uralkodott. Hebronban 7 és fél évig volt Júda királya, azután Jeruzsálemben további 33 évig uralkodott egész Izráel és Júda fölött. Dávid király fölvonult seregével, hogy elfoglalja Jeruzsálemet a jebúsziaktól, akik akkoriban azon a vidéken laktak. A városban a jebúsziak biztonságban érezték magukat, és azt hitték, hogy Dávid soha nem tudja elfoglalni városukat. Gúnyolódva lekiabáltak a falakról: „Ide ugyan be nem jössz Dávid! Még a sánták és vakok is elűznek innen!” Dávid és serege mégis elfoglalta Sion sziklavárát, és abból lett Dávid városa. Mielőtt katonái azon a napon ostromra indultak, Dávid ezt mondta nekik: „A vízcsatornán keresztül nyomuljatok fel a városba, és vágjátok a jebúszi »sántákat és vakokat«, mert megvetik Dávidot!” Innen származik a mondás: „Vakok és sánták ne jöjjenek a házba!” Az izráeli sereg elfoglalta Jeruzsálemet. Dávid a sziklavárban telepedett le, amelyet „Dávid városának” nevezett, és építkezni kezdett a városban Millótól fogva befelé. Dávid hatalma és királyságának ereje egyre növekedett, mert az Örökkévaló, a Seregek Istene vele volt, és segítette. Tírusz királya, Hírám elküldte Dávidhoz a követeit. Azután küldött ácsmestereket és kőfaragókat is, hogy építsenek Dávidnak királyi palotát. Ehhez még a cédrusfa-gerendákat is Hírám szállította. Ekkor értette meg Dávid, hogy az Örökkévaló erősítette meg, hogy uralkodjon egész Izráel fölött, és országát is felvirágoztatta, Izráel népének javára. Miután Dávid Hebronból Jeruzsálembe költözött, feleségei mellé még további feleségeket és ágyasokat vett, akiktől fiai és leányai születtek. Ezek a fiai születtek Jeruzsálemben: Sammúa, Sóbáb, Nátán, Salamon, Jibhár, Elisúa, Nefeg, Jáfía, Elisáma, Eljádá és Elifelet. Amikor a filiszteusok megtudták, hogy Dávid egész Izráel királya lett, összegyűjtötték egész seregüket, és Dávid ellen indultak, hogy elpusztítsák. Amikor ezt Dávid meghallotta, eléjük vonult seregével az erődítménybe. A filiszteusok serege ellepte a Refáim-völgyet. Dávid ekkor megkérdezte az Örökkévalót: „Ha megtámadom a filiszteusokat, győzelmet adsz nekem?” Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Igen!” Ezért Dávid megtámadta a filiszteusokat azon a helyen, és legyőzte őket. A csata után Dávid azt mondta: „Az Örökkévaló az, aki áttörte ellenségeim sorfalát, mint a gáttörő árvíz.” Ezért nevezte Dávid így azt a helyet: „Az Örökkévaló áttört.” A menekülő filiszteusok eldobálták bálványszobraikat, amelyeket Dávid emberei összeszedtek. Egy idő múlva a filiszteusok ismét behatoltak Izráel területére. Seregük újból megszállta a Refáim-völgyet. Dávid ismét megkérdezte az Örökkévalót, hogyan támadjon. Az Örökkévaló ezúttal így felelt: „Ne szemből támadj rájuk, hanem kerülj a hátuk mögé! Onnan támadd meg őket, a balzsamfák felől. Várj addig, amíg meghallod az induló sereg zaját a balzsamfák tetején, s akkor indulj te is támadásra, mert előtted megy az Örökkévaló, hogy megverje a filiszteusokat!” Dávid úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta, és legyőzte a filiszteusokat, akik elfutottak. Dávid katonái üldözték és vágták őket Gebától egészen a gézeri útig. Ezután Dávid összegyűjtötte egész Izráelből a legjobb harcosokat, 30 000 férfit. Majd seregével a júdeai Baalá városába vonult. Azért ment, hogy onnan Jeruzsálembe vigye Isten Szövetségládáját, amely az Örökkévalónak, a Seregek Urának nevét viseli, akinek trónusa a kerubok fölött van. [3-4] Dávid emberei kihozták Abinádáb dombon álló házából a Szövetségládát, majd föltették egy új ökrösszekérre, amelyet előzőleg még senki sem használt. Uzza és Ahjó, Abinádáb fiai vezették az ökröket, így irányították a szekeret. Ahjó ment elől. *** Közben Dávid és Izráel egész népe teljes erővel örvendezett és énekelt az Örökkévaló előtt. Táncoltak és énekeltek, sokféle hangszer kíséretével: lantokkal, hárfákkal, dobokkal, csörgőkkel és cintányérokkal Amikor azonban Nákón szérűskertjéhez érkeztek, az ökrök megbotlottak, és az Örökkévaló Szövetségládája megbillent, Uzza azonban kinyújtotta a kezét, és megfogta, hogy a helyére igazítsa. Az Örökkévaló megharagudott Uzza vakmerősége miatt, és Isten lesújtott Uzzára, aki ott helyben, Isten Szövetségládája mellett azonnal meg is halt. Dávid nagyon megrémült, amikor látta, hogy az Örökkévaló haragja kitört, és Uzzára zúdult. Így nevezte el azt a helyet: „Uzza összetörése” — és ma is így hívják. Ekkor Dávid félni kezdett az Örökkévalótól, és azt gondolta: „Ezek után hogy merészeljem az Örökkévaló Szövetségládáját a saját lakóhelyemre hozatni?” Emiatt lemondott tervéről, hogy a saját városába vitesse az Örökkévaló Szövetségládáját, s inkább a közelben, Obed-Edóm házánál helyezte el. Obed-Edóm Gát városából származott. A Szövetségláda ettől kezdve 3 hónapig ott is maradt, s ez alatt az Örökkévaló megáldotta Obed-Edómot, egész családját és gazdaságát. A szolgái azonban jelentették Dávidnak: „Az Örökkévaló megáldotta Obed-Edómot egész családjával, szolgáival, mindenével együtt, mióta az ő házában őrzik Isten Szövetségládáját.” Ennek hallatára Dávid és kísérete elment Obed-Edóm házához, és elhozta onnan Isten Szövetségládáját, s nagy örömmel felvitte Jeruzsálembe, a Dávid városába. Amikor azok, akik a vállukon hordozták az Örökkévaló Szövetségládáját elindultak, és hat lépést haladtak, Dávid egy bikát és egy hízott borjút áldozott az Örökkévalónak. Útközben Dávid — aki ekkor lenvászon efódot viselt — teljes erejéből táncolt az Örökkévaló előtt. Így vitte Dávid és Izráel egész népe nagy ujjongás közepette, örömkiáltásokkal és a sófár hangjával kísérve az Örökkévaló Szövetségládáját Jeruzsálembe. Amikor a menet Dávid városába ért, Mikál, Saul leánya az ablakból nézte a felvonulást. Látta, hogy a király örömében ugrál és forog az Örökkévaló előtt — és emiatt megutálta Dávidot. Azután elhelyezték az Örökkévaló Szövetségládáját abban a sátorban, amelyet Dávid külön erre a célra készített. Majd égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be Dávid az Örökkévalónak, és az Örökkévaló, a Seregek Ura nevében megáldotta a népet. Az összegyűlt sokaságban minden egyes férfinak és asszonynak ajándékozott egy-egy kenyeret, egy-egy csomag préselt datolyát és préselt mazsolát. Ezután a sokaság szétoszlott, és mindenki hazatért. Dávid is hazament, hogy a saját családját is megáldja. Mikál, Saul leánya eléje ment, és ezt mondta: „Mondhatom, nagy dicsőség, ahogyan ma Izráel királya bolondot csinált magából! Csak egy féleszű mutogatja magát olyan hiányos öltözetben, mint ma te, szolgáid szolgálólányai előtt!” Dávid azonban így válaszolt: „Az Örökkévaló előtt táncoltam. Őt tiszteltem meg ezzel, aki engem kiválasztott, hogy népének, Izráelnek fejedelme legyek! Őt tisztelem, aki nem apádat vagy a családodból valaki mást, hanem engem választott. Igen, az Örökkévaló előtt táncoltam, és fogok is! Lehet, hogy még ennél jobban is meg fogom alázni magamat, és még inkább bolondnak látszom majd, mikor az Örökkévalót tisztelem, de a szolgálólányok — akiket emlegettél — még jobban fognak tisztelni érte.” Mikál, Saul leánya gyermektelen maradt halála napjáig. Miután a királyi palota elkészült, Dávid a családjával együtt beköltözött. Ekkorra már az Örökkévaló békességet adott Izráelnek, és Dávidnak nem kellett a környező ellenséges királyságokkal hadakoznia. Egyszer a király ezt mondta Nátán prófétának: „Látod, Nátán, én cédrusfából készült gyönyörű palotában lakom, Isten Szövetségládája meg a sátorban van!” Nátán így válaszolt: „Királyom, fogj hozzá, és valósítsd meg mindazt, amit a szívedben tervezel, mert az Örökkévaló veled van!” Azonban az Örökkévaló még aznap éjjel szólt a prófétának: „Nátán, menj és mondd meg szolgámnak, Dávidnak: »Ezt üzeni neked az Örökkévaló: Te akarsz nekem házat építeni, hogy abban lakjam?! Attól kezdve, hogy Izráel népét kiszabadítottam Egyiptomból, sohasem laktam házban, hanem mindig sátor volt a hajlékom, amellyel helyről-helyre vándoroltam! Miközben Izráel népével együtt vándoroltam, soha nem tettem szemrehányást Izráel egyetlen vezetőjének sem, akit népem pásztorává tettem, hogy miért nem épített a számomra cédrusfa-palotát.« Most hát mondd meg szolgámnak, Dávidnak: »Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura: Én vagyok az, aki fölvettelek téged a mezőről, elhoztalak a juhok fara mögül, és népem, Izráel fejedelmévé tettelek! Veled voltam mindenhol, ahová csak mentél, és kiirtottam előled ellenségeidet. Nagy hírnevet szereztem neked, amilyen csak keveseknek van a földön. [10-11] Népemnek, Izráelnek pedig helyet készítettem: letelepítettem őket a saját földjükön. Ezután már nem fognak félni vagy aggódni többé. Gonosz nemzetek sem háborgatják többé népemet, mint ahogy korábban zaklatták őket, attól kezdve, hogy bírákat rendeltem népem vezetőinek. Most már nyugalmat adtam neked minden ellenségetektől. Ezen fölül még azt is tudtodra adom, hogy én fogok neked házat építeni, Dávid! *** Amikor majd napjaid száma betelik, és eljön az ideje, hogy te is őseidhez csatlakozz, fölkarolom fiadat, aki tőled származik, és megerősítem királyságát. Ő lesz az, aki majd házat épít nevemnek, én pedig megerősítem királyságának trónját örökre. Atyja leszek, ő pedig a fiam lesz. Ha vétkezik, emberek által megfenyítem. Megbüntetem, ahogy az embereket szokták, de hűséges szeretetem nem vonom meg tőle, mint ahogy Saultól megvontam, akit félretettem az utadból. Leszármazottjaidat és királyságodat mindörökre megerősítem, hogy előttem álljanak. Királyi trónod, bizony, örökre állandó lesz.«” Nátán próféta mindezeket a szavakat és az egész látomást elmondta Dávidnak. Ekkor Dávid király bement az Örökkévaló elé, leült, és ezt mondta: „Ó Uram, Örökkévaló! Ki vagyok én, és mi az én házam, hogy ennyire fölemeltél engem? Mennyire megáldottál engem is, a családomat is! De még ennél is többet akarsz tenni! Ó Uram, Örökkévaló! Hiszen ígéretet tettél szolgádnak családom távoli jövőjéről, és az eljövendő nemzedékekről is! Uram, Örökkévaló! Mit is mondhatnék neked? Hiszen te jól ismersz engem, a szolgádat! Mindezeket a nagy és csodálatos dolgokat azért tetted, mert szavadat adtad rá, és mert szíved erre indított téged, és hogy ezáltal taníts engem, a szolgádat. Uram, Örökkévaló! Te valóban hatalmas vagy! Nincs senki hozzád hasonló! Nincs más Isten kívüled, és minden, amit hallottunk, megerősíti ezt. Népedhez, Izráelhez sincs hasonló az egész földön! Hiszen nincs még egy nemzet, amelyért az ő istenük maga ment volna el, hogy megváltsa, népévé tegye őket, és ezzel hírnevet szerezzen magának! Nincs más nemzet, amelyért az ő istenük ilyen hatalmas és rettenetes dolgokat vitt volna végbe, mint amelyeket te tettél, Uram, földedért és népedért! Igen, népedért, amelyet a magad számára megszabadítottál Egyiptomból, a különböző nemzetek és isteneik hatalmából. Így örökre saját népeddé tetted Izráelt, és elválaszthatatlanul magadhoz kapcsoltad. Te pedig, Örökkévaló, Istenükké lettél. Most azért, Örökkévaló Isten, kérlek, örök időkre erősítsd meg adott szavadat, amit szolgádnak és családjának ígértél! Tégy úgy, ahogy mondtad! Ez által tedd örökre naggyá nevedet, hogy mindenki elismerje, és ezt mondja: »Izráel fölött valóban az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene uralkodik!« Szolgádnak, Dávidnak háza pedig legyen örökké állandó előtted, Uram! Örökkévaló, Seregek Ura, Izráel Istene! Kijelentetted nekem, szolgádnak: »Én fogok neked házat építeni!« Ezért indított a szívem arra, hogy így imádkozzam hozzád. Uram, Örökkévaló! Te vagy az Isten, és minden ígéreted valóra válik! Mivel te ígérted ezeket a jó dolgokat szolgádnak, ezért kérlek, áldd meg házamat, hogy örökre állandó legyen előtted — úgy, ahogy te mondtad, Uram, Örökkévaló Isten! Mert áldásod által szolgád háza valóban örökre áldott lesz!” Ezután Dávid hadakozott a filiszteusokkal, legyőzte őket, és elvette tőlük Meteg-Ammát. Győzelmet aratott a moábiak fölött is. Megparancsolta, hogy a moábi foglyok sorban feküdjenek le a földre, majd minden harmadik sorból szabadon engedte a foglyokat, a többieket pedig kivégeztette. Az életben hagyott moábiak Dávid alattvalói lettek, és ajándékokat hoztak neki. Dávid elment az Eufrátesz folyó melletti területre, és ott egy emlékoszlopot állított. Ekkor győzte le Hadadezert, Rehób fiát, Cóbá királyát, és igen sok zsákmányt és hadifoglyot ejtett: 1 000 harci szekeret, 7 000 lovat és 20 000 gyalogost. A lovak közül száz harci szekérbe valót meghagyott magának, de a többit megbénította. Amikor a damaszkuszi arámok sereget küldtek Hadadezer, Cóbá királya segítségére, Dávid őket is legyőzte, és a harcban 22 000 katonát levágott közülük. Ezután Dávid helyőrséget helyezett Damaszkuszba, s annak a királyságnak a lakói is Dávid alattvalói lettek, és rendszeresen ajándékokat vittek neki. Mindezekben a hadjáratokban az Örökkévaló győzelmeket adott Dávidnak, akármerre is járt. Dávid zsákmányul ejtette és Jeruzsálembe vitte azokat az aranypajzsokat is, amelyeket Hadadezer szolgái viseltek. Ezen kívül nagyon sok bronztárgyat zsákmányolt Betahból és Bérótajból, Hadadezer városaiból. [9-10] Hadadezer sokat hadakozott Tói, Hamát királya ellen. Ezért amikor Tói meghallotta, hogy Dávid legyőzte Hadadezer seregét, elküldte fiát, Jórámot, hogy köszöntse és áldja meg Dávidot, amiért közös ellenségüket legyőzte. Jórám sok aranyból, ezüstből és bronzból készült ajándékot is vitt Dávidnak, *** aki ezeket mind az Örökkévalónak szentelte. Ugyanígy tett Dávid azokkal az arany- és ezüsttárgyakkal is, amelyeket a többi legyőzött néptől zsákmányolt: az arámoktól, moábiaktól, ammoniaktól, filiszteusoktól, amálekiektől és Hadadezertől, Rehób fiától, Cóbá királyától. Dávid nagy hírnevet szerzett, amikor az edomiak 18 000 fős seregét is legyőzte a Sós-völgyben. Ezután Edom egész területén helyőrségeket állított fel, és az edomiak mind Dávid alattvalói lettek. Mindezekben a hadjáratokban az Örökkévaló győzelmeket adott Dávidnak, akármerre is járt. Dávid király egész Izráel népe felett uralkodott, helyes ítéleteket hozott, és igazságot szolgáltatott mindenkinek. Hadseregét a fővezére, Jóáb, Cerúja fia vezette. Jósafát, Ahilúd fia volt Dávid krónikása. A papi szolgálatot ketten látták el: Cádók, Ahitúb fia és Ahimelek, Ebjátár fia. Szerájá királyi íródeák, Benája, Jójádá fia pedig a kerétiek és pelétiek parancsnoka volt. Dávid fiai magas rangú vezetők lettek. Egyszer Dávid ezt kérdezte: „Ki van még életben Saul családjából? Ha van még valaki, hűséggel és szeretettel akarok bánni vele Jonatánért.” Saul családjának volt egy szolgája, akit Cíbának hívtak. Dávid maga elé hívatta, és megkérdezte tőle: „Te vagy Cíbá?” „Szolgálatodra, királyom, én vagyok az” — felelte Cíbá. „Mondd meg nekem, Cíbá — folytatta a király —, van-e még valaki életben Saul családjából, mert hűséggel és szeretettel akarok bánni vele, ahogy erre Isten előtt megesküdtem.” Cíbá így felelt: „Igen, Uram, Jonatán fia még él, csakhogy mindkét lábára sánta.” „Hol él?” — kérdezte Dávid. „Lódebár városában, Ammiél fiának, Mákírnak házában” — válaszolt Cíbá. Dávid ezután odaküldte szolgáit, hogy Meribbaalt hozzák elé. Amikor Meribbaal, Jonatán fia, Saul unokája a király elé járult, tisztelettel arcra borult Dávid előtt, aki megszólította: „Meribbaal!” „Uram, valóban én vagyok az, szolgálatodra!” „Ne félj, Meribbaal — bíztatta a király —, apád, Jonatán kedvéért hűséggel és szeretettel bánok veled. Visszaadom neked Saulnak, nagyapádnak minden birtokát, te pedig mindig az én asztalomnál fogsz ülni, s velem együtt étkezel majd!” Meribbaal újra meghajolt a király előtt, és így válaszolt: „Uram, bár én csak annyit érek, mint egy döglött kutya, te mégis jóindulattal vagy hozzám!” Ezután a király hívatta Cíbát, Saul családjának szolgáját, és megparancsolta neki: „Cíbá, uradnak, Saulnak és családjának minden birtokát ma Meribbaalnak, urad unokájának adtam. Viseld gondját a birtoknak, műveld meg a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt! Takarítsd be annak termését urad családja számára, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt! Ő maga pedig mindig asztalomnál fog vendégeskedni.” Cíbá — akinek 15 fia és 20 szolgája volt — így felelt a királynak: „Úgy lesz, uram, királyom, ahogyan parancsoltad. Szolgád mindent úgy fog tenni, ahogy mondtad.” Ettől kezdve Meribbaal mindig a király asztalánál étkezett, mint a király fiai. Meribbaalnak volt egy Mika nevű kisfia. Cíbá és családja, meg a szolgái mindannyian Meribbaal szolgái lettek. Maga Meribbaal — aki mind a két lábára sánta volt — Jeruzsálemben lakott, és mindig a király asztalánál étkezett. Történt ezután, hogy Náhás, az ammoniak királya meghalt, és fia, Hánún követte a trónon. Amikor ezt Dávid megtudta, azt gondolta: „Náhás jóindulatú volt irántam, én is jóindulattal leszek a fiához.” Ezért elküldte követeit Hánúnhoz, hogy általuk fejezze ki részvétét Náhás halála miatt. Amikor Dávid követei megérkeztek az ammoniakhoz, a vezetők ezt mondták uruknak, Hánúnnak: „Királyunk, azt hiszed, hogy Dávid azért küldte hozzád a követeit, hogy ezzel megtisztelje atyádat, és részvétét fejezze ki atyád halála miatt? Egyáltalán nem! Azért küldte őket, hogy kikémleljék városunkat, s azután Dávid könnyebben el tudja majd foglalni.” Hánún hallgatott rájuk, letartóztatta Dávid követeit, és megszégyenítette őket. Féloldalt leborotváltatta a szakállukat, és a ruhájuk alsó felét is levágatta, úgy, hogy egészen a derekukig csupaszon maradtak. Azután elküldték őket. Amikor Dávid megtudta, hogy a követeit ennyire megalázták, eléjük küldte a szolgáit, ezzel az üzenettel: „Maradjatok Jerikóban, amíg újra kinő a szakállatok, csak azután térjetek vissza hozzám!” Amikor az ammoniak megtudták, hogy Dávidot magukra haragították, hozzáláttak, hogy fölkészüljenek a közelgő háborúra. A következő országokból fogadtak fel zsoldos katonákat: Arámból, Bét-Rehóbból és Cóbából, összesen 20 000 gyalogost, azután Maaká királyától 1 000 főt és Tób vidékéről még 12 000 katonát. Ezt Dávid is megtudta, ezért Jóáb vezetésével egész hadseregét az ammoniak ellen küldte. Az ammoniak felvonultak a város kapuja előtti csatatérre. Elrendezték soraikat, és készültek a csatára. A segédcsapatok, amelyek Arámból, Rehóbból, Cóbából, Tób vidékéről és Maakából jöttek, külön álltak fel a mezőn. Amikor Jóáb látta, hogy elől és hátul egyaránt ellenséges támadásra számíthat, kiválogatta serege színe-javát, és az arámi csapatokkal szemben állította fel őket. Ezt a sereg-részt ő maga vezette. Serege másik részét testvére, Abisaj vezetésére bízta, és az ammoniak ellen küldte harcba. A csata előtt ezt mondta Abisajnak: „Figyelj rám! Ha úgy fordul, hogy az arámok fölülkerekednek velem szemben, akkor segíts nekem! Ha pedig az ammoniak bizonyulnak erősebbnek nálad, akkor én sietek a segítségedre. Legyünk erősek és harcoljunk bátran népünkért, Isten városaiért! Az Örökkévaló pedig tegye azt, amit jónak lát!” Azután Jóáb és csapata rohamra indult az arám csapatok ellen, akik megfutamodtak előle. Ezt látva az ammoniak is futásnak eredtek, és bemenekültek a városba Abisaj serege elől. Így hát Jóáb győztesen tért haza Jeruzsálembe az ammoniak elleni hadjáratból. Az arámok azonban az Izráeltől elszenvedett vereség után ismét összegyűjtötték seregüket Hélámban. Hadadezer király követeket küldött az Eufrátesz folyón túl élő arámokhoz, hogy őket is bevonja a hadjáratba. Azok el is jöttek Hélámba, Sóbak, Hadadezer király hadvezére vezetésével. Amikor Dávid ennek hírét vette, ő is összegyűjtötte seregét egész Izráelből, és maga vezette őket a hadjáratra. Átkeltek a Jordánon, és egyenesen Hélámba vonultak. Ott az arámok csatasorba álltak, és megütköztek Dávid seregével. Az arámok megfutamodtak, és az izráeliek Dávid vezetésével levágtak 40 000 lovast és 700 harci szekéren küzdő harcost. Az arám hadvezér, Sóbak is elesett ebben a csatában. Ennek a vereségnek az lett a következménye, hogy azok a királyok, akik addig Hadadezer alattvalói voltak, békét kötöttek Izráellel, és Dávid alattvalói lettek. Az arámok pedig attól kezdve óvakodtak attól, hogy az ammoniaknak katonai segítséget nyújtsanak. Ezután történt, hogy tavasszal, amikor a királyok általában hadjáratra indulnak, Dávid elküldte Jóábot és a többi hadvezérét, hogy egész Izráel seregével együtt támadják meg az ammoniakat. A hadsereg el is vonult, legyőzték az ammoniak seregét, majd ostromolni kezdték a fővárost, Rabbát. Dávid azonban Jeruzsálemben maradt. Történt egy este, hogy Dávid fölkelt fekhelyéről, és éppen a palotája tetején sétált. Az egyik szomszédos háznál meglátott egy igen szép termetű asszonyt, aki éppen fürdött. Dávid elküldte egyik szolgáját, hogy járjon utána, ki lehet az asszony. Így tudta meg, hogy Betsabénak hívják, Eliám leánya, a hettita Úriás felesége. Akkor Dávid elküldött valakit, és magához hívatta Betsabét, aki éppen akkor fejezte be a megtisztulás szertartását. Ezután Dávid együtt hált Betsabéval, majd az asszony visszatért a saját házához. Egy idő múlva Betsabé észrevette, hogy gyermeket vár, és ezt megüzente Dávidnak is. Ekkor Dávid követet küldött Jóábhoz, ezzel az üzenettel: „Küldd hozzám a hettita Úriást!” Jóáb tehát visszaküldte Úriást Dávidhoz. Amikor Úriás megérkezett, Dávid megkérdezte tőle, hogy van Jóáb és a serege, érdeklődött a hadakozás felől, majd hazaküldte Úriást: „Menj haza, pihend ki magad!” — mondta neki. Miután Úriás elment, Dávid még ajándékot is küldött utána: válogatott ételeket. Azonban Úriás nem ment haza, hanem a királyi palota bejáratát őrző katonák között aludt, a kapun kívül. Ezt jelentették Dávidnak, aki ekkor ismét magához hívatta Úriást, és megkérdezte tőle: „Hiszen hosszú útról tértél haza, miért nem mentél a házadhoz?” Úriás így felelt a királynak: „Királyom, az Örökkévaló Szövetségládája, meg Izráel és Júda serege sátorokban lakik a harcmezőn, és vezérem, Jóáb, meg uram harcosai a nyílt mezőn táboroznak —, hogy mehetnék én akkor haza, hogy egyek-igyak és a feleségemmel háljak? Életedre mondom, soha nem tennék ilyet!” „Jól van, maradj még egy napot, azután holnap térj vissza a sereghez!” — mondta Dávid. Így Úriás még egy napig Jeruzsálemben maradt. Dávid ismét magához hívatta, és megvendégelte, sőt leitatta Úriást. Együtt ettek-ittak, de azon az éjjelen Úriás megint a király szolgái között aludt, és nem ment haza. Másnap reggel Dávid levelet írt Jóábnak, amelyet Úriással küldött el neki. A levélben ez állt: „Jóáb, állítsd Úriást a csatában az első vonalba, ahol a leghevesebb a harc! Azután hagyjátok magára, hogy az ellenség ölje meg.” Amikor Úriás visszatért Jóábhoz, még tartott a város ostroma. Jóáb — miután Dávid levelét megkapta — arra a helyre állította Úriást, ahol az ellenség legerősebb harcosai voltak. Rabbá városának védői kijöttek a városból, és összecsaptak Jóáb katonáival. Néhányan Dávid vitézei közül is elestek a harcban, többek között a hettita Úriás is. Ezután Jóáb jelentést küldött Dávidnak az egyik katonája által. A hírvivőnek ezt mondta: „Számolj be a királynak az ostrom állásáról és a csatáról. Ha pedig a király megharagudna, és ezt kérdezné: »Miért mentetek harc közben olyan közel a várfalhoz? Nem tudtátok, hogy onnan nyilakat lőhetnek rátok? Nem emlékeztek rá, hogy így halt meg Tébec ostroma közben Abimelek, Jerubbaál fia is?! Egy asszony dobott a fejére malomkövet a várfalról! Minek mentetek olyan közel?« Ha tehát a király ilyesmit kérdezne, akkor ezt mondd neki: »Uram, meghalt a csatában szolgád, a hettita Úriás is.«” A hírvivő elment, és jelentette Dávidnak, amit Jóáb üzent: „Az ammoniak kijöttek a városukból, és megtámadtak bennünket. Előbb ők voltak az erősebbek, azután visszaszorítottuk őket egészen a város kapujáig. Ott azonban a védők nyílzáport zúdítottak ránk a falakról, és néhányat közülünk halálra sebeztek. Szolgád, a hettita Úriás is meghalt.” Dávid ezt válaszolta a hírvivőnek: „Ezt üzenem Jóábnak: »Ne bánkódj emiatt, mert harc közben mindig vannak áldozatok. Fokozzátok a támadást Rabbá ellen, és győzni fogtok!« Így bátorítsd Jóábot a nevemben.” Amikor Betsabé megtudta, hogy a férje, Úriás meghalt a csatában, elsiratta és meggyászolta. A gyász ideje után Dávid elküldte szolgáit, hogy Betsabét költöztessék a palotájába, majd feleségül vette az asszonyt. Betsabé azután fiút szült Dávidnak. De amit Dávid tett, azt az Örökkévaló rossznak tartotta. Ezután az Örökkévaló Dávidhoz küldte Nátán prófétát, aki a következő történetet mondta el a királynak: „Volt egy városban egy gazdag ember, meg egy szegény. A gazdagnak sok nyája és csordája volt, a szegénynek meg csak egyetlen kis nőstény báránykája, amelyet maga vett. Ezt a báránykát a szegény ember nagyon megszerette, s a gyermekeivel együtt nevelte. Saját ételével etette, poharából itatta, s az ölében altatta el, mintha csak a leánya lett volna. Történt egyszer, hogy a gazdag emberhez utas érkezett, akit a házigazda meg akart vendégelni. Azonban sajnált a vendég kedvéért a saját állatai közül egyet is levágni, inkább a szegény embertől vette el annak egyetlen bárányát, és abból készített ételt vendégének.” Ennek hallatán Dávid nagyon felháborodott a gazdag ember viselkedése miatt. Ezt mondta Nátánnak: „Esküszöm az Örökkévalóra, hogy halál fia, aki ezt tette! Négyszer annyit kell adjon az elvett bárány helyett, mivel ilyet tett, és nem könyörült azon a szegény emberen!” „Te vagy az az ember, Dávid!” — mondta ekkor Nátán. Azután így folytatta: „Ezt mondja neked az Örökkévaló, Izráel Istene: »Dávid, én kentelek fel Izráel királyává, én szabadítottalak meg Saul kezéből. Neked adtam Saul házát és asszonyait, királlyá tettelek egész Izráel és Júda fölött — de ha ez kevés lett volna, ezen felül még sok minden mást is neked adtam volna. Miért hogy az Örökkévalót semmibe vetted, és elkövetted ezt a gonoszságot? Fegyverrel gyilkoltad meg a hettita Úriást, hogy feleségét elvedd tőle, és a saját feleségeddé tedd. Bizony, az ammoniak fegyverével te magad gyilkoltad meg Úriást! Emiatt a saját családodban is egymást követik a fegyveres gyilkosságok — s ennek nem lesz vége! Így lesz, mert semmibe vettél azzal, hogy a hettita Úriástól elvetted a feleségét, hogy a te feleséged legyen!«” „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Meglátod, hogy a saját családodból hozok rád súlyos csapásokat! Elveszem tőled feleségeidet, és másnak adom őket, hogy velük háljon — mégpedig mindenki szeme láttára. Te titokban háltál más feleségével, de én egész Izráel szeme láttára büntetlek meg téged!«” Dávid ekkor így válaszolt Nátánnak: „Igen, vétkeztem az Örökkévaló ellen!” „Az Örökkévaló elengedte ezt a bűnödet, nem kell meghalnod — mondta Nátán —, de a kisfiad, akit Betsabé szült neked, bizony meg fog halni, mivel ezzel a tetteddel gyalázatot hoztál az Örökkévalóra.” Ezután Nátán hazament. Dávid és Betsabé első fia meghal Az Örökkévaló pedig csapással sújtotta a gyermeket, akit Úriás felesége szült Dávidnak, s a gyermek súlyosan megbetegedett. Dávid ezekben a napokban böjtölt, szüntelenül könyörgött Istennek a gyermekért, és a földön feküdt egész éjjel. A királyi udvar főemberei megpróbálták rábeszélni, hogy keljen föl a földről, és egyen valamit, de hiába. Dávid nem akart fölkelni, és hét napon keresztül nem akart velük együtt enni. A hetedik napon azután meghalt a gyermek. De szolgái nem merték Dávidnak megmondani, mert azt gondolták: „Lám, amíg élt a gyermek, hiába biztattuk, nem hallgatott ránk! Hogyan mondjuk meg neki, hogy meghalt a fia? Még valami kárt tesz magában!” Dávid azonban észrevette, hogy a szolgák egymás között suttognak, és ebből megértette, hogy a kisgyermek meghalt. Azután megkérdezte: „Ugye, meghalt a gyermek?” „Igen, Urunk, meghalt” — felelték a szolgák. Ekkor Dávid fölkelt a földről, megfürdött, rendbe szedte magát, ruhát váltott, és az Örökkévaló házába ment, hogy imádja őt. Majd hazament, kérte a szolgákat, hogy hozzanak neki valami ételt, és véget vetett a böjtnek. A szolgák megkérdezték: „Urunk, hogy lehet az, hogy amíg élt a gyermek, böjtöltél és sírtál, most meg, amikor meghalt, fölkeltél, és abbahagytad a böjtöt?” „Amíg a gyermek élt — válaszolta Dávid —, böjtöltem és sírtam, mert azt gondoltam, ki tudja, talán az Örökkévaló megkönyörül rajtam, és a fiam életben marad. De most, miután meghalt, miért böjtöljek tovább? Hiszen nem hozhatom vissza! Egy nap majd én megyek hozzá, de ő már nem jön vissza hozzám.” Ezután Dávid megvigasztalta a feleségét, Betsabét, és vele hált. Betsabé ismét fiút szült Dávidnak, és a gyermeket elnevezték Salamonnak. Az Örökkévaló szerette Salamont, és Nátán próféta által megüzente, hogy az Örökkévaló kegyelme miatt a fiúnak ez legyen a neve: „Jedídja”. Eközben Jóáb vezetésével az izráeli sereg tovább ostromolta az ammoniak fővárosát, Rabbát. Sikerült elfoglalnia a királyi várat. Akkor Jóáb megüzente Dávidnak: „Uram, Rabbá ostroma során sikerült elfoglalnom a királyi várat, ahol a vízforrás van. Most hát gyűjtsd össze, kérlek, Izráel hadseregének otthon maradt részét, és magad vezesd Rabbá ellen őket. Jöjj, és vedd be a várost, mielőtt én elfoglalnám. Máskülönben nekem tulajdonítanák a győzelmet.” Dávid tehát összegyűjtötte maradék seregét, és Rabbá ellen vezette őket. Hamarosan el is foglalta a várost. Levette az ammoniak királyának fejéről a koronáját, amely egy talentum aranyból készült és drágakő ékesítette. Ezt a koronát azután Dávid fejére tették. Ugyanakkor Dávid igen nagy zsákmányt is szerzett a városból. Rabbá és az összes többi ammoni város lakóit Dávid foglyul ejtette, és nehéz munkára fogta: fűrésszel, csákánnyal és fejszével kellett dolgozniuk, meg téglát égettek. Azután Dávid és egész serege visszatért Jeruzsálembe. Dávid egyik fia volt Absolon, akinek a húga, Támár, nagyon szép leány volt. Támárba beleszeretett Amnón, aki szintén Dávid fia volt. Annyira kívánkozott utána, hogy szinte belebetegedett a vágyakozásba. Mivel Támár még hajadon volt és szűz, Amnón számára lehetetlennek tűnt, hogy valaha is vele háljon. Volt azonban Amnónnak egy ravasz barátja, Jónádáb, Dávid testvérének, Simeának fia, aki egyszer megszólította Amnónt: „Minden reggel olyan levertnek látszol, királyfi! Mi bánt, mondd el nekem!” Amnón bevallotta neki: „Támár az oka! Halálosan beleszerettem, de hát ő mégiscsak Absolon öcsém húga!” Jónádáb akkor ezt tanácsolta: „Megmondom, mit tegyél. Maradj ágyban, és tettesd magad betegnek. Amikor atyád, a király eljön meglátogatni, kérd meg, hogy küldje hozzád Támár húgodat, hogy ő készítsen neked valamilyen ételt. De itt készítse el a szemed láttára, és ő maga szolgálja fel neked.” Amnón megfogadta a tanácsot, betegnek tettette magát, és mikor a király eljött meglátogatni, ezt kérte tőle: „Atyám, kérlek, küldd hozzám Támár húgomat, hogy itt, a szemem előtt készítsen nekem egy kis süteményt, és ő maga szolgálja fel!” Dávid tehát üzent Támárnak, hogy menjen féltestvére, Amnón házához, és készítse el az ételt bátyja kívánsága szerint. Támár oda is ment, és látta, hogy Amnón bátyja az ágyban fekszik. Azután Amnón szeme előtt megdagasztotta a tésztát, és elkészítette a süteményt. Majd kisütötte, és bátyja elé tette, aki azonban nem akart belőle enni, hanem minden szolgát kiküldött a szobából. Mikor már mindenki elment, és kettesben maradtak Támárral, Amnón ezt kérte: „Húgom, hozd ide, kérlek az ágyamhoz a süteményeket, hadd egyek a kezedből!” Támár egészen közel ment hozzá, és a kezéből kínálta Amnónt a maga sütötte tésztával. Amnón ekkor megragadta a húgát, és azt mondta: „Gyere, hálj velem!” De Támár tiltakozott: „Szó sem lehet róla, hiszen a bátyám vagy! Ne kövess el rajtam erőszakot, mert ilyen gonoszságnak Izráelben soha nem szabad megtörténnie! Ne tegyél ilyen gyalázatos dolgot! Gondold meg, mi lesz velem azután, és hová menjek szégyenemben? Téged meg mindenki gyalázatosnak fog tartani Izráelben! Kérlek, hallgass rám, és beszélj apánkkal, a királlyal, ő biztosan hozzád ad feleségül, ha kéred!” De Amnón nem hallgatott rá, hanem megerőszakolta a húgát, mivel erősebb volt nála. Azonban rögtön ezután annyira meggyűlölte, hogy ez a gyűlölet még annál a szeretetnél is erősebb volt, mint amit előzőleg érzett iránta. Ezért durván kizavarta a házából. „Menj innen! Kifelé!” — mondta neki. Támár kérlelte: „Bátyám, ne bánj velem ilyen gonoszul! Ha most elküldesz, még nagyobb gonoszságot követsz el, mint az előbb!” De Amnón nem hallgatott rá. Hívta a szolgáját, és megparancsolta neki: „Dobd ki ezt a nőt innen, és zárd be az ajtót utána!” Így is történt. Támár hosszú ujjú ruhát viselt — mint a királylányok általában, mielőtt férjhez mentek. Amikor a szolgák kiküldték Amnón házából, Támár megszaggatta a ruháját, hamut szórt a fejére, és kezét a fejére kulcsolva, sírva-jajgatva elment. Amikor a bátyja Absolon meglátta, ezt kérdezte tőle: „Mi történt veled, húgom? Csak nem Amnón bátyád tett veled valamit? De ne szólj erről senkinek, hiszen Amnón mégiscsak a bátyád! Ne bánkódj miatta!” Ettől kezdve Támár a bátyjának, Absolonnak a házában élt magányosan és visszavonulva. Amikor Dávid király megtudta ezeket, nagyon megharagudott. Absolon nem szólt a testvérének, Amnónnak semmit, mert meggyűlölte amiatt, hogy a húgát megerőszakolta. Ezután két esztendő eltelt, és éppen Absolon juhait nyírták Baál-Hácórban, Efraim városa mellett. Ebből az alkalomból Absolon meg akarta hívni a király összes fiait az ünnepségre. Elment hát a királyhoz, és ezt mondta: „Most nyírják a juhaimat, kérlek, jöjj el udvari szolgáiddal együtt az ünnepségre.” Dávid azonban elhárította a meghívást: „Nem, fiam, ne menjünk mindannyian. Nem akarom, hogy a sok vendég terhedre legyen!” Absolon tovább kérlelte, de a király nem akart menni, majd megáldotta Absolont. Végül Absolon azt mondta: „Akkor legalább engedd el hozzám Amnón bátyámat!” De Dávid ezt kérdezte: „Ugyan miért menjen hozzád?” Absolon azonban addig kérlelte, amíg Dávid beleegyezett, hogy Amnón és a többi királyfi elmenjen Absolonhoz vendégségbe. Absolon olyan nagy lakomát készített, mint amilyet a király szokott rendezni. Azután Absolon ezt parancsolta a szolgáinak: „Lakoma közben figyeljetek Amnónra! Amikor megittasodik, majd szólok nektek: »Most vágjátok le Amnónt!« Akkor rohanjatok rá, és öljétek meg! Ne féljetek, hiszen csak a parancsomat teljesítitek! Legyetek bátrak és erősek!” Így is történt: a szolgák Absolon parancsára meggyilkolták Amnónt. Ezt látva a király többi fia azonnal felugrott az asztaltól, mindegyik a maga öszvérére ült, és valamennyien elmenekültek. Még úton voltak Jeruzsálembe, amikor a gyilkosság híre már megérkezett Dávidhoz. Valaki azt mondta a királynak: „Uram, Absolon meggyilkolta a király fiait, egyet sem hagyott életben!” Ennek hallatára Dávid megszaggatta a ruháit, és a földre feküdt. Körülötte lévő udvari emberei is megszaggatták ruháikat. Azonban Jónádáb, Simeának, Dávid testvérének fia ezt mondta: „Uram, ne gondold, hogy a fiaidat mind megölték! Egyedül csak Amnónt gyilkolták meg. Absolon ezt a gyilkosságot már régóta tervezte. Sőt, már azon a napon elhatározta, amikor Amnón megerőszakolta Támárt, Absolon húgát. Uram, királyom, ne hidd el, amit a hírvivő mondott, mert nem igaz, hogy minden fiadat megölték! Egyedül Amnónt gyilkolták meg.” Absolon eközben elmenekült. Jeruzsálem falán az őrszem észrevette, hogy a domboldalon, a Horonaim-úton egy nagy csoport közeledik a városhoz. Ezt jelentette a királynak. Ekkor Jónádáb megszólalt: „Látod, uram! Úgy történt, ahogy szolgád mondta. Ott jönnek a fiaid!” Alighogy ezt kimondta, a király fiai megérkeztek. A királlyal és szolgáival együtt valamennyien hangos sírásra fakadtak, és sokáig keservesen sírtak Amnón halála miatt. Dávid pedig ettől kezdve minden nap gyászolta Amnónt. Absolon elmenekül Miután meggyilkoltatta Amnónt, Absolon elmenekült. Talmajnál, Ammihúr fiánál, Gesúr királyánál keresett menedéket, és három évig ott is maradt. Dávid király idővel megvigasztalódott Amnón halála miatt, és többé már nem haragudott Absolonra. Egy idő múlva Jóáb, Cerúja fia észrevette, hogy Dávid király nem tudja elfelejteni Absolont, hanem sokat gondol rá. Ezért Jóáb magához hívatott Tékoa városából egy asszonyt, aki nagyon bölcs volt. Ezt mondta neki: „Figyelj rám! Tégy úgy, mintha gyászolnál valakit. Öltözz gyászruhába, ne kend meg magad olajjal, és viselkedj úgy, mint aki már régóta gyászolja halottját! Azután menj a királyhoz, és mondd neki azt, amire kitanítalak.” Azután elmagyarázta az asszonynak, hogy mit mondjon a királynak. Az asszony kihallgatást kért a királytól, és bement hozzá. Földig hajolt előtte, úgy köszöntötte, majd elkezdte a beszédét: „Uram, királyom, segíts rajtam!” „Mi a panaszod?” — kérdezte a király. „Szegény özvegyasszony vagyok — folytatta az asszony —, meghalt a férjem. Két fiam maradt, de egyszer kint a mezőn összevesztek, és mivel nem volt ott senki, hogy szétválassza őket, az egyik úgy megütötte a másikat, hogy az meghalt. Ezután az egész rokonságom nekem támadt, és ezt követelik tőlem: »Add ki nekünk a fiadat, aki megölte a testvérét!« Ki kell végeznünk a gyilkost, hogy megbosszuljuk a testvére halálát, akit megölt!” De így az örököst pusztítanánk el! Hiszen olyan az én fiam, mint a tűz utolsó kis lángocskája. Ha az ő életét is kioltják, meghalt férjemnek nem marad utóda! Örökségét és nevét senki nem viszi tovább! A király ezt válaszolta: „Menj haza békességgel! Én magam fogom elrendezni ezt az ügyet.” „Ó királyom! — folytatta az asszony. — Magamra vállalom, és a családomra ennek a büntetését, csak a király és trónja legyen ártatlan ebben!” A király ezt mondta: „Ne félj! Ha valaki még ezek után is zaklat téged, hozd elém, majd gondoskodom róla, hogy ne bántson téged többé.” „Uram, királyom — kérlelte tovább az asszony —, esküdj meg nekem Istened, az Örökkévaló nevére, hogy megvéded a fiamat a vérbosszút követelő rokonaimtól!” Ekkor a király megesküdött: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, olyan biztos lehetsz benne, hogy a fiadnak egy hajszála sem görbül!” — mondta. De az asszony csak nem hagyta abba: „Kérlek, uram, hadd mondjak még valamit neked!” „Mondd csak!” — biztatta a király. Akkor az asszony így folytatta: „Királyom, te most ítéltél és megesküdtél, hogy a fiamnak nem kell meghalnia. De ezzel egyúttal azt is mondtad, hogy amikor nem engeded hazatérni, akit száműztél, akkor nem cselekszel helyesen. S amikor nem hívod vissza a száműzöttet, valójában Isten népe ellen vétesz — de miért? Hiszen mindnyájunknak meg kell halnunk egyszer, s olyanok vagyunk, mint a víz, amelyet, ha kiömlik a földre, senki össze nem szedhet többé. Isten nem veszi el az életet, hanem az a szándéka, hogy még a száműzött se legyen örökre eltaszítva tőle! Uram, királyom! Azért járultam színed elé, hogy segítségedet kérjem, mert féltem az emberektől. Azt gondoltam magamban, hogy elmegyek a királyhoz, és beszélek vele, talán ő meghallgat, és teljesíti kérésemet. Talán megszabadít azoknak hatalmából, akik meg akarnak ölni a fiammal együtt, és ki akarnak pusztítani bennünket Isten tulajdon népe közül. Bíztam benne, hogy uram, királyom megvigasztal és megsegít! Hiszen olyan ő, mint az Isten angyala: helyesen ítél. Istenünk, az Örökkévaló veled van, királyom!” Ezután Dávid kérdezett: „Kérlek, mondd meg nekem az igazat, ha kérdezek valamit!” „Csak kérdezz, uram, királyom!” — mondta az asszony. „Vajon nem Jóáb adta a szádba, amit elmondtál?” — faggatta Dávid. Az asszony őszintén válaszolt: „Így van, uram, királyom. Életedre mondom, hogy senki nem térhet ki uram szava elől, mert valóban szolgád, Jóáb parancsolta nekem, hogy mindezt elmondjam. Azért tette ezt Jóáb, hogy a dolog jó irányba forduljon. Uram, te olyan bölcs vagy, mint az Isten angyala, és semmi nem kerüli el a figyelmedet, ami az országban történik!” Miután az asszony elment, Dávid hívatta Jóábot, és ezt mondta neki: „Rendben van, Jóáb. Megteszem, amit akartál. Menj hát, és hozd vissza Jeruzsálembe azt a fiút!” Erre Jóáb földig hajolt Dávid előtt, és áldotta a királyt. Majd ezt mondta: „Uram, most tudtam csak meg igazán, hogy jóindulattal vagy irántam, szolgád iránt, mert teljesítetted kérésemet!” Így hát Jóáb elment Absolonért Gesúrba, és hazahozta Jeruzsálembe. Dávid azonban ezt mondta: „Absolon lakjon a saját házában, de nem jöhet udvaromba, és nem léphet a király színe elé.” Absolon tehát visszatért a házába, de nem léphetett a király elé. Egész Izráelben nem volt Absolonhoz fogható szép férfi. Mindenki dicsérte daliás termetét. Tetőtől talpig hibátlan volt a külseje. Igen dús növésű volt a haja, amelyet évente lenyíratott. Ilyenkor lemérték a levágott haj súlyát, és az vagy 200 sékelt nyomott, királyi mérték szerint. Absolonnak három fia és egy leánya született. Leányát Támárnak hívták, és ő is nagyon szép volt. Absolon tehát Jeruzsálemben lakott, mégsem mehetett a királyhoz. Két év telt el így, s akkor végül üzent Jóábnak, hogy szeretne üzenetet küldeni vele a királynak. De Jóáb nem ment hozzá, és nem is válaszolt neki. Majd ismét üzent Jóábnak, aki még ezután sem akart Absolonhoz menni. Végül Absolon ezt mondta szolgáinak: „Nézzétek, Jóáb földje szomszédos az én földemmel, és árpavetés érik rajta. Menjetek, és gyújtsátok föl!” Így is történt: a szolgák fölgyújtották Jóáb árpáját. Amikor ezt Jóáb megtudta, Absolonhoz sietett, és kérdőre vonta: „Miért gyújtották föl szolgáid az árpaföldemet?” „Látod, már kétszer is üzentem érted — mondta Absolon —, hogy jöjj el hozzám. Meg akartalak kérni, hogy menj a királyhoz, és kérdezd meg tőle, miért hívatott haza Gesúrból. Ha látni sem akar engem, akkor jobb lett volna Gesúrban maradnom. Most már szeretném ismét látni a királyt. De ha bűnösnek tart, akkor végeztessen ki!” Ezután Jóáb bement a királyhoz, és mindezt elmondta neki. Majd Dávid király magához hívatta Absolont, aki földig hajolt előtte, mikor megérkezett. A király pedig megcsókolta Absolon arcát — így köszöntötte. Ezek után Absolon szerzett magának egy harci szekeret, és lovakat. Felfogadott 50 testőrt, akik a szekere előtte szaladtak, amikor végighajtott a város utcáin. Az volt a szokása, hogy már kora reggel a városkapuhoz ment, és elbeszélgetett azokkal, akik valamilyen peres ügyben a királyhoz igyekeztek, hogy az ítéletét kérjék. Megkérdezte tőlük, melyik városból jöttek. Amikor megmondták, hogy Izráel melyik törzsébe tartoznak, Absolon azt mondta nekik: „Látom, hogy neked van igazad, és a panaszod jogos, de sajnos, itt nincs senki, akit a király megbízott volna, hogy téged meghallgasson.” Azután még hozzátette: „Ó, bárcsak engem tennének bíróvá az országban! Én bizony mindenkinek igazságot szolgáltatnék, aki hozzám fordulna panaszával!” Az is a szokása volt, hogy mikor valaki tisztelettel meghajolt előtte, azonnal fölemelte, magához ölelte és megcsókolta az arcát, mintha közeli jó barátja lenne. Absolon így bánt mindenkivel, aki ítéletért jött Dávid királyhoz, és ezzel az izráeliek között nagy népszerűségre tett szert. Négy esztendővel azután, hogy visszatért Jeruzsálembe, Absolon azt mondta a királynak: „Hadd menjek, kérlek, Hebronba, hogy teljesítsem az Örökkévalónak tett fogadalmamat! Amikor még Arámban, Gesúrban időztem, megfogadtam az Örökkévalónak, hogy ha egyszer visszavisz engem Jeruzsálembe, akkor áldozatot mutatok be neki Hebronban.” A király beleegyezett: „Menj csak, teljesítsd, amit fogadtál!” Absolon tehát Hebronba ment, de ugyanekkor titokban követeket küldött egész Izráelben és Júdában minden törzshöz, ezzel az üzenettel: „Készüljetek! Amint meghalljátok a sófár hangját, így kiáltsatok: »Absolon lett a király Hebronban!«” Absolon meghívott 200 férfit az áldozatra, akik vele mentek Jeruzsálemből Hebronba, de nem tudtak semmit arról, ami készült. Meghívta Ahitófelt, Dávid király tanácsadóját is, aki Gíló városában lakott. Közben Absolon bemutatta az áldozatot. Egyre többen gyűltek Absolon köré Hebronba, és az összeesküvők pártja erősödött. Valaki hírt hozott Dávidnak: „Izráel népe elpártolt tőled, és Absolont követi!” Amikor Dávid ezt meghallotta, azonnal parancsot adott udvari embereinek, akik mellette maradtak Jeruzsálemben: „Sietve meneküljünk el innen, különben Absolon kezébe kerülünk! Induljunk, amilyen hamar csak lehet, nehogy rajtunk üssön, mert akkor mindenkit megöl a városban!” Dávid hűséges emberei így válaszoltak: „Urunk, királyunk, úgy legyen, ahogy akarod!” Így hát Dávid elindult Jeruzsálemből, és egész háza népe követte. Csak tíz másodfeleségét hagyta hátra, hogy viseljenek gondot a királyi palotára. Amikor a város szélére értek, a menet megállt. Itt Dávid seregszemlét tartott. Sorra elvonultak a király előtt hűséges szolgái és katonái: a kerétiak és a pelétiek, majd az a 600 harcos, akik Gát városából jöttek el Dáviddal együtt. A király ekkor azt mondta Itajnak, aki a Gátból jött: „Barátom, neked nem kell velünk jönnöd, hiszen magad is száműzött és jövevény vagy Izráelben! Menj csak vissza az új királyhoz Jeruzsálembe. Csak nemrégen csatlakoztál hozzánk, máris bujdosásra indulnál velünk? Hiszen én magam sem tudom, merre menjünk. Térj hát vissza katonáiddal együtt! Az Örökkévaló szeretete és hűsége kísérjen titeket!” De Itaj így felelt: „Az Örökkévalóra és királyom életére mondom, hogy szolgád is ott lesz, ahol a király. El nem hagylak téged sem halálodban, sem életedben!” Erre már Dávid is azt mondta: „Jól van, akkor gyere velem, keljünk át együtt a Kidron-patakon!” Át is keltek azonnal valamennyien: Itaj meg a 600 harcos Gát városából, s mindegyik hozta magával egész családját is. Az egész környéken lakók mindezt végignézték, és keservesen sírtak, mialatt Dávid egész seregével átkelt a Kidron-patakon, és elindultak a pusztába vezető úton. A Kidron-patakig elkísérték Dávidot Cádók pap meg a léviták, akik Isten Szövetségládáját hordozták. Ott azonban letették Isten ládáját, és Ebjátár pap mellette állt, amíg az egész menet el nem haladt. Dávid ekkor azt mondta Cádóknak: „Inkább vidd vissza Isten Szövetségládáját a városba! Ha az Örökkévaló kedvét leli bennem, akkor visszahoz ide, s akkor újra láthatom a Szövetségládát és az Örökkévaló lakóhelyét. Ha pedig nem kedvel többé, akkor itt vagyok, tegyen velem, amit jónak lát.” Azután még hozzátette: „Nézd, Cádók, te és Ebjátár térjetek vissza a városba! Menjen veletek vissza a fiad, Ahimaac és Ebjátár fia, Jonatán is! Magam pedig a puszta szélén, a folyó gázlójánál várok, amíg valami hírt kapok tőletek.” Így hát Cádók és Ebjátár visszavitték Isten ládáját Jeruzsálembe, és ott is maradtak. Ezután Dávid sírva elindult a Kidron-völgyből fölfelé, az Olajfák hegyének lejtőjén. Mezítláb ment, fejét betakarta, és egyre csak sírt. Az egész nép, akik vele mentek, hasonlóképpen haladtak: mezítláb, fejüket betakarva és sírva. Valaki hírt hozott róla, hogy Dávid tanácsadója, Ahitófel is az összeesküvőkhöz csatlakozott, és Absolonhoz pártolt. Ekkor Dávid fölkiáltott: „Ó Örökkévaló! Kérlek, tedd meg, hogy Ahitófel tanácsát ne fogadják meg!” Amikor Dávid fölért a hegytetőre, ahol a nép Istenhez szokott imádkozni, éppen szembe jött vele egyik jó barátja, az arki Húsaj, aki Dávid miatti bánatában megszaggatta a ruháját, és fejére földet szórt. Dávid ezt mondta neki: „Húsaj, ha velem jössz, akkor rólad is gondoskodnom kell. De ha visszatérsz Jeruzsálembe, akkor el tudod érni, hogy Ahitófel tanácsát elutasítsák! Mondd ezt Absolonnak: »Ó király, szolgád leszek! Akárcsak apádat, ezentúl téged is szolgállak.« Ott lesznek a városban a papok, Cádók és Ebjátár, akik szintén velem tartanak. Ha valami fontosat megtudsz a király udvarában, mondd el a papoknak. Ott van velük Cádók fia, Ahimaac és Ebjátár fia, Jonatán is, akikkel megüzenhettek nekem mindent, amit megtudtál.” Így Húsaj, Dávid barátja visszatért Jeruzsálembe. Éppen akkor vonult be a városba Absolon is a kíséretével. Dávid és kísérete továbbment, és alig hagyták maguk mögött a hegytetőt, mikor szembe jött velük Cíbá, Meribbaal szolgája. Két megrakott szamarat vezetett, amelyek 200 kenyeret, 100 csomó aszalt szőlőt, 100 csomó friss gyümölcsöt és egy tömlő bort cipeltek. A király megkérdezte: „Cíbá, mit akarsz ezekkel?” „Uram, a szamarakat azért hoztam, hogy a király családja üljön rájuk, a kenyér és a gyümölcs táplálja szolgáidat, a bor meg jó lesz annak, aki a pusztai úton eltikkad” — felelte Cíbá. „És hol van Meribbaal, a gazdád fia?” — kérdezte Dávid. „Jeruzsálemben maradt — válaszolta Cíbá —, mert azt mondta, hogy Izráel népe most fogja visszaadni neki nagyapjának, Saulnak a királyságát.” „Nézd, én most mindent neked adok, ami Meribbaalé volt” — mondta Cíbának a király. Cíbá így válaszolt: „Földig hajolok előtted, uram! Légy hozzám jóindulattal ezután is!” Majd Dávid király továbbment. Amikor Bahúrim városához ért, eléje jött Gera fia, Simei, aki Saul rokonságához tartozott. Ahogy közeledett, folyton gyalázta Dávidot. Még kövekkel is dobálta a királyt és kíséretét, pedig Dávid mellett jobbról-balról ott mentek a testőrei és katonái is. Így ócsárolta Simei Dávidot: „Menj innen, te véreskezű gyilkos! Menj el innen, te gyalázatos! Látod? Most az Örökkévaló megfizetett neked, amiért Saul családját kiirtottad! Elfoglaltad Saul trónját, most meg az Örökkévaló elvette tőled királyságodat, és Absolonnak, a saját fiadnak adta, mert véreskezű gyilkos vagy!” Abisaj, Cerúja fia akkor ezt mondta a királynak: „Hogy merészeli ez a döglött kutya gyalázni uramat, a királyt?! Hadd menjek oda, hogy levágjam a fejét!” De a király leintette: „Nem a ti dolgotok ez, Cerúja fiai! Ne törődjetek vele! Ha az Örökkévaló mondta neki, hogy átkozzon engem, akkor ki kérheti számon rajta, amit csinál?” Azután még ezt mondta Dávid Abisajnak és az összes többi szolgájának: „Látjátok, mikor a saját fiam az életemre tör, akkor nem csoda, ha ez a Benjámin törzséből való ember átkoz! Hagyjátok csak, hadd gyalázzon! Ne törődjetek vele, hiszen az Örökkévaló mondta neki, hogy ezt tegye! Azután, ki tudja, talán ezt a megaláztatást látva az Örökkévaló megkönyörül rajtam, és javamra fordítja ezt az átkozódást!” Így hát Dávid és emberei továbbmentek az úton. Simei a domboldalon követte őket, s közben folyton gyalázta Dávidot, kövekkel dobálta a királyt, és port szórt feléje. Amikor a Jordán folyó partjára érkeztek, a király és emberei pihenőt tartottak, mert nagyon elfáradtak a hosszú úton. Eközben Absolon és a vele tartó izráeliek mindannyian bevonultak Jeruzsálembe. Ahitófel is velük volt. Dávid barátja, az arki Húsaj Absolonhoz ment, és így kiáltott: „Éljen a király! Éljen a király!” Absolon megkérdezte: „Hát csak ennyit ér a barátod iránti hűséged? Miért nem mentél te is Dáviddal, a barátoddal?” „Én azzal tartok, és amellett maradok, akit az Örökkévaló és Izráel egész népe választott — válaszolt Húsaj. — Azonkívül, kinek szolgálnék szívesebben, mint a barátom fiának! Ahogy atyádat szolgáltam, téged is úgy foglak.” Absolon tanácsot kért Ahitófeltől: „Mit tanácsolsz, mit tegyünk?” Ő pedig ezt javasolta: „Atyád itt hagyta másodfeleségeit, hogy őrizzék a palotát. Menj hát be hozzájuk, és hálj velük. Így majd egész Izráel megtudja, hogy végérvényesen szakítottál atyáddal! Ettől még jobban fölbátorodnak azok, akik veled tartanak.” Így is lett. A királyi palota tetőteraszán sátrat állítottak föl, ahová Absolon a nép szeme láttára sorra bevitte apjának másodfeleségeit, hogy velük háljon. Abban az időben mindenki — maga Dávid, és Absolon is — úgy tekintette Ahitófel tanácsát, mintha Isten szava lett volna. Ahitófel ezt tanácsolta Absolonnak: „Hadd válasszak ki 12 000 harcost, és azonnal elindulok velük! Még ma éjjel Dávid üldözésére indulok. Váratlanul megtámadom Dávidot, mert most még kimerült. Megrémítem, és egész seregét szétkergetem, de csak a királyt fogom megölni. Azután az egész népet visszahozom, mert ha egyszer Dávid már nem él — és számodra csak az ő halála fontos —, akkor mindenki békességben lesz.” Tetszett ez a terv Absolonnak és Izráel többi vezetőinek is. Absolon mégis azt mondta: „Hívjátok ide az arki Húsajt, hallgassuk meg az ő tanácsát is!” Amikor Húsaj elé jött, Absolon elmagyarázta neki, mit javasolt Ahitófel, azután megkérdezte: „Mit tanácsolsz, kövessük-e Ahitófel tervét? Vagy ha tudsz jobbat, add elő!” Húsaj így válaszolt: „Uram, Ahitófel most az egyszer nem jó tanácsot adott neked. Hiszen magad is jól tudod, hogy atyád és harcosai milyen harcedzett férfiak! Most a végsőkig el vannak keseredve, és olyan veszélyesek, mint a kölykeitől megfosztott felbőszült anyamedve. Atyád gyakorlott a hadviselésben, és ezért veszélyes helyzetben nem tölti az éjszakát a táborban az emberek között, hanem elrejtőzik valami barlangban, vagy más alkalmas rejtekhelyen. Azután megtörténhet, hogy az első összecsapásnál a mieink közül is elesnek néhányan. Ennek híre megy, és aki csak hallja a seregünkben, megrémül, és már úgy adja tovább: »Absolon seregét vereség érte!« Akkor azután inukba száll a bátorsága még a legbátrabb katonáidnak is, akiknek szíve olyan, mint az oroszláné, mert egész Izráel tudja, hogy atyád milyen félelmetes harcos, és bátor hősök veszik körül. Azt tanácsolom tehát, hogy egész Izráelből gyűjts össze mindenkit, akit csak lehet. Dántól Beérsebáig minden harcost hívj magadhoz, hogy annyian legyenek, mint a tengerparton a homok, és te magad is menj velük. Akkor azután akárhol is találunk rájuk, úgy támadjuk meg őket, hogy nem tudnak elmenekülni! Ahogy a harmat belepi a földet, seregünk is úgy fogja elborítani őket. Senkit sem hagyunk életben közülük: sem Dávid, sem az emberei nem menekülhetnek! Ha pedig Dávid visszahúzódik egy fallal körülkerített városba, akkor egész Izráel vonjon kötelet a város köré, és rántsuk le a völgybe, hogy még egy kövecske se maradjon belőle!” Absolon és az izráeli vezetők mind azt mondták, hogy Húsaj tanácsa jobb, mint Ahitófelé. Az Örökkévaló határozott úgy, hogy bár Ahitófel tanácsa célravezető volt, mégis utasítsák el, mert Absolon vesztét akarta. Azután Húsaj elmondta Cádók és Ebjátár papoknak, hogy mi történt Absolon tanácskozásán: milyen tanácsot adott Ahitófel és mit javasolt ő maga Absolonnak és Izráel vezetőinek. Majd ezt mondta nekik: „Sietve üzenjétek meg Dávidnak, hogy ne táborozzon ma éjjel a Jordán gázlóinál a puszta szélén! Azonnal keljen át a folyón, nehogy elvesszen egész népével együtt!” A papok fiai, Jonatán és Ahimaac a Rógél-forrásnál várakoztak, Jeruzsálemen kívül. Nem akartak bemenni a városban, nehogy valaki észrevegye őket. A papoktól egy szolgálóleány szokta vinni az üzenetet a forráshoz a fiúknak, akik azután Dávidhoz siettek a hírekkel. Azonban egy fiú mégis észrevette Jonatánt és Ahimaacot, és elfutott, hogy jelentse Absolonnak. Jonatán és Ahimaac sietve elindult a forrástól, és amikor Bahúrimba értek, ott bementek egy házhoz, amelynek udvarán volt egy kút. Abba leereszkedtek, és a gazdasszony betakarta a kút nyílását egy vászonnal, arra meg gabonát öntött, s így még a kút sem látszott. Absolon szolgái hamarosan odaértek, és kérdezték a gazdasszonyt, nem látta-e Ahimaacot és Jonatánt. Ő ezt felelte: „Láttam, amint átkeltek a patakon.” A katonák egy ideig keresték a két fiút, de mikor sehol nem találták őket, visszamentek Jeruzsálembe. Miután a katonák elmentek, a fiúk kimásztak a kútból, és folytatták útjukat. Dávid királyhoz érkezve átadták az üzenetet: „Sietve keljetek át a Jordánon, mert Ahitófel ilyen és ilyen tanácsot adott Absolonnak!” Akkor Dávid és egész kísérete átkelt a Jordán keleti oldalára. Mire feljött a hajnal, már mindannyian a túlsó parton voltak. Ezalatt Jeruzsálemben a következő történt. Ahitófel látta, hogy az ő tanácsát elutasították, emiatt felnyergelte a szamarát, és hazatért a maga városába, a családjához. Végrendelkezett, s miután mindent elrendezett, fölakasztotta magát és meghalt. Ott is temették el a családi sírkamrába. Közben Dávid és serege Mahanaimba érkezett. Absolon és az Izráelből összegyűjtött sereg elindult Jeruzsálemből, és átkeltek a Jordánon. Hadserege vezetését Absolon Jóáb helyett rábízta Amászára, akinek apját Jitrának hívták és ismáeli származású volt. Amásza anyja Abígal és Cerúja, Jóáb anyja, testvérek voltak, apjukat Náhásnak hívták. Absolon serege Gileád földjén vert tábort. Amikor Dávid Mahanaimba érkezett, három férfi, Sóbi, Mákír és Barzillaj jött hozzá, hogy ellássák mindennel, amire neki és seregének szüksége volt. Sóbi, Náhás fia az ammoni Rabbából jött, Mákír, Ammiél fia Lódebár városából, Barzillaj pedig a gileádi Rógelimből érkezett. [28-29] Tudták, hogy Dávid serege éhes, fáradt és szomjas a hosszú pusztai út miatt. Ezért hoztak számukra összegöngyölhető fekvőhelyeket és takarókat, mindenféle fém- és cserépedényeket, búzát és árpát, lisztet és pörkölt gabonát, szárazbabot és lencsét, mézet és vajat, meg juhokat és tehéntejből készült sajtot. Ezután Dávid seregszemlét tartott, és elrendezte csapatait. Kijelölte az ezredek és a századok vezetőit. Seregét három egyenlő részre osztotta, és egy-egy részt Jóáb, Abisaj illetve a gáti Ittaj vezetésére bízott. Jóáb és Abisaj testvérek voltak, Cerúja fiai. A király azt mondta embereinek: „Én magam is veletek együtt fogok harcolni.” De a sereg egy emberként ezt válaszolta: „Nem, urunk, neked nem szabad kockára tenned az életedet! Ha történetesen ők az erősebbek, és futnunk kell, Absolon serege velünk nem törődik. Még ha seregünk fele elesik is a csatában, az sem számít nekik. De te, urunk, többet érsz nekik, mint tízezer magunkfajta katona! Jobb lesz, ha a városban maradsz, és ha szükséges, küldj segítséget!” „Rendben van — felelte a király —, ha úgy látjátok jónak, akkor itt maradok.” Akkor az egész sereg ezredenként és századonként kivonult a városból, a király pedig a kapunál állva megszemlélte őket. Majd — ügyelve, hogy ezt mindenki jól hallja — az egész sereg előtt parancsot adott a három vezérnek, Jóábnak, Abisajnak és Ittajnak: „A kedvemért bánjatok kíméletesen azzal a fiúval, Absolonnal!” Dávid serege tehát kivonult, és megütközött Izráel seregével. A csata az efraimi erdőben zajlott. Dávid szolgái nagy vereséget mértek az izráeliekre, akik közül 20 000 harcos esett el azon a napon. A csata messzire kiterjedt az egész vidéken, és többen pusztultak el az erdő miatt, mint a nyílt fegyveres harcban. Absolon felült az öszvérére, és el akart menekülni. Azonban a sűrű erdőben az öszvér befutott egy hatalmas fa ágai alá, és Absolon a fejénél fogva fennakadt az ágakon. Az öszvér kifutott alóla, ő meg ott maradt ég és föld között függve. Így találtak rá Dávid katonái, s egyikük jelentette Jóábnak: „Láttam Absolont, amint egy fa ágain fennakadva függött!” „Micsoda? Láttad Absolont, és nem ölted meg azonnal, hogy leessen a földre? Mindjárt megjutalmaztalak volna egy övvel és tíz sékel ezüsttel!” — mondta Jóáb. De a katona így válaszolt: „Ha mindjárt ezer ezüst is ütné a markomat, akkor sem emelnék kezet a király fiára! Hiszen az egész sereg előtt parancsolta meg a király neked, Abisajnak és Ittajnak, hogy senki se bántsa azt a fiút, Absolont! Ha most ennek ellenére orvul meggyilkoltam volna Absolont, akkor te magad is ellenem fordultál volna, hiszen a király elől úgysem lehet elrejteni az igazságot!” De Jóáb leintette: „Ugyan, mit vesztegetem itt veled az időt!” Jóáb fogott három botot és Absolonhoz hajította, aki ekkor még élt, és ott függött a fán. Miután Absolon a földre esett, Jóáb tíz fegyverhordozó legénye rárohant, és megölte. Ezután Jóáb megfújatta a sófárt, hogy serege ne üldözze tovább az izráelieket, hanem térjenek vissza. Absolon holttestét az erdőben egy gödörbe dobták, és föléje nagy kőrakást emeltek. A megvert izráeli sereg szétszéledt, s mindenki hazatért a családjához. Absolon még életében felállított magának egy emlékoszlopot a Királyok völgyében. Ezt mondta ugyanis: „Nincs fiam, aki nevem emlékezetét fenntartaná!” Ez az emlékmű mindmáig ott is van, s úgy hívják: „Absolon oszlopa”. Ahimaac, Cádók fia ezt mondta Jóábnak: „Kérlek, hadd vigyem én a győzelem örömhírét a királynak! Elfutok hozzá, és megmondom, hogy az Örökkévaló megszabadította ellenségeitől!” De Jóáb ezt felelte: „Nem, fiam, majd egy másik alkalommal legyél hírvivő, ne most, amikor nem jó hírt vinnél, hiszen a király fia meghalt!” Azután Jóáb szólt egy etióp szolgának: „Eredj, fuss a királyhoz, és mondd el neki, amit láttál!” Az etióp fejet hajtott, és elrohant. Ahimaac azonban tovább erősködött: „Kérlek, uram, hadd fussak én is az etióp szolga után, akármi is történik!” „Ugyan, minek mennél, fiam? Ma nem vihetsz jó híreket a királynak. Ezért biztosan nem fog megjutalmazni!” — mondta Jóáb. „Akárhogyan is lesz, hadd fussak el én is!” — kérlelte Ahimaac. „Jól van — mondta végül Jóáb — fuss te is!” Ahimaac tehát futásnak eredt, és a Jordán völgyében haladva előbb érkezett Dávidhoz, mint az etióp szolga. Eközben Dávid király a város kapujában várta a híreket. A kaputorony tetején őrszem állt, aki észrevette, hogy az úton egy magányos ember fut a város felé. Lekiáltott hát a királynak, aki ezt felelte: „Ha egyedül jön, akkor híreket hoz.” A hírnök ezalatt egyre közeledett. Azután az őrszem meglátott egy másik embert, aki szintén futva közeledett a városhoz. Lekiáltott a kapuőrnek: „Látok egy másik embert is futva közeledni. Ő is egyedül jön.” A király ezt mondta: „Az is híreket hoz.” Az őrszem ismét kiáltott: „Aki elől jön, mintha Ahimaac, Cádók fia lenne. Megismerem a futásáról.” „Ha ő az, akkor biztosan jó híreket hoz — mondta erre a király —, mert hűséges emberünk!” Amikor Ahimaac megérkezett, köszöntötte a királyt: „Békesség neked, uram!” Földig hajolt Dávid előtt, és ezt mondta: „Áldott legyen Istenünk, az Örökkévaló, aki kezünkbe adta azokat, akik kezet emeltek uramra, a királyra!” „Jól van-e Absolon, az a fiú?” — kérdezte a király. „Amikor Jóáb elküldött, láttam valami nagy kavarodást, de nem tudom, mi történt” — felelte Ahimaac. „Jól van, állj félre, és várj” — mondta neki Dávid. Ahimaac tehát kicsit odébb ment, és várt. Hamarosan megérkezett az etióp szolga is. „Jó hírt hoztam, uram, királyom! — kiáltotta. — Ma az Örökkévaló megszabadított téged mindazoktól, akik fellázadtak ellened!” De a király tőle is azt kérdezte: „Jól van-e Absolon, az a fiú?” Az etióp így felelt: „Minden ellenséged úgy járjon, uram, és mindenki, aki ellened támad, arra a sorsra jusson, királyom, mint az a fiú!” Ekkor Dávid nagyon megrendült. A kapu fölött lévő szobába ment, és keservesen sírt. Egyre csak azt hajtogatta: „Ó, fiam, Absolon! Fiam, Absolon! Jaj, fiam! Bárcsak én haltam volna meg helyetted! Ó, fiam, Absolon! Fiam, fiam!” Jóábnak jelentették, hogy Dávid király gyászolja Absolon halálát, és hogy keservesen siratja őt. Az egész nép megtudta, hogy a király siratja a fia halálát, ezért a győzelem öröme helyett gyászos hangulat uralkodott. Dávid katonái a csatából visszatérve egyenként beoldalogtak a városba, ahogy egy megvert sereg szokott lopva hazatérni. Eközben a király — arcát betakarva — hangosan jajgatott: „Ó fiam, Absolon! Jaj, fiam, fiam! Ó Absolon!” Jóáb azonban mégis bement a királyhoz, és keményen rápirított: „Te azután jól megszégyenítettél bennünket! Így köszönted meg hűséges katonáidnak, hogy megmentették az életedet! Sőt, nemcsak téged mentettek meg a haláltól, hanem gyermekeidet, feleségeidet és ágyasaidat is! Úgy látszik, te azokat szereted, akik gyűlölnek téged, és azokat gyűlölöd, akik szeretnek! Most aztán igazán megmutattad, hogy nem törődsz sem a vezéreiddel, sem a katonáiddal! Azt se bántad volna, ha mi valamennyien meghalunk a csatában, csak Absolon maradt volna életben! Most hát kelj föl, és menj ki a néphez! Bátorítsd és dicsérd meg őket — mert ha nem, az Örökkévalóra esküszöm, hogy ma estére már egyetlen ember sem marad melletted! Akkor azután nagyobb bajba kerülsz, mint ifjúságodtól fogva valaha is!” Dávid király ekkor fölkelt, kiment a városkapuhoz, és ott leült. Ennek hamarosan szétfutott a híre: „A király a város kapujában ül!” Győztes seregének harcosai pedig mind odagyűltek, és elé járultak. Dávid királysága ismét megerősödik Ezalatt Izráel megvert seregének katonái mind hazafutottak, ki-ki a saját otthonába. Ettől kezdve Izráel törzseiben az emberek mindenhol azon vitatkoztak, hogy most mitévők legyenek. Azt mondták: „Gondoljátok meg, mégiscsak Dávid szabadított meg bennünket ellenségeinktől! Ő szabadított meg a filiszteusoktól is! Most meg el kellett menekülnie saját országából Absolon miatt! De Absolon, akit mi tettünk királlyá, meghalt a csatában, most mit tegyünk? Hívjuk vissza a királyt, mire vártok még!” Dávid király üzenetet küldött Cádók és Ebjátár papoknak: „Tanácskozzatok Júda főembereivel, és ezt mondjátok nekik: »Azt akarjátok, hogy Júda törzse legyen az utolsó, amely visszahozza Dávid királyt a saját palotájába? Nézzétek, az izráeli törzsek már mind arról beszélnek, hogy visszahívják Dávidot királynak! Hiszen Dávid közületek való! Ti vagytok az ő törzse és a rokonai! Akkor miért legyetek ti az utolsók, akik hazahívják őt?«” Ezt is üzente nekik Dávid: „Mondjátok meg Amászának, hogy ezt üzenem neki: »Amásza, te közeli rokonom vagy! Istenre esküszöm neked, hogy Jóáb helyett te leszel a seregem fővezére!«” Így Dávid megnyerte Júda egész népének szívét. Egy emberként Dávid mellé álltak, és üzenetet küldtek neki: „Térj vissza szolgáiddal együtt Jeruzsálembe!” Dávid tehát egész seregével együtt megindult, hogy visszatérjen Jeruzsálembe, és elérkezett a Jordán keleti partjára. Júda törzséből sokan Dávid elé jöttek Gilgálba, hogy minél előbb találkozzanak vele, és hogy segítsenek neki a folyón átkelni. Dávid elé sietett Simei is, Gera fia, aki Benjámin törzsébe tartozott, és Bahúrim városában lakott. [17-18] Simeivel együtt jött még ezer férfi Benjámin törzséből. Ezek között volt Cíbá is, Saul családjának szolgája, 15 fiával és 20 szolgájával együtt. Mindezek Dávid elé siettek, és át is keltek a folyó gázlóján a keleti partra, hogy segítsenek Dávid családját visszahozni Jeruzsálembe, és hogy kedvében járjanak a királynak. Eközben Simei, Gera fia Dávid király elé járult, a földre borult előtte, *** és ezt mondta: „Uram, királyom! Kérlek, ne ródd föl nekem, amit ellened vétkeztem! Ne gondolj rá, milyen bűnt követtem el ellened, amikor Jeruzsálemből kimentél! Ne vedd a szívedre, hanem felejtsd el! Jól tudom én, hogy vétkeztem! Ezért jöttem eléd elsőnek József családjából, hogy találkozzam veled, uram, királyom!” De mielőtt a király válaszolhatott volna, Abisaj, Cerúja fia közbeszólt: „Simei megérdemli, hogy halállal lakoljon, amiért az Örökkévaló fölkentjét, a királyt gyalázta!” Dávid azonban ezt mondta: „Semmi közötök ehhez, Cerúja fiai! Ne ellenkezzetek velem! Ma senkit nem büntetünk halállal Izráelben, hiszen ma lettem ismét egész Izráel királya!” Majd ezt válaszolta Simeinek: „Rendben van, nem foglak kivégeztetni.” Meg is esküdött erre a király. [24-25] Amikor Dávid Jeruzsálembe érkezett, Meribbaal, Saul unokája is a király elé járult. Amióta Dávid elment Jeruzsálemből, Meribbaal szüntelenül gyászolt miatta, és ezért nem gondozta a külsejét, mindaddig, amíg a király békességben vissza nem tért. A király megkérdezte tőle: „Meribbaal, miért nem jöttél velem, amikor elmenekültem Jeruzsálemből?” *** „Uram, királyom — válaszolt Meribbaal —, Cíbá, a szolgám becsapott engem! Mivel járni nem tudok, mondtam Cíbának, hogy nyergeljen föl nekem egy szamarat, hadd menjek a királyhoz. De Cíbá a hátam mögött rágalmazott engem a királynál. Te, uram, olyan vagy, mint Isten angyala, tégy, ahogyan jónak látod. Tudom, hogy apám egész rokonsága nem várhatott volna tőled mást, mint hogy megöleted őket. Te, uram, mégis jól bántál velem, és asztalodhoz ültettél, azok közé, akik a királlyal együtt étkeznek. Nincs hát jogom hozzá, hogy ezek után még panaszkodjak előtted.” A király így válaszolt: „Nem szükséges erről többet beszélni. Úgy határoztam, hogy te és Cíbá osztozzatok meg a családi birtokon.” „Királyom, legyen Cíbáé az egész birtok, nekem elég, hogy te békességben hazatértél!” — felelte Meribbaal. A gileádi Barzillaj is eljött Rógelaimból a Jordán gázlójáig, hogy segítsen Dávid seregének átkelni. Barzillaj már nagyon idős volt: nyolcvan esztendős. Ő tartotta el Dávidot és seregét, amíg Mahanaimban táboroztak, és gondoskodott minden szükségükről, ugyanis nagyon gazdag ember volt. Dávid ezt mondta neki: „Barzillaj, jöjj át velem a Jordánon, és gondot viselek rólad Jeruzsálemben!” „Ó, uram, meddig élhetek én még? — válaszolt az aggastyán. — Nem érdemes már nekem veled Jeruzsálembe mennem! Hiszen 80 éves vagyok, s már nem tudok különbséget tenni jó és rossz között, már nem érzem az étel-ital ízét, alig hallom az éneklő férfiak és nők hangját. Csak a terhedre lennék, uram, királyom. Átkelek ugyan veled a Jordánon, és egy darabon még elkísérlek, de azután visszatérek. Miért is jutalmaznál meg engem ennyire? Kérlek, engedd meg, hogy szolgád békességben hazatérjen! Szeretnék a saját városomban meghalni, hogy apám és anyám sírboltjába temessenek. De itt van Kimhám, legyen ő a szolgád helyettem! Ő menjen át urammal, a királlyal, és kérlek, bánj vele jóindulattal!” A király így válaszolt: „Jól van, jöjjön hát velem Kimhám, és úgy bánok vele, ahogy kívánod! Megteszek mindent, amit kértél.” Akkor a király és az egész nép átkelt a Jordánon. Azután a király elbúcsúzott Barzillajtól, megölelte, arcát megcsókolta, és megáldotta. Barzillaj pedig visszatért otthonába. Kimhám ettől kezdve a királlyal ment. A király és serege azután Gilgálba érkezett. Júda serege Vele ment Júda serege, meg Izráel seregének fele is. Azután az izráeli férfiak mind a királyhoz mentek, és ezt mondták: „Júda törzséből való testvéreink magukhoz fordítottak téged! Miért ők hoztak át téged, a házad népét és a seregedet a Jordánon?” De a júdai férfiak együttesen így válaszoltak nekik: „Azért, mert a király hozzánk áll közelebb, hiszen a rokonunk! Miért haragudtok emiatt? Hiszen nem ettünk ingyen kenyeret a király költségén! Nem is jutalmazott meg bennünket a segítségünkért!” „Akármit is mondotok, nekünk tízszer akkora jogunk van Dávid királyhoz, mint nektek! — vitatkoztak az izráeliek. — Miért néztek le bennünket? Nem mi tanácsoltuk először, hogy királyunkat hazahozzuk?” Így vitatkoztak, de végül a júdai férfiak szava erősebbnek bizonyult az izraeliek beszédénél. Volt ott egy semmirekellő bajkeverő, Bikri fia, Seba, aki Benjámin törzsébe tartozott. Megfújta a sófárt, hogy összegyűjtse a népet, és kihirdette: „Semmi közünk többé Dávidhoz, nincs nekünk közünk Isai fiához! Térj vissza sátraidba, Izráel!” Ennek hatására az Izráel népéhez tartozók mind otthagyták Dávidot, és Sebát, Bikri fiát követték. Csak Júda törzse maradt a királyuk, Dávid mellett, amint a Jordántól Jeruzsálem felé vonult a menet. Amikor Dávid megérkezett Jeruzsálembe, a palotájába, hívatta azt a tíz másodfeleségét, akiket a palota őrzésére hátrahagyott, amikor elmenekült a városból. Egy külön épületben helyezte el őket, gondoskodott róluk, őriztette őket, de többé nem közeledett hozzájuk. Ezek az asszonyok azután halálukig ott éltek, mintha özvegyek lettek volna. Azután Dávid parancsot adott Amászának, hogy három nap alatt gyűjtse össze hadseregét egész Júdából, és álljon készen a harcra seregével együtt. Amásza tehát elindult, hogy teljesítse a király parancsát, de a megadott határidőre nem tért vissza. Emiatt Dávid parancsot adott Abisajnak: „Vedd magad mellé a legjobb katonáimat, és azonnal indulj Seba, Bikri fia üldözésére, mert ha bemenekül egy erős városba, akkor már nem tudjuk elfogni! Ez a Seba még nagyobb bajt okozhat, mint Absolon!” Abisaj vezetésével tehát Jóáb emberei: a kerétiek és pelétiek meg a többi kiváló harcos kivonult Jeruzsálemből, hogy Sebát üldözze. Amikor a Gibeon melletti nagy sziklához érkeztek, Amásza jött velük szembe. Jóáb, aki teljes fegyverzetben volt, eléje ment, hogy köszöntse, és közben a tőrét a földre ejtette. Így köszöntötte Amászát: „Békesség neked, testvérem!” Majd jobb kezével megfogta Amásza szakállát, hogy megcsókolja az arcát. Eközben Amásza, nem figyelt arra, hogy Jóáb kezében tőr van. Jóáb ekkor egészen közelről hasba szúrta Amászát, aki összerogyott, és belső részei a földre omlottak. Jóáb nem nyúlt hozzá többet, mert Amásza azonnal meghalt. Azután Jóáb és Abisaj — akik testvérek voltak — tovább üldözték Sebát. Jóáb egyik embere odaállt Amásza holtteste mellé, és ezt kiáltotta a mellette elhaladó katonáknak: „Aki Jóábbal és Dáviddal tart, az siessen Jóáb után!” [12-13] A katonák mégis megálltak, amint látták Amásza vérbefagyott holttestét az út közepén. Ezért a testet félrehúzták az útról a mezőre, és letakarták valami ruhával. Ezután már mindenki sietett tovább Jóábot követve, Seba üldözésére. *** Eközben Seba átvonult az északi törzsek, vagyis Izráel területén, egészen Ábél-Bét-Maaka városáig. Bikri egész rokonsága összegyűlt, és mind csatlakoztak Sebához. Jóáb és csapata Ábél-Bét-Maakában érte utol Sebát. Körülzárták a várost és ostromolni kezdték. Sáncot emeltek, és rombolták a falakat. A városban azonban volt egy nagyon eszes asszony, aki kikiáltott az ostromlóknak: „Figyeljetek rám! Hívjátok ide, kérlek, Jóábot, mert beszédem van vele!” Amikor Jóáb odament a falhoz, az asszony megkérdezte: „Te vagy Jóáb?” „Igen, én vagyok” — mondta Jóáb. „Kérlek, hallgasd meg szolgálóleányodat!” — folytatta az asszony. „Beszélj csak, meghallgatlak” — bíztatta Jóáb. Akkor az asszony ezt mondta: „A régi időkben azt mondták: »Kérjetek csak tanácsot Ábél városában, akkor biztosan el tudjátok simítani az ellentétet!« Én békeszerető és hűséges izráeli vagyok, te pedig el akarsz pusztítani bennünket! Le akarod rombolni Izráel egyik városát, amely olyan a környező falvak számára, mint anya a gyermekeihez? Miért pusztítanád el az Örökkévaló tulajdonát?” Jóáb így válaszolt: „Isten mentsen! Dehogy akarom elpusztítani! Nem akarok én semmit lerombolni! Egészen másért jöttem! Van egy ember a városotokban, aki föllázadt Dávid király ellen. A neve Seba, Bikri fia, és Efraim dombvidékéről jött. Csak őt adjátok ki nekem, és elvonulunk a város alól!” „Rendben van — válaszolta az asszony —, hamarosan kidobjuk neked annak az embernek a fejét a falon keresztül!” Ezután az asszony bölcsen beszélt a város lakóival, akik elfogadták a tanácsát. Sebát kivégeztették, majd a fejét levágták, és kidobták Jóábnak. Jóáb pedig megfújatta a sófárt, és jelt adott seregének a hazatérésre. Elmentek a város alól, és mindenki hazatért a családjához. Jóáb pedig Jeruzsálembe ment a királyhoz. Ezután ismét Jóáb lett Dávid hadseregének, vagyis egész Izráel seregének fővezére. Benája, Jójádá fia lett a kerétiek és pelétiek kapitánya. Adórám volt a felügyelője azoknak, akiket kényszermunkára fogtak. Jósafát, Ahilúd fia volt Dávid krónikása. Sejá volt a királyi íródeák, Cádók és Ebjátár pedig papok voltak. Ezen kívül még a jáíri Írá is Dávid papja volt. Egyszer három egymást követő évben éhínség sújtotta az országot. Mivel ekkor Dávid uralkodott, megkérdezte az Örökkévalót. Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Sault és háza népét gyilkosság bűne terheli, mivel gibeonitákat gyilkoltak meg.” A gibeoniak nem tartoztak Izráel leszármazottjai közé, hanem emóriak voltak, akik az ország őslakosai közül megmaradtak, mert Izráel népe megesküdött nekik, hogy megkímélik őket. Saul azonban Izráel és Júda iránti buzgalmában mégis arra törekedett, hogy kiirtsa őket Izráelből és Júdából. Dávid király hívatta a gibeoniakat, és megkérdezte tőlük: „Mit kívántok tőlem? Hogyan tehetném jóvá Izráel ellenetek elkövetett bűnét, hogy áldjátok az Örökkévaló népét?” A gibeoniak így válaszoltak: „Arannyal-ezüsttel nem lehet engesztelést szerezni. Tehát nem követelünk Saul családjától ilyesmit. Azonban nekünk nincs jogunk senkit kivégeztetni Izráelben.” Dávid megértette, és ezt mondta: „Mit kívántok tőlem? Megteszem!” „Saul pusztított bennünket — felelték a gibeoniak —, mert teljesen ki akarta irtani népünket Izráel földjéről. Ezért azt kérjük, hogy adj át nekünk hét férfit Saul leszármazottjai közül. Mivel Saul az Örökkévaló választottja volt, ezt a hét férfit kivégezzük és fölakasztjuk az Örökkévaló előtt a Gibea-hegyen, ahol Saul élt.” „Rendben van — válaszolta a király —, átadom őket.” Dávid kiválasztotta ezt a hét férfit, de Meribbaalt, Jonatán fiát, Saul unokáját megkímélte, mert esküvel kötött szövetséget az Örökkévaló előtt Jonatánnal. Viszont kiválasztotta Armónit és Meribbaalt, akiket Ricpá, Ajjá leánya szült Saulnak. Ezen kívül kiválasztotta Merabnak, Saul leányának öt fiát, akiket ő Adriélnek, a mehólai Barzillaj fiának szült. Ezt a hét férfit adta át a gibeoniaknak, akik egy napon kivégezték és felakasztották őket az Örökkévaló előtt, a hegyen. Ez tavasszal, az árpaaratás kezdetén történt. Ezután Ricpá, Ajjá leánya zsákruhát vett, és az aratás kezdetén kiterítette azt a sziklán, és ott is hagyta azt egészen az őszi esőzés kezdetéig. Ricpá ott maradt kivégzett fiainak holtteste mellett, és őrizte azokat, hogy se nappal a madarak, se éjjel a vadállatok ne férhessenek hozzájuk. Dávidnak jelentették, hogy mit tett Ricpá, Saul másodfelesége. Akkor Dávid intézkedett, hogy Saulnak és fiának, Jonatánnak csontjait szedjék össze, és hozzák el Jábes-Gileádból. Saul és Jonatán földi maradványait a jábes-gileádiak sok évvel korábban titokban hozták el Bétseán városfaláról, ahová a filiszteusok akasztották föl a holttesteket, miután Saul seregét legyőzték a Gilboa-hegyen. [13-14] Elhozták tehát Saul és Jonatán csontjait, meg összeszedték annak a hét férfinak a csontjait is, akiket a gibeoniak végeztek ki, és együtt eltemették ezeket Benjámin földjén, Célában, Saul apjának, Kísnek a családi sírboltjában. Mindent úgy tettek, ahogy a király parancsolta. Ezután Isten kiengesztelődött, és meghallgatta Izráel népének imádságait. *** A filiszteusok ismét háborút indítottak Izráel ellen. Dávid a seregével kivonult, és harcolt ellenük. Az egyik csata közben azonban Dávid nagyon elfáradt és legyengült. A filiszteusok seregében volt egy harcos, Jisbi-Benób, aki a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Az egész hadifelszerelése vadonatúj volt, és a lándzsahegye 300 sékel súlyú bronzból készült. Ez a Jisbi-Benób elhatározta, hogy megöli Dávidot. Azonban Abisaj Dávid segítségére sietett, leterítette és megölte a filiszteust. Ezután Dávidnak megesküdtek a vitézei: „Többé nem jöhetsz velünk a csatába, nehogy Izráel fáklyája kialudjon!” Egy másik alkalommal Dávid serege ismét a filiszteusokkal harcolt Gób mellett. Ekkor Dávid egyik vitéze, a húsái Szibekkaj, a csatában megölte Szafot, aki a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Azután Gób mellett ismét csatáztak a filiszteusokkal. Ekkor Elhánán, a Betlehemből való Jaaré-Óregim fia megölte a gáti Góliátot, akinek akkora dárdája volt, mint a szövőszék gerendája. Gát mellett is harcoltak a filiszteusokkal, akiknek seregében volt egy hatalmas termetű harcos, aki a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Kezén-lábán hat-hat ujja volt, összesen huszonnégy. Ez a harcos gyalázta Izráelt, de Jonatán, Dávid bátyjának, Simeának a fia harc közben leterítette, és megölte őt. Ez a négy harcos mind Gát városából származott, és a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Mind a négyen Dávid és vitézeinek keze által estek el a harcban. Dávid ezt az éneket akkor énekelte az Örökkévalónak, amikor ő megszabadította Dávidot minden ellenségétől, még Saultól is: Az Örökkévaló az én Kősziklám, erős kőváram és szabadítóm! Istenem a kősziklám, hozzá menekülök! Ő véd meg engem! Benne van minden erőm, ő vezet győzelemre! Ő a rejtekhelyem, menedékem, megmentőm! Te mentesz meg az erőszaktól! Az Örökkévalóhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. Körülvettek a halál hullámai, megrémített a pusztító áradat. Testemre fonódtak a Seol kötelei, megfogtak a halál csapdái. De nagy bajomban az Örökkévalóhoz kiáltottam, Istenemet hívtam segítségül. Templomában meghallotta hangomat, kiáltásom feljutott hozzá, meghallgatott! Remegett a föld, és reszketett, még az egek alapja is remegett, mert az Örökkévaló haragra lobbant! Füst szállt fel orrából, szájából emésztő tűz lövellt, tüzes szikrák repültek szerteszét. Meghasította az eget, és leszállt az Örökkévaló, sötét viharfelhők voltak a lába alatt. Kérubokon ülve repült, szelek szárnyain suhant. Sűrű sötét felhőkbe rejtőzött, körülvették vastag viharfellegek. Dicsőségének ragyogó fénye egyszerre áttört a felhőkön, villámok cikáztak. Mennydörgő szavával szólt az Örökkévaló, a Felséges zengett az egekből. Kilőtte nyilait, és szétszórta az ellenséget, villámaival összezavarta őket. Mikor az Örökkévaló megfenyítette a vizeket, haragja szélviharától még a tenger feneke is meglátszott, feltárultak a föld alapjai. Akkor lenyújtottad kezed a magasból, és felemeltél, kihúztál a rohanó, örvénylő vizekből! Az Örökkévaló megszabadított hatalmas ellenségeimtől! Bizony, megmentett gyűlölőimtől, akik erősebbek nálam! Rám rohantak a veszedelem napján, az Örökkévaló mégis megmentett engem! Tágas mezőre vitt ki engem, megmentett, mert kedvét leli bennem! Megjutalmazott az Örökkévaló ártatlanságom szerint, jóval fizetett kezem tisztaságáért, mert az Örökkévaló útjain jártam, és nem vétkeztem Isten ellen. Törvényeit mindig szem előtt tartottam, parancsaitól el nem tértem. Becsületesen és igazán éltem előtte, a bűnöktől távol maradtam. Meg is jutalmazott az Örökkévaló ártatlanságom szerint, mert azt tettem, amit ő jónak tart. Istenem, aki hűséges, ahhoz te is hűséges vagy! Aki igaz, ahhoz te is igaz vagy! Aki jó és tisztaszívű, ahhoz te is jó vagy és tisztaszívű! De túljársz az eszén, annak, aki ravaszkodik! Megszabadítod az alázatosakat, de szemmel tartod, és megalázod a büszkéket. Örökkévaló, te vagy a mécsesem, Istenem, te világítasz nekem a sötétben! Veled együtt még az ellenséges seregen is áttörök! Istenemmel minden akadályon átjutok! Isten útja tökéletes! Az Örökkévaló szava megbízható! Pajzsa ő azoknak, akik benne bíznak! Kicsoda Isten, az Örökkévalón kívül? Kicsoda kőszikla, Istenünkön kívül? Isten az én erős váram! Ő teszi tökéletessé utamat! Olyan biztossá teszed lépteimet, mint a szarvasoké! Felvezetsz a magas sziklák csúcsaira is. Megtanítod kezemet a harcra, és karomat, hogy az erős íjat megfeszítse. Szabadításod védelmez engem, újra meg újra megsegítesz, Istenem! Megerősítetted lábamat és bokámat, hogy gyorsabban haladjak, és ne botladozzam. Üldözöm ellenségeimet, utolérem őket, vissza se térek, míg nem végzek velük! Összetöröm őket, fel sem kelnek többé, lábam alatt elterülnek. Mert megerősítettél a harcban, Istenem, térdre kényszerítetted, akik ellenem támadtak. Megadtad, hogy ellenségeimet leverhettem, és gyűlölőimet levágtam. Segítséget kerestek, de nem találtak. Kiáltottak még az Örökkévalóhoz is, de nem felelt nekik. Ízzé-porrá zúztam őket, mint a föld porát, széttapostam ellenségeimet, mint a sarat. Istenem, megszabadítottál sok ezer ellenségemtől! Nemzetek fejévé tettél. Olyan népek szolgálnak nekem, akiket nem is ismertem. Idegenek hódolnak nekem, amint hallják, engedelmeskednek szavamnak. Minden bátorságuk elszállt, váraikból remegve jönnek elő. Él az Örökkévaló! Áldott az én Kősziklám, Istenem, aki győzelemre vezet! Isten megbünteti ellenségeimet, és népeket rendel uralmam alá! Megment ellenségeim kezéből, az ellenem támadók fölé emeli fejemet, megszabadít a kegyetlentől. Ezért, Örökkévaló, dicsérlek téged, a nemzetek előtt dicséretet éneklek neked! Mert te vagy az Isten, aki győzelmet adsz választott királyodnak, megmutatod kegyelmed és hűséged felkentednek, Dávidnak, és utódainak mindörökké! Ez Dávid utolsó éneke. „Így szól Dávid, Isai fia, akit Jákób Istene fölmagasztalt, és királlyá kent, aki Izráel Védelmezőjének kedveltje: Az Örökkévaló Szelleme szólt általam, az Örökkévaló szava volt nyelvemen. Izráel Istene szólt, Izráel Kősziklája mondta nekem: »Aki igazságosan uralkodik népén, aki Isten félelmével kormányozza országát, olyan az, mint a hajnal világossága, mint napfelkelte felhőtlen reggelen, mint eső után a napsugár, mely kisarjasztja a zsenge vetést.« Bizony, ilyen az én házam népe Isten előtt! Hiszen örök szövetséget kötött velem Istenem, melyben mindent elrendezett, s nem vonja vissza soha! Ő ad nekem mindenben győzelmet, és teljes örömet! [6-7] De az istentelenek olyanok, mint a tüskés bokor, melyhez senki nem nyúl kézzel, csak bottal meg vasvillával, kitépi, tűzre veti, s megégeti.” *** Ezek voltak Dávid legkiválóbb vitézei: Az első volt a hakmóni Jesbaal, a Különleges Csapat kapitánya, aki az egyik csatában a lándzsájával egymaga 800 ellenséges katonát ölt meg. Azután Eleázár, Dódó fia, az Ahóhi nemzetségből, aki egyike volt a három legkiválóbb vitéznek. Ők kitartottak Dávid mellett, amikor a filiszteusokkal harcoltak. Ebben a csatában az izráeli sereg megfutamodott, csak Eleázár nem hátrált meg. Addig harcolt és vágta a filiszteusokat, hogy végül a keze görcsöt kapott, és nem tudta elengedni a kardja markolatát. De az Örökkévaló nagy győzelmet aratott rajta keresztül azon a napon. Később azután az izráeli sereg is visszatért a csatamezőre, de már csak a zsákmányt szedték össze. Azután Sammá, a hárári Ágé fia. A filiszteusokkal vívott egyik ütközetben, amely Lehi városa mellett, egy lencseföldön zajlott, az izráeli sereg megfutamodott, de Sammá megállt a lencseföld közepén, megvédte a termést az ellenségtől, és megverte őket. Ezáltal az Örökkévaló nagy győzelmet aratott ekkor. Történt egyszer, aratás idején, amikor Dávid még az Adullám-barlangban táborozott, hogy a Különleges Csapatból a legkiválóbb három vitéz elment, hogy csatlakozzon Dávidhoz. A filiszteusok serege ugyanekkor a Refáim-völgyben vert tábort. Dávid a megerősített rejtekhelyen volt, a filiszteusok csapata pedig Betlehemben. Dávidnak akkor eszébe jutott a betlehemi kút, és nagyon szeretett volna inni a vizéből. Így sóhajtott föl: „Bárcsak valaki hozna egy kis vizet a betlehemi városkapu melletti kútból!” Ekkor az a három legkiválóbb vitéz átverekedte magát a filiszteusok táborán a betlehemi kútig. Vizet merítettek belőle, és Dávidhoz vitték. Ő azonban mégsem itta meg, hanem áldozatul kiöntötte az Örökkévaló előtt, és ezt mondta: „Ó, Örökkévaló, hogyan ihatnám meg, hiszen olyan, mintha vitézeim vére lenne, akik életük kockáztatásával hozták nekem!” Ezért nem itta meg Dávid. Ez a három legkiválóbb vitéz ilyen és ehhez hasonló hőstetteket vitt véghez. Azután Abisaj, Cerúja fia, Jóáb testvére, aki a Különleges Csapat vezére volt. Ő az egyik csatában egymaga 300 ellenséges harcost ölt meg lándzsájával. Ő azonban nem tartozott a három legkiválóbb harcos közé. A Különleges Csapatban Abisajnak nagy tekintélye volt, ezért is lett a vezérük, de a nem tartozott a három legkiválóbb vitéz közé. Azután Benája, Jójádá fia, Kabceél városából, akinek már az apja is kiváló harcos volt. Benája nagy hőstetteket vitt véghez. Ő győzte le és ölte meg a moábiak két legvitézebb harcosát. Egy másik alkalommal pedig, amikor éppen havazott, lement egy verembe, és ott megölt egy oroszlánt. Ő győzte le azt a kiváló egyiptomi harcost is, aki lándzsával támadt rá. Benája kezében csak egy bot volt, de kiragadta az egyiptomi kezéből a lándzsáját, és a saját fegyverével szúrta keresztül. Benája sok ehhez hasonló hőstettet vitt véghez, és nagyon híres volt. A Különleges Csapatban nagy tekintélye volt, de nem tartozott a három legkiválóbb harcos közé. Dávid Benáját nevezte ki testőrsége vezérének. A Különleges Csapatba a következő harcosok tartoztak: Aszáél, Jóáb testvére, Elhánán, a betlehemi Dódó fia, a haródi Sammá, a haródi Eliká, a peleti Helec, a tékóai Írá, Ikkés fia, az anatóti Abiezer, a húsái Mebunnaj, az ahóhi Calmón, a netófái Mahraj, a netófái Héleb, Baaná fia, Ittaj, Ríbaj fia, a benjámini Gibeából, a pirátóni Benája, a nahalé-gaasi Hiddaj, az arbai Abialbón, a bahúrimi Azmávet, [32-33] a saalbóni Eljahbá, a gizóni Jásén, Jonatán, a harári Sammá fia, az arári Ahiám, Sárár fia, *** a maakái Elifelet, Ahaszbaj fia, a gilói Eliám, Ahitófel fia, a kármeli Hecró, az arbai Paaraj a cóbai Jigál, Nátán fia, a gádi Báni, az ammoni Celek, a beéróti Nahraj, Jóáb, Cerúja fia fegyverhordozója, a jeteri Írá, a jeteri Gáréb, és a hettita Úriás. Összesen 37 harcos. Ezután ismét nagyon megharagudott az Örökkévaló Izráel népére, és Dávidot felindította ellenük. Azt mondta Dávidnak: „Indulj, és tarts népszámlálást Izráelben és Júdában!” A király ezt parancsolta Jóábnak és a hadserege parancsnokainak: „Induljatok, járjátok be Izráel összes törzseit Dántól Beérsebáig, és tartsatok népszámlálást! Tudni akarom, mennyi hadra fogható férfi van országomban.” Jóáb így válaszolt: „Istenünk, az Örökkévaló szaporítsa meg hadseregedet, uram, százszorosan! Szívből kívánom, hogy meg is lásd ezt a saját szemeddel, uram, királyom! De miért kívánod a népszámlálást?” De hiába ellenezték a népszámlálást Jóáb és a hadsereg vezérei, a király ragaszkodott hozzá, hogy teljesítsék parancsát. Így azután Jóáb és emberei kimentek a királytól, és elindultak, hogy elvégezzék a feladatot. Átkeltek a Jordánon, és a népszámlálást Aróér városánál és egy másik városnál kezdték meg, amely a völgyben fekszik. Azután átmentek Gád törzsi területén. Onnan továbbmentek észak felé, Jazér városához. Utána Gileád, Tahtim, Hodsi, Dán-Jaan következett. Majd Szidón és Tírusz megerősített városának vidékére mentek, azután a hivviek és kánaániak összes városait látogatták meg. Ezután délre mentek, Júda vidékére, egészen Beérsebáig. Kilenc hónap és húsz nap múlva — miután bejárták az egész országot —, visszatértek Jeruzsálembe. Jóáb jelentette a királynak a népszámlálás eredményét: Izráelben 800 000, míg Júdában 500 000 hadra fogható férfit írtak össze. Miután a népszámlálás befejeződött, Dávidot nagyon nyugtalanította a lelkiismerete, és azt mondta az Örökkévalónak: „Bizony, súlyosan vétkeztem ezzel! Kérlek, Örökkévaló, bocsásd meg nekem ezt a bűnömet! Hogy tehettem ilyen ostobaságot!” Amikor reggel Dávid fölkelt, az Örökkévaló szólt Gád prófétának, aki Dávid mellett látta el szolgálatát: „Menj Dávidhoz, és mondd neki: »Ezt üzeni neked az Örökkévaló: Választanod kell három csapás közül, hogy melyikkel büntesselek.«” Gád próféta tehát Dávidhoz ment, és ezt mondta neki: „Válassz e három csapás közül, hogy az Örökkévaló melyikkel sújtson! Hét esztendeig tartó éhínséget küldjön országodra? Vagy ellenségeid üldözzenek, s te három hónapig menekülsz előlük? Vagy három napig tartó halálos járvány pusztítsa népedet? Gondold meg, és döntsd el, mit válaszoljak annak, aki hozzád küldött!” „Jaj, nagyon szorult helyzetbe kerültem — válaszolta Dávid —, de tudom, hogy az Örökkévaló mennyire irgalmas, ezért inkább az ő kezétől szenvedjem el a csapásokat, mint emberek által.” Így hát az Örökkévaló halálos járványt küldött egész Izráelre, amely még azon a reggelen elkezdődött, és egészen a megszabott ideig tartott. Dántól Beérsebáig az egész országban sokan meghaltak a járvány miatt: összesen 70 000 ember. Az angyal, aki a népet e csapással pusztította, éppen Jeruzsálem határába érkezett. Már föl is emelte karját, hogy lesújtson Jeruzsálemre is, amikor az Örökkévaló megelégelte az öldöklést, és szólt az angyalnak: „Elég már! Hagyd abba!” Az angyal éppen a jebúszi Arauna szérűskertjénél állt meg. Dávid látta az öldöklő angyalt, amint pusztítja a népet, és így könyörgött az Örökkévalónak: „Nézd, Uram, én vétkeztem, egyedül én! Én vagyok a bűnös! De népem ártatlan, ők csak engem követtek, mint a nyáj a pásztorát! Kérlek, Uram, rám sújtson kezed és családomra!” Gád próféta még azon a napon Dávidhoz ment, és ezt mondta neki: „Menj föl a jebúszi Arauna szérűskertjébe, és építs ott oltárt az Örökkévalónak!” Dávid odament Gád szava szerint, ahogyan az Örökkévaló parancsolta. Arauna látta, hogy Dávid király közeledik, szolgái kíséretében. Eléje sietett, és földig hajolt a király előtt. Majd megkérdezte: „Uram, királyom, minek köszönhetem látogatásodat?” Dávid felelt: „Azért jöttem, hogy megvásároljam tőled ezt a helyet, a szérűskertedet. Oltárt akarok itt építeni az Örökkévalónak, hogy megszűnjön a népet sújtó csapás.” „Uram, királyom, fogadd el tőlem ajándékul, ami csak szükséges az áldozathoz! Itt vannak az ökrök az égőáldozathoz, és a csépléshez használt eszközök fája a tűzhöz! Mindezeket szívesen neked adom, királyom! Istened, az Örökkévaló legyen jóindulattal hozzád!” — mondta Arauna. Dávid azonban így válaszolt: „Így nem fogadhatom el, Arauna! Feltétlenül meg akarom vásárolni tőled ezt a földet, mégpedig tisztességes áron! Nem fogok olyan égőáldozatot bemutatni Istenemnek, az Örökkévalónak, amely nem a saját tulajdonomból származik!” Megvásárolta tehát Dávid a szérűskertet és az ökröket Araunától 50 sékel ezüstért. Azután Dávid oltárt épített ott az Örökkévalónak, és azon égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be. Akkor az Örökkévaló meghallgatta az országért mondott imádságokat, és megszűnt a halálos járvány csapása egész Izráelben. Dávid király nagyon megöregedett, és idős kora miatt állandóan fázott. Szolgái hiába próbálták takarókkal melegíteni. Végül azt javasolták a királynak: „Hadd keressünk urunknak egy fiatal szűz leányt, aki gondozza a királyt. Ha ez a leány a király karjai között fekszik, akkor urunk nem fog fázni többé.” A király szolgái tehát keresni kezdtek egész Izráelben egy szép leányt, hogy szolgálja a királyt. Végül rátaláltak a súnémi Abiságra, akit el is vittek Dávidhoz. Ez a leány valóban nagyon szép volt. Ettől fogva ő ápolta és gondozta a királyt, aki azonban nem hált vele. [5-6] Adónijjá, Dávid fia, akit Haggít szült Dávidnak, daliás termetű férfi volt. Adónijjá később született, mint a féltestvére, Absolon. Adónijjá elbizakodottságában ezt mondta: „Én leszek a király Dávid után!” Saját testőrökből álló kíséretet szerzett magának, amely lovasokból, harci szekerekből és ötven gyalogos katonából állt. Ez utóbbiak mindig Adónijjá harci szekere előtt futottak, akárhová ment. Dávid azonban soha nem szólt Adónijjának, és nem vonta kérdőre, bármit is tett. Soha nem dorgálta meg: „Fiam, miért viselkedsz így?!” *** Adónijjá tanácskozott Jóábbal, Cerúja fiával és Ebjátárral, a pappal, akik a pártjára álltak, és támogatták. Azonban voltak, akik nem csatlakoztak Adónijjához: Cádók pap, Benája, Jójádá fia, azután Nátán próféta, Simei, Réi, meg Dávid testőrei. Ezután történt, hogy Adónijjá juhokat, marhákat és hizlalt borjakat áldozott a Kígyó-sziklánál, a Rógél-forrás mellett. Erre az alkalomra meghívta a testvéreit — a király összes fiát —, és Júda törzsének minden királyi tisztviselőjét, csak a következőket nem hívta meg: Salamont, a testvérét; Nátán prófétát meg Benáját és a király testőreit. Nátán próféta azonban megtudta ezt, és felkereste Betsabét, Salamon anyját. Ezt kérdezte tőle: „Nem hallottad, hogy Adónijjá, Haggít fia lett a király? Urunk, Dávid pedig semmit sem tud róla! Most hát hallgass rám! Hadd adjak neked tanácsot, hogyan mentheted meg az életedet és fiad, Salamon életét is. Menj be Dávid királyhoz, és mondd ezt neki: Uram, királyom! Nem úgy van-e, hogy esküvel erősítve megígérted szolgálódnak: »Egészen biztos, hogy a fiad, Salamon lesz utánam a király, ő követ engem a trónon!« Akkor miért lett mégis Adónijjá a király?” Amíg te beszélsz a királlyal, én is bemegyek hozzá, és megerősítem szavaidat. Így hát Betsabé meglátogatta a királyt, aki már nagyon öreg volt, és a hálószobájában feküdt. A súnémi Abiság volt mellette, aki szolgálta a királyt. Betsabé fejet hajtott, majd földre borult a király előtt, aki megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Betsabé így felelt: „Uram, királyom! Te megesküdtél nekem, szolgálólányodnak az Örökkévalóra, Istenedre: »Egészen biztos, hogy a fiad, Salamon lesz utánam a király, ő követ engem a trónon!« Most pedig Adónijjá lett a király, te pedig, uram, királyom, nem is tudsz róla! Adónijjá éppen most nagy lakomát tart. Sok bikát, hizlalt borjút és juhot áldozott, és meghívta a király összes fiát, Ebjátár papot és Jóábot, a hadsereg vezetőjét. De Salamont, a szolgádat nem hívta meg. Most hát, uram, királyom, rajtad van egész Izráel szeme! Neked kell megmondanod, ki legyen a király utánad! Máskülönben, miután te, uram, királyom, pihenni térsz őseid mellé, Adónijjá engem és Salamont lázadónak fog tekinteni.” Mialatt Betsabé a királlyal beszélt, megérkezett Nátán próféta is. A szolgák jelentették a királynak: „Itt van Nátán próféta.” Nátán bejött, és földre borult a király előtt. Azután ezt kérdezte: „Uram, király! Te mondtad azt, hogy Adónijjá uralkodjon utánad, és ő üljön a trónodra? Mert ő ma nagy vendégséget rendezett. Sok bikát, hizlalt borjút és juhot áldozott, meghívta a király összes fiát, a hadsereg vezetőit és Ebjátár papot. Ezek együtt lakomáznak, és azt kiáltják: »Éljen Adónijjá, a király!« Azonban engem, a te szolgádat; Cádók papot, Benáját, Jójádá fiát, és szolgádat, Salamont — bennünket nem hívott meg Adónijjá! Uram, királyom, valóban tőled van ez a dolog? Ha igen, akkor miért nem mondtad meg szolgáidnak, ki fog követni a trónodon?” Akkor Dávid behívatta Betsabét, aki megállt előtte. A király megesküdött: „Az Örökkévalóra esküszöm, aki örökké él, és aki megszabadította a lelkemet minden bajból, hogy bizony ma megteszem, amit régen esküvel megígértem neked! Mert megesküdtem neked az Örökkévalóra, Izráel Istenére: »Egészen biztos, hogy a te fiad, Salamon uralkodik utánam, és ő ül majd a trónomra.«” Akkor Betsabé arccal a földre borult a király előtt, és ezt mondta: „Uram, Dávid király, örökké élj!” Majd Dávid király ezt parancsolta: „Hívjátok ide Cádók papot, Nátán prófétát és Benáját, Jójádá fiát!” Azok be is jöttek, és megálltak a király előtt, aki ezt parancsolta nekik: „Vegyétek magatok mellé szolgáimat! Salamont ültessétek fel az öszvéremre, és vonuljatok le a Gihon-forráshoz! Ott Cádók pap és Nátán próféta kenje fel Salamont egész Izráel királyává! Azután fújjátok meg a trombitákat, és kiáltsátok: »Éljen Salamon király!« Azután vonuljatok fel ide, és Salamon üljön a trónomra, mert helyettem ő lesz a király! Őt választottam, hogy uralkodjon Izráel és Júda fölött.” Benája, Jójádá fia így válaszolt a királynak: „Ámen! Úgy legyen! Mondjon rá áment az Örökkévaló, uram, királyom Istene is! Ahogyan az Örökkévaló vele volt urammal, a királlyal — úgy legyen Salamonnal is, és tegye trónját még hatalmasabbá, mint uram, Dávid király trónját!” Akkor Cádók pap, Nátán próféta, Benája, Jójádá fia és a királyi testőrség felültette Salamont Dávid király öszvérére, és levonultak a Gihon-forráshoz. Cádók pap a Szent Sátorból kihozta az olajtartót, amelyben a szent olajat őrizték. Az olajat Salamon fejére öntötte, így kente fel királlyá. Megfújták a trombitákat és az egész nép azt kiáltotta: „Éljen Salamon, a király!” Majd felvonultak a Dávid városába, és az egész nép nagy örvendezéssel és sípokat fújva követte a királyt. Olyan hangosan kiáltoztak és ujjongtak, hogy a föld is meghasadt hangjuktól. Ezalatt Adónijjá és vendégei éppen a lakoma végére értek, és meghallották ezt a nagy zajt. Jóáb megkérdezte, amikor a trombita hangját hallotta: „Mit jelent ez a nagy zaj, mi történik a városban?” Amikor ezt mondta, betoppant Jonatán, Ebjátár pap fia. Adónijjá megszólította: „Gyere csak, te megbízható ember vagy, és biztosan jó hírt hoztál!” Ő pedig így válaszolt: „Nem! Dávid király Salamont tette királlyá! Elküldte vele Cádók papot, Nátán prófétát, Benáját, Jójádá fiát és a királyi testőrséget, akik Salamont a király öszvérére ültették. Azután Cádók pap és Nátán próféta királlyá kente Salamont a Gihon-forrásnál. Onnan felvonultak a Dávid városába nagy örvendezéssel — ettől zajos a város, ezt hallottátok ti is. Salamon már ott is ül a királyi trónon. Sőt, a király szolgái és főemberei is mind odamentek urunkhoz, Dávid királyhoz, és kifejezték jókívánságaikat: »Istened tegye Salamon nevét még híresebbé, mint a te nevedet! Tegye Salamon trónját még hatalmasabbá, mint a te trónodat!« A király erre meghajolt a fekvőhelyén, majd ezt mondta: »Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, aki engedte meglátnom, hogy ma az egyik fiam ül a trónomon!«” Ennek hallatán Adónijjá vendégei megrémültek, és mind szétszéledtek. Adónijjá is felkelt, és mivel félt Salamontól, sietve elment a Szent Sátorhoz, és megfogta az oltár szarvát, hogy ne öljék meg. Salamonnak jelentették: „Adónijjá fél tőled, Salamon király, ezért elment, és megfogta az oltár szarvát. Azt mondja: »Esküdjön meg Salamon király, hogy nem fogja szolgáját megöletni!«” Salamon erre így válaszolt: „Ha Adónijjá úgy él, hogy hűségét bizonyítja — akkor a haja szála sem görbül. De ha valami gonoszságot követ el, akkor meg kell halnia!” Akkor Salamon király elküldte szolgáit, akik elhozták Adónijját az oltártól. Adónijjá a király elé járult, és meghajolt előtte. Salamon pedig azt mondta neki: „Menj haza!” Közeledett Dávid halálának ideje, ezért hívatta Salamont, és ezt mondta neki: „Fiam, én hamarosan elindulok azon az úton, amelyen minden embernek el kell mennie. Te azonban légy erős, és mutasd meg, hogy férfi vagy! Amit Istened, az Örökkévaló rád bízott, abban légy hűséges, és járj az ő útjain! Tartsd meg törvényeit, rendelkezéseit, parancsait és döntéseit — ahogyan Mózes Törvényében meg van írva — hogy minden ügyedben és utadban sikeres légy! Akkor az Örökkévaló beteljesíti, amit megígért nekem: »Ha a fiaid gondosan ügyelnek arra, hogyan élnek és cselekszenek, ha teljes szívvel-lélekkel és hűségesen járnak jelenlétemben, akkor Izráel királya mindig a te utódaid közül való lesz.« Fiam, te is tudod, mit követett el ellenem Jóáb, Cerúja fia: hogyan gyilkolta meg Izráel seregének két vezérét, Abnert, Nér fiát és Amászát, Jeter fiát. Úgy gyilkolta meg őket békeidőben, mintha háború lett volna. Ártatlanok vére fröccsent Jóáb övére és csizmájára! Te azonban bölcsen járj el, és ne engedd, hogy Jóáb idős korában, békében haljon meg! Ugyanakkor, bánj jóindulattal a gileádi Barzillaj fiaival! Asztalodnál üljenek, mert segítettek engem, amikor testvéred, Absolon elől menekültem. Azután itt van még ez a Simei, Gera fia, aki Benjámin törzséből és Bahúrim városából való. Emlékezz rá, hogy Simei milyen súlyos átkokat kiabált rám, amikor Mahanaimba mentem. Amikor visszatértem, elém jött a Jordánhoz, és megesküdtem neki az Örökkévalóra, hogy nem fogom megölni. Te azonban ne hagyd Simeit büntetlenül. Bölcs vagy, és megtalálod a módját, hogyan büntesd meg. Ne hagyd, hogy békében haljon meg idős korában!” Azután meghalt Dávid, és csatlakozott őseihez. A Dávid városában temették el. Összesen negyven évig uralkodott Izráel királyaként: hét évig Hebronban és harminchárom évig Jeruzsálemben. Ezután Salamon ült Dávidnak, apjának trónján, és a királysága nagyon megerősödött. Ezek után történt, hogy Adónijjá, Haggít fia egyszer felkereste Betsabét, Salamon anyját. Betsabé megkérdezte: „Békés szándékkal jössz?” Adónijjá ezt felelte: „Igen. Csak mondani szeretnék valamit.” „Akkor mondd!” — biztatta Betsabé. Adónijjá ekkor belekezdett: „Te magad is tudod, hogy a királyság már az enyém volt, és egész Izráel azt várta, hogy én leszek a király. De azután a királyi hatalom mégis a testvéremé lett — az Örökkévaló akaratából. Hadd kérjek tőled valamit — kérlek, ne tagadd meg tőlem!” Betsabé ezt válaszolta: „Ki vele, mit kívánsz?” „Tudom, hogy a te kérésedet Salamon biztosan nem fogja visszautasítani. Kérd meg hát, egyezzen bele, hogy feleségül vegyem a súnémi Abiságot!” — felelte Adónijjá. „Rendben van, beszélek a királlyal az érdekedben” — ígérte meg Betsabé. El is ment Salamon királyhoz, aki felállt a trónról, és meghajolt anyja tiszteletére. Majd visszaült trónjára, széket hozatott, és a király anyját a jobbjára ültette. Betsabé hozzákezdett: „Szeretnék kérni tőled valamit, ne utasíts el!” „Kérj csak nyugodtan anyám, nem fogom megtagadni tőled” — biztatta a király. „Engedd meg, hogy Adónijjá, a testvéred feleségül vegye a súnémi Abiságot!” — kérte Betsabé. Erre Salamon kérdéssel válaszolt: „Miért csak a súnémi Abiságot kéred Adónijjának, miért nem mindjárt az egész királyságot?! Bizony, a bátyám, Adónijjá az egész királyságot is meg akarja szerezni Abisággal együtt — akárcsak a támogatói: Ebjátár pap és Jóáb, Cerúja fia.” Azután Salamon király így folytatta, és megesküdött az Örökkévalóra: „Úgy segítsen engem Isten, hogy ezért Adónijjá az életével fog fizetni! Esküszöm az Örökkévalóra, aki örökké él, aki megerősített és apám trónjára ültetett, s aki ígérete szerint uralkodói dinasztiát épített nekem, hogy emiatt Adónijjának még ma meg kell halnia!” Salamon király ekkor parancsolt Benájának, Jójádá fiának, hogy azonnal menjen, és végezze ki Adónijját. Benája pedig végrehajtotta a parancsot. Azután a király ezt parancsolta Ebjátár papnak: „Megérdemelnéd, hogy kivégeztesselek, mégis megkímélem az életed, mert te hordoztad az Örökkévaló Isten Szövetségládáját apám, Dávid előtt és együtt szenvedtél apámmal a nehéz időkben. Megengedem, hogy hazamenj Anatótba, a birtokodra — de maradj is ott!” Így fosztotta meg Salamon Ebjátárt a tisztségétől, hogy ne legyen többé az Örökkévaló papja. Ekkor teljesedett be az Örökkévaló szava, amit Silóban mondott Éli pap családjáról. Jóáb is tudomást szerzett ezekről, és megijedt, mert ő is Adónijját követte — bár korábban nem állt Absolon pártjára. Sietve odamenekült az Örökkévaló Szent Sátorához, és megfogta az oltár szarvát. Megvitték a hírét Salamonnak, hogy Jóáb elfutott az Örökkévaló Sátorához, és hogy az oltárnál keresett menedéket. A király ekkor utána küldte Benáját, Jójádá fiát ezzel a paranccsal: „Menj, és végezd ki Jóábot!” Benája oda is ment a Szent Sátorhoz, és szólt Jóábnak: „A király parancsolja, hogy jöjj ki onnan!” De Jóáb azt felelte: „Nem megyek! Itt akarok meghalni.” Benája visszament a királyhoz, és jelentette, amit Jóáb mondott. A király pedig így válaszolt: „Legyen úgy, ahogy ő mondta: végezd ki ott, ahol van, azután temesd el. Így hárítsd el rólam és apám családjáról az ártatlanok vérét, akiket Jóáb gyilkolt meg. Így bünteti meg Jóábot gyilkosságaiért az Örökkévaló. Mert apám tudta nélkül fegyverrel meggyilkolt két férfit, akik igazabbak és nemesebbek voltak, mint ő maga: Abnert, Nér fiát, Izráel seregének vezérét és Amászát, Jeter fiát, Júda seregének vezérét. Halálukért a felelősség és a büntetés szálljon Jóáb fejére és utódaira örökké! Dávidnak, trónjának, családjának és leszármazottjainak pedig az Örökkévaló adjon békességet örökre!” Akkor Benája, Jójádá fia ismét visszament Jóábhoz, levágta és megölte. Jóábot a saját háza mellett temették el, a pusztában. A király ezután Benáját nevezte ki Jóáb helyére a hadsereg parancsnokának. Cádók papot pedig főpappá tette Ebjátár helyett. Majd hívatta Simeit, és ezt parancsolta neki: „Építs házat Jeruzsálemben, költözz oda, és attól kezdve ki ne lépj a városból! Tudd meg, hogy ha mégis elhagyod a várost, és átléped a Kidron-patakot, meg kell halnod — de ezért csak magadat okolhatod majd.” Simei így felelt: „Jó, amit mondtál, királyom. Szolgád engedelmeskedik. Úgy teszek, ahogyan uram, a király parancsolta.” Ettől kezdve Simei egy ideig Jeruzsálemben lakott. Három év elteltével azonban Simeitől megszökött két rabszolgája. Majd hírét hozták Simeinek, hogy a szökevények Ákishoz, Maaká fiához, Gát királyához menekültek. Akkor Simei felnyergelte a szamarát, elment Gátba, és visszahozta szolgáit Ákis királytól. Salamonnak jelentették, hogy Simei Jeruzsálemből Gátba ment, és már vissza is tért onnan. A király hívatta Simeit, és felelősségre vonta: „Emlékszel, hogy megeskettelek az Örökkévalóra, és figyelmeztettelek, hogy amely napon kimész Jeruzsálemből, meg kell halnod! Akkor azt felelted, hogy rendben van, és engedelmeskedni fogsz. Miért nem tartottad meg az Örökkévalóra tett esküdet, és miért nem engedelmeskedtél parancsomnak?” Majd még hozzátette: „Tudod te azt nagyon jól, Simei, mennyi gonoszságot követtél el apám, Dávid ellen! Az Örökkévaló most a fejedre zúdítja a saját gonoszságodat. De Salamon király áldott lesz, és Dávid trónja szilárdan fog állni az Örökkévaló előtt örökké.” Ezután parancsolt a király Benájának, Jójádá fiának, hogy vigye ki, és végezze ki Simeit. Benája végrehajtotta az ítéletet, Salamon királyi hatalma pedig megerősödött. Salamon szövetséges viszonyba került a fáraóval, Egyiptom királyával, mivel feleségül vette a fáraó leányát, akit Jeruzsálembe vitt, a Dávid városába. Ekkor Salamon még nem készült el a saját palotájának, az Örökkévaló Templomának és Jeruzsálem kőfalának építésével. Mivel az Örökkévaló számára még nem épült fel a Templom, az emberek szerte az országban a magaslatokon mutattak be Istennek áldozatokat. Salamon szerette az Örökkévalót, és apjának, Dávidnak rendelkezései szerint élt és uralkodott, de ő is a magaslatokon mutatta be az Örökkévalónak az égőáldozatokat és illatáldozatokat. Akkoriban Salamon Gibeonba járt, hogy ott áldozzon az Örökkévalónak, mert ott volt a legfontosabb áldozó-magaslat, és azon egy oltár. Egyszer 1 000 állatot vitt áldozatul az Örökkévalónak Gibeonba. Azon az éjszakán Gibeonban az Örökkévaló megjelent Salamonnak álmában, és ezt mondta neki: „Kérd el tőlem, amit szeretnél megkapni!” Salamon így válaszolt: „Örökkévaló, te hűséggel és szeretettel voltál apám, a te szolgád, Dávid iránt, aki hűségesen, igazságosan és tiszta szívvel követett téged. Mindmáig megőrizted iránta való hűséges szereteted, hiszen fiát ültetted trónjára, aki most is uralkodik. Örökkévaló Isten, te tetted szolgádat királlyá, apám, Dávid helyett — én pedig még olyan vagyok, mint egy kisgyermek: nincs tapasztalatom abban, hogyan kell helyesen uralkodni. Szolgád a te néped között él, amelyet magadnak választottál — s ez a nép oly hatalmas, hogy meg sem számolható. Kérlek hát, adj szolgádnak bölcs szívet néped kormányzásához, hogy különbséget tudjak tenni jó és rossz között. Mert e nélkül hogyan kormányozhatná valaki ezt a hatalmas népet?” Tetszett az Örökkévalónak, hogy Salamon ezt kérte. Ezért Isten ezt felelte neki: „Jól tetted, hogy ezt kérted, és nem hosszú életet, gazdagságot vagy az ellenségeid vesztét. Mivel bölcsességet kértél ahhoz, hogy helyesen tudj döntést és igazságos ítéletet hozni, ezért, lásd, teljesítettem kérésedet. Olyan bölcs és értelmes szívet adtam neked, amilyen eddig még senki másnak nem volt, de utánad sem lesz. Sőt, ráadásul megadtam azt is, amit nem kértél: olyan gazdagságot és dicsőséget, hogy életedben nem lesz hozzád fogható nagy király. Ha az én utamon jársz, és ha parancsaim és rendelkezéseim szerint élsz, mint ahogyan apád, Dávid is tette, akkor ezeken fölül még életed idejét is meghosszabbítom.” Salamon felébredt, és akkor értette meg, hogy Isten beszélt vele álmában. Azután Jeruzsálembe ment, és odaállt az Örökkévaló Szövetségládája elé, majd áldozatokat mutatott be az Örökkévalónak: égőáldozatot és hálaáldozatot. Utána nagy lakomát rendezett minden szolgájának. Ezek után történt, hogy egyszer két asszony jött a király elé, ítéletét kérve. Prostituáltak voltak, megálltak a király trónja előtt, és egyikük előadta az esetet: „Uram, királyom! Mi ketten egy házban lakunk, és mindketten gyermeket vártunk. Én szültem meg hamarabb a gyermekemet, ő pedig három nappal később. Ezalatt senki más nem volt velünk a házban, csak mi ketten és a csecsemők. Az egyik éjjel ő ráfeküdt a saját gyermekére, aki emiatt meghalt. Ő azonban még akkor éjjel felkelt, és amíg én aludtam, kicserélte a két csecsemőt: elvette mellőlem a fiamat, és a saját halott fiát tette a helyére. Reggel, amikor szoptatni akartam a fiamat, láttam, hogy már nem él! De ahogy alaposabban szemügyre vettem, láttam, hogy ez nem is az én fiam, akit szültem.” Ekkor azonban a másik asszony közbevágott: „Nem így van! Az eleven gyermek az enyém, és a halott a tiéd!” Az első asszony így válaszolt: „Nem igaz! A te fiad halt meg, az élő pedig az enyém!” Így vitatkoztak a király előtt. Végül a király ezt mondta: „Szóval mindketten azt állítjátok, hogy az élő gyermek a tiétek, és a másiknak a fia halt meg?” Akkor a király szólt a szolgáknak, hogy hozzanak egy kardot. Majd ezt mondta: „Vágjátok ketté az élő gyermeket! Adjátok az egyik felét az egyik asszonynak, a másik felét a másiknak!” Az élő gyermek anyja ekkor megsajnálta a fiát, és így kiáltott a királynak: „Ó, uram, kérlek, inkább legyen a másik asszonyé a gyermek, csak ne öljék meg!” A másik asszony viszont ezt mondta: „Vágjátok csak ketté, ne legyen se az övé, se az enyém!” Akkor a király így ítélt: „Ne öljétek meg az élő gyermeket, hanem adjátok az első asszonynak, mert valóban ő az anyja!” Egész Izráel népe hallott erről az esetről és Salamon ítéletéről. Tisztelettel és félelemmel tekintettek a királyra, mert megértették, hogy Isten bölcsessége lakik benne, és így hozza meg ítéleteit. Salamon király egész Izráel fölött uralkodott. A király fontosabb tisztségviselői a következők voltak: Azarjáhú, Cádók fia volt a főpap, Elihóref és Ahijjá, Sisá fiai voltak a király titkárai, Jehóséfét, Ahilúd fia pedig a krónikaíró. Benája, Jójádá fia vezette a hadsereget, Cádók és Ebjátár papok voltak, Azarjáhú, Nátán fia volt a helytartók vezetője, Zábúd pap, Nátán fia volt a király bizalmas barátja és tanácsadója, Ahisár volt a királyi palota gondviselője, Adónirám, Abdá fia pedig a kényszermunkások felügyelője. Izráel területe tizenkét tartományra volt felosztva. Ezek élére Salamon egy-egy helytartót nevezett ki, akik a tartományuk terményeiből ellátták élelemmel a király egész udvartartását. Mindegyik tartomány évente egy hónapig gondoskodott a király és udvara ellátásáról. A tizenkét helytartó a következő volt: Ben Húr volt Efraim dombvidékének a helytartója. Ben Deker volt Mákac, Saalbim, Bétsemes, Élón és Bét-Hánán helytartója. Ben Heszed volt Arubbót, Szókó és Héfer helytartója. Ben Abinádáb volt Dór dombvidékének helytartója. Ő vette feleségül Salamon egyik leányát, Táfatot. Baaná, Ahilúd fia volt a helytartó ezen a területen: Taanak, Meggidó; egész Bétseán, Cáretán és Jezréel mellett; azután Bétseántól egészen Ábél-Mehóláig és Jokmoámig. Ben Geber volt a helytartó a gileádi Rámótban, azután Jáirnak, Manassé fiának gileádi sátorfalvaiban és a básáni Argób vidékén lévő 60 városban, amelyeket erős kőfalak vettek körül és amelyeknek kapui bronzból készült zárakkal voltak megerősítve. Ahinádáb, Iddó fia Mahanáimban volt helytartó, Naftáliban pedig Ahimaac, aki Salamon egyik leányát, Boszmatot vette feleségül. Baaná, Húsaj fia Ásérban és Álótban, Jehósáfát, Párúah fia Issakárban, Simei, Élá fia Benjáminban volt a helytartó. Geber, Úri fia volt a helytartó Gileádban, amely korábban Szihónnak, az emóriak királyának és Ógnak, Básán királyának az országa volt. Geber volt ennek az egész tartománynak a helytartója. Júdának és Izráelnek Salamon idejében olyan rengeteg lakosa volt, mint a homokszemek a tengerparton. Mind boldogan éltek: ettek, ittak, örvendeztek. Salamon királyi uralma kiterjedt az Eufrátesz folyótól nyugatra a filiszteusok földjéig és Egyiptom határáig minden királyságra. Ezeknek az országoknak a királyai rendszeresen adót fizettek Salamonnak, és egész életükben szolgálták őt. [22-23] A királyi udvar ellátására minden nap a következőket szállították: 30 kór finomliszt, 60 kór kenyérliszt, 10 hizlalt szarvasmarha, 20 legelőn tartott szarvasmarha, 100 juh, ezenkívül szarvasok, gazellák, őzek és hizlalt szárnyasok. *** Salamon király uralkodott az Eufrátesz folyótól nyugatra: Tifszahtól Gázáig minden ország fölött, a szomszédos királyságokkal pedig békében élt. Júda és Izráel népe Salamon uralkodás idején Dántól Beér-Sebáig biztonságban, nyugalomban és békességben élt, mindenki a saját birtokán, a saját szőlője és fügefája alatt. Salamonnak igen sok harci szekere volt. Ezeket és a hozzájuk tartozó lovakat 4 000 istállóban tartották. A harci szekereken 12 000 harcos teljesített szolgálatot. Minden hónapban a soron következő helytartó gondoskodott a királyi udvar és a király vendégeinek bőséges ellátásáról — nem is volt hiányuk semmiben. Ugyancsak a helytartók látták el takarmánnyal a lovas katonák és a harci szekerek lovait: árpát és szalmát szállítottak rendszeresen szolgálatuk rendje szerint. Isten rendkívüli bölcsességet és értelmet adott Salamonnak, és elméjének befogadóképességét pedig szerfölött kiszélesítette. Ezért Salamon bölcsebb volt mind a keleti országok, mind Egyiptom összes bölcseinél. Minden embernél bölcsebb volt, még az ezráhi Étánnál is; még Máhól fiainál is: Hámánnál, Kalkólnál és Dardánál. Ezért híre-neve minden nép között elterjedt. Salamon 3 000 példabeszédet és 1 005 éneket szerzett. Igen sok dologról szólt: növényekről — a cédrusfáktól kezdve, amelyek a Libanon-hegységben nőnek, az izsópig, amely a falak réseiből is kinő —, meg mindenféle vadállatokról, madarakról, hüllőkről, rovarokról és halakról. El is jöttek az emberek minden nép közül, hogy Salamon bölcsességét hallják. Még a királyok közül is eljöttek, akikhez Salamon bölcsességének híre eljutott. Hírám, Tírusz királya megtudta, hogy Salamont királlyá tették, és hogy így apja, Dávid helyén most már Salamon uralkodik. Ezért elküldte a követeit Salamonhoz, merthogy korábban is mindig jó barátságban volt Dávid királlyal. Salamon pedig ezt üzente Hírámnak: „Hírám király, te tudod, hogy apám, Dávid király nem építhetett Istene, az Örökkévaló nevének házat, mert minden oldalról háborúkkal volt elfoglalva, egészen addig, amíg az Örökkévaló Dávid hatalma alá nem kényszerítette az ellenségeit. Most azonban Istenem, az Örökkévaló mindenfelől békességet és nyugalmat adott nekem és népemnek. Sem ellenség, sem veszély nem fenyeget bennünket. Ezért elhatároztam, hogy Istenem, az Örökkévaló nevének templomot építek. Mert ezt mondta az Örökkévaló apámnak, Dávidnak: »A fiad, akit utánad a trónodra ültetek, ő fog majd házat építeni nevemnek.« Ezért hát, Hírám király, parancsold meg szolgáidnak, hogy vágjanak ki cédrusfákat számomra a Libanon-hegységben! Szolgáim együtt fognak dolgozni a te szolgáiddal, és kívánságod szerint megfizetem munkájukat, hiszen tudod, hogy Izráelben nincsenek olyan gyakorlott favágók, mint a szidóniak között.” Hírám nagyon megörült Salamon üzenetének, és ezt mondta: „Áldott legyen ma az Örökkévaló, aki Dávidnak ilyen bölcs fiút adott, hogy e nagy népen uralkodjon!” Salamonnak pedig ezt üzente: „Meghallgattam és teljesítem kérésed: küldök neked cédrus- és jegenyefenyő-törzseket. Szolgáim majd kivágják a fákat, leviszik a fatörzseket a tengerhez, ahol tutajokat készítenek belőlük, és elszállítják azokat a tengeren abba a kikötőbe, amelybe óhajtod. Ott majd szétszedik a tutajokat, te pedig szállíttasd el a fatörzseket. Viszonzásul annyit kérek, hogy gondoskodj egész udvartartásom élelmezéséről!” Így is történt: Hírám szállított Salamonnak annyi cédrus- és jegenyefenyő-gerendát, amennyire szüksége volt, Salamon viszont évről-évre szállított 20 000 kór búzát és 20 000 bat tiszta olívaolajat Hírám udvarának az ellátására. Az Örökkévaló tehát — ígérete szerint — bölcsességet adott Salamonnak. Hírám és Salamon békességben éltek egymás szomszédságában, sőt, szövetséget is kötöttek. [13-14] Salamon király kijelölt Izráelből 30 000 férfit, akiket arra rendelt, hogy Hírám király szolgáinak segítsenek a Libanon-hegységben. Három csoportra osztotta őket, mindegyikbe 10 000 munkás tartozott. A csoportok felváltva dolgoztak egy-egy hónapig a Libanon hegyein, majd hazatértek, és két hónapig otthon tartózkodtak. Ezeknek a vezetője Adónirám volt. *** [15-16] Rajtuk kívül 3 300 munkavezető irányításával 70 000 munkás végezte a teherhordást, 80 000 pedig a kőbányákban fejtette a követ Júda hegyei között. *** A király parancsára a kőfaragók hatalmas méretű és nagyon értékes kőtömböket fejtettek és faragtak ki. Ezekből készült a Templom alapja. Salamon építőmunkásai, Hírám építőmunkásai, meg a gebáli munkások együtt készítették elő ezeket a kőtömböket és a fagerendákat az Örökkévaló Temploma számára. Salamon király, uralkodásának negyedik évében, Ziv hónapban — ez a második hónap — hozzákezdett az Örökkévaló házának építéséhez. Ez 480 évvel azután történt, hogy Izráel népe kivonult Egyiptom földjéről. A Templom épülete, amelyet Salamon az Örökkévalónak épített, 60 könyök hosszú, 20 könyök széles és 30 könyök magas volt. Az előcsarnok a főépület szélességének megfelelően 20 könyök széles volt, és 10 könyök mélységben csatlakozott a főépület tömbjéhez. A Templom falán ablaknyílások voltak, amelyek kívül szélesebbek voltak, mint belül. Az épületet három emelet magasan szobák egész sora vette körül, mind a szentély, mind a szentek szentje külső fala mentén. A Templom fala fölfelé haladva lépcsőzetesen kialakítva egyre keskenyebbre épült. Ezekre a lépcsőkre támaszkodtak a szobák padlóját hordozó gerendák, amelyek azonban nem nyúltak bele a Templom falába. Így a magasabban fekvő szobák tágasabbak lettek, mint az alattuk lévők. A földszinti szobák szélessége öt könyök, az első emeleti szobáké hat könyök, a második emeletieké pedig hét könyök lett. A kőfaragók az építőköveket pontosan a megadott méretre faragták a kőbányákban, ezért a Templom építésekor már nem volt szükség kalapácsra, vésőre vagy egyéb vasszerszámokra. Ezért nem is járt nagy zajjal az építés. A fal melletti szobák bejárata a Templom déli oldalán nyílott. Innen lehetett bemenni a földszinti szobákba. A bejárattól lépcső vezetett fel az első emeletre, onnan pedig tovább a másodikra. Miután Salamon felépítette a Templom falait, az egész épületet cédrusfa gerendákkal és deszkákkal fedte be. Azután felépítették az épületet körülvevő szobák sorait és emeleteit is, amelyek cédrusfa gerendákkal kapcsolódtak a főépülethez. Mind a három szinten öt könyök volt a szobák magassága. Azután az Örökkévaló ezt mondta Salamonnak: „A Templomra nézve, amelyet építesz, ezt mondom neked: ha rendelkezéseim szerint élsz, ha véghezviszed határozataimat és engedelmeskedsz parancsaimnak, akkor én is beteljesítem apádnak, Dávidnak tett ígéretemet: Izráel gyermekei között fogok lakni, és nem hagyom el népemet, Izráelt.” Salamon tehát felépítette a Templom épületét. Ezután annak belső berendezését készítette el. Belülről a falakat a padlótól a mennyezetig mindenhol cédrusdeszkával, a kőpadlót pedig ciprusdeszkával borította be. A hátsó faltól 20 könyök távolságra cédrusdeszkából falat emelt a padlótól a mennyezetig. Ez választotta el a mögötte lévő legszentebb részt, vagyis a Szentek Szentjét az előtte lévő Szentélytől, amelynek hossza a Templom első faláig 40 könyök volt. A Templom egész belseje cédrusfa burkolatot kapott, amelyet faragásokkal díszítettek: kinyílt virágokat és gömb alakú díszeket faragtak rá. A faburkolat mindent befedett, az alatta lévő kő sehol sem látszott ki. A Templom legbelső része volt a Szentek Szentje, itt helyezték el az Örökkévaló Szövetségládáját. A Szentek Szentjének szélessége, magassága és hosszúsága egyaránt 20 könyök volt. Ezt belülről mindenhol színarannyal borították be. A Szentek Szentje előtt állt a füstölő-oltár, amely cédrusfából készült, de ezt is beborították arannyal. [21-22] Az egész Templom belseje színarannyal volt borítva. A Szentek Szentje előtt aranyláncok húzódtak. *** [23-26] Készítettek két szobrot olajfából, amelyek kerubokat ábrázoltak, és a Szentek Szentjében helyezték el őket. A két, egyenként 10 könyök magas szobor egyforma volt. Mindegyiknek két — egyenként 5 könyök hosszú — szárnya volt, amelyeket kiterjesztve tartottak. Így az egyik szárnyuk végétől a másik szárnyuk végéig éppen 10 könyök volt a távolság. *** *** *** A két kerub-szobor a Szentek Szentjében állt egymás mellett. Az oldalfal irányába kiterjesztett szárnyaik éppen érintették a falat, a másik két szárnyuk pedig középen összeért. Mindkét szobrot arannyal borították be. A Templom belső falait — a Szentélyben és a Szentek Szentjében egyaránt — faragásokkal díszítették, amelyek kerubokat, pálmafákat és kinyílt virágokat ábrázoltak. Ezek a díszítések körös-körül futottak a falakon. A kőpadlót az egész Templomban — a Szentélyben és a Szentek Szentjében egyaránt — beborították arannyal. A Szentélyt és a Szentek Szentjét olajfából készített kétszárnyú ajtó választotta el egymástól, amelynek kerete ötszögletű volt. Az ajtó két szárnyát kerubokat, pálmafákat és kinyílt virágokat ábrázoló faragásokkal díszítették, majd az ajtó egész felszínét beborították arannyal. [33-34] A Szentély bejáratánál is ajtó állt, de ennek formája négyszögletű volt, az ajtófélfák olajfából, maguk az ajtószárnyak pedig ciprusfából készültek. Mindkét ajtószárny két-két forgatható részből állt. *** Ezt az ajtót is kerubokat, pálmafákat és kinyílt virágokat ábrázoló faragásokkal díszítették, majd az egész felszínét — még a faragásokat is — egyenletesen bevonták arannyal. Ezután a Templom előtti belső udvart építették fel. Fallal vették körül, amely váltakozva három sor faragott kőből, majd egy sor cédrusgerendából épült. [37-38] Salamon király uralkodásának negyedik évében, Ziv hónapban kezdtek hozzá a Templom építéséhez: ekkor helyezték el az alapköveit. Hét teljes évig folyt az építkezés: a tizenegyedik év nyolcadik hónapjában, Búl hónapban fejezték be a munkálatokat, ekkorra az egész épület és annak részei mind elkészültek — pontosan a tervek szerint. Salamon felépítette a maga palotáját is — ez tizenhárom év alatt készült el teljesen. Épített egy nagy épületet, amelynek hossza 100, szélessége 50, magassága 30 könyök volt — ezt „Libanoni erdő házának” nevezték. Az épület négy sor cédrusoszlopon állt, amelyeken cédrusgerendák nyugodtak. A gerendákon cédrusfa pallók alkották a mennyezetet. Három sorban összesen 45 gerenda szolgált az oszlopok közötti tér áthidalására. Minden sorban 15 gerenda volt. Az épület oldalfalain, három szinten egymás fölött keretezett ablakok sora nyílott. A két átellenes oldalon az ablakok éppen egymással szemben helyezkedtek el. Minden ajtókeret formája négyszögű volt. Az épület két végén három-három kapu nyílott. Ezután Salamon felépítette az oszlopcsarnokot is, amelynek hossza 50, szélessége 30 könyök volt. Ez elé pedig fedett oszlopos előcsarnokot készített. Azután a tróntermet építtette meg, amelyet cédrusfával burkolt a padlótól a mennyezetig. Ezt így nevezték: „Ítélet Terme” — mert Salamon király itt tartott ítéletet alattvalói fölött. Az Ítélet Terme mögötti udvarban épült a király saját palotája, amelyben Salamon lakosztálya volt. Hasonló palotát épített Salamon a fáraó leánya számára is, akit feleségül vett. A király és a királynő palotái az Ítélet Terméhez hasonlóan készültek. Mindezek az épületek nagyon értékes kőtömbökből épültek, amelyeket még a kőbányában fűrésszel minden oldalról méretre vágtak. A falak az alapjuktól a tetejükig ilyen kövekből voltak rakva. Az udvarokat keretező falak is hasonló módon épültek. A falak alapja 10, illetve 8 könyök hosszú értékes faragott kőtömbökből készült. Ezekre kerültek a következő rétegek, szintén hasonlóan méretre vágott kövekből és cédrusgerendákból. A palota udvarát, a Templom belső udvarát és az oszlopcsarnok udvarát falak vették körül, amelyeket hasonló módon építettek: váltakozva három sor kőtömb és egy sor cédrusgerenda alkotta azokat. Ezután Salamon Tíruszból hívott egy mesterembert, akit Hírámnak neveztek, s akinek anyja Izráelből származott, Naftáli törzséből, apja pedig bronzműves mester volt Tíruszban. Hírám szintén kitűnő mesterember volt, bölcs és értelmes, aki mindenféle bronztárgyat el tudott készíteni. Tehát eljött Salamonhoz, és mindent elkészített, amit a király kívánt. Bronzból öntött két egyforma oszlopot, amelyeknek magassága 18, a kerülete pedig 12 könyök volt. Az oszlopok üregesek voltak, a faluk vastagsága pedig tenyérnyi. Az oszlopok tetejére egy-egy oszlopfőt illesztett Hírám, amely szintén bronzból készült, és 5 könyök magasságú volt. [17-20] Majd az oszlopfőket láncokból álló hálóval borította, azokra pedig két sorban 200 bronzgömböt fűzött fel, amelyeknek formája a gránátalma termését utánozta. Mindegyik oszlopfőt körös-körül 200 ilyen bronz gránátalma díszített. Az oszlopfők 4 könyök magasak voltak, és formájuk a fehér liliom virágára hasonlított. *** *** *** A két oszlopot a Templom oszlopcsarnoka előtt állították fel, egyiket a bejárattól jobbra, a másikat balra. A jobb oldali oszlopot „Jákin”-nak nevezték, a másikat „Boáz”-nak hívták. Az oszlopfők formája liliom alakú volt. Így fejezte be Hírám az oszlopok készítését. Azután Hírám készített egy nagyméretű víztartó medencét, amely kör alakú volt, és egy darabban öntött bronzból állt. Ennek átmérője 10, magassága 5, kerülete pedig 30 könyök volt. A medence pereme alatt két sor gömb futott körbe, egy könyöknyi távolságra 10 gömb jutott. Ezeket a gömböket a medencével egy darabban öntötték. Tizenkét bika formájú bronzfigura tartotta a hátán a medencét. A bikák hármasával álltak egymás mellett. Csoportjaik északra, nyugatra, délre, illetve keletre néztek — hátsó részük pedig a medence alatt, belül volt. A medencébe 2 000 bat víz fért. Falának vastagsága tenyérnyi volt, a pereme pedig kifelé hajlott, mint a fehér liliom virága, vagy mint a pohár pereme. Tíz egyforma, négyszögletes mosdóállványt is készített bronzból. Oldaluk 4, a magasságuk 3 könyök volt. [28-29] Az állványok oldallapokból és keretből álltak, amelyeket oroszlánok, bikák és kerubok figurái díszítettek, alattuk és fölöttük pedig virágfüzér-mintázat húzódott. *** Mindegyik állványnak négy kereke volt, amelyeket két tengely kapcsolt össze. Ezek is öntött bronzból készültek. Az állvány négy sarkán virág formájú támasztékok tartották a víztartályt. A támasztékokat egy darabban öntötték ki. A tartályon fölül egy könyök magasságban perem húzódott, amelyet domborművű minták díszítettek. Ez a perem négyszögletes volt, nem kerek. A tartály fölső nyílásának átmérője másfél könyök volt. Az állványok kerekei az oldalak alatt helyezkedtek el, a tengelyeket pedig az állványhoz erősítették. A kerekek átmérője másfél könyök volt, és a harci szekerek kerekeihez hasonlítottak. Úgy is készítették el minden részüket: a tengelyeket, az abroncsokat, a küllőket és a kerékagyakat is bronzból öntötték. Az állványok négy sarkán egy-egy támaszték volt, amelyeket az állvánnyal együtt öntöttek, egy darabban. Az állvány fölső részén fél könyök magas bronzcsík vette körül a tartályt — ezt is egy darabban öntötték az állvány többi részével. Az egész állványra — ahol csak hely volt rá — Hírám díszítéseket vésett, amelyek kerubokat, oroszlánokat és pálmafákat ábrázoltak. A figurákat virágfüzérek keretezték. Hírám mind a tíz mosdóállványt ugyanabban a formában öntötte ki, ezért azok mind méretükre, mind díszítésükre nézve teljesen egyformák lettek. Azután készített tíz egyforma mosdómedencét ugyancsak bronzból öntve, amelyeket a tíz tartóállványra helyezett. Egy-egy medence átmérője 4 könyök volt, és 40 bat víz fért bele. Az állványra helyezett mosdómedencéket a Templom udvarában, az épület előtt, a bejárattól jobbra és balra helyezték el, mindkét oldalon ötöt-ötöt. A nagyméretű medence a Templom délkeleti sarka mellé került. [40-45] Ezen kívül Hírám készített még bronzból üstöket, kis lapátokat és edényeket is. Ezzel befejezte azokat a munkákat, amelyeknek elvégzésével őt Salamon király megbízta. Ezeket a bronztárgyakat készítette Hírám az Örökkévaló Temploma számára: 2 nagy oszlop, 2 liliom alakú oszlopfő, 2 háló, amely az oszlopfőket borította, 400 gránátalma formájú dísz, amelyek két sorban a hálókon függtek, 10 mosdómedence, 10 állvány a mosdómedencék számára, 1 nagy medence, 12 bika-szobor, amelyek a medencét tartották, továbbá számos üst, kisebb lapát és edény a Templomnál végzendő papi szolgálathoz. Hírám mindezeket annak megfelelően készítette el fényesre csiszolt bronzból, ahogyan azt Salamon király megrendelte tőle. *** *** *** *** *** [46-47] Salamon király nem mérette meg, hogy mindezekhez mennyi bronzot használtak föl, mivel olyan nagy mennyiségről volt szó. A király rendelkezése szerint ezeket a bronztárgyakat Szukkót és Cáretán városok között, a Jordán folyó mellett öntötték ki, tömör agyagtalajba vájt formákban. *** [48-50] Salamon király elkészíttette a Templom fölszereléséhez a következő aranytárgyakat is: 1 füstölő-oltár, 1 asztal — a szent kenyerek számára, 10 színarany mécstartó (ezek közül 5 a Szentély déli, 5 pedig az északi oldalához került), rajtuk az arany virágok és mécsesek, ezenkívül a koppantók, színarany tálak, ollók a mécsesekhez, edények, kanalak, parázstartó serpenyők, színarany sarokpántok a Szentély kapujához és a Szentek Szentjének ajtószárnyaihoz. *** *** Így hát Salamon király sikeresen befejezte az Örökkévaló Templomával kapcsolatos összes munkát. Azután pedig bevitte a Templom kincseskamráiba azokat az ezüst-, arany- és egyéb tárgyakat, amelyeket még apja, Dávid király gyűjtött és szentelt az Örökkévaló Temploma számára. Ezután Salamon összehívta Jeruzsálembe Izráel vezetőit, a törzsek fejedelmeit és a nemzetségfőket, hogy Dávid városából, vagyis Sionból felvigyék a Templomba az Örökkévaló Szövetségládáját. Tehát a hetedik, vagyis az Étánim hónapban összegyűlt Izráelből minden férfi Salamon királyhoz az ünnepre. Amikor Izráel összes vezetői együtt voltak, a papok a rudak segítségével felemelték a Szövetségládát, és felvitték a Templomba. Ugyanakkor felvitték oda a papok és léviták a Találkozás Sátorát és az összes szent eszközt is, amely addig a sátorban volt. Salamon király és Izráel egész közössége, amely a király hívására összegyűlt a Szövetségláda előtt, juhokat és marhákat áldozott Istennek. Olyan sok állatot feláldoztak, hogy meg sem lehetett számolni őket. Azután a papok bevitték az Örökkévaló Szövetségládáját a helyére, a Szentek Szentjébe, a Templom legbelső részébe, és elhelyezték a kerubok szárnyai alatt. A kerubok kiterjesztett szárnyai betakarták a Szövetségládát és annak rúdjait. A Szövetségláda rúdjai olyan hosszúak voltak, hogy a rudak vége látható volt a Szentélyből, de a Templomon kívülről már nem látszottak. Ezek a rudak a mai napig is ott vannak. A Szövetségládában nem volt más, csak az a két kőtábla, amelyet Mózes helyezett el abban még a Hóreb-hegynél, amikor az Örökkévaló szövetséget kötött Izráel népével, miután Egyiptomból kivonultak. Amikor a papok kijöttek a Szentélyből, felhő töltötte be az Örökkévaló Templomát. A papok nem tudtak a helyükre állni, és nem végezhették a szolgálatukat, mert az Örökkévaló dicsősége betöltötte a Templomot. Akkor Salamon király megszólalt: „Az Örökkévaló teremtette a Napot, hogy világítson az égen, de ő maga sűrű felhőben lakik. Örökkévaló, dicsőséges házat építettem neked, helyet készítettem számodra, hogy ott lakjál örökre!” Ezután a király megfordult, és megáldotta Izráel egész közösségét, miközben mindenki állva hallgatta a király szavait. Ő pedig ezt mondta: „Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, aki most beteljesítette hatalmával, amit apámnak, Dávidnak megígért. Mert ezt mondta neki: »Én hoztam ki népemet, Izráelt Egyiptom földjéről, de mindmáig nem választottam egyetlen várost sem Izráel törzsei közül, hogy ott építsenek nekem házat, amelyben nevem lakjon, és nem választottam egy férfit sem népem, Izráel vezetőjéül. De most Jeruzsálemet választom, hogy ebben a városban építsenek házat a nevemnek, és Dávidot választom, hogy uralkodjon népem, Izráel fölött.« Apám, Dávid elhatározta, hogy Izráel Istenének, az Örökkévaló nevének Templomot épít, de az Örökkévaló ezt mondta neki: »Látom, elhatároztad, hogy házat építesz a nevemnek — és ezt jól gondoltad! Mégsem te fogod felépíteni ezt a házat, hanem a fiad, aki még csak ezután fog megszületni. Ő fogja felépíteni ezt a házat a nevemnek.« Az Örökkévaló beteljesítette ígéretét, amelyet mondott, mert valóban apám, Dávid helyére léptem, Izráel trónjára ültem — ahogy az Örökkévaló megígérte —, és felépítettem a Templomot az Örökkévaló, Izráel Istene nevének. Elhelyeztem ott a Szövetségládát, amelyben az Örökkévaló Szövetsége van, amelyet őseinkkel kötött, amikor kiszabadította őket Egyiptomból.” Ezután Salamon az Örökkévaló oltára elé állt, Izráel egész összegyűlt népével szemben, és karját az ég felé tárva így imádkozott: „Ó Örökkévaló, Izráel Istene! Nincs hozzád fogható isten sem égen, sem földön! Te megtartod a szövetséget, amelyet szolgáiddal kötöttél, és hűséges szereteted állandó marad azok iránt, akik teljes szívvel-lélekkel járnak jelenlétedben. Megtartottad, amit szolgádnak, Dávidnak, apámnak megígértél. Amit mondtál neki, azt hatalmaddal a mai napon be is teljesítetted. Most hát, Örökkévaló, Izráel Istene tartsd meg, és teljesítsd be a többi ígéretedet is, amelyeket szolgádnak, Dávidnak, apámnak ígértél, amikor azt mondtad: »Mindörökké valamelyik férfi leszármazottad fog a szemem előtt Izráel trónján ülni királyként. De csak akkor, ha fiaid is ügyelnek útjukra, és jelenlétemben élnek, ahogyan te a jelenlétemben élsz.« Most hát, Ó Örökkévaló, Izráel Istene, teljesítsd be, amit szolgádnak, Dávidnak — apámnak — ígértél! De hogyan is lakhatna Isten a Földön, az emberek között?! Hiszen téged, Uram, az egész Menny, még a legmagasabb Menny sem tud magába fogadni! Mennyivel kevésbé ez a ház, amelyet építettem! Mégis hallgasd meg, kérlek, szolgád imádságát és könyörgését! Istenem, Örökkévaló, hallgass meg engem, szolgádat, mikor ma hozzád kiáltok és hozzád imádkozom! Legyen ez a ház éjjel-nappal szüntelen szemed előtt! Figyelj rá, hiszen te mondtad, hogy ide helyezed nevedet! Hallgasd meg szolgád, amikor e Templom felé fordulva hozzád imádkozik! Hallgasd meg szolgád és néped, Izráel imádságát a jövőben is, amikor majd e Templom felé fordulva hozzád imádkoznak! Hallgasd meg a Mennyből, lakóhelyedről őket, és amikor elfogadod imádságunkat, bocsáss meg nekünk! Amikor valaki vétkezik társa ellen, és ide áll oltárod elé, és megesküszik, akkor hallgasd meg őt a Mennyből, és ítéld meg szolgádat: a bűnösnek fizess meg tettei szerint, az ártatlannak pedig szolgáltass igazságot, és mentsd fel a vád alól. Amikor néped, Izráel vereséget szenved ellenségeitől, mert vétkezett ellened, de azután visszatér hozzád, és megvallja nevedet, imádkozik és könyörög előtted ebben a házban, akkor hallgasd meg népedet a Mennyből, bocsásd meg bűneit, és hozd haza őket a földre, amelyet őseiknek adtál. Amikor bezárod az eget, hogy ne essen eső, mert néped vétkezett ellened, de azután e Templom felé fordulva imádkoznak hozzád, megvallják nevedet és elfordulnak bűneiktől, mert megfenyítetted őket, akkor hallgasd meg őket a Mennyből, bocsásd meg szolgáid, egész néped bűneit, és tanítsd őket a jó útra, hogy azon járjanak — és küldj esőt a földedre, amelyet birtokul adtál népednek. Előfordulhat, hogy éhínség sújtja a földet, vagy halálos járvány pusztítja népedet, vagy vándorsáska, kártékony bogarak, illetve betegségek pusztítják földjeinken a termést, vagy ellenség ostromolja városainkat, vagy más csapás, betegség, vagy egyéb baj zúdul ránk. Akkor, ha egy ember vagy az egész néped, Izráel kitárt karokkal imádkozik és könyörög e hely felé fordulva — mert mindenki maga tudja, milyen fenyítést kapott és mit szenvedett —, akkor hallgasd meg őket a Mennyből, lakóhelyedről, és bocsásd meg vétkeiket, és bánj velük tetteik szerint, hiszen látod a szívüket. Bizony egyedül te tudod, mi van az ember szívében! Igen, hallgasd meg őket, hogy féljenek és tiszteljenek téged, ameddig csak élnek a földön, amelyet őseinknek adtál. [41-42] A nemzetek messze földön is hallani fogják nagy neved, erős karod és hatalmad hírét. Eljönnek hát az idegen nemzetekhez tartozók is, hogy házad felé fordulva imádkozzanak e helyen. *** Akkor hallgasd meg őket is a Mennyből, lakóhelyedről, és add meg nekik mindazt, amit kérnek tőled! Akkor majd a föld minden népe megismeri nevedet, félnek és tisztelnek téged, ahogyan néped, Izráel féli és tiszteli neved. Akkor majd minden nép megtudja, hogy ez az a ház, ahol nevedet segítségül hívják; a ház, amelyet számodra építettem. Amikor néped hadjáratra indul ellenségei ellen — bárhová küldöd is őket —, és imádkoznak hozzád, Örökkévaló, e város felé fordulva, amelyet magadnak választottál, és e ház felé fordulva, amelyet nevednek építettem, akkor hallgasd meg a Mennyből imádságukat, és segítsd meg őket! Ha majd néped vétkezik ellened, Örökkévaló — mert nincs ember, aki soha ne vétkezne —, akkor te haragodban ellenségeik kezébe adod őket, azok pedig fogságba viszik őket a közelbe vagy távolra. A fogságban azonban feléd fordulnak, és így könyörögnek majd hozzád: »Vétkeztünk, bűnösök vagyunk, gonoszul cselekedtünk!« Akkor majd ellenségeik földjén, ahová száműzetésbe hurcolták őket, teljes szívvel-lélekkel visszatérnek hozzád, Örökkévaló, és imádkoznak a föld felé fordulva, amelyet őseiknek adtál, a város felé fordulva, amelyet választottál, és e ház felé fordulva, amelyet nevednek építettem. Kérlek, akkor majd hallgasd meg a Mennyből, lakóhelyedről könyörgésüket, és segítsd meg őket! Bocsásd meg néped bűneit és gonosz tetteiket, amellyel vétkeztek ellened! Azokat pedig, akik elhurcolták és fogságban tartják őket, indítsd irántuk könyörületességre! Hiszen ez a te néped, örökséged, akiket te magad szabadítottál ki Egyiptomból, a tüzes vaskemencéből! Istenem, kérlek, hallgasd meg szolgád könyörgését, és figyelj néped, Izráel imádságaira! Hallgass meg bennünket, amikor hozzád imádkozunk, és segítségül hívunk téged! Hiszen te választottál ki bennünket a föld összes népe közül, hogy örökségeddé legyünk — ahogy ezt kijelentetted szolgád, Mózes által, amikor kihoztad őseinket Egyiptomból, Ó Uram, Örökkévaló Istenem!” Így imádkozott Salamon király az Örökkévalóhoz, s ez idő alatt térden állt az oltár előtt, és kezeit az égre emelte. Amikor befejezte az imádságot, fölállt, és messzire hallható hangon megáldotta Izráel egész közösségét: „Áldott legyen az Örökkévaló, aki békességet és nyugalmat adott népének, Izráelnek, ahogyan megígérte! Az Örökkévaló sok ígéretet adott, szolgája, Mózes által, s ezeket kivétel nélkül mind megtartotta! Legyen velünk Istenünk, az Örökkévaló, ahogyan őseinkkel is volt! Ne hagyjon el bennünket, se ne taszítson el minket magától! Fordítsa magához a szívünket, hogy az ő útjain járjunk, engedelmeskedjünk parancsainak, rendelkezéseinek és határozatainak, amelyeket őseinknek adott! Ezek a szavak pedig, amelyekkel könyörögtem az Örökkévaló előtt, legyenek éjjel és nappal Istenünk, az Örökkévaló előtt, hogy minden nap jóindulattal tekintsen szolgája és egész népe, Izráel ügyére! Hadd tudják meg a föld nemzetei mindannyian, hogy az Örökkévaló az egyetlen igaz Isten, és rajta kívül nincs más! Ti pedig vigyázzatok, hogy szívetek mindig tökéletesen hűséges legyen Istenünk, az Örökkévaló iránt, és járjatok rendelkezései és parancsai szerint úgy, mint ma!” Azután a király és Izráel egész népe áldozatot mutatott be az Örökkévalónak. Salamon király 22 000 marhát és 120 000 juhot áldozott fel az Örökkévalónak hálaáldozatul. A király és a nép így szentelte föl az Örökkévaló Templomát. Ezen a napon szentelte föl a király a Templom épülete előtti udvart is. Az égőáldozatokat, ételáldozatokat és a hálaáldozatok zsíros részeit ebben az udvarban áldozta föl az Örökkévalónak, mert a Templom előtti nagy bronzoltáron ezek az áldozatok már nem fértek el. Így ünnepelte meg Salamon és Izráel egész népe az ünnepet, amelyre az egész országból nagyon sokan összegyűltek az északi határtól, a hámáti hágótól fogva a déli határig, Egyiptom patakjáig. Az ünnep kétszer hét, vagyis 14 napig tartott. Amikor az ünnepnapok leteltek, Salamon hazabocsátotta a népet, ők pedig áldották a királyt, majd hálás szívvel és örömmel hazatértek. Mindannyian örültek annak a sok jónak, amit az Örökkévaló tett Dáviddal, szolgájával és az Örökkévaló népével, Izráellel. Salamon befejezte az Örökkévaló Templomának és a királyi palotának az építését és berendezését. Sikeresen véghezvitte a többi építkezést is, amelyet eltervezett. Ezután az Örökkévaló egyik éjjel másodszor is megjelent Salamonnak, mint ahogy Gibeonban is történt. Ezt mondta: „Salamon, meghallgattam imádságodat, és teljesítettem kérésedet: azáltal, hogy nevem itt lakik mindörökké, megszenteltem ezt a házat, amelyet építettél. Állandóan a szemem előtt fogom tartani ezt a házat, és a szívem itt lesz örökre. Te pedig, Salamon, állandóan élj a jelenlétemben, mint ahogy apád, Dávid élt, teljes szívvel-lélekkel, igazságosságban és egyenességben! Mindent annak megfelelően vigyél véghez, amint parancsolom neked, és tartsd meg rendelkezéseimet és törvényeimet! Ha így teszel, akkor megerősítem és állandóvá teszem királyságod trónját, ahogy megígértem apádnak, Dávidnak: »Mindörökké valamelyik férfi leszármazottad lesz Izráel királya.« De ha te, vagy az utódaid elfordultok tőlem és nem engedelmeskedtek rendelkezéseimnek és parancsaimnak, amelyeket nektek adtam, ha elmentek és más isteneket imádtok és szolgáltok, akkor gyökerestül kitéplek titeket a földből, amelyet nektek adtam. Akkor ezt a házat, amelyet nevem számára különválasztottam, elhajítom a szemem elől, és többé nem törődöm vele, Izráel pedig figyelmeztető példa és gúnyolódás tárgya lesz a többi népek között. Bizony, akkor ebből a házból csak egy romhalmaz marad, és mindenki megdöbben rajta, ha elmegy mellette! Ámulva fogják kérdezni: »Miért bánt így az Örökkévaló ezzel az országgal és ezzel a házzal?« És akkor ezt fogják válaszolni: »Azért, mert ez a nép elhagyta Istenét, az Örökkévalót, aki őseiket kihozta Egyiptomból! Azért, mert más istenekhez ragaszkodtak, azokat imádták és szolgálták! Ezért hozta rájuk az Örökkévaló mindezt a pusztítást és bajt!«” Húsz évig tartott, amíg Salamon fölépítette az Örökkévaló Templomát és a saját palotáját. Ezekhez az építkezésekhez Hírám, Tírusz királya szállította a gerendákat cédrusfából és egyéb fenyőfélékből, meg a szükséges aranyat, Salamon kérése szerint. Cserébe Salamon király Hírámnak adott 20 várost Galilea vidékén. Hírám ezután elindult Tíruszból, hogy megszemlélje ezt a 20 várost, de nem volt megelégedve velük. Ezért azt mondta Salamonnak: „Ugyan barátom, miféle városokat adtál nekem?” El is nevezte azt a vidéket „Kábúl földjének”. Így hívják azt ma is. Azután Hírám még további 120 talentum aranyat küldött Salamonnak. Ezeket az építkezéseket folytatta Salamon a kényszermunkásokkal: fölépítette az Örökkévaló Templomát, a saját királyi palotáját, ezenkívül kijavította és megerősítette Jeruzsálemben Milló területét és körös-körül a város kőfalait, meg országa egyéb városait, többek között Hácórt, Meggidót és Gézert. Ami Gézert illeti, azt azért építette újjá, mert a fáraó korábban megostromolta, elfoglalta és fölégette ezt a várost, a benne lakó kánaániakat pedig megölte. Majd a várost nászajándékul a leányának, Salamon feleségének ajándékozta. Ezután építette föl Gézert Salamon király. Ezen kívül a következő városokat is megerősítette és kiépítette: Alsó-Béthoront, Baalátot és Tadmórt, amelyek Júda pusztájában fekszenek, azután több raktárvárost, meg azokat a városokat, ahol a harci szekereit és a hozzájuk tartozó lovakat tartotta. Amit csak akart, azt Salamon mind fölépítette és megújította: Jeruzsálemben, a Libanon-hegységben és egész birodalmában mindenütt. Országában éltek olyan nemzetek maradékai is, akik nem tartoztak Izráel közösségéhez: emóriak, hettiták, perizziek, hivviek és jebúsziak. Azért maradtak meg az őslakosok közül, mert Izráel népe nem tudta kiirtani őket. Ezeknek a nemzeteknek a leszármazottjait Salamon kényszermunkára kötelezte, és ez így van mind a mai napig. Izráel népe közül azonban Salamon senkit nem szorított kényszermunkára, hanem közülük kerültek ki a királyi tisztviselők, a hadsereg tisztjei, a testőrök és a harci szekerek katonái. Salamon építkezéseinél összesen 550 felügyelő irányította a munkásokat. Amikor elkészült az a palota, amelyet Salamon a felesége, a fáraó leánya számára emelt, a király átköltöztette oda feleségét és annak udvartartását a Dávid városából. Ezután építette újjá Salamon a város Milló elnevezésű részét. Minden évben háromszor Salamon király égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutatott be az Örökkévalónak azon az oltáron, amelyet a király épített. Ezen kívül a király tömjént is vitt áldozatul. Amire a Templomban végzett szolgálatokhoz szükség volt, arról mind a király gondoskodott. Ecjón-Geberben, amely Élót mellett fekszik a Vörös-tenger partján, Edom földjén, Salamon hajókat készíttetett. Hírám király elküldte embereit, akik gyakorlott hajósok voltak, és ismerték a tengert, hogy Salamon szolgáival együtt induljanak ezekkel a hajókkal a tengeri utakra. El is mentek Ófirba, és 420 talentum aranyat hoztak onnan Salamonnak. Sába királynője is hallotta Salamon hírnevét és az Örökkévaló nevét. Ezért útra kelt, hogy Salamont nehéz kérdésekkel próbára tegye. A királynő nagy kísérettel utazott: sok szolgával és nagy tevekaravánnal, amely drága fűszereket, drágaköveket és rengeteg aranyat szállított. Amikor megérkezett Jeruzsálembe, találkozott Salamonnal, és beszélt vele mindenről, amit a szívében forgatott. Salamonnak nem esett nehezére válaszolni a kérdéseire: mindegyikre meg tudott felelni. Sába királynője látta Salamon bölcsességét, megnézte a királyi palotát, amelyet Salamon épített, látta, milyen ételeket szolgálnak fel a király asztalánál, látta a főembereket a király mellett ülni, elcsodálkozott az ételek és italok felszolgálóin és a ruháikon, látta, amint a király áldozatokat mutat be az Örökkévaló Templomában — mindezek láttán a lélegzete is elakadt az ámulattól. Majd ezt mondta a királynak: „Amit országomban hallottam a bölcsességedről, tetteidről és mondásaidról, az mind igaznak bizonyult! De nem akartam elhinni, amíg a saját szememmel meg nem győződtem róla. Bizony, nekem még a felét sem mondták el annak, amit itt láttam. Bölcsességed és gazdagságod fölülmúlta híredet! Boldogok tisztségviselőid és szolgáid, hogy hallhatják bölcsességedet! Áldott legyen Istened, az Örökkévaló, aki kedvét leli benned, és Izráel trónjára ültetett! Bizony, szereti az Örökkévaló Izráel népét mindörökké, ezért tett téged Izráel királyává, hogy igazságosan uralkodj és igazságot szolgáltass népednek.” Sába királynője igen sok ajándékot adott Salamonnak: 120 talentum aranyat, rengeteg illatszert, füstölőszert és drágaköveket. Senki más nem ajándékozott ilyen sok illatszert és füstölőszert Salamonnak, mint a királynő. Hírám király szolgái, Salamon szolgáival együtt nemcsak aranyat, hanem sok almug fát és drágakövet is hoztak Ófirból. Salamon ebből oszlopokat készíttetett az Örökkévaló Templomába és a királyi palotába, ezenkívül az énekesek számára hangszereket is: hárfákat és lantokat. Ilyen sok almug fát azóta sem láttak Júdában. Salamon király is megajándékozta Sába királynőjét mindazzal, amit csak kívánt, vagy kért tőle — azon kívül, amit királyi ajándékul önként adott neki. Ezután Sába királynője szolgáival együtt visszatért országába. Salamon kincstárába évente 666 talentum arany érkezett, azon kívül, amit az árusok és a kereskedők befizettek. Arábia királyai és Salamon országának helytartói is rendszeresen hoztak a királynak aranyat. [16-17] Salamon készíttetett 200 nagyméretű és 300 kisebb vert arany pajzsot — ezek egyenként 600 sékel, illetve 3 mina aranyból készültek. A pajzsokat a palotának abban a termében helyezte el, amelyet „Libanoni erdő házának” neveztek. *** Salamon készíttetett egy nagy királyi trónt, amelyet elefántcsont faragványok díszítettek, és a legfinomabb arannyal vontak be. Hat lépcső vezetett fel a trónhoz, amelynek kerek háttámlája volt. A trónszék két karfája mellett egy-egy oroszlán szobra állt. A lépcsőkön jobbról-balról szintén oroszlánszobrok álltak: összesen tizenkettő. Ehhez hasonló trónt nem készítettek azelőtt más királyságban. Salamon minden ivóedénye aranyból készült, akárcsak a királyi palota „Libanoni erdő házának” az összes eszköze is. A palotában nem használtak ezüsteszközöket, mert Salamon idejében az ezüstöt nem sokra becsülték. A király minden harmadik évben Hírám király szolgáival együtt hajókat küldött Társisba, ahonnan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoztak. Salamon király gazdagság és bölcsesség tekintetében fölülmúlta a Föld minden más királyát. Ezért az emberek minden országból igyekeztek Salamont meglátogatni, hogy hallják bölcsességét, amellyel Isten megajándékozta. Amikor meglátogatták, évről-évre rengeteg ajándékot hoztak: ezüst-, és aranytárgyakat, díszes ruhákat, fegyvereket, drága illatszereket, füstölőszereket, lovakat és öszvéreket. Salamon hadseregében 1 400 harci szekér és 12 000 ló volt. Ezeket külön városokban — a szekerek városaiban — állomásoztatta, egy részük pedig állandóan a király mellett, Jeruzsálemben teljesített szolgálatot. Uralkodása idején Jeruzsálemben olyan közönséges lett az ezüst, mint a kő, és annyi volt a cédrusfából készült épület, mint a vadfüge a síkságon. Salamon kereskedői megszabott áron lovakat vásároltak Egyiptomból és Kevéből. Vásároltak harci szekereket is Egyiptomból, darabját 600 sékel ezüstért, a hozzá való lovakat pedig 150 sékel ezüstért. Ezeket azután eladták a hettiták és arámok királyainak. Salamon sok olyan nőt megszeretett, akik nem Izráelből, hanem más népek közül származtak: a fáraó leányát meg a moábiak, az ammoniak, az edomiak, a szidóniak és a hettiták közül való nőket. Pedig az Örökkévaló megparancsolta Izráel népének: „Ne házasodjatok össze idegen népek fiaival és leányaival, mert az idegen házastársak bizonyosan elfordítják az Örökkévalótól a szíveteket az ő isteneikhez!” Salamon mégis ragaszkodott ezekhez az idegen származású asszonyokhoz, és megszerette őket. Ezek közül vett magának 700 feleséget — idegen népek uralkodóinak és főembereinek a leányait —, s rajtuk kívül még 300 ágyasa is volt. Bizony, ezek az idegen asszonyok az ő szívét is elfordították az Isten iránti hűségtől. Amikor Salamon megöregedett, már nem ragaszkodott Istenéhez, az Örökkévalóhoz teljes szívvel, mint ahogyan apja, Dávid király tette. Azért történt ez, mert Salamon szívét az asszonyai elcsábították, és rávették arra, hogy más isteneket tiszteljen és imádjon. Így Salamon Astóretet, a szidóniak istennőjét és Milkómot az ammoniak utálatos bálványát is tisztelte. Olyan dolgokat tett Salamon, amelyeket az Örökkévaló súlyos bűnöknek tart. Salamon már nem követte teljes szívvel az Örökkévalót, mint ahogy apja, Dávid tette. Még áldozóhelyeket is épített Salamon a Jeruzsálem mellett emelkedő hegyen Kemósnak, a moábiak utálatos bálványának, meg Moloknak, az ammoniak szörnyű bálványistenének tiszteletére. Hasonló áldozóhelyeket épített Salamon az idegen népek közül származó asszonyai számára, akik ott a saját isteneiknek tömjént füstölögtettek és áldozatokat mutattak be. Salamon tehát nem maradt hűséges Izráel Istenéhez, az Örökkévalóhoz, aki pedig kétszer is megjelent neki. Emiatt az Örökkévaló megharagudott Salamonra. Bár az Örökkévaló megparancsolta neki, hogy ne imádjon más isteneket, Salamon nem engedelmeskedett neki. Ezért az Örökkévaló azt mondta Salamonnak: „Mivel ezt tetted, és így megtörted a szövetséget, és nem tartottad meg rendelkezéseimet, amelyeket parancsoltam neked, ezért én is elszakítom tőled királyságodat, és a szolgádnak adom. Apádra, Dávidra való tekintettel azonban ameddig élsz, ezt nem teszem meg, hanem a királyságot csak a fiad kezéből ragadom ki. De még tőle sem veszem el az egészet, hanem meghagyok a kezében egyetlen törzset, szolgámra, Dávidra való tekintettel, és Jeruzsálemért, amelyet kiválasztottam.” Az Örökkévaló ellenséget támasztott Salamonnak: Hadadot, aki az edomi királyi családból származott. [15-16] Hadad története a következő: Dávid még régebben háborút viselt az edomiak ellen. Jóáb vezetésével Izráel serege hat hónapig harcolt az edomiakkal, s ezalatt szinte minden férfit megöltek Edom népéből. Azután eltemették a halottakat. *** Ekkor történt, hogy Hadadot — aki még kisgyermek volt — apjának szolgái megmentették, és Egyiptomba akartak menekülni vele. Előbb Midjánba, majd Páránba mentek, ahol még további menekültek is csatlakoztak hozzájuk. Azután az egész edomi csoport Egyiptomba futott, és menedéket kértek a fáraótól, aki befogadta őket az országába, és letelepítette őket. A fáraó lakóházat és földbirtokot adományozott Hadadnak, és gondoskodott az élelmezéséről. A fáraó jóindulattal volt Hadad iránt, és feleségül adta hozzá a feleségének, Taphenész királynőnek a nővérét. Ebből a házasságból született Hadad fia, Genubat, akit Taphenész a fáraó udvarában neveltetett fel, a fáraó gyerekeivel együtt. Amikor Hadad meghallotta, hogy Dávid király elhunyt, és Jóáb, a sereg vezére is meghalt, ezt mondta a fáraónak: „Kérlek, engedd meg, hogy visszatérjek szülőföldemre!” A fáraó megkérdezte tőle: „Talán hiányt szenvedtél valamiben, hogy haza akarsz menni?” „Nem, uram, mindennel elláttál engem, csupán engedélyedet kérem, hogy visszaköltözhessek a saját országomba.” Másik ellenséget is támasztott az Örökkévaló Salamonnak: Rezónt, Eljádá fiát, aki urától, Hadadezertől, Cóbá királyától menekült el. Amikor Dávid király megverte Cóbá hadseregét, Rezón maga köré gyűjtött egy rablócsapatot, és a vezérük lett, majd Damaszkuszban telepedett le, és ott uralkodott. Ő lett Arám királya, és Salamon egész uralkodása idején ellensége volt Izráelnek. Ő is sok bajt okozott Izráelnek, akárcsak Hadad. Jeroboám, az efrátai Nebát fia Cerédában élt, anyja, Cerúja özvegyasszony volt. Jeroboám Salamon egyik udvari tisztviselője volt, de föllázadt a király ellen. Ez pedig így történt: Salamon király építkezései során megerősítette Millót, és Dávid városának falait kijavította. Jeroboám ezeknél az építési munkáknál dolgozott, de nem kényszermunkás volt, hanem szabad ember. Amikor Salamon látta, hogy ez a fiatalember milyen szorgalmasan végzi a munkáját, kinevezte a József törzseihez tartozó kényszermunkások felügyelőjévé. Ebben az időben történt, hogy egyszer Jeroboám elment Jeruzsálemből, és útközben találkozott a sílói Ahijjá prófétával, aki éppen egy új köpeny viselt. Nem volt senki más a közelben, csak ők ketten voltak a mezőn. Ahijjá ekkor fogta a köpenyét, és 12 darabra szakította, majd ezt mondta Jeroboámnak: „Vegyél el magadnak 10 részt, mert ezt mondja neked az Örökkévaló, Izráel Istene: »Kiszakítom Salamon kezéből a királyságot, és tíz törzset neked adok belőle, Jeroboám. Egy törzset meghagyok neki, szolgámra, Dávidra való tekintettel, és Jeruzsálemért, amelyet kiválasztottam Izráel törzsei közül. A többit azonban elveszem Salamontól, mert elfordult tőlem, és más isteneket imádott: Astóretet, a szidóniak istennőjét, Kemóst, a moábiak istenét és Milkómot, az ammoniak istenét. Elveszem tőle, mert azzal ellentétben, ahogy apja, Dávid élt és cselekedett, Salamon nem az én utamon járt: nem azt tette, amit én jónak tartok, és nem engedelmeskedett rendelkezéseimnek és határozataimnak. Azonban nem veszem ki Salamon kezéből az egész királyságot. Ő uralkodó marad egész életében — így határoztam szolgám, Dávid kedvéért, akit kiválasztottam, mert ő engedelmeskedett parancsaimnak és határozataimnak. Salamon fiának a kezéből ragadom ki majd az országot, és akkor adok neked tíz törzset belőle. De egy törzset meghagyok Salamon fiának uralma alatt, hogy szolgámnak, Dávidnak utódai közül maradjon valaki, aki Jeruzsálemben uralkodik — abban a városban, amelyet kiválasztottam, hogy nevem oda helyezzem. Téged pedig, Jeroboám, fölemellek, és királlyá teszlek Izráel fölött, hogy uralkodj mindenen, amit a szíved kíván. Ha engedelmeskedsz mindannak, amit parancsolok neked, ha az én utamon jársz, ha azt teszed, amit én jónak látok, és megtartod rendelkezéseimet és parancsaimat, ahogyan szolgám, Dávid tette, akkor veled leszek, és maradandó királyi dinasztiát építek neked, ahogyan Dávidnak is építettem, és neked adom Izráelt. Így fogom megalázni Dávid utódait amiatt, amit Salamon tett, de nem örökre.«” Salamon ki akarta végeztetni Jeroboámot, ő azonban Egyiptomba menekült, Sisák fáraóhoz. Ott keresett menedéket, és ott is maradt egészen Salamon haláláig. Salamon többi dolgait, és mindazt, amit tett, meg a bölcsességét följegyezték a Salamon történetének könyvében. Salamon király negyven esztendeig uralkodott Jeruzsálemben egész Izráel fölött. Azután meghalt, és eltemették apjának, Dávidnak városában. Fia, Roboám követte a trónon. Egész Izráel összegyűlt Sikem városába, hogy Roboámot királlyá tegyék — tehát Roboám is oda ment. Jeroboám, Nebát fia még régebben Egyiptomba menekült Salamon király elől. Mikor azonban meghallotta, hogy Roboámot akarják királlyá tenni, hazatért Egyiptomból a saját városába, Cerédába, amely Efraim hegyvidékén található. A nép ezt mondta Roboám királynak: „Apád, Salamon király nehéz terheket rakott a vállunkra. Kérünk, könnyítsd meg azokat a terheket és szolgálatokat, amelyekkel apád megterhelt bennünket — akkor szolgálunk téged is!” Roboám így felelt: „Jöjjetek vissza három nap múlva, akkor választ adok nektek.” Az emberek ekkor elmentek. Roboám király megkérdezte azokat az idősebb tanácsadókat, akik Salamon idejében szolgálták a királyt: „Mit tanácsoltok, milyen választ adjak a népnek?” Ők pedig azt mondták: „Ha te most szolgálod a népet, jóindulattal bánsz velük, és kedvesen válaszolsz nekik — akkor ők is szolgálni fognak téged örökké.” De Roboám király nem fogadta meg a tanácsukat, hanem azokhoz a fiatalokhoz fordult, akik vele együtt nevelkedtek az udvarban, és a szűkebb környezetéhez tartoztak. Őket is megkérdezte hát: „Mit tanácsoltok, mit válaszoljak a népnek? Azt kérik tőlem, hogy könnyítsem meg terheiket, amelyeket apám rakott a vállukra.” Az ifjak, akik Roboámmal együtt nőttek fel, így válaszoltak: „Ezt feleld nekik: »Nekem a kisujjam is vastagabb, mint apám dereka! Ha apám nehéz terheket rakott rátok, én még súlyosabb igát teszek a nyakatokba! Ha ő korbáccsal fenyített titeket, én majd skorpiókkal foglak ostorozni benneteket!«” Harmadnapon tehát ismét Roboám király elé járult az egész nép, ahogy a király meghagyta nekik. Akkor Roboám keményen és gorombán válaszolt a kérésükre. Nem fogadta meg, amit az idős tanácsadók javasoltak, hanem a vele egykorú ifjak tanácsa szerint válaszolt: „Ha apám nehéz terheket rakott rátok, én még súlyosabb igát teszek a nyakatokba! Ha ő korbáccsal fenyített titeket, én majd skorpiókkal foglak ostorozni benneteket!” Így hát Roboám király nem hallgatott a nép kérésére, hanem elutasította őket. De Istentől volt ez a dolog, mert az Örökkévaló így teljesítette be a szavát, amit a silói Ahijjá által mondott Jeroboámnak, Nebát fiának. Amikor az egész nép látta, hogy a király nem hallgatta meg kérésüket, hanem elutasította őket, így válaszoltak a királynak: „Ugyan mi közünk van Dávid családjához? Mi közünk nekünk Isai fiához? Térj vissza, ó Izráel! Mindenki a maga sátorába! Dávid fia, te meg uralkodj csak a saját rokonságodon!” S ezzel az egész sokaság szétoszlott, és mindenki hazament. Ettől kezdve Roboám csak azoknak az izráelieknek maradt a királya, akik Júda városaiban laktak. Roboám mégis kiküldte Izráel népéhez Hadórámot, aki a királynak járó köteles munkák felügyelője volt. Az izráeliek azonban köveket dobáltak Hadórámra, és megölték. Roboám is alig tudott elmenekülni onnan: harci szekeréhez rohant, és elvágtatott Jeruzsálembe. Így történt, hogy Izráel népe fellázadt Dávid utódai ellen, és elszakadt tőlük. Így van ez mind a mai napig. Amikor Izráel törzsei meghallották, hogy Jeroboám hazatért Egyiptomból, követeket küldtek hozzá, és az egész közösség gyűlése elé hívták, majd pedig királlyá tették Izráel törzsei fölött. Dávid családját csak Júda törzse fogadta el továbbra is uralkodóháznak. Amikor Roboám visszaért Jeruzsálembe, összegyűjtötte 180 000 legjobb harcosát Júda és Benjámin törzséből. Hadjáratot akart indítani Izráel törzsei ellen, hogy visszaszerezze fölöttük királyi hatalmát. Ekkor azonban az Örökkévaló szólt Semajának, az Isten emberének: „Mondd meg Roboámnak, Salamon fiának, Júda királyának, meg Júda és Benjámin törzsének és mindazoknak, akik Izráel népéből Júdában és Benjáminban laknak: Ezt mondja az Örökkévaló: »Ne vonuljatok fel, és ne harcoljatok Izráel törzsei, a testvéreitek ellen! Minden férfi térjen vissza a családjához, mert én határoztam úgy, hogy mindez így történjen!«” Ők pedig hallgattak az Örökkévaló szavára, és hazatértek, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Ezután Jeroboám újjáépítette Sikem városát, amely Efraim hegyvidékén fekszik, és ott lakott. Majd kiépítette Penúél városát. [26-27] Jeroboám azután ezt gondolta: „Ha országom népe följár Jeruzsálembe, hogy ott az Örökkévaló Templomában áldozatokat mutassanak be, akkor a szívük előbb-utóbb mégiscsak korábbi uruk, Roboám, Júda királya felé fog hajlani. Azután engem megölnek, ők meg visszatérnek Roboám uralma alá, s akkor a királyság ismét Dávid családjának a kezébe kerül!” *** Megtanácskozta hát ezt a dolgot az embereivel, és készíttetett két arany bika-szobrot. Majd ezt mondta a népnek: „Ugyan minek fáradnátok azzal, hogy fölmenjetek Jeruzsálembe? Nézd Izráel, itt van Istened, aki kihozott téged Egyiptomból!” Az egyik szobrot Bétel, a másikat Dán városában helyezte el. Ez pedig súlyos bűn okozója lett Izráel népe számára, mert ettől fogva ezekhez a bika-szobrokhoz jártak Istent imádni Dánba és Bételbe. Ezen kívül Jeroboám építkezett is a magaslatokon, majd papokat választott az egész nép közül, olyanokat is, akik nem Lévi törzsébe tartoztak. Egy új ünnepet is elrendelt Jeroboám a nyolcadik hónap 15. napján, s ekkor égőáldozatokat mutatott be. Ez az ünnep hasonló volt ahhoz, amit Júdában tartottak. Bételben áldozatokat mutatott be Jeroboám azoknak az arany bika-szobroknak, amelyet ő maga készíttetett, és papokat nevezett ki azokra az áldozati magaslatokra, amelyeket ő maga jelölt ki. Így hát Jeroboám a saját elgondolása szerint rendezett ünnepet Bételben a nyolcadik hónap 15. napján Izráel népe számára. Ezen az ünnepen ő maga mutatott be áldozatokat az oltáron, amelyet ő készített, és tömjént is füstölögtetett. Az Örökkévaló szólt egyik prófétájának, Isten egyik emberének Júdában, hogy menjen Bételbe. A próféta el is ment, és éppen akkor érkezett oda, amikor Jeroboám a bételi oltár mellett állt, és tömjént füstölögtetett rajta. Isten embere ekkor az Örökkévaló szava szerint ezt kiáltotta az oltárnak: „Oltár! Oltár! Ezt mondja az Örökkévaló: »Dávid családjából egy fiú születik majd, akit Jósiásnak neveznek. Most a magaslatok papjai áldozatként tömjént égetnek terajtad! De eljön az idő, amikor Jósiás ezeket a papokat fogja rajtad áldozatként elégetni! Bizony, emberi csontokat fog megégetni rajtad!«” Isten embere ugyanakkor csodálatos jelt is mutatott, és ezt mondta: „Nézzétek! Ez a jel a bizonyíték arra nézve, hogy amit mondtam, azt valóban az Örökkévaló üzente: Az oltár meg fog hasadni, és a hamu kiömlik belőle.” Amikor Jeroboám király meghallotta Isten emberének beszédét, amelyet a bételi oltár ellen mondott, elvette a kezét az oltártól, és az Isten emberére mutatott: „Fogjátok el!” — kiáltotta a katonáinak. Ebben a pillanatban megbénult a kinyújtott karja, és visszahúzni már nem tudta. Ugyanekkor az oltár meghasadt, és a hamu kiömlött belőle — így teljesedett be az a jel, amelyet az Örökkévaló szava szerint az Isten embere mondott. A király ekkor így kérlelte az Isten emberét: „Kérlek, könyörögj Istenedhez, az Örökkévalóhoz, imádkozz értem, hogy a karom meggyógyuljon!” Ő pedig imádkozott az Örökkévalóhoz, és a király karja meggyógyult: ismét olyan lett, mint korábban volt. A király ekkor azt mondta neki: „Légy a vendégem! Gyere velem, ülj az asztalomhoz, azután majd megjutalmazlak!” De az így válaszolt: „Ha királyságod felét adnád is nekem, akkor sem mennék veled a házadba! Ezen a helyen nem eszem, nem iszom semmit. Az Örökkévaló megparancsolta nekem, hogy itt ne egyek, ne igyak semmit, és más úton térjek vissza, mint amelyen jöttem.” Ezután Isten embere elment, de másik úton indult vissza Júdába, mint amelyen Bételbe érkezett. Ebben az időben élt Bételben egy öreg próféta, akinek a fiai elújságolták mindazt, amit a Júdából érkezett próféta, Isten embere tett azon a napon, és amit a királynak mondott Bételben. Az öreg próféta megkérdezte: „Melyik úton ment el az az ember?” A fiai megmutatták az utat. Akkor az öreg próféta azt mondta: „Nyergeljétek föl hamar a szamaramat!” Azok fölnyergelték a szamarát, az öreg próféta pedig elsietett. Utolérte Isten emberét, aki éppen egy tölgyfa alatt pihent, s megkérdezte: „Te vagy az Isten embere, aki nemrégen jött Júdából?” „Én vagyok az” — felelte. Akkor az öreg próféta meghívta magához: „Gyere velem, hadd lássalak vendégül!” De a másik ezt válaszolta: „Nem mehetek veled vissza Bételbe, és nem lehetek a vendéged. Ezen a helyen nem ehetek-ihatok semmit. Az Örökkévaló azt mondta nekem, hogy itt nem szabad semmit ennem, vagy innom, és más úton kell hazatérnem, mint amelyen jöttem.” Ekkor az öreg próféta ezt mondta neki: „Én is próféta vagyok, mint te. Egy angyal jött hozzám, és ezt az üzenetet hozta az Örökkévalótól: »Hozd vissza azt az embert a házadba, és lásd vendégül, hogy veled egyen és igyon.«” Ez azonban nem volt igaz, az öreg próféta hazudott a fiatalabb prófétának. Így azután mindketten visszatértek az öreg próféta házába, ahol együtt ettek-ittak. Még az asztalnál ültek, amikor az Örökkévaló szólt az öreg prófétához, aki így kiáltott a fiatalabb prófétának: „Halld meg az Örökkévaló üzenetét! Ezt mondja most neked az Örökkévaló: »Nem engedelmeskedtél az Örökkévaló szavának, és megszegted Istened, az Örökkévaló parancsát! Azt parancsolta neked, hogy ezen a helyen ne egyél-igyál semmit, te mégis visszajöttél ide, és ettél-ittál ezen a helyen! Ezért testedet nem fogják őseid sírboltjába temetni.«” Miután ettek-ittak, az Isten embere fölnyergelte a szamarát, és elment. De útközben rátámadt egy oroszlán, és megölte. Holtteste az úton hevert, az oroszlán és a szamár pedig ott álltak mellette. Az arra járók látták az úton heverő holttestet meg a mellette álló oroszlánt, és amikor abba a városba értek, ahol az öreg próféta lakott, elhíresztelték ezt. Meghallotta ezt az öreg próféta is, aki azt mondta: „Az Isten embere az, aki engedetlen volt az Örökkévaló szava iránt, aki ezért kiszolgáltatta az oroszlánnak, hogy az megölje. Úgy történt, ahogy az Örökkévaló előre megmondta.” Azután szólt a fiainak, hogy nyergeljék föl a szamarát, és odament, ahol a holttest feküdt. Az oroszlán és a szamár még mindig ott álltak a test mellett, de az oroszlán nem nyúlt a halotthoz, sem a szamarat nem bántotta. Az öreg próféta föltette a halottat a szamarára, és visszavitte a városba, hogy tisztességgel eltemesse. A saját családi sírboltjába temette az Isten emberének holttestét, és elsiratták őt: „Jaj, testvérem!” Azután az öreg próféta azt mondta a fiainak: „Mikor meghalok, engem is ide temessetek, Isten embere mellé. Helyezzétek csontjaimat az ő csontjai mellé! Tudjátok meg, hogy az Örökkévaló szava, amelyet ő mondott a bételi oltárról és a magaslatokon emelt templomokról, amelyek Samária városaiban épültek, bizony, mind beteljesedik!” Jeroboám király ezek után sem változott meg, hanem tovább folytatta gonoszságait. Ezután is választott magának az egész népből embereket, hogy papokká tegye őket. Aki csak pap akart lenni, azt Jeroboám pappá szentelte, és a magaslatokon állította szolgálatba. Jeroboám családjának ez a bűn okozta a vesztét, emiatt irtották ki egészen a föld színéről ezt a családot. Abban az időben történt, hogy Jeroboám fia, Abijjá megbetegedett. Jeroboám ekkor ezt mondta feleségének: „Menj el Silóba, Ahijjá prófétához, aki megmondta nekem, hogy Izráel királya leszek. De öltözz álruhába, hogy senki se ismerjen föl, hogy te vagy a király felesége! Vigyél magaddal 10 kenyeret és kalácsot, meg egy korsó mézet ajándékul a prófétának. Ő megmondja neked, mi lesz a fiúnkkal.” Jeroboám felesége így is tett, fölkészült az útra, és elment Silóba, Ahijjá házába. A próféta ekkor már nagyon idős volt, és megvakult. Az Örökkévaló azonban szólt Ahijjához, mielőtt az asszony odaérkezett volna: „Jeroboám felesége jön hozzád, hogy a beteg fia miatt megkérdezzen téged. Te pedig így és így válaszolj neki, ha megérkezik.” Jeroboám felesége álruhába öltözött, és úgy ment Ahijjához. Amikor Ahijjá meghallotta ajtaja előtt az asszony lépteit, megszólította: „Gyere csak be, Jeroboám felesége! De miért öltöztél álruhába? Rossz híreket kell mondanom neked! Menj vissza, és mondd meg Jeroboámnak, hogy ezt üzeni neki az Örökkévaló, Izráel Istene: »Én emeltelek ki téged a nép közül, és fejedelemmé tettelek népem, Izráel fölött. Dávid családjától elszakítottam a királyi uralmat, és neked adtam. Te azonban nem olyan vagy, mint szolgám, Dávid, aki engedelmeskedett a parancsaimnak, teljes szívvel követett engem, és mindig azt tette, amit helyesnek tartok. Nem, te olyan bűnöket követtél el, amelyek súlyosabbak, mint amelyeket előtted bárki is elkövetett! Más isteneket készítettél magadnak, bálványszobrokat állítottál, hogy engem haragra ingerelj! Hátad mögé hajítottál engem! Emiatt súlyos csapásokkal verem meg Jeroboám családját, kiirtok minden férfit a leszármazottjai közül Izráelből, apraját-nagyját egyaránt. Elsöpröm a föld színéről Jeroboám egész családját, mint ahogy a szárított ganéjt elégetik, és semmi sem marad belőle. Aki közülük a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a mezőn pusztul el, azt az égi madarak takarítják el. Bizony, így lesz, mert az Örökkévaló mondta ezt.«” Azután Ahijjá még hozzátette: „Most menj haza, s amikor belépsz a városba, akkor fog meghalni a gyermeked. Egész Izráel siratja majd, és tisztességgel eltemetik. Ő az egyetlen Jeroboám családjából, akit tisztességgel sírba helyeznek, mert Jeroboám utódai közül csak benne talált valami jót az Örökkévaló, Izráel Istene. Az Örökkévaló pedig másik királyt állít Jeroboám helyére, Izráel élére, aki ki fogja irtani Jeroboám egész családját. Ez hamarosan meg fog történni. Azután az Örökkévaló haragjában csapásokkal sújtja Izráel népét is, amely félelmében úgy fog reszketni, mint a nád a vízben. Gyökerestül kitépi az Örökkévaló Izráelt abból a jó földből, amelyet őseiknek adott, azután szétszórja népét az Eufrátesz folyótól keletre fekvő országokba — ahogy a vetőmagot szokták a szántóföldön. Így bánik velük, mivel bálványoszlopokat állítottak Aserának, hogy az Örökkévalót fölbosszantsák velük. Bizony, az Örökkévaló kiszolgáltatja Izráel népét ellenségeiknek Jeroboám bűnei miatt, aki bűnbe vitte Izráel egész népét.” Ezután Jeroboám felesége hazament Tirca városába, s amikor átlépte háza küszöbét, akkor halt meg a fia. Izráel egész népe megsiratta ezt a fiút, amikor eltemették — így teljesedett be, amit az Örökkévaló mondott, szolgája, Ahijjá próféta által. Jeroboám uralkodásának és hadjáratainak többi eseményét följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Jeroboám király 22 évig uralkodott, azután meghalt, és fia, Nádáb követte a trónon. Roboám, Salamon fia 41 éves volt, amikor Júda királya lett. Anyját Naámának hívták, és ammoni származású volt. Roboám 17 évig uralkodott Jeruzsálemben, abban a városban, amelyet az Örökkévaló kiválasztott Izráel összes törzsei közül, hogy a neve ott lakozzon. Júda népe is sokat vétkezett az Örökkévaló ellen. Olyan dolgokat tettek, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Még őseiknél is súlyosabb bűnöket követtek el, s ezekkel magukra haragították az Örökkévalót. Ők is építettek más istenek számára magaslatokat, és állítottak emlékköveket, meg szent oszlopokat minden domb tetején és minden zöldellő fa alatt. Még férfi prostituáltak is voltak Júdában. Bizony, Júda népe is elkövette mindazokat az utálatos bűnöket, amelyeket az előttük ott élő népek követtek el, akiket az Örökkévaló Izráel népe elől kiűzött a földjükről. Roboám király uralkodásának ötödik évében Sisák, Egyiptom királya fölvonult Jeruzsálem ellen. Amikor elvonult, hadizsákmányként elvitte magával az Örökkévaló Templomából és a királyi palotából az összes kincset. Még azokat az aranypajzsokat is elhurcolta, amelyeket még Salamon király készíttetett. Helyettük Roboám király bronzból készíttetett hasonló pajzsokat, és azokat adta a királyi testőrök kezébe, akik a palota kapuit őrizték. Amikor a király fölment az Örökkévaló Templomába, a testőrök fölvették a pajzsokat, és úgy kisérték a királyt. Utána visszavitték a bronzpajzsokat az őrszobába. Roboám egyéb dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Roboám és Jeroboám között egész uralkodásuk alatt háborúskodás folyt. Azután Roboám meghalt, és ősei mellé temették Dávid városában. Roboám anyja egy Naamá nevű asszony volt, ammoni származású. Roboámot a fia, Abijjá követte a trónon. Jeroboám, Nebát fia uralkodásának 18. évében kezdett uralkodni Abijjá, Júda királya. Három évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja, Maaká, Absolon leánya volt. Abijjá ugyanazokat a bűnöket követte el, mint az apja, Roboám. Abijjá szíve nem volt hűséges Istenéhez, az Örökkévalóhoz, és nem követte ősének, Dávidnak a példáját, akinek szíve tökéletes volt az Örökkévaló iránt. Dávidra való tekintettel az Örökkévaló mégis kegyelmes volt Abijjához, és megadta neki, hogy fia kövesse a trónon, valamint Jeruzsálemet is megőrizte. Igen, az Örökkévaló így bánt vele, mert Dávid mindig azt tette, amit az Örökkévaló jónak látott, és egész életében nem tért el attól, amit az Örökkévaló parancsolt neki — kivéve azt, ahogyan a hettita Úriással bánt. Roboám és Jeroboám között egész uralkodásuk alatt háborúskodás folyt. Abijjá egyéb dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Abijjá és Jeroboám között is állandó háborúskodás folyt. Azután Abijjá meghalt, és eltemették a Dávid városában. Abijját a fia, Ászá követte Júda trónján. Jeroboám, Izráel királya uralkodásának huszadik évében lépett Júda trónjára Ászá. Negyvenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Nagyanyja Maaká volt, Absolon leánya. Ászá, Dávidhoz hasonlóan azt tette, amit az Örökkévaló jónak és helyesnek látott. Kikergette Júdából azokat a férfiakat, akik az idegen isteneket szexuális kicsapongással tisztelték. Az elődei által készített bálványokat pedig elpusztította. Még nagyanyját, Maakát is megfosztotta az anyakirálynői méltóságtól, mert Maaká egy utálatos bálványt állított fel Asera tiszteletére. Ászá összetörte ezt a bálványt, és megégette a Kidron-patak völgyében. Bár az áldozóhalmokat nem szüntette meg, Ászá szíve mégis hűséges volt az Örökkévaló iránt egész életében. Ászá bevitte az Örökkévaló Templomába azokat a fogadalmi ajándékokat — aranyat, ezüstöt és egyéb dolgokat —, amelyeket apja és ő maga szentelt az Örökkévalónak. Ászá, Júda királya és Baasá, Izráel királya között állandó háborúskodás folyt. Baasá, Izráel királya betört Júda országába, és Ráma városában elkezdte egy erődítmény kiépítését. Azért tette ezt, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a Júdába vezető utat, és megakadályozza, hogy bárki oda bejusson, vagy onnan kijöhessen. Ekkor Ászá összegyűjtötte az összes megmaradt aranyat és ezüstöt az Örökkévaló házának és a királyi palotának a kincstárából. Az egészet elküldte szolgáival Benhadadnak, Arám királyának, aki Damaszkuszban uralkodott. Benhadad Tabrimmón fia, ez pedig Hezjón fia volt. A kincsekkel együtt ezt üzente Benhadadnak: „Kössünk szövetséget, ahogy apám és a te apád is szövetségesek voltak! Ezt az ezüstöt és aranyat neked küldtem. Bontsd fel a Baasával, Izráel királyával kötött szövetségedet, hogy Baasá vonuljon vissza.” Benhadad teljesítette Ászá kérését, és hadseregét Izráel ellen küldte. Megtámadták Izráel városait: Ijjónt, Dánt, Ábél-Bét-Maakát és Kinnerót egész vidékét Naftáli földjén. Amikor Baasá ezt meghallotta, abbahagyta a rámai erődítmény építését, és Tircában telepedett le. Akkor Ászá király parancsára összegyűjtötték Júdából kivétel nélkül az összes férfit, és elhordatták velük az összes építőanyagot — a köveket és gerendákat —, amellyel Baasá építkezett Rámában. Ászá ezekkel az anyagokkal azután a benjámini Geba és Micpá városait erősítette meg. Ászá egyéb dolgait, összes hőstetteit meg a városokat, amelyeket kiépített, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Idős korában Ászának súlyosan megbetegedett a lába. Azután Ászá meghalt, és eltemették ősei mellé a Dávid városában. Ászát a fia, Jósafát követte Júda trónján. Ászá, Júda királya uralkodásának második évében lépett Izráel trónjára Nádáb, Jeroboám fia, és két évig uralkodott Izráelben. Nádáb is olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ugyanazokat követte el, amelyekkel Jeroboám bűnbe vitte Izráel népét, mert az apja példáját követte. Az Issakár törzsébe tartozó Baasá, Ahijjá fia azonban összeesküvést szőtt Nádáb ellen, és meggyilkolta őt. Ez a filiszteusok városának, Gibbetónnak az ostrománál történt, amelyet Nádáb egész Izráel seregével ostrom alá vett. Ászá, Júda királya uralkodásának harmadik évében Baasá meggyilkolta Nádábot, és Izráel királya lett. Első dolga az volt, hogy Jeroboám összes leszármazottját kiirtotta. Egy lelket sem hagyott életben az egész családból. Így teljesedett be az Örökkévaló szava, amelyet szolgája, a silói Ahijjá próféta által mondott. Az Örökkévaló ezt azok miatt a bűnök miatt mondta, amelyekkel Jeroboám egész Izráel népét bűnbe vitte, és az Örökkévalót, Izráel Istenét haragra ingerelte. Nádáb egyéb dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Ászá, Júda királya, és Baasá, Izráel királya között is állandó háborúskodás folyt. Ászá, Júda királya uralkodásának harmadik évében lépett Izráel trónjára Baasá, Ahijjá fia Tircában, és 24 évig uralkodott Izráelben. Baasá olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ugyanazokat követte el, amelyekkel Jeroboám bűnbe vitte Izráel népét, mert az ő példáját követte. Az Örökkévaló — Jéhú próféta, Hanáni fia által — ezt mondta Baasának: „Én emeltelek föl a porból, és uralkodóvá tettelek népem, Izráel fölött! Te mégis Jeroboám útját követted, bűnbe vitted népemet, Izráelt! Ők pedig haragra ingereltek a vétkeikkel. Baasá, én eltöröllek téged a föld színéről, és kiirtom családod minden tagját! Úgy fogok veletek is bánni, mint Jeroboám, Nebát fia családjával. Aki a családodból a városban hal meg, annak testét a kutyák eszik meg, aki pedig a városon kívül pusztul el, azt az égi madarak tépik szét.” Baasá egyéb dolgait, hőstetteit, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután Baasá meghalt, és Tircában temették el. Fia, Élá követte Izráel trónján. Baasá sok olyan dolgot követett el, amelyet az Örökkévaló gonoszságnak tartott, s amelyekkel Baasá az Örökkévalót haragra ingerelte. Baasá és családja olyan volt, mint Jeroboám és annak családja. Ezen felül Baasá még ki is irtotta Jeroboám családját. Mindezek miatt az Örökkévaló — Jéhú próféta, Hanáni fia által — kijelentette ítéletét Baasá és családja ellen. Ászá, Júda királya uralkodásának 26. évében lett Izráel királya Élá, Baasá fia. Két esztendeig uralkodott Tircában. Élá király ellen azonban összeesküvést szőtt Zimri, a harci szekerek egyik csapatának parancsnoka. Egyszer Élá vendégségbe ment Arcához, aki Tircában a királyi palota felügyelője volt. Ettek-ittak, és Élá lerészegedett. Akkor Zimri bement a házba, meggyilkolta Élá királyt, és magához ragadta a királyi hatalmat. Ez Ászá, Júda királya uralkodásának 27. évében történt. Alighogy Zimri király lett, első dolga volt, hogy kiirtsa Baasá egész családjából a férfiakat. Senkit sem hagyott életben Baasá rokonai közül, sőt még a barátait is meggyilkoltatta. Így teljesedett be az Örökkévaló szava, amelyet Jéhú próféta által mondott Baasá családjáról: Zimri teljesen kipusztította őket. Baasá és fia, Élá bűnei miatt történt ez, amelyekkel Izráel népét bűnbe vitték, és bálványimádásukkal az Örökkévalót, Izráel Istenét haragra ingerelték. Élá király egyéb viselt dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Ászá, Júda királya uralkodásának 27. évében lett király Izráelben Zimri, de csak 7 napig uralkodott Tircában. A hadsereg ekkor éppen a filiszteusok városát, Gibbetónt ostromolta. Amikor megtudták, hogy Zimri összeesküvést szőtt Élá király ellen, és meg is gyilkolta őt, akkor az egész hadsereg, ott a táborban Omrit, a sereg vezérét kiáltotta ki Izráel királyává még azon a napon. Ezután Omri a sereg élén fölvonult Gibbetónból, és körülzárta Tirca városát, ahol Zimri volt. Amikor Zimri látta, hogy Omri serege elfoglalja a várost, bemenekült a királyi palota tornyába, magára gyújtotta, és azzal együtt pusztult el. Azért történt így, mert Zimri is Jeroboám útján járt, ugyanazokat a bűnöket követte el, és ugyanúgy bűnbe vitte Izráel népét. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Zimri egyéb viselt dolgait, és árulását följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Ezután Izráel népe két pártra szakadt. Az egyik párt Tibnit, Gínat fiát akarta királlyá tenni, a másik pedig Omrit. Ez utóbbi párt bizonyult erősebbnek, és Tibni meghalt. Így Omri lett Izráel királya. Ászá, Júda királya uralkodásának 31. évében lett király Izráelben Omri, és 12 évig uralkodott. Hat évig Tircában tartotta királyi udvarát, azután új várost épített, és odaköltözött. Semertől 2 talentum ezüstért megvásárolta Samária hegyét, és ott építette föl az új várost, amelyet az eredeti tulajdonos nevéről Samáriának nevezett el. Omri minden elődjénél gonoszabb volt. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Jeroboám, Nebát fia útján járt, és ugyanazokat a bűnöket követte el. Ugyanúgy bűnbe vitte Izráel népét, amely a bálványimádással haragra ingerelte az Örökkévalót, Izráel Istenét. Omri egyéb dolgait és hőstetteit följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután Omri meghalt, és Samáriában temették el. Fia, Aháb követte Izráel trónján. Ászá, Júda királya uralkodásának 38. évében Aháb, Omri fia lett a király Izráelben. Samáriában uralkodott 22 évig. Aháb minden elődjénél gonoszabb volt. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ugyanazokat a bűnöket követte el, amelyeket Jeroboám, Nebát fia. Ráadásul, feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának, Etbaalnak a leányát! Ettől kezdve Aháb is Baált tisztelte és imádta. Templomot és oltárt is épített Baál tiszteletére Samáriában. Asera-oszlopot is állított, és még inkább haragra ingerelte az Örökkévalót, Izráel Istenét, mint az előtte uralkodó izráeli királyok. Aháb uralkodása idején történt, hogy a bételi Híél újjáépítette Jerikó városát. Az alapokat elsőszülött fiának az élete árán fektette le, a város kapuit pedig legkisebb fiának az élete árán állította föl — éppen úgy, ahogy azt az Örökkévaló előre megmondta Józsué, Nún fia által. Illés próféta Tisbe városából származott, Gileádból. Azt mondta Ahábnak, Izráel királyának: „Esküszöm az élő Örökkévalóra, Izráel Istenére, aki előtt állok, hogy a következő években mindaddig sem eső, sem harmat nem hullik, amíg én nem mondom.” Azután az Örökkévaló szólt Illésnek: „Menj el innen kelet felé, és rejtőzz el a Kerít-patak völgyében, a Jordántól keletre! A patakból ihatsz, és parancsoltam a hollóknak, hogy tápláljanak téged.” Illés tehát elment a Jordánon túlra, az Örökkévaló szava szerint, és letelepedett a Kerít-patak mellett. A hollók minden reggel és este kenyeret és húst hoztak neki, vizet pedig a patakból ivott. Mivel azonban egy csepp eső sem esett az országban, egy idő múlva ez a patak is kiszáradt. Akkor az Örökkévaló ismét szólt Illésnek: „Illés, indulj útnak, menj a Szidónhoz tartozó Sareptába, és lakj ott egy ideig! Nézd, parancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjon rólad.” Illés elindult, és amikor Sarepta kapujához közeledett, látott egy özvegyasszonyt, aki tűzrevaló gallyakat szedegetett. Illés megszólította: „Kérlek, hozz egy kis vizet nekem a korsódban, nagyon szomjas vagyok!” Amikor az asszony elindult, hogy vizet hozzon, Illés még utána szólt: „Egy falat kenyeret is hozz, kérlek!” De az asszony így válaszolt: „Istenedre, az élő Örökkévalóra mondom, hogy már semmi kenyerem sincs. Mindössze egy marék lisztem és egy kis olajam maradt a korsóban. Most éppen azért szedegetek egy kis fát, hogy az utolsó néhány lepényt elkészítsem a fiamnak és magamnak. Ha azt megettük, azután már nincs más hátra, mint hogy éhen haljunk!” Illés azonban így biztatta: „Ne félj, csak készítsd el azt a néhány lepényt, ahogy mondtad! De először nekem készíts egy kis lepényt, és hozd ide, azután készíts magadnak és a fiadnak is. Mert azt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Liszted nem fogy el, s olajad nem fogy ki a korsóból, amíg az Örökkévaló ismét esőt nem küld a földre.«” Az asszony megfogadta Illés szavát, hazament, és elkészítette az ételt. Abból evett Illés is, az asszony is, meg a családja is, sok napon keresztül. Nem fogyott el sem a lisztje, sem az olaja — az Örökkévaló szava szerint, amelyet Illés mondott neki. Történt azonban, hogy egy idő múlva megbetegedett az asszony fia, és az állapota egyre súlyosabb lett. A végén már nem is lélegzett. Akkor az asszony így szólt Illéshez: „Miért jöttél ide, Isten embere? Azért, hogy a bűneimre emlékeztess, és megöld a fiamat?” „Add ide a fiadat!” — mondta Illés. Azzal elvette az asszony karjából a gyereket, és fölvitte az emeleten lévő szobájába, ahol a szállása volt. Ott lefektette az ágyára, és így kiáltott az Örökkévalóhoz: „Örökkévaló Istenem! Ez az özvegyasszony befogadott engem a házába, s most ilyen bajt hozol rá, hogy megölöd a fiát?!” Azután háromszor ráborult a gyermekre, és kiáltott az Örökkévalóhoz: „Örökkévaló Istenem! Kérlek, térjen vissza a gyermek lelke a testébe!” Az Örökkévaló meghallgatta Illés kérését, a gyermek lelke visszatért a testébe, és föléledt. Illés ekkor karjába vette a gyermeket, levitte az anyjához, és átadta neki. „Nézd, él a fiad!” — mondta. „Most tudtam meg igazán — válaszolta az asszony —, hogy te valóban az Isten embere vagy, és valóban az Örökkévaló szavát mondod!” Már harmadik éve tartott a szárazság, amikor az Örökkévaló szólt Illésnek: „Menj, jelenj meg Aháb előtt, azután esőt adok a földre!” Illés tehát elindult, hogy találkozzon Ahábbal. Ebben az időben már nagyon súlyos éhínség uralkodott Samáriában. Aháb király hívatta Óbadjáhút, a királyi palota felügyelőjét. Ez az Óbadjáhú igazán tisztelte és félte az Örökkévalót. Amikor Jezábel kiirtotta az Örökkévaló prófétáit, Óbadjáhú igyekezett megmenteni őket. Százat közülük elrejtett két barlangban — 50-50 főt mindegyikben —, és gondoskodott az ellátásukról. Aháb ezt mondta Óbadjáhúnak: „Gyere, menjünk el, járjuk sorra az országban a forrásokat és a patakokat, talán ott még találunk valami kevés füvet a lovainknak és öszvéreinknek, hogy ne kelljen mindet levágnunk!” Azután megbeszélték, hogy Aháb az ország egyik részét, Óbadjáhú meg a másik részét járja be. Ezután elváltak egymástól, s mind a ketten egyedül mentek tovább. Amint Óbadjáhú továbbment az útján, egyszer csak ott állt előtte Illés. Óbadjáhú megismerte, földig hajolt előtte, és megkérdezte: „Te vagy az, uram, Illés?” „Én vagyok — felelt Illés —, de most menj, és jelentsd uradnak, Ahábnak, hogy itt vagyok!” Óbadjáhú azonban nagyon megrémült, és ezt mondta: „Jaj, uram, mit vétettem neked, hogy Aháb kezébe akarsz adni, hogy megöljön engem? Istenedre, az Örökkévalóra esküszöm, hogy Aháb már mindenhová elküldte az embereit, hogy felkutassanak téged. Minden országban kerestetett, és ha azt mondták, hogy nem láttak téged arrafelé, még meg is eskette őket, hogy csakugyan nem tudják, hol vagy. Most meg azt akarod, hogy menjek Ahábhoz, és jelentsem neki, hogy megtaláltalak! De mi lesz, ha miközben én Ahábhoz megyek, téged elragad valahová az Örökkévaló Szelleme? Ha jelentem Ahábnak, hogy te itt vagy, ő meg nem talál téged, akkor engem biztosan megöl! Gyermekkorom óta tisztelem és félem az Örökkévalót! Biztosan tudod, hogy amikor Jezábel legyilkoltatta az Örökkévaló prófétáit, én százat megmentettem közülük. Ötvenet az egyik, ötvenet a másik barlangban rejtettem el, és gondoskodtam az ellátásukról. Most mégis azt akarod, hogy mondjam Ahábnak: »Megtaláltam Illést!« — s akkor a király kivégeztet engem!” De Illés megnyugtatta Óbadjáhút: „Ne félj! Az Örökkévalóra, a Seregek Urára esküszöm, akit szolgálok, hogy még ma találkozni fogok Ahábbal!” Ezután Óbadjáhú Aháb után ment, és jelentette, hogy megtalálta Illést. Aháb azonnal Illéshez sietett, és amikor meglátta, így szólította meg: „Valóban te vagy az, Illés, aki Izráelt bajba sodortad?” „Nem én, hanem te sodortad bajba Izráelt, apád családjával együtt! — válaszolt Illés. — Igen, ti tettétek tönkre Izráelt azzal, hogy az Örökkévaló parancsainak nem engedelmeskedtetek, te pedig a Baálokat követted! Most azonban hívd össze Izráel egész népét hozzám a Kármel-hegyre! Gyűjtsd oda Baál 450 prófétáját, meg Asera 400 prófétáját is, akiket Jezábel tart el és akikkel állandóan tanácskozik!” Aháb tehát összegyűjtötte egész Izráel népét és azokat a prófétákat a Kármel-hegyre. Amikor mindannyian együtt voltak, Illés az emberek elé állt, és ezt mondta: „Meddig fogtok még kétfelé sántikálni? Döntsétek el végre, ki az igazi Isten! Ha az Örökkévaló az Isten, akkor őt kövessétek! Ha pedig Baál, akkor kövessétek őt!” De senki sem felelt egy szót sem. Akkor Illés így folytatta: „Nézzétek! Egyedül én maradtam meg az Örökkévaló prófétái közül, Baálnak meg 450 prófétája gyűlt itt össze. Adjatok hát nekünk egy-egy bikát! Baál prófétái válasszák maguknak az egyiket, vágják le, készítsék el az égőáldozatra, és tegyék föl az oltárra, a fahasábokra, de ne gyújtsanak tüzet alatta. Én is ugyanezt fogom tenni a másik bikával, és fölteszem azt a másik oltárra, de nem gyújtok tüzet alatta. Ezután a Baál-próféták hívják segítségül istenüket, és én is segítségül hívom az Örökkévaló nevét. Amelyik isten felel, és tüzet küld az áldozatra, az az igazi Isten!” Erre az egész nép így válaszolt: „Igen, jó lesz így!” Ezután Illés a Baál-prófétákhoz fordult: „Mivel sokan vagytok, kezdjetek hozzá először ti! Válasszátok magatoknak az egyik bikát, és készítsétek elő az áldozatra! Azután hívjátok segítségül isteneteket, de tüzet ne gyújtsatok!” Így is történt. A Baál-próféták fogták az egyik bikát, elkészítették, azután segítségül hívták Baált reggeltől délig: „Ó, Baál! Ó, Baál, hallgass meg minket!” De semmi nem történt. Nem jött egy hang felelet sem. Ott ugráltak a maguk készítette oltár körül, de ez sem segített. Déltájban Illés csúfolni kezdte őket: „Hangosabban kiáltsatok! Hiszen isten ő, vagy nem? Talán éppen félrement, hogy a szükségét végezze! Vagy elutazott, netalán elszunyókált?! — Kiáltsatok hangosabban, talán fölébred!” Azok erre még hangosabban kiabáltak, és kardokkal meg lándzsákkal vagdosták magukat, ahogy szokták, amíg a vérük csorgott, de hiába. Már a délután is eltelt, de még mindig nem történt semmi. Majd őrjöngeni kezdtek, de akkor sem jött válasz, sem hang, sem semmi más jelét nem lehetett látni, hogy Baál meghallgatta volna őket. Így ment ez egészen az esti áldozat idejéig. Akkor Illés ezt mondta az embereknek: „Gyűljetek ide körém!” Ekkor a tömeg körülvette. Akkor Illés hozzáfogott, hogy újra fölépítse az Örökkévaló lerombolt oltárát. Előbb fogott 12 követ, mivel Izráelnek is 12 törzse van, amelyek Jákób fiaitól származtak. Jákóbnak régen azt mondta az Örökkévaló: „Ezentúl Izráel legyen a neved!” Ezekből a kövekből épített Illés oltárt az Örökkévalónak. Majd árkot húzott az oltár körül, amelybe kétkosárnyi vetőmag elfért volna. Az oltárra fölrakta a fahasábokat, majd arra az elkészített áldozati állatot. Ezután azt mondta: „Öntsétek le az egészet négy vödör vízzel!” Majd ezt mondta: „Ismét öntsétek le az egészet négy vödör vízzel!” Utána ezt harmadszor is megtették Illés parancsára. Ekkor már minden csurgott a víztől: az áldozati állat, a fa, az oltár, és még a körülötte lévő árok is megtelt. Amikor eljött az esti áldozat bemutatásának az ideje, Illés próféta odalépett az oltárhoz, és így imádkozott: „Örökkévaló Isten! Ábrahám, Izsák és Izráel Istene! Legyen most nyilvánvaló, hogy te vagy az Isten Izráelben, hogy én a te szolgád vagyok, és hogy mindezt a te szavad szerint tettem! Hallgass meg engem, Örökkévaló Isten! Hallgass meg, hogy ezek az emberek megbizonyosodjanak róla, hogy te, az Örökkévaló, vagy az Isten! Hadd tudják meg, hogy a szívüket te fordítod vissza magadhoz!” Ekkor az Örökkévaló tüze leszállt az égből, és teljesen elégette az áldozatot, a fát, az oltár köveit, sőt még a port is. Az oltár körüli árokban lévő vizet pedig kiszárította. Látta ezt az egész nép, arccal a földre estek, és ezt kiáltották: „Az Örökkévaló az Isten! Az Örökkévaló az Isten!” Illés pedig ezt mondta nekik: „Fogjátok meg Baál prófétáit! Egyet se hagyjatok megszökni!” Az emberek meg is ragadták őket. Illés pedig levezette őket a Kisón-patakhoz, és ott valamennyit megölte. Azután szólt Ahábnak: „Most pedig egyél-igyál, mert nagy esőnek a zúgását hallom!” Aháb el is ment, hogy egyen valamit. Illés azonban fölment a Kármel-hegy tetejére. Ott letérdelt imádkozni: a fejét a térdei közé hajtotta. Azután szólt a szolgájának: „Állj a hegy csúcsára, és nézz a tenger felé! Szólj, ha látsz valamit!” A szolga jelentette: „Nem látok semmit!” De Illés visszaküldte: „Figyelj tovább!” Ez hétszer történt, míg végre hetedszerre a szolga azzal jött vissza: „Egy tenyérnyi kis felhőcskét látok a tengerből fölemelkedni!” Akkor Illés ezt mondta a szolgájának: „Siess, szólj Ahábnak, hogy azonnal induljon el a harci szekerével, különben utoléri a nagy eső!” Aháb így is tett, és a szekerén Jezréelbe sietett. Közben az ég a fellegektől elsötétült, nagy szél kerekedett, és zuhogni kezdett az eső. Az Örökkévaló ereje ekkor betöltötte Illést, aki a derekára kötötte köpenyét, és oly gyorsan Jezréelbe futott, hogy hamarabb ért oda, mint Aháb a harci szekerével. Aháb király elmondta a feleségének, Jezábelnek mindazt, amit Illés tett, és hogy a Baál-prófétákat mind megölte karddal. Erre Jezábel követet küldött Illéshez ezzel az üzenettel: „Esküszöm, hogy holnap ilyenkor te is úgy jársz, mint azok a próféták, akiket megöltél! Úgy bánjanak velem is az istenek, vagy még rosszabbul, ha nem így lesz!” Ezt hallva Illés elfutott, hogy mentse az életét. Szolgájával együtt Júda déli részére menekült. Amikor Beérsebába érkezett, szolgáját ott hagyta, ő maga pedig egyedül kiment a sivatagba egynapi járóföldre. Azután leült egy rekettyebokor alá, és azt kívánta, bárcsak meghalhatna. Azt mondta: „Örökkévaló, már nem bírom tovább! Kérlek, vedd el az életem most, hiszen én sem vagyok jobb, mint őseim!” Azután lefeküdt a bokor alá, és elaludt. Hirtelen egy angyal jelent meg, aki megérintette és fölkeltette: „Illés, kelj föl, és egyél!” Illés fölriadt, és a feje mellett frissen sült lepényt és egy korsó vizet talált. Evett-ivott, azután ismét lefeküdt aludni. Egy idő múlva az Örökkévaló angyala ismét eljött, megérintette, és fölkeltette: „Illés, kelj föl, és egyél, mert nagy út előtt állsz!” Illés fölébredt, ismét evett-ivott, majd útnak indult. Annak az ételnek az erejével ment 40 nap és 40 éjjel, amíg a Hóreb-hegyhez, Isten hegyéhez nem ért. Bement egy barlangba, és ott töltötte az éjszakát. Az Örökkévaló megszólította: „Illés, mit keresel itt?” „Teljes erőmmel szolgáltalak téged, Örökkévaló, Seregek Ura és Istene! — válaszolt Illés. — De Izráel népe elhagyta a szövetségedet, lerombolták oltáraidat és meggyilkolták prófétáidat! Egyedül maradtam, prófétáid közül csak én maradtam életben, és most engem is halálra keresnek!” „Gyere ki onnan, és állj meg előttem a hegyen — mondta az Örökkévaló —, mert ott fogok elvonulni előtted!” Akkor hatalmas szélvihar támadt, amely még a hegyet is megrázta, s a sziklákat leszaggatta az Örökkévaló előtt, de maga az Örökkévaló nem volt abban a szélben. Azután nagy földrengés következett, de az Örökkévaló nem volt a földrengésben sem. Utána tűz jött, de az Örökkévaló nem volt abban sem. A tűz után egy halk és szelíd hang hallatszott. Amikor Illés ezt meghallotta, palástjával eltakarta az arcát, kiment és megállt a barlang bejáratánál. Az a hang pedig megszólította: „Illés, mit keresel itt?” „Teljes erőmmel szolgáltalak téged, Örökkévaló, Seregek Ura és Istene! — válaszolt Illés. — De Izráel népe elhagyta a szövetségedet, lerombolták oltáraidat és meggyilkolták prófétáidat! Egyedül maradtam, prófétáid közül csak én maradtam életben, és most engem is halálra keresnek!” Az Örökkévaló ezt mondta neki: „Illés, fordulj meg, és menj vissza azon az úton, amelyen ide jöttél, azután menj a Damaszkusz melletti sivatagba! Ott kend fel Hazáélt Arám királyává. Azután Jéhút, Nimsi fiát kend fel Izráel királyává! Elizeust, az ábél-mahólái Sáfát fiát pedig kend fel prófétává, hogy álljon a helyedre. Aki megmenekül Hazáél kardjától, azt Jéhú öli meg. Aki megmenekül Jéhú kardjától, azt Elizeus öli meg. Mégis megőrzök magamnak 7 000 férfit Izráelben: mindazokat, akik nem hajtottak térdet Baál előtt, és nem imádták őt.” Ezután Illés elindult, hogy megkeresse Elizeust, Sáfát fiát. Amikor rátalált, Elizeus éppen szántott az embereivel együtt. Tizenkét pár ökörrel dolgoztak, Elizeus maga a tizenkettedikkel szántott. Illés odament hozzá, a köpenyét szó nélkül Elizeus vállára terítette, majd továbbment. Elizeus azonnal otthagyta az ökröket, Illés után futott, és így kérlelte: „Hadd menjek haza, hogy szüleimtől elbúcsúzzam! Azután követlek téged.” Illés ezt válaszolta: „Menj csak, tőlem nyugodtan hazamehetsz!” Elizeus hazament. Azután levágta a pár ökröt, a szántáshoz használt eszközökkel tüzet rakott, megfőzte a húst, és megvendégelte az embereket. Miután együtt ettek, Elizeus csatlakozott Illéshez, és a szolgája lett. Benhadad, Arám királya összegyűjtötte hadseregét, hogy Samária ellen vonuljon. Harminckét király vonult hadba vele együtt, rengeteg harci szekérrel és lóval. Körülvették Samária városát, és ostromolni kezdték. Benhadad követeket küldött Ahábhoz, Izráel királyához a körülzárt városba ezzel az üzenettel: „Ezt mondja neked Benhadad: »Ezüstöd és aranyad az enyém, legszebb feleségeid és gyermekeid is az enyémek!«” Izráel királya válaszul ezt üzente Benhadadnak: „Szolgád vagyok, uram, és minden vagyonom a tiéd!” Az arám követek hamarosan visszatértek Ahábhoz, ezzel a követeléssel: „Azt üzeni neked Benhadad: »Megmondtam neked, hogy add nekem ezüstödet, aranyadat, feleségeidet és gyermekeidet! Ezért holnap elküldöm hozzád a szolgáimat, akik átkutatják a palotádat és a szolgáid házait. Elhoznak onnan, amit csak akarnak, és ami csak a számotokra értékes.«” Akkor Izráel királya összehívta az ország idős vezetőit, és ezt mondta nekik: „Nézzétek, Benhadad a vesztünkre tör! Elküldte követeit, hogy elvigyék feleségeimet, gyermekeimet, aranyamat és ezüstömet. Én pedig nem tagadtam meg tőle.” De a vezetők és az egész nép azt mondta: „Ne engedj neki! Ne teljesítsd a követelését!” Akkor Aháb ezt a választ adta Benhadad követeinek: „Mondjátok meg uramnak, Arám királyának: »Amit először mondtál, azt megteszem, de amit másodszorra követelsz tőlem, azt nem teljesítem!«” A követek megvitték a választ, majd hamarosan visszatértek Ahábhoz. „Ezt üzeni neked Benhadad: »Engem pusztítsanak el az istenek, ha most el nem pusztítom Samáriát! Annyi sem marad belőle, hogy romjaiból a katonáim egy-egy maréknyi port vehessenek a kezükbe!«” — mondták. Erre azonban Izráel királya így válaszolt: „Mondjátok meg uratoknak, hogy aki felköti a kardját, az ne dicsekedjen úgy, mint aki a győztes csata után leteszi azt!” Amikor ezzel az üzenettel az arám követek visszamentek Benhadadhoz, ő éppen a többi királlyal együtt lakomázott és borozott a sátrában. Amint meghallotta, mit üzent Aháb, azonnal kiadta a parancsot, hogy serege készüljön az ostromra. Az arám sereg föl is készült Samária megrohanására. Eközben egy próféta ment Ahábhoz, Izráel királyához, és ezt mondta neki: „Aháb király, ezt üzeni neked az Örökkévaló: »Nézd ezt a hatalmas arám sereget! Még ma kiszolgáltatom neked, hogy megtudd, hogy én vagyok az Örökkévaló!«” Aháb ezt kérdezte: „Ki által?” A próféta ezt felelte: „Azt mondja az Örökkévaló: »A tartományok kormányzóinak ifjú harcosai által.«” Aháb még megkérdezte: „Ki vezesse a csatát?” „Te magad!” — válaszolta a próféta. Akkor Aháb összeszámolta a tartományok kormányzóinak ifjú harcosait: összesen 232-en voltak. Azután seregszemlét tartott egész serege fölött: 7 000 harcosa készült a csatára. Éppen dél volt, amikor Aháb jelt adott seregének a támadásra. Kivonultak a városból, és megtámadták az arám sereget. Benhadad éppen a többi 32 királlyal borozott a sátrában, és már valamennyien részegre itták magukat. Aháb serege előtt vonultak az ifjak, a tartományok kormányzóinak ifjú harcosai. Benhadadnak jelentették a katonái, hogy Samáriából harcosok jöttek ki. Ő azt parancsolta: „Akár harcolni jöttek, akár békével, fogjátok el őket elevenen!” Aháb serege követte az elől haladó ifjakat. Amikor a két sereg összecsapott, az izráeli ifjak mindannyian levágták azokat az arám katonákat, akik eléjük kerültek. Az arám sereg erre megfutamodott, az izráeliek meg üldözték őket. Maga Benhadad is lóra pattant, és lovasaival együtt elmenekült. Izráel királya is vágta a menekülőket, a lovasokat és a harci szekereken hercolókat. Nagy győzelmet aratott azon a napon az arám sereg fölött. Ezután az a próféta ismét Ahábhoz ment és figyelmeztette: „Arám királya jövő tavasszal ismét megtámadja az országodat, ezért készülj föl, erősítsd meg seregedet, és jól gondold meg, mit kell tenned!” A vesztes csata után tanácsadói ezt mondták Benhadadnak: „Királyunk, a héberek istenei a hegyek istenei, ezért bizonyultak erősebbnek nálunk. De ha síkságon ütközünk meg velük, biztosan legyőzzük őket! Ezt tanácsoljuk neked: a 32 király helyett bízd a sereg vezetését a saját vezéreidre! Gyűjts össze ismét olyan sereget, mint amilyet most elvesztettél, ugyanannyi lovast és harci szekeret! Azután ütközzünk meg a héberekkel a síkságon, majd meglátod, hogy akkor miénk lesz a győzelem!” Benhadad elfogadta a tanácsot, a következő tavasszal ismét összegyűjtötte Arám hadseregét, és Izráel ellen vonult Áfék városához. Izráel is készült a csatára, összegyűjtötték seregüket, és szintén Áfék mellett vertek tábort. De az ellenséghez képest az izráeli tábor csak akkorának látszott, mint két kis kecskenyáj, míg az arám tábor belepte az egész vidéket. Akkor az Isten embere előlépett, és ezt mondta Izráel királyának: „Ezt üzeni neked az Örökkévaló: »Az arámok azt mondták, hogy az Örökkévaló csak a hegyek istene, de a síkságon nincs ereje. Emiatt az egész hatalmas arám sereget kiszolgáltatom neked. Akkor megtudod, hogy én vagyok az Örökkévaló!«” A két sereg ott táborozott, egymással szemben 7 napig. A hetedik napon megütköztek, és Izráel ismét nagy győzelmet aratott: mintegy 100 000 arám gyalogos esett el a csatában egyetlen napon, csak 27 000 fő maradt életben. Ezek bemenekültek Áfék városába, de ott meg a város fala szakadt rájuk, és úgy pusztultak el. Maga Benhadad király is a városban próbált elrejtőzni, és házról-házra bujkált. Szolgái ezt tanácsolták neki: „Urunk, azt hallottuk, hogy Izráel királyai nagyon könyörületesek. Kössünk hát zsákot a derekunkra, vegyünk kötelet a nyakunkba, és adjuk meg magunkat Izráel királyának! Akkor talán megkíméli az életünket.” Így is történt. Benhadad szolgái zsákot kötöttek a derekukra, nyakukra meg kötelet, és így járultak Izráel királya elé, hogy megadják magukat. Ezt mondták Ahábnak: „Szolgád, Benhadad ezt üzeni: »Kíméld meg, kérlek, az életemet!«” Aháb ezt kérdezte: „Hát még életben van? Ha igen, akkor a testvéremnek tekintem!” A követek sietve szaván fogták, és így válaszoltak: „Igen, Benhadad a testvéred!” „Akkor vezessétek elém!” — mondta Aháb. Amikor Benhadad előjött a rejtekhelyéről, Aháb maga mellé szólította a harci szekerébe. Benhadad ezt mondta: „Visszaadom neked azokat a városokat, amelyeket apám elvett apádtól. Te pedig bazársorokat nyithatsz Damaszkuszban, ahogy apám is tette Samáriában.” „Rendben van — válaszolta Aháb —, ha megesküdsz erre, szabadon engedlek.” Így hát szövetséget kötöttek egymással, és Benhadad szabadon visszatérhetett a hazájába. Ezután történt, hogy a próféták tanítványai közül az egyik azt mondta a társának: „Kérlek, üss meg engem!” Azért mondta ezt, mert az Örökkévaló parancsolta neki. De a társa nem akarta megütni. Akkor az első próféta azt mondta neki: „Mivel nem engedelmeskedtél az Örökkévaló szavának, mihelyst elmész innen, egy oroszlán támad rád, és megöl téged.” Így is történt: alighogy elváltak, egy oroszlán támadt rá, és megölte azt a prófétát. Ezután az első próféta megkért egy másik férfit: „Kérlek, üss meg engem!” Az úgy megütötte, hogy a próféta meg is sebesült. Ezután a próféta bekötötte sebes arcát, és így nem lehetett ráismerni. Azután odaállt az út szélére, és várta, hogy Aháb király arra jöjjön. Jött is, a próféta pedig kiáltott hozzá: „Uram, királyom, segíts rajtam! Én is részt vettem az arám sereg ellen vívott csatában. Az egyik társam odahozott hozzám egy arám foglyot, és ezt mondta: »Őrizd ezt a foglyot, amíg visszajövök! Ha hagyod megszökni, életéért az életeddel fizetsz, vagy egy talentum ezüstöt adsz váltságdíjul!« Nekem azonban valami dolgom akadt máshol, és mire visszamentem, a fogoly megszökött.” A király így válaszolt: „Magad mondtad ki ítéletedet! Beismerted, hogy a te hibádból szökött meg, tehát felelős vagy érte!” Ekkor azonban a próféta levette a kötést az arcáról, és a király fölismerte, hogy a próféták közé tartozik. A próféta így szólt a királyhoz: „Ezt mondja neked az Örökkévaló: »Futni engedted azt a férfit, akit én halálra szántam, emiatt életeddel fizetsz életéért, és népeddel népéért!«” Izráel királya ezután haraggal és elkeseredve ment haza Samáriába. Ezek után történt a következő eset. A jezréeli Nábótnak volt egy szép szőlőskertje Ahábnak, Samária királyának a palotája mellett. Aháb szerette volna megszerezni ezt a kertet, ezért szólt Nábótnak: „Add nekem a szőlőskertedet, mert közel van a palotámhoz! Szeretnék ott egy veteményes kertet telepíteni. Adok cserébe egy jobb szőlőskertet, vagy kifizetem az árát, ha kívánod.” De Nábót így felelt: „Mentsen meg attól az Örökkévaló, hogy másnak adjam a családi örökségemet!” Aháb megharagudott és elkeseredett, hogy Nábót nem akart megválni a családi örökségétől. Így ment haza, de annyira el volt keseredve, hogy még enni sem akart, inkább lefeküdt, és a fal felé fordult. Jezábel, a felesége megkérdezte: „Mi bánt téged? Mitől vagy olyan szomorú, hogy még enni sem akarsz?” Aháb elmondta, mi történt: „Kértem a jezréeli Nábótot, hogy adja el nekem a szőlőskertjét, mert meg akarom venni tőle. Felajánlottam azt is, hogy adok helyette másikat cserébe, de semmiképpen nem akar megválni tőle.” „Ugyan — mondta a felesége —, emiatt ne búsulj, hiszen te vagy Izráel királya, nem igaz? Kelj csak föl, egyél-igyál, majd én megszerzem neked Nábót szőlőjét!” Ezután Jezábel leveleket írt Aháb király nevében, Jezréel városa idős vezetőinek és befolyásos előkelő polgárainak, majd a leveleket a király gyűrűjével lepecsételte. Ez állt a levelekben: „Hirdessetek böjtöt a városban, hívjátok össze a gyűlést, és ültessétek Nábótot az egyik főhelyre. Azután keressetek két hitvány férfit, akik hajlandók hamisan tanúskodni Nábót ellen. Mondják azt, hogy hallották, amint Nábót gyalázta Istent és a királyt. Utána vigyétek ki a városból, és kövezzétek meg Nábótot, hogy meghaljon!” Jezréel vezetői és előkelő polgárai megtették, amit Jezábel írt nekik. Böjtöt hirdettek, összehívták a népgyűlést, és Nábótot előre ültették. Két hitvány férfi a népgyűlés előtt azzal vádolta Nábótot, hogy gyalázta Istent és a királyt. Ezután Nábótot kivitték a városból, és halálra kövezték. Majd üzenetet küldtek Jezábelnek: „Nábótot megköveztük, és meghalt.” Jezábel, amint megkapta az üzenetet, Ahábhoz sietett: „A jezréeli Nábót meghalt! Most már elfoglalhatod magadnak a szőlőskertjét, amelyet nem akart eladni neked!” Aháb azonnal oda is ment, és elfoglalta Nábót kertjét. Ekkor az Örökkévaló szólt a tisbei Illés prófétának: „Indulj, és menj el Ahábhoz, Izráel királyához, aki Samáriában uralkodik, és éppen most ment Nábót szőlőskertjébe, hogy azt birtokba vegye. Ezt mondd neki: »Aháb, ezt üzeni neked az Örökkévaló: Ugye, hogy meggyilkoltad Nábótot? Most még a földjét is elvetted?!« Mondd meg neki: »Tudd meg Aháb, azon a helyen, ahol a kutyák fölnyalták Nábót vérét, ott fogják fölnyalni a te véredet is! — Az Örökkévaló mondja ezt neked!«” Illés tehát elment Ahábhoz, aki mikor meglátta, így fogadta: „Már megint rám találtál, ellenségem?” „Igen, megtaláltalak — mondta Illés —, mert egészen odaszántad magad, hogy olyan dolgokat tegyél, amelyeket az Örökkévaló gonoszságnak tart! Ezért halld meg, mit üzen neked az Örökkévaló: »Aháb, emiatt elpusztítalak téged! Sőt, kiirtom minden férfiutódodat, szabadokat és szolgákat egyaránt, hogy írmagjuk sem marad! Úgy fogok bánni veletek, mint Jeroboám, Nebát fia családjával, és mint Baasá, Ahijjá családjával, mert haragra ingereltél engem, és mert Izráelt bűnbe vitted. Ami pedig Jezábelt illeti, őt a kutyák fogják széttépni Jezréel falainál. Aki Aháb családjából a városban hal meg, azt a kutyák eszik meg, aki pedig a városon kívül pusztul el, azt az égi madarak szaggatják szét.«” Bizony, senki sem követett el annyi gonoszságot és súlyos gaztettet, mint Aháb! Egészen rászánta magát, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyeket az Örökkévaló gonoszságnak tart, mert a felesége, Jezábel ösztökélte ezekre a gaztettekre. Aháb gyalázatos módon imádta a bálványokat. Követte ebben az emóriakat, akiket az Örökkévaló kiirtott Izráel népe elől erről a földről. Aháb meghallgatta, amit Illés mondott, azután megszaggatta a ruháit, zsákruhát öltött magára, s abban is aludt, böjtölt, és megalázottságban járt-kelt. Az Örökkévaló így szólt a tisbei Illéshez: „Láttad, hogy megalázta magát Aháb előttem? Ezért a megígért csapásokat nem az ő életében, hanem csak fia idejében hozom el a családjára.” Ezután három esztendeig nem volt háború Arám és Izráel között. A harmadik évben Jósafát, Júda királya meglátogatta Ahábot, Izráel királyát. Amikor a két király és a vezetők együtt voltak, Aháb ezt mondta az udvari embereinek: „Tudjátok, hogy Arám királya elvette tőlünk a gileádi Rámót városát, mi meg nem teszünk semmit, hogy visszaszerezzük!” Azután Jósafáthoz fordult: „Velem jössz-e harcolni, hogy visszafoglaljuk a gileádi Rámótot?” Jósafát ezt válaszolta Izráel királyának: „Én is elmegyek, akárcsak te — és katonáim is, akárcsak a te katonáid, lovaim is, akárcsak a te lovaid.” Azután Jósafát még hozzátette: „Előbb azonban kérd ki az Örökkévaló tanácsát!” Így hát Izráel királya összegyűjtötte országából a prófétákat, 400 férfit, és megkérdezte őket: „Indítsunk-e hadjáratot Rámót-Gileád elfoglalására, vagy ne?” A próféták mind biztatták: „Vonulj fel, Isten a kezedbe adja azt a várost!” Jósafát mégis megkérdezte: „Nincs már más prófétája az Örökkévalónak, akitől tanácsot kérhetnénk?” Aháb ezt válaszolta: „Van ugyan még egy, aki által az Örökkévalót megkérdezhetnénk, de őt ki nem állhatom, mert nekem soha nem prófétál jót, csak rosszat! Mikájehú az, Jimlá fia.” Jósafát erre azt mondta: „Ne beszéljen így a király!” Akkor Aháb szólította egyik udvari emberét: „Siess és hívd ide Mikájehút, Jimlá fiát!” Izráel királya és Jósafát, Júda királya — mindegyik a maga trónszékén, díszes ruhákba öltözve — Samária kapuja előtt ültek, ahol csépelni szoktak, előttük pedig a próféták prófétáltak. Az egyikük, Cidkijjá, Kenaaná fia vas-szarvakat készített magának, és ezt mondta a királynak: „Ezt mondja az Örökkévaló: »Ezekkel fogod Arámot öklelni, amíg végleg elpusztítod őket!«” A többi próféta is hasonlókat prófétált: „Vonulj fel Rámót-Gileád ellen, és győzni fogsz! Az Örökkévaló a kezedbe adja a várost!” A hírnök, akit a király küldött, eljutott Mikájehúhoz, és ezt mondta neki: „Nézd, a próféták egyhangúlag mind jót prófétálnak a királynak, mondj te is valami jót — akárcsak ők!” Mikájehú ezt válaszolta: „Amilyen biztos, hogy az Örökkévaló él, olyan biztos, hogy csak azt fogom mondani, amit ő mond nekem!” Amikor Ahábhoz ért, a király őt is megkérdezte: „Mikájehú, indítsunk-e hadjáratot Rámót-Gileád visszafoglalására, vagy mondjunk le róla?” A próféta ezt felelte: „Menj el Rámót-Gileád elfoglalására, győzni fogsz, és a város a kezedbe kerül.” De a király rákiáltott: „Hányszor kell még megeskesselek, hogy csak az igazat mondd nekem az Örökkévaló nevében?!” Akkor Mikájehú ezt mondta: „Láttam Izráel egész népét szétszórva a hegyeken. Szanaszét kóboroltak, mint a pásztor nélkül maradt juhok. Az Örökkévaló pedig ezt mondta: »Nincs már ezeknek gazdájuk! Térjen hát minden férfi az otthonába békében!«” Ekkor Izráel királya ezt mondta Jósafátnak: „Na ugye, nem megmondtam, hogy ez soha nem prófétál nekem jót, csak rosszat?!” Akkor Mikájehú így folytatta: „Halljátok az Örökkévaló szavát! Láttam az Örökkévalót a trónján, és az egész mennyei sereget jobb és bal keze felől. Az Örökkévaló ezt kérdezte: »Ki fogja rávenni Ahábot, Izráel királyát, hogy Rámót-Gileád ellen vonuljon, és ott haljon meg a harcban?« Erre ki ezt, ki azt mondta. Azután jött egy szellem, az Örökkévaló elé állt, és azt mondta: »Majd én ráveszem Ahábot.« »Hogyan?« — kérdezte az Örökkévaló. Az így válaszolt: »Elmegyek, és hazugság szelleme leszek Aháb minden prófétájának szájában.« Az Örökkévaló pedig ezt felelte neki: »Rendben van, vezesd félre Ahábot — így sikerülni fog! Menj, és tedd meg, amit mondtál!« Látod, Aháb király, az Örökkévaló adta a hazugság szellemét a prófétáid szájába! De ő maga mondta ki a vesztedet.” Ekkor Cidkijjá, Kanaaná fia odalépett Mikájehúhoz, és pofonvágta. „Igen?! Szóval az Örökkévaló Szelleme elhagyott engem, hogy rajtad keresztül szóljon?” — kérdezte. Mikájehú így válaszolt: „Meg fogod látni azon a napon, amikor rémülten egyik szobából a másikba futkosol, hogy elrejtőzz!” Akkor Izráel királya megparancsolta: „Fogjátok meg Mikájehút, és vigyétek vissza Ámónhoz, a város kormányzójához és Jóáshoz, a király fiához. Mondjátok meg nekik: »Ezt parancsolja a király: zárjátok börtönbe, és tartsátok kenyéren és vízen, amíg békében vissza nem térek!«” Mikájehú csak ennyit mondott: „Ha valóban békességben jössz vissza, akkor nem az Örökkévaló szólt általam!” Majd még felkiáltott: „Halljátok meg ezt valamennyien, és tudja meg az egész nép!” Azután Izráel királya és Jósafát, Júda királya együtt felvonultak seregeikkel Rámót-Gileád ellen. Izráel királya azt mondta Jósafátnak: „Te csak öltözz a magad királyi ruhájába, de én álruhát veszek, és úgy megyek a csatába.” Úgy is tett: álruhát vett magára, és úgy indult a harcba. Arám királya a csata előtt azt parancsolta a harci szekerek 32 parancsnokának: „Ne törődjetek senki mással, csak Izráel királyát támadjátok!” Amikor csata közben a harci szekerek parancsnokai meglátták Jósafátot, azt hitték, hogy ő Izráel királya. Ezért bekerítették, és mindannyian csak őt akarták megölni. Jósafát azonban felkiáltott. Amikor a harci szekerek parancsnokai meghallották Jósafát csatakiáltását, észrevették, hogy nem ő Izráel királya, elfordultak hát tőle, és otthagyták. Közben egy harcos csak úgy találomra kilőtt egy nyilat, amely azonban éppen Izráel királyát sebesítette meg. Ahábot olyan helyen találta el a nyíl, ahol a páncéljának a részeit összekapcsolták. Szólt a harci szekere hajtójának: „Fordulj meg, vigyél ki a csatából, mert megsebesültem!” A harc egyre hevesebb lett, ahogy telt az idő. Aháb, Izráel királya estig a harci szekerébe kapaszkodva tartotta magát az arám sereggel szemben, s közben vére a kocsiba folyt. Amikor a nap leszállt, Aháb meghalt. Napnyugtakor kiáltás futott végig a seregben: „Térjen vissza mindenki a maga városába! Mindenki a maga hazájába!” Így halt meg Aháb király. Holttestét visszavitték Samáriába, és ott is temették el. A király harci kocsiját, amelyet Aháb vére szennyezett be, Samária mellett a víztárolónál mosták tisztára — ahol a prostituáltak szoktak fürödni —, s közben Aháb vérét a kutyák nyaldosták a kocsiról. Pontosan úgy történt, ahogy azt az Örökkévaló előre megmondta. Aháb többi dolgait, és mindazt, amit uralkodása idején tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Itt olvasható az is, hogy milyen építkezéseket folytatott Izráel városaiban, és hogyan ékesítette elefántcsont díszekkel a palotáját. Azután Aháb meghalt, és utána a fia, Ahazjá lett Izráel királya. Aháb, Izráel királya uralkodásának negyedik évében lépett trónra Jósafát, Ászá fia, Júda királya. Jósafát 35 éves volt, amikor Jeruzsálemben uralkodni kezdett, és 25 évig volt Júda királya. Anyja, akit Azúbának hívtak, Silhi leánya volt. Jósafát mindenben követte apja, Ászá példáját, s attól nem tért el. Azt tette, amit az Örökkévaló jónak tart. Ennek ellenére a magaslatokon a nép továbbra is áldozatokat mutatott be, és tömjént füstölögtetett. Jósafát békességben élt Izráel királyával. [45-46] Kiűzte országából azokat a férfi prostituáltakat, akik még apjának, Ászának idejéből megmaradtak. Jósafát egyéb dolgait, hőstetteit és hadjáratait följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. *** Jósafát idejében nem volt király Edomban, csak helytartó. Jósafát kereskedőhajókat építtetett, hogy Ófirba küldje azokat aranyért. De ezek a hajók még Ecjón-Geberben összetörtek, és el sem tudtak indulni Ófirba. Ekkor Ahazjá, Aháb fia fölajánlotta Jósafátnak, hogy szolgái Jósafát szolgáival együtt hajózzanak a tengereken. De Jósafát ezt nem fogadta el. Azután Jósafát meghalt, és ősapjának, Dávidnak a városában temették el, ősei mellé. Fia, Jórám követte Júda trónján. Jósafát, Júda királya uralkodásának 17. évében lett Izráel királya Ahazjá, Aháb fia Samáriában, és két évig uralkodott. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart, mert apját és anyját követte. Jeroboám, Nebát fia útján járt, aki bűnbe vezette Izráelt. Ahazjá is Baált szolgálta és imádta, s ezzel haragra ingerelte az Örökkévalót, Izráel Istenét — éppen úgy, ahogy azt apja tette. Miután Aháb király meghalt, Moáb lerázta magáról Izráel fennhatóságát. Történt egyszer, hogy Ahazjá, Aháb fia, Izráel királya Samáriában, palotája fölső teraszáról leesett a korláton keresztül, és súlyosan megsérült. Követeket küldött hát Ekrónba, ezzel a megbízatással: „Menjetek, kérdezzétek meg Ekron istenét, Baálzebúbot, hogy felgyógyulok-e ebből a betegségből!” Ekkor az Örökkévaló angyala szólt a tisbei Illés prófétának: „Samária királya követeket küldött Ekrónba. Menj, és keresd meg őket. Ezt mondd nekik: »Azért mentek Baálzebúbhoz, Ekron istenéhez tanácsot kérni, mert nincs Isten Izráelben?! Most hát mondjátok meg uratoknak: azt üzeni neki az Örökkévaló, hogy nem fog fölkelni az ágyból, amelyben fekszik, hanem biztosan meghal!«” Illés elmondta ezt a követeknek, majd otthagyta őket. Amikor a követek visszatértek a királyhoz, ő megkérdezte: „Miért jöttetek vissza ilyen hamar?” Azok így feleltek: „Mert találkoztunk egy férfival, aki ezt mondta: »Menjetek vissza a királyhoz, aki elküldött benneteket! Mondjátok meg neki, hogy ezt üzeni az Örökkévaló: Azért mentek Baálzebúbhoz, Ekron istenéhez tanácsot kérni, mert nincs Isten Izráelben?! Ezért nem fogsz fölkelni az ágyból, amelyben fekszel, hanem biztosan meghalsz!«” A király megkérdezte: „Milyen volt az az ember?” „Szőrből készült köpeny volt rajta, bőrövvel a derekán.” — felelték azok. „Akkor biztosan a tisbei Illés volt az!” — mondta a király. Ekkor elküldte egyik tisztjét 50 katonával Illésért. A tiszt meglepődve látta, hogy Illés éppen egy domb tetején ül. Fölkiáltott neki: „Isten embere, a király parancsolja, hogy jöjj le!” A próféta így válaszolt: „Ha én Isten embere vagyok, akkor szálljon tűz az égből rád, meg az embereidre, és égessen meg titeket!” Ekkor valóban tűz jött az égből, és megégette mind a tisztet, mind pedig az 50 katonát. Ezután a király másik 50 fős csapatot küldött Illésért, egy másik tiszt vezetésével. Ez a tiszt is fölkiáltott Illésnek: „Isten embere, a király parancsolja, hogy azonnal jöjj le!” A próféta így válaszolt: „Ha én Isten embere vagyok, akkor szálljon tűz az égből rád és az embereidre, és égessen meg titeket!” Ekkor ismét tűz jött az égből, és megégette mind a tisztet, mind pedig az 50 katonát. Ezután a király újabb 50 fős csapatot küldött Illésért, egy harmadik tiszt vezetésével. Azonban ez a harmadik tiszt fölment Illéshez a dombra, térdre esett előtte, és így könyörgött: „Kérlek, Isten embere, legyen becsülete szemedben az életemnek, és az én 50 emberem életének! Nézd, az előző két tisztet és 50 fős csapatukat elpusztította az égből jövő tűz, ezért kérlek, kíméld meg az életünket!” Akkor az Örökkévaló angyala szólt Illésnek: „Menj vele, ne félj!” Illés el is ment a katonákkal Ahazjá királyhoz, és ezt mondta neki: „Követeket küldtél, hogy általuk Baálzebúbtól, Ekron istenétől kérj tanácsot. Vajon nincs Isten Izráelben, hogy az ő szavát kérdezted volna?! Mivel ezt tetted, nem fogsz fölkelni az ágyból, amelyben fekszel, hanem biztosan meghalsz!” Ahazjá valóban meg is halt, ahogy ezt az Örökkévaló Illés által megmondta. Mivel Ahazjának nem volt fia, halála után Jórám lett Izráel királya. Uralkodását akkor kezdte meg, amikor Júdában Jórám, Jósafát fia uralkodott már második éve. Ahazjá egyéb tetteit pedig följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Amikor már közeledett az ideje, hogy az Örökkévaló forgószéllel fölragadja Illést a mennybe, Illés és Elizeus elindultak Gilgálból. „Engem maga az Örökkévaló küldött Bételbe — mondta Illés Elizeusnak —, de te csak maradj itt!” De Elizeus ezt felelte: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, és te is élsz, olyan biztos, hogy veled megyek, s nem hagylak el!” Így hát továbbmentek ketten. Amikor Bételbe érkeztek, az ottani próféta-tanítványok megkérdezték Elizeustól: „Nem tudod, hogy az Örökkévaló még ma elragadja mesteredet tőled?” „Én is tudom, de hallgassatok!” — válaszolta Elizeus. „Engem maga az Örökkévaló küldött Jerikóba — mondta Illés Elizeusnak —, de te csak maradj itt!” Ő ismét ezt felelte: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, és te is élsz, olyan biztos, hogy veled megyek, s nem hagylak el!” Így hát továbbmentek ketten. Amikor Jerikóba érkeztek, az ottani próféta-tanítványok megkérdezték Elizeustól: „Nem tudod, hogy az Örökkévaló még ma elragadja mesteredet tőled?” „Én is tudom, hallgassatok!” — válaszolta Elizeus. „Engem az Örökkévaló a Jordánhoz küldött — mondta Illés Elizeusnak —, de te csak maradj itt!” De Elizeus megint ezt felelte: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, és te is élsz, olyan biztos, hogy veled megyek, s nem hagylak el!” Így hát továbbmentek ketten. A próféta-tanítványok közül ötvenen követték őket, de jókora távolságra megálltak, és onnan figyelték, mi történik. Amikor Illés meg Elizeus a Jordán partjára értek, Illés levette a köpenyét, összehajtotta, és rácsapott vele a vízre. Ekkor a víz kettévált, s ők ketten száraz lábbal keltek át a folyón. Amint a túlsó partra értek, Illés ezt mondta Elizeusnak: „Kérj valamit, mielőtt engem elragadnak tőled!” Elizeus így válaszolt: „A benned lévő szellem kétszeres mértékét kérem!” „Nehéz dolgot kértél — felelte Illés —, de ha meglátsz engem, amikor elragadnak tőled, akkor megkapod, amit kértél. Ha nem, akkor nem kapod meg.” Továbbmentek, és beszélgettek. Hirtelen egy tűzben égő harci szekér jelent meg, tűz-lovakkal, és elválasztotta őket egymástól. Illést a forgószél fölragadta a mennybe. Elizeus mindezt látta, és fölkiáltott: „Atyám! Atyám! Izráel harci szekerei és lovai!” Elizeus nem látta többé Illést. Ezután Elizeus levetette a ruháját, és két részre szakította. Amikor Illést elragadták, a köpenye lehullott róla. Ezt Elizeus fölvette a földről. Majd elindult vissza, a Jordán felé. A parton megállt, fogta Illés köpenyét, rácsapott vele a vízre, és ezt mondta: „Hol van az Örökkévaló, Illés Istene?” A víz azonnal kettévált, és Elizeus átment a túlpartra. Amikor a jerikói próféta-tanítványok csoportja meglátta Elizeust, ezt mondták: „Az Illésben lévő szellem megnyugodott Elizeuson!” Azután eléje mentek, és földig hajoltak előtte. Majd ezt kérték Elizeustól: „Látod, itt van közülünk 50 erős férfi, hadd menjenek el, hogy megkeressék mesteredet! Talán az Örökkévaló Szelleme ragadta el, és letette valamelyik hegyen vagy völgyben.” De Elizeus ezt mondta: „Ne küldjétek el őket!” De addig-addig unszolták, hogy végre beleegyezett: „Jól van, hát küldjétek el őket!” El is küldték azt az 50 fős csapatot, de háromnapi keresés után sem találták meg Illést. Amikor visszatértek Jerikóba, ahol Elizeus volt, ő ezt mondta: „Mondtam, hogy ne menjetek!” Ezután a jerikói férfiak Elizeushoz mentek, és ezt mondták: „Nézd, milyen jó lakóhely ez a város, amint magad is látod! Csak az a baj, hogy a vize egészségtelen, a földje pedig terméketlen.” Elizeus ezt mondta: „Hozzatok nekem egy új tálat, és tegyetek bele sót!” Oda is vitték hozzá, amit kért. Akkor Elizeus kiment a város melletti forráshoz, és beleszórta a sót, majd azt mondta: „Ezt mondja az Örökkévaló: »Meggyógyítottam ezt a vizet, nem származik ezentúl belőle halál és terméketlenség.«” A víz valóban egészséges lett, és attól kezdve mindmáig ilyen is maradt — úgy, ahogy Elizeus mondta. Azután Bételbe ment. Amikor a dombon fölfelé közeledett a város kapujához, éppen egy csopor fiú jött ki a városból vele szemben. Csúfolni kezdték: „Menj innen, kopasz! Menj innen, kopasz!” Elizeus visszafordult, rájuk nézett, és megátkozta őket az Örökkévaló nevében. Ekkor két nősténymedve jött ki az erdőből, megtámadták a fiúkat, és közülük negyvenkettőt megöltek. Ezután Elizeus elment a Kármel-hegyre, majd visszatért Samáriába. Jósafát, Júda királya uralkodásának 18. évében lett Izráel királya Jórám, Aháb fia Samáriában, és 12 esztendeig uralkodott. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Bár nem annyira, mint apja vagy anyja, hiszen lerombolta Baál oszlopát, amelyet apja emelt. Mégis ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának bűnéhez, amellyel ő bűnbe vezette Izráelt. Ettől Jórám sem tért el. Moáb királya, Mésa juhtenyésztéssel foglalkozott, és nagyon nagy juhnyájai voltak. Évente 100 000 bárányt és 100 000 kost küldött — megnyírásuk előtt — adó fejében Izráel királyának. Azonban, amint Aháb meghalt, Moáb királya lerázta magáról Izráel fennhatóságát. Emiatt Jórám király elhatározta, hogy hadjáratot indít Moáb ellen, és Samáriából kiindulva összegyűjtötte Izráel egész hadseregét. Majd követeket küldött Jósafáthoz, Júda királyához, ezzel az üzenettel: „Moáb királya föllázadt ellenem. Eljössz-e velem, hogy együtt harcoljunk ellene?” Jósafát ezt válaszolta: „Elmegyek én is, mint te; hadseregem is, mint a te hadsereged; lovaim is, mint a te lovaid.” Majd megkérdezte: „Melyik úton vonuljunk föl Moáb ellen?” Jórám ezt felelte: „Azon, amelyik Edom sivatagán vezet keresztül.” Így hát három hadsereg vonult föl együtt, három király — Izráel, Júda és Edom királya — vezetésével. Azonban kerülő úton mentek Moáb felé, és 7 nap után már minden vizük elfogyott. Sem a hadseregnek, sem a velük lévő, lábon hajtott állatoknak nem volt ivóvize. Végül Izráel királya fölkiáltott: „Jaj! Látom már, az Örökkévaló csak azért hívta ide ezt a három királyt, hogy kiszolgáltasson minket ellenségeinknek, a moábiaknak!” Jósafát ezt kérdezte: „Nincs itt egy sem az Örökkévaló prófétái közül, hogy általa tanácsot kérhetnénk?” Izráel királyának egyik szolgája válaszolt: „Itt van velünk Elizeus, Sáfát fia, aki Illés segítője volt.” „Bizony, nála van az Örökkévaló beszéde!” — mondta Jósafát. Így hát a három király — Izráel királya, Jósafát és Edom királya — fölkereste Elizeust. De Elizeus így fogadta Izráel királyát: „Minek jöttél ide? Semmi közöm hozzád! Menj apád és anyád prófétáihoz!” Izráel királya azonban így válaszolt: „Kérlek, ne utasíts el! Látod, az Örökkévaló azért hívott össze bennünket — ezt a három királyt és seregeiket —, hogy kiszolgáltasson minket a moábiaknak!” „Az Örökkévalóra, a Seregek Urára esküszöm, akit szolgálok, hogy ha nem lennék tekintettel Jósafátra, Júda királyára, veled szóba sem állnék, még csak rád sem néznék! De jól van, hívjatok ide egy hárfás zenészt!” Amikor az pengetni kezdte hárfáját, az Örökkévaló keze megérintette Elizeust, aki prófétálni kezdett: „Ezt mondja az Örökkévaló: »Megtelnek vízzel a gödrök ebben a kiszáradt folyómederben! Nem lesz sem szél, sem eső, mégis megtelik az egész meder vízzel. Ihattok bőven belőle, ti is, meg állataitok is.« De még ez is csekélység az Örökkévaló számára. Ezen fölül még a moábiakat is kiszolgáltatja nektek. Elfoglaljátok majd megerősített városaikat, minden fontosabb várost, kivágjátok a hasznos fákat, betömitek forrásaikat, és köveket szórtok szántóföldjeikre.” Másnap reggel, az ételáldozat idején Edom felől hirtelen vízáradat jött, s elöntötte az egész vidéket. A moábiak mind megtudták, hogy a három király hadjáratot indított ellenük. Összegyűjtöttek hát országukból minden fegyverforgató férfit, és a határukhoz vonultak. Ott várták a támadást. Azon a reggelen, amikor fölkeltek, a nap fénye vörösen tükröződött a vízről. A moábiak ezt úgy látták, mintha vér lett volna, és azt mondták: „Nézzétek! Ez csakis vér lehet! Biztosan egymás ellen támadt az a három király, és seregeik egymást kaszabolták le! Most azután rajta, szerezzünk nagy zsákmányt!” De mikor a közelükbe értek, az izráeliek is megindultak, és leverték a moábiakat, akik megfutamodtak. Az izráeli sereg üldözte őket, és sokat levágtak közülük. Elfoglalták városaikat, kivágták hasznos fáikat, betömték forrásaikat, és köveket szórtak szántóföldjeikre. Végül már csak Kír-Haraset városfalai álltak ellen. Az izráeli parittyások azt is körülvették, és ostromolni kezdték. Moáb királya látta, hogy vesztésre áll, ezért maga mellé vett 700 harcost, és kivont karddal megpróbáltak kitörni az ostromgyűrűből Edom királyával szemben, de kudarcot vallottak. Ekkor Moáb királya fogta legidősebb fiát, a trónörököst, és az ostromló sereg szeme láttára égőáldozatul föláldozta a város falán. Ezen annyira fölháborodott az izráeli sereg, hogy abbahagyták az ostromot, és hazatértek Izráelbe. Történt egyszer, hogy a próféták közösségéből az egyik próféta meghalt. Az özvegye Elizeushoz fordult, és elpanaszolta: „Uram, tudod, hogy a férjem, a te szolgád tisztelte és félte az Örökkévalót. Azonban meghalt, és adósságot hagyott ránk. A hitelezője pedig most a két fiamat akarja elvinni, hogy adósrabszolgái legyenek, mivel nem tudom kifizetni a férjem tartozását.” Elizeus ezt kérdezte: „Hogyan tudnék segíteni rajtatok? Mi van a házadban?” „Nincs egyebem, csak egy korsó olaj” — válaszolta az asszony. „Jól van — mondta Elizeus —, akkor menj haza, és kérj kölcsön a szomszédaidtól mindenféle üres edényeket, amennyit csak tudsz! Azután zárkózz be a házadba a fiaiddal együtt, és töltsd meg az üres edényeket a korsódból! Amelyik megtelt, azt állítsd félre.” Az asszony így is tett. Bezárkózott a fiaival együtt, akik a keze alá adogatták az edényeket, ő meg sorra megtöltötte valamennyit. Amikor már mind megtelt, mondta a fiának: „Add ide a következő üres korsót!” „Nincs több, már mind megtelt” — felelte az. Ekkor a korsóból sem folyt tovább az olaj. Az asszony ekkor visszament az Isten emberéhez, Elizeushoz, és elmondta, mi történt. Ő pedig ezt tanácsolta: „Eredj, add el az olajat, és fizesd ki a tartozást. Ami marad, abból meg élhettek a fiaiddal együtt.” Elizeus időnként megfordult Súnem városában. Élt ott egy jómódú asszony a férjével, aki többször is vendégül látta a prófétát. Ezért, ha arra járt, Elizeus mindig betért hozzájuk. Egy idő múlva az asszony megkérte a férjét: „Nézd, látom, hogy ez az Elizeus, aki időnként nálunk vendégeskedik, Isten szent embere. Építsünk a számára egy kis vendégszobát az emeleten, és tegyünk oda ágyat, asztalt, széket és mécsest. S ha ezután megint erre jár, hadd szálljon meg nálunk abban a szobában!” Így is lett. Egyszer Elizeus éppen ebben a szobában szállt meg, és lefeküdt az ágyra pihenni. [12-13] Majd ezt mondta a szolgájának, Géházinak: „Hívd ide a vendéglátónkat, ezt a súnemi asszonyt. De előbb kérdezd meg tőle, mivel viszonozhatnánk szívességét, hiszen olyan nagy szeretettel gondoskodik rólunk! Akarja-e, hogy szóljunk érdekében a királynak vagy a hadsereg vezérének?” Géházi hívta az asszonyt, aki megállt Elizeus előtt, és azt mondta: „Uram, én békességben élek a nemzetségem között.” — majd elment. *** Elizeus azt kérdezte Géházitól: „Mégis, mit lehetne tenni érte?” Géházi válaszolt: „Úgy tudom, nincs fia, és a férje már öreg.” „Hívd csak ide megint!” — mondta Elizeus. Az asszony ismét megállt az ajtóban, Elizeus pedig ezt mondta neki: „Egy év múlva ilyenkor már a saját kicsi fiadat ringatod a karodban!” „Jaj, uram, te Isten embere vagy, ne hitegess engem ilyen lehetetlen dologgal!” Egy idő múlva az asszony várandós lett, és az Elizeus által mondott időben valóban fiút szült. A fiúcska fölcseperedett, s egy nap kiment az apjához a mezőre, ahol éppen gabonát arattak. Egyszer csak azt mondta az apjának: „Jaj, nagyon fáj a fejem! Jaj, a fejem!” Az apja szólt az egyik szolgájának: „Vidd a gyereket az anyjához!” A szolga haza is vitte a gyermeket, akit az anyja az ölébe fektetett. Azonban a gyermek déltájban meghalt. Az anya ekkor fölvitte, és lefektette az Isten emberének ágyára, majd becsukta az ajtót, és elment. Azután szólt a férjének: „Kérlek, adj mellém egy szolgát és egy szamarat, hogy sietve az Isten emberéhez menjek! Hamarosan visszajövök.” „De hiszen nincs ma sem Újhold ünnepe sem Szombat, miért mész hozzá?” — kérdezte a férje. „Minden rendben lesz!” — mondta az asszony. Fölnyergelte a szamarat, és azt mondta a szolgájának: „Azonnal induljunk! Hajtsd az állatot, ahogy lehet! Csak akkor lassíts, ha mondom.” Elmentek a Kármel-hegyre, az Isten emberéhez, Elizeushoz, aki már távolról észrevette, hogy közelednek. „Nézd! Az a súnemi asszony közeledik — mondta Elizeus a szolgájának, Géházinak —, szaladj csak eléje, s kérdezd meg, jól van-e, s hogy van a férje és a fia!” Géházi eléje is ment, de az asszony csak annyit mondott neki: „Jól vagyunk.” Nem állt meg, amíg az Isten emberéhez nem ért a hegyen. A földre borult előtte, és megragadta a lábát. Amikor Géházi el akarta zavarni az asszonyt, Elizeus rászólt: „Hagyd csak, mert nagyon el van keseredve, az Örökkévaló pedig eltitkolta előlem, hogy miért.” Akkor az asszony ezt mondta Elizeusnak: „Uram, én nem kértem, hogy fiam szülessen! Nem azt mondtam neked, hogy ne hitegess?!” Akkor Elizeus elküldte Géházit az asszony házához: „Indulj hamar, siess, meg ne állj! Ha találkozol valakivel, még csak ne is köszönj neki! Ha valaki köszön neked, ne válaszolj! Menj, és tedd a pálcámat a fiú arcára!” De a fiú anyja ezt mondta Elizeusnak: „Uram, esküszöm az Örökkévalóra és a te életedre, hogy nem megyek innen haza nélküled!” Így hát Elizeus is elindult, és követte az asszonyt a házához. Géházi előbb ért oda, és Elizeus pálcáját a fiú arcára tette, de az nem éledt föl, s nem adott semmi életjelet. A szolga visszament és jelentette: „Uram, a fiú nem éledt föl.” Elizeus bement a házba, s látta, hogy a gyermek valóban halott, és éppen az ő ágyán fekszik! Senkit nem engedett a szobába, becsukta az ajtót, és imádkozott az Örökkévalóhoz. Majd ráfeküdt a gyermekre, száját a szájára, szemét a szemére, kezét a kezére helyezte, s ekkor a gyermek teste fölmelegedett. Azután Elizeus fölkelt, járkált a szobában le s föl. Másodszor is ráfeküdt a gyermekre, aki ekkor hétszer tüsszentett, majd kinyitotta a szemét. Elizeus szólította Géházit, hogy hívja az asszonyt, s amikor az odajött, ezt mondta neki: „Itt a fiad, vidd magaddal!” Az pedig Elizeus lábához borult, majd elvitte a fiát. Elizeus egyszer megint Gilgálba érkezett a próféták közösségéhez. Akkoriban éhínség uralkodott az országban. A próféta-tanítványok ott ültek Elizeus előtt, aki szólt a szolgájának: „Tedd föl a tűzre a nagy fazekat, és főzz valami levest az embereknek!” Az egyik tanítvány, amint zöldségféléket gyűjtögetett a mezőn, talált egy tökhöz hasonló indás növényt, amely tele volt termésekkel. Teleszedte a ruháját ezekkel és hazavitte, majd összevágta, és beledobálta a fazékba. De sem ő, sem a többiek nem ismerték azt a növényt. Amikor megfőtt az étel, leültek enni, de néhány kanál után a tanítványok fölkiáltottak: „Isten embere! Halál van ebben az ételben!” Senki sem tudott enni belőle. Elizeus ezt mondta: „Adjatok egy kis lisztet!” Beleszórta a fazékba, majd azt mondta: „Most már adhatsz belőle az embereknek, nyugodtan megehetik!” S valóban, nem volt benne többé semmi ártalmas. Egyszer egy férfi jött Elizeushoz Baál-Sálisából, aki árpaföldjének learatásakor az új gabonából sütött első 20 darab kenyeret, és némi friss gabonát hozott az Isten emberének ajándékul. Elizeus azt mondta a szolgájának: „Add oda a kenyereket az embereknek, hadd egyenek!” De a szolga ezt kérdezte: „Vannak itt vagy százan, hogy osszam el közöttük?” Elizeus ismét ezt mondta: „Add oda a kenyereket az embereknek, hadd egyenek! Mert az Örökkévaló ezt mondja: »Bizony, esznek mindannyian, s még marad is belőle!«” A szolga tehát a férfiak elé tette a kenyereket. Valamennyien eleget ettek, és még maradt is belőle — pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló mondta. Naámán Arám királyának hadvezére volt. A király nagyra becsülte és kedvelte, mert az Örökkévaló sokszor adott Naámán által győzelmet Arám seregének. Ez a férfi maga is híres harcos volt, de egyszer leprás lett. Történt egyszer, hogy Arámból portyázó csapatok törtek be Izráel területére, és többek között egy kisleányt is elraboltak. Ez a kislány Naámán feleségének a szolgálója lett, és egyszer azt mondta úrnőjének: „Bárcsak találkozhatna uram a prófétával, aki Samáriában él! Ő biztosan meggyógyítaná a leprából.” Mikor ezt Naámán megtudta, bement a királyhoz, és elmondta neki. A király ezt mondta: „Rendben van, menj el Samáriába, én meg levelet írok, s azt add át Izráel királyának!” Naámán el is indult, és vitt magával ajándékba 10 talentum ezüstöt, 6 000 sékel aranyat és 10 öltözet ruhát. Amikor megérkezett Izráel királyához, átadta neki Arám királyának levelét, amelyben ez állt: „Elküldtem hozzád a szolgámat, Naámánt, hogy gyógyítsd meg a leprából”. Amikor Izráel királya ezt elolvasta, kétségbeesett, és megszaggatta a ruháját. Így kiáltott föl: „Hát Isten vagyok én, akinek hatalma van élet és halál fölött?! Miért küldi hozzám ezt az embert, hogy gyógyítsam meg őt a leprából? Gondoljátok csak meg: nyilván ürügyet keres, hogy a seregével megtámadjon bennünket!” Azonban ez a hír Elizeushoz, Isten emberéhez is eljutott, aki — mikor meghallotta, hogy Izráel királya megszaggatta a ruháját — ezt üzente neki: „Ne ess kétségbe! Kérlek, küldd el hozzám azt az embert, hogy megtudja: van próféta Izráelben!” Így is történt: Naámán a harci szekereivel elment Elizeus házához, s megállt a kapuban. De Elizeus csak a szolgáját küldte ki hozzá ezzel az üzenettel: „Menj, merítkezz bele a Jordán folyó vizébe hétszer, és meggyógyul a bőröd, megtisztulsz a leprától.” Naámán erre nagyon megharagudott, és azt mondta: „Nahát, még ilyet! Azt gondoltam, a próféta biztosan kijön a házából, megáll előttem, és segítségül hívja Istenének, az Örökkévalónak a nevét! Azután a kezét a sebeim fölé helyezi, és úgy gyógyít meg! Vannak folyók Arámban is, még jobbak is, mint Izráelben! Ha már vízbe kell merítkeznem ahhoz, hogy meggyógyuljak, ott van az Abáná és a Parpar Damaszkuszban, azoknak a vizében is megmártózhatok!” Azzal mérgesen visszafordult, és hazafelé indult. A szolgái azonban tisztelettel megkérdezték Naámántól: „Urunk, ha a próféta valami nagy és nehéz dolgot mondott volna, azt megtetted volna a gyógyulásodért, igaz? Akkor mennyivel inkább megteheted ezt a csekélységet. Csak belemerítkezel a vízbe, és meggyógyulsz!” Naámán hallgatott rájuk, és elment a Jordánhoz. Belegázolt a vízbe, és hétszer egymás után megmerítkezett benne, ahogy az Isten embere mondta. A bőre azonnal teljesen egészséges lett, mint egy kisgyermeké. Megtisztult a leprából. Ezután Naámán, kíséretével együtt visszatért Elizeushoz, Isten emberéhez, megállt előtte, és ezt mondta: „Nézd, most már tudom, hogy Izráel Istenén kívül nincs más Isten sehol a világon! Kérlek, fogadj el tőlem, a szolgádtól egy kis ajándékot!” De Elizeus ezt válaszolta: „Amilyen biztos, hogy él az Örökkévaló, akit szolgálok, olyan biztos, hogy nem fogadok el tőled semmiféle ajándékot.” Naámán még unszolta egy ideig, de Elizeus hajthatatlan maradt. Akkor Naámán ezt kérte: „Ha már nem fogadsz el tőlem ajándékot, akkor kérlek, adj nekem ebből a földből annyit, amennyit két öszvér elbír! Mert szolgád ezentúl nem fog más istennek áldozatot bemutatni, csak az Örökkévalónak. Csak azt az egyet bocsássa meg az Örökkévaló nekem, szolgádnak, hogy amikor uram, a király bemegy Rimmón templomába, hogy azt az istent imádja, akkor nekem is vele kell mennem, és meg kell hajolnom. Ezt nem kerülhetem el, mert a király ilyenkor az én karomra szokott támaszkodni. Csak ezt a dolgot bocsássa meg nekem az Örökkévaló!” Elizeus így felelt erre: „Menj csak el békességben!” Géházi megbűnhődik kapzsisága miatt Ezután Naámán a kíséretével elindult, hogy hazatérjen Arám földjére. De még nem jutottak messzire, amikor Géházi, Elizeus szolgája azt gondolta: „Nahát, hogy az én mesterem semmi ajándékot nem fogadott el ettől az arám Naámántól! Esküszöm az Örökkévalóra, hogy utána futok, és szerzek tőle valamit magamnak!” Így is történt: Géházi utána futott Naámánnak. Amikor az meglátta Géházit, leszállt a kocsijáról, és elébe ment. Megkérdezte: „Minden rendben van?” „Nincs semmi baj — felelte Géházi —, csak mesterem utánad küldött, és ezt üzeni: »Nézd, most érkezett hozzám két fiatalember a próféták közösségéből, Efraim hegyvidékéről. Kérlek, küldj nekik egy talentum ezüstöt és két öltözet ruhát!«” Naámán ezt felelte: „Kérlek, vigyél nekik két talentum ezüstöt!” Rá is beszélte, és két zsákba töltve küldött vele két talentum ezüstöt, meg két öltözet ruhát. Két szolgájának parancsolt, hogy vigyék vissza az ajándékot Géházival. Amikor a két szolgával a dombhoz ért, Géházi elvette a csomagokat a kezükből, őket meg visszaküldte Naámánhoz. Azután a kincseket elrejtette a házban, ő meg visszament Elizeushoz. Amikor belépett, ura megkérdezte: „Honnan jössz, Géházi?” „Nem mentem sehová, uram” — mondta a szolga. „Amikor Naámán leszállt a szekeréről, hogy eléd menjen, bizony, ott volt az én szívem, és mindent láttam, hallottam! — válaszolta Elizeus. — Most van az ideje, hogy szerezz magadnak pénzt, ruhát, olajfa-ligeteket, szőlőskerteket, juhokat, marhákat és szolgákat?! Naámán betegségét azonban megszerezted magadnak és utódaidnak örökre!” Amikor Géházi elment onnan, a bőre olyan fehér volt, mint a hó: leprás lett. A próféta-tanítványok egyszer azt mondták Elizeusnak: „Nézd, mester, ez a ház, ahol veled együtt össze szoktunk jönni, már túl kicsi ennyiünknek! Menjünk a Jordán melletti erdőbe, vágjunk ki mindannyian egy-egy fát, s a gerendákból építsünk egy nagyobb házat!” „Jól van, menjetek!” — mondta Elizeus. [3-4] Az egyik tanítvány kérte, hogy ő is menjen velük, így hát Elizeus is elment a csoporttal a Jordánhoz. Ott nekiláttak a favágásnak. *** Munka közben azonban az egyik tanítvány fejszéjéről a vas lerepült, és a vízbe esett. „Jaj, mester! Vízbe esett a fejszém, pedig csak kölcsön kaptam!” — kiáltott föl a tanítvány. Isten embere megkérdezte: „Hol merült el a vízben?” Amikor a tanítvány megmutatta, Elizeus bedobott oda egy fadarabot, s ekkor a fejsze vasból készült feje felbukkant a víz színére, és ott lebegett. „Ott van, vedd ki!” — mutatta Elizeus. A tanítvány utána nyúlt, és kivette a fejsze vasát a vízből. Arám királya háborút indított Izráel ellen, és vezéreivel haditanácsot tartott. Elhatározták, hogy csapataikkal egy bizonyos helyen fognak majd Izráel területén táborozni. De Isten embere üzenetet küldött Izráel királyának: „Vigyázz, mert az arám csapatok azon a bizonyos helyen akarnak betörni országodba! Nem menj arrafelé!” A király ekkor a kémeit az Elizeus által megjelölt helyre küldte, és így elkerülte a lesben álló arámok csapdáját. Ez többször is megismétlődött. Emiatt Arám királya nagyon fölháborodott, és összehívta vezéreit. Ezt mondta nekik: „Mondjátok meg nekem, melyikőtök kémkedik Izráel királyának?” Az egyik vezér így válaszolt: „Uram, királyom! Nincs közöttünk áruló, de Izráelben van egy próféta, Elizeus, aki megmondja Izráel királyának még azt is, amiről a hálószobádban beszélsz!” A király parancsot adott: „Tudjátok meg, hol van most az az Elizeus, hogy embereim elfogják!” Azután jelentették a királynak, hogy Elizeus éppen Dótán városában tartózkodik. Így hát Arám királya harci szekerekkel megerősített katonai csapatot küldött Dótánba, hogy Elizeust elfogják. Éjjel érkezett meg a csapat Dótán alá, és körbezárta a várost. Elizeus szolgája másnap reggel, ahogy fölkelt, rémülten látta, hogy a várost körbevette az ellenséges sereg a harci szekereivel. Így kiáltott: „Jaj, mester, most mit tegyünk?” „Ne félj! — mondta neki Elizeus. — Sokkal többen vannak, akik értünk harcolnak, mint akik ellenünk!” Azután Elizeus imádkozott: „Örökkévaló, kérlek, nyisd meg a szemét, hogy lásson!” Így is történt: az Örökkévaló megnyitotta a szolga szemét, aki ekkor meglepetésében felkiáltott: „Harci szekerek és lovak!” Ugyanis Elizeus körül a hegy tele volt tüzes harci szekerekkel és lovakkal. Amikor az arám katonák fölvonultak, hogy elfogják Elizeust, ő így imádkozott az Örökkévalóhoz: „Kérlek, vakítsd meg ezeket a katonákat!” Így is történt: az Örökkévaló vaksággal sújtotta az arám katonákat, ahogy Elizeus kérte. Akkor Elizeus megszólította a katonákat: „Nem jó úton jártok! Nem ebbe a városba kellett volna jönnötök! Gyertek utánam, majd elvezetlek ahhoz az emberhez, akit kerestek!” Azok engedelmesen követték, Elizeus pedig elvezette őket Samáriába. Ott azonban Elizeus ismét imádkozott az Örökkévalóhoz: „Kérlek, nyisd meg a szemüket, hadd lássanak ismét!” Az Örökkévaló megnyitotta a szemüket, és mikor újra láttak, fölismerték, hogy Samária közepén vannak! Izráel királya ezt kérdezte Elizeustól, amikor meglátta az arám katonákat a városon belül: „Mester, levágassam őket?” „Nem, dehogyis — mondta Elizeus —, hiszen ha a háborúban foglyokat ejtesz kardoddal vagy íjaddal, azokat sem gyilkolod le, igaz? Inkább vendégeld meg őket, hadd egyenek-igyanak, s úgy térjenek vissza urukhoz!” Így hát a király megvendégelte az ellenség katonáit, s nagy lakomát rendezett nekik. Azután békességgel hazaküldte őket a saját királyukhoz. Ettől fogva az arámok nem küldtek többé rablócsapatokat Izráel ellen. Történt ezek után, hogy Benhadad, Arám királya nagy sereget gyűjtött, megtámadta Samária városát, és szoros ostromgyűrűt vont köré. Mivel az ostrom elhúzódott, a körülzárt városban éhínség lett úrrá. Végül már annyira elfogyott minden élelem, hogy egy szamárfejért is 80 sékel, egy maréknyi galambtrágyáért pedig 5 sékel ezüstöt kellett fizetni. Ekkor történt, hogy Izráel királya éppen a várfalon járt, amikor egy asszony segítségért fordult hozzá: „Uram, királyom, segíts rajtam!” De a király így válaszolt: „Ugyan, hogy segíthetnék én, ha az Örökkévaló nem segít? Üresek már a gabonatárolók és a borostömlők is — hogyan segítsek rajtad?” De azért csak megkérdezte: „Mi a panaszod?” Az asszony így válaszolt: „Uram, egy asszonnyal megegyeztünk, hogy egyik nap megfőzzük és megesszük az én fiamat, a következő nap meg az ő fiát. Az én fiammal így is történt, de másnap hiába szóltam neki: Most add ide a fiadat, hogy őt is megegyük! — Elrejtette a gyermekét előlem.” Ezt hallva a király annyira elkeseredett, hogy megszaggatta a ruháját, és továbbment a várfalon. Ekkor meglepve látták az emberek, hogy a ruhája alatt zsákruhát viselt. A király fölkiáltott: „Isten engem úgy segítsen, hogy még ma fejét vétetem Elizeusnak, Sáfát fiának!” Azonnal el is küldte egyik szolgáját Elizeushoz, aki éppen a házában együtt ült a város vezetőivel. Mielőtt a király szolgája odaért volna, Elizeus ezt mondta a vezetőknek: „Figyeljétek meg, a király, az a gyilkos ideküldi a szolgáját, hogy engem is meggyilkoljon! Zárjátok be előtte az ajtót, és ne engedjétek be! Tudom, hogy ő utána hamarosan a király is ide jön.” Alighogy ezt mondta Elizeus, megérkezett a király. Izráel királya ezt kérdezte a prófétától: „Látod, milyen bajba és veszedelmes helyzetbe taszított minket az Örökkévaló! Miért várjak tovább a segítségére?” Ekkor Elizeus megszólalt: „Hallgassátok meg, mit üzen az Örökkévaló: »Holnap ilyenkor olyan bőségesen lesz élelem Samáriában, hogy egy sékel ezüstért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehet majd kapni a városkapu melletti piacon.«” Volt ott egy főember, aki mindig a király mellett szokott lenni, hogy segítsen neki. Ez a főember így szólt Elizeushoz, az Isten emberéhez: „Még ha az Örökkévaló ablakokat nyitna is az égen, ez még akkor sem történhet meg!” „Saját szemeddel meg fogod látni, hogy így lesz, de nem eszel belőle!” — mondta neki Elizeus. Ugyanekkor Samária városkapuja előtt négy leprás férfi üldögélt. Ezt mondták egymásnak: „Minek várjunk itt, amíg éhen halunk? Ha bemegyünk a városba, ott már olyan nagy az éhínség, hogy biztosan éhen halunk. Ha meg itt ülünk tovább, akkor is meghalunk. Menjünk inkább az arámok táborába, mert ott legalább van élelem! Ha életben hagynak minket, akkor jó, ha megölnek, akkor sincs vesztenivalónk!” Fölkeltek hát, és alkonyatkor elindultak, hogy átmenjenek az arám táborba. Amikor odaértek, meglepve látták, hogy nincs ott senki! Az Örökkévaló ugyanis azt tette, hogy az arámok harci szekerek robogását és vágtató lovasok dobogását hallották, mintha hatalmas sereg közeledne. Szörnyen megrémültek, és kiabálni kezdtek: „Jaj, fussunk, mert Izráel királya fölbérelte ellenünk a hettiták és az egyiptomiak királyait!” Alkonyatkor az egész hadsereg futásnak eredt, hogy az életüket mentsék. Otthagyták sátraikat, lovaikat, szamaraikat, s az egész tábort úgy, ahogy volt. Amikor a leprások elérték a tábort, bementek egy sátorba, és előbb ettek-ittak. Azután zsákmányt szereztek: ezüstöt, aranyat, ruhákat, és ezeket elrejtették. Majd egy másik sátort fosztottak ki, s azt a zsákmányt is elrejtették. Végül megálltak, és ezt mondták egymásnak: „Nézzétek, ez a nap a nagy örömhír napja! Mi meg nem szólunk róla senkinek! Nem jól van ez így! Ha reggelig itt maradunk, még büntetés ér bennünket. Menjünk hamar, vigyük meg a jó hírt a királynak!” Vissza is mentek a városhoz, és bekiáltottak a kapuőröknek: „Elmentünk az arámok táborába, de nincs ott egy lélek sem! Egy hangot sem lehet hallani, csak a megkötött lovak és szamarak maradtak ott, meg a sátrak!” Az őrök jelentették a hírt a királyi palotában. Még éjjel volt, de a király azonnal fölkelt, és tanácskozott a főembereivel. Azt mondta nekik: „Sejtem én, mit terveznek ellenünk az arámok! Tudják, hogy Samária éhezik, ezért kimentek a táborukból, és elrejtőztek. Csak arra várnak, hogy kimenjünk a városból élelmet szerezni, s akkor lecsapnak ránk, foglyul ejtenek minket, a várost meg elfoglalják!” Az egyik főember azt javasolta: „Uram, maradt még néhány lovunk. Küldjünk ki hát néhány embert öt lóval, hogy nézzék meg, mi történt! Ezek a lovak hamarosan úgyis elpusztulnának velünk együtt.” Így is történt. A király kiküldte néhány emberét két harci szekérrel, amelyet a lovak húztak. „Menjetek — mondta nekik —, nézzétek meg, mi történt az arám hadsereggel!” Azok el is mentek, és egészen a Jordánig követték az arám hadsereg nyomait. Ugyanis mindenütt szanaszét dobált hadi felszerelések és ruhák hevertek az úton, amelyet a menekülők a nagy sietségben elhajigáltak. Azután a király emberei visszatértek Samáriába, és jelentették uruknak, amit láttak. Amikor az emberek meghallották a hírt, kitódultak a városból, és kifosztották az arámok elhagyott táborát. A nagy zsákmány miatt olyan bőség lett Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehetett kapni a városkapu melletti piacon — pontosan úgy, ahogy az Örökkévaló azt előre megmondta. [17-18] A király odaküldte a városkapuhoz azt a főembert, aki mindig mellette volt, hogy segítsen neki. De a tömeg olyan erővel rohant ki a kapun, hogy letaposták a király főemberét, aki meg is halt. Így teljesedett be, amit az Isten embere előre megmondott, amikor a király őhozzá ment tudakozódni. Ezt mondta ugyanis neki: „Holnap ilyenkor olyan bőségesen lesz élelem Samáriában, hogy egy sékelért egy szeá finomlisztet vagy két szeá árpát lehet majd kapni a városkapu melletti piacon.” *** Ez a főember pedig akkor így válaszolt erre: „Még ha az Örökkévaló ablakokat nyitna is az égen, ez még akkor sem történhet meg!” Elizeus azonban megmondta neki: „Saját szemeddel fogod meglátni, hogy így lesz, de nem eszel belőle!” Pontosan ez történt: a város kapujában a nép összetaposta ezt a főembert, aki meg is halt. Egyszer Elizeus szólt annak a súnemi asszonynak, akinek a fiát életre keltette: „Egész családoddal együtt költözz el innen! Telepedjetek le jövevényként, ahol tudtok, mert az Örökkévaló éhínséget hívott elő, s ami még rosszabb, ez hét esztendeig fog tartani ebben az országban!” Az asszony megfogadta az Isten emberének szavát, és családjával együtt a filiszteusok országába költözött. Ott éltek hét évig. Amikor letelt ez az időszak, visszatértek Izráel földjére. Ekkor azonban az asszony elment a királyhoz, hogy segítségét kérje, mert vissza akarta kapni házát és földjét. A király éppen Géházival, az Isten emberének szolgájával beszélgetett. Kérte, hogy mondja el neki Elizeus összes csodatetteit. Géházi éppen arról beszélt a királynak, hogyan keltette életre Elizeus a súnemi asszony fiát, amikor ez az asszony a fiával együtt bement a király elé, hogy visszakérje birtokát. Ekkor Géházi fölkiáltott: „Uram, királyom, ő az az asszony, akiről beszéltem, és ez az a fiú, akit Elizeus életre keltett!” Akkor a király kikérdezte az asszonyt, aki felelt a kérdéseire. Azután megparancsolta egyik udvari emberének, hogy intézkedjen, és az asszony családjának adják vissza minden vagyonát, sőt még a birtokuk jövedelmét is attól a naptól kezdve, amelyen elhagyták az országot egészen addig, amíg visszatértek. Ezután Elizeus Damaszkuszba ment. Ebben az időben Benhadad, Arám királya éppen betegen feküdt. Amikor megtudta, hogy Elizeus odaérkezett, szólt Hazáélnek: „Vigyél az Isten emberének ajándékot, és kérd, hogy tudakolja meg az Örökkévalótól, vajon meggyógyulok-e ebből a betegségből!” Hazáél így is tett: megrakott 40 tevét válogatott damaszkuszi drágaságokkal, és felkereste Elizeust. Megállt előtte, és ezt mondta: „Fiad, Benhadad, Arám királya küldött, hogy megkérdezze, fölgyógyul-e betegségéből.” Elizeus így válaszolt: „Menj, és mondd neki, hogy meggyógyul. De az Örökkévaló megmutatta nekem, hogy biztosan meghal.” Majd a próféta sokáig mereven maga elé nézett, végül sírva fakadt. Hazáél megkérdezte: „Uram, miért sírsz?” „Mert látom, hogy mennyi bajt hozol majd Izráelre! Erős városait fölgyújtod, harcosait fegyvered öli meg, csecsemőit földhöz vered, s még terhes asszonyait is megölöd” — mondta Elizeus. „De uram, ki vagyok én, hogy ilyen nagy dolgokat tegyek, hiszen annyit érek, mint egy kutya!” — válaszolt Hazáél. „Az Örökkévaló megmutatta nekem, hogy te leszel Arám királya” — felelt a próféta. Hazáél ezután visszatért Benhadadhoz, aki megkérdezte: „Mit üzent Elizeus?” „Azt mondta, hogy bizonyosan meggyógyulsz, uram” — válaszolta Hazáél. A következő napon azonban Hazáél fogott egy takarót, és vízbe mártotta. Majd bement a királyhoz, s a takarót Benhadad arcára terítette: így fojtotta meg. Ezután Hazáél ült Arám trónjára. Jórám, Aháb fia, Izráel királya uralkodásának 5. évében kezdett uralkodni Júdában Jórám, Jósafátnak, Júda királyának a fia. Jórám, Jósafát fia harminckét éves korában kezdte meg nyolc évig tartó uralkodását Jeruzsálemben. Izráel királyainak útján az járt, akárcsak Aháb király és annak családja. Ugyanis Aháb leányát vette feleségül, és azt tette, ami az Örökkévaló szerint gonoszság volt. Az Örökkévaló azonban, a szolgájára, Dávidra való tekintettel mégsem pusztította el Júdát, mert megígérte neki, hogy királyi hatalmat ad neki és fiainak örökké. Jórám, Jósafát fia idejében Edom népe fellázadt Júda uralma ellen, és elszakadt tőle. Ezután Edomban királyt választottak maguknak. Emiatt Jórám, Jósafát fia a seregével, vezéreivel és harci szekereivel Cáírba vonult, de az edomiak körülzárták őket. Jórám, Jósafát fia még akkor éjjel a harci szekerek parancsnokaival együtt kitört a gyűrűből, és megmenekült. Serege azonban szétszóródott, és hazafutott. Így szakadtak el Júdától az edomiak — és ez így van mind a mai napig. Ugyanekkor lázadt fel Libna is Jórám, Jósafát fia uralma ellen, és el is szakadt tőle. Jórám, Jósafát fia többi tetteit, és mindazt, amit uralkodása idején tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jórám, Jósafát fia, és ősei mellé temették a Dávid városában. Júda trónján fia, Ahazjá követte. Jórám, Aháb fia, Izráel királya uralkodásának 12. évében kezdett uralkodni Júdában Ahazjá, Jórámnak, Júda királyának a fia. Ahazjá 22 éves volt, amikor trónra lépett, és egy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja Atalja, Omrinak, Izráel királyának az unokája volt. Ahazjá is Aháb családjának útját követte, és olyan dolgokat tett, amelyek az Örökkévaló szerint gonoszak voltak, akárcsak Aháb és annak családja. Azért tett ilyen gonosz dolgokat, mert rokonságban volt Ahábnak, Izráel királyának családjával. [28-29] Ahazjá a seregével csatlakozott Jórámhoz, Aháb fiához, Izráel királyához, és együtt vonultak fel Hazáél, Arám királya ellen Rámót-Gileádba. Ott azonban a csatában az arámok megsebesítették Jórámot, aki visszatért Jezréelbe, hogy a sebe meggyógyuljon. Ezután Ahazjá, Jórám fia, Júda királya elment Jezréelbe, hogy meglátogassa a beteg Jórámot, Aháb fiát. Elizeus szólt az egyik tanítványnak a próféták közösségéből: „Készülj fel az útra! Fogd ezt a korsó olajat, és menj el a gileádi Rámótba! Ott keresd meg Jéhút, Jósafát fiát, Nimsi unokáját. Hívd ki a társai közül, és vezesd be egy belső szobába. Öntsd a fejére az olajat, és mondd neki: »Az Örökkévaló mondja neked: Fölkentelek téged Izráel királyává.« Azután fuss el onnan, ne maradj ott egy percig se!” Így is lett. A fiatal próféta elment a gileádi Rámótba. Meglepetésére ott találta a hadsereg vezéreit, akik éppen egy asztalnál ültek. Azt mondta: „Üzenetet hoztam neked, parancsnok!” Jéhú megkérdezte: „De melyikünknek?” „Neked, parancsnok!” — mondta a próféta. Jéhú fölkelt, és ketten bementek a házba. Ott a próféta Jéhú fejére öntötte az olajat, és ezt mondta: „Az Örökkévaló, Izráel Istene mondja neked: »Királlyá kenlek téged: mostantól fogva te vagy az Örökkévaló népének, Izráelnek a királya. Irtsd ki uradnak, Ahábnak egész családját! Így állok bosszút Jezábelen, amiért meggyilkolta szolgáimat, a prófétákat és az Örökkévaló többi szolgáját. Kipusztul Aháb egész családja. Kiirtok Izráelből minden fiút és férfit Aháb rokonságából, apraját-nagyját egyaránt. Úgy bánok Aháb családjával, mint Jeroboám, Nebát fia, vagy Baasá, Ahijjá fia családjával. Jezábelt pedig a kutyák eszik meg jezréeli birtokán, el se temetik!«” Azzal a próféta elfutott onnan. Azután Jéhú visszament a király szolgáihoz, a hadsereg vezetőihez. Azok megkérdezték: „Minden rendben van? Minek jött ez a bolond hozzád?” De Jéhú nem akarta elmondani nekik, mi történt. „Semmi különös! Tudjátok, mi mindent fecsegnek ezek össze-vissza!” De azok már gyanút fogtak: „Ne beszélj mellé, Jéhú! Mondd meg az igazat!” Akkor Jéhú elmondott nekik mindent igazán: „Azt mondta nekem a próféta: Ezt üzeni az Örökkévaló: »Királlyá kenlek téged, hogy Izráel királya légy.«” Ezt hallva a vezérek levetették felsőruhájukat, és Jéhú lába alá terítették a lépcsőkre, majd megfújták a sófárt, és ezt kiáltották: „Jéhú a király!” Így kezdődött Jéhúnak, Nimsi unokájának az összeesküvése Jórám, Júda királya ellen. Jórám ekkor Izráel egész seregével a gileádi Rámót várát védte Hazáélnek, Arám királyának a serege ellen. Azonban a harcban megsebesült, és visszatért Jezréelbe, hogy a sebeit gyógyíttassa. Jéhú ezt mondta a vezéreknek: „Ha valóban engem akartok királyotoknak, akkor ne engedjünk senkit kimenni a városból, nehogy elvigye a hírt Jezréelbe!” Ezután Jéhú harci szekerére szállt, és csapatával együtt elindult Jezréelbe, mivel Jórám oda ment, hogy a sebét gyógyíttassa. Ugyanakkor Ahazjá, Júda királya is Jezréelbe ment, hogy meglátogassa Jórámot. Jezréel tornyában az őrszem észrevette a közeledő csapatot, és jelentette a királynak. Jórám azt mondta: „Küldjetek ki egy lovast, hogy kérdezze meg, békés szándékkal jönnek-e!” A lovas küldött Jéhú elé sietett, és megszólította: „A király kérdezi, békés szándékkal jöttök-e?” „Ugyan, mit törődsz te azzal? Állj be mögém, és kövess engem!” — felelte Jéhú. Az őrszem jelentette Jórámnak: „A küldött odament a közeledő csapathoz, de nem tért vissza.” Erre Jórám kiküldött egy másik lovast, aki ezt mondta Jéhúnak: „A király kérdezi, békés szándékkal jöttök-e?” „Ugyan, mit törődsz te azzal? Állj be mögém, és kövess!” — felelte Jéhú. Az őrszem ismét jelentette Jórámnak: „A második küldött is odament a közeledő csapathoz, de ő sem tért vissza. De aki azt a harci szekeret vezeti, úgy hajt, mint egy őrült. Jéhú, Nimsi unokája szokott így hajtani.” Akkor Jórám megparancsolta, hogy fogjanak be a szekerébe. Azután Jórám, Izráel királya és Ahazjá, Júda királya — mindegyik a maga harci szekerén — Jéhú elé hajtottak. Éppen ott találkoztak vele, ahol egykor a jezréeli Nábót szőlőskertje volt. Jórám megszólította Jéhút: „Békés szándékkal jössz?” „Hogy lehetne békesség, amíg anyád, Jezábel folyton csak szaporítja a bálványimádást és a varázslást?!” — felelte Jéhú. Erre Jórám megfordította a szekerét, hogy elmeneküljön. Közben odakiáltott Ahazjának: „Ez árulás, Ahazjá!” Jéhú fogta az íját, és teljes erővel a menekülő király hátába lőtte nyilát. Jórámot a nyíl szíven találta, azonnal összeesett a szekerében, és meghalt. Jéhú ezt mondta a szekere hajtójának, Bidkarnak: „Fogd Jórám holttestét, és dobd a jezréeli Nábót földjére! Emlékezz rá, hogy amikor mi ketten egymás mellett álltunk a harci szekéren, Jórám apja, Aháb király mögött, az Örökkévaló megmondta, hogy ez így fog történni — s lám, most beteljesedett! Azt mondta Ahábnak: »Amilyen igaz, hogy tegnap láttam Nábótnak és a fiainak kiontott vérét, olyan biztos, hogy egy napon éppen ezen a helyen fogok bosszút állni rajtad!« Dobd oda hát Jórám testét arra a helyre, az Örökkévaló szava szerint!” Ahazjá, Júda királya látta ezt, és igyekezett Bét-Haggán felé menekülni a harci szekerén. Jéhú és a csapata azonban őt is üldözőbe vette. Ezt mondta Jéhú az embereinek: „Ahazját is lőjétek le!” Meg is sebesítették őt a szekerén, a nyilaikkal a Gúr-hágó közelében, Jibleám mellett. Ahazjá mégis elmenekült, de csak Meggidóig jutott, mert ott belehalt a sérülésébe. Szolgái ezután hazavitték a holttestét a harci szekerén Jeruzsálembe, s ott eltemették ősei mellé, a Dávid városában. Jórám, Aháb fia uralkodásának 11. évében lett Ahazjá Júda királya. Ezután Jéhú Jezréelbe ment. Amikor Jezábel ezt megtudta, kicsinosította magát, és kinézett az emeleti ablakon. Amikor Jéhú bevonult a város kapuján, lekiáltott neki: „Hogy vagy, Zimri? Meggyilkoltad a saját uradat?!” Jéhú erre odanézett, majd fölkiáltott: „Van-e ott valaki, aki velem tart?” Erre két-három királyi szolga megjelent az ablakban. „Fogjátok meg Jezábelt, és hajítsátok ki!” — mondta nekik Jéhú. Azok engedelmeskedtek, és kidobták. Ő lezuhanva szörnyethalt, és vére a falra fröccsent, meg a lovak lábára, amelyek összetaposták. Jéhú az embereivel ezután leült enni-inni. Azután azt mondta: „Nézzetek utána annak az átkozott asszonynak, s temessétek el, mégiscsak király leánya volt!” De mire a szolgák kimentek, hogy eltemessék, a holttestből már alig találtak valamit: csak a koponya, a lábszár és a kézfej maradt belőle. Amikor ezt jelentették Jéhúnak, ő így szólt: „Így teljesedett be, amit az Örökkévaló mondott szolgája, a tisbei Illés által Jezábelről: »A kutyák eszik meg Jezábel testét Jezréelben. Olyan lesz a holtteste azon a jezréeli földbirtokon, mint a trágya a szántóföldön. Senki meg nem mondhatja róla, hogy ez volt Jezábel!«” Ahábnak 70 fia élt Samáriában. Jéhú leveleket írt Samáriába, a jezréeli vezetőknek, és azoknak, akik Aháb fiait nevelték. Ez állt a levelekben: [2-3] „Amint megkapjátok ezt a levelet, válasszátok ki uratok fiai közül azt, aki a legderekabb és legméltóbb az uralkodásra! Ő legyen a királyotok. Erős falakkal védett városban laktok, vannak harci szekereitek, lovaitok, fegyvereitek — harcoljatok hát uratok, Aháb uralkodói családjáért!” *** De ezek a vezetők mind nagyon megijedtek, amikor a levelet olvasták. Azt gondolták: „Lám két király sem tudott ellenállni Jéhúnak, akkor hogyan ellenkezhetnénk mi vele?” A palota felügyelője, a városparancsnok, a vezetők és a királyfiak nevelői együttesen küldtek választ Jéhúnak: „Szolgáid vagyunk, engedelmeskedünk a parancsodnak! Nem választunk magunknak más királyt. Cselekedj belátásod szerint!” Akkor Jéhú másodszor is levelet írt nekik: „Ha valóban velem vagytok, és hallgattok rám, akkor fejezzétek le uratok, Aháb fiait! Holnap ilyenkor küldjétek hozzám a levágott fejeket, Jezréelbe!” Ahábnak 70 fia volt, akiket a város vezetőire bízott, hogy azok neveljék fel őket. Amikor ezek a vezetők megkapták Jéhú levelét, kivégezték őket, s a levágott fejüket kosarakba rakták, és másnap elküldték Jéhúnak Jezréelbe. Amikor a követ Jéhúhoz érkezett, s jelentette, hogy elhozták Aháb fiainak a levágott fejeit, ő azt mondta: „Rakjátok ezeket két rakásba a város kapuja előtt, s maradjanak ott holnap reggelig!” Másnap reggel Jéhú kiment a város kapujához, és megállt a nép előtt. Ezt mondta nekik: „Ti ártatlanok vagytok! Nézzétek, én szőttem összeesküvést uram ellen, és megöltem őt. De ezeket a királyfiakat kik ölték meg? Értsétek meg, és ne felejtsétek, hogy az Örökkévaló szava nem üres beszéd! Amit ő mondott Aháb családjáról, abból semmi sem marad el, hanem minden beteljesedik. Most hát láthatjátok, hogy az Örökkévaló beteljesítette, amit szolgája, Illés által megmondott!” Ezután Jéhú még mindazokat megölette, akik Jezréelben még megmaradtak Aháb házából, beleértve minden tekintélyes embert, Aháb barátait és papjait is. Nem hagyott elfutni senkit. Azután Jéhú Samáriába ment. Útközben egy helyre ért, amelyet Pásztorok Táborának hívtak. Ott találkozott Ahazjának, Júda királyának a rokonaival. Megkérdezte tőlük: „Kik vagytok?” Ők ezt válaszolták: „Ahazjának, Júda királyának rokonai vagyunk. Látogatóba megyünk Izráel királyának fiaihoz, és a király anyjának fiaihoz.” „Fogjátok meg őket élve!” — parancsolta Jéhú az embereinek. Elfogták valamennyit, és a Pásztorok Táborának kútja mellett megölték őket: 42 férfit, Ahazjá rokonait. Egyet sem hagyott életben. Mikor Jéhú továbbment, találkozott Jónádábbal, Rékáb fiával. Köszöntötte, majd megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, olyan igaz szívvel vagy-e hozzám, mint én tehozzád?” Jónádáb így felelt: „Igen!” „Ha így van, akkor nyújtsd a kezed!” — mondta Jéhú, és maga mellé állította őt a harci szekerére. Majd ezt mondta neki: „Gyere velem, és lásd meg, hogyan állok bosszút az Örökkévaló iránti féltékeny szeretetemtől hajtva!” Így Jónádábot Jéhú magával vitte Samáriába. Amikor a városba érkeztek, Jéhú megölte Aháb összes rokonát, aki Samáriában lakott. Ahogyan az Örökkévaló megmondta Illés által, pontosan úgy történt: Jéhú kiirtotta Aháb egész családját. Ezután Jéhú összehívta az egész népet, és kihirdette: „Figyeljetek rám! Aháb nem eléggé tisztelte Baált, Jéhú sokkal jobban akarja tisztelni! Hívjátok hát össze hozzám Baál minden prófétáját, tisztelőjét, papját! Ne hiányozzon senki közülük, mert aki nem jön el, annak meg kell halnia! Nagy ünnepet tartunk, és nagy áldozatot akarok bemutatni Baálnak.” Azonban ezt Jéhú csak azért tervezte, hogy Baál összes hívét kipusztítsa Izráelből. Ezért mondta, hogy „Tartsunk szent ünnepet Baál tiszteletére!” Tehát Jéhú követeket küldött Izráel minden részébe, akik kihirdették ezt az egész országban. Össze is gyűltek Baál tisztelői teljes létszámban, senki sem maradt el közülük. Így Baál temploma zsúfolásig megtelt. Jéhú parancsolt a ruhák felügyelőjének: „Hozz ki a raktárból ruhákat Baál minden tisztelőjének!” Ki is hozták a ruhákat, és kiosztották a Baál-hívek között. Ezután Jéhú és Jónádáb, Rékáb fia bementek Baál templomába a tömeg közé, és kihirdették: „Nézzetek alaposan körül, hogy semmi esetre se legyen közöttetek egyetlen egy se az Örökkévaló tisztelői közül! Itt most csak Baál hívei lehetnek!” Ezután Baál tisztelői bementek a templomba, hogy áldozatokat mutassanak be Baálnak. Ezalatt Jéhú a templom köré állította 80 katonáját, és ezt parancsolta nekik: „Vigyázzatok, hogy Baál tisztelőit mind egy szálig megöljétek! Senki se menekülhessen el közülük! Ha csak egyet is elszalaszt valaki, a saját életével felel érte!” Ahogy befejezték az áldozatokat, Jéhú azonnal parancsot adott a támadásra a testőröknek és tiszteknek: „Most rohanjátok le őket! Menjetek be a templomba, és vágjátok le valamennyit! Senkit ne hagyjatok életben!” A testőrök, tisztjeik vezetésével berohantak a templomba, és ott mindenkit lekaszaboltak, a holttesteket pedig kidobálták. Behatoltak a Baál-templom legbelső részébe is, [26-27] kihordták onnan a bálványoknak állított oszlopokat, összetörték és elégették azokat. Azután az egész templomot lerombolták, a helyén pedig nyilvános illemhelyet alakítottak ki, amely a mai napig is használatban van. *** Így pusztította ki Jéhú Izráelből a Baál-kultuszt. De mégsem fordult el Jeroboámnak, Nebát fiának a bűnétől. Jeroboám bűnbe vitte Izráel népét a bika-formájú aranybálványok imádatával, amelyeket Bételben és Dánban állított fel — és ezzel a bálványimádással Jéhú sem szakított. Az Örökkévaló ezt mondta Jéhúnak: „Mivel azt tetted, amit én jónak tartok, és úgy bántál Aháb családjával, ahogy azt én akartam — ezért négy nemzedéken keresztül utódaid fognak uralkodni Izráel királyi trónján.” Jéhú azonban nem igyekezett azon, hogy teljes szívvel az Örökkévaló, Izráel Istene törvénye szerint éljen, mivel nem szakított Jeroboám bűnével, amellyel ő bűnbe vitte Izráel népét. Ebben az időben kezdte az Örökkévaló megcsonkítani Izráel területét. Ugyanis Hazáél, Arám királya a közös határ egész hosszában megverte Izráel seregét, és egyes országrészeket elszakított Izráelből. Így vette el a Jordán folyótól keletre elterülő részeket: Gileád egész földjét, valamint Gád, Rúben és Manassé törzsének területeit, az Arnón-patak völgyében fekvő Aróér városától kezdve: vagyis egész Gileádot és Básánt. Jéhú egyéb dolgait, mindazt, amit uralkodása idején tett, és hőstetteit följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jéhú, és eltemették ősei mellé Samáriában. Utána a fia, Jóáház követte Izráel trónján. Jéhú 28 évig uralkodott Samáriában, Izráel királyaként. Amikor Ahazjá anyja, Atalja látta, hogy fia meghalt, elhatározta, hogy Júda királyi családjának minden tagját megöleti. Majdnem teljesen véghez is vitte a tervét, de Ahazjá egyik fiát — a csecsemő Jóást — Jórám király leánya, Jósabat megmentette. Titokban kilopta a kis Jóást a testvérei közül, amikor azokat megölték, és a dajkájával együtt elrejtette az egyik hálószobában. Így menekült meg Jóás, mert elrejtették Atalja elől. Jóást hat évig Jósabat nevelte titokban, az Örökkévaló Templomában. A tényleges uralmat ezalatt Atalja gyakorolta az ország felett. A hetedik évben Jójádá főpap magához hívatta a testőrség és a palotaőrség parancsnokait. Együtt bementek az Örökkévaló házába. Ott esküvel szövetséget kötöttek, majd eléjük állította a király fiát. Megparancsolta nekik: „Akik közületek szombaton szolgálatban vannak, azoknak harmadrésze őrizze a kapukat! A másik harmadrész álljon őrt a Szúr-kapunál, a harmadik rész pedig a palotaőrség mögötti kapuban! Így vegyétek körül a palotát minden oldalról. Az a két őrszakasz, amely szombaton átadja az őrséget, ne menjen haza, hanem maradjanak szolgálatban Jóás királyfi mellett az Örökkévaló házában! Fegyverrel a kézben vegyék körül, és vigyázzanak rá! Ha valaki be akar hatolni a soraik közé, azt öljék meg! Maradjanak mindig a királyfi közelében, akárhová is megy!” A testőrség parancsnokai mindent úgy tettek, ahogy Jójádá mondta nekik. Minden vezető maga mellé vette azokat az embereit, akik szombaton kezdték meg a szolgálatukat, és azokat is, akik éppen akkor fejezték be. Együtt mind Jójádához gyülekeztek. Jójádá odaadta nekik azokat a dárdákat és pajzsokat, amelyeket még Dávid király és harcosai használtak (azóta ezeket az Örökkévaló házában őrizték). Azután a palotaőrség minden tagját fegyverrel a kézben a helyére állított: a Templom déli oldalától annak északi oldaláig, és az oltár mellé, meg a Templom épülete mellé, hogy védelmezzék a királyfit mindenfelől. Azután Jójádá elővezette a király fiát, és megkoronázta őt, majd a kezébe adta a könyvtekercset. Ezután kihirdették, hogy Jóás Júda királya, majd felkenték őt a szent olajjal, azután mindenki tapsolt és ezt kiáltotta: „Éljen a király!” Amikor Atalja meghallotta az őrség és a nép kiáltozását, ő is az Örökkévaló házához ment a tömeg között. Ott látta a királyt a Templom bejárata mellett, az oszlopnál, ahol a hagyományok szerint az új király szokott állni. Mellette ott álltak a hadsereg parancsnokai és a trombitások! Az egész nép örvendezve kiáltozott, és fújták a trombitákat. Akkor Atalja megszaggatta ruháját, és ezt kiáltozta: „Árulás! Árulás!” Akkor Jójádá főpap parancsolt a századosoknak: „Vezessétek ki Atalját a sorfal között, és ha valaki vele tartana, azt azonnal vágjátok le karddal!” A főpap figyelmeztette a katonákat, hogy Atalját ne az Örökkévaló Templomának területén belül öljék meg. Így hát megragadták Atalját, és kivezették a Templom területéről. Amikor Ataljá a királyi palota mellett a Lovak kapuján kilépett, csak akkor ölték meg. Azután Jójádá megkötötte a szövetséget egyfelől az Örökkévaló, másfelől a király meg az egész nép között, hogy ők valamennyien az Örökkévaló népévé lesznek. Ugyancsak megkötötte a szövetséget a király és a nép között. Majd az egész nép a Baál templomába tódult, és az oltárokkal és bálványszobrokkal együtt az egészet földig rombolta. Az oltárok előtt megölték Mattánt, Baál papját is. Jójádá felügyelőket jelölt ki, hogy viseljenek gondot az Örökkévaló Templomára. Azután Jójádá maga mellé vette a századosokat, a testőröket, meg a palotaőrséget, és az egész sokaságtól kísérve a Testőrök kapuján keresztül levitte a királyt az Örökkévaló Templomától a királyi palotába. Ott Jóás királyt a trónra ültették. Az egész nép együtt örült ennek, és a város nyugodt maradt, mert Atalját karddal megölték a királyi palotában. Jóás hét éves volt, amikor trónra lépett. Jéhú, Izráel királya uralkodásának hetedik évében lett király Jóás, és 40 évig uralkodott Jeruzsálemben. Jóás anyját Cibjának hívták, Beérsebából származott. Jóás azt tette, amit az Örökkévaló jónak tart, mert Jójádá, a főpap volt a tanítómestere. Azonban az áldozati magaslatokon nem szűnt meg az áldozatok bemutatása. A nép továbbra is ezeken a helyeken mutatta be az áldozatokat. Jóás azt mondta a papoknak: „Gyűjtsétek össze azokat a pénzeket, amelyeket az Örökkévaló Templomába szent áldozatként behoznak az emberek: a népszámláláskor, egyéni fogadalom esetén és önkéntes ajándékként! Minden egyes pap az egyik kincstárnoktól kapja kezéhez a pénzt, és használja azt a Templom javítására, ahol és amikor szükséges!” Teltek az évek, de még Jóás uralkodásának 23. évéig sem végeztették el a papok a Templomban szükséges javításokat. Ezért Jóás magához hívatta Jójádá főpapot és a többi papokat, és kérdőre vonta őket: „Miért nem végeztétek el a szükséges javításokat a Templomban? Ettől kezdve a papok ne kapjanak pénzt a kincstárnoktól, hanem fordítsák azt a pénzt közvetlenül a Templom javítására!” A papok beleegyeztek, hogy a néptől nem fogadnak el pénzt a maguk számára, és többé nem ők maguk végzik a Templom javítását. Ezután Jójádá főpap fogott egy fadobozt, és nyílást vágott a tetején, majd elhelyezte azt az oltár jobb oldala mellett, az Örökkévaló háza bejáratának közelében. Ettől kezdve azok a papok, akik a Templom ajtajában őrt álltak, ebbe a dobozba tették mindazt a pénzt, amelyet az emberek behoztak az Örökkévaló házába. Amikor látták, hogy a fadoboz megtelt, a király írnoka és a főpap együtt kivették belőle a pénzt, megszámolták, majd zacskókba kötötték. [11-12] Azután átadták a munkavezetőknek, akik ebből fizették a mesterembereket, akik a javításokat végezték: az ácsokat, kőfaragókat, kőműveseket és építőmestereket. Ebből vették a javításhoz szükséges anyagokat: a gerendákat, faragott köveket és minden egyebet, amire csak szükség volt a Templom javításához. *** [13-14] A fadobozban összegyűlt pénzből csak a Templom épületének javításán dolgozó munkásokat fizették. Ebből nem készítettek az Örökkévaló háza számára ezüst- vagy aranyeszközöket, tálakat, késeket, edényeket vagy trombitákat. *** Akikre rábízták a pénzt, azoknak nem kellett később elszámolni vele, mert hűségesek és megbízhatók voltak. A jóvátételi- és vétekáldozatok esetében a pénzt nem vitték be az Örökkévaló házába, hogy bedobják a fadobozba, mert az továbbra is a papok járandósága maradt. Abban az időben történt, hogy Hazáél, Arám királya fölvonult Gát városa ellen, és el is foglalta. Azután elhatározta, hogy megtámadja Jeruzsálemet. Ebben a szorult helyzetben Jóás király összegyűjtötte az Örökkévaló házának kincstárából, amit csak ott talált. Ezeket a kincseket Jóás elődei — Jósafát, Jórám, Ahazjá — és maga Jóás is sok éven keresztül gyűjtötték össze, és szentelték oda az Örökkévalónak. Ezen kívül összeszedett a királyi palota kincstárából is minden aranyat. Majd az egészet elküldte Hazáélnek, Arám királyának, aki erre elvonult Jeruzsálem alól. Jóás egyéb dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Jóás ellen udvari emberei szőttek összeesküvést, és meggyilkolták őt Bét-Milló mellett, amely a Szillába vezető úton fekszik. Ezek voltak, akik meggyilkolták: Józákár, Simeát fia és Jehózábád, Sómér fia. Jóást ősei mellé temették a Dávid városában. Fia, Amacjá követte Júda trónján. Jóás, Ahazjá fia, Júda királya uralkodása 23. évében Jóáház, Jéhú fia lett Izráel királya. Tizenhét évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának bűneihez, amelyekkel ő bűnbe vezette Izráelt. Ezektől Jóáház sem tért el. Emiatt az Örökkévaló nagyon megharagudott Izráelre, és kiszolgáltatta Hazáélnek, meg Benhadadnak, Hazáél fiának, Arám királyainak. Akkor azonban Jóáház könyörgött az Örökkévalónak, aki meghallgatta és segített rajta, mert látta Izráel nyomorúságát, és hogy Arám királyai mennyire sanyargatják őket. Az Örökkévaló szabadítót küldött Izráelnek, aki megmentette őket az arámok hatalmából, hogy Izráel népe nyugodtan lakhasson otthonaiban, mint azelőtt. Ennek ellenére Izráel népe mégsem szakított azokkal a bűnökkel, amelyekbe Jeroboám és utódai vezették őket, hanem Jeroboám útján jártak, és az Asera-oszlopok is megmaradtak Samáriában. Arám királya úgy szétszórta Jóáház seregét, mint csépléskor a polyvát a szél. Annyira elpusztította őket, hogy Izráelben mindössze 50 harci szekérbe fogható ló, 10 harci szekér és 10 000 gyalogos katona maradt. Jóáház egyéb dolgait, hőstetteit és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jóáház, és eltemették Samáriában ősei mellé. Fia, Jóás követte Izráel trónján. Jóás, Júda királya uralkodásának 37. évében lett Jóás, Jóáház fia Izráel királya, és 16 évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ragaszkodott Jeroboámnak, Nebát fiának bűneihez, amelyekkel bűnbe vezette Izráelt. Ezektől ő sem tért el, hanem folytatta azokat. Jóásnak, Izráel királyának egyéb dolgait, mindazt, amit tett; meg hőstetteit, amikor harcolt Amacjá, Júda királya ellen — följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jóás, és eltemették Samáriában Izráel előbbi királyai mellé. Izráel trónján a fia, Jeroboám követte. Elizeus megbetegedett — és később bele is halt ebbe a betegségbe. Jóás, Izráel királya meglátogatta Elizeust, és ráborulva siratta: „Atyám! Atyám! Izráel harci szekerei és lovai!” Elizeus ezt mondta neki: „Vedd a kezedbe íjadat és nyilaidat!” Jóás így is tett. Majd ezt mondta a királynak Elizeus: „Feszítsd meg az íjat!” Amikor Jóás megfeszítette az íjat, Elizeus rátette kezét a király kezére, és azt mondta: „Tárd ki az ablakot kelet felé!” Majd miután a király kinyitotta, szólt neki: „Most lődd ki a nyilat!” A király ellőtte a nyílvesszőt, s akkor Elizeus így szólt: „Látod, ez az Örökkévaló szabadításának a nyila, amellyel megszabadítja Izráelt Arámtól! Mert megsemmisítő győzelmet aratsz az arám sereg fölött Afék mellett.” Majd még ezt mondta a királynak: „Most fogd meg a nyílvesszőket, és üss a földre!” Jóás fogta a nyílvesszőket és háromszor a földre ütött velük, de azután abbahagyta. Isten embere megharagudott, és ezt kiáltotta: „Miért hagytad abba? Ötször vagy hatszor kellett volna a földre ütnöd, akkor a teljes megsemmisülésig megverted volna Arám hadseregét! De így csak háromszor fogod legyőzni őket.” Ezután Elizeus meghalt, és eltemették. A következő tavaszon — szokásuk szerint — moábi rablócsapatok portyáztak Izráel területén. Éppen akkor egy férfit temettek, s hirtelen meglátták az egyik moábi rablócsapatot. Emiatt a holttestet sietve betették Elizeus sírkamrájába. Azonban, ahogy a halott teste hozzáért Elizeus csontjaihoz, a férfi életre kelt, és talpra állt. Jóáház uralkodásának egész idején Hazáél, Arám királya sokat szorongatta Izráelt. Azután az Örökkévaló az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségére való tekintettel megkönyörült Izráelen, és kegyelemmel fordult feléjük. Mind a mai napig nem akarta teljesen elpusztítani őket, és nem lökte el őket magától. Hazáél, Arám királya meghalt, és a fia, Benhadad követte a trónon. Ezután Jóás, Jóáház fia visszafoglalta Benhadadtól, Hazáél fiától azokat az izráeli városokat, amelyeket az arámok háborúban vettek el Jóáház királytól. Háromszor aratott győzelmet Jóás az arám sereg fölött, és visszafoglalta a városokat. Jóás, Jóáház fia, Izráel királya uralkodásának második évében lett király Amacjá, Jóásnak, Júda királyának a fia. Huszonöt éves korában lépett trónra, és 29 évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jehóaddánnak hívták, Jeruzsálemből származott. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló jónak tart, de nem annyira, mint ősapja, Dávid király, mert mindenben apjának, Jóásnak a példáját követte. Az áldozati magaslatokat még ekkor is használták, s a nép ott mutatta be áldozatait. Amikor Amacjá királyi hatalma megerősödött, megölette azokat az udvari embereket, akik apját, Jóás királyt meggyilkolták. Azonban a gyilkosok fiait nem végeztette ki, mert így van megírva Mózes Törvénykönyvében, amelyet az Örökkévaló elrendelt: „Ne ítéljék halálra az apát fia bűne miatt, se a fiút apja bűnéért. Mindenkit csak a saját bűne miatt lehet halálra ítélni.” Amacjá volt az, aki legyőzte az edomiak 10 000 fős seregét a Sós-völgyben vívott csatában. Szela városát megostromolta és elfoglalta, azután elnevezte Jokteélnek — és ezt ma is így hívják. Ezután Amacjá követeket küldött Jóáshoz, Izráel királyához ezzel az üzenettel: „Jöjj ki, ütközzünk meg szemtől-szembe!” Jóás Jóáház fia, Jéhú unokája volt. De Jóás, Izráel királya ezt válaszolta: „A Libanon-hegyen nőtt kis bogáncskóró azt üzente a hatalmas libanoni cédrusnak: »Add feleségül leányodat a fiamhoz!« Azután egy arra járó mezei vad letaposta a bogáncsot. Az edomiakat valóban legyőzted — emiatt bíztad el magad? Elégedj meg ezzel a dicsőséggel! Miért keresnél magadnak bajt? Maradj csak otthon, hiszen csak elesnél a csatában — Júdával együtt!” De Amacjá nem hallgatott rá. Így hát a két sereg felvonult, és a júdai Bétsemesnél csatarendbe álltak egymással szemben. Az egyik oldalon Jóás, Izráel királya, a másikon Amacjá, Júda királya vezette a seregeket. A csatában Júda vereséget szenvedett Izráeltől. Amacjá katonái hazafutottak, őt magát pedig Jóás, Izráel királya elfogta, és Jeruzsálembe vitte. (Amacjá, Júda királya, Jóás fia, és Jóáház unokája volt.) Azután Jóás lerombolta Jeruzsálem falainak egy részét: az Efraim-kaputól a Szöglet-kapuig, 400 könyök hosszan. Ezen felül elvitte az összes aranyat, ezüstöt és a templomi eszközöket az Örökkévaló házából, valamint a királyi palota kincseit is. Túszokat is szedett, és így tért haza Samáriába. Jóásnak, Izráel királyának egyéb dolgait, mindazt, amit tett; meg hőstetteit, amikor harcolt Amacjá, Júda királya ellen — följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jóás, és eltemették Samáriában Izráel előbbi királyai mellé. Izráel trónján Jóást a fia, Jeroboám követte. Amacjá, Jóás fia, Júda királya még tizenöt évig élt, miután Jóás, Jóáház fia, Izráel királya meghalt. Amacjá uralkodásának többi eseményét följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Amacjá ellen összeesküvést szőttek Jeruzsálemben — ő pedig elmenekült Lákisba. De oda is utána küldtek embereket, akik megölték Amacját. Majd a holttestét lovakon visszahozták Jeruzsálembe, és ősei mellé temették a Dávid városában. Azután Júda egész népe a tizenhat éves Uzzijját tette királlyá apja, Amacjá helyett. Uzzijjá volt az, aki felépítette és ismét Júdához csatolta Élat városát. Ez azután történt, hogy Amacjá király meghalt, és ősei mellé temették. Amacjá, Jóás fia, Júda királya uralkodása 15. évében II.Jeroboám, Jóás fia lett Izráel királya. Negyvenegy évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Követte I.Jeroboámnak, Nebát fiának összes bűnét, amelyekkel ő bűnbe vezette Izráelt. II.Jeroboám király volt az, aki helyreállította Izráel eredeti határait a Hamátba vezető úttól a Holt-tengerig. Ez pontosan úgy történt, ahogyan az Örökkévaló, Izráel Istene mondta szolgája, a Gat-Héferből való Jónás próféta, Amittaj fia által. Mert az Örökkévaló látta Izráel népének — a szolgáknak és a szabadoknak egyaránt — keserves nyomorúságát, s látta, hogy nincs, aki megszabadítsa őket. Az Örökkévaló nem akarta eltörölni Izráel nevét a földről, ezért megszabadította őket II.Jeroboám, Jóás fia által. II.Jeroboám, Izráel királya visszafoglalta Damaszkuszt és Hamátot Izráel számára — mert ezek a városok egykor Júdához tartoztak. Mindezeket és II.Jeroboám többi dolgait; mindazt, amit tett, meg a hőstetteit följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt II.Jeroboám, és eltemették elődei, Izráel korábbi királyai mellé. A trónon fia, Zekarjá követte. Jeroboám, Izráel királya uralkodásának 27. évében lett király Júdában Uzzijjá, Amacjá fia. Tizenhat éves korában lépett trónra, és 52 évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jekoljának hívták, Jeruzsálemből származott. Uzzijjá olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló jónak tart, úgy, mint apja, Amacjá tette. De az áldozati magaslatokat még ekkor is használták, s a nép ott mutatta be áldozatait. Az Örökkévaló csapással sújtotta a királyt, aki leprás lett, és elkülönülten lakott egy házban haláláig. Ezalatt fia, Jótám vezette a királyi palota ügyeit, és uralkodott az országban. Uzzijjá egyéb dolgait, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Uzzijjá, és eltemették ősei mellé a Dávid városában. Fia, Jótám követte Júda trónján. Uzzijjá, Júda királya uralkodása 38. évében Zekarjá, Jeroboám fia lett Izráel királya. Hat hónapig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Követte Jeroboámnak, Nebát fiának bűneit, amelyekkel ő bűnbe vezette Izráelt. Sallum, Jábes fia összeesküvést szőtt Zekarjá ellen, és Ibleámban meggyilkolta, azután elfoglalta a trónt. Zekarjá egyéb tetteit följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Az Örökkévaló korábban azt mondta Jéhúnak: „Négy nemzedéken keresztül utódaid fognak uralkodni Izráel királyi trónján.” Ez pontosan így is történt: beteljesedett az Örökkévaló szava. Uzzijjá, Júda királya uralkodása 39. évében Sallum, Jábes fia lett Izráel királya, de csak egy hónapig uralkodott Samáriában. Menahém, Gádi fia eljött Tircából Samáriába, és meggyilkolta Sallumot, Jábes fiát, azután elfoglalta a trónját. Sallum egyéb tetteit, és a Zekarjá ellen szőtt összeesküvést is följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Tifszah városának lakói nem akarták Menahém előtt megnyitni a város kapuját, emiatt Menahém eljött Tircából, és elpusztította az egész várost és annak egész környékét. Még a terhes asszonyokat is felhasította. Uzzijjá, Júda királya uralkodása 39. évében Menahém, Gádi fia lett Izráel királya. Tíz évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Egész életében követte Jeroboámnak, Nebát fiának bűneit, amelyekkel ő bűnbe vezette Izráelt. [19-20] Az ő uralkodása idején tört be Tiglat-Pileszer, Asszíria királya Izráelbe. Menahém ekkor 1 000 talentum ezüstöt fizetett az asszír királynak, hogy segítse meg őt az uralma megerősítésében. Tiglat-Pileszer elfogadta az ezüstöt, és seregével kivonult Izráelből. Menahém ezt az összeget úgy gyűjtötte össze, hogy adót vetett ki Izráelben minden tehetős emberre: fejenként 50 sékel ezüstöt. *** Menahém egyéb tetteit, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Azután Meghalt Menahém, és eltemették ősei mellé. Fia, Pekahjá követte a trónon. Uzzijjá, Júda királya uralkodása 50. évében Pekahjá, Menahém fia lett Izráel királya. Két évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Követte Jeroboámnak, Nebát fiának bűneit, amelyekkel ő bűnbe vezette Izráelt. Azonban Pekah, Remaljáhú fia, az egyik katonatiszt összeesküvést szőtt, és Samáriában, a királyi palotában meggyilkolta Pekahjá királyt, s vele együtt Argóbot és Arjét is. Ebben 50 gileádi férfi segített neki. Ezután Pekah lett Izráel királya. Pekahjá egyéb tetteit, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Uzzijjá, Júda királya uralkodása 52. évében Pekah, Remaljáhú fia lett Izráel királya. Húsz évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Követte Jeroboámnak, Nebát fiának bűneit, amelyekkel az bűnbe vezette Izráelt. Pekah uralkodása idején tört be Izráel területére seregével Tiglat-Pileszer, Asszíria királya. Elfoglalta Ijjón, Ábél-Bét-Maaka, Jánóah, Kedes és Hácór városait; valamint egész Gileád és Galilea vidékét, s ezen belül Naftáli törzsének egész területét is. Az elfoglalt területek lakóit pedig elhurcolta Asszíriába. Jótám, Uzzijjá fia, Júda királya uralkodásának 20. évében Hóséá, Élá fia összeesküvést szőtt Pekah, Remaljáhú fia ellen. Meggyilkolta, majd utána ő lett Izráel királya. Pekah egyéb tetteit, és mindazt, amit tett, följegyezték az Izráel királyainak történetéről szóló könyvben. Pekah, Remaljáhú fia, Izráel királya uralkodásának 2. évében lett király Júdában Jótám, Uzzijjának, Júda királyának a fia. Amikor Jótám trónra lépett, 25 éves volt, és 16 évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja Jerúsá, Cádók leánya volt. Jótám azt tette, amit az Örökkévaló jónak tart, ahogyan apja, Uzzijjá tette. Jótám volt az, aki megépíttette az Örökkévaló Templomának a felső kapuját. Azonban Jótám sem rombolta le a magaslatokon emelt oltárokat, és a nép továbbra is ezeken mutatta be az áldozatokat. Jótám egyéb tetteit, és mindazt, amit tett, följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Jótám uralkodása idején kezdte az Örökkévaló Júda királysága ellen küldeni Recínt, Arám királyát és Pekahot, Remaljáhú fiát, Izráel királyát. Azután meghalt Jótám, és eltemették ősei mellé a Dávid városában. Fia, Áház követte Júda trónján. Pekah, Remaljáhú fia, Izráel királya uralkodásának 17. évében lett király Júdában Áház, Jótámnak, Júda királyának a fia. Amikor Áház trónra lépett, 20 éves volt, és 16 évig uralkodott Jeruzsálemben. De nem azt tette, amit ősapja, Dávid király tett, s amit Istene, az Örökkévaló jónak tart. Áház Izráel királyait követte, és ugyanazokat a bűnöket követte el. Még a saját fiát is átvitte a tűzön. Ezzel azoknak a nemzeteknek az utálatos szokásait követte, amelyeket az Örökkévaló kiűzött Izráel népe elől. Áház a magaslatok oltárain, a dombokon és zöldellő fák alatt mutatott be áldozatokat, és ott tömjénezett. Ebben az időben Recín, Arám királya és Pekah, Remaljáhú fia, Izráel királya háborút indítottak Jeruzsálem ellen. Körülzárták a várost, amelyet Áház védett, de nem tudták elfoglalni. Ekkor történt, hogy Edom királya visszafoglalta Júdától Élat városát, és kiűzte onnan Júda királyságának a lakosait. Majd az edomiak telepedtek Élatba, és mindmáig ott is laknak. Áház követeket küldött Tiglat-Pileszerhez, Asszíria királyához, ezzel az üzenettel: „Szolgád és fiad vagyok! Jöjj, és ments ki Arám királyának és Izráel királyának a kezéből, akik rám támadtak!” Áház összegyűjtött minden ezüstöt és aranyat, amit csak talált az Örökkévaló házában, meg a királyi kincstárban, és ajándékba küldte Asszíria királyának. Tiglat-Pileszer teljesítette Áház kérését, megtámadta és elfoglalta Damaszkuszt, annak lakosait elhurcolta Kírbe, sőt Recínt, Arám királyát is kivégeztette. Ezután Áház elment Damaszkuszba, hogy találkozzon Tiglat-Pileszerrel, Asszíria királyával, és ott meglátott egy oltárt. Pontos leírást és tervrajzot készíttetett erről az oltárról, s azt hazaküldte Jeruzsálembe Úrijjá főpapnak, hogy készíttesse el a damaszkuszi oltár hasonmását. Ennek alapján Úrijjá meg is építtette az új oltárt, még mielőtt Áház hazaérkezett volna Damaszkuszból. Amikor Áház megérkezett Jeruzsálembe, fölment az új oltárhoz, és áldozatokat mutatott be rajta. Égő-, étel-, és ital-áldozatot mutatott be, majd a hálaáldozat vérét az oltárra öntötte. Az eredeti bronzoltárt — amely az Örökkévaló jelenlétében állt a Templom épületének homlokzata előtt — Áház áthelyeztette az új oltár mellé, annak az északi oldalára. Úrijjá főpapnak pedig ezt parancsolta: „Használd az új oltárt az összes áldozatokhoz! Azon mutasd be a reggeli égőáldozatot, az esti ételáldozatot, a király égő- és ételáldozatát, a nép égő-, étel- és italáldozatait. Arra az oltárra hintsd az összes áldozatok vérét is. A régi bronzoltárt pedig arra fogom használni, hogy választ kapjak Istentől.” Úrijjá főpap mindenben a király parancsa szerint járt el. Áház király elrendelte, hogy a Templom oldala melletti mosdómedencéket vegyék le az állványaikról, az állványokat törjék össze, és a nagy bronzmedencét is vegyék le az állványáról, vagyis a bronzbikákról, és helyezzék kőtalapzatra. A szombat-ünnepi összegyülekezés céljára épített fedett csarnokot és a királyi kapubejáratot szintén lebontatta Áház. Mindezeket az átalakításokat az Örökkévaló házában Asszíria királya kedvéért végeztette. Áház egyéb tetteit följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt és eltemették ősei mellé a Dávid városában. Fia, Ezékiás követte Júda trónján. Áház, Júda királya uralkodása 12. évében Hóséa, Élá fia lett Izráel királya. Kilenc évig uralkodott Samáriában. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart, bár nem annyira, mint Izráel korábbi királyai. Salmaneszer, Asszíria királya hadjáratot vezetett Hóséa ellen, aki meghódolt előtte és alattvalója lett. Ettől fogva Hóséa adót fizetett Asszíria királyának. Egy idő múlva azonban Hóséa követeket küldött Egyiptom királyához, akit Szónak hívtak. Ugyanakkor megtagadta az évente esedékes adó elküldését Asszíriának. Amikor az asszír király megtudta ezt, elfogatta Hóséa királyt, megbilincseltette és börtönbe vetette. Majd az asszír király felvonult seregével Izráel ellen, és körülzárta Samáriát. Három évig ostromolta, majd Hóséa király uralkodásának 9. évében elfoglalta. Izráel népét Asszíriába hurcolta, és letelepítette őket Halahban, meg a Hábór folyó mentén, Gózán környékén; valamint a médek városaiban. Mindez azért történt, mert Izráel népe vétkezett Istene, az Örökkévaló ellen, aki kiszabadította őket Egyiptomból, a fáraónak, Egyiptom királyának hatalmából. Izráel népe más isteneket imádott és tisztelt. Azoknak a népeknek a szokásait követte, amelyeket az Örökkévaló kiűzött Izráel elől, és azoknak a királyoknak a rossz példáját követte, akiket Izráel népe választott magának. Izráel népe titokban olyan dolgokat tett, amelyeket Istenük, az Örökkévaló rossznak tart: oltárokat építettek a magaslatokon, minden településen, a nagy városoktól a legkisebb falvakig. Minden dombon és minden zöldellő fa alatt nagy köveket és Asera-oszlopokat állítottak fel a bálványisteneknek. Áldozatokat mutattak be ezeken a magaslatokon a bálványoknak, ugyanúgy, mint azok a nemzetek, amelyeket az Örökkévaló kiűzött Izráel elől. Gonosz dolgokat tettek, amelyekkel haragra ingerelték az Örökkévalót. Bálványokat tiszteltek és imádtak, pedig ezt az Örökkévaló megtiltotta. Az Örökkévaló figyelmeztette Izráel és Júda népét az összes prófétája és látnoka által: „Hagyjátok abba ezeket a gonosz dolgokat! Forduljatok el tőlük! Engedelmeskedjetek parancsaimnak és határozataimnak! Éljetek mindazok szerint a törvényeim szerint, amelyeket őseiteknek megparancsoltam és mindazok szerint, amelyeket szolgáim, a próféták által üzentem nektek!” De nem hallgattak szavára, s ugyanolyan makacsul folytatták ezeket a gonosz dolgokat, mint nyakas őseik, akik nem hittek Istenüknek, az Örökkévalónak. Elutasították rendelkezéseit, megtörték a szövetséget, amelyet az Örökkévaló őseikkel kötött. Nem hallgattak figyelmeztetéseire, hanem értelmetlen bálványisteneket követtek, s így maguk is értelmetlenekké lettek. A körülöttük lakó idegen nemzetek szokásait követték, pedig az Örökkévaló megparancsolta nekik, hogy ne kövessék azokat. Félredobták Istenük, az Örökkévaló minden parancsát, és bálványokat készítettek maguknak: két bika-szobrot aranyból, meg Asera-oszlopokat, az ég seregét imádták és Baált szolgálták. Átvitték gyermekeiket a tűzön, jövendőmondást és varázslást folytattak, és teljességgel odaszánták magukat arra, hogy olyan gonosz dolgokat tegyenek, amiket az Örökkévaló gyűlöl, s hogy haragra ingereljék őt ezekkel. Mindezek miatt az Örökkévaló annyira megharagudott Izráel népére, hogy félredobta őket a szeme elől. Egyedül csak Júda törzse maradt meg. De Júda sem őrizte meg Istenének, az Örökkévalónak a rendelkezéseit. Még Júda is Izráel szokásait követte. Így hát az Örökkévaló elutasította Izráel minden leszármazottját, csapásokkal sújtotta és kiszolgáltatta őket a fosztogatóknak, végül pedig egészen félredobta, hogy ne is lássa őket. Elszakította Izráel népét Dávid királyi családjától. Izráel népe Jeroboámot, Nebát fiát tette királlyá, aki viszont eltérítette a népet az Örökkévaló követésétől, és súlyos bűnbe vezette őket. Izráel népe követte Jeroboám példáját, és elkövette mindazokat a bűnöket, amelyeket a királyuk elkövetett; sőt még ragaszkodtak is ezekhez a bűnökhöz. Az Örökkévaló végül félredobta Izráel népét, hogy ne is lássa őket — ahogyan ezt előre megmondta szolgái, a próféták által. Ezért hurcolta el őket a saját földjükről száműzetésbe az asszír király, és ott is vannak mind a mai napig. Asszíria királya ezután idegen nemzeteket telepített Izráel földjére. Babilóniából, Kútából, Avvából, Hamátból és Szefarvaimból hozott telepeseket. Samáriában és a környező városokban telepítette le őket az elhurcolt izráeliek helyére. Birtokba is vették ezeket a városokat, és ott is laknak. Az új telepesek nem félték sem nem tisztelték az Örökkévalót. Ő pedig emiatt oroszlánokat küldött rájuk, amelyek sokakat meg is öltek. Ekkor egyesek azt mondták Asszíria királyának: „Azok a nemzetek, amelyeket letelepítettél Samária városaiban nem ismerik az ország istenének a törvényét, s nem tudják, milyen módon kell tisztelniük őt. Ezért küldte rájuk az oroszlánokat, hogy pusztítsák őket.” A király megparancsolta: „Keressetek az Izráelből hozott foglyok között egy papot, és küldjétek vissza arra a földre! Lakjon ott, és tanítsa meg a népet arra, hogyan kell annak a földnek az istenét tisztelniük!” Így is történt. Az egyik pap a száműzöttek közül — akit az asszírok Samáriából vittek fogságba — visszatért Izráel földjére, és Bételben lakott. Ő tanította meg az új telepeseket, hogyan kell tisztelniük az Örökkévalót. Azonban ezek a nemzetek továbbra is tisztelték a maguk isteneit is: bálványokat készítettek, amelyeket elhelyeztek a magaslatokon, és az ott talált szentélyekben, amelyeket korábban Samária népe készített. Mindegyik nemzet a saját városában a maga isteneit imádta. Akik Babilóniából jöttek bálványokat készítettek a maguk istenének, Szukkót-Banótotnak; akik Kútából jöttek, Nérgalnak; a hamátiak Asímának; akik Avvából jöttek, Nibhaznak és Tartáknak. A Szefárvaimból jöttek a saját gyermekeiket áldozták föl a tűzben a maguk isteneinek: Adrammeleknek és Anammeleknek. Így, bár tisztelték az Örökkévalót, ugyanakkor maguk közül választottak papokat, akik a magaslatokon és az ott lévő szentélyekben mutatták be az áldozatokat a bálványisteneknek. Tisztelték az Örökkévalót, de szolgálták a maguk isteneit is, megtartva a saját népük régi bálványimádó szokásait, amelyeket elköltözésük előtt, a saját országukban gyakoroltak. A mai napig is követik ezeket a szokásokat. Nem félik az Örökkévalót, és nem tisztelik parancsait, rendelkezéseit és törvényeit, amelyeket ő parancsolt Jákób fiainak — annak a Jákóbnak, akinek az Izráel nevet adta. Izráel népével az Örökkévaló szövetséget kötött, és megparancsolta nekik: „Ne tiszteljetek és ne féljetek más isteneket, ne szolgáljátok őket, se ne áldozzatok nekik! Egyedül az Örökkévalót tiszteljétek és féljétek, aki kiszabadított titeket Egyiptomból nagy hatalmával és kinyújtott karjával! Őt tiszteljétek és féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok! Gondosan engedelmeskedjetek rendelkezéseinek, parancsainak és törvényeinek, amelyeket számotokra feljegyeztetett, és teljesítsétek azokat mindenkor! Más isteneket ne tiszteljetek és féljetek! Tartsátok meg a szövetséget, amelyet veletek kötöttem! Idegen isteneket ne tiszteljetek és féljetek! Egyedül csak Isteneteket, az Örökkévalót tiszteljétek és féljétek! Ő az, aki megment titeket minden ellenségetek kezéből.” Ezek a nemzetek azonban nem engedelmeskedtek az Örökkévalónak, hanem folytatták mindazt, amit korábban tettek. Az Örökkévalót ugyan tisztelték és félték, de imádták a saját bálványaikat is. E nemzetek összes leszármazottjai — őseikhez hasonlóan — mindmáig ugyanezt teszik. Hóséá, Élá fia, Izráel királya uralkodásának 3. évében lett király Júdában Ezékiás, Áháznak, Júda királyának fia. Amikor Ezékiás trónra lépett, 25 éves volt, és 29 évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Abínak hívták, Zekarjá leánya volt. Azt tette, amit az Örökkévaló jónak tart, ahhoz hasonlóan, amit ősapja, Dávid király tett. Ezékiás volt az, aki lerombolta a magaslatokat, összetörte a bálványoknak emelt köveket és az Asera-oszlopokat. Összetörte a rézkígyót is — amelyet még Mózes készített —, mivel a nép abból is bálványt csinált: Nehustánnak nevezték el, és áldozatokat mutattak be neki. Mivel Ezékiás bízott az Örökkévalóban, Izráel Istenében, Júda királyai között nem volt hozzá hasonló sem utána, sem előtte. Teljes szívvel ragaszkodott az Örökkévalóhoz, és hűségesen követte őt. Engedelmeskedett az Örökkévaló parancsainak, amelyeket Mózes által parancsolt. Ezért vele volt az Örökkévaló, és Ezékiás minden vállalkozásában sikeres volt. Lerázta magáról Asszíria királyának igáját és nem szolgálta többé. Ezékiás volt az, aki megverte a filiszteusok seregét, és egészen Gázáig hatolt. Összes településüket elfoglalta, a legkisebb városoktól a legnagyobbakig. Ezékiás király uralkodásának 4. évében — amely Hóséa, Élá fia, Izráel királya uralkodásának 7. éve volt — Salmaneszer, Asszíria királya Izráel ellen vonult, és ostrom alá vette Samáriát. Három év múlva el is foglalta. Ez tehát Ezékiás király uralkodásának 6. évében, vagyis Hóséa, Izráel királya uralkodásának 9. évében történt: ekkor esett el Samária. Ezután az asszír király Izráel népét száműzetésbe hurcolta Asszíriába, és letelepítette őket Halahban, meg a Hábór folyó mentén, Gózán környékén; valamint a médek városaiban. Azért történt ez Izráel népével, mert nem engedelmeskedtek Istenük, az Örökkévaló szavának: mindannak, amit szolgája, Mózes által megparancsolt nekik, tehát megtörték az ő szövetségét. Nem hallgattak a szavára, és nem aszerint cselekedtek. Ezékiás király uralkodásának 14. évében Szanhérib, Asszíria királya felvonult Júda ellen, és Jeruzsálem kivételével az összes fallal kerített várost elfoglalta. Akkor Ezékiás, Júda királya üzenetet küldött neki Lákisba: „Beismerem, hogy vétkeztem ellened! Kész vagyok megfizetni, amit büntetésül kivetsz rám, csak vonulj vissza!” Az asszír király 300 talentum ezüst és 30 talentum arany megfizetésére kötelezte Ezékiást, aki teljesítette is ezt a követelést. Ehhez azonban össze kellett gyűjtenie minden kincset az Örökkévaló Templomából és a királyi kincstárból is. Még a Templom ajtószárnyairól és az ajtófélfákról is le kellett vágnia az aranyborítást, s mindezt oda kellett adnia Asszíria királyának. Az ajtókat és az ajtófélfákat korábban éppen Ezékiás parancsára borították be arannyal. Az asszír király mégis elküldte Lákisból három tisztjét — akik a legfontosabb tisztségeket viselték — a hadvezérét, a testőrség parancsnokát és a kormányzót egy nagy hadsereggel Ezékiás királyhoz Jeruzsálembe. Miután az asszír sereg megérkezett Jeruzsálem határába, a három asszír tisztviselő megállt a csatorna végénél, amely a Felső-tavat táplálja. közel az úthoz, amely a ruhamosók mezejére vezet. Azután hívatták Ezékiás királyt, de ő három főemberét küldte ki: Eljákimot, Hilkijjáhú fiát, a királyi palota udvarmesterét, Sebnát, a király titkárát, és Jóáhot, Ászáf fiát, a krónika-írót. A kormányzó ezt mondta nekik: „Üzenetet hoztam Asszíria királyától Ezékiásnak. Kérlek, mondjátok meg uratoknak: »Azt mondja a nagy király, Asszíria királya: Ugyan miben reménykedsz? Azt mondod, hogy van elég erőd és bölcsességed, hogy harcolj ellenem? Ez csak üres fecsegés! Kiben bízol, hogy fellázadtál ellenem? Talán Egyiptom segítségében? Hiszen olyan az, mint a törött nádszál! Támaszkodj csak rá, majd meglátod, hogy felhasítja a tenyered! Bizony, ilyen a fáraó, Egyiptom királya azok számára, akik benne bíznak! Vagy talán azt mondod: Istenünk, az Örökkévaló az, akiben bízunk! De vajon nem ő az, akinek az oltárait és magaslatait Ezékiás leromboltatta, majd azt parancsolta Júda és Jeruzsálem lakosainak, hogy egyedül a jeruzsálemi oltárnál mutassanak be áldozatot? Akkor hát köss fogadást urammal, Asszíria királyával: ajándékba kapsz tőle 2 000 lovat, ha tudsz rájuk lovasokat ültetni. Ugyan hogy tudnád visszaverni uramnak akár csak a legkisebb vezérét is? Vagy talán Egyiptom harci szekereiben és lovaiban bízol? Azt hiszed, az Örökkévaló tudta nélkül jöttem ellened, hogy országod elpusztítsam? Hiszen éppen az Örökkévaló mondta nekem, hogy támadjam meg és pusztítsam el országodat!«” Akkor Ezékiás követei, Eljákim, Sebna és Jóáh azt mondták a kormányzónak: „Kérünk, beszélj velünk, szolgáiddal, arám nyelven, mert megértjük! Ne héberül szólj, mert akkor a várfalon lévők is megértik!” De ő így válaszolt: „Uram nemcsak uratoknak és nektek küldte ezt az üzenetet, hanem mindazoknak a férfiaknak is, akik a várfalon vannak! Hiszen őrájuk is az a sors vár, mint ami rátok! Amikor majd nem lesz sem kenyeretek, sem vizetek, valamennyien a saját ürüléketeket fogjátok enni és vizeleteteket isszátok!” Akkor a kormányzó odaállt a városfal elé, és nagy hangon így kiáltott a falon lévőknek héber nyelven: „Emberek, halljátok meg, mit üzen nektek a nagy király, Asszíria királya! »Ne hagyjátok, hogy Ezékiás becsapjon benneteket, mert ő úgysem tud megmenteni titeket a kezemből! Ne higgyetek Ezékiásnak! Csak hiteget titeket, amikor azt mondja, hogy az Örökkévaló biztosan megszabadít benneteket, és ezt a várost nem adja Asszíria királyának a kezébe. Ne hallgassatok rá! Inkább Asszíria királyának higgyetek, aki ezt üzeni: Adjátok meg magatokat, jöjjetek ki a városból, és kössetek békét velem! Akkor szabadon hazamehettek, s mindannyian a saját szőlőtökről és fügefátokról ehettek és saját kutatok vizét ihatjátok. Azután majd eljövök, és elviszlek titeket olyan földre, amely országotokhoz hasonló. Ott azután élhettek, nem kell meghalnotok! Ott bővében lesztek minden jónak: gabonának és bornak, mert az a föld a bőséges kenyér és szőlő földje, olívaolaj- és méztermő föld! Ne hagyjátok magatokat becsapni! Ezékiás félrevezet azzal, hogy maga az Örökkévaló fog megszabadítani benneteket! Vajon meg tudták-e szabadítani a nemzetek istenei a maguk népét Asszíria királyának kezéből? Hol vannak Hamát, Arpad, Szefarvaim, Héna és Ivva istenei? Megmentették-e Samáriát a kezemből? Hol van csak egyetlen isten is, aki meg tudta volna menteni népét és földjét? Hogy képzelitek, hogy az Örökkévaló meg tudja menteni Jeruzsálemet a kezemből?«” De a jeruzsálemi férfiak csendben maradtak, és semmit sem válaszoltak erre, mert Ezékiás megparancsolta, hogy senki se álljon szóba az ellenséggel. Ezután Ezékiás követei: Eljákim, Hilkijjáhú fia, a királyi palota udvarmestere, Sebna, a király titkára, és Jóáh, Ászáf fia, a krónika-író visszatértek Ezékiáshoz megszaggatott ruhában, és átadták a kormányzó üzenetét. Amikor Ezékiás király végighallgatta a követek jelentését, megszaggatta ruháit, majd zsákruhába öltözött, és az Örökkévaló Templomához ment. Azután elküldte néhány emberét Ézsaiás prófétához, Ámóc fiához. Ezek voltak a követei: Eljákim, a királyi palota udvarmestere, azután Sebna, a király titkára, és a papok vezetői. Valamennyien zsákruhába öltöztek, majd elmentek Ézsaiáshoz, és ezt mondták: „Királyunk, Ezékiás üzeni neked: »Ó, jaj ez a nap! Mert megszorongatnak, megfenyítenek bennünket, és gyalázatot kell elviselnünk! Olyan szorult helyzetbe kerültünk, mint a magzat, aki már majdnem világra jött, de anyjának nincs ereje hozzá, hogy megszülje. Istenünk, az Örökkévaló talán meghallotta, mit mondott Rabsaké, akit ura, Asszíria királya azért küldött ide, hogy az Élő Istent gyalázza. Talán meg is bünteti őt az Örökkévaló ezért. Te pedig, Ézsaiás, imádkozz és könyörögj népünk maroknyi töredékéért, amely még életben maradt.«” [5-6] Amikor Ézsaiáshoz érkeztek, és átadták a király üzenetét, ő így felelt: „Ezt a választ vigyétek uratoknak. Azt mondja neked az Örökkévaló: »Ne ijedj meg attól, amit Asszíria királyának szolgái mondtak, s amellyel engem gyaláztak! *** Figyeld csak meg, mit teszek vele! Egy szellemet küldök az asszír királyhoz, s amikor a király rossz híreket hall, visszatér országába. Ott pedig kardélre juttatom: a saját földjén fogják meggyilkolni.«” Rabsaké hallotta, hogy Asszíria királya elvonult Lákistól, és Libna városát kezdte ostromolni. Rabsaké tehát Libnába ment, és ott találkozott a királlyal. Azután az asszír király hírt kapott arról, hogy Tirháká, Etiópia királya a seregével ellene vonul. Az asszír király ekkor követeit ismét Ezékiáshoz küldte, hogy a következő üzenetet adják át neki: „Ne higgy Istenednek, akiben bízol, ha azt mondaná, hogy nem engedi Jeruzsálemet Asszíria királyának kezébe esni, mert becsap téged! Magad is láttad, hogyan pusztították el Asszíria királyai az összes országot! Azt képzeled, hogy te majd megmenekülsz a kezemből?! Elődeim, Asszíria királyai pusztították el Gózánt, Háránt, Recefet és Eden népét Telasszárban! Ezeknek istenei közül egyik sem tudta megmenteni a saját népét Asszíria hatalmától. Nézd meg, mi lett a sorsa Hamát, Arpad, Szefarvaim, Héna és Ivvá királyainak!” Ezékiás átvette a követektől az asszír király levelét, és elolvasta. Majd fogta a levelet, és fölment az Örökkévaló Templomába. Ott, az Örökkévaló jelenlétében kiterítette a papírtekercset, és így könyörgött hozzá: „Ó, Örökkévaló, Izráel Istene, aki a kerubok fölött ülsz királyi trónodon! Te vagy az Isten, nincs más rajtad kívül! Egyedül te vagy a föld összes királyságainak Istene! Te vagy az, aki teremtetted az eget és a földet! Kérlek Örökkévaló, hallgass meg engem! Figyelj rám, és lásd meg ezt a levelet! Kérlek, figyelmesen vizsgáld meg Szanhérib üzenetét, amellyel az Élő Istent gyalázta! Mert igaz, Örökkévaló, hogy Asszíria királyai elpusztították az összes nemzetet és országaikat, azok isteneit pedig elégették. De azok az úgynevezett istenek csak emberi kéz kőből és fából készült alkotásai voltak — ezért lehetett elpusztítani őket. Valójában egyikük sem volt Isten! Ezért hát, Örökkévaló Isten, szabadíts ki bennünket az asszír király kezéből, hadd tudják meg a föld összes királyságai, hogy te vagy az Örökkévaló, és nincs rajtad kívül más Isten!” Akkor Ézsaiás, Ámóc fia Ezékiáshoz küldött valakit ezzel az üzenettel: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: Mivel hozzám imádkoztál Szanhérib, Asszíria királya miatt, válaszul ezt mondja az Örökkévaló Szanhéribnek: »Bizony Sion szűz leánya kicsúfol téged! Jeruzsálem leánya kigúnyol téged! De te, Asszíria királya, kit gúnyoltál ki? Ki ellen szóltál olyan kevélyen? Kit néztél le megvetéssel és büszke tekintettel? Kit gyaláztál és káromoltál? Izráel Szentjét! Bizony, ellene vétkeztél! Szolgáid által az Urat gyaláztad és káromoltad!« Ezt mondtad: »Rengeteg harci szekeremmel felmentem a hegyek tetejére, még a Libanon csúcsára is! Ledöntöttem a legmagasabb cédrusokat, kivágtam a legszebb sudár fenyőket, behatoltam a legsűrűbb erdőkbe, a legtávolabbi zugokba! Ha akartam, idegen földön is kutat ástam, hogy vizet igyak belőle. Ha akartam, lépteimmel kiszárítottam Egyiptom minden folyóját!« Az Örökkévaló pedig ezt mondja neked, Asszíria királya: »Hát nem hallottad, hogy mindezt én határoztam el réges-régen? Nem tudtál róla, hogy én terveztem ezeket az ősidőkben? Most csak véghezvittem, mert én akartam, hogy foglalj el erős városokat, és romhalmazzá rombold váraikat. Ezért, hogy védőik ereje elfogyott, megrémültek tőled, szégyent vallottak, s olyanok lettek, mint mezőn a gyenge fű, mint háztetőn a gyom, mely hirtelen elszárad, még kalászt sem hoz. De én jól ismerlek téged, Asszíria királya! Tudok róla, ha leülsz, vagy fölállsz; tudom, mikor indulsz vagy térsz vissza. Látom, hogyan forralod haragod ellenem. Ellenem tomboló haragod miatt, és elbizakodott kevélységedért, — mert hallottam minden szavad — orrodba akasztom horgomat, zablámat szájadba teszem, és kényszerítelek, hogy visszatérj az úton, amelyen jöttél.«” Azután az Örökkévaló így folytatta: „Neked pedig, Ezékiás, megerősítésül jelt adok, hogy biztos legyél benne: én mondtam ezt neked! Ebben az évben azt fogjátok aratni és enni, ami magától terem a gabonaföldön. A következő évben azt aratjátok majd, ami az idei aratáskor elhullott magvakból kikel. De a harmadik évben már szokás szerint szánthattok, vethettek, és arathatjátok majd a gabonát, sőt szőlőskerteket telepíthettek, és azok gyümölcsét eszitek. Júda népének maradéka pedig, amely túlélte a város ostromát, ismét növekedni és szaporodni fog, mint a gyümölcsfa, amely gyökeret ereszt a földben, és bőséges termést hoz az ágain. Mert e nép maradéka — Jeruzsálemből kiindulva — ismét benépesíti a földet. Akik megszabadultak, a Sion hegyéről rajzanak szét. Az Örökkévaló, a Seregek Ura féltékeny és erős szeretete az, amely ezt véghezviszi.” „Ezért hát az Örökkévaló ezt mondja Asszíria királyáról: »Be nem teszi a lábát Jeruzsálembe! Még egy nyílvesszőt sem lő a városra, fegyvereit sem fordítja ellene, meg sem ostromolja, hanem visszatér országába azon az úton, amelyen jött. Nem jön be ebbe a városba — mondja az Örökkévaló — mert én megvédem és megmentem Jeruzsálemet önmagamért, és szolgámért, Dávidért.«” Ezután még azon az éjjelen az Örökkévaló angyala kijött, és 185 000 katonát megölt az asszírok táborában. Amikor másnap reggel a többiek felébredtek, megdöbbenve látták a megöltek holttesteit. Szanhérib, Asszíria királya ezután seregével együtt visszatért Ninivébe, és ott is maradt. Egy napon Szanhérib éppen imádkozott istenének, Niszróknak a templomában, amikor két fia, Adrammelek és Szárecer karddal meggyilkolta, majd elmenekült Ararát földjére. Ezután Szanhérib egyik fia, Észárhaddón lett Asszíria királya. Abban az időben Ezékiás megbetegedett, és már halálán volt. Ézsaiás, Ámóc fia meglátogatta, és azt mondta neki: „Ezt mondja az Örökkévaló: Rendezd el a dolgaidat, mert nem fogsz meggyógyulni, hanem meghalsz!” Ennek hallatára Ezékiás a fal felé fordult, és így könyörgött az Örökkévalónak: „Ó, Örökkévaló, kérlek, emlékezz rá, hogy hűséges voltam hozzád, és teljes szívvel azt tettem, amit helyesnek látsz!” — így könyörgött a király, és keservesen sírt. Ézsaiás elment a királytól, de csak a palota középső udvaráig ért, amikor az Örökkévaló ismét szólt hozzá: „Menj vissza, és mondd meg Ezékiásnak, népem vezetőjének: »Ezt üzeni az Örökkévaló, Dávidnak, ősapádnak Istene: meghallgattam könyörgésedet, láttam könnyeidet — és meggyógyítalak. Három nap múlva már fölmehetsz az Örökkévaló Templomába. Tizenöt évvel meghosszabbítom életed idejét, megszabadítalak téged és Jeruzsálemet Asszíria királyának kezéből, megvédem ezt a várost saját magamért és szolgámnak, Dávidnak kedvéért.«” Azután Ézsaiás ezt mondta: „Hozzanak egy csomó aszalt fügét, és tegyék a fekélyre!” Így is történt, és Ezékiás valóban felgyógyult a betegségből. Akkor Ezékiás megkérdezte Ézsaiástól: „Mi lesz a jele, hogy az Örökkévaló meggyógyít engem, és három nap múlva fölmehetek az Örökkévaló Templomába?” Ézsaiás ezt felelte: „Kapsz jelet az Örökkévalótól, hogy biztos lehess benne: ő beteljesíti, amit ígért! Akarod-e, hogy Áház napóráján az árnyék tíz fokkal előremenjen, vagy visszatérjen azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt?” Ezékiás így válaszolt: „Könnyű az árnyéknak előremenni, inkább térjen vissza tíz fokkal!” Ekkor Ézsaiás próféta kiáltott az Örökkévalóhoz, aki tíz fokkal visszavitte az árnyékot a napórán azokon a fokokon, amelyeken előzőleg már áthaladt. Ebben az időben követek érkeztek Ezékiáshoz Babilóniából. Meródak-Baladán, Baladán fia, Babilónia királya küldte őket levelekkel és ajándékokkal, mivel hallotta, hogy Ezékiás beteg volt. Ezékiás fogadta a követséget, meghallgatta őket, azután megmutatta nekik palotáját, raktárait, fegyvertárát és kincseit: ezüstöt, aranyat, drágaköveket, illatos olajokat és drága fűszereket. Mindent megmutatott a követeknek, ami csak palotájában és királyságában értékes volt. Ezután Ézsaiás próféta Ezékiás királyhoz ment, és megkérdezte tőle: „Honnan jöttek, és mit mondtak ezek az emberek?” A király ezt felelte: „Egy távoli országból, Babilóniából jöttek hozzám.” Ézsaiás tovább kérdezett: „Mit láttak a palotádban?” A király ezt válaszolta: „Mindent! Megmutattam nekik az összes kincseimet. Nincs semmi egész palotámban, amit ne láttak volna.” Akkor Ézsaiás ezt mondta Ezékiásnak: „Figyelj rám! Ezt mondja neked most az Örökkévaló: »Bizony, eljön az idő, hogy ami csak van a palotádban; mindazt, amit elődeid eddig gyűjtöttek, mindent el fognak vinni innen Babilóniába. Semmi sem marad itt. Sőt, még utódaid közül is elvisznek egyeseket, és udvari szolgák lesznek a Babilóniai király palotájában.«” Ezékiás így válaszolt Ézsaiásnak: „Jó az Örökkévaló beszéde, amelyet mondtál.” Magában ugyanis azt gondolta a király: „Akkor legalább az én időmben békesség és biztonság lesz!” Ezékiás egyéb dolgait, hőstetteit, és azt, hogyan készített vízvezető alagutat meg víztárolót, hogy a forrásvizet bevezesse Jeruzsálembe — mindezt följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Ezékiás, és eltemették ősei mellé. Utána fia, Manassé követte Júda trónján. Manassé tizenkét éves korában lépett trónra, és ötvenkét évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Hefcibáhnak hívták. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart. Azoknak a népeknek az utálatos és szörnyű szokásait követte, akiket az Örökkévaló kiűzött Izráel népe elől. Manassé újra felépítette azokat a magaslatokat, amelyeket apja, Ezékiás lerombolt. Oltárokat emelt a Baálok tiszteletére, Asera-oszlopot állított fel, mint Aháb, Izráel királya. Manassé tisztelte és imádta az ég csillagainak seregeit is. Még az Örökkévaló Templomában is oltárokat állított fel az idegen istenek tiszteletére! Abban a Templomban, amelyről az Örökkévaló azt mondta: „Nevemet oda fogom helyezni, Jeruzsálembe.” Manassé az Örökkévaló Templomának mindkét udvarában oltárokat épített az ég seregeinek a tiszteletére. Átvitte a saját fiát a tűzön. Sokféle okkult dolgot gyakorolt: varázslást, és jelmagyarázást űzött, ezenkívül médiumokkal és halottidézőkkel is tanácskozott. Nagyon sok gonosz dolgot tett, amellyel haragra ingerelte az Örökkévalót. Manassé készíttetett egy bálványszobrot Aserának, amelyet a Templomban állított fel. Abban a házban, amelyről az Örökkévaló azt mondta Dávidnak és a fiának, Salamonnak: „Ebbe a házba, és Jeruzsálembe, amelyet én választottam ki Izráel törzsei közül, ide helyezem a nevemet örökre. Többé nem mozdítom ki Izráelt erről a földről, amelyet atyáiknak adtam. De mindez csak akkor lesz így, ha engedelmeskednek az egész Törvénynek, mindannak, amit szolgám, Mózes parancsolt nekik.” De a nép nem engedelmeskedett, mert Manassé rossz irányba vezette Júda és Jeruzsálem lakóit, súlyosabb gonoszságokat követtek el, mint azok a kánaáni népek, amelyeket az Örökkévaló kipusztított Izráel népe elől. Az Örökkévaló ezt mondta szolgái, a próféták által: „Manassé, Júda királya utálatos dolgokat tett, és gonoszabbul cselekedett, mint az emóriak, akik előtte éltek. Sőt, egész Júda népét a bálványimádás bűnébe vezette! Emiatt — mondta az Örökkévaló, Izráel Istene — hamarosan olyan csapásokkal verem meg Jeruzsálemet és Júdát, hogy még annak is belecsendül a füle, aki csak a hírét hallja! Úgy fogok bánni Jeruzsálemmel is, mint Samáriával: úgy megbüntetem, mint Aháb király családját. Bizony, Jeruzsálemmel is úgy bánok, mint ahogy valaki egy tálat tisztára törül, és fölfordítva letesz. Marad ugyan még ezután is egy kicsiny maradéka népemnek, de még tőlük is elfordítom arcomat, s nem törődöm velük! Kiszolgáltatom népemet ellenségeiknek, és így összes gyűlölőiknek a prédájává és a zsákmányává lesznek! Igen, így bánok velük, mert azt cselekedték, amit gyűlölök, és folyton csak haragra ingereltek engem, attól a naptól kezdve, amelyen őseik kijöttek Egyiptomból, egészen mostanáig!” Manassé király nagyon sok ártatlan embert megöletett — szinte vérrel mocskolta be egész Jeruzsálemet, egyik végétől a másikig. Ezzel még csak tetézte súlyos bűnét, amellyel egész Júda népét bűnbe vezette, s így mind azt tették, amit az Örökkévaló gyűlöl. Manassé egyéb dolgait, bűneit és összes tettét feljegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Manassé, mint ősei is, és eltemették háza kertjében, vagyis az „Uzza kertjében”. Utána fia, Ámón követte a trónon. Ámón huszonkét éves volt, amikor király lett, és két évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Mesullemetnek hívták, aki Hárúc leánya volt. Apjához, Manasséhoz hasonlóan Ámón is olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart. Mindenben apja példáját követte: azokat a bálványokat tisztelte, amelyeket apja is tisztelt, és azokat imádta. Elfordult az Örökkévalótól, ősei Istenétől, és nem az ő útján járt. Ámón ellen udvari emberei összeesküvést szőttek, és a saját házában meggyilkolták. Júda népe azonban megölte azokat, akik Ámón király ellen összeesküvést készítettek. Azután a nép a király fiát, Jósiást emelte trónra. Ámón egyéb tetteit feljegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Ámón, és eltemették saját sírboltjában, az „Uzza kertjében”. Utána fia, Jósiás követte a trónon. Jósiás nyolc éves volt, amikor királyságra lépett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jejdídának hívták, aki Adájá leánya volt, Bockatból. Jósiás azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek tart, és minden tekintetben azon az úton járt, amelyen őse, Dávid király — s arról nem tért le sem jobbra, sem balra. Uralkodásának tizennyolcadik évében elküldte Sáfánt (aki Acaljáhú fia, Mesullám unokája volt), a titkárát az Örökkévaló Templomába: „Menj Hilkijjá főpaphoz, és mondd meg neki, hogy számolja meg az összegyűlt pénzadományokat, amelyeket a nép hozott be az Örökkévaló Templomába, és amit az ajtóőrök gyűjtöttek össze. [5-6] Adják ezt a pénzt az Örökkévaló háza javítását vezető felügyelőknek, akik ebből fizessék a javításokat végző mesterembereket: az ácsokat és a kőműveseket. Ebből vásárolják meg a javításhoz szükséges anyagokat is: a gerendákat és a faragott köveket. *** Mivel a mesteremberek hűségesek és megbízhatók, nem kell őket elszámoltatni a kapott pénzzel.” Egy napon Hilkijjá, a főpap szólt Sáfánnak, a király titkárának: „Megtaláltam a Törvény Könyvét az Örökkévaló házában!” Átadta neki a könyvtekercset, Sáfán pedig elolvasta. Majd pedig jelentette a királynak: „Szolgáid kihozták az összegyűlt pénzadományokat az Örökkévaló házából, és a munkások felügyelőinek adták.” Azután hozzátette: „Hilkijjá főpap ezt a könyvtekercset adta nekem” — majd felolvasott belőle a királynak. Amikor Jósiás király meghallotta a Törvény igéit, megszaggatta ruháit. Azután ezt parancsolta Hilkijjá főpapnak és Ahikámnak, Sáfán fiának meg Akbórnak, Mikájá fiának meg Sáfánnak, a titkárának és Aszájának, a király szolgájának: „Menjetek, és kérjetek tanácsot az Örökkévalótól számomra, a nép számára és egész Júda számára! Kérdezzétek meg, mit jelentenek ránk nézve ezek az igék, amelyek a megtalált könyvtekercsben vannak! Ezt tegyétek, mert súlyos az Örökkévaló haragja, amely föltámadt ellenünk! Bizony megharagudott ránk, mivel őseink nem engedelmeskedtek az igéknek, és nem aszerint éltek és cselekedtek, ahogyan az meg van írva ebben a könyvtekercsben.” Akkor Hilkijjá főpap, Ahikám, Akbór, Sáfán és Aszája — akiket a király elküldött — felkeresték Huldát, a prófétaasszonyt, aki Sallum felesége volt. (Sallum Tikvá fia, ez pedig Harhasz fia volt. Harhasz a király ruháinak a gondviselője volt.) Hulda Jeruzsálem új részében lakott. Hilkijjá és a többiek elmondták Huldának, mi történt. Hulda így felelt: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Mondjátok meg ezt annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket! Bizony, én veszedelmet és pusztulást hozok erre a helyre, és e hely lakosaira azok szerint az igék szerint, amelyek meg vannak írva a könyvben, s amelyeket Júda királya olvasott. Mivel elhagyott engem ez a nép, más isteneknek áldoztak, kezük minden alkotásával és tetteikkel haragra ingereltek engem, ezért izzó haragomat zúdítom erre a helyre, és nem lesz, aki eloltsa! De mondjátok meg Jósiásnak, Júda királyának, aki azért küldött benneteket, hogy megkérdezzétek az Örökkévalót! Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene azokról az igékről, amelyeket hallottál: A szíved megindult, és megaláztad magad az Örökkévaló előtt, amikor meghallottad igéit, amelyeket e hely és e hely lakosai ellen mondott, hogy milyen pusztulás és átok következik rájuk. Megaláztad magad előttem, megszaggattad a ruháidat, és sírtál — ezért én is meghallgattalak téged, azt mondja az Örökkévaló. Őseid mellé foglak juttatni, és békességben helyeznek a sírkamrádba. Te nem fogod meglátni azt a veszedelmet és pusztulást, amelyet e helyre hozok.«” Hilkijjá és társai ezzel az üzenettel visszamentek a királyhoz, és mindent elmondtak neki. Akkor Jósiás király összegyűjtötte Júda és Jeruzsálem vezetőit. Majd a király vezetésével Júda népe, Jeruzsálem lakosai, a papok és a próféták — az egész nép kicsinytől fogva nagyig — mindannyian felmentek az Örökkévaló házába. Ott a király mindenki hallatára elejétől végéig felolvasta a Szövetség Könyvét, amelyet az Örökkévaló házában találtak. Azután a király az oszlop mellé állt, és szövetséget kötött az Örökkévaló jelenlétében, hogy ezután teljes szívvel-lélekkel az Örökkévalót fogja követni, megtartja az ő parancsolatait, törvényeit és rendelkezéseit, és teljesíti a szövetség igéit, amelyek abban a könyvben vannak. Akkor az egész nép fölállt, és csatlakozott ehhez a szövetséghez. Megparancsolta a király Hilkijjá főpapnak és a másodrangú papoknak, meg a kapuőröknek, hogy az Örökkévaló Templomából hordjanak ki minden tárgyat, ami csak a bálványok — Baál, Asera és az ég serege — tiszteletével kapcsolatos. Ezeket mind kivitték a városon kívülre, a Kidron-patak völgyébe, és ott elégették őket, a hamut pedig elvitték Bételbe. Korábban Júda királyai bálvány-papokat állítottak szolgálatba, hogy a Júda városaiban és a Jeruzsálem környékén épített magaslati áldozóhelyeken áldozatokat mutassanak be a bálványok tiszteletére: Baálnak, a Napnak, a Holdnak, a csillagképeknek és az ég seregének. Ezeket a bálvány-papokat Jósiás elzavarta. Az Örökkévaló házából Jósiás kidobta az Asera-bálványszobrot, és Jeruzsálemen kívül, a Kidron-patak völgyében elégette. Hamuját és maradványait porrá törték, és a király parancsára szétszórták a köznép temetőjében. Leromboltatta az Örökkévaló Temploma közelében lévő házakat is, amelyekben a férfi prostituáltak laktak, és ahol az asszonyok szőnyegeket szőttek Aserának. Abban az időben a papok nem Jeruzsálemben laktak, és nem ott mutatták be az áldozatokat az Örökkévaló Templomának oltárán, hanem szerteszét az országban, Júda minden városában. Az égő- és füstölőáldozatokat a papok a városok közelében lévő magaslatokon mutatták be. Ilyen áldozó magaslatok az országban mindenhol voltak, Gebától Beérsebáig. Jósiás király azonban leromboltatta és rituálisan tisztátalanná tette az összes áldozati magaslatot, a papokat pedig Jeruzsálembe költöztette. Jeruzsálem közelében is voltak ilyen áldozati magaslatok Jehósua városparancsnok kapuja mellett, a baloldalon. Jósiás ezeket is leromboltatta. Az áldozóhalmok papjai azonban Jeruzsálembe való költözésük után sem végezhették az áldozatok bemutatását az Örökkévaló Templomában, csupán a kovásztalan kenyereket ehették meg a többi pappal együtt. A Ben-Hinnóm völgyben volt egy bálványáldozati hely, amelyet Tófetnek hívtak. Itt Molok bálványistenét tisztelték az emberek olyan áldozatokkal, amelyeknek során a saját gyermekeiket égették meg a tűzben. Jósiás király ezt a Tófetet is leromboltatta, és tisztátalanná tette, hogy ott soha többé ne áldozzanak fel Moloknak gyermekeket. Jósiás eltávolította azt a harci szekeret és ló-szobrokat, amelyeket Júda királyai a Napisten tiszteletére fölállítottak az Örökkévaló Temploma kapujának közelében, Netan-Melek — egy magas rangú tisztviselő — szobája mellett. A szekeret elégette. Leromboltatta azokat a bálvány-oltárokat, amelyeket Júda királyai Aháb palotájának tetőteraszán emeltek, meg azokat is, amelyeket Manassé épített az Örökkévaló Templomának két udvarán. Darabokra törték ezeket a kőoltárokat, és a törmeléket beleszórták a Kidron-patakba. Salamon király még régen áldozó-magaslatokat épített a Jeruzsálemtől keletre emelkedő Olajfák hegyének déli oldalán. A következő bálványistenek számára készültek ezek: Astóret, a szidóniak utálatos bálványa, azután Kemós, a moábiak förtelmes bálványa és Milkóm, az ammoniak undorító bálványa. Jósiás király leromboltatta és tisztátalanná tette ezeket a bálvány-oltárokat is. A kőoszlopokat összetörték, az Asera-oszlopokat kivágták, s a helyükre sírokból kihantolt emberi csontokat szórtak — így tették a helyet tisztátalanná. Leromboltatta a Bételben emelt áldozóhalmot és nagy oltárt is, amelyet még I.Jeroboám, Nebát fia, Izráel királya készíttetett, s amellyel bűnbe vitte Izráel népét. Az áldozóhalmot lerombolták, az oltárt darabokra törték, és a fából készült Asera-oszlopokat elégették. Amint Jósiás király körülnézett az oltár környékén, észrevette a hegyoldalban a sírkamrákat. Kihozatta onnan a régi halottak csontjait, és elégette azokat az oltáron — így tette azt tisztátalanná. Pontosan úgy történt, ahogy sok évvel korábban az Örökkévaló előre megmondta az Isten embere által, aki kijelentette ezt Jeroboám királynak, amikor a király az oltár mellett állt az ünnepen. Azután Jósiás észrevette az Isten emberének a sírját, és megkérdezte: „Kinek a síremléke ez?” A város lakói így feleltek: „Ez az Isten emberének a sírja. Ő az, aki Júdából jött ide, Bételbe, és előre megmondta azt, amit te most véghezvittél a bételi oltárral kapcsolatban.” „Akkor hagyjátok békében nyugodni, senki se bolygassa a csontjait!” — parancsolta Jósiás. Így ehhez a sírbolthoz nem nyúltak. Az Isten emberének csontjai is ott maradtak a helyükön, a samáriai próféta csontjaival együtt, akit mellé temettek. Azután Jósiás Samária városait járta sorra. Mindenütt leromboltatta az áldozati magaslatokat és azokat a templomokat is, amelyeket Izráel királyai építettek a bálványok tiszteletére, s amelyekkel az Örökkévalót magukra haragították. Úgy bánt azokkal is, mint Bételben tette. Jósiás király kivégeztette az áldozati magaslatok oltárainál szolgáló összes bálványpapot, és holttestüket azokon az oltárokon égette el, hogy soha többé ne használhassa azokat a helyeket senki áldozóhalmoknak. Ezután Jósiás visszatért Jeruzsálembe. Jósiás király megparancsolta az egész népnek, hogy tartsák meg a Páska ünnepét az Örökkévalónak, ahogy az meg van írva a Szövetség Könyvében. Sem Júda, sem Izráel királyainak idejében nem tartottak ehhez hasonló Páska ünnepet a bírák ideje óta, akik Izráel népét vezették. Ez Jósiás király uralkodásának 18. évében történt, Jeruzsálemben. Jósiás kiirtotta Júda országából és Jeruzsálemből a halottidézőket, jövendőmondókat, házibálványokat, bálványszobrokat és mindenféle utálatosságot, ami csak a bálványistenekkel volt kapcsolatban. Azért tette ezt, hogy beteljesítse a Törvény igéit, amelyeket felírtak abban a könyvben, amelyet Hilkijjá főpap talált az Örökkévaló házában. Jósiás előtt nem volt más, hozzá hasonló király, aki annyira teljes szívvel-lélekkel, teljes erejével az Örökkévalóhoz fordult volna, és Mózes Törvénye szerint járt volna el mindenben. De azóta sem támadt hozzá hasonló király. Az Örökkévaló lángoló haragja mégsem csendesedett le, mert annyira megharagudott Júdára Manassé miatt, aki sok gonosztettével őt haragra ingerelte. Ezért azt mondta az Örökkévaló: „Ahogyan Izráelről elfordítottam a tekintetem, úgy bánok Júdával is! Eltaszítom Jeruzsálemet, amelyet pedig kiválasztottam! Eltaszítom azt a Templomot is, amelyről pedig azt mondtam, hogy nevem ott fog lakni!” Jósiás egyéb dolgait és összes tettét feljegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Az ő uralkodása alatt történt, hogy Egyiptom királya, Nékó fáraó elindult seregével az Eufrátesz folyó felé, hogy segítséget nyújtson Asszíria királyának. Jósiás kivonult, hogy szembeszálljon Nékóval, aki azonban Meggidónál megölte Jósiást. A király holttestét egy harci kocsin vitték Meggidóból Jeruzsálembe, ahol Jósiást eltemették a saját sírboltjába. Az ország népe ezután Jósiás fiát, Jóáházt emelte trónra. Felkenték, és apja után őt tették királlyá. Jóáház 23 éves korában lépett trónra, és 3 hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Hamútálnak hívták, aki Jirmejáhú leánya volt, Libnából. Jóáház olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart — egészen úgy, mint ősei. Nékó fáraó azonban Riblában, Hamát földjén fogságba vetette Jóáházt, hogy ne uralkodhasson tovább Jeruzsálemben. Ráadásul súlyos hadisarcot vetett ki Júdára: 100 talentum ezüstöt és 1 talentum aranyat. Ezután Nékó fáraó Eljákimot, Jósiás másik fiát tette királlyá Júdában, hogy uralkodjon apja trónján. Még Eljákim nevét is megváltoztatta: Jójákimnak nevezte. Az előző királyt pedig fogolyként magával hurcolta Egyiptomba, Jóáház azután ott is halt meg. Jójákim király adót vetett ki Júda lakosságára: mindenkit megadóztatott a vagyona szerint, hogy a fáraónak megadhassa, amit követelt tőle. Így gyűjtötte össze a szükséges ezüstöt és aranyat, és kifizette a hadisarcot a fáraónak. Jójákim 25 éves volt, amikor trónra került, és 11 évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Zebuddának hívták, aki Pedájá leánya volt, Rúmából. Jójákim is olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart — egészen úgy, mint ősei. Jójákim, Júda királya idejében vonult fel Júda ellen Nebukadneccar, Babilónia királya, akinek Jójákim 3 évig adófizető alattvalója lett. Három év múlva azonban fellázadt ellene. Az Örökkévaló ezután Babilóniából, Arámból, Moáb és Ammon országából küldött rablócsapatokat Júdára, hogy pusztítsák az országot, ahogyan ezt előre megmondta szolgái, a próféták által. Bizony, mindez az Örökkévaló parancsára történt, mert ő el akarta taszítani Júda népét magától. Manassé gonosztettei és bűnei miatt határozott így, és az ártatlanul megöltek vére miatt, hiszen Manassé szinte egész Jeruzsálemet bemocskolta az ártatlanok vérével! Ezért nem akart az Örökkévaló megbocsátani. Jójákim egyéb dolgait, és minden tettét följegyezték a Júda királyainak történetéről szóló könyvben. Azután meghalt Jójákim, és eltemették ősei mellé. Utána fia, Jójákin követte Júda trónján. Ettől kezdve Egyiptom királya nem vonult ki hadseregével többé az országából, mert Babilónia királya Egyiptom patakjától az Eufrátesz folyóig minden területet elvett tőle. Jójákin 18 éves korában lépett trónra, és csak 3 hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Nehustának hívták, Elnátán leánya volt, Jeruzsálemből. Jójákin egészen apja példáját követte, és ő is olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Ebben az időben Nebukadneccarnak, Babilónia királyának a hadserege fölvonult Jeruzsálem ellen, és ostromolni kezdte a várost. Azután maga Nebukadneccar is megérkezett Jeruzsálem alá. Ekkor Jójákin, Júda királya kiment a babilóniai királyhoz anyjával, udvari embereivel, főembereivel és tisztségviselőivel együtt, és megadta magát. Babilónia királya pedig — uralkodása 8. évében — foglyul ejtette őt. Ugyanakkor Nebukadneccar elhurcolta Jeruzsálemből Babilonba az Örökkévaló Templomának és a királyi palotának az összes kincsét. Összegyűjtött és darabokra tört minden aranytárgyat a Templomból, amelyet még Salamon, Izráel királya készíttetett. Bizony, úgy történt mindez, ahogy azt az Örökkévaló előre megmondta. Elhurcolta Nebukadneccar Jeruzsálem egész lakosságát, minden főembert és gazdag polgárt, minden mesterembert és kovácsot, összesen 10 000 foglyot. Senkit nem hagyott ott, csak a nincstelen szegény népet. Fogságba hurcolta Jójákin királyt, a király anyját és feleségeit, az ország főembereit és előkelő vezetőit. Elvitte a gazdagokat, összesen mintegy 7 000 férfit, azután 1 000 mesterembert és kovácsot, meg az összes hadra fogható férfit. Mindezeket Babilóniába hurcolta. Ezután Nebukadneccar Mattanját, Jójákin nagybátyját nevezte ki Jeruzsálembe helytartónak, és a nevét Cidkijjára változtatta. Cidkijjá 21 éves korában kezdett uralkodni, és 11 évig volt helytartó Jeruzsálemben. Anyját Hamútálnak hívták, aki Jirmejáhú leánya volt, Libnaból. Cidkijjá is olyan dolgokat tett, mint Jójákim: amelyeket az Örökkévaló rossznak tart. Bizony, mindez az Örökkévaló haragja miatt történt Júdával és Jeruzsálemmel, s végül egészen eltaszította magától őket. Nebukadneccar megostromolja Jeruzsálemet Cidkijjá ezután föllázadt Babilónia királya ellen. Emiatt Nebukadneccar, Babilónia királya felvonult seregével Jeruzsálem ellen. Cidkijjá uralkodásának kilencedik évében, a 10. hónap 10. napján érkezett a sereg a város falai alá. Körülzárták Jeruzsálemet, sáncokat építettek körülötte, és ostromolni kezdték. Az ostrom egészen Cidkijjá uralkodásának tizenegyedik évéig tartott. Abban az évben, a 4. hónap 9. napján olyan súlyos volt az éhínség a városban, hogy a közembereknek már semmiféle ennivaló nem jutott. Ezen a napon az ostromlók rést ütöttek a kőfalon. Emiatt azon az éjjelen Cidkijjá és összes katonája megpróbált elmenekülni. Éjjel lopódzkodtak ki a városból a király kertjén keresztül, a két kőfal közötti kapun át, és a Jordán völgye felé futottak, bár az ostromlók serege körülzárta a várost. A káldeusok azonban üldözőbe vették a királyt. A Jerikó melletti síkságon utolérték és foglyul ejtették Cidkijját, aki mellől katonái szétfutottak. Megkötözve vitték Ribla városába. Ott Nebukadneccar, Babilónia királya ítéletet tartott fölötte. Cidkijjának végig kellett néznie, amint a fiait megölik, majd őt is megvakították, és bilincsbe verve Babilóniába hurcolták. Nebukadneccar, Babilónia királya uralkodásának 19. évében, az 5. hónap 7. napján seregével együtt bevonult Jeruzsálembe Nebuzaradán, Babilónia királyának a testőrparancsnoka. Felgyújtotta az Örökkévaló Templomát, a királyi palotát, a város lakóházait és minden egyéb jelentős épületet. A testőrparancsnok egész serege, a káldeusok, körös-körül lerombolták Jeruzsálem falait is. Azután Nebuzaradán testőrparancsnok száműzetésbe hurcolta azokat, akik már korábban, az ostrom ideje alatt kiszöktek a városból, és megadták magukat, meg mindazokat, akik Jeruzsálemben még életben maradtak. Ugyanakkor Nebuzaradán a vidéki nincstelen lakosság egy részét a lakóhelyükön hagyta, hogy műveljék a földeket, és gondozzák a szőlőket. Jeruzsálemben a káldeusok összetörték és Babilóniába vitték a Templom előtti oszlopokat, a nagy medencét és a kisebb mosdómedencék állványait. Mindezek bronzból készültek. Elvitték a többi bronzeszközt is: a hamu kihordására szolgáló edényeket, az oltárhoz tartozó lapátokat, késeket, a mácsekhez szolgáló eszközöket, az áldozati állatok vérének felfogására szolgáló edényeket, a tömjénező tálakat, és a többi eszközt, amelyet a templomi szolgálatban használtak. Hasonlóképpen elvitték parázs-tálakat és csészéket, mag az összes többi aranyból vagy ezüstből készült templomi eszközt is. Azok a bronztárgyak, amelyeket még Salamon király készíttetett — a két oszlop, a nagy medence és a kisebb mosdómedencék állványai — mérhetetlen mennyiségű bronzot tartalmaztak. Az üreges bronzoszlopok magassága 18 könyök volt. A két oszlopfő is bronzból készült, 3 könyök magas volt, hálózatos díszítés borította, amelyen körös-körül gránátalma formájú díszek függtek. A két oszlop teljesen egyforma volt. Nebuzaradán elhurcolta Jeruzsálemből ezeket a vezetőket: Szerája főpapot, Cefanjá másodrendű papot, a Templom három kapuőrét, a katonák parancsnokát, a király öt tanácsosát, akiket a városban fogtak el, azután a hadsereg vezetőjének az írnokát, aki a katonai összeírásért volt felelős és még 60 közembert, akiket a városban találtak. Az egész fogoly-csoportot Hamát földjére, Ribla városába vitte, és odaállította őket Babilónia királya elé, aki halálra ítélte, és kivégeztette valamennyit. Így hurcolták el a földjükről Júda népét a fogságba és száműzetésbe. Ezután Nebukadneccar, Babilónia királya kinevezte kormányzónak Gedalját, Ahikám fiát, Sáfán unokáját, hogy igazgassa azokat, akiket még meghagytak Júda földjén. Júda seregéből is megmaradtak néhányan. Ezek között vezetők is voltak: Jismáél, Natanjá fia, meg Jóhánán, Káréah fiai, meg a netófái Szerájá, Tanhumet fia, meg Jaazanjá, Maakáti fia. Amikor ők meghallották, hogy Babilónia királya Gedalját nevezte ki helytartóvá az országban, megmaradt katonáikkal együtt mind Gedaljához gyülekeztek Micpába. Gedaljá megesküdött ezeknek a bujdosó katonáknak: „Esküszöm, hogy nem kell félnetek a káldeusok tisztjeitől! Maradjatok ezen a földön, és szolgáljátok Babilónia királyát, akkor jó dolgotok lesz!” Ugyanabban az évben, a hetedik hónapban Jismáél — aki Netanjá fia és Elisáma leszármazottja volt, és Júda királyi családjából származott — tíz emberével együtt meglátogatta Micpában Gedaljá kormányzót. Meggyilkolta őt is, meg vele együtt azokat a júdeai és káldeus tisztviselőket és katonákat is, akiket Micpában találtak. Ezután az egész nép apraja-nagyja a kapitányokkal együtt fölkerekedett, és Egyiptomba menekült, mert féltek a káldeusoktól. Abban az évben, amikor Evil-Meródak Babilónia trónjára lépett, megkegyelmezett Jójákinnak, Júda királyának, és kihozatta a börtönből. Ez Jójákin fogságának 37. évében történt, a 12. hónap 27. napján. Evil-Meródak kegyelmesen bánt Jójákinnal, és magasabb rangra és tisztességre emelte, mint a többi királyt, akik szintén Babilóniában töltötték száműzetésük idejét. Kicseréltette Jójákin rabruháit, és ettől kezdve Jójákin egész életében a király asztalánál étkezett. Ellátásáról halála napjáig gondoskodott a király. Ádám, Sét, Enós, Kénán, Mahalalél, Jered, Énók, Metúselah, Lámek, Nóé. Nóé fiai: Sém, Hám és Jáfet. Jáfet fiai: Gómer, Mágóg, Mádaj, Jáván, Túbal, Mesek és Tírász. Gómer fiai: Askenáz, Rífat és Tógarmá. Jáván fiai: Elísá, Társis, Kittím és Ródáním. Hám fiai: Kús, Micraim, Pút és Kánaán. Kús fiai: Szebá, Havilá, Szabtá, Ramá és Szabteká. Ramá fiai: Sebá és Dédán. Kús fia volt Nimród, aki a föld legerősebb és legbátrabb harcosa lett. Micraimtól származtak a következő országok népei: Lúd, Anám, Leháb, Naftúh, Patrósz, Kaszlúh és Kaftór. A filiszteusok Kaszlúhból jöttek. [13-16] Kánaán elsőszülött fia volt Szidón. Kánaántól származtak a következő népek: hettiták, jebúsziak, emóriak, girgásiak, hivviek, arkaiak, színiek, arvádiak, cemáriak és hamátiak. *** *** *** Sém fiai: Élám, Assúr, Arpaksad, Lúd és Arám. Arám fiai: Úc, Húl, Geter és Mesek. Arpaksad fia volt Selah, az ő fia pedig Héber. Hébernek két fia volt. Az egyiket Pelegnek nevezték, mert az ő idejében osztották fel a földet. Testvérét Joktánnak nevezték, akitől származtak a következők: Almódád, Selef, Hacarmávet, Jerah, Hadórám, Úzál, Dikla, Ébál, Abimáél, Seba, Ófir, Havíla, Jóbáb. Ők mindannyian Joktán fiai voltak. Sém leszármazottjai: Arpaksad, Selah, Héber, Peleg, Reú, Szerúg, Náhor, Táré, Abrám, vagyis Ábrahám. Ábrahám fiai: Izsák és Izmáel. Izmáeltől származtak: elsőszülött fia, Nebájót, azután Kédár, Abdeél, Mibszám, Mismá, Dúmá, Masszá, Hadad, Témá, Jetúr, Náfis és Kédmá. Ezek voltak Izmáel fiai. Ábrahám fiai, akiket Ketúrá — Ábrahám szolgálója — szült: Zimrán, Joksán, Medán, Midján, Jisbák és Súah. Joksán fiai: Sebá és Dédán. Midján fiai: Éfá, Éfer, Hanók, Abídá és Eldáá. Ezek Ketúrá fiai voltak. Ábrahám lett Izsák apja. Izsák két fia: Ézsau és Izráel. Ézsau fiai: Elifáz, Reúél, Jeús, Jalám és Kórah. Elifáz fiai: Témán, Ómár, Cefí, Gatám, Kenaz. Elifáz fia volt Amálek, akit Timná szült. Reúél fiai: Nahat, Zerah, Sammá és Mizzá. Széír fiai: Lótán, Sóbál, Cibón, Aná, Dísón, Écer és Dísán. Lótán fiai: Hóri és Hómám. Lótán leánytestvére volt Timná. Sóbál fiai: Alján, Mánahat, Ébál, Sefí és Ónám. Cibón fiai: Ajjá és Aná. Aná fia Dísón, az ő fiai pedig Hamrán, Esbán, Jitrán és Kerán. Écer fiai: Bilhán, Zaaván és Jaakán. Dísón fia volt még Úc és Arán is. Ezek a királyok uralkodtak Edom országában, még mielőtt Izráel népének királya lett volna: Bela, Beór fia. Bela városa Dinhábá volt. Bela halála után a bocrai Jóbáb, Zerah fia lett a király. Jóbáb halála után a témáni Húsám lett a király. Húsám halála után Hadad, Bedad fia lett a király, aki legyőzte a midjániakat Moáb mezején. Hadad városa Avít volt. Hadad halála után a maszrékai Szamlá lett a király. Szamlá halála után Saul lett a király, aki Rehobótból származott, az Eufrátesz folyó mellől. Saul halála után Baál-Hanán, Akbór fia lett a király. Baál-Hanán halála után Hadad lett a király. Az ő városa Páí volt, felesége pedig Mehétabél, Matrét leánya. Matrét Mézáháb leánya volt. [51-54] Hadad halála után a következők lettek Edom vezetői: Timmá, Aljá, Jetét, Oholíbámá, Élá, Pínón, Kenaz, Témán, Micbár, Magdíél és Írám. Ezek voltak Edom vezetői. Izráel fiai: Rúben, Simeon, Lévi, Júda, Issakár, Zebulon, Dán, József, Benjámin, Naftáli, Gád és Ásér. *** Júda fiai: Ér, Ónán és Sélá, akiket a kánaáni Batsúá szült Júdának. Az Örökkévaló látta, hogy Ér, Júda elsőszülött fia gonosz, ezért megölte őt. Júdának Támártól, a saját menyétől is született két fia: Pérec és Zerah. Júdának tehát összesen öt fia volt. Pérec fiai: Hecrón és Hámul. Zerahnak öt fia született: Zimri, Étán, Hémán, Kalkól és Dára. Zimri fia volt Karmi, Ákán apja. Ákán igen nagy bajt okozott Izráel népének, mert elvett magának a teljesen Istennek szentelt dolgokból. Étán fia volt Azarjá. Hecrón fiai: Jerahmeél, Rám és Kelúbaj. Rám fia Amminádáb, annak fia Nahsón, aki Júda törzsének a vezetője volt. Nahsón fia Szalmá, annak fia Boáz, annak fia Obed, annak fia Isai. Isai elsőszülött fia Eliáb, a második Abinádáb, a harmadik Simá, a negyedik Netanél, az ötödik Raddaj, a hatodik Ócem, a hetedik Dávid. Isai leányai: Cerúja és Abigail. Cerúja három fia: Abisaj, Jóáb és Aszáél. Abigail szülte Amászát, akinek apja az Izmáel népéből való Jeter volt. Káleb Hecrón fia volt, feleségét Azúbának nevezték, aki Jeriót leánya volt. Káleb fiai Azúbától: Jéser, Sóbáb és Ardón. Azúba halála után Káleb feleségül vette Efrátot, aki Húrt szülte neki. Húr fia Úri, annak fia Becalél volt. Később, amikor Hecrón hatvan éves volt, feleségül vette Gileád apjának, Mákírnak az egyik leányát, akitől Szegúb született. Szegúb fia volt Jáír, akinek 23 falu tartozott a birtokához Gileád vidékén. De Gesúr és Arám elfoglalta Jáír falvait, közöttük Kenátot és a környező falvakat, összesen 60 települést, amelyek mind Gileád apjának, Mákírnak a birtokához tartoztak. Hecrón Efrátában, Káleb városában halt meg. A felesége, Abijjá a férje halála után szülte meg Ashúrt, aki Hecróntól származott. Ashúr fia Tékoa volt. Jerahmeél volt Hecrón elsőszülött fia. Jerahmeél fiai: Rám, az elsőszülött, azután Búná, Óren, Ócem és Ahijjá. Jerahmeélnek volt egy másik felesége is, Atárá, akitől Ónám született. Jerahmeél elsőszülött fia, Rám. Az ő fiai: Maac, Jámin és Éker. Ónám fiai: Sammaj és Jádá. Sammaj fiai: Nádáb és Abisúr. Abisúr felesége Abihail volt. Ő szülte Abhánt és Mólidot Abisúrnak. Nádáb fiai: Szeled és Appaim. Szeled gyermektelenül halt meg. Appaim fia volt Jisi, az ő fia Sésán, az ő fia Ahlaj. Sammaj testvérének, Jádának fiai: Jeter és Jonatán. Jeter gyermektelenül halt meg. Jonatán fiai: Pelet és Zázá. Ezek Jerahmeél leszármazottjai. Sésánnak csak leányai voltak, de volt egy egyiptomi szolgája, Jarhá. Sésán ehhez a szolgájához adta feleségül az egyik leányát. Ebből a házasságból született Attaj. Attaj fia Nátán, annak fia Zábád, annak fia Eflál, annak fia Obed, annak fia Jéhú, annak fia Azarjá, annak fia Helec, annak fia Elászá, annak fia Sziszmaj, annak fia Sallúm, annak fia Jekamjá, annak fia pedig Elisáma. Kálebnek, Jerahmeél testvérének a fiai: elsőszülöttje Mésá, akinek Zífi volt a fia; azután Marésa, aki Hebron apja volt. Hebron fiai: Kórah, Tappúah, Rekem és Sema. Sema fia volt Raham, annak fia Jorokám. Rekem fia Sammaj, annak fia Máón, annak fia Bétcúr. Kálebnek születtek fiai Éfától is, aki a szolgálója volt: Hárán, Mócá és Gázéz. Hárán fiát szintén Gázéznak hívták. Johdaj fiai: Regem, Jótám, Gésán, Pelet, Éfá és Sáaf. Kálebnak a másik szolgálójától, Maakától is születtek fiai: Seber, Tirhaná, Sáaf, Sevá. Sáaf fia volt Madmanná. Sevá fiai: Makbéna és Gibea. Káleb leánya volt Aksza. Káleb leszármazottjai: Ben-Húr, az elsőszülöttje, akinek Efrátá volt az anyja, azután Sóbál, Kirját-Jeárim megalapítója, azután Szalmá, Betlehem megalapítója, azután Háréf, Bét-Gádér megalapítója. Sóbál volt Kirját-Jeárim megalapítója. Az ő leszármazottjai: Háróe és Menuhót lakosainak a fele és Kirját-Jeárim családjai: a jítriek, a pútiak, a sumátiak és a misráiak. Ez utóbbiaktól származtak a coráiak és az estáóliak. Szalmá leszármazottjai: Betlehem, Netófá, Atrót és Bét-Jóáb lakosai, azután Menuhót lakosainak másik fele, a córiak és az írástudók családjai. Ez utóbbiak Jabéc, Tirát, Simát és Szúkát városokban laktak. Ezeket nevezték kénieknek, akik Hammat családjából származtak. Hammat volt Bét-Rékáb megalapítója. Ezek voltak Dávid fiai, akik Hebronban születtek: Amnón volt az elsőszülött, a jezréeli Ahinóamtól, azután Dániel, a második, a kármeli Abigailtól, azután Absolon, a harmadik. Absolon anyja Maaká, Gesúr királyának, Talmajnak a leánya volt. Azután Adónijjá, a negyedik fiú, Haggit fia, azután Sefatjá az ötödik, Abitál fia, azután Jitreám, a hatodik, akinek Eglá volt az anyja, Dávid egyik felesége. Ez a hat fiú született Hebronban, ahol Dávid hét évig és hat hónapig uralkodott. Jeruzsálemben Dávid 33 évig uralkodott. Ott született Batsúától, Ammiél leányától ez a négy fia: Simá, Sóbáb, Nátán és Salamon. [6-8] Ugyancsak Jeruzsálemben született Dávidnak kilenc további fia: Jibhár, Elisáma, Elifelet, Nógah, Nefeg, Jáfia, Elisáma, Eljádá és Elifelet. *** *** Ezek mindannyian Dávid fiai voltak. Rajtuk kívül Dávidnak születtek fiai a szolgálóitól is. Dávid leánya volt Támár. Salamon fia volt Roboám, ennek fia Abijjá, ennek fia Ászá, ennek fia Jósafát, ennek fia Jórám, ennek fia Ahazjá, ennek fia Jóás, ennek fia Amacjá, ennek fia Uzzijjá, ennek fia Jótám, ennek fia Áház, ennek fia Ezékiás, ennek fia Manassé, ennek fia Ámón, ennek fia Jósiás. Jósiás fiai: az elsőszülött Jóhanán, a második Jójákim, Cidkijjá a harmadik és Sallúm a negyedik. Jójákim fiai: Jekonjá és Cidkijjá. Jekonját fogságba vetették. Az ő leszármazottjai: Sealtiél, Malkirám, Pedájá, Senaccar, Jekamjá, Hósámá és Nedabjá. Padájá fiai: Zerubbábel és Simei. Zerubbábel fiai: Mesullám és Hananjá, a nővérük pedig Selómit. Zerubbábelnek volt még öt másik fia: Hasubá, Óhel, Berekjá, Haszadjá és Júsab-Heszed. Hananjá fiai: Pelatjá és Jesája. Jesája fia Refájá, annak fia Arnán, annak fia Óbadjá, annak fia Sekanjá volt. Sekanjá utódai: a fia, Semajá, és annak fiai: Hattús, Jigál, Báríah, Nearjá és Sáfát — összesen hatan. Nearjának három fia volt: Eljóénaj, Ezékiás és Azrikám. Eljóénaj hét fia: Hódavjáhú, Eljásib, Pelájá, Akkúb, Jóhánán, Delája és Anáni. Júda leszármazottjai: Pérec, Hecrón, Karmi, Húr és Sóbál. Sóbál fia Reájá, ennek fia Jahat, ennek fiai Ahúmaj és Lahad. Tőlük származnak a córiak nemzetségei. Húr fiai: Jizreel, Jismá és Jidbás — ők alapították meg Étám városát. A nővérük neve: Haclelpóni. Penúél fia Gedór. Ezer fia Húsá. Ezek Húr leszármazottjai, aki Efráta elsőszülöttje volt. Húr alapította meg Betlehem városát. Ashúr volt Tékoa városának a megalapítója. Ashúrnak két felesége volt: Helá és Naará. Naará szülte Ahuzámot, Héfert, Témenit és Ahastárit — ezek voltak Naará fiai Ashúrtól. Helá fiai: Ceret, Jecóhar, Etnán és Kóc. Kóc fiai: Ánúb és Haccóbéba. Kóc leszármazottjai Aharhélnek, Hárúm fiának a nemzetségei is. Jabéc kiemelkedett a testvérei közül, mert mindenki nagyra becsülte. Anyja ezt mondta róla: „Nagy fájdalommal szültem őt!” Ezért nevezte el Jabécnek. Jabéc Izráel Istenét hívta segítségül, benne bízott, és ezt kérte tőle: „Istenem, áldj meg engem! Adj nekem nagyobb területet, ahol élhetünk! Kezed legyen velem állandóan! Kérlek, védj meg minden bajtól és gonosztól, hogy ne érjen fájdalom!” Isten megadta neki, amit kért. Súhá testvére volt Kelúb, annak fia pedig Mehír, annak fia Estón, annak fia Bét-Ráfa, Pászéah és Tehinná. Tehinná alapította Ír-Náhást. Tőlük származnak a rékaiak. Kenaz fiai Otniél és Szerájá. Otniél fiai: Hatat és Meónótaj, ez utóbbi fia pedig Ofra. Szerája fia Jóáb, aki megalapította Gé-Harásimot. Azért nevezték így ezt a várost, mert az ottani lakosok mindenféle mesterséghez értettek. Jefunne fia Káleb, annak fiai: Írú, Élá és Naam. Éla fia Kenáz. Jehallelél fiai: Zíf, Zífá, Tirjá és Aszarél. Ezrá fiai: Jeter, Mered, Éfer és Jálón. Jeter gyermekei: Mirjám, Sammaj és Jisbáh. Jisbáh volt az apja Estemóának. Mered egyik felesége, Bitjá az egyiptomi fáraó leánya volt. Mered fiai, akiket Bitjá szült: Jered, Héber és Jekútiél. Jered volt Gedór apja. Héber volt Szókó apja. Jekútiél volt Zánóah apja. Mered másik felesége Júdából származott, és Naham nővére volt. Ettől a feleségétől is születtek Merednek gyermekei: Keila apja, akitől a geremiek nemzetsége származott, és Estemóa apja, akitől a maakái nemzetség származott. Simon fiai: Amnón, Rinná, Benhánán és Tilón. Jisi fia volt Zóhét, és annak fia Benzóhét. Júda fia volt Sélá, ennek utódai: Ér, aki megalapította Léká városát, azután Laddá, aki Marésá városát alapította. Sélá utódai voltak a Bét-Asbéa vidékén élő lenvászon-készítő családok, valamint Jókim, Jóás, Száráf és a kózébái nemzetségek. Jóás és Száráf moábi asszonyokat vettek feleségül, majd visszatértek Betlehembe. Ezek már régen történtek. Sélá utódai fazekasok voltak, akik Netáimban és Gedérában laktak, és a király számára készítették az edényeket. Simeon fiai: Nemuél, Jámin, Járib, Zerah és Saul. Saul fia Sallum, ennek fia Miszbám, ennek fia Mismá ennek fia Hammuél, ennek fia Zakkúr, ennek fia Simei. Simeinek tizenhat fia és hat leánya volt. Simei fiútestvéreinek azonban nem volt sok gyermekük, és a családjaik kisebbek voltak, mint a többi Júda törzsébe tartozó nemzetségek. [28-31] Simei utódai a következő városokban laktak: Beérsebá, Móládá, Hacar-Súál, Bilha, Ecem, Tólád, Betuél, Horma, Ciklág, Bét-Markábót, Hacar-Szúszim, Bét-Biri és Saarim. Dávid uralkodásának kezdetéig ők ezekben a városokban és falvakban laktak. *** *** *** További öt falujuk is volt: Étám, Ain, Rimmón, Tóken és Ásán. Ezeken kívül még számos községben laktak egészen Baalátig. Ezek voltak a lakóhelyeik. Családjaik származási jegyzékét is összeállították. [34-38] Családfőik a következők voltak: Mesóbáb, Jamélek, Jósá (Amacjá fia), Jóel, Jéhú (aki Josibjá fia, aki Szerájá fia, aki Asziél fia volt), azután Eljóénaj, Jaakóbá, Jesóhájá, Aszájá, Adíél, Jeszímiél, Benája és Zizá (aki Sifi fia, aki Allón fia, aki Jedájá fia, aki Simrí fia, aki Semájá fia volt). Ezeknek a családjai igen megszaporodtak, *** *** *** *** ezért Gedór felé terjeszkedtek, a völgy keleti részére, hogy ott keressenek a nyájaiknak legelőt. Találtak is ott dús és tágas legelőket. Az egész vidék csendes és békés volt. Korábban hámiak laktak ott. Ezékiás, Júda királya idejében az említett családfők legyőzték a hámiakat, a sátraikat lerombolták, és a helyükre telepedtek. Hasonlóképpen teljesen kiirtották onnan a meúniakat is. Mindmáig a meúniak közül senki nem lakik ott. Azóta az említett családfők nemzetségei laknak ezen a vidéken, mert ott találtak a nyájaiknak legelőt. Simeon törzséből ötszáz férfi felment a Széír-hegységbe, Jisí fiainak a vezetésével. Ezek a vezetők a következők voltak: Pelatjá, Nearjá, Refájá és Uzzíél. Azért mentek, hogy elfoglalják azt a vidéket. Akkoriban már csak kevesen maradtak meg az amálekiek közül. A Simeon törzséből valók pedig végleg kiirtották őket, és attól fogva mindmáig ők laknak a Széír-hegységben. Itt következnek Rúben leszármazottjai: Izráel elsőszülöttje Rúben volt, ezért őt illette volna az elsőszülöttség joga. Azonban, mivel Rúben az apja feleségével hált, elvesztette elsőszülöttségi jogát, amely Józsefnek, Izráel fiának az utódaira szállt. Ezért a származási jegyzékben Rúben neve nem úgy szerepel, mint az elsőszülötté. Júda törzse erősebb és hatalmasabb lett, mint Júda testvéreinek a törzsei. A fejedelem is Júdából származott, az elsőszülöttségi jog mégis József törzsénél maradt. Rúbennek, Izráel elsőszülöttjének a fiai: Hanók, Pallú, Hecrón és Karmi. Jóel utódai a következők: Jóel fia Semajá, ennek fia Góg, ennek fia Simei, ennek fia Miká, ennek fia Reájá, ennek fia Baál, ennek fia Beérá. Rúben törzsének a fejedelme Beérá volt, de Tiglat-Pileszer asszír király fogságba hurcolta. Jóel testvérei és a családjaik a következők, amint azt feljegyezték: Jeiél volt a nemzetségfő, azután Zakarjáhú, azután Bela, Ázáz fia (aki Sema fia, aki Jóel fia volt). Bela családja Aróérban lakott, egészen Nebóig és Baál-Meónig, kelet felé pedig egészen az Eufrátesz folyótól nyugatra elterülő sivatagnak a széléig terjeszkedtek, mert a nyájaik nagyon megszaporodtak Gileád földjén. Saul király idejében Bela nemzetsége harcolt a hagriak ellen, és legyőzte őket. Ezután a hagriak helyére telepedtek, és attól kezdve ők laktak a Gileádtól keletre elterülő vidéken. [11-12] Gád törzse Básán vidékén lakott, Rúben törzse közelében, egészen Szalká városáig. Gád törzsének első vezetője Básánban Jóel volt, utána Sáfám lett a vezető, majd Janaj következett. *** A rokonaik a következők voltak: Mikáél, Mesullám, Seba, Jóraj, Jakán, Zia és Héber — összesen heten. Ezek mind Abihail leszármazottjai voltak. Abihail Húri fia, aki Járóah fia, aki Gileád fia, aki Mikaél fia, aki Jesísa fia, aki Jahdó fia, aki Búz fia volt. Ahi volt a család vezetője. Ahi Abdiél fia, aki Gúni fia volt. Gád törzse Gileádban és Básánban lakott, és az ottani falvakban, azután Sáron legelőin, egészen a határig. Mindezeket felírták a nemzetségek jegyzékébe Jótám és Jeroboám idejében. Jótám Júda királya, Jeroboám pedig Izráel királya volt. [18-19] Rúben és Gád törzséből, meg Manassé törzsének feléből 44 760 harcos gyűlt össze, hogy hadjáratot indítsanak a hagriak népe, Jetúr, Náfis és Nódáb népe ellen. Az izráeli sereg tapasztalt harcosokból állt, akik jól fel voltak fegyverkezve karddal, pajzzsal és íjakkal. *** Mégis Istenhez kiáltottak segítségért harc közben, mert benne bíztak, és tőle kérték a győzelmet. Isten pedig meghallgatta és megsegítette őket, nekik adta a győzelmet. Így győzték le a hagriakat és a többi izmaelita törzset. Nagy zsákmányt szereztek: 50 000 tevét, 250 000 juhot, 2 000 szamarat, és ezenkívül 100 000 foglyot ejtettek. A harcban sok ellenségük elesett, mert ez az egész hadjárat Isten ügye volt. Így azután Rúben és Gád törzse, meg Manassé fél törzse letelepedett a legyőzöttek helyére, és egészen az asszír fogság idejéig ott éltek. Manassé törzsének egyik fele, amely a Jordán keleti oldalán telepedett le, Básántól Baál-Hermónig, Szenírig és a Hermón-hegységig nagyon megszaporodott. A vezetőik a következők voltak: Éfer, Jisi, Eliél, Azriél, Jirmejá, Hódavjá és Jahdiél — valamennyien erős, bátor és híres nemzetségfők. Azonban nem maradtak hűségesek Istenhez, akit őseik imádtak, hanem azokat az idegen isteneket kezdték imádni, akiket az előttük ott élő idegen népek tiszteltek. Pedig ezeket az idegen népeket Isten pusztította el. Ezért Izráel Istene arra indította Asszíria királyának, Púlnak a szellemét, hogy hadjáratot vezessen ellenük. Ennek során Púl — akit más néven Tiglat-Pileszernek neveztek — megtámadta Rúben, Gád és Manassé törzseit. Legyőzte és száműzetésbe hurcolta őket Halah, Hábór és Hára környékére, és a Gózán folyó mellé. Ott laknak mind a mai napig. Lévi fiai: Gersón, Kehát és Merári. Kehát fiai: Amrám, Jichár, Hebron és Uzziél. Amrám gyermekei: Áron, Mózes és Mirjám. Áron fiai: Nádáb, Abihú, Eleázár és Ítámár. Eleázár fia Fineás, annak fia Abisúá, annak fia Bukki, annak fia Uzzi, annak fia Zerahjá, annak fia Merájót, annak fia Amarjá, annak fia Ahitúb, annak fia Cádók, annak fia Ahimaac, annak fia Azarjá, annak fia Jóhánán, annak fia Azarjá volt. Ez utóbbi már abban a Templomban szolgált papként, amelyet Salamon épített Jeruzsálemben. Azarjá fia Amarjá, annak fia Ahitúb, annak fia Cádók, annak fia Sallum, annak fia Hilkijjá, annak fia Azarjá, annak fia Szerájá, annak fia pedig Jehócádák volt. Amikor az Örökkévaló Júdát és Jeruzsálemet Nebukadneccar babiloni király által száműzetésbe küldte, Jehócádák is velük együtt ment a fogságba. Lévi fiai: Gersón, Kehát és Merári. Gérsón fiai: Libni és Simei. Kehát fiai: Amrám, Jichár, Hebron és Uzziél. Merári fia volt Musi, ennek fia Mahli. A léviták családjai a következők, a családfők sorrendje szerint: [20-21] Gérsón utódai: Gérsón fia Libni, ennek fia Jahat, ennek fia Zimmá, ennek fia Jóáh, ennek fia Iddó, ennek fia Zerah, ennek fia Jeotraj. *** [22-24] Kehát fia Amminádáb, ennek fia Kóráh, ennek fiai: Asszír, Elkána és Ebjászáf. Asszír fia Tahat, ennek fia Úriél, ennek fia Uzzijjá, ennek fia Saul. *** *** Elkána fiai: Amászaj és a testvére, Ahimót. Ahimót fia Elkána, ennek fia Cófaj, ennek fia Nahat, ennek fia Eliáb, ennek fia Jeróhám, ennek fia Elkána, ennek fia Sámuel. Sámuel fiai: Jóel az elsőszülött és Abijjá a második. [29-30] Merári fia Mahli, ennek fia Libni, ennek fia Simei, ennek fia Uzza, ennek fia Simá, ennek fia Haggijá, ennek fia Aszájá. *** Ezeket a lévitákat választotta ki Dávid király, hogy az Örökkévaló házában a dicséretet végezzék. Ez azután történt, hogy a Szövetségládát Dávid Jeruzsálembe hozta. Ezek a léviták addig teljesítettek szolgálatot a Találkozás Sátora előtt, amíg Salamon felépítette az Örökkévaló Templomát Jeruzsálemben. Szolgálatukat a kapott rendtartás szerint végezték. A következők végezték a dicsőítés szolgálatát, fiaikkal együtt: Kehát leszármazottjai közül: Hémán, az énekes, Jóel fia volt, aki Sámuel fia, aki Elkána fia, aki Jeróhám fia, aki Eliél fia, aki Tóah fia, aki Cúf fia, aki Elkána fia, aki Mahat fia, aki Amászaj fia, aki Elkána fia, aki Jóel fia, aki Azarjá fia, aki Cefanjá fia, aki Tahat fia, aki Asszír fia, aki Ebjászáf fia, aki Kórah fia, aki Jichár fia, aki Kehát fia, aki Lévi fia, aki Izráel fia volt. Ászáf a dicsőítő szolgálatban Hémán jobb keze felől állt. Hémán és Ászáf rokonok voltak. Ászáf Berekjáhú fia volt, aki Simá fia, aki Mikáél fia, aki Baaszéja fia, aki Malkijjá fia, aki Etni fia, aki Zerah fia, aki Adájá fia, aki Étán fia, aki Zimmá fia, aki Simei fia, aki Jahat fia, aki Gérsón fia, aki pedig Lévi fia volt. A dicsőítő szolgálatban Hémán bal oldalán a rokonai, Merári következő leszármazottjai álltak: Étán Kisi fia volt, aki Abdi fia, aki Mallúk fia, aki Hasabjá fia, aki Amacjá fia, aki Hilkijjá fia, aki Amci fia, aki Báni fia, aki Semer fia, aki Mahli fia, aki Músi fia, aki Merári fia, aki pedig Lévi fia volt. Rokonaik, a többi léviták a Szent Sátor és a Templom körüli szolgálatokat végezték. Azonban csakis Áron leszármazottjai mutathatták be az áldozatokat az égőáldozatok oltárán és a füstölő-oltáron, csak ők végezhették a Szentek Szentjével kapcsolatos szertartásokat, amelyekkel Izráel népének engesztelést szereztek. Mindezeket a szolgálatokat Mózesnek, Isten szolgájának a parancsai szerint végezték. Ezek voltak Áron utódai: Áron fia Eleázár, ennek fia Fineás, ennek fia Abisúa, ennek fia Bukki, ennek fia Uzzi, ennek fia Zerahjá, ennek fia Merájót, ennek fia Amarjá, ennek fia Ahitúb, ennek fia Cádók, ennek fia Ahimaac volt. Áron leszármazottjai a következő területeken és településeken laktak. Áron fiai közül Kehát nemzetsége kapott először a léviták számára sorsvetés által kijelölt területet. Nekik jutott a júdabeli Hebron, a környező legelőkkel együtt. A várostól távolabb fekvő legelőket és a falvakat azonban Káleb, Jefunne fia és a családja kapta. [57-59] Áron családja kapta tehát Hebron városát, amely menedékváros volt. Ezen kívül övék lett Libna, Jattír, Estemóá, Híléz, Debír, Ásán, Bétsemes és a városokat környező legelők. *** *** Benjámin törzsi területén Áron családja kapta Geba, Álemet és Anatót városokat, és a körülöttük fekvő legelőket. Így Kehát nemzetsége összesen tizenhárom várost kapott. Kehát nemzetségének a többi családjai további tíz várost kaptak sorsolással, azon a területen, amelyen Manassé fél törzse lakott. Gérsón nemzetsége tizenhárom várost kapott Issakár, Ásér, Naftáli és Manassé törzsi területén Básánban. Mérári családja sorsolással tizenkét várost kapott Rúben, Gád és Zebulon törzsi területén. Izráel népe így adott a lévitáknak városokat és legelőket. Júda, Simeon és Benjámin törzsi területén is adtak városokat a lévitáknak, szintén sorsvetés útján. Kéhát nemzetsége Efraim törzsi területén is kapott néhány várost. Ezek a következők: Sikem, amely menedékváros volt; azután Gézer, meg Jokmeám és Bét-Hórón. Ezek a városok az Efraim-dombvidéken helyezkedtek el. A városokkal együtt a léviták a környező legelőket is megkapták. Ezeken kívül Kéhát nemzetsége Dán törzsi területén megkapta Eltekét, Gibbetónt, Ajjálónt és Gat-Rimmónt, a legelőikkel együtt. Manassé fél törzsének területén Kéhát nemzetségének a többi része megkapta Anért és Bileámot és legelőiket is. Gérsón családja kapta a következő városokat: Gólánt és Astárótot — Manassé fél törzsének a területén, Básánban; azután Kedest, Dobratot, Rámótot és Anémot — Issakár törzsi területén; azután Másált, Abdónt, Húkókot és Rehobót — Ásér törzsi területén; meg Kedest, Hammónt és Kirjátaimot — Naftáli törzsi területén. Ezekkel a városokkal együtt a hozzájuk tartozó legelőket is megkapták. Mérári családjának másik része a következő városokat kapta: Rimmónót és Tábórt — Zebulon törzsi területén; [78-79] azután Becert, Jachát, Kedémótot és Méfaatot — ezek a pusztában fekszenek, a Jordántól és Jerikótól keletre, Rúben törzsi területén; *** azután Rámót Gileádot, Mahanáimot, Hesbónt és Jazért — Gád törzsi területén, Gileádban. A városokkal együtt a hozzájuk tartozó legelőket is megkapták. Issakárnak négy fia volt: Tólá, Púá, Jásúb és Simrón. Tólá fiai: Uzzi, Refájá, Jeriél, Jahmaj, Jibszám és Sámuel — akik mind nemzetségfők lettek. Leszármazottjaikkal együtt erős és bátor harcosok voltak. Dávid király uralkodása idején összesen 22 600 harcost tudtak kiállítani. Uzzi fia volt Jizrahjá, az ő fia pedig Mikaél, Óbadjá, Jóel és Jissijá — mind az öten vezetők a maguk családjában. A vezetésük alá tartozó — és a rokonságukból álló — sereg 36 000 harcosból állt, ugyanis általában több feleségük és számos gyermekük volt. Issakár törzse a nemzetségi jegyzék szerint összesen 87 000 harcost tudott kiállítani. Benjáminnak három fia volt: Bela, Beker és Jedíaél. Bela fiai: Ecbón, Uzzi, Uzziél, Jerimót és Íri. Mind az öten családfők voltak és bátor harcosok. Bela utódai a nemzetségi jegyzék szerint összesen 22 034 harcost tudtak kiállítani. Beker fiai: Zemírá, Jóás, Eliézer, Eljóénaj, Omri, Jerémót, Abijjá, Anátót és Álemet. Beker utódai a nemzetségi jegyzék szerint összesen 20 200 harcost tudtak kiállítani, akik valamennyien családfők és bátor katonák voltak. Jedíaél fia volt Bilhán, annak fiai: Jeús, Benjámin, Éhúd, Kenaaná, Zétán, Társis és Ahisahar. Jedíaél utódai összesen 17 200 harcost tudtak kiállítani, akik valamennyien családfők és bátor katonák voltak. Suppim és Huppim Ír fiai voltak. Husim Ahár fia volt. Naftáli fiai: Jahaciél, Gúni, Jécer és Sallúm — valamennyien Bilha unokái. Manassé fiai: Aszriél, és Mákír, akit Manassé arám származású szolgálója szült. Mákír fia volt Gileád. Mákír a huppiták és suppiták közül vett magának feleséget. Mákír nővére volt Maaká. A másodikat Célofhádnak hívták, akinek csak leányai születtek. Mákír felesége, Maaká fiút szült, akit Peresnek nevezett el. Peres testvére volt Seres, akinek a fiai voltak Úlám és Rekem. Úlám fia Bedán volt. Ezek voltak Gileádnak, Mákír fiának (aki Manassé fia volt) a leszármazottjai. Gileád nővérének, Hammóleketnek gyermekei: Ishód, Abiezer, Mahla és Semídá. Semídá fiai: Ahján, Sekem, Likhi és Aniám. Efraim fia volt Sútelah, ennek fia Bered, ennek fia Tahat, ennek fia Eládá, ennek fia Tahat, ennek fia Zábád, ennek fia Sútelah. Efraim fiai voltak még Ézer és Elád is, akiket Gát városának a lakói megöltek, amikor ez a két fiú el akarta lopni a gátiak juhait és marháit. Efraim sokáig gyászolta ezt a két fiát. Végül a testvérei meglátogatták és megvigasztalták. Ezután Efraim felesége fiút szült, akit Efraim Berijának nevezett, mert ilyen nagy szerencsétlenség történt Ézerrel és Eláddal. Berija leánya volt Seerá, aki felépítette alsó és felső Bét-Hórónt és Uzén-Seerát. Berija fia volt Refah, ennek fia Resef, ennek fia Telah, ennek fia Tahan, ennek fia Ladán, ennek fia Ammihúd, ennek fia Elisáma, ennek fia Nún, ennek fia Józsué. Efraim leszármazottjainak lakóhelyei és birtokai a következők voltak: Bétel, azután kelet felé Naarán, nyugat felé Gézer, azután Sikem, és egészen Ajjáig — valamint a városokhoz tartozó falvak. Ezen kívül az övék volt még a Manassé törzsi területével határos vidéken: Bétseán, Taanak, Meggidó és Dór, valamint a városokhoz tartozó falvak. Ezekben laktak Izráel fiának, Józsefnek a leszármazottjai. Ásér gyermekei: Jimná, Jisvá, Jisvi, Berija — a fiai —, és Szerah, a leánya. Berija fiai: Héber és Malkiél. Malkiél fia Birzávit. Héber gyermekei: Jaflét, Sómér és Hótám — a fiai —, és Súa, a leánya. Jaflét fiai: Pászak, Bimhál, Asvát. Ezek voltak Jaflét fiai. Sómér fiai: Ahi, Rohgá, Jehubbá és Arám. Sómér testvérének, Helemnek a fiai: Cófah, Jimná, Séles és Ámal. Cófah fiai: Szúah, Harnefer, Súál, Béri, Jimrá, Becer, Hód, Sammá, Silsá, Jitrán és Beérá. Jeter fiai: Jefunne, Piszpá és Ará. Ullá fiai: Árah, Hanniél és Ricjá. Ezek voltak Ásér leszármazottjai, a családfők, mind kiváló harcosok és vezetők. Katonai szolgálatra készített jegyzékük szerint 26 000 harcost tudtak kiállítani. Benjámin elsőszülött fia Bela, a második Asbél, a harmadik Ahrah, a negyedik Nóhá, az ötödik Ráfá. Bela fiai: Addár, Gera, Abihúd, Abisúa, Naámán, Ahóah, Gera, Sefúfán és Húrám. [6-7] Éhúd fiai: Naámán, Ahijjá és Gera. Ezek családfők voltak, akik Gebában laktak, de később átköltöztek Mánáhatba. Gera költöztette őket át. Gera fiai: Uzza és Ahiúd. *** Saharaim elvált két feleségétől, Húsimtól és Baarától, amikor Moáb földjén lakott. Azután egy másik feleségétől fiai születtek. [9-10] Hódes nevű feleségétől születtek ezek a fiai, akik mind családfők lettek: Jóbáb, Cibjá, Mésa, Malkám, Jeúc, Szokjá és Mirmá. *** Abitúb és Elpaal szintén Saharaim és Húsim fiai voltak. [12-13] Elpaal fiai: Éber, Misám, Semed, Berija és Sema. Semed építette Ónó és Lód városait, meg a környező falvakat. Berija és Sema voltak az Ajjálónban élő családok vezetői. Ők űzték el Gát lakosait. *** [14-16] Berija fiai: Ahjó, Sásák, Jerémót, Zabadjá, Arád, Eder, Mikaél, Jispá és Jóhá. *** *** [17-18] Elpaal fiai: Zebadjá, Mesullám, Hizki, Héber, Jismeraj, Jizlíá és Jóbáb. *** [19-21] Simei fiai: Jákim, Zikri, Zabdi, Eliénaj, Cillétaj, Eliél, Adájá, Berájá és Simrát. *** *** [22-25] Sásák fiai: Jispán, Éber, Eliél, Abdón, Zikri, Hánán, Hananjá, Élám, Antótijjá, Jifdejá és Penúél. *** *** *** [26-27] Jeróhám fiai: Samseraj, Seharjá, Atalja, Jaaresjá, Élijjá és Zikri. *** Ezek valamennyien Jeruzsálemben laktak, és a nemzetségi jegyzék szerint családfők voltak. Jeiél alapította Gibeon városát, és ott is lakott. Feleségét Maakának hívták. Elsőszülött fia volt Abdón, azután Cúr, Kís, Baál, Nér, Nádáb, Gedór, Ahjó, Zeker és Miklót. Miklót fia: Simá. Ők is Jeruzsálemben laktak, a rokonaik közelében. Nér fia volt Kís, ennek fia Saul, ennek fiai: Jonatán, Malkisúá, Abinádáb és Esbaal. Jonatán fia Meribbaal, ennek fia Míká, ennek fiai: Pítón, Melek, Taréa és Áház. Áház fia Jehóaddá, ennek fiai: Álemet, Azmávet és Zimri. Zimri fia Mócá, ennek fia Biná, ennek fia Refájá, ennek fia Elászá, ennek fia Ácél. Ácélnak hat fia volt: Azrikám, Bókerú, Jismaél, Searjá, Óbadjá és Hánán. Ezek voltak Ácél fiai. Ácél testvérének, Éseknek a fiai: Úlám, az elsőszülött; Jeús, a második és Elifelet, a harmadik. Úlám leszármazottjai mind bátor harcosok voltak, íj volt a fegyverük. Gyermekeikkel és unokáikkal együtt százötvenen voltak. Izráel népét számba vették, és családjaik szerint feljegyezték őket az Izráel Királyainak Könyvébe. A száműzetésből visszatért jeruzsálemi lakosok Hűtlenségük miatt Júda népét száműzetésbe hurcolták Babilóniába. A papok, a léviták és a Templom szolgái voltak az elsők, akik visszajöttek a száműzetésből, és őseik birtokát elfoglalva ismét az eredeti lakóhelyükre költöztek Izráel városaiban. Jeruzsálemben laktak Júda, Benjámin, Efraim és Manassé törzséből a következők: Útaj, Ammihúd fia, aki Omri fia, aki Imri fia, aki Báni fia, aki Perecnek, Júda fiának az egyik leszármazottja volt. A silóiak közül Aszájá, az elsőszülött, és az ő fiai. Zerah fiai közül Jeúél és a rokonai, összesen 690 fő. Továbbá Benjámin leszármazottjai közül Szallú, Mesullám fia (aki Hódavjá fia, aki Hasszenuá fia volt). Azután Jibnejá, Jeróhám fia, azután Élá, Uzzi fia (aki Mikri fia volt), azután Mesullám, Sefatja fia (aki Reuél fia, aki Jibnijjá fia volt), és a rokonaik, akikkel együtt a származási jegyzékük szerint összesen 956 férfi tartozott közéjük. Mindannyian családfők voltak. A papok közül a következők laktak Jeruzsálemben: Jedajá, Jehójárib, Jákin és Azarjá, Hilkijjá fia (aki Mesullám fia, aki Cádók fia, aki Merájót fia, aki Akitúb fia, aki Isten Templomának a felügyelője volt.) Azután Adájá, Jeróhám fia (aki Pashúr fia, aki Malkijjá fia volt), valamint Maszaj, Adiél fia (aki Jahréza fia, aki Mesullám fia, aki Mesillémit fia, aki Immér fia volt). Rokonaikkal együtt összesen 1 760 pap, akik valamennyien családfők voltak, és az Isten Templomának a szolgálatában álltak. A léviták közül a következők laktak Jeruzsálemben: Semajá, Hassúb fia (aki Azrikám fia, aki Hasabjá fia, aki Merári leszármazottja volt), azután Bakbakar, Heres, Gálál, Mattanjá (Míká fia, aki Zikri fia, aki Ászáf fia volt), azután Óbadjá, Semajá fia (aki Gálál fia, aki Jedútún fia volt), azután Berekjá, Ászá fia (aki Elkána fia volt). Berekjá a netófáiak falvaiban lakott. A Templom kapuőrei közül ezek laktak Jeruzsálemben: Sallúm, Akkúb, Talmón és Ahimán. A vezetőjük Sallúm volt, a testvérük. Korábban a Király-kapunál teljesítettek szolgálatot, a keleti oldalon. Ők voltak a léviták táboraiban is a kapuőrök. Sallúm, Kóré fia (aki Ebjászáf fia, aki Kórah fia volt) és a rokonai — vagyis Kórah leszármazottjai — korábban a Szent Sátor bejáratát őrizték, ahogyan az őseik is ezt a szolgálatot végezték az Örökkévaló táborának a bejáratánál. Régen Fineás, Eleázár fia volt a kapuőrök vezetője. Az Örökkévaló Fineással volt. Zekarjá, Meselemjá fia a Találkozás Sátorának, vagyis a Szent Sátornak a kapuőre volt. Ezeket a kiválasztott kapuőröket — összesen 212 főt — azokban a falvakban írták be a származási jegyzékbe, ahol a családjuk lakott. Őket még Dávid király és Sámuel próféta választotta ki és állította szolgálatba, mivel megbízhatók voltak. Ők és a leszármazottjaik voltak felelősek az Örökkévaló Temploma kapuinak és a Szent Sátor bejáratának az őrzéséért. Mind a négy égtáj irányában voltak őrök: keletről, nyugatról, északról és délről. A falvakból a rokonaik időről időre eljöttek hozzájuk egy-egy hétre. A kapuőrök négy lévita vezetője állandó szolgálatot teljesített. Rájuk volt bízva minden kamra a Templomban, és minden érték, ami a kamrákban volt. Az éjszakát is a Templom közelében töltötték, mert éjjel is ők őrizték azt, és reggelente ők nyitották ki a kapukat. A kapuőrök közül némelyek a templomi szolgálatban használt eszközökre vigyáztak: meg kellett számolniuk, amikor a kamrákból a Templomba vitték, illetve amikor visszahozták ezeket. Mások a többi szent eszközökért voltak felelősek, meg az áldozatokhoz szükséges finomlisztért, borért, olívaolajért, tömjénért és a fűszerekért. A felkenetés szent olaját a papok keverték össze a fűszerekből. A szent kenyereket a lévita Mattitjá készítette el, aki Sallum elsőszülöttje volt, Kórah nemzetségéből. Rokonai (szintén Kórah nemzetségéből) rendezték el a szent kenyereket minden szombaton. Azok az énekes léviták, akik vezetők voltak, a Templom kamráiban tartózkodtak, és fel voltak mentve minden egyéb szolgálat alól, mert éjjel-nappal be voltak osztva a saját szolgálatuk rendje szerint. Ezek voltak a léviták családfői, akik nemzetségi származásuk szerint vezetők voltak, és valamennyien Jeruzsálemben laktak. Jeiél alapította Gibeon városát, és ott is lakott. Feleségét Maakának hívták. Elsőszülött fia volt Abdón, azután Cúr, Kís, Baál, Nér, Nádáb, Gedór, Ahjó, Zekarjá és Miklót. Miklót fia: Simá. Ők is Jeruzsálemben laktak, a rokonaik közelében. Nér fia volt Kís, ennek fia Saul, ennek fiai: Jonatán, Malkisúá, Abinádáb és Esbaal. Jonatán fia Meribbaal, ennek fia Míká, ennek fiai: Pítón, Melek, Taréa és Áház. Áház fia Jadá, ennek fiai: Álemet, Azmávet és Zimri. Zimri fia Mócá, ennek fia Biná, ennek fia Refájá, ennek fia Elászá, ennek fia Ácél. Ácélnak hat fia volt: Azrikám, Bókerú, Jismaél, Searjá, Óbadjá és Hánán. Ezek voltak Ácél fiai. A filiszteusok megtámadták Izráelt, és harcoltak ellenük. Izráel harcosai megfutamodtak a csatában, és sokan közülük elestek a Gilboa-hegyen. [2-3] Akkor a filiszteusok üldözőbe vették Sault és a fiait. A harc egyre hevesebb lett Saul körül, és a filiszteusok megölték Jonatánt, Abinádábot és Malkisúát — Saul három fiát. A filiszteusok íjászai megsebesítették Sault, *** aki ezt mondta a fegyverhordozójának: „Fogd a kardodat, és te szúrj le, nehogy ezek a körülmetéletlenek öljenek meg! Belőlem ne űzzenek gúnyt!” De a fegyverhordozója nem merte megtenni, mert nagyon félt. Végül Saul fogta a saját kardját, és beledőlt — így halt meg. Amikor a fegyverhordozó látta, hogy Saul meghalt, ő is a kardjába dőlt. Így halt meg Saul és három fia — egész családja egy napon pusztult el. Azok az izráeliek, akik a völgyben laktak, látták, hogy a seregük megfutamodott, és hogy Saul is meghalt fiaival együtt. Ezért ők is elfutottak az ellenség elől, és otthagyták a városaikat. A filiszteusok pedig elfoglalták ezeket, és letelepedtek bennük. A következő napon eljöttek a filiszteusok, és kifosztották az elesett izráeli harcosokat. Gilboa hegyén megtalálták Saul és a fiai holttestét is. Saul holttestét is kifosztották, és a fejét levágták. Saul fegyvereit és a levágott fejét körülhordozták az egész országukban, hogy megmutassák a bálványaiknak és az egész népnek. Saul fegyvereit a filiszteusok isteneinek a templomában, levágott fejét pedig Dágon templomában tették közszemlére. Jábes-Gileád lakói meghallották, hogy mit tettek a filiszteusok Saullal. Ezért néhány bátor férfi közülük felkerekedett, elhozták Saulnak és fiainak a holttestét, és eltemették őket egy tölgyfa alatt Jábes-Gileádban, majd hét napon át böjtöltek — így gyászolták őket. Saul tehát meghalt, mert vétkezett az Örökkévaló ellen, amikor nem engedelmeskedett az Örökkévaló szavának. Ráadásul még egy halottidézőt is megkeresett, hogy tőle kérjen tanácsot. Mivel Saul nem az Örökkévalót kereste, az Örökkévaló megölte őt, elvette tőle a királyságot, és Dávidnak, Isai fiának adta. Azután Izráel egész népe Dávidhoz gyülekezett, Hebronba. Azt mondták neki: „Dávid, mi valamennyien a testvéreid vagyunk! Már Saul királysága idején is te vezetted Izráel seregét a harcban, és te szerezted a győzelmeket. Istened, az Örökkévaló, mondta ezt neked: »Te leszel a pásztora népemnek, Izráelnek. Te fogsz uralkodni a népem, Izráel fölött.«” Összegyűltek hát Izráel összes vezetői a királyhoz, Hebronba. Dávid pedig szövetséget kötött velük az Örökkévaló előtt. A vezetők akkor királlyá kenték Dávidot — pontosan úgy, ahogyan azt az Örökkévaló Sámuel által előre megmondta. Ezután Dávid vezetésével egész Izráel Jeruzsálem alá vonult, amelyet akkor még Jebúsznak neveztek. Ott még a jebúsziak laktak, akik kérkedve ezt kiabálták ki Dávidnak: „Ide ugyan soha nem fogsz bejönni!” Dávid mégis elfoglalta Sion sziklára épített várát — és ez lett Dávid városa. Az ostrom előtt Dávid azt ígérte a harcosainak: „Aki elsőként vág le egy jebúszit, az lesz a seregem fővezére!” Jóáb, Cerúja fia ért fel elsőnek a várfalra, ezért ő lett a fővezér. Miután elfoglalta a várat, Dávid ott rendezte be az otthonát, ezért nevezik azt Dávid városának. Kiépítette a várost is, amely a vár körül terül el, Millótól a várfalig. Jóáb pedig újjáépítette a város többi részét. Dávid hatalma és királyságának ereje egyre növekedett, mert az Örökkévaló, a Seregek Ura vele volt, és segítette. Ezek voltak Dávid harcosainak legkiválóbb vezetői. Ők segítették hatalomra Dávidot, és támogatták az uralkodását. Egész Izráellel együtt ők tették Dávidot királlyá — amint azt az Örökkévaló előre megmondta Izráelről. Ezek voltak Dávid kiváló vitézei: Az első volt a hakmóni Jesbaal, a Különleges Csapat kapitánya, aki az egyik csatában a lándzsájával egymaga 800 ellenséges katonát ölt meg. Azután Eleázár, Dódó fia, az Ahóhi nemzetségből, aki egyike volt a három legkiválóbb vitéznek. Eleázár Dáviddal együtt volt Efesz-Dammimban, ahol a filiszteusokkal harcoltak. Volt ott egy árpaföld. Az izráeli katonák meghátráltak és elfutottak a filiszteusok elől. De Eleázár az embereivel megállt az árpaföld közepén, megvédte azt, és megverte a filiszteusokat. Így az Örökkévaló nagy győzelmet szerzett azon a napon. Történt egyszer, aratás idején, amikor Dávid még az Adullám-barlangban táborozott, hogy a Különleges Csapatból a legkiválóbb három vitéz lemászott a sziklafalon, hogy csatlakozzon Dávidhoz. A filiszteusok serege ugyanekkor a Refáim-völgyben vert tábort. Egy másik alkalommal Dávid a sziklavárban volt, a filiszteusok csapata pedig Betlehemnél. Dávid nagyon megszomjazott, és felkiáltott: „Ó, bárcsak egy ihatnék a Betlehem kapuja melletti kút vizéből!” Ekkor az a három legkiválóbb vitéz átverekedte magát a filiszteusok táborán a betlehemi kútig. Vizet merítettek belőle, és Dávidhoz vitték. Ő azonban mégsem itta meg, hanem áldozatul kiöntötte az Örökkévaló előtt. Azt mondta: „Istenem! Hogyan is ihatnám meg, hiszen olyan, mintha ezeknek a hősöknek a vérét innám, akik az életüket kockáztatták érte.” Ezért nem akarta meginni. Ez a három legkiválóbb vitéz ilyen és ehhez hasonló hőstetteket vitt véghez. Azután Abisaj, Jóáb testvére, aki a Különleges Csapat vezére volt. Ő az egyik csatában egymaga 300 ellenséges harcost ölt meg lándzsájával. Ő azonban nem tartozott a három legkiválóbb harcos közé. A Különleges Csapatban Abisajnak nagy tekintélye volt, ezért is lett a vezérük, de a nem tartozott a három legkiválóbb vitéz közé. Benája, Jójádá fia, aki Kabceélből jött, igen kiváló és bátor harcos volt. Sok hatalmas hőstettet vitt véghez. Ő győzte le és ölte meg a moábiak két legerősebb bajnokát. Máskor meg egy havas napon egymaga lement egy verembe, és megölt egy oroszlánt. Párviadalban legyőzött egy hatalmas termetű egyiptomi harcost, aki 5 könyök magas volt. Az egyiptomi kezében akkora lándzsa volt, mint a szövőszék gerendája. Benájának csak egy botja volt, de kicsavarta az egyiptomi kezéből a lándzsát, és a saját fegyverével szúrta le ellenfelét. Benája sok ehhez hasonló hőstettet vitt véghez, és nagyon híres volt, de nem tartozott a három legkiválóbb vitéz közé. A Különleges Csapatban nagy tekintélye volt, de nem tartozott a három legkiválóbb harcos közé. Dávid Benáját nevezte ki testőrsége vezérének. Ezek voltak a legbátrabb harcosok: Aszáel, Jóáb testvére, Elhánán, a betlehemi Dódó fia, a haróri Sammót, a pelóni Helec, a tékóai Írá, Ikkés fia, az anátóti Abiezer, a húsáji Szibbekaj, az ahóhi Ílaj, a netófái Mahraj, a netófái Héled, Baaná fia, a benjámini Gibeából való Ítaj, Ríbaj fia, a pirátóni Banájá, a nahalégaasi Húraj, az arbai Abiél, a baharúmi Azmávet, a saalbóni Eljahbá, a gizóni Hásém, a harári Jonatán, Ságé fia, a harári Ahiám, Szákár fia, Elifal, Úr fia, a mekérai Héfer, a pelóni Ahijjá, a kármeli Hecró, Naaraj, Ezbaj fia, Jóel, Nátán testvére, Mibhár, Hagri fia, az ammoni Celek, a béróti Nahraj, Jóábnak, Cerúja fiának a fegyverhordozója, a jeteri Írá, a jeteri Gáréb, a hettita Úriás, Zábád, Ahlaj fia, Adiná, a rúbeni Sizá fia, a rúbeniek egyik vezetője, és még vele együtt harmincan, Hánán, Maaká fia, a mitni Jósafát, az asterái Uzzijjá, az aróéri Hótám két fia: Sámá és Jeliél, Jediél, Simri fia, és Jediél testvére, a tíci Jóhá, a mahavimi Eliél, Elnáam két fia: Jeribaj és Jósavjá, a moábi Jitmá, Eliél, Obed és a mecóbájái Jaasziél. Amikor Dávid Ciklágban bujdosott Saul, Kís fia elől, bátor férfiak mentek hozzá, akik csatlakoztak a seregéhez. Ők is azokhoz a hősökhöz tartoztak, akik segítették Dávidot a harcaiban. Gyakorlott íjászok voltak, akik mind jobb, mind balkézzel képesek voltak nyilakat lőni és parittyázni. Benjámin törzsébe tartoztak, Saul rokonságába. A névsoruk a következő: Ahiezer, a vezetőjük, azután Jóás, a testvére. Ők ketten a gibeai Semáá fiai voltak. Azután Jeziél és Pelet, Azmávet fiai, azután Beráká és az anátóti Jéhú, meg a gibeoni Jismajá, aki a harminc hős közé tartozott, és egyúttal a vezetőjük is volt. Azután Jirmejá, Jehaziél, Jonatán, a gedérái Józábád, Elúzaj, Jerimót, Bealjá, Semarjáhú, a hárífi Safatjáhú, Elkána, Jissijáhú, Azarél, Jóezer és Jásobám, mind Kórah családjából valók. Azután a gedóri Jehórám fiai, Jóela és Zebadjá. Gád törzséből is csatlakoztak Dávidhoz, amikor a pusztában, a sziklavárban húzódott meg. Ezek mind kiváló és jól felfegyverzett harcosok voltak, bátrak és erősek, mint az oroszlán, és gyorsak, mint a hegyi vadkecskék. Ézer volt a vezetőjük, Óbadjá a második, Eliáb a harmadik, Mismanná a negyedik, Jirmejá az ötödik, Attaj a hatodik, Eliél a hetedik, Jóhánán a nyolcadik, Elzábád a kilencedik, Jirmejáhú a tizedik, Makbannaj a tizenegyedik. Ők voltak a gádiak csapatainak a vezetői. Közülük a leggyengébb is elbánt száz ellenséggel, a legerősebb meg ezerrel. Ők voltak, akik az első hónapban is át tudtak kelni a megáradt Jordán folyón, és keletre is, nyugatra is elűzték azokat az idegeneket, akik a Jordán völgyében laktak. Benjámin törzséből és Júda törzséből is jöttek Dávidhoz a sziklavárba, hogy csatlakozzanak hozzá. Dávid eléjük ment, és azt mondta nekik: „Ha békés szándékkal jöttök, hogy segítsetek nekem, szívesen fogadlak benneteket, és csatlakozhattok a seregemhez. De ha el akartok árulni, és ki akartok szolgáltatni ellenségeimnek — annak ellenére, hogy ártatlan vagyok —, akkor őseink Istene lássa meg, és büntessen meg érte titeket!” Akkor a Szellem rászállt Amászajra — aki a harminc vitéz vezetője lett —, és ő így válaszolt Dávidnak: „Tiéd vagyunk, Dávid! Veled vagyunk, Isai fia! Békesség, békesség néked! Békesség azoknak is, akik neked segítenek, mert Istened megsegít téged!” Így hát Dávid befogadta, és a seregében vezetőkké tette őket. [19-20] Manassé törzséből is voltak olyanok, akik átpártoltak Saultól Dávidhoz. Ez akkor történt, amikor Dávid a filiszteusoknál volt, és velük együtt Saul ellen vonult. De nem harcolt Saul ellen, mert a filiszteusok vezetői tanácskoztak, és azt mondták: „Ha a csata közben Dávid a katonáival együtt átáll Saulhoz, aki mégiscsak a királya, akkor végünk van!” Ezért elküldték Dávidot és az embereit. Ezek a Manassé törzsébe tartozó férfiak a következők voltak: Adnah, Józábád, Jediaél, Mikaél, Józábád, Elihú és Cillétaj. Ők voltak Manassé nemzetségeinek a vezetői. Akkor álltak át Dávid oldalára, amikor ő már Ciklág felé vonult a csapatával. *** Ők segítették Dávidot a rablóbandák ellen. Valamennyien bátor és erős harcosok voltak, és később csapatkapitányok lettek Dávid seregében. Dávid serege napról napra növekedett, mert sokan jöttek hozzá, és csatlakoztak a táborához, hogy segítsék. Olyan hatalmas lett a serege, mint Isten tábora. Mások meg — harcra fegyverkezve — Hebronban csatlakoztak Dávidhoz. Azt akarták, hogy Saul királyságát Dávid kapja meg — pontosan úgy, ahogy azt az Örökkévaló előre megmondta. Ez a névsora a vezetőiknek és a létszáma csapataiknak: Júda törzséből 6 800 harcra kész férfi, akik mind pajzsot és lándzsát viseltek, Simeon törzséből 7 100 férfi, mind bátor és harcra kész katona. Lévi törzséből összesen 4 600 férfi jött. Ebből Jehójádá, Áron családjának a fejedelme 3 700 főt hozott magával. Azután Cádók jött — aki kiváló fiatal harcos volt — az egész családjával és 22 további vezetővel együtt. Benjámin törzséből — ahová Saul király is tartozott — 3 000 férfi jött Dávidhoz, annak ellenére, hogy ők Saul rokonai voltak. A törzs többsége akkor még hűséges maradt Saulhoz. Efraim törzséből 20 800 bátor harcos jött, akik mind kitűntek a nemzetségük közül. Manassé fél törzséből 18 000 jött, akiket név szerint jelöltek ki, hogy csatlakozzanak Dávidhoz, és tegyék királlyá őt. Issakár törzséből 200 vezető jött, akik magukkal hozták a rokonaikból álló és a vezetésük alatt lévő csapataikat. Ők voltak azok, akik felismerték, hogy mit kell Izráelnek tennie, és hogy ennek most jött el az ideje. Zebulon törzséből 50 000 férfi jött, akik mind hűséges, megbízható és gyakorlott harcosok voltak, és mindenféle fegyverrel fel voltak szerelkezve. Naftáli törzséből 1 000 parancsnok vezetésével 37 000 fő jött, pajzzsal és lándzsával. Dán törzséből 28 600 harcra kész férfi jött. Ásér törzséből 40 000 felszerelt és kiképzett harcos csatlakozott Dávidhoz. Jöttek a Jordán folyó másik oldaláról is, Rúben, Gád, és Manassé fél törzséből, összesen 120 000 harcos, mindenféle fegyverrel felszerelkezve. Mindezek a férfiak a hadba vonulás rendje szerint jöttek, és helyezkedtek el Hebronban. Valamennyien teljesen egyetértettek abban, hogy Dávid legyen a király egész Izráel felett — és ebben egész Izráel népe egyetértett velük. A sereg három napot töltött Dáviddal együtt Hebronban. Bőven volt enni- és innivalójuk, mert az otthoni rokonaik ellátták őket útravalóval, sőt, a szomszédos területek lakói — egészen Issakár, Zebulon és Naftáli vidékéig — hoztak a seregnek mindenféle élelmet. Még vágni való ökröket és juhokat is hoztak, meg kenyeret, lisztet, aszalt fügét és szőlőt, bort és olívaolajat. A szállításhoz szamarakat, tevéket, öszvéreket és ökröket használtak. Ennyi mindennel ellátták Dávid seregét, mert nagy volt a nép öröme egész Izráelben. Dávid tanácskozott seregének a vezetőivel és a többi főembereivel, majd összehívta az egész seregét, és ezt mondta nekik: „Ha ti is jónak látjátok, és ha Istenünk, az Örökkévaló ezt akarja, üzenjünk a többi testvéreinknek is, Izráel földjének minden részébe! Üzenjünk a papoknak és a lévitáknak, üzenjünk a városoknak és a falvaknak! Üzenjünk nekik, hogy mindannyian jöjjenek ide hozzánk! Azután keressük fel együtt az Örökkévaló Szövetségládáját, és hozzuk ide, Jeruzsálembe, mert Saul idejében nem törődtünk vele!” Az egész gyűlés egyetértett Dáviddal, mert mindenki úgy gondolta, hogy ez így helyes. Összegyűjtötte hát Dávid Izráel egész népét az ország déli határától (az egyiptomi Síhór-pataktól) az északi határig (a Hamátba vezető útig), hogy elhozzák az Isten Szövetségládáját Kirját-Jeárimból. Akkor Dávid egész Izráellel együtt felvonult a Júda területén lévő Baalába, vagyis Kirját-Jeárimba, hogy elhozzák onnan a kerubok fölött trónoló Isten, az Örökkévaló Szövetségládáját, amelynél az ő nevét segítségül hívják. Elhozták tehát azt Abinádáb házából, és egy új szekérre helyezték, amelyet Uzza és Ahjó vezetett. Dávid és az egész nép pedig teljes szívvel-lélekkel ujjongott és ünnepelt az Örökkévaló előtt. Táncoltak, énekeltek, és lantokkal, hárfákkal, dobokkal, cintányérokkal és trombitákkal zenéltek. Amikor elérkeztek a Kídón szérűskertjéhez, ahol a gabonát szokták csépelni, az ökrök megbotlottak, és a Szövetségláda elmozdult a szekéren. Uzza ekkor kinyújtotta a kezét, hogy helyreigazítsa a Szövetségládát. Ebben a pillanatban az Örökkévaló megharagudott Uzzára, és halálra sújtotta őt, mert hozzá mert nyúlni a Szövetségládához. Így halt meg Uzza az Örökkévaló előtt. Dávid megharagudott, hogy az Örökkévaló lesújtott Uzzára. Ezért nevezik azt a helyet mindmáig így: „Perec-Uzza”. Akkor Dávidot nagy félelem fogta el: Istentől félt. Azt mondta: „Hogyan is merészelhetném az Isten Szövetségládáját magamhoz vinni?” Ezért nem vitte tovább a Szövetségládát a saját városába, hanem a gáti Obed-Edóm házánál hagyta, három hónapig. Az Örökkévaló pedig nagyon megáldotta ezt a családot, és mindent, ami az övék volt. Hírám, Tírusz királya követeket küldött Dávidhoz. Küldött neki cédrusgerendákat, kőműves- és ácsmestereket is, hogy Dávidnak palotát építsenek. Ekkor értette meg Dávid, hogy az Örökkévaló megerősítette őt, hogy Izráel királya legyen, mert királyságát felvirágoztatta, Izráel népének a javára. Dávid Jeruzsálemben — a meglévők mellé — még több feleséget vett, akiktől számos fia és leánya született. Ezek a gyermekei születtek Jeruzsálemben: Sammúa, Sóbáb, Nátán, Salamon, Jibhár, Elisúa, Elpelet, Nógah, Nefeg, Jáfía, Elisáma, Beeljádá és Elifelet. A filiszteusok megtudták, hogy Dávidot felkenték egész Izráel királyává, ezért az egész seregük felkerekedett, hogy harcoljanak ellene. Ezt Dávid is megtudta, és kivonult ellenük. A filiszteusok megtámadták, és kirabolták a Refáim völgyét. Dávid megkérdezte az Örökkévalót: „Megtámadjam-e a filiszteusokat? Kezembe adod-e őket, hogy megverjem a seregüket?” Az Örökkévaló ezt válaszolta: „Támadd meg, és a kezedbe adom őket!” Akkor Dávid a seregével megtámadta Baál-Perácim városát, és megverte a filiszteusokat. Azóta nevezik ezt a várost Baál-Perácimnak, mert Dávid a győzelem után ezt mondta: „Isten az én kezem által áttört az ellenségen, ahogy a víz áttöri a gátat!” A filiszteusok elfutottak, és otthagyták a bálványaikat, Dávid pedig megparancsolta az embereinek, hogy égessék el azokat. Egy idő múlva a filiszteusok ismét a Refáim-völgyben támadtak. Dávid ekkor is megkérdezte az Örökkévalót, aki azt mondta neki: „Most ne szemből támadj rájuk, hanem kerüld meg őket, és a balzsam-fák felől támadd meg őket! Várd meg, amíg meghallod a harcba induló sereg támadásának zaját a balzsam-fák tetején — Isten előtted vonul a filiszteusok ellen, hogy megverje őket. Akkor te is támadd meg a filiszteusokat!” Dávid mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló parancsolta neki, és legyőzte a filiszteusokat. Dávid katonái üldözték és vágták az ellenséget Gibeontól egészen Gézerig. Dávid híre eljutott minden országba, és az Örökkévaló minden nemzetben tiszteletet és félelmet keltett Dávid iránt. Ezután Dávid házakat épített magának és családjának a Dávid városában, Jeruzsálemben. Majd helyet készített az Isten Szövetségládájának: egy sátrat állított fel annak számára. Azt mondta: „Csak a léviták hordozhatják a Szövetségládát, senki más. Az Örökkévaló választotta ki őket, hogy mindörökké szolgálják őt, és hogy hordozzák az Örökkévaló Szövetségládáját.” Azután összegyűjtötte Jeruzsálembe Izráel egész népét, hogy az Örökkévaló Szövetségládáját felvigyék arra a helyre, amelyet erre a célra készített. Összehívta Áron leszármazottjait, és a lévitákat is. Ezek a következők voltak: Kéhát családjából Úriél, a vezetőjük és 120 rokona, Mérári családjából Aszájá, a vezetőjük és 220 rokona, Gérsón családjából Jóel, a vezetőjük és 130 rokona, Elicáfán családjából Semajá, a vezetőjük és 200 rokona, Hebron családjából Eliél, a vezetőjük és 80 rokona, Uzziél családjából Amminádáb, a vezetőjük és 112 rokona. Majd Dávid hívatta Cádók és Ebjátár papokat, és a következő lévitákat: Úriél, Aszájá, Jóel, Semajá, Eliél és Amminádáb. Azt mondta nekik: „Ti vagytok a léviták nemzetségfői. Szenteljétek meg magatokat a rokonaitokkal együtt, hogy felvihessétek az Örökkévalónak, Izráel Istenének Szövetségládáját arra a helyre, amelyet készítettem. Az előző alkalommal nem voltatok velünk, s emiatt magunkra vontuk Istenünk, az Örökkévaló haragját, mivel nem kértük ki a tanácsát, hogyan kell megfelelően hordoznunk a Szövetségládát.” Tehát megszentelték magukat a papok és a léviták, hogy fölvigyék az Örökkévalónak, Izráel Istenének Szövetségládáját. A léviták rudakkal vállukra emelték a ládát, és úgy vitték — ahogyan azt az Örökkévaló szava szerint Mózes megparancsolta. Dávid parancsa szerint a léviták vezetői — a saját rokonaik közül — énekeseket választottak ki, akik hangos énekszóval, hárfa, lant és cintányér kíséretével dicsérték az Örökkévalót. Így választották ki énekesnek Hémánt, Jóel fiát, azután Ászáfot, Berekjáhú fiát, és Mérári családjából Étánt, Kúsájáhú fiát. Ők valamennyien rokonok voltak. Velük együtt szolgáltak, mint segítők a következő rokonaik: Zekarjáhú, Bén, Jaaziél, Semirámót, Jehiél, Unni, Eliáb, Benájáhú, Maaszéjáhú, Mattitjáhú, Elifléhú és Miknéjáhú. Azután két ajtóőrt is kijelöltek: Obed-Edómot és Jeiélt. Az énekesek, Hémán, Ászáf és Étán kezelték a bronzból készült cintányérokat is. Zekarjá, Aziél, Semirámót, Jehiél, Unni, Eliáb, Maaszéjáhú és Benájáhú játszottak a magas hangú húros hangszereken. Mettitjáhú, Elifléhú, Miknéjáhú, Obed-Edóm, Jeíél, és Azazjáhú a mélyebb hangú húros hangszereket szólaltatták meg. Az éneklésben Kenanjáhú volt a léviták vezetője, mert ő értett ehhez a legjobban. Így az éneklést ő irányította. Berekjá és Elkána őrködtek a Szövetségládánál, a bejárat előtt. A trombitákat a következő papok fújták az Isten Szövetségládája előtt: Sebanjáhú, Jósafát, Netanél, Amászaj, Zekarjáhú, Benájáhú és Eliézer. Obed-Edóm és Jeiél szintén a Szövetségládánál őrködtek a bejárat előtt. Akkor Dávid vezetésével Izráel népének a vezetői és hadsereg vezérei nagy örömmel elmentek Obed-Edóm házához, hogy elhozzák onnan az Örökkévaló Szövetségládáját. Az Örökkévaló megsegítette a lévitákat, akik a Szövetségládát vitték, ezért feláldoztak az Örökkévalónak hét bikát és hét kost. Dávid, a Szövetségládát hordozó léviták, az énekesek és Kenanjá, a vezetőjük valamennyien finom lenvászon ruhát viseltek. Dávid ezen felül lenvászon efódot is vett magára. Így vitte egész Izráel az Örökkévaló Szövetségládáját hangos örömkiáltásokkal, a sófár hangja mellett; trombitaszóval, és cintányérokkal, hárfákkal, lantokkal kísérve. Amikor a Szövetségládát bevitték a Dávid városába, Mikál, Saul leánya, Dávid felesége kinézett az ablakon. Látta, hogy Dávid király ugrál és táncol örömében, és emiatt megvetette őt. Azután bevitték a Szövetségládát abba a sátorba, amelyet Dávid készített erre a célra, és elhelyezték annak közepén. Majd égőáldozatokat és hálaáldozatokat mutattak be Istennek. Miután befejezte az áldozatokat, Dávid megáldotta a népet az Örökkévaló nevében, és minden egyes férfit és nőt megajándékozott Izráelben: mindenkinek adott egy kenyeret, egy préselt datolyából készített kalácsot és egy mazsolából készült kalácsot. Majd Dávid kiválasztott néhányat a léviták közül, hogy az Örökkévaló Szövetségládája előtt teljesítsenek szolgálatot: hirdessék az Örökkévaló, Izráel Istene dicsőségét, adjanak hálát neki, és imádják őt. Ezek a léviták a következők voltak: Ászáf lett a vezetőjük, a helyettese pedig Zekarjá, azután a többiek: Jeíél, Semirámót, Jehiél, Mattitjá, Eliáb, Banájáhú, Obed-Edóm és Jeiél, aki hárfán és lanton játszott. Ászáf kezelte a cintányért. Benájáhú és Jahaziél papok állandó feladata volt a trombiták megfújása az Isten Szövetségládája előtt. Dávid ezen a napon állította először szolgálatba Ászáfot és a társait, és ekkor bízta rájuk először, hogy énekkel adjanak hálát az Örökkévalónak és dicsérjék őt. Adjatok hálát az Örökkévalónak! Dicsérjétek nagy nevét! Hirdessétek a népeknek tetteit! Énekeljetek neki, dicsérjétek őt! Mondjátok el csodálatos tetteit! Dicsekedjetek szent nevével! Ti, akik keresitek az Örökkévalót, teljes szívvel örvendezzetek neki! Keressétek az Örökkévalót, kívánjátok erejét, törekedjetek jelenlétébe szüntelen! Emlékezzetek csodás tetteire, emlékezzetek csodáira és ítéleteire, amelyeket kihirdetett, ó, Izráelnek, az Örökkévaló szolgájának utódai, Jákób fiai, akiket ő kiválasztott! Az Örökkévaló a mi Istenünk! Határozatai az egész földön érvényesek. Emlékezzetek Szövetségére örökké, adott szavára, amelyet ezer nemzedéknek ígért, a Szövetségre, amelyet Ábrahámmal kötött, az ígéretre, amelyre Izsáknak megesküdött! Megerősítette, mint törvényt Jákóbnak, akit Izráelnek nevezett, és népével örök Szövetséget kötött: „Neked adom Kánaán földjét örökségül, ez lesz a te birtokod!” Kicsiny volt akkor még Ábrahám családja, mint a jövevények, úgy vándoroltak a földön. Helyről-helyre vonultak, országról-országra bujdostak. Nem engedte az Örökkévaló, hogy ártsanak nekik, még királyokat is megbüntetett miattuk: „Ne nyúljatok felkent szolgáimhoz, prófétáimat ne bántsátok!” Énekeljen az Örökkévalónak az egész föld! Hirdessétek napról napra szabadítását! Hirdessétek dicsőségét az összes nemzetnek, mondjátok el minden népnek csodálatos tetteit! Mert hatalmas az Örökkévaló, és méltó a dicséretre! Imádat, tisztelet és félelem illeti őt, minden más istennél inkább! Mert a nemzetek istenei tehetetlen bábok csupán, de az Örökkévaló teremtette az eget! Dicsőség és méltóság ragyog előtte, öröm és erő lakik szent helyén! Adjatok az Örökkévalónak, népek családjai, adjatok az Örökkévalónak dicsőséget és tiszteletet! Adjátok az Örökkévalónak a dicsőséget, amely megilleti, hozzatok neki ajándék-áldozatot, jöjjetek színe elé! Imádjátok az Örökkévalót szentségben és ékességben, reszkessen előtte minden ember! Ő erősítette meg a Földet, hogy ne inogjon. Örüljetek, akik a Mennyben laktok, és örvendezzen minden földi lakó! Hirdessék mindenütt a népek között: „Uralkodik az Örökkévaló!” Kiáltson örömében a tenger, és minden, ami benne él! Örvendjen a szántóföld és termése! Ujjongva énekelnek majd az erdő fái, amikor az Örökkévaló jön! Mert eljön, hogy megítélje a népeket, és uralkodjon az egész Földön! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert ő jó! Mert hűséges szeretete örökké kísér! Mondjátok neki: „Ments meg minket szabadító Istenünk, gyűjts össze, és ments ki a népek közül, hadd dicsérjük szent neved, hadd dicsekedjünk dicséreteddel!” Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, öröktől fogva mindörökké! Erre az egész nép így felelt: „Ámen!” — és mind dicsérték az Örökkévalót. Így állította szolgálatba Dávid Ászáfot és a rokonait, az énekes lévitákat. Ők pedig attól kezdve megszakítás nélkül és önállóan teljesítették a szolgálatukat az Örökkévaló Szövetségládája előtt. Napi beosztásuk rendje szerint váltották egymást a szolgálatban. Dávid Obed-Edómot, Jeíélt és 68 lévita rokonukat is Ászáf vezetése alá rendelte, hogy segítsenek a szolgálatban. Obed-Edóm, Jedútún fia és Hószá kapuőrök voltak. Cádók főpapot és társait Dávid Gibeonban az Örökkévaló Szent Sátorához rendelte, a magaslatra, hogy az Örökkévaló Törvénye szerint, amelyet az Örökkévaló Izráelnek adott, minden reggel és este mutassák be az égőáldozatokat az oltáron. Velük volt Hémán, Jedútún és a többi név szerint kiválasztott lévita, hogy énekekkel dicsérjék az Örökkévalót. „Dicsérjétek az Örökkévalót, mert hűséges szeretete örökké tart!” — ezt az éneket énekelték. Hémán és Jedútún trombitával, cintányérral, és más hangszerekkel zenéltek az Örökkévalónak. Jedútún fiai kapuőrök voltak. Ezután mindenki visszatért a lakóhelyére. Dávid is hazament, hogy megáldja a családját. Miután Dávid palotája felépült, és ő beköltözött oda, egyszer azt mondta Nátán prófétának: „Látod, én cédrusfából készült palotában lakom, az Örökkévaló Szövetségládája meg a sátorban!” Nátán ezt válaszolta: „Tedd meg, amit szeretnél, mert Isten veled van!” Azon az éjszakán azonban Isten megszólította Nátánt, és ezt mondta: „Menj, és mondd meg Dávidnak, a szolgámnak: »Ezt mondja az Örökkévaló: Ne te építs nekem lakóházat, Dávid! Attól kezdve, hogy Izráelt felhoztam Egyiptomból, mind a mai napig sohasem laktam házban, hanem egyik sátorból a másikba, és egyik szentélyből a másikba költöztem. Miközben Izráel népével együtt költöztem, mondtam-e valaha is Izráel bármelyik vezetőjének — akiket én bíztam meg, hogy népemet pásztorolják —, hogy miért nem építenek nekem cédruspalotát?!« Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: »Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Én emeltelek fel téged a juhok aklából és én hívtalak el a nyáj mellől, a legelőről, hogy népemnek, Izráelnek a fejedelme légy! Én vagyok veled azóta is. Akárhová mentél, veled voltam, és minden ellenségedet kiirtottam előled. Olyan hírnevet fogok szerezni neked, amilyen a földi uralkodók között csak a legnagyobbaknak van. Helyet is készítettem népemnek, Izráelnek, és elültettem őket. Békességben és nyugalomban élhetnek, senki sem fogja háborgatni őket többé. A gonoszok sem fogják őket szorongatni és elnyomni, mint eleinte, és mint a bírák napjaiban, akiket népem, Izráel fölé állítottam, hogy vezessék őket. Ezen fölül, én fogom lábad alá vetni minden ellenségedet. Sőt, én mondom, hogy az Örökkévaló fog neked házat építeni! Amikor majd életed ideje betelik, és őseidhez csatlakozol, akkor fel fogom támasztani az egyik leszármazottadat — a fiaid közül az egyiket —, és az ő királyi uralmát megerősítem. Ő lesz az, aki majd házat épít nekem — én pedig mindörökre megerősítem a trónját. Apja leszek, ő pedig a fiam lesz. Hűséges szeretetem nem fogom visszavenni tőle — mint ahogy visszavettem attól, aki előtted volt —, hanem mindörökre megerősítem őt a házamban és királyságomban. Örökre megerősítem és állandóvá teszem a trónját.«” Nátán az egész éjjeli látomást, és ezt az üzenetet szóról szóra elmondta Dávidnak. Ekkor Dávid király elment, és az Örökkévaló előtt leült. Ezt mondta: „Örökkévaló Isten! Ugyan ki vagyok én, és micsoda az én családom, hogy ennyire megtiszteltél engem? Sőt, Istenem, ezen fölül még a családom jövőjéről is szóltál! Úgy bántál velem, mint valami magas rangú személlyel, ó, Istenem, Örökkévaló! Mit mondhatna erre Dávid? Hiszen te annyira megtisztelted szolgádat, és jól ismered őt! Örökkévaló, szolgád kedvéért és szíved szerint jelentetted ki és vitted véghez mindezeket a hatalmas dolgokat. Ó, Örökkévaló! Nincs senki hozzád fogható! Nincs Isten rajtad kívül! Soha nem hallottunk senki másról, aki ilyen csodálatos dolgokat tett volna! Van-e a Földön még egy nép, amely népedhez, Izráelhez hasonló lenne? Ki hallott valaha is olyat, hogy Isten a maga számára megváltson egy népet, mint ahogy te megtetted ezt Izráellel, hogy hírnevet szerezz magadnak hatalmas tetteiddel? Történt-e valaha olyan, hogy Isten más népeket űzött el a helyükről, hogy helyet készítsen a saját népének, amelyet kiszabadított Egyiptomból? Így tetted népedet, Izráelt mindörökre valóban a saját népeddé — te pedig, Örökkévaló, így lettél mindörökre Istenükké. Most pedig Örökkévaló, szavaidat, amelyeket szolgádról és annak családjáról mondtál, erősítsd meg mindörökre, és vidd véghez mindazt, amit mondtál! Igen, te beteljesíted, amit mondtál, és felmagasztalod nevedet mindörökre — mert ezt fogják mondani: »Az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene valóban Istene lett Izráelnek!« Szolgádnak, Dávidnak a családját pedig erősítsd meg, és tedd állandóvá! Istenem, te fülem hallatára kijelentetted, hogy szolgádnak házat építesz — ezért merészelt szolgád így imádkozni előtted. Örökkévaló! Te vagy az Isten, te mondtad szolgádnak mindezeket a jó dolgokat, és megáldottad szolgád házát, hogy fennmaradjon előtted mindörökké. S mivel te áldottad meg, áldott is lesz mindörökké!” Ezután Dávid győzelmet aratott a filiszteusok fölött, és uralma alá vetette őket. Gát városát a környező falvakkal együtt elvette tőlük, és a saját birodalmához csatolta. Ugyancsak legyőzte a moábiakat, és adófizető szolgáivá tette őket. Hamát városa mellett legyőzte Hadadezernek, Cóbá királyának a seregét, aki ki akarta terjeszteni az uralmát az Eufrátesz folyóig. Dávid nagy hadizsákmányt szerzett. Zsákmányul ejtett 1 000 harci szekeret, és sok hadifoglyot szerzett: 7 000 lovast és 20 000 gyalogost. A harci szekereket, száz szekér kivételével, mind szétrombolta. Damaszkuszból egy arám hadsereg jött, hogy Hadadezert, Cóbá királyát megsegítse Dávid ellen. Dávid azonban legyőzte az arámokat is, és 22 000 katonát megölt közülük. Ezután helyőrséget létesített Arám fővárosában, Damaszkuszban, s ettől kezdve az arámok Dávid adófizető szolgái lettek. Az Örökkévaló győzelemre segítette Dávidot mindenhol, ahová ment. Dávid gazdag hadizsákmányt is szerzett: Hadadezer vezéreinek az aranypajzsait, amelyeket Jeruzsálembe vitt, azután igen nagy mennyiségű bronzot is Hadadezer városaiból: Tibhatból és Kúnból. Ezekből készítette később Salamon király a Templom oszlopait, a víztároló medencéket és a különböző templomi eszközöket. [9-10] Amikor Tói, Hamát királya meghallotta, hogy Dávid legyőzte Hadadezernek, Cóbá királyának az egész seregét, elküldte a fiát, Hadórámot Dávidhoz, hogy üdvözölje, és hogy köszönetet mondjon neki. Tói ugyanis ellenséges viszonyban volt Hadadezerrel, és harcoltak egymás ellen. Hadórám ajándékul hozott Dávidnak mindenféle arany-, ezüst- és bronztárgyakat, *** amelyeket azután Dávid az Örökkévalónak szentelt, és a Templomban helyezett el a hadizsákmányból származó arany- és ezüsttárgyakkal együtt, amelyeket a hadjáratai során szerzett az edomiaktól, moábiaktól, ammoniaktól, filiszteusoktól és az amálekiektől. Abisaj, Cerújá fia vezetésével Dávid serege legyőzte az edomiakat a Sós-völgyben, és 18 000 harcost megölt közülük. Ezután Abisaj helyőrséget állított Edomba, és ettől kezdve az edomiak Dávid szolgái lettek. Az Örökkévaló győzelemre segítette Dávidot mindenhol, ahová ment. Így hát Dávid egész Izráel fölött uralkodott, mint király. Egész népét igazságosan kormányozta, helyes döntéseket hozott, és azokat véghez is vitte. Hadseregének a főparancsnoka Jóáb, Cerúja fia volt, Jehósáfát, Ahilúd fia pedig a krónikás. Cádók, Ahitúb fia és Abímelek, Ebjátár fia voltak a papok, Savsá pedig az írástudó. Dávid testőrségének (a kerétiek és pelétiek csapatának) a parancsnoka: Benája, Jehójádá fia volt. Dávid fiai pedig a király mellett voltak, mint elsőrangú vezetők. Ezután meghalt Náhás, az ammoniak királya, és a fia követte a trónon. Dávid ekkor azt gondolta: „Náhás jóindulatú volt irántam, én is jóindulatú leszek Hánúnhoz, Náhás fiához!” Ezért követeket küldött Hánúnhoz, hogy fejezzék ki Dávid együttérzését Náhás halála miatt. A követek el is mentek az ammoniakhoz. Az ammoniak főemberei azonban azt mondták Hánúnnak: „Ne hagyd magad félrevezetni! Dávid követei nem azért jöttek hozzád, hogy tiszteletet mutassanak apád iránt, és kifejezzék az együttérzésüket a halála miatt, hanem hogy kikémleljék, azután pedig kifosszák az országodat!” Emiatt Hánún elfogatta Dávid követeit, és megszégyenítette őket: levágatta a szakállukat, és deréktól lefelé a ruhájuk alsó részét, majd elküldte őket. Amikor Dávidnak jelentették, milyen szégyen érte a követeit, eléjük küldte egyik szolgáját ezzel az üzenettel: „Maradjatok Jerikó városában, amíg a szakállatok újra kinő, csak azután jöjjetek vissza Jeruzsálembe!” [6-7] Az ammoniak megértették, hogy gyűlöletessé lettek Dávid számára, ezért felkészültek a harcra Dávid ellen. Hánún arám katonákat bérelt Aram-Naharaimból, Aram-Maakából, és Cóbából 1 000 talentum ezüstért: 32 000 harci szekeret és lovasokat, Maaká királya vezetésével. Ezek a segédcsapatok meg is érkeztek, és letáboroztak Médebá városa előtt. Az ammoniak is összegyűjtötték a seregüket, és készültek a csatára. *** Amikor ezt Dávid megtudta, Jóábot küldte ki egész seregével együtt, hogy szálljon szembe az ellenséggel. Az ammoniak felsorakoztak a csatához a város kapuja előtt. A segítségükre jött királyok serege pedig külön állt fel a nyílt mezőn. Jóáb látta, hogy elől is, hátul is közrefogta az ellenség, ezért kiválogatta a serege színe-javát, és a maga vezetése alatt az arám sereggel szemben sorakoztatta fel őket. A többieket a testvére, Abisaj vezetésével az ammoniakkal szemben állította csatarendbe. Akkor Jóáb ezt mondta Abisajnak: „Ha az arámok serege erősebbnek bizonyul nálam, akkor jöjj a segítségemre! Ha pedig az ammoniak szorongatnak meg téged, akkor én segítelek meg. Erős légy, és harcoljunk bátran népünkért és Istenünk városaiért! Az Örökkévaló pedig tegye, amit jónak lát!” Azután Jóáb és a serege rohamra indult az arámok ellen, azok pedig elfutottak előle. Amikor az ammoniak látták, hogy az arámok megfutamodtak, ők is futni kezdtek Abisaj, Jóáb testvére elől. Bemenekültek a városukba, Jóáb pedig a seregével együtt visszatért Jeruzsálembe. Amikor az arámok vezetői látták, hogy Izráel legyőzte őket, segítségül hívták követeik által az Eufrátesz folyótól keletre lakó arám népeket — s azok el is jöttek. Seregük vezére Sófak lett, aki Hadadezer hadseregének a vezetője volt. Dávid, mikor tudomást szerzett erről, összegyűjtötte a seregét egész Izráelből, átkelt a Jordánon, és felsorakoztatta a katonáit az arámokkal szemben. Azután megütközött a két sereg, és az arámok elfutottak Izráel elől. Dávid vezetésével Izráel az arámok közül megölt 7 000 katonát, akik a harci szekereken küzdöttek, és 40 000 gyalogost, sőt, a vezért, Sófakot is. Amikor Hadadezer szolgái látták, hogy Izráel legyőzte a seregüket, békét kötöttek Dáviddal, és attól fogva őt szolgálták. Ettől kezdve azonban az arámok többé nem segítették az ammoniakat. Az esztendő elején, amikor a királyok általában elindították a tavaszi hadjáratokat, Jóáb is elindult a seregével az ammoniak ellen, de Dávid Jeruzsálemben maradt. Izráel serege végigpusztította az ammoniak országát, és Rabbá városához érkezett. Körülvették és ostromolták a várost, azután elfoglalták és lerombolták. Azután Dávid elvette az ammoniak királyától a koronáját, és a saját fejére tette. A korona — amely így Dávid fejére került — egy talentum aranyból készült, és drágakövek ékesítették. Rabbá elfoglalásakor Dávid nagy hadizsákmányt vitt magával, a város lakosságát pedig rabszolgákká tette, és nehéz munkára fogta: fűrésszel, vascsákánnyal és fejszével kellett dolgozniuk. Hasonlóképpen bánt el Dávid a többi ammoni városokkal is, azután visszatért Jeruzsálembe. Ezután Izráel a filiszteusokkal harcolt Gézerben. Ekkor történt, hogy Dávid egyik vitéze, a húsái Szibbekaj megölte Szippajt, aki a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Ezután a filiszteusok Izráeltől vereséget szenvedtek. Később ismét kiújult a harc a filiszteusokkal. Ekkor ölt meg Elhánán, Jáír fia Lahmit, a gáti Góliát testvérét. Lahmi lándzsája olyan súlyos és hosszú volt, mint a szövőszék gerendája. Egy másik alkalommal, Dávid vitézei ismét a filiszteusokkal harcoltak Gát városa mellett. A filiszteusok között volt egy hatalmas termetű harcos, akinek mindkét kezén és lábán hat-hat ujja volt, összesen huszonnégy. Ő is aki a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelte magát. Ez a harcos gyalázta és szidalmazta Izráelt, de Jonatán (Dávid bátyjának, Simeának a fia) levágta és megölte. Ezek a hatalmas termetű harcosok mind a Rafa nevű bálványisten szolgálatára szentelték magukat, mind Gátból származtak — és valamennyit Dávid és a vitézei ölték meg. Ezek után történt, hogy a Sátán Izráel ellen támadt, és arra ingerelte Dávidot, hogy tartson népszámlálást Izráelben. Dávid hívatta Jóábot és a seregének tisztjeit, és ezt parancsolta nekik: „Menjetek, és tartsatok népszámlálást Izráelben! Menjetek végig az egész országon, az egyik végétől a másikig, Beérsebától Dánig, és számoljatok meg mindenkit, azután hozzátok elém az eredményt!” Jóáb erre azt felelte: „Az Örökkévaló sokasítsa meg a népét százszorosan! Uram, királyom, ez a nép mind téged szolgál — miért akarod hát tudni számukat? Miért teszed bűnössé Izráelt?” A király azonban nem engedett Jóábnak, aki ezután kénytelen volt végrehajtani a parancsot. Így hát Jóáb elindult, és bejárta egész Izráelt, majd visszatért Jeruzsálembe, és jelentést tett Dávidnak. Egész Izráelben összesen 1 100 000 hadra fogható férfi volt, Júdában pedig 470 000. Jóáb azonban nem vette számba Lévi és Benjámin törzsét, mert gyűlölte a király parancsát. Istennek azonban nem tetszett Dávid parancsa, ezért lesújtott Izráelre. Dávid akkor ezt mondta Istennek: „Nagyot vétettem azzal, hogy elrendeltem a népszámlálást! Kérlek, bocsásd meg szolgád bűnét, mert nagy ostobaságot követtem el!” Akkor az Örökkévaló ezt mondta Gádnak, aki Dávid mellé rendelt próféta volt: „Menj, és mondd meg Dávidnak: »Ezt mondja az Örökkévaló: három büntetés közül kell választanod — s amelyiket választod, azt teszem veled.«” Akkor Gád elment Dávidhoz, ezzel az üzenettel: „Ezt mondja az Örökkévaló: Válassz! Vagy három évig tartó éhínség sújtja az országodat, vagy három hónapig ellenséged üldöz, és kardja pusztítja népedet, vagy pedig három napig az Örökkévaló kardja, halálos járvány és az Örökkévaló angyala pusztít egész Izráel területén — döntsd el, milyen választ vigyek annak, aki hozzád küldött!” Dávid ezt felelte Gádnak: „Nagyon szorongatott helyzetbe kerültem! Mégis inkább az Örökkévaló keze sújtson rám, mint az emberek keze, mert az Örökkévaló nagyon könyörületes!” Így hát az Örökkévaló a járványos betegséget küldte Izráelre, amelyben 70 000 ember meghalt. Isten Jeruzsálem ellen küldött egy angyalt, hogy pusztítsa annak lakóit. Isten megállítja a pusztítót Amikor az angyal éppen hozzákezdett, hogy Jeruzsálemet is elpusztítsa, az Örökkévaló látta ezt, és elhatározta, hogy mégsem irtja ki a város lakóit. Rászólt a pusztítóra: „Állj meg! Elég ennyi!” Az Örökkévaló angyala éppen a jebúszi Ornán szérűskertjénél állt meg, ahol búzát szoktak csépelni. Dávid felnézett és meglátta az angyalt, aki ott állt az ég és a föld között, kezében magasra emelt karddal, amellyel éppen Jeruzsálemre készült lesújtani. Akkor Dávid és a többi vezetők, akik mind zsákruhába öltöztek a gyász miatt, a földre borultak. Dávid ezt mondta Istennek: „Nem én parancsoltam, hogy számlálják meg a népet? Én vétkeztem, én, a pásztoruk követtem el gonoszságot! De a nyáj — ők mit tettek, hogy így pusztítod őket? Kérlek, Örökkévaló, engem sújtson a kezed és a családomat, de kíméld meg népedet a csapástól!” Akkor az Örökkévaló angyala szólt Gád prófétának, hogy mondja meg Dávidnak: menjen, és építsen oltárt az Örökkévalónak a jebúszi Ornán mezején. Dávid ezután felment oda — ahogyan Gád az Örökkévaló nevében mondta neki. Ornán éppen búzát csépelt azon a helyen a fiaival együtt. Ahogy hátra nézett, meglátta az angyalt — négy fia annyira megijedt, hogy elfutottak és elbújtak. Dávid éppen ekkor érkezett oda. Ahogy Ornán meglátta a királyt, eléje ment és a földig hajolt. Dávid megszólította: „Szeretném megvenni tőled ezt a mezőt, hogy oltárt építsek itt az Örökkévalónak. Teljes árat fizetek érte, hogy megálljon a csapás, amely a népet sújtja.” Ornán ezt felelte: „Legyen a tied az egész mező, uram, királyom! Tégy vele, amit jónak látsz! Ráadásul odaadom az ökröket az égőáldozathoz, a csépléshez való eszközöket tűzifának, a gabonát pedig ételáldozatnak. Mindent neked adok!” Dávid király azonban így válaszolt: „Nem, meg akarom venni tőled teljes áron — ahogy az igazságos. Nem akarok a tiédből áldozni az Örökkévalónak, sem olyan égőáldozatot bemutatni, amely nekem semmibe sem kerül.” Így hát Dávid teljes áron megvásárolta a mezőt Ornántól, és 600 sékel aranyat fizetett érte. Azután oltárt épített ott az Örökkévalónak, s azon égőáldozatot és hálaáldozatot mutatott be. Az Örökkévalóhoz kiáltott, és az Örökkévaló válaszolt neki: tüzet küldött ez égből az égőáldozat oltárára. Ezután az Örökkévaló parancsolt az angyalnak, hogy tegye vissza kardját a helyére. Dávid látta, hogy az Örökkévaló válaszolt neki, ezért abban az időben a jebúszi Ornán mezején mutatott be áldozatokat az Örökkévalónak. (Ugyanis a Szent Sátor, az Örökkévaló lakóhelye, amelyet még Mózes készített a pusztában, és az égőáldozati oltár abban az időben Gibeonban volt, a magaslaton. Dávid pedig nem mehetett a gibeoni oltárhoz, hogy Istent kérlelje, mert nagyon megrémült az Örökkévaló angyalának a kivont kardjától.) Dávid ezt mondta: „Ez az Örökkévaló Isten háza! Ez az oltár Izráel égőáldozati oltára!” Ezután Dávid elrendelte, hogy gyűjtsék össze Izráel földjéről azokat a lakosokat, akik ott laktak, de nem tartoztak Izráel népéhez. Kiválasztott közülük munkásokat, akiknek azt adta feladatául, hogy a kőbányákban dolgozzanak, és készítsenek faragott kőtömböket a Templom építéséhez. Nagy mennyiségű vasat is szerzett Dávid a Templom kapuihoz, szegek és sarokvasak készítéséhez. Ezen kívül tömérdek bronzot és cédrusgerendát is összegyűjtött. Ez utóbbit a szidóniak és tírusziak nagy mennyiségben szállították Dávidnak. Dávid ugyanis azt gondolta: „Salamon, a fiam még nagyon fiatal és tapasztalatlan. Az Örökkévalónak pedig olyan hatalmas és gyönyörű Templomot akarok építeni, amelynek dicsősége, híre és szépsége minden mást felülmúl az egész földön! Ezért mindent gondosan elő akarok készíteni.” Így hát Dávid még életében mindent előkészített, és megtervezett. Azután Dávid hívatta a fiát, Salamont, és megparancsolta neki, hogy építsen Templomot az Örökkévalónak, Izráel Istenének. Azt mondta neki: „Fiam, én akartam Templomot építeni Istenem, az Örökkévaló nevének. De az Örökkévaló szólt hozzám, és ezt mondta: »Dávid, te sokat háborúskodtál, és sok embert megöltél. Nem te fogsz házat építeni az én nevemnek, mert sok ember vérét ontottad a földre a szemem láttára. Fiad fog születni, aki a békesség embere lesz, mert nyugalmat adok neki minden körülötte lévő ellenségétől — ezért Salamon lesz a neve. Az ő idejében békességet és nyugalmat adok Izráelnek. Ő épít házat az én nevemnek, a fiammá lesz, és én pedig apjává leszek. Örökre megerősítem a királyi uralmát Izráel felett.« Így hát, fiam, az Örökkévaló veled lesz, hogy sikeresen felépítsd Istenednek, az Örökkévalónak a Templomát — ahogyan ő kijelentette rólad. Az Örökkévaló adjon neked bölcsességet és értelmet, amikor Izráel fölé állít téged, hogy engedelmeskedj Istened, az Örökkévaló törvényének! Mert ha engedelmeskedsz a rendelkezéseknek és a törvényeknek, amelyeket az Örökkévaló Mózes által parancsolt Izráelnek, és mindent aszerint teszel — akkor leszel sikeres mindenben. Légy bátor és határozott — nem szabad soha félned, és ne engedd, hogy bármi elbizonytalanítson! Látod, sok fáradsággal összegyűjtöttem az Örökkévaló Templomához 100 000 talentum aranyat, 1 000 000 talentum ezüstöt. Ezen fölül olyan rengeteg bronzot és vasat, hogy számát sem tudom. Előkészítettem építőköveket és fagerendákat is — te pedig még gyűjts ezekhez! Bőven vannak mesterembereid is: kőfejtők, kőfaragók, ácsok és sok egyéb mester, akik elkészítik majd a szükséges eszközöket aranyból, ezüstből, bronzból és vasból. Így hát kezdj hozzá, és veled lesz az Örökkévaló!” Dávid megparancsolta Izráel összes vezetőjének, hogy segítsenek a fiának, Salamonnak. Ezt mondta nekik: „Látjátok, Istenetek, az Örökkévaló veletek van! Nézzétek meg: körös-körül minden felől békességet és nyugalmat adott nektek! Az Örökkévaló kezembe adta mindazokat a népeket, akik körülöttünk laknak, és meghódoltak az Örökkévaló előtt, és népe előtt. Most hát teljes szívvel-lélekkel törekedjetek megismerni Isteneteket, az Örökkévalót és az ő akaratát! Kezdjetek hozzá, és építsétek fel az Örökkévaló Isten Templomát! Azután vigyétek oda az Örökkévaló Szövetségládáját és az Istennek szentelt szent eszközöket, abba a Templomba, amely az Örökkévaló nevének épül.” Amikor Dávid megöregedett, és életének ideje beteljesedett, királlyá tette Salamont egész Izráel fölött, és összehívta Izráel minden vezetőjét, meg a papokat és a lévitákat. Összeírták és megszámolták a harminc évesnél idősebb lévitákat — 38 000 férfit. Ezek feladatait Dávid így határozta meg: „24 000 fő az Örökkévaló Templomával kapcsolatos tennivalókat végezze, 6 000 fő bíráskodjon, és különböző tisztségeket viseljen, 4 000 fő őrizze a kapukat, 4 000 pedig dicsérje az Örökkévalót azokkal a hangszerekkel, amelyeket erre a célra készítettem!” Azután Dávid csoportokba osztotta a lévitákat aszerint, hogy Lévi melyik fiának voltak a leszármazottjai, Gérsónnak, Kehátnak vagy Merárinak. Gérsón utódai voltak: Ladán és Simei. Ladánnak három fia volt: az első Jehiél, azután Zétám és Jóel. Simei három fiai: Selómit, Haziél és Hárán. Ezek voltak Ladán nemzetségfői. [10-11] Simei négy fia: az első Jahat, a második Zízá, azután Jeús és Berija. Mivel Jeúsnak és Beríának nem volt sok fia, ők mindannyian egy csoportba tartoztak. *** Kehátnak négy fia volt: Amrám, Jichár, Hebron és Uzziél. Amrám fia Áron és Mózes. Áront és a fiait örökre különválasztották és felszentelték, hogy ők foglalkozzanak a legszentebb dolgokkal; hogy füstölőáldozatot mutassanak be az Örökkévaló előtt; hogy az Örökkévalónak szolgáljanak, és hogy az Örökkévaló nevében megáldják az embereket. Mózesnek, az Isten emberének a gyermekeit Lévi törzséhez számították. Két fia, Gersóm és Eliézer volt. Gersóm elsőszülött fia Sebuél. Eliézer első és egyetlen fia Rehabjá, akinek utódai nagyon megszaporodtak. Jichár első fia Selómit volt. Hebron elsőszülött fia Jerijjáhú, a második Amarjá, a harmadik Jahaziél, a negyedik Jekamám. Uzziél első fia Mika, a második Jisijjá. Merári fiai: Mahli és Músi. Mahli fiai: Eleázár és Kís. Eleázárnak nem volt fia, csak leányai, akiket a saját rokonaik, Kís fiai vettek feleségül. Músi három fia: Mahli, Éder és Jerémót. Ezek voltak a húsz évesnél idősebb léviták, családjaik szerint felsorolva, és ezek voltak a családfők, név szerint feljegyezve. Ők voltak az Örökkévaló házának a szolgái — ők végezték a Templommal kapcsolatos szolgálatokat. Dávid ezt mondta: „Az Örökkévaló, Izráel Istene nyugalmat adott népének, és Jeruzsálemet választotta ki örök lakóhelyéül, ezért a lévitáknak nem kell többé hordozniuk sem a Szent Sátrat, sem a többi felszerelést.” Tehát Dávid utolsó rendelkezése szerint számba vették és összeírták a húsz évnél idősebb lévitákat. A léviták feladata volt, hogy segítsenek Áron leszármazottjainak az Örökkévaló Templomával kapcsolatos szolgálatokban, és hogy gondot viseljenek a Templom udvaraira, kamráira, és mindenféle szent eszköz tisztántartására. Az ő felelősségük volt többek között: a szent kenyerek elrendezése, az ételáldozatokhoz szükséges finomliszt és a kovásztalan kenyerek előkészítése, az áldozati lepények sütése, az olajjal kevert áldozatok előkészítése és a szükséges anyagok mennyiségének pontos kimérése. A lévitáknak minden reggel és este ott kellett állniuk a Templomban, hogy dicsérjék az Örökkévalót, és hálát adjanak neki. Amikor a papok égőáldozatot mutattak be az Örökkévalónak szombatonként, Újholdkor és az ünnepeken, a lévitáknak a rendtartás szerint meghatározott számban állandóan ott kellett állniuk az Örökkévaló előtt. Így hát a léviták feladata volt, hogy a Szent Sátor és a Templom körüli teendőket ellássák, valamint, hogy segítsenek Áron leszármazottjainak, amikor ők a szolgálatukat végzik az Örökkévaló Templomában. Áron leszármazottjait, a papokat a következő csoportokba osztották: Áronnak négy fia volt: Nádáb, Abíhú, Eleázár és Ítámár. Nádáb és Abíhú még Áron életében meghalt, de fiaik nem voltak. Így Eleázár és Ítámár viselték a papi szolgálat tisztségét. Dávid külön csoportba osztotta be a papi szolgálatra Cádók vezetésével Eleázár leszármazottjait, és Ahimelek vezetésével Ítámár leszármazottjait. Eleázár utódai között tizenhat családfő, Ítámár utódai között pedig csak nyolc családfő volt. Mindkét nemzetségből sorsolással jelölték ki a családfőket, mert mindannyian a szentély és Isten fejedelmei voltak. A sorsolást a király, a főemberek, Cádók főpap, Ahimelek (aki Ebjátár fia), valamint a papok és a léviták családfőinek a jelenlétében tartották. Kihúztak egy nevet az egyik családból, azután egy következőt a másikból. Amikor valakinek a nevét kihúzták, Semajá, az írástudó ezt azonnal feljegyezte. Semajá, Netanél fia maga is lévita volt. A sorsolás eredménye a következő sorrendet alakította ki: Jehójárib lett az első, Jedajá a második, Hárim a harmadik, Szeórim a negyedik, Malkijjá az ötödik, Mijjámin a hatodik, Hakkóc a hetedik, Abijjá a nyolcadik, Jésua a kilencedik, Sekanjáhú a tizedik, Eljásib a tizenegyedik, Jákim a tizenkettedik, Huppá a tizenharmadik, Jesebáb a tizennegyedik, Bilgá a tizenötödik, Immér a tizenhatodik, Hézír a tizenhetedik, Happiccéc a tizennyolcadik, Petahjá a tizenkilencedik, Jehezkél a huszadik, Jákin a huszonegyedik, Gámúl a huszonkettedik, Delájáhú a huszonharmadik, és Maazjáhú a huszonnegyedik. Ennek a sorrendnek megfelelően végezték a szolgálatukat. Ők mentek be az Örökkévaló Templomába, hogy ott elvégezzék azokat a szertartásokat, amelyeket ősapjuk, Áron rájuk bízott — úgy, ahogyan azt Izráel Istene, az Örökkévaló Áronnak megparancsolta. Ez a névsora Lévi többi leszármazottjának: Amrám utóda volt Súbáél, ennek utóda Jedejáhú. Rehabjáhú legidősebb fia volt Jissijá. Jichári utóda volt Selómót, ennek utóda Jahat. Hebron fiai: az első Jerijjáhú, a második Amarjáhú, a harmadik Jahaziél, a negyedik Jekamám. Uzziél fia volt Mika, ennek utóda Sámír. Mika testvére Jissijjá, ennek utóda Zekarjáhú. Merári utódai: Mahli és Músi, valamint Merári fiának, Jaazijjáhúnak a leszármazottjai. Ezek is Merári utódai voltak Jaazijjáhú ágán: Sóham, Zakkúr és Ibri. Mahlitól származott Eleázár, akinek nem volt fia. Kís fia volt Jerahmeél. Músi fiai: Mahli, Éder és Jerimót. Ezek voltak a léviták családfői, családjaik szerint. Őket is ugyanúgy sorsolással osztották be a szolgálatra, mint a rokonaikat, Áron utódait. A sorsolásnál jelen volt Dávid király, Cádók és Ahimelek, valamint a papok és a léviták családfői. A sorsolásnál nem tettek különbséget a családfők és a család egyéb férfitagjai között. Dávid a vezetőkkel együtt kijelölt és különválasztott egyeseket Ászáf, Hémán és Jedútún fiai közül, hogy prófétáljanak, énekeljenek és hangszereken — lanton, hárfán, meg cintányéron — játsszanak. A következőket választották ki erre a szolgálatra: Ászáf fiai közül: Zakkúr, Jószef, Netanjá és Aszarélá. A vezetőjük maga Ászáf volt, aki viszont közvetlenül a király felügyelete alatt végezte a prófétai szolgálatát. Jedútún hat fia: Gedaljáhú, Ceri, Jesájahú, Simei, Hasajáhú és Mattitjáhú. Ők az apjuk vezetésével végezték a szolgálatukat: húros hangszereken játszva prófétáltak, magasztaló és hálaadó énekekkel dicsérték az Örökkévalót. Hémán fiai: Bukkijjáhú, Mattanjáhú, Uzziél, Sebuél, Jerimót, Hananjá, Hanáni, Eliátá, Giddalti, Rómamti-Ezer, Josbekásá, Mallóti, Hótir és Mahaziót. Ők valamennyien Hémán, a király mellé rendelt próféta fiai voltak. Isten ugyanis megígérte Hémánnak, hogy hatalmassá teszi a családját: tizennégy fiút és három leányt adott neki. Hémán fiai valamennyien apjuk vezetése alatt énekelték az Örökkévaló házának az énekeit, és hárfán, lanton és cintányérral zenéltek — így végezték a szolgálatukat Isten házában. Ászáf, Hémán és Jedútún közvetlenül a király irányítása alá tartozott. Az énekes léviták csoportja összesen 288 főből állt. Valamennyien képzett énekesek és hangszerjátékosok voltak, akiket megtanítottak rá, hogyan énekeljenek az Örökkévalónak. Az énekesek szolgálati beosztását sorsolással készítették el. A sorsolásnál mindenkit egyenlőképpen vettek számításba, idősebbet és fiatalt, mestert és tanítványát. Mindegyik csoport 12 főből állt. Az első csoport vezetője az Ászáf családjából való Jószéf lett, aki fiaival és rokonaival együtt szolgált. A második vezetője Gedaljáhú lett, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. A harmadik csoportot Zakkúr vezette, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. A negyedik csoport vezetője Jicri volt, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Az ötödiket Netanjáhú vezette, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. A hatodik csoport Bukkijjáhú vezetése alatt szolgált, aki a fiaival és a rokonaival együtt alkotta a csoportot. Jeszarélá lett a hetedik csoport vezetője — ő is a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Jesájahú vezette a nyolcadik szolgáló csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A kilencedik csoportot Mattanjáhú vezette, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Simei vezetésével szolgált a tizedik csoport, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. Azarél lett a tizenegyedik csoport vezetője — ő is a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Hasabjá vezette a tizenkettedik csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A tizenharmadik vezetője Súbáél lett, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Mattitjáhú vezette a tizennegyedik csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A tizenötödik csoport vezetője Jerémót volt, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. A tizenhatodiké Hananjáhú lett. Ő is a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Josbekásá vezette a tizenhetedik csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A tizennyolcadik csoport vezetője Hanáni lett, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Mallóti vezette a tizenkilencedik csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. Elijjátá vezetése alatt szolgált a huszadik csoport, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A huszonegyedik csoport vezetője Hótír lett, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Giddalti vezette a huszonkettedik csoportot, amely a fiaiból és a rokonaiból állt. A huszonharmadik csoport vezetője Mahaziót lett, aki a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. Végül a huszonnegyedik csoport vezetője Rómamti-Ezer volt, aki szintén a fiaival és a rokonaival együtt szolgált. A kapuőrök beosztása a következő. Kórah leszármazottjai közül: Meselemjáhú és a fiai. Meselemjáhú Kóré fia volt, és Ászáf családjából származott. A fiai: az első Zekarjáhú, a második Jediaél, a harmadik Zebadjáhú, a negyedik Jatniél, az ötödik Élám, a hatodik Jehóhánán, a hetedik Eljehóénáj. Obed-Edóm fiai: Semajá az elsőszülött, Jehózábád a második, Jóáh a harmadik, Szákár a negyedik, Netanél az ötödik, Ammiél a hatodik, Jisszákár a hetedik, Peulletaj a nyolcadik. Isten nagyon megáldotta Obed-Edómot. [6-7] Fiának, Semajának a fiai is vezetők lettek a nemzetségükben, mert tehetséges és vezetésre termett férfiak voltak. Név szerint a következők: Otni, Refáél, Obed, Elihú és a rokonaik: Szemakjáhú és Elzábád, akik erős és tehetséges emberek voltak. *** Ezek mind Obed-Edóm leszármazottjai voltak, erős és bátor férfiak, készek a szolgálatra, összesen 62 férfi. Meselemjáhú fiai és rokonai összesen tizennyolcan voltak — mind bátor és erős férfiak. A Merári családjából való Hószá fiai: az első Simri, aki ugyan nem az elsőszülött volt, apja mégis őt tette meg a nemzetség vezetőjének, a második Hilkijjáhú, a harmadik Tebaljáhú, a negyedik Zekarjáhú. Hószá fiai és rokonai összesen tizenhárman voltak. A következők voltak a kapuőrök csoportjai és azok vezetői. Nekik is megvolt a maguk feladata az Örökkévaló Templomának a szolgálatában, akárcsak a rokonaiknak. A szolgálati beosztást ebben az esetben is sorsolással készítették el. Minden egyes kapuhoz kijelöltek egy családot, tekintet nélkül arra, hogy az a család hány lelket számlált. A keleti kaput Selemjáhúra és családjára bízták. Fiára, Zekarjáhúra, aki bölcs tanácsadó volt, és a családjára az északi kaput bízták. Obed-Edómnak és családjának jutott a déli kapu. Az ő fiai őrködtek a raktáraknál. A nyugati kaput Suppim és Hószá őrizték a családjukkal. Ugyancsak ők álltak őrt a Salleket-kapunál is, a felfelé vezető út mellett. A kapuőrök kettesével álltak őrt, egymás mellett. Minden nap hat lévita állt őrt a keleti kapunál, négy az északinál, négy a délinél, és a raktáraknál is kettő-kettő minden ajtónál. A Templom nyugati udvarában négyen őrködtek, és még ketten az udvarba vezető útnál. Ezek voltak a kapuőrök csoportjai, akik valamennyien Kórah és Merári családjából kerültek ki. A léviták felügyelték az Isten Templomának a kincstárát és az Istennek szentelt tárgyak kamráit. Ladán Gersón családjába tartozott. Jehiéli pedig az egyik nemzetség-vezetője volt Ladán családjának. Jehiéli két fia, Zétám és Jóel voltak az Örökkévaló Temploma kincstárának a felügyelői és őrei. A többi felügyelőt Amrám, Jichár, Hebron és Uzziél leszármazottjai közül választották ki. Sebuél volt a kincsek őrzőinek a felelős vezetője, aki Gérsómnak, Mózes fiának a leszármazottja volt. Sebuél leszármazottjai Eliézer ágán: Eliézer fia, Rehabjáhú, ennek fia Jesájahú, ennek fia Jórám, ennek fia Zikri, és ennek fia Selómit. Ez utóbbi volt a felügyelője — a rokonaival együtt — azoknak a kincseknek, amelyeket Dávid király, a nemzetségek vezetői, a hadsereg vezetői, az ezredesek és a századosok Istennek szenteltek. Amikor a hadjáratokból hazatértek, a hadizsákmány egy részét is az Örökkévalónak szentelték, és a Templom fenntartására és javítására fordították. Ezeken kívül Sámuel próféta, azután Saul, Kís fia, meg Abner, Nér fia, és Jóáb, Cerúja fia is szenteltek ajándékokat az Örökkévalónak. Mindezek az adományok Selómitra és a rokonaira voltak bízva. Kenanjáhút és a fiait — akik Jichár családjába tartoztak — jelölték ki, hogy bírók és tisztviselők legyenek a Templomon kívül, egész Izráel területén. A Hebron családjából való Hasabjáhú és a rokonai — összesen 1 700 bátor és erős férfi — az Örökkévaló dolgait illetően királyi tisztviselők voltak Izráelnek a Jordántól nyugatra fekvő területein. Hebron leszármazottjai közül Jerijjá volt a családfő a származási jegyzék szerint. Dávid uralkodásának 40. évében megvizsgálták Hebron leszármazottjainak a jegyzékét, és azt találták, hogy vannak közöttük kiváló férfiak, akik Jazér városában, Gileádban élnek. Így hát Dávid Jerijjá vezetésével őket bízta meg, hogy királyi tisztviselők legyenek Rúben törzse, Gád törzse és Manassé fél törzse fölött az Örökkévaló minden dolgában és a királyra tartozó ügyekben. Ez a csoport 2 700 erős és bátor családfőből állt. Ez a névsora a hadsereg vezetőinek, az ezredeseknek, századosoknak és a többi tisztnek, akik a király szolgálatában álltak. A hadsereg tizenkét csapattestből állt, és mindegyikben 24 000 férfi teljesített katonai szolgálatot. Mindegyik csapattest évente egy hónapig állt szolgálatban. [2-3] Az első csapattest 24 000 harcosból állt, és az első hónapban szolgált. Ekkor Jásobám, Jabdiél fia töltötte be a vezér tisztségét. Ő Pérec leszármazottja volt. *** A második csapattest 24 000 harcosból állt, és a második hónapban szolgált, a vezetője Miklót volt. Ekkor az ahói Dódaj töltötte be a vezér tisztségét. A harmadik csapattest 24 000 harcosból állt, és a harmadik hónapban szolgált. Ekkor Benája, Jójádá főpap fia töltötte be a vezér tisztségét. Ő volt Dávid harmincfős különleges csapatának, a „harminc hősnek” az egyike, és egyúttal a vezetője. A csapattest parancsnoka Benája fia, Ammizábád volt. A negyedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a negyedik hónapban szolgált. Ekkor Aszáél, Jóáb testvére töltötte be a vezér tisztségét. Aszáél után a fia, Zebadjá töltötte be ezt a tisztséget. Az ötödik csapattest 24 000 harcosból állt, és az ötödik hónapban szolgált. Ekkor a jizráhi Samhút töltötte be a vezér tisztségét. A hatodik csapattest 24 000 harcosból állt, és a hatodik hónapban szolgált. Ekkor a tekóai Írá, Ikkés fia töltötte be a vezér tisztségét. A hetedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a hetedik hónapban szolgált. Ekkor a pelóni Hélec töltötte be a vezér tisztségét, aki Efraim törzséből származott. A nyolcadik csapattest 24 000 harcosból állt, és a nyolcadik hónapban szolgált. Ekkor a húsái Szibbekaj töltötte be a vezér tisztségét, aki Zerah családjából származott. A kilencedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a kilencedik hónapban szolgált. Ekkor az anátóti Abiezer töltötte be a vezér tisztségét, aki Benjámin törzsébe tartozott. A tizedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a tizedik hónapban szolgált. Ekkor a netófái Mahraj töltötte be a vezér tisztségét, aki Zerah családjából származott. A tizenegyedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a tizenegyedik hónapban szolgált. Ekkor a pirátóni Benája töltötte be a vezér tisztségét, aki Efraim törzséből származott. A tizenkettedik csapattest 24 000 harcosból állt, és a tizenkettedik hónapban szolgált. Ekkor a netófái Heldaj töltötte be a vezér tisztségét, aki Otniél leszármazottja volt. Izráel törzseinek vezetői a következők voltak: Eliézer, Zikri fia volt Rúben törzsének a fejedelme, Sefatjáhú, Maaká fia volt Simeon törzsének a fejedelme, Hasabjá, Kemúél fia volt Lévi törzsének, a lévitáknak a fejedelme, Cádók volt Áron leszármazottjainak a fejedelme, Elihú, Dávid testvére volt Júda törzsének a fejedelme, Omri, Mikaél fia volt Issakár törzsének a fejedelme, Jismajáhú, Óbadjáhú fia volt Zebulon törzsének a fejedelme, Jerimót, Azriél fia volt Naftáli törzsének a fejedelme, Hóséá, Azazjáhú fia volt Efraim törzsének a fejedelme, Jóel, Pedájáhú fia volt Manassé fél törzsének a fejedelme, Jiddó, Zekarjáhú fia volt Manassé másik fél törzsének a fejedelme Gileádban, Jaasziél, Abner fia volt Benjámin törzsének a fejedelme, Azarél, Jeróhám fia volt Dán törzsének a fejedelme. Ezek voltak Izráel törzseinek a vezetői. Dávid elhatározta, hogy népszámlálást tart Izráelben. De a húsz évnél fiatalabb férfiakat nem vette számba, mert az Örökkévaló megígérte, hogy úgy megsokasítja Izráel népét, mint az ég csillagait. Jóáb, Cerúja fia elkezdte a népszámlálást, de nem fejezte be, mert emiatt Isten haragja sújtott Izráelre. Ezért ezt a létszámot nem jegyezték fel Dávid király krónikáiban. Ez a névsora a királyi tisztviselőknek, akik a király birtokait és vagyonát kezelték: Azmávet, Adiél fia volt a királyi raktárok felügyelője. Jehónátán, Uzzijjáhú fia volt a felügyelője a vidéki falvakban, a városokban és az erődítményekben lévő raktáraknak. A földművesek felügyelője Ezri, Kelúb fia volt. A szőlők felügyelője a rámai Simei volt. A szőlők termésének és a bor tárolásának a sefemi Zabdi volt a felügyelője. Az olajfaligeteknek és a fügefás kerteknek, amelyek Sefélában, a nyugati dombvidéken voltak, a gádéri Baálhánán volt a felügyelője. Az olívaolaj raktárainak a felügyelője Jóás volt. A Sáron-síkságon legelő szarvasmarhák felügyelője a sároni Sitraj volt. A völgyekben legelő szarvasmarhák felügyelője Sáfát, Adlaj fia volt. A tevék felügyelője a jismáéli Óbil, a szamaraké a mérónóti Jedejáhú volt. A juhnyájak felügyelője a hagari Jáziz volt. Ezek viseltek gondot a király vagyonára. Jonatán, Dávid nagybátyja bölcs tanácsadó és írástudó volt. Jehiél, Hakmóni fia a király fiainak a nevelője volt. Ahitófel a király tanácsadója volt. Az arki Húsaj volt a király barátja. Ahitófel után Jehójádá, Benájáhú fia és Ebjátár lettek a király tanácsadói. A király hadseregének a parancsnoka Jóáb volt. Dávid összehívta Jeruzsálembe Izráel összes vezetőit: a törzsek fejedelmeit, a királyi hadsereg csapattesteinek a parancsnokait, az ezredeseket és a századosokat, a királyi birtokok és nyájak felügyelőit, a király fiainak nevelőjét, a királyi udvar tisztviselőit, a különleges katonai egység tagjait, és minden egyéb fontos tisztségviselőt. Amikor mind együtt voltak, a király felállt, és beszédet mondott. „Testvéreim, Izráel népe! Hallgassatok meg engem! Az volt a szándékom és tervem, hogy én magam építek az Örökkévaló Szövetségládájának, Istenünk lába zsámolyának olyan házat, ahol megállapodhat, hiszen nem kell többé helyről-helyre vándorolnia. Mindent elő is készítettem az építéshez, azonban Isten szólt hozzám: »Nem te fogsz az én nevemnek házat építeni, mert sokat hadakoztál, és sokakat megöltél.« Az Örökkévaló, Izráel Istene apám egész családjából mégis engem választott, hogy örökké Izráel királya legyek. Mert Júda törzsét választotta, hogy első legyen Izráel törzsei között, Júda törzséből apám családját, apám fiai közül pedig jónak látta, hogy engem tegyen királlyá egész Izráel fölött. Az Örökkévaló sok fiút adott nekem, de valamennyi közül Salamon fiamat választotta, hogy az Örökkévaló királyságának trónjára üljön, és uralkodjon Izráel felett. Az Örökkévaló azt mondta nekem: »Salamon, a fiad fog nekem házat építeni, és ő építi fel udvaraimat is, mert őt választottam, hogy fiammá legyen, én pedig apjává legyek, és örökre állandóvá teszem királyi uralmát, ha a jövőben is állhatatosan és hűségesen véghezviszi, amit parancsolok neki, és ha kitartóan engedelmeskedik törvényeimnek — mint ahogy ma állhatatos és engedelmes.« Most pedig figyeljetek rám! Egész Izráel, az Örökkévaló népe közösségének a szeme láttára és Istenünk füle hallatára mondom nektek: keressétek az Örökkévalónak, Isteneteknek az akaratát, és engedelmeskedjetek parancsainak! Akkor továbbra is tiétek lesz ez a jó föld, és állandó örökségül hagyhatjátok azt gyermekeiteknek.” Ezután Salamonhoz fordult: „Te pedig fiam, Salamon, törekedj egyre jobban megismerni atyád Istenét, és szolgáld őt teljes szívvel-lélekkel, engedelmességre készséges lelkülettel! Mert az Örökkévaló szüntelen vizsgálja a szíveket, és tökéletesen átlátja a gondolatok és szándékok célját és mozgatórugóit. Ha tehát keresed őt és kutatod akaratát, akkor meg is találod. Ha pedig elhagyod őt és hátat fordítasz neki, akkor ő is hátat fordít neked örökre. Értsd meg hát, hogy az Örökkévaló téged választott, hogy házat építs neki — szent helyet, ahol lakozzon. Légy erős és határozott — és építsd fel!” [11-12] Ezután Dávid átadta Salamonnak, a fiának a szent hely tervét és mintáját, amelyeket korábban a Szellemtől ihletve kigondolt. Ezek a tervek a következőkre vonatkoztak: a Templom épülete és annak homlokzata, a kincstárak, a felső szinten lévő kamrák, a Templom belső részei, a Szentek Szentje — vagyis a Szövetségláda helye —, a Templom körüli udvarok és az Istennek szentelt ajándékok raktárai. *** Továbbá átadta a papok és a léviták szolgálati beosztásának és csoportjaiknak a tervét, azután az Örökkévaló Templomában végzendő szolgálatok és tennivalók leírását. Átadta a Templomban végzendő szertartásokhoz szükséges minden eszköz és berendezési tárgy tervét és leírását. Az aranyból és ezüstből készítendő tárgyaknál a tervek megjelölték a hozzájuk szükséges nemesfém mennyiségét is súlymérték szerint. Ugyanígy tartalmazták az aranyból, illetve ezüstből készítendő mécstartókat, a rajtuk lévő mécseseket, és a hozzájuk szükséges nemesfém mennyiségét is súlymérték szerint. Hasonlóképpen a szent kenyerek aranyasztalait, az ezüstasztalokat; a színarany villákat, edényeket, kelyheket, tányérokat; az ezüstkelyheket, és a hozzájuk szükséges nemesfém mennyiségét is súlymérték szerint. Ezen kívül a legtisztább aranyból készítendő füstölőoltárt, az arany kerub-szobrok hordozóját — vagyis a Szövetségláda fedelét —, és a hozzájuk szükséges fém mennyiségét is súlymérték szerint. Ezek azok az aranykerubok, amelyek kiterjesztett szárnyaikkal betakarták az Örökkévaló Szövetségládáját. Dávid azt mondta: „Mindezeket a terveket úgy készítettem és írtam le, hogy az Örökkévaló keze rajtam nyugodott. Ő mutatta és magyarázta el nekem, hogyan készüljenek ezek.” Azután Dávid ezt mondta Salamonnak: „Fiam, légy erős és határozott, és fogj hozzá és fejezd is be ezt a munkát! Ne félj, és ne hagyd magad elbizonytalanítani, mert Istenem, az Örökkévaló Isten veled van! Ő nem hagy el téged, sem nem hagy cserben, amíg be nem fejezed az Örökkévaló házának építését és a templomi szolgálatok megszervezését. Nézd, veled vannak a papok és a léviták szolgálati csoportjai, hogy az Isten Templomának minden szolgálatát elvégezzék. Itt vannak, és rendelkezésedre állnak mind a mesteremberek, akik mindenféle szükséges szakmunkát készek elvégezni. Veled vannak mind a vezetők és melletted áll az egész nép — mindannyian a rendelkezésedre állnak.” Ezután Dávid király ezt mondta az összegyűlt vezetőknek: „Látjátok, egyedül a fiamat, Salamont választotta Isten erre a feladatra. De Salamon még fiatal és tapasztalatlan. Ez az építkezés pedig igen nagy feladatot jelent, hiszen ez a Templom nem embereknek, hanem magának az Örökkévaló Istennek készül. Ami engem illet, erőm szerint bőségesen szereztem és gyűjtöttem Istenem Temploma számára aranyat és ezüstöt az arany- és ezüsteszközökhöz; bronzot és vasat a bronz- és vastárgyak számára; faanyagot az épülethez; ónixot és mindenféle egyéb drágaköveket az ötvösmunkákhoz; és különböző színű padlóköveket és fehér márványt. Mivel Istenem Templomának a felépítését teljes szívemből kívánom, azon fölül, amit a Szent Templom számára előkészítettem, még a saját kincstáramból is adok 3 000 talentum ófiri aranyat és 7 000 talentum tiszta ezüstöt a Templom falainak a burkolására, és az arany- illetve az ezüsttárgyak készítésére — a mesteremberek kezébe. Ki akar közületek még ma önként ajándékot adni az Örökkévalónak?” [6-7] Akkor a vezetők is bőkezűen adtak mindenféle ajándékot az Isten Temploma építésére és berendezésére. A nemzetségfők, Izráel törzseinek a fejedelmei, a hadsereg ezredesei, századosai és a királyi tisztviselők összesen a következőket ajánlották fel: 5 000 talentum aranyat és 10 000 arany dárikot, 10 000 talentum ezüstöt, 18 000 talentum bronzot és 100 000 talentum vasat. *** Akinek drágakövek voltak a birtokában, az azt is az Örökkévaló háza kincsestárának adta, a gérsóni Jehiél (a kincstár felügyelője) kezébe. Az egész népet nagy öröm töltötte el, mert bőkezűen, önként és tiszta szívvel adták az Örökkévalónak mindezeket. Dávid király is teljes szívvel örült ennek. Akkor Dávid király az egész gyülekezet előtt hangosan áldotta az Örökkévalót: „Áldott legyél Örökkévaló, ősapánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! Örökkévaló, tiéd minden nagyság, hatalom, dicsőség, győzelem és méltóság! Tiéd minden, ami a Mennyben és a Földön van! Örökkévaló, tiéd a királyi uralom, téged illet a felmagasztalás, hiszen te vagy a forrása és a feje mindennek! Tőled származik minden gazdagság és dicsőség, te uralkodsz mindenen. Kezedben van minden hatalom és erő. Te teszel valakit naggyá, és kezed erősít meg mindenkit. Ezért most Istenünk, hálát adunk neked és dicsérjük neved, mert ugyan ki vagyok én, és mi az én népem, hogy a magunk erejéből ajándékoztunk volna bármit is? Hiszen minden tőled jön, és csak abból adtunk, amit kezedből kaptunk! Mert csak átutazó vándorok vagyunk, mint őseink mindannyian. Földi napjaink, mint az árnyékok tovatűnnek, s nincs remény maradnunk. Örökkévaló Istenünk, mindez a gazdagság, amit szent neved házának építésére gyűjtöttünk, kezedből származik, és mind a tiéd! Tudom Istenem, hogy te a szíveket vizsgálod, az őszinteséget szereted, én pedig tiszta szívvel, őszinte lélekkel adtam mindezt, és örömmel láttam, hogy néped is, amely itt összegyűlt, készségesen és szabadon adta mindezt neked. Örökkévaló, őseinknek, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! Őrizd meg néped szívében örökre ezt az indulatot, és szívüket fordítsd magad felé! Te adj fiamnak, Salamonnak tökéletes szívet, hogy parancsod, törvényed és tanácsod szerint járjon el, engedelmesen. Segítsd meg őt, Örökkévaló, hogy felépítse a Templomot, amelyet én előkészítettem!” Akkor Dávid azt mondta az egész gyülekezetnek: „Áldjátok az Örökkévalót, Isteneteket!” Mindannyian áldották és dicsérték az Örökkévalót, őseik Istenét, majd földig hajoltak és leborultak az Örökkévaló és a király előtt. A következő napon áldozatokat vittek az Örökkévalónak. Azután égőáldozatokat mutattak be neki: 1 000 bikát, 1 000 kost, 1 000 bárányt, a szükséges italáldozatokkal együtt, és rengeteg egyéb áldozatot is egész Izráelért. Egész nap nagy örömmel ettek-ittak az Örökkévaló jelenlétében. Azután másodszor is királlyá tették Salamont, Dávid fiát: felkenték a szent olajjal az Örökkévaló fejedelmévé. Ugyanakkor Cádókot is felkenték főpappá. Így követte Salamon az apját, Dávid királyt az Örökkévaló trónján. Sikeresen uralkodott, és egész Izráel engedelmeskedett neki. A vezetők, a királyi tisztviselők, a hadsereg tisztjei és Dávid király többi fiai mind megerősítették, hogy elfogadják Salamont királyuknak és hűségesek lesznek hozzá. Az Örökkévaló pedig felmagasztalta Salamont egész Izráel népe előtt, és nagyobb királyi méltóságot és tekintélyt adott neki, mint az előtte lévő izráeli királyoknak. [26-27] Dávid, Isai fia egész Izráel fölött uralkodott. Összesen negyven évig uralkodott: Hebronban hét esztendeig, Jeruzsálemben pedig harminchárom évig. *** Teljes életet élt, érett öregkorában halt meg, betelt az élettel, gazdagsággal és dicsőséggel. Utána a fia, Salamon követte a trónon. Dávid király uralkodásának eseményei az elsőtől az utolsóig mind fel vannak jegyezve Sámuel próféta, Nátán próféta és Gád próféta könyveiben. Ezekben megtalálható Dávid uralkodásának a története, Dávid tettei és hatalma, és mindaz, ami történt vele; meg azok az események is, amelyek Dávid idejében Izráelben és a környező királyságokban történtek. Salamon, Dávid fia megerősítette királyi uralmát az országában. Istene, az Örökkévaló vele volt, és nagy királlyá tette. Ezután Salamon üzenetet küldött egész Izráelben a katonai vezetőknek: az ezredeseknek és századosoknak, azután a bíróknak, fejedelmeknek és a családfőknek, hogy gyűljenek hozzá. Együtt elmentek Gibeonba, arra a magaslatra, ahol akkoriban a Találkozás Sátora volt. Ez az a Szent Sátor, amelyet még Mózes, az Örökkévaló szolgája készített a pusztában. A Szövetségláda már nem volt a Sátorban, mert azt korábban Dávid felvitte Kirját-Jeárimból Jeruzsálembe, ahol egy erre a célra készített sátorban helyezte el. A bronzoltár azonban — amelyet Becalél, Úri fia, Húr unokája készített — ott volt az Örökkévaló Sátora előtt Gibeonban. Ezért ment oda Salamon és a többi vezető. Ezen az oltáron, amely az Örökkévaló előtt állt, Salamon király ezer égőáldozatot mutatott be az Örökkévalónak. Azon az éjszakán Isten megjelent Salamonnak, és megszólította: „Mit adjak neked? Kérj, amit csak akarsz!” Salamon ezt felelte Istennek: „Te nagy szeretettel és hűséggel bántál apámmal, Dáviddal, és utána engem tettél királlyá. Most hát, Örökkévaló, Istenem, teljesítsd be ígéreted, amelyet apámnak, Dávidnak tettél. Hiszen te tettél engem királlyá oly nép fölött, amely megszámlálhatatlan, mint a porszemek a földön! Ezért bölcsességet és tudást kérek tőled ahhoz, hogy képes legyek e népet helyesen vezetni minden körülmények között! Máskülönben hogyan tudnám kormányozni hatalmas népedet?” Isten ezt válaszolta: „Mivel ez volt a szívedben, és nem kértél magadnak gazdagságot, birtokot, hosszú életet vagy dicsőséget, sem ellenségeid életét nem kérted — hanem bölcsességet kértél és tudást, hogy uralkodhass népemen, akik fölött királlyá tettelek téged, ezért megadom neked a bölcsességet és a tudást, amelyet kértél. Ráadásul adok neked olyan gazdagságot, birtokot és dicsőséget is, amelyhez foghatót nem ismert egyetlen más király előtted, de utánad sem.” Ezután Salamon hazatért Jeruzsálembe a gibeoni magaslatról, az Örökkévaló Sátorától, és uralkodott Izráelen. Salamon megerősítette hadseregét egy állandó csapattesttel, amely 1 400 harci szekérből és 12 000 lovasból állt. Ezek egy része a király mellett állomásozott Jeruzsálemben, más részüket pedig az erre a célra szolgáló harci szekerek városaiban helyezte el. Salamon idejében az ezüst és az arany olyan közönséges lett Jeruzsálemben, mint a kő, és annyi volt a cédrusfa, mint a vadfügefa a síkságon. Salamon kereskedői lovakat vásároltak Egyiptomból és Kevéből. Vásároltak harci szekereket is Egyiptomból, darabját 600 sékel ezüstért, a hozzá való lovakat pedig 150 sékel ezüstért. Ezeket azután eladták a hettiták és az arámok királyainak. Ezután Salamon elhatározta, hogy az Örökkévaló nevének házat épít, és a királyi udvar számára palotát emel. Elrendelte, hogy 3 600 munkavezető felügyelete alatt 70 000 teherhordó és 80 000 kőfejtő és favágó munkás vonuljon a hegyvidékre, hogy az építkezéshez szükséges anyagokat előkészítsék. Azután üzenetet küldött Hírámnak, Tírusz királyának: „Apámnak, Dávidnak kitűnő cédrusfa-gerendákat küldtél, amelyből királyi palotát épített magának. Hasonlóképpen most nekem is szükségem van ilyen gerendákra, mert én is építkezni akarok. Istenemnek, az Örökkévalónak építek Templomot. Neki fogom szentelni, hogy abban jó illatú tömjénnel füstölőáldozatot mutassanak be; hogy a szent kenyerek állandóan előtte legyenek; hogy az oltáron égőáldozatokat mutassunk be minden reggel és este, minden szombaton és Újhold idején, és az Örökkévalónak, Istenünknek minden ünnepén — ahogyan azt mindörökre megparancsolta Izráelnek. Mivel Istenünk minden más istennél hatalmasabb, a Templom, amelyet neki építek, méltó kell legyen hozzá: nagyszerű és igen fenséges. De ki lehetne képes igazán méltó házat építeni Istenünknek?! Hiszen az egész Menny, még a legmagasabb Menny sem tudja őt magába fogadni! Ki vagyok én, hogy Istenünknek lakóhelyet építsek? Csupán Templomot építek, ahonnan majd imádatunk jó illatú tömjénfüstje száll fel Isten elé. Ezért hát kérlek, küldj hozzám egy olyan mesterembert, aki járatos az arany, ezüst, bronz és vas megmunkálásában, valamint ért a bíbor, karmazsin és kék vásznak készítéséhez, s ezen fölül gyakorlott az ötvösmunkában is. Ő majd együtt fog dolgozni azokkal a júdeai és jeruzsálemi mesterekkel, akiket atyám, Dávid gyűjtött össze. Küldj nekem cédrus és fenyő gerendákat a Libanon-hegységből, meg algum fát. Tudom, hogy szolgáid értenek a favágáshoz a Libanon hegyeiben, az én szolgáim pedig segíteni fognak nekik, mert igen sok gerendát kell előkészíteniük. Ugyanis a Templom, amelyet építeni fogok, igen nagy és csodálatos lesz. Favágó munkásaid táplálására küldök 20 000 kór csépelt búzát, 20 000 kór csépelt árpát, 20 000 bat bort és 20 000 bat olívaolajat.” Akkor Hírám, Tírusz királya írásban küldött választ Salamonnak: „Bizony, szereti népét az Örökkévaló, azért tett téged a királyukká! Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, aki az eget és a földet teremtette, és aki Dávid királynak olyan bölcs, okos és értelmes fiút adott, hogy képes legyen az Örökkévalónak házat építeni, és királyi palotát a saját számára. Ezért hát elküldöm hozzád az egyik kiváló mesteremberemet, Húrámot, akinek anyja Izráelből, Dán törzséből származik, apja pedig tíruszi. Húrám jól ért az arany, ezüst, bronz, vas, kő és fa megmunkálásához. Járatos a bíbor, karmazsin és kék vásznak, valamint a finom lenvásznak készítésében. Ezen fölül gyakorlott mindenféle ötvösmunkában is. Amivel megbízod, azt ő meg tudja tervezni, és el is készíti. Együtt fog dolgozni a te mesterembereiddel és atyádnak, Dávidnak mesterembereivel. Azért tehát a búzát, árpát, bort és olajat, amit felajánlottál, küldd el szolgáidnak, mi pedig annyi fát vágunk ki a Libanon-hegységben, amennyire csak szükséged lesz. A fatörzseket tutajokon Jáfó városáig szállítjuk majd a tengeren, onnan pedig szolgáid vigyék fel Jeruzsálembe.” Salamon megszámláltatta az országában letelepült idegen nemzetiségű lakosokat — ahhoz hasonlóan, ahogy apja, Dávid is népszámlálást tartott. 153 600 ilyen férfit találtak Izráelben. Ezek közül 70 000 férfit teherhordásra, 80 000 főt pedig kőfejtésre és favágásra rendelt a király. Ezeket a hegyvidékre küldte, hogy az építkezéshez való kőtömböket és faanyagot előkészítsék. 3 600 férfit pedig munkafelügyelőnek osztott be melléjük. Ezek után Salamon hozzákezdett az Örökkévaló Temploma építéséhez, Jeruzsálemben, a Mórijjá hegyén. Ez az a hely, ahol az Örökkévaló megjelent Dávidnak, Salamon apjának. Korábban a jebúszi Ornán szérűskertje volt itt. Ezt a helyet jelölte ki Dávid a Templom számára. Salamon az építkezést uralkodása negyedik évében, a második hónap második napján kezdte el. Isten Templomának az alapját Salamon fektette le a következő méretek szerint: az alap hosszúsága 60, szélessége 20 könyök volt — a régi könyökmérték szerint. A főépület elé oszlopcsarnokot épített. Ennek mérete a Templom szélességéhez igazodott, azaz 20 könyöknyi volt, a magassága pedig 20 könyök. Ezt az oszlopcsarnokot belülről tiszta arannyal borította. A Templom főépületét belül fenyőfa burkolattal fedte be, arra pedig aranyborítás került, amelyet pálmafák és láncok mintázata díszített. A Templomot drágakövekkel ékesítette, és az aranyat Parvajimból hozatta. A Templom belsejét mindenütt arannyal borította: a falakat, a mennyezetet, az ajtókat, még a küszöböt is. A falakat kerubok vésett mintázata díszítette. Salamon utasításai szerint elkészítették a Szentek Szentjét is, amelynek mérete az egész épület szélességéhez igazodott: hossza és szélessége egyaránt 20 könyök volt. Belülről ezt is színarannyal borította, amelyhez 600 talentum finom aranyat használt fel. Az aranyszögek súlya 50 sékel volt. A felső kamrákat is arannyal borította be. A Szentek Szentjében két kerub-szobrot helyezett el, amelyeket szintén arany borított. [11-13] A kerubok kiterjesztett szárnyai az egyik faltól a másikig értek, 20 könyök hosszan. Az egyik kerub öt könyök hosszú szárnya a falhoz ért, a másik szárnya középen a másik kerub egyik szárnyával találkozott. Ennek a második kerubnak a másik szárnya pedig a túloldali falat érte. Így együttesen keresztülérték szárnyaikkal a Szentek Szentjét. A két kerub egymással szemben állt, és arcuk a Szentek Szentjének a közepe felé nézett. *** *** A Szentek Szentjének a bejáratára függönyt készítettek kék, bíbor és karmazsin színű fonalból és lenvászonból, amelyre kerubokat hímeztek. A Templom elé Salamon két 35 könyök magasságú oszlopot készíttetett. Ezeknek a tetejére egy-egy öt könyök magas oszlopfő került. Készítettek bronzból láncokat is, amelyekre 100 bronzból készült gránátalmát függesztettek fel. Mindkét oszlopfőt ilyen láncok vették körül. Az oszlopokat a Templom előtt állították fel, egyiket a bejárat jobb, a másikat a bal oldalán. Salamon elnevezte a jobb oldali oszlopot Jákinnak, a baloldalit Boáznak. Salamon készíttetett bronzból egy oltárt, amelynek szélessége és hossza egyaránt 20, a magassága pedig 10 könyök volt. Azután öntött bronzból készítettek egy nagy víztartó medencét. Felső kör alakú peremének az átmérője 10, a magassága 5 könyök volt, és 30 könyök hosszú zsinór érte körül. Oldalát körös-körül domború bika-alakok díszítették két sorban. Egy könyök távolságon tíz bika fért el. Ezt a díszítést a medencével együtt öntötték. Maga a víztartó 12 nagy bronz bika-szobor hátán nyugodott — ezek tartották. A bronz-bikák hármasával álltak egymás mellett: három észak felé, három nyugatra, három dél felé, három pedig keletre nézett. A fara mindegyiknek befelé állt — ezeken feküdt a medence, [5-6] amelynek vastagsága egy tenyérnyi volt. Felső pereme kifelé hajlott, mint a pohár széle, vagy mint a liliom virága, és 3 000 bat vizet tudott befogadni. Arra szolgált, hogy a papok abban mosakodjanak meg, mielőtt az áldozatokat elkészítették. Készíttetett Salamon tíz kisebb mosó-medencét is, hogy az égőáldozatra szánt állatokat azokban mossák le. Ötöt a nagy víztartó medence jobb oldalán, ötöt pedig a bal oldalán helyezett el. *** Azután készítettek tíz mécstartót tiszta aranyból, a minta szerint. Ezeket a Templomban helyezték el, ötöt a jobb, ötöt a bal oldalon. Készítettek tíz asztalt is, amelyeket szintén a Templom szentélyében helyeztek el: ötöt a jobb, ötöt a bal oldalon. Aranyból formáltak még 100 edényt is, amelyeket az áldozatoknál használtak. Felépítették a papok udvarát és a nagy udvart is, meg az udvarok kapuit, amelyeket bronzzal borítottak be. A nagy víztartó medencét a Templom jobb oldalára, a délkeleti saroknál helyezték el. Húrám készített még különböző edényeket: üstöket, lapátokat és tálakat. Ezzel befejezte mindazt a munkát, amelynek elvégzésével Salamon király megbízta őt a Templom felszerelésére. Tehát ezeket készítette Húrám: két bronz oszlopot, két gömb alakú oszlopfőt az oszlopok tetejére, és bronzláncokat, amelyek ezeket a gömböket beborították. Azután 400 bronz gránátalmát, amelyeket a bronzláncokra fűztek — két sor gránátalmát egy-egy láncra. Azután állványokat és rájuk kisebb mosó-medencéket. Azután a nagy bronz víztartó medencét és a tizenkét bronz-bikát, amelyek a medencét tartották, meg fazekakat, lapátokat és villákat. Mindezeket simára csiszolt bronzból készítette Húrám, a mesterember, Salamon király megrendelésére, az Örökkévaló Temploma számára. A király emberei mindezeket a bronztárgyakat Szukkót és Cerédá között a Jordán folyó mellett lévő kemencékben és öntőformákban készíttették. Ott ugyanis megfelelő volt az agyagos talaj a bronzöntéshez. A király olyan sok bronztárgyat készíttetett, hogy a felhasznált bronz mennyiségét már nem is jegyezték fel. Salamon tehát elkészíttette Isten Temploma összes fölszerelését: az arany füstölő-oltárt, az asztalokat a kenyerek számára, a színarany mécstartókat és a mécseket, hogy a Szentek Szentje bejárata előtt égjenek — rendeltetésük szerint —, azután aranyból virágokat, mécseket és parázs-fogókat, késeket, tálakat, kanalakat és parázstartó serpenyőket; azután aranyból a Templom bejáratát, a Szentek Szentjének ajtaját és a Szentély kapuját. Miután Salamon befejezte az Örökkévaló Templomának az építését és berendezését, bevitte Isten házának kincseskamráiba mindazt az aranyat, ezüstöt és egyéb tárgyakat, amelyeket apja, Dávid az Örökkévalónak szentelt. Ezután Salamon összehívta Jeruzsálembe Izráel vezetőit, a törzsek fejedelmeit és a nemzetségfőket, hogy Dávid városából, vagyis Sionból, felvigyék a Templomba az Örökkévaló Szövetségládáját. Tehát a hetedik hónapban összegyűlt Izráelből minden férfi a királyhoz az ünnepre. Amikor Izráel összes vezetői együtt voltak, a léviták a rudak segítségével felvették a Szövetségládát a vállukra. A papokkal együtt felvitték a Templomba a Szövetségládát, a Találkozás Sátorát, és az összes szent eszközt is, amely addig a sátorban volt. Útközben Salamon király és Izráel egész közössége, amely a király hívására összegyűlt a Szövetségláda előtt, juhokat és marhákat áldozott Istennek. Olyan sok állatot feláldoztak, hogy meg sem számolták őket. Azután a papok bevitték az Örökkévaló Szövetségládáját a helyére, a Szentek Szentjébe, amely a Templom legbelső része, és elhelyezték a kerubok szárnyai alatt. A kerubok kiterjesztették szárnyaikat, és fölülről betakarták a Szövetségládát és annak rúdjait. A Szövetségláda rúdjai olyan hosszúak voltak, hogy a rudak vége látható volt a Szentélyből, de a Templomon kívülről már nem látszottak. Ezek a rudak a mai napig is ott vannak. A Szövetségládában nem volt más, csak az a két kőtábla, amelyeket még Mózes helyezett el abban a Hóreb-hegynél, amikor az Örökkévaló szövetséget kötött Izráel népével, miután Egyiptomból kivonultak. A papok valamennyien megszentelték magukat, csoportbeosztásuktól függetlenül, ezért mind bemehettek a Szentélybe. Amikor pedig kijöttek onnan, az énekes léviták már ott álltak az oltár keleti oldalánál, és készültek az Örökkévaló dicséretére. Ott volt mind a három csoportjuk, Ászáf, Hémán és Jedútún vezetésével. Mindegyik vezető mellett felsorakoztak a fiaik és a rokonaik fehér lenvászon ruhákban, kezükben a hangszereikkel: hárfákkal, lantokkal és cintányérokkal. Mellettük állt még 120 pap is a trombitákkal. Az összes énekes és zenész egy szívvel-lélekkel és egymással összhangban dicsérte az Örökkévalót. Úgy hallatszott, mintha egyetlen ember énekelt volna. Amikor hálát adtak az Örökkévalónak; és dicsérték őt trombitákkal, cintányérokkal és egyéb hangszerekkel; és ezt az éneket énekelték: „Jó az Örökkévaló! Kegyelme és hűséges szeretete örökké tart…”. — akkor az Örökkévaló házát fénylő felhő töltötte meg. Az Örökkévaló dicsősége betöltötte Isten Templomát — annyira, hogy a papok nem tudtak a helyükre állni, és nem tudták a szolgálatukat végezni. Akkor Salamon király szólalt meg: „Az Örökkévaló mondta, hogy sűrű felhőben fog lakni. Örökkévaló, dicsőséges házat építettem neked, helyet készítettem számodra, hogy ott lakjál örökre!” Ezután a király megfordult, és megáldotta Izráel közösségét — az egész népet. Ekkor mindenki felállt, és úgy hallgatta a király szavait. Ő pedig ezt mondta: „Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, aki most beteljesítette hatalmával, amit apámnak, Dávidnak megígért. Mert ezt mondta neki: »Attól a naptól fogva, hogy népemet kihoztam Egyiptom földjéről, mindmáig nem választottam ki egyetlen várost sem, Izráel egyik törzséből sem, hogy ott építsenek nekem házat, amelyben nevem lakozzon, és nem választottam senki emberfiát, hogy uralkodó legyen népem, Izráel fölött. Most azonban kiválasztom Jeruzsálemet, hogy a nevem ott legyen, és kiválasztom Dávidot, hogy népemnek, Izráelnek a vezetője legyen.« Apám, Dávid elhatározta, hogy Izráel Istene, az Örökkévaló nevének Templomot épít, de az Örökkévaló ezt mondta neki: »Látom, elhatároztad, hogy házat építesz nevemnek — és ezt jól gondoltad! De mégsem te fogod felépíteni azt a házat, hanem a fiad, aki tőled származik, s még csak ezután fog majd megszületni. Ő fogja felépíteni azt a házat nevemnek.« Az Örökkévaló beteljesítette ígéretét, amelyet mondott, mert valóban apám, Dávid helyére léptem, Izráel trónjára ültem — ahogy az Örökkévaló megígérte. Ezen fölül felépítettem a Templomot az Örökkévaló, Izráel Istene tiszteletére. Elhelyeztem ott Szövetségládát, amelyben az Örökkévaló Szövetsége van, amelyet Isten kötött Izráel fiaival.” Ezután Salamon az Örökkévaló oltára elé állt, Izráel egész összegyűlt népével szemben, és felemelt karjait kitárta. Majd felment egy bronzemelvényre, amelyet erre a célra készíttetett, és az udvar közepén helyezett el. Az emelvény széle-hossza öt könyök, a magassága pedig három könyök volt. Az emelvényen térdre esett az összegyűlt sokasággal szemben, és karjait az ég felé tárva így imádkozott: „Ó Örökkévaló, Izráel Istene! Nincs hozzád fogható isten sem égen, sem földön! Te megtartod a szövetséget, amelyet szolgáiddal kötöttél, és hűséges szereted állandó marad azok iránt, akik teljes szívvel-lélekkel járnak jelenlétedben. Megtartottad, amit apámnak, Dávidnak megígértél, és beteljesítetted hatalmaddal, amit mondtál. Most hát, Örökkévaló, Izráel Istene, tartsd meg, és teljesítsd be, amit szolgádnak, Dávidnak, az én apámnak ígértél, amikor azt mondtad: »Mindörökké valamelyik férfi leszármazottad fog a szemem előtt Izráel trónján ülni, mint király, ha a fiaid is vigyáznak rá, hogy törvényem szerint éljenek, ahogyan te a jelenlétemben élsz.« Most hát, Örökkévaló, Izráel Istene, teljesítsd be, amit szolgádnak, Dávidnak ígértél! De hogyan is lakhatna Isten a Földön, az emberek között?! Hiszen téged, Örökkévaló, az egész Menny, még a legmagasabb Menny sem tud magába fogadni! Mennyivel kevésbé ez a ház, amelyet építettem! Mégis hallgasd meg, kérlek, szolgád imádságát és könyörgését! Örökkévaló Isten, hallgass meg engem, mikor hozzád kiáltok és hozzád imádkozom, hiszen a szolgád vagyok! Legyen ez a ház szüntelen a szemed előtt! Figyelj rá, hiszen te mondtad, hogy ide helyezed nevedet! Hallgasd meg szolgád imádságát, amikor e Templom felé fordulva hozzád imádkozik! Hallgasd meg szolgád és néped imádságát a jövőben is, amikor majd e Templom felé fordulva hozzád imádkoznak! Hallgasd meg a Mennyből, lakóhelyedről őket, és amikor elfogadod imádságunkat, bocsáss meg nekünk! Amikor valaki vétkezik a társa ellen, és ide kell jönnie, hogy az oltár előtt esküdjön meg ártatlanságára — és ide áll oltárod elé ebben a házban, és esküt tesz, akkor hallgasd meg őt a Mennyből, és ítéld meg szolgádat: a bűnösnek fizess meg tettei szerint, az ártatlannak pedig szolgáltass igazságot, és mentsd fel a vád alól. Amikor néped, Izráel az ellenségeitől vereséget szenved, mert vétkezett ellened, de azután visszatér hozzád, és megvallja nevedet, imádkozik és könyörög előtted ebben a házban, akkor hallgasd meg népedet a Mennyből, bocsásd meg bűneit, és hozd haza őket a földre, amelyet őseiknek és nekik adtál. Amikor bezárod az eget, hogy ne essen az eső, mert néped vétkezett ellened, de azután e Templom felé fordulva imádkoznak hozzád, megvallják nevedet és elfordulnak bűneiktől, mert megfenyítetted őket, akkor hallgasd meg őket a Mennyből, bocsásd meg szolgáid, egész néped bűneit, és tanítsd őket a jó útra, hogy azon járjanak — és küldj esőt a földedre, amelyet örökségül adtál népednek. Amikor éhínség sújtja a földet, vagy halálos járvány pusztítja népedet, vagy vándorsáska, kártékony bogarak, illetve betegségek pusztítják földjeinken a termést, vagy ellenség ostromolja városainkat, vagy más csapás, betegség, vagy egyéb baj zúdul ránk, és ha akár egy ember, akár az egész néped, Izráel kitárt karokkal imádkozik és könyörög e hely felé fordulva — mert mindenki maga tudja, milyen fenyítést kapott és mit szenvedett — akkor hallgasd meg őket a Mennyből, lakóhelyedről, és bocsásd meg vétkeiket, és bánj velük tetteik szerint, hiszen látod a szívüket. Bizony egyedül te tudod, mi van az ember szívében. Igen, hallgasd meg őket, hogy féljenek és tiszteljenek téged, hogy utadon járjanak, ameddig csak élnek a földön, amelyet őseinknek adtál. Amikor az idegen — aki nem népedhez, Izráelhez, hanem valamely más nemzethez tartozik — messze földről eljön nagy nevedért, hatalmadért, kinyújtott karodért, és imádkozik e Templom felé fordulva, akkor hallgasd meg őt a Mennyből, lakóhelyedről, és add meg mindazt, amit kér tőled — hogy a föld minden népe megismerje neved, féljenek és tiszteljenek téged, ahogyan néped, Izráel féli és tiszteli neved, és hogy megtudják, hogy ez az a ház, amelyet építettem, ahol a te nevedet segítségül hívják. Amikor néped hadjáratra indul ellenségei ellen azon az úton, amelyen küldöd őket, és imádkoznak hozzád e város felé fordulva, amelyet magadnak választottál, és e ház felé fordulva, amelyet nevednek építettem, akkor hallgasd meg a Mennyből imádságukat és könyörgésüket — és segítsd meg őket! Amikor néped vétkezik ellened — mert nincs ember, aki ne vétkezne —, te haragodban ellenségeik kezébe adod őket, azok meg fogságba viszik majd őket a közelbe vagy távolra. A fogságban azonban néped majd feléd fordul, és így könyörög hozzád: »Vétkeztünk, bűnösök vagyunk, gonoszul cselekedtünk!« Igen, amikor majd teljes szívvel-lélekkel visszatérnek és imádkoznak a föld felé fordulva, amelyet őseiknek adtál, a város felé fordulva, amelyet választottál, és e ház felé fordulva, amelyet nevednek építettem, akkor hallgasd meg a Mennyből, lakóhelyedről imádságukat és könyörgésüket, segítsd meg őket, és bocsásd meg népednek, hogy vétkeztek ellened! Istenem, kérlek, mostantól fogva nézz azokra, akik e helyen imádkoznak, és figyelmesen hallgasd meg könyörgésüket! Most hát Örökkévaló Istenünk, indulj és jöjj nyugvóhelyedre, te és hatalmad Szövetségládája! Papjaid öltözzenek üdvösségbe, hűséges követőid pedig örvendezzenek jóságodnak! Örökkévaló Istenünk, ne fordulj el felkent királyodtól, emlékezz szolgád, Dávid iránti hűséges szeretetedre!” Amikor Salamon befejezte az imádságot, a Mennyből tűz szállt le az oltárra, és teljesen elégette az égőáldozatokat és véresáldozatokat. Az Örökkévaló dicsősége pedig betöltötte a Templomot. A papok nem tudtak bemenni az Örökkévaló Templomába, mert azt az Örökkévaló dicsősége betöltötte. Amikor Izráel népe látta, hogy az oltárra tűz szállt le, az Örökkévaló dicsősége pedig a Templomra, mindannyian meghajoltak és arccal a kövezetre borultak, imádták és dicsérték az Örökkévalót ezzel az énekkel: „Jó az Örökkévaló! Kegyelme és hűséges szeretete örökké tart…”. Azután a király és az egész nép áldozatokat mutatott be az Örökkévalónak. A király 22 000 bikát és 120 000 juhot áldozott fel. A király és a nép így szentelte fel az Isten Templomát. A papok a szolgálatukat végezték, a léviták pedig dicsérték az Örökkévalót azokkal a hangszerekkel, amelyeket még Dávid király készített, és ezt énekelték: „Az Örökkévaló kegyelme és hűséges szeretete örökké megmarad”. Mialatt a léviták a Dávid dicséreteit énekelték, a papok velük szemben állva trombitáltak — és az egész nép felállt. Salamon megszentelte a Templom épülete előtt lévő középső udvart is: ott mutatta be az égőáldozatokat és a hálaáldozatok kövérjét. Azért nem a nagy bronzoltáron végezte ezeket az áldozatokat, mert ott már nem fért el a sok égőáldozat, ételáldozat és az áldozatok kövérje. Salamon hét napon át ünnepet tartott egész Izráel népével együtt. Igen nagy sokaság gyűlt össze Izráel egész területéről, az ország legészakibb végétől, a hamáti hágótól egészen a legdélebbi végéig, az Egyiptomtól elválasztó patakig. Hét napon át ünnepelték az oltár fölszentelését, utána pedig a Sátorok ünnepét tartották további 7 napig. A nyolcadik napon nagy ünnepi gyűlést tartottak, amely az új Templom oltárának fölszentelését és a Sátorok Ünnepét egyaránt lezárta. Végül a 7. hónap 23. napján Salamon elbocsátotta a népet, hogy mindenki térjen haza otthonába. Mindannyian boldogok voltak és szívből örültek, hogy az Örökkévaló jót tett Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel. Így hát Salamon befejezte az Örökkévaló Temploma és a királyi palota felépítését, és mindezeknek a teljes berendezését. Sikeresen véghezvitte mindazt, amit elgondolt. Ezután az Örökkévaló éjjel megjelent Salamonnak, és ezt mondta neki: „Meghallgattam imádságodat, és teljesítem kérésedet: kiválasztottam magamnak ezt a helyet, hogy az áldozat háza legyen. Ha majd bezárom az eget, hogy ne adjon esőt, vagy parancsolok a sáskáknak, hogy pusztítsák a földet, vagy járványos betegséggel sújtom népemet, és ha akkor népem, amely nevemet viseli, megalázza magát, imádkozik, keresi arcomat, elhagyja gonoszságait és visszatér hozzám — akkor majd én is meghallgatom őket a Mennyből, megbocsátom bűneiket és meggyógyítom földjüket. Mostantól kezdve figyelek erre a helyre, meghallgatom az imádságokat, amelyeket e hely felé fordulva mondanak, mert kiválasztottam, és a magam számára elkülönítettem ezt a házat, hogy nevem örökre itt lakjon: itt lesz a tekintetem és a szívem mindig. Te pedig, Salamon, ha állandóan jelenlétemben élsz, mint ahogy apád, Dávid élt, és ha véghezviszed mindazt, amit parancsoltam neked, és ha rendelkezéseimet és törvényeimet megtartod, akkor megerősítem, és állandóvá teszem királyságodat. Akkor aszerint bánok veled, ahogy szövetséget kötöttem apáddal, Dáviddal, amikor megígértem neki: »Mindörökké valamelyik férfi leszármazottad fog Izráel trónján ülni, mint király.« De ha elfordultok tőlem, és ha nem engedelmeskedtek rendelkezéseimnek és parancsaimnak, ha más isteneket imádtok és szolgáltok, akkor gyökerestül kitéplek titeket földemből, amelyet nektek adtam, és elfordulok ettől a háztól, amelyet nevem számára kiválasztottam és elkülönítettem, és nem törődök vele, sőt példabeszéddé és szólásmondássá teszem a többi népek között. Bizony akkor ez a ház, amely egykor oly felséges volt, megdöbbentő lesz mindenki számára, aki elmegy mellette! Ámulva fogják kérdezni: »Miért bánt így az Örökkévaló e földdel és ezzel a házzal?« És ezt fogják válaszolni: »Azért, mert ez a nép elhagyta az Örökkévalót, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptomból! Azért, mert más istenekhez ragaszkodtak, azokat imádták és szolgálták! Ezért hozta rájuk az Örökkévaló mindezt a pusztítást és bajt!«” Húszévi munkába került, amíg Salamon felépítette az Örökkévaló Templomát és a királyi palotát. Miután mindezt befejezte, kiépítette és megerősítette azokat a városokat, amelyeket Hírám király adott neki, majd izráelieket telepített oda. Azután Salamon Hamát-Cóbá ellen vonult, és elfoglalta. Felépítette Tadmór városát a pusztában, és raktárvárosokat épített Hamátban. Felépítette felső és alsó Bét-Horont, és ezeket megerősítette: falakkal vette körül, és jól védhető erős kapukat állított. Felépítette Baalátot és a raktárvárosokat, külön városokat a harci szekerek katonái és a lovasok számára. Amit csak kívánt Salamon, mindent felépített Jeruzsálemben, a Libanonban, és országa más területein. [7-8] Salamon országában nem mindenki tartozott Izráel népéhez. A hettiták, emóriak, perizziek, hivviek és jebúsziak közül ugyanis Izráel fiai nem irtottak ki mindenkit. Akik az idegenek közül megmaradtak, azoknak a leszármazottjait Salamon szolgai munkára fogta — és ez mindmáig így is van. *** Izráel fiai közül azonban a király senkit sem kényszerített szolgai munkára — ők voltak a király katonái, a hadsereg tisztjei, a harci szekerek és a lovasok vezetői. Salamon király hadseregében 250 tiszt szolgált — ők vezették a hadjáratokban a sereget. Salamon felköltöztette a feleségét, a fáraó leányát, a Dávid városából abba az új palotába, amelyet számára épített. Ugyanis ezt gondolta Salamon: „Ne lakjon a feleségem Dávidnak, Izráel királyának a palotájában, mert szent az a hely, ahol az Örökkévaló Szövetségládája volt elhelyezve!” Salamon égőáldozatokat mutatott be az Örökkévalónak az Örökkévaló oltárán, amelyet a Templom oszlopcsarnoka elé épített. Mózes parancsai szerint az áldozatokat naponta bemutatták, azután az ünnepeken: szombaton, az Újhold ünnepén, és évente háromszor, a nagy ünnepeken — a Kovásztalan Kenyerek ünnepén, a Hetek ünnepén és a Sátorok ünnepén. Apjának, Dávidnak az utasításait követve Salamon meghatározta a papok szolgálati beosztását, a léviták csoportjait, akik dicséretet énekeltek az Örökkévalónak, és segítettek a papoknak a naponkénti szolgálatban, és a kapuőrség szolgálati csoportjait a kapuk szerint. Mindez annak megfelelően történt, ahogy Dávid, az Isten embere parancsolta. A papok és a léviták Salamonnak mindenben engedelmeskedtek, még a kincseket illetően is. Salamon minden munkáját sikeresen véghezvitte attól kezdve, hogy az Örökkévaló házának az alapját lefektette, egészen addig, amíg teljesen befejezte az építést. Így fejeződött be az Örökkévaló házának munkája. Azután Salamon elment Ecjón-Geberbe és Élótba, amelyek a Vörös-tenger partján fekszenek, Edom országában. Hírám király hajókat küldött Salamonnak a szolgáival, akik járatosak voltak a hajózásban. Ezek Salamon szolgáival együtt Ófirba hajóztak, és onnan 450 talentum aranyat hoztak Salamon királynak. Salamon bölcsességének híre eljutott Sába királynőjéhez is, aki eljött Jeruzsálembe, hogy nehéz kérdésekkel próbára tegye Salamont. A királynő nagy kísérettel érkezett, és tevéi drága illatszereket, sok aranyat, meg drágaköveket hoztak. Amikor találkozott Salamonnal, beszélt vele mindenről, amit kigondolt. Salamonnak nem esett nehezére válaszolni a királynő kérdéseire: mindegyikre meg tudott felelni. Sába királynője látta Salamon bölcsességét; megnézte a királyi palotát, amelyet Salamon épített; látta, hogyan étkezik a király a főembereivel; elcsodálkozott az ételek és italok felszolgálóin és a ruháikon; látta, amint a király áldozatot mutat be az Örökkévaló Templomában — és mindezek láttán szólni sem tudott a csodálkozástól. Majd ezt mondta a királynak: „Amit országomban hallottam bölcsességedről, tetteidről és mondásaidról, az mind igaznak bizonyult! De nem akartam elhinni, amíg a saját szememmel nem láttam. Bizony, a felét sem mondták el a valóságnak, annyira fölülmúlod a híredet! Boldogok az embereid, a vezető tisztségviselők és szolgáid, akik jelenlétedben élnek, hogy hallhatják bölcsességedet! Áldott legyen Istened, az Örökkévaló, aki kedvét leli benned, és trónjára ültetett téged, hogy Istened, az Örökkévaló királya legyél! Istened királlyá tett téged Izráel fölött, hogy igazságosan uralkodj, és az ő tetszése szerint cselekedj. Azért tette ezt, mert szereti Izráelt, és mindörökre meg akarja erősíteni.” Sába királynője igen sok ajándékot adott Salamonnak: 120 talentum aranyat, rengeteg illatszert, füstölőszert és drágaköveket. Senki más nem ajándékozott ilyen illatszereket és füstölőszert Salamonnak, mint a királynő. Hírám király szolgái — Salamon szolgáival együtt — nemcsak aranyat, hanem almug fát és drágaköveket is hoztak Ófirból. Salamon ebből lépcsőket készíttetett az Örökkévaló Templomába és a királyi palotába, ezenkívül az énekesek számára hangszereket is: hárfákat és lantokat. Ilyet még soha nem láttak azelőtt Júdában. Salamon király is megajándékozta Sába királynőjét mindazzal, amit csak kívánt vagy kért tőle — de más dolgokkal, mint amelyeket a királynő hozott ajándékba. Ezután Sába királynője a kíséretével együtt visszatért országába. Salamon kincstárába évente 666 talentum arany érkezett, azon kívül, amit az árusok és a kereskedők hoztak. Arábia királyai és Salamon országának helytartói is rendszeresen hoztak a királynak aranyat és ezüstöt. [15-16] Salamon készíttetett 200 nagyméretű és 300 kisebb vert arany pajzsot — ezek egyenként 600 illetve 300 sékel aranyból készültek. A pajzsokat a palota „Libanon erdeje” termében helyezte el. *** Salamon megrendelésére és számára készült egy nagy királyi trón is elefántcsontból, amelyet arannyal borítottak be. Hat lépcső vezetett fel a trónhoz, amelynek a zsámolya is aranyból készült. A trónszék két karfája mellett egy-egy oroszlán szobra állt. A lépcsőkön jobbról-balról szintén egy-egy oroszlánszobor volt: összesen tizenkettő. Ehhez hasonlót nem készítettek azelőtt sehol máshol. Salamon minden ivóedénye aranyból készült, akárcsak a királyi palota „Libanon erdeje” termében az összes eszköz. Abban az időben az ezüstöt nem sokra becsülték. A király minden harmadik évben Hírám király szolgáival együtt hajókat küldött Társisba, ahonnan aranyat, ezüstöt, elefántcsontot, majmokat és pávákat hoztak. Salamon király gazdagság és bölcsesség tekintetében fölülmúlta a Föld minden más királyát. Ezért minden király igyekezett Salamont meglátogatni, hogy hallják bölcsességét, amelyet Istentől kapott. Amikor meglátogatták, évről-évre rengeteg ajándékot hoztak Salamonnak: ezüst-, és aranytárgyakat, díszes ruhákat, fegyvereket, illatszereket, füstölőszereket, lovakat és öszvéreket. Salamon állandó hadseregében 12 000 harcos szolgált a harci szekereken. A hadseregnek 4 000 istállója volt a lovak és a harci szekerek számára. Ezeket külön városokban — a „szekerek városaiban” — állomásoztatta, egy részük pedig állandóan a király mellett, Jeruzsálemben teljesített szolgálatot. Salamon kiterjesztette uralmát minden királyságra az Eufrátesz folyótól a filiszteusok földjéig és Egyiptom határáig. Uralkodása idején Jeruzsálemben olyan közönséges lett az ezüst, mint a kő, és annyi volt a cédrusfából készült épület, mint a vadfüge a síkságon. Ebben az időben Salamon számára Egyiptomból és az összes többi országból is hoztak lovakat. Salamon király egyéb tettei elejétől végig meg vannak írva más könyvekben is: Nátán próféta könyvében, a silói Ahijjá próféciájában és Jedó próféta látomásaiban, amelyeket Jeroboámmal, Nebát fiával kapcsolatban látott. Salamon király negyven évig uralkodott Jeruzsálemben, egész Izráel királyaként. Azután meghalt Salamon, akárcsak ősei. Apjának, Dávidnak városában temették el, és utána a fia, Roboám követte a trónon. Egész Izráel összegyűlt Sikem városába, hogy Roboámot királlyá tegyék — tehát Roboám is oda ment. Jeroboám, Nebát fia még régebben Egyiptomba menekült Salamon király elől. Mikor azonban meghallotta, hogy Roboámot akarják királlyá tenni, hazatért Egyiptomból. A nép üzent Jeroboámnak, és hívták, hogy ő is jöjjön Sikembe. Így hát Jeroboám és az egész nép Roboám elé járult, és ezt kérték tőle: „Roboám, apád, Salamon király nehéz terheket rakott a vállunkra. Kérünk, könnyítsd meg azokat a terheket és szolgálatokat, amelyekkel apád megterhelt bennünket, akkor szolgálunk téged is!” Roboám így felelt: „Jöjjetek vissza három nap múlva, akkor választ adok nektek.” Az emberek ekkor elmentek. Roboám király tanácskozott azokkal az idősebb tanácsadókkal, akik Salamon idejében szolgálták a királyt. Megkérdezte őket: „Mit tanácsoltok, milyen választ adjak a népnek?” Ők pedig azt mondták: „Ha jóindulattal bánsz a néppel, elnyered a bizalmukat, és ha teljesíted kérésüket, akkor szolgálni fognak téged örökké.” De Roboám király nem fogadta meg az idős tanácsadók tanácsát, és azokhoz a fiatalokhoz fordult, akik vele együtt nevelkedtek az udvarban, és a szűkebb környezetéhez tartoztak. Őket is megkérdezte hát: „Mit tanácsoltok, milyen választ adjak a népnek, amely azt kéri tőlem, hogy könnyítsem meg terheiket, amelyeket apám rakott a vállukra?” Ezek az ifjak, akik Roboámmal együtt nőttek fel, így válaszoltak: „Ezt feleld nekik: »Nekem a kisujjam is vastagabb, mint apám dereka! Ha apám nehéz terheket rakott rátok, én még súlyosabb igát teszek a nyakatokba! Ha ő korbáccsal fenyített titeket, én majd skorpiókkal foglak ostorozni benneteket!«” Harmadnapon tehát ismét Roboám király elé járult Jeroboám és az egész nép, ahogy a király meghagyta nekik. Akkor Roboám keményen és gorombán válaszolt a kérésükre. Nem fogadta meg, amit az idős tanácsadók javasoltak, hanem a vele egykorú ifjak tanácsa szerint válaszolt: „Ha apám nehéz terheket rakott rátok, én még súlyosabb igát teszek a nyakatokba! Ha ő korbáccsal fenyített titeket, én majd skorpiókkal foglak ostorozni benneteket!” Így hát Roboám király nem hallgatott a nép kérésére, hanem elutasította őket. De Istentől volt ez a dolog, mert az Örökkévaló így teljesítette be a szavát, amit a silói Ahijjá által mondott Jeroboámnak, Nebát fiának. Amikor az egész nép látta, hogy a király nem hallgatta meg kérésüket, hanem elutasította őket, így válaszoltak a királynak: „Ugyan mi közünk van Dávid családjához? Mi közünk van nekünk Isai fiához? Térjen haza mindenki az otthonába! Dávid fia, te meg uralkodj csak a saját rokonságodon!” S ezzel az egész sokaság szétoszlott, és mindenki hazament. Ettől kezdve Roboám csak azoknak maradt a királya, akik Izráel népéből Júda városaiban laktak. Roboám mégis kiküldte Izráel népéhez Hadórámot, aki a királynak járó elrendelt munkák felügyelője volt. Az izráeliek azonban köveket dobáltak Hadórámra, és így megölték. Roboám is alig tudott elmenekülni onnan: harci szekeréhez rohant, és elvágtatott Jeruzsálembe. Így történt, hogy Izráel népe fellázadt Dávid utódai ellen, és elszakadt tőlük. Így van ez mind a mai napig. Amikor Roboám visszaért Jeruzsálembe, összegyűjtötte 180 000 legjobb harcosát Júda és Benjámin törzséből. Hadjáratot akart indítani Izráel fellázadt törzsei ellen, hogy visszaszerezze fölöttük királyi hatalmát. Ekkor azonban az Örökkévaló szólt Semajának, az Isten emberének: „Mondd meg Roboámnak, Salamon fiának, Júda királyának, és mindazoknak, akik Izráel népéből Júdában és Benjáminban laknak: Ezt mondja az Örökkévaló: »Ne vonuljatok fel, és ne harcoljatok testvéreitek ellen! Minden férfi térjen vissza a családjához, mert ezt én akartam így«!” Ők pedig hallgattak az Örökkévaló szavára, hazatértek, és nem vonultak fel Jeroboám ellen. Roboám Jeruzsálemben lakott. Megerősítette a következő városokat, hogy meg tudja védeni országát, Júdát: Betlehem, Étám, Tékoa, Bét-Cúr, Szókó, Adullám, Gát, Márésá, Zíf, Adóraim, Lákis, Azéka, Corá, Ajjálón és Hebron. Ezek voltak a megerősített városok Júda és Benjámin törzsi területén. Ezekbe a városokba Roboám kato nai vezetőket nevezett ki, és élelmiszer-raktárakat létesített, ahol olívaolajat és bort is tároltak. Fegyvereket is felhalmozott: pajzsokat, kopjákat és egyéb fegyvereket. Így erősítette meg ezeket a várakat és királyi uralmát Júda és Benjámin fölött. A papok és a léviták Izráel egész területéről mindenhonnan Roboámhoz jöttek, és őt ismerték el királyuknak. Ugyanis Jeroboám és fiai elűzték őket, és nem engedték, hogy papi szolgálatukat végezzék, és hogy az Örökkévalót szolgálják. Ezért a léviták elhagyták birtokaikat, meg legelőiket; és Júda területére, valamint Jeruzsálembe költöztek. Jeroboám pedig maga nevezett ki olyan embereket, akik úgy szolgáltak, mint a papok, csakhogy a különböző magaslatokon. Ezeken a helyeken Jeroboám parancsára kecske és bika formájú bálványszobrokat állítottak fel. A papokat és a lévitákat követve Izráel valamennyi törzséből Jeruzsálembe jártak fel az Örökkévalónak, őseik Istenének áldozatokat bemutatni mindazok, akik szívvel-lélekkel keresték az Örökkévalót, Izráel Istenét. Ezek támogatták Roboámot, Salamon fiát, és erősítették királyságát, Júdát — de csak három évig, mert eddig követték Dávid és Salamon útját. Roboám felesége Mahalat, Jerimótnak, Dávid fiának a leánya volt. Mahalat anyja Abihail, Eliábnak, Isai fiának a leánya volt. Roboám és Mahalat fiai: Jeús, Semarjá és Zaham. Később Roboám feleségül vette Maakát, Absolon unokáját, akitől a következő gyermekei születtek: Abijjá, Attaj, Zíza és Selómit. Roboámnak tizennyolc felesége és hatvan ágyasa volt, de közülük Maakát, Absolon unokáját szerette a legjobban. Feleségeitől és ágyasaitól összesen 28 fia és 60 leánya született. Roboám kiválasztotta a fiai közül Abijját, Maaká fiát, hogy utána ő legyen a király. Ezért a többi fiát okosan szétküldte azokba a megerősített városokba, amelyek Júda és Benjámin területén voltak. Bőségesen ellátta őket mindennel, és számos feleséget szerzett nekik. Roboám erőskezű király volt, és megerősítette a királyságát is. Ezután azonban elfordult az Örökkévaló Törvényétől, és egész Júda követte ebben. Uralkodásának ötödik évében Sisák, az egyiptomi fáraó hadseregével felvonult Jeruzsálem ellen — mert Roboám és népe hűtlenné lett az Örökkévalóhoz. Az egyiptomi seregben 1 200 harci szekér és 60 000 lovas, meg számtalan gyalogos volt, még líbiai, szukki és etiópiai harcosok is. Miután Sisák elfoglalta a megerősített városokat Júdában, megérkezett seregével Jeruzsálemhez. Akkor Semajá próféta elment Jeruzsálembe Roboámhoz, akinél összegyűltek Júda fejedelmei Sisák miatt, és ezt mondta nekik: „Ezt mondja az Örökkévaló: »Mivel elhagytatok engem, ezért Sisák kezébe adlak benneteket.«” Ekkor Júda fejedelmei és a király megalázták magukat, és azt mondták: „Igazságos az Örökkévaló!” Amikor az Örökkévaló látta, hogy megalázták magukat, szólt Semajának: „Mivel megalázták magukat, nem pusztítom el őket, hanem némi szabadulást adok nekik. Nem zúdítom haragomat Jeruzsálemre Sisák keze által, de mégis a szolgái lesznek, hogy megtanulják, mi a különbség a között, ha engem szolgálnak, vagy ha idegen népek királyait.” Így hát Sisák Jeruzsálem ellen vonult, és kifosztotta az Örökkévaló házát és a király palotáját — minden kincset elvitt belőlük, semmit nem hagyott meg. Még azokat az aranypajzsokat is elvitte, amelyeket Salamon készíttetett. Ezek helyett Roboám bronzpajzsokat készíttetett, és azokat adta a palotaőrség vezetőinek, akik a kapukat őrizték. Amikor a király bement az Örökkévaló Templomába, a testőrök felvették a pajzsokat, azután ismét visszavitték azokat a helyükre, az őrség szobájába. Amikor Roboám megalázta magát, az Örökkévaló haragja elfordult tőle, és nem pusztította el őt. Még volt valami jó Júdában. Roboám erős kézzel uralkodott Jeruzsálemben. Negyvenegy éves volt, amikor trónra lépett, és tizenhét évig volt király Jeruzsálemben, amelyet az Örökkévaló választott ki Izráel törzsei közül, hogy oda helyezze nevét. Roboám anyja az ammoni Naamá volt. Roboám gonosz dolgokat tett, mert nem szánta oda a szívét teljesen az Örökkévaló keresésére. Roboám viselt dolgai, története és családjának leszármazása elejétől végéig meg vannak írva Semajá próféta krónikáiban és Iddó próféta könyvében. Roboám és Jeroboám között állandóan háborúskodás folyt. Azután meghalt Roboám, akárcsak ősei. Dávid városában temették el, és utána a fia, Abijjá lett a király. Jeroboám király uralkodásának tizennyolcadik évében lett Abijjá Júda királya, aki három évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja Mikajáhú volt, a gibeai Úriél leánya. Háborúskodás folyt Abijjá és Jeroboám, Izráel királya között. Abijjá 400 000 válogatott harcossal indult az ütközetre, míg Jeroboám 800 000 válogatott vitézzel jött ellene. Abijjá kiállt a Cemáraim-hegy csúcsára, amely Efraim hegyvidékén van, és így kiáltott: „Hallgassatok rám Jeroboám és Izráel népe! Nem tudjátok, hogy az Örökkévaló, Izráel Istene örökre Dávidnak és leszármazottjainak adta a királyi uralmat — örök szövetsége által? Jeroboám, Nebát fia, aki szolgája volt Salamonnak, Dávid fiának, mégis fellázadt ura ellen! Haszontalan és aljas emberek gyűltek köré, és ellene fordultak Roboámnak, Salamon fiának, aki még tapasztalatlan és kezdő volt az uralkodásban, és nem tudott velük szemben határozottan fellépni. És most azt képzelitek, hogy legyőzhetitek az Örökkévaló királyságát, amely fölött az uralom Dávid fiainak a kezében van? Abban bíztok, hogy sokan vagytok, és veletek vannak az arany bikaszobrok, amelyeket Jeroboám készített, hogy azok legyenek isteneitek? Elűztétek az Örökkévaló papjait, Áron leszármazottjait, igaz? Elzavartátok a lévitákat, és ti választottatok magatoknak papokat, mint az idegen népek! Aki hoz egy bikaborjút és hét kost, azt már pappá szentelitek — akárki legyen is —, hogy azokat a bálványokat szolgálja, akik nem is istenek! A mi Istenünk azonban maga az Örökkévaló! Mi nem hagytuk el őt. Itt vannak velünk a papok, Áron fiai, akik az Örökkévalót szolgálják — és itt vannak a léviták, hogy segítsék őket! Minden reggel és este bemutatják az égőáldozatokat és az illatáldozatot a füstölőszerekkel, elrendezik a szent kenyereket a színarany asztalon, gondozzák az aranymécseseket, hogy fényesen világítsanak minden este. Igen, mi gondosan megtartjuk az Örökkévaló, a mi Istenünk rendelkezéseit, ti pedig elhagytátok őt! Lássátok meg, hogy Isten maga van velünk! Ő a mi vezérünk, és papjai velünk vannak, akik trombitálnak, és jelt adnak a csatára ellenetek! Ó Izráel, ne harcolj atyáid Istene, az Örökkévaló ellen, mert nem győzhetsz ellene!” Jeroboám azonban serege egyik részét titokban Abijjá serege mögé küldte. Így Abijjá serege, Júda harcosai elől és hátul is ellenséggel néztek szembe. Amikor észrevették, hogy Jeroboám serege bekerítette őket, az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, és a papok megfújták a trombitákat. Azután egyszerre nagyot kiáltottak — s akkor Isten lesújtott Jeroboámra és Izráel seregére, amelyet így Abijjá és Júda serege legyőzött. Izráel harcosai elfutottak Júda elől, és Isten Júda kezébe adta őket. Abijjá és serege nagy győzelmet aratott, Izráelből pedig 500 000 válogatott harcos esett el. Így Izráel vereséget és megaláztatást szenvedett, Júda serege pedig győzött, mert ők atyáik Istenében, az Örökkévalóban bíztak. Abijjá és serege üldözte Jeroboámot és seregét, és elfoglalt néhány várost: Bételt, Jesánát és Efravint, a körülöttük lévő falvakkal együtt. Jeroboám nem is tudott többé megerősödni, amíg Abijjá uralkodott. Azután az Örökkévaló lesújtott Jeroboámra, aki meghalt. Abijjá hatalma azonban egyre növekedett, tizennégy feleséget vett magának, akiktől 22 fia és 16 leánya született. Abijjá többi tettei és mondásai meg vannak írva Iddó próféta könyvében. Azután meghalt Abijjá, akárcsak ősei. Dávid városában temették el, és utána a fia, Ászá lett a király, akinek az uralma alatt tíz évig nyugalom és békesség honolt az országban. Ászá azt tette, amit Istene, az Örökkévaló jónak és helyesnek látott. Lerombolta a magaslatokat és az idegen istenek oltárait, összetörte a bálványoszlopokat, kivágta az Asera-oszopokat. Népének, Júdának pedig megparancsolta, hogy az Örökkévalót, őseik Istenét keressék és kövessék, törvényének és parancsainak pedig engedelmeskedjenek. Júda összes városaiból eltávolította az idegen istenek magaslatait és tömjénfüst-oltárait. Ászá uralkodása alatt békesség volt országában. Az Örökkévaló békességet adott neki és országának, ezért nem viselt háborút, hanem megerősített városokat és várakat épített egész Júdában. Azt mondta népének, Júdának: „Építsük ki és erősítsük meg ezeket a városokat és a váraikat! Vegyük körül falakkal és bástyákkal, erősítsük meg a városkapukat! Mivel kerestük az Örökkévalót és követtük őt, miénk az ország. Ő adott nekünk békességet és nyugalmat mindenfelől, mert kerestük őt.” Így hát sikeresen fel is építették mindezeket. Ászá seregében Júdából 300 000, Benjáminból 280 000 harcos szolgált. A júdabeliek nagy pajzsot és kopját, a Benjámin törzséből valók kisebb pajzsot és íjat viseltek — valamennyien vitéz és bátor harcosok voltak. Ezután az etióp Zerah vezetésével ezerszer ezer főnyi hadsereg támadt Júda ellen, és egészen Márésa városáig nyomultak. Zerah seregében 300 harci szekér is volt. Ászá is kivonult a seregével, és felállt a két sereg egymással szemben, csatára készen a Cefatá-völgyben, Márésa mellett. Akkor Ászá az Örökkévalóhoz, Istenéhez kiáltott segítségért: „Örökkévaló! Senki sem segíthet rajtunk, egyedül csak te! Neked mindegy, hogy erőset, vagy gyengét segítesz meg — segíts most, Örökkévaló Istenünk! Csak benned bízunk, és a te nevedben megyünk e rettenetes sokaság ellen. Örökkévaló, te vagy Istenünk, ne győzhessen ember ellened!” Akkor az Örökkévaló lesújtott az etiópiaiak seregére, megverte őket Ászá és Júda serege előtt. Így az etióp sereg megfutamodott, Ászá és serege pedig üldözte őket egészen Gerárig. Senkit sem hagytak életben közülük, és rengeteg zsákmányt szereztek. Mindez azért történt, mert az etióp sereg összetört az Örökkévaló és serege előtt. Ászá és serege elfoglalta és kifosztotta a Gerár környékén lévő városokat is, amelyeket hatalmába kerített az Örökkévalótól való félelem. Innen is nagy zsákmányt szereztek, majd a környékről rengeteg juhot és tevét hajtottak el, az aklokat pedig lerombolták. Végül visszatértek Jeruzsálembe. Isten Szelleme szállt Azarjáhúra, Ódéd fiára. Kiment Ászá és serege elé, és ezt mondta nekik: „Hallgassatok rám, Ászá és Júda meg Benjámin népe! Az Örökkévaló veletek van, ameddig ti is vele vagytok. Ha keresitek őt, meg is fogjátok találni, de ha elhagyjátok, ő is elhagy titeket. Izráel népe régóta él az igaz Isten nélkül, tanító pap és törvény nélkül. Amikor bajba kerültek, az Örökkévalóhoz, Izráel Istenéhez fordultak, keresték őt, és akkor meg is találták. Azokban az időkben nem volt békessége sem azoknak, akik útra keltek, sem azoknak, akik hazatértek, mert súlyos csapások zúdultak az országok minden lakosára. Egyik nép a másikat pusztította, egyik város a másikra támadt, mert Isten sújtotta őket mindenféle bajjal. Ti azonban legyetek erősek, és kezetek ne lankadjon, mert munkátoknak meglesz a jutalma!” Amikor Ászá hallotta ezeket a szavakat, és Ódéd próféta próféciáját, felbátorodott, és teljesen kiirtotta az utálatos bálványokat Júda és Benjámin területéről, valamint azokból a városokból, amelyeket Efraim dombvidékén elfoglalt. Azután helyreállította az Örökkévaló oltárát, amely az Örökkévaló Templomának oszlopcsarnoka előtt állt. Majd Ászá összehívta Jeruzsálembe a népet Júdából és Benjáminból, sőt azokat is, akik Efraim, Manassé és Simeon törzséből közöttük laktak. Ugyanis Izráel országából sokan átköltöztek Ászá királyságába, Júdába, mert látták, hogy Istene, az Örökkévaló vele van. Így hát uralkodásának tizenötödik évében, a harmadik hónapban nagy sokaság gyűlt össze Jeruzsálemben. Az etiópok elleni hadjáratban szerzett zsákmányból áldoztak az Örökkévalónak 700 bikát és 7 000 juhot. Szövetséget kötöttek, és megfogadták, hogy az Örökkévalót, őseik Istenét fogják keresni és követni teljes szívvel-lélekkel. Elhatározták, hogy ha valaki nem akarja az Örökkévalót, Izráel Istenét keresni és követni, annak meg kell halnia — akárki legyen, férfi vagy nő, idős vagy fiatal. Ezt az ígéretüket esküvel is megerősítették, az egész sokaság hangosan felkiáltott, megfújták a trombitákat és a sófárokat. Egész Júda népe örvendezett és ujjongott az eskü miatt, mert teljes szívvel-lélekkel tették ezt. Teljes szívvel keresték az Örökkévalót — és meg is találták. Ő pedig békességet és nyugalmat adott nekik körös-körül mindenfelől. Ászá király még saját anyját, Maakát is megfosztotta az anyakirálynői méltóságtól, mert Maaká egy utálatos bálványt állított fel Asera tiszteletére. Ászá kivágatta ezt a bálványt, összetörte és megégette a Kidron-patak völgyében. A magaslatok ugyan megmaradtak Izráelben, Ászá szíve azonban tiszta volt egész életében. Ászá bevitte Isten Templomába azokat az ezüst- és aranytárgyakat és egyéb kincseket, amelyeket apja, Abijjá, illetve ő maga az Örökkévalónak szentelt. Uralkodásának harmincötödik évéig nem volt több háború Júdában. Ászá uralkodásának harminchatodik évében Baasá, Izráel királya bevonult Júda országába, és Ráma városában elkezdte egy erődítmény kiépítését. Azért tette ezt, hogy ellenőrzése alatt tarthassa a Júdába vezető utat, és megakadályozza, hogy bárki oda bejusson, vagy hogy onnan kijöhessen. Ekkor Ászá aranyat és ezüstöt hozott ki az Örökkévaló házából, és a királyi palotából. Az egészet elküldte Benhadadnak, Arám királyának, aki Damaszkuszban uralkodott, és ezt üzente neki: „Kössünk szövetséget, ahogy apám és a te apád is szövetségesek voltak! Ezt az ezüstöt és aranyat neked küldtem. Bontsd fel a Baasával, Izráel királyával kötött szövetségedet, hogy Baasá vonuljon vissza.” Benhadad teljesítette Ászá kérését, és hadseregét Izráel ellen küldte. Megtámadták Izráel városait: Ijjónt, Dánt, Ábél-Máimot és Naftáli raktár-városait. Amikor Baasá ezt meghallotta, abbahagyta a rámai erődítmény építését, és elvonult onnan. Akkor Ászá király összegyűjtött Júdából minden férfit, és elhordatta az építőanyagot — a köveket és a gerendákat —, amit Baasá összegyűjtött Rámában. Ezekkel azután Geba és Micpá városait erősítette meg. Ezután Hanáni, a „látó” elment Ászához, Júda királyához, és ezt mondta neki: „Mivel nem az Örökkévalóban, Istenedben bíztál, hanem Arám királyában, azért menekült meg a kezed közül Arám királyának a hadserege. Nem emlékszel, milyen hatalmas sereggel jöttek ellened az etiópok és a líbiaiak, mennyi harci szekérrel és lovassal? De mivel az Örökkévalóban bíztál, ő mégis a kezedbe adta őket. Mert az Örökkévaló szeme át- meg átfésüli az egész Földet, és keresi azokat, akik teljes szívvel-lélekkel bíznak benne és ragaszkodnak hozzá, hogy erejét és hatalmát megmutassa abban, ahogyan megsegíti őket. Ostobán döntöttél ebben a dologban, ezért mostantól fogva háborúk lesznek ellened.” Emiatt Ászá annyira megharagudott Hanánira, hogy börtönbe záratta. De nem ő volt az egyetlen, akivel Ászá igazságtalanul bánt; másokat, egyszerű embereket is bántalmazott ebben az időben. Ászá tettei az elsőtől az utolsóig meg vannak írva Júda és Izráel királyainak könyvében. Uralkodásának harminckilencedik évében Ászá súlyosan megbetegedett: a lábait valamilyen betegség támadta meg. Azonban ebben a helyzetben nem az Örökkévalót kereste, és nem az ő segítségében bízott, hanem az orvosokban. Nem sokkal ezután — uralkodása negyvenegyedik évében — meg is halt, akárcsak ősei. Dávid városában temették el, abba a sziklaüregbe, amelyet magának készíttetett. Sírját, amelybe fektették, megtöltötték jó illatú fűszerekkel és balzsammal, majd nagy tüzet gyújtottak a tiszteletére. Ászá után a fia, Jósafát uralkodott Júdában, aki megerősítette királyságát Izráel országával szemben. Júda megerősített városaiban csapatokat állomásoztatott, helyőrséget küldött a többi júdabeli városba, sőt, még azokba is, amelyeket apja, Ászá foglalt el Efraim területén. Az Örökkévaló Jósafáttal volt, mert Jósafát azt az utat követte, amelyen régen ősapja, Dávid is járt. Nem a Baálokat vagy az egyéb bálványokat tisztelte, hanem teljes szívvel-lélekkel apja Istenét, az Örökkévalót kereste, és az Örökkévaló parancsait követte. Nem úgy élt, ahogyan Izráel országának népe. Ezért az Örökkévaló megerősítette a királyságot Jósafát kezében. Az emberek egész Júdából ajándékot hoztak királyuknak, akinek gazdagsága és dicsősége egyre növekedett. Jósafát az Örökkévaló útjain járt, ezért szíve felbátorodott, és egész Júdából kiirtotta a magaslatokat és az Asera tiszteletére emelt oszlopokat. Uralkodása harmadik évében kiküldte néhány főemberét Júda városaiba, hogy tanítsák a népet. Ezek a főemberek a következők voltak: Ben-Hail, Óbadjá, Zekarjá, Netanél és Mikájehú. Lévitákat is küldött velük segítőként. Seamjáhú, Netanjáhú, Zebadjáhú, Aszáél, Semirámót, Jehónátán, Adónijjáhú, Tóbijjáhú és Tób-Adónijjá ment a főemberekkel együtt. Két pap is velük tartott: Elisáma és Jehórám. Magukkal vitték az Örökkévaló Törvényének Könyvét — így járták be Júda városait, és tanították az embereket. Emiatt az Örökkévalótól való félelem kerítette hatalmába a Júda körül lévő országokat, ezért nem mertek háborút indítani Jósafát ellen. A filiszteusok közül is hoztak Jósafátnak ajándékot és adót ezüstpénzben. Az arabok közül valók pedig nyájakat hoztak: 7 700 kost és ugyanennyi kecskebakot. Jósafát hatalma egyre növekedett, erődítményeket és raktárvárosokat épített Júdában, amelyekben nagy készleteket halmozott fel. Jeruzsálemben állandó és válogatott harcosokból álló hadsereget állomásoztatott. Nemzetségeik szerint ez a sereg a következő egységekből állt. Júda törzséből: Adná vezér és a parancsnoksága alá tartozó 300 000 válogatott harcos, azután Jehóhánán, a maga 280 000 harcosával, azután Zikri fia, Amaszjá, aki önként állt az Örökkévaló szolgálatába, és 200 000 harcost vezetett. Benjámin törzséből: Eljádá — maga is bátor vitéz —, akinek a parancsnoksága alá 200 000, pajzzsal és íjjal felfegyverzett harcos tartozott, azután Jehózábád és 180 000 képzett harcosa. Ezek mind a király szolgálatára álltak, és rajtuk kívül azok is, akiket ő Júda megerősített városaiban helyezett el. Jósafát nagyon meggazdagodott, és mindenki tisztelte. Azután fiának házassága révén rokonságba került Ahábbal, Izráel királyával. Néhány évvel később meglátogatta Ahábot Samária városában. Aháb sok juhot meg marhát vágatott le, és nagy vendégséget rendezett Jósafát és kísérete tiszteletére. Rábeszélte Jósafátot, hogy hadseregével együtt csatlakozzon hozzá, és együtt támadják meg Rámót-Gileád városát. Aháb, Izráel királya megkérdezte Jósafátot, Júda királyát: „Velem jössz-e Rámót-Gileád ellen?” Jósafát ezt válaszolta: „Én is elmegyek, akárcsak te — és népem is, akárcsak a te néped. Veled leszünk ebben a hadjáratban. De mindenekelőtt kérd ki az Örökkévaló tanácsát még ma!” Így hát Izráel királya összegyűjtötte az országából a prófétákat, 400 férfit, és megkérdezte őket: „Indítsunk-e hadjáratot Rámót-Gileád elfoglalására, vagy mondjak le róla?” A próféták mind biztatták: „Vonulj fel, Isten a király kezébe adja azt a várost!” Jósafát mégis megkérdezte: „Nincs már más prófétája az Örökkévalónak, akitől tanácsot kérhetnénk?” Aháb ezt válaszolta: „Van ugyan még egy, aki által az Örökkévalót megkérdezhetnénk, de ki nem állhatom, mert nekem soha nem prófétál jót, csak rosszat! Mikájehú az, Jimlá fia.” Jósafát erre azt mondta: „Ne beszéljen így a király!” Akkor Aháb szólította egyik szolgáját: „Siess, és hívd ide Mikájehút, Jimlá fiát!” Izráel királya és Jósafát, Júda királya — mindegyik a maga trónszékén, díszes ruhákba öltözve — Samária kapuja előtt ültek, előttük pedig a próféták prófétáltak. Az egyikük, Cidkijjá, Kenaaná fia vas-szarvakat készített magának, és ezt mondta a királynak: „Ezt mondja az Örökkévaló: »Ezekkel fogod az arámiakat öklelni, amíg végleg elpusztítod őket!«” A többi próféta is hasonlókat prófétált: „Vonulj fel Rámót-Gileád ellen, és győzni fogsz, az Örökkévaló a kezedbe adja őket!” A hírnök, akit a király küldött, eljutott Mikájehúhoz, és ezt mondta neki: „Nézd, a próféták egyhangúlag mind jót prófétálnak a királynak, mondj te is valami jót — akárcsak ők!” Mikájehú ezt válaszolta: „Amilyen biztos, hogy az Örökkévaló él, olyan biztos, hogy csak azt fogom mondani, amit Istenem mond!” Amikor Ahábhoz ért, a király őt is megkérdezte: „Mikájehú, indítsunk-e hadjáratot Rámót-Gileád elfoglalására, vagy mondjunk le róla?” A próféta ezt felelte: „Menj el Rámót-Gileád elfoglalására, győzni fogsz, kezedbe kerül.” De a király rákiáltott: „Hányszor kell még megeskesselek, hogy csak az igazat mondd nekem az Örökkévaló nevében?!” Akkor Mikájehú ezt mondta: „Láttam Izráel egész népét szétszórva a hegyeken. Szanaszét kóboroltak, mint a pásztor nélkül maradt juhok. Az Örökkévaló pedig ezt mondta: »Nincs már ezeknek gazdájuk! Menjen hát haza minden férfi békében!«” Ekkor Izráel királya ezt mondta Jósafátnak: „Na ugye, nem megmondtam, hogy ez soha nem prófétál nekem jót, csak rosszat?!” Akkor Mikájehú így folytatta: „Halljátok az Örökkévaló szavát! Láttam az Örökkévalót a trónján, és az egész mennyei sereget jobb és bal keze felől. Az Örökkévaló ezt kérdezte: »Ki fogja megtéveszteni Ahábot, Izráel királyát, hogy Rámót-Gileád ellen vonuljon, és ott haljon meg a harcban?« Erre ki ezt, ki azt mondta. Azután jött egy szellem, az Örökkévaló elé állt, és azt mondta: »Majd én ráveszem Ahábot!« »Hogyan?« — kérdezte az Örökkévaló. Az így válaszolt: »Elmegyek, és hazugság szelleme leszek Aháb minden prófétájának szájában.« Az Örökkévaló pedig ezt felelte neki: »Rendben van, te vezesd félre Ahábot! Menj, és tedd meg, amit mondtál!« Látod, Aháb király, az Örökkévaló adta a hazugság szellemét a prófétáid szájába! De az Örökkévaló maga mondja ki vesztedet.” Ekkor Cidkijjá, Kanaaná fia odalépett Mikájehúhoz, és pofonvágta. „Igen? Szóval az Örökkévaló Szelleme elhagyott engem, hogy rajtad keresztül szóljon?!” — kérdezte. Mikájehú így válaszolt: „Meg fogod látni azon a napon, amikor rémülten egyik szobából a másikba futkosol, hogy elrejtőzz!” Akkor Izráel királya megparancsolta: „Fogjátok meg Mikájehút, és vigyétek vissza Ámónhoz, a város kormányzójához és Jóáshoz, a király fiához. Mondjátok meg nekik: »Ezt parancsolja a király, zárjátok őt börtönbe, és tartsátok kenyéren és vízen, amíg békében vissza nem térek!«” Mikájehú csak ennyit mondott: „Ha valóban békességben visszatérsz, akkor nem az Örökkévaló szólt általam!” Majd még felkiáltott: „Halljátok meg ezt valamennyien, és tudja meg az egész nép!” Azután Izráel királya és Jósafát, Júda királya együtt felvonultak Rámót-Gileád ellen. Izráel királya azt mondta Jósafátnak: „Te csak öltözz a magad királyi ruhájába, de én álruhát veszek, és úgy megyek a csatába.” Úgy is tett: más ruhába öltözött, és úgy indult a harcba. Arám királya a csata előtt azt parancsolta a harci szekerek parancsnokainak: „Ne törődjetek senki mással, csak Izráel királyát támadjátok!” Amikor csata közben a harci szekerek parancsnokai meglátták Jósafátot, azt hitték, hogy ő az Izráel királya. Ezért bekerítették, és mindannyian csak őt akarták megölni. Jósafát azonban az Örökkévalóhoz kiáltott, aki megsegítette: Isten eltérítette az arám harcosokat tőle. Ugyanis az arám harci szekerek parancsnokai észrevették, hogy nem ő az Izráel királya, s akkor otthagyták. Közben egy harcos csak úgy találomra kilőtte a nyilát, amely azonban éppen Izráel királyát találta el, egy olyan helyen, ahol rés volt páncélján. Aháb szólt a harci szekere hajtójának: „Fordulj meg, vigyél ki a csatából, mert megsebesültem!” A harc egyre hevesebb lett, ahogy telt az idő. Aháb, Izráel királya estig a harci szekerébe kapaszkodva tartotta magát az arám sereggel szemben, de mikor a nap leszállt, meghalt. Jósafát, Júda királya viszont épen és egészségesen hazatért Jeruzsálembe. Jéhú próféta, Hanáni fia a király elé ment, és ezt mondta neki: „Miért segítetted az istentelent? Azt szeretted, aki gyűlölte az Örökkévalót? Ezért haragszik rád az Örökkévaló! Ugyanakkor talált benned valami jót is: hogy kiirtottad országodból az Asera-bálványoszlopokat, és hogy szívedet az Örökkévaló keresésére és követésére szántad.” Jósafát Jeruzsálemben lakott. Onnan járt ki a nép közé újra meg újra. Bejárta országát Beérsebától egészen Efraim hegyvidékéig, és visszatérítette népét az Örökkévalóhoz, őseik Istenéhez. Városról városra ment Júdában, és minden fallal körülkerített városban bírákat nevezett ki. Ezt mondta nekik: „Nagyon gondosan és körültekintően ítélkezzetek, mert nem az embereknek, hanem az Örökkévalónak szolgáltok a bírói hatalmatokkal! Az Örökkévaló veletek lesz, amikor ítéletet hoztok. Az Örökkévaló félelme és tisztelete legyen rajtatok, és vigyázzatok, hogy mit tesztek, mert Istenünk, az Örökkévaló igazságos, és nem tűri az igazságtalanságot! Nála nincs személyválogatás, részrehajlás, vagy megvesztegetés!” Amikor visszatért Jeruzsálembe, ott is kinevezett Jósafát lévitákat, papokat és Izráel népéből való nemzetségfőket, hogy ők ítélkezzenek az Örökkévalóra tartozó és egyéb ügyekben. A király nekik is meghagyta: „Az Örökkévaló iránti félelemmel és tisztelettel szolgáltassatok igazságot! Tökéletes szívvel és hűségesen végezzétek munkátokat! Sokféle ügy fog elétek kerülni: gyilkosság, törvények, rendeletek, parancsok megszegése és hasonlók. Izráel népéből való testvéreitek fognak előttetek állni, akik valamelyik városunkban laknak, hogy szolgáltassatok nekik igazságot. Ilyenkor minden alkalommal szigorúan figyelmeztessétek és tanítsátok őket, hogy ne vétkezzenek az Örökkévaló ellen! Így nem fog rátok és testvéreitekre szállni az Örökkévaló haragja. Így ítélkezzetek, és akkor nem fogtok vétkezni az Örökkévaló ellen! Nézzétek, Amarjáhú pap lesz a vezető közöttetek az Örökkévalóval kapcsolatos dolgokban, Zebadjáhú, Jismáél fia, Júda törzsének fejedelme pedig a király dolgaiban lesz a vezetőtök. A léviták fognak segíteni nektek, mint írnokok és hivatalnokok. Legyetek erősek és határozottak tisztségetekben! Az Örökkévaló azok mellett áll, akik igazságosak!” Azután hadjáratot indítottak Jósafát ellen a moábiak, az ammoniak, és velük együtt a meúniak egy része is. Hírnök érkezett, és jelentette Jósafátnak: „Óriási hadsereg vonul ellened Edom felől, a Holt-tenger túlsó oldaláról. Már Hacecón-Támár vagyis Éngedi közelében járnak.” Jósafátot félelem fogta el, és elhatározta, hogy ebben a helyzetben az Örökkévalót fogja keresni. Ezért böjtöt hirdetett egész országában, Júdában. [4-5] Össze is gyűltek az emberek egész Júdából és annak minden városából Jeruzsálemben, az Örökkévaló Templomának új udvara előtt, hogy az Örökkévalót keressék, és tőle kérjenek segítséget. Jósafát király pedig felállt a Júdából és Jeruzsálemből összegyűlt sokaság közepén, és hangos szóval így imádkozott: *** „Örökkévaló, őseink Istene! Nem te vagy-e a Menny Istene, aki uralkodsz a nemzetek minden országa fölött? Kezed oly erős és hatalmas, hogy senki sem állhat ellened! Nem te vagy-e, aki e föld korábbi lakosait kiűzted néped, Izráel elől? Nem te adtad ezt a földet örökre a barátod, Ábrahám utódainak? Izráel azóta itt lakik, és itt építette fel nevednek ezt a Templomot, amelyről te mondtad, hogy ha majd bármiféle csapás ér bennünket — háború, ítélet, betegség, éhínség —, és megállunk jelenlétedben, e Templom előtt — mert neved benne lakik —, és nyomorúságunkban hozzád kiáltunk segítségért, akkor meghallgatsz, és megmentesz bennünket. És most itt vannak ezek az ammoniak, moábiak és a Széír hegyvidékén lakó népek! Örökkévaló, te nem engedted, hogy az ő földjükre lépjen Izráel, amikor Egyiptomból kivonult, hanem kikerülte és nem pusztította el őket. Lásd meg Örökkévaló, hogy ezek a népek most azzal viszonozzák ezt, hogy ellenünk támadnak, és ki akarnak bennünket űzni a te birtokodról, amelyet nekünk adtál örökségül! Istenünk! Elnézed ezt, és nem ítéled meg őket? Mert nincs erőnk, hogy szembeszálljunk ezzel a nagy hadsereggel, amely megtámadott bennünket. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád nézünk!” Júda egész népe ott állt az Örökkévaló előtt, kicsinyeikkel, feleségeikkel és gyermekeikkel együtt. Akkor az Örökkévaló Szelleme rászállt Jahaziélre, aki az összegyűltek között állt. Jahaziél Zekarjáhú fia volt, aki Benája fia, aki Jeiél fia, aki Mattanjá fia, aki Ászáf egyik fia volt, és a léviták közé tartozott. Jahaziél ezt mondta: „Figyeljetek Júda és Jeruzsálem lakói, és te is, Jósafát király! Ezt mondja nektek az Örökkévaló: »Ne rémüljetek meg, se ne féljetek ettől a nagy sokaságtól, mert ez nem a ti harcotok, hanem Istené! Holnap vonuljatok ellenük! Ők majd a Cíc-hágón jönnek föl, és a Jerúél-puszta előtt, a patakvölgy végén találkoztok velük. Nektek nem is kell harcolnotok ellenük, csak álljatok meg a helyeteken és nézzétek, hogyan szabadít meg az Örökkévaló benneteket! Júda és Jeruzsálem, ne rémüljetek meg, se ne féljetek! Holnap menjetek ellenük, mert az Örökkévaló veletek van!«” Ekkor Jósafát egészen a földig hajolt az Örökkévaló előtt, azután Júda meg Jeruzsálem népe is földre borult az Örökkévaló előtt, és úgy imádták az Örökkévalót. Akkor a keháti és kórahi léviták fölálltak, és hangos énekszóval dicsérték az Örökkévalót, Izráel Istenét. Másnap korán reggel elindultak, és Tékoa pusztájára vonultak. Ott Jósafát a serege elé állt, és ezt mondta: „Hallgassatok rám, Júda és Jeruzsálem népe! Higgyetek az Örökkévalóban, Istenetekben, hogy erősen meg tudjatok állni! Higgyetek az Örökkévaló prófétáinak, hogy győzzetek!” Miután így biztatta a népet, Jósafát előszólította az énekeseket, hogy énekeljenek az Örökkévalónak, és dicsérjék őt szentségéért és dicsőségéért. Odaállította őket a sereg élére, hogy előttük vonuljanak. Ezt énekelték: „Dicsérjétek az Örökkévalót, mert hűséges szeretete örökké tart!” Ahogy elkezdték az ujjongást és a dicséretet, az Örökkévaló csapdába csalta az ammoniakat, moábiakat és a szeírieket, akik Júdát megtámadták — és mindannyian vereséget szenvedtek. Ugyanis előbb az ammoniak és a moábiak támadtak rá a szeíriekre, és teljesen elpusztították őket. Majd miután a szeírieket egyesült erővel megverték, egymás ellen fordultak, és kölcsönösen elpusztították egymást. Amikor Júda serege a csatatérre érkezett, és a szikláról körülnéztek, hogy lássák, hol az ellenség, már csak a rengeteg halottat látták szanaszét heverni a földön. Senki sem maradt életben az ellenséges seregekből! Akkor Jósafát és serege rengeteg zsákmányt gyűjtött. Az elesetteken tömérdek értékes fegyvert és kincseket találtak. Sok háziállatot is zsákmányoltak. Annyi mindent összegyűjtöttek, hogy nem is tudták mindet magukkal vinni. Három napig csak azzal foglalkoztak, hogy gyűjtögették a zsákmányt. A negyedik napon az egész sereg összegyűlt a Hálaadás-völgyben, ahol nagy hálaadó ünnepet tartottak: dicsérték és áldották az Örökkévalót a nagy győzelemért. Ezért azt a helyet a mai napig „Hálaadás völgyének” nevezik. Azután Jósafát vezetésével Júda és Jeruzsálem népe nagy örömmel mind visszatért Jeruzsálembe. Az Örökkévaló megszabadította őket ellenségeiktől, ezért örvendeztek. Jeruzsálembe érkezve az Örökkévaló Templomához vonultak hárfákkal, lantokkal és trombitákkal. A környező országok népeit Istentől való félelem kerítette hatalmába, amikor meghallották, hogy az Örökkévaló maga harcolt Izráel ellenségeivel. Ezért Jósafát uralkodása alatt békességben élt az ország, mert Isten köröskörül nyugalmat adott nekik. Így uralkodott Jósafát Júda országában. Amikor király lett, harmincöt éves volt, és huszonöt évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja neve Azúbá volt, Silhi leánya. Jósafát azt tette, amit az Örökkévaló helyesel. Nem tért le arról az útról, amelyen apja, Ászá király is járt. De a magaslatokat még nem rombolták le, mert a nép nem követte ősei Istenét teljes szívvel. Jósafát egyéb tettei az elsőtől az utolsóig meg vannak írva Jéhúnak, Hanáni fiának a feljegyzéseiben, amelyek Izráel Királyainak Könyvében találhatók. Ezek után Jósafát, Júda királya közös vállalkozásba kezdett Ahazjával, Izráel királyával, aki sok bűnt követett el. Közösen építettek hajókat Ecjón-Geberben, hogy azokat Társisba küldjék. Azonban a márésai Eliézer, Dódaváhú fia ezt prófétálta Jósafátnak: „Mivel összefogtál Ahazjával, az Örökkévaló elpusztítja a munkádat.” A hajók valóban összetörtek, és sohasem érkeztek meg Társisba. Azután meghalt Jósafát, akárcsak ősei, és Dávid városában temették el ősei mellé. Utána fia, Jórám lett a király Júdában. Jórám testvérei ezek voltak: Azarjá, Jehiél, Zekarjáhú, Azarjáhú, Mikaél és Sefatjáhú. Ők voltak Jósafátnak, Júda királyának fiai, akiknek apjuk rengeteg ajándékot adott: sok ezüstöt, aranyat, kincseket, és Júda megerősített városait — ott helyezte el őket. A királyi hatalmat azonban Jórámnak, elsőszülött fiának adta. Amikor Jórám apja után trónra lépett, megerősítette a királyi hatalmát. Ezután összes testvérét meggyilkoltatta, és még néhány izráeli vezetőt is. Jórám harminckét éves korában kezdte meg nyolc évig tartó uralkodását Jeruzsálemben. Izráel királyainak útján járt, akárcsak Aháb király és annak családja. Ugyanis Jórám Aháb leányát vette feleségül, és azt tette, ami az Örökkévaló szerint gonoszság volt. Az Örökkévaló mégsem pusztította ki Dávid családját, mert szövetséget kötött Dáviddal, és megígérte neki, hogy családjában a mécses világossága soha ki nem alszik. Jórám idejében Edom népe fellázadt Júda uralma ellen, és elszakadt tőle. Ezután Edomban királyt választottak maguknak. Jórám a seregével, vezéreivel és harci szekereivel ekkor átkelt a Jordánon, de az edomiak körülvették. Jórám azonban éjjel kitört a gyűrűből, és hazatért. Ekkor szakadtak el Júdától az edomiak — és ez így van mind a mai napig. Ugyanekkor lázadt fel Libna is Jórám uralma ellen, és el is szakadt tőle. Mindez azért történt, mert Jórám elfordult az Örökkévalótól, ősei Istenétől. Magaslatokat épített Júda hegyein a bálványok tiszteletére, és elcsábította Jeruzsálem és Júda lakosait, hogy az Örökkévaló helyett ezeket a bálványokat imádják. Illés próféta írott üzenetet küldött Jórámnak: „Ezt mondja az Örökkévaló, ősapádnak, Dávidnak Istene: »Mivel nem követted apádnak, Jósafátnak példáját, sem Ászának, Júda királyának útját, hanem Izráel királyainak útján jártál, és szellemi házasságtörésbe vezetted Júda és Jeruzsálem lakosait, ahogyan Aháb családja is tette, s azon fölül meggyilkoltad testvéreidet, apád háza népét, akik jobbak voltak nálad, azért az Örökkévaló súlyos csapással sújtja népedet, gyermekeidet, feleségeidet és minden birtokodat. Téged pedig olyan bélbetegséggel ver meg, amely egyre súlyosabb lesz: napról-napra kiomlanak belső részeid.«” Azután az Örökkévaló Jórám ellen haragra ingerelte a filiszteusokat és az arabokat, akik Etiópia mellett laktak. Ezek együttes erővel Júda ellen támadtak, betörtek az országba, és minden kincset elvittek, amit csak Jórám királyi palotájában találtak, még fiait és feleségeit is. Nem is maradt Jórámnak senkije, csak a legkisebb fia, Jóáház — más néven Ahazjá. Ezután az Örökkévaló megverte Jórámot gyógyíthatatlan bélbetegséggel, amely két évig tartott. Ez alatt napról-napra szenvedett, míg végül belső részei kiomlottak, és nagy kínok között meghalt. Népe nem égetett tiszteletére jó illatú füstölőszereket, mint ahogy a királyok halálakor szoktak. Jórám harminckét éves volt, amikor Jeruzsálemben uralkodni kezdett, és nyolc évig volt király. Amikor meghalt, senki sem gyászolta, és bár a Dávid városában temették el, de nem a királyok sírkamrájába. Jeruzsálem népe Jórám után a legkisebb fiát, Ahazját — más néven Jóáházt — tette királlyá Júdában. Ugyanis Jórám többi fiát megölte az a rablócsapat, amely az arabokkal együtt betört Júdába. Így került trónra huszonkét éves korában Ahazjá, Jórámnak, Júda királyának a fia, és egy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Ataljának hívták, aki Omri unokája volt. *** Ahazjá is Aháb családjának útját követte, mert az anyja tanácsára hallgatott, aki gonoszra vezette. Ezért Ahazjá is olyan dolgokat tett, amelyek az Örökkévaló szerint gonoszak voltak, akárcsak Aháb és annak családja. Ugyanis miután Jórám meghalt, ezek a rokonai voltak Ahazjá tanácsadói, akik végül is vesztét okozták. Ahazjá azonban mégis az ő tanácsaikat követte, és így csatlakozott Jórámhoz, Aháb fiához, Izráel királyához. Együtt vonultak fel Hazáél, Arám királya ellen Rámót-Gileádba. Ott azonban a csatában az arámiak megsebesítették Jórámot, aki visszatért Jezréelbe, hogy a sebe meggyógyuljon. Ezután Ahazjá, Jórám fia, Júda királya elment Jezréelbe, hogy meglátogassa a beteg Jórámot, Aháb fiát. Azonban Isten akaratából ez lett Ahazjá veszte. Ugyanis éppen akkor jött oda Jéhú, Nimsi fia, akit az Örökkévaló azzal bízott meg, és fel is kent, hogy pusztítsa ki Aháb egész háza népét. Ahazjá Jórámmal együtt kiment Jéhú elé. Amikor pedig Jéhú végrehajtotta az ítéletet Aháb házán, találkozott a Júdából jött fejedelmekkel, Ahazjá testvéreinek fiaival, akik Ahazjá kíséretét alkották, és őket is megölte. Ahazjá elmenekült és megpróbált elrejtőzni Jéhú elől Samária városában. Jéhú azonban kereste, az emberei meg is találták, és eléje vezették. Akkor Jéhú megölette Ahazját, és megparancsolta, hogy temessék el. Azt mondták Ahazjáról: „Mégiscsak unokája volt Jósafátnak, aki teljes szívvel kereste és követte az Örökkévalót!” Így hát Ahazjá családjából senki sem maradt, aki képes lett volna az uralkodásra. Amikor Ahazjá anyja, Atalja látta, hogy fia meghalt, elhatározta, hogy Júda királyi családjának minden tagját megöleti. Majdnem teljesen véghez is vitte a tervét, de Ahazjá egyik fiát — a csecsemő Jóást — a király leánya, Jósabat megmentette. Titokban kilopta a kis Jóást testvérei közül, amikor azokat megölték, és dajkájával együtt elrejtette az egyik hálószobában. Így mentette meg Jóást a saját nagyanyja, Atalja elől Jósabat, Jórám király leánya, Ahazjá húga, Jójádá főpap felesége. Ezért nem sikerült Ataljának Jóást is megölnie. Jóást hat évig az Örökkévaló Templomában rejtegették. A tényleges uralmat ezalatt Atalja gyakorolta. A hetedik évben Jójádá főpap felbátorodott, és szövetséget kötött a katonai parancsnokokkal. Ezek a következők voltak: Azarjáhú, Jeróhám fia, azután Jismáél, Jehóhánán fia, azután Azarjáhú, Obed fia, azután Maaszéjáhú, Adájáhú fia és Elisáfát, Zikri fia. Ezek a parancsnokok összehívták Jeruzsálembe Júda városaiból a lévitákat és a nemzetségfőket. Valamennyien összegyűltek az Örökkévaló Templomában, és szövetséget kötöttek a gyermek Jóás királlyal. Jójádá ezt mondta nekik: „Látjátok, a király fia fog uralkodni, ahogyan azt az Örökkévaló megígérte Dávid leszármazottjairól! Most pedig ezt tegyétek: a papok és a léviták harmadrésze, akik szombaton állnak szolgálatban, őrizzék a kapukat! Másik harmadrészük álljon őrt a király házánál, a harmadik rész pedig a Jeszód-kapunál! A nép maradjon az Örökkévaló Temploma udvaraiban! A Templom épületébe senki más ne menjen be, csak azok a papok és léviták, akik éppen szolgálatra vannak beosztva! Ők bemehetnek, mert szentek, de a többiek tartsák tiszteletben az Örökkévaló Törvényét, és ne lépjenek be oda! A léviták szorosan vegyék körül a fiatal királyt, mindenkinek kezében ott legyen a fegyvere, és ha valaki más be akarna menni a Templomba, azt öljék meg! A léviták maradjanak a király mellett, amikor ő bemegy a Templomba, vagy kijön onnan!” A léviták és a júdabeliek mindent úgy tettek, ahogy Jójádá mondta nekik. Minden vezető maga mellé vette azokat az embereit, akik szombaton kezdték a szolgálatukat, és azokat is, akik éppen akkor fejezték be. Ugyanis Jójádá főpap senkit sem engedett haza, akinek letelt a szolgálata. Jójádá vette azokat a dárdákat, kis és nagy pajzsokat, amelyeket még Dávid király és harcosai használtak (azóta ezeket az Isten Templomában őrizték), és szétosztotta a parancsnokok között. Azután minden embert a maga fegyverével a kezében a helyére állított: a Templom jobb oldalától a bal oldaláig, azután az oltár mellé, és a király mellé. Azután előhozták a király fiát, fejére tették a koronát, és a kezébe adták a Törvény könyvtekercsét — így tették királlyá. Jójádá és fiai felkenték a királyt, és ezt kiáltották: „Éljen a Király!” Amikor Atalja meghallotta a nép lármáját, amint a Templomba futottak, és a királyt éltették, ő is az Örökkévaló házához ment a tömeg között. S akkor meglátta ott a királyt a Templom bejárata mellett, az oszlopnál, s mellette a hadsereg parancsnokait és a trombitásokat! Az egész nép örvendezve kiáltozott, a papok fújták a trombitákat, az énekesek pedig hangszereikkel vezették az Örökkévalót dicsérő éneket. Akkor Atalja megszaggatta a ruháját, és ezt kiáltozta: „Árulás! Árulás!” Akkor Jójádá főpap parancsolt a századosoknak: „Vezessétek ki Atalját a sorfal között, és ha valaki vele tartana, azt azonnal vágjátok le karddal!” A papok figyelmeztették a katonákat, hogy Atalját ne az Örökkévaló Templomának területén belül öljék meg. Így utat nyitottak Ataljának, hogy kimehessen, és amikor a királyi palota mellett a Lovak kapujához ért, ott ölték meg. Azután Jójádá szövetséget kötött a királlyal és az egész néppel, hogy valamennyien az Örökkévaló népévé lesznek. Majd az egész nép a Baál templomába tódult, és az oltárokkal és bálványszobrokkal együtt az egészet földig rombolta. Az oltárok előtt megölték Mattánt, a Baál papját is. Jójádá kijelölt egyes papokat és lévitákat, hogy felügyeljenek az Örökkévaló Templomára annak megfelelően, ahogy régen Dávid beosztotta őket a szolgálatra: hogy bemutassák az égőáldozatokat az Örökkévalónak Mózes Törvénye szerint, és hogy örvendezve dicsérjék az Örökkévalót, amint azt Dávid elrendelte. Kapuőröket is kijelölt az Örökkévaló Temploma kapuihoz, hogy aki bármilyen módon tisztátalan, az ne mehessen be a Templom területére. Azután Jójádá maga mellé vette a századosokat, a vezetőket, a nép fejedelmeit, és az egész sokaságtól kísérve a Felső-kapun keresztül lehozta a királyt az Örökkévaló Templomától a királyi palotába. Ott Jóás királyt a trónra ültették. Az egész nép együtt örült ennek, és a város nyugodt maradt annak ellenére, hogy Atalját fegyverrel ölték meg. Jóás hét éves volt, amikor király lett, és negyven évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja a Beérsebából való Cibjá volt. Amíg Jójádá főpap élt, Jóás mindig azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek tartott. Jójádá megházasította Jóást, két feleséget szerzett neki, akiktől a királynak fiai és leányai születtek. Ezután Jóás elhatározta, hogy felújíttatja az Örökkévaló Templomát. Összehívta hát a papokat és a lévitákat, és ezt mondta nekik: „Menjetek, járjátok be Júda városait, és gyűjtsétek be azt a pénzt, amit egész Izráelben mindenkinek évről-évre fizetnie kell! Fordítsátok Istenetek házának kijavítására! Rajta legyetek, hogy ezt hamar elvégezzétek!” De a léviták nem igyekeztek teljesíteni ezt a feladatukat. Ezért a király hívatta Jójádát, a főpapot, és felelősségre vonta: „Miért nem követelted meg a lévitáktól, hogy begyűjtsék Júdából és Jeruzsálemből azt az adót, amelyet Mózes, az Örökkévaló szolgája és Izráel közössége megállapított a Szent Sátor számára?!” Ataljának, annak az istentelen asszonynak a fiai előzőleg kirabolták Isten házát, és a Baálok tiszteletére fordították mindazt, ami az Örökkévaló házának volt szentelve. Akkor a király parancsára készítettek egy ládát, és elhelyezték azt az Örökkévaló Templomának a kapuja elé. Majd kihirdették egész Júdában és Jeruzsálemben, hogy mindenki hozza be, és dobja a ládába az Örökkévaló számára azt az adót, amelyet Mózes, az Isten szolgája parancsolt Izráelnek még a pusztában. Ezt a rendelkezést minden vezető és az egész nép is örömmel fogadta. Behozták az adópénzt, és beledobták a ládába, amely egészen megtelt. Amikor a léviták látták, hogy már sok pénz van benne, bevitték a ládát a király tisztviselőihez. A király írnoka és a főpap egyik szolgája kiürítették a ládát, amelyet ezután visszatettek a helyére. Ezt napról-napra így folytatták, és sok pénz gyűlt össze, amelyet a király és Jójádá átadott a Templom felújításával megbízott vezetőknek. Azok pedig kőfaragókat, ácsokat, vas- és bronzműves mestereket bíztak meg az Örökkévaló háza javításával. Így hát a mesteremberek keze alatt jól haladt a felújítás munkája. Isten házát az eredeti formájában állították helyre és erősítették meg. Amikor a munkát befejezték, a maradék pénzt visszahozták a király és Jójádá elé. Ők pedig abból a szertartásokhoz szükséges eszközöket csináltattak az Örökkévaló házába: ezüst- és aranykanalakat, tálakat és poharakat az áldozatokhoz. Amíg Jójádá élt, folytonosan végezték az égőáldozatokat az Örökkévaló házában. Azután Jójádá főpap megöregedett, és az élettel betelve, százharminc éves korában meghalt. Dávid városában temették el, a királyok sírja mellett, mert életében sok jót tett Izráel népével, és sokat tett Istenért és az Örökkévaló Templomáért. Miután Jójádá meghalt, eljöttek Jóáshoz Júda vezetői, és meghajoltak a király előtt, aki hallgatott rájuk. A király és ezek a vezetők nem törődtek az Örökkévalónak, őseik Istenének házával, hanem bálványokat imádtak és az Asera-oszlopokat tisztelték. Ezek miatt a bűneik miatt az Örökkévaló megharagudott Júdára és Jeruzsálemre. Azonban mégis prófétákat küldött hozzájuk, hogy visszatérítse őket. A próféták figyelmeztették őket, de azok nem hallgattak rájuk. Ezután Isten Szelleme rászállt Zekarjára, Jójádá főpap fiára, aki kiállt a nép elé, és ezt kiáltotta: „Ezt mondja Isten: »Miért vétkeztek az Örökkévaló parancsa ellen?! — Nem válik ez a javatokra! Mivel ti elhagytátok az Örökkévalót, ő is elhagyott titeket!«” Erre az emberek összefogtak Zekarjá megölésére. A király kiadta a parancsot, hogy Zekarját kövezzék meg. A nép pedig az Örökkévaló háza udvarában valóban meg is kövezte. Jóás király nem törődött vele, hogy mennyi köszönettel tartozott Jójádának, aki szeretettel bánt vele, hanem megölette Zekarját, Jójádá fiát. Zekarjá már halálán volt, amikor így kiáltott: „Látja ezt az Örökkévaló, és számon kéri!” A következő év elején Arám hadserege megtámadta Jóás országát. Betörtek Júdába és Jeruzsálembe, megölték a vezetőket, és a hadizsákmányt elküldték Damaszkuszba, a királyuknak. Bár az arám hadsereg nem volt nagy, az Örökkévaló mégis kezükbe adta Júda seregét, amely pedig nagyobb volt. Így tudták az arámok legyőzni őket. Azért történt így, mert Jóás és népe elfordult az Örökkévalótól, őseik Istenétől. Így hajtották végre az Örökkévaló ítéletét Jóáson az arámok. Amikor az arám sereg elvonult, Jóást súlyos betegen hagyták hátra. Jóás ellen ekkor a szolgái összeesküvést szőttek, és meggyilkolták a királyt a saját betegágyán. Így álltak bosszút rajta Jójádá főpap fiának, Zekarjának a haláláért. Azután eltemették Jóást a Dávid városában, de nem a királyok sírkamrájába. Az összeesküvők ezek voltak: Zábád és Jehózábád. Az előbbi egy ammoni asszony, Simeát fia, az utóbbi pedig egy moábi asszony, Simrít fia volt. Jóás fiainak története, a Jóás ellen szóló nagy próféciák, és az Isten házának helyreállítása mind meg vannak írva a Királyok Könyvében és annak magyarázataiban. Jóást a halála után a fia, Amacjá követte a trónon. Amacjá huszonöt éves korában lépett trónra, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jehóaddánnak hívták, és Jeruzsálemből származott. Amacjá azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek tart — de mégsem teljes szívvel. Amikor uralma megerősödött, kivégeztette azokat a szolgákat, akik apját, Jóás királyt meggyilkolták. A gyilkosok gyermekeit azonban nem bántotta, mert meg van írva Mózes Törvényének könyvében, hogy az Örökkévaló megparancsolta: „Az apáknak nem kell meghalniuk gyermekeik bűnei miatt, sem a gyermekeknek apáik bűneiért, hanem mindenki a saját bűneiért fizessen halálával.” Amacjá összegyűjtött Júdából minden húsz éves vagy annál idősebb, harcra alkalmas férfit, és besorozta őket a hadseregébe. Júda és Benjámin törzséből családjaik szerint osztotta be őket századosok és ezredesek vezetése alá. Az így felállított hadseregben 300 000 válogatott harcos szolgált, akik pajzzsal és dárdával voltak felfegyverkezve. Ezen kívül 100 talentum ezüstért Izráelből is felfogadott 100 000 válogatott és erős zsoldos katonát. Azonban Isten egyik embere a királyhoz ment, és ezt mondta: „Királyom, ne menjen veled a harcba az Izráelből felbérelt sereg! Az Örökkévaló nem lesz Izráellel, az Efraim törzséből valókkal. De ha mégis magaddal viszed őket, hiába készülsz a harcra, mert Isten földre terít téged az ellenség előtt. Tudd meg, hogy Istennek van hatalma győzelemre segíteni, vagy elbuktatni a harcban!” Amacjá ekkor azt kérdezte Isten emberétől: „De mi legyen azzal a 100 talentum ezüsttel, amit már kifizettem az izráeli katonáknak?” Isten embere azt válaszolta: „Az Örökkévaló annál sokkal többet tud neked adni!” Így hát Amacjá különválasztotta az Efraimból jött csapatot, és hazaküldte őket. Azok pedig megharagudtak rá és Júdára, s felháborodva tértek vissza. Amacjá pedig felbátorodott, és seregét a Sós-völgybe vezette. Ott megütközött a szeíri sereggel, és levágott közülük 10 000 harcost. Ezen kívül Júda serege foglyul ejtett 10 000 ellenséges katonát, akiket felhajtottak egy magas kősziklára, majd onnan ledobtak a mélybe — így ölték meg valamennyit. Az Efraimból jött csapat, amelyet Amacjá hazaküldött, és nem vitt magával a harcba, rátört a júdabeli városokra Samáriától Béthoronig, megölt 3 000 embert és sok zsákmányt rabolt. Amikor Amacjá az edomiak legyőzése után hazatért, a bálványaikat magával hozta Jeruzsálembe. Ott felállította, és úgy tisztelte azokat, mintha saját istenei lennének: meghajolt előttük és tömjént égetett nekik. Emiatt az Örökkévaló nagyon megharagudott Amacjára, és egy prófétát küldött hozzá, aki ezt mondta: „Miért imádod azokat az isteneket, akik a saját népüket sem tudták megmenteni a te kezedből?” De a király közbevágott: „Ki tett téged a király tanácsadójává?! Hallgass el, különben meghalsz!” Akkor a próféta elhallgatott, de még hozzátette: „Látom, hogy Isten elhatározta a vesztedet, mivel ezt tetted, és nem hallgattál tanácsomra.” Azután Amacjá, Júda királya tanácskozott a vezetőivel, és követet küldött Jóáshoz, Izráel királyához ezzel az üzenettel: „Jöjj ki, ütközzünk meg szemtől-szemben!” Jóás Jóáház fia, Jéhú unokája volt. Jóás, Izráel királya ezt válaszolta: „A Libanon-hegyen nőtt kis bogáncskóró azt üzente a hatalmas libanoni cédrusnak: »Add feleségül leányodat a fiamhoz!« Azután egy arra járó mezei vad letaposta a bogáncsot. Azt gondolod, hogy már dicsekedhetsz, mivel legyőzted az edomiakat?! Erre vagy annyira büszke? Miért keresnél magadnak bajt? Maradj csak otthon! Hiszen csak elesnél a csatában — Júdával együtt!” De Amacjá nem nyughatott, mert Isten elhatározta, hogy Júdát ellenségei kezébe adja, mivel Amacjá és népe Edom isteneit imádta. Így hát a két sereg felvonult, és a júdai Bétsemesnél csatarendbe álltak egymással szemben: Jóás, Izráel királya és Amacjá, Júda királya. A csatában Júda vereséget szenvedett Izráeltől. Amacjá katonái hazafutottak, őt magát pedig Jóás, Izráel királya elfogta Bétsemesnél, és Jeruzsálembe vitte. (Amacjá, Júda királya Jóás fia, Jóáház unokája volt.) Azután Jóás lerombolta Jeruzsálem falainak egy részét: az Efraim-kaputól a Szöglet-kapuig, 400 könyök hosszan. Ezen felül elvitte az összes aranyat, ezüstöt és a templomi eszközöket az Isten Templomából, amelyeket addig Obed-Edóm őrzött, valamint a királyi palota kincseit is. Túszokat is szedett, és így tért haza Samáriába. Amacjá, Jóás fia, Júda királya még tizenöt évig élt, miután Jóás, Jóáház fia, Izráel királya meghalt. Amacjá uralkodásának eseményeit elejétől végéig megírták a Júda és Izráel Királyainak Könyvében. Amikor Amacjá elfordult az Örökkévaló követésétől, összeesküvést szőttek ellene Jeruzsálemben — ő pedig elmenekült Lákisba. De oda is utána küldtek embereket, akik megölték Amacját. Majd a holttestét lovakon visszahozták Jeruzsálembe, és eltemették a Dávid városába, ősei mellé. Azután Júda egész népe a tizenhat éves Uzzijját tette királlyá apja, Amacjá helyett. Uzzijjá építette fel Élat városát, és ismét Júdához csatolta. Ez azután történt, hogy Amacjá király meghalt, és ősei mellé temették. Uzzijjá király tizenhat éves korában lépett trónra, és ötvenkét évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Jekoljának hívták, és Jeruzsálemből származott. Uzzijjá azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek látott, akárcsak apja, Amacjá. Istent kereste és követte, amíg Zekarjá élt, aki arra tanította a királyt, hogy tisztelje az Örökkévalót és engedelmeskedjen neki. Mindaddig, amíg Uzzijjá az Örökkévalót kereste, Isten mindenben sikeressé tette. Hadjáratot vezetett a filiszteusok ellen, és lerombolta Gát, Jabné és Asdód városfalait. Ugyanakkor új városokat épített Asdód közelében és máshol is a filiszteusok földjén. Isten megsegítette Uzzijját a filiszteusok, a meúniak és az arabok ellen, akik Gúr-Baalban laktak. Uzzijjá uralma annyira megerősödött, hogy híre egészen Egyiptomig eljutott, és az ammoniak is adót fizettek neki. Jeruzsálemet is megerősítette: a városfalon őrtornyokat épített a Szöglet-kapunál, a Völgy-kapunál és ott, ahol a fal fordul. A pusztában is épített őrtornyokat, és sok ciszternát vágatott a sziklába, mert sok nyája volt mind a síkságon, mind a dombvidéken. Uzzijjá nagyon szerette a földművelést: számos földműves, gyümölcskertész és szőlész gondozta földjeit és kertjeit a termékeny dombvidéken és Kármelen. Uzzijjá hadserege képzett harcosokból állt, akiknek fővezére Hananjáhú, a király egyik főembere volt. Hananjáhú vezetésével Jeiél, a királyi írnok és Maaszéjáhú királyi tisztviselő osztották be csapattestekbe a sereget. [12-13] A hadseregben 307 500 harcképes katona szolgált 2 600 parancsnok vezetése alatt, akik egyúttal a nemzetségek vezetői voltak. Ez a sereg nagy erőt képviselt a király szolgálatában, ha az ellenséggel kellett szembenézni. *** Uzzijjá jól felszerelte hadseregét: pajzzsal, dárdával, sisakkal, páncéllal, íjjal és parittyával. Jeruzsálem falait megerősítette különböző hadigépekkel, amelyekkel nyilakat és nagy köveket lőhettek az ostromlókra. Ezeket a gépeket ügyes mesteremberek készítették, és az őrtornyokon és bástyákon állították fel. Uzzijjá minden vállalkozásában csodálatos módon segítséget kapott, és nagyon megerősödött — s ennek a híre messze földre eljutott. Miután azonban királyi hatalma így megerősödött, elbizakodott, és büszkesége a vesztét okozta. Ugyanis elhatározta, hogy ő maga akar tömjént égetni a Templom szentélyében a füstölőoltáron. Ezért bement az Örökkévaló Templomába, és ezzel vétkezett Istene, az Örökkévaló ellen. Azarjá főpap és vele együtt az Örökkévaló papjai, nyolcvan bátor és erős férfi azonnal utána mentek, és nem engedték a királynak, hogy megtegye, amit akart. Így figyelmeztették: „Uzzijjá, nem a te dolgod, hogy tömjénáldozatot mutass be az Örökkévalónak! Ezt csak Áron leszármazottjai, a papok tehetik, akiket erre felszenteltek. Menj ki a szentélyből! Azzal, hogy beléptél ide, vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Örökkévaló Isten előtt!” Uzzijjá ott állt a füstölőoltár mellett, kezében a füstölővel. Amikor a papok figyelmeztették, annyira megharagudott rájuk, hogy szinte magánkívül volt a dühtől — ekkor azonban a homlokán hirtelen megjelent a lepra! Ott, az Örökkévaló Templomában, a papok szeme láttára Uzzijjá egyik pillanatról a másikra leprás lett! Amint ránéztek, Azarjá főpap és a többi papok is azonnal látták, hogy a király leprás lett, mert a homlokán lévő folt ezt nyilvánvalóan mutatta. Ezért azonnal kiküldték a Templomból a királyt, de ő maga is sietett kimenni, mert tudta, hogy az Örökkévaló verte meg ezzel a csapással. Uzzijjá király haláláig leprás is maradt, egy külön házban élt, és nem léphetett többé a Templom területére. Fia, Jótám kormányozta a királyi palota és az ország ügyeit, és gyakorolta az ítélethozatalt. Uzzijjá többi tettét elejétől végig megírta könyvében Ézsaiás próféta, Ámóc fia. Azután meghalt Uzzijjá, akárcsak ősei, és eltemették a királyok mezején, de nem a királyok sírkamrájába, mivel leprásként halt meg. Utána fia, Jótám követte a trónon. Jótám huszonöt éves korában lépett trónra, és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja Jerúsá volt, Cádók leánya. Jótám azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek tart, ahhoz hasonlóan, ahogy apja, Uzzijjá uralkodott, kivéve, hogy nem ment be az Örökkévaló Templomába — ebben nem követte apját. De Júda népe továbbra is vétkezett. Jótám sokat építkezett: újjáépítette az Örökkévaló Templomának a felső kapuját, megerősítette az Ófel kőfalát, Júda hegyvidékén városokat épített, az erdőkben pedig várakat és őrtornyokat. Hadat viselt az ammoniak királya ellen, és győzelmet aratott. Ezért az ammoniak három éven keresztül évente 100 talentum ezüstöt, 10 000 kór búzát és ugyanennyi árpát vittek adóba Jótámnak. Így vált Jótám hatalmassá, mivel az Örökkévalónak, Istenének a tetszése szerint élt és uralkodott. Az általa viselt háborúkat és egyéb tetteit feljegyezték az Izráel és Júda Királyainak Könyvében. Jótám huszonöt éves korában lépett trónra, és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben, azután meghalt, mint ősei, és Dávid városában temették el. Utána a fia, Áház követte a trónon. Áház húsz éves korában lett király, és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. Nem követte ősének, Dávid királynak példáját: nem azt tette, ami az Örökkévaló megítélése szerint helyes. Áház Izráel királyainak útján járt, sőt még öntött bálványszobrokat is készíttetett a Baáloknak, az idegen isteneknek. A bálványok tiszteletére tömjént égetett a Ben-Hinnóm völgyben. Még saját fiait is képes volt áldozatul megégetni azoknak a népeknek az utálatos szokása szerint, amelyeket az Örökkévaló kiűzött erről a földről Izráel népe elől. Áház tömjén-áldozatokat mutatott be a bálványoknak a magaslatokon, a dombokon és minden zöld fa alatt. [5-6] Emiatt Istene, az Örökkévaló Áházt Arám királyának a kezébe adta, aki legyőzte Áház hadseregét, és sok foglyot hurcolt magával Damaszkuszba. Hasonlóképpen Pekah, Ramaljáhú fia, Izráel királya is nagy vereséget mért Júdára: egyetlen napon 120 000 bátor júdeai harcos esett el a csatában. Azért történt ez, mert az Örökkévaló Áházt és seregét Izráel királyának kezébe adta, mivel Áház és népe elhagyták őseik Istenét, az Örökkévalót. *** Egy Efraimból való harcos pedig megölte a csatában Maaszéjáhút, Áház fiát, és Azrikámot, a királyi palota felügyelőjét, valamint Elkánát, aki rangban a király után a második volt. Amikor Izráel királya legyőzte Áház seregét, a győztesek júdabeli testvéreik közül 200 000 asszonyt és gyermeket fogolyként hurcoltak magukkal Samáriába, ezenkívül pedig nagy hadizsákmányt is szereztek. Azonban volt az Örökkévalónak egy prófétája Samáriában, név szerint Ódéd, aki kiment a városhoz közeledő hazatérő sereg elé, és ezt mondta: „Nézzétek! Mivel őseitek Istene, az Örökkévaló megharagudott Júdára, kezetekbe adta őket! Ti azonban gyilkos dühötökben, amely szinte az égig ért, sokakat megöltetek. Most még ezt azzal akarjátok tetézni, hogy ezeket a júdeai foglyokat — asszonyokat és férfiakat — rabszolgáitokká teszitek! Nem féltek, hogy ezzel vétkeztek Istenetek, az Örökkévaló ellen?! Hallgassatok most rám! Engedjétek szabadon azokat, akiket a saját a testvéreitek közül fogságba ejtettetek — különben az Örökkévaló heves haragja sújt rátok!” Akkor Efraim törzséből néhány főember szembeszállt a hazatérő izráeli hadsereggel. Ezek a következők voltak: Azarjáhú, Jehóhánán fia, azután Berekjáhú, Mesillémót fia, azután Jehizkijjáhú, Sallum fia és Amásza, Hadlaj fia. Azt mondták a katonáknak: „Ne hozzátok ide a foglyaitokat, mert anélkül is elég sok bűn terhel már bennünket! Ha mégis megtennétek, azzal tovább növelnétek bűneinket — pedig már így is vétkesek vagyunk, és az Örökkévaló tüzes haragja fenyeget bennünket.” Akkor Izráel serege szabadon engedte a Júdából hozott foglyokat, és a zsákmánnyal együtt a főemberek és az összegyűlt sokaságra bízta őket. Ekkor az említett vezetők gondjaikba vették a foglyokat és a zsákmányt. Akik a foglyok közül ruhátlanok voltak, azokat felöltöztették és felsaruzták a zsákmányból vett holmikkal, ételt és italt adtak nekik, és bekenték őket olajjal. A gyengélkedőket szamarakra ültették, és Jerikóba vitték, a pálmafák városába, ahol a testvéreik gondjaira bízták őket. Azután az Efraimból való vezetők hazatértek Samáriába. [16-17] Abban az időben az edomiak megtámadták Júdát, legyőzték Áház hadseregét és mikor hazatértek, Júdából foglyokat hurcoltak magukkal. Ezért Áház követeket küldött Asszíria királyához azzal a kéréssel, hogy segítse meg ellenségeivel szemben. *** A filiszteusok is betörtek Júda déli részére és a dombvidékre. Megtámadták az ottani városokat, és elfoglalták Bétsemest, Ajjálónt, Gedérótot, Szókot, Timnát, Gomzót és ezeknek falvait. Le is telepedtek az elfoglalt területeken. Az Örökkévaló megalázta Júdát Áház király miatt, aki bűnbe vezette Júdát, és súlyosan vétkezett az Örökkévaló ellen. Ezért Tiglat-Pileszer, Asszíria királya Júda ellen támadt ahelyett, hogy segítette volna. Pedig Áház kihozta az Örökkévaló Templomából a kincseket, és összegyűjtött mindent, amit csak tudott a királyi palotából és a főemberektől, s mindezt Asszíria királyának adta, aki azonban ennek ellenére sem segített rajta. Áház még a nagy bajban sem fordult az Örökkévalóhoz, hanem még inkább eltávolodott tőle: azoknak az idegen isteneknek mutatott be áldozatokat, akiket az arámok Damaszkuszban tiszteltek, és akik Áházra vereséget mértek. Áház így gondolkozott: „Mivel az arám királyokat megsegítették isteneik, én is ezeknek az isteneknek áldozom, hátha engem is megsegítenek!” Pedig valójában éppen ezek az idegen istenek okozták Áház és egész Izráel vesztét! Áház tehát kihozta az Örökkévaló Templomából a felszerelést és az eszközöket, azután ezeket összetörte és szétvágta. A Templom ajtaját és a kapukat bezárta. Ugyanakkor Jeruzsálemben szinte minden utcasarkon oltárokat készíttetett, amelyeket ő maga használt. Hasonlóképpen Júda minden városában is magaslatokat emelt, ahol tömjén-áldozatokat mutatott be az idegen isteneknek. Így haragította magára őseinek Istenét, az Örökkévalót. Áház egyéb tetteit és viselt dolgait elejétől végig megírták a Júda és Izráel Királyainak Könyvében. Azután Áház is meghalt, mint minden őse, és Jeruzsálemben temették el, de nem a királyok sírkamrájába. Utána fia, Ezékiás követte a trónon. Ezékiás huszonöt éves volt, amikor trónra lépett, és huszonkilenc évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyját Abijjának hívták, aki Zekarjáhú leánya volt. Ezékiás király az Örökkévaló tetszése szerint uralkodott, ahhoz hasonlóan, ahogyan őse, Dávid király is tette. Uralkodásának első évében, az első hónapban kinyitotta az Örökkévaló Templomának kapuit, és kijavíttatta azokat. Azután összehívta a papokat és a lévitákat a Templomtól keletre lévő udvarban, és ezt mondta nekik: „Hallgassatok rám, léviták! Készüljetek fel a szolgálatotokra, és szenteljétek meg magatokat! Tisztítsátok meg a Templomot: hordjatok ki a szent helyről minden utálatos bálványt és tisztátalan dolgot, és szenteljétek meg a Templomot is, őseitek Istenének, az Örökkévalónak házát! Elődeink vétkeztek, és azt tették, amit Istenünk, az Örökkévaló gonosznak tart: elhagyták őt, elfordították arcukat az Örökkévaló lakóhelyétől, hátat fordítottak neki, bezárták a Templom kapuját, kioltották a szentélyben a mécseseket, nem égettek illatos tömjént, sem égőáldozatokat a szent helyen Izráel Istenének. Emiatt haragudott meg az Örökkévaló Júdára és Jeruzsálemre. Emiatt büntetett meg bennünket. Ezért lettünk rémületes és megdöbbentő példává más népek számára. Emiatt gúnyolnak bennünket. Mindezt magatok is jól tudjátok, és saját szemetekkel láthatjátok. Hiszen az apák a harcban estek el, feleségeiket és fiaikat pedig rabszolgának hurcolták el. Most azonban elhatároztam, hogy az Örökkévalóval, Izráel Istenével szövetséget kötök, hogy fordítsa el rólunk haragját. Fiaim, most hát ne legyetek felelőtlenek! Hiszen maga az Örökkévaló választott ki titeket, hogy jelenlétében álljatok, szolgáljátok őt, hogy valóban az ő szolgái legyetek, és jó illatú tömjént áldozzatok neki!” [12-14] Ez a névsora azoknak a lévitáknak, akik hallgattak a király szavára, és hozzáláttak a munkához: a kehátiak közül Mahat, Amászaj fia és Jóel, Azarjáhú fia, azután a meráriak közül Kís, Abdi fia és Azarjáhú, Jehallelél fia, azután a gérsóniak közül Jóáh, Zimmá fia és Éden, Jóáh fia, azután Elicáfán fiai közül Simri és Jeíél, azután Ászáf fiai közül Zekarjáhú és Mattajáhú, azután Hémán fiai közül Jehíél és Simei, azután Jedútún fiai közül Semajá és Uzziél. *** *** Ezek összegyűjtötték a rokonaikat, azután valamennyien megszentelték magukat. Majd a király parancsa szerint — amely megegyezett az Örökkévaló szavával — nekifogtak, hogy megtisztítsák az Örökkévaló házát. A papok bementek az Örökkévaló háza belsejébe, hogy megtisztítsák azt. Kivittek onnan az Örökkévaló háza udvarába minden tisztátalan dolgot, amit bent találtak. A léviták pedig mindezt elhordták a Kidron-patak völgyébe. Az első hónap első napján kezdték el a kitisztítás és a megszentelés munkáját, és kívülről befelé haladva a nyolcadik napon jutottak el a Templom bejárati részéhez, az oszlopcsarnokhoz. Azután nyolc napon át a Templom épületében végezték ugyanezt a munkát. Az első hónap tizenhatodik napján fejezték be az Örökkévaló háza minden részének megtisztítását és megszentelését. Akkor Ezékiás király elé álltak, és jelentették neki: „Teljesen megtisztítottuk az Örökkévaló házának minden részét, az égőáldozatok oltárát, a hozzá tartozó eszközöket, a kenyerek asztalát és annak eszközeit is. Amikor Áház király hűtlen lett az Örökkévalóhoz, félrehányta a templomi eszközöket. Most azonban ezeket is megtisztítottuk, megszenteltük és a helyükre tettük — ott vannak az Örökkévaló oltára előtt!” Másnap kora reggel Ezékiás király összegyűjtötte a városi vezetőket, és együtt felmentek az Örökkévaló Templomához. Áldozati állatokat is vittek magukkal: bikákat, kosokat, bárányokat és bakokat — mindegyikből hetet. Ezékiás király megparancsolta a papoknak, Áron leszármazottjainak, hogy áldozzák fel ezeket az állatokat az Örökkévaló oltárán bűnért való áldozatul Júda királyságáért, a Szentély megtisztításáért és Júda népéért. Akkor a papok levágták a bikákat, kosokat, bárányokat és felfogták a vérüket. Majd a vért az oltárra hintették. Azután a hét vétekáldozatra szánt bakot odavezették a király és az összegyűlt főemberek elé, akik rátették a kezüket a bakok fejére. A papok ezután levágták a bakokat, és azoknak vérével bűnért való áldozatot mutattak be az oltáron Istennek. A király parancsolta nekik, hogy égőáldozatot és bűnért való áldozatot mutassanak be egész Izráel népéért. Ezékiás király parancsára a léviták odaálltak a helyükre az Örökkévaló Templomában a hangszereikkel: cintányérokkal, hárfákkal, lantokkal — úgy, ahogyan azt Dávid király, Gád próféta és Nátán próféta még régen elrendelte. A dicséretnek ez a rendje az Örökkévaló prófétáin keresztül valósult meg, de valójában az Örökkévalótól származott. A léviták tehát a helyükre álltak, a kezükben Dávid király hangszereivel, és a papok is kezükbe vették a trombitákat. Akkor Ezékiás király parancsot adott, hogy kezdjék el az égőáldozat bemutatását az oltáron. Ugyanekkor a papok megfújták a trombitákat, és a léviták is elkezdték az Örökkévaló dicséretét: énekeltek és a hangszereiken játszottak. Ezeket a hangszereket még Dávid, Izráel királya készítette a Templomban való használatra. Az egész gyülekezet imádta az Örökkévalót: az énekesek énekeltek, a papok fújták a trombitákat — egészen addig, amíg az égőáldozat bemutatását befejezték. Ezután a király és mindenki más is leborult a földre, és imádta az Örökkévalót. Majd Ezékiás király és a vezetők mondták a lévitáknak, hogy Dávid király és Ászáf próféta énekeivel dicsérjék az Örökkévalót. A léviták pedig nagy örömmel és szívvel-lélekkel dicsérték az Örökkévalót, azután ők is leborultak és imádták az Örökkévalót. Azután Ezékiás ezt mondta: „Most már odaszenteltétek magatokat az Örökkévalónak, jöjjetek hát, és hozzátok be az Örökkévaló házába a véresáldozatokat és hálaáldozatokat!” Az emberek behozták ezeket az áldozatokat, sőt, akinek a szíve készséges volt, még égőáldozatra való állatokat is hozott. A nép ennyi égőáldozatra szánt állatot hozott: 70 bikát, 100 kost és 200 bárányt. Mindezeket feláldozták az Örökkévalónak égőáldozatul. Ezen kívül még az Örökkévalónak szenteltek 600 ökröt és 3 000 juhot is. A papok azonban túl kevesen voltak ennyi állat levágásához és megnyúzásához. Ezért rokonaik, a többi léviták segítettek nekik mindaddig, amíg a többi pap is megszentelte magát. A léviták ugyanis komolyabban vették, hogy megszenteljék magukat, mint a papok. Nagyon sok égőáldozatra szánt állat összegyűlt, meg rengeteg zsíros rész a hálaáldozatokból, és bőségesen volt italáldozat is az égőáldozatokhoz. Így hát az Örökkévaló házának szolgálati rendje helyreállt, és a szolgálatok ettől kezdve rendben történtek. Ezékiás király és az egész nép nagyon örült annak, hogy az Örökkévaló ezt helyreállította népe számára, mert mindez igen rövid idő alatt történt! Ezékiás király kihirdette egész Izráelben és Júdában, sőt még leveleket is küldött Efraim és Manassé törzsének, hogy mindannyian jöjjenek Jeruzsálembe, az Örökkévaló házába, és ünnepeljék meg az Örökkévalónak, Izráel Istenének ünnepét: a Páskát. A király tanácskozott a vezetőkkel és az egész jeruzsálemi gyűléssel, és úgy határozott, hogy ez alkalommal a második hónapban tartják meg ezt az ünnepet. Ugyanis a megszabott időben, az első hónapban ez nem volt lehetséges, mivel a papok nem szentelték meg magukat időben és kellő számban, és a nép sem gyűlt össze időben Jeruzsálemben. Ezt mind a király, mind a gyűlés helyeselte. Elhatározták, hogy egész Izráelben kihirdetik Beérsebától Dánig: az egész nép gyűljön össze Jeruzsálembe, és együtt tartsák meg az Örökkévalónak, Izráel Istenének ünnepét, a Páskát, mert a nép többsége már régóta nem ünnepelte meg ezt a Törvény szerint. A futárok tehát mindenhová elvitték a király és a vezetők levelét egész Izráelben és Júdában, és kihirdették a királyi parancsot: „Izráel fiai, térjetek vissza az Örökkévalóhoz, Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéhez! Akkor ő is visszatér hozzátok, akik még megmaradtatok és megmenekültetek Asszíria királyának kezéből. Ne legyetek olyanok, mint elődeitek vagy testvéreitek, akik hűtlenekké lettek az Örökkévalóhoz, őseik Istenéhez! Hiszen látjátok, hogy emiatt az Örökkévaló kiszolgáltatta őket a pusztulásnak. Ti ne legyetek olyan keményfejűek és nyakasok, mint őseitek, hanem készségesen engedelmeskedjetek az Örökkévalónak, és jöjjetek el a Templomába, amelyet örökre megszentelt, és ott tiszteljétek és imádjátok őt! Akkor elfordul rólatok az Örökkévaló súlyos haragja. Mert, ha ti visszatértek az Örökkévalóhoz, akkor fogva tartóik megkönyörülnek testvéreiteken és gyermekeiteken, akik így majd hazatérhetnek a fogságból szülőföldjükre. Hiszen Istenetek, az Örökkévaló, irgalmas és kegyelmes — nem fordítja el arcát tőletek, ha visszatértek hozzá!” Ezt a futárok városról városra haladva mindenhol kihirdették Efraim és Manassé földjén egészen Zebulon törzsének vidékéig, de az emberek kinevették és gúnyolták őket. Mégis voltak néhányan Ásér, Manassé és Zebulon törzséből, akik megalázták magukat, és elmentek Jeruzsálembe. Júdában azonban Isten hatalma következtében mindenki egy szívvel-lélekkel engedelmeskedett a király és a vezetők felhívásának, amely az Örökkévaló szava volt. Így hát a második hónapban nagyon sokan feljöttek Jeruzsálembe, hogy együtt tartsák meg a Kovásztalan Kenyerek ünnepét. Nagy sokaság gyűlt össze, amely először nekifogott, hogy Jeruzsálemet megtisztítsa az idegen istenek oltáraitól. Minden ilyen oltárt leromboltak és eltakarítottak a városból, még azokat is, amelyeken tömjént égettek a bálványoknak. Ezeket a Kidron-patak völgyébe szórták, a szemétdombra. Azután a második hónap tizennegyedik napján levágták a páskabárányt, és megtartották a Páskát. A papok és a léviták elszégyellték magukat, és most már idejében felkészültek az Örökkévaló szolgálatára; azután égőáldozatokat vittek az Örökkévaló házába. Valamennyien a saját feladataikat végezték — úgy, ahogyan azt Mózesnek, az Isten emberének Törvénye meghatározta. Az áldozati állatok vérét a léviták a papok kezébe adták, akik azt az oltárra hintették. Sokan voltak az összegyűltek között olyanok is, akik előzőleg nem szentelték meg magukat. Ezek helyett a léviták vágták le és készítették el a páskabárányt — a Törvény előírásai szerint. Sokan voltak, különösen Efraim, Manassé, Issakár és Zebulon törzséből, akik előzőleg nem szentelték meg magukat, mégis ettek a páskabárányból annak ellenére, hogy ezt a Törvény szerint nem lett volna szabad. Ezékiás király azonban imádkozott értük: „Örökkévaló, te olyan jóságos vagy! Kérlek, bocsáss meg mindenkinek, aki szívét felkészítette és odaszánta Isten jelenlétének keresésére, az Örökkévalónak, ősei Istenének imádatára, még akkor is, ha nem szentelte meg magát a szentség szabályai szerint!” Az Örökkévaló pedig meghallgatta Ezékiást, és megkímélte a népet, így senkinek nem esett bántódása. Így hát, akik Izráel népéből összegyűltek Jeruzsálemben, nagy örömmel megtartották a Kovásztalan Kenyerek ünnepét hét napon keresztül. A léviták és a papok az ünnep minden napján teljes erővel dicsérték az Örökkévalót hangszereikkel és énekükkel. Ezékiás király a szívére beszélt a lévitáknak, akik járatosak voltak az Örökkévaló szolgálatában, és bátorította őket. A nép pedig örvendezve ünnepelt és lakomázott hét napon át, hálaáldozatokat vittek az Örökkévalónak és dicsérték az Örökkévalót, őseik Istenét. Azután az egész közösség tanácskozott, és elhatározták, hogy még hét nappal meghosszabbítják az ünnep idejét. Ezért hét napig nagy örvendezéssel folytatták az ünneplést. Ezékiás, Júda királya pedig gondoskodott róla, hogy a gyülekezetnek legyen mit lakomáznia: 1 000 bikaborjút és 7 000 juhot ajándékozott nekik. Hasonlóképpen a főemberek is adtak a gyülekezetnek 1 000 növendék bikát és 10 000 juhot. A papok is nagy számban megszentelték magukat a szolgálatra. Így örvendezett és ünnepelt Júda egész gyülekezete, a papok, a léviták, az Izráelből az ünnepre érkezett vendégek és azok, akik Izráelből már korábban átköltöztek Júdába, és jövevényként laktak ott. Igen nagy öröm volt Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid fiának, Izráel királyának ideje óta nem volt ehhez hasonló nagy ünnep. Végül a papok és a léviták felálltak, és megáldották a népet — és a szavuk meghallgatásra talált Istennél, imádságuk feljutott a Mennybe, Isten szent lakóhelyére. A Páskaünnep véget ért. Akkor mindazok, akik Izráel népéből részt vettek Jeruzsálemben az ünnepen, kimentek Júda városaiba, és lerombolták a bálványokat, az Asera-oszlopokat, kivágták a szent fákat, lerombolták az áldozóhalmokat és azok oltárait — egyet sem hagytak meg közülük. Mindezt hasonlóképpen megtették Benjámin, Efraim és Manassé vidékein is. Azután mind visszatértek lakóhelyükre, a saját városukba. Ezékiás a helyükre állította a papok és léviták csoportjait. Meghagyta nekik, hogy szolgálati beosztásuk szerint lássák el feladataikat: az égőáldozatok és hálaáldozatok bemutatását, a hálaadást, az Örökkévaló dicséretét a Templom udvarainak kapuiban, és a különböző egyéb szolgálatokat. Ezékiás elrendelte, hogy a saját vagyonából rendszeresen vigyenek áldozatra való állatokat az égőáldozatokhoz, a reggeli és esti áldozatokhoz, azután szombat és Újhold ünnepére, meg a többi megszabott ünnepre aszerint, amint az meg van írva Mózes Törvényében. Hasonlóképpen megparancsolta a Jeruzsálemben lakóknak, hogy adják meg a papoknak és lévitáknak járó részt az áldozatokból, hogy bátorítsák őket azoknak a feladatoknak az ellátására, amelyeket az Örökkévaló rájuk bízott a Törvény szerint. Amint a király rendeletét meghallották, az emberek azonnal engedelmeskedtek, és bőségesen behozták termésük első részét a gabonából, szőlőből, olívaolajból, mézből és minden másból is. Ugyancsak bőségesen behozták a tizedet mindenből. A Júda városaiban lakó izráeliek és júdaiak behozták a tizedet az állataikból is: a marhákból és juhokból. Behozták a tizedet azokból a terményekből is, amelyeket Istenüknek, az Örökkévalónak szenteltek, és felhalmozták ezeket nagy halmokban a Templom udvarán. A harmadik hónapban kezdték behordani a termés tizedét a Templomba, és a hetedik hónapig egyre csak hozták — akkor fejezték be. Amikor Ezékiás és a vezetők látták ezeket a halmokat, áldották az Örökkévalót és népét, Izráelt. Azután Ezékiás megkérdezte a papokat és a lévitákat a felhalmozott termény felől. Azarjáhú főpap — aki Cádók családjából származott — felelt a királynak: „Mióta a nép kezdte behozni a tizedet az Örökkévaló házába, bőségesen el vagyunk látva, és még maradt is felesleg, mert az Örökkévaló bőségesen megáldotta népét. Ami megmaradt, az van itt felhalmozva ezekben a nagy halmokban.” Akkor Ezékiás elrendelte, hogy készítsenek raktárakat az Örökkévaló házában, és oda hordják be a terményeket. Így is történt. A terményeket, amelyeket áldozatként, tizedként vagy önkéntes adományként hoztak be az emberek, mind behordták hűségesen ezekbe a raktárakba, és rábízták Kónanjáhú lévita felügyeletére. A helyettese pedig a testvére, Simei lett. Ezékiás király és Azarjáhú, az Isten háza felügyelője a következő férfiakat nevezték ki, hogy Kónanjáhú és Simei vezetésével gondot viseljenek a raktárakra: Jehiél és Azarjáhú, Nahat és Aszáél, Jerimót és Józábád, Eliél és Jiszmakjáhú, Mahat és Benájáhú. Az Istennek önkéntesen felajánlott adományok felügyeletével Kórét, Jimná fiát bízták meg, aki egyúttal a keleti kapu őre is volt. Az ő feladata volt, hogy szétossza ezeket az adományokat és legszentebb dolgokat. Éden és Minjámin, Jésua és Semajáhú, Amarjáhú és Sekanjáhú Kóré segítői voltak. Az ő felügyeletével végezték hűségesen az adományok szétosztását rokonaik között a papok városában — a papok csoportjai szerint. Mindenkinek adtak az adományokból, a legnagyobbtól a legkisebbig. A szétosztást a származási jegyzék alapján végezték, amelybe minden férfit feljegyeztek három éves kortól felfelé. Ezeknek szabad bejárása volt a Templomba, és mindegyiküknek meg voltak határozva a napi teendői, a felelősségi köre és a szolgálati csoportja. A papokat családjaik szerint írták be a származási jegyzékbe, a lévitákat pedig csak húsz éves koruktól fölfelé, a szolgálati csoportjuk és feladatuk szerint. A léviták családtagjai — feleségeik és összes gyermekeik — is részesedtek az adományokból, mert hűségesen szolgáltak a Templomban, és megszentelték magukat a szolgálatra. A vidéki városokban is mindenhol voltak név szerint kijelölt férfiak, akik eljuttatták az adományok megfelelő részét azokhoz a papokhoz, akik Áron családjába tartoztak, és a származási jegyzékbe felvett lévitákhoz, akik a Templomtól távolabbi vidékeken éltek. Ezeket tette Ezékiás Júdában. Minden dologban helyesen járt el, és azt tette, amit Istene, az Örökkévaló helyesnek, jónak és hűségesnek talált. Amibe csak belekezdett, mindent teljes szívvel-lélekkel tett, és minden sikerült is neki, akár Isten háza szolgálatában, akár a Törvény és az Isten parancsainak teljesítésében kereste Istenének az akaratát. Mindezek után, amiket Ezékiás hűségesen és helyesen tett, Szanhérib, Asszíria királya megtámadta Júdát. Hadseregével ostrom alá vette Júda megerősített városait, hogy elfoglalja azokat. Amikor Ezékiás látta, hogy Szanhérib azzal a céllal támadt ellene, hogy Jeruzsálemet elfoglalja, tanácskozott a főemberekkel és a hadsereg vezetőivel. Elhatározták, hogy a városon kívül fakadó forrásokat be fogják tömni. A vezetők Ezékiás mellett álltak és támogatták őt. Sokan összegyűltek, és a város környékén minden forrást és patakot betömtek. Azt mondták: „Az asszír sereg nem fog ivóvizet találni, amikor ideér!” Ezékiás felbátorodott, és megerősítette a város védelmét: kijavította a fal réseit, újabb tornyokat épített a falon, sőt, a meglévőn kívül épített egy másik külső falat is. Megerősítette Dávid városának azt a részét, amelyet Millónak neveztek. Készíttetett sok fegyvert és pajzsot is. Vezetőket nevezett ki a várost védő csapatok élére, majd összehívta őket a városkapu előtti térre, és így bátorította őket: „Legyetek erősek és bátrak! Ne féljetek Asszíria királyától, és ne aggódjatok nagy serege miatt, mert Isten, aki a mi oldalunkon van, erősebb, mint az ő katonái! Az ő ereje csak emberi erő, velünk pedig Istenünk, az Örökkévaló van, aki megsegít bennünket és harcol értünk!” Így bátorította Ezékiás, Júda királya a katonáit, akik hittek neki. Szanhérib, Asszíria királya még Lákis városát ostromolta hadseregével, de már elküldte követeit Jeruzsálembe Ezékiáshoz, Júda királyához és a városban lévő júdaiakhoz ezzel az üzenettel: „Ezt mondja nektek Szanhérib, Asszíria királya. Ugyan miben bíztok, hogy a városban akartok maradni, amikor megostromolom azt? Ezékiás csak hiteget benneteket, amikor azt mondja: »Az Örökkévaló, a mi Istenünk ki fog szabadítani bennünket Asszíria királyának kezéből!« Arra biztat, hogy maradjatok Jeruzsálemben — pedig ez csapda a számotokra, mert ott fogtok éhen és szomjan meghalni. Vajon nem Ezékiás rombolta le az Örökkévaló oltárait és áldozóhalmait szerte az országban? Vajon nem Ezékiás parancsolta meg Júdának és Jeruzsálemnek, hogy csakis egyetlen oltár előtt borulhattok le Istent imádni, és csak ott égethettek tömjént neki? Nem tudjátok, hogy én és őseim mit tettünk valamennyi idegen királysággal és annak népével? Meg tudták-e szabadítani azoknak a népeknek istenei az én kezemből országaikat? Ugyan melyik isten volt képes kimenteni népét a kezemből azok közül, akiknek országait őseim lerombolták?! Azt hiszitek, majd éppen a ti istenetek lesz képes kimenteni titeket az én kezemből?! Ne hagyjátok hát, hogy Ezékiás félrevezessen és becsapjon benneteket! Ne higgyetek neki, mert olyan isten még nem volt egyetlen országban sem, aki meg tudta volna szabadítani népét az én kezemből, vagy őseim kezéből! Mennyivel kevésbé tud a ti istenetek kiszabadítani titeket az én kezemből!” Még sok más, ehhez hasonló dolgot is mondtak a követek az Örökkévaló ellen és szolgája, Ezékiás ellen. Asszíria királya leveleket is írt Ezékiásnak, és ezekben gyalázta Izráel Istenét, az Örökkévalót. Azt írta: „Ahogyan más népek istenei sem tudták megmenteni népüket kezemből, úgy Ezékiás istene sem fogja kimenteni népét az én kezemből!” A követek hangosan kiabáltak azoknak a jeruzsálemieknek, akik a falakon álltak. Héber nyelven szóltak hozzájuk, hogy megfélemlítsék őket, és zavart keltsenek — hogy azután elfoglalhassák a várost. Úgy beszéltek Jeruzsálem Istenéről, mintha csak az egyik lenne a föld népeinek istenei közül, holott azokat csupán emberkéz alkotta. Emiatt azután Ezékiás király és Ézsaiás próféta, Ámóc fia segítségért kiáltottak és imádkoztak az Örökkévalóhoz, és szavuk feljutott a Mennybe. Az Örökkévaló pedig elküldött egy angyalt, aki megölte az összes parancsnokot, tisztet és kiváló harcost az asszír király táborában. Így hát Asszíria királya megszégyenülve tért haza saját országába. Amikor pedig imádkozni ment istene templomába, ott a saját fiai gyilkolták meg karddal. Az Örökkévaló tehát megszabadította Ezékiást és Jeruzsálem népét Szanhérib asszír király kezéből, és minden más ellenségüktől is, azután pedig békességet adott népének mindenfelől. Ezután sokan hoztak ajándékokat Jeruzsálembe az Örökkévalónak és Ezékiásnak, Júda királyának, akinek híre-neve ettől fogva csak emelkedett minden nép előtt. Akkoriban történt, hogy Ezékiás súlyosan megbetegedett, és már közel volt a halálhoz. De akkor imádkozott az Örökkévalóhoz, aki válaszolt, és jelet adott neki. Ezékiás azonban nem viszonozta az Örökkévaló jóságát, hanem büszke lett, emiatt az Örökkévaló megharagudott rá és Júda meg Jeruzsálem népére. Ekkor azonban Ezékiás megalázta magát egész Jeruzsálemmel együtt, és megbánta büszkeségét. Emiatt az Örökkévaló haragja nem sújtott le Júdára, amíg Ezékiás élt. Ezékiás király nagyon gazdag volt, és mindenki tisztelte. Kincstárakat épített, amelyekben igen sok aranyat, ezüstöt és drágakövet, fűszereket, pajzsokat és sok egyéb drága kincset halmozott fel. Raktárakat is épített a gabona, bor és olívaolaj tárolására, meg istállókat a háziállatoknak és aklokat a juhoknak. Városokat is épített, nagy juhnyájai és marhacsordái voltak, mert Isten igen gazdaggá tette. Ezékiás építette meg azt a vízcsatorna alagutat, amely a felső Gihon-forrás vizét Dávid városának a nyugati részéhez vezette. Ezékiás mindenben sikeresnek bizonyult. Egyszer azonban a babilóniai főemberek követeket küldtek Ezékiáshoz, hogy kérdezősködjenek a csoda felől, amely Júdában történt. Ekkor Isten hagyta Ezékiást, hogy a saját útján menjen, hogy próbára tegye, és nyilvánvaló legyen, mi van Ezékiás szívében. Ezékiás király egyéb tettei, és mindaz, amit helyesen cselekedett, fel vannak jegyezve Ézsaiás próféta, Ámóc fia látomásainak könyvében és a Júda és Izráel Királyainak Könyvében. Azután meghalt Ezékiás, mint ősei is, és eltemették azon a dombon, ahol Dávid király többi utódai is nyugszanak. Halálakor Júda és Jeruzsálem lakosai mind tisztelettel emlékeztek meg róla. Utána a fia, Manassé követte a trónon. Manassé tizenkét éves korában lépett trónra, és ötvenkét évig uralkodott Jeruzsálemben. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart. Azoknak a népeknek az utálatos és szörnyű szokásait követte, akiket az Örökkévaló elűzött Izráel népe elől. Újra felépítette azokat a bálványimádásra szolgáló magaslatokat, amelyeket apja, Ezékiás lerombolt. Oltárokat emelt a Baálok tiszteletére, Asera-oszlopokat állított, tisztelte és imádta az ég csillagainak seregét. Még az Örökkévaló Templomában is oltárokat állított fel az idegen istenek tiszteletére! Pedig az Örökkévaló azt mondta a Templomról: „Nevem örökké Jeruzsálemben fog lakni”. Manassé az Örökkévaló Templomának mindkét udvarában oltárokat épített az ég seregének a tiszteletére. Feláldozta saját fiait a bálványoknak: megégette őket a Ben-Hinnóm völgyben. Sokféle okkult dolgot gyakorolt: varázslást, jelmagyarázást, ráolvasást, jövendőmondást, ezenkívül médiumokkal és halottidézőkkel is tanácskozott. Nagyon sok gonosz dolgot művelt, amivel haragra ingerelte az Örökkévalót. Manassé készíttetett egy bálványszobrot is, amelyet Isten házában állított fel. Abban a házban, amelyről Isten azt mondta Dávidnak és a fiának, Salamonnak: „Ebbe a házba és Jeruzsálembe, amelyet én választottam ki Izráel törzsei közül, ide helyezem nevemet örökre. Többé nem mozdítom ki Izráelt erről a földről, amelyet atyáitoknak adtam. De mindez csak akkor lesz így, ha engedelmeskednek mindannak, amit parancsoltam nekik: az egész Törvénynek, rendelkezéseimnek és határozataimnak, amelyeket Mózes által közöltem velük.” Manassé rossz irányba vezette Júda és Jeruzsálem lakóit: súlyosabb gonoszságokat követtek el, mint azok a népek, amelyeket az Örökkévaló kipusztított Izráel népe elől. Az Örökkévaló szólt Manasséhoz és népéhez, de ők nem hallgattak rá, ezért rájuk hozta Asszíria királyának seregét. A sereg vezérei foglyul ejtették Manassét, majd a kezeit bronzláncokkal megkötözték, horgot akasztottak rá, és így hurcolták Babilóniába. Nyomorúságos helyzetében Manassé Istenét, az Örökkévalót kereste, mélyen magalázkodott őseinek Istene előtt, és imádkozott az Örökkévalóhoz. Isten pedig meghallgatta könyörgését, megkönyörült rajta, és ismét visszahelyezte Jeruzsálembe és királyságába. Akkor tudta meg és fogta föl igazán Manassé, hogy az Örökkévaló az Isten. Ezután Manassé felépítette Dávid városának külső kőfalát, amely a Gihon-forrástól nyugatra húzódik a Kidron-patak völgyében, a Hal-kapu felé, és megkerüli az Ofel-dombot. Ezt a falat igen magasra építették. Manassé katonai parancsnokokat helyezett Júda minden megerősített városába. Azután eltávolította az Örökkévaló házából az idegen istenek tiszteletére állított bálványokat, lerombolta az idegen istenek számára emelt oltárokat, amelyeket korábban ő maga épített az Örökkévaló házának hegyén és Jeruzsálem városában — a maradványaikat pedig kihordatta a városból. Azután helyreállította az Örökkévaló oltárát, és hálaáldozatokat és dicsőítő áldozatokat mutatott be rajta az Örökkévalónak. Egész Júda népének megparancsolta, hogy az Örökkévalót, Izráel Istenét tiszteljék és szolgálják. Igaz, a nép még ezután is áldozatokat mutatott be a magaslatokon, de csak Istenének, az Örökkévalónak. Manassé egyéb tettei, imádsága Istenéhez, és a próféták szavai, akik az Örökkévalónak, Izráel Istenének nevében szóltak Manasséhoz — mindezek fel vannak jegyezve Izráel Királyainak Könyvében. Manassé imádsága, és az, ahogyan Isten meghallgatta őt, valamint Manassé összes bűne és hűtlensége, azok a helyek, ahol magaslatokat épített a bálványoknak, ahol Asera-oszlopokat állított fel, meg bálványszobrokat — mielőtt megalázkodott volna — mindezeket feljegyezték a próféták írásaiban. Azután meghalt Manassé, mint ősei is, és eltemették háza kertjében. Utána fia, Ámón követte a trónon. Ámón huszonkét éves volt, amikor király lett, és két évig uralkodott Jeruzsálemben. Apjához, Manasséhoz hasonlóan Ámón is olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart. Mindazokat a bálványokat imádta és áldozott azoknak, amelyeket apja készített. De nem alázta meg magát az Örökkévaló előtt, mint ahogyan apja tette, hanem egyre több és több bűnt követett el. Végül a királyi udvarban összeesküvést szőttek ellene, és a saját házában meggyilkolták. Júda lakosai azonban megölték azokat, akik Ámón király ellen összeesküvést készítettek, és a király fiát, Jósiást emelték trónra. Jósiás nyolc éves volt, amikor királyságra lépett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Azt tette, amit az Örökkévaló helyesnek tart, és azon az úton járt, amelyen őse, Dávid király — s arról nem tért le sem jobbra, sem balra. Uralkodásának nyolcadik évében, amikor még fiatal volt, kezdte keresni Dávidnak, ősének Istenét, és az ő akaratát. Királysága tizenkettedik évében pedig hozzálátott, hogy megtisztítsa Júdát és Jeruzsálemet az idegen istenektől, az Asera-oszlopoktól, az öntött és faragott bálványszobroktól és az áldozóhalmoktól. Leromboltatta a Baálok oltárait, és ezt személyesen ellenőrizte és végignézte. Elpusztította az idegen istenek tiszteletére emelt magas tömjénező oltárokat és Asera-oszlopokat. A faragott és öntött bálvány-szobrokat összetörette, és azoknak porát rászórta azoknak a sírjaira, akik ezeknek a bálványoknak áldoztak. Az idegen istenek oltárain megégette azoknak a papoknak csontjait, akik ezeket az isteneket szolgálták. Így tisztította meg Júdát és Jeruzsálemet. Hasonlóképpen járt el Manassé, Efraim és Simeon törzsi területén, a városokban és a körülöttük lévő területeken, egészen Naftáli határáig: lerombolta az idegen istenek oltárait, az Asera-oszlopokat, összetörte a bálványszobrokat, elpusztította az idegen isteneknek emelt tömjénező oltárokat egész Izráel területén, azután visszatért Jeruzsálembe. Uralkodásának tizennyolcadik évében, miután Jósiás megtisztította a földet és az Örökkévaló házát, megbízta Sáfánt, Acaljáhú fiát, azután Maaszéjáhút, a város kormányzóját, azután Jóáhot, Jóáház fiát, a krónikást, hogy javítsák ki az Örökkévalónak, Istenüknek a házát. Ezek hárman elmentek Hilkijjá főpaphoz, és átadták neki az Isten háza számára gyűjtött pénzadományokat. Ezt a kapuk őrzésével megbízott léviták gyűjtötték össze Manasséból, Efraimból és azoktól, akik egész Izráel területén megmaradtak, meg egész Júda és Benjámin területéről és Jeruzsálemből. [10-11] Ebből a pénzből fizették az Örökkévaló háza helyreállítását vezető felügyelőket, akik viszont ebből fogadták fel a mesterembereket: az ácsokat és a kőműveseket. Ők végezték a helyreállítás munkáját, és vásárolták meg a szükséges anyagokat: a faragott köveket és faanyagot a gerendákhoz és a belső burkoláshoz. Erre azért volt szükség, mert az előző júdai királyok nem fordítottak gondot a Templom karbantartására. *** [12-13] A mesteremberek hűségesen végezték a munkájukat. A felügyelők a következő léviták voltak: Merári családjából Jahat és Óbadjáhú, a kehátiak közül Zekarjá és Mesullám. A hangszeres dicséretet végző léviták a teherhordókat és a többi munkásokat irányították. A léviták közül kerültek ki az írnokok, felügyelők és kapuőrök is. *** Amikor kihozták az Örökkévaló házából az összegyűlt pénzadományokat, Hilkijjá főpap rábukkant egy könyvtekercsre. Az Örökkévaló Törvényének Könyve volt az, amelyet Mózes írt le. Akkor Hilkijjá szólt Sáfánnak, a király titkárának: „Megtaláltam a Törvény Könyvét az Örökkévaló házában!” — és átadta neki a könyvtekercset. Sáfán elvitte a Könyvet Jósiás királyhoz, és jelentette neki: „Szolgáid szorgalmasan végzik a munkát, amelyet rájuk bíztál. Kihozták az összegyűlt pénzadományokat az Örökkévaló házából, és a felügyelőknek adták, akik ebből fizetik a munkásokat.” Azután hozzátette: „Hilkijjá főpap ezt a könyvtekercset adta nekem” — majd felolvasott belőle a királynak. Amikor Jósiás király meghallotta a Törvény igéit, megszaggatta ruháit. Azután ezt parancsolta Hilkijjának és Ahikámnak, Sáfán fiának és Abdónnak, Mika fiának és Sáfánnak, a titkárának és Aszájának, a király szolgájának: „Menjetek és kérdezzétek meg az Örökkévalót értem és mindazokért, akik még megmaradtak Izráelben és Júdában! Kérdezzétek meg, mit jelentenek ránk nézve az igék, amelyek a megtalált könyvtekercsben vannak! Nagy haraggal sújtott ránk az Örökkévaló, mert őseink nem engedelmeskedtek az Örökkévaló igéjének, és nem aszerint éltek és cselekedtek, ahogyan az meg van írva ebben a könyvtekercsben.” Akkor Hilkijjá és társai, akiket a király elküldött, felkeresték Huldát, a prófétaasszonyt, aki Sallum felesége volt. Sallum Tokhat fia, ez pedig Haszrá fia volt. Haszrá a király ruháira viselt gondot. Hulda Jeruzsálem új részében lakott. Hilkijjá és a többiek elmondták Huldának, ami történt. Hulda így felelt: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: »Mondjátok meg annak az embernek, aki hozzám küldött benneteket! Bizony, én veszedelmet és pusztulást hozok erre a helyre, és annak lakosaira! Mindazokat az átkokat rájuk hozom, amelyek meg vannak írva abban a könyvben, amelyet Júda királya előtt felolvastak. Mivel elhagytak engem, és idegen isteneknek tömjéneztek, mivel kezük minden alkotásával és tetteikkel haragra ingereltek engem, ezért izzó haragomat rázúdítom erre a helyre — és nem lesz, aki eloltsa! De mondjátok meg Jósiásnak, Júda királyának, aki azért küldött benneteket, hogy megkérdezzétek az Örökkévalót! Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene azokról az igékről, amelyeket hallottál: Mivel a szíved megindult, és megaláztad magad Isten előtt, amikor meghallottad igéit, amelyeket e hely és annak lakói ellen mondott; és mivel megaláztad magad előttem, és megszaggattad ruháidat, és sírtál előttem — meghallgattalak téged, azt mondja az Örökkévaló. Őseid mellé foglak juttatni, és békességben helyeznek sírkamrádba. Te nem fogod meglátni azt a veszedelmet és pusztulást, amelyet e helyre és annak lakóira hozok.«” Hilkijjá és társai ezzel az üzenettel visszamentek a királyhoz, és mindent elmondtak neki. Akkor Jósiás király összegyűjtötte Júda és Jeruzsálem vezetőit. Majd a király vezetésével felmentek az Örökkévaló házába Júda férfiai, Jeruzsálem lakosai, a papok és a léviták — az egész nép kicsinytől fogva nagyig. Ott a király mindenki hallatára elejétől végéig felolvasta a Szövetség Könyvét, amelyet az Örökkévaló házában találtak. Azután a király a helyére állt, és szövetséget kötött az Örökkévaló jelenlétében, hogy ezután teljes szívvel-lélekkel az Örökkévalót fogják követni, megtartják parancsolatait, törvényeit és rendelkezéseit, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek abban a könyvben vannak. A király mindazokkal elfogadtatta ezt a szövetséget, akik jelen voltak Júdából és Benjáminból. Jeruzsálem lakói is Istennek, őseik Istenének a szövetsége szerint cselekedtek. Jósiás király elpusztított Izráel népének területéről minden utálatos bálványt, és országában mindenkit arra kötelezett, hogy Istenüket, az Örökkévalót tiszteljék és szolgálják. Amíg ő élt, a nép valóban az Örökkévalót, őseik Istenét követte, és nem tért el tőle. Jósiás király Páska ünnepet tartott az Örökkévalónak Jeruzsálemben. Az első hónap tizennegyedik napján levágták a páskabárányt. A király a papokat szolgálatba állította, és arra buzdította őket, hogy végezzék a feladatukat az Örökkévaló házában. A lévitáknak, akik Izráel népét tanították, és az Örökkévaló szolgálatára voltak szentelve, ezt mondta: „Helyezzétek a Szövetségládáját a Templomba, amelyet Salamon, Dávid fia, Izráel királya épített! Többé nem kell azt a vállaitokon hordoznotok. Most már szolgáljatok Isteneteknek, az Örökkévalónak, és népének, Izráelnek. Készüljetek fel a szolgálatra családjaitok és szolgálati beosztásotok szerint, annak megfelelően, ahogyan azt Dávid, Izráel királya és a fia, Salamon király megszabta a számotokra! Álljatok fel a szent helyen csoportokban, hogy testvéreiteket, Izráel népének nemzetségeit szolgálhassátok. Minden egyes nemzetséget a léviták egy-egy csoportja szolgálja. Azután vágjátok le a páskabárányt, szenteljétek meg magatokat, készítsétek el a páskavacsorát az Örökkévaló szavai szerint, ahogyan azt Mózesnek meghagyta!” Jósiás király saját vagyonából ajándékozott az ünnepre összegyűlt népnek 30 000 bárányt és kecskegidát, hogy ezeket vágják le áldozatul a Páska ünnepére. Ezen felül még 3 000 bikát is ajándékozott nekik. Hasonlóképpen a király főemberei is ajándékoztak állatokat a népnek, a papoknak és a lévitáknak. Hilkijjá, Zekarjáhú és Jehiél, akik Isten házának vezetői voltak, szintén ajándékoztak 2 600 páskabárányt és 300 bikát a papoknak. Kónanjáhú és testvérei, Semajáhú és Netanél, azután Hasabjáhú, Jeiél és Józábád a léviták vezetői voltak. Ők is adtak a lévitáknak 5 000 páskabárányt és 500 bikát. Amikor mindent előkészítettek a Páska ünnepére, a papok és a léviták mindannyian a helyükre álltak — ahogyan a király rendelte. Azután levágták a páskabárányt, amelynek vérét a léviták a papoknak adták, akik a vért az oltárra hintették. A léviták megnyúzták a páskabárányt. Az égőáldozatra szánt állatokat elkülönítették, és a nemzetségeknek adták, hogy ők vigyék oda, és ajánlják fel az Örökkévalónak — úgy, ahogyan Mózes Törvényében elő van írva. Hasonlóképpen jártak el a bikákkal is. A léviták megsütötték a páskabárányt, a szent ajándékul adott állatok húsát pedig megfőzték fazekakban, üstökben és más edényekben az előírás szerint. Amikor ezekkel elkészültek, kiosztották a népnek. Miután ezzel végeztek, a léviták elkészítették a páskabárányt a saját számukra és a papoknak is. A papok, Áron leszármazottjai ugyanis késő éjjelig el voltak foglalva az áldozatokkal: az égőáldozatok és az egyéb áldozati állatok zsíros részeinek az oltáron való elégetésével. Ezért készítették el a léviták a papok számára is a páskabárányt. Az énekesek is a helyükön álltak, és végezték a szolgálatukat — ahogyan Dávid király, Ászáf, Hémán és Jedútún, a király mellett szolgáló próféta elrendelte. A kapuőrök is a maguk helyén álltak, mindegyik a maga kapujánál. Nem kellett elhagyniuk a helyüket az ünnep miatt, mert testvéreik, a léviták elkészítették számukra is a páskát. Ezen a napon minden szertartást elvégeztek az Örökkévaló tiszteletére: megtartották a Páska ünnepét és az Örökkévaló oltárán bemutatták az égőáldozatokat — ahogyan Jósiás király elrendelte. Így tartották meg a Páska ünnepét és hét napon át a Kovásztalan Kenyerek ünnepét azok, akik Izráel népéből feljöttek Jeruzsálembe. Sámuel próféta ideje óta nem tartottak Izráelben ehhez hasonló Páska ünnepet. Izráel királyai közül senki sem tartott olyan ünnepet, amilyet Jósiás király a papokkal, lévitákkal, Jeruzsálem lakosaival és azokkal együtt, akik Júdából és Izráelből feljöttek az ünnepre. Ezt a Páska ünnepet Jósiás király uralkodásának tizennyolcadik évében tartották. Miután Jósiás így helyreállította a Templomot, Nékó, Egyiptom királya hadsereget vezetett Karkemis városa ellen, amely az Eufrátesz folyó mellett fekszik. Jósiás király azonban seregével kivonult Nékó ellen. Akkor Nékó követeket küldött Jósiáshoz ezzel az üzenettel: „Júda királya, neked semmi közöd ehhez a hadjárathoz! Most nem ellened jöttem, hanem egy másik uralkodó ellen, akivel hadban állok. Isten azt parancsolta, hogy siessek, ezért ne állj az utamba, és ne ellenkezz Istennel, aki velem van, mert különben elpusztít téged!” Jósiás azonban nem tért ki Nékó útjából, hanem elhatározta, hogy harcolni fog ellene. Ezért más ruhát vett fel, hogy ne ismerjék fel a csatában. Nem hallgatott Nékó szavára, amely valóban Istentől származott, hanem a Meggidó-síkságon megütközött Nékó seregével. Csata közben az íjászok nyila eltalálta Jósiás királyt, aki szólt a szolgájának: „Vigyél ki innen, mert súlyosan megsebesültem!” Akkor a szolgái levették a királyt a harci szekeréről, és egy másik kocsin Jeruzsálembe vitték. Jósiás ebbe a sebesülésébe bele is halt Jeruzsálemben, ahol eltemették őseinek sírboltjába. Egész Júda és Jeruzsálem népe meggyászolta. Jeremiás siratóéneket szerzett Jósiás halálára. Akik siratóéneket szoktak énekelni, mind a mai napig megemlékeznek énekeikben Jósiásról. Ez szokássá lett Izráelben. Ezeket az énekeket fel is jegyezték a Siratóénekek Könyvébe. [26-27] Jósiás király egyéb tetteit, amelyeket az Örökkévaló Törvénye szerint vitt végbe, kezdettől végig feljegyezték Izráel és Júda Királyainak Könyvében. Júda népe ezután Jóáházt, Jósiás fiát tette királlyá Jeruzsálemben. Jóáház huszonhárom éves korában lett király, és három hónapig uralkodott Jeruzsálemben. Azután eljött Nékó, Egyiptom királya, és Jóáházt fogságba vetette. Júdát pedig arra kötelezte, hogy 100 talentum ezüstöt és egy talentum arnyat fizessen neki. Azután Egyiptom királya Eljákimot, Jóáház testvérét tette királlyá Júdában és Jeruzsálemben. Eljákim nevét Jójákim-ra változtatta, Jóáházt pedig fogolyként magával vitte Egyiptomba. Jójákim huszonöt éves korában lépett trónra, és tizenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Olyan dolgokat tett, amelyeket Istene az Örökkévaló gonosznak tart. Nebukadneccar, Babilónia királya seregével felvonult Júda ellen, Jójákim királyt fogságba ejtette, bronzláncokkal megkötözte, és magával vitte Babilonba. Egyúttal az Örökkévaló háza felszerelésének egy részét is magával vitte Babilonba, a saját palotájába. Jójákim király többi dolgait, utálatos bűneit és mindazok a dolgokat, amelyekben vétkezett, feljegyezték Izráel és Júda Királyainak Könyvében. Jójákim helyett fia, Jójákin lett a király. Jójákin tizennyolc éves volt, amikor trónra lépett. Három hónapig és tíz napig uralkodott Jeruzsálemben. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart. A következő év elején Nebukadneccar király elküldte szolgáit Jójákinért, és elvitette őt Babilonba. Egyúttal az Örökkévaló házának kincseiből is magukkal vittek egyes dolgokat. Jójákin helyett testvérét, Cidkijját tette Nebukadneccar királlyá Jeruzsálemben. Cidkijjá huszonegy éves korában lépett trónra, és tizenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonosznak tart, és nem alázkodott meg Jeremiás próféta előtt, aki az Örökkévaló nevében szólt. Nebukadneccar király hűségesküre kényszerítette Cidkijját, aki megesküdött az Örökkévalóra, hogy hűséges marad Babilónia királyához. Cidkijjá azonban megszegte esküjét, fellázadt Nebukadneccar ellen, makacskodott, megkeményítette szívét és nem akart visszatérni az Örökkévalóhoz, Izráel Istenéhez. Ugyanakkor a papok vezetői és a nép vezetői egyre jobban elfordultak Istentől. A nem izráeli népek utálatos szokásai szerint vétkeztek az Örökkévaló ellen, és még az Örökkévaló házát is beszennyezték ezekkel a dolgokkal, pedig ezt a házat maga az Örökkévaló szentelte meg Jeruzsálemben. Őseik Istene, az Örökkévaló újra meg újra üzent nekik prófétái által, hogy figyelmeztesse őket, mert szerette volna megkímélni népét és az Örökkévaló házát. De azok kigúnyolták Isten követeit, visszautasították az Örökkévaló üzeneteit, és csúfot űztek prófétáiból. Végül az Örökkévaló annyira megharagudott népére, hogy haragját semmi sem tudta megállítani többé. Ezért az Örökkévaló felindította Babilon királyát Júda és Jeruzsálem ellen, és mindenkit a kezébe adott. Babilon királya pedig nem kímélt meg senkit. A fiatal férfiakat fegyverrel vágatta le még a Templomban is. Válogatás nélkül megölt mindenkit: fiatal férfiakat és leányokat éppen úgy, mint időseket és egészen öregeket. Isten házából elvitt minden felszerelést és az Örökkévaló házának összes kincsét. Elrabolta Júda királyától és a főemberektől az összes kincsüket és vagyonukat, és mindezeket Babilonba vitte. Azután felgyújtotta Isten házát, lerombolta Jeruzsálem falait, felégette Júda királyának palotáját, főembereinek házait, és minden értékes tárgyat elpusztított. Akik mégis életben maradtak, azokat fogságba hurcolta Babilóniába, ahol Babilon királyát és annak fiait szolgálták egészen addig, amíg a Perzsa Birodalom Babilónia helyére nem lépett. Így teljesedett be az Örökkévaló szava, amelyet Jeremiás próféta által mondott: „Amíg le nem telnek a szombati nyugalom évei, a föld élvezni fogja nyugalmát, ezért lakatlan pusztaság lesz hetven évig.” Círusz perzsa király uralkodásának első évében, az Örökkévaló felindította a király szellemét, hogy egész birodalmában, írásban és szóban hirdesse ki a következő királyi rendeletet. Az Örökkévaló azért tette ezt, hogy adott szavát beteljesítse: azt az ígéretét, amit Jeremiás próféta által mondott. „Ezt mondja Círusz, Perzsia királya: az Örökkévaló, a Menny Istene a föld összes királyságát nekem adta. Ő parancsolta, hogy Templomot építsek neki Jeruzsálemben, Júdea városában. Ezért hát, akik közületek az ő népéhez tartoznak, szabadon felmehetnek Jeruzsálembe. Legyen veletek Istenetek, az Örökkévaló!” Ezek Círusz, a Perzsa Birodalom királya uralkodásának első évében történtek. Az Örökkévaló arra indította a királyt, hogy egy rendeletet adjon ki. Ezt szóban és írásban is kihirdették az egész birodalmában. Mindez azért történt, hogy az Örökkévaló szava, amelyet Jeremiás próféta által mondott, megvalósuljon. A rendelet így szólt: „Ezt mondja Círusz, Perzsia királya: »Az Örökkévaló, a Menny Istene, a föld összes királyságát nekem adta. Ő parancsolta nekem, hogy templomot építsek neki Jeruzsálemben, amely Júdeában van. Ezért hát, akik közületek az ő népéhez tartoznak, szabadon felmehetnek a júdeai Jeruzsálembe. Legyen veletek Istenetek, az Örökkévaló! Menjetek, és építsétek fel ott az Örökkévalónak, Izráel Istenének templomát — annak az Istennek a házát, aki Jeruzsálemben lakik! A többiek pedig — akik úgy döntenek, hogy továbbra is lakóhelyükön maradnak — segítsék azokat, akik Jeruzsálembe mennek! Ajándékozzanak nekik ezüstöt és aranyat, háziállatokat és egyéb szükséges dolgokat! Adjanak önkéntes ajándékokat Isten jeruzsálemi temploma számára!«” Ezt hallva mindazok, akiknek szellemét az Örökkévaló erre indította, elkezdtek készülődni, hogy hazamenjenek Jeruzsálembe, és ott felépítsék az Örökkévaló Templomát. Voltak közöttük papok, léviták és családfők Júda és Benjámin törzséből. Szomszédaik mind segítették őket: ezüsttárgyakat, aranyat, háziállatokat és különféle szükséges dolgokat ajándékoztak nekik azon felül, amit a Templom számára adományoztak. Círusz, a Perzsa Birodalom királya is előhozatta az Örökkévaló Templomának az eszközeit. Ezeket még Nebukadneccar király vitte el Jeruzsálemből, és helyezte el a saját isteneinek templomában. Círusz parancsát követve, Mitredát, a kincstár felügyelője pontos leltár szerint át is adta ezeket Sésbaccarnak, Júda fejedelmének. Ezek szerepeltek a leltárban: aranytányérok 30 db, ezüsttányérok 1 000 db, kések 29 db, aranyserlegek 30 db, ezüstserlegek — az előbbiekhez hasonlók — 410 db, egyéb edények 1 000 db. Mindösszesen 5 400 aranyból, illetve ezüstből készült templomi eszközt vitt magával Sésbaccar, amikor a száműzöttek Babilonból Jeruzsálembe hazatértek. A Júdea tartományából származó száműzöttek közül a következők tértek haza. Őket, illetve elődeiket még Nebukadneccar, a Babiloni Birodalom királya hurcoltatta száműzetésbe, Babilóniába. Most pedig visszatértek Jeruzsálembe és Júdea városaiba — minden család a maga eredeti lakóhelyére. Ezek azok, akik Zerubbábellel együtt jöttek: Jésua, Nehemjá, Szerájá, Reélájá, Mordokaj, Bilsán, Miszpár, Bigvaj, Reúm és Baaná. Az Izráel népéhez tartozó hazatért férfiak száma, nemzetségeik és eredeti lakóhelyük szerint: Parós leszármazottjai 2 172 Sefatja leszármazottjai 372 Árah leszármazottjai 775 Pahat-Moáb leszármazottjai, Jésua és Jóáb családjából 2 812 Élám leszármazottjai 1 254 Zattu leszármazottjai 945 Zakkaj leszármazottjai 760 Báni leszármazottjai 642 Bébaj leszármazottjai 623 Azgád leszármazottjai 1 222 Adónikám leszármazottjai 666 Bigvaj leszármazottjai 2 056 Ádin leszármazottjai 454 Átér leszármazottjai, Hizkijjá családjából 98 Bécaj leszármazottjai 323 Jóra leszármazottjai 112 Hásum leszármazottjai 223 Gibbár leszármazottjai 95 Betlehemből 123 Netófából 56 Anatótból 128 Azmávetből 42 Kirját-Árimból, Kefirából és Beérótból összesen 743 Rámából és Gebából összesen 621 Mikmászból 122 Bételből és Ajból összesen 223 Nebóból 52 Magbísból 156 a másik Elámból 1 254 Hárimból 320 Lódból, Hádidból és Ónóból összesen 725 Jerikóból 345 Szenáából 3 630 A papok közül ezek tértek vissza: Jedajá leszármazottjai, Jésua családjából 973 Immér leszármazottjai 1 052 Pashúr leszármazottjai 1 247 Hárim leszármazottjai 1 017 A léviták közül: Jésua és Kadmiél leszármazottjai, Hódavjá családjából 74 Az énekesek közül: Aszáf leszármazottjai 128 A Templom kapuőrségéhez tartozók közül: Sallúm, Átér, Talmón, Akkúb, Hatita és Sóbaj leszármazottjai közül 139 A templomszolgák csoportjából a következő családokba tartozók tértek vissza: a Cíhá, Haszufá, Tabbáót, Kérósz, Sziahá, Pádón, Lebáná, Hagábá, Akkúb, Hágáb, Samlaj, Hánán, Giddél, Gahar, Reája, Recín, Nakódá, Gazzám, Uzza, Pászéah, Bészaj, Aszná, Meúnim, Nefúszim, Bakbúk, Hakúfá, Harhúr, Baclút, Mehídá, Harsá, Barkósz, Sziszerá, Temah, Necíah és Hatífá családjába tartozó leszármazottak. Salamon király szolgáinak leszármazottjai közül a következő családokba tartozók tértek vissza: a Szótaj, Hasszóferet, Perudá, Jalá, Darkón, Giddél, Sefatjá, Hattíl, Pókeret-Haccebáim és Ámi családjába tartozó leszármazottak. A templomszolgáknak és Salamon szolgáinak leszármazottjai közül összesen 392 férfi tért haza. Akik feljöttek Babilóniából, azok között voltak olyanok is, akik nem tudták biztosan, hogy melyik nemzetségből származnak, ezért bizonytalan volt, hogy valóban Izráel népéhez tartoznak-e, vagy sem. A következő városokból jöttek: Tél-Melah, Tél-Harsa, Kérub, Addán és Immér. Ők Delája, Tobijja és Nekoda leszármazottjai voltak, összesen 652 férfi. A papok között is voltak olyanok, akiknek a származása bizonytalan volt: Hobajja, Hakkóc és Barzillaj leszármazottjai. Az utóbbiak őse a gileádi Barzillaj egyik leányát vette feleségül, ezért a felesége családjához tartozónak számított. Ezek keresték a családjuk nevét a papok névjegyzékében, de nem találták. Emiatt — átmenetileg — kitörölték a nevüket a papok névjegyzékéből. A kormányzó úgy határozott, hogy ők mindaddig nem ehetnek a papok számára fenntartott szent ételekből, ameddig a főpap szolgálatba nem lép — s akkor majd ő dönti el a származásuk ügyét az Úrím és Tummím segítségével. Az egész közösségben, amely Babilóniából hazatért, összesen 42 360 férfi volt. Ezen fölül 7 337 férfi és női rabszolgájuk, meg 200 férfi és női énekes is velük jött. [66-67] Ami az állataikat illeti, 736 lovat, 245 öszvért, 435 tevét és 6 720 szamarat hoztak magukkal. *** Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az Örökkévaló Templomához, a családfők közül egyesek szabad akaratukból ajándékot adtak az Isten Temploma számára, hogy azt ismét felépítsék az eredeti helyén. Anyagi erejükhöz mérten adakoztak az újjáépítés költségeire. Összesen a következőket adták: 61 000 aranydrahmát, 5 000 mina ezüstöt és 100 öltözet ruhát a papok számára. A papok, a léviták, a templomi énekesek, a templomi kapuőrség tagjai, a templomszolgák és mások is Jeruzsálemben és a környező vidéken telepedtek le. A többiek — Izráel népének nagy része — mind a saját eredeti lakóhelyeikre tértek vissza. Elérkezett a hetedik hónap, és Izráel népe egész Júda tartományában szétszórtan lakott, mindenki a maga városában. Ebben a hónapban nagy ünnepek ideje volt: a Sátorok ünnepe és a Nagy Engesztelő Áldozat ünnepe ekkor következett — ezért valamennyien egy emberként Jeruzsálembe gyűltek. Ekkor Jésua, Jócádák fia a többi papokkal együtt, és Zerubbábel, Sealtiél fia a rokonaival együtt összefogtak, hogy újra felépítsék Izráel Istenének az oltárát, és égőáldozatokat mutassanak be rajta — annak megfelelően, ahogy az meg van írva Mózesnek, az Isten emberének Törvényében. Az eredeti helyén építették újjá az oltárt, annak ellenére, hogy nagyon féltek a körülöttük lakó népektől. Attól kezdve, hogy az oltár felépült, minden reggel és este bemutatták az égőáldozatot az Örökkévalónak. Azután megtartották a Sátorok ünnepét — aszerint, ahogy azt a Törvény előírta. Bemutatták az előírt égőáldozatokat az ünnep minden napján, annak rendje-módja szerint, azután a rendszeres égőáldozatokat, továbbá az Újhold napján és az Örökkévaló többi ünnepein szükséges áldozatokat, valamint azokat, amelyeket az emberek önként adtak az Örökkévalónak. Tehát, a hetedik hónap első napjától kezdve mutatták be az égőáldozatokat az Örökkévalónak — bár akkor még az Örökkévaló Templomának az újjáépítéséhez nem kezdtek hozzá. A száműzetésből hazatértek pénzt adtak össze, hogy a kőfaragók és az ácsok kezdjék el a munkát. Ugyancsak összegyűjtöttek sok ételt, italt és olívaolajat a szidóni és tíruszi munkásoknak, hogy szállítsanak a Libanon-hegységből cédrusfákat a tengeren Jáfó kikötőjébe. Mindez annak megfelelően történt, ahogy azt Círusz, a Perzsa Birodalom királya elrendelte. A második év második hónapjában — attól számítva, hogy a száműzetésből hazatértek Jeruzsálembe Isten Templomához — Zerubbábel, Sealtiél fia és Jésua, Jócádák fia hozzákezdtek az Örökkévaló Templomának újjáépítéséhez. Segítettek nekik a saját rokonaik, a többi papok, a léviták, és mindazok, akik velük együtt tértek vissza a száműzetésből. Az építési munkák vezetésével a húsz éves, vagy annál idősebb lévitákat bíztak meg. Ezek a következők voltak: Jésua és a fiai meg a testvérei, Kadmiél és a fiai (Júda leszármazottjai), Hénádád fiai és azoknak testvérei és fiai, a lévitákkal együtt. Ők vállalták, hogy vezetői lesznek azoknak, akik az Isten Templomát építik. Amikor az építők elkészítették az Örökkévaló Templomának az alapját, akkor ezt megünnepelték. A papok felöltöztek a papi ruhákba, kezükbe vették a trombitákat, a léviták, Aszáf fiai pedig a húros hangszereket, és mind a maguk helyére álltak. Dicsérték az Örökkévalót énekkel és hangszerekkel aszerint, ahogyan azt Dávid, Izráel királya, a maga idejében meghagyta. Az énekesek csoportjai egymásnak felelgetve énekelték az ismert dicsőítő zsoltárokat: „Jó az Örökkévaló! Kegyelme és hűséges szeretete örökké tart…”. Az egész nép hangos örömujjongással dicsérte az Örökkévalót, mivel az ő Templomának az alapja már elkészült. Ugyanakkor, sokan az idősebbek közül — papok, léviták és családfők, akik még látták épségben az eredeti Templomot — sírtak, amikor az új alapot látták. Azonban az idősebbek között is sokan örömükben kiáltottak. A sírás és az örömkiáltás hangja összekeveredett, mert az egész nép hangosan kiáltott — és ez igen messzire elhallatszott. Júda és Benjámin törzseinek ellenségei — akik a Jeruzsálem környéki tartományokban laktak — meghallották, hogy a száműzetésből visszatértek építik az Örökkévalónak, Izráel Istenének a Templomát. Ezért felkeresték Zerubbábelt és a családfőket, és ezt ajánlották nekik: „Hadd építsünk mi is veletek együtt! Hiszen mi is a ti Isteneteket imádjuk. Mi is neki mutatunk be áldozatokat, amióta Észar-Haddón, Asszíria királya ide telepített le bennünket.” De Zerubbábel, Jésua, és Izráel többi családfői ezt válaszolták: „Nem, Istenünk Templomát nem építhetjük veletek együtt! Az Örökkévalónak, Izráel Istenének Templomát egyedül mi fogjuk felépíteni, ahogyan azt Círusz, Perzsia királya megparancsolta.” Emiatt megharagudtak rájuk Júda ellenségei, és ettől kezdve mindent elkövettek, hogy a száműzetésből hazatérteket elbátortalanítsák, megfélemlítsék, és megakadályozzák az építésben. Lefizették a Perzsa Birodalom egyes tisztségviselőit, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt a Templom építésének megakadályozására. Ez így is történt Círusz király uralkodása alatt, egészen addig, amíg Dárius király trónra nem lépett. Xerxész királynak — uralkodása kezdetén — Júda ellenségei vádló levelet is írtak azok ellen a zsidók ellen, akik Júdeában és Jeruzsálemben laktak. Később, amikor Artahsaszta lett a király Perzsiában, hasonló levelet írtak a királynak a zsidók ellen. Ezt a levelet Bislám, Mitredát, Tábeél és a társaik írták arám nyelven és írással. [8] Majd Rehúm, a királyi kormányzó és Simsaj, a titkára is írtak egy hasonló levelet Jeruzsálem ellen Artahsaszta királynak: „Rehúm kormányzó és Simsaj, a titkára írják ezt a levelet társaikkal együtt, a bírókkal, tisztviselőkkel, felügyelőkkel és hivatalnokokkal együtt, valamint az erekiek, bábeliek és súsániak, vagyis elámiak, meg az összes többi népek nevében is, akiket a dicső és hatalmas Asznappaar király hurcolt száműzetésbe és telepített le Samária városaiban és az Eufrátesz folyótól nyugatra fekvő tartomány többi helyein.” Az Artahsaszta királynak küldött levél szövegének ez a másolata: „Az Eufrátesz folyótól nyugatra fekvő tartományban lakó szolgái jelentik Artahsaszta királynak: Tudd meg, ó, Király, hogy a zsidók népéhez tartozók, akik Tőled jöttek ide, megérkeztek Jeruzsálembe, és most újjáépítik azt a gonosz és lázadó várost. Megerősítik a városfal alapjait, és újra felépítik a falakat. Márpedig, ha egyszer ez a város felépül, és a várfalakat megépítik, akkor — tudd meg, Ó Király — a zsidók nem fognak többé semmiféle adót, vámot és egyéb hasonlót fizetni a Királynak, s ezzel kincstárát megkárosítják. Mivel mi hűségesek vagyunk a Királyhoz, nem nézhetjük tétlenül, hogy a zsidók Felséged dicsőségét kisebbítsék — ezért küldjük ezt a levelet. Egyúttal javasoljuk Felségednek, hogy vizsgáltassa meg az ősei dicső tetteiről szóló évkönyveket. Ezekben meg fogja találni, hogy Jeruzsálem mindig is lázadó város volt. Minden korban bajt okozott a királyoknak és a tartományoknak, és ősidőktől fogva számos felkelés történt benne — ezért is rombolták le. Felséges Király, biztosíthatunk róla, hogy ha ez a város ismét felépül, és a falait kijavítják, akkor az Eufrátesz folyótól nyugatra fekvő tartományban többé nem érvényesül uralmad.” A király erre a következő levélben válaszolt: „Rehúm kormányzónak és Simsajnak, a titkárának, társaikkal együtt, akik Samáriában, és az Eufrátesz folyótól nyugatra fekvő tartomány többi helyein laknak. Békesség nektek! A levelet, amelyet nekünk írtatok, világosan felolvasták előttünk. Parancsomra megvizsgálták az előttem uralkodó királyok évkönyveit. Azt találták, hogy az a város régtől fogva valóban sokszor fellázadt a királyok ellen, és abban lázadások és felkelések történtek. Azt találták, hogy Jeruzsálemben hatalmas királyok uralkodtak, akik uralmukat az egész Eufráteszen túli tartományra kiterjesztették, és abban mindenféle adót szedtek. Ezért most parancsoljátok meg azoknak a férfiaknak, hogy azonnal hagyják abba a munkát, és azt a várost ne építsék fel, mindaddig, amíg tőlem újabb parancs nem érkezik. Vigyázzatok, hogy mindezt gondosan és haladéktalanul végrehajtsátok, nehogy a királynak bármi kára származzon belőle!” Artahsaszta király levelét felolvasták Rehúm, Simsaj, és társaik előtt. Ők pedig azonnal Jeruzsálembe siettek a zsidókhoz, és kényszerítették őket, hogy hagyják abba az építést. Emiatt szakadt félbe az Isten Templomának építése Jeruzsálemben. A Templom építése tehát szünetelt egészen Dárius perzsa király uralkodásának második esztendejéig. Abban az időben két próféta: Zakariás, Iddó fia és Haggeus prófétáltak a Júdeában és Jeruzsálemben élő zsidóknak, Izráel Istene nevében, aki fölöttük volt. Akkor Zerubbábel, Sealtiél fia és Jésua, Jócádák fia ismét hozzáláttak, hogy Isten Templomának újjáépítését folytassák Jeruzsálemben. Isten prófétái pedig bátorították őket. Azonban Tattenaj, az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány kormányzója, és Setar-Bóznaj, meg a többi királyi hivatalnokok eljöttek Zerubbábelhez és társaihoz, és kérdőre vonták őket: „Ki adott nektek engedélyt arra, hogy ezt a templomot újjáépítsétek, és kőfalát felállítsátok?!” Azután megkérdezték őket: „Mi a nevük azoknak a férfiaknak, akik itt építenek?” De Isten rajta tartotta a szemét a zsidók vezetőin — ezért Tattenaj és a többiek nem kényszerítették őket, hogy állítsák le az építkezést, amíg jelentést írnak Dárius királynak, és amíg a király írásos válasza meg nem érkezik. Így az építők folytatták a munkájukat. Ez a szövege annak a levélnek, amelyet Tattenaj, az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány kormányzója, és Setar-Bóznaj, meg a többi királyi hivatalnokok írtak Dárius királynak: „Dárius királynak, Békesség neked, ó Király! Tudd meg, ó Király, hogy elmentünk Júdea tartományába, a hatalmas Isten házához. Láttuk, hogy az ott lakók építik ezt a templomot: nagy faragott kőtömbökből és gerendákból, amelyeket a falakra helyeznek. Az építkezés jól halad, és az építők szorgalmasan dolgoznak. Megkérdeztük az építkezés vezetőitől, hogy ki adott nekik engedélyt a templom és a falak felépítésére. Megkérdeztük a nevüket is, hogy feljegyezzük, és tudassuk veled, Király, hogy kik a vezetőik. Ők így válaszoltak: »Mi azt az Istent szolgáljuk, aki a Mennyet és a Földet teremtette. Most pedig azt a Templomot építjük újjá, amelyet sok évvel ezelőtt Izráel egyik hatalmas királya épített és fejezett be. De őseink haragra ingerelték a Menny Istenét, aki emiatt a káldeus Nebukadneccar, a Babiloni Birodalom királya kezébe adta őket. Nebukadneccar király leromboltatta ezt a Templomot, népünket pedig száműzetésbe vitte Babilóniába. Azonban Círusz, Babilónia királya, uralkodása első évében parancsot adott, hogy Istennek ezt a Templomát újra építsük fel. Sőt, előhozatta Babilon templomából azokat az arany- és ezüsteszközöket és edényeket, amelyeket még Nebukadneccar király vitt el Isten Templomából, Jeruzsálemből. Círusz király ezeket átadta Sésbaccarnak, akit ő nevezett ki kormányzónak Jeruzsálembe. Azt mondta neki: Vedd át ezeket az edényeket, azután menj, és helyezd el őket a Templomban, Jeruzsálemben! Épüljön fel Isten Temploma az eredeti helyén! Ez a Sésbaccar el is jött ide Jeruzsálembe, és lerakta Isten Templomának az alapját. Attól kezdve mindmáig folyik annak építése, de még nem fejeződött be.« Most azért, ha a király is úgy látja jónak, rendelje el, hogy keressék meg Babilóniában, a királyi évkönyvekben, hogy valóban adott-e Círusz király parancsot arra, hogy Isten Templomát építsék fel Jeruzsálemben. Azután küldjön a Király nekünk értesítést, hogy miként határozott ebben a dologban.” Akkor Dárius király megparancsolta, hogy kutassák át a régi királyi iratokat, amelyeket Babilonban, a kincstárban őriztek. Találtak is egy könyvtekercset Ahmetá várában, Média tartományban, amelyre ez volt feljegyezve: „Királyi Rendelet, amelyet feljegyeztek Círusz király uralkodásának első esztendejében, Isten jeruzsálemi temploma ügyében. Círusz király a következőképpen rendelkezik: »Épüljön fel újra a Templom, és mutassanak be ott áldozatokat! Erős alapra építsék! A Templom magassága és szélessége egyaránt 60 könyök legyen! Három sor készüljön faragott kőtömbökből, és egy sor gerendából! Mindezeknek a költségét a királyi kincstárból fedezzék! Isten házának arany- és ezüsttárgyait, amelyeket Nebukadneccar hozott el a jeruzsálemi templomból Babilonba, adják vissza, és helyezzék azokat eredeti helyükre, Isten jeruzsálemi Templomába!«” „Most azért, Tattenaj, az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány kormányzója, és Setar-Bóznaj, meg a többi társaik, ne avatkozzatok bele a zsidók dolgába! Ezt én, Dárius király parancsolom nektek. Ne akadályozzátok Isten templomának építését! Hagyjátok, hogy a zsidók kormányzója, és a többi vezetőik újjáépítsék azt az eredeti helyén! Ezennel azt is megparancsolom nektek, hogyan segítsétek a zsidók vezetőit az Isten templomának építésében. Ezeknek a férfiaknak az építéssel kapcsolatos összes költségét a királyi jövedelmekből kell fedeznetek! Az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartományban szedett adókból fizessétek ezeket a költségeket úgy, hogy ők az építést folyamatosan végezhessék. Adjatok meg ezeknek a férfiaknak mindent, amire csak szükségük van! Ha áldozati állatokra van szükségük, hogy a Menny Istenének égőáldozatot mutassanak be, adjatok nekik bikaborjakat, kosokat és bárányokat! Ha a jeruzsálemi papoknak szükségük van az áldozatokhoz búzára, sóra, borra, olívaolajra — adjatok nekik naponta mindenből, amennyi kell! Kapjanak meg mindent, hogy a Menny Istenének jó illatú áldozatokat mutassanak be, és imádkozzanak a király és fiai életéért! Ezenkívül megparancsolom, hogy aki ezt a királyi rendeletet nem teljesíti, annak házából vegyenek ki egy gerendát, azt állítsák fel — őt magát húzzák karóba rajta! Az illető házát rombolják le, és tegyék szemétdombbá a gazdája miatt! Az Isten, aki Jeruzsálemet kiválasztotta, hogy neve ott lakozzon, verjen meg minden királyt, vagy népet, aki megkíséreli, hogy ezt a rendeletet megszegje, vagy hogy Isten templomát Jeruzsálemben elpusztítsa! Én, Dárius, adtam ki ezt a rendeletet — és elvárom, hogy pontosan teljesítsétek!” Tattenaj, az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány kormányzója, és Setar-Bóznaj, meg a többi királyi tisztségviselő gondosan és engedelmesen végrehajtották a király rendeletét. Így hát a zsidók vezetői tovább folytatták az építkezést, és jól haladtak vele — mivel Haggeus próféta és Zakariás próféta, Iddó fia a prófétálásukkal támogatták őket. Sikeresen be is fejezték a Templom újjáépítését — annak megfelelően, ahogyan azt Izráel Istene parancsolta, és aszerint, ahogy a Perzsa Birodalom királyai, Círusz, Dárius és Artahsaszta elrendelték. A Templom tehát Dárius király uralkodásának hatodik évében, Adár hónap harmadik napján elkészült. Akkor Izráel egész népe — a papok, léviták és az egész nép, amely a száműzetésből hazatért — nagy örömmel megünnepelte Isten Templomának a felszentelését. Erre az alkalomra feláldoztak 100 bikaborjat, 200 kost, 400 bárányt, valamint 12 kecskebakot bűnért való áldozatul — Izráel egész népéért — Izráel törzsei szerint egyet-egyet. Azután az Isten Templomában való szolgálatára rendelték a papokat és a lévitákat a maguk rendje szerint — ahogy az meg van írva Mózes Törvényében. [19] Az első hónap 14 napján mindazok a zsidók, akik hazatértek a száműzetésből, megtartották a Páska ünnepét. A papok és a léviták valamennyien megtisztították magukat, és felkészültek az ünnepre. Majd levágták a páskabárányokat mindazok számára, akik a száműzetésből visszatértek, szolgatársaiknak, a papoknak, és saját maguknak is. Így hát Izráel népe, amely hazatért a száműzetésből, részt vett a páska-vacsorán és elfogyasztotta a páskabárányt. Velük együtt részt vettek a páska-vacsorán azok is, akik csatlakoztak hozzájuk azáltal, hogy elkülönültek a tartományban élő más népektől, és azoknak tisztátalan dolgaitól. Mindezt azért tették, hogy az Örökkévalót, Izráel Istenét imádhassák. Azután nagy örvendezéssel megtartották a Kovásztalan Kenyerek ünnepét is — hét napon át. Nagy volt az öröme az egész népnek, mert az Örökkévaló feléjük fordította Asszíria királyának jóindulatát, aki megsegítette őket Izráel Istene Templomának az újjáépítésében. Ezek után, Artahsaszta perzsa király uralkodásának idejében Babilóniából feljött Jeruzsálembe az írástudó Ezsdrás, akinek a származási vonala a következő: apja Szerája volt, aki Azarjá fia, aki Hilkijjá fia, aki Sallum fia, aki Cádók fia, aki Ahitúb fia, aki Amarjá fia, aki Azarjá fia, aki Merájót fia, aki Zerahjá fia, aki Uzzi fia, aki Bukki fia, aki Abisúa fia, aki Fineás fia, aki Eleázár fia, aki pedig Áronnak, a főpapnak a fia volt. Ezsdrás, az írástudó, járatos volt Mózes Törvényében, amelyet az Örökkévaló, Izráel Istene adott. Istenének, az Örökkévalónak a keze nyugodott rajta, ezért a király Ezsdrás minden kérését teljesítette. [7-8] Vele együtt sokan mások is feljöttek: papok, léviták, énekesek, kapuőrök, templomszolgák. Mindez Artahsaszta király uralkodásának hetedik évében történt. *** Ugyanis Ezsdrás — az általa vezetett csoport élén — az első hónap első napján indult el Babilóniából, és az ötödik hónap első napján érkezett meg Jeruzsálembe, mivel Istenének keze nyugodott rajta. Teljes szívvel törekedett arra, hogy tanulmányozza az Örökkévaló Törvényét, engedelmesen kövesse és megvalósítsa annak tanításait, és Izráel népét is tanítsa a Törvény határozataira és rendelkezéseire. Ez annak a levélnek a szövege, amelyet Artahsaszta király adott Ezsdrásnak, aki pap és írástudó volt, és jól ismerte az Örökkévaló Izráelnek adott parancsait és rendelkezéseit: [12] „Artahsaszta, a királyok királya Ezsdrás papnak, aki a Menny Istenének törvényében jártas írástudó. Béke veletek! Ezennel engedélyt adok rá, hogy aki birodalmamban Izráel népe, papjai vagy lévitái közül önként el akar költözni jelenlegi lakóhelyéről Jeruzsálembe, az szabadon veled mehet, Ezsdrás. A Király — hét tanácsosával egyetértésben — kiküld téged, Ezsdrás, hogy menj el Júdeába és Jeruzsálembe, és vizsgáld meg, hogyan követi az ott lakó nép Istened törvényét, amely a kezedben van. Kiküldünk téged, hogy vidd el az ezüstöt és az aranyat, amelyet a király és tanácsosai önként ajánlottak fel Izráel Istenének, akinek lakóhelye Jeruzsálemben van. Ezen felül vidd el mindazt az ezüstöt és aranyat is, amelyet a nép és a papok adományoztak szabad akaratukból Istenük jeruzsálemi temploma számára! Ezen a pénzen gondosan vásárolj borjakat, kosokat, bárányokat és egyéb, az étel- és italáldozatokhoz szükséges dolgokat — mindezeket pedig áldozd fel, és mutasd be Istened templomának oltárán Jeruzsálemben! Ami ezüst és arany ezen felül megmarad, azzal úgy gazdálkodjatok, ahogyan Istenetek akarata szerint te és társaid jónak látjátok. Azokat a templomi használatra szánt edényeket, amelyeket kaptál, vidd el, és add át Isten előtt Jeruzsálemben. Ami pedig ezeken fölül szükséges az Istened templomában való szolgálathoz, s amit módodban áll megszerezni, vedd meg a királyi kincstár terhére. Én, Artahsaszta Király parancsolom az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány összes kincstárnokának, hogy amit csak Ezsdrás pap, a Menny Istenének törvényében jártas írástudó kér tőletek, mindent adjatok meg neki, mégpedig pontosan és késedelem nélkül! Ennek felső határa a következő: 100 talentum ezüst, 100 kór búza, 100 bat bor, 100 bat olívaolaj. Sóból korlátozás nélkül adható, amennyi szükséges. Amit a Menny Istene parancsolt a templomi áldozatokkal kapcsolatban, azt pontosan és késedelem nélkül adjátok oda Ezsdrásnak, a Menny Istene templomának számára, hogy ez az Isten meg ne haragudjon a királyra, fiaira és országukra. Tudjátok meg azt is, hogy azokra, akik Isten templomában szolgálnak: a papokra, lévitákra, énekesekre, kapuőrökre, templomszolgákra és egyéb munkásokra senki sem vethet ki adót, vámot, vagy egyéb kötelezettséget. Téged pedig Ezsdrás pap, felhatalmazlak, hogy Istenednek bölcsessége szerint — amely a kezedben lévő törvényben van — válassz ki, és állíts szolgálatba polgári és vallási bírákat. Ők ítélkezzenek mindazok ügyeiben, akik ismerik és követik Istened törvényét az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartományban. Ti pedig tanítsátok azokat, akik nem ismerik Istened Törvényét! Aki nem engedelmeskedik Istened törvényének vagy a Király törvényének, azt — tettéhez mérten — pontosan és késedelem nélkül ítéljék halálbüntetésre, száműzetésre, vagyonelkobzásra vagy börtönbüntetésre, és az ítéletet hajtsák is végre.” Akkor Ezsdrás áldotta az Örökkévalót: „Áldott legyen az Örökkévaló, őseink Istene, aki arra indította a király szívét, hogy adományaival ékesítse az Örökkévaló Templomát Jeruzsálemben, s aki irántam való hűséges szeretetét megmutatta a király és hatalmas tanácsosai és fejedelmei előtt!” Akkor én, Ezsdrás, felbátorodtam és megerősödtem, mert megértettem, hogy Istenem, az Örökkévaló keze rajtam nyugszik — ezért családfőket gyűjtöttem össze Izráel népéből, hogy velem együtt jöjjenek fel Jeruzsálembe. Ezek azok a családfők — és nemzetségi eredetük — akik Artahsaszta király uralkodása idején velem, Ezsdrással együtt jöttek föl Babilóniából Jeruzsálembe: Fineás leszármazottjai közül: Gérsóm, Itámár leszármazottjai közül: Dániel, Dávid leszármazottjai közül: Hattús, Sekanjá fia, Parós leszármazottjai közül: Zekarjá és vele 150 férfi, Pahat-Moáb leszármazottjai közül: Eljehóénáj, Zerahjá fia és vele 200 férfi, Zattu leszármazottjai közül: Sekanjá, Jahaziél fia és vele 300 férfi, Ádin leszármazottjai közül: Ebed, Jonatán fia és vele 50 férfi, Élám leszármazottjai közül: Jesája, Atalja fia és vele 70 férfi, Sefatjá leszármazottjai közül: Zebadjá, Mikáél fia és vele 80 férfi, Jóáb leszármazottjai közül: Óbadjá, Jehiél fia és vele 218 férfi, Bani leszármazottjai közül: Selómit, Jószifjá fia és vele 160 férfi, Bébaj leszármazottjai közül: Zekarjá, Bébaj fia és vele 28 férfi, Azgád leszármazottjai közül: Jóhánán, Hakkátán fia és vele 110 férfi, Adónikám legfiatalabb leszármazottjai közül: Elifelet, Jeiél és Semajá, és velük 60 férfi, Bigvaj leszármazottjai közül: Útaj és Zabbúd, és velük 70 férfi. Mindezeket összegyűjtöttem ott, ahol a csatorna az Ahavá folyóba torkollik, és három napig ott táboroztunk. Átvizsgáltam a papokat és az egész népet, de a Lévi törzséből senki sem volt közöttük. Ezért magamhoz hívtam Eliézer, Ariél, Semajá, Elnátán, Járib, Elnátán, Nátán, Zekarjá és Mesullám családfőket, továbbá Jójárib és Elnátán tanítókat. Elküldtem őket Iddóhoz, aki vezető volt, és Kászifjában lakott. Pontosan meghagytam a küldötteknek, hogy mit mondjanak Iddónak és a rokonainak, akik mind templomszolgák voltak. Arra kértem, a küldöttek által Iddót, hogy küldjön olyan férfiakat, akik majd segítenek az Isten Temploma körüli szolgálatban. Mivel Istenünk keze nyugodott rajtunk, el is küldték a következőket, akik csatlakoztak hozzánk: Sérébja, aki bölcs és értelmes férfi volt, Mahli családjából. Mahli Lévi fia volt, Lévi pedig Izráel fia. Séréblával együtt jöttek a fiai és a rokonai is, összesen 18 férfi, Hasabja és Jesája, Merári leszármazottjai, fiaikkal és rokonaikkal együtt, összesen 20 férfi, és 220 férfi, a templomszolgák közül — akiknek őseit még Dávid király és a vezetők állították szolgálatba, hogy segítsenek a lévitáknak. Mindannyiuk nevét feljegyeztük. Ezután kihirdettem, hogy együttes böjtöt tartunk. Ez még ott történt, az Ahavá folyó partján, a táborunkban. Azért böjtöltünk, hogy megalázzuk magunkat Istenünk előtt, és biztonságos utazást kérjünk tőle mind a magunk, mind gyermekeink és minden tulajdonunk számára. Ugyanis szégyelltem volna a királytól kérni őrző-védő kíséretet — katonai lovas-csapatot — az útközben leselkedő ellenség miatt. Hiszen mi magunk mondtuk a királynak: „Istenünk keze nyugszik azokon, akik őt keresik, hogy megvédje őket — de haragja és hatalma zúdul azokra, akik őt elhagyják.” Tehát böjtöltünk és imádkoztunk Istenünkhöz — ő pedig meghallgatta kérésünket. Azután kiválasztottam tizenkét vezetőt a papok közül: Sérébját és Hasabját, meg tíz társukat. Leltár szerint, és gondosan kimérve átadtam nekik az Istenünk Temploma számára adományozott kincseket: az ezüstöt, aranyat, templomi eszközöket; a király és tanácsosai meg főemberei adományait; valamint azokat, amelyeket Izráel népének a Babilóniában élő része ajánlott fel. Ezeket mértem meg, és adtam át nekik: 650 talentum ezüstöt, különböző ezüstedényeket, amelyek összesen 100 talentum értékűek voltak, 100 talentum aranyat, húsz aranyedényt, amelyek összesen 100 dárik értékűek voltak és két gyönyörű bronzedényt, amelyek úgy ragyogtak, hogy szinte az arannyal is felértek. Majd ezt mondtam a tizenkét papnak: „Ti szentek vagytok, az Örökkévaló választottai! Ezek a kincsek is az Örökkévalónak vannak szentelve, akárcsak ti magatok — mert akik adományozták, az Örökkévalónak, ősapáink Istenének adták azokat szabad akaratukból. Ezért hát, úgy vigyázzatok rájuk, mint a szemetek fényére! Ti feleltek ezekért a kincsekért, amíg Jeruzsálemben át nem adjátok őket a Templom kincseskamrájában. Pontosan megmérve kaptátok, úgy is adjátok majd át ezeket a papok és léviták vezetőinek — Izráel családfőinek a jelenlétében!” Így hát a papok és léviták átvették a lemért és leltárba vett kincseket, hogy elvigyék azokat Jeruzsálembe, Istenünk Templomába. Az első hónap 12. napján indultunk Babilóniából, az Ahavá folyó partjáról Jeruzsálembe. Istenünk keze nyugodott rajtunk, és megvédett bennünket az ellenségeinktől és a rablóktól, akik az úton leselkedtek. Baj nélkül meg is érkeztünk Jeruzsálembe, ahol három napig pihentünk. A negyedik napon felmentünk Istenünk Templomába, megmértük és átadtuk a magunkkal hozott kincseket Merémót papnak, Úrijjá fiának. Jelen volt Eleázár, Fineás fia, és Józábád, Jésua fia, és Nóadjá, Binnúj fia — mind léviták. Mindent gondosan megszámoltunk és lemértünk, majd az egészet feljegyeztük. Azután mindazok, akik a száműzetésből visszatértek, égőáldozatokat mutattak be Izráel Istenének. Izráel népének 12 törzse szerint 12 bikaborjút áldoztak fel, azután 96 kost, 72 bárányt, 12 kecskebakot bűnért való áldozatul — mindezt égőáldozatként. Majd átadták a király rendeletét az Eufrátesztől nyugatra fekvő tartomány kormányzóinak és helytartóinak, akik — a rendeletnek engedelmeskedve — segítették és támogatták Izráel népét, és az Isten Templomában történő áldozatokat. Ezután Izráel népének a vezetői hozzám jöttek, és ezt mondták: „Izráel népe — de még a papok és a léviták is — összekeveredtek a körülöttünk élő nem zsidó népekkel, és átvették ezeknek a népeknek az utálatos szokásait! Nem különültek el a kánaániak, hettiták, perizziek, jebúsziak, ammoniak, moábiak, egyiptomiak és emóriak népétől és szokásaitól, mert ezek közül a népek közül vettek maguknak és fiaiknak feleségeket. Így összekeverték Izráel szent népét a környező népekkel. Sőt, az izráeli vezetők és főemberek voltak az elsők, akik ezt a hűtlenséget elkövették!” Amikor ezt meghallottam, megszaggattam a ruhámat és a köpenyemet, téptem a hajamat és a szakállamat, és egészen magamba roskadva szótlanul ültem. Akkor körém gyűltek azok, akik Izráel Istenének szavát istenfélő szívvel tisztelték. Félve gondoltak arra, milyen súlyos következményei lesznek annak, hogy a száműzetésből hazatért nép engedetlen volt Isten szava iránt. Én pedig szótlanul és szomorúan ültem az esti áldozat idejéig. Akkor azonban összeszedtem magamat, felkeltem, és imádkozni kezdtem. Megszaggatott ruhában térdre estem, és kinyújtottam kezeimet az Örökkévalóhoz, Istenemhez, és így kiáltottam hozzá: „Ó Istenem, a tekintetemet sem merem rád emelni, annyira szégyellem magam! Igen, szégyellem magam, mert bűneink egészen elborítottak bennünket, és vétkeink az égig érnek! Ősapáinktól fogva mind a mai napig egyre csak halmoztuk bűneinket — s ezek miatt zúdult ránk annyi büntetés. Idegen királyok uralkodtak rajtunk, utolért bennünket a kard és száműzetés, kiraboltak és megaláztak bennünket — és mindez még ma is így van. Most pedig — egy kis idővel ezelőtt — Istenünk, az Örökkévaló jóindulattal fordult hozzánk! Megengedte, hogy a száműzetésből népünk maradéka hazatérjen, és adott nekünk egy talpalatnyi helyet, hogy a Templomát újjáépítsük, ahol Istenünk felderíti arcunkat és felvidítja tekintetünket, hogy egy kissé megelevenedjünk a szolgaságból. Mert igaz, hogy szolgák vagyunk, nem szabadok — de Istenünk mégsem felejtkezett el rólunk, még szolgaságunkban sem! Sőt, igen kegyelmes volt hozzánk, megelevenített bennünket, és jóindulatra indította irántunk Perzsia királyait, akik megengedték, hogy helyreállíthassuk romjaiból, és újjáépítsük Istenünk Templomát. Bizony, Istenünk, az Örökkévaló maga védelmezett meg bennünket Júdeában és Jeruzsálemben, mint egy erős kőfal! Istenünk, mit is mondhatnánk ezek után? Hiszen ismét eltértünk parancsolataidtól, amelyeket szolgáid, a próféták által adtál, amikor ezt mondtad: »Azt a földet, amelyre most bementek, hogy elfoglaljátok, bemocskolták a rajta lakó népek súlyos bűnei. Bizony, megfertőzték azt a földet utálatos és gonosz tetteikkel, megtöltötték azt bűneikkel egyik végétől a másikig! Ezért, Izráel népe, ne keveredjetek össze velük! Ne adjátok leányaitokat feleségül az ő fiaiknak! Ne vegyetek feleséget fiaitoknak közülük! Ne segítsétek elő boldogulásukat, ne kössetek velük békét — azért, hogy erősek legyetek, élvezzétek a föld termését, és örökségül hagyjátok azt fiaitokra mindörökké.« Mit is mondhatunk neked, Istenünk, mindezek után, amik velünk történtek gonoszságaink és tengernyi bűnünk miatt? Pedig te, Istenünk, nem bűneink mértéke szerint, hanem sokkal kíméletesebben bántál velünk! Sőt, még maradékot is hagytál népünkből, és megengedted, hogy e maradék hazatérjen a száműzetésből. Most pedig — mindezek után — ha ismét áthágjuk parancsaidat, és összeházasodunk ezekkel az idegen népekkel, akik annyi utálatos gonoszságot követtek el, vajon nem fogsz-e haragodban eltörölni bennünket a föld színéről, hogy még írmagja sem marad népünknek?! Ó Örökkévaló, Izráel Istene, igazságos Isten! Itt állunk előtted — a maradék, amelyet magadnak megőriztél — és bűneink súlya terhel bennünket. Bizony, bűnösök vagyunk mindannyian! Egyikünk sem állhat meg előtted ártatlanul.” Miközben Ezsdrás így könyörgött Istenhez, és sírva, földre borulva vallást tett népe bűneiről a Templom előtt, nagy tömeg gyűlt köré: férfiak, asszonyok és gyermekek Izráel népéből. Ők is Ezsdrással együtt sírtak, hangosan. Akkor az Élám nemzetségéből való Sekanjá, Jehiél fia, ezt mondta Ezsdrásnak: „Igazad van, Ezsdrás! Valóban hűtlenséget követtünk el Istenünkkel szemben, amikor összeházasodtunk az idegen népek leányaival. Mégis van reménysége Izráelnek! Kössünk hát szövetséget Istenünkkel, hogy ezeket az idegenből származó feleségeket a gyermekeikkel együtt hazaküldjük, a te tanácsod szerint, Ezsdrás — és mindazokkal egyetértésben, akik tisztelik és félik Istenünk parancsát! Igen, mi engedelmeskedni akarunk a Törvénynek! Kelj fel, Ezsdrás, fogj hozzá, mert ezt a te vezetéseddel kell véghezvinnünk, és mi veled leszünk! Légy bátor és erős — és vezess bennünket!” Akkor Ezsdrás összeszedte magát, felállt, és összehívta a papok, léviták és az egész nép vezetőit. Megeskette őket, hogy aszerint fognak eljárni, ahogy Sekanjá mondta — azok pedig megesküdtek. Ezután Ezsdrás elment az Isten Templomától Jehóhánán, Eljásib fia szobájába, és ott szállt meg. Amíg ott tartózkodott, semmit sem evett vagy ivott — így böjtölt és gyászolt a száműzetésből hazatért nép törvényszegése miatt. Azután kihirdették egész Júdeában és Jeruzsálemben, hogy mindenki jöjjön el a népgyűlésre, Jeruzsálembe. Aki pedig három napon belül nem jön el, azt kiközösítik a hazatértek közösségéből, és minden vagyonát elkobozzák. Ezt a határozatot a vezetők és vének tanácsa hozta. Így hát harmadnapra Júda és Benjámin törzséből minden férfi Jeruzsálembe gyűlt. Ez a kilencedik hónap 20. napján történt. Ott ültek valamennyien az Isten Temploma előtti téren, a szabad ég alatt. Nagyon aggódtak és reszkettek az egész ügy miatt, és mert hideg, esős idő volt. Akkor Ezsdrás pap felállt a nép előtt, és így szólt hozzájuk: „Azzal, hogy idegen nőket vettetek feleségül, Isten ellen követtetek el hűtlenséget! Ezzel még jobban szaporítottátok Izráel bűneit. Most azért ismerjétek el, és valljátok be ezt a bűnt az Örökkévaló, őseitek Istene előtt — és azután engedelmeskedjetek az Örökkévaló akaratának! Váljatok külön az idegen népektől, és váljatok el az idegen asszonyoktól!” Erre az egész népgyűlés hangosan és egy emberként válaszolt: „Igazad van, Ezsdrás! Úgy teszünk mindent, ahogy mondtad! De sokan vagyunk, és nyakunkon az esős évszak — nem állhatunk sokáig a szabadban. Ezt nem lehet egy-két nap alatt elrendezni — hiszen olyan sokan vagyunk vétkesek ebben. A vezetőink határozzanak az egész közösség helyett: mondják meg, hogy melyik városból mikor jöjjenek ide azok a férfiak, akik idegen asszonyokat vettek feleségül. Jöjjenek ide velük együtt annak a városnak a vezetői és bírái is — együttesen döntsenek, és fordítsák el rólunk Istenünk súlyos haragját!” Ezt a határozatot csak kevesen ellenezték: Jonatán, Aszáél fia és Jahzejá, Tikvá fia. Mesullám és a lévita Sabbetaj támogatták őket ebben. [16-17] A száműzetésből hazatértek nagy többsége azonban elfogadta ezt a javaslatot, és így is történt. Ezsdrás pap minden nemzetségből név szerint kiválasztott egy-egy családfőt. Ezekkel együtt leültek, hogy megvizsgálják az egyes családokat, és határozzanak az elválás ügyében. A tizedik hónap első napján kezdték a munkát, és az első hónap első napjára be is fejezték. Minden egyes férfi ügyét megtárgyalták, aki idegen asszonyt vett feleségül. *** A papok között is voltak, akik idegen asszonyt vettek feleségül. Ezek a következők: Jésua, Jócádák fia és Jésua testvéreinek leszármazottjai közül: Maasszéja, Eliézer, Járib és Gedaljá. Ők valamennyien megígérték, hogy elküldik feleségüket, és fejenként egy-egy kost áldoznak fel bűnért való áldozatul a vétkük miatt. Immér leszármazottjai közül: Hanáni és Zebadjá. Hárim leszármazottjai közül: Maaszéjá, Élijjá, Semajá, Jehiél, és Uzzijjá. Pashúr leszármazottjai közül: Eljóénaj, Maaszéjá, Jismáél, Netanél, Józábád és Elászá. A léviták közül: Józábád, Simei, Kélájá — más néven Kelitá —, Petahjá, Jehudá, és Eliézer. Az énekesek közül: Eljásib. A kapuőrök közül: Sallum, Telem és Úri. Izráel népéből még ezek vettek idegen asszonyt feleségül: Parós leszármazottjai közül: Ramjá, Jizzijá, Malkijjá, Mijjámin, Eleázár, Malkijjá és Benája. Élám leszármazottjai közül: Mattanjá, Zekarjá, Jehiél, Abdi, Jerémót és Élijjá. Zattú leszármazottjai közül: Eljóénaj, Eljésib, Mattanjá, Jerémót, Zábád és Azízá. Bébaj leszármazottjai közül: Jehóhánán, Hananjá, Zabbaj és Atlaj. Báni leszármazottjai közül: Mesullám, Mallúk, Adájá, Jásúb, Seál és Jerémót. Pahat-Moáb leszármazottjai közül: Adná, Kelál, Benája, Maaszéjá, Mattanjá, Becalél, Binnúj és Manassé. Hárim leszármazottjai közül: Eliézer, Jissijjá, Malkijjá, Semajá, Simeon, Benjámin, Mallúk és Semarjá. Hásum leszármazottjai közül: Mattenaj, Mattattá, Zábád, Elifelet, Jérmaj, Manassé és Simei. Báni leszármazottjai közül: Maadaj, Amrám, Úél, Benája, Bédejá, Keluhú, Vanjá, Merémót, Elijásib, Mattanjá, Mattenaj és Jaaszaj. Binnúj leszármazottjai közül: Simei, Selemjá, Nátán, Adájá, Maknadbaj, Sásaj, Sáraj, Azarél, Selemjáhú, Semarjá, Sallúm, Amarjá és Jószéf. Nebó leszármazottjai közül: Jeiél, Mattitjá, Zábád, Zebíná, Jaddaj, Jóel és Benája. Mindezek idegen asszonyokat vettek feleségül, akik közül sokan már gyermekeket is szültek. Nehémiásnak, Hakaljá fiának az elbeszélése. A huszadik esztendőben, Kiszlév hónapban történt, amikor én, Nehémiás, Súsan várában éltem: Hanáni, az egyik rokonom érkezett hozzám, néhány más férfival együtt Júdeából. Kérdeztem tőlük, hogyan vannak a száműzetésből hazatért júdaiak, és érdeklődtem Jeruzsálem felől. Elmondták, hogy az a maradék nép, amely korábban már hazatért, nagy nyomorban és gyalázatban él Júdeában, mert Jeruzsálem falai romokban hevernek, kapuit pedig tűz pusztította el. Ezt hallva nagyon elszomorodtam, napokon át ki sem mozdultam, csak sírtam, böjtöltem és imádkoztam. Könyörögtem Istenhez, aki a Mennyben lakik: „Örökkévaló Isten, aki a Mennyben vagy! Hatalmas és rettenetes Isten, aki hűségesen megtartod a szövetséget azokkal, akik szeretnek téged és engedelmeskednek parancsaidnak! Kérlek, hallgass meg, és tekints rám! Hallgasd meg szolgád könyörgését! Hallgass meg, amint éjjel-nappal imádkozom Izráel népéért, szolgáidért! Igen, Örökkévaló, vétkeztünk ellened — én és Izráel egész népe. Bűnös vagyok én is, apám családja is — mindannyian bűnösök vagyunk. Bűnt bűnre halmoztunk, mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, rendelkezéseidnek és törvényeidnek, amelyeket szolgád, Mózes által adtál. [8-9] Kérlek, emlékezz ígéretedre, amelyet szolgádnak, Mózesnek mondtál: »Ha vétkeztek és hűtlenek lesztek, szétszórlak benneteket az idegen népek közé. De ha visszatértek hozzám, ha engedelmeskedtek parancsaimnak, és azok szerint éltek, akkor ismét összegyűjtelek és beviszlek benneteket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy nevem ott lakozzon. Bizony, ha a föld legtávolabbi szélére szóródtok szét, még onnan is összegyűjtelek benneteket!« *** Ezek a te szolgáid, és ez a te néped, Örökkévaló, akiket megszabadítottál, megőriztél erős karoddal és hatalmas erőddel! Kérlek, hallgasd meg szolgád könyörgését! Halld meg szolgáid imádságát, akik gyönyörűségüket lelik abban, hogy tisztelhetnek és félhetnek téged! Örökkévaló, kérlek, segíts meg engem ma, és fordítsd hozzám a király szívét, amikor segítséget kérek tőle!” Én ugyanis a király szolgája voltam: a pohárnoka. Történt pedig Artahsaszta király uralkodásának huszadik évében, Niszán hónapban, hogy — tisztségem szerint — éppen felszolgáltam a bort a királynak, amikor megszólított: „Csak nem vagy beteg? Miért ilyen szomorú az arcod? Biztosan valami nyomja a lelkedet!” Korábban még sohasem voltam szomorú a király jelenlétében, ezért nagyon megijedtem. *** Majd ezt feleltem: „Uram, királyom, örökké élj! Hogyne lennék szomorú, amikor a város, ahol őseim nyugszanak, romokban hever, és kapuit tűz égette meg!” „Mit kívánsz?” — kérdezte a király. Mielőtt válaszoltam volna, imádkoztam Istenhez, aki a Mennyben lakik. Majd ezt feleltem: „Ha jónak látja a király, és ha szolgáját kedveli, akkor küldjön el engem Júdea tartományába, abba a városba, ahol őseim nyugszanak, hogy újjáépítsem a várost.” A király ekkor megkérdezte (a királyné ott ült mellette): „Mennyi időre van ehhez szükséged, és mikor térsz vissza?” Akkor megmondtam, mennyi időre szeretnék szabadságot kérni — a király pedig jóindulatúan elengedett. Majd tovább kértem őt: „Ha a király jónak látja, adjon a kezembe írott rendeleteket a folyón túli tartomány helytartóinak címezve, hogy Júdeába menet szabadon átutazhassak a területükön. Egy másik hasonló ajánlólevélre is szükségem lenne, Aszáfnak, a királyi erdők gondviselőjének címezve, hogy utaljon ki elegendő gerendát az építéshez. Hiszen helyre kell állítanom a Templomot körülvevő falat, a város falait, és a kapukat — azon kívül magamnak is kell házat építenem.” A király mindezt megígérte, mert Istenem keze nyugodott rajtam. Sőt, még kíséretet is rendelt mellém: tiszteket és lovas katonákat. Amikor megérkeztem a folyón túli tartomány helytartóihoz, átadtam nekik a király leveleit. Amikor a Hórónból való Szanballat és Tóbijjá, az ammoni tisztviselő meghallotta, hogy jött valaki, aki Izráel népének segíteni akar — mindketten nagyon felháborodtak, és megharagudtak. Azután Jeruzsálembe értem, és három napra megpihentem. Éjjel felkeltem, és néhány emberem kíséretével elindultam, de senkinek sem szóltam arról, hogy mit akarok tenni Jeruzsálemért, és hogy Istenem mire indította a szívemet. Csak egy ló volt velünk: az, amelyiken lovagolni szoktam. Még sötét éjszaka volt, amikor kimentem a városból a Völgy-kapun át a Sárkány-forrás felé, azután a Szemét-kapuhoz. Gondosan megvizsgáltam, milyen állapotban van a város fala, és láttam, hogy romokban hever. Megnéztem a falon lévő kapuboltozatokat is. A fából készült kapuk hiányoztak, mert elégtek. Azután a Forrás-kaput néztem meg, és a királyi víztárolót. De itt már nem tudtam a lovammal továbbmenni, olyan szűk volt a hely. Ezért gyalog mentem föl a völgyből, hogy megvizsgáljam a falakat. Majd visszamentem, és a Völgy-kapun keresztül hazatértem. Ekkor még senki sem tudta, hogy hova mentem, és hogy mit tettem — még a vezetők sem. A júdaiak, papok, vezetők, előkelők, és a többiek közül — akik később a munkát végezték — senki sem sejtette, mire készülök, mert hallgattam róla. Azután összehívtam őket, és azt mondtam nekik: „Látjátok, milyen nyomorúságos a helyzetünk! Egész Jeruzsálem lakatlan romhalmaz, és a kapuit tűz pusztította el. Gyertek, fogjunk össze, és építsük újjá Jeruzsálem falait, hogy ne kelljen tovább viselnünk ezt a gyalázatot!” Azt is elmondtam nekik, hogy Istenem keze rajtam nyugszik, és hogy a király is támogat az építésben. Erre mind azt válaszolták: „Igen, fogjunk hozzá! Építsük fel a falakat!” Ezzel az erős elhatározással fogtunk hozzá a munkához. Amikor a Hórónból való Szanballat, és Tóbijjá, az ammoni tisztviselő, meg az arab Gesem meghallotta, hogy újjáépítjük a falakat, kigúnyoltak bennünket, és megvetéssel mondták: „Ugyan mit építetek? Csak nem a király ellen akartok fellázadni?!” Erre én így válaszoltam: „Mi a Mennyben lakó Isten szolgái vagyunk, aki megsegít bennünket, hogy ezt a várost újjáépítsük. Nektek azonban semmi közötök ehhez! Egyikőtök sem lakott itt soha, sem nem volt itt tulajdonotok — ezért emléketek sem marad Jeruzsálemben!” Eljásib főpap, a rokonaival — a többi papokkal — együtt a Juh-kapunál kezdett hozzá az építéshez. Felszerelték a kapuszárnyakat, majd fel is szentelték az elkészült kaput. Felépítették a falat a Hamméá-toronyig és a Hananél-toronyig, és azt is felszentelték. A mellettük lévő szakaszon jerikói férfiak dolgoztak. Mellette Zakkúr, Imri fia javítgatott. Azután Hasszenáá fiai következtek, akik a Hal-kaput állították helyre. Elkészítették a gerendázatot, a kapuszárnyakat, a zárakat és reteszeket. Merémót, Úrijjá fia (Hakkóc unokája) javította a következő szakaszt. Mellette Mesullám, Berekjá fia (Mesézabél unokája), még továbbmenve Cádók, Baaná fia falazta be a réseket. Mellettük a Tékoa városából jött férfiak építettek, de csak a közemberek, mert a vezetőik és előkelőik nem voltak hajlandók az Örökkévaló munkájában részt venni. A Régi-kaput Jójádá, Pészéah fia és Mesullám, Beszódjá fia újították fel. Ők készítették el a gerendázatot, a kapuszárnyakat, a zárakat és reteszeket. A következő szakaszon épített a gibeoni Melatjá és Jádón Mérónót-ból, meg más gibeoni és micpai férfiak, akik a folyón túli tartomány fennhatósága alá tartoztak. Mellettük Uzziél, Harhajá fia építette a falat, aki aranyműves volt. Majd Hananjá következett, az egyik kenőcskészítő mester. Ők javították ki Jeruzsálem falát a széles falszakaszig. Azután Refájá, Húr fia dolgozott, aki Jeruzsálem fél kerületének a kormányzója volt. Mellette építette a falat Jedajá, Harúmaf fia, akinek a háza éppen ezzel a falszakasszal szemben állt. A következő szakaszt Hattús, Hasabnejá fia építette. Malakijjá, Hárim fia és Hassúb, Pahat-Móáb fia építették újjá a következő részt és a Kemencék tornyát. Azután Sallúm, Hallóhés fia, Jeruzsálem másik fél kerületének kormányzója javítgatott a leányaival együtt. A Völgy-kaput Hánún állította helyre a Zánóahból érkezett férfiakkal együtt. Ők készítették el a gerendázatot, a kapuszárnyakat, a zárakat és reteszeket. A falat is kijavították a Völgy-kapu és a Szemét-kapu közötti szakaszon, mintegy 1 000 könyök hosszon. A Szemét-kaput Malakijjá, Rékáb fia, Bét-Hakkerem kerületének a kormányzója állította helyre: elkészítette a gerendázatot, a kapuszárnyakat, a zárakat és reteszeket. A Forrás-kaput Sallún, Kol-Hóze fia, Micpá kerületének a kormányzója állította helyre: elkészítette a gerendázatot, a kapuszárnyakat, a zárakat és reteszeket. Ő javította meg a városfalat a Selah-vízgyűjtőnél, a királyi kerteknél, egészen a Dávid városából levezető lépcsőig. Azután Nehemjá, Azbúk fia, Bét-Cúr fél kerületének a kormányzója javította ki a falat a Dávid király sírjával szemben, a vízgyűjtő medencéig és az őrség házáig. Mellette javították a töréseket a léviták, Rehúm, Báni fia vezetésével. Utánuk Hasabjá, Keila fél kerületének a kormányzója dolgozott. A testvérei dolgoztak a következő szakaszon, Bavvaj, Hénádád fia vezetésével, aki Keila másik fél kerületének a kormányzója volt. Azután Ézer, Jésua fia, Micpá kormányzója dolgozott azon a fal-szakaszon, amely a fegyvertár és a sarok között húzódik. Majd Bárúk, Zakkaj fia javítgatott szorgalmasan a sarok és Eljásib főpap házának bejárata közötti darabon. A következő szakaszon Merémót, Úrijjá fia (Hakkóc unokája) építette a falat, Eljásib házának bejáratától a ház végéig. Mellette dolgoztak a környező vidékről való papok. Azután Benjámin és Hassúb, majd Azarjá, Maaszéjá fia (Anájá unokája) javítgattak, mindegyik a saját házával szemben lévő szakaszt. Azarjá házától azt a részt, ahol fordul a fal, egészen a sarokig Binnúj, Hénádád fia építette újjá. Pálál, Úzaj fia ott dolgozott, ahol fordul a fal, de a másik oldalon, majd a király felső háza melletti toronynál, az őrség udvaránál. Utána Pedájá, Parós fia épített. A következő részt, amely a keleti oldalon, a Vízi-kapuig és a magas toronyig húzódik, a Templom szolgái javították ki, akik az Ófel dombon laktak. Majd a tékoabeliek következtek, akik a toronytól az Ófel-dombig állították helyre a falat. A Lovak-kapuján túli szakaszt a papok javították, mindegyikük a saját háza mellett. Azután Cádók, Immér fia következett, aki szintén a maga háza melletti szakaszon dolgozott, utána pedig Semajá, Sekanjá fia, a keleti kapu őre építette a falat. Az utána következő falszakaszon Hananjá, Selemjá fia és Hánun, Cáláf hatodik fia javított, majd Mesullám, Berekjá fia építette a saját szobája melletti részt. Malkijjá, az aranyműves dolgozott a következő szakaszon, amely a Templom szolgáinak háza és a kereskedők háza mellett húzódott, a Mifkád-kapun túl, a sarok felső kamrájáig. Innen a Juh-kapuig pedig az aranyművesek és a kereskedők javítgattak. Amikor Szanballat meghallotta, hogy építjük a falat, nagyon felháborodott, dühös lett, és csúfolni kezdte a júdaiakat. Rokonai és a samáriai sereg előtt azt kiabálta: „Mit képzelnek ezek a nyomorult júdaiak? Hogy merészelnek önhatalmúlag építkezni? Csak nem akarnak áldozatokat is bemutatni? Azt hiszik, hogy egy nap alatt be tudják fejezni? Azt képzelik, hogy a porrá égett köveket feltámaszthatják abból a romhalmazból?” Ott állt mellette Tóbijjá, az ammoni tisztviselő is, aki még hozzátette: „Ha ezek a nyomorultak építik a kőfalat, elég, ha egy róka felugrik rá, már attól is összedől!” Akkor én, Nehémiás, imádkoztam: „Istenünk, halld meg ellenségeink gúnyolódását! Szálljon vissza fejükre minden gyalázkodásuk! Őket borítsa el a szégyen, amikor ellenségeik fogságba hajtják őket! Istenünk, ne bocsáss meg ellenségeinknek! Ne töröld el bűneiket! Hiszen valójában téged bosszantottak, amikor a fal építőit gúnyolták.” Ennek ellenére tovább építettük és javítgattuk a falakat a város körül, és az építők nagy kedvvel dolgoztak. El is jutottunk az eredeti magasság feléig. Azonban ellenségeink — Szanballat, Tóbijjá, az arabok, az ammoniak és az asdódiak — bosszankodtak azon, hogy Jeruzsálem falait tovább építjük, a munka jól halad, és a réseket hamarosan betömjük. Ezért összefogtak, és elhatározták, hogy együttes erővel megtámadják Jeruzsálemet, és így akadályozzák meg a fal befejezését. Mi azonban imádkoztunk Istenünkhöz, és őröket állítottunk a falakra, akik éjjel-nappal figyelték a környéket. A júdeaiak azt mondták: „A munkások elfáradtak, és még mindig nagyon sok a törmelék, nem tudjuk ezt a falat felépíteni!” Ellenségeink azt mondták: „Észre sem fogják venni, úgy belopakodunk közéjük. Akkor azután leöldössük őket — és véget vetünk az egész építkezésnek!” A Júdea tartományában lakó testvéreink is eljöttek, és folyton sürgettek bennünket, hogy az építők térjenek haza, és a saját városukat védjék meg a fenyegető ellenségtől. Ekkor én fegyveres férfiakat rendeltem a fal mögé, azokra a szakaszokra, ahol leginkább várható volt az ellenség támadása: az alacsonyan fekvő részekre és a résekre. A nagyobb családokat egy helyre állítottam, és felfegyvereztem őket dárdákkal és íjakkal. Megszemléltem őket, és eléjük állva így biztattam a családfőket, a vezetőket, és az egész népet: „Ne féljetek ellenségeinktől! Ne rájuk gondoljatok, hanem az Örökkévalóra! Ő az igazán hatalmas és félelmetes! Ti pedig harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségetekért és otthonotokért!” Így azután Isten meghiúsította ellenségeink tervét, mert észrevettük, hogy mire készülnek. Ezt ők is megtudták. Mi pedig mindannyian folytattuk a falak építését — mindenki a maga helyén. De ettől a naptól kezdve szolgáim fele a falakon dolgozott, a másik fele pedig teljes fegyverzetben őrséget állt: dárdával, pajzzsal, íjjal és harci öltözetben. A vezetők pedig ott álltak Júda egész népe mögött, akik a falakat javították. Az építők ettől kezdve maguk is fel voltak fegyverkezve, és úgy végezték a munkájukat. A kardja mindegyiknek munka közben is állandóan a derekára volt kötve, a kürtös pedig mellettem állt. Ezért azt mondtam a vezetőknek, a családfőknek és az egész népnek: „Ez a munka igen nagy, és tágas területen folyik. Mi pedig az egész fal hosszában, egymástól távol és szétszórtan dolgozunk. De akárhol is dolgoztok, ha meghalljátok a kürtjelet, azonnal fussatok oda! Istenünk harcol értünk!” Így építettük a falakat hajnaltól a csillagok feljöttéig, de a férfiak fele dárdával a kezében állandó harci készültségben állt. Azt is megmondtam az embereknek, hogy a segítőikkel együtt mindannyian maradjanak éjjelre is Jeruzsálemben, hogy éjjel őrködjenek, és nappal dolgozzanak a falakon. Mi is állandóan fegyveresen jártunk: én és a rokonaim, a szolgáim, és az engem kísérő testőrök valamennyien. Még a ruháinkat is csak annyi időre vetettük le, amíg mosakodtunk. Ezután történt, hogy nagy felzúdulás támadt a szegény nép között a gazdag júdaiak ellen. A férfiak és asszonyaik így panaszkodtak: „Nagy a családunk, sok gyermeket nevelünk, szükségünk van a mindennapi kenyérre — valahonnan gabonát kell szereznünk, különben éhen halunk!” Mások ezt kiabálták: „Házainkat, földjeinket és szőlőskertjeinket már mind zálogba kellett adnunk, hogy gabonát vehessünk az éhínség miatt!” „Mi meg azért zálogosítottuk el a földjeinket és szőlőskertjeinket, hogy a királynak járó adót ki tudjuk fizetni! Már ott tartunk, hogy fiainkat és leányainkat kell eladnunk rabszolgának! Én már el is adtam a leányaimat, és nem tudom megváltani őket, mert a földem és a szőlőm már a másé! Pedig mi is éppen olyanok vagyunk, mint ezek a gazdagok! Fiaink és leányaink is éppen olyanok, mint az ő gyerekeik!” — panaszkodtak mások. Mikor ezeket a panaszokat hallottam, nagyon megharagudtam. Azután átgondoltam az egészet, és lecsillapodtam. Majd elmentem a gazdagokhoz és a vezetőkhöz, és felelősségre vontam őket ezért a helyzetért. „Ti uzsoráskodtok a testvéreitekkel szemben: nagy kamatokkal terhelitek őket, és elveszitek vagyonukat!” Azután népgyűlést hívtam össze ebben az ügyben. Ott, a nyilvánosság előtt ezt mondtam a gazdagoknak: „Gondoljátok meg! Júdai testvéreinket eladták rabszolgának az idegen népeknek — mi pedig nagy áldozatokkal visszavásároltuk őket, hogy ismét szabadok legyenek. Ti pedig — kihasználva szorult anyagi helyzetüket — a saját testvéreiteket adjátok el rabszolgának! Sőt, arra kényszerítitek őket, hogy magukat adják el nektek!” Azok csak hallgattak, és nem tudtak mit felelni. Majd így folytattam: „Amit tesztek, nem helyes! Meddig nem akartok még Istenünk félelme szerint élni, hogy végre ne gyalázzanak bennünket ellenségeink és az idegen népek?! Nemcsak ti adtatok kölcsönt a szegényeknek, én is, rokonaim is, szolgáim is adtunk nekik pénzt és gabonát. Egyezzünk meg, hogy most mindannyian elengedjük a szegényeknek az összes kamatot, és többé egyikünk sem számít fel kamatot a kölcsönökre. Ti pedig még ma adjátok vissza az összes zálogba vett földeket, szőlőskerteket, olajfa-ligeteket és házakat! Sőt, a kölcsönbe adott pénznek, gabonának, bornak és olívaolajnak eddig beszedett kamatait is adjátok vissza nekik!” A gazdagok akkor így feleltek: „Rendben van. Visszaadjuk mindezeket, és nem követelünk tőlük ezután semmit. Úgy teszünk mindent, ahogy mondtad.” Ekkor hívtam a papokat, hogy a gazdagokat eskessék meg arra, hogy ígéretüket meg is fogják tartani. Azután levettem a köpenyemet és az emberek szeme láttára kiráztam még a port is belőle. „Így rázzon ki Isten mindenkit a házából és összes vagyonából, aki ezt a megállapodást megszegi! Mindenét veszítse el, váljon teljesen földönfutóvá!” — mondtam nekik. Az egész gyűlés pedig felelt rá: „Ámen! Úgy legyen!” — és dicsérték az Örökkévalót. Uralkodásának huszadik évében nevezett ki Artahsaszta király Júdea tartományának helytartójává, és a harminckettedik évig viseltem ezt a tisztséget. Ez alatt a tizenkét év alatt nem szedtem a helytartónak járó adót a néptől. Sem én, sem a rokonaim nem éltünk ezzel a jogunkkal, és a magunk kenyerét ettük. Ezzel szemben az előttem kormányzó helytartók a maguk megélhetésére rendszeresen beszedték a nekik járó adókat az élelmiszerből, a borból; és ezen felül még fejenként 40 sékel ezüstöt is. Ráadásul a szolgáik is nyomorgatták a népet. Én azonban tiszteltem és féltem Istent, és nem tettem semmi ilyet. Nem vettem el senkinek a földjét. A város falának újjáépítésén az összes szolgámmal együtt magam is ott dolgoztam. Ezenkívül rendszeresen nálam étkezett százötven júdai vezető — nem is szólva azokról, akik a körülöttünk lévő népek közül jöttek hozzám — és mindezt a saját költségemre. Naponta a következőket készítették el szolgáim ezeknek a vendégeknek az ellátására: levágtak egy ökröt, hat hizlalt juhot és sok baromfit. Minden tizedik napon többféle bort hozattam a számukra bőségesen. Ennek ellenére nem szedtem be a helytartónak járó adót, mert láttam, hogy mennyi teher van a népen, és milyen sokat kell dolgozniuk. Kérlek, Istenem, emlékezz meg arról, amit ezért a népért tettem! Azután befejeztük a város falának újjáépítését. Nem maradt rajta egyetlen rés sem. Már csak a kapuk szárnyait kellett a helyükre illeszteni. Ezt megtudták ellenségeink is: Szanballat, Tóbijjá, az arab Gesem, és a többiek. Ekkor Szanballat és Gesem üzentek nekem, hogy találkozzam velük Kefírim faluban, az Ónó-síkságon — ugyanis merényletet terveztek ellenem. Visszaüzentem nekik: „Sok dolgom van, nem mehetek el innen. Ha elmennék, félbemaradna a munka.” Ugyanezt az üzenetet négyszer is küldték, de én mindannyiszor így válaszoltam. Szanballat ötödik alkalommal is küldött a szolgájával egy levelet, amelyet nem zárt le. Ezt írta: „A környező népek azt beszélik — és ezt Gasmu is megerősítette —, hogy te és a júdaiak fel akartok lázadni, azért építitek a város falát. Azt mondják, te akarsz a király lenni, és prófétákat is megbíztál, hogy hirdessék ki Jeruzsálemben, hogy te vagy Júdea királya. Figyelmeztetlek, hogy ezt Perzsia királya is meg fogja hallani! Ezért, gyere, tanácskozzunk!” Erre a következő választ küldtem: „Szanballat, ebből egy szó sem igaz! Semmi ilyesmi nem történt, az egészet csak te találtad ki.” Ellenségeink meg akartak félemlíteni bennünket. Azt gondolták, ha sikerül megijeszteniük minket, akkor elgyengülünk, abbahagyjuk a munkát, és sohasem fog elkészülni a fal. De én imádkoztam: „Istenem, erősíts meg engem!” Azután elmentem Semajához, Delája fiához, aki Mehétabél fia volt. Semajá bezárkózott a házába, és ezt mondta: „Nehémiás, menjünk a Templomba, zárkózzunk be a belső részébe, mert téged meg akarnak gyilkolni! Igen, ma éjjel eljönnek, hogy megöljenek!” De én ezt feleltem neki: „A magamfajta férfi nem fut el az ellenség elől! Különben is, jól tudod, hogy aki nem pap, nem léphet a Templom belsejébe, mert különben meg kell halnia! Dehogy megyek!” Felismertem, hogy Semaját nem Isten küldte, hanem ezt a „próféciát” azért mondta, mert Tóbijjá és Szanballat lefizették. Azt szerették volna elérni, hogy félelmemben bemeneküljek a Templomba, és így vétkezzek a Törvény ellen, azután pedig vádolhassanak, és rossz hírbe keverjenek. Istenem, kérlek, ne feledkezz meg róla, hogy Tóbijjá és Szanballat mennyi gonoszságot követett el! Lásd meg, hogy Nóadjá prófétanő és más próféták is próbáltak megfélemlíteni engem! Végül mégis teljesen felépítettük a várfalat. Ötvenkét napig dolgoztunk rajta, és Elúl hónap 25. napjára fejeztük be az újjáépítést. Amikor ellenségeink meghallották ezt, és az összes körülöttünk élő népek látták, hogy felépült a város fala, minden bátorságuk és önbizalmuk elszállt, mert megértették, hogy ebben a nagy munkában Istenünk segített bennünket — így tudtuk ezt befejezni. [17-18] Akkoriban sokan a júdai gazdagok és előkelők közül gyakran váltottak levelet Tóbijjával, ugyanis korábban hűséget esküdtek neki, sőt egyesek rokoni kapcsolatba is kerültek vele. Tóbijjá feleségül vette Sekanjá (Árah fia) leányát. Ugyanakkor Tóbijjá fia, Jehóhánán pedig Mesullám (Berekjá fia) leányát vette el. *** Ezek az előkelő júdaiak folyton azt bizonygatták nekem, hogy Tóbijjá milyen rendes és megbízható ember — de közben szinte minden szavamat kikémlelték, és megírták Tóbijjának, aki viszont állandóan leveleket küldött nekem, hogy megfélemlítsen. Amikor teljesen felépült a fal, és a kapuk is a helyükre kerültek, szolgálatba állítottam a kapuőrzőket. Azután meghatároztam a templomi énekesek és a léviták szolgálatának rendjét. Hanánit, a testvéremet, és Hananját a vár parancsnokát neveztem ki Jeruzsálem vezetőivé. Azért választottam Hanánit, mert hűséges és istenfélő volt, sokkal inkább, mint a többiek. Azt mondtam nekik: „Reggel várjátok meg, amíg a nap melegen süt, csak azután nyissátok ki, napnyugta előtt pedig zárjátok be Jeruzsálem kapuit! A város lakosai közül jelöljetek ki őröket, akik a saját házuk közelében teljesítsenek a falon őrszolgálatot!” Jeruzsálem nagy területen feküdt, de kevesen laktak benne, mert még csak néhány házat építettek újjá. Isten ekkor azt a gondolatot adta nekem, hogy hívjam össze a vezetőket, az előkelő családfőket és az egész népet, hogy számoljuk meg és írjuk össze őket családonként. Ekkor megtaláltam egy korábban készített listát azokról, akik először tértek haza a száműzetésből. Ebben a következők voltak feljegyezve: A Júdea tartományából származó száműzöttek közül a következők tértek haza. Őket, illetve elődeiket még Nebukadneccar, a Babilóniai Birodalom királya hurcoltatta száműzetésbe, Babilóniába. Most pedig visszatértek Jeruzsálembe és Júdea városaiba — minden család a maga eredeti lakóhelyére. Ezek azok, akik Zerubbábellel együtt jöttek: Jésua, Nehemjá, Azarjá, Raamjá, Nahamáni, Mordokaj, Bilsán, Miszperet, Bigvaj, Nehúm és Baaná. Az Izráel népéhez tartozó hazatért férfiak száma, nemzetségeik szerint: Parós leszármazottjai közül 2 172 Sefatja leszármazottjai közül 372 Árah leszármazottjai közül 652 Pahat-Moáb leszármazottjai közül, Jésua és Jóáb családjából 2 818 Élám leszármazottjai közül 1 254 Zattu leszármazottjai közül 845 Zakkaj leszármazottjai közül 760 Binnúj leszármazottjai közül 648 Bébaj leszármazottjai közül 628 Azgád leszármazottjai közül 2 322 Adónikám leszármazottjai közül 667 Bigvaj leszármazottjai közül 2 067 Ádin leszármazottjai közül 655 Átér leszármazottjai közül, Hizkijjá családjából 98 Hásum leszármazottjai közül 328 Bécaj leszármazottjai közül 324 Hárif leszármazottjai közül 112 Gibeon leszármazottjai közül 95 A fentieken kívül — eredeti lakóhelyük szerint — ennyien tértek vissza, csak a férfiakat számítva: Betlehemből és Netófából 188 Anatótból 128 Bét-Azmávetból 42 Kirját-Árimból, Kefirából és Beérótból összesen 743 Rámából és Gebából összesen 621 Mikmászból 122 Bételből és Ajból összesen 123 a másik Nebóból 52 a másik Elámból 1 254 Hárimból 320 Jerikóból 345 Lódból, Hádidból és Ónóból összesen 721 Szenáából 3 930 A papok közül ezek tértek vissza: Jedajá leszármazottjai, Jésua családjából 973 Immér leszármazottjai 1 052 Pashúr leszármazottjai 1 247 Hárim leszármazottjai 1 017 A léviták közül: Jésua leszármazottjai Kadmiél és Hódavjá családjából 74 Az énekesek közül: Aszáf leszármazottjai 148 A Templom kapuőrségéhez tartozók közül: Sallúm, Átér, Talmón, Akkúb, Hatíta és Sóbaj leszármazottjai 138 A templomszolgák csoportjából a következők tértek vissza: a Cíhá, Haszufá, Tabbáót, Kérósz, Szíá, Pádón, Lebáná, Hagábá, Samlaj, Hánán, Giddél, Gahar, Reája, Recín, Nekódá, Gazzám, Uzza, Pászéah, Bészaj, Meúnim, Nefisszim, Bakbúk, Hakúfá, Harhúr, Baclít, Mehídá, Harsá, Barkósz, Sziszerá, Temah, Necíah és Hatífá családjába tartozó leszármazottak. Ezek tértek vissza Salamon király szolgáinak leszármazottjai közül: Szótaj, Szóferet, Peridá, Jaalá, Darkón, Giddél, Sefatjá, Hattíl, Pókeret-Haccebáim és Ámón családjába tartozó leszármazottak. A templomszolgáknak és Salamon szolgáinak a leszármazottjai közül összesen 392 férfi tért haza. Akik feljöttek Babilóniából, azok között voltak olyanok is, akik nem tudták biztosan, hogy melyik nemzetségből származnak, ezért bizonytalan volt, hogy valóban Izráel népéhez tartoznak-e, vagy sem. A következő városokból jöttek: Tél-Melah, Tél-Harsa, Kérub, Addán és Immér. Ők Delájá, Tóbijjá és Nekódá leszármazottjai voltak, összesen 642 férfi. A papok között is voltak bizonytalan származásúak: Hobajjá, Hakkóc és Barzillaj leszármazottjai. Az utóbbiak őse a gileádi Barzillaj egyik leányát vette feleségül, ezért a felesége családjához tartozónak számított. Ezek keresték a családjuk nevét a papok névjegyzékében, de nem találták. Emiatt — átmenetileg — nem szolgálhattak a papok között. A kormányzó úgy határozott, hogy ők mindaddig nem ehetnek a papok számára fenntartott szent ételekből, ameddig a főpap szolgálatba nem lép — s akkor majd ő dönti el a származásuk ügyét az Úrím és Tummím segítségével. Az egész közösségben, amely Babilóniából hazatért, összesen 42 360 férfi volt. Ezen fölül 7 337 férfi és női rabszolgájuk, és 245 férfi és női énekes is velük jött. [68-69] Ami az állataikat illeti, 736 lovat, 245 öszvért, 435 tevét és 6 720 szamarat hoztak magukkal. *** A családfők közül egyesek ajándékot adtak az újjáépítés költségeinek fedezésére. A királyi helytartó egymaga 1 000 aranydrahmát adott, meg 50 edényt és 530 papi ruhát. A családfők összesen 20 000 aranydrahmát és 2 000 mina ezüstöt adtak. A nép többi része pedig összesen 20 000 aranydrahmát, 2 000 mina ezüstöt és 67 papi ruhát adott. A papok, a léviták, a templomi kapuőrség tagjai, a templomi énekesek, a templomszolgák és a nép többi része is mind a saját eredeti városukban telepedtek le. A hetedik hónap elejére már mindenki a maga városában lakott. A hetedik hónapban egész Izráel összegyűlt Jeruzsálemben a Vízi-kapu előtti téren. Az egész nép egy emberként és egy akarattal jött össze, és kérték az írástudó és törvénytanító Ezsdrást, hogy hozza elő Mózes Törvényének a könyvét, amelyet az Örökkévaló parancsolt Izráelnek. A hetedik hónap első napján Ezsdrás pap kihozta a Törvény könyvét az egész gyülekezet elé, akik mindannyian felnőtt férfiak és nők voltak: koruknál fogva meg tudták érteni a Törvényt. Reggeltől délig hangosan olvasta a Törvényt az egész népgyűlésnek, az emberek pedig figyelmesen hallgatták. Valamennyien — férfiak és nők —, akik elég idősek voltak ahhoz, hogy meg is tudják érteni. Ezsdrás egy ideiglenes emelvényen állt, amelyet fából készítettek, erre az alkalomra. Mellette jobbról ezek álltak: Mattijá, Sema, Anájá, Úrijjá, Hilkijjá és Maasszéjá, a bal oldalán pedig Pedájá, Misáél, Malakijjá, Hásum, Hasbaddáná, Zekarjá, és Mesullám. Ezsdrás az egész nép szeme láttára kezébe vette a Törvény könyvtekercsét. Ezt mindenki jól látta, mert Ezsdrás az emelvényen mindenkinél magasabban állt. Amikor kigöngyölte a tekercset, mindenki felállt. Ő pedig hangosan áldotta az Örökkévalót, a Hatalmas Istent, és a nép felemelt kezekkel felelt rá: „Ámen! Ámen!” Azután meghajoltak és földre borulva imádták az Örökkévalót. [7-8] A léviták közül néhányan segítettek a népnek megérteni Isten Törvényének szavait — miközben mindenki a helyén maradt. Szakaszonként felolvasták az egyes részeket, mindent megmagyaráztak, és az emberek meg is értették. Ezek a léviták a következők voltak: Jésua, Báni, Sérébjá, Jámin, Akkúb, Sabbetaj, Hodijjá, Maasszéjá, Kelítá, Azarjá, Józábád, Hánán és Pelájá. *** Amikor a nép megértette a Törvény szavait, mindannyian sírni kezdtek. De Nehémiás, a királyi helytartó és Ezsdrás pap, az írástudó meg a léviták, akik magyarázták a népnek a törvényt, mind vigasztalták őket: „Ez a nap az Örökkévalónak, Isteneteknek a szent napja — most ne sírjatok, ne keseregjetek! Menjetek, egyetek-igyatok bőségesen és örömmel, mint az ünnepeken! Küldjetek az ünnepi ételekből a szegényeknek is! Ez a nap az Örökkévalónak szent napja, most ne bánkódjatok, hanem töltsön be titeket az Örökkévaló öröme, mert abból nyertek erőt!” A léviták is csendesítették és vigasztalták a népet: „Nyugodjatok meg, és ne sírjatok! Szent ez a nap!” Ekkor a nép megnyugodott, és elmentek, hogy örömünnepet tartsanak, mert megértették, amire tanították őket. Vidáman együtt ettek-ittak, és a szegényeket is megvendégelték. A következő napon a törvénytanító Ezsdráshoz gyűltek az egész népből a családfők, a papok és a léviták, hogy együtt tanulmányozzák a Törvény szavait. Azt találták a Törvényben, amelyet az Örökkévaló Mózes által parancsolt, hogy a hetedik hónapban Izráel egész népének meg kell tartania a Sátorok ünnepét, és ilyenkor lombsátrakban kell lakniuk. Ezért kihirdették minden városban és Jeruzsálemben is: „Mindenki menjen a környékre, és hozzon onnan mindenféle zöld lombos ágakat: szelíd és vadolajfáról, mirtuszról, pálmákról és egyéb fákról! Ezekből készítsetek lombsátrakat, ahogyan a Törvényben meg van írva!” Ekkor az egész nép felkerekedett, zöld lombos ágakat hoztak, és elkészítették a lombsátrakat a házuk lapos tetején vagy az udvarukon — ugyanígy a jeruzsálemi Templom udvarán, a Vízi-kapu előtti téren, és az Efraim-kapunál is. Így hát az egész nép, amely a száműzetésből megszabadulva hazatért, megtartotta a Sátorok ünnepét, és ez idő alatt a lombsátrakban is lakott. Izráel népe Józsuénak, a Nún fiának napjaitól fogva mindeddig nem tartotta meg így a lombsátrak ünnepét. Ezért igen nagy volt az öröm. Az ünnep ideje alatt Ezsdrás minden nap olvasott a népnek Isten Törvényéből. Hét napon keresztül ünnepeltek, és a nyolcadik napon az egész nép összegyűlt az ünnep nagy napjára, ahogyan az meg van írva. Ugyanennek a (hetedik) hónapnak 24. napján Izráel egész népe összegyűlt Jeruzsálemben, hogy együtt böjtöljenek és imádkozzanak. Zsákruhába öltöztek, és port hintettek a fejükre. Az Izráelhez tartozók elkülönültek az idegenektől, majd a Templomban felálltak, és nyilvánosan megvallották bűneiket és őseik bűneit is. Mindenki a maga helyén állt, és mintegy három órán keresztül olvasták az Örökkévalónak, Istenüknek a Törvényét. Utána a következő három órában megvallották a bűneiket, és földre borulva imádták az Örökkévalót, Istenüket. Azután a léviták közül Jésua, Báni, Kadmiél, Sebanjá, Bunni, Sérébjá, Báni és Kenáni fölálltak a Templom lépcsőjére, és hangosan kiáltottak az Örökkévalóhoz, Istenükhöz — így imádkoztak a nép előtt. Majd a léviták — Jésua, Kadmiél, Báni, Hasabnejá, Sérébjá, Hodijjá, Sebanjá és Petahjá — ezt mondták a népnek: „Álljatok fel, dicsérjétek és áldjátok az Örökkévalót, Isteneteket örökké! Izráel közösségének bűnvallása Áldott legyél, Örökkévaló, Istenünk! Áldott legyen hatalmas és dicső neved, amelyhez nem ér fel áldás vagy dicséret! Te vagy az Örökkévaló! Te vagy az egyetlen! Te alkottad az eget, még a legmagasabb Mennyet is, és annak minden seregét. Te alkottad a Földet, és mindent, ami rajta él. Te alkottad a tengert és mindent, ami abban él. Minden élőnek te adsz életet, előtted borul le az ég minden serege, hogy imádjon. Te vagy az Örökkévaló, Istenünk, aki Abrámot kiválasztottad, kihoztad Úr városából, a káldeusok földjéről, és Ábrahámnak nevezted. Mivel hűséges szívűnek láttad őt, szövetséget kötöttél vele. Megígérted, hogy odaadod a kánaáni, hettita, emóri, perizzi, jebúszi és girgási népek földjét Ábrahámnak és utódainak. Örökkévaló, te megtartottad ígéreted, mert igazságos vagy! Láttad őseink szenvedéseit Egyiptomban, meghallottad segélykiáltásukat a Vörös-tengernél. Jeleket mutattál és csodákat tettél a fáraóval, szolgáival és népével, akik megvetették és lenézték őseinket. Csodáiddal nagy nevet szereztél magadnak, amely ma is fényesen ragyog! Őseink előtt szétválasztottad a tengert, hogy száraz lábbal mehessenek át a vizek között, míg üldözőiket a tenger hullámaiba vetetted, és elsüllyedtek, mint a kő! Vezetted népünket nappal felhőoszlopban, tűzoszlopban éjjel, hogy megvilágítsd az utat, és mutasd, hogy merre menjenek. Leszálltál a Sínai-hegyre, és szóltál hozzájuk a Mennyből. Jó törvényeket adtál nekik, igaz tanításokat, helyes rendelkezéseket és parancsokat. Megtanítottad őket szent szombatodra, hogy megtartsák azt. Mózesnek, szolgádnak keze által parancsoltál nekik törvényeket, határozatokat és rendelkezéseket. A Mennyből adtál nekik kenyeret, mikor éheztek, kősziklából nyitottál vízforrást, mikor szomjaztak. Parancsoltad, hogy foglalják el a földet, amelyet esküre emelt kézzel ígértél nekik. De őseink nem hallgattak szavadra, makacskodtak és engedetlenkedtek. Nem akartak rád hallgatni, elfeledték csodáidat, amelyekkel segítetted őket. Megkeményítették magukat, és elhatározták, hogy visszatérnek a szolgaságba. Te mégis kegyelmeztél nekik, mert irgalmas vagy és nagyon türelmes, jóságod és hűséged végtelen, és nem hagytad el őket! Nem hagytad őket magukra még akkor sem, mikor bika-szobrot készítettek, és azt mondták: „Ez a mi istenünk, aki kihozott bennünket Egyiptomból!” Így gyaláztak téged, Örökkévaló, de nagy irgalmasságodban mégsem hagytad őket a pusztában, hanem vezetted őket nappal a felhőoszlopban, a tűzoszlopban éjjel, hogy megvilágítsd az utat, és mutasd, merre menjenek. Sőt, jó szellemedet adtad nekik, hogy tanítsa őket. Mannával tápláltad őket, és vizet adtál a szomjazónak, gondjukat viselted a pusztában negyven éven át, s így semmiben sem láttak hiányt, még ruháik sem koptak el, lábaik sem dagadtak meg. Országokat és népeket adtál kezükbe, és földjüket őseinknek adtad. Elfoglalták Szihón országát, Hesbón királyának földjét, és Ógnak, Básán királyának birtokát. Őseinket megsokasítottad, s gyermekeiket, mint az ég csillagait. Bevitted őket a földre, amelyről szóltál apáiknak, hogy nekik adod azt. A gyermekek elfoglalták, birtokba vették a földet. Előttük a népeket megaláztad, Kánaán lakóit kezükbe adtad, királyaikkal és népeikkel együtt. Azt tehettek velük, amit csak akartak! Elfoglalták az erős városokat és a termékeny földeket, birtokba vették a berendezett házakat, sziklába vágott vízgyűjtőket, szőlőket és olajfa-ligeteket, rengeteg gyümölcsös kertet. Jóllakásig ehettek, meghíztak, dúskáltak bőséges ajándékaidban, Örökkévaló! Őseink mégis lázadtak ellened, engedetlenkedtek, elfordultak Törvényedtől. Még prófétáidat is megölték, akik figyelmeztették őket, hogy térjenek vissza hozzád. Jaj, mennyi gyalázatos dolgot követtek el ellened! Ezért ellenségeik kezébe adtad őket, akik elnyomták népedet. Nyomorúságukban hozzád kiáltottak segítségért, s te meghallgattad őket a Mennyből, mert irgalmad nagy! Szabadítókat küldtél, akik kimentették őket ellenségeik karmai közül. De amint megszabadultak, megint visszatértek a gonoszság útjára, ezért megengedted, hogy ellenségeik uralkodjanak fölöttük. Akkor ismét hozzád könyörögtek, s te meghallgattad őket a Mennyből, irgalmaddal újra meg újra megváltottad népedet szorongatóiktól. Figyelmeztetted őket, hogy térjenek vissza Törvényedhez, de őseink gőgösen és magabiztosan elfordultak parancsaidtól, nem hallgattak szavaidra, és folyvást vétkeztek Törvényed ellen, amelyeknek, ha engedelmeskedik valaki, él általuk. Ők pedig csak vállat vontak, makacskodtak és engedetlenkedtek szüntelen. Örökkévaló, te mégis türelemmel viselted őket sokáig, sürgetve intetted őket Szellemeddel, prófétáid szája által, de ők nem akartak hallgatni rád. Ezért kiszolgáltattad őket idegen népeknek. Mégsem vetettél véget népednek, s nem hagytad őket magukra egészen, mert irgalmas és kegyelmes Isten vagy! Ó Istenünk, hatalmas, erős és félelmetes, szövetséget megtartó, hűséges Isten! Lásd, mennyi nyomorúság ért bennünket, királyainkat, vezetőinket, papjainkat, prófétáinkat, őseinket és egész népünket, Asszíria királyának hódításától kezdve mindmáig! Istenünk, igazságosan bántál velünk mindabban, ami velünk történt! Te igazságos és hűséges vagy, mi pedig vétkeztünk és bűnösök vagyunk. Hiszen királyaink, vezetőink, papjaink és őseink nem engedelmeskedtek Törvényednek, nem hallgattak parancsaidra, nem törődtek figyelmeztetéseddel. Nem szolgáltak téged a saját országukban, a gazdag és termékeny földön, amelyet jóságodban nekik ajándékoztál. Nem hagyták abba gonoszságaikat. Mi pedig most szolgák vagyunk, éppen ezen a jó földön, amelyet őseinknek adtál, hogy egyék annak termését és gyümölcseit! Bizony, idegeneket kell szolgálnunk! A föld gazdag termését azok a királyok élvezik, akiket bűneink miatt ültettél nyakunkra. S ők kényükre uralkodhatnak rajtunk és állatainkon, mi pedig nagy nyomorúságban élünk. Most azért, mindezek után írásban szövetséget kötünk, amelyet a vezetőink, a léviták és a papok mind aláírnak, és lepecsételnek.” Ezek a férfiak pecsételték meg a szövetséget: Nehémiás, Hakaljá fia, a királyi kormányzó, azután a papok: Cidkijjá, Szerájá, Azarjá, Jirmejá, Pashúr, Amarjá, Malkijjá, Hattús, Sebanjá, Mallúk, Hárim, Merémót, Óbadjá, Dániel, Ginnetón, Bárúk, Mesullám, Abijjá, Mijjámim, Maazjá, Bilgaj és Semajá, azután a léviták: Jésua, Azanjá fia, azután Binnúj és Kadmiél, Hénádád fiai, meg a testvéreik: Sebanjá, Hódijjá, Kelítá, Pelájá, Hánán, Mika, Rehób, Hasabjá, Zakkúr, Sérébjá, Sebanjá, Hodijjá, Báni, Benínú, azután a nép vezetői: Parós, Pahat-Móáb, Élám, Zattú, Báni, Bunni, Azgád, Bébaj, Adónijjá, Bigvaj, Ádin, Átér, Hizkijjá, Azzúr, Hodijjá, Hásum, Bécaj, Háríf, Anátót, Nébaj, Magpiás, Mesullám, Hézír, Mesézabél, Cádók, Jaddúa, Pelatjá, Hánán, Anájá, Hóséá, Hananjá, Hassúb, Hallóhés, Pilhá, Sóbék, Rehúm, Hasabná, Maaszéjá, Ahijjá, Hánán, Ánán, Mallúk, Hárim és Baaná. [28-29] Hozzájuk csatlakozott a nép többi része is — a férfiak és feleségeik, felnőtt fiaik és leányaik — bár ők nem írták alá egyenként a szerződést, de vállalták annak megtartását: a többi papok és léviták, a kapuőrök, az énekesek, a Templom szolgái, és mindazok a közemberek, akik a Törvénynek engedelmeskedve elkülönültek az idegenektől. Mindezek felnőttek voltak, és felelősségük tudatában vállalták a szövetség megtartását. Vezetőikkel teljes egyetértésben esküvel kötelezték magukat, hogy Isten Törvénye szerint fognak élni, amelyet Isten a szolgáján, Mózesen keresztül adott a népének. Ígéretet tettek arra, hogy az Örökkévalónak, Istenüknek minden parancsát, határozatát és rendelkezését meg fogják tartani. Megegyeztek abban is, hogy legyen átkozott, aki ezt a fogadalmat megszegi. *** Megígértük, hogy ezentúl leányainkat nem adjuk feleségül idegen népek fiaihoz, és az idegenek közül nem veszünk feleséget fiainknak. Megfogadtuk, hogy szombaton nem dolgozunk, és ha az idegenek árut hoznak a városba, még akár gabonát is — sem szombaton, sem más ünnepnapokon nem vásárolunk tőlük. Minden hetedik évben pihenni hagyjuk a termőföldet, és adósainknak elengedjük minden tartozásukat. Vállaltuk, hogy fejenként és évente egyharmad sékel ezüstöt adunk az Isten Temploma számára, hogy abból fedezzék az áldozatok költségét: a szent kenyereket, az állandó ételáldozatot és égőáldozatot szombaton, meg az Újhold ünnepén, és a Törvény szerinti többi ünnepen; azután a szent áldozatot és a bűnért való áldozatot — amely Izráel egész népének engesztelést szerez —, és a Templommal kapcsolatos egyéb költségeket is. Mi, a papok, a léviták és az egész nép vállaljuk, hogy évről-évre a családokra sorsvetéssel kijelölt rend szerint behordjuk a Templomba a szükséges tűzrevaló fát, hogy Istenünknek, az Örökkévalónak az oltárán égjen a tűz — ahogyan a Törvényben írva van. Minden évben bevisszük az Örökkévaló Templomába minden szántóföldi növény és gyümölcsfa első termését. A Törvény előírásai szerint ugyancsak bevisszük Istenünk Templomába, a papokhoz, akik ott szolgálnak, az elsőszülött fiainkat; valamint állataink — tehenek, juhok és kecskék — elsőszülött kicsinyeit. Ezeken felül bevisszük Istenünk Templomának a raktáraiba, a papokhoz a legelső és legjobb minőségű részt a gabonából, lisztből, különböző fajta gyümölcsökből, borból és olívaolajból. Ugyanígy odaadjuk a föld termésének tizedrészét a lévitáknak, akik jogosultak ezt begyűjteni minden egyes faluból és városból. Amikor a léviták beszedik a tizedrészt, legyen velük egy pap is, aki Áron családjából származik. Azután a léviták vigyék a begyűjtött tizedek tizedrészét Istenünk Templomába, a raktár kamráiba. Ugyanezekbe a kamrákba kell bevinni Izráel népének és a lévitáknak önkéntes ajándékait is: a gabonát, bort és olívaolajat, mert ott vannak a szent edények, és a papok, akik a szolgálatot végzik, meg a kapuőrök és az énekesek is. Megfogadjuk, hogy nem hanyagoljuk el Istenünk Templomát és azokat, akik ott a szolgálatukat végzik! Izráel vezetői Jeruzsálembe költöztek, és ott telepedtek le. A többiek közül sorsolással választották ki azokat a családokat, akik szintén oda költöztek. Minden tizedik férfit kisorsolták, hogy a szent városban lakjon, a többiek pedig a saját városukban maradtak. Mindenki áldotta azokat, akik önként vállalkoztak rá, hogy beköltöznek Jeruzsálembe. Júda tartományának vezetői szintén Jeruzsálembe költöztek. A többi júdai lakos: a papok, a léviták, a Templom szolgái, Salamon szolgáinak leszármazottjai és a közemberek mind a saját városukban, a tulajdon birtokukon maradtak. Júda és Benjámin törzséből egyesek Jeruzsálemben telepedtek le. Júda törzséből a következők költöztek Jeruzsálembe: Atájá, Uzzijjá fia (Uzzijjá Zekarjá fia, aki Amarjá fia, aki Sefatjá fia, aki Mahalalél fia volt — valamennyien Pérec leszármazottjai), azután Maaszéja, Bárúk fia (Bárúk Kol-Hóze fia, aki Hazája fia, aki Adájá fia, aki Jójárib fia, aki Zekarjá fia, aki Hassilóni fia volt). Pérec leszármazottjai közül összesen 468 bátor férfi telepedett le Jeruzsálemben a családjával együtt. Benjámin törzséből a következők költöztek Jeruzsálembe: Szallu, Messulám fia (Messulám Jóéd fia, aki Pedájá fia, aki Kólájá fia, aki Maaszéjá fia, aki Ítiél fia, aki Jesája fia volt). Azután Gabbaj, Szallaj és még sokan mások, összesen 928 férfi. A vezetőjük Jóel, Zikri fia volt. Júda, Hasszenúá fia volt a város helyettes vezetője. A papok közül ezek költöztek Jeruzsálembe: Jedajá, Jójárib fia; azután Jákin; azután Szerájá, Hilkijjá fia (Hilkijjá Mesullám fia, aki Cádók fia, aki Merájót fia, aki Ahitúbnak, Isten Temploma felügyelőjének a fia volt); azután a rokonaik közül 822 férfi, akik a Templom körüli munkákat végezték; azután Adájá, Jehórám fia (Jehórám Pedaljá fia, aki Amci fia, aki Zekarjá fia, aki Pashúr fia, aki Malkijjá fia volt) és vele a rokonai közül 242 családfő a családjával együtt; azután Amasszaj, Azarél fia (Azarél Ahzaj fia, aki Mesillémót fia, aki Immér fia volt) és vele a rokonai közül 128 bátor férfi a családjával, akiknek a vezetője Zabdiél, Haggedólim fia volt. A léviták közül ezek költöztek Jeruzsálembe: Semajá, Hassúb fia (Hassúb Azrikám fia, aki Hasabjá fia, aki Bunni fia volt); azután a léviták vezetői közül Sabbetaj és Józábád, akik a Templom épületének külső munkáiért voltak felelősek; azután Mattanjá, Mika fia (Mika Zabdi fia, aki Aszáf fia volt), az énekesek vezetője, aki a hálaadó dicséretet szokta elkezdeni; azután Bakbukjá, aki a vezető után a második volt; azután Abdá, Sammúa fia (Sammúa Gálál fia, aki Jedútún fia volt). Összesen 284 lévita lakott a szent városban. A kapuőrök közül Akkúb, Talmón és a rokonaik költöztek Jeruzsálembe, összesen 172 férfi és a családjaik. Ők álltak őrt a kapuknál. Izráel népének, a papoknak és a lévitáknak többi része a maga városaiban maradt, mindenki a saját lakóhelyén és birtokán. A Templom szolgái az Ófel-dombon laktak, a vezetőik Cíhá és Gispá voltak. A Jeruzsálemben lakó léviták vezetője Uzzi, Báni fia volt (Báni Hasabja fia, aki Mattanjá fia, aki Mika fia volt). Uzzi Ászáf leszármazottjai közé tartozott, akik Isten Templomában énekesek voltak — ők vezették a dicséretet. Ezeknek az énekeseknek a szolgálatát a király rendelete pontosan és napról napra megszabta. Petahjá, Mesézabél fia (aki Júda fiának, Zerahnak a leszármazottja volt) a király mellett állt, mint tanácsadó a népet illető dolgokban. A Júda törzsébe tartozók a következő vidéki városokban és falvakban laktak: Kirját-Arba és a környező falvak, Dibón és a környező falvak, Jekabceél és a falvai, Jésua, Móláda, Bét-Pelet, Hacar-Súál, Beérseba és falvai, Ciklág, Mekóna és falvai, Én-Rimmón, Corá, Jarmút, Zánóah, Adullám és falvai, Lákis és a körülötte lévő terület, Azéka és falvai. Tehát a Júda törzsébe tartozók népesítették be a vidéket Beérsebától a Hinnóm-völgyig. A Benjámin törzsébe tartozók a következő településeken laktak: Geba, Mikmász, Ajja, Bétel és falvai, Anátót, Nób, Ananja, Hácór, Ráma, Gittaim, Hádíd, Cebóim, Neballat, Lód, Ónó és a Mesteremberek Völgye. A léviták csoportjai részben Júda területén, részben Benjámin között telepedtek le. Zerubbábel, Sealtiél fia, és Jésua vezetésével a következő papok és léviták tértek haza a száműzetésből: Szerájá, Jirmejá, Ezrá, Amarjá, Mallúk, Hattús, Sekanjá, Rehúm, Merémót, Iddó, Ginnetón, Abijjá, Mijjámin, Maadjá, Bilgá, Semajá, Jójárib, Jedajá, Szallú, Ámók, Hilkijjá, Jedajá. Ezek voltak Jésua idejében a papok és rokonságuk vezetői. A léviták a következők voltak: Jésua, Binnúj, Kadmiél, Sérébjá, Jehúdá és Mattanjá. A dicséretek vezetője Mattanjá volt, a rokonaival együtt. Az ő rokonaik voltak Bakbukjá és Unni, akik a dicséret alatt a többi énekessel szemközt álltak a szolgálat rendje szerint. Jésua fia Jójákim, Jójákim fia Eljásib, Eljásib fia Jójádá, Jójádá fia Jonatán, Jonatán fia pedig Jaddúa volt. Jójákim idejében a papi családok vezetői a következők voltak: Szerájá családjában Merájá, Jirmejá családjában Hananjá, Ezrá családjában Mesullám, Amarja családjában Jehóhánán, Melikú családjában Jonatán, Sebanjá családjában Jószéf, Hárim családjában Adná, Merájót családjában Helkaj, Iddó családjában Zekarjá, Ginnetón családjában Mesullám, Abijjá családjában Zikri, Minjámin és Móadjá családjában Piltaj, Bilgá családjában Sammúa, Semajá családjában Jehónátán, Jójárib családjában Mattenaj, Jedajá családjában Uzzi, Szallaj családjában Kallaj, Ámók családjában Éber, Hilkijjá családjában Hasabjá, Jedajá családjában Netanél. A léviták vezetőit Eljásib, Jójádá, Jóhánán, és Jaddúa idejében jegyezték fel. A papokat pedig Dárius perzsa király idejében írták össze. Lévi törzséből a vezetőket a Krónikák Könyvében jegyezték fel Jóhánánnak, Eljásib fiának az idejéig. Ezek voltak a léviták vezetői: Hasabjá, Sérébjá, Jésua, Binnúj és Kadmiél. Amikor a dicséreteket énekelték, a vezetők és a rokonaik két csoportban álltak fel. Az egyik csoportban a vezetők, a másikban a rokonaik. A dicséret és a hálaadás énekeit a két csoport egymásnak felelgetve énekelte — ahogyan azt Dávid, az Isten embere elrendelte. Kapuőrök voltak: Mattanjá, Bakbukjá, Óbadjá, Mesullám, Talmón, és Akkúb, akik a kapuknál lévő raktárakra vigyáztak. Ők Jójákimnak, Jésua fiának, Jócádák unokájának idejében és Nehémiásnak, a királyi helytartónak az idejében, meg Ezsdrás papnak, az írástudónak az idejében szolgáltak. Amikor elérkezett a falak felavatásának ideje, összegyűjtötték a lévitákat — minden olyan helyről, ahol laktak — Jeruzsálembe, hogy szenteljék fel a város falát hálaadással, dicsérettel, örvendezéssel, énekléssel és ütős és húros hangszerekkel. Össze is gyűltek az énekesek és a zenészek Jeruzsálem környékéről és a netófai falvakból, Bét-Gilgálból, Gebából és Azmávetből. Az énekesek ugyanis Jeruzsálem környékén építettek maguknak falvakat. A papok és a léviták előbb megszentelték magukat, azután az egész népet, a kapukat és a falakat is. Azután mondtam Júda vezetőinek, hogy menjenek fel a fal tetejére. Két nagy dicsőítő csoportra osztottam fel az énekeseket és az egész népet. Az egyik csoportot jobb felé indítottam a fal tetején, a Szemét-kapu irányába. Utánuk indult Hósajá, és a júdai vezetők egyik fele, Azarjá, Ezrá, Mesullám, Júda, Benjámin, Semajá és Jirmejá. Velük ment a papok közül trombitákkal Zekarjá, Jonatán fia (Jonatán Semajá fia, aki Mattanjá fia, aki Mikajá fia, aki Zakkúr fia, aki Aszáf fia volt), és a rokonai: Semajá, Azarél, Milalaj, Gilalaj, Máaj, Netanél, Júda és Hanáni — náluk voltak Dávidnak, az Isten emberének hangszerei. Ezt a csoportot Ezsdrás, az írástudó vezette. A Forrás-kapunál felmentek Dávid városának lépcsőin, majd Dávid palotája mellett kelet felé, a Vízi-kapuhoz. A másik dicsőítő csoport az ellenkező irányba, balra indult el. Én is velük tartottam, a nép másik felével együtt. Végigmentünk a fal tetején, a Kemencék tornya mellett a széles falszakaszig. Majd tovább, az Efraim-kapu, az Ó-kapu, a Hal-kapu, a Hananél-torony, a Méá-torony mellett egészen a Juh-kapuig és az Őrség-kapuig. Ott a csoport megállt. Azután mindkét csoport a Templomba vonult és felsorakozott a saját helyén. Én is a helyemre álltam, és velem együtt a vezetők egyik része. Azután a papok is a maguk helyére álltak: Eljákim, Maaszéjá, Minjámin, Mikajá, Eljóénaj, Zekarjá és Hananjá. Ezeknek a kezében trombiták voltak. Majd az összes többi pap — Maaszéjá, Semajá, Eleázár, Uzzi, Jehóhánán, Malkijjá, Élám és Ezer — is a saját helyére állt. Akkor az énekesek elkezdték a dicsőítést Jizrahjá vezetésével. Azután a papok sok áldozatot mutattak be Istennek. Mindenki nagyon boldog volt, mert Isten megörvendeztette a népet. Még az asszonyok és gyermekek is részt vettek a nagy örvendezésben. Messze földre elhallatszott Jeruzsálem öröme. Még aznap kijelöltem azokat a férfiakat, akikre rábíztam a raktárak őrzését. Ezekben a kamrákban őrizték a templomi kincseket, az Istennek felajánlott hála-áldozatokat, az első termést, a tizedeket, és mindazokat a terményeket, amelyeket a Törvény szerint a papok és a léviták számára az emberek behoztak a városokból és a falvakból. Egész Júdea népe örült, hogy a papok és a léviták szolgálatba álltak, és hogy hűségesen végezték Isten szolgálatában a feladatukat, a szertartásokat és a megszentelés szolgálatát. Hasonlóképpen az énekesek és a kapuőrök is ellátták a maguk szolgálatát — ahogyan azt Dávid király és a fia, Salamon király megparancsolták. Ugyanis Dávid király és Ászáf ideje óta voltak az énekeseknek vezetői, és meg volt határozva, hogy mikor melyikük vezeti a dicsőítést. Zerubbábel idejében és később Nehémiás idejében is Izráel egész népe hűségesen megadta mindazt, ami az énekeseket és a kapuőröket napról napra megillette. Ugyanígy megadták a lévitáknak, ami járt nekik. A léviták viszont ebből megadták Áron leszármazottjainak — a papoknak — az őket megillető elkülönített részt. Történt, hogy a nép előtt felolvasták Mózes Könyvét, és azt találták benne, hogy sem Ammon, sem Moáb népe közül senki soha nem csatlakozhat Isten népének a közösségéhez — vagyis Izráelhez. Ez a törvény azért rendelkezett így, mert az ammoniak és moábiak nem akartak élelmet és vizet adni Izráel népének. Sőt, felbérelték Bálámot, hogy átkozza meg Izráelt. Istenünk azonban Bálámot arra indította, hogy megáldja Izráelt. Amint a nép meghallotta ezt a törvényt, elhatározta, hogy engedelmeskedni fog. Ezért elkülönültek azoktól, akik az idegenek közül közéjük keveredtek. [4-5] Eljásib pap, aki a Templom raktárainak felügyelője volt, már korábban rokonságba került Tóbijjával, és átengedett neki egy kamrát a Templomban. Pedig korábban ott az Örökkévalónak felajánlott és áldozatra szánt gabonát, tömjént és a szent edényeket tartották, meg a lévitáknak, énekeseknek és a kapuőröknek szánt tizedeket — a gabonát, bort, olívaolajat —, és a papoknak szánt ajándékokat. *** Amikor ezek történtek, én éppen nem voltam Jeruzsálemben. Ugyanis Artahsaszta babilóniai király uralkodásának 32. évében visszatértem a király szolgálatába. Egy idő múlva ismét szabadságot kértem a királytól, és megint Jeruzsálembe utaztam. Mikor megérkeztem, csak akkor tudtam meg, hogy Eljásib milyen bűnt követett el, amikor Tóbijjának átadott egy kamrát az Isten Templomának raktáraiban. Ezt igen rosszallottam, és elrendeltem, hogy abból a kamrából azonnal dobják ki Tóbijjá holmiját. Azután a parancsomra megtisztították a kamrát, és ismét ott helyezték el a templomi edényeket, a gabonát és a tömjént. Megtudtam azt is, hogy a szolgálatra beosztott léviták nem kapták meg az emberektől az őket megillető részt, ezért az énekesekkel együtt hazamentek a maguk földjét művelni. Ezért kérdőre vontam a vezetőket, és leszidtam őket: „Miért nem viseltek gondot az Isten Templomára?!” Azután ismét összegyűjtöttem a lévitákat és visszaállítottam őket a templomi szolgálatba. Ettől kezdve Júdea népe behozta a templomi raktárakba a gabona, a bor és az olívaolaj tizedét. A raktárak felügyeletével megbíztam Selemjá papot, Cádók írástudót és Pedáját, a lévitát, segítségül pedig melléjük rendeltem Hánánt (aki Zakkúr fia, Mattanjá unokája volt) — mert őket megbízhatónak tartották. Az ő feladatuk volt az élelem kiosztása a szolgálatot végző rokonaik között. Kérlek, Istenem, emlékezz meg rólam! Könyvedből ne törüld ki hűséges tetteimet, amelyeket Isten Templomáért és azokért vittem véghez, akik ott szolgálnak! Akkoriban láttam Júdeában olyanokat, akik nem tartották meg a szombati nyugalom napját, hanem akkor is dolgoztak: szőlőt szüreteltek és mustot készítettek, betakarították a gabonát és a kévékkel megterhelték a szamarakat, és behozták a városba az áruikat: a bort, szőlőt, fügét és egyebeket, hogy szombaton eladják azokat. Figyelmeztettem tehát őket, hogy szombaton ne áruljanak élelmiszert sem. Tíruszból is jöttek kereskedők, akik szombaton halat és mindenféle mást árultak Jeruzsálemben a júdaiaknak. Ezért figyelmeztettem a júdai vezetőket: „Súlyos bűnt követtek el, amikor a szombat napját közönséges nappá teszitek! Hiszen őseink is ugyanezt a bűnt követték el, azért hozta ránk és erre a városra Istenünk a sok bajt és veszedelmet. Ti pedig még inkább haragra ingerlitek Istent Izráel ellen azzal, hogy a szombatot közönséges hétköznappá alacsonyítjátok!” Ezért megparancsoltam, hogy amikor a szombat előestéjén Jeruzsálem kapuira árnyék borul, a kapukat be kell zárni, és csak a szombat elmúltával szabad ismét kinyitni azokat. Néhány fegyveres szolgámat a kapukhoz állítottam, s meghagytam nekik, hogy a szombat ideje alatt ne engedjenek semmiféle terhet vagy árut a kapun átvinni. Emiatt a kereskedők és az árusok kénytelenek voltak néhányszor a városon kívül tölteni az éjszakát. Figyelmeztettem őket: „Ne merészeljetek többé a kapuk előtt tanyázni a szombat ideje alatt! Ha ez még egyszer előfordul, megbüntetlek benneteket!” Ezután a szombat idején nem jöttek többet. A lévitáknak pedig megparancsoltam, hogy szenteljék meg magukat, és őrizzék a kapukat, hogy Jeruzsálemben mindenki tartsa meg a szombatot, mint Isten számára elkülönített ünnepet. Istenem, kérlek, emlékezz meg rólam, és arról, amit tettem! Légy hozzám kegyelmes, és mutasd meg irántam való szereteted! Akkoriban észrevettem, hogy vannak Júdában olyan férfiak, akik idegenek közül vettek feleséget: Asdódból, Ammonból, illetve Moábból. A gyermekeik közül sokan már nem is tudtak héberül, hanem valamelyik idegen nép nyelvén beszéltek. Ezért határozottan megszidtam és keményen megfenyegettem ezeket a férfiakat. Némelyiket megvertem, és megtéptem. Azután megeskettem őket Istenre, hogy leányaikat idegenekhez nem adják férjhez, sem az idegenek közül nem vesznek feleséget sem maguknak, sem a fiaiknak. „Nem ez volt-e a bűne Salamonnak, Izráel királyának is? Pedig messze földön nem volt hozzá hasonló nagy király, akit Isten annyira szeretett, és egész Izráel királyává tette! Mégis bűnbe vitték Salamont az idegen asszonyok. Ti most mégis képesek vagytok ugyanazt a szörnyű bűnt újra elkövetni?! Idegen asszonyokat vettetek feleségül — s ezzel hűtlenek lettetek Istenünkhöz!” Eljásib főpap egyik unokája, Jójádá fia is idegen asszonyt vett feleségül: a hóróni Szanballat leányát. Ezért ezt a férfit elkergettem. Istenem, kérlek, emlékezz rá, hogy ezek a férfiak beszennyezték a papi rendet, megtörték a papokkal és a lévitákkal kötött szövetségedet! Így különítettem el tehát őket minden idegen asszonytól. Meghatároztam a papok és a léviták feladatait, és mindenkit a maga helyére állítottam a szolgálatban. Még arra is gondom volt, hogy az áldozatokhoz szükséges tűzifát és az első termést időben hozzák be a templomba. Istenem, kérlek, emlékezz rám kegyelmed szerint! Ezek az események akkor történtek, amikor a Perzsa Birodalom királya Ahasvérós volt, aki Indiától Etiópiáig 127 tartomány fölött uralkodott. A király Súsán várában tartózkodott udvarával együtt, s onnan irányította birodalmát. Uralkodásának harmadik esztendejében Ahasvérós király nagy ünnepségsorozatot rendezett a birodalom összes magas rangú vezetőjének. Meghívta a perzsa és méd katonai vezetőket, a tartományok kormányzóit és előkelő nemeseit. Az ünnepségek 180 napig tartottak: ez alatt a király bemutatta a vendégeinek hatalmas birodalma gazdagságát, palotája kincseit és királyi dicsőségének nagyságát. Amikor ezek a napok leteltek, hét napig tartó nagy lakomát rendezett a palota kertjében, amelyre Súsán városának minden lakóját meghívta, a legkisebbtől a legnagyobbig. A kertben fehér és kék lenvászon szőttesek voltak felfüggesztve, amelyeket fehér és bíborszínű kötelek tartottak, ezeket pedig ezüstkarikák erősítették a márványoszlopokhoz. A márvánnyal, alabástrommal, és egyéb értékes színes kövekkel kirakott mozaikpadlón arannyal és ezüsttel díszített heverők voltak elhelyezve a vendégek számára. A bort aranyserlegekben szolgálták fel — és minden egyes serleg másmilyen volt! A király nagylelkűsége folytán bőségesen kínálták a király borát. A király megparancsolta szolgáinak, hogy mindenki annyit ihat, amennyit csak akar, de senkit se erőltessenek az ivásra. A király felesége, Vásti királyné is nagy ünnepséget rendezett az asszonyok számára a palotában. [10-11] A hétnapos lakoma utolsó napján, amikor a király szíve felvidult a bortól, megparancsolta hét szolgájának, hogy vezessék színe elé Vásti királynét — királyi koronával a fején. Meg akarta mutatni magas rangú vendégeinek és az egész népnek Vásti szépségét — mert valóban gyönyörűség volt csak ránézni is. A hét szolgát így hívták: Mehúmán, Bizzeta, Harbóna, Bigtána, Abagta, Zétar és Karkasz. *** Mikor azonban a szolgák átadták a király parancsát Vásti királynénak, ő nem engedelmeskedett, és nem akart a királyhoz menni. Ekkor a király haragra lobbant, és forrt benne az indulat. Mivel az volt a szokása, hogy minden dologban tanácskozott a bölcsekkel, akik tudták, mit kell tenni, ismerték a törvényeket, és gyakorlottak voltak az ítélkezésben — most is hozzájuk fordult, és tanácsot tartott velük. Ez a hét bölcs volt a király legközelebbi tanácsadója: Karsená, Sétár, Admátá, Társis, Meresz, Marszená, Memúkán. Ők voltak a Méd-Perzsa Birodalom legmagasabb rangú fejedelmei, akik általában a király jelenlétében tartózkodtak. A király tehát megkérdezte őket: „A törvény szerint mit kellene tenni Vásti királynéval, aki nem engedelmeskedett a király — udvari szolgái által küldött — parancsának?” Memúkán így válaszolt a király és a többi fejedelem előtt: „Vásti királyné nemcsak a király ellen vétkezett, hanem minden fejedelem és Ahasvérós király egész birodalmának minden népe ellen is. Mert amit a királyné tett, azt az egész birodalomban minden asszony meg fogja tudni, és akkor ők is megvetik és lenézik a férjüket. Azt fogják mondani a férjüknek: »Hiszen Vásti királyné sem fogadott szót, amikor Ahasvérós király megparancsolta neki, hogy menjen hozzá!« A mai napon az előkelő méd és perzsa asszonyok mind látták és hallották, amit Vásti tett. S majd ők is ugyanezt fogják mondani a férjüknek, a birodalom vezetőinek. Ebből pedig véget nem érő megvetés, felháborodás, meg viszály keletkezik a férjek és feleségek között. Ezért, ha a király is úgy látja jónak, adjon ki rendeletet, és jegyezzék fel a médek és perzsák visszavonhatatlan törvényei közé, hogy Vásti soha többé nem léphet Ahasvérós király színe elé. A királynői méltóságot pedig adja a király olyannak, aki Vástinál méltóbb rá. Amikor pedig ezt a királyi rendeletet az egész hatalmas birodalomban kihirdetik, akkor minden asszony — a legnagyobbtól a legkisebbig — tisztelni fogja férjét.” Tetszett ez a javaslat a királynak és a többi fejedelemnek is. Ezért a király elfogadta Memúkán tanácsát, és királyi rendeletet adott ki arról, hogy minden férfi legyen úr a maga házában és családjában. Ahasvérós király rendeletét lefordították minden egyes tartomány népének a saját nyelvére, és azzal az írással jegyezték le, amelyet ott használtak, majd szétküldték a Birodalom minden tartományába. Bizonyos idő elteltével a király haragja lecsillapodott, és ekkor eszébe jutott Vásti, meg amit ő tett. Visszaemlékezett a király arra is, hogy mit határozott felőle. [2-3] Akkor szolgái ezt mondták: „Ha a király is úgy látja jónak, nevezzen ki megbízottakat a birodalom minden tartományában, hogy keressenek szép fiatal szűz leányokat a király számára. Gyűjtsék össze a legszebbeket Súsán várába, a királyi palota háremébe. Hégaj, a király szolgája, az asszonyok őrizője viseljen gondot rájuk, és adjon nekik szépítő szereket. *** Azután amelyik leány a legjobban tetszik a királynak, az legyen a királyné Vásti helyett!” Tetszett ez a tanács a királynak, elfogadta, és így is történt. Élt egy Márdokeus nevű zsidó Súsán városában, aki Jáír fia volt. Jáír apját Simeinek, annak apját pedig Kísnek hívták — Benjámin törzsébe tartoztak. Kíst — a többi júdeai fogollyal és Jekonjával, Júda királyával együtt — sok évvel korábban Nebukadneccar, Babilon királya hurcolta száműzetésbe Jeruzsálemből Babilóniába. Márdokeusnak volt egy unokahúga, Hadassza — más néven Eszter — akinek a szülei meghaltak, s ezért Márdokeus leányává fogadta, és felnevelte. Eszter mind arcára, mind termetére nézve gyönyörű szép volt. Amikor a király rendeletét kihirdették, és a szép leányokat összegyűjtötték Súsán várába, Hégaj felügyelete alá, Esztert is a király palotájába, a hárembe vitték. Őt is Hégaj gondjaira bízták, aki az asszonyok őrizője volt. Hégaj nagyon szépnek találta Esztert, jóindulattal volt iránta, és igyekezett kedvezni neki. Azonnal a legjobb ételeket és szépítőszereket rendelte a számára, kiválasztott hét szolgálót a király palotájából, hogy azontúl Esztert szolgálják, és a hárem legjobb részében jelölte ki lakosztályukat. Márdokeus korábban megparancsolta Eszternek, hogy senkinek se árulja el zsidó származását, és hogy a rokonairól se beszéljen. Ezért Eszter nem is szólt ezekről senkinek. Márdokeus minden nap elment a hárem udvarába, és érdeklődött Eszter hogyléte felől, és hogy mi történik vele. Az előírások szerint minden leányt tizenkét hónapig készítettek fel arra, hogy Ahasvérós királyhoz bemenjen. Hat hónapig mirha-olajjal, azután további fél évig különböző illatos szépítőszerekkel ápolták a leányokat. Amikor végül rájuk került a sor, kérhettek, amit csak akartak, megkapták — bármiféle ruhát, ékszert, vagy illatszert —, hogy ilyen módon felékesítve menjenek a királyhoz. Este mentek be, másnap reggel pedig átmentek a második hárembe, a király asszonyai közé, s ettől kezdve ott éltek, Saasgaznak, a király szolgájának a felügyelete alatt. Általában nem is tértek vissza a királyhoz többé, csak akkor, ha a király megkedvelte, és név szerint hívatta őket. Elérkezett a napja, hogy Eszter is bemenjen a királyhoz. Ő azon kívül nem kért semmi mást, mint amit Hégaj tanácsolt neki, és úgy indult a királyhoz, mégis mindenkinek nagyon tetszett. (Eszter Abihail leánya volt, akit Márdokeus — Abihail unokaöccse — örökbe fogadott.) Így hát Ahasvérós király uralkodásának hetedik évében, a tizedik (vagyis Tébét) hónapban bevezették Esztert a királyhoz a palotába. A király pedig minden más asszonynál inkább megszerette Esztert. Jobban szerette és tetszett neki, mint bármelyik szűz, akit addig megismert. Ezért a királyi koronát Eszter fejére tette — így tette őt királynévá Vásti helyett. Azután nagy ünnepséget rendezett Eszter tiszteletére, amelyre meghívta az előkelő udvari embereket és vezetőket. Ugyanakkor birodalma minden tartományában ünnepet hirdetett, és királyi bőkezűséggel ajándékokat osztogatott. Abban az időben, amikor a király számára másodszor gyűjtötték össze a leányokat, Márdokeus a királyi palotában teljesített szolgálatot. Eszter még mindig titokban tartotta, hogy melyik családból és népből származik — mivel továbbra is úgy engedelmeskedett Márdokeusnak, mint amikor Márdokeus volt a nevelőapja. [21-22] Történt egyszer, hogy amikor Márdokeus éppen a királyi udvarban szolgált, tudomására jutott, hogy merénylet készül a király ellen. Bigtán és Teres, a király két testőre, akik a kapuban álltak, megharagudtak a királyra, és azt tervezték, hogy megölik. Márdokeus szólt erről Eszternek, ő pedig jelentette a királynak — s azt is hozzátette, hogy Márdokeustól származik a hír. *** A király kivizsgáltatta a dolgot, és az igaznak bizonyult, ezért a két testőrt felakasztották. Mindezt pedig a király jelenlétében feljegyezték a krónikák könyvébe. Történt ezek után, hogy Ahasvérós király magas tisztségre emelte az agági Hámánt, Hammedátá fiát. Magasabb rangot és nagyobb felhatalmazást adott neki, mint az összes többi előkelő vezetőnek. Azt is megparancsolta, hogy Hámán előtt hajoljon meg a király minden szolgája. A királyi udvarban minden tisztségviselő valóban letérdelt és meghajolt Hámán előtt — egyetlen kivétellel. Márdokeus nem akart sem meghajolni sem leborulni Hámán előtt. *** A királyi tisztviselők kérdőre vonták emiatt: „Te miért nem engedelmeskedsz a király parancsának?” — kérdezték tőle. Ez naponta megismétlődött, de Márdokeus továbbra sem hallgatott rájuk. Végül az udvari emberek jelentették ezt Hámánnak. Szerették volna látni, hogy Márdokeus — aki elmondta nekik, hogy zsidó származású — tudja-e igazolni a viselkedését Hámán előtt. Hámán szörnyű haragra lobbant, amikor látta, hogy Márdokeus valóban nem térdel le, és nem borul le előtte. Meg akarta öletni Márdokeust, de mikor megtudta róla, hogy zsidó származású, még továbbment. Elhatározta, hogy Márdokeussal együtt annak egész népét is kiirtja a király birodalmának teljes területéről. Sorsvetéssel akarta megállapítani, hogy terve végrehajtására melyik a legkedvezőbb nap és hónap. Így hát Hámán jelenlétében elvégezték a sorsvetést, vagyis a „pur”-t, és az a tizenkettedik (Adár) hónap egyik napját jelölte ki. Mindez Ahasvérós király uralkodásának tizenkettedik évében, az első (Niszán) hónapban történt. Azután Hámán ezt mondta a királynak: „Van egy nép, amely elszórtan és elkülönülten él birodalmad minden tartományában. Különleges törvényeik és szokásaik eltérnek minden más népétől. A király törvényeinek sem engedelmeskednek, ezért hasznosabb lenne megszabadulni tőlük. Ha a király is úgy látja jónak, adjon ki rendeletet, hogy ezt a népet pusztítsák el, én pedig átadok tízezer talentum ezüstöt a kincstári tisztviselőknek, hogy helyezzék el a kincstárban.” A király ekkor lehúzta ujjáról a birodalmi pecsétgyűrűt, és átadta az agági Hámánnak, Hammedátá fiának, a zsidók ellenségének. „Csak tartsd meg az ezüstöt, azzal a néppel pedig tégy, amit akarsz!” — mondta neki. Az első hónap 13. napján összehívták a király írnokait. Hámán parancsa szerint megírták a leveleket a király kormányzóinak, a tartományok helytartóinak, a népek vezetőinek, a birodalom minden egyes tartományának megfelelő nyelveken. A rendeletet Ahasvérós király nevében írták, és az ő gyűrűjével pecsételték le. Azután futárok vitték szét a király parancsát a birodalom minden tartományába. E szerint a tizenkettedik (Adár) hónap 13. napján meg kell ölni, el kell pusztítani, és meg kell semmisíteni a tartományban kivétel nélkül minden zsidót: öregeket és fiatalokat, gyermekeket és asszonyokat egyaránt. A megöltek összes vagyona pedig szabad prédának számít, amelyet bárki elvehet. Ezt a királyi parancsot törvényként hirdették ki minden tartományban, és tudatták minden néppel, hogy készüljenek fel arra a napra. A futárok sietve útnak indultak, és a törvényt Súsán városában is kihirdették. A király és Hámán leültek inni, de a város lakossága felháborodott, zavar és félelem támadt. Amikor Márdokeus megtudta, mi történt, megszaggatta ruháit, zsákruhát vett magára, és a fejére hamut szórt. Kiment a város utcáira és tereire, keservesen jajveszékelt és kiáltozott. Így ment a királyi palotáig, de ott megállt a kapu előtt, mert a király kapuján senki sem léphetett be zsákban és hamuban. A tartományokban, ahová csak eljutott a király rendelete, a zsidók mindenütt gyászolni kezdtek, jajgattak és sírtak, böjtöltek, sokan zsákruhába öltöztek és hamut szórtak a fejükre. Amikor a szolgálói és a háremőrök jelentették Eszternek, hogy Márdokeus zsákban és hamuban gyászol, a királyné nagyon elszomorodott. Azonnal ruhákat küldött Márdokeusnak, hogy azokba öltöztessék fel, a zsákruhát pedig vesse le, de Márdokeus nem akarta elfogadni. Akkor Eszter hívatta Hatákot — azt a háremőrt, aki az ő személyes szolgálatára volt rendelve — és kiküldte Márdokeushoz, hogy tudja meg tőle, mi történt vele, és miért gyászol. Haták ki is ment a palota előtti térre, ahol Márdokeus mindent elmondott neki — még azt is, hogy Hámán mekkora összeget ígért a királynak a zsidók elpusztításáért cserébe. Átadta Hatáknak a zsidók elpusztításáról szóló királyi rendelet másolatát is, amelyet Súsán városában már kihirdettek, hogy mutassa meg Eszternek. Megüzente, hogy Eszter sürgősen menjen a királyhoz, könyörögjön a zsidókért, és kérjen kegyelmet népe számára. Haták visszatért Eszterhez, és átadta Márdokeus üzenetét. Eszter pedig meghagyta Hatáknak, hogy ezt a választ vigye Márdokeusnak: „A király minden szolgája és a tartományok összes népe tudja, hogy aki hívatlanul merészel a királyhoz bemenni a belső udvarba, azt kivégzik! Ez a törvény mindenkire vonatkozik, kivéve azt, akire a király kinyújtja aranypálcáját — az élve marad. Engem pedig a király már harminc napja nem hívatott.” Amikor Haták ezt elmondta Márdokeusnak, ő ezt üzente vissza Eszternek: „Ne gondold, hogy csak azért, mert a palotában élsz, megmenekülhetsz a haláltól, amikor az összes zsidót megölik! Ha most hallgatsz, a zsidók számára majd máshonnan támad szabadulás és menekülés — te azonban el fogsz pusztulni, apád családjával együtt. De gondold csak meg, talán éppen azért lett belőled királyné, hogy ebben a veszedelmes időben helytállj!” Erre Eszter a következő választ küldte: „Ám legyen! Menj, gyűjts össze minden zsidót, akit Súsán városában találsz! Böjtöljetek értem: három nap, három éjjel ne egyetek, ne igyatok semmit! Én magam, és a szolgálóim is ugyanígy fogunk böjtölni. Azután — bár ez ellenkezik a törvénnyel — mégis bemegyek a királyhoz, és ha meg kell halnom, hát meghalok.” Akkor Márdokeus elment, és megtette, amit Eszter mondott. A harmadik napon Eszter királynéhoz méltóan felöltözött, bement a királyi palota belső udvarába, és megállt a trónterem ajtajában. A király a bejárattal szemben lévő trónon ült. Amikor meglátta Eszter királynét, örömmel fogadta, és kegyelme jeléül kinyújtotta rá aranypálcáját. Akkor Eszter belépett a terembe, a király elé járult, és megérintette a pálca végét. A király pedig megkérdezte: „Mi járatban vagy, Eszter királyné? Mit kívánsz? Bármi legyen is az, megkapod — akár a királyságom felét is.” „Ha a király is jónak látja, jöjjön el hozzám ma este a lakomára, amelyet számára készítettem, és hozza magával Hámánt is” — felelte Eszter. „Kerítsétek elő hamar Hámánt — parancsolta szolgáinak a király —, hogy teljesítsük a királyné kívánságát!” Így hát a király és Hámán azon az estén Eszternél vendégeskedett. Vacsora közben, amikor bort ittak, a király Eszterhez fordult: „Mit kívánsz, mondd el bátran! Teljesítem. Mi a kérésed? Bármi legyen is az, megkapod — akár a királyságom felét is.” [7-8] Eszter így válaszolt: „Valóban szeretnék valamit kérni. De ha a király igazán kedvel engem, és ha jónak látja, hogy kérésemet teljesítse, akkor Hámánnal együtt jöjjön el holnap is a lakomára, amelyet számára készítek. Akkor majd elmondom, mit kérek.” *** A vacsora után Hámán jókedvűen és elégedetten hazaindult. Útközben azonban meglátta a király kapujában Márdokeust, aki nem állt fel előtte, és nem félt tőle. Emiatt Hámánt harag és gyűlölet töltötte el Márdokeus iránt, de uralkodott magán, és nem szólt semmit, csak hazament. Azután hívatta tanácsadóit és a feleségét, Zerest. Dicsekedett nekik óriási gazdagságával, sok fiával, s mindazzal, amivel a király kitüntette és megtisztelte őt. Elmondta nekik, hogy a király őt minden más birodalmi vezetőnél és királyi tisztviselőnél nagyobb méltóságra emelte. Majd hozzátette: „De ez még nem minden! Én vagyok az egyetlen, akit Eszter királyné meghívott a királlyal együtt a lakomára, amelyet rendezett. Sőt, holnapra is ugyanilyen meghívást kaptam tőle a következő vacsorára. De mit ér mindez, ha közben nap mint nap látnom kell azt a zsidót, Márdokeust, a király kapujában ülni!” Erre felesége és barátai azt mondták: „Készíttess egy 50 könyök magas akasztófát, és holnap reggel kérd meg a királyt, hogy akasztassa fel arra Márdokeust! Azután már vidáman mehetsz a királlyal együtt a lakomára.” Ez tetszett Hámánnak, és kiadta a parancsot szolgáinak, hogy állítsák fel az akasztófát. A vacsora utáni éjszakán nem jött álom a király szemére, ezért előhozatta a krónikák könyvét, amelybe uralkodása eseményeit jegyezték fel, és felolvastatott belőle. Történetesen éppen azt a részt olvasták fel, amely arról szólt, hogyan leplezte le Márdokeus a király két ajtónálló testőrének, Bigtánának és Teresnek a tervét, akik meg akarták ölni Ahasvérós királyt. „Milyen jutalmat, vagy kitüntetést kapott ezért Márdokeus?” — kérdezte a király. „Semmit” — felelték a szolgák. [4-5] „Ki van most az udvarban a főembereim közül?” — kérdezte a király. „Hámán áll az ajtó előtt” — válaszolták a szolgák. Hámán ugyanis éppen ekkor érkezett meg a palota külső udvarába. El akarta érni a királynál, hogy Márdokeust akasszák föl arra az akasztófára, amelyet Hámán erre a célra állíttatott fel. „Jöjjön be!” — mondta a király. *** Amikor Hámán belépett, a király megkérdezte tőle: „Mi kell tenni azzal a férfival, akit a király nagy megtiszteltetésben akar részesíteni?” Ezt hallva Hámán rögtön magára gondolt: „Ugyan ki mást akarna a király kitüntetni, mint engem?!” Így hát ezt válaszolta: „Azt a férfit, akit a király meg akar tisztelni, öltöztessék fel a király ruhájába, ültessék a király lovára, és tegyék fejére a király koronáját. Adják a ruhát és a lovat a király egyik főemberének. Ő öltöztesse fel azt a férfit, és ültesse fel a király lovára, majd kantáron vezesse a lovat végig a város utcáin és terein. Közben hangosan kiáltva hirdesse ki: »Nézzétek, ez az a férfi, akit a király meg akar tisztelni!«” „Helyes! Akkor sietve menj, és hozd elő azt a ruhát és lovat — parancsolta a király Hámánnak. — Mindent úgy tegyél, ahogy mondtad: öltöztesd fel a zsidó Márdokeust, aki a király kapujában szolgál, és ültesd a lóra! Semmit el ne hagyj abból, amit mondtál!” Akkor Hámán megkereste azt a ruhát, és felöltöztette Márdokeust. Elővezették a király lovát is, Hámán felültette rá Márdokeust, és végigvezette a lovat a város utcáin és terein. Közben pedig hangosan ezt kiáltotta: „Nézzétek, ez az a férfi, akit a király ki akar tüntetni!” Ezek után Márdokeus visszatért a helyére, a király kapujába. Hámán pedig nagy búsan sietett haza, és még az arcát is betakarta szégyenében és elkeseredésében. Amikor a feleségének, Zeresnek és a tanácsadóinak elmondta, mi történt vele — azok így válaszoltak: „Mivelhogy Márdokeus a zsidó nemzetből származik, nem leszel képes megállni vele szemben, hanem egészen biztosan te fogsz elesni előtte. Valójában már meg is kezdődött a hanyatlásod.” Még be sem fejezték a beszélgetést, amikor a király szolgái betoppantak, hogy Hámánt sietve Eszter lakomájára kísérjék. A király és Hámán másodszor is Eszter királynénál vendégeskedtek. A lakoma közben, amikor a bort felszolgálták, a király ismét Eszterhez fordult: „Mit kívánsz, mondd el bátran, teljesítem! Mi a kérésed? Bármi legyen is az, megkapod — akár a királyságom felét is.” *** Ekkor Eszter végre előadta kérését: „Felséges Királyom! Ha kedvelsz engem, ha jóindulattal vagy irántam, és ha úgy látod jónak, kegyelmezz nekem, hogy ne kelljen meghalnom! És kegyelmezz népemnek is, hadd éljünk! Ez a kérésem és kívánságom. Mert eladtak bennünket — engem és egész népemet együttesen — hogy megöljenek, elpusztítsanak, és megsemmisítsenek mindannyiunkat. Ha csupán rabszolgának adtak volna el, akkor hallgatnék, és nem zavarnám nyomorúságunkkal a királyt.” Akkor Ahasvérós király ezt kérdezte Eszter királynétól: „Ki az és hol van, aki ilyet merészelt tervezni?!” Eszter Hámánra mutatott: „Ő az! Ez a gonosz Hámán a mi ellenségünk, aki a vesztünket akarja!” Hámán megrémülve nézett a királyra és a királynéra. A király pedig haragra lobbant, hirtelen felkelt a vacsora mellől, és kisietett a palota kertjébe. Hámán azonban ott maradt, hogy Eszter királynénál kegyelemért könyörögjön. Megértette, hogy a király már elhatározta, hogy kivégezteti. A király éppen abban a pillanatban jött vissza a kertből, amikor Hámán — könyörgés közben — arra a díványra borult, amelyen Eszter feküdt. Ezt látva a király így kiáltott fel: „Hogy merészel ez az ember az én jelenlétemben és a palotámban erőszakoskodni a királynéval?!” Ahogy ezt mondta, a szolgák azonnal betakarták Hámán arcát. Az egyik szolga — Harbóná — megszólalt: „Hámán házánál már áll egy 50 könyök magas akasztófa, amelyet ő annak a Márdokeusnak szánt, aki megmentette a király életét.”. „Helyes! Akkor Hámánt akasszátok fel arra a fára!” — parancsolta a király. Így hát Hámán maga került arra az akasztófára, amelyet Márdokeusnak szánt. Azután megszűnt a király haragja. Ezen a napon Ahasvérós király átadta Eszter királynénak Hámánnak, a zsidók ellenségének a házát, minden birtokát és vagyonát. Eszter megmondta a királynak, hogy Márdokeus a rokona és nevelőapja, azután bevezette őt a királyhoz. A király lehúzta ujjáról a pecsétgyűrűt — amelyet Hámántól már visszavett — és átadta Márdokeusnak. Eszter pedig rábízta Márdokeusra Hámán házának és összes birtokának az igazgatását. Azután Eszter ismét könyörgött a királynak. Sírva borult a lába elé, és kegyelmet kért tőle, hogy hiúsítsa meg az agági Hámán gonosz tervét, amelyet a zsidók kiirtására készített. A király Eszterre nyújtotta aranypálcáját. Eszter felkelt, megállt a király előtt, és ezt kérte tőle: „Ha a király is úgy látja jónak, és kedvel engem, ha helyesnek tartja, és jóindulattal van irántam, adjon ki írott rendeletet, amely érvényteleníti az agági Hámán korábbi rendeletét. Hiszen az a rendelet, amelyet ő írt, és hirdetett ki, még érvényben van: és e szerint a zsidókat a birodalom összes tartományában ki kell irtani. Hogyan is nézhetném tétlenül azt a veszedelmet, amely népemet fenyegeti?! Hogyan is hagyhatnám, hogy egész rokonságomat elpusztítsák?!” Ahasvérós király erre így felelt Eszter királynénak és a zsidó Márdokeusnak: „Mivel Hámán a zsidók ellen támadt, kivégeztettem, és felakasztották a fára — összes birtokát és vagyonát pedig Eszternek adtam. Most rajtatok a sor: írjatok egy másik rendeletet a zsidók érdekében — amint jónak látjátok! A király nevében írjátok meg, és pecsételjétek le a gyűrűjével! Az a rendelet ugyanis, amelyet a király nevében írtak, és gyűrűjével pecsételtek le, nem vonható vissza.” Így hát sietve hívatták a király írnokait, akik a harmadik (Sziván) hónap 23-ik napján, Márdokeus szavai szerint leírták az új rendeletet. Megírták a zsidóknak, a tartományok kormányzóinak, a vezetőknek és a hivatalnokoknak a birodalom mind a 127 tartományába, Indiától Etiópiáig, minden népnek a saját nyelvén és minden tartományba annak írásával. Márdokeus a király nevében írta ezt a rendeletet, és a király gyűrűjével pecsételte le. Azután szétküldte a királyi futárokkal, akik gyors lovakon vágtattak (e lovakat külön a királyi futárszolgálat számára tenyésztették). A rendeletben az állt, hogy a király biztosítja a jogot birodalma minden városában a zsidóknak, hogy összegyűljenek és megvédjék magukat. Megengedi, hogy megöljék, elpusztítsák és megsemmisítsék mindazokat a fegyvereseket, feleségükkel és gyermekeikkel együtt — bármely népből, vagy tartományból is jöjjenek ellenük — akik megtámadják őket. Azt is megengedi, hogy ellenségeik minden vagyonát zsákmányul vegyék maguknak. Mindezt pedig Ahasvérós király birodalma összes tartományában ugyanazon a kijelölt napon tehetik meg a zsidók: a tizenkettedik (Adár) hónap 13. napján. Ezt a királyi parancsot törvényként hirdették ki minden tartományban, és tudatták minden néppel, hogy a zsidók fel fognak készülni rá, hogy megvédjék magukat, és bosszút álljanak ellenségeiken. A királyi futárok sietve lóra ültek, és útnak indultak. A törvényt Súsán városában is azonnal kihirdették. Azután Márdokeus kijött a királytól. Különleges kék-fehér királyi öltözetet, és bíborszínű finom lenvászon palástot viselt, a fején pedig nagy aranykorona volt. Súsán városában mindenki hangosan kiáltozva ujjongott és örvendezett. A zsidók között különösen nagy volt a vigadozás, mert felvirradt számukra az öröm és a dicsőség napja! Ugyanez történt minden városban és tartományban is, ahol a király rendeletét kihirdették: a zsidók örvendeztek, vigadoztak, örültek és lakomát tartottak. A birodalom egyéb népei közül pedig sokan csatlakoztak a zsidókhoz és vallásukhoz, mert tisztelték őket, és féltek tőlük. Elérkezett a tizenkettedik (Adár) hónap 13. napja, amelyen a király rendeletét végre kellett hajtani. Ellenségeik azt tervezték, hogy ezen a napon majd legyőzik a zsidókat. Azonban a tervük a visszájára fordult: a zsidók győzték le azokat, akik gyűlölték őket. A zsidók ugyanis Ahasvérós király birodalmának összes tartományában, minden városban összegyűltek, összefogtak, és rátámadtak azokra, akik az elpusztításukat tervezték. Senki sem tudott ellenállni a zsidóknak, mert a többi nép mind félt tőlük. A tartományok kormányzói, a helytartók és más vezetők, és a király hivatalnokai is mind segítették a zsidókat, mert féltek Márdokeustól. Ugyanis Márdokeus igen magas tisztséget töltött be a király udvarában, híre elterjedt a birodalom összes tartományában, és hatalma egyre növekedett. A zsidók tehát legyőzték minden ellenségüket: fegyverrel pusztították el őket, és gyűlölőikkel azt tettek, amit csak akartak. Súsán várában is így tettek: ott 500 férfit öltek meg. [7-10] Közöttük volt Hámánnak, a zsidók ellenségének mind a tíz fia is: Parsandáta, Dalfón, Aszpáta, Póráta, Adajla, Aridáta, Parmasta, Ariszaj, Aridaj és Vajzáta. Bár a zsidók megölték ellenségeiket, azoknak a vagyonához egy ujjal sem nyúltak. *** *** *** Még aznap jelentették a királynak, hogy a zsidók hány ellenségüket ölték meg Súsán várában. Ezt hallva a király Eszter királynéhoz fordult: „A zsidók csak Súsán várában 500 férfit öltek meg, közöttük Hámán tíz fiát is! Vajon hányat pusztítottak el akkor a király többi tartományában? Most hát mit kívánsz? Megadom. Mi a kérésed? Teljesítem!” Eszter így felelt: „Ha a király is úgy látja jónak, engedje meg a zsidóknak, hogy Súsán városában holnap is a mai napra érvényes rendelet szerint harcoljanak. Hámán tíz fiának testét pedig akasszák fel, hogy mindenki lássa!” A király kiadta a parancsot Eszter szavai szerint. Súsánban kihirdették a rendeletet, és Hámán tíz fiának a holttestét felakasztották. Súsán városában a zsidók Adár hónap 14. napján is összegyűltek, és ott lévő ellenségeik közül 300 férfit megöltek, de azoknak vagyonához nem nyúltak. [16-17] Mialatt Súsánban ez történt, Adár hónap 13. napján a zsidók mindenhol összegyűltek a birodalom tartományaiban, hogy egyesült erővel védekezzenek. Gyűlölőik közül megöltek 75 000 férfit — így szabadultak meg ellenségeiktől — de azoknak vagyonához egy ujjal sem nyúltak. A következő napon, Adár 14. napján megpihentek, és örömünnepet tartottak. *** A súsáni zsidók a 13. és 14. napon gyűltek össze és harcoltak, csak a 15. napon pihentek meg. Így ők a 15. napot tették az ünnep és az öröm napjává. A vidéken és a falvakban lakó zsidók azonban a 14. napon ünnepeltek nagy lakomával és vidámsággal. Ilyenkor az ünnepi ételekből kóstolót is küldtek egymásnak. Márdokeus feljegyezte ezeket az eseményeket, majd leveleket küldött a zsidóknak, akik közel vagy távol Ahasvérós király birodalmának tartományaiban éltek. Meghagyta nekik, hogy Adár hónap 14. és 15. napját ezentúl minden évben ünnepeljék meg. Hiszen ezeken a napokon szabadultak meg ellenségeiktől, és ebben a hónapban történt az, hogy szomorúságuk örömre fordult, és gyászukból ünnep született. Meghagyta, hogy ezen a két napon lakomázzanak és örvendezzenek, küldjenek egymásnak kóstolót az ünnepi ételekből; és küldjenek belőle a szegényeknek is, akik ezt nem tudják viszonozni. A zsidók megfogadták, hogy ennek az ünnepnek a megtartását folytatni fogják évről-évre, aszerint, amint Márdokeus megírta nekik. Mert az agági Hámán, Hammedátá fia, a zsidók ellensége azt tervezte, hogy minden zsidót elpusztít, és sorsot, azaz „purt” húzott, hogy kijelölje a zsidók elvesztésének és kiirtásának napját. Eszter azonban bement a királyhoz, aki írott rendeletben megparancsolta, hogy Hámán gonosz terve szálljon vissza a saját fejére, és őrajta hajtsák végre, amit a zsidókkal akart tenni. Ezért hát Hámánt tíz fiával együtt felakasztották a fára. Azért kapta ez az ünnep a „purim” nevet, mert a sorsvetést „pur”-nak nevezték. Márdokeus levele szerint, és annak emlékére, amit átéltek, a zsidók valamennyien elhatározták, hogy ezt a kétnapos ünnepet azontúl minden évben megtartják a megszabott napokon. De nemcsak ők maguk tartják meg, hanem minden utánuk következő nemzedék is —, meg azok is, akik hozzájuk csatlakoznak. Elhatározták, hogy a Purim megünneplésével mindig emlékezni fognak arra, ami velük történt — minden családban, nemzedékben, városban és tartományban — és ezt az ünnepet soha el nem hagyják, és utódaik sem fognak elfelejtkezni róla. Így hát Eszter királyné, Abihail leánya és a zsidó Márdokeus együtt írtak egy hivatalos rendeletet a Purim ünneppel kapcsolatban. Ezt a rendeletet is a király teljes felhatalmazásával írták — akárcsak az elsőt. Majd Márdokeus kiküldte a hivatalos iratokat a zsidóknak Ahasvérós király birodalmának mind a 127 tartományába. A békesség és igazság üzenetével biztatták őket, hogy tartsák meg a Purim ünnepét a kijelölt napokon, annak megfelelően, ahogyan a zsidó Márdokeus és Eszter királyné meghagyta nekik. Ezt az új ünnepet is ugyanúgy tartsák meg, ahogyan utódaikra nézve is kötelezően megfogadták, hogy a többi ünnepet — a böjt és a jajgatás napjait is — megtartják. Eszter királyné parancsa ilyen módon a Purim ünnepét hivatalossá és kötelezővé tette a zsidók számára — és egyúttal fel is jegyezték azt egy könyvbe. Ahasvérós király adót vetett ki egész birodalmában, a szárazföldön és a messzi tengeri szigeteken is minden lakosra. A Méd-Perzsa Birodalom királyainak évkönyveiben feljegyezték Ahasvérós király minden nevezetes tettét, és ugyancsak feljegyezték, hogy Márdokeust a király milyen magas tisztségre emelte. Ugyanis a zsidó Márdokeus a király után rangban a második volt az egész birodalomban, nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendett a zsidók között, mert népének javát kereste, és békességet hozott egész nemzetének. Élt egy ember Úz földjén, akit Jóbnak hívtak. Tökéletes és igazságos volt, akit senki sem vádolhatott bűnnel. Tisztelettudó félelemmel közeledett Istenhez, és gyűlölettel fordult el a gonosztól. Jóbnak nagy családja volt: hét fia és három leánya született. Igen nagy volt a gazdasága is: 7 000 juh és kecske, 3 000 teve, 500 pár igavonó ökör, 500 szamár és sok szolga. A keleti országokban ő volt a leggazdagabb. Jób fiainak az volt a szokásuk, hogy gyakran vendégül látták egymást az otthonukban. Felváltva jöttek össze, mindig annál, aki éppen következett. Ilyenkor meghívták a leánytestvéreiket is, hogy valamennyien együtt ünnepeljenek és lakomázzanak. Minden ilyen vendégség után, a következő reggel Jób korán felkelt, és égőáldozatot mutatott be Istennek minden egyes gyermekéért. Azt gondolta: „Talán valamelyik gyermekem vétkezett Isten ellen a tegnapi lakomán.” Ezt minden alkalommal megtette, hogy Isten megbocsássa a gyermekei bűneit. Történt egyszer, hogy Isten angyalai megjelentek az Örökkévaló előtt, és odajött a Sátán is. Az Örökkévaló megszólította a Sátánt: „Honnan jössz?” Ő ezt válaszolta: „Megkerültem, és keresztül-kasul bejártam az egész Földet.” Akkor az Örökkévaló megkérdezte tőle: „Észrevetted szolgámat, Jóbot? Bizony, nincs hozzá fogható az egész Földön! Tökéletes és igazságos, senki sem vádolhatja bűnnel. Tisztelettudó félelemmel közeledik Istenhez, és gyűlölettel fordul el a gonosztól.” Erre a Sátán így válaszolt: „Vajon Jób érdek nélkül tiszteli és féli Istent?! Vajon nem azért, mert körülvetted őt is, a családját is, és minden vagyonát a védelmeddel? Vajon nem azért, mert olyan bőségesen megáldottad a keze munkáját, s nyájait megszaporítottad? De próbáld csak ki, vajon nem fog-e Jób szemtől-szembe megátkozni téged, ha elpusztítod mindazt, amije van?!” Erre az Örökkévaló így válaszolt: „Kezedbe adom mindazt, amije csak van Jóbnak. Azt tehetsz velük, amit akarsz. De Jóbhoz magához egy ujjal sem nyúlhatsz!” Ezután a Sátán kiment az Örökkévaló elől. Egy napon Jób fiai és leányai mind együtt lakomáztak és bort ittak a legidősebb fiú házában. Ekkor egy szolgája érkezett Jóbhoz ezzel a hírrel: „Az igásökrök szántottak, és a szamarak mellettük legelésztek, amikor a sébaiak csapata megtámadott bennünket. Az állatokat mind elrabolták, szolgáidat karddal levágták, csak egymagam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Még be sem fejezte, amikor egy másik szolga érkezett, ezzel a hírrel: „Isten tüze szállt le az égből, és megégette a juhokat, kecskéket, és a pásztorokat — csak egymagam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Még be sem fejezte, amikor egy harmadik szolga érkezett, ezzel a hírrel: „A káldeusok három csapata megtámadott bennünket, elrabolta a tevéket, karddal levágta szolgáidat — csak egymagam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Még be sem fejezte, amikor a következő szolga érkezett ezzel a hírrel: „Fiaid és leányaid lakomáztak és bort ittak a legidősebb fiad házában, amikor hirtelen nagy szél támadt a sivatag felől, lecsapott a házra, és összedöntötte. A ház rászakadt a gyermekeidre, akik mind meghaltak — csak egymagam menekültem meg, hogy hírt hozzak neked.” Ekkor Jób felállt, megszaggatta a ruháit, leborotválta a haját, és nagy gyászában sírva a földre borult. Ezt mondta: „Csupaszon jöttem a világra anyám méhéből, semmit sem hoztam magammal. Meztelen megyek ki a világból, ha meghalok, semmit sem viszek magammal. Az Örökkévaló adta, amim csak volt, most pedig ő vette vissza. Áldott legyen az Örökkévaló neve!” Annak ellenére, hogy ezek történtek vele, Jób mégsem vétkezett. Nem vádolta Istent. Ezután Isten angyalai ismét megjelentek az Örökkévaló előtt, és odajött a Sátán is. Az Örökkévaló megszólította a Sátánt: „Honnan jössz?” Ő pedig ezt válaszolta: „Megkerültem és keresztül-kasul bejártam az egész Földet.” Akkor az Örökkévaló megkérdezte tőle: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Bizony, nincs hozzá fogható az egész Földön! Mert tökéletes és igazságos, és senki sem vádolhatja őt bűnnel. Tisztelettudó félelemmel közeledik Istenhez, és gyűlölettel fordul el a gonosztól. Megpróbáltál ugyan rávenni, hogy Jób ellen forduljak, hogy őt ok nélkül elpusztítsd —, de ő mégis erősen tartja magát ártatlanságában.” A Sátán így felelt: „Bőrt a bőrért! Ha az életéről van szó, az ember mindent odaad, hogy megmeneküljön. Próbáld csak meg: ha kinyújtod kezed, és csapásokkal sújtod a testét, biztosan megátkoz téged szemtől-szembe!” Erre az Örökkévaló így válaszolt: „Kezedbe adom Jóbot, azt tehetsz vele, amit akarsz, de meg nem ölheted!” Akkor a Sátán kiment az Örökkévaló elől, és megverte Jóbot fájdalmas betegséggel: sebek lepték el Jób egész testét a feje búbjától a talpáig mindenhol. Jób pedig a hamuban ült és fájó sebeit vakarta egy törött cseréppel. Felesége ezt mondta: „Még mindig kitartasz amellett, hogy ártatlan vagy?! Átkozd meg Istent, és halj meg!” De Jób ezt felelte: „Úgy beszélsz, mintha elment volna az eszed! Ha a jót elfogadtuk Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadnunk tőle!” Annak ellenére, hogy ezek történtek vele, Jób mégsem vétkezett. Nem vádolta Istent. Ezután Jób három barátja, a témáni Elifáz, a súahi Bildád, és a naamái Cófár, akik megtudták, hogy milyen szerencsétlenségek érték a barátjukat, elhatározták, hogy meglátogatják, és együttérzésükkel vigasztalják őt. Elindultak otthonról, és együtt utaztak Jóbhoz. Amikor megérkeztek, és meglátták Jóbot, alig ismertek rá. Mindhárman hangos sírásra fakadtak, megszaggatták a ruháikat, és port szórtak a fejükre. Odaültek Jób mellé a porba, de hét nap és hét éjjel meg sem tudtak szólalni, mert látták, milyen nagy fájdalom és szomorúság érte a barátjukat. Ezután Jób megszólalt, és megátkozta a napot, amelyen megszületett: [2-3] „Átkozott legyen a nap, amelyen születtem, és az éjszaka, amikor megfogantam! *** Legyen sötét az a nap örökre, Isten se törődjön vele, ne ragyogjon rá a napsugár! Boruljon rá a halál árnyéka, sűrű felhők borítsák örökre, nappal is sötétség uralja! Azt az éjszakát nyelje el a sötét, ne számítsák az év napjai közé, ne sorolják a hónapok közé! Legyen az az éj meddő, ne halljon többé örömkiáltást! Átkozzák el azt az éjt a napok átkozói, akik felkeltik a Leviátánt! Még a hajnali csillagok se világítsanak, azon az éjen várják hiába a pirkadatot, ne lássa meg a hajnal fényét soha! Miért is nem zárta be anyám méhét, hogy ne láttam volna ilyen nyomorúságot? Miért is nem haltam meg születésem óráján? Lett volna utolsó leheletem az első! Miért vett a térdére anyám? Minek szoptatott hiába? Akkor most nyugodtan feküdnék, békében alhatnék, csendes nyugalomban! Együtt pihennék királyokkal és nagyokkal, akik síremléket építettek maguknak, vagy uralkodókkal és fejedelmekkel, akik arannyal, ezüsttel rakták meg sírkamráikat. Miért is nem lettem elvetélt koraszülött, aki soha nem látta meg a napot?! A sírban még a gonoszok sem ártanak senkinek, s békén nyugszanak, akiknek ereje elfogyott, megbékélnek a foglyok is, őreik ordítozását nem szenvedik többé, egyforma ott szegény és hatalmas, megszabadul a rabszolga is urától. Miért is süt a nap a szenvedőre? Minek éljen a megkeseredett lelkű? Minek az élet annak, aki a halált várja, s keresi, mint rejtett kincset, egyre csak hiába, és ujjong, ha megtalálta, énekel, ha végre a sírhoz ér? Miért éljen, aki útvesztőbe jutott, akit maga Isten kerített be? Sóhajtozásom a kenyerem, nyögésem az italom, mert utolért, amitől féltem, amitől rettegtem, bekövetkezett. Nincs nyugtom, nincs békesség, nincs pihenés számomra, csak újabb csapások!” Akkor megszólalt a témáni Elifáz: „Ha mondok valamit, nem bánod-e? Ki állja meg ezt szó nélkül? Sokakat tanítottál, sok éven át, aki gyenge volt, bátorítottad, szavad a botladozót felsegítette, a roskadozó térdeket megerősítette. De most, hogy te kerültél sorra, megzavarodsz? Mikor téged ér baj, mindjárt elhagy erőd? Istenfélelmed miért nem ad erőt? Igazságos életed nem nyújt reményt? Gondold csak meg, az ártatlanokat nem éri csapás! Aki igazságosan él, nem éri veszedelem! Hanem akik hamisságot szántanak, és gonoszságot vetnek, azok aratnak veszedelmet! Ezeket Isten lehelete elsöpri, haragjának forgószele szétzúzza. Olyanok lesznek, mint az ordító oroszlán, mint a törött fogú morgó oroszlán, mint nőstény oroszlán, ha nem talál prédát. Mind elpusztulnak, s kölykeik éhen halnak. Titokzatos szót hallottam, suttogás jutott fülembe, mikor éjjeli látomáson töprengtem éppen, s mély álomba zuhantam hirtelen. Félelem és remegés fogott el, még csontjaim is reszkettek. Egy szellem suhant el arcom előtt, s még a hajam is égnek állt. Csendben megállt előttem, de nem láttam alakját, valaki ott volt, éreztem. Azután megszólalt: »Vajon az ember megállhat-e Isten előtt? Számára lehet-e valaki elfogadható? Hiszen még mennyei szolgáiban sem bízhat, még angyalaiban is talál hibát! Hát még az emberekben, akik porból épített agyagházakban laknak, s könnyebben szétnyomhatók a molynál! Reggeltől estig csak szenvednek, majd örökre elvesznek, de észre sem veszi senki. Sátoruk cövekét kihúzzák, s meghalnak bölcsesség nélkül.«” „Kiálts csak! Ki felel neked? Melyik angyalhoz fordulsz válaszért? Az ostobát saját haragja öli meg, a tudatlant meg a vakbuzgóság. Láttam egy ostobát, amint meggazdagodott, de hirtelen átok szállt otthonára. Gyermekein nem segített senki, jogaiktól megfosztották őket. Földje termését, éhezők ették meg, összeszedték még a gyomok közül is. Harácsolók hordták el minden vagyonát. Mert a nyomorúság nem a porból támad, a szenvedés nem a földből sarjad, hanem szenvedésre születik az ember — oly biztos ez, mint hogy a szikrák felfelé szállnak! Helyedben én Istenhez fordulnék, ügyemet őhozzá vinném! Mert ő csodákat tesz, melyeknek se szeri se száma. Esőt ad a föld színére, megöntözi a mezőket, felemeli az alázatosakat, és megvigasztalja a gyászolót. Meghiúsítja a gonoszok ravasz terveit, s munkájuk nem lesz maradandó. A bölcseket saját ravaszságukkal fogja meg, és cselszövésük kudarcot vall, úgyhogy nappal is sötétségben botladoznak, délben is úgy tapogatják a falat, mint éjjel. De a szegényeket megmenti Isten a gonoszok hazugságaitól és az erősek markából, hogy az igazságtalanság száját befogja, a szegénynek pedig reménységet adjon. Bizony, boldog az, akit Isten megfenyít, azért a Mindenható fenyítését el ne utasítsd! Mert ha ő megsebez, be is köti sebed, ha lesújt rád, meg is gyógyít keze. Hatszor kiment téged a bajból, és hetedszer sem ér el a veszedelem. Éhínség idején megment a haláltól, háborúban a kardtól, megvéd a pletykától, rágalomtól, nem félsz, hogy valami rossz közeleg. Kineveted a pusztítást és az éhínséget, s a vadállatok sem bántanak, szövetséged lesz még a kövekkel is, békességben lesznek veled a mezei vadak. Békességben élhetsz, mert otthonod biztonságban van, s ha megvizsgálod, semmi sem hiányzik. Megéred, hogy mint fűszál a réten, annyian lesznek utódaid. Érett korban és jó erőben fejezed be életed, ahogy a maga idejében aratják le a búzát. Így van ez, Jób — jól megvizsgáltuk mi ezt, fogadd csak el, és jegyezd meg jól!” Erre Jób így felelt: „Bárcsak mérlegre tennék szenvedésemet, s gyötrelmem súlyát lemérnék, tudom, nehezebb lenne a tengerparti homoknál, ezért szólok úgy, mint az ostobák! Mert a Mindenható nyilai fúródtak testembe, mérgüket issza szellemem, Isten rettentései felsorakoztak ellenem. Ugyan miért ordítana a vadszamár a legelő közepén? Bőg-e panaszosan a bika, ha van mit ennie? Kinek kell a sótlan, ízetlen étel? Megennéd-e a nyers tojásfehérjét? Lelkem undorodik tőle, mint a romlott ételtől, ujjal se nyúlnék hozzá! Bárcsak Isten megadná, amit kérek! Bárcsak teljesítené, amire oly nagyon vágyom! Bárcsak törne össze teljesen, bár végezne karja velem! De még akkor is lenne vigaszom, egy örömöm még a fájdalmak között is maradna: hogy amit a Szent mondott, meg nem tagadtam! Honnan merítsek erőt a kitartáshoz? Mi értelme lenne tovább is remélni? Nem vagyok oly erős, mint a szikla, testem nem bronzból készült! Nem tudok magamon segíteni, nincs senki, hogy igazságosan ítélje ügyemet! Aki nem könyörül bajba jutott barátján, az Istent sem féli igazán! De ti, barátaim, megbízhatatlanok lettetek, mint a kiszáradó patakmeder: hol megárad, hol meg eltűnik a víz belőle. Tavasszal meglapul alján az olvadó hó, sötétlik benne a jégmaradék, de ha jön a hőség, gyorsan kiszárad, hirtelen eltűnik mind a hó, mind a víz. A karaván letér útjáról, vizet keres a csalfa mederben, de csak bolyong a sivatagban, és szomjan pusztul. Témai kereskedők vizet keresnek ott, de hiába, a sébai vándorok reménykedve kutatják a medret, de mind csalódnak, mert semmit sem találnak! Hiába remélték, nincs benne víz, egy csöpp sem! Ilyenek vagytok ti is nekem: látjátok szenvedésem, és mind féltek! Kértem én, hogy segítsetek? Kértem, hogy vagyonotok áldozzátok értem? Nem kértem, hogy mentsetek ki elnyomóm kezéből. Nem könyörögtem, hogy szabadítsatok meg a kegyetlentől. Tanítsatok engem, és én hallgatok! Mutassátok meg, hol tértem rossz útra! Az igaz szó mily erőteljes! De mit ér a ti szavatok? Folyton csak hibáztattok engem. Folytatni akarjátok a leckéztetést? Képesek lennétek még az árvát is eladni, vagy alkudozni egy barát ára felől! Most nézzetek a szemembe, kérlek, lássátok meg, hogy igazat mondok! Gondoljátok meg újra, s ne legyetek igazságtalanok! Gondoljátok meg újra, mert becsületem múlik ezen! Mondtam-e valami rosszat? Ne tudnám elválasztani a jót a gonosztól?” „Szüntelen küszködés, verejtékes munka az ember élete a földön, s napjai, mint a napszámos napjai! Vágyik a pihenésre, mint rabszolga hűs árnyékba a tűző nap elől, várja a nap végét, mint béres a fizetését. De nekem szenvedések hónapjai jutottak, nyomorúságos éjszakák sora lett a fizetségem. Ha lefekszem, azt kérdem: »Mikor lesz már reggel?« Lassan múlik az éjjel, és nyugtalan forgolódom hajnalig. Testemet por és férgek lepik, bőröm megszáradt, és sebek borítják. Napjaim sebesebben futnak, mint a vetélő, életem reménytelen vége közeleg. Istenem, tekints rám, életem csak eltűnő lehelet, szemem nem lát több örömöt soha. Ha elmentem, nem láthatsz megint, hiába keresel, nem leszek sehol. Ahogy a felhő eltűnik, s már nincs sehol, úgy az is, aki leszállt a holtak közé, nem jöhet vissza onnan. Nem térhet vissza otthonába, házát sem látja viszont soha. Hát nem türtőztetem magam, elpanaszolom minden szenvedésem, kiöntöm lelkem keserűségét! Tenger vagyok én, vagy tengeri szörny, hogy szüntelen szemmel tartasz, Istenem? Ha arra gondolok: majd álmomban megnyugszom, s ágyamból reggel pihenten kelek, Isten akkor is álmokkal rémít, látomásokkal rettent engem. Jobb, ha megfojtasz! Lelkem inkább a halált kívánja, mint e szenvedést. Utálom az életem, úgysem élhetek örökké, hagyj magamra engem! Mit sem ér az életem! Istenem, micsoda az ember, hogy törődsz vele? Miért fontos neked? Miért látogatod meg reggelente, miért vizsgálod minden pillanatban? Miért nem veszed le rólam tekinteted? Egy pillanatra sem hagysz magamra? Mit vétettem ellened, Istenem, ki minden embert szemmel tartasz? Miért lettem figyelmed céltáblája? Hiszen magamnak is terhére vagyok! Miért nem bocsátod meg vétkemet? Miért nem nézed el bűneimet? Hiszen hamarosan a porba fekszem, s majd hiába keresnél, nem leszek!” Erre a súahi Bildád így válaszolt: „Ugyan Jób, meddig mondasz még ilyeneket? Hiszen olyan, amit mondasz, mint a sebes szél! Isten ne lenne igazságos?! Hiszen a Mindenható sohasem méltánytalan! Ha egyszer a fiaid vétkeztek Isten ellen, akkor bűneik szerint büntette meg őket! [5-6] De ha te tisztán és becsületesen élsz, ha Istent keresed, ha a Mindenhatóhoz könyörögsz, akkor ő maga siet segítségedre, hamar helyreállítja otthonod. *** Többet ad kárpótlásul, mint amit elvesztettél. Kérdezd csak meg az öregeket, tanuld meg tőlük, amit őseink tudtak! Hiszen mi csak tegnap születtünk, és nem sokat tudunk, napjaink olyan múlandók, mint az árnyék! Az öregek majd megtanítanak, megtanítanak arra, amit ők is tanultak. Vajon nő-e nád ott, ahol mocsár nincsen? Nőhet-e káka száraz földben? Hiszen zsenge korában elszárad, még akkor is, ha nem tépik le. Így jár mindenki, aki elfordul Istentől, így szárad el az istentelen reménye! Nincs amiben bízhatna, s amiben mégis bízik, az is szertefoszlik, mint a pókháló. Ha támaszkodik rá, leszakad, s ha kapaszkodik belé, nem tartja meg. Az istentelen virul, mint megöntözött növény a napsütésben, hajtásai szétterjednek a kertben, gyökereit a kövek közé fúrja, megkapaszkodik a köveken. De ha kitépik helyéről, elpusztul, és senki sem emlegeti többé. Ez minden öröme életében — azután más nő a helyén. Bizony, Isten soha nem emeli fel a gonoszt, és soha nem veti el az igazat! Jób! Megtölti szád még Isten nevetéssel, ajkadat örömkiáltással! Ellenségeid megszégyenülnek, a gonoszok sátrai elpusztulnak.” Jób így felelt ezekre: „Igazad van, jól tudom én, de hogy is lehetne halandó ember Isten számára elfogadható? Kicsoda vitázhatna ővele? Hiszen Isten ezer kérdése közül egyre sem tudna felelni! Bölcsessége és hatalma végtelen, Ki állhatna ellene sértetlenül? Hegyeket mozdít ki helyükről, észrevétlenül, haragjában felforgatja a bérceket. Megrengeti a Földet, megrázza alapjait. Ha parancsol a Napnak, az fel sem kel reggel, s ha lepecsételi a csillagokat, azok nem ragyognak. Egymaga terjesztette ki az eget, egyedül lépked a tenger hullámain. Isten teremtette a csillagokat: a Göncölszekeret, az Oriont, a Fiastyúkot és a déli tárházakat. Ő tesz csodálatos és felfoghatatlan dolgokat, megszámlálhatatlan sokat, végtelent! Itt megy előttem, de nem látom, elhalad mellettem, de nem veszem észre! Amit elvesz, ki veheti vissza? Mondhatod-e neki: »Mit teszel, s miért?« Mikor haragját nem tartja vissza, meghajolnak előtte Ráháb cinkosai is. Hogyan is válaszolhatnék neki én? Hogy tudnék vitázni vele? Bár ártatlan vagyok, nem tudom, mit feleljek, bírámhoz csak kegyelemért könyörgök! Még ha felelne is kiáltásomra, akkor sem remélhetem, hogy meghallgat engem. Hiszen rám rohan, mint a vihar, ok nélkül sokasítja sebeimet! Nem engedi, hogy fellélegezzek, torkig tölt keserűséggel. Erővel nem győzhetem le, ő az erősebb! Ha a törvénykezésben bízom, Istent ki idézhetné bíró elé? Bár ártatlan vagyok, saját szavaimmal bizonyítaná rám vétkemet. Még ha bűntelen lennék is, azzal ítélne el, amit mondok. Igen, ártatlan vagyok! De már magammal sem törődöm! Utálom az életem! Azt mondtam magamban: Nincs különbség! Az ártatlan éppúgy meghal, mint a bűnös, Isten véget vet mindkettő életének. Ha ostora hirtelen lesújt, az ártatlanok szenvedését vajon neveti-e? Amikor egy gonosz ragadja magához a hatalmat, vajon nem Isten fogja-e be a vezetők szemét, hogy ne lássanak? Ki teszi ezt, ha nem ő? Napjaim sebesebben futnak, mint a gyors futár, elfutnak, mert nem látnak semmi jót! Elsuhannak, mint könnyű vitorlás hajó, elrepülnek, mint sólyom, ha zsákmányát űzi. Ha azt mondom: elfelejtem panaszomat, nem törődöm fájdalmammal, vidám leszek ismét, az sem segít! Hiszen fájdalmam és szenvedésem tovább tart, mert tudom, hogy Isten nem tekint ártatlannak! Ha pedig úgyis elítél engem, minek erőlködjem hiába? Még ha hóban mosakodnék, még ha szappannal mosnám is kezemet, Isten akkor is a sáros verembe taszít engem! Még ruháim is irtóznak tőlem! Hiszen nem ember ő, mint én, hogy megfeleljek neki, nem állhatunk együtt a bíróság elé! Nincs aki ítéljen közöttünk, nincs, kinek hatalma lenne mindkettőnk fölött. Ki tudná levenni Isten haragjának pálcáját rólam, hogy ne rémítene többé csapásaival? Akkor bátran szólhatnék, nem félnék tőle, mert nem szokásom félni, ha igazam van!” „Lelkemből megutáltam az életemet! Szabadjára engedem panaszomat, kiöntöm lelkem keserűségét, hadd szóljak szabadon! Azt mondom Istennek: Ne ítélj el, hadd tudjam, mivel vádolsz engem! Mi hasznod belőle, ha engem nyomorgatsz, miért veted meg kezed alkotását? Miért pártolod a gonoszok szándékait? Pedig szemeid nem emberszemek, te nem úgy látsz, mint a halandó! Napjaid nem olyanok, mint a mi napjaink, esztendeid nem mérhetők az ember idejéhez. Miért kutatod hát bűneimet, miért keresed vétkemet? Pedig tudod, hogy ártatlan vagyok, s nincs, aki kezedből kimentsen engem! Kezed formálta testem, s most mégis ellenem fordulsz, hogy elpusztíts?! Emlékezz rá, hogy agyagból formáltál, s most ismét porrá zúzol kíméletlenül? Úgy öntöttél formába, mint a tejet, mikor sajtot készítenek. Te öltöztettél fel hússal és bőrrel, te illesztetted egybe csontjaim és inaim. Megelevenítettél, körülvettél hűséges szereteteddel, gondviselésed őrizte szellemem. Szívedben ezt mélyen elrejtetted, hiszen tudom, hogy ezt tervezted felőlem. Ha vétkezném, te azt is látnád, s bűnömet nem nézed el. Jaj nekem, ha bűnös vagyok! De ha ártatlan, akkor sem emelhetem fel a fejem, mert elborít az átok és gyalázat. Torkig vagyok a megaláztatással! Ha nagyra tartanám magam, rögtön rám rohannál, mint éhes oroszlán, csodáidat ellenem fordítanád, tanúkat állítanál, hogy vádoljanak, haragod fellángolna, és sereged felsorakozna ellenem. Miért is hoztál ki anyám méhéből? Jobb lett volna holtan születnem, mint aki van is, meg nincs is, kinek sírja az anyaméh! Napjaim oly rövidek! Fordulj el tőlem, kérlek, hadd viduljak fel egy kissé, mielőtt a halál árnyékának földjére költözöm, ahonnan nincs visszaút, ahol sűrű sötétség és homály, szüntelen káosz uralkodik, ahol még a fény is sötétség!” Majd a naamái Cófár szólalt meg: „Sok szavadra, Jób, senki se feleljen?! Annak legyen igaza, aki többet beszél? Hát azt hiszed, értelmetlen érvelésed elnémít minket? Ha így gúnyolódsz, nincs, aki rád pirít? Hiszen azt állítod, hogy igazad van mindenben! Hogy bátran megállhatsz Isten előtt! Bárcsak Isten maga szólna, bárcsak ő beszélne veled! Bárcsak tanítana a bölcsesség titkára, amely kétszer annyit ér, mint az okoskodás! Tudd meg hát: Isten még el is engedett büntetésedből! De vajon végére tudsz-e járni Isten titkainak? Elérheted a Mindenható tudásának tökéletességét? Hiszen magasabb az, mint a Menny maga, hogy is érhetnéd fel?! Mélyebb, mint a holtak hazája, hogyan mérhetnéd meg?! Bizony Isten bölcsessége nagyobb, mint az egész világ! Szélesebb, mint a végtelen óceán! Ha elfog, és börtönébe zár, vagy a bíró elé idéz, mit tehetsz ellene? Jól ismeri a semmirekellő gonosztevőket. Ha látja a bűnt, talán nem törődik vele? Hamarabb szül a vadszamár emberfiat, mint, a hitvány ember bölcs szívet szerez! Jób, te csak fordítsd a szíved Isten felé, és emeld fel imára kezed! Ha minden bűntől megtisztítod szíved, ha otthonodban nem marad semmi hamisság, akkor bátran emelheted arcodat Istenhez, akkor megerősödsz, és félelmed elrepül. Szenvedésed végképp elfelejted, s azt kérdezed: hol van már a tavalyi hó? Életed ragyogóbb lesz, mint a déli verőfény, még legsötétebb órád is fénylik, mint a hajnal. Akkor biztonságban élhetsz, és remény táplálja lelked, körülnézel, és nyugodtan lefekhetsz. Mikor alszol, senki nem ijeszt fel, és sokan keresik barátságodat. Az istentelen azonban hiába vár segítséget, nem menekülhet meg! Egyetlen reménye: a halál.” Erre Jób így válaszolt: „Bizony, csak ti vagytok bölcsek, s kihal a földről veletek minden értelem! Ennyi eszem nekem is van, én sem vagyok ostobább nálatok! Csak üres bölcselkedés minden szavatok! Kigúnyolnak saját barátaim! Céltáblája lettem csúfolódásuknak! Pedig ha Istenhez kiáltottam, ő meghallgatott. Most mégis kicsúfolnak barátaim, noha igazságos és ártatlan vagyok! Aki jólétben él, megveti a nyomorultat, sőt, megtapossa azt, aki elesett! A rablók otthona bezzeg békességes! Akik Istent bosszantják, nyugodtan élnek, akiknek saját erejük az istenük! Kérdezd csak az állatokat, tanítanak téged, vagy az ég madarait, ők is megmondják! Vagy vizsgáld meg a földet, az is előadja, még a tenger halai is elbeszélik neked! Ki olyan vak, hogy ne látná, ne tudná: az Örökkévaló keze teremtette mindezeket?! Az ő kezében van minden élőlény lelke, minden embernek ő ad leheletet. Nem az ember füle próbálja meg, amit hall, nem az ínye kóstolja meg az ételt? Azt mondjátok: a bölcsesség az öregek kincse, az értelem az idősek birtoka. Pedig egyedül Isten a bölcs és erős, övé a tanács és az értelem! Ha ő leront valamit, az nem épül fel soha, ha börtönbe zár, nincs, aki kinyissa. Ha visszatartja az esőt, kiszárad a föld, ha kiárasztja a vizeket, elborítják a mezőt. Nála lakik a bölcsesség és az erő, kezében van, aki eltévedt, és a tévelyítő. Megszégyenít bölcs tanácsadókat, bolonddá tesz okos vezetőket. Megszabadítja láncuktól a királyok rabjait, és kötelet köt a királyok derekára. Mezítláb küldi el a papokat, s megfosztja erejüktől a hatalmasokat. Elnémítja azokat, akikben az emberek bíznak, és a vezetők ítélőképességét elveszi. Szégyenbe borítja az előkelőket, s a hatalmasok hatalmát megsemmisíti. Napfényre hozza, amit a sötétség rejt, bevilágít a halál árnyékába is. Naggyá tesz népes nemzeteket, azután lerombolja birodalmukat. Kiterjeszti országuk határait, majd szétszórja népüket. Eszüket veszi a népek vezetőinek, hogy úttalan utakon bolyongjanak, tapogatózzanak a sötétben, mint a vakok, és tántorogjanak, mint a részegek.” „Mindezt én is láttam és tudom, mindezt már hallottam éppen eleget! Nincs abban semmi új, amit mondtatok. Én is tudok annyit, mint ti, nem vagyok nálatok alábbvaló! Nem veletek, hanem a Mindenhatóval, igen, vele akarok beszélni! Istennel kívánom megvitatni ügyemet! Ti csak hazug képmutatók vagytok, mindhárman tehetetlen orvosok! Bárcsak végre elhallgatnátok, akkor legalább bölcsnek látszanátok! Most hallgassatok meg engem! Figyeljetek érvelésemre! Vajon Isten érdekében beszéltek hamisan? Vajon az ő kedvéért ravaszkodtok ennyire? Őt akarjátok védeni velem szemben? Csak azért álltok mellé, mert ő az Isten! Mi lesz, ha megvizsgálja szándékotokat? Vajon őt is becsaphatjátok-e, mint az embereket? Megbüntet titeket biztosan, ha részrehajlók vagytok! Nem féltek-e ítéletétől, nem rettentek személyétől? Bölcs mondásaitok semmit sem érnek, érveitek ingatagok, mint az agyagfalak. Most hallgassatok, hadd szóljak én, bármi is lesz velem, nem bánom! Miért is haragítanám Istent magamra, miért kockáztatnám az életem? Nincs veszteni valóm, öljön meg engem, ha akar, de megvédem ügyemet előtte! Mert aki istentelen és bűnös, az nem állhat meg Isten előtt, ebben bízom én! Hallgassátok hát, amit mondok, gondosan figyeljetek szavaimra! Halljátok védekezésem! Tudom, végül felmentő ítélet vár! Kicsoda vádolhat engem? Ha van ilyen, inkább elhallgatok és meghalok. Istenem, csak kettőt adj meg nekem, akkor nem rejtőzöm el előled! Vedd le rólam súlyos kezed terhét, és ne rémíts többé! Azután kérdezz, és felelek, vagy hadd kérdezzelek én, s te válaszolj! Hány bűnömet tartod számon? Hadd tudjam, mi van a rovásomon! Istenem, miért rejtőzöl, miért takarod el arcodat előlem? Miért bánsz velem, mint ellenségeddel? Miért kergetsz, mint szél a száraz falevelet? Minek űzöl száraz kórót? Miért írsz ellenem keserű vádakat? Most kell bűnhődnöm régi bűneimért? Lábaimat kalodába zártad, minden lépésem szemmel tartod, határt vontál körülöttem, melyet át nem léphetek. Életem széthullik, mint a korhadó fa, szertefoszlik, mint a molyrágta ruha.” „Akit asszony szült, mind rövid életű, s napjai szenvedésekkel terhesek. Mint tavaszi virág, hirtelen kivirul, de hamar elhervad, gyorsan lehull, mint az árnyék, tovatűnik, nincs maradása. Istenem, te mégis szemmel tartasz! Mégis perbe szállsz ellenem? Származhat-e a tisztátalanból tiszta? Soha! Istenem, ha már megszabtad napjaim számát, meghatároztad éveimet, — s tudom, azt át nem léphetem —, kérlek, engedj egy kis pihenést, vedd le rólam tekinteted, hadd legyen annyi örömöm, mint munkája végeztével a béresnek! Hiszen még a kivágott fának is van reménye, hogy újra sarjad, újra kizöldül. Mikor gyökere már kiszáradt, mikor törzse már nem él, a víznek illatától mégis újraéled, megint rügyezik, kivirágzik, feléled. De a férfi, ha meghal — bármily erős volt is —, ha végleg elterül, ugyan hová lesz? Elillan, mint víz a kiszáradt tavakból, mint elapadt folyók vize, eltűnik. Bizony, az ember nem kel fel, ha egyszer lehanyatlik. Fel nem ébred, fel sem kel, amíg az ég el nem múlik! Bárcsak elrejtenél engem a holtak hazájában! Ott várnám ki, míg csillapul haragod, és újra megemlékeznél rólam. Vajon, ha meghalok, felkelek-e megint? Ha tudnám, türelmesen várnám, amíg szolgálatom ideje letelik, s elváltozásom bekövetkezik. Akkor szólítanál, s én felelnék, akkor te is vágyakoznál utánam, akit kezed alkotott. Akkor megvédenél engem, s nem tartanád számon minden bűnömet. Vétkeimet csomóba kötve lepecsételnéd, s eltörölnéd mindet. Ahogy a nagy hegyek leomlanak, a hatalmas sziklák elmállanak, ahogy a követ simára koptatja a víz, és elmossa az áradat a partokat, úgy teszed semmivé, Istenem, minden reményemet, így mutatod meg rajtam hatalmadat! Nekem pedig el kell mennem örökre. Elváltoztatod arcomat, s a holtak közé küldesz. Ha fiaimat tisztesség éri, nem láthatom, de ha szégyen, azt sem tudom. Már csak a saját fájdalmam van velem, lelkem is csak magáért sír keservesen!” Ezután a témáni Elifáz kezdett prédikálni: „Jób, ha igazán bölcs lennél, nem beszélnél ilyen értelmetlen dolgokat! Nem beszélnél a levegőbe! Azt hiszed, a bölcs ilyen üres szavakkal érvelne? Ilyen értelmetlenségeket mondana? Te már az istenfélelmet is semmibe veszed! Neked már az Istenhez való imádság sem ér semmit! Szavaid világosan mutatják bűnödet, hiába próbálsz ravaszkodni, hogy becsapj bennünket! Nem én ítéllek el téged, hanem a saját szavaid! Saját beszéded tanúskodik ellened! Azt gondolod, te vagy az első ember, aki a Földön született? Előbb lettél, mint a hegyek? Vajon ott voltál-e, mikor Isten tanácskozott? Azt hiszed, egyedül te vagy bölcs a világon? Mit tudsz, amit mi nem? Mihez értesz, amiben mi tudatlanok vagyunk? Van közöttünk ősz hajú és öreg, van, aki apádnál is idősebb! Lenézed Isten vigasztalását, megveted, mikor szelíden szólunk hozzád? Miért ragad el az indulat, miért tekintesz haraggal ránk? Hiszen Istenre haragszol, mikor így beszélsz! Mert hogy is lehetne az ember ártatlan? Hogy lehetne bűntelen, akit anya szült? Hiszen Isten még angyalaiban sem bízik! Szemében még a Menny sem igazán tiszta és szent! Mennyivel kevésbé az ember, aki utálatos és romlott, aki úgy issza a gonoszságot, mint a vizet! Most hallgass rám, Jób, elmagyarázom ezt neked! Elmondom neked, amit láttam. Elmondom, amit a bölcsektől hallottam, amit ők is őseiktől tanultak régen. Őseiktől, akik ezt a földet örökségül kapták, akik között nem járt idegen. Ezt mondták: aki bűnös, annak szenvednie kell egész életében. Aki erőszakos és kegyetlen, mindhalálig gyötrődik. Minden hang megrémíti, ellensége akkor tör rá, amikor biztonságban érzi magát. Abban hisz, hogy a holtak közül soha vissza nem térhet, attól fél, hogy egyszer kard járja át. Kenyere miatt aggódik, és tudja, hogy pusztulás vár rá, fél a nyomorúságtól és veszedelemtől. Mindez rá is támad, mint ellenséges király. Miért? Mert öklét rázta Istenre, a Mindenhatóval szemben nagy hangon hősködött, makacsul harcolt ellene, vastag pajzsával eltakarta arcát Isten elől. A bűnösnek, még ha gazdag és elhízott is, városait lerombolják, otthona romba dől, háza üresen marad. Ám az istentelen nem lesz mindig gazdag, vagyonából semmi sem marad, s gabonája sem hoz bő termést. Nem menekülhet meg a sötétségtől. Olyan lesz, mint zöldellő fa, ha kiszárad, Isten lehelete messze elsodorja. Hiába hitegeti magát hazugságokkal, hiába bízik abban, ami hamis, mert jutalmul csak az üresség jut neki! Az istentelen idő előtt meghal, mint a faág, amely nem zöldül ki többé. Mint a szőlő, amelyről a termés éretlen lehull, mint olajfa, amely lehullatja virágát. Mert az istentelenek nem jutnak semmire. Tűz emészti meg házaikat, akik szeretik a megvesztegetést. Gonosz tervek fogannak meg lelkükben, belsejükben álnoksággal terhesek, s végül vétket szülnek.” Akkor Jób így válaszolt: „Hallottam én már ilyet eleget! Hitvány vigasztalók vagytok ti mindnyájan! Mikor lesz már vége az értelmetlen locsogásnak?! Meddig akarjátok még nyújtani a beszédet? Lennétek csak az én helyemben, akkor én is mondhatnék nektek ilyeneket! Akkor én is vádolhatnálak benneteket, csóválhatnám fejemet miattatok. De legalább igyekeznék vigasztalni titeket, próbálnám enyhíteni fájdalmatokat. De jaj, az én fájdalmam nem enyhül, ha szólok, s nem segít rajtam az sem, ha hallgatok! Istenem, elvetted minden erőmet! Elpusztítottad egész családomat! Milyen sovány és gyenge lettem, ez is ellenem tanúskodik, mert mindenki azt hiszi, bűnös vagyok! Hiába, Isten haragszik rám, és ellenem támad, fogát csikorgatja, és széjjelszaggat engem. Ellenségeim pedig gyűlölködve bámulnak rám. Körém gyűltek az emberek, s mind engem vádolnak, szavaik arcul csapnak, összefognak ellenem! Bizony, Isten kiszolgáltatott engem a gonosznak! Egyenesen a gonosz kezébe adott! Pedig békében és jólétben éltem, de összetört engem hirtelen! Nyakon ragadott, és szétzúzott! Céltáblája lettem, íjászai körülvettek, nyilaik eltaláltak, belső részeimbe fúródtak, kegyetlen kínokat szenvedek! Újra meg újra rám rohan, réseket tör rajtam, mint az ostromló sereg. Zsákruhába öltöztem, porban ülök, minden dicsőségem odavan! Arcom a szüntelen sírástól eltorzult, szempilláimra a halál árnyéka ült, pedig nem tapad kezemhez gonoszság, és imádságom tiszta! Ó föld, ne takard el véremet! Ne rejtse el az ég segélykiáltásomat! Mégis tudom, van tanúm a Mennyben! Van, aki mellettem tanúskodik a magasban! Barátaim csúfolnak, én mégis Istenre nézek éjjel-nappal! Tanúm szót emel értem Istennél, mint az ember fia, ha barátját védi a bíró előtt. Hamar elfutnak az évek, s odamegyek, ahonnan nincs visszatérés.” „Szellemem teljesen összetörted! Napjaim elfogytak, készen a sír, amely elnyel engem! Barátaim körülvettek, mind engem gúnyolnak, csak nézem, mily kegyetlenül vádaskodnak. Istenem, csak te támogass engem, csak te állj ki mellettem! Hiszen nincs senki más, aki értem kezeskedne! Barátaim elméjét bezártad, ezért nem értenek meg engem. Ne engedd hát, kérlek, hogy szavaik legyőzzenek! Az ember inkább a gyermekeit hanyagolja el, de megsegíti bajba jutott barátját. Barátaim pedig most ellenem fordultak! Mindenki rajtam gúnyolódik, sőt, arcomba köpnek! Alig látok a sok sírás miatt, tagjaim elsorvadtak, elfogytam, mint az árnyék. Az igazak ezt látva elborzadnak, az ártatlan pedig a bűnös ellen fordul. De az igaz mégis ragaszkodik útjához, az ártatlan megerősödik. Hát jöjjetek csak újra, barátaim, mutassátok meg, mit vétettem! Úgysem találok köztetek bölcset! Életem már úgyis odavan! Terveimből már nem lesz semmi! Dédelgetett reményeim a nappal helyére az éjszakát hozzák, s a világosság helyére a sötétséget. Mert a holtak hazájába kívánkozom, a sötétségben vetek ágyat magamnak! Azt mondom a sírnak: »Te leszel apám«, s a férgeknek: »Ti vagytok nővéreim és anyám!« Ugyan hol van még számomra remény, és ha van is, ki törődik vele?! Vajon reményem is velem együtt hal meg? Vajon az is átmegy a holtak kapuján? Együtt szállunk alá a porba mindketten?” Ezután a súahi Bildád kezdett beszélni: „Jób, mikor hagyod már abba az efféle beszédet? Gondolkozz végre világosan, azután beszéljünk! Miért tartasz bennünket oly ostobának, mint az ökröket? Mind bolondok vagyunk a szemedben? Haragoddal csak saját lelked szaggatod! Ha elpusztítod is magad, azért az élet nem fog megállni, s a sziklák sem omlanak le! Bizony, a bűnösök világossága elsötétül, tűzhelyén a láng kialszik. Otthonában a fény nem világít többé, ágya mellett a mécses kihuny. Erőteljes léptei megrövidülnek, saját tervei miatt bukik el. Lábai hálóba gabalyodnak, és csapdába esik. Sarkát a csapda megragadja, lába hurokba szorul. Ösvényén elrejtett csapda várja, lába előtt háló feszül. Mindenfelől rettegés veszi körül, sarkában a rémület lohol. Erejét éhség emészti fel, veszedelem várja, amikor elbukik. Betegség emészti bőrét, a halál kezdete sorvasztja húsát. Biztonságos otthonából kiszakítják, fogolyként hajtják a Félelem Királya elé. Idegenek költöznek be otthonába, kunyhójára kénkő hullik. Mint a fának aszályban, kiszárad gyökere, koronája pedig elfonnyad. Még emléke is kivész a földről, nem beszélnek róla az utcákon többé. Elűzik a fényről, sötétbe taszítják, kizárják a világból örökre. Népe között nem marad utána sem fia, sem unokája, lakóhelyén nem marad senkije. Elszörnyednek sorsán a nyugaton lakók, s elnémulnak az iszonyattól a keletiek. Bizony, így jár annak otthona, aki istentelen, ez történik azzal, aki tudni sem akar Istenről!” Ezután Jób válaszolt: „Meddig gyötörtök még, meddig kínoztok efféle beszédekkel?! Százszor is megaláztatok már! Nem szégyelltek így rám támadni?! Még ha valóban tévedtem is, mi közötök hozzá? Csak fölém akartok kerekedni, hogy igazabbnak tűnjetek nálam, ezért mondjátok, hogy megaláztatásomnak magam vagyok az oka. Tudjátok meg hát, hogy Isten alázott meg engem! Ő kerített hálójába. Hiába kiáltozom: »Segítség!« Nem érkezik válasz. Hiába keresem igazamat, nem hallgat meg senki. Isten torlaszolta el utamat, nem mehetek tovább! Sötétségbe borította ösvényemet. Megfosztott a tisztelettől és megbecsüléstől, amely, mint korona ékesítette fejem. Körös-körül lerombolta minden védelmem, egészen végem van! Annyi reményem maradt, mint a gyökerestül kitépett fának. Haragra lobbant ellenem, s mint ellenségével, úgy bánt velem. Ellenem küldte seregeit, ostromgyűrűt vontak körém, lakóhelyem körülvette táboruk. Testvéreimet eltávolította tőlem, ismerőseim is idegennek tekintenek, rokonaim elhagytak, elfelejtettek még a barátaim is. Fizetett szolgáim és a szolgaleányok rám sem ismernek, idegennek tekintenek. Ha szólítom szolgámat, nem felel, hiába könyörgök, nem is válaszol. Feleségem undorodik leheletemtől, testvéreim iszonyodnak tőlem. Még a gyermekek is lenéznek, s kicsúfolnak, ha felkelek. Bizalmas barátaim megutáltak, akiket szerettem, ellenem fordultak. Csupa csont és bőr vagyok, alig maradt bennem élet. Könyörüljetek rajtam, barátaim, könyörüljetek, mert Isten keze sújtott le rám! Még ti is üldöztök, mint Isten? Mikor fáradtok már bele? Ó bárcsak feljegyeznék szavaimat! Bárcsak könyvtekercsbe írnák azokat! Vasvesszővel írják ólomtáblára, sziklába véssék, hogy fennmaradjon örökre! Mert tudom, hogy Megváltóm él! Mikor eljön a vég, itt fog állni a Földön, és védelmemre kel! Miután bőröm és testem elpusztul, meg fogom látni Istent! Igen, meglátom őt a saját szememmel! Én magam látom meg, és nem lesz számomra idegen! Mennyire égeti belső részeimet, mikor ezt mondjátok: »Jöjjetek, üldözzük Jóbot! Mutassuk meg, hogy szenvedésének oka őbenne rejlik!« Így hát jobb, ha féltek a büntetéstől, mert haragotok bűn, amely büntetést érdemel, S majd ti is megtudjátok, milyen az ítélet!” Ezután a naamái Cófár szólalt meg: „Gondolataim felkavarják lelkemet, sürgetnek, hogy válaszoljak neked, Jób. Hiszen te állandóan kioktatsz, és megszégyenítesz minket! De majd én bölcsen megfelelek! [4-5] Tudod-e, hogy a gonoszok nem örülhetnek sokáig?! Tudod-e, hogy az istentelenek vigadozása csak egy pillanatig tart?! Mióta Isten Ádámot a Földre helyezte, ez mindig is így volt! *** Mert ha büszkeségük az égig érne is, ha fejüket a felhőkig emelik is a gonoszok, mégis eltűnnek örökre! Eltűnnek, mint mezőn a ganéj. Akik látták őket ezt kérdezik: »Hová lettek oly hirtelen?« Bizony, az istentelen eltűnik, mint az álom, nem látja többé senki sem. Elfelejtik, mint a rossz álmot. Akik látták, nem láthatják soha többé. Otthona is elfelejti, nem emlékszik rá. Amit apjuk elvett a szegényektől, gyermekei fizetik vissza. Bizony, a gonosz ki kell engedje markából minden vagyonát! Még ha fiatal is, erőtől duzzad, hirtelen mégis a porban fekszik, egyszerre odavan. A gonosznak édes a gonoszság, szinte szájában tartogatja, nyelve alatt rejtegeti sokáig, sajnálja lenyelni, hosszan ízlelgeti. De gyomrában a gonoszság megkeseredik, s mint a kígyóméreg, olyan lesz a belsejében. Az istentelen mohón nyeli a gazdagságot, de végül mégis kihányja. Isten kihajt belőle mindent, amit benyelt. Vipera mérgét szívja magába, kígyómarás öli meg hirtelen, s nem élvezheti többé a gazdagságát: a tejjel-mézzel folyó patakokat. Vissza kell adja, amit megszerzett, nem örülhet vagyonának, amelyért dolgozott. Mert elnyomta a szegényeket, és nem törődött nyomorúságukkal, erőszakkal elvette házaikat, amelyeket nem ő épített. A gonoszoknak semmi sem elég, kapzsiságuk nem ismer határt, étvágyuk elől semmi sem menekülhet, utánuk csak pusztaság marad. Így emésztik el a szegényeket, ezért a gonoszok jóléte nem tart sokáig. Amikor már mindent összeharácsolt, és bőségben tobzódik, akkor szakad rá hirtelen a szükség és szegénység. Bizony, egyszerre éri mindenféle csapás, mert Isten rázúdítja haragja tüzét, s jóllakatja a gonoszt veszedelemmel. Záporoznak rá a harag csapásai, s ezzel kell töltenie hasát kenyér helyett. Ha elfut a gonosz az acélkard elől, átveri mellét a bronz nyílvessző. Úgy átfúrja testét a nyílvessző, hogy hátából áll ki a hegye. Villámló nyílhegy fúródik májába, s a rémület tiporja földre. Féltve őrzött kincseit elpusztítják, őt magát tűz emészti meg, amelyet nem emberkéz gyújtott. Tűz, amely mindent feléget, ami még házában megmaradt. A gonosz bűneit napvilágra hozza az ég, s felkel a föld, hogy tanúskodjon ellene. Árvíz sodorja el házát, családját, mindenét: elsöpri Isten haragja mindenestül azon a napon. Bizony, Isten így bánik a gonoszokkal, ezt kapják örökségül tőle, mert így rendelkezett.” Akkor Jób így felelt: „Azzal vigasztaljatok, hogy meghallgattok figyelmesen! Engedjetek engem is beszélni, s várjátok ki türelmesen, míg befejezem, azután gúnyolódjatok csak tovább! Mert én nem emberekre panaszkodom! Nem ok nélkül türelmetlenkedem. Nézzetek csak meg engem, és rémüljetek el! Tegyétek kezetek a szátokra! Ha arra gondolok, mi történt velem, elfog a rémület, és testem beleremeg. Miért élhetnek a gonoszok hosszú életet? Miért öregedhetnek meg gazdagságban, erőben? Szemük láttára nőnek fel gyermekeik, meglátják felcseperedni unokáikat is. Otthonukban béke és biztonság, nem éri őket Isten büntetése. Nyájaik szaporodnak, csordáik gyarapodnak, teheneik erős borjakat ellenek. Gyermekeik előttük játszanak, ugrándoznak, mint a bárányok, énekelnek, táncolnak, hangszerekkel vigadnak. Gondtalan bőségben töltik napjaikat, szenvedés nélkül, békésen szállnak alá a sírba. Pedig ezt mondták Istennek: »Ne törődj velünk, mert mi sem törődünk veled!« »Ugyan, kicsoda a Mindenható, hogy őt szolgáljuk?! Ugyan, mi hasznunk belőle, ha őt imádjuk?!« Pedig a gonoszok sorsa nincs a saját kezükben! Tanácsuk távol legyen tőlem! De vajon gyakran kialszik a gonoszok mécsese? Sokszor jön rájuk veszedelem? Mikor kell érezniük Isten haragját, és bünteti-e őket fájdalommal? Vajon elsöpri Isten a gonoszokat, mint szélvihar a szalmaszálat, mint forgószél a polyvát? Talán azt mondjátok: »Igen, de Isten a fiakat bünteti apáik vétkeiért!« Nem így van! Büntesse meg Isten őket magukat! Tanulják meg a gonoszok, hogy mindenki a maga vétkéért szenved! Hadd lássa meg saját szemével, milyen keserves a büntetés! Ő maga igyon a Mindenható haragjából! Mert, ha élete végéhez ért, ha már meghalt, ugyan törődik-e még gyermekeivel, akiket itt hagyott? Ki taníthatná bölcsességre Istent? Hiszen ő ítéli még a magasságban élőket is! Az egyik ember gazdagságban hal meg, kényelemben és békességben. Teste jól táplált, erős és egészséges. A másik meg keserű lélekkel száll a sírba, mert soha nem volt része jólétben, örömben. Mégis, mindketten a porban fekszenek, és férgek takarják be őket. Látjátok, tudom, mit forgattok a fejetekben, s milyen terveket szőttetek ellenem. Hiszen azt mondtátok: »Hol lakik az a híres gazdag ember? Hol találjuk a bűnös Jób házát?« Beszéltetek-e az utazókkal, meghallgattátok-e bölcs szavukat? Nem azt mondták ők is, hogy Isten a gonoszokat a veszedelem napjáig megkíméli, s haragja napjára tartogatja? De ki veti szemükre a gonoszoknak vétkeiket? Ki fizet meg nekik azért, amit másokkal tettek? Bizony, a gonoszokat díszes kísérettel temetik, síremléküket is gondosan ápolják. A gonosz még a sírjában is elégedetten fekszik, mert tömegek kísérik utolsó útjára, és ezrek vonulnak előtte. Ilyen üres fecsegéssel akartok engem vigasztalni? Hiszen minden szavatok hamis és igazságtalan!” Ekkor a témáni Elifáz kezdett beszélni: „Vajon Isten rászorul-e bárki segítségére? Hiszen, még a bölcs is csak magának használ vele, ha bölcs! Mit használ a Mindenhatónak, ha te igaz vagy? Mit nyer ő vele, ha tökéletesen élsz? Azt gondolod, istenfélelmed miatt büntet téged? Ezért száll perbe veled? Nem, Jób, hanem azért, mert sokat vétkeztél! Se szeri, se száma bűneidnek! Talán ok nélkül zálogba vetted az adóstól ruháját, megfosztottad köpenyétől is a nyomorultat! Talán nem adtál inni a szomjazónak, vagy kenyeret az éhezőnek. [8-9] Talán üres kézzel küldted el az özvegyeket, akik tőled kértek segítséget, talán megkárosítottad az árvákat, pedig milyen hatalmas birtokaid vannak, és mennyire tisztelnek az emberek! *** Ezért estél csapdába, ezért vesz körül a félelem! Világosságod ezért sötétült el, emiatt nem látsz reményt, ezért borított el a sok nyomorúság. Lásd, Isten a Mennyben lakik, fenn a magasban! Nézd a csillagokat, milyen messze, fent ragyognak, Isten mégis fölülről néz le rájuk! Talán azt gondolod: »Vajon lát-e onnan, a magasból, s törődik-e velem? Vajon keresztüllát-e a sötét felhőkön, hogy megítéljen? Bizony, eltakarnak előle a fellegek, nem lát ő engem, mikor lépdel az ég boltozatán!« Jób, ha így gondolod, te is azokat a gonoszokat követed, akik régen ezen az úton indultak el. Azokat, akiket az özönvíz elsöpört, akiket a pusztulás hirtelen elragadott. Ők is azt mondták Istennek: »Maradj távol tőlünk! Boldogulunk mi nélküled is! Ugyan, mit tehet velünk a Mindenható?!« Pedig ő töltötte meg házaikat minden jóval! Isten mentsen az ilyen gonosz gondolatoktól! Látják az igazak a gonoszok vesztét, és örülnek, nézik ezt az ártatlanok, és gúnyolják őket: »Bizony, csak elpusztultak ellenségeink, tűz égette fel minden gazdagságukat!« Békülj meg Istennel, Jób, és bízz benne, akkor még jóra fordul sorsod! Tanítson téged a Mindenható beszéde, vésd szívedbe minden szavát! Mert ha visszatérsz hozzá, újra felépülsz! Ha megtisztítod házadat a gonosztól, ha porba dobod az aranyat, a folyó kavicsai közé a legtisztább aranyat, ha a Mindenható lesz minden kincsed, és legtisztább ezüstöd, akkor újra Istenhez emelheted arcodat, és megint a Mindenhatóban gyönyörködsz majd! Akkor imádkozol hozzá, és ő meghallgat, te pedig teljesíted, amit fogadtál neki. Ha valamit eltervezel, sikerre viszed, és útjaidra világosság ragyog. Még ha megaláznak, azt is felmagasztalásnak mondod, mert a Mindenható megmenti az alázatost. Bizony, megszabadítja még azt is, aki nem ártatlan, ha te magad ártatlan vagy, és kéred Istent, a kedvedért megteszi.” Jób erre így felelt: „Panaszom még mindig keserű, mert Isten keze nehezedik rám. Ó, bárcsak tudnám, merre keressem őt! Elmennék egészen trónusáig, elé terjeszteném ügyemet, bebizonyítanám ártatlanságom előtte. Bárcsak megtudhatnám, mit felelne nekem, s megérthetném, hogyan válaszol! Vajon erejét fordítaná ellenem? Nem hiszem! De meghallgatna, az bizonyos! Trónja előtt az ártatlan szabadon védekezhet, s tudom, végül felmentene bírám! De jaj, ha keletre megyek, nem találom őt, ha nyugatnak indulok, Istent ott sem lelem! Ha északon rejtőzik, meg nem láthatom, ha dél felé fordul, ott sem veszem észre. De ő ismer engem, látja minden lépésemet, s ha próbára tesz, úgy kerülök ki kezéből, mint a megtisztított arany! Lábnyomát követtem egész életemben, ösvényeiről nem tértem le soha. Parancsának engedelmeskedtem, szavait szívembe rejtettem. De ő mindig ugyanaz marad, s tervétől senki el nem térítheti. Amit elhatározott, véghez is viszi. Bizony, Isten véghezviszi, amit felőlem tervezett! S tudom, sok terve van még velem. Ezért reszketek színe előtt, ha belegondolok, félelemtől remegek. Mert Isten rémített meg engem, a Mindenható félelme szállt rám. Ami velem történt, sötét felhőként borul fölém, s eltakarja arcomat, mégsem hallgatok!” „Miért, hogy a Mindenható látja a gonoszok tetteit, mégsem tűzi ki a napot, amikor megítéli őket? Miért, hogy akik ismerik Istent, azok sem tudják, mikor ítéli el végre a gonoszokat? Elnyomják a gonoszok a szegényeket, szomszédjuk földjéből elvesznek, mások nyájaiból juhokat rabolnak, és más legelőre vezetik őket. Még az árváktól is ellopják a szamarakat, az özvegyektől is zálogba veszik az ökröket. Leszorítják az útról a szegényeket, s a föld nyomorultjai elrejtőznek előlük. A szegények kora reggel munkához fognak, hogy betevő falatjukat megkeressék, családjuk kenyerét megszerezzék. Olyanok, mint a vándorló vadszamarak, mikor füvet keresnek a pusztában. A szegények csak a maradékot szedegetik mások földjén, aratás után, vagy szüret elmúltával a gonoszok szőlőjében. Nincs takarójuk éjjelre, meztelenül hálnak a hidegben. Áztatja őket a záporeső, a sziklát ölelik menedékül, mert nincs hová behúzódjanak. A gonoszok anyjuk melléről is elszakítják az árvát, ruháját is lehúzzák a szegényről, hogy zálogba vegyék. Az meg kénytelen ruhátlan dolgozni, hordja a búzát a gazdag magtárába, miközben ő maga éhezik. Olajat présel a gazdag olajfaligetében, mustot sajtol szőlőskertjében, közben szomjúság gyötri. A városban haldoklók hörgése hallik, sebesültek kiáltanak segítségért, de Isten mit sem törődik velük. Vannak, akik Isten világossága ellen lázadnak, s nem törődnek vele, hogy mit kíván, nem aszerint élnek, ahogy ő akarja. A gyilkos felkel reggel, hogy megölje a szegény nyomorultat. Éjjel meg olyan lesz, mint a tolvaj. A prostituált szeme az alkonyatot lesi, hogy ne lássa senki, mikor útjára indul, még arcát is eltakarja. A tolvaj éjjel indul útjára, a sötétség leple alatt betör a házakba. De nappal bezárkózik, mert látni sem akarja a világosságot. Nekik az éjfél a reggelük, a halál árnyéka az ismerősük. De a gonoszok hirtelen eltűnnek, ahogy az árvíz elsodorja a szalmaszálat, átkozott lesz örökségük a földön, szőlőskertjükben többé nem szüretel senki. Úgy nyeli el őket a holtak hazája, mint olvadó hó vizét a nyári hőség. A gonosz meghal, és még anyja is elfelejti, csak a férgek örülnek neki. Senki sem emlékszik rá többé, és gonoszságának örökre vége szakad. A gonosz kifosztja a gyermektelen asszonyt, és nem tesz jót az özvegyekkel. Hatalmával Isten megrontja a hatalmasokat, és felemeli azokat, akik már életükben sem bíztak. Biztonságot nyújt nekik, hogy megnyugodjanak, szemmel tartja útjaikat. A gonoszok talán kis időre sikeresek, de hamar eltűnnek. Levágják őket is, mint a gabona kalászát, meghalnak, mint bárki más. Nem így van? De igen! Cáfoljátok meg, ha tudjátok, szavaimat!” Majd a súahi Bildád szólalt meg: „Az uralom és a tisztelettudó félelem Istent illeti, aki békében kormányoz a magasságban. Serege megszámlálhatatlan, mint a csillagok az égen! Világossága mindenkire ragyog. Hogy is lehetne a halandó elég jó Isten szemében? Hogyan lehetne igazán tiszta, akit anya szült? Nézd a Holdat! Az sem igazán tiszta fényű Istenhez képest! Vagy a csillagok? Azok sem tökéletesek, nem tiszták! Hát még az ember, ez a féreg! A halandó, aki nyomorultabb a hangyánál!” Erre Jób így válaszolt: „Te aztán jól megvigasztaltál engem, nyomorultat! Bezzeg bátorítottál szavaiddal, hogy megerősödjem! Milyen szerencse, hogy ennyire bölcs vagy, s tanácsot adtál az ostobának! Még jó, hogy tanítottál, s nem sajnáltad tőlem bölcsességed kincsestárát! Ki segített neked, hogy ilyen szépeket mondj? Miféle szellem szólt belőled? [5-6] Bizony, Isten jól látja még a holtak hazáját is, belát a nagy mélység minden rejtett zugába. A föld mélyén a vizek alatt a holtak szellemei félve reszketnek tekintetétől. *** Ő terjesztette ki az ég boltozatát messze északra, az üres térben, felfüggesztette a Földet a semmi fölé. Sűrű felhőbe zárta a vizet, mint egy tömlőbe, amely megtartja terhét, nem hasad meg a súly alatt. Királyi trónját emberi szemektől elrejtette, felhőkbe burkolta ragyogását. Kezével látóhatárt rajzolt az óceán színén, körös-körül elválasztotta a világosságot a sötéttől. Ha ő haragszik, még az egek oszlopai is remegnek, fenyítésétől reszketve ingadoznak. Ereje felkorbácsolja az óceánt, majd lecsillapítja, bölcsességével lesújtja a tengeri szörnyet. Leheletétől újra tisztán ragyog az ég, keze átszúrja a menekülő kígyót. Pedig ezek csak morzsák abból, amit Isten tesz és tenni képes, csak suttogás, amit meghallunk szavából! De ki tudná felfogni s megérteni beszédét, mikor mennydörgése teljes erővel szól?” Ezután Jób így folytatta: „Az élő Istenre mondom, aki elvette igazságomat, és a Mindenhatóra, aki lelkem megkeserítette, hogy amíg csak élek, míg van bennem lélek, míg Isten lehelete éltet, ajkam nem mond valótlant, nyelvem nem szól hazugságot! Isten ments, hogy igazat adjak nektek! Halálomig kitartok ártatlanságom mellett. Ragaszkodom hozzá, hogy igazságos vagyok, nem vádol lelkiismeretem egyetlen napomért sem! Ellenségeim jussanak a bűnösök sorsára, büntessék meg azokat, akik ellenem támadnak! Mert nincs remény az istentelenek számára, mikor kivágja őket Isten, mikor elkéri tőlük lelküket! A bajban hiába kiáltanak hozzá, nem hallgatja meg őket. Nem gyönyörködhetnek többé a Mindenhatóban, nem hívhatják segítségül Istent soha többé. Figyeljetek rám, hadd tanítsalak benneteket Isten hatalmáról, megmutatom nektek a Mindenható terveit! Hiszen ti Isten erejét saját szemetekkel láttátok, hogyan mondhattok hát ilyen ostobaságokat? [13] A gonoszok számára ezt készítette Isten, a kegyetlen nyomorgatók ezt kapják örökségül a Mindenható kezéből. Még ha sok gyermeket nevel is, azokra mind halál vár, utódainak még kenyér sem jut elég. Akik az éhséget túlélik, azokat járvány öli meg, özvegyeik sem siratják el őket. Rakásra gyűjti a gazdag a pénzt, mint a port, és a drága ruhákat, mint az agyagot, de amit összegyűjtött, az másoké lesz, igazak viselik majd ruháit, ártatlanok használják a pénzét. A gonosz felépíti házát, de az nem lesz tartós, mint a csőszkunyhó, vagy a pókháló, elpusztul hamar. Egyik este gazdagon fekszik le, másnap reggel már szegényen ébred. Rémület tör rá, mint váratlan árvíz, elragadja az éjjeli forgószél. Felkapja a keleti szél, és elfújja, messze sodorja otthonától, rázúdul kíméletlenül, hiába menekül előle. Akik látják, összecsapják kezüket, mikor a gonosz menekül, s gúnyolódva sziszegnek utána.” „Vannak bányák, amelyekből ezüstöt nyernek, és van, ahol az olvasztott aranyat tisztítják, van, ahol vasércet bányásznak a földből, van, ahol rezet olvasztanak az ércből. A bányászok véget vetnek a lenti sötétségnek, lámpáikkal átkutatják a mélységet, érceket keresnek a föld mélyében. Aknát törnek a sziklában, lakatlan vidékeken, mélybe ásnak, ahol előttük még senki sem járt, kötélen függenek, mélyen a felszín alatt, messze az emberi világtól. Fejük fölött talán búza terem, de a mélyben tűz forgat fel mindent. Zafír található ott a kövekben, és színarany rögök a porban. Még a sas sem ismeri az ösvényt, amely oda vezet, sólyom szeme sem pillanthatja meg. Büszke vadállatok nem járnak arra, oroszlán sem lépked arrafelé. A bányász a kemény sziklát is felforgatja, a hegyek gyökeréig lehatol. Aknát hasít a mélyben, szeme észreveszi a drágaköveket. Betömi a szivárgó ereket, s kihozza a napfényre a rejtett kincseket. De a bölcsességet hol bányásszák? Hol van az értelem lelőhelye? A hozzá vezető utat halandó nem ismeri, az élők földjén nem találod sehol. A mélység azt mondja: »Nálam nincsen!« A tenger feleli: »Énbennem sincs!« Bölcsességet nem vehetsz aranyért, s nincs a világon annyi ezüst, hogy megfizesd, még ofíri aranyért sem adják, vagy ónixért, zafírért. Arany vagy üveg hozzá sem mérhető, arany ékszerekért sem vehető. Korall és kristály említésre sem méltó, a rubintoknál is értékesebb. Drágább, mint az etiópiai topáz, a színaranynál is többet ér. Honnan származik hát a bölcsesség? Az értelemnek hol van lakóhelye? Bizony, rejtve van az minden teremtmény elől, nem látják még az égi madarak sem! A halál és a nagy mélység azt mondják: »Csupán hírét hallottuk«. Egyedül Isten a megmondhatója! Ő tudja egyedül, hol található! Mert ő látja a föld szélét is, szemmel tart mindent az ég alatt. Amikor megszabta a szél erejét, amikor a tengernek gátat vetett, amikor kijelölte, hová hulljon eső, s a villámoknak utat nyitott, akkor látta Isten a bölcsességet, kijelentette, megalapozta és megvizsgálta. Az embernek pedig ezt mondta: »Az Úr tisztelettudó félelme — ez a bölcsesség! A gonosztól elfordulni és távol maradni — ez pedig az értelem!«” Jób így folytatta: „Ó, ki hozza vissza azokat az időket, amikor Isten őrzött engem, és gondot viselt rám! Mikor világossága ragyogott fölöttem, s fényénél bizton járhattam még a sötétben is. Mikor érett férfikorban, jó erőben voltam, Isten barátsága és tanácsa védte otthonom. A Mindenható közel volt hozzám, velem járt, s körülvettek gyermekeim. Ó, akkor lábaimat még tejben áztattam, s a sziklából is olajpatakok folytak! Mikor a város kapujához mentem, s a város vénei közt helyem elfoglaltam, hátrahúzódtak a fiatalok, a vének meg felálltak tiszteletemre. A vezetők elhallgattak, és kezüket szájukra tették. Még a fejedelmek is elnémultak, s egy szót sem szóltak előttem. Aki csak hallott, áldott engem, aki látott, helyeselt, és dicsért. Mert megmentettem a szegényt, ha segítségért kiáltott, felkaroltam az árvát, akivel senki sem törődött. Megmentettem a haldoklót, és áldott érte, segítettem az özvegyen, hogy énekelt örömében. Felöltöztem az igazságosságba, és ő is magára vett engem, jogosság volt palástom és turbán a fejemen. A vaknak szeme voltam, hogy vezessem, a sántának lába, hogy hordozzam. Gondviselőjük lettem a szegényeknek, és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét. De letörtem szarvát az istentelennek, s foga közül kimentettem a nyomorultat. Azt hittem, hosszú lesz életem, családom körében, békében öregszem meg, gyökereim a folyóvízig nyúlnak, ágaimra éjjeli harmat hull, dicsőségem megerősödik minden nap, íjam is erős marad a kezemben. Régen az emberek hallgattak rám, csendben várták tanácsomat. [22-23] Úgy várták szavam, mint szárazságban az esőt, tátott szájjal itták szavaimat, mint tavaszi záport a szomjas föld. Ha elhallgattam, senki sem szólt többet, hallgattak mind, tisztelettel. *** Ha mosolyogtam rájuk, felbátorodtak, arcom derűje felvidította őket. Örömmel laktam velük együtt, s vezetőjük voltam. Úgy éltem közöttük, ahogy a király táborozik seregével, s megvigasztaltam a gyászolót.” „De most még a fiatalok is kinevetnek, akiknek még apját sem fogadtam volna fel a pásztorkutyáim mellé béresnek! Mire mentem volna kezük munkájával, hiszen már erőtlenek voltak. Akik nyomorban és éhezésben élnek, száraz pusztai kórókon rágódnak, vadsóskát szedegetnek, és gyökereket gyűjtögetnek. Akiket az emberek elűztek maguk közül, akik után úgy kiabálnak, mint a tolvajokra szoktak, akik száraz patakok medrében tanyáznak, földbe vájt kunyhókban és barlangokban, akik úgy ordítanak, mint a vadszamarak, és a bokrok alatt gyülekeznek. Haszontalan, semmirekellő emberek, akiket korbáccsal űztek ki a pusztaságba! Most pedig ezek és fiaik gúnyolódnak rajtam! Nevemet csúfolódva emlegetik. Távolról elkerülnek, utálkoznak rajtam, nem átallnak arcomba köpködni! Mivel Isten megalázott engem, és erőmet elvette, ők felbátorodva gúnyolódnak rajtam! Jobbról-balról rám támadnak, elgáncsolnak. Olyanná lettem, mint az ostromlott város! Előttem az utakat elállták, romlásomat siettetik, nincs segítség ellenük. Lerontották kőfalaimat, bezúdulnak a törésen, és rám rohannak. Elfog a rémület, méltóságomtól megfosztottak, boldogságom elszállt, mint a fellegek. Mint a kiöntött víz, úgy fogyott el életerőm, markába szorított a szenvedés. Csontjaimat éjjelente fájdalom hasítja, nappal sem szűnnek meg kínjaim. Galléromnál fogva megragadott Isten, nagy erejével ruháimat megmarkolta, sárba hajított, magam is por és hamu lettem. Segítségért kiáltok hozzád, Istenem, de nem felelsz. Felállok, hogy imádkozzam, de nem is figyelsz rám! Miért vagy hozzám ilyen kegyetlen? Erős kezeddel miért üldözöl? Felragadsz a széllel, elsodorsz, mennydörgésed rémít a viharban. Bizony, a halál felé sodorsz engem, jól tudom, ahol minden élő találkozik! Miért támadsz rám, Istenem, hiszen már úgyis romokban heverek? Miért üldözöl, mikor már segítségért könyörgök? Pedig tudod, hogy együtt sírtam a nyomorulttal, szívemből bánkódtam a szegényeken! Mégis, mikor jót reméltem, rossz következett, világosságot vártam, de éjszaka borult rám! Egész bensőm forrong és kavarog, mert elértek a szenvedés napjai. Bőröm megsötétült, de nem a napsugártól, segítségért kiáltok a gyűlésben, de hiába! Mintha sivatagban járnék, sakálok és struccok társa lettem. Megfeketedett bőröm lehámlik, testemet láz emészti, hárfám hangja panaszosan szól, fuvolám siratja sorsomat.” (Mikor még jó dolgom volt,) „Szövetséget kötöttem szemeimmel, hogy fiatal lányokra nem nézek vágyakozva. Hiszen ha megkívánnám őket, milyen örökséget kaphatnék akkor Istentől, mi jót várhatnék a Mindenhatótól? Mert aki vétkezik, annak romlás a büntetése, a bűnösnek pusztulás a sorsa! Hiszen Isten éberen figyel, szemmel tartja minden lépésemet. Ha görbe utakon jártam vagy hazudtam, ha becsaptam a társam, ha megkárosítottam — Isten azonnal észrevette volna. Bárcsak lemérné tetteimet az igazság mérlegén! Meglátná akkor ő is, hogy ártatlan vagyok! Ha letértem az igaz útról, ha szívem szemem kívánságát követte, ha kezemet bűn szennyezte be, más arassa le akkor, amit vetettem, és tépje ki tövestül, amit ültettem! Ha szívem más asszonyára áhítozott, ha kerestem az alkalmat, hogy vétkezzem vele, akkor feleségem más férfi ételét készítse, és más férfi háljon vele! Hiszen gyalázatos bűn lett volna, ha így teszek, ítéletre méltó lennék biztosan, bűnöm égetne, mint a tűz, megemésztene teljesen, elpusztítaná minden vagyonomat. Ha nem bántam igazságosan szolgáimmal, mikor panaszuk volt ellenem, hogyan állhatnék meg Isten színe előtt? Mit válaszolhatnék neki, mikor felelősségre von? Hiszen engem is, a szolgámat is ő teremtett az anyaméhben. Ugyanaz az Isten formált mindkettőnket anyánk szíve alatt. Nem tagadtam meg a szegényektől, amire vágytak, segítettem az özvegyeket, nélkülözni nem hagytam őket. Megosztottam kenyerem az éhezőkkel, bőven adtam az árváknak. Igen, apjuk voltam az árváknak, és gondviselőjük az özvegyeknek egész életemben. Ha szegényt láttam rongyosan, takaró nélkül a nyomorultat, örömmel segítettem rajtuk. Juhaim gyapjából adtam nekik meleg takarót, s a rongyosat felruháztam, úgyhogy áldottak érte mindannyian. Nem fenyegettem az árvát kezemmel, mikor segítséget kért a kapuban. Nem így van? De igen! Ha nem lenne igazam, szakadjon ki a karom tövestől, és vállam váljon el testemtől! De mindezeket el nem követtem, egész életemben tiszteltem és féltem Istent, s a Mindenható büntetésétől rettegtem! Nem bíztam gazdagságban, pénzben, vagyonban, csak a Mindenhatóban. Nem reménykedtem soha színaranyban. Nagy gazdagságom miatt nem dicsekedtem, hatalmas jövedelmem sem tett elbizakodottá. Nem imádtam a ragyogó Napot, sem a gyönyörű Holdat, nem intettem csókot feléjük kezemmel, nem csábították el szívem. Hiszen utálatos bűn lenne, súlyos büntetésre méltó, ha megtagadtam volna a Menny Istenét! Mikor ellenségem baj érte, nem örvendtem romlásán, nem nevettem kárörvendőn, ha bajba került. Soha nem átkoztam, s nem kívántam halálát. Jól tudták a szolgáim: az idegen nálam mindig jóllakott, a jövevénynek szállást kínáltam, vendégül láttam az utazókat. Mások talán eltitkolják vétkeiket, de én soha nem tettem ilyet! Nem féltem az emberektől, hogy rólam mit mondanak, nem féltem rokonaim véleményétől, nem burkolóztam hallgatásba, nem zárkóztam házamba! Ó, bárcsak meghallgatna engem! Bárcsak válaszolna nekem a Mindenható! Írná csak könyvtekercsbe, mit vétettem! Bátran vállaimra venném a vádakat, s fejemre tenném azt a tekercset, mint koronát! Számot adnék előtte minden lépésemről, s mint fejedelem, úgy járulnék elébe. Ha bárkitől elvettem volna földjét, annak barázdái ellenem kiáltsanak, ha munkásaim bérét ki nem fizettem, ha gazdájától megpróbáltam elvenni birtokát, akkor földemen búza helyett tövis teremjen, s árpa helyett hitvány gyomok!” Itt végződnek Jób beszédei. Ezután Jób három barátja felhagyott vele, hogy megpróbáljon Jóbnak válaszolni, mivel látták, hogy erősen meg van győződve ártatlanságáról. De volt ott egy fiatalember is, Elihú, Barakél fia. (Barakél pedig Búz családjából, és Rám nemzetségéből származott.) Elihú nagyon megharagudott Jóbra, amiért ő ártatlannak tartotta magát, és mindenáron be akarta bizonyítani, hogy még Istennel szemben is neki van igaza. De megharagudott Jób három barátjára is, mert valójában nem tudtak Jóbnak helyes feleletet adni; és nem tudták rábizonyítani, hogy bűnös, mégis vádolták Jóbot. Mivel azonban Elihú volt a legfiatalabb, tisztelettel megvárta, amíg a három idősebb férfi befejezte beszédét. Mikor látta, hogy azok már nem szólnak többet, ezt mondta: „Igaz, én még fiatal vagyok, ti pedig idősek, ezért nem mertem eddig szólni, nem mertem elmondani, mit gondolok. Gondoltam, hadd beszéljenek előbb az idősek, hadd tanítsanak bölcsességre az öregek! Pedig nem az évek sokasága tesz valakit bölccsé, hanem Isten Szelleme! Értelmet csak a Mindenható lehelete adhat! Nem csak az idősek lehetnek bölcsek, nem csak a vének ítélhetnek helyesen. Ezért hát, hallgassatok most rám, hadd mondjam el én is, mit gondolok! Türelmesen hallgattalak benneteket, megvizsgáltam érveiteket, figyeltem, mit feleltek Jóbnak. Amit mondtatok, megértettem, de bizony egyikőtök sem cáfolta meg Jóbot, nem tudtatok megfelelni neki! Ne mondjátok hát, hogy bölcsességet találtatok! Inkább hagyjátok, hogy Isten maga feleljen Jóbnak, ne az emberek! Jób ugyan nem velem vitatkozott, de én nem is a ti szavaitokkal érvelek. Lásd Jób, elhallgattak a barátaid, nincs már több szavuk ellened, nincs mit mondjanak. Vártam, de nem szólnak semmit, vártam, de mélyen hallgatnak mind, nem vitatkoznak már veled. Így hát, hadd feleljek én neked, hadd mondjam el én is, amit gondolok! Sok mondanivalóm szorongat, szellemem sürget, hogy szóljak, bensőm forrong, s mint bortömlőt az újbor, majd szétfeszít az indulat. Kénytelen vagyok hát beszélni, hogy megkönnyebbüljek, hadd mondjam el Jóbnak válaszomat. Nem leszek részrehajló, nem hízelgek embereknek! Nem is lennék rá képes, Teremtőm is megbüntetne érte.” „Hallgass rám, Jób, figyelj szavaimra türelmesen! Most már szóra nyílik ajkam, nyelvemen vannak már a szavak. Őszinte szívvel beszélek hozzád, egyenes szavakkal igazat mondok. Isten Szelleme teremtett engem, a Mindenható lehelete adott nekem is életet. Válaszolj hát, kérlek, ha tudsz, készülj fel, állj elő érveiddel! Én is olyan vagyok Isten előtt, mint te, engem is agyagból formált, mint téged. Tőlem nem kell félned, nem leszek hozzád kegyetlen. Jób, te azt mondtad, s ezt saját fülemmel hallottam: »Tiszta vagyok és ártatlan, nem terhel semmi bűn, lelkiismeretem tiszta, nem tettem semmi rosszat, Isten mégis ellenem fordult, úgy bánik velem, mint ellenségével! Kalodába zárta lábamat, szemmel tartja minden lépésemet.« Lásd, azt mondom, ebben nincs igazad, mert Isten nagyobb az embernél! Azért perelsz vele, mert nem ad számot neked, s kérdéseidre nem felel? Pedig szól hozzánk Isten sokféleképpen, szól, nem csak egyszer, de többször is! Csakhogy nem értjük, vagy nem törődünk vele! Szól hozzád álmodban, éjjeli látomásban, mikor mély álom száll rád, vagy mikor ébredezel. Megnyitja füledet ilyenkor, majd figyelmeztetését megpecsételi jelekkel, hogy ha rosszat tervezel, eltérítsen attól, hogy visszatartson a büszkeségtől, hogy megóvja lelked a haláltól, életed a gyilkos dárdadöféstől. Szól hozzád, mikor betegen fekszel, mikor fájdalommal fegyelmez, és csontjaidban érzed a figyelmeztetést. Mikor már a kenyeret sem kívánod, kedvenc ételedtől is undorral fordulsz el, mikor annyira lesoványodsz, hogy csontjaid is kilátszanak, mikor lelked már közeleg a pusztítóhoz, életed ahhoz, aki azt majd kioltja. Akkor, ha van melletted magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy megmutassa az igazsághoz vezető utat, akkor Isten megkönyörül rajtad, és azt mondja: »Szabadítsd meg őt a haláltól, mert váltságdíjat találtam számára!« Akkor tested megújul, ismét megerősödsz, s újra kezded fiatalságodat. Imádkozol, Isten újra kegyelmébe vesz, örömmel járulsz elébe, ő helyreállít, és megint magához fogad. Te pedig énekelve mondod az embereknek: »Bizony vétkeztem, és letértem az igaz útról, Isten mégsem büntetett meg, pedig megérdemeltem volna. Megváltott engem a haláltól, s lelkem megint a világosságot nézi nagy örömmel!« Látod, így bánik velünk Isten kétszer vagy háromszor is, hogy lelkünket megmentse a haláltól, s hogy megint ránk ragyogjon az élet világossága. Figyelj rám, Jób, hallgass csak engem, hadd beszéljek még! Ha tudsz, felelj meg nekem, mert kívánom, hogy ártatlannak bizonyulj! De ha nincs mit mondanod, hallgass engem, hadd tanítsalak bölcsességre!” Majd Elihú így folytatta: „Hallgassatok rám, bölcsek, figyeljetek, ti értelmesek! Mert a fülnek kell megvizsgálnia, amit hall, ahogy az ételt a nyelv ízleli. Vizsgáljuk hát meg együtt, mi a helyes, döntsük el együtt, mi az igazság! Mert Jób azt mondta: »Ártatlan vagyok, Isten mégis megfosztott igazságomtól! Noha ártatlan vagyok, mégis hazugnak ítéltek engem! Nem vétkeztem, mégis megsebeztek, gyógyíthatatlanul.« Jób, ki lenne hozzád hasonló, ki merne ilyen gyalázatos dolgokat mondani?! Hiszen azon az úton jársz, mint a gonosztevők! Úgy beszélsz, mint az istentelen bűnösök! Azt mondod: »Nincs semmi értelme, ha Isten kedvét keresem, ha benne gyönyörködöm!« Most hát figyeljetek rám, ti bölcsek! Istentől távol áll minden gonoszság, a Mindenható soha nem igazságtalan! Sőt, mindenkinek a saját tettei szerint fizet meg, mindenkit aszerint jutalmaz, ahogy megérdemli. Bizony, Isten soha nem követ el gonoszságot, a Mindenható nem ferdíti el az igazságot! Ki bízta őrá a Földet? Ki tette felelőssé az egész világért? Ha Isten csak magával törődne, és szellemét újra magához vonná vissza, ha teremtményeitől leheletét visszavenné, bizony, minden élő azonnal kimúlna, bizony, mind porrá omlanánk megint. Ha értelmesek vagytok, halljátok meg ezt, figyeljetek szavaimra! Hogyan kormányozhatna, aki gyűlöli az igazságot? Hogyan vádolhatod őt, az Igazságost és Hatalmast?! Hiszen Isten az, aki így szól a királyhoz: »Te semmirekellő!« Azt mondja a fejedelemnek: »Bűnös vagy és gonosz!« De nem elfogult a fejedelmek iránt, egyaránt szeret gazdagot és szegényt, hiszen ő alkotta mindkettőt. Meghal a gazdag is, a szegény is, az éjszaka közepén hirtelen megrendülnek és eltűnnek. Meghalnak a hatalmasok is, pedig egy ujjal sem ér hozzájuk senki. Bizony, szemmel tartja Isten az ember útjait, jól látja minden lépését. Nincs olyan sűrű sötétség, ahol elrejtőzhetne a gonosz! Előle még a halál árnyéka sem takar el. Nincs szüksége rá, hogy hosszasan vizsgálja, s trónja elé idézze az embert ítéletre. Nem kérdezi őket, nem nyomoz, egyszer csak hirtelen összetöri a hatalmasokat, és másokat állít a helyükre, mert szemmel tartja, s nem felejti tetteiket. Egyetlen éjszaka felforgatja hatalmukat, szétmorzsolja erejüket, végük van. Gonosz tetteik miatt lesújt rájuk, mindenki szeme láttára megbünteti őket, mert elfordultak Istentől, s nem törődtek vele. Mert a gonoszok miatt száll az égre a nyomorultak panasza, de a szegények kiáltását Isten meghallgatja. Ha Isten hallgat, és nem felel, még akkor sem vádolhatja őt senki! Ha eltakarja arcát, és visszatartja áldásait egy néptől vagy egyetlen embertől, kicsoda láthatja meg őt, ki járulhat elébe? Isten elveszi az istentelen uralkodó hatalmát, nem engedi, hogy népét romlásba vigye. De mondtad-e Istennek: »Bűnös vagyok, és büntetésem elszenvedem, de nem vétkezem többé! Istenem, taníts meg arra, amit át nem láthatok! Ha vétkeztem is, többé nem teszem«? Jób, szeretnéd, hogy Isten megfizessen neked? Akkor miért utasítod el ítéletét? Most rajtad a sor, válassz! Nem dönthet más helyetted. Mit felelsz erre, mondd? Az okos emberek azt mondják majd, s minden bölcs egyetért ebben: »Jób értelmetlenül beszél, szavaiból minden bölcsesség hiányzik!« Ó, bárcsak megvizsgálnák Jóbot, hiszen úgy válaszol, mint a gonoszok, bűneit szaporítja szavaival, lázadása egyre növekszik, s beszédével folyton csak Isten ellen hadakozik.” Azután Elihú így folytatta: „Jób, valóban úgy véled, hogy Istennel szemben neked van igazad? Azt kérded: »Mi hasznom belőle, ha Istent félem és tisztelem? Mit nyerek vele, ha nem vétkezem?« Hadd feleljek erre neked is, barátaidnak is! Nézz fel az égre, és lásd meg, figyeld meg a fellegeket, mily magasan szállnak! Isten azonban messze fölöttük lakik, mit árthatsz neki, ha vétkezel? Még ha megsokasodnak is bűneid, mit tehetsz ellene? De ha ártatlanul élsz, nem őt segíted vele! Mit kaphat tőled, ami hiányzik neki? Bűneiddel csak a halandóknak ártasz, amilyen magad is vagy! Igazságod is csak a halandóknak használ, amilyen magad is vagy! A nyomorultak jajgatnak az elnyomás alatt, szabadítóért kiáltanak az erőszakosság miatt. Mégsem a Teremtőjükhöz fordulnak segítségért, aki a legsötétebb órában is öröménekre indít, aki bölcsességre tanít, még a földi állatok és az égi madarak által is. Vagy kiáltanak a gonoszok büszkesége miatt, de Isten nem válaszol. Bizony, hiába kiáltanak, Isten nem hallgatja meg, nem figyel rájuk a Mindenható. Így hát, Jób, Isten neked sem válaszol, mikor panaszkodsz, hogy nem látod őt, mikor keseregsz, hogy ügyedet elé akarod terjeszteni. Azt gondolod: »Mivel nem látja a bűnt, nem is büntet érte.« Így hát csak beszélsz, meggondolatlanul, folyvást fecsegsz, értelmetlenül!” Azután Elihú így folytatta: „Jób, légy türelemmel, hallgass meg, mert Istenről van még mondanivalóm! Messziről származik tudásom, s megmutatom, hogy Teremtőm igazságos! Látod, szavaim mind igazak! Tökéletes tudású ember áll előtted! Tudd meg, hogy Isten hatalmas, erős szívű és bölcs, de az embert mégsem veti meg. Nem hagyja a gonoszokat sokáig élni, igazságot szolgáltat az elnyomottnak. Nem fordul el az igazaktól, hanem királyok mellé ülteti őket a trónra, felemeli őket örökre. Ha pedig Isten láncra verve megbüntet valakit, ha fogva tartja a fájdalom köteleivel, akkor is tudtára adja, miben vétkezett, megmutatja neki büszkesége bűnét, megnyitja fülét, hogy fenyítését megértse, és parancsolja, hogy a gonosztól forduljon el. Ha hallgat rá a bűnös, és enged szavának, akkor további éveit békében és jólétben töltheti, akkor esztendeit örömmel éli le. Ha pedig nem enged szavának, halálos fegyver szúrja keresztül, s elpusztul ostobasága miatt. Az istentelenek Istenre haragszanak, mikor ő megkötözi és fenyíti őket, ahelyett, hogy hozzá fordulnának. Meghalnak fiatalon, mint a prostituáltak. Bizony, Isten a szenvedés által ment meg a veszélytől, szenvedés által nyitja meg fülét a szenvedőnek! Jób, téged is kiszabadítana Isten a szenvedés torkából, tágas mezőre vezetne, ahol bőség és gazdagság vár! De most tele vagy hamis gondolatokkal, és jogosan ér utol az ítélet. Ne engedd, hogy az indulat elragadjon, ne utasítsd el Isten fenyítését, ne riasszon meg a hatalmas váltságdíj! Vajon segélykiáltásod megment-e a bajból? Segít-e valamit rajtad erőfeszítésed? Ne kívánd, hogy eljöjjön az éjszaka, amikor a népeket kipusztítják a helyükről! Vigyázz, ne pártolj a gonoszsághoz, még ha vonzóbbnak tűnik is, mint a nyomorúság! Nézd, Isten milyen erős és hatalmas! Nincs tanító, hozzá hasonló! Senki sem parancsolhat neki, senki sem mondhatja: »Ezt rosszul tetted!« Gondod legyen rá, hogy dicsérd őt minden tettéért, hiszen ezekről énekelnek az emberek! Amit Isten tett, azt mindenki látta, még messzi földeken is látták tetteit. Isten valóban fenséges, hatalmas, csak mi nem ismerjük hatalmát, sem éveinek számát nem tudhatjuk soha. Isten az, aki felemeli a vízcseppeket a földről, köddé és felhővé változtatja, hogy az ég esőt hullasson, sűrű záport az emberekre. Ki tudja, merre szállnak a fellegek? Ki érti a mennydörgés szavát? Nézd, Isten küldi szét a villámokat is, ő takarja be a tenger mélyét. Ezekkel kormányozza a népeket, így ad nekik bőséges termést és kenyeret. Markába fogja a villámokat, lesújt velük, ahová akar. A mennydörgés jelzi a vihar közeledtét, még a legelő állatok is megértik ezt.” „A villámok és a mennydörgés miatt remeg a szívem, majd kiugrik helyéről. Hallgassátok csak, Isten hangja szól, figyeljetek ajkának mennydörgő szavára! Ragyogó villámai megvilágítják az égboltot, fényük ellátszik a föld egyik szélétől a másikig. Utána szavának mennydörgése robajlik, fenséges hangja dübörög. Nem tartja vissza, kiereszti hangját, mikor villámait kiküldi. Isten hangja csodásan mennydörög, nagy dolgokat visz végbe, melyeket nem érthetünk. Parancsolja a hónak, hogy hulljon a földre, és az esőnek, hogy zuhogjon bőségesen. Megmutatja az embereknek, hogy mire képes, mikor bezárja őket házaikba. Az állatok is behúzódnak rejtekhelyükre, elbújnak a zord idő elől. Dél felől forgószél tör elő, északról metsző hideg szél süvít. Isten leheletétől megfagynak a vizek, a tavak felszíne jégtükörré dermed. Majd vastag felhőkben küld párát és enyhülést, viharfelhőkből villámokat szór szerteszét. Mindezek Isten parancsa szerint forognak körbe, elvégzik akaratát a lakott földön mindenütt. Általuk fenyíti meg a népeket, vagy áldja meg a nemzeteket, akarata szerint. Hallgass meg, Jób, maradj csendben, és gondold meg Isten csodáit! Tudod-e hogyan irányítja a fellegeket? Hogyan gyújtja meg bennük villámai tüzét? Tudod-e, hogyan lebegnek a felhők ég és föld között? Érted-e ezeket, és Isten tökéletes tudásának többi csodáit? Miért lesz forró a ruhád, mikor délről hőhullám jön, és megáll a levegő? Segíthetsz-e Istennek kiterjeszteni az eget, hogy szilárd legyen, mint a fémtükör? Jób, taníts bennünket, mit mondhatunk mi Istennek! Bizony, nem tudjuk, mit feleljünk neki, mert sötétség rejti őt előlünk! Nem merném megszólítani, mert talán elpusztítana. Ugyanígy a Napba sem merek nézni, mikor az égen fényesen ragyog, mikor a szél elfújja a fellegeket. Hogyan nézhetném vakító dicsőségét, amely észak felől ragyog, mint az arany! Bizony, Isten félelmetes ragyogásba öltözött! Hogyan közeledhetnénk a Mindenhatóhoz, hogyan is érthetnénk meg őt? Hiszen ereje mérhetetlen, igazságos volta makulátlan, és senki jogait nem nyomja el. Ezért tisztelik és félik Istent az emberek! Ő pedig rá sem néz arra, aki büszke, és bölcsnek tartja magát.” Ezután az Örökkévaló válaszolt Jóbnak a forgószélből: „Ki fecseg itt terveimről össze-vissza?! Ki beszél ilyen ostobán és tudatlanul?! Készülj fel, mint igazi férfi, én kérdezlek, te pedig válaszolj nekem! Hol voltál, amikor a Földet megalapoztam? Mondd meg, ha igazán bölcs vagy! Tudod-e ki szabta meg méreteit? Ki mérte meg, mekkora legyen? Mire támaszkodnak a Föld oszlopai? Ki helyezte el sarokkövét, amikor együtt énekeltek a hajnal csillagai, és az angyalok örvendezve ünnepeltek? Kicsoda zárta a tengert gátak mögé, mikor előtört vize, mintegy az anyaméhből? Akkor felhőkkel borítottam be, felruháztam azt fellegekkel, körülvettem sűrű sötétséggel, meghúztam határvonalát, ajtók és zárak mögé szorítottam, és azt mondtam: »Eddig jöjj, de ne tovább! Büszke hullámaid itt megálljanak!« Parancsoltál-e a reggelnek, csak egyszer is, hogy felvirradjon? Mutattad-e a hajnalnak, hol kezdjen világosodni? Te rendelted a hajnalfénynek, hogy ragadja meg a Föld sarkait, és rázza le a gonoszokat róla; amikor a föld átváltozik, mint az agyag, ha pecsétet nyomnak rá, mint mikor új ruhába öltözik valaki; amikor a gonoszoktól elveszik a világosságot, és felemelt karjukat összetörik? Eljutottál-e a tenger forrásaihoz? Jártál-e már az óceán fenekén? Láttad-e a halottak országának kapuit valaha, és a halál árnyékának kapuját láttad-e? Fel tudod-e fogni a Föld méreteit? Mondd meg, ha tudod! Melyik úton lakik a fény, és hol van a sötétség lakhelye? Te biztosan vissza tudod vinni saját helyükre, el tudod vezetni őket otthonukba! Hiszen olyan okos vagy, és annyira öreg, biztosan jól tudod mindezeket! Jártál-e a hó raktáraiban? Láttad-e a jég raktárházait? A rettenetes napokra tartogattam ezeket, felhalmoztam havat és jeget a háború és csaták idejére. Tudod-e, hol az út, amelyen a világosság szétterjed, vagy amelyen a keleti szél szétfut a földön? Ki hasít az égben utat a zuhogó esőnek, ki szabja meg útját a villámoknak? Ki áztatja meg a sivatagot, ahol nem lakik ember, és a pusztát, ahol nincs emberfia? Ki sarjaszt füvet ott, ahol senki sem jár, ki ad esőt a földre, hogy még a sivatag is kivirágzik? Kitől származik az eső, ki szüli a harmat cseppjeit? Kinek a méhéből keletkezik a jégeső? A hódara kinek a gyermeke? A víz jéggé fagy, mint a szikla, oly kemény, s a mély tengerek felszínét jégpáncél borítja. Össze tudod-e kötni a Fiastyúk szálait? Vagy felbonthatod-e az Orion köteleit? Te hozod-e fel a csillagképeket a maguk idejében? Kézen fogva vezeted talán a Göncölszekeret az égen? Ismered-e a csillagos ég törvényeit? Te határoztad meg, hogyan uralkodjanak a Föld fölött? Tudsz-e parancsolni a felhőknek odafent, hogy esővel borítsák be a földet? Szót fogadnak-e neked a villámok, hogy elinduljanak, s felelik-e neked: »Itt vagyunk, Uram, parancsodra várunk!« Ki adott bölcsességet az embernek, ki helyezett a belsejébe értelmet? Ki olyan bölcs, hogy megszámolja a fellegeket? Ki képes belőlük esőt fakasztani, mikor az aszály miatt porfelhők kavarognak, és a göröngyök keményre száradnak? Te adsz-e zsákmányt az anyaoroszlánnak, hogy csillapítsa kölykei éhségét, amelyek a barlangjukban heverésznek, rejtekhelyükön zsákmányra lesve lapulnak? Ki ad enni a hollóknak, mikor zsákmányt keresve keringenek, fiókáikat ki eteti, mikor éhesen Istenhez kiáltanak? Tudod-e, mikor ellik a hegyi kecske? Mikor borjaznak a szarvasok? Számolod-e vemhességük hónapjait? Figyeled-e, mikor jön el az ellés ideje? Csak összegörnyednek, kicsinyeiket megszülik, vajúdásuk hirtelen véget ér. Borjaik hamar felnőnek a tágas mezőn, erősek és egészségesek, elhagyják anyjukat, nem térnek vissza többé. Ki engedte szabadon a vadszamarat? Ki bocsátotta a pusztába, hadd rohanjon? Hiszen én tettem otthonává a füves pusztát, nyugvó helyévé a szikes réteket. Kineveti a zajos városokat, nem hordozza a kereskedők zsákjait. Hegyi legelőkön kószál, szabadon, mindenhol talál legelni valót. Kérdezd meg a vadbivalyt, akar-e szolgálni neked! Jászlad mellett marad-e éjszakára? Befoghatod-e, hogy felszántsa földedet? Boronálhatsz-e vele vetés után? Pedig milyen erős! De bízhatsz-e benne? Rábízhatod-e nehéz munkádat, hogy helyetted végezze? Ha megkéred, elhúzza-e a megrakott szekeret, hogy gabonádat csépelni vigye? Vígan csapkod szárnyával a struccmadár, pedig nem tud repülni, mint a gólya. Tojásait a földön költi ki, a nap melegíti őket a porban. Nem törődik vele, hogy ráléphetnek, hogy a vadállatok összetörik. Fiókáit nem kényezteti, ha elpusztulnak, nem bánja, hogy fáradsága kárba veszett, mert Isten nem adott neki bölcsességet, értelmet is csak keveset. Mégis, ha felkel, és futásnak ered, ló és lovasa mögötte csúfosan lemarad! Vagy nézd a lovat! Ilyen erőssé ki tette? Te adtad nyakára lobogó sörényét? Te alkottad úgy, hogy ugrani tudjon? Mint a sáska úgy szökell, büszke horkantása milyen félelmetes! Örvend erejének, s türelmetlenül várja, hogy harcba induljon, bátran nekirohan a fegyvereknek. A félelmet neveti, nem ijed meg semmitől, nem hátrál meg a kard elől. Csörög rajta lovasának tegze, csillog a napfényben kopja és lándzsa. A trombita hangjára megindul, tüzesen vágtat a csatába, sebesen, mint a szél. A harcba hívó trombitaszóra nyerítve felel, örül, hogy indulhat végre. Messziről megérzi a csatazajt, meghallja a harci kiáltást és a parancsszót. Te tanítottad-e az ölyvöt magasra szállni, mikor kiterjeszti szárnyát, és dél felé repül? Parancsodra szárnyal-e magasra a keselyű, és rakja fészkét kősziklák csúcsára? Otthon van a szédítő magasban, nyugodtan éjszakázik a meredek sziklafalon, ott tanyázik, az a kővára. Onnan kémleli prédáját, éles szeme messzire lát mindent, pontosan. Fiókáit véres hússal táplálja, s ahol elhullott tetemet lát, azonnal ott terem.” Majd az Örökkévaló ezt mondta Jóbnak: „A Mindenhatóval akartál pereskedni, folytatod-e még, vagy feladod? Aki Istennel akar perelni, hát feleljen neki!” Jób erre így válaszolt az Örökkévalónak: „Most látom csak, milyen parányi vagyok! Mit is felelhetnék neked? Inkább hallgatok, és kezem a számra teszem. Szóltam egyszer, vagy kétszer, de most már elhallgatok, mondtam ugyan valamit, de többé nincs mit mondanom.” Ezután az Örökkévaló így folytatta a forgószélből: „Készülj fel, mint igazi férfi, hadd kérdezzelek, te pedig válaszolj nekem! Kétségbe vonod igazságos voltomat? El akarsz ítélni, hogy igazad legyen? Ha olyan vagy, mint Isten, ha karod oly erős, mint az övé, és hangod ugyanúgy mennydörög, akkor öltözz dicsőségbe és fenségbe, vedd körül magad tisztességgel és ragyogással! Ha olyan vagy, mint Isten, engedd szabadjára haragod tüzét, nézd meg, kik büszkék, gőgösek, alázz meg minden elbizakodottat! Tarts szemmel mindenkit, aki kevély és felfuvalkodott, alázz meg minden elbizakodottat! Törj össze minden gonoszt a saját helyén, sújtsd őket a porba, szégyenítsd meg, zárd őket együttesen a sírba! Akkor majd én foglak dicsérni, hogy győzelmet szerzett erős karod! Jób, nézd csak a behemótot, amely füvet legel, mint az ökör! Én teremtettem őt is, akárcsak téged. Nézd, milyen kemények izmai, milyen erős a testalkata! Farka erős, mint a cédrusfa, inai és izmai egybefonódnak, csontjai erősek, mint a bronz, lábszárai, mint a vasrudak! A teremtmények között ő a legelső, megfékezni is csak Teremtője képes. Dús füvet teremnek neki a dombok, ott legelészik a többi állat között. Árnyas fák alatt heverészik, nádasokban, mocsarakban tanyázik. Fák árnyéka takarja, körülveszik fűzfák és bokrok. Ha megárad a folyó, nem menekül, nem fél, még ha a Jordán vize a szájáig ér is. Vajon ki tudná váratlanul meglepni, elfogni, ki tudna orrába kötelet fűzni, hogy vezesse?! Jób, nézd csak a Leviátánt! Kihúzhatod-e horoggal a vízből, mint a halat? Nyelvét lekötözheted-e kötéllel? Orrába tennél-e karikát, s kötelet, vagy horgot az állába, hogy azzal vezesd? Gondolod, hogy könyörögni fog neked? Vagy hízelegve kérlel, hogy engedd szabadon? Azt hiszed, megegyezhetsz vele, talán szolgádnak fogadod örökre? Vagy játszanál vele, mint egy kismadárral, megkötnéd, hogy gyermekeid pórázon vezessék? Talán eladnád a halászoknak, hogy alkudozzanak fölötte a piacon? Vagy feldarabolnád, hogy szétosszad a kereskedők között? Döfhetsz-e a hátába lándzsákat, vagy a fejébe szigonyt? Ha megpróbálod, többé esélyed sem lesz harcolni vele! Gondold meg, mi történne veled! Aki megtámadja, halálosan téved, már a puszta látványától is összerogy a vakmerő! Ki olyan bátor és bolond, hogy a Leviátánt megharagítsa? Akkor hát, kicsoda merne velem szembeszállni? Kicsoda adott nekem előbb, hogy én tartozzam neki?! Hiszen minden az enyém az ég alatt! Nézd a Leviátán lábait, nézd hatalmas erejét, formáját, az egész milyen tökéletes! Ki foszthatja meg a páncéljától? Ki tudná átdöfni kettős pajzsait? Hatalmas állkapcsát ki feszítheti fel? Fogai milyen rémületesek! Hátát erős pajzsok sora védi, összekapcsolva szorosan és szilárdan, oly tökéletesen, hogy még levegő sem jut közéjük. Egyik a másikhoz annyira jól illik, erősen kapcsolódnak, szét nem választhatók. Mikor a Leviátán tüsszent, mintha villám lobbanna fel, szeme úgy ragyog, mint a hajnal fénye. Lángnyelvek csapnak ki szájából, torkából tüzes szikrák szállnak. Orrából füst száll a magasba, mint forró fazékból a gőz. Lehelete meggyújtja a szenet, szájából láng lövell. Nyakán az erő nyugszik, orra előtt rettegés ugrál. Testének részei úgy összetartanak, mintha egyben öntötték volna, oly szilárd. Szíve kemény, mint a szikla, mint az alsó malomkő, oly kemény. Mikor a Leviátán felkel, még a hatalmasok is remegnek, mikor farkával csapkod, elfutnak a hősök is. Ha eltalálja is a fegyver, nem árt neki, lepattan róla kard, nyíl és lándzsa. Annyiba veszi a vasat, mint a szalmaszálat, a rezet, mint a korhadt fát. Nyílvesszők meg nem futamítják, lepattannak páncéljáról a parittyakövek, a buzogány sem árt neki jobban, mint egy pihe, a felé süvítő dárdát csak neveti. Hasán a pikkelyek, mint éles cserépdarabok, felkavarja az iszapot, mint a szeges borona. Nyomában fortyog a mélység, mint fazék a tűz fölött, bugyborékol a tenger, mint forró olaj. Fehér tajtékot hagy maga után a vízen, azt hinnéd, megőszült a tenger mögötte. Nincs hozzá hasonló az állatok között, mert Isten úgy teremtette, hogy senkitől se féljen! Bátran szembenéz mindenkivel, ő a király minden büszke állat fölött!” Ezután Jób így válaszolt az Örökkévalónak: „Most már tudom, te bármit megtehetsz! Nincs aki szándékod keresztezné, vagy terved meghiúsítaná! Azt kérded: »Ki fecseg itt terveimről össze-vissza?! Ki beszél ilyen ostobán és tudatlanul?!« Uram, bevallom: én vagyok az! Mert olyan dolgokról beszéltem, amelyeket nem értek, amelyek túl csodálatosak, sőt felfoghatatlanok. Azt mondtad: »Készülj fel, mint igazi férfi, hadd kérdezzelek, te pedig válaszolj nekem!« Uram, eddig csak hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak! Ezért hibáztatom és elítélem magam, s mindent visszavonok, amit mondtam! Bocsáss meg nekem, aki porban és hamuban heverek!” Miután az Örökkévaló ezeket mondta Jóbnak, a témáni Elifázhoz fordult: „Nagyon megharagudtam rád és két barátodra, mivel nem az igazságot mondtátok rólam! Jób, a szolgám, viszont helyesen szólt felőlem. Azért most vegyetek hét bikát és hét kost, menjetek szolgámhoz, Jóbhoz, és áldozzátok fel az állatokat égőáldozatként magatokért! Szolgám, Jób, pedig imádkozzon értetek! Az ő imádságát meghallgatom, és akkor nem fogok veletek úgy bánni, ahogyan megérdemelnétek. Pedig rászolgáltatok, mert nem az igazságot mondtátok rólam! Jób, a szolgám, viszont helyesen szólt felőlem”. El is ment Jóbhoz a témáni Elifáz, a súahi Bildád, és a naamái Cófár, és mindent aszerint tettek, ahogy az Örökkévaló mondta. Az Örökkévaló pedig meghallgatta Jób imádságát, és teljesítette kérését. Miután pedig Jób imádkozott a barátaiért, az Örökkévaló helyreállította őt, és minden vagyonát kétszeresen visszaadta. Eljöttek Jóbhoz az összes testvérei és minden korábbi barátja, és nagy vendégséget tartottak. Mindannyian vigasztalták Jóbot, és együttérzésüket fejezték ki a csapások miatt, amelyekkel az Örökkévaló sújtotta. Mindegyikük ajándékozott Jóbnak egy-egy ezüstöt és egy-egy aranygyűrűt. Az Örökkévaló pedig megáldotta Jóbot, még inkább, mint azelőtt. A nyájai annyira megszaporodtak, hogy 14 000 juha és kecskéje, 6 000 tevéje, 1 000 pár igavonó ökre és 1 000 szamara lett. Jóbnak ismét gyermekei születtek: hét fia és három leánya. Születésük sorrendje szerint így nevezte el a leányait: Jemima, Kecia és Keren-Happúk. Olyan szépek voltak, hogy nem akadt párjuk az egész tartományban, és apjuktól ugyanolyan örökséget kaptak, mint fiútestvéreik. Ezek után Jób még 140 esztendeig élt, és meglátta gyermekeit és azoknak leszármazottjait is négy nemzedéken keresztül. Életével megelégedve, idős korában halt meg Jób. Boldog és áldott, aki nem jár az istentelenek útjain, nem áll rá a bűnösök ösvényeire, és nem ül együtt a gúnyolódókkal, hanem abban leli örömét, ha az Örökkévaló tanítja, és éjjel-nappal azon gondolkodik. Olyan életerős lesz, mint a folyópartra ültetett gyümölcsfa: idejében hoz gyümölcsöt, s levelei örökké zöldellnek. Bizony, felvirágzik keze alatt minden, amibe kezd! Milyen más az istentelenek sorsa: olyanok, mint a polyva, melyet elsodor a szél: az ítélet napján elítélik őket. Bűnösök nem maradhatnak az igazak közösségében. Az igazak lépéseit az Örökkévaló irányítja, az istentelenek útja pedig a pusztulásba vezet. Miért csődülnek össze dühösen a nemzetek? Miért kovácsolnak ostoba terveket? A föld királyai összegyűlnek, a vezetők szövetkeznek az Örökkévaló ellen és Felkentje ellen: „Lázadjunk fel ellenük, szabadítsuk fel magunkat igájuk alól!” Aki mennyei trónján ül, nevet rajtuk, s kigúnyolja őket az Örökkévaló, haraggal szól hozzájuk, megrémíti, összezavarja őket: „Én kentem fel őt, és tettem királyommá, szent hegyemen, a Sionon!” Halljátok meg az Örökkévaló törvényét! Ő maga mondta nekem: „Fiam vagy te, ma szültelek! Csak kérjed tőlem örökséged, és neked adom az összes nemzetet, s birtokodul az egész földkerekséget! Vaspálcával töröd össze a népeket, széjjelzúzod őket, mint vas a cserepet!” Ezért, királyok, térjetek észhez, földi fejedelmek, fogadjátok meg tanácsom! Imádjátok az Örökkévalót tisztelettel és félelemmel, ujjongjatok neki reszketéssel! Hódoljatok fia előtt, nehogy megharagudjon, és hirtelen elpusztítson titeket, mert haragja hamarosan lángra lobban! Ó, milyen áldott és boldog, aki benne bízik! Dávid zsoltára. Amikor fia, Absolon elől menekült. Örökkévaló! Hányan jönnek ellenem! Milyen sokan támadnak rám! Mind azt mondják rólam: „Isten sem menti meg a kezünkből!” Szela Te mégis megvédesz engem, Örökkévaló, te vagy dicsőségem, te emeled föl a fejem. Teljes erővel segítségért kiáltok az Örökkévalóhoz. Bizony, meghallja, és válaszol nekem szent hegyéről! Szela Nyugodtan lefekszem, el is alszom, és tudom, felébredek, mert az Örökkévaló őriz, és betakar engem. Nem félek ellenségeimtől, bár ezerszámra gyűlnek körém. Kelj fel, Örökkévaló! Ments meg, Istenem, mert ha te állon ütöd ellenségeimet, a gonoszoknak még fogait is kitördeled! Az Örökkévaló megszabadít! Örökkévaló, áldd meg népedet! Szela A zenészek vezetőjének. Húros hangszerekkel kísért ének. Dávid zsoltára. Istenem, aki igazságot szolgáltatsz, ments ki szorult helyzetemből! Kérlek, könyörülj rajtam, hallgasd meg imádságomat! És ti, emberek, meddig fogtok még rosszat mondani rólam? Miért szeretitek a rágalmazást? Meddig fogtok még hazudozni, és ok nélkül vádolni engem? Szela Értsétek meg, az Örökkévaló meghallgatja, aki hűségesen követi őt! Tudjátok meg, meghallgat engem is, ha segítségért kiáltok hozzá! Ha meg is haragudtok, de ne vétkezzetek! Szálljatok magatokba, mikor este lefekszetek, és csillapodjatok! Szela Tiszta szívvel hozzatok az Örökkévalónak áldozatokat, és bízzatok benne! Sokan mondják: „Ki hoz ránk végre jobb napokat?” Ragyogtasd ránk, Örökkévaló, arcod világosságát! Jobban örülök ennek, mint a bőséges aratásnak, vagy szüretnek. Bizony, békességben fekszem le, el is alszom azonnal, mert nálad biztonságban vagyok, Örökkévaló! A zenészek vezetőjének. Fúvós hangszerekre. Dávid zsoltára. Örökkévaló, hallgass meg, kérlek! Értsd meg gondolataimat! Halld meg kiáltásomat, Királyom, Istenem, mert hozzád imádkozom! Reggelente hozzád imádkozom, eléd terítem dolgaimat, s reménykedve várok válaszodra! [4-5] Istenem, te gyűlölöd a gonoszokat, nem is lakhatnak jelenlétedben. Az ostoba és öntelt emberek meg nem állhatnak előtted, utálod a gonosztevőket. *** Bizony, elpusztulnak mind a hazugok! Az Örökkévaló gyűlöli a vérszomjas gyilkosokat, akik titkon gonosz terveket szőnek. De én kegyelmed bőségéből házadba léphetek, tisztelettel és félelemmel borulok le előtted szent Templomodban. Örökkévaló, erősíts meg jóságoddal, védj meg ellenségeimtől! Készíts számomra utat, amelyen járhatok! Mert ők csak hazugságot beszélnek, belsejük tele van pusztítással, nyitott sírgödör a torkuk, hízelgő nyelvük csapdát rejteget. Ó, Istenem, büntesd meg őket! Saját terveik által essenek el, bűnhődjenek sok bűnük miatt, mert fellázadtak ellened! De mind örüljenek, akik benned bíznak, mindörökké vigadjanak! Áldd meg, akik szeretik nevedet, hogy benned örvendezzenek! Örökkévaló, te megáldod az igazakat, hűséges szereted pajzsként betakarja őket. A zenészek vezetőjének. Mélyhangú húros hangszerekre. Dávid zsoltára. Örökkévaló, kérlek, ne haraggal fenyíts engem, ne haragodban büntess meg! Könyörülj rajtam, mert beteg vagyok, csontjaim is reszketnek, gyógyíts meg! Lelkem is remeg, meddig késlekedsz még, Örökkévaló? Kérlek, fordulj vissza hozzám, erősítsd meg lelkemet! Szabadíts és gyógyíts meg, hiszen olyan kegyelmes vagy! A halálban már senki sem dicséri neved! A halottak országában ki fog áldani téged? Belefáradtam a sóhajtozásba, egész éjjel csak sírok, könnyeimmel áztatom ágyamat. Szemem vörös a sírástól, belefáradt a szomorúságba és a bajokba. Menjetek tőlem, gonoszok, mindannyian, mert az Örökkévaló meghallotta zokogásomat! Bizony, meghallgatta könyörgésemet, elfogadta imádságomat, válaszol nekem! Ellenségeim mind vereséget szenvednek, félve reszketnek! Hirtelen hátat fordítanak, szégyenükben elmenekülnek. Dávid éneke, amelyet az Örökkévalónak énekelt, a Benjámin törzsébe tartozó Kús miatt. Örökkévaló, Istenem, hozzád menekülök! Szabadíts meg minden üldözőmtől, kérlek, ments meg tőlük! Ne engedd, hogy szétszaggassák lelkemet, mint prédáját az oroszlán! Bizony, ha meg nem mentesz, elhurcolnak, szétmarcangolnak engem. Örökkévaló, Istenem, ha valami gonoszságot követtem el, ha bármi rosszat tettem, ha gonoszul bántam barátaimmal, vagy ok nélkül bántottam ellenségemet, akkor üldözzön, és érjen utol halálos ellenségem, taposson a földre, dobjon sírgödörbe. Szela Kelj fel, Örökkévaló, haragodban! Állj fel, mint bíró, dühös ellenségeimmel szemben! Hirdesd ki ítéleted, szolgáltass igazságot nekem, ítéleted szerint! Nemzetek gyűljenek köréd, foglald el trónodat fölöttük! Örökkévaló, ítéld meg a népeket! Ítélj a javamra, igazságom és ártatlanságom szerint! Vess véget a bűnösök gonoszságának, és erősítsd meg az igazat, hiszen igazságos Isten vagy, aki a szíveket és veséket vizsgálja! Isten az én védelmezőm, aki megszabadítja az igazszívűeket. Isten igazságos bíró: szüntelen ítél. Ha a gonosz meg nem változik, Isten kihúzza kardját, kifeszíti íját, és már céloz is vele. Halálos fegyvereket készít, tüzes nyilakat a gonosz ellen. Nézd! Megfogan a gonosz terv az istentelenben, hamissággal terhes, és hazugságot szül. Csapdát készít, gödröt ás, de maga esik bele. Gonosz terve magának okoz bajt, erőszakossága visszahull a fejére. Én pedig áldom az Örökkévalót, aki igazságos, énekkel dicsérem a Felséges Örökkévaló nevét! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Ó, Urunk, Örökkévaló! Az egész Földön nincs nevednél felségesebb, az égnél is magasabbra emelted dicsőségedet! Kisgyermekek és csecsemők szája dicsér: hirdeti hatalmadat. Énekükkel némítod el bosszúszomjas ellenségeidet, Nézem az eget, kezed munkáját, a Holdat és a csillagokat, amelyeket teremtettél, és csodálkozom: Micsoda a halandó, hogy törődsz vele? Kicsoda az ember fia, hogy egyáltalán észreveszed? Hiszen olyanná tetted, hogy majdnem Istennel ér fel, megkoronáztad méltósággal és dicsőséggel. Úrrá tetted minden teremtményed fölött, s mindent hatalma alá rendeltél. Mind a juhokat, ökröket, s az összes vadállatot, az égi madarakat, a tenger halait, s mindent, ami a tengerben nyüzsög. Urunk, Örökkévaló! Az egész Földön nincs nevednél felségesebb! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Dicsérlek, Örökkévaló, teljes szívemből! Elsorolom csodálatos tetteidet. Vigadok és örülök neked, énekkel dicsérem neved, ó Felséges! Miattad hátat fordítanak ellenségeim, elfutnak előled, földre esnek, megsemmisülnek egészen. Mert trónodra ültél, mint igazságos bíró, ítéletet hoztál, és javamra ítéltél. Megfenyítetted a nemzeteket, elpusztítottad a gonoszokat, még a nevüket is örökre eltörölted. Elpusztult az ellenség, városai rommá lettek. Végleg kigyomláltad őket, még emlékük is örökre elveszett. De örökké uralkodik az Örökkévaló! Ítélkezéshez állította fel trónját, igazságosan ítél meg minden embert. Bizony, méltányosan ítéli a nemzeteket! Az elnyomottaknak az Örökkévaló lesz biztos menedékük, magas kővár a veszedelem idején. Ezért bíznak benned, akik igazán ismernek téged, mert te, Örökkévaló, nem hagyod el, aki hozzád fordul segítségért. Énekeljetek dicséretet az Örökkévalónak, aki Sionban lakik! Hirdessétek a népek között hatalmas tetteit! Mert számon kéri az Örökkévaló a gyilkostól áldozata vérét, és nem felejti el a nyomorultak jajkiáltásait! Könyörülj rajtam, Uram! Nézd, hogyan üldöznek ellenségeim! Ments ki a halál kapujából, hogy Jeruzsálem kapujában dicsérhesselek, és örülhessek, hogy megszabadítottál! A nemzetek beleestek a verembe, amelyet másoknak ástak, és csapdájuk saját lábukat fogta meg. Így mutatta meg nekik az Örökkévaló, hogy igazságosan ítél: a gonoszt saját csapdájában fogta meg. Higgajon Szela A gonosz emberek a halottak országába kerülnek. Bizony, oda jut minden nép, amely elfeledkezik Istenről! De az Örökkévaló nem felejti el az alázatos szegényeket: meglátják, hogy nem hiába reménykedtek benne! Kelj fel, Örökkévaló! Ne tűrd tovább az erőszakosságot! Állítsd magad elé, ítéld meg a népeket! Tanítsd meg őket, hogy féljenek téged! Hadd tudják meg, hogy csupán halandó emberek! Szela Örökkévaló, miért vagy oly messze tőlem? Miért rejtőzöl el, mikor bajok érnek? Milyen elbizakodottan üldözik a gonoszok a szegényt! Essenek áldozatul ők maguk gonosz terveiknek! Hogy dicsekednek a gonoszok lelkük kívánságaival! Bizony, a telhetetlen emberek átkozzák és megvetik az Örökkévalót! A gonoszok elbizakodottságukban nem kérik Isten segítségét. Gőgösen azt gondolják: „Nincs Isten, ne is törődjünk vele!” Mindig tekervényes utakon járnak, Isten ítéleteivel nem törődnek, tanításait semmibe veszik. Azt gondolják, őket nem érheti baj, bármit tesznek, nincs, aki megbüntesse őket. Szájuk tele átkozódással, csalással, káromkodással; nyelvükön hamisság és bűn. Leselkednek a sikátorokban, ártatlanokat gyilkolnak titokban, lesik következő áldozatukat. Lapulnak, mint oroszlán a bozótban, lesik zsákmányukat, hogy rárohanjanak, megragadják, és elhurcolják a szegényeket. Bizony, ha szerencsétlen áldozatuk karmuk közé kerül, erejükkel földre tiporják, szétzúzzák és összetörik! Azt gondolják magukban: „Isten nem törődik velünk, ide sem néz, meg se látta ezt!” Kelj fel Örökkévaló! Istenem, emeld fel kezed! Ne feledkezz el a szegényekről, akiket a gonoszok összetörtek! Ne gúnyolhasson téged a gonosz, Istenem! Ne mondhassa magában: „Isten úgysem büntet meg ezért soha!” Pedig te jól láttad mindezt, Istenem! Láttad a sok fájdalmat és szenvedést! Bizony, kinyújtod kezed, segítesz a szegényeken, mert te vagy, Örökkévaló, az árvák és elhagyottak gondviselője! Törd el a gonosz karját, Örökkévaló! Pusztítsd ki a gonoszokat, hogy nyomuk se maradjon! Az Örökkévaló örökké uralkodik, kipusztítja országából a gonoszokat! Örökkévaló, te meghallgattad az alázatos szegények kívánságát. Szívüket erősítsd meg, és teljesítsd kérésüket! Ítélj az árvák és elnyomottak javára, hogy a földi emberek ne nyomorgassák őket többé! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Én az Örökkévalóban bízom! Miért mondjátok hát nekem: „Menekülj, rejtőzz el a hegyekben, mint a madár!” A gonoszok a sötétben rejtőznek, már feszítik az íjat, célba veszik az igaz embert, hogy nyilukat a szívébe lőjék. Mi lesz, ha még az alapokat is lerombolják? Mit tehet akkor az igaz? De az Örökkévaló most is ott van szent templomában! Az ő trónja a Mennyben van! Mindent lát, ami történik, minden embert szemmel tart, és próbára tesz. Igen, megvizsgálja, és próbára teszi az igazakat is, de gyűlöli a gonoszokat és erőszakosokat! Izzó parazsat és kénkövet szór a gonoszokra, perzselő forró szél zúdul rájuk. Mert az Örökkévaló igazságos, és szereti az igaz tetteket. Meglátják arcát, és vele laknak, akik szeretik az igazságot. A zenészek vezetőjének. Mélyhangú húros hangszerekre. Dávid zsoltára. Ments meg, Örökkévaló! Elfogytak az istenfélők! Kiveszett a hűség, eltűntek a földről a hűségesek! Értelmetlen és hazug dolgokat beszélnek, képmutatón hízelegnek egymásnak. Irtsd ki, Örökkévaló, a hízelgő szájakat, vágd ki a nagyotmondó nyelveket! Akik ezt mondják: „Beszédünk naggyá tesz minket, nyelvünkkel uralkodunk, ugyan ki lehetne úrrá felettünk?!” De az Örökkévaló így felel: „Most már felkelek! A nyomorultak segélykiáltására felelek, megmentem a szegényeket, megszabadítom azokat, akik arra várnak!” Az Örökkévaló beszéde igaz és tiszta, mint a föld-kohóban hétszer olvasztott, megtisztított ezüst. Örökkévaló, védj meg bennünket, e gonosz nemzedéktől ments meg, még ha körül is vesznek mindenfelől, és magasra emelkednek a hitvány emberek! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Örökkévaló, meddig felejtkezel el rólam? Végleg elfelejtesz? Meddig rejted el arcodat előlem? Meddig kell aggódnom, hogy már nem törődsz velem, meddig bánkódjak még ezen? Meddig hatalmaskodik rajtam ellenségem? Nézz rám, Örökkévaló, Istenem, kérlek, válaszolj nekem! Vidítsd fel arcomat, örvendeztess meg, hogy ne boruljon rám halálos álom! Ne mondhassa ellenségem: „Legyőztem!” Ne örülhessen, mikor bajban vagyok! Mert kegyelmedben bízom, Örökkévaló! Teljes szívvel örülök, hogy megszabadítasz! Dicséretet éneklek az Örökkévalónak, mert jót tett velem! A zenészek vezetőjének. Dávidé. Azt gondolják az ostobák: „Nincs Isten, nem is létezik!” Mind romlottak, tetteik is utálatosak, nincs közöttük egy sem, aki jót tenne. Az Örökkévaló letekint a Mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, Istent kereső. De mind elfordultak Istentől, megromlottak mindannyian, nincs, aki jót tenne, nincs egy sem! Nem értik ezt a gonoszok? Pusztítják népemet, mint a kenyeret, az Örökkévalót pedig nem tisztelik! De meg fognak rettenni, egyszer nagyon megijednek, mert Isten az igazakkal van! A gonoszok elutasítják a szegény tanácsát, akinek az Örökkévaló a biztos menedéke! Bárcsak eljönne Sionból a Szabadító! Az Örökkévaló az, aki Izráelt megszabadítja! Mikor az Örökkévaló visszahozza népét a fogságból, örül majd Jákób, és vigad Izráel! Dávid zsoltára. Örökkévaló, ki lakhat sátorodban? Szent hegyeden ki élhet veled? Aki egyenes úton jár, azt teszi, ami helyes, tiszták és igazak a szándékai, nem rágalmaz másokat, embertársának nem árt, nem mond rosszat testvéreiről, megveti a gonoszt, de tiszteli azokat, akik félik az Örökkévalót. Aki, ha ígér valamit, megtartja, még ha kárát vallja is, aki nem kér kamatot kölcsönadott pénze után, és nem lehet megvesztegetni, hogy az ártatlant megkárosítsa. Aki így él, soha meg nem inog! Dávid miktámja. Örökkévaló, védj meg engem, mert hozzád menekülök! Ti azt mondjátok az Örökkévalónak: „Te vagy az én Uram, minden jó, amit kaptam, tőled származik!” De azt is mondjátok e föld isteneinek: „Tőletek jön, amit lelkem kíván!” Akik más isteneket imádnak, sok fájdalmat okoznak maguknak. Nincs közöm áldozataikhoz, amelyeket bálványaiknak visznek, isteneik nevét számra sem veszem! Az Örökkévaló az én Istenem, ő az én részem: ételem és italom! Örökkévaló, kezedben tartod sorsomat! Részemet gyönyörű helyen jelölted ki, milyen szép örökség jutott nekem! Áldom az Örökkévalót, mert ő tanácsol engem, lelkem mélyén még éjjel is tanít! Tekintetem az Örökkévalóra függesztem, aki jobb kezem felől van, ezért nem rendülök meg soha! Ezért örül a lelkem, és teljes szívvel örvendezek, még testem is biztonságban nyugodhat. Mert te, Örökkévaló, nem hagyod lelkemet a halottak országában. Nem adod szented testét a pusztulásnak! Sőt, megmutatod az életre vezető utat, és jelenlétedbe vezetsz, ahol tökéletes öröm vár: a jobb oldaladon örökös öröm! Dávid imádsága. Örökkévaló, hallgasd meg imádságomat, mert igazságért könyörgök! Halld meg segélykiáltásomat, mert őszinte szívvel jövök hozzád! Te jól látod a teljes igazságot, ítélj a javamra! Örökkévaló, megvizsgáltad szívemet, meglátogattál még éjjel is. Próbára tettél, de nem találtál bennem semmi hamisságot. Megvizsgáltad gondolataimat is, de láttad, hogy nem mondtam semmi gonoszat. Minden erőmmel igyekeztem parancsodat megtartani. Ösvényeidet követtem, le nem tértem róluk sohasem. Mikor hozzád kiáltottam, Istenem, mindig meghallgattál engem! Fordulj felém, kérlek, hallgasd meg most is imádságomat! Örökkévaló, te megszabadítod ellenségeiktől, akik benned bíznak! Bizony, megszabadítod őket jobb karod erejével! Mutasd meg, milyen csodálatos hűséged és szereteted! Őrizz meg, mint szemed fényét! Szárnyaid árnyékában rejts el engem a gonoszok elől, akik el akarnak pusztítani! Ments meg halálos ellenségeimtől, akik körülfogtak! Kegyetlen szívük nem ismer irgalmat, magabiztos büszkeséggel beszélnek. Folyton a sarkamban lihegnek, s már körül is zártak egészen. Szemüket rám szegezik: lesik, hogyan terítsenek a földre, mint oroszlán a zsákmányát, mint ifjú oroszlán, amely prédáját lesi. Kelj fel, Örökkévaló! Szállj szembe velük, vágd le őket kardoddal, ments meg a gonoszoktól! Hatalmaddal irtsd ki őket a földről! De azoknak, akiket szeretsz, Örökkévaló, adj bőven minden jót, hadd teljenek be áldásaiddal! Még unokáik is örököljék tőlük áldásaidat! Én pedig szemtől szembe meglátom arcodat az igazságban! Micsoda öröm tölt el, mikor felébredek és meglátlak téged! A zenészek vezetőjének. Dávidnak, az Örökkévaló szolgájának éneke, amelyet azon a napon szerzett, amikor az Örökkévaló megszabadította őt minden ellenségétől, még Saultól is. Ezt énekelte Dávid: Szeretlek, Örökkévaló, te vagy minden erőm forrása! Az Örökkévaló az én Kősziklám és erős kőváram! Istenem a kősziklám, hozzá menekülök! Ő véd meg engem! Benne van minden erőm, ő vezet a győzelemre! Ő a rejtekhelyem, magasan fönn, a hegyeken. Az Örökkévalóhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. A halál kötelei gúzsba kötöttek, megrémített a pusztító áradat. Testemre fonódtak a Seol kötelei, megfogtak a halál csapdái. De nagy bajomban az Örökkévalóhoz kiáltottam, Istenemet hívtam segítségül. Templomában meghallotta hangomat, kiáltásom feljutott hozzá, meghallgatott! Remegett a föld, és reszketett, még a hegyek alapja is megrendült, mert az Örökkévaló haragra lobbant! Füst szállt fel orrából, szájából emésztő tűz lövellt, tüzes szikrák repültek szerteszét. Meghasította az eget, és leszállt az Örökkévaló, sötét viharfelhők zúgtak lába alatt. Kérubokon ülve repült, szelek szárnyain suhant. Sűrű sötét felhőkbe rejtőzött, körülvették vastag viharfellegek. Dicsőségének ragyogó fénye egyszerre áttört a felhőkön, jégesőt hullatott és cikázó villámokat. Mennydörgő szavával szólt az Örökkévaló, a Felséges zengett az egekből, jégesőt hullatott és cikázó villámokat. Kilőtte nyilait, és szétszórta őket, villámait szórta, és azok szétfutottak. Örökkévaló, amikor megfenyítetted a vizeket, haragod szélviharától még a tengerfenék is meglátszott, feltárultak a föld alapjai. Akkor lenyújtottad kezed a magasból, és felemeltél, kihúztál a rohanó, örvénylő vizekből! Az Örökkévaló megszabadított hatalmas ellenségeimtől! Bizony, megmentett gyűlölőimtől, akik erősebbek nálam! Rám rohantak a veszedelem napján, az Örökkévaló mégis megmentett engem! Szorongattak minden oldalról, de az Örökkévaló kiszabadított! Tágas mezőre vitt ki engem, megmentett, mert kedvét leli bennem! Megjutalmazott az Örökkévaló ártatlanságom szerint, jóval fizetett kezeim tisztaságáért, mert az Örökkévaló útjain jártam, és nem vétkeztem Isten ellen. Törvényeit mindig szem előtt tartottam, parancsaitól el nem tértem. Becsületesen és igazán éltem előtte, a bűnöktől távol maradtam. Meg is jutalmazott az Örökkévaló ártatlanságom szerint, jóval fizetett kezeim tisztaságáért. Istenem, aki hűséges, ahhoz te is hűséges vagy! Aki igaz, ahhoz te is igaz vagy! Aki jó és tisztaszívű, ahhoz te is jó vagy és tisztaszívű! De túljársz az eszén, és ellene állsz annak, aki ravaszkodik! Megszabadítod az alázatosakat, de megalázod a büszkéket. Örökkévaló, te gyújtod meg lámpámat, te világítasz nekem a sötétben! Veled együtt még az ellenséges seregen is áttörök! Istenemmel minden akadályon átjutok! Isten útja tökéletes! Az Örökkévaló szava megbízható! Pajzsa ő azoknak, akik benne bíznak! Kicsoda Isten az Örökkévalón kívül? Kicsoda Kőszikla Istenünkön kívül? Istenem, te megerősítesz engem! Tökéletessé teszed utamat! Olyan biztossá teszed lépteimet, mint a szarvasoké! Felvezetsz a magas sziklák csúcsaira is. Megtanítod kezemet a harcra, és karomat, hogy az erős íjat megfeszítse. Szabadításod védelmez engem, jobb karod támogat, jóindulatod fölemel! Megerősítetted lábamat és bokámat, hogy gyorsabban haladjak, és ne botladozzam. Üldözöm ellenségeimet, utolérem őket, vissza se térek, míg nem végzek velük! Összetöröm őket, fel sem kelnek többé, lábam alatt elterülnek. Mert megerősítettél a harcban, Istenem, térdre kényszerítetted, akik ellenem támadtak. Megfutamítottad ellenségeimet, s elpusztíthattam gyűlölőimet. Segítségért kiáltoztak, de nem menekülhettek. Kiáltottak még az Örökkévalóhoz is, de ő nem felelt nekik. Ízzé-porrá zúztam őket, a szél hordja el mindet, széttapostam ellenségeimet, mint a sarat. Istenem, megszabadítottál sok ezer ellenségemtől! Nemzetek fejévé tettél. Olyan népek szolgálnak nekem, akiket nem is ismertem. Első szóra engedelmeskednek, idegenek hízelegnek nekem! Minden bátorságuk elszállt, váraikból remegve jönnek elő. Él az Örökkévaló! Áldott az én Kősziklám, Istenem, aki győzelemre vezet! Isten megbünteti ellenségeimet, és népeket rendel uralmam alá! Megment ellenségeim kezéből, az ellenem támadók fölé emeli fejemet, megszabadít a kegyetlentől. Ezért dicsérlek téged a nemzetek előtt, Örökkévaló, dicséretet énekelek neked! Mert te vagy az Isten, aki nagy győzelmet adsz királyodnak, megmutatod kegyelmed és hűséged felkentednek, Dávidnak, és utódainak mindörökké! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Az ég hirdeti Isten dicsőségét, kezének alkotásairól beszél az égboltozat. Egyik nappal a másiknak mondja, éj az éjnek beszéli Isten hatalmát! Nem emberi beszéddel, vagy hallható szóval hirdetik, mégis eljut hangjuk az egész Földre, megérti szavukat az egész világ. A Nap, amelynek az ég a sátra, felkel reggel, kijön, mint vőlegény a hálószobájából. Örül, mint hős harcos, hogy futhatja pályáját. Elindul az ég egyik szélétől, körüljár a másikig, semmi sem rejtőzhet el sugaraitól. Az Örökkévaló tanítása tökéletes, helyreállítja az ember lelkét. Az Örökkévaló törvénye megbízható, bölccsé teszi még az egyszerű embert is. Az Örökkévaló rendelkezései helyesek, megörvendeztetik szívünket. Az Örökkévaló parancsai világosak, megvidámítanak bennünket. Az istenfélelem tiszta és helyes, örökké megmarad. Bizony, az Örökkévaló döntései mind érvényesek, igazságosak és helyesek! Értékesebbek, mint sok-sok arany, édesebbek a méznél, még a legfinomabb méznél is! Figyelmeztetnek és megvilágosítanak engem is, szolgádat, Uram. Aki szavadnak engedelmeskedik, nagy jutalmat nyer. Ki veheti észre minden egyes tévedését? Tisztíts meg engem a nem szándékos vétkektől is! Óvdj meg, szolgádat, a szándékos bűnöktől, hogy ne uralkodjanak rajtam! Akkor ártatlan leszek, és nem vétkezek ellened. Legyen kedvedre való minden szavam és gondolatom, ó, Örökkévaló, Kősziklám és Megváltóm! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Hallgassa meg kérésed az Örökkévaló, mikor bajban vagy! Segítsen téged győzelemre Jákób Istene! Szentélyéből küldjön segítséget, a Sionból erősítsen és támogasson! Emlékezzen felajánlott áldozataidra, s égőáldozataidat fogadja szívesen! Szela Adja meg neked, amit teljes szívből kívánsz, valósítsa meg minden tervedet! Hadd örvendezzünk győzelmednek, hadd lobogtassunk zászlót Istenünknek! Teljesítse az Örökkévaló minden kérésedet! Most már tudom, hogy az Örökkévaló győzelmet ad felkent királyának! Igen, az Örökkévaló válaszol neki a Mennyből, és erős jobbjával győzelemre segíti. Ezek harci szekereikben bíznak, mások erős lovaikkal dicsekednek, mi pedig Istenünket, az Örökkévalót hívjuk segítségül, és vele dicsekszünk! Azok vereséget szenvednek, és holtan esnek össze, mi pedig talpon maradunk, és győzünk! Örökkévaló, vezesd győzelemre királyodat! Hallgass meg minket, mikor hozzád kiáltunk! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Örökkévaló, erődnek örül a király, ujjong, mert győzelemre segítetted. Megadtad neki, amit szíve kívánt, ajkainak kérését teljesítetted. Szela Bőségesen megáldottad őt, színarany koronát tettél fejére. A király életet kért tőled, Örökkévaló, és megadtad, hosszú, sőt örökké tartó életet adtál neki! Győzelemre vezetted a királyt, megnövelted hírnevét, méltóságot és dicsőséget árasztottál rá bőségesen. Áldottá, sőt áldássá tetted őt örökké, ujjong, hogy jelenlétedben élhet! Igen, az Örökkévalóban bízik a király, s nem bukik el, mert védi a Felséges kegyelme. Örökkévaló, bárcsak utolérné kezed minden ellenségedet, és elpusztítanád gyűlölőidet! Mikor megjelensz, Örökkévaló, égesd el őket, mint a tüzes kemence, pusztítsd el őket, mint tűz a szalmát! A gonoszoknak még a gyermekeit is pusztítsd el, utódaikat gyomláld ki az emberek közül! Gonosz terveket szőttek ellened, álnok csapdákat készítettek, de hiába, mert te, Örökkévaló, megkötözöd őket köteleiddel, nyilaiddal célba veszed őket. Dicsérünk, Örökkévaló! Éneket éneklünk erődről, és zsoltárt hatalmadról! A zenészek vezetőjének. A „Hajnali szarvas” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. Istenem, ó, Istenem, miért hagytál egyedül? Oly távol vagy, miért nem mentesz meg? Nem hallod segélykiáltásomat?! Istenem, segítségért kiáltok nappal, kiáltok hozzád éjjel is, de nem felelsz! Istenem, te vagy a Szent, te vagy a Király! Izráel dicséretei vesznek körül trónodon! Benned bíztak őseink, rád támaszkodtak, és te megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek ellenségeiktől. Hittek és nem csalódtak benned. De én féreg vagyok, nem ember! Undorodik tőlem, csúfol és gyaláz mindenki! Aki csak lát, gúnyolódik rajtam, fejét csóválja, és nyelvét ölti rám. Azt mondják: „Most hívd az Örökkévalót segítségül! Majd csak megment téged! Ha tényleg annyira kedvel, biztosan megszabadít!” Istenem, te vagy, aki anyám méhéből kihozott! Te biztattál, amíg ő szoptatott! Te vettél a karjaidba, születésemtől fogva te vagy Istenem! Ne légy messze tőlem, mert közel a veszedelem, és nincs, aki segítsen! Dühös bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok! Tátott szájjal rohantak rám, mint zsákmányra az ordító oroszlán. Olyanná lettem, mint a kiöntött víz: minden erőm elhagyott! Csontjaim kificamodtak, szívem megolvadt, mint a viasz. Szájam kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt. Bizony, a halál porába fektettél engem! Kutyák gyűltek körém, a gonoszok csapata bekerített, átszúrták kezemet, lábamat. Csontjaim mind kilátszanak, ők meg csak néznek és bámulnak rám! Ruháim elosztják maguk között, köntösöm kisorsolják. Örökkévaló, ne légy messze tőlem! Te vagy erőm, siess segítségemre! Mentsd meg életem a kard élétől, lelkem a kutyák körme közül! Szabadíts ki az oroszlán torkából! A bivalyok szarvait látom, de tudom, hogy meghallgattál engem! Megmentettél, Örökkévaló! Hirdetni fogom nevedet testvéreimnek, dicsérlek téged, mikor a testvérek összegyűlnek! Dicsérjétek az Örökkévalót, akik félitek és tisztelitek őt! Jákób utódai, mind dicsőítsétek, Izráel utódai, tiszteljétek őt félelemmel! Mert az Örökkévaló nem fordul el a szegényektől, nem utálja meg az alázatosokat, mikor bajban vannak! Nem rejtőzik el előlük, ha segítséget kérnek tőle! Meghallgatja őket, mikor hozzá kiáltanak! Téged dicsérlek, Örökkévaló, a nagy gyülekezetben! Összegyűlt imádóid előtt megadom, amit fogadtam neked. Jöjjetek, szegények és alázatosak, lakjatok jól! Jöjjetek mind, akik dicséritek az Örökkévalót, viduljon fel szívetek örökre! Jöjjetek ti is, akik távoli földeken éltek, emlékezzetek az Örökkévalóra, és forduljatok hozzá! Jöjjön a Föld minden családja, minden népe, hajoljon meg előtted, és téged imádjon, Örökkévaló! Mert az Örökkévalóé a királyi hatalom, és uralkodik minden nép fölött! Eljönnek mind a gazdagok és erősek, esznek, és meghajolnak előtte. Azok is, akik a halál kapujában állnak, és akik már meghaltak, bizony, mind meghajolnak az Örökkévaló előtt! Messze a jövőben, még utódaink is őt szolgálják, az Örökkévaló dicsőségéről beszélnek fiaiknak. Igen, jönnek, és az Örökkévaló hatalmas tetteit tanítják a születendő nemzedéknek! Dávid zsoltára. Az én pásztorom az Örökkévaló! Minden jóval ellát engem: dús legelőin megpihentet, friss patakokhoz terelget, felüdíti lelkem, és az igazságosság útján vezet, jóságos természete szerint. Bizony, még ha a halál árnyékában, sötét és mély völgyeken kell is átmennem, akkor sem félek a gonosztól, mert, te, Örökkévaló, ott is velem vagy. Pásztorbotod megvéd, pálcád vezet. Ellenségeim szeme láttára bőségesen megteríted asztalom, mint szívesen látott vendéged előtt. Bizony, színig töltöd poharam! Jóságod és szereteted körülvesz amíg csak élek, az Örökkévaló házában lakom, egész életemben. Dávid zsoltára. Az Örökkévalóé az egész Föld! Övé minden, ami rajta van. Bizony, övé az egész világ, és annak minden lakója! Mert ő emelte a szárazföldet a tenger fölé, s megerősítette a vízzel szemben. Kicsoda mehet föl az Örökkévaló hegyére? Ki állhat meg előtte, szent helyén? Csak az, kinek szíve és keze tiszta, nem használja az Örökkévaló nevét hamis esküre, s ha megígér valamit, teljesíti. Az ilyen ember kap áldást az Örökkévalótól, és kegyelmet a szabadító Istentől! Ilyen a sok-sok nemzedék, amely keresi őt. Arcodat keresi, Jákób Istene! Szela Táruljatok kapuk, nyíljatok ki, örök ajtók, hogy bemehessen a dicső Király! Ki ez a dicsőséges Király? Az erős és hatalmas Örökkévaló! Ő az Örökkévaló, a Hatalmas Harcos! Táruljatok kapuk, nyíljatok ki, örök ajtók, hogy bemehessen a dicső Király! Ki ez a dicsőséges Király? Az Örökkévaló, a Seregek Ura, a dicsőség Királya! Szela Dávidé. Örökkévaló, hozzád emelem lelkemet! Benned bízom, Istenem, ne kelljen csalódnom, s ne engedd, hogy ellenségeim kigúnyoljanak! Senki se csalódjon, aki benned bízik! Akik elárulnak téged, azok csalódjanak, ne jussanak semmire! Örökkévaló, mutasd meg, melyik a te utad, taníts engem, hogy lábad nyomát kövessem! Vezess és taníts, hogy igazságodban járhassak, hiszen te vagy Szabadítóm, Istenem, csak benned reménykedem szüntelen. Kérlek, gondolj szeretetedre és kegyelmedre, Örökkévaló, mert azok öröktől fogva és örökké tartanak! Ne emlékezz ifjúkorom vétkeire és bűneimre! Kegyelmed szerint gondolj rám, mert jóságos vagy, Örökkévaló! Bizony, jó az Örökkévaló, és igazságos! Még a bűnösöket is jóra tanítja. Az alázatosokat igazságosan vezeti, megtanítja őket útjaira. Bizony, aki az Örökkévaló útján jár, az megismeri kegyelmét és hűséges szeretetét! Mert így bánik azokkal, akik szövetségét és ígéreteit megőrzik! Örökkévaló, sokat vétkeztem ellened, de bocsáss meg nekem jóságodért! Aki teljes szívvel tiszteli és féli az Örökkévalót, annak ő megmutatja, melyik utat válassza! Áldott az ilyen ember! S utódai megmaradnak a földön, amelyet Isten nekik ígért. Az Örökkévaló bizalmába fogadja, akik imádják őt, és szövetségére tanítja őket. Az Örökkévalóra nézek szüntelen, mert ő szabadít ki minden bajból! Örökkévaló, nézz rám, légy kegyelmes hozzám, mert gyenge és magányos vagyok! Enyhítsd szívem aggodalmát, ments ki bajaimból! Vedd észre, mennyi baj és próbatétel vesz körül, és bocsásd meg minden bűnömet! Nézd, mennyi ellenségem van, akik gyilkos szándékkal gyűlölnek engem! Istenem, védj meg, és ments meg tőlük, hiszen benned bízom, ne kelljen csalódnom! Ártatlanságom és egyenességem védjen meg, mert rád várok, Istenem, hogy megszabadíts! Ó Istenem, mentsd ki Izráelt minden bajból! Dávidé. Örökkévaló, ítélj meg engem, mert ártatlanul éltem, és benned bíztam, ingadozás nélkül! Vizsgálj meg, Örökkévaló, és próbálj meg, tisztítsd meg szívemet és szándékaimat! Mert mindig kegyelmedre nézek, szereteted által élek. Nem barátkozom bajkeverőkkel, semmi közöm képmutatókhoz. Utálom a gonoszok társaságát, nem ülök közéjük sohasem. Kezeimet mosom, ártatlan vagyok, így jövök oltárodhoz, Örökkévaló, hogy énekkel dicsérjelek, és elmondjam csodás tetteidet! Örökkévaló, szeretem házadat: a helyet, ahol dicsőséged lakik! Ne számíts engem a bűnösök közé, ne pusztíts el a gyilkosokkal együtt! Ők mindig gonoszat terveznek, és markukat tartják, hogy megvesztegessék őket. Én azonban ártatlanságban élek, szabadíts hát meg, Istenem, kegyelmezz nekem! Lábam biztos talajon áll, s áldalak a nagy gyülekezetben, ó, Örökkévaló! Dávidé. Világosságom és Szabadítóm az Örökkévaló, ugyan kitől féljek? Erős váram az Örökkévaló, miért félnék bárkitől? Ha rám támadnak a gonoszok, hogy elevenen felfaljanak, ők fognak megbotlani és elesni. Ha ellenség tábora vesz körül, akkor sem félek, ha háborút indítanak ellenem, akkor is bízom én! Csak egyet kérek az Örökkévalótól, ezért könyörgök, hogy házában lakhassam egész életemben, szépségét nézhessem, és templomában gyönyörködhessek. Bizony, a veszedelem napján hajlékában rejt el, sátrában biztonságban leszek! Magas sziklavárába felvisz magához! Most is fölemeli fejemet ellenségeim fölé, akik körülvettek! Ezért örömkiáltással viszek áldozatot az Örökkévalónak, dicséretet és zsoltárt éneklek neki. Ó, Örökkévaló, hallgass meg, ha hozzád kiáltok! Légy kegyelmes, válaszolj nekem! Szívem helyetted mondja: „Keresd az Örökkévalót!” Ezért jövök hozzád, és téged kereslek, Örökkévaló! Ne rejtsd el arcodat előlem, ne fordulj el szolgádtól, hiszen te vagy segítségem! Ne lökj el magadtól, ne hagyj el, Szabadítóm, Istenem! Ha apám és anyám elhagyna, az Örökkévaló akkor is magához fogad engem! Taníts meg, utadon járni, Örökkévaló, vezess egyenes ösvényen, ellenségeim miatt! Ne adj ellenségeim kezébe! Mert sokan vannak, akik ellenem támadnak, hazugságokkal vádolnak, kegyetlenek és erőszakosak! Mégis hiszem, hogy meglátom az Örökkévaló jóságát, még életemben! Várj az Örökkévalóra, légy erős és bátor! Benne bízz, és benne reménykedj! Dávidé. Örökkévaló, Kősziklám, hozzád kiáltok segítségért! Ne fordulj el tőlem némán! Ha nem válaszolsz, én is olyan leszek, mint akik a sírba hullanak. Halld meg segélykiáltásomat! Téged hívlak, feléd nyújtom kezem, aki a Szentek Szentjében laksz! Kérlek, ne pusztíts el a gonoszokkal együtt, akik békességgel köszöntik szomszédaikat, szívük pedig tele rosszindulattal. Büntesd meg őket, ahogy megérdemlik! Ami rosszat mások ellen terveztek, az történjen velük! Bánj velük úgy, ahogy ők másokkal! Büntesd meg őket, ahogy megérdemlik! Mivel nem törődnek az Örökkévaló tetteivel, sem kezének munkájával, ezért az Örökkévaló lerombolja őket, hogy fel nem épülnek soha többé! Áldott az Örökkévaló, mert válaszolt könyörgésemre! Ő az én erőm és védelmezőm, benne bízom! Megsegített engem, ezért vigadok, énekemmel dicsérem őt! Az Örökkévaló ereje valóságos, ő a biztos menedék, aki megmenti felkentjét. Örökkévaló, mentsd meg népedet, áldd meg örökségedet, te légy a pásztoruk, emeld karodba őket örökké! Dávid zsoltára. Isten fiai, dicsérjétek az Örökkévalót! Tiszteljétek őt, énekeljetek dicsőségéről és hatalmáról! Dicsérjétek az Örökkévalót dicsőségéhez méltóan! Szent öltözetben, imádattal hajoljatok meg előtte! Az Örökkévaló hangja zeng a tengerek fölött, a dicsőséges Isten mennydörög, az Örökkévaló hangja visszhangzik az óceán fölött. Az Örökkévaló hangja erős, az Örökkévaló hangja fenséges. Az Örökkévaló hangja derékba töri a hatalmas cédrusfákat, az Örökkévaló hangja összetöri még a libanoni cédrusokat is! Az Örökkévaló hangjára ugrálnak Libanon hegyei, mint a borjak, és a Hermón, mint bivalyborjú. Az Örökkévaló hangjára villámok hasítják az eget. Az Örökkévaló hangjára reszket a sivatag, Kádés pusztasága is megremeg. Az Örökkévaló hangja megriasztja a szarvasokat, és letarolja az erdőket. De az Örökkévaló templomában mindenki azt kiáltja: „Dicsőség Istennek!” Az Örökkévaló uralkodott, mint király, az Özönvíz felett. Igen, az Örökkévaló ma is uralkodik, ő a Király örökké! Az Örökkévaló ad erőt népének, és megáldja őket békességgel! Dávid zsoltára, templomszentelési ének. Dicsérlek, Örökkévaló, mert felemeltél, nem engedted, hogy ellenségeim legyőzzenek! Örökkévaló, Istenem, segítségért kiáltottam hozzád, és meggyógyítottál. Kiemelted lelkemet a halottak országából, megmentettél, hogy ne szálljak a sírba. Ti, akik az Örökkévalót hűséggel követitek, énekeljetek zsoltárokat neki, dicsérjétek szent nevét! Mert haragja csak pillanatig tart, de jósága egész életemben kísér! Este sírva fekszem le, de reggel már örömre ébredek. Amíg jól ment sorom, azt gondoltam, semmi baj nem érhet. Amíg kegyelmed körülvett, az élet csúcsán éreztem magam. De mikor elfordítottad arcodat tőlem, halálra rémültem. Hozzád kiáltottam, Örökkévaló, kegyelemért könyörögtem: „Mi haszna, ha meghalok, ha sírba szállok? Ha porrá leszek, dicsér-e téged az a por? Hirdeti-e hűségedet az embereknek?” Hallgass meg, Örökkévaló, könyörülj meg rajtam! Ó, Örökkévaló, segíts! Gyászomat örömre fordítottad! Levetted rólam a szomorúság gyászruháját, és víg örömbe öltöztettél, hogy dicsérjelek, és soha ne hallgassak el! Örökkévaló, én Istenem, örökké dicsérlek téged! A zenészek vezetőjének, Dávid zsoltára. Örökkévaló, hozzád menekülök, ne hagyd, hogy csalódjam! Igazságos tetteiddel ments meg! Fordulj felém, és hallgass meg, szabadíts meg hamar! Légy a Kősziklám, erős kőváram, védj meg engem! Valóban, te vagy Kősziklám, erős kőváram! Jóságodért vezess, és terelgess engem! Kérlek, ments ki a csapdából, amelyet ellenségeim állítottak nekem, mert te vagy minden erőm forrása! Kezedbe teszem szellemem, te mentesz meg engem, Örökkévaló, hűséges Istenem! A hamis istenek imádóit utálom, én csak az Örökkévalóban bízom! Táncolva örülök jóságodnak, mert látod szenvedésemet, és ismered bajaimat. Tágas mezőre állítottál, nem engedted, hogy ellenségeim szorongassanak. Segíts rajtam, Örökkévaló, mert bajban vagyok! Szemem fáj a sok sírástól, testem-lelkem kimerült. Életem bánatban ér véget, éveim sóhajtozással telnek. Bűneim miatt elfogyott erőm, még csontjaim is kiszáradtak. Ellenségeim megvetnek, szomszédaim lenéznek. Még barátaim is félnek tőlem, ha látnak az utcán, elkerülnek. Elfelejtettek az emberek, mintha rég meghaltam volna, félredobtak, mint egy törött cserépedényt. Hallom, hogy suttognak rólam a hátam mögött, szörnyű dolgokat mondanak! Összedugják fejüket, és halálomat tervezik. Mégis benned bízom, Örökkévaló! Azt mondom: te vagy Istenem! Életem a kezedben van, ments meg ellenségeim kezéből, üldözőimtől! Arcod fénye ragyogjon rám, szolgádra! Ments meg engem, kegyelmedből és hűségedért! Örökkévaló, téged hívlak segítségül, ne engedd, hogy csalódjak! A gonoszok csalódjanak, és tűnjenek el a halottak országában! Némuljon el a hazugok nyelve! Hallgassanak el, akik büszkén és elbizakodottan szólnak az igazak ellen! Istenem, mennyi áldást tartogatsz azoknak, akik félnek és tisztelnek téged! Mennyi jót tettél azokkal, akik bíznak benned! Mindenki szeme láttára megáldottad őket! Elrejted őket jelenléted titkos helyén a gonoszok tervei elől. Sátorodban megvéded az igazakat gyűlölőik támadásaitól. Áldott az Örökkévaló! Megmutatta, mennyire szeret, mikor olyan voltam, mint egy ostromlott város! Félelmemben már azt mondtam: „Olyan helyre jutottam, hogy már nem is lát engem az Örökkévaló!” Mégis, meghallottad imádságomat, mikor segítségért kiáltottam hozzád, Örökkévaló! Szeressétek az Örökkévalót, akik hűségesek vagytok hozzá! Mert ő megmenti a hűségeseket, de súlyosan megbünteti azokat, akik saját erejükkel dicsekednek! Legyetek erősek és bátrak mind, aik az Örökkévalóban bíztok! Dávid tanítása. Boldog, akinek bűneit megbocsátották, és vétkeit eltörölték. Áldott, akit az Örökkévaló felmentett minden vád alól, és szellemében nincs hamisság. Ameddig eltitkoltam bűneimet, még csontjaim is kiszáradtak, naphosszat segítségért kiáltoztam. Éjjel-nappal rám nehezedett kezed, Örökkévaló. Erőm kiszáradt, mint a fű, a tikkasztó, forró nyárban. Szela De bevallottam neked bűnömet, nem takargattam tovább vétkeimet. Azt mondtam: „Bevallom az Örökkévalónak vétkemet!” Te pedig megbocsátottál nekem, Örökkévaló. Szela Így imádkozzon bocsánatodért mindenki, aki a tiéd, Örökkévaló! Keressen téged, amíg megtalálhat, akkor még hatalmas árvíz sem borítja el. Örökkévaló, te vagy rejtekhelyem, körülveszel, és megvédesz engem, ezért örvendezek benned! Szela Az Örökkévaló mondja: „Én magam tanítalak, s megvilágítom az utat, amelyen járnod kell. Figyelemmel kísérlek, és tanácsollak, mit tegyél. Ne légy olyan, mint a ló, vagy az öszvér, amely még nincs betanítva, ezért erővel kell féken tartani, másképp nem engedelmeskedik.” A gonoszokat sok fájdalom éri, de az Örökkévaló körülveszi jóindulatával, aki bízik benne. Örüljetek és vigadjatok az Örökkévalónak, ti igazak! Örüljetek mind, igazszívűek! Igazak, örvendezzetek az Örökkévalóban! Az igazszívűeknek való a dicséret! Adjatok hálát az Örökkévalónak húros hangszerekkel, dicsérjétek őt tízhúrú hárfával! Énekeljetek neki új éneket, játsszatok a hangszereken ügyesen, és kiáltsatok hangosan! Mert az Örökkévaló szava igaz, minden tette hűségét bizonyítja. Szereti az igazságosságot, az igaz ítéletet, telve van az egész Föld hűséges szeretetével! Az Örökkévaló teremtette szavával az egeket, leheletével az égi seregeket. Egy helyre gyűjtötte a tengereket, raktáraiba a mélység vizeit. Földi teremtények, tiszteljétek az Örökkévalót, félje őt a Föld minden lakója! Mert amit ő mondott, az megtörtént, amit szavával létrehívott, az előállt. Az Örökkévaló áthúzza a népek számításait, meghiúsítja a nemzetek terveit. De amit az Örökkévaló mond, az örökre érvényes marad, amit tervez, az megvalósul minden nemzedékben. Áldott és boldog az a nemzet, amelynek az Örökkévaló az Istene, a nép, amelyet örökségül választott magának! Az Örökkévaló lenéz a Mennyből, jól látja az embereket. Mennyei trónjáról figyeli a Föld minden lakóját. Hiszen ő teremtette mindnyájuk szívét, jól érti minden dolgukat. A királynak nem hatalmas serege szerez győzelmet, a hőst sem nagy ereje menti meg. Csalódik, aki lovakban bízik, bármilyen erősek, mégsem mentenek meg! De az Örökkévaló éberen vigyáz azokra, akik tisztelik és félik őt, akik hűséges szeretetében bíznak! Bizony, megmenti a haláltól, és jól tartja őket az éhség napjaiban is! Lelkünk az Örökkévalót várja, ő segít, és ő véd meg minket! Benne van minden örömünk, benne bízunk és remélünk! Örökkévaló, légy hozzánk jóindulattal, ahogy bízunk benned! Dávidé, abból az időből, amikor Abimeleknél keresett menedéket, és úgy viselkedett, mintha eszelős lett volna. Abimelek pedig elkergette Dávidot, aki el is ment. Áldom az Örökkévalót jó időben, rossz időben, én mindig őt dicsérem! Az Örökkévalóval dicsekszem, hallják meg ezt az alázatosak, és örüljenek! Jöjjetek, dicsérjétek velem az Örökkévalót, jöjjetek, dicsérjük együtt őt! Nézzétek! Az Örökkévalóhoz futottam, s ő meghallgatott engem, minden félelmemtől megmentett. Csak nézz az Örökkévalóra, és tőle várj segítséget, akkor arcod felderül, soha nem kell félned! Látjátok, ez a szegény is az Örökkévalóhoz kiáltott, ő pedig kimentette minden bajból! Mert az Örökkévaló angyala körülveszi azokat, akik tisztelik és félik az Örökkévalót, és megvédi őket. Ízleljétek és lássátok meg, hogy jó az Örökkévaló! Bizony, boldog és áldott, aki benne bízik! Imádjátok az Örökkévalót, ti szentjei! Mert akik őt félik és tisztelik, nem szenvednek hiányt semmiben! Még a fiatal oroszlánok is koplalnak és éheznek, de akik az Örökkévalótól kérnek segítséget, semmi jót nem nélkülöznek. Jöjjetek, gyermekeim, hallgassatok rám, megtanítlak benneteket tisztelni az Örökkévalót! Szereted az életet, sokáig akarsz boldogan élni? Akkor őrizd meg nyelved a gonosztól, és szádat a hazugságtól! Messzire kerüld el, ami gonosz, és tedd meg, ami jó! Törekedj a békességre, ne nyugodj, míg el nem éred! Az Örökkévaló megvédi az igazakat, s meghallja kiáltásukat. De ellene fordul a gonoszoknak, még emléküket is kiirtja a földről. Aki az Örökkévalóhoz imádkozik, azt ő meghallgatja, és kimenti minden bajából. Közel van a megtört szívűekhez, és megmenti a reményvesztett lelkűeket. Valóban, sok baj éri az igazakat, de az Örökkévaló valamennyiből kimenti őket! Megőrzi még a csontjaikat is, egy se törik el közülük. De a gonoszokat saját gonoszságuk öli meg, az igazak ellenségei mind megbűnhődnek. Az Örökkévaló megváltja szolgái életét, aki hozzá menekül, azt nem ítéli el. Dávidé. Örökkévaló, te küzdj azokkal, akik velem küzdenek, harcolj azokkal, akik harcolnak ellenem! Ragadd meg fegyvereidet, és siess segítségemre, lándzsád és csatabárdod sújtson üldözőimre! Mondd nekem: „Itt vagyok, hogy megmentselek!” Szégyen és vereség érje azokat, akik életemre törnek! Fordítsanak hátat, fussanak el, akik vesztemet kívánják! Mint polyva a szélben, úgy szóródjanak szét, fejvesztve meneküljenek, az Örökkévaló Angyala kergesse szét őket! Sötét, síkos úton meneküljenek, az Örökkévaló Angyala üldözze őket! Mert ártatlan vagyok, mégis csapdát állítottak, ok nélkül vermet ástak nekem! Érje őket hirtelen veszedelem, saját csapdájuk fogja meg őket, és a verembe maguk essenek! Én pedig ujjongani fogok az Örökkévalóban, és szabadításának örvendezek! Egész bensőmmel énekelem: „Nincs hozzád fogható, Örökkévaló! Mert megmented a gyengét az erősebbtől, kiszabadítod a szegényt a rablók kezéből!” Hamis tanúk támadnak ellenem, bűnökkel vádolnak, melyekről mit sem tudok. Rosszal viszonozzák a jót, amit velük tettem, és gyötrik lelkemet. Mikor betegek voltak, zsákruhát viseltem, böjtöltem, és értük imádkoztam. Úgy bánkódtam értük, mint testvéreimért, úgy szomorkodtam, mintha anyámat gyászolnám. Ők pedig kinevettek, mikor bajban voltam, körülvettek, mint az idegenek, szüntelen szidalmaztak, fogukat vicsorgatták rám, és gúnyoltak. Örökkévaló, meddig tűröd még ezt? Ments meg, mielőtt elpusztítanak, mentsd meg lelkem az oroszlánoktól! Dicsérlek majd a nagy sokaság között! Dicsérlek, Örökkévaló, a hatalmas gyülekezetben! Ne engedd, hogy ellenségeim kinevessenek! Ne engedd, hogy titkon vesztemet tervezzék! Mert békességről beszélnek ugyan, de gonosz tervet szőnek azok ellen, akik békében élnek. Nagy hangon beszélnek ellenem, azt mondják: „Haha, láttuk, mit tettél!” Örökkévaló, te biztosan láttad ezt! Kérlek, ne hallgass! Ne légy távol tőlem, Uram! Kelj fel! Kelj fel, és ítélj a javamra! Uram, Istenem, védd meg igazságomat! Igazságosságod szerint ítélj meg engem, Örökkévaló Istenem! Ne gúnyolódhassanak rajtam ellenségeim! Ne mondhassák: „Ez az, ezt akartuk!” Ne mondják: „Végeztünk vele!” Azokat érje szégyen és vereség, akik vesztemet tervezték! Borítsa őket szégyen és gyalázat, mert lenéztek engem! De örüljenek és vigadjanak, akik javamat kívánják! Mondják: „Milyen hatalmas az Örökkévaló! Bizony, örül szolgái sikerének!” Nyelvem hirdeti igazságosságodat, Örökkévaló, és minden nap dicsérlek! A zenészek vezetőjének. Dávidé, az Örökkévaló szolgájáé. Ezt mondja a bűn a gonosz szívében: „Én ugyan nem félek Istentől, nem is tisztelem, még lelkem mélyén sem!” Meggyőzte magát, hogy nem tett semmi rosszat, és nincs mit megbánnia. Beszéde csupa ostoba hazugság és megtévesztés, nem kell neki a bölcsesség, nem akar jót tenni. Még ágyában is gonosz terveket sző, felkel, és rossz útra indul, minden gonoszságra kapható. Örökkévaló, kegyelmed az égig ér, és hűséged a felhőkig! Igazságosságod oly magas, mint Isten hegyei, ítéleteid mélységesek, mint a tenger! Te viselsz gondot emberre, állatra, Örökkévaló! Nincs értékesebb, mint hűséges szereteted! Szárnyad árnyékába menekülnek az emberek. Megtöltesz minket házad kincseivel, jóságod folyóvizéből itatsz bennünket! Te magad vagy az élet forrása, és fényed által látunk világosan! Mutasd meg kegyelmedet azoknak, akik ismernek téged, és igazságosságodat a tisztaszívűeknek! Hogy ne taposson el a kevélyek lába, ne űzzön el a gonoszok keze! Bárcsak a gonoszok mind elhullanának, hogy fel se keljenek többé! Dávidé. Ne bosszankodj a gonoszok miatt, ne irigykedj azokra, akik lopnak, csalnak és hazudnak! Mert hirtelen meghalnak, ahogy a füvet lekaszálják, hamar elhervadnak, mint a virágok. Te csak bízz az Örökkévalóban, és tedd meg, ami helyes, akkor megmaradsz a földön, és az Örökkévaló jósága mindennel ellát. Gyönyörködj az Örökkévalóban, akkor megadja szíved kéréseit! Bízd rá minden dolgodat, benne bízz, majd ő véghezviszi: nyilvánvalóvá teszi igazságodat, és jogodra fényt derít. Nyugodj meg, és várd az Örökkévalót! Ne bosszankodj, mikor a gonoszoknak valami sikerül, ne mérgelődj, ha tervük megvalósul! Csillapodj le, nyugodj meg! Ne haragod vezessen, abból csak baj származna! Mert a gonoszok mind elpusztulnak, de akik az Örökkévalót várják, öröklik a földet. Még egy kis idő, és a gonoszok eltűnnek, akárhogy keresed, többé nem találod őket! De a szelídek és alázatosak öröklik a földet, élvezik a békességet és bőséget. A gonoszok terveket szőnek az igazak ellen, és fogukat csikorgatják dühükben. De az Úr nevet rajtuk, mert tudja, hogy közeleg büntetésük napja! Kardjukat emelik a gonoszok, és nyilaikkal céloznak, hogy az alázatosokat megöljék, elpusztítsák az igazakat. De kardjuk saját szívükbe hatol, és íjuk eltörik! Többet ér a kevés az igaz kezében, mint a nagy vagyon, amelyet gonoszok gyűjtenek rakásra. Mert a gonoszok hatalma megtörik, de az igazakat az Örökkévaló támogatja. Az Örökkévaló ismeri az igazakat, akiknek öröksége mindig megmarad, nem vallanak szégyent, még nehéz időkben sem, jóllaknak éhínség idején is. De elpusztulnak a gonoszok mind, és az Örökkévaló ellenségei, mint virágok a mezőn! Bizony, eltűnnek, mint a szétfoszló füst! A gonoszok kölcsönkérnek, de vissza nem adják, az igaz pedig jó szívvel és bőkezűen adakozik. Akiket az Örökkévaló megáld, öröklik a földet, akiket pedig megátkoz, kipusztulnak róla. Akinek útja tetszik az Örökkévalónak, annak lépéseit ő irányítja. Az ilyen ember, ha elesik is, nem marad a földön, mert az Örökkévaló kézen fogja és felsegíti. Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam igazat elhagyatva, sem, hogy gyermekei koldultak volna. Az igaz ember egész életében bőkezűen adakozik, gyermekei pedig áldottak. Kerüld el a gonoszt, tedd meg, ami helyes, akkor biztonságban lakhatsz örökké! Mert az Örökkévaló szereti az igazságos ítéletet, soha nem hagyja el hűséges követőit. Megőrzi őket örökké, de a gonoszok utódait kiirtja. Az igazak öröklik a földet, és rajta laknak örökké. Bölcsen szól az igaz, és igazságosan ítél, Istenének törvényét hordozza szívében, ezért nem ingadoznak léptei. Leselkedik a gonosz az igazra, meg akarja ölni, de az Örökkévaló nem adja kezébe. Nem ítéli el az igazat, mikor ítéletre kerül. Várd az Örökkévalót, és maradj meg útján, akkor ő felemel, és öröklöd a földet. Bizony, meglátod, hogy mind kiirtja a gonoszokat róla! Láttam egy erőszakos, gonosz embert: olyan erős volt, mint egy terebélyes fa. De egyszerre eltűnt: néztem, és nincs többé! Kerestem, de sehol sincs! De nézd csak az igaz embert, figyeld meg a becsületesek sorsát! Mert a jövő a békességet szerető embereké. A bűnösök pedig kipusztulnak a Földről, a gonoszokat mind kivágják. Az igazakat pedig megmenti az Örökkévaló, biztos menedékváruk ő minden bajban. Az Örökkévaló megsegíti és megmenti az igazakat, megszabadítja őket a gonoszoktól, megvédi őket, mert hozzá menekülnek. Dávid zsoltára, emlékeztetőül. Örökkévaló, kérlek, ne büntess meg haragodban, ne ostorozz meg felindulásodban! Nyilaid megsebeztek, rám nehezedett hatalmas kezed. Megvertél haragodban, egész testem sebekkel borítva, még csontjaim is összetörted! Bűneim súlya lenyom, elsüllyedek, összecsaptak a hullámok fejem felett! Ostoba vétkeim miatt sebek borítják el bőrömet, gennyesek és bűzösek. A fájdalomtól görnyedten járok, hétrét hajolva, mint akit gyász súlya nyom. Derekam égő fájdalommal kínoz, minden porcikám sajog. Összetörtem és kimerültem, szívem fáj, és jajgatok. Örökkévaló, minden kívánságom ismered, hallod minden sóhajtásomat! Szívem hevesen dobog, erőm elhagyott, szemem fénye is odavan! Betegségem miatt barátaim elhúzódnak, még rokonaim is elfordulnak tőlem! Csapdát állítottak ellenségeim, hogy megöljenek, rágalmakat terjesztenek rólam, hogy ártsanak nekem, egész nap gonosz terveket szőnek ellenem. De én meg sem hallom, mintha süket lennék, egy szót sem szólok, mint a némák. Olyanná lettem, mint a süket, aki nem hallja, mit mondanak róla, mint a néma: nem vitatkozik, nem válaszol. Te felelj meg nekik, Örökkévaló, mert benned bízom, Uram, Istenem! Ne engedd, hogy ellenségeim gúnyoljanak, ne örüljenek, hogy elestem! Hiszen már alig állok a lábamon, szüntelen gyötör a fájdalom! Örökkévaló, bevallom neked bűneimet, bánkódom vétkeim miatt. Milyen erősek ellenségeim! Egyre többen gyűlölnek engem! Jóért rosszal fizetnek, rám támadnak, pedig csak jót akarok. Ó, Örökkévaló, ne hagyj magamra, Istenem, ne légy távol tőlem! Siess segítségemre, Örökkévaló, ments meg engem, Istenem! A zenészek vezetőjének, Jedútúnnak. Dávid zsoltára. Azt mondtam magamban: „Vigyázok ajkamra, hogy ne vétkezzek szavaimmal, megfékezem nyelvem, amíg a gonoszok között járok.” Elnémultam, hallgattam, se jót, se rosszat nem mondtam, de ez sem hozott nyugalmat. Szívem felizzott, kitört belőlem a panasz, hozzád kiáltottam égő szavakkal: „Örökkévaló, kérlek, mondd meg, mi lesz velem, hadd tudjam meg napjaim számát, hadd lássam, milyen mulandó vagyok! Arasznyivá tetted életemet, az én időm semmiség szemedben. Bizony, az ember élete szétfoszló lehelet!” Szela Tűnő árnyék az ember! Lót-fut, töri magát, de minek? Gyűjtögeti vagyonát, s nem tudja, ki veszi hasznát utána. Most hát miben reménykedjek, Uram, mit várhatok? Bizony, én csak benned bízom, benned reménykedem! Szabadíts meg minden bűnömtől! Ne engedd, hogy öntelt ostobák gúnyoljanak! Jobb lett volna hallgatnom, szót sem szólnom; jobb, ha te cselekszel, Uram! Kérlek, vedd le rólam büntetésedet, hogy el ne pusztíts kezed csapásaival! Mikor bűne miatt bünteted az embert, hogy a jó útra tanítsd, minden szépsége szétfoszlik, mint molyrágta ruha. Bizony, mind olyanok vagyunk mint a tűnő lehelet! Szela Hallgasd meg, Örökkévaló, imádságomat! Kérlek, hallgasd meg kiáltásomat! Ne maradj néma, könnyeim láttán, mert hontalan menekült vagyok, átutazó idegen, mint minden ősöm! Örökkévaló, ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt meghalok, és nem leszek többé! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Várva vártam az Örökkévalót, s ő lehajolt hozzám, meghallotta segélykiáltásomat. Kiemelt a sírgödörből, a pusztulásból, kihúzott a sárból, sziklára állított, megerősítette lépteimet. Új éneket adott számba: Istenünk dicséretét. Sokan látják ezt, tisztelik és félik az Örökkévalót, és bíznak benne! Milyen boldog és áldott, aki az Örökkévalóban bízik, aki nem fordul gonosz szellemekhez, sem hamis istenekhez. Ó, Örökkévaló, Istenem, milyen sok csodálatos dolgot tettél! Milyen nagyszerű terveid vannak velünk, alig tudjuk megérteni! Újra és újra ezekről beszélek, nem tudok betelni velük! Uram, te nem gyönyörködsz véresáldozatban, vagy ételáldozatban! De fülemet megnyitottad, hogy megértsem: nem égőáldozat, sem vétekáldozat, amit kívánsz. Ekkor azt mondtam: „Jövök, ahogy a könyvtekercsben írva van rólam! Minden vágyam, hogy akaratod teljesítsem, Istenem, hiszen tanításod a szívemben hordozom. Igazságosságod örömhírét hirdetem a nagy gyülekezetben. Örökkévaló, te tudod, hogy örökké hirdetni fogom, nem hallgatok el! Nem titkoltam el jóságod tetteit. Hangosan hirdettem hűséges szereteted és szabadításod mindenkinek. Nem titkoltam el kegyelmed és hűségedet, mikor szóltam a nagy gyülekezetben! Örökkévaló, ne vond meg tőlem irgalmadat, kegyelmed és igazságod őrizzen szüntelen!” Gonoszok sokasága vett körül, számba se vehetem őket. Utolértek bűneim, hogy felnézni sem merek, több van belőlük, mint hajszál a fejemen. Minden bátorságom elhagyott! Kérlek, Örökkévaló, szabadíts meg! Siess hozzám, segíts, ne késs! Szégyenüljenek meg, zavarodjanak össze, akik életemre törnek! Hátráljanak meg, fussanak el szégyenükben, akik vesztemet kívánják! Némuljanak el szégyenükben, akik gúnyolnak engem! De akik téged keresnek, Uram, örüljenek és vigadjanak! Akik szeretik szabadításodat, hadd mondják újra és újra: „Milyen hatalmas az Örökkévaló!” Én ugyan szegény és erőtlen vagyok, mégis gondomat viseled, Uram! Te vagy Segítőm és Szabadítóm, ó, Istenem, ne késs! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Áldott, aki törődik a szegényekkel, segíti a gyengéket, mert az Örökkévaló megmenti őt veszedelmes időkben. Bizony, az Örökkévaló megőrzi, életben tartja, bőségesen meg is áldja ezen a földön, nem szolgáltatja ki az ellenségének. Még ha meg is betegszik, felerősíti az Örökkévaló, akármilyen betegségből meggyógyítja. Azt mondom: „Örökkévaló, kegyelmezz nekem, gyógyítsd meg lelkemet, mert vétkeztem ellened!” Ellenségeim csak rosszat kívánnak nekem: „Lássuk, mikor hal meg? Még nevét is elfelejtik majd!” — mondják. Ha meglátogat valaki, csak üres szavakkal vigasztal, pletykálni gyűjt híreket, azután szétkürtöli. Akik gyűlölnek, összesúgnak mögöttem, rosszat gondolnak rólam: „Biztosan vétkezett, azért beteg, gyógyíthatatlan, fel se kel többé!” Még legjobb barátom, akiben bíztam, aki velem evett, még ő is ellenem támadt! Csak te légy jóindulattal hozzám, Örökkévaló! Segíts, hogy felkeljek, és megfizessek ellenségeimnek! Ne engedd, hogy ártsanak nekem! Ebből látom, hogy szeretsz, és nem te küldted őket ellenem. Mivel ártatlan vagyok, megtartasz, és jelenlétedben lakhatok örökké. Áldott az Örökkévaló, Izráel Istene, aki mindig volt, és örökké lesz! Ámen és Ámen. A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak tanítása. Mint szomjas szarvas kívánja a patak friss vizét, úgy sóvárgok utánad, Istenem! Szomjas lelkem Istenhez kívánkozik, az Élő Istenhez! Mikor jöhetek hozzád, mikor találkozhatok veled szemtől-szemben, Istenem? Éjjel-nappal csak könnyeimet nyelem, mert folyton azzal gúnyolnak: „Ugyan, hol van a te Istened?” Lelkem sír, mikor emlékezem, hogyan vonultunk az ünneplő tömegben, hogyan vezettem fel őket dicsőítő énekkel, ujjongó kiáltással, Isten Templomához, az ünnepek idején. Miért szomorkodsz, lelkem? Miért nyugtalankodsz bennem? Bízz Istenben, és várj rá, mert még hálát adok neki, hogy megszabadított engem! Ó Istenem, ezen a kis dombon, a Jordán vidékén kell emlékeznem rád, a Hermón-hegy lábánál! Ezért csüggedt el a lelkem. Egyik örvény a másiknak kiált, zuhatagjaid dörgő hangjában. Örvénylő hullámaid összecsaptak fejem fölött, Uram! Mégis velem van az Örökkévaló! Minden nap elkísér jósága, minden éjjel velem van éneke, imádkozom életem Istenéhez. Ezt mondom Kősziklámnak, Istenemnek: „Miért felejtkeztél el rólam? Miért kell sötétben bolyonganom, miért üldöznek ellenségeim?” Mintha csontjaimat törnék, mikor gúnyolnak: „Ugyan, hol van a te Istened?” Miért szomorkodsz, lelkem? Miért nyugtalankodsz bennem? Bízz Istenben, és várj rá, mert még hálát adok neki, hogy megszabadított engem! Istenem, ítélj meg, és szolgáltass nekem igazságot! Védj meg az istentelenektől, szabadíts meg a hazug és igazságtalan emberektől! Hiszen te vagy Istenem, te vagy erős kőváram! „Miért hagytál el engem? Miért kell sötétben bolyonganom, miért üldöznek ellenségeim?” Mutasd meg világosságodat és hűségedet, hogy azok vezessenek! Vigyenek el szent hegyedre, lakhelyedre, hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, aki ujjongó örömmel tölti meg szívem! Hadd dicsérjelek hárfával, ó Isten, én Istenem! Miért szomorkodsz, lelkem? Miért nyugtalankodsz bennem? Bízz Istenben, és várj rá, mert még hálát adok neki, hogy megszabadított engem! A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak tanítása. Ó Isten, hallottuk a történeteket. Szüleink elmondták, mi tettél őseinkkel a régi időkben. Népeket űztél el kezeddel erről a földről, őseinket pedig a helyükre telepítetted. Gyökerestül kiirtottad azokat a népeket, őseinket pedig kiterjesztetted. Mert nem a kardjukkal szerezték ezt a földet, nem saját vitézségükkel győztek, hanem te győztél, Istenem! A te karod győzött, a te jobb kezed, és arcod fénye! Azért győztek, mert szeretted őket. Te vagy Királyom, ó Isten! Parancsolj, hogy Jákób népe győzzön! Istenem, hatalmad által verjük meg ellenségeinket, neveddel tiporjuk le támadóinkat! Mert nem az íjamban bízom, nem a kardom szabadít meg a csatában, hanem te, Istenem! Te szabadítasz meg ellenségeinktől, te szégyeníted meg gyűlölőinket. Ezért dicsérünk téged szüntelen, örökké dicsérjük neved! Szela Istenem, mégis elhagytál és megaláztál bennünket! Nem vonultál ki seregünkkel a csatába! Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak minket. Odadobtál bennünket, mint juhokat a vágóhídra, szétszórtál, mint menekülteket, idegen népek közé! Milyen olcsón adtad el saját népedet! Nem is alkudtál érte! Megszégyenítettél szomszédaink előtt, nevetnek rajtunk és gúnyolnak, csúfolnak, megvetnek, vicceket mondanak rólunk az idegenek, fejüket csóválják miattunk az emberek. Gyalázatunk szüntelen szemem előtt van. Szégyen borítja arcomat az ellenség gúnyolódása miatt, a bosszúálló gyalázkodása miatt. Mindez ránk szakadt, mégsem felejtettünk el téged, nem törtük meg szövetségedet! Szívünk nem pártolt el tőled, nem tértünk le ösvényedről. Pedig ott hagytál bennünket a pusztában, összetörve, a halál árnyékával borítottál be. Ha elfelejtettük volna Istenünk nevét, ha más istenekhez nyújtottuk volna kezünket, Istenünk látta volna ezt, hiszen ő ismeri a szívek titkait. Miattad gyilkolnak bennünket naponta, Istenem. Mint vágóhídra vitt juhokkal, úgy bánnak velünk, mert hozzád tartozunk. Ébredj fel! Miért alszol, Urunk? Ne feledkezz meg rólunk végképpen! Miért rejtőzöl el előlünk, meddig tűröd, hogy üldözzenek, miért nézed el szenvedéseinket? Nézd, már egészen a földre taposták lelkünket, arccal a porba fektettek bennünket! Kelj fel, Örökkévaló! Siess hozzánk, segíts! Mutasd meg, hogy szeretsz, és szabadíts meg bennünket! A zenészek vezetőjének. A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Kórah fiainak tanítása. A szerelem éneke. Szívem csordultig tele gyönyörű szavakkal, a Királynak szól énekem! Nyelvem, mint a hű írnok tolla. Szebb vagy, mint az emberek fiai! Milyen kedves a beszéded! Ezért áldott meg téged Isten örökre! Kösd derekadra kardodat, Hatalmas Hős! Öltözz királyi dicsőségedbe és fenségedbe! Így lovagolj előre, győzelmesen, az igazságért és a helyes ítéletért! Erős jobb karod vezessen félelmetes tettekre! Hegyes nyilaid pontosan találnak, a király ellenségeinek szívébe fúródnak, népek hullanak lábad elé. Trónusod és királyságod, ó Isten, örökre megmarad, igazságos voltod a királyi jogar kezedben! Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszságot! Ezért választott ki társaid közül Isten, a te Istened, ezért kent királlyá az öröm olajával. Ruháidból fűszerek illata árad: mirha, aloé, kasszia, elefántcsont palotákban zeneszó vidámít. Királylányok kísérnek, jobb kezednél a királyné áll, színarany koronával ékesítve. Szép leány, figyelj rám! Fogadd meg tanácsom: „Felejtsd el népedet és apád házát, mert szépséged a Király kívánja! Férjed és urad ő, hajts fejet előtte! Tírusz népe ajándékot hozott neked, előkelői mind a kegyeidet keresik!” Milyen gyönyörű a királylány, arannyal átszőtt menyasszonyi ruhájában! Hímzett ruhában vezetik őt a Királyhoz, szüzek és barátnői követik, együtt jönnek a király elé. Ujjongó örömmel vezetik őket, így jönnek a Király palotájába. Őseid helyébe fiaid lépnek, s fejedelmekké teszed őket az egész földön. Nevedre minden nemzedék emlékezik, örökké dicsérnek téged a népek! A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak éneke. Alamót szerint. Isten a menedékünk, és minden erőnk forrása! Ő mindig biztos segítség a bajban! Ezért nem félünk, még ha meg is rendül a föld, és a hegyek a tengerbe omlanak. Nem félünk, mikor zúgnak a tenger hullámai, és megremegnek a hegyek. Szela Van egy folyó, amely megörvendezteti Isten városát, a Felséges Örökkévaló szent lakóhelyét! Isten maga lakik benne, ezért városa örökre megmarad! Ő maga menti meg virradatkor. Zavarognak a nemzetek, félve reszketnek, birodalmak omlanak össze. Mikor az Örökkévaló szava mennydörög fölöttük, még a föld is megolvad. De az Örökkévaló, a Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a várunk! Szela Jöjjetek, nézzétek az Örökkévaló hatalmas tetteit! Lássátok, milyen félelmetes dolgokat vitt véghez a földön! Véget vetett a háborúknak az egész világon, összetört íjat és lándzsát, elégette a harci szekereket. Az Örökkévaló mondja: „Tegyétek le a fegyvert, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten, akit az összes népek magasztalnak, az egész világ tisztel és fél!” Az Örökkévaló, a Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a várunk! Szela A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak zsoltára. Tapsoljatok, ti népek, mind tapsoljatok, énekeljetek Istennek, és hangosan dicsérjétek őt! Mert az Örökkévaló, a Felséges Isten, félelmetes! Nagy Király ő az egész Föld felett! Népeket vetett uralmunk alá, lábunk alatt megalázta a nemzeteket. Kiválasztotta számunkra örökségünket, amelyre méltán büszke Jákób, akit Isten szeret. Szela Isten felment örömkiáltások és a sófár hangjai közt, felült trónjára az Örökkévaló! Énekeljetek Istennek dicséretet, énekeljetek! Énekeljetek Királyunknak dicséretet, énekeljetek! Isten az egész világ királya, zengjetek neki gyönyörű éneket! Isten uralkodik a nemzetek fölött, szent trónján ül Isten. A népek vezetői összegyűltek, Ábrahám Istenének népével együtt, mert Istené a Föld minden uralkodója! Bizony, Isten az Úr minden nép fölött! Ének. Kórah fiainak zsoltára. Nagy az Örökkévaló! Méltó, hogy dicsérjük őt Istenünk városában, Isten szent hegyén, amely szépen emelkedik, az egész világ örömére! Sion hegye az Isten igazi hegye, a Nagy Király városa! Palotáiban mindenki ismeri Istent, mint erős kővárat és menedéket. Mert a királyok összefogtak, felvonultak Isten városa ellen, hogy megostromolják. Mikor meglátták, elámultak, félelem fogta el őket, és szétfutottak! Megrémültek és reszkettek, mint a vajúdó asszony. Bizony, a keleti széllel összetörted a királyok nagy hajóit, Istenem! Amit hallottunk hatalmadról, most saját szemünkkel látjuk, az Örökkévaló, a Seregek Ura városában, Istenünk városában. Megerősíti Isten ezt a várost örökké! Szela Kegyelmedről emlékezünk templomodban, Istenünk. Amilyen dicső a neved, úgy dicsérnek téged szerte a földön, mert jobb karod az igazságosság karja. Örül a Sion hegye, örülnek Júda városai, mert ítéleteid igazságosak! Járjátok körül Siont, jól ismerjétek meg a várost, jegyezzétek meg tornyait, nézzétek meg bástyáit, járjátok be palotáit, hogy elmondhassátok gyermekeiteknek: „Nézzétek, ő az Isten, a mi Istenünk örökké, bizony, mindörökké! Ő vezet bennünket még a halálon túl is!” A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak zsoltára. Halljátok meg, ti népek, mind! Figyeljen rám a Föld minden lakója! Szegények és gazdagok, előkelő és egyszerű emberek, mind figyeljetek! Mert szájam bölcsességet hirdet, szívem gondolatai értelmesek. Példázatokra figyelek, hárfám hangja mellett tárom fel a titkokat. Miért kellene félnem, ha veszedelem jön? Miért féljek, ha üldöznek és körülvesznek a gonoszok? Olyanoktól féljek, akik saját erejükben bíznak, s gazdagságukkal dicsekednek?! Hiszen egyikük sem válthatja meg életét, nem tud váltságdíjat fizetni Istennek! Senki sem elég gazdag, hogy kifizesse élete árát! Ki tudná megvásárolni az örök életet? Mennyit fizetnél, hogy tested ne pusztuljon el a sírban? Lásd, meghalnak a bölcsek, testük elpusztul, de ugyanúgy meghalnak az ostobák is! Bizony, mindannyian meghalnak, és vagyonukat másra hagyják. A sír lesz örökös otthonuk, akármilyen gazdagok is voltak! Mert a gazdag sem marad itt örökre: Bizony, meghal ő is, akár az állatok! Ez a sorsa minden magabiztos ostobának, aki a vagyonában gyönyörködik. Szela Mint juhnyájat, úgy terelik őket a halottak országába, és a Halál lesz a pásztoruk. Alakjuk elvész, testük szépsége eltűnik a halottak között. De mikor hajnalodik majd, az igazak uralkodnak. Bizony, Isten fizeti meg értem az árat, megszabadít a Haláltól, és magához fogad! Szela Ne félj senkitől a gazdagsága miatt! Ne félj attól se, akinek háza és vagyona gyarapodik! Mert meghal, és leszáll a sírba, de semmi kincsét nem viheti magával! Még ha életében elégedett volt is a sorsával, és gazdagságát dicsérték a többiek, akkor is eljön az ideje, őseihez kerül, nem látja többé a napot! A gazdag ember, ha nincs bölcsessége, olyan, mint az értelmetlen állat, és úgy is pusztul el. Ászáf zsoltára. Az Örökkévaló, a leghatalmasabb Isten szól: szólítja az embereket, hívja őket, napkelettől napnyugatig. A tökéletes szépségű Sionból ragyog fel Isten világossága. Bizony, eljön a mi Istenünk, de nem titokban: előtte tűz pusztít, körülötte hatalmas forgószél! Szólítja a Mennyet és a Földet, hívja őket, hogy ítéletet tartson népe fölött: „Jöjjetek hozzám hűségeseim, gyűljetek körém, akik szövetséget kötöttek velem az áldozat által!” A Menny hirdeti, hogy igazságos bíró az Isten! Szela „Figyelj rám, népem, most én beszélek! Izráel népe, most én tanúskodok ellened. Isten vagyok, a te Istened. Nem vádollak áldozataid miatt, sem égőáldozataidért, amelyek szüntelen előttem vannak. De nincs szükségem bikákra, sem bakokra nyájaidból. Mert enyém minden erdei vad, enyém az összes nyáj a sok ezer dombon és hegyen! Jól ismerem a hegyek minden madarát, enyém az minden mezei vad. Ha megéhezném, nem szólnék neked, mert enyém az egész világ, és minden, ami benne van. Nem kell nekem bikák húsa, s a bakok vérét nem iszom! Adj hálát Istennek, ez legyen áldozatod, s ha ígértél valamit a Felségesnek, teljesítsd! Engem hívj segítségül, ha bajban vagy, én majd megszabadítalak, te pedig dicsőítesz ezért.” A gonosznak pedig ezt mondja Isten: „Milyen jogon beszélsz rendelkezéseimről, hogy mered szövetségemet a szádra venni?! Hiszen utálod, ha figyelmeztetlek és fegyelmezlek, szavaimat semmibe veszed! Tolvajokkal barátkozol, és házasságtörők közé keveredsz. Szád telve gonoszsággal, nyelved csalással. Saját testvéredet is elítéled, megrágalmazod anyád fiát! Ezt tetted, és én csak hallgattam. Azt hitted, olyan vagyok, mint te?! De most szemedre vetem, és figyelmeztetlek! Értsétek hát meg mindannyian, amit mondok, akik elfelejtkeztek Istenről! Különben rátok rontok, ízzé-porrá zúzlak benneteket, és nem lesz, aki megszabadítson kezemből! Aki dicsérettel és hálaadással áldozik, az dicsőít engem igazán! Aki ezen az úton jár, az tapasztalja meg Isten szabadító hatalmát!” A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Nátán próféta nála járt, miután Dávid vétkezett Betsabéval. Istenem, kérlek, könyörülj rajtam hűséges szereteted szerint! Töröld el bűneimet nagy irgalmad szerint! Mosd le rólam összes bűnömet, tisztíts meg minden vétkemtől! Tudom, hogy vétkeztem, és folyton a bűnömre gondolok. Ellened vétkeztem, Örökkévaló, csak ellened vétkeztem! Azt tettem, amit gonosznak tartasz, igazad van, ha elítélsz. Igen, jogosan elítélhetsz engem. Bizony, bűnnel borított világba születtem, körülvett a bűn, mikor anyám megfogant velem. Istenem, azt kívánod, hogy lelkem legbelső része is igaz legyen, taníts hát a szívem mélyén bölcsességre! Tisztíts meg bűneimtől izsóppal, hogy tiszta legyek! Moss meg engem, és fehérebb leszek a hónál! Hadd halljak ismét örömöt és boldogságot! Hadd örüljenek újra csontjaim, amelyeket összetörtél! Ne nézz bűneimre! Töröld el minden vétkemet! Teremts bennem tiszta szívet, Istenem! Újítsd meg, erősítsd meg szellememet! Ne taszíts el magadtól, kérlek, ne vedd el tőlem Szent Szellemed! Hadd örüljek megint szabadításodnak! Tégy újra engedelmessé engem! Hadd tanítsam a vétkeseket útjaidra, Örökkévaló, hogy a bűnösök visszatérjenek hozzád! Istenem, szabadító Istenem, ments meg a haláltól, bár megérdemlem, hiszen gyilkosság bűne terhel! Hadd énekeljek jóságodról megint! Örökkévaló, nyisd meg ajkamat, hadd dicsérjelek! Hiszen vinnék neked áldozatokat, de nem gyönyörködsz bennük! Nem kívánod az égőáldozatot sem! Amit Isten szívesen fogad: az alázatos szellem! Ez az igazi áldozat! Istenem, te nem utasítod el, aki alázatos és engedelmes szívvel jön hozzád! Áldd meg Siont, építsd fel újra Jeruzsálem falait! Akkor újra gyönyörködhetsz az igazságban bemutatott áldozatokban, és égőáldozatokban. Akkor majd ismét bikákat áldoznak oltárodon! A zenészek vezetőjének. Dávid éneke (maskil), abból az időből, amikor az edomi Dóég Saulhoz ment, és elárulta neki, hogy Dávid Ahimelek házában van. Miért dicsekszel gonosz tetteiddel, te nagy hős, hiszen nap mint nap szégyent hozol Istenre! Folyton gonosz terveket szövögetsz, hazug nyelved veszedelmes, mint az éles borotva. Jobban szereted a rosszat, mint a jót, a hazugságot inkább, mint az igazságot. Szela Szereted az ártalmas és sértő beszédet, hazug nyelved akárkit örömmel megsebez. Le is ront téged Isten örökre, megragad, és kiránt sátorodból! Bizony, gyökeredet is kitépi az élők földjéből. Szela Látják ezt az igazak, és félve tisztelik Istent, a gonoszokat pedig kinevetik: „Nézzétek ezt a nagy hőst, aki nem Istenben bízott, hanem a saját vagyonában! Azt hitte, hogy ostobasága és büszkesége megmentheti!” Én pedig olyan vagyok, mint a zöldellő olajfa Isten házában. Mindörökké bízom Isten hűséges szeretetében! Istenem, örökké dicsérlek mindazért, amit tettél! Hirdetem neved szentjeidnek, mert ez olyan jó! A zenészek vezetőjének. Mahalat szerint. Dávid tanítása. Azt gondolják az ostobák: „Nincs Isten, nem is létezik!” Mind romlottak, tetteik is utálatosak, nincs közöttük egy sem, aki jót tenne. Isten letekint a Mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, Istent kereső. De mind elfordultak Istentől, megromlottak mindannyian, nincs, aki jót tenne, nincs egy sem! Nem értik ezt a gonoszok? Pusztítják népemet, mint a kenyeret, Istent pedig nem tisztelik! De egyszer úgy megrémülnek, mint még soha. Isten elutasította a gonoszokat, Izráel pedig megalázza, és legyőzi őket. Szétszórja Isten még a csontjaikat is! Bárcsak eljönne a Sion hegyéről, aki megszabadítja Izráelt! Amikor Isten helyreállítja, örül majd Jákób és vigad Izráel! A zenészek vezetőjének. Húros hangszerre. Dávid tanítása abból az időből, amikor a Zifben lakók elárulták Saulnak, hogy Dávid náluk rejtőzik. Istenem, ments meg neved erejével! Szolgáltass nekem igazságot hatalmaddal! Hallgasd meg imádságomat, ó, Istenem, figyelj szavamra! Rám támadtak az idegenek, akik nem ismerik Istent. Erőszakos emberek üldöznek, és meg akarnak ölni. Szela Nézzétek, Isten a segítőm, az én Uram azokkal van, akik védenek és segítenek engem! Megbünteti ellenségeimet! Kérlek, Istenem, mutasd meg hűségedet, és pusztítsd el őket! Örömmel viszek majd neked hálaáldozatot, Örökkévaló! Dicsérem nevedet, mert jó vagy! Kimentettél engem minden bajból, és láttam ellenségeim vereségét! A zenészek vezetőjének. Húros hangszerre. Dávid tanítása. Istenem, hallgasd meg imádságomat! Ne zárkózz el könyörgésem elől! Hallgass meg, és válaszolj, kérlek, hadd mondjam el, mi nyugtalanít! Az ellenség hangja megrémített, a gonoszok fenyegetése megijesztett. Mert rettenetes dolgokkal vádolnak, és haragosan támadnak rám. Szívem vergődik, s halálfélelem rettent. Remegek a félelemtől, rémület töltött el. Azt mondtam: „Bárcsak szárnyam lenne, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és végre nyugtom lenne! Messze elbujdosnék, és a pusztában laknék!” Szela Sietve elrepülnék, menedéket keresnék a vihar elől! Uram, rontsd meg tervüket, zavard össze beszédüket! Csupa erőszakot és viszályt látok a városban! Éjjel-nappal ezzel van tele a város, bűn és hamisság uralkodik benne. Az utcákon erőszak és romlás, mindenütt csak hazugság és csalás! Ha ellenségem szidalmazna, elviselném. Ha gyűlölőm támadna, elrejtőznék előle. De te támadsz ellenem, barátom és társam? Pedig bizalmasom voltál, együtt jártunk Isten Templomába a sokaságban! Ragadja magával a halál ellenségeimet! Elevenen hulljanak a hallottak országába, mert lakóhelyük és lelkük gonoszsággal tele! De én Istent hívom segítségül, meg is szabadít engem az Örökkévaló! Este, reggel és délben imádkozom, ő meghallja hangom, és válaszol! Sok csatában harcoltam, de épségben tértem haza, mert ő mindig megmentett! Bizony meghallgat engem Isten, aki ősidők óta uralkodik, és megveri ellenségeimet. Szela Ők soha nem változnak, nem félik és nem tisztelik Istent. Még barátaikat is megtámadják, megtörik a szövetséget. Beszédük sima és hízelgő, örökké a békességet emlegetik, de szívükben már harcra készülnek. Szavaik simábbak az olajnál, mégis megsebeznek, mint az éles kard. Add át az Örökkévalónak, ami túl nehéz, majd ő gondodat viseli! Nem engedi, hogy az igaz vereséget szenvedjen. Istenem, ezeket a gyilkosokat és hazugokat te dobod a sírba! Bizony, az életük felét sem érik meg! Én pedig csak benned bízom, Uram! A zenészek vezetőjének. A „Messzi erdő galambja” kezdetű ének dallamára. Dávidé, abból az időből, amikor elfogták a filiszteusok Gát városában. Istenem, könyörülj rajtam, mert ellenségeim szüntelen üldöznek, folyton szorongatnak! Mindig lesben állnak, hogy megfogjanak, egész nap zaklatnak. Milyen sokan harcolnak ellenem, ó, Felséges Isten! Mikor rám tör a félelem, én mégis benned bízom, Istenem! Istenben bízom, nem félek, halandó mit árthat nekem? Dicsérem Istent szaváért és ígéretéért! Ellenségeim szüntelen kiforgatják szavaimat, folyton csak terveket szőnek ellenem. Összefognak ellenem, lesben állnak, minden lépésem figyelik, hogy megöljenek. Istenem, gonoszságukért űzd el őket messzire, küldd el őket idegenek közé, hogy azok haragját szenvedjék! Istenem, te láttad bujdosásaimat, tudod, mennyit sírtam, s megszámoltad könnyeimet! Mikor Istenhez kiáltok segítségért, ellenségeim sarkon fordulnak, és elfutnak! Ebből tudom meg, hogy velem vagy, Istenem! Dicsérem Istent szaváért és ígéretéért! Dicsérem az Örökkévalót szaváért és ígéretéért! Istenben bízom, nem félek, halandó mit árthat nekem? Megadom Istennek, amit ígértem, hálával áldozok neki! Mert megmentette lelkemet a haláltól, és lábamat az eleséstől, hogy élhessek Isten jelenlétében, s járhassak világosságában, mely az élőkre ragyog! A zenészek vezetőjének. A „Ne pusztíts el” kezdetű ének dallamára. Dávidé, abból az időből, amikor Saul elől a barlangba menekült. Könyörülj rajtam, Istenem, könyörülj rajtam! Lelkem oltalmat keresve hozzád menekül! Szárnyaid árnyékába futok, míg elvonul a veszedelem. A Felséges Istenhez kiáltok. Istenhez, aki vigyáz rám, és véghezviszi, amit felőlem gondolt! Segítséget küld a Mennyből, és megment engem! Bizony, megveri üldözőimet, akik elevenen megennének! Szela Elküldi hozzám hűséges szeretetét! Emberevő oroszlánok közt fekszem. Emberek közt, akiknek fogaik lándzsák és nyilak, nyelvük éles kard. Istenem, magasztaljanak téged a Mennyben, dicsőséged borítsa be a földet! Ellenségeim hálót készítettek, hogy megfogjanak, vermet ástak nekem, de maguk estek bele! Szela Kész a szívem, Istenem, felkészült a szívem, hogy énekemmel és hangszeremmel dicsérjelek! Ébredj lelkem! Ébredj fel lant és hárfa, ébresszük fel a hajnalt! Uram, dicsérlek téged a nemzetek előtt! Dicséreted éneklem a népek között! Mert kegyelmed és jóságod magasabb az égnél, hűséged a felhőkig ér! Istenem, magasztaljanak téged a Mennyben, dicsőséged borítsa be a földet! A zenészek vezetőjének. A „Ne pusztíts el” kezdetű ének dallamára. Dávidé. Valóban süketek vagytok, ti bírák? Ezért nem ítélitek igazságosan az embereket? Gonosz dolgokat terveztek az országban, ti magatok követtek el erőszakos gaztetteket! Bizony, ezek a gonoszok már születésüktől fogva istentelenek, világrajövetelük óta hazugok. Haragjuk veszedelmes, mint a kígyó mérge. Bedugják fülüket, mint a süket kígyó, amely nem hallja a kígyóbűvölő hangját, akármilyen zenét is játszik. Istenem, olyanok ezek, mint az oroszlánok! Tördeld ki fogaikat, zúzd össze állkapcsukat, Örökkévaló! Ahogy a víz szétfolyik, úgy hagyja el őket erejük! Tapossák földbe őket, mint száraz füvet az úton járók! Pusztuljanak el, mint a csiga, vagy az elvetélt magzat, amely soha nem látta meg a napot! Pusztuljanak el hirtelen, mint égő tüskés gaz, amelyet elhord a szél, mielőtt az edény megérezné tüzét. Örülnek majd az igazak, ha látják a gonoszok megbüntetését! Térdig gázolnak a legyőzöttek vérében. Akkor azt mondják az emberek: „Az igaz mégis jutalmat kap! Mégis van Isten, aki igazságosan ítél a Földön!” A zenészek vezetőjének. A „Ne pusztíts el” kezdetű ének dallamára. Dávid tanítása abból az időből, amikor Saul embereket küldött, hogy figyeljék Dávid házát, és öljék meg őt. Istenem, ments meg ellenségeimtől, védj meg támadóimtól! Szabadíts meg a gonosztevőktől, ments meg a gyilkosoktól! Nézd, lesben állnak, hogy megöljenek! Erős harcosok gyűltek össze ellenem, pedig ártatlan vagyok, nem követtem el semmi rosszat, Örökkévaló! Nem adtam rá okot, mégis készülődnek, hogy megtámadjanak! Örökkévaló, kérlek, lásd meg ezt, kelj fel, és siess segítségemre! Örökkévaló, Seregek Ura és Istene, te vagy Izráel Istene! Kelj fel hát, és büntesd meg ezeket az istenteleneket! Ne kegyelmezz az árulóknak, akik gonosz terveket szőnek! Szela Előbújnak esténként, mint a kutyák, morogva körülszimatolják a várost. Hallod, hogy fenyegetnek és szidnak engem? Nyelvük a fegyverük, s azt mondják, úgysem hallja senki. De te, Örökkévaló, te kineveted őket, kigúnyolod mind az istenteleneket! Énekelek neked, Istenem, mert olyan vagy nekem, mint magas kővár a hegytetőn! Isten szeret engem, és elém jön, győzelemre segít a harcban! Megsegít, hogy ellenségeimet legyőzzem. Ne öld meg őket egyszerre, nehogy népem felejtsen, de szórd szét és verd meg őket hatalmaddal, Uram és Védelmezőm! Essenek csapdába büszkeségük és rágalmaik miatt, hiszen minden szavuk átok és hazugság! Pusztítsd el őket haragodban, végezz velük örökre, hadd tudják meg az egész földön, hogy Isten uralkodik Jákób népén! Szela Előbújnak esténként, mint a kutyák, morogva körülszimatolják a várost. Csatangolnak, ennivalót keresnek, ha nem találnak, vonyítanak. De én minden reggel énekkel dicsérlek hűségedért és szeretetedért, Uram! Bizony, te vagy erős kőváram a magas hegytetőn! Hozzád menekülök a veszedelem idején! Énekemmel dicsérlek, mert erős kőváram vagy magasan fenn, a hegytetőn! Isten, én szerető Istenem! A zenészek vezetőjének. A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Dávid tanítása, abból az időből, amikor a naharaimi és a cóbai arámok ellen harcolt, Jóáb pedig visszatért és legyőzte az edomiak tizenkétezer fős seregét a Sós-völgyben. Ó Isten, mennyire megharagudtál ránk! Elfordultál tőlünk, szétszórtál bennünket! Állíts helyre minket, és fordulj vissza hozzánk! Megrendítetted és szétrepesztetted a földet. Gyógyítsd meg a töréseket, hogy ne pusztuljon el egészen! Istenünk, sok csapással sújtottad népedet, a szenvedés bódító borával itattál bennünket. De most magasra emelted zászlódat azoknak, akik félnek és tisztelnek téged, hogy köréje gyűljenek, és megmeneküljenek az ellenség fegyverétől. Szela Istenünk, szabadíts meg minket hatalmaddal! Hallgass meg bennünket, hogy megmeneküljenek, akiket szeretsz! Így szólt Isten templomában: „Örömmel adom örökségül Sikem városát és Szukkót völgyét! Gileád és Manassé az enyém, Efraim a sisakom, Júda királyi jogarom! Moáb mosdótálam, amelyben lábamat mosom, Edom szolgám lesz, aki sarumat hordozza. A filiszteusokat legyőzöm, és diadalkiáltás hangzik fölöttük.” [9-10] De most elhagytál bennünket, Istenem! Nem jöttél seregünkkel a csatába. Ki vezet be engem az erős városba, hogy elfoglaljam? Ki vezet el egészen Edomig? *** Istenem, segíts meg bennünket ellenségeinkkel szemben! Hiszen semmit sem ér az emberek segítsége! Isten segítségével hatalmas győzelmet aratunk, mert ő veri le ellenségeinket! A zenészek vezetőjének. Húros hangszerre. Dávidé. Istenem, hallgasd meg kiáltásomat! Figyelj imádságomra! A világ végéről, a kiáltok hozzád, mert elhagyatott vagyok, és félek! Emelj fel a magas kősziklára, ahová nem jutok föl magam! Csak nálad vagyok biztonságban ellenségeimtől, te vagy erős menedékváram! Hadd lakjam sátradban örökké, hadd meneküljek szárnyad védelmébe! Szela Istenem, te hallottad, amit neked fogadtam. Te adtál örökséget annak, aki tiszteli és féli nevedet. Áldd meg a Királyt hosszú élettel! Örökké éljen! Uralkodjon trónján Isten előtt mindenkor, szeretet és hűség védelmezze! Örökké dicsérlek énekemmel, Istenem, és naponta megadom, amit neked ígértem! A zenészek vezetőjének, Jedútúnnak. Dávid zsoltára. Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, ő a szabadítóm! Csak ő az én erős Kősziklám, szabadítóm! Erős váram ő nekem, nem győzhetnek le ellenségeim! Meddig támadtok még engem?! Miért akartok megölni? Olyan vagyok, mint a düledező városfal, mint egy omladozó bástya. Ellenségeim azon tanakodnak, hogyan taszítsanak le méltóságomból. Örülnek, mikor hazugságot mondhatnak rólam. Szájukkal áldanak, de szívükben átkoznak. Szela Csak Istenben nyugszik meg a lelkem, ő a reménységem! Csak ő az én erős Kősziklám, szabadítóm! Erős váram ő nekem, nem győzhetnek le ellenségeim! A győzelmet és dicsőséget Isten adja nekem! Ő az én erős váram, csak nála vagyok biztonságban! Istenben bízz minden időben, népem! Öntsétek ki szíveteket előtte! Isten a mi menedékünk és biztonságunk! Szela Bizony, az ember élete szétfoszlik, mint a pára! Ha mérlegre kerül, a leheletnél is könnyebb! Ne bízz az erőszakban vagy az elnyomásban, se abban, amit lopva vagy csalással szereztél! Ne bízz a vagyonodban, még akkor se, ha gyarapszik! Csak abban bízhatsz, amit Isten maga mondott, és hiszem, hogy igaz: „Egyedül Istené az erő!” Igen, Uram, tiéd a hűség és szeretet is! Te jutalmazol, vagy büntetsz mindenkit, tettei szerint. Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Júda pusztájában volt. Ó, Isten, én Istenem! Sóvárogva kívánkozom hozzád, hogy nálad lehessek! Ahogy a kiszikkadt, kopár föld az esőre, testem-lelkem úgy szomjazik jelenlétedre, úgy kívánkozom hozzád! Felnézek rád szentélyedben, hogy dicsőségedet és erődet lássam! Mert hűséges szereteted jobb, mint az élet! Teljes szívvel dicsérlek! Kezeimet hozzád emelem, teljes szívvel-lélekkel áldalak, amíg csak élek! Lelkem megtelik jóságoddal: jóllakik, mint egy bőséges lakomán, mikor téged dicsérlek, Istenem! Ha ágyamban rád gondolok, még éjjel is veled beszélgetek, mert megsegítettél engem, szárnyaid árnyékában örvendezek. Lelkem ragaszkodik hozzád, mert jobboddal fogod a kezem. De akik vesztemre törnek, maguk fognak a föld mélyébe kerülni! Kard élére jutnak, sakálok falják fel őket, de a király örül Istennek! Dicsérik Istent mind, akik hűséget esküdtek neki, mert Isten bezárja a hazugok száját! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Istenem, hallgass meg! Védj meg ellenségeim fenyegetésétől! Védj meg engem a gonoszok titkos terveitől, amelyeket ellenem szőttek! Rejts el a gonoszok elől! Mert beszédük, mint az éles kard, mérgezett szavakkal lövöldöznek rám, célba vesznek nyilaikkal! Lesből lőnek váratlanul, félelem nélkül lövöldöznek az igazra. Egymást biztatják a rosszra, s arról beszélnek, hogyan állítsanak csapdát. Azt mondják: „Ezt senki nem veszi észre!” Felállítják a csapdát, és várják, hogy áldozatuk beleessen. Bizony, az emberek belseje és szíve kiismerhetetlen. De Isten is kilövi nyilait, hirtelen-váratlan eltalálja, saját szavaikkal ejti csapdába őket! Akik csak látják vesztüket, csodálkoznak, és fejüket csóválják, félelem fogja el őket, és elismerik, hogy ezt Isten tette a gonoszokkal. Hirdetik Isten tetteit, és tanítják egymást, hogy tiszteljék és féljék őt. Az igazak pedig örülnek az Örökkévalóban, bíznak benne, és dicsérik őt az igazszívűek! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára, ének. Méltó vagy, Isten, hogy dicsérjünk téged a Sionon, és teljesítsük, amit megfogadunk neked! Minden ember hozzád fordul, Istenünk, mert meghallgatod imádságainkat. Összegyűlt bűneink elborítanak bennünket, mégis eltörölted őket, és megbocsátottál nekünk. Milyen boldog, akit kiválasztasz, hogy közel vond magadhoz, s hogy veled lakjon palotádban! Betöltesz minket bőségesen házad áldásaival, Templomod javaival! Milyen félelmetes és dicsőséges tettekkel válaszolsz nekünk, Szabadító Istenünk! A föld széléig, még a messzi szigeteken is mindenki benned bízik és reménykedik. Mert megmutattad hatalmadat, és erőddel hegyeket teremtettél, lecsendesítetted a háborgó tenger zúgását, a hullámok harsogását, a háborgó nemzetek zajongását. Ámulva nézik csodálatos tetteid a messzi népek, csodálkoznak kelet és nyugat lakói. Gondot viselsz a termőföldre, Istenünk, esővel megöntözöd, s gazdag termést növelsz belőle. Isten folyója megárad, termékennyé teszi a földet! Így gondoskodsz földünkről, ellátsz bennünket gabonával. Esőddel megáztatod a barázdákat, elsimítod a göröngyöket, záporoddal meglágyítod a kemény földet, megáldod a zsenge növényeket. Megkoronázod az esztendő végét gazdag aratással, lábaid nyomán bőség fakad. Ismét kizöldül a puszta, örvendeznek a dombok, megtelnek a legelők juhokkal, a völgyek gabonával. Mind ujjongva énekelnek, s örömmel kiáltanak! A zenészek vezetőjének. Zsoltárének. Örömmel kiáltson Istennek minden, ami a Földön van! Énekeljetek dicsőséges nevének, dicsőítő énekekkel tiszteljétek őt! Mondjátok Istennek: „Milyen félelmetes és csodálatos minden tetted! Még ellenségeid is meghajolnak előtted, s hízelegnek neked, mert félnek tőled.” Az egész világ meghajol előtted, imádnak téged, Istenem! Énekkel dicsérik neved! Szela Jöjjetek, lássátok Istenünk tetteit, milyen félelmetes, amit az emberek között cselekszik! A tengert szárazfölddé változtatta, népét száraz lábbal átvezette a folyón, ezért örvendeztek ott mind! Bizony, Isten uralkodik hatalmas erejével az egész világ fölött! Szemmel tartja a nemzeteket, hogy a lázadók el ne bízzák magukat. Szela Áldjátok Istenünket mind, ti népek! Hangosan dicsérjétek őt! Istenünk, te adtál életet nekünk, te őrzöd meg életünket! Próbára tettél bennünket, megtisztítottál, mint az ezüstöt. Hálódba kerítettél minket, vállainkra nehéz terhet raktál. Megengedted, hogy ellenségeink letapossanak, átvittél tűzön és vízen, de kivezettél belőle tágas, szép földre! [13-14] Áldozatokat hozok Templomodba, teljesítem, amit neked fogadtam. Igen, amit megfogadtam, mikor bajban voltam. *** Kövér bárányokat áldozok neked, kosokat és tömjént, bikákat és bakokat hozok áldozatul. Szela Jöjjetek, akik tisztelitek és félitek Istent, hadd mondjam el, mit tett ő velem! Kiáltottam hozzá segítségért, dicsértem őt teljes szívvel. Nem hallgatott volna meg, ha szívemben hamisságot talál. Meghallgatta segélykiáltásomat, imádságomra figyelt! Áldott legyen Isten, aki nem fordult el könyörgésemtől! Szeretetét sem vonta meg tőlem! A zenészek vezetőjének. Húros hangszerre. Zsoltárének. Istenünk, légy kegyelmes hozzánk, áldj meg bennünket, és ragyogtasd ránk arcod fényét! Selah Ismerje meg az egész világ útjaidat! Tudják meg az összes nemzetek, hogy te vagy a Szabadító! Téged dicsérjenek a népek, Istenünk! Minden nemzet dicsérjen! Örvendezzenek és énekeljenek a világ összes népei, mert igazságosan uralkodsz fölöttük! Te vezeted a nemzeteket az egész Földön! Szela Téged dicsérjenek a népek, Istenünk! Minden nemzet dicsérjen! Földünk bőséges termést adott! Megáld bennünket Isten, a mi Istenünk, ezután is! Bizony, Istenünk megáld bennünket, ezért tisztelik és félik őt a Föld összes népei! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltáréneke. Kelj fel, Istenünk, szórd szét ellenségeidet! Fussanak gyűlölőid szanaszét! Ahogy a füstöt elfújja a szél, s a viasz szétolvad a tűzben, úgy semmisüljenek meg a gonoszok Isten jelenlétében! Az igazak pedig örülnek, és vigadnak Istennel együtt, ujjonganak Isten jelenlétében! Énekeljetek Istennek! Énekkel dicsérjétek nevét! Építsetek utat annak, aki száguldva közeledik a pusztán át: JAH az ő neve! Örvendjetek előtte! Az árváknak édesapja, az özvegyeknek gondviselője vagy szent lakóhelyeden, Istenünk! A magányosoknak Isten otthont szerez, a foglyokat a börtönből jólétre hozza ki, de a lázadók a forró sivatagban laknak. Istenünk, mikor elindultál néped előtt, mikor kivezetted őket Egyiptomból, átvonultál a sivatagon, Szela még a föld megremegett, az ég is megolvadt előtted! Megrendült a Sínai-hegy, és megolvadt Izráel Istene előtt! Ó, Istenünk, bőven adtál esőt, felüdítetted örökségedet, mikor eltikkadt. Nyájad visszatért, és megpihent földjén. Istenem, még szegényeiket is megáldottad! Az Úr adja a szót az asszonyok nagy seregének, ők viszik mindenfelé az örömhírt: „Az ellenség királyai megfutamodtak, seregeik szétszóródtak!” A hadizsákmányt a háziasszonyok osztják szét. Jut a zsákmányból azoknak is, akik otthon maradtak, a juhokat őrizni: galamb szárnyait kapják, ezüsttel borítva. Bizony, ragyogó aranyszárnyakat kapnak! A Mindenható szétszórta az ellenség királyait a Calmón-hegyen. Úgy hullottak, mint a hó! Hatalmas a Básán hegye, magas csúcsai fenségesek, mégsem ez az Isten hegye! Ti magas hegyek, ne vessétek meg Sion hegyét! Mert a Siont választotta az Örökkévaló, ott is lakik örökké! Hatalmas az Isten serege, sok ezer harci szekér, velük együtt jön az Úr dicsőségben a Sínai-hegyről. Örökkévaló Isten, felmentél a magasságba. Dicsőséges győzelmi felvonulásodban foglyokat vezettél. Embereket kaptál ajándékba, még a lázadók közül is, hogy közöttük lakjál. Áldott legyél Örökkévaló! Napról napra segítesz terheinket hordani. Te vagy megmentő Istenünk! Szela Isten, a mi Istenünk ment meg minket, az Örökkévaló Isten szabadít meg a Haláltól! Isten szétzúzza ellenségeinek fejét, betöri a bűnben élők kemény koponyáját! Az Úr mondta: „Básánból is visszahozom az ellenséget, visszahozom a tenger fenekéről is, hogy összetörd őket, és térdig gázolj vérükben. Még a kutyák is lakmároznak belőlük!” Mind látják győzelmi felvonulásodat, Istenem! Mindenki meg fog látni téged, Istenem, Királyom, mikor dicsőségesen bevonulsz! Elől jönnek az énekesek, utánuk a zenészek, közöttük csörgődobokkal a táncoló leányok. Dicsérjétek és áldjátok Istent mindannyian, dicsérjétek az Örökkévalót, Izráel népe! A kicsiny Benjámin törzse vezeti őket, jönnek Júda fejedelmei és egész népe, jönnek Zebulon és Naftáli vezérei! Istenünk, mutasd meg hatalmadat! Mutasd meg hatalmadat, mint a régi időkben! Királyok hoznak neked ajándékot jeruzsálemi Templomodba, így tisztelnek téged. Istenünk, fenyítsd meg a nádasban lakó vadakat! Fenyítsd meg a bikákat az idegenek seregében! Alázd meg őket, szórd szét a népeket, akik háborút akarnak! Porban csúszva hozzák eléd gazdagságukat! Egyiptomból fejedelmek hozzák ajándékaikat, Etiópia hamar feléd nyújtja kezét, Örökkévaló! Énekeljen Istennek a Föld minden országa! Énekkel dicsérjétek Urunkat! Szela Énekeljetek annak, aki harci szekerén száguld az ősi egeken! Énekeljetek annak, aki mennydörgő hangon kiált! Hirdessétek, hogy Isten mindenkinél hatalmasabb! Hirdessétek, hogy ő uralkodik Izráel fölött, hatalma nagyobb az egeknél! Fenséges és félelmetes vagy, ó, Isten, szent lakóhelyeden! Isten ad erőt és hatalmat népének! Áldott legyen az Isten! A zenészek vezetőjének. A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Dávidé. Ments meg, Istenem, bajaimból, mert az árvíz torkomig ér! Feneketlen sárba süllyedek, lábam nem talál szilárd talajt. Mély vízbe estem, elsodor az áradat! Belefáradtam, hogy segítségért kiáltozzak. Torkom kiszáradt, szemem is elfáradt, oly soká vártam, hogy Isten megsegítsen. Többen vannak hajszálaimnál, akik ok nélkül gyűlölnek! Milyen sokan akarnak elpusztítani engem! Mennyi rágalmat terjesztenek rólam! Kényszerítenek, hogy visszafizessem, amit el se vettem! Te minden hibámat ismered, Istenem, vétkeimet is mind jól látod. Uram, Örökkévaló, Seregek Ura, ne csalódjanak bennem, akik benned bíznak! Izráel Istene, ne szégyenkezzenek miattam, akik ragaszkodnak hozzád! Érted vállaltam a szégyent, érted borítja gyalázat arcomat! Testvéreim idegennek tekintenek, anyám fiai meg sem ismernek. Házad iránt szenvedélyes és féltő szeretet emészt engem! Ha téged gyaláznak, az engem ér! Mikor sírtam, és böjttel aláztam meg magam, csak gúnyolódtak rajtam. Zsákruhában jártam, de ők kicsúfoltak. Rólam pletykálnak a piacon, engem csúfolnak a részegek nótái. De én csak hozzád imádkozom, Örökkévaló! Csak te fogadj be engem! Istenem, hallgass meg, hiszen nagyon szeretsz! Válaszolj nekem, megmentő Istenem! Húzz ki ebből a sárból, ne süllyedjek tovább! Ments meg gyűlölőimtől, emelj ki a mély vízből! Ne hagyd, hogy elsodorjon az áradat, ne engedd, hogy elnyeljen a mélység! Ne hagyd, hogy a sírgödör bezáruljon fölöttem! Örökkévaló, hallgass meg! Szereteted olyan jó! Fordulj hozzám, hiszen tudom, hogy szeretsz! Ne fordítsd el arcodat szolgádtól, bajban vagyok, segíts meg! Siess hozzám, mentsd meg lelkemet! Ellenségeimtől szabadíts meg! Jól tudod, mennyi gyalázat ért, mennyire megaláztak ellenségeim, ismered gyűlölőimet! Egészen összetört a megaláztatás, minden reményem elhagyott. Részvétre vártam, de hiába! Reméltem, valaki megvigasztal, de senkit sem találtam! Ételembe mérget kevertek, szomjúságomban ecettel itattak. Ünnepi vacsorájuk legyen csapdává, ünnepeik közös lakomája ejtse tőrbe őket! Szemük homályosodjon meg, ne lássanak, reszkessen a félelemtől egész testük! Istenem, érje utol őket haragod, borítsa el őket haragod lángja! Lakóhelyük legyen pusztává, sátoruk lakatlanná! Mert azt üldözik, akit te vertél meg, Uram, annak fájdalmát gúnyolják, akit megsebeztél! Soha ne mentsd fel őket bűneikből, jóságodat ne ismerjék meg soha! Töröld ki nevüket az élők könyvéből, soha ne sorolják őket az igazak közé! De engem, aki szegény és szenvedő vagyok, ments meg, Istenem, hadd ismerjem meg szabadításodat! Akkor majd énekkel dicsérem Isten nevét, és hálaadással dicsőítem őt! Hiszen az Örökkévalónak jobban tetszik a dicséret, mint az oltáron égő ökrök és bikák! Az alázatosak és szegények megértik ezt, és örülnek! Elevenedjen meg szívetek, akik Istent imádjátok! Mert az Örökkévaló meghallgat titeket, nem felejti el a foglyokat! Dicsérje őt a Menny, a Föld, a tenger, és minden, ami bennük van! Mert Isten megszabadítja Siont, és újra felépíti Júda városait, hogy ott lakjon népe megint, és örökségét birtokba vegye. Bizony, öröklik azt Isten szolgáinak gyermekei, akik szeretik őt, azok laknak majd ott! A zenészek vezetőjének. Dávid emlékeztető éneke. Istenem, szabadíts meg! Örökkévaló, siess hozzám, segíts! Szégyenüljenek meg, zavarodjanak össze, akik életemre törnek! Hátráljanak meg, fussanak el szégyenükben, akik vesztemet kívánják! Akik gúnyolnak engem, szégyenüljenek meg, és némuljanak el! De akik téged keresnek, örüljenek és vigadjanak! Akik szeretik szabadításodat, hadd mondják újra és újra: „Milyen hatalmas az Isten!” Istenem, jöjj hamar, ments meg engem, szegényt és megalázottat! Örökkévaló, te vagy segítőm és szabadítóm, kérlek, siess, ne késs! Örökkévaló, hozzád menekülök, ne hagyd, hogy csalódjam! Igazságos tetteiddel ments meg! Fordulj felém, és hallgass meg, szabadíts meg! Légy a Kősziklám, erős kőváram, védj meg engem! Bizony, te vagy Kősziklám, erős kőváram! Istenem, ments meg a gonoszok kezéből, szabadíts ki a kegyetlen bűnösök markából! Hiszen benned reménykedem, Örökkévaló Uram, Istenem, benned bízom gyermekkorom óta. Rád támaszkodom születésemtől kezdve. Bizony, te segítettél megszületnem, és téged dicsérlek szüntelen. Csodálkoznak rajtam sokan, mert erőm forrása te vagy. Minden nap teljes szívvel dicsérlek csodálatos tetteidért! Ne dobj félre, mikor megöregszem, ne hagyj el, mikor elfogy erőm! Ellenségeim összefogtak ellenem, vesztemet tervezik, azt mondják rólam: „Elhagyta őt még az Isten is! Gyertek, üldözzük és fogjuk el, mert nincs, aki segítsen rajta!” Ó Istenem, ne hagyj el! Én Istenem, siess segítségemre! Verd meg ellenségeimet, alázd meg, és pusztítsd el őket! Szégyen és gyalázat érje azokat, akik életemre törnek! De én mégis benned reménykedem, szüntelen várlak, és egyre jobban dicsérlek! Szájam hirdeti, mennyi jót tettél velem, elmondom mindenkinek! Hányszor megszabadítottál már, meg se számolhatom! Hirdetem nagy hatalmadat, Örökkévaló Uram, Istenem! Csak rólad és jóságodról emlékezem! Istenem, tanítottál engem gyermekkorom óta. Szüntelen hirdetem hatalmas tetteidet. Kérlek, Istenem, ne hagyj el, mikor megőszülök, amíg hirdethetem jóságodat a jövendő nemzedéknek! Ó Istenem, milyen igazságosak tetteid! Felérnek a magas egekig, amelyeket kezed alkotott! Nincs hozzád hasonló senki sem! Igaz, engedted, hogy sok baj és veszedelem érjen, de mindből kimentettél engem, Istenem! Életem megmentetted, kihúztál minden bajból, még a föld mélyéből is! Istenem, fordulj hozzám, erősíts meg, és emelj fel engem! Én pedig hárfával dicsérlek téged hűségedért, Istenem! Izráel Szentje, dicsérlek énekemmel és hangszeremmel! Hiszen megszabadítottad lelkemet, dicsérlek hát ajkammal, és szívvel-lélekkel! Nyelvem igazságodról énekel örökké, mert akik vesztemre törtek, mind vereséget szenvedtek, mind megszégyenültek. Salamoné. Isten, add meg a királynak, hogy úgy ítéljen, mint te! Legyen a király fia olyan igazságos, mint te! Segítsd meg, hogy népedet helyesen kormányozza, s igazságosan uralkodjon a szegényeken! Teremjenek a hegyek békességet, viruljon a dombokon az igazság! Segíts a királynak, hogy igazságot szolgáltasson a szegényeknek, segítse a szűkölködőket, és megbüntesse, akik elnyomják őket! Hogy félve tiszteljen téged mindenki, nemzedékről-nemzedékre, míg a Nap és Hold jár az égen! Legyen a király áldásul, mint az eső a mezőnek, mint zápor a földnek! Virágozzon a jóság s a jogosság, míg a király uralkodik, viruljon a jólét és a békesség, ameddig a Hold ragyog! Uralkodjon a király tengertől tengerig, és a folyótól a föld széléig! Akik a pusztában laknak, földig hajoljanak előtte! Társis és a messzi szigetek királyai hozzanak ajándékot neki! Sába és Szeba királyai hozzák elé adójukat! Minden király hajoljon meg előtte, minden nemzet szolgálja őt! Mert a király megmenti a szegényt, aki segítségül hívja őt, megszabadítja a szűkölködőt, akin senki más nem segít! Menedéke ő a gyengéknek és szegényeknek, a nyomorultat megsegíti! Megváltja lelküket az elnyomástól és erőszaktól, mert életük drága a szemében. Éljen a király örökké! Hozzanak neki Sába aranyából! Imádkozzanak érte minden nap, áldják őt szüntelen! Bőven teremjen gabona az országban, még a hegyek tetején is! Legyen bőséges a kertek gyümölcse, mint a Libanon hegyein! Virágozzanak a városok, mint dús fű a mezőn! A király neve maradjon meg örökké, terjedjen híre az egész Földön! Nevével áldják egymást az emberek! Áldja őt minden nemzet az ég alatt! Áldott legyen az Örökkévaló Isten, Izráel Istene, aki csodálatos dolgokat tesz egymaga! Áldott legyen dicsőséges neve örökre! Töltse be dicsősége az egész Földet! Ámen, ámen! Itt fejeződnek be Dávidnak, Isai fiának imádságai. Ászáf zsoltára. Milyen jóságos Isten Izráelhez, milyen jó a tiszta szívűekhez! De én majdnem vétkeztem, kis híján elestem. Mert láttam az istentelen sikerét, irigyeltem az elbizakodott szerencséjét. Jólétben élnek, és egészségesek, amit csak akarnak, véghezviszik. Nincsenek gondjaik, könnyen élnek, nem érik őket bajok és csapások, mint bennünket. Magasan hordják az orrukat, erőszakosak és kegyetlenek. Jól látszik ez rajtuk, mint az ékszerek és divatos ruhák, melyeket hordanak. Megszerzik, amit megkívánnak, amit csak akarnak, megteszik. Büszkék, és mindent kicsúfolnak, gőgös szavakkal fenyegetőznek. Isteneknek képzelik magukat, és úgy is beszélnek. Ezért van tekintélyük az emberek előtt, akik isszák szavaikat, mint a vizet. Azt mondják: „Isten nem törődik vele, mit teszünk! Nem is tud róla a Felséges!” Istenem, nézd a gonoszokat, milyen büszkék, mégis milyen jól élnek, egyre jobban gazdagodnak! Mi haszna, hogy magamat tisztán megőriztem, szívem megtisztítottam, s tetteimre vigyáztam, hogy ne vétkezzem? Miért kell annyit szenvednem? Miért tűrjem a fenyítéseket? De ha én is így szólnék, elárulnám népedet, Istenem! Nem értettem ezt, akárhogy igyekeztem, felfoghatatlan ez nekem! De bementem Isten Templomába, s akkor végre megértettem a gonoszok sorsát. Milyen vékony jégen járnak az istentelenek! Milyen könnyen elpusztíthatod őket! Hirtelen-váratlan elesnek, tönkremennek, megrémülnek, s már végük is van! Hirtelen eltűnnek, mint ébredéskor az álom. Mikor felkelsz, elsöpröd őket, mint álmaink rémeit! Milyen ostoba voltam, hogy bosszankodtam miattuk! Oly ostobán viselkedtem, mint az értelmetlen állatok! Hiszen mindig veled vagyok, Istenem! Kézen fogva vezetsz, tanácsoddal igazgatsz, végül dicsőségedbe fogadsz be engem! Hiszen ha te velem vagy, aki a Mennyben laksz, ki mást kívánhatnék a Földön rajtad kívül? Testem és szívem lehet, hogy cserbenhagy, de Isten mindig erős kőváram marad, ő az én örökségem örökké! Istenem, akik eltávolodnak tőled, mind elpusztulnak! Bizony, elpusztítod, akik hűtlenül elhagynak téged! Milyen jó a közeledben élni, Istenem! Benned bízom, Örökkévaló Isten, és hirdetem tetteidet mindenkinek! Ászáf tanítása. Istenünk, miért fordítottál hátat nekünk örökre? Miért haragszol oly nagyon néped nyájára? Emlékezz, kérlek, népedre, amelyet réges-régen magadnak szereztél! Hiszen te váltottál meg bennünket, így lettünk a tiéid! Emlékezz a Sionra, mely lakóhelyed volt! Jöjj vissza a Templom helyére! Lásd meg romjait: mindent elpusztított az ellenség szentélyedben! Szent helyeden az ellenség csatakiáltása hallatszott, oda tűzték győzelmük hadijelvényeit. Olyanok voltak, mint az erdőt letaroló fejszés favágók hada. Bizony, baltával és csákánnyal verték szét még a Szentély faragványait is! Porig égették Templomodat, bemocskolták neved lakóhelyét! „Pusztítsuk el egészen!” — mondták, és felégettek minden szent helyet az országban! Kialudtak a jelzőtüzek, prófétáink sincsenek, senki sem tudja, mit tegyünk. Ó Istenünk, meddig engeded, hogy gyalázzon az ellenség? Örökké gúnyolhatja neved? Miért tűröd ezt? Mutasd meg nekik hatalmadat, pusztítsd el őket egészen! Hiszen te vagy Királyom, kezdettől fogva, Istenem, te vagy a Szabadítóm az egész Földön! Te választottad ketté a Vörös-tengert, te törted össze a tengeri szörnyek fejét, szétzúztad a Leviátán fejeit, és testét a dögevőknek adtad. Te fakasztottad fel a források vizét, vízzel töltötted meg a száraz medreket, és kiszárítottad a bővizű folyamokat. Tiéd a nappal, s az éjszaka. A Napot és Holdat kezed teremtette. Te mérted ki a föld határait és méreteit, s rendelted az évszakokat. Örökkévaló, emlékezz mindezekre! Nézd, gúnyol téged az ellenség, ostobák gyalázzák neved! Ne szolgáltasd ki életünket, mint galambot a ragadozóknak! Ne felejtsd el népedet! Emlékezz Szövetségedre, mert erőszakkal telt meg a föld minden sötét zuga! Ne engedd csalódni az elnyomottat! Hadd dicsérje neved a szegény szűkölködő! Kelj fel Isten, harcolj! Nézd, az ostobák hogy gyaláznak naponta! Ne feledkezz el az ellenség kiáltozásáról, az ellened támadók növekvő zajongásáról! A zenészek vezetőjének: a „Ne pusztíts el” kezdetű ének dallamára. Ászáf zsoltáréneke. Dicsérünk téged, Istenünk! Dicsérünk és hálát adunk neked, mert közel vagy azokhoz, akik hirdetik csodálatos tetteid. Isten mondja: „Én határozom meg az ítélet idejét, és igazságosan ítélkezem. Mikor remeg az egész Föld, és minden lakója reszket, én tartom meg annak oszlopait!” Szela Azt mondom a büszkéknek: „Ne legyetek olyan gőgösek!” A gonoszoknak: „Ne dicsekedjetek erőtökkel! Ne kérkedjetek hatalmatokkal, ne szóljatok olyan magabiztosan!” Mert a felemelkedés nem keletről, sem nyugatról, sem a sivatag hegyeiről származik, hanem Istentől! Mert Isten a Bíró, aki felemel valakit, vagy megaláz. Az Örökkévaló kezében a serleg, haragjának habzó, erős borával tele: ha tölt belőle, minden bűnösnek inia kell a Földön! Bizony, az utosó cseppig ki kell inniuk! Én pedig dicséretet éneklek Jákób Istenének, örökké hirdetem dicséretét! Isten mondja: „Letöröm az istentelenek szarvát, de hatalmat adok az igazaknak.” A zenészek vezetőjének. Húros hangszerre. Ászáf zsoltára, éneke. Tisztelik és ismerik Istent Júdában, dicsérik őt Izráelben. Sálemben van sátora, Sion hegyén lakóhelye. Ott törte össze a tüzes nyilakat, a pajzsokat, a kardokat és minden fegyvert. Szela Istenünk, ragyogó és dicsőséges vagy, hatalmasabb, mint a hegyek, ahol legyőzted ellenségeidet! Halálos álomba merültek az erős harcosok mind, a kezüket sem emelhették, holttestüket kifosztották. Ló és lovasa halálos álomba zuhant Jákób Istenének haragos szavától! Bizony, félelmetes vagy, Isten! Ki állhat meg előtted, mikor haragszol? Mikor ítéletet hirdettél a Mennyben, félelmében megnémult a Föld. Mert felállt Isten, hogy ítéljen, s hogy megvédje a szegényeket és alázatosakat. Szela Téged magasztal, Isten, még az emberek haragja is, mikor általa bünteted meg ellenségeidet. Tegyetek fogadalmat az Örökkévalónak, Isteneteknek, és teljesítsétek! Hozzatok ajándékot neki, ti népek, mindannyian, és tiszteljétek őt, mert félelmetes! Megbénítja a büszke fejedelmeket, s minden földi király féli őt. A zenészek vezetőjének, Jedútúnnak: Ászáf zsoltára. Teljes erőmből kiáltok Istenhez segítségért! Istenhez kiáltok, mert meghallgat engem! Az Urat keresem, mikor bajok vesznek körül, kezeimet egész éjjel hozzá emelem, könyörgök szüntelen. Csak ő tudja megvigasztalni lelkemet! Istenre emlékezem, róla gondolkodom, imádkozni próbálok, de csak sóhajtozok, és szellemem nyugtalan. Szela Ébren tartasz, Istenem, nem jön szememre álom, s oly zaklatott vagyok, szólni sem tudok. Ha gondolkodom a régi időkön, az elmúlt korok napjain, éjjelente régi énekeimet énekelem újra, szellemem választ keres, és magammal vitatkozom. Végleg elfordult tőlünk az Úr? Már nem kedvel többé? Kiapadt hűsége és szeretete? Nem szól hozzánk többé soha? Véget ért Isten könyörülete? Szánalmát és szeretetét elnyomta haragja? Szela Azt mondom végül: a Felséges jobb keze megváltozott, s már nem mozdul értünk, ettől félek én! Pedig jól emlékszem az Örökkévaló csodáira. Emlékszem félelmetes régi tetteire. Végiggondolom minden tettedet, Örökkévaló, ezekről elmélkedem. Bizony, minden utad szent, ó, Isten! Senki sem hasonlítható hozzád! Kicsoda olyan hatalmas, mint a mi Istenünk?! Te vagy az Isten, aki csodákat teszel! Látta is minden nép hatalmadat! Megmentetted karoddal népedet: Jákób és József gyermekeit! Szela Láttak téged a vizek, Isten, és remegtek a félelemtől! Még a nagy mélységek is felkavarodtak. Sűrű fellegekből záporeső hullott, dörgött az ég, s villámaid nyilai cikáztak. Mennydörgő hangod hallatszott a forgószélben, megvilágítottad a földet villámaiddal, remegett és reszketett a föld. Átmentél a tengeren, Isten, átkeltél a mély vizeken, de lépteid nem hagytak nyomot! Vezetted népedet, mint a nyájat, Mózes és Áron kezével! Ászáf tanítása. Figyelj tanításomra, népem! Hallgass szavamra! Régi énekeket mondok, ősrégi titkokat hirdetek. Jól ismerjük ezeket, hiszen őseink beszélték el nekünk. Mi is továbbadjuk fiainknak, elmondjuk a következő nemzedéknek, amit az Örökkévaló tett velünk. Elmondjuk erejét, hatalmát, csodáit, hogy senki el ne felejtse. Szövetséget kötött az Örökkévaló Jákóbbal, Törvényt adott Izráelnek. Megparancsolta őseinknek, hogy tanítsák erre gyermekeiket. Tudja meg ezt minden nemzedék, a születendő fiak, s felnőve ők is adják tovább fiaiknak! Hogy bízzanak Istenben, el ne felejtsék csodás tetteit, engedelmeskedjenek parancsainak. Ne legyenek lázadók, mint őseik: makacs és engedetlen nemzedék, állhatatlan és Istenhez hűtlen nép. Ne legyenek olyanok, mint Efraim harcosai, az íjászok, akik megfutamodtak a csatából, nem tartották meg Istennel kötött Szövetségüket, s nem követték Törvényét, elfelejtették nagy tetteit, csodáit, amelyeket megmutatott nekik. Bizony, csodákat tett őseik szeme láttára Cóán mezején, Egyiptomban! Kettéválasztotta a tengert, hogy a vizek megálltak oldalt, mint a falak, és népét átvezette közöttük. Vezette őket nappal a felhőoszloppal, éjjel a tűzoszlop világosságával. Sziklát hasított meg a sivatagban, hogy a mélyből feltörő vizekből inni adjon népének bőségesen. Vizet fakasztott a sziklából, mely úgy zúdult le, mint a folyó! De őseink továbbra is vétkeztek, lázadoztak a pusztában a Felséges ellen. Próbára tették Istent, ételt kértek tőle kívánságuk szerint. Elégedetlenkedtek, és Isten ellen beszéltek: „Vajon tud-e nekünk enni adni a sivatagban? Ráütött a sziklára, és víz fakadt belőle, patakok eredtek, de tud-e kenyeret és húst is adni népének?” Hallotta ezt az Örökkévaló, és megharagudott Jákóbra, haragra lobbant Izráel ellen, mert nem hittek benne, nem bíztak segítségében. Majd parancsolt fent a fellegeknek, és megnyitotta az ég ajtaját, mannát hullatott rájuk, mint esőt, mennyei gabonát adott nekik eledelül. Angyalok kenyerét adta népének, Isten bőséges asztalt terített nekik. Feltámasztotta a keleti szelet, és erejével a déli szelet, fürjek tömege hullott a népre, mint az eső, annyi madár szállt közéjük, mint a por. Ott értek földet a táborban, leszálltak a sátrak közé. Evett a nép, ameddig jóllakott, Isten többet adott nekik, mint amit kívántak. De nem fékezték kívánságukat, még szájukban volt a hús, mikor Isten haragja lesújtott rájuk, és megölte még az erőseket is. Sok fiatal harcost is megölt. Mégis szüntelen vétkeztek Isten ellen, nem bíztak csodás erejében. Ezért hagyta, hogy napjaik értelmetlenül teljenek, és félelemben töltsék éveiket. Ha sokat megölt közülük, a többiek hozzá fordultak segítségért. Sietve jöttek hozzá, hogy keressék őt. Akkor újra eszükbe jutott, hogy Isten a Kősziklájuk, a Felséges Isten a Megmentőjük. De csak szájukkal hízelegtek, és nyelvükkel hazudtak neki, szívük nem volt őszinte iránta, Szövetségéhez nem voltak hűségesek. Isten mégis könyörült rajtuk, megbocsátotta bűneiket, s népét nem pusztította el. Sokszor visszafogta haragját, és nem engedte fellángolni dühét. Emlékezett rá, hogy ők csak halandó emberek, olyanok, mint a szél, mely elszáll, és nem tér vissza többé. Milyen sokszor lázadtak Isten ellen a sivatagban, mennyit szomorították őt a pusztában! Újra meg újra próbára tették türelmét, megbántották Izráel Szentjét. Elfelejtették csodás tetteit, nem gondoltak a napra, mikor megszabadította őket ellenségeik kezéből. Elfeledkeztek a csodákról, amelyeket Egyiptomban vitt véghez, és csodás megmenekülésükről Cóan mezején. Elfelejtették, hogyan változtatta vérré a vizeket, hogy azoknak nem volt mit inniuk. Bögölyök seregét küldte, hogy csípjék az egyiptomiakat, és békák tömegei lepték el házaikat. Sáskák hadával pusztította gabonájukat, sáskajárással kerti növényeiket, szőlőskertjeiket jégeső verte el, kőeső pusztította fügefáikat. Háziállataikat jégeső verte agyon, villámok sújtották nyájaikat. Rájuk zúdította izzó haragját: sokféle nyomorúságot, és a pusztító angyalok seregét. Nem tartotta vissza dühét, nem kímélte őket betegségtől, sőt a haláltól sem. Bizony, mind megölte az egyiptomiak elsőszülött fiait, elpusztította Hám családjában az elsőszülötteket. Mint pásztor a nyáját, úgy vezette népét, pásztorolta őket a pusztában, mint juhokat. Biztonságban vezette őket, nem féltek az ellenségtől, mert azokat a tenger borította el. Elvezette őket szent hegyéhez, amelyet kezével formált. Kiűzte előlük a nemzeteket, s földjüket szétosztotta saját népe között. Izráel törzseit ültette az idegenek sátraiba. Izráel mégis folyton lázadozott a Felséges ellen, sokszor próbára tették türelmét, és Törvényének nem engedelmeskedtek. Hűtlenül hátat fordítottak, akárcsak őseik, ellene fordultak, csalódást okoztak, mint a kiforduló íj. Bosszantották bálványaikkal, ingerelték szobraikkal. Látta ezt Isten, és felháborodott, Izráel népére nagyon megharagudott. Elhagyta silói lakóhelyét, sátorát, amelyben az emberek között lakott. Engedte, hogy hatalma jelét fogságba vigyék, hogy dicsősége ellenség kezébe jusson. Kiszolgáltatta népét az ellenség fegyverének, megharagudott Izráelre. Fiatal harcosait tűz égette el, szép leányainak nem énekeltek lakodalmi dalt. A papokat karddal ölték meg, de özvegyeik nem énekelhettek sirató éneket. Akkor az Úr felkelt, mint hős harcos, aki álmából felriad. Lesújtott az ellenségre, visszaverte, és örökre megalázta őket. József családját eltaszította, Efraim törzsét nem választotta. Hanem Júda törzsét választotta ki, és a Sion hegyét szerette meg. Felépítette szent Templomát, mint a magas eget, megalapozta, mint a Földet, hogy örökké álljon. Kiválasztotta Dávidot, szolgáját, és kihozta őt a juhok aklából. Elhozta a szoptatós juhok közül, hogy népét pásztorolja, Jákób utódait; Isten örökségét, Izráelt vezesse. Dávid pásztorolta is őket tiszta szívvel, és vezette bölcs kézzel. Ászáf zsoltára. Ó Istenünk, idegenek támadták meg népedet, szent Templomodat meggyalázták, Jeruzsálemet lerombolták. Szolgáid holttestét a keselyűknek adták, szentjeid testét vadállatok tépték szét. Szolgáidat halomra gyilkolta az ellenség, vérük patakokban folyt Jeruzsálem körül, s nem volt senki, aki eltemesse őket. A környező népek gyaláznak, gúnyolnak és kinevetnek minket. Meddig tart ez még, Örökkévaló? Örökké haragszol ránk? Örökké lángol féltékeny haragod tüze? Az idegen népeken töltsd ki haragod, akik nem tisztelnek téged, és a birodalmakon, akik nem bíznak segítségedben! Büntesd meg őket, mert gyilkolták Jákób népét, lerombolták lakóhelyüket. Kérünk, ne büntess minket őseink bűneiért! Fordulj hozzánk irgalommal, hisz alig néhányan maradtunk meg! Saját hírnevedért ments meg minket, hiszen te vagy Megmentő Istenünk! Szabadíts meg bennünket, takard el bűneinket, önmagadért! Ne mondhassák a nemzetek: „Hol van Istenetek? Mentsen meg titeket, ha tud!” Hadd lássuk meg, hogy bosszút állsz szolgáidért, Istenünk, azokon, akik megölték őket! Halld meg azok panaszát, akiket ellenségeink rabságba hurcoltak! Mentsd meg hatalmaddal a halálra ítélt rabokat! Állj bosszút ellenségeinken hétszeresen azért, amit velünk tettek! Büntesd meg őket, mert téged gyaláztak, Istenünk! Hadd dicsérjünk téged ezért, hiszen néped vagyunk, legelődnek nyája! Nemzedékről-nemzedékre hirdetjük dicséreted! A zenészek vezetőjének. A „Liliomok” kezdetű ének dallamára. Ászáf zsoltára. Izráel Pásztora, ki József népét vezeted, mint nyájadat, hallgass meg! Aki a kerubok fölött ülsz trónodon, jelenj meg, dicsőségben! Kelj fel, mutasd meg hatalmadat Efraim, Benjámin és Manassé törzsének! Jöjj, ments meg minket, segíts! Ó Istenünk, állíts helyre minket, világosíts meg arcod fényével, hogy megmeneküljünk! Örökkévaló, Seregek Ura és Istene! Meddig haragszol még ránk, néped imádsága ellenére? Hiszen kenyér helyett is könnyekkel táplálsz minket! Bizony, könnyeinket itatod velünk, bőségesen! Odadobtál szomszédaink gúnyolódásának, ellenségeink kinevetnek bennünket. Seregek Ura és Istene, állíts helyre minket! Világosíts meg arcod fényével, hogy megmeneküljünk! Te hoztad ki népedet Egyiptomból, mint nemes szőlővesszőt! Az idegen népeket elűzted, és e szőlőt helyükre ültetted. Előkészítetted helyét, gyökereit megerősítetted, és hamar elborította a földet. Vesszői betakarták a hegyeket, levelei árnyékba borították a fenséges cédrusokat is. Indáit a nyugati tengerig nyújtotta, hajtásait az Eufráteszig. Istenünk, miért romboltad le szőlőskerted kerítését? Most minden arra járó szedheti termését! Vaddisznók pusztítják kertedet, vadállatok legelik szőlődet! Seregek Ura és Istene, fordulj vissza hozzánk! Nézz le a Mennyből, lásd meg, mi lett szőlőddel! Jöjj, védd meg, és viselj rá gondot megint! Állítsd helyre, és védd meg a szőlőt, amit kezed ültetett! Védd meg a fiút, akit neveltél magadnak, hogy erős legyen. Pusztuljanak el haragodtól azok, akik szőlődet kivágták és felégették! De erősítsd meg a férfit, segítsd meg erős karoddal az ember fiát, akit magadnak neveltél, hogy el ne forduljunk tőled soha! Tarts életben bennünket, mi pedig nevedet hívjuk segítségül! Örökkévaló, Seregek Ura és Istene, állíts helyre minket! Világosíts meg arcod fényével, hogy megmeneküljünk! A zenészek vezetőjének. A Gittitre. Ászáf éneke. Énekeljetek dicséretet Istenünknek! Kiáltsatok örömmel Jákób Istenének! Szóljanak hangszereink: csörgődob, kedves hangú hárfa és lant! Fújjátok meg a sófárt az Újhold ünnepén, meg holdtöltekor, ünnepeink kezdetén! Törvény ez Izráel számára, melyet Jákób Istene rendelt el, mikor szövetséget kötött József népével, amikor Egyiptom ellen támadt. József ott olyan nyelvet hallott, amelyet nem értett. Isten mondta: „Levettem válladról a terhet, kivettem kezedből a nehéz kosarat. Mikor bajban voltál, engem hívtál segítségül, én pedig megszabadítottalak, a mennydörgés rejtekhelyén titokban válaszoltam neked, próbára tettelek Meribá vizénél.” Szela „Hallgass rám, népem! Ó, Izráel, figyelj szavamra, szövetséget kötök veletek: ne legyen rajtam kívül más istenetek, ne hajolj meg idegen istenek előtt, ne imádd őket! Én vagyok Istened, az Örökkévaló, én hoztalak ki Egyiptom földjéről! Izráel, nyisd ki a szádat, hogy jóval tölthessem meg!” „De népem nem hallgatott rám! Izráel nem engedelmeskedett nekem! Hagytam hát, hogy kövessék saját kívánságaikat, járjanak makacs szívük szerint, hogy tegyenek, amit akarnak!” „Bárcsak hallgatna rám népem! Ó, ha Izráel útjaimon járna! Akkor hamar megverném ellenségeit, és ellenfeleire nehezedne kezem! Az Örökkévaló ellenségei hízelegnének neki, Izráel ideje pedig örökké tartana! A legjobb búzával táplálnám, még a kősziklából is mézet adnék neki!” Ászáf zsoltára. Isten áll az istenek gyűlésében, mint Bíró ítél a bírák között: „Meddig fogtok még igazságtalanul ítélkezni?! Miért pártoljátok a bűnösöket?! Szela Szolgáltassatok igazságot az árváknak és a szegényeknek! Mentsétek meg a nyomorultakat és a szűkölködőket! Szabadítsátok meg a szegényeket és a nincsteleneket! Mentsétek ki őket a gonoszok kezéből!” De nem tudják, mi történik, nem értenek semmit! Nem tudják, mit tesznek, s közben már a Föld alapjai is omladoznak körülöttük. Szól Isten a bíráknak: „Bár istenek vagytok, a Felséges fiai mindnyájan, mégis meghaltok, mint minden ember! Lehullotok, mint minden uralkodó!” Kelj fel, ó, Isten! Tarts ítéletet az egész Földön! Uralkodj a nemzetek fölött! Ászáf zsoltáréneke. Istenem, kérlek, ne hallgass! Ne maradj csendben, szólj! Ne hallgass, Uram! Nézd, támadásra készülnek ellenségeid, gyűlölőid lázadoznak ellened! Összegyűltek, titkon tervet szőnek néped ellen, tanácskoznak azok ellen, akiket szeretsz. Azt mondják: „Gyertek, irtsuk ki őket teljesen! Izráelnek nevére se emlékezzenek többé!” Mind együtt tanácskoztak, szövetséget kötöttek ellened Örökkévaló: Edom népe és az izmáeliek, a moábiak és a hagriak, Gebál népe, Ammon és Amálek fiai, a filiszteusok és Tírusz lakói. Még Asszíria is csatlakozott hozzájuk, és Lót utódait segíti. Szela Istenünk, verd meg őket, mint Midján népét, mint Siserát és Jábint a Kisón-pataknál! Pusztuljanak el, mint ellenségeink Éndórnál, akik temetetlenül maradtak a földön! Istenünk, úgy bánj vezéreikkel, mint Órébbel és Zeébbel, főembereikkel, mint Zebahhal és Calmunnával! Mert azt mondták: „Foglaljuk el Isten népének földjét!” Istenem, söpörd el őket, ahogy a szél kergeti az „ördögszekeret”, szórd szét őket, mint a polyvát a vihar! Pusztítsd el ellenségeinket, mint tűz az erdőt, mint bozóttűz a dombokat! Viharod kergesse őket, forgószéllel rémítsd meg őket! Borítsa szégyen az arcukat, hogy hozzád forduljanak, Örökkévaló, s hogy téged keressenek! Szégyenüljenek meg, rettegjenek örökké, alázd meg, és pusztítsd el őket végleg! Tudják meg, hogy egyedül te vagy az Isten! Értsék meg, hogy te vagy az Örökkévaló! Tudják meg, hogy Felséges vagy az egész Földön! A zenészek vezetőjének. A gittitre. Kórah fiainak zsoltára. Milyen kedvesek a hajlékaid, Örökkévaló, Seregek Ura! Bárcsak már Templomod udvarában lehetnék! Testem-lelkem türelmetlenül kívánkozik az Élő Istenhez! Örökkévaló, Seregek Ura! Királyom, Istenem, még a veréb is talál helyet oltárod mellett, a fecskék is fészket raknak ott, és felnevelik fiókáikat! Milyen boldogok, akik mindig közeledben laknak, Istenem! Egész nap téged dicsérnek! Szela Boldog, aki tőled kapja erejét, akinek ösvényeid vannak a szívében! Ha a könnyek völgyén mennek is át, a források völgyévé változtatják, s áldást hoznak nekik az őszi esők. Erejük egyre növekszik, amíg elérkeznek a Sion hegyére, s Isten elé jutnak. Örökkévaló, Seregek Ura és Istene, figyelj imádságomra! Jákób Istene, kérlek, hallgass meg! Szela Védelmező Istenünk, tekints jóindulattal királyodra, légy kegyelmes felkentedhez! Mert jobb egyetlen nap nálad, mint ezer máshol! Jobb Istenem Templomának küszöbén állni, mint a gonoszok sátrában lakni! Az Örökkévaló Isten pajzsunk és Napunk, kegyelme és dicsősége ragyog ránk! Nem tart vissza semmi jót azoktól, akik igazságosan élnek! Milyen boldog és áldott, aki benned bízik, Örökkévaló, Seregek Ura! A zenészek vezetőjének. Kórah fiainak zsoltára. Örökkévaló, kegyelmezz meg országodnak, hozd haza Jákób népének száműzötteit! Bocsásd meg néped bűneit, takard el vétkeit! Szela Szűnjön meg haragod! Tartsd vissza indulatodat! Állíts helyre bennünket, szabadító Istenünk, ne haragudj ránk! Örökké tart haragod? Nemzedékről-nemzedékre haragszol ránk? Bizony, visszafordulsz hozzánk, új életre keltesz minket, hogy néped örülhessen neked, Örökkévaló! Mutasd meg, hogy valóban szeretsz, és szabadíts meg bennünket, Örökkévaló! Hallom, mit mond az Örökkévaló Isten: „Békesség népemnek és hűséges követőimnek! Csak ostobaságaitokhoz vissza ne térjetek!” Mert hamar megszabadítja azokat, akik tisztelik és félik őt, hogy dicsősége földünkön lakjon. Isten szeretete elébe jön hűségeseinek, békesség és igazságosság köszönti őket csókkal. Hűség hajt ki a földből, igazságosság záporoz a Mennyből. Igen, az Örökkévaló megad nekünk minden jót, és földünk is bőségesen terem. Igazságosság jön az Úr előtt, és készíti számára az utat. Dávid imádsága. Örökkévaló, hallgass meg! Válaszolj nekem, kérlek, mert szegény vagyok, a segítségedre szorulok! Védd meg életem, mert hűséges követőd vagyok! Ments meg engem, szolgádat, mert benned bízom! Uram, segíts rajtam, mert minden nap hozzád kiáltok! Töltsd meg engem, szolgádat, örömmel, mert kezedbe tettem a lelkemet! Hiszen olyan jó és kegyelmes vagy! Szereted azokat, akik téged hívnak segítségül! Hallgasd meg imádságomat, Örökkévaló! Figyelj könyörgésemre! Mikor bajban vagyok, hozzád kiáltok segítségért, és tudom, hogy válaszolsz nekem! Uram, senki sincs hozzád hasonló az istenek között! Nincs tetteidhez fogható égen-földön! Eléd jönnek a népek, akiket alkottál, leborulnak előtted, Uram, és dicsőítik neved! Nagy vagy, Uram, és csodálatos, amit teszel. Bizony, te vagy Isten egyedül! Taníts engem, Örökkévaló, hogyan járjak utadon, hogyan éljek igazságod szerint! Segíts, hogy teljes szívvel tiszteljem és féljem nevedet! Uram, Istenem, teljes szívből dicsérlek! Tisztellek téged örökké! Irántam való szeretetedből a sír mélyéből is kiemelted lelkemet! Istenem, büszke emberek támadtak rám, erőszakosok csapata tör életemre, akik nem tisztelnek téged! Uram, türelmes, kegyelmes és irgalmas Isten vagy, szereteted és hűséged kifogyhatatlan! Kérlek, fordulj hozzám, és légy hozzám jóindulattal! Add nekem, szolgádnak, erődet, és mentsd meg szolgálód fiát! Örökkévaló, add jelét, hogy szeretsz, hadd lássák ellenségeim is! Hadd tudják meg, hogy te segítettél és erősítettél meg engem! Kórah fiainak zsoltáréneke. Az Örökkévaló a szent hegyeken építette fel városát! Bizony, jobban szereti Sion kapuit, mint Jákób összes sátorát! Mennyi dicsőséges dolgot beszélnek rólad, Isten Városa! Szela Egyiptomot és Babilont is ismerőim közé fogom számítani! Ezt mondom Filisztea, Tírusz és Kús lakóiról: „Ő is ott született!” Sionról pedig így szólnak: „Ezek mind Sionban születtek, amelyet a Felséges épített!” Az Örökkévaló beírja, és számba veszi őket: „Igen, ő is Sionban született.” Szela Ők pedig így énekelnek és táncolnak örömükben: „Minden forrásom belőled fakad!” Kórah fiainak zsoltáréneke. A zenészek vezetőjének. A „Betegség” kezdetű ének dallamára. Az ezráhi Hémán tanítása. Örökkévaló, Szabadító Istenem, hozzád kiáltok éjjel-nappal! Kérlek, hallgasd meg imádságomat, figyelj kérésemre, mert lelkemet elborítják a bajok, életem a halál kapujához érkezett! Úgy bánnak velem az emberek, mintha már halott lennék, olyan lettem, mint az erőtlen harcos. A halottak közé dobtak, mint tömegsírba a megölteket, akire már nem gondolsz, Istenem, akiket már nem ér el segítséged. Bizony, a sír fenekére fektettél engem, a mélységes sötétbe. Istenem, haragos kezed rám nehezedett, csapásaid elborítottak. Mint haragos hullámok összecsaptak fejem fölött! Szela Istenem, csapásaid miatt barátaim elhúzódnak tőlem, utálatossá tettél előttük, házamból ki sem tudok menni, szinte rab vagyok. Szemeim is elfáradtak a sok sírástól! Örökkévaló, minden nap kitárt karokkal imádkozom, segítségért kiáltok hozzád! Vajon teszel-e csodát a halottakkal? Felkelnek-e, hogy dicsérjenek téged? Szela Igaz szereteted csodáit hirdetik-e a sírban? Hűségedről ki beszél a pusztulás országában? Ki fogja csodáidat megismerni a sötétség földjén, és igazságos tetteidet a feledés országában? De én, Örökkévaló, hozzád kiáltok segítségért, minden reggel hozzád száll imádságom. Örökkévaló, miért hagytál el engem? Miért fordulsz el tőlem? Fiatalságom óta gyenge és beteg vagyok, haragod terhét viselem, s nincs, aki segítsen rajtam. Haragod lángjai összecsaptak fejem fölött, csapásaid elpusztítanak, körülvesznek minden nap, mint az áradat, egészen elborítanak, bekerítenek — elsüllyedek! Még barátaimat is elszakítottad tőlem, csak a sír és a sötétség vesz körül! Az ezráhi Étán tanítása. Az Örökkévaló szeretetéről és kegyelméről énekelek örökké! Nemzedékről nemzedékre hirdetem hűségedet, Uram! Azt mondom: szereteted örökké tart, hűséged oly szilárd, mint a Menny! Azt mondtad: „Szövetséget kötöttem választottammal, megesküdtem szolgámnak, Dávidnak: örökké megerősítem fiaidat örökre állandóvá teszem királyságodat.” Szela Még a Menny is dicsér téged, Örökkévaló, csodálatos dolgaidért! A szentek közösségében is csodálnak téged hűségedért! Senki sem hasonlítható hozzád még a Mennyben sem, Örökkévaló! Még a hatalmas erejű angyalok között sincs hozzád fogható! A szentek gyűlésében is az Örökkévaló az, akit mindenki tisztel és fél! Félelemmel csodálják az Örökkévalót mind, akik körülötte vannak! Örökkévaló, Seregek Ura és Istene, kicsoda olyan erős, mint te? Hatalmas Isten! Hűséged körülvesz téged! Uralkodsz a dühöngő tengereken, s lecsendesíted viharos hullámait, összetörted Ráhábot, erős karoddal szétszórtad ellenségeid seregét! A Mennyekben és a Földön minden a tiéd, hiszen az egész világot kezed teremtette, s mindent, ami benne van! Északtól délig mindent kezed alkotott! A Tábór és Hermón hegye is táncolva énekel örömében, ha nevedet hallja! Milyen erős a karod! Milyen hatalmas vagy, milyen erős a kezed! Jobb karod magasra emelted! Királyi trónod alapja igazságosság és jogosság, hűséges szeretet jár előtted! Áldott az a nép, amely örömében hozzád kiált, Örökkévaló! Boldogok, akik arcod világosságában élnek! Nevedben örvendeznek egész nap, jóságod és igazságosságod felemeli őket, mert te vagy erejük dicsőséges forrása! Hatalmunk folyton növekszik, mert szeretsz bennünket! Örökkévaló, te vagy Védelmezőnk! Izráel Szentje a Királyunk! Te mondtad egykor látomásban hűséges szolgáidnak: „Megerősítettem a vitéz harcost, felemeltem, akit a nép közül választottam. Megtaláltam szolgámat, Dávidot, szent olajommal királlyá kentem fel őt. Kezem állandóan segíti, karom erősíti, hogy ellensége le ne győzhesse, a gonoszok el ne nyomhassák. Ellenségeit összetöröm, gyűlölőit szétzúzom előtte! Hűségem és szeretetem állandóan kíséri, nevem hatalma által növekszik ereje, uralma. Kezére bízom a tengert, uralmát kiterjesztem a folyókra. Azt mondja nekem: »Édesapám vagy, Istenem, Kősziklám és Szabadítóm!« Én pedig elsőszülött fiammá teszem, elsővé a Föld királyai között. Kegyelmem örökre állandó lesz iránta, szövetségem meg nem változik. Családját is örökre állandóvá teszem, királysága örökké tart, mint a Menny. Ha utódai eltérnek törvényemtől, s nem engedelmeskednek parancsaimnak, ha rendelkezéseimet nem tartják meg, és nem utasításaim szerint élnek, akkor vesszővel megfenyítem őket vétkeikért, és csapásokkal bűneikért, de jóindulatom és szeretetem nem vonom meg Dávidtól. Hűséges maradok hozzá! Vele kötött Szövetségem nem töröm meg, nem vonom vissza, amit igértem. Megesküdtem saját szentségemre, amely változhatatlan, nem csaphatom be Dávidot: Dávid utódai soha el nem fogynak, királyi uralma előttem örökké megmarad, mint a Nap az égen! Bizony, örökre megerősítem őt, mint a Holdat! Mindez oly biztos, mint a Menny, amely tanúm erre a Szövetségre!” Szela Istenem, te mégis megharagudtál felkent királyodra, megvetetted és elhagytad őt! Megvetetted szolgáddal kötött szövetséged, királyi koronáját a porba dobtad! Lerontottad városának falait, erős városait romba döntötted. Aki csak arra jár, mind fosztogatja, a szomszéd népek kigúnyolják és megvetik. Istenem, királyod ellenségeit segítetted győzelemre, támadóinak szereztél örömet. Királyod kardjának erejét elvetted, a harcban nem segítetted. Véget vetettél dicsőségének, trónját földig romboltad. Megrövidítetted a király ifjúságának napjait, szégyenbe borítottad. Szela Örökkévaló, meddig tart még ez? Örökre elrejtőzöl előlünk? Meddig ég haragod tüze ellenünk? Emlékezz, milyen rövid az ember élete! Milyen mulandónak teremtettél bennünket! Kicsoda élhet örökké, hogy ne lásson halált soha? A halál hatalmától ki tudja lelkét megmenteni? Szela Uram, hol van korábbi szereteted? Hiszen megígérted Dávidnak, hogy hűséges leszel utódaihoz! Nézd, Uram, mennyi szégyent kell szolgáidnak elszenvedniük! Lásd meg, hogyan gyaláznak minket ellenségeink! Nézd, Örökkévaló, hogyan gúnyolják felkent királyod minden lépését! Áldott legyen az Örökkévaló örökké! Ámen, ámen! Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál otthonunk nemzedékről-nemzedékre, s mindmáig te vagy menedékünk! Mielőtt a hegyek megszülettek volna, mielőtt a Földet, sőt, az egész világot megformáltad, te már akkor is voltál, és mindörökké leszel: te vagy az Isten! Visszatéríted az embert a porba, „Térjetek vissza!” — mondod nekik. Ezer esztendő neked csak annyi, mint a tegnapi nap, mint egy őrváltás ideje éjjel. Hirtelen elragadod őket, mint az árvíz. Olyanok lesznek, mint az álom, amelynek reggelre kelve nyoma sem marad, vagy mint a fű, amely felnő, és elszárad. Bizony, olyanok vagyunk, mint a mező virága: reggel nyílik, virágzik, de estére elhervad, és vége van! Minket is rémít haragod, amely végez velünk, mint tikkasztó hőség a virággal. Uram, jól látod minden bűnünket, ismered titkos vétkeinket. Haragod miatt hamar letelnek napjaink, elszállnak esztendeink, mint a sóhajtás. Mennyi életünk ideje? Röpke hetven év, legfeljebb nyolcvan, ha valaki erős, az is nagyrészt küszködés és szomorúság! Oly hamar elszáll, s már mennünk is kell, mintha repülnénk! Ki állhat meg haragod tüze előtt? Ki viseli el félelmetes indulatodat? Taníts meg napjainkat úgy tölteni, hogy szívünk bölcsességet szerezzen. Örökkévaló, fordulj vissza hozzánk! Meddig késel? Fordulj szolgáidhoz, jóindulattal! Hadd lakjunk jól kegyelmeddel minden reggel, hadd örüljünk neked minden nap, amíg élünk! Oly sok éven át szenvedtünk, s annyi bajt láttunk, adj nekünk végül örömöt és boldogságot! Hadd lássák szolgáid hatalmas tetteidet, s dicsőséged látsszon meg gyermekeinken! Urunk, Istenünk, légy jóindulattal irántunk, s kezünk munkáját tedd állandóvá! Kezünk munkáját tedd állandóvá, Istenünk! Aki a Felséges rejtekhelyén lakik, a Mindenható árnyékában nyugszik az, teljes biztonságban. Azt mondom az Örökkévalónak: „Te vagy Istenem, bízom benned! Te vagy erős kőváram, benned védelmet találok!” Akkor ő kiment a rejtett csapdából, megment a halálos járványtól, szárnyával betakar, mint fiókáit a madár, és tollai alatt védelmet találsz. Hűsége lesz pajzsod és páncélod. Nem kell félned éjjel a váratlan támadástól, sem nappal a lesből kilőtt nyíltól, sem a homályban lopakodó, halálos járványtól, sem a délben támadó hirtelen haláltól! Még ha ezerszám hullanak is melletted, s tízezren a közeledben, téged akkor is elkerül a pusztító. Bizony, meglátod ezt a saját szemeddel! Előtted büntetik meg a gonoszokat! Mivel ezt mondtad: „Erős kőváram az Örökkévaló, a Felséges a menedékem!” Ezért nem ér el téged a veszedelem, s otthonodnak a pusztítás közelébe sem jöhet. Hiszen az Örökkévaló parancsolt felőled, s melléd rendelte angyalait, hogy őrizzenek minden utadon. Kezükben hordoznak, hogy meg ne üsd lábad a kőben. Bizony, oroszlán és vipera fölött jársz, letaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt! Az Örökkévaló mondja rólad: „Mivel ragaszkodsz hozzám, és szeretsz, megmentelek. Mivel jól ismersz engem, magasra emellek. Mikor kiáltasz hozzám, felelek. Veled vagyok, mikor bajok vesznek körül, kimentelek, és fölemellek! Hosszú élettel teszlek megelégedetté, és megmutatom neked szabadításomat.” Zsoltár. Ének szombatnapra. Milyen jó dicsérni téged, Örökkévaló, milyen jó neked énekelni, Felséges, hűséges szeretetedről énekelni reggel, hűségedet dicsérni éjjel, tízhúrú hangszerrel, lanttal és szép hangú hárfával! Örülök tetteidnek, Örökkévaló, kezed alkotásairól örvendezve énekelek! Milyen hatalmasak tetteid, mélységesek gondolataid! Az értelmetlenek nem látják, az ostobák nem érthetik meg. Az istentelenek felnőnek, mint a gaz, a gonosztevők egy időre virágzanak, de mikor eltűnnek, örökre végük van! De te, Örökkévaló, örökké uralkodsz mindenek fölött! Ellenségeid mind elpusztulnak, bizony, elvesznek örökre! A gonosztevők mind szétszóródnak. De engem győzelemre segítesz, ahogy a vadbivaly emeli szarvait. Megújítod erőmet, olajoddal felfrissítesz. Szemmel tartom azokat, akik vesztemre törnek, a gonoszokat, akik terveket szőnek ellenem, jól tudom, mit gondolnak! Akik szeretik az igazságot, virágzanak, mint a pálmafa, magasra növekednek, mint a libanoni cédrusok, mert az Örökkévaló házában növekednek, Istenünk udvaraiban virágzanak. Még idős korukban is szüntelen teremnek, mint a dúslombú fák. Ezzel hirdetik és tanúsítják, hogy az Örökkévaló hűséges és igaz! Kősziklám ő, akiben nincs hamisság! Uralkodik az Örökkévaló, mint Király! Dicsőségbe öltözött, királyi méltóság a palástja, s erejét öltötte magára! Megerősítette a világmindenséget, hogy szilárd legyen, ne inogjon. Szilárdan áll trónod, Örökkévaló, ősidők óta, mert öröktől fogva létezel. A folyók hangja, Örökkévaló, egyre hangosabb, hogy zúgnak, morajlanak, a háborgó hullámok zaja egyre erősebb! Hogy zúg a tenger! Harsognak hatalmas hullámai! Mégis, az Örökkévaló a magasságban sokkal fenségesebb és hatalmasabb! Törvényed és Szövetséged milyen bizonyos! Házadat szentség ékesíti, Örökkévaló, mindörökké! Az Örökkévaló a bosszúállás Istene! Bosszúálló Isten, jelenj meg ragyogva! Egész Föld Bírája, foglald el trónod a magasban, büntesd meg a büszkéket, ahogy megérdemlik! Meddig örülhetnek még a gonoszok győzelmeiknek? Meddig hagyod ezt, Örökkévaló? Dicsekednek, hangoskodnak, a gonosztevők mind kevélykednek, miközben népedet összetörik, Örökkévaló, és megalázzák a hozzád tartozókat! Özvegyeket, jövevényeket és árvákat gyilkolnak kegyetlenül! Azt mondják: „Úgysem látja ezt az Örökkévaló, nem veszi észre Jákób Istene!” Ó, ti ostobák! Nem értitek? Esztelenek, térjetek észhez! Isten, aki a fület teremtette, ne hallana? Aki a szemet alkotta, maga nem lát? Aki egész népeket megfenyít, titeket ne büntetne meg? Isten az, aki értelemre tanítja az embereket! Bizony, az Örökkévaló ismeri az emberek gondolatait, jól látja, mennyire üresek és értelmetlenek! De boldog és áldott, akit az Örökkévaló tanít a törvényével! Igen, akit fegyelmez, sőt megfenyít, hogy a veszedelem idején békességben élhessen, nyugodt maradjon, míg a gonoszok a sírba hullanak. Mert az Örökkévaló nem hagyja el népét, nem dobja el magától örökségét! Helyreáll az igazságszolgáltatás, és aki becsületes, követi az igaz ítéletet. Ki áll mellém a gonoszokkal szemben? Ki harcol velem a gonosztevők ellen? Tudom, az Örökkévaló hamarosan megsegít engem! Különben hamar a csend országába merülnék! De biztos, hogy ő jön, és megsegít! Már azt gondoltam, összeroskadok, de hűséges szereteted mégis megerősített, Örökkévaló! Lelkem megtelt gondokkal és aggodalommal, de megvigasztaltál és felüdítettél engem! Örökkévaló, mi köze van hozzád a hamis bíróknak, akik a Törvényre hivatkozva csak nyomorúságot okoznak, összefognak az igazságszeretők ellen, és halálra ítélik az ártatlanokat? De az én védelmezőm az Örökkévaló! Magas kőváram a hegycsúcson, Isten a Kősziklám, ő a menedékem! Bizony, az Örökkévaló megbünteti a hamis bírókat, a gonosz uralkodókat! A saját fejükre fordítja vissza gonosz tetteiket, szétszórja és elsöpri őket a földről! Örökkévaló Istenünk, pusztítsd el őket teljesen! Jöjjetek, énekeljünk dicséretet az Örökkévalónak! Hangos örömmel kiáltsunk Kősziklánknak, aki megszabadít! Jöjjetek jelenlétébe hálaáldozattal, énekeljünk neki, dicsérjük őt hangszerekkel, hangosan! Mert nagy Isten az Örökkévaló, hatalmas Király minden más isten fölött! Övé a föld mélye és a hegyek csúcsa egyaránt. Övé a tenger, mert ő teremtette, övé a szárazföld is, mert saját kezével formálta. Jöjjetek, hajoljunk meg előtte, gyertek, imádjuk őt, térdeljünk Teremtőnk, az Örökkévaló elé! Ő a mi Istenünk, mi pedig népe vagyunk, legelőjének nyája, kezéhez szoktatott bárányai. Bárcsak ma hallgatnátok a szavára: „Ne keményítsétek meg szíveteket, ne ellenkezzetek, mint régen a pusztában, a lázadás napjaiban: Meribánál és Masszánál, amikor őseitek próbára tették türelmemet, megharagítottak, pedig látták tetteimet! Negyven évig bosszantott engem az a nemzedék, végül azt mondtam haragomban: E nép gondolatai mindig rossz úton járnak, az én gondolataimat pedig soha nem értik meg! Ezért megesküdtem haragomban: nyugalmam földjére soha nem mehetnek be!” Énekeljetek az Örökkévalónak új éneket! Énekeljen az Örökkévalónak az egész föld! Énekeljetek neki, és áldjátok őt! Hirdessétek napról napra szabadítását! Hirdessétek dicsőségét az összes nemzetnek, mondjátok el minden népnek csodálatos tetteit! Mert hatalmas az Örökkévaló, és méltó a dicséretre! Őt illeti imádat, tisztelet és félelem, minden más istennél inkább! Mert a nemzetek istenei tehetetlen bábok csupán, de az Örökkévaló teremtette az eget! Dicsőség és méltóság ragyog előtte, erő és szépség lakik szent helyén! Adjatok az Örökkévalónak, népek családjai, adjatok az Örökkévalónak dicsőséget és tiszteletet! Adjátok az Örökkévalónak a dicsőséget, amely megilleti, hozzatok neki ajándék-áldozatot, jöjjetek udvaraiba! Imádjátok az Örökkévalót szentségben és ékességben! Reszkessen előtte minden ember! Mondjátok a népeknek mindenütt: „Az Örökkévaló uralkodik, mint király, ő tartja fenn, és kormányozza a világot, hogy szilárdan álljon, meg ne inogjon. Igazságosan ítéli majd a népeket.” Örüljetek, akik a Mennyben laktok, és örvendezzen minden földi lakó! Kiáltson örömében az óceán és minden, ami benne él! Örvendjen a szántóföld és termése! Ujjongva énekelnek az erdő fái mind, amikor az Örökkévaló jön! Mert eljön, hogy megítélje a népeket, és uralkodjon az egész Földön! Igazságosan kormányozza a népeket, hűséggel és igazsággal uralkodik rajtuk. Uralkodik az Örökkévaló, mint király! Örüljön a föld, vigadjanak a szigetek! Felhő és sűrű homály veszi körül az Örökkévalót, trónjának alapja igazságosság és jogosság! Előtte tűz jár, és megégeti ellenségeit! Villámai megvilágítják a földkerekséget, látják az emberek és félve reszketnek! Még a hegyek is megolvadnak az Örökkévaló előtt, az egész Föld Ura előtt! A Menny hirdeti igazságos voltát, és mindenki meglátja dicsőségét! De szégyent vallanak, akik bálványokat imádnak, és saját „isteneikkel” dicsekednek, mert isteneik mind meghajolnak az Örökkévaló előtt! Hallja ezt Sion, és örül, Júda városai ujjonganak az Örökkévaló ítéleteinek! Mert te vagy, Örökkévaló, a leghatalmasabb, s uralkodsz az egész Föld fölött! Fenségesebb vagy, mint az idegen istenek! Ti, akik szeretitek az Örökkévalót, gyűlöljétek a gonoszt! Megőrzi az Örökkévaló hűségeseinek életét, és a gonoszok kezéből kimenti őket! Világosság ragyog az igazak ösvényére, és boldogság az egyenes lelkűek útjaira. Örüljetek az Örökkévalóban, ti igazak, adjatok hálát neki, és tiszteljétek őt! Zsoltár. Énekeljetek az Örökkévalónak új éneket, mert új és csodálatos dolgokat tett, jobb keze, szent karja győzelmet szerzett! Megmutatta szabadító hatalmát a népeknek, megmutatta nekik igazságát. Ismét hűséggel és szeretettel fordult Izráel népéhez! Látták ezt a Föld népei, mind, bizony, meglátták Istenünk szabadító erejét! Énekeljen az Örökkévalónak minden ember! Énekeljetek dicséretet, örüljetek és kiáltsatok! Zsoltárokat énekeljetek az Örökkévalónak, hárfával kísérve, hárfával és a többi hangszerekkel! Fújjátok meg a trombitát és a sófárt, Királyunk, az Örökkévaló előtt! Énekeljen az Örökkévalónak a tenger, és a tengeri teremtmények mind, énekeljen az egész Föld, és minden lakosa! Tapsoljatok örömmel, folyók, táncoljatok, hegyek! Énekeljetek az Örökkévalónak, aki jön! Mert valóban eljön, hogy megítéljen minden embert. Igazságosan ítél az egész Földön, és méltányosan ítéli a népeket! Uralkodik az Örökkévaló, mint király, félve tiszteljék őt mind a népek! Trónján ül az Örökkévaló, kerubok fölött, félve remegjenek a népek, és az egész Föld! Nagy az Örökkévaló a Sionon, uralkodik magasan minden nép fölött! Dicsérjék a népek nagy neved! Milyen félelmetes és szent a neved! Énekeljetek dicséretet a hatalmas Királynak, aki szereti az igazságos ítéletet! Urunk, te szabod meg, mi az igazságos, uralmad alatt él Jákób népe igazságos rendben. Dicsérjétek az Örökkévalót, Istenünket! Hajoljatok földig lába előtt, és imádjátok őt, mert szent! Mózes, Áron és a papok, Sámuel és mind, akik imádták az Örökkévalót, segítségül hívták az Örökkévaló nevét, és ő válaszolt nekik! A felhőoszlopból szólt hozzájuk, ők pedig engedelmeskedtek parancsainak, és a Törvénynek, amelyet adott. Örökkévaló Istenünk, te valóban válaszoltál nekik! Megbocsátó Istenük voltál, bár megbüntetted őket gonoszságuk miatt. Dicsérjétek az Örökkévalót, Istenünket! Hajoljatok meg előtte, imádjátok szent hegyén, mert szent az Örökkévaló, a mi Istenünk! Hálaadó zsoltár. Kiáltsatok az Örökkévalóhoz mind, akik a Földön laktok! Szolgáljátok az Örökkévalót örömmel, jöjjetek elé dicsérettel, és imádjátok őt! Lássátok meg, és ismerjétek el, hogy az Örökkévaló az Isten! Ő teremtett minket, hozzá tartozunk, legelőjének nyája: népe vagyunk! Lépjetek be kapuin hálaadással, jöjjetek udvaraiba dicséretekkel, tiszteljétek és áldjátok őt! Mert jó az Örökkévaló, örökké szeret minket, hűsége nemzedékről-nemzedékre kísér! Dávid zsoltára. Hűséges szeretetedről és igazságosságodról énekelek, Örökkévaló! Zsoltárt énekelek neked! Ügyelek rá, hogy ártatlanul éljek, mikor jössz el hozzám? Gondom van rá, hogy tiszta szívvel éljek családommal együtt. Nem fogok bálványokat imádni, semmi közöm hozzájuk! Gyűlölök mindent, ami elfordíthat tőled! Távol legyen szívemtől minden hamisság és gonoszság! Semmiféle gonoszhoz ne legyen közöm! Elpusztítom, aki titokban bevádolja szomszédját, nem állhatom, aki büszke és nagyravágyó. Keresem a hűségeseket, hogy együtt lakjanak velem. Csak aki tiszta életű, az szolgálhat nekem. Nem lakhat házamban csaló és hamislelkű, nem tűrök jelenlétemben hazugokat! Minden reggel kigyomlálom országomból a gonoszokat, kiirtok az Örökkévaló városából minden gonosztevőt! Egy szegény és szenvedő ember imádsága, aki kiönti szívét és kéréseit az Örökkévaló előtt. Örökkévaló, halld meg imádságomat! Segélykiáltásom jusson eléd! Kérlek, ne fordítsd el arcodat, mikor bajok vesznek körül! Hallgass meg, mert hozzád kiáltok segítségért! Ments meg, jöjj hamar! Életem kialszik, mint füstölgő hamu alatt a tűz, csontjaim, mint az üszkös fadarabok. Minden kedvem és erőm elhagyott, s mint a lekaszált fű, kiszáradt szívem, még enni sem akarok! Mióta szomorkodom, már csak csont és bőr vagyok. Mint a pusztai bagoly, oly magányos vagyok, gubbasztok, mint bagoly a romok között. Álmatlan virrasztok, mint magányos madár a háztetőn. Ellenségeim gúnyolnak és gyaláznak, gyűlölőim minden nap átkoznak. Szomorúságom a kenyerem, könnyekkel iszom italom. Bizony, nagy haragodban felkaptál és messze hajítottál, Örökkévaló! Életem, mint a megnyúlt árnyék, mint a lekaszált fű, elszáradok! De te, Örökkévaló, örökké uralkodsz, mint király! Neved dicsősége nemzedékről-nemzedékre ragyog! Kelj fel, Örökkévaló, könyörülj meg a Sionon! Mert itt az ideje, hogy megkegyelmezz neki! Bizony, a megszabott idő elérkezett! Szolgáid még Sion lerombolt köveit is szeretik, még utcáinak porán is szánakoznak. [15-16] De újra felépíti az Örökkévaló Siont, és meglátják a népek dicsőségét! Akkor a népek tisztelik az Örökkévaló nevét, és a népek királyai félik dicsőségét! *** Mert az Örökkévaló meghallgatja a szegények imádságát, nem utasítja el kérésüket! Jegyezzétek fel ezeket a jövendő nemzedéknek, hogy a születendő gyermekek is dicsérjék az Örökkévalót! Mert lenézett trónjáról, lenézett a Mennyből a Földre, hogy meghallja a foglyok panaszát, és kiszabadítsa a halálraítélteket. Bizony, kiszabadítja őket, hogy hirdessék az Örökkévaló nevét Sionban, és dicsérjék őt Jeruzsálemben, mikor összegyűlnek minden népből és országból, hogy együtt tiszteljék és imádják az Örökkévalót. Elfáradtam a hosszú úton, életem megrövidült, ezért azt mondom: Istenem, kérlek, ne vigyél el életem delén, hiszen te örökkön-örökké élsz! Te alapoztad meg kezdetben a Földet, és kezed alkotta a Mennyet. Bár azok mind elpusztulnak egyszer, te örökké megmaradsz! Mint a ruhák elkopnak, félreteszed, és újakra cseréled őket. Azok megváltoznak, de te, Istenem, ugyanaz maradsz, éveid soha nem érnek véget! Szolgáid fiai megmaradnak előtted, és utódaik is téged imádnak majd! Dávidé. Lelkem, áldjad az Örökkévalót! Egész valóm áldja szent nevét! Lelkem, áldjad az Örökkévalót, és ne feledd, mennyi jót tett veled! Megbocsátja minden bűnödet, kigyógyít minden betegségedből, megmenti életed a sírtól, körülvesz hűséges szeretetével. Megad neked minden jót, felékesít és megfiatalít. Megújulsz, mint a sas, mikor új tollakat növeszt. Az Örökkévaló igazságot szolgáltat minden elnyomottnak. Útjait megmutatta Mózesnek, hatalmas tetteit Izráelnek. Bizony, irgalmas, kegyelmes és türelmes az Örökkévaló hozzánk, szeretete nem fogy el. Nem hibáztat szüntelen, nem haragszik örökké, nem bűneink szerint bánik velünk, nem büntet vétkeinkért, ahogy megérdemelnénk. Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan magasan elborít bennünket hűséges szeretetével. Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messze dobta el bűneinket tőlünk! Amilyen jóságos az apa gyermekeihez, olyan kegyelmes az Örökkévaló azokhoz, akik tisztelik és félik őt! Hiszen jól tudja, hogyan teremtett minket, emlékszik rá, hogy halandók vagyunk, porból valók. Tudja, hogy életünk rövid, mint a füveké, mint vadvirág a réten, amely ma virágzik, s holnap, ha ráfúj a forró szél, hirtelen elszárad, vége van, helyét sem találod többé! De az Örökkévaló hűséges szeretete öröktől fogva és mindörökké megmarad azokon, akik tisztelik és félik őt, és jósága fiaikon és azok fiain is örökké, akik megtartják Szövetségét, és engedelmeskednek parancsainak. Az Örökkévaló a Mennyekben állította fel trónját, s uralkodik mindenek felett! Áldjátok az Örökkévalót, angyalai, ti hatalmas erejű harcosok, akik teljesítitek szavát, s hallgattok parancsszavára! Áldjátok az Örökkévalót, mennyei seregek, szolgái, akik véghezviszitek akaratát! Áldjátok az Örökkévalót, mind, akiket teremtett, áldjátok őt uralkodásának minden helyén! Lelkem, áldjad az Örökkévalót! Lelkem, áldd az Örökkévalót! Milyen hatalmas vagy, Örökkévaló Istenem! Dicsőségbe és szépségbe öltöztél, királyi palástod a világosság! Kifeszítetted a csillagos eget, mint sátrat, és a vizek fölött építetted fel palotádat. Felhő-szekereden robogsz égi utakon, és szelek szárnyán suhansz. A szeleket tetted követeiddé, tűz lángjait szolgáiddá. A Földet szilárd alapokra építetted, hogy örökké biztosan álljon. Mély vízzel borítottad, mint egy köpennyel, még a hegyek felett is vizek hullámzottak. Majd rájuk kiáltottál, és a vizek elfutottak, mennydörgő szavadra a völgyekbe zúdultak. Felemelkedtek a hegyek, lesüllyedtek a völgyek, mindegyik a maga helyére, amelyet kijelöltél nekik. Határt szabtál a vizeknek, hogy túl ne lépjék, el ne borítsák a Földet megint. Istenem, forrásokat fakasztottál a völgyekben, hogy patakok csörgedezzenek a hegyek között, és megitassák erdők-mezők vadjait. Még a vadszamarak is oda jönnek szomjukat oltani. Felettük, az ágakon madarak énekelnek, s fészket raknak a patak mellett. Megöntözöd a hegyeket a magasból, tárolóidból, hogy kezed alkotásai, teremtményeid, betöltsék a földet. Füvet növesztesz a legelő állatoknak, gabonát a földművesnek, hogy kenyeret kapjanak a földből. Bort, hogy szívük felviduljon, olajat, hogy arcuk ragyogjon, és kenyeret, hogy testüket táplálja. Jóllaknak az Örökkévaló fái is, amelyeket ő ültetett, a fenyők és libanoni cédrusok, ahol mindenféle madarak laknak, verebektől a gólyákig fészket raknak. A magas hegyekben vadkecskék járnak, a sziklákon mormoták találnak lakóhelyet. Istenem, te teremtetted a Holdat, amely az ünnepek idejét mutatja, s a Napot, amely lenyugvása idejét és helyét nem véti el soha. Te alkottad a sötétséget, az éjszakát, mikor az erdei vadak útjukra indulnak. Az oroszlánkölykök zsákmányért ordítanak, Istentől kérik táplálékukat, de ha felkél a nap, tanyájukra húzódnak, és lehevernek. Az ember pedig felkel, kimegy munkájára, és dolgozik napestig. Ó, Örökkévaló, számtalan csodálatos dolgot teszel, és milyen sokfélét! Milyen bölcsen viszed véghez valamennyit! Az egész világot betöltik kezed alkotásai! Itt ez a hatalmas óceán! Mérhetetlen tágas és széles, mégis telve van számtalan teremtményeddel, kicsikkel és nagyokkal! Hajók járnak a színén, s hatalmas tengeri állatok játszanak benne, a teremtményeid! Mind tőled várják, hogy időben megkapják táplálékukat. Mikor adsz nekik, összegyűjtik, megnyitod tenyered és megtelnek minden jóval. Ha elfordulsz tőlük, megrémülnek, ha visszaveszed leheletüket, elpusztulnak és ismét porrá lesznek. Mikor rájuk leheled Szellemed, teremtményeid életre kelnek, és megint betöltik a föld színét. Dicsőség az Örökkévalónak örökké, örüljön minden teremtményének! Az Örökkévaló csak ránéz a Földre, és az megremeg, ha megérinti a hegyeket, füstölögnek! Amíg csak élek, dicsérem az Örökkévalót! Zsoltárokat éneklek Istenemnek, amíg vagyok! Fogadja szívesen énekemet! Az Örökkévaló előtt örvendezek! Pusztuljanak ki a földről a bűnösök, vesszenek el a gonoszok! Lelkem, áldd az Örökkévalót! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Adjatok hálát az Örökkévalónak! Dicsérjétek nagy nevét, hirdessétek a népeknek tetteit! Énekeljetek neki, dicsérjétek őt! Mondjátok el csodálatos tetteit! Dicsekedjetek szent nevével! Ti, akik keresitek az Örökkévalót, teljes szívvel örvendezzetek neki! Keressétek az Örökkévalót, kívánjátok erejét, törekedjetek jelenlétébe! Emlékezzetek csodás tetteire, emlékezzetek csodáira és ítéleteire, amelyeket kihirdetett, ó, Ábrahámnak, az Örökkévaló szolgájának utódai, Jákób fiai, akiket Isten kiválasztott! Az Örökkévaló a mi Istenünk, határozatai az egész földön érvényesek. Örökké megtartja Szövetségét, nem felejti szavát soha, amit ezer nemzedéknek ígért, Szövetségét, amelyet Ábrahámmal kötött, ígéretét, amelyre Izsáknak megesküdött. Megerősítette, mint törvényt Jákóbnak, akit Izráelnek nevezett, és népével örök Szövetséget kötött: „Neked adom Kánaán földjét örökségül, ez lesz a te birtokod!” Kicsiny volt akkor még Ábrahám családja, mint jövevények vándoroltak azon a földön. Helyről-helyre vonultak, országról-országra bujdostak. Nem engedte az Örökkévaló, hogy ártsanak nekik, még királyokat is megbüntetett miattuk: „Ne nyúljatok felkent szolgáimhoz, prófétáimat ne bántsátok!” Majd éhséget küldött az Örökkévaló a földre, s minden kenyér elfogyott. Elküldte előttük Józsefet, akit eladtak rabszolgának, lábait bilincsbe szorították, őt magát vasra verték. Mindaddig rabságban tartották, amíg szava beteljesedett. Az Örökkévaló szava próbára tette és megtisztította Józsefet! Akkor a király érte küldött és feloldotta, a népek uralkodója kiszabadította börtönéből, úrrá tette Józsefet országán, gondviselővé egész Egyiptom felett. József parancsolt a többi vezetőnek, bölcsességre tanította Egyiptom véneit is. Majd Izráel családja Egyiptomba költözött, Jákób Hám országában lakott. Ott igen megszaporította őket az Örökkévaló, erősebbek lettek ellenségeiknél. Később az Örökkévaló elfordította az egyiptomiak szívét, gyűlölni kezdték Izráel népét, és rosszul bántak velük. Akkor elküldte szolgáját, Mózest, az Örökkévaló, és vele Áront, akit kiválasztott. Általuk vitte véghez jeleit és csodáit Hám földjén: Sűrű sötétséget küldött az Örökkévaló, és sötét lett a földön, de Egyiptom nem hallgatott rá. Vérré változtatta vizüket, és elpusztította a halakat, békák nyüzsögtek mindenhol, még a királyi palotában is. Az Örökkévaló parancsára legyek és szúnyogok lepték el országukat. Eső helyett jégesőt zúdított rájuk, és villámokat, mint lángoló tüzet, szétverte szőlőiket és fügefáikat, minden fát összetört határukban. Parancsolt a sáskáknak, és felhőkben jöttek, mint az áradat, felfaltak minden zöldet az országban, csupaszra rágtak minden növényt. Végül az Örökkévaló lesújtott minden elsőszülöttre Egyiptomban, minden családban megölte a legidősebb fiút. Izráel népét pedig kivezette onnan, kijöttek arany- és ezüstkincsekkel megrakottan, és egy sem volt köztük gyenge, vagy beteg. Örült Egyiptom, hogy végre elmentek, mert félelem szállt rájuk Izráel miatt. Az Örökkévaló felhővel óvta népét nappal, és tűzoszloppal világított nekik éjszaka. Fürjekkel táplálta őket, mikor húst kértek tőle, s mennyei kenyérrel etette népét. Megnyitotta a kősziklát, és vizet fakasztott belőle, ömlött a víz a sivatagban, mint bővizű folyó! Megtartotta szent ígéretét, adott szavát, beteljesítette, amit szolgájának, Ábrahámnak ígért: kihozta választott népét Egyiptomból öröménekkel és vigassággal. Nekik adta más népek földjét, örökölték a nemzetek munkájának gyümölcseit, hogy népe megtartsa rendelkezéseit, és kövesse tanítását. Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert ő jó! Mert hűséges szeretete örökké kísér! Ki mondhatná el, milyen hatalmas az Örökkévaló? Ki lenne képes méltón dicsérni őt? Milyen boldog és áldott, aki mindig igazságosan és helyesen cselekszik! Örökkévaló, gondolj rám, mikor népeden könyörülsz! Számíts közéjük, mikor megmented őket! Hadd örüljek, mikor választottaidat megáldod, hadd vegyek részt néped örömében, hadd dicsérjelek velük együtt! Bizony, vétkeztünk mi is, akárcsak őseink, bűnösök vagyunk, gonoszul cselekedtünk! Őseink Egyiptomban nem becsülték meg az Örökkévaló csodáit, nem törődtek bőséges kegyelmével, lázadtak ellene a Vörös-tengernél. Ő mégis megszabadította népét saját nevéért, hogy nagy hatalmát megmutassa. Ráparancsolt a Vörös-tengerre, és az kiszáradt, átvezette népét a mély tengerfenéken, mintha sivatag lett volna. Kimentette őket gyűlölőik kezéből, megváltotta őket ellenségeiktől. Üldözőiket pedig elborította a tenger, egy sem menekült meg. Akkor aztán hittek az Örökkévaló szavának, és énekkel dicsérték őt. De hamar elfelejtették az Örökkévaló tetteit, és kételkedtek terveiben. Kívánságaik uralkodtak rajtuk a pusztában, próbára tették az Örökkévaló türelmét a sivatagban. Ő pedig megadta nekik, amit kértek, de küldött rájuk pusztító betegséget. Fellázadtak Mózes ellen a táborban, és Áron, az Örökkévaló szentje ellen. Akkor megnyílt a föld, és elnyelte Dátánt, elborította Abirám csoportját. Tűz égette el őket, megemésztette a lázadókat. Majd aranyból bálványt emeltek a Hórebnél, és imádták a bika szobrát! Felcserélték Isten dicsőségét a füvet legelő bika szobrával! Elfelejtették Istenüket, Szabadítójukat, aki hatalmas dolgokat tett értük Egyiptomban, csodákat Hám földjén, és félelmetes dolgokat a Vörös-tengernél! El akarta pusztítani őket, de Mózes, Isten választottja, megállította, lecsendesítette Isten pusztító haragját! Nem akartak bemenni a kívánatos földre, mert nem bíztak Isten ígéretében. Sátraikban zúgolódtak és panaszkodtak, az Örökkévaló szavára pedig nem figyeltek. Végül az Örökkévaló megesküdött, hogy mindnyájan a pusztában halnak meg, utódaikat pedig elűzi a népek közé, szétszórja őket a Föld országaiba. Majd Baál-Peór bálványát imádták, és a bálványoknak áldozott ételekből ettek. Felbosszantották tetteikkel az Örökkévalót, ő pedig csapásokkal sújtotta őket. Akkor felállt Fineás, végrehajtotta az ítéletet, és megszűnt a csapás. Tetszett ez Istennek, emlékezik Fineásra és tettére mindörökre! Megharagították az Örökkévalót Meribá vizeinél is, még Mózes is bajba keveredett miattuk. Felbosszantották és elkeserítették Mózest, aki meggondolatlanul szólt. Nem pusztították ki az idegen népeket arról a földről, az Örökkévaló parancsa szerint, hanem összekeveredtek velük, és követték gonosz tetteiket. Azok bálványait imádták, és csapdába estek miattuk. Feláldozták saját fiaikat és leányaikat is a démonoknak! Ártatlanok vérét ontották: gyermekeiket megölték, a kánaáni bálványoknak áldozták fel őket! Így tették országuk földjét fertőzötté. Bűneikkel magukat is beszennyezték, hűtlenek lettek Istenükhöz, mint a házasságtörő feleség! Ezért megharagudott népére az Örökkévaló, és örökségét eldobta magától. Saját népét idegenek kezébe adta, hogy gyűlölőik uralkodjanak rajtuk. Elnyomták őket ellenségeik, és megalázták őket. De újra meg újra megszabadította népét az Örökkévaló ellenségeiktől, ők mégis lázadoztak ellene. Saját fejük után mentek, ismét bűneikbe süllyedtek. Ha bajba kerültek, mégis az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért, ő pedig meghallgatta kérésüket, mert Szövetséget kötött velük, s ezt ő soha nem felejti el! Ezért újra meg újra könyörült rajtuk, s hozzájuk fordult hűséges szeretetével. Még azokat is jóindulatúvá tette irántuk, akik fogságba vitték Izráel népét. Ó, Istenünk, Örökkévaló, szabadíts meg, gyűjts össze, és ments ki minket a népek közül, hadd dicsérjük szent neved, hadd dicsekedjünk dicséreteddel! Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene öröktől fogva mindörökké! Mondja az egész nép: Ámen! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert jó, mert hűséges szeretete örökké tart! Ezt hirdesse mindenki, akit az Örökkévaló megváltott, akit az ellenségtől megszabadított, akiket összegyűjtött sok-sok országból, keletről és nyugatról, észak és dél felől! Megmentette azokat, akik a pusztában vándoroltak, úttalan utakon bolyongtak, keresték a várost, ahol lakhassanak, de nem találták. Éheztek és szomjaztak, lelkük kifáradt, testük kimerült. De mikor hozzá kiáltottak segítségért, kimentette őket az Örökkévaló szorult helyzetükből. Vezette őket egyenes úton, hogy a városba jussanak, ahol békességben lakhatnak. Adjanak most hálát az Örökkévalónak jóságáért, és csodáiért, amelyeket az emberekkel tett! Mert inni adott a szomjazónak, és betöltötte az éhező lelkét minden jóval. Megmentette azokat, akik a halál árnyékában, sötétségben ültek, nyomorúsággal és vasláncokkal megkötözve, mert Isten szava ellen lázadtak, a Felséges tanácsára nem hallgattak. Ezért szívüket szenvedéssel alázta meg, megbotlottak, elestek, nem volt, aki segítsen rajtuk. De mikor hozzá kiáltottak segítségért, kimentette őket az Örökkévaló szorult helyzetükből. A sötétségből és a halál árnyékából kihozta őket, és köteleiket széttépte. Adjanak most hálát az Örökkévalónak jóságáért, és csodáiért, amelyeket az emberekkel tett! Mert a vaskapukat összetörte, és záraikat szétzúzta! Megmentette azokat, akik ostobán Isten ellen lázadtak, és bűneik miatt szenvedtek. Már az ételtől is undorodtak, a halál kapujához közeledtek, de mikor hozzá kiáltottak segítségért, kimentette őket az Örökkévaló szorult helyzetükből. Parancsolt, és azok meggyógyultak, a haláltól megmenekültek. Adjanak most hálát az Örökkévalónak jóságáért, és csodáiért, amelyeket az emberekkel tett! Hálával áldozzanak, és öröménekkel hirdessék az Örökkévaló tetteit! Akik hajóikon tengerre szálltak, hogy a nagy vizeken kereskedjenek, azok is látták az Örökkévaló nagy tetteit, még ott, a mélységes vizeken is! Mert az Örökkévaló parancsolt, és viharos szél támadt, felkorbácsolta a hullámokat, hogy hajójuk az égig emelkedett, majd megint a mélybe zuhant. Minden bátorságuk elolvadt a veszedelemben, szédültek és tántorogtak, mint a részegek, hajózó tudásuk semmit sem segített. De mikor hozzá kiáltottak segítségért, kimentette őket az Örökkévaló szorult helyzetükből, a vihart lecsendesítette, a tenger hullámait elsimította. Örülhettek ismét a nyugodt vizeknek, és az Örökkévaló a kívánt kikötőbe vezette őket. Adjanak most hálát az Örökkévalónak jóságáért, és csodáiért, amelyeket az emberekkel tett! Dicsérjék őt, mikor az emberek összegyűlnek, dicsérjék őt a nép vezetői előtt! Az Örökkévaló folyókat szárított ki, és forrásokat, hogy helyükön csak kietlen pusztaság maradt, termékeny földet változtatott szikes pusztává, a rajta lakók gonoszsága miatt. Máshol bővizű forrásokat fakasztott a száraz földön, és tavakat árasztott a sivatagban. Éhezőket telepített oda, hogy városokat építsenek lakóhelyül, megművelték a földet, szőlőt ültettek, bőségesen arattak és szüreteltek. Az Örökkévaló megáldotta és megsokasította őket, s még barmaikat is megszaporította. Majd elnyomás és csapások alatt görnyedeztek, és számuk is megfogyatkozott. Az Örökkévaló szégyent borított vezetőikre, és úttalan utakon bolyongtak a pusztában. Mégis felemelte az Örökkévaló a szegényeket a nyomorból, és családjaikat megsokasította, mint a juhnyájat. Látják ezt az istenfélők, és örülnek, látják a gonoszok is, de szájukat befogják. Aki bölcs, gondolja meg ezeket, hogy az Örökkévaló jóságát és hűségét megértse! Dávid zsoltáréneke. Kész a szívem, Istenem, felkészült a szívem, hogy énekkel és hangszerrel dicsérjelek! Ébredj lelkem! Ébredj fel lant és hárfa, ébresszük fel a hajnalt! Örökkévaló, dicsérlek téged a nemzetek előtt! Dicséreted éneklem a népek között! Mert kegyelmed és jóságod magasabb az égnél, hűséged a felhőkig ér! Istenem, dicsőséged növekedjen feljebb a Mennynél, dicséreted borítsa be a Földet! Istenünk, szabadíts meg minket karod erejével! Hallgass meg engem, hogy megmeneküljenek, akiket szeretsz! Isten így szólt szent helyén: „Örömmel nektek adom örökségül Sikem városát és Szukkót völgyét! Gileád és Manassé az enyém lesz, Efraim lesz a sisakom, Júda meg királyi jogarom, Moáb a mosdótálam, amelyben lábamat mosom, Edom a szolgám lesz, és sarumat hordozza, a filiszteusokat pedig legyőzöm, és diadalkiáltás hangzik fölöttük.” [10-11] De most elhagytál bennünket, Istenem! Nem jöttél seregünkkel a csatába. Most ki vezet be engem az erős városba, hogy elfoglaljam? Ki vezet egészen Edomig? *** Istenem, segíts meg bennünket ellenségeinkkel szemben! Hiszen az emberek segítsége semmit sem ér! Istennel mégis győzelmet aratunk, mert ő tapossa földre ellenségeinket! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Istenem, hozzád imádkozom, hallgass meg, ne maradj néma! Mert az istentelen gonoszok ellenem beszélnek, hazugsággal támadnak engem! Gyűlölködő szavakkal támadnak, ok nélkül vádolnak! Ellenségeim lettek, pedig szerettem őket, és értük imádkoztam. Jóért rosszal fizettek, jóságomat gyűlölettel viszonozták. Ezt mondják rólam ellenségeim: „Állíts fölébe bírónak egy gonoszt, még védője is vádolja meg! Bírája ítélje bűnösnek, még imádsága is legyen hasztalan! Életét rövidítsd meg, és tisztségét más foglalja el! Gyermekei legyenek árvák, felesége jusson özvegységre! Vándor koldussá váljanak gyermekei, még házuk romjai közül is űzzék ki őket! Hitelezők hordják szét vagyonát, idegenek kapják meg minden tulajdonát! Ne akadjon senki, aki segít rajta, árváit senki meg ne szánja! Pusztuljanak ki utódai, s a következő nemzedék a nevét is felejtse el! Emlékezzen az Örökkévaló őseinek bűneire, és ne bocsássa meg anyjának vétkeit! Bűneik mindig legyenek az Örökkévaló előtt! Még emlékét is törölje el, mert nem akart senkin könyörülni, egyre csak üldözte a szegény nyomorultat, hogy megölje a megtört szívűeket! Szeretett másokat átkozni, ezért átkai szálljanak saját fejére! Nem akart másokat megáldani, hát maradjon tőle távol az áldás! Átokba öltözött, és úgy itta azt, mint a vizet. Hát járja át testét az átok, mint olaj a csontokat, borítsa be, mint köpenye, vegye körül, mint az öve!” De én azt mondom: Ez legyen a jutalma ellenségeimnek, így bánjon az Örökkévaló azokkal, akik vádolnak engem, és életemre törnek! Te, Örökkévaló, Istenem, bánj velem úgy, hogy nevednek dicsőséget szerezz, szabadíts meg, mert hűséges szereteted olyan jó! Mint nyomorult koldus, olyan vagyok, szívem is összetört! Mint a megnyúlt árnyék este, úgy járok-kelek, s úgy tűnök el. Mint a sáskát elsöprik, úgy engem is. Térdeim remegnek a szomjúságtól, testem is egyre soványabb. Kigúnyolnak, akik csak látnak, fejüket csóválják, ha rám néznek. Segíts meg, Örökkévaló, Istenem, szabadíts meg hűséges szereteteddel! Hadd lássa mindenki, hogy te mentettél meg, hadd tudják meg, hogy hatalmad segített! Ha ők átkoznak engem, fordítsd azt áldásra, Örökkévaló! Ha ellenem támadnak, alázd meg őket, én pedig, a te szolgád, hadd örüljek! Ellenségeimet borítsa szégyen, s gyalázatuk legyen a köpenyük! Hangosan dicsérem az Örökkévalót, hálát adok neki a sokaság előtt, mert az Örökkévaló a szegény mellé áll, és igazságot szolgáltat neki. Dávid zsoltára. Az Örökkévaló mondta ezt Uramnak: „Ülj mellém, jobb oldalamra, míg ellenségeidet lábad alá vetem!” Az Örökkévaló nyújtja ki hatalmad pálcáját Sionból: „Hajtsd uralmad alá ellenségeidet, uralkodj közöttük is!” Néped önként jelentkezik, amikor sereged összegyűjtöd, Örökkévaló. Fiatal harcosaid megszentelt ruhákba öltöznek, kora reggel köréd gyülekeznek, mint hajnalban születő harmat a mezőn. Megesküdött az Örökkévaló, és soha vissza nem vonja: „Örökké pap vagy te, Melkisédek papsága szerint.” Az Úr áll jobb kezed felől, ő szórja szét haragja napján a királyokat! Ítéletet tart a népek fölött, megtölti a völgyeket holtakkal, összezúzza a fejedelmeket mindenütt a Földön. Lehajol, iszik az út menti patakból, azután győztesen felemeli fejét! [1] Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Hálát adok az Örökkévalónak teljes szívemből az istenfélők tanácskozásán, a nagy gyülekezetben! Örökkévaló, milyen csodálatosak tetteid! Gyönyörködnek bennük, akik ezeket vizsgálják és csodálják! Valóban dicsőséges és fenséges dolgokat tett az Örökkévaló! Igazságos tettei megmaradnak örökké! Csodáit emlékezetessé tette, hogy el ne felejtsük, milyen irgalmas és kegyelmes az Örökkévaló! Örökké megtartja Szövetségét, és enni ad azoknak, akik tisztelik és félik őt. Hatalmát megmutatta népének, mikor idegen népek földjét adta nekik. Igazságos és helyes minden, amit ő tesz, minden rendelkezése megbízható és tökéletes. Meg is maradnak parancsai örökre, mert hűségből és egyenességből származnak. Az Örökkévaló elküldött valakit, hogy megváltsa népét, és örökre szövetséget kötött velük! Szent és félelmetes a neve! Az Örökkévalót tisztelni és félni, ez a bölcsesség forrása! Akik tisztelik és félik őt, értelmesek és bölcsek mind! Dicsérjétek az Örökkévalót örökké! [1] Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Milyen boldog és áldott, aki tiszteli és féli az Örökkévalót, aki szereti parancsait! Utódai hatalmas hősök lesznek a földön, mert az istenfélők gyermekeit az Örökkévaló megáldja! Családja gazdag és virágzó, jósága pedig megmarad örökké. Még a sötétben is világosság ragyog az istenfélőkre Istentől, aki irgalmas, kegyelmes és igazságos. Jó annak, aki szívesen kölcsön ad, és minden dolgában igazságos! Nem éri soha veszedelem, emléke pedig örökre megmarad. Rossz hírtől nem fél, meg nem ijed, mert szíve erős, bízik az Örökkévalóban. Erős a szíve, nem remeg, semmitől sem fél, nyugton nézi ellenségeinek vesztét. Bőkezűen adakozik a szegényeknek, igazságossága örökre megmarad, hatalma pedig dicsőségesen emelkedik. Dühösen nézik ezt az istentelenek, fogukat csikorgatják tehetetlen dühükben, azután eltűnnek. Bizony, a gonoszok kívánságai és tervei szertefoszlanak! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek, akik szolgáljátok őt! Dicsérjétek nevét! Áldott legyen az Örökkévaló neve most és mindörökké! Dicsérjétek az Örökkévaló nevét minden helyen, napkelettől a napnyugta földjéig, mert az Örökkévaló uralkodik, magasan a népek fölött, dicsősége feljebb ér a Mennynél! Kicsoda hasonlítható Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, aki messze fenn lakik a magasban, magát megalázva mégis lehajol, hogy átvizsgálja a Mennyet és a Földet? Fölemeli a szegényt a porból, a nincstelen koldust a szemétdombról, hogy a fejedelmek közé ültesse őket. Bizony, beülteti népének előkelői közé! Családba helyezi még a meddő asszonyt is, hogy boldog legyen, mint sok gyermek anyja! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Mikor Izráel népe kijött Egyiptomból, Jákób családja az idegen nyelvű népek közül, Júda lett Isten szent lakóhelye, Izráel a királysága. Meglátta a tenger és elfutott előle, a Jordán pedig visszafordult. A hegyek szökdelve táncoltak, mint a vadkecskék, a dombok ugrándoztak, mint a bárányok. Mi lelt téged, tenger, hogy elfutottál? És te, Jordán, hogy visszafordultál? Mit ugrándoztok, ti hegyek, mint a vadkecskék, és ti dombok, mint a bárányok? Reszkess az Úr előtt, te föld, reszkess Jákób Istene előtt, aki a sziklát tóvá változtatta, kemény kősziklából forrást fakasztott! Magadnak szerezz dicsőséget, Örökkévaló, ne nekünk! Egyedül tiéd minden dicsőség, hűséges szeretetedért! Ne mondhassák az idegen népek: „Ugyan, hol a ti Istenetek?!” Bizony, Istenünk a Mennyben lakik, és mindent megtehet, amit csak akar! A népek istenei csak bálványok, hitvány szobrok, ezüstből, aranyból, emberi kéz alkotásai! Van szájuk, de némák, van szemük, de vakok, van fülük, de süketek, van orruk, de nem szagolnak, van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, torkuk sem ad hangot sohasem. Ilyenek lesznek maguk is, akik bálványokat emelnek, és azokban bíznak! Izráel népe, te az Örökkévalóban bízzál! Segítséged és pajzsod ő! Áron családja, az Örökkévalóban bízzál! Segítséged és pajzsod ő! Akik az Örökkévalót imádjátok, benne bízzatok! Segítségetek és pajzsotok ő! Az Örökkévaló törődik velünk, figyel ránk, és megáld bennünket! Megáldja Izráel népét, megáldja Áron családját, megáld titeket, akik őt imádjátok, kicsinytől fogva nagyig. Adjon nektek az Örökkévaló mind többet és többet, nektek és gyermekeiteknek egyaránt! Áldjon meg téged az Örökkévaló, aki a Mennyet és a Földet teremtette! A Menny az Örökkévalóé, de a Földet az ember fiainak adta. Nem a halottak dicsérik az Örökkévalót, nem azok, akik leszálltak a csend országába, hanem mi, akik élünk! Igen, dicsérjük az Örökkévalót most és mindörökké! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Szeretem az Örökkévalót, mert meghallgatja imádságomat. Bizony, ő figyel rám, ezért tőle kérek segítséget, amíg csak élek! A halál kötelei tekeredtek rám, a halottak országának félelme szorongatott, bánat és rettegés nehezedett rám. De az Örökkévalóhoz kiáltottam segítségért: „Kérlek, Örökkévaló, mentsd meg lelkemet!” Kegyelmes és igazságos az Örökkévaló, együtt érző és könyörületes. Megőrzi a védteleneket. Mikor elesett voltam, megsegített engem is! Nyugodj meg, lelkem, mert az Örökkévaló jót tett veled, és gondot visel rád! Örökkévaló, kihúztad lelkem a halál torkából, megmentetted szemem a sírástól, megóvtad lábam a botlástól és eleséstől! Ezért az Örökkévaló jelenlétében járok az élők között, itt a földön! Hittem, most is hiszek, ezért szólok, pedig nagyon körülvettek a gondok és bajok! Haragomban azt mondtam: „Minden ember hazug!” Mivel viszonozhatnám az Örökkévalónak, hogy gondot visel rólam? Fölemelem a szabadulás poharát, és az Örökkévaló nevét hívom segítségül! Az egész nép szeme láttára teljesítem, amit az Örökkévalónak fogadtam. Az Örökkévaló számára nagyon értékes hűséges követőinek halála. Ó, Örökkévaló, szolgád vagyok! Igen, a te szolgád vagyok, mint már anyám is volt. Te vetted le rólam a halál köteleit! Hálaáldozatot hozok neked, és nevedet hívom segítségül, így tisztellek téged! Teljesítem, amit az Örökkévalónak fogadtam, az egész nép előtt, az Örökkévaló házának udvaraiban, Jeruzsálem közepén! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót ti nemzetek, mind! Dicsérje őt minden ember! Mert egészen körülvesz bennünket szeretete, és irántunk való hűsége örökké tart! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert jó, mert örökké tart hűséges szeretete! Mondja hát Izráel népe: „Örökké tart hűséges szeretete!” Mondja hát Áron családja: „Örökké tart hűséges szeretete!” Mondjátok, akik imádjátok az Örökkévalót: „Örökké tart hűséges szeretete!” Mikor körülvettek és szorongattak a bajok, az Örökkévalót hívtam segítségül. Ő válaszolt, kiszabadított szorult helyzetemből, és tágas térre állított. Mellém állt az Örökkévaló, ugyan miért féljek? Mit árthatnak nekem az emberek? Mellém állt az Örökkévaló, ő az én segítőm! Bizony, meglátom, mikor ellenségeim vereséget szenvednek! Jobb az Örökkévalóban bízni, mint emberektől függeni! Bizony, sokkal jobb az Örökkévalóban bízni, mint a vezetőkben! Ellenségeim körülvettek engem, de az Örökkévaló nevében leverem őket! Körülvettek minden felől, de az Örökkévaló nevében levágom őket! Úgy rajzanak körülöttem, mint a méhek, de hamar végük lesz, mint a bozót tüzének. Bizony, az Örökkévaló nevében legyőzöm őket! Mindenáron el akartak pusztítani, de az Örökkévaló megsegített engem! Az Örökkévaló az erőm és győzelmi énekem, ő szabadít meg engem! Öröm és győzelem éneke hangzik az istenfélők otthonaiban, mert az Örökkévaló ismét megmutatta hatalmát! Igen, az Örökkévaló karja győzelmet aratott, az Örökkévaló ismét megmutatta hatalmát! Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Örökkévaló tetteit! Megfenyített az Örökkévaló, de mégsem adott át a halálnak! Nyissátok ki a győztesek kapuját, hadd menjek be rajta, hadd dicsérjem az Örökkévalót! Ez az Örökkévaló kapuja, csak a győztesek mehetnek be rajta! Uram, köszönöm, hogy válaszoltál hívásomra, és szabadítóm lettél! A kő, amelyet a ház építői félredobtak, éppen az lett a ház sarokköve! Bizony, nagy csoda ez a számunkra, az Örökkévaló tette ezt! Ez az a nap, amit az Örökkévaló készített, hát örüljünk ma, és örvendezzünk ennek! Örökkévaló, ments meg! Kérünk, ments meg minket! Áldott legyen, aki az Örökkévaló nevében jön! Megáldunk titeket az Örökkévaló házából! Az Örökkévaló az Isten, világossága ragyog ránk! Kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvához! Istenem vagy, hálát adok neked! Istenem, dicsérlek téged! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert jó, mert örökké tart hűséges szeretete! Áldottak és boldogok, akik tiszta életet élnek, akik az Örökkévaló tanítását követik. Áldottak és boldogok, akik ragaszkodnak bizonyítékaihoz, és teljes szívvel keresik őt, nem követnek el semmiféle gonoszságot, hanem engedelmeskednek neki. Uram, te parancsoltad, hogy utasításaidat gondosan kövessük. Bárcsak mindig egyenesen járnék utadon, s hűségesen követném törvényedet! Ha gondosan figyelnék parancsaidra, akkor nem szégyenkeznék soha. Tiszta szívből hálát adok neked, Uram, mikor igazságos ítéleteidet tanulmányozom. Megőrzöm törvényedet, soha ne hagyj el engem! Hogyan élhet a fiatal tiszta életet? Csak úgy, ha figyel beszédedre, és ahhoz igazodik! Teljes szívvel kereslek téged, Uram, ne engedj eltérnem parancsaidtól! Szívemben őrzöm szavaidat, mint rejtett kincseket, nehogy vétkezzem ellened! Áldalak, Örökkévaló, kérlek, taníts törvényedre! Ajkam elsorolja, emlékezetből ismételi szájad minden ítéletét. Inkább gyönyörködöm bizonyítékaidban, mint bármilyen nagy gazdagságban. Utasításaidat szívemben forgatom, gondosan követem utadat, Uram! Gyönyörködöm törvényedben, nem felejtem szavadat. Légy jóindulattal szolgádhoz, hogy éljek, és engedelmeskedjek szavadnak! Nyisd fel szemem, hogy meglássam, milyen csodálatosak tanításaid! Idegen és jövevény vagyok e földön, kérlek, ne rejtsd el előlem parancsaidat! Sóvárog a szívem, ítéleteidet kívánja szüntelen. Uram, te megfenyíted a büszkéket: átkozottak, akik eltávolodnak parancsaidtól! Vedd le rólam a szégyent és gyalázatot, mert megőrzöm bizonyítékaidat! Ha a vezetők összeülnek, és ellenem beszélnek, szolgád akkor is törvényedről gondolkodik. Gyönyörködöm bizonyítékaidban, amelyekből tanácsot adsz nekem. Lelkem a porhoz tapad, eleveníts meg beszédeddel! Uram, elmondtam neked mindent őszintén, és te meghallgattál! Kérlek, taníts törvényeidre! Hadd lássam meg utasításaid értelmét, hogy gondolkodhassam csodálatos dolgaidról! Sír a lelkem a keserűség miatt, vigasztalj és erősíts meg szavaddal! Őrizz meg a hamisságtól és hűtlenségtől, erősíts meg tanításoddal! Eldöntöttem, hogy hűséges maradok hozzád, Uram! Ítéleteidet mindig szemem előtt tartom! Ragaszkodom bizonyítékaidhoz, Örökkévaló! Ne engedd, hogy megszégyenüljek! Futok, hogy engedelmeskedjek parancsaidnak, ha a szívem készségessé teszed! Örökkévaló, taníts engem törvényed útjára, hogy mindvégig gondosan kövessem azt. Tégy engem értelmessé, hogy kövessem tanításodat, és teljes szívvel engedelmeskedjek! Vezess parancsaid ösvényén, mert abban gyönyörködöm! Segíts meg, hogy bizonyítékaidon gondolkozzam, s ne azon, hogy gazdagodjak meg! Fordítsd el tekintetem, hogy ne nézzek a bálványokra, és erősíts meg, hogy kedvedre éljek! Teljesítsd be szolgádon szavadat, amelyet az istenfélőknek ígértél! Távolítsd el tőlem szégyenemet, amelytől félek, mert ítéleteid olyan jók! Nézd, vágyakozom utasításaidra, eleveníts meg jóságoddal! Örökkévaló, szálljon rám hűséges szereteted, és szabadításod, ahogy megígérted, hogy megfelelhessek azoknak, akik gyaláznak, mert bízom benned és ígéretedben! Ne vedd el tőlem az igazság beszédét, mert ítéleteidre várok! Állandóan követem tanításaidat, most és örökké. Tágas téren járok, nem kell semmit rejtegetnem, mert utasításaidat keresem és követem. Királyok előtt szólok bátran, mert szövetségedről beszélek. Szeretem parancsaidat, élvezem, ha tanulmányozhatom őket! Szeretem parancsaidat, sőt, tisztelem őket, és sokat gondolkozom róluk. Emlékezz, Uram, szavadra, szolgádnak tett ígéretedre, amelyhez nekem reménységet adtál! Ez ad erőt és vigasztalást szorult helyzetemben, mert beszéded és ígéreteid megelevenítenek! Bárhogyan gúnyolnak is a büszkék, mégsem fordulok el tanításodtól, Uram! Mikor ítéleteidről gondolkodom, amelyeket az ősidőkben hoztál, Örökkévaló, mindig megvigasztalódom! Harag és szomorúság vesz erőt rajtam az istentelenek miatt, akik elfordulnak tanításodtól! Mint az énekek, olyanok számomra törvényeid, mikor idegen országban vándorolok. Még éjjel is rád gondolok, Örökkévaló, és emlékezem tanításodra! Ez az én sorsom, hogy engedelmeskedjek utasításaidnak. Örökkévaló, elhatároztam: az én részem, hogy engedelmeskedem beszédednek. Hozzád jövök, teljes szívből kérlek: légy kegyelmes hozzám, ígéreted szerint! Végiggondoltam életemet: visszatérek bizonyítékaidhoz, Uram! Sietek, nem aggodalmaskodom, parancsaidat megtartom! Bár az istentelenek kötelei tekeredtek rám, mégsem felejtem el tanításodat! Még éjjel is felkelek, hogy hálát adjak neked igazságos ítéleteidért! Barátjuk vagyok azoknak, akik téged imádnak! Társa vagyok mindenkinek, aki utasításaidat követi. Hűséges szereteted, ó, Örökkévaló, az egész Földet beborítja! Taníts engem törvényeddel! Örökkévaló, valóban jó vagy hozzám, úgy, ahogy megígérted! Taníts engem bölcsességre és helyes ítéletre, mert bízom parancsaid helyességében! Mielőtt megaláztatás ért, eltévedtem, de most már követem, amit mondasz, Uram! Milyen jó vagy, és mindent helyesen teszel! Taníts engem törvényeddel! Gőgös hazugok támadtak rám, mégis teljes szívvel követem utasításaidat! Szívük sötét és ostoba, nem törődnek semmivel, de én tanításodban gyönyörködöm! Hasznomra vált a szenvedés, mert megértettem, és megjegyeztem törvényedet! A tanítás a te szádból, Uram, többet ér, mint ezernyi arany és ezüst! Uram, kezed formált engem, és te tartasz életben, segíts, hogy parancsaidat megismerjem és megértsem! Látnak engem, akik tisztelnek és félnek téged, és örülnek, mert ígéreteidben reménykedem! Tudom, hogy igazságosak ítéleteid, Örökkévaló, és jól tetted, hogy megfenyítettél! De most, kérlek, vigasztalj meg jóságoddal, ahogy szolgádnak megígérted! Szálljon rám irgalmad, és eleveníts meg, hogy tanításod élvezhessem! Szégyenüljenek meg a büszkék, akik ok nélkül vádoltak engem, én pedig utasításaidról gondolkozom. Akik tisztelnek és félnek téged, Uram, forduljanak ismét felém, akik megismerték bizonyítékaidat! Segíts, hogy hűséges legyek törvényedhez, hogy soha ne kelljen szégyenkeznem! Lelkem sóvárogva várja, hogy megszabadíts, Uram, ígéretedben reménykedem! Egyre csak várom, hogy beteljesítsd, amit ígértél nekem. Már a szemem is belefáradt a nézésbe, mikor vigasztalsz meg? Olyan lettem, mint a füstre akasztott száraz bőrtömlő mégsem felejtem el törvényedet! Mennyit szántál szolgádnak, meddig élek még? Mikor tartasz ítéletet üldözőim fölött? Vermet ástak nekem az istentelenek, akik nem tanításod szerint élnek. Parancsaid mind megbízhatóak. Az istentelenek ok nélkül üldöznek, segíts meg, Uram! Majdnem elpusztítottak engem, mégsem tértem el utasításaidtól! Eleveníts meg hűséges szereteteddel, hogy bizonyítékaidat megőrizzem! Amit mondtál, Örökkévaló, örökre érvényes marad, olyan biztos, mint a Menny! Hűséges vagy, Uram, nemzedékről nemzedékre! Megalapoztad a Földet, és az szilárdan áll! Minden, ami van, téged szolgál, ítéleteid szerint áll fenn minden, ami létezik. Tanításaid örömömre vannak, különben már elpusztultam volna a szenvedésben! Nem felejtem utasításaidat, mert azok által éltetsz engem! Tiéd vagyok, Uram! Ments meg, hiszen utasításaidat keresem! Az istentelenek lesnek rám, hogy megöljenek, mégis bizonyítékaiddal foglalkozom. Láttam, hogy egyszer mindennek vége szakad, de parancsod örök és végtelen! Mennyire szeretem tanításodat, Uram! Egész nap azon gondolkodom. Parancsaid bölcsebbé tesznek ellenségeimnél, mert mindig megsegítenek! Bölcsebb lettem még mestereimnél is, mert bizonyítékaidon gondolkodom! A város vezetőinél is bölcsebb lettem, mert követem utasításaidat! Gonosz utakra nem is lépek, hogy engedelmeskedjek szavaidnak. Nem fordulok el ítéleteidtől, mert te tanítottál engem, Uram! Milyen kedvesek nekem a szavaid, édesebbek, mint nyelvemnek a méz! Utasításaid tettek értelmessé, ezért minden hamisságot utálok! Beszéded, mint a lámpa fénye lábam előtt: megvilágítja ösvényemet. Megesküdtem, és meg is tartom, hogy megőrzöm igazságos ítéleteidet! Örökkévaló, sokáig szenvedtem. Kérlek, eleveníts meg, ígéreted szerint! Örökkévaló, fogadd el hála-áldozatomat, és taníts engem ítéleteiddel! Életem szüntelen veszélyben forog, de tanításodat mégsem felejtem! Csapdát állítottak nekem a gonoszok, utasításaidtól mégsem tértem el! Bizonyítékaidat kaptam örökségül, szívemnek azokban telik öröme. Szívvel-lélekkel igyekszem, hogy törvényednek engedelmeskedjek, minden időben és mindvégig. Gyűlölöm a kétszínűséget, de szeretem tanításodat, Uram! Te vagy menedékem és pajzsom, bízom szavadban! Távozzatok tőlem, gonoszok, hogy Istenem parancsait megtartsam! Segíts meg ígéreted szerint, hogy élhessek, ne engedd, hogy csalódjak abban, amiben bízom! Tarts meg, hogy megmeneküljek, és örökké törvényedben gyönyörködhessek! Uram, te elfordulsz azoktól, akik törvényedtől eltérnek, és hamisságaikat leleplezed. Elsöpröd a Földről mind a gonoszokat, mint a szemetet, de én szeretem bizonyítékaidat. Egész testem remeg az irántad való tisztelet és félelem miatt, mert tisztelem és félem ítéleteidet. Azt tettem, ami helyes és igazságos, ne adj át azoknak, akik el akarnak taposni engem! Kérlek, te vállalj értem, szolgádért, kezességet, hogy a büszkék ne nyomhassanak el engem! Szemem sóvárogva várja segítségedet: igazságos ígéreted teljesülését. Bánj velem, szolgáddal, kegyelmed szerint, és taníts törvényedre! Uram, szolgád vagyok, segíts, hogy megérthessem bizonyítékaidat! Itt az ideje, Örökkévaló, hogy cselekedj, mert az emberek eltértek tanításodtól! De én szeretem parancsaidat, az aranynál is, még a színaranynál is jobban. Követem minden utasításodat, de gyűlölök minden hamisságot és csalást. Bizonyítékaid csodálatosak, ezért lelkem hozzájuk igazodik. Uram, beszéded megértése világosságot gyújt a sötétben, még a tanulatlan embert is bölccsé teszi. Annyira kívánom parancsaidat, mint fuldokló a levegőt! Uram, fordulj hozzám, és erősíts meg, ahogy azokkal bánsz, akik szeretnek téged! Beszéded vezessen, és erősítse lépteimet, hogy ne uralkodjon rajtam semmiféle gonosz! Szabadíts meg az emberek elnyomásától, hogy a te utasításaidat követhessem! Arcod fénye ragyogjon rám, szolgádra, és taníts törvényeidre! Patakzik a könny szememből, mert az emberek nem követik tanításaidat! Örökkévaló, te igazságos vagy, ítéleteid is igazságosak és helyesek! Igazságos és jó törvényeket adtál nekünk, amelyek teljesen megbízhatóak. Izzó szenvedély emészt engem, mert ellenségeim nem törődnek beszédeddel! Uram, beszéded tiszta, mint a tűzben finomított arany, szolgád azért szereti szavaidat! Én ugyan lenézett és jelentéktelen vagyok, utasításaidat mégis megtartom, Uram! Igazságosságod örökké érvényes, tanításod pedig igaz és megbízható! Nagy nyomorúság és baj ért, mégis parancsaidban gyönyörködöm. Igazságos bizonyítékaid örökké érvényesek, hadd értsem meg őket, hogy élhessek! Teljes szívből kiáltok hozzád, Örökkévaló, hallgass meg engem! Törvényednek engedelmeskedem. Segítségül hívlak, ments meg, hogy bizonyítékaidat megőrizhessem! Korán reggel felkelek, és imádkozom: ígéretedben bízom! Még éjjel is felébredek, és szavaidon gondolkozom. Hallgass meg engem, hűséges szeretetedért, eleveníts meg igazságos ítéleteddel, Örökkévaló! Közelednek, akik gonosz terveket készítenek ellenem, mennyire eltávolodtak tanításodtól, Örökkévaló! De te közel vagy hozzám, Örökkévaló! Parancsaid mind igazak és megbízhatók. Régóta ismerem bizonyítékaidat, tudom, hogy örökké érvényesek. Vedd észre szenvedéseimet, Uram, és szabadíts meg, mert nem felejtettem el tanításodat! Harcolj értem, és ments meg, eleveníts meg, ígéreted szerint! A gonoszoktól távol van a szabadítás, mert nem törődnek törvényeiddel. Milyen nagy irgalmas szereteted, Örökkévaló! Eleveníts meg engem ítéleted szerint! Milyen sokan vannak ellenségeim, milyen sokan üldöznek engem, mégsem fordultam el bizonyítékaidtól! Mikor láttam az árulókat, akik nem tisztelik tanításodat, megutáltam őket. Látod, Örökkévaló, mennyire szeretem utasításaidat, eleveníts meg hűséges szereteteddel! Kezdettől fogva minden szavad megbízható és állandó, minden ítéleted igazságos és örökre érvényes. Fejedelmek támadnak rám ok nélkül, mégis inkább félek beszédedtől, és szavaidat tisztelem. Uram, beszéded olyan boldoggá tesz, mintha nagy kincset találtam volna. Gyűlölöm és utálom a hazugságot, de szeretem tanításodat. Minden nap hétszer dicsérlek igazságos ítéleteidért. Milyen nagy békességben és jólétben élhetnek, akik szeretik tanításodat, hiszen semmiben sem ütköznek meg. Szabadításodra várok, Örökkévaló, és teljesítem parancsaidat! Lelkemben őrzöm bizonyítékaidat, mert nagyon szeretem őket! Követem utasításaidat, és megőrzöm bizonyítékaidat, hiszen te jól ismered egész életemet! Örökkévaló, hallgasd meg öröménekem, és adj nekem bölcsességet, ígéreted szerint! Hallgasd meg kérésemet, és szabadíts meg, ígéreted szerint! Hadd dicsérjelek teljes erőmmel, mikor törvényeidre tanítasz engem! Nyelvem a te szavaidat énekelje, mert minden parancsod igazságos! Segíts meg kezeddel, mert elhatároztam, hogy utasításaidat követem! Szabadíts meg, Örökkévaló, mert tanításodban gyönyörködöm! Elevenítsd meg lelkemet, hogy dicsérhesselek téged, segíts engem ítéleteiddel! Ha eltévednék, mint az elkószált birka, jöjj, Uram, keresd meg szolgádat, mert nem felejtem el parancsaidat! „A Templomba felvezető ének.” Mikor körülvettek a bajok és veszedelmek, az Örökkévalóhoz kiáltottam segítségért, és ő válaszolt nekem! Kérlek, Örökkévaló, mentsd meg lelkemet azoktól, akiknek szája hazugságot mond, és nyelve alatt hamisság lakik! Ti hazug nyelvűek! Mit fogtok elérni hamisságaitokkal? Mit kaptok ezért? A harcosok hegyes nyilait! Bizony, izzó parazsat kaptok büntetésül! Jaj, nekem, hogy közöttük kell élnem, mintha Mesekben laknék, vagy Kédár sátrai között! Milyen régóta élek azok között, akik gyűlölik a békességet! Én ugyan mindig a békességre törekszem, de ők folyton harcolni akarnak. „A Templomba felvezető ének.” Felnézek a hegyekre: vajon honnan jön számomra segítség? Az Örökkévaló küld nekem segítséget, a Menny és Föld Teremtője! Nem hagyja, hogy lábad elcsússzon, szüntelen virraszt fölötted, nem alszik el! Bizony, ő vigyáz Izráelre, nem szunnyad, nem alszik el! Az Örökkévaló vigyáz rád, ő védelmez téged jobb felől, hogy ne ártson neked sem nappal a nap, sem éjjel a hold. Megőriz téged az Örökkévaló minden bajtól, bizony, megőrzi lelkedet! Az Örökkévaló őriz téged, mikor elindulsz, és mikor hazatérsz, ő véd most és ezentúl örökké. „A Templomba felvezető ének, Dávidé.” Hogy megörvendtem, mikor mondták: menjünk fel az Örökkévaló Templomába! S most kapuidhoz érkeztünk, Jeruzsálem! Ó Jeruzsálem, te szépen épült város! Milyen jó rendben illenek össze házaid! A város, ahová feljönnek mind a törzsek, az Örökkévaló nemzetségei mert így rendelte Izráelnek, hogy együtt tiszteljük nevét! A város, ahol a bírói székek állnak, Dávid családjának trónjai! Imádkozzatok Jeruzsálem békességéért! Akik szeretnek téged, Jeruzsálem, békét és nyugalmat találjanak benned! Békesség legyen falaid között, és virágozzanak palotáid! Testvéreimért és barátaimért imádkozom: Az Örökkévaló adjon békességet neked! Istenünk, az Örökkévaló Templomáért kívánom: Áldjon meg az Örökkévaló minden jóval, Jeruzsálem! „A Templomba felvezető ének.” Felnézek rád, Uram, aki a Mennyben ülsz trónodon! Ahogy a szolgák néznek uruk kezére, s a szolgáló leányok figyelik úrnőjük kezét, úgy nézünk kezedre, Örökkévaló, reménykedve, mikor könyörülsz már rajtunk! Örökkévaló, könyörülj meg rajtunk, könyörülj, mert elborít bennünket a megaláztatás! Szüntelen gyaláznak a büszkék, és gúnyolnak a gőgösek! „A Templomba felvezető ének, Dávidé.” Ha nem az Örökkévaló állt volna mellénk, mondd ezt velem együtt, Izráel, Ha nem az Örökkévaló állt volna mellénk, mikor ránk támadtak ellenségeink, akkor élve faltak volna fel minket, mikor haragjuk tüze fellobbant, akkor elsodortak volna minket, mint a sebes áradat, átcsaptak volna fejünk felett! Bizony, büszke ellenségeink áradata átcsapott volna fejünk felett! Áldott legyen az Örökkévaló, aki nem engedte, hogy zsákmányul essünk ellenségeinknek, hogy fogaik közé kerüljünk! Lelkünk kimenekült, mint a madár a csapdából! Összetört a csapda, és mi megszabadultunk! Segítséget küldött nekünk az Örökkévaló, aki a Mennyet és a Földet teremtette! „A Templomba felvezető ének.” Akik az Örökkévalóban bíznak, olyanok, mint a Sion hegye: nem inognak soha, megmaradnak örökké. Ahogy Jeruzsálemet hegyek veszik körül, védő karjával az Örökkévaló úgy veszi népét körül, most és mindörökké. A gonoszok uralma nem tarthat örökké az igazak földjén, nehogy még az igazak is rosszra nyújtsák ki kezüket. Örökkévaló, jóságoddal fordulj a jókhoz, az igazszívűekhez! Akik pedig görbe utakon járnak, az Örökkévaló büntesse meg őket a gonoszokkal együtt! Békesség legyen Izráelen! „A Templomba felvezető ének.” Mikor az Örökkévaló visszahozta a foglyokat a száműzetésből Sionba, azt hittük, álmodunk! Lelkünk megtelt vidámsággal, nyelvünk öröménekkel. Azt mondták a népek: „Hatalmas dolgokat tett Izráellel az Örökkévaló!” Bizony, hatalmas dolgokat tett velünk az Örökkévaló, ezért örvendezünk! Örökkévaló, fordítsd jóra sorsunkat, ahogy zápor után a kiszáradt medrek ismét megáradnak! Akik sírva vetik a magot, örvendezve arassanak! Aki sírva viszi vetőmagját a földjére, ujjongással hozza be kévéit a mezőről! „A Templomba felvezető ének, Salamoné.” Ha az Örökkévaló nem építi a házat, hiába dolgoznak rajta építői! Ha az Örökkévaló nem védelmezi a várost, hiába virraszt a falon az őr! Hiába dolgozol kora reggeltől késő estig, hogy küszködve megkeresd kenyered! Még álmukban is gondoskodik az Örökkévaló azokról, akiket szeret! Gyermekeid az Örökkévalótól kapott örökséged, jutalom kezéből, kerted gyümölcse. Fiatalságod idején született fiaid: éles nyilak a harcos kezében. Áldott, akinek ilyen nyilai vannak! Bizony, legyőzik ellenségeiket, ha megütköznek velük a város kapujában! „A Templomba felvezető ének.” Áldottak mind, akik imádják és félik az Örökkévalót! Boldogok, akik útjain járnak. Kezed munkáját élvezed, boldog vagy, és jól megy a sorod. Feleséged otthonod közepén, mint a dúsan termő szőlő, gyermekeid az asztal körül, mint olajfa-csemeték. Bizony, így áldja meg az Örökkévaló a férfit, aki féli és tiszteli őt! Áldjon meg téged az Örökkévaló a Sionról: részesülj Jeruzsálem áldásaiban egész életedben! Megláthasd még unokáidat is! Békesség legyen Izráelen! „A Templomba felvezető ének.” Milyen sokan támadtak rám ifjúságom óta! Mondd ezt velem együtt, Izráel! Milyen sokan támadtak rám ifjúságom óta, mégsem bírtak velem! Hátamon barázdákat szántottak, hosszú barázdákat hasítottak hátamon. De az Örökkévaló igazságos: szétszakította a szolgaság köteleit, megszabadított a gonoszoktól! Szégyenüljenek meg Sion ellenségei, hátráljanak meg, és fussanak szerteszét! Legyenek, mint a fű a háztetőn, amely elszárad, mielőtt felnő, nem aratja le senki, nem köti kévébe, s nem mondják a járókelők: „Áldjon meg titeket az Örökkévaló!” Nem köszönti őket senki: „Áldunk benneteket az Örökkévaló nevében!” „A Templomba felvezető ének.” Örökkévaló, a mélységből kiáltok hozzád! Hallgass meg, Uram, figyelj könyörgésemre! Ha bűneink szerint bánsz velünk, Örökkévaló, ki állhat meg előtted? De te megbocsáthatsz nekünk! Ezért félnek és tisztelnek téged. Én az Örökkévaló segítségét várom! Rá várok, hogy megsegítsen, és ígéretében bízom! Az Örökkévalóra várok, úgy várom őt, mint az őrök a hajnalt, mint az őrök a hajnalt! Izráel, az Örökkévalóban bízz, mert ő kegyelmes, és igazán szeret, biztosan meg tud menteni! Bizony, meg is szabadítja ő Izráelt minden bűnétől! „A Templomba felvezető ének, Dávidé.” Nem büszkélkedik a szívem, Örökkévaló, Nem nagyravágyó a szemem. Nem készítek túl merész terveket, s nem próbálok erőmön fölüli dolgokat tenni. Inkább lecsendesítem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a megszoptatott csecsemő anyja ölében, úgy nyugszik bennem a lelkem. Bízz az Örökkévalóban, Izráel, most és mindörökké! „A Templomba felvezető ének.” Örökkévaló, emlékezz Dávidra és szenvedéseire! Emlékezz rá, hogy megesküdt az Örökkévalónak, megfogadta Jákób Erős Istenének: „Addig nem megyek be házamba, nem fekszem ágyamba, addig nem alszom, nem is szunnyadok, míg helyet nem találok az Örökkévalónak, lakóhelyet Jákób Erős Istenének!” Hallottunk a Szövetségládáról Efrátában, megtaláltuk Kirját-Jeárimban. Menjünk fel a Szent Sátorhoz! Imádjuk az Örökkévalót lába előtt! Kelj fel, Örökkévaló, indulj el új lakóhelyedre, te és hatalmas Szövetséged Ládája! Papjaid öltözzenek igazszívűségbe, néped vígan örvendezzen! Dávidért, szolgádért ne fordulj el felkent királyodtól! Hiszen megesküdt az Örökkévaló Dávidnak, és vissza nem vonja soha: „Utódaidat ültetem trónodra! Ha fiaid megtartják Szövetségemet és Törvényemet, amelyekre tanítom őket, akkor fiaik is királyok lesznek trónodon örökké.” Mert Siont választotta az Örökkévaló, Siont kívánta lakóhelyének: „Ez lesz lakóhelyem örökké, itt akarok lakni, mert így kívánom! Megáldom gazdagon minden jóval, még szegényeit is ellátom kenyérrel. Papjait szabadításomba öltöztetem, népem vígan örvendezik! Megnövelem ott Dávid hatalmát, felkent királyom dicsőségét ragyogtatom. Szégyent borítok ellenségeire, Dávidon pedig koronája ragyog!” „A Templomba felvezető ének, Dávidé.” Milyen jó és kedves, mikor a testvérek harmóniában, jó egyetértésben élnek! Olyan ez, mint illatos olaj Áron fején, amely lecsordul szakállán, beborítja egész ruháját! Olyan, mint a Hermón hűsítő harmata, amely leszáll Sion hegyeire. Oda küld az Örökkévaló áldást és örök életet. „A Templomba felvezető ének.” Áldjátok az Örökkévalót mind, akik szolgáljátok őt! Áldjátok, akik Templomában szolgáljátok őt éjjelente! Emeljétek föl karotokat szentélye felé, áldjátok az Örökkévalót! Áldjon meg téged a Sionról az Örökkévaló, aki a Mennyet és Földet teremtette! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévaló nevét! Dicsérjétek őt, akik szolgái vagytok, akik Istenünk, az Örökkévaló Templomának udvaraiban álltok! Dicsérjétek az Örökkévalót, mert ő jó! Énekeljetek nevének, mert kegyelmes! Kiválasztotta magának Jákóbot az Örökkévaló, hogy Izráel népe legyen drága kincse! Most tudom, hogy az Örökkévaló milyen hatalmas: minden más istennél nagyobb! Igen, az Örökkévaló mindent megtehet! Amit akar, megteszi Mennyen és Földön, tengereken, vagy a mélységben! Felhőket emel fel a föld széléről, villámokat szór szét, esőt hullat, szelet hív elő rejtekhelyéről. Megölte Egyiptom elsőszülöttjeit, embereket, állatokat egyaránt. Csodákat tett és jeleket küldött Egyiptomba, a Fáraó és összes szolgái ellen. Megvert erős népeket, megölt hatalmas királyokat: Szihónt, Emór királyát, Ógot, Básán királyát, és Kánaán összes királyait, országaikat pedig Izráelnek, népének adta örökségül. Örökkévaló, neved örökre megmarad! Nemzedékről-nemzedékre emlékeznek rád a népek! Az Örökkévaló megítéli népét, és jóindulatával fordul szolgáihoz. A nemzetek bálványai csak szobrok, emberi kéz alkotásai, ezüstből-aranyból. Szájuk van, de nem beszélnek, szemük van, de nem látnak, Fülük van, de nem hallanak, orruk van, de nem lélegzenek. Ilyenek lesznek, akik készítik őket, akik a bálványokban bíznak! Izráel népe, áldd az Örökkévalót! Áron családja, áldd az Örökkévalót! Lévi családja, áldd az Örökkévalót! Mind, akik imádjátok az Örökkévalót, áldjátok őt! Áldott az Örökkévaló a Sionon, aki Jeruzsálemben lakik! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Adjatok hálát az Örökkévalónak, mert jó, mert örökké tart kegyelme! Adjatok hálát az istenek Istenének, mert örökké tart kegyelme! Adjatok hálát az urak Urának, mert örökké tart kegyelme! Csodákat tesz egyedül, mert örökké tart kegyelme. Bölcsességével teremtette az eget, mert örökké tart kegyelme. Kiterjesztette a szárazföldet a vizek fölé, mert örökké tart kegyelme. Fénylő égitesteket alkotott, mert örökké tart kegyelme, a Napot, hogy uralkodjon nappal, mert örökké tart kegyelme, a Holdat és csillagokat, hogy uralkodjanak éjjel, mert örökké tart kegyelme. Egyiptom elsőszülöttjeit megölte, mert örökké tart kegyelme. Kihozta Izráelt Egyiptomból, mert örökké tart kegyelme, erős kézzel és kinyújtott karral, mert örökké tart kegyelme. Szétválasztotta a Vörös-tengert, mert örökké tart kegyelme, Izráelt pedig átvezette rajta, mert örökké tart kegyelme. A Fáraót és seregét a Vörös-tengerbe dobta, mert örökké tart kegyelme. Népét átvezette a sivatagon, mert örökké tart kegyelme. Nagy királyokat vert le, mert örökké tart kegyelme, Erős királyokat megölt, mert örökké tart kegyelme, Szihónt, Emór királyát, mert örökké tart kegyelme, és Ógot, Básán királyát, mert örökké tart kegyelme. Országaikat pedig örökségül adta Izráelnek, mert örökké tart kegyelme, földjüket ajándékul adta szolgájának, Izráelnek, mert örökké tart kegyelme. Gondolt ránk, mikor megaláztak minket, mert örökké tart kegyelme, és megszabadított ellenségeinktől, mert örökké tart kegyelme. Ő ad enni minden teremtménynek, mert örökké tart kegyelme. Adjatok hálát a Menny Istenének, mert örökké tart kegyelme! Babilon folyói mellett ültünk, és sírva emlékeztünk rád, ó, Sion! Hárfáinkat a fűzfákra aggattuk, mert akik fogságba hurcoltak, éneket kívántak tőlünk, elnyomóink öröméneket akartak: „Énekeljetek nekünk Sion énekeiből!” Hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló énekeit idegen földön?! Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, jobb kezem is felejtse el hárfám húrjait, ne tudjak többé énekelni, ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, s ha nem te leszel legfőbb örömöm! Emlékezz, Örökkévaló, Edom népére, akik ezt mondták Jeruzsálem pusztulásakor: „Romboljátok csak földig a falait!” Ó Babilon, te is elpusztulsz! Áldott legyen, aki megfizet neked, ahogy minket elpusztítottál! Áldott, aki megragadja, és sziklához veri kicsinyeidet! Dávidé. Teljes szívvel dicsérlek, Örökkévaló, dicséretet éneklek neked az istenek előtt! Imádlak téged szent Templomodban, dicsérem neved hűségedért és kegyelmedért! Dicsérlek, mert felemelted neved és beszéded minden másnál magasabbra! Mikor segítségért kiáltottam hozzád, válaszoltál: felbátorítottad lelkemet, szívemben felkeltetted dicséreted énekét. Dicsérnek téged a Föld összes királyai, Örökkévaló, mikor hallják szavaidat! Örömmel dicsérnek téged tetteidért, és nagy dicsőségedért. Milyen fenséges az Örökkévaló, mégis törődik az alázatosokkal! Jól ismeri a büszkéket is, de távol marad tőlük. Mikor veszélyek és bajok között kell járnom, te tartod meg életem! Kinyújtod karodat, és megvédesz ellenségeim haragjától. Bizony, jobb kezed megment tőlük! Az Örökkévaló bosszút áll értem ellenségeimen, hűséges szeretete örökké kísér! Ne hagyj el Örökkévaló minket, hiszen kezed alkotásai vagyunk! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Örökkévaló, megvizsgáltál, és jól ismersz. Tudod, mikor leülök, vagy felkelek, ismered még gondolataimat is. Mielőtt bármit tennék, már tudod. Szemmel tartod, merre járok, látod, mikor lefekszem, minden utamat ismered! Mielőtt kimondanám, te már érted a szavam, Örökkévaló. Körülvettél mindenfelől, előttem is, mögöttem is te jársz, rajtam nyugtatod kezed! Mindent tudsz, csodállak érte, fel sem érem ésszel, meg sem érthetem! Szellemed elől hová fussak? Jelenléted elől el nem rejtőzhetek! Ha a Mennybe szállnék fel, ott vagy, ha a holtak közé fekszem, ott is jelen vagy! Ha a hajnal szárnyaival szállanék, és a tenger túlsó szélére költöznék, ott is kezed vezetne, jobb karod ott is megtartana engem! Ha azt mondom: „A sötétség elborít engem, az éjszaka biztosan eltakar előled!” Még a sötétség sem tud elrejteni szemed elől, neked még az éjszaka is világos, mint a nappal, a sötétség pedig világosság! Örökkévaló, te alkottad testem, anyám méhében kezed formált engem! Dicsérlek, mert csodálatos módon teremtettél! Bizony, csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt! Mindent tudsz rólam! Még csontjaimat is láttad, ahogy titokban formálódtak anyám méhében! Naponta figyelted, amint alaktalan testem formát öltött. Könyvedben minden része fel volt írva, és a napok is, mikor kiformáltad tagjaimat. Istenem, milyen kedvesek nekem gondolataid! Meg sem számolhatom, olyan rengeteg! Ha megpróbálnám, több lenne, mint tengerparton a homok. S ha megszámolnám, akkor is csak veled lennék, Örökkévaló! Istenem, bárcsak elpusztítanád a gonoszt! Bárcsak elűznéd tőlem a gyilkosokat, akik gonoszul szólnak rólad, akik hamisan esküsznek nevedre, ellenségeidet! Örökkévaló, gyűlölöm gyűlölőidet, megvetem az ellened lázadókat. Teljes szívvel gyűlölöm őket! Ellensége lettem ellenségeidnek. Vizsgálj meg, Istenem, világítsd át szívem! Próbálj meg, és vizsgáld meg gondolataimat! Nézd meg, van-e bennem gonosz szándék! Vezess engem az örök élet ösvényén! A zenészek vezetőjének. Dávid zsoltára. Örökkévaló, ments meg engem a gonoszoktól! Védj meg az erőszakosoktól, mert szüntelen rosszat terveznek, minden nap viszályt szítanak! Mint a kígyóké, éles a nyelvük, mint a kígyóméreg, olyan a beszédük. Selah Őrizz meg, Örökkévaló, a gonoszok kezétől! Védj meg az erőszakosoktól, mert el akarnak gáncsolni! Csapdát állítottak nekem a büszke gonoszok, hálót feszítettek, hogy megfogjanak, vermet ástak utamon. Selah Te vagy Istenem — mondom az Örökkévalónak —, hallgasd meg hát könyörgésemet! Örökkévaló, Istenem, te vagy hatalmas Szabadítóm, te véded meg a fejem a csata napján! Örökkévaló, ne engedd, hogy tervük sikerüljön, ne add meg a gonoszoknak, amit kívánnak, nehogy elbízzák magukat! Selah Körülvettek ellenségeim, és fejüket emelik. Rájuk szakadjon mindaz a gonosz, amit ellenem terveztek! Izzó parázs hulljon fejükre! Dobd őket a tűzbe, essenek a mélységbe, ahonnan nincs kiút! Ne engedd, hogy a hazugok gyökeret verjenek földünkön! Üldözze őket a gonosz, amíg ki nem pusztulnak! Tudom, hogy az Örökkévaló igazságot szolgáltat a szegényeknek, és felkarolja ügyüket! Az igazságszeretők dicsérnek majd téged, az igazak jelenlétedben élnek örökké! Dávid zsoltára. Örökkévaló, téged hívlak segítségül! Siess hozzám, segíts! Hallgass meg, mikor hívlak! Fogadd el imádságomat, mint jó illatú füstáldozatot! Fogadj el, mikor kezem hozzád emelem, mint az esti áldozatot! Örökkévaló, segíts, hogy ura legyek szavaimnak, és meg tudjam fékezni nyelvemet! Ne engedd, hogy szívem rosszra induljon! Ne engedd, hogy a gonoszok közé keveredjek, és velük együtt vétkezzek! Ne legyen részem abban, amit ők szeretnek! Mikor az igaz szeretettel figyelmeztet engem, illatos olaj ez a fejemnek, elfogadom! De imádkozom a rosszak gonoszsága ellen, hogy vezetőiket büntesse meg Isten. Tudják meg az emberek, hogy igazat mondok! A gonoszok vezetőinek csontjait úgy szórják majd a sír szájába, ahogy az eke hányja a földet maga után. Örökkévaló Istenem, én tőled várom a segítséget, benned reménykedem! Ne engedd, hogy meghaljak! Ments meg a gonoszok csapdáitól! Óvj meg cseleiktől! Essenek ők maguk a verembe, én meg szabadon átmegyek közöttük! Dávid tanítása. Imádság abból az időből, amikor Dávid a barlangban volt. Az Örökkévalóhoz kiáltok segítségért, az Örökkévalóhoz imádkozom. Kiöntöm elé panaszomat, elmondom bajaimat! Mikor szellemem kifárad és reményét veszti, Uram, te akkor is jól látod a kiutat! Ellenségeim csapdát állítottak utamon. Körülnézek, de nem látom barátaimat, nincs hová meneküljek, senki nem törődik velem! Hozzád kiáltok segítségért, Örökkévaló! Te vagy menedékváram! Te vagy mindenem az élők földjén! Halld meg kiáltásomat, mert nagy bajban vagyok! Védj meg üldözőimtől, mert erősebbek nálam! Mentsd ki lelkem szorult helyzetéből, hadd dicsérjem neved! Hadd örüljenek körém gyűlve az igazak, hogy megmentettél engem! Dávid zsoltára. Örökkévaló, halld meg imádságomat! Hallgasd meg kérésemet! Válaszolj nekem igazságod és hűséged szerint! Kérlek, ne perelj velem, szolgáddal, hiszen veled szemben senkinek nem lehet igaza! Ellenségem üldöz, összetör, földre tipor, életemre tör, sírgödör mélyére akar taszítani, a rég meghaltak közé. Szellemem már fárad, reményét veszti, szívem is dermedten hallgat. Mégis eszembe jutnak tetteid, Örökkévaló, elgondolom éveimet és kezed munkáit. Feléd nyújtom kezeimet, szomjas lelkem utánad sóvárog, Örökkévaló, ahogy a száraz föld esőért kiált! Selah Siess hozzám, Örökkévaló, segíts, már alig pislákol bennem a szellemem! Ne fordulj el tőlem, mert hamarosan a halottakhoz leszek hasonló! Hadd halljam minden reggel újra jóságodat, hiszen benned bízom! Mutasd meg, melyik úton induljak el, mert hozzád emelem lelkemet! Örökkévaló, hozzád menekülök védelemért, ments meg ellenségeimtől! Taníts akaratod teljesítenem, te vagy Istenem! Jó Szellemed vezéreljen engem egyenes úton! Mentsd meg életem, Örökkévaló, saját magadért! Igazságod szerint húzz ki a bajokból! Mutasd meg, hogy szeretsz, és verd meg ellenségeimet! Pusztítsd el, akik életemre törnek, mert szolgád vagyok! Dávidé. Áldott legyen Kősziklám, az Örökkévaló! Ő tanítja kezem hadakozni, ujjaimat harcolni. Szeret és megvéd engem! Erős váram ő a hegytetőn, megmentőm és pajzsom, benne bízom! Népemet ő veti uralmam alá. Örökkévaló, micsoda az ember, hogy törődsz vele? Az emberfia, hogy gondod van rá? Hiszen az ember, mint a tűnő lehelet, életének napjai, mint a múló árnyék! Hajtsd félre az egeket, és szállj le, Örökkévaló! Érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek! Villámaiddal sújts ellenségeimre, szórd szét őket, lődd ki nyilaidat, hogy összezavarodjanak! Nyújtsd le kezed, és ments ki a bajból! Húzz ki ellenségeim tengeréből, szabadíts meg az idegenek seregétől, mert szájuk hazugságot szól, jobb kezük gonoszságot művel! Istenem, új éneket éneklek neked! Tízhúrú hárfával dicsérlek téged! A királyok kezedből kapják a győzelmet, te szabadítod meg szolgádat, Dávidot is a gonoszok kardjától! Szabadíts meg az idegenek seregétől, mert szájuk hazugságot szól, jobb kezük gonoszságot művel! Fiaink erősek legyenek, mint az ifjan nagyra nőtt facsemeték, leányaink, mint a palota gyönyörű faragott oszlopai! Raktáraink legyenek színültig gabonával, juhaink szaporodjanak a legelőkön ezerszám! Harcosaink fegyvere legyen erős, ellenség ne törhessen városainkba, senki ne vonuljon hadba, és kiáltás ne legyen utcáinkon! Bizony, áldott az a nép, amelynek ilyen jól megy a sora! Milyen boldog az a nemzet, amelynek Istene az Örökkévaló! Dávid zsoltára. Én Istenem, Királyom, dicsérlek téged! Örökké áldom neved! Minden nap áldalak, dicsérem neved örökké! Nagy az Örökkévaló és méltó, hogy dicsérjük, nagysága felmérhetetlen, végtelen! Nemzedék nemzedéknek hirdeti tetteid, hatalmas tetteid dicsérik mindannyian! Fenséges dicsőséged szépségén, csodás tetteiden elmélkedem! Félelmetes hatalmadról beszélnek mindannyian, én pedig csodás tetteidet hirdetem! Emlékeznek, mennyi jót adtál nekik, igazságos tetteidről énekelnek. Jóságos az Örökkévaló, és kegyelmes, türelme hosszan tart, szeretete hatalmas! Jóindulatú és nagylelkű mindenkihez, irgalmas minden teremtményéhez! Dicsérjen hát téged minden teremtményed, Örökkévaló! Áldanak mind, akik hűséggel követnek téged. Uralkodásod dicsőségét hirdetik, hatalmad nagyságát magasztalják, hogy mindenki megismerje hatalmas tetteid, s hogy lássák uralkodásod dicsőségét! Királyságod nemzedékről nemzedékre megmarad, királyi uralmad örökké tart! Az Örökkévaló megtartja ígéretét, és minden tette hűségéből fakad. Felemeli az Örökkévaló az elesetteket, felsegíti az elnyomottakat! Minden élő tőled várja ételét, te pedig idejében adsz nekik! Megnyitod kezed, enni adsz nekik, megelégítesz minden élőt bőségesen! Bizony, mind jó és igazságos, amit az Örökkévaló tesz! Minden tette hűséges szeretetéből fakad! Közel van mindenkihez, aki segítségül hívja őt, aki tiszta szívből hozzá kiált! Teljesíti azok kívánságát, akik tisztelik és félik őt, meghallgatja segélykiáltásukat, és megsegíti őket. Az Örökkévaló megvédi, akik szeretik őt, de a gonoszokat elpusztítja. Az Örökkévaló dicséretét hirdetem! Szent nevét áldja örökké, aki él! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Lelkem, dicsérd az Örökkévalót! Dicsérem az Örökkévalót, amíg csak élek! Dicséretet énekelek Istenemnek, amíg csak vagyok! Ne a vezetőkben bízzatok, ne az emberek fiaiban, mert nem tudnak megmenteni! Hiszen lelkük elszáll, testük a földbe tér vissza, és terveik szertefoszlanak. De akinek Jákób Istene a segítsége, aki az Örökkévalóban, Istenében bízik, milyen boldog az! Mert az Örökkévaló teremtette a Mennyet, a Földet, a tengert, és mindent ami bennük él. Hűségesen megőrzi ő, akik benne bíznak! Igazságot szolgáltat az elnyomottnak, kenyeret ad az éhezőnek, az Örökkévaló kiszabadítja a foglyokat! Az Örökkévaló megnyitja a vakok szemét, az Örökkévaló felemeli az elesetteket, az Örökkévaló szereti az igazszívűeket, az Örökkévaló megvédi a jövevényeket, segíti az árvákat és özvegyeket, de a gonoszok terveit felforgatja! Az Örökkévaló uralkodik mindörökké! Istened uralkodik nemzedékről nemzedékre, Sion! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót, mert jó! Énekeljetek dicséretet Istenünknek, mert őt méltóképpen dicsérni jó! Az Örökkévaló felépíti Jeruzsálemet, Izráel szétszórt népét újra összegyűjti. Felemeli a megalázottakat, meggyógyítja sebeiket. Elrendezi a csillagokat, nevükön szólítja őket. Nagy a mi Urunk, és nagy a hatalma, bölcsessége végtelen! Az Örökkévaló felemeli az alázatosokat, de megalázza a gonoszokat. Énekeljetek hálával az Örökkévalónak, dicsérjétek hárfával Istenünket, aki felhőkkel borítja be az eget, esővel öntözi a földet, és a hegyeken füvet növeszt. Enni ad az állatoknak, s a károgó hollókat megeteteti. Nem a lovak erejében vagy a harcosok izmaiban gyönyörködik, azokat kedveli az Örökkévaló, akik imádják és tisztelik őt, akik kegyelmében bíznak! Jeruzsálem, dicsérd az Örökkévalót! Sion, dicsérd Istenedet! Megerősíti kapuidat és záraidat, megáldja benned fiaidat! Békességet ad határaidon, jól tart téged a legjobb búzával. Leküldi a földre parancsszavát, hirtelen célhoz ér minden szava. Hóval takarja be a földet, fehér gyapjútakaróval, dér száll szavára, mint a hamu, jégesőt hullat, mint köveket. Ki állhat ellen a fagynak, amit küld? De ha elküldi szavát, elolvad a hó, a jég, szelet támaszt, és a vizek újra csörgedeznek! Elküldte szavát Jákóbnak, törvényét és rendeletét Izráel népének! Más népekkel nem bánt így soha, azok nem ismerik törvényeit! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót! Dicsérjétek az Örökkévalót a Mennyben! Dicsérjétek a magasságban! Dicsérjétek őt, ti angyalok, mind! Dicsérjétek őt seregei! Dicsérd őt Nap és Hold! Dicsérjétek ragyogó csillagok! Dicsérje őt legmagasabb Menny! Dicsérje még az ég feletti víz is! Dicsérjék az Örökkévalót, kinek parancsszava teremtette őket! Mert örökre megerősítette őket, és megszabta törvényeiket, hogy pályájukról le ne térjenek! Dicsérjétek az Örökkévalót, ti földi lények, nagy tengeri állatok és az egész óceán! Dicsérjétek őt ti is, kik parancsát teljesítitek: tűz és jégeső, hó és köd, viharos szelek, hegyek és dombok, gyümölcsfák és cédrusok, vadak és háziállatok, négylábúak és repdeső madarak! Dicsérjétek őt, földi királyok és nemzetek, minden földi uralkodó és bíró, fiúk és leányok, idősek és gyerekek! Dicsérjétek mind az Örökkévaló nevét, mert csak ő méltó erre! Dicsősége nagyobb, mint a Föld és az Ég! Megnöveli népe hatalmát, dicsérje hát, aki hűséges hozzá! Dicsérje őt Izráel népe, a nép, amely közel van szívéhez! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót! Énekeljetek az Örökkévalónak új éneket! Dicsérjétek őt, mikor szentjei összegyűlnek! Izráel népe örüljön Teremtőjének! Sion gyermekei örüljenek Királyuknak! Dicsérjék nevét tánccal, dobokkal és hárfával! Mert gyönyörködik népében az Örökkévaló, szabadításával dicsőíti meg az elnyomottakat! Örüljenek hát szentjei a szabadításnak, és ujjongjanak pihenőhelyükön! Isten dicsérete legyen torkukban, kétélű kard a kezükben, hogy bosszút álljanak az idegeneken, és megbüntessék a népeket, hogy láncra verjék királyaikat, vasbilincsbe vezéreiket, végrehajtsák rajtuk Isten írott ítéletét! Dicsőségére lesz ez az Örökkévaló minden szentjének! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Dicsérjétek az Örökkévalót! Dicsérjétek Istent szentélyében! Dicsérjétek őt hatalma helyén, a Mennyben! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérje őt a trombita hangja, dicsérje lant és hárfa zengése! Dicsérjétek dobokkal és tánccal, dicsérjétek húros hangszerekkel és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek hangos cintányérral! Aki csak él, mind dicsérje az Örökkévalót! Dicsérjétek az Örökkévalót! Hallelújah! Ezek Salamonnak, Dávid fiának, Izráel királyának bölcs mondásai. Általuk ismerheted meg a bölcsességet, helyreigazítanak és tanácsolnak téged, segítenek megérteni a bölcs tanításokat. Segítenek kiigazítani téged, hogy bölcs legyél, megtanítanak helyesen cselekedni, igazságosnak lenni, és becsületesen élni. Az oktalan embert eszessé, a fiatalokat is előrelátóvá és megfontolttá teszik. Még a bölcsek is gyarapíthatják tudásukat, ha megszívlelik. Még az értelmesek is segítséget kapnak, hogy megérthessék a bölcsek rejtett értelmű mondásait, példázatait és hasonlatait. Az Örökkévalót tisztelni és félni, ez a bölcsesség forrása és kezdete! Csak az öntelt ostobák gyűlölik a bölcsességet, és vetik meg figyelmeztetését. Fiam, kövesd apád útmutatását, ne vesd meg, amire anyád tanított! Ha megfogadod szüleid tanítását, ékes korona lesz az a fejeden, aranylánc a nyakadon. Fiam, ha gonosztevők hívnak, hogy állj közéjük, ne hallgass rájuk, ne menj velük! Azt mondják: „Gyere velünk, álljunk lesbe, öljük meg, aki arra jön, raboljuk ki az ártatlanokat! Pusztítsuk el őket, ahogy a halál elnyeli az élőket, pusztítsuk el teljesen, dobjuk őket sírgödörbe! Drága kincseiket mind elvesszük, hogy megtöltsük házainkat. Állj be közénk, legyünk társak, s minden zsákmányon osztozunk!” Fiam, ne állj közéjük, ösvényeikre rá se lépj, mert csak rosszra igyekeznek, gyilkolni sietnek! Ha látja a madár, mikor hálót feszít a madarász, nem repül bele, elkerüli. De ezek a rablók a saját életük árán állnak lesbe, mert saját csapdájukba esnek! Bizony, mindenki így jár, aki mohón rabolva gyűjt vagyont: zsákmánya saját gazdáját pusztítja el! Bölcsesség az utcákon kiált, zsúfolt piactereken szól hangosan, forgalmas kereszteződéseknél, s a városkapuk előtt szól: „Ó ti tudatlanok, meddig ragaszkodtok még a tudatlansághoz? Ti gúnyolódók, meddig csúfolódtok még? Ti öntelt ostobák, meddig gyűlölitek az igazi tudást? Bárcsak hallgatnátok figyelmeztetésemre, akkor kijelenteném nektek titkaimat, és megértetném veletek tanításomat! De nem hallgattatok rám, hiába ajánlottam fel segítségemet, kezemet nyújtottam nektek, de elfordultatok tőlem, semmibe vettétek minden tanácsomat, intésemmel nem törődtetek. Ezért majd én is nevetek rajtatok, mikor utolér a nyomorúság, kigúnyollak, mikor rátok szakad, amitől féltetek, mikor lecsap rátok a rettegés, mint a vihar, mint forgószél, zúdul rátok a veszedelem, elborít a tengernyi baj és nyomorúság. Akkor majd kiáltoztok utánam, de nem felelek, kerestek majd mindenütt, de nem találtok. Mivel gyűlöltétek a bölcsességet, s nem tiszteltétek az Örökkévalót, tanácsaimmal nem törődtetek, és leráztátok fenyítéseimet, aratjátok hát, amit vetettetek, s jóllaktok azzal, amit gonoszul kifőztetek. A tudatlanokat önelégültségük pusztítja el, az öntelt ostobákat pedig elbizakodottságuk öli meg. De aki engedelmesen hallgat rám, biztonságban fog élni, félelem nélküli nyugalomban, távol a veszedelemtől.” Fiam, fogadd meg szavamat, jegyezd meg jól parancsaimat! Ha figyelmesen hallgatsz a bölcsességre, szívvel-lélekkel törekszel a megértésre, ha Istenhez kiáltasz a helyes ítéletért, hozzá könyörögsz értelemért, ha keresed a bölcsességet, mint az ezüstöt, kutatod, mint az elrejtett kincseket, akkor majd igazán megérted, hogy az Örökkévalót tisztelni és félni mit jelent. Akkor igazán megismered Istent. Mert az Örökkévaló a bölcsesség forrása, szájából származik az értelem és tudás. Az igazak számára bölcsességet tartogat, amely megvédi azt, aki igazságosan él. Megőrzi az igazak ösvényeit, szemmel tartja és megóvja hűségeseinek lépéseit. Ha őrá hallgatsz, megérted mi a helyes és igazságos, ha őt követed, megtalálsz minden jó utat, mert bölcsesség költözik szívedbe, az ismeret örömmel tölti meg lelkedet, okos előrelátás őrködik feletted, értelem védelmez téged. Megőriz a gonoszoktól, akik gonoszul beszélnek, akik a becsület útjáról letértek, hogy sötét utakon járjanak, akik örülnek, ha rosszat tehetnek, élvezik, ami gonosz és megromlott, akik görbe utakon járnak, lopnak, csalnak és hazudnak. Bölcsesség ment meg az idegen asszonytól, más feleségétől, aki hízelgő szavakkal csábít, aki férjéhez, ifjúsága társához, hűtlen, s aki megtöri Istene szövetségét. Ha ilyen asszony házába lépsz, a halálba vezető útra térsz, mert ösvényei a sírba vezetnek. Akik hozzá bemennek, egy sem tér vissza, az élet útját többé nem találják. Bölcsesség vezet a jó úton, hogy le ne térj az igazak ösvényéről. Mert csak az igazak maradnak meg a földön, csak az ártatlanok laknak rajta. A gonoszokat mind kivágják, a hűtleneket gyökerestül kiirtják róla! Fiam, ne felejtsd el, amire tanítalak, vésd szívedbe parancsaimat, mert megszaporítják napjaidat és életed éveit, jólétet és békességet hoznak neked! A szeretetet és hűséget soha el ne hagyd, kösd magadra, mint nyakláncot, vésd a szívedbe őket! Akkor Isten és az emberek egyaránt szeretni fognak, és megbecsülnek. Bízz az Örökkévalóban teljes szívvel, és ne menj a saját fejed után! Minden helyzetben ismerd fel az Örökkévalót és akaratát, akkor majd ő egyengeti utadat, és vezeti lépteidet! Ne képzeld magad túl okosnak, hanem tiszteld és féld az Örökkévalót, a gonosznak pedig fordíts hátat! Egészség lesz ez a testednek, s még a csontjaid is felüdülnek. Tiszteld az Örökkévalót vagyonodból, minden jövedelmed színe-javából, akkor gabonával telik meg éléskamrád, szőlőprésed mustot áraszt! Fiam, mikor az Örökkévaló figyelmeztet és fegyelmez, ne utasítsd el, ne sértődj meg, ha helyreigazít! Mert akit szeret az Örökkévaló, azt helyreigazítja és megfegyelmezi, mint apa a fiát, akit nagyon szeret. Boldog, aki megtalálta a bölcsességet, áldott, aki értelmet talált! Mert ez több hasznot hoz, mint az ezüst, értékesebb, mint a színarany, drágább, mint a rubin, kívánatosabb, mint bármi más! A bölcsesség jobbjában hosszú élet van, bal kezében gazdagság és dicsőség, útjai gyönyörűségesek, jólétre és békességre vezetnek. Élet fája a bölcsesség annak, aki megragadja, és akik magukhoz ölelik, milyen boldogok! Az Örökkévaló bölcsességgel teremtette a Földet, és értelemmel feszítette ki az eget, tudásával hasította fel a mélységet, és zúdított esőt a fellegekből. Fiam, ne téveszd a szemed elől, ragaszkodj a bölcsességhez és megfontoltsághoz, mert ezek éltetik a lelkedet, nyakadat aranylánccal ékesítik! Akkor biztos léptekkel járhatsz utadon, s nem botlasz meg soha, ha lefekszel, nem félsz semmitől, nyugodtan alszol, és álmod könnyű, nem rettegsz váratlan bajoktól, sem a pusztító vihartól, amely a gonoszokra zúdul, mert az Örökkévaló maga nyújt neked biztonságot, s megóvja lábadat a csapdáktól. Ne késlekedj jót tenni a rászorulóval, ha módod van rá, hogy adj! Ne mondd szomszédodnak, ha nálad van, amit kér: „Jöjj vissza holnap, majd akkor adok!” Ne tervezz rosszat szomszédod ellen, aki bizalommal van irántad! Ne pereskedj ok nélkül azzal, aki nem bántott téged! Ne irigyeld, aki erőszakos, s ne kövesd a példáját soha, mert az Örökkévaló utálja a gonoszokat, de az igazakat bizalmába fogadja! Az Örökkévaló megátkozza a gonosz ember családját, de megáldja az igazak otthonát. Az Örökkévaló megalázza azt, aki másokat megaláz, de jóindulattal van az alázatosak iránt. A bölcsek dicsőséget örökölnek, a magabiztos ostobák pedig megszégyenülnek. Fiaim, fogadjátok meg apátok tanácsait, hallgassatok rá, hogy bölcsességet tanuljatok. Mert jó tanácsot adok nektek, el ne felejtsétek hát, amire tanítalak! Mikor kisgyermek voltam apám mellett, anyám egyetlen dédelgetett kisfia, engem is így tanított apám: „Fiam, jól vésd a szívedbe szavamat! Engedelmeskedj parancsaimnak, és élni fogsz! Törekedj a bölcsességre, törekedj az értelemre! Ne felejtsd el szavaimat, s ne fordulj el attól, amit mondok! Ragaszkodj a bölcsességhez, s ő majd megvéd, szeresd őt, és megőriz téged! A bölcsesség a legfontosabb a világon, tehát igyekezz, hogy megszerezd! Szerezd meg, bármibe kerül! Emeld magasra a bölcsességet, s ő is felemel téged, öleld magadhoz, és dicsőséget szerez neked, tisztességgel koszorúzza fejed, dicsőséggel koronáz meg!” Fiam, hallgass rám, fogadd meg szavam, hogy hosszú életet élhess! A bölcsesség útjára tanítalak, egyenes ösvényen vezetlek. Ha ezen jársz, semmi sem gátol, ha ezen futsz, nem botlasz meg soha. Ragadd meg tanácsomat, ki ne engedd kezedből, szorítsd magadhoz, mert az életed függ tőle! Ne lépj a gonoszok útjára, ne kövesd a gonosztevők példáját! Messze kerüld őket, közelükbe se menj, fordíts hátat nekik, s menj tovább! Mert a gonoszok nem nyughatnak, amíg rosszat nem tehetnek, még aludni sem tudnak, ha valakit el nem gáncsolhatnak, gonoszság a kenyerük, erőszak az italuk. Az igazak ösvénye, mint a hajnali világosság: minél tovább haladnak rajta, annál jobban ragyog, egészen a déli verőfényig. De a gonoszok útja sűrű sötétségbe vezet, ahol nem látják, miben botlanak meg. Fiam, hallgass a szavamra, gondosan figyeld, amit mondok! Tartsd a szemed előtt, vésd a szíved mélyébe szavaimat, mert életet adnak, ha megragadod őket, egészséget és gyógyulást egész testednek. Mindennél jobban őrizd a szívedet, mert abból fakad az élet forrása! Távol legyen tőled, hogy hamisan beszélj, az igazság elferdítését messze kerüld! Szemed előre nézzen, figyelj az útra, tekinteted tartsd a célodon! Gondosan ügyelj minden lépésedre, és biztonságosan járhatsz utadon! Se jobbra, se balra ne térj le, s maradj távol a gonosztól! Fiam, figyelj bölcsességemre, hallgass értelmem szavára, hogy megőrizd józanságodat, és ajkad mindig bölcsen szóljon! Mert az idegen asszony ajka, mint a méz, szája sima és hívogató, de végül keserűséget okoz, mint az üröm, éles fájdalmat, mint a kétélű kard. Léptei a halál felé vezetnek téged, lábai a halottak országába vezető úton járnak. Ne kövesd őt, mert nem az élet útján jár, hanem tekervényes utakon, de észre sem veszed. Most azért fiaim, hallgassatok rám! Ne térjetek el szavaimtól! Kerüljétek az idegen nőket, közelébe se menjetek házuk ajtajának! Ne adjátok másnak életerőtök javát, ne rabolja el éveiteket a kegyetlen, ne kerüljön idegenek kezébe vagyonotok, ne kerüljön más házába munkátok gyümölcse! Különben keservesen jajgatsz majd életed végén, mikor testedet betegség emészti, és be kell vallanod: „Hogy gyűlöltem a fenyítést! Miért nem hallgattam a figyelmeztetésre? Miért is nem engedelmeskedtem tanítóimnak? Miért nem hallgattam mesteremre! Bizony, most minden baj rám szakadt, s szégyenem mindenki látja!” Fiam, te csak a saját kutadból igyál vizet! Csak saját forrásod friss vize üdítsen! Ne jusson az utcára abból semmi, patakod vize ne legyen akárkié! Egyedül a tiéd legyen, ne osztozz rajta idegenekkel! Legyen forrásod áldott, s örvendezz feleségednek, akit fiatalon megszerettél! Olyan legyen számodra, mint kedves szarvasünő, vagy kecses gazella, melleiben gyönyörködjél, az ő szerelme töltsön el örömmel! Miért keresnél gyönyört idegen nő karjai között? Minek ölelgetnéd mellét az idegennek? Hiszen az Örökkévaló jól látja útjaidat, figyelmesen vizsgálja minden lépésedet! A gonoszt saját vétke ejti csapdába, és bűneinek kötelei tartják fogva, fegyelmezetlensége miatt fog meghalni, saját ostobasága vezeti félre, s elpusztul. Fiam, ne vállalj felelősséget más adósságáért! Ne tégy ígéretet, ne írj alá ilyen szerződést! Mert ígéreted csapdába ejt téged, s így saját szavaidnak fogságába esel. Szabadítsd ki magad, fiam, ha másnak hatalmába kerültél: menj, alázkodj meg előtte, s kérd, hogy mentsen fel ígéreted alól! Tedd meg még ma, ne halogasd holnapig, álmot se engedj szemeidnek! Menekülj ki a csapdából, mint őz fut a vadász elől, szabadítsd ki magad, mint madár a madarász kezéből! Nézd a hangyákat, te lusta, figyeld meg, hogyan élnek, és tanulj tőlük! Lásd, nincs vezérük, sem királyuk, vagy parancsolójuk, összegyűjtik mégis nyáron az ennivalót, megtöltik aratáskor raktárukat! Meddig heverészel még, te lusta? Mikor kelsz már fel álmodból? „Még egy kis alvás, egy rövid szundítás, csak pár perc még, és felkelek.” Ezért tör rád a szegénység, mint az útonálló, és a nyomorúság, mint fegyveres rabló. A hitvány, rosszindulatú ember folyton jön-megy, s mindenkiről rosszat mond, becsapja az embereket, szemével kacsint, kezével, lábával titokban jelt ad, hamisság van szívében, gonosz tervet forgat eszében, mindenhol viszályt szít. De hirtelen veszedelem szakad rá, összetörik, nem kel fel soha többé. Ezeket az Örökkévaló gyűlöli, sőt, szívből utálja: a szemet, amelyből büszkeség sugárzik, a nyelvet, amely hazugságot mond, a kezet, amely ártatlan ember vérét ontja, a szívet, amely gonosz terveket sző, a lábat, amelyek siet gonoszt tenni, a hamis tanút, aki hazugságot beszél, és azt, aki viszályt szít a testvérek között. Fiam, engedelmeskedj apád parancsának, és anyád tanítását el ne felejtsd! Kösd a nyakadba, őrizd meg szívedben. Bárhová mész, vezet, ha lefekszel, őriz, ha felkelsz, beszélget veled. Mert olyan szüleid parancsa, mint a lámpa, tanításuk, mint a világosság, fegyelmezésük, mint az élet útja. Mert megőriznek téged a romlott nőktől, az idegen nők hízelgő szavaitól. Ne kívánd meg szépségüket, ne ejtsen rabul pillantásuk! Mert miattuk miatt koldusbotra jutsz, a házasságtörő asszony egész életed tönkreteszi! Tehetsz-e zsebedbe izzó parazsat, hogy meg ne égesse ruhádat? Járhatsz-e égő parázson, hogy meg ne égesse talpadat? Így jár, aki elcsábítja más feleségét! Nem marad büntetlenül, aki más asszonyához nyúl! Nem vetik meg a tolvajt, ha azért lop, mert éhes, ha megfogják, mégis vissza kell fizesse, hétszeresen, még ha rá is megy minden vagyona. Esztelen bolond, aki elcsábítja más feleségét! Csak az tegyen ilyet, aki el akarja pusztítani magát! Mert verés és szégyen éri, gyalázata soha nem múlik el. [34-35] A megcsalt férj haragját féltékenysége szítja, sem ajándékkal, sem pénzzel le nem csendesíted. Bizony, irgalom nélkül bosszút áll a házasságtörőn! Fiam, fogadd meg tanácsomat, vésd szívedbe parancsaimat! Engedelmeskedj parancsaimnak, hogy élj, kövesd tanításomat, őrizd meg, mint a szemed fényét! Kösd az ujjadra, vésd a szívedbe szavaimat! Mondd a bölcsességnek: „Nővérem vagy!” Legyen az értelem a legjobb barátod! Akkor megőriznek téged más feleségétől, a hízelgő idegen asszonyoktól. Kitekintettem ablakomon, kinéztem az utcára a rácson keresztül, s megláttam a tapasztalatlan fiatalok között, észrevettem egy ostoba fiút. Arra ment az utcán, befordult a sarkon, s annak a nőnek a háza felé közeledett, alkonyatkor, az est leszálltakor, mikor az éjjel közeleg. Akkor a nő a fiú elé lépett, ruhája, mint a prostituáltaké, szívében kész a terve, lelke nyughatatlan és féktelen, nem tud otthon maradni sohasem, hol az utcán, hol a téren, vagy éppen az utcasarkon lesi áldozatát. Megragadta a fiút, szégyentelen megcsókolta, s ezzel csalogatta: „Fogadalmi áldozatot mutattam be, asztalom meg van rakva ételekkel, ezért jöttem, kerestelek, lám, most megleltelek! Ágyamat megvetettem, színes szőttesekkel borítottam, egyiptomi takaróm mirhával, aloéval, fahéjjal illatozik. Jöjj be hozzám, szeretkezzünk reggelig, élvezzük az ölelést hajnalig! Nincs otthon a férjem, hosszú útra ment, messzire utazott teli erszényt vitt magával, nem tér vissza még két hétig.” Levette lábáról a fiút hízelkedéssel, elcsábította mézes szavaival. Az ostoba fiú meg követte, mint ökör a vágóhídra, ment utána, sietett, mint őzbak a csapdába, ahol a nyíl átjárja. Mint a madár, ha vakon a hálóba repül, s nem tudja, hogy életével fizet érte! Most azért fiaim, hallgassatok rám! Fogadjátok meg tanácsomat! Ne térjen szívetek ilyen utakra, ne járjatok ilyen nők ösvényein! Mert sok férfit sebeztek halálra, sokan vannak, akiknek vesztét okozták! Házuk a halálba vivő út kapuja, útjuk az alvilágba vezet! Figyeljetek! Bölcsesség hív benneteket, az értelem szól hangos szóval, figyeljetek! Megáll a hegyek tetején, az utak mellett, ott, ahol az ösvények találkoznak, kiált a kapuknál, a város bejáratainál, nyitott ajtóknál nyilvánosan szól: „Férfiak, hozzátok kiáltok, minden ember hallja meg szavam! Tanuljatok tőlem bölcsességet, tudatlanok, szerezzetek értelmes szívet, öntelt ostobák! Hallgassatok rám, mert életbevágóan fontos, amit mondok, és igazat mondok, ha megszólalok! Szájam igazságot mond, ajkam utálja a gonoszságot. Minden szavam egyenes és igaz, nincs bennük sem hamisság, sem torzítás. Mind világos az értelmeseknek, aki bölcsességre vágyik, mind megértheti. Fogadjátok meg tanácsomat, mert ezüstnél többet ér, válasszátok tudásomat, inkább, mint az aranyat! Mert a bölcsesség drágább a gyöngyöknél, kívánatosabb a drágaköveknél. Én, bölcsesség, az értelemmel lakom, nálam van a tudás és a tervezés. Aki tiszteli és féli az Örökkévalót, gyűlölje a gonoszt! A büszkeséget, a dicsekvést, a gonosz utat, a hazug beszédet mind gyűlölöm! Nálam a bölcs tanács, és a helyes ítélet, enyém az értelem, az erő és a hatalom. Általam uralkodnak a királyok, és hoznak a vezetők igazságos törvényeket. Minden uralkodó általam gyakorolja hatalmát, általam hoznak igazságos ítéletet a bírák. Szeretem azokat, akik engem szeretnek, megtalálnak, akik igazán keresnek. Gazdagság van kezemben, és megbecsülés, maradandó vagyon és igazságosság. Ami tőlem származik, többet ér, mint az arany, drágább, mint a színarany. Amit én adok, értékesebb a tiszta ezüstnél. Az igazságosság ösvényén járok, a jogosság útjának közepén. Gazdag örökséghez juttatom, aki engem szeret, házát kincsekkel töltöm meg. Elsőként engem formált az Örökkévaló, réges-régen, minden más munkája előtt, öröktől fogva felkent, és helyemre állított, kezdetben, még a Föld kezdete előtt. Mikor megszülettem, még tengerek sem voltak, vízforrások sem csörgedeztek. Előbb születtem, mint a hegyek a helyükre kerültek, s a dombok megállapodtak, előbb, mint az Örökkévaló a Földet s a mezőket teremtette, vagy a világ legelső porszemét. Ott voltam, mikor az Örökkévaló a Mennyet teremtette, mikor kimérte az óceán partjait. Ott voltam, mikor megerősítette fönt a fellegeket, és lent a mélység forrásait. Ott voltam, mikor parancsolt a tengereknek, hogy át ne lépjék a határt, amit nekik szabott. Ott voltam, mikor lefektette a Föld alapjait. Mellette nőttem fel, mint gyermek az apja mellett, naponta bennem lelte örömét, előtte játszottam és örültem szüntelen. Játszottam mindennel, amit a Földön teremtett, és gyönyörködtem az emberekben. Ezért hát, fiaim, hallgassatok rám, hogy ti is boldogok legyetek: kövessétek az én ösvényemet! Bölcsek legyetek, fogadjátok meg tanácsaimat, ne utasítsatok el, ne vonakodjatok! Boldog, aki hallgat rám, s ajtóm előtt vár engem naponta, aki rám vár kapuim előtt. Mert aki megtalál engem, életet talál, és az Örökkévaló jóindulatát. De ha nem keres meg, magának árt vele. Akik engem gyűlölnek, szeretik a halált!” Felépítette házát a bölcsesség, kifaragta mind a hét oszlopát. Mindent elkészített: ételeket, borokat, asztalt terített vendégeinek. Szolgáit kiküldte, hogy hívják vendégeit, s hogy a város magaslatairól kiáltsanak: „Jöjjetek mind, akik tanácsra szorultok!” Hívja a tapasztalatlanokat is: „Jöjjetek, legyetek vendégeim, egyetek-igyatok asztalomnál, hagyjátok el bolondságaitokat, hogy éljetek, és járjatok az értelem ösvényein!” Aki öntelt és büszke csúfolódót figyelmeztet, csak bajt szerez magának. Ha meginted a gonoszt, megvádol téged, és neked támad. Ne intsd meg a büszke és öntelt embert, csak meggyűlöl érte, intsd meg a bölcset, és szeretni fog! Tanítsd a bölcset, és még bölcsebb lesz, tanácsold azt, aki igazságos, és tanul belőle! A bölcsesség kezdete: tisztelni és félni az Örökkévalót. A Szentet megismerni — az vezet értelemhez. Bölcsesség szaporítja meg napjaidat, éveket ad életed éveidhez. Ha bölccsé leszel, magad látod hasznát, ha büszke és csúfolódó, te vallod kárát. Az öntelt ostobaság, mint fecsegő és tudatlan asszony, kiül háza kapujába, a dombtetőn, székében ül a város fölött, hívja a járókelőket, szólongatja az arra menőket: „Jöjjetek mind, akik tanácsra szorultok!” Hívja a tapasztalatlanokat is: „A lopott víz édes, a titokban evett kenyér gyönyörűséges!” De azok nem tudják, hogy házában a holtak árnyai laknak, nem veszik észre, hogy vendégei a sír mélyébe süllyedtek! Ezek Salamon bölcs mondásai. A bölcs fiú örömet szerez apjának, az ostoba fiú pedig szomorúságot anyjának. A csalással szerzett vagyon mit sem ér, de az igazságosság megszabadít a haláltól. Az Örökkévaló megadja, amit az igazságosak kívánnak, de megakadályozza, hogy a gonoszok kívánsága teljesüljön. A lusta ember elszegényedik, a szorgalmas pedig meggazdagodik. Az értelmes fiú aratáskor begyűjti a termést, a haszontalan pedig átalussza az aratást. Az emberek áldják, aki igazságos, míg a gonoszok beszéde csak erőszakosságukat leplezi. Az igaz ember nevét áldva emlegetik, de a gonosz nevét átokként használják. A bölcs szívű engedelmeskedik a parancsnak, az istentelen beszédű pedig elbukik. Aki igazságosan él, az biztonságban lakik, de aki görbe utakon jár, azt rajtakapják. Aki rosszindulatú és alattomos, az bajt okoz, az istentelen beszédű pedig elbukik. Az igazságos ember beszéde élet forrása, de a gonoszok beszéde csak erőszakosságukat takargatja. A gyűlölet felszítja a viszályt, de a szeretet minden vétket befed. Az értelmes ember beszédében bölcsességet találsz, az esztelen hátának pedig verés való. A bölcsek a szívükben gyűjtik a tudást, az ostobák pedig kifecsegik, és bajt hoznak magukra. A gazdag embert vagyona védi, a szegényt pedig nincstelensége teszi tönkre. Az igazságos ember jövedelme az életet szolgálja, de amit a bűnös szerez, abból újabb bűnök származnak. Aki elfogadja a figyelmeztetést, az maga is az élet útját mutatja másoknak, aki pedig elutasítja az intést, másokat is félrevezet. Aki hazugsággal takarja el gyűlöletét, s aki rágalmat terjeszt, ostoba mind a kettő. Aki sokat beszél, sokat is vétkezik, aki pedig idejében elhallgat, az bölcs. Az igaz ember beszéde drága, mint a színezüst, az istentelennek pedig még a gondolatai is értéktelenek. Az igaz ember bölcs beszéde sokakat táplál, az ostobák pedig esztelenségük miatt halnak meg. Az Örökkévaló áldása tesz igazán gazdaggá, nem az ember erőlködése. Az öntelt ostoba élvezi, ha gonoszságot követhet el, az értelmes embernek pedig a bölcsességben telik öröme. Amitől fél a gonosz, az esik meg vele, amit pedig az igazak kívánnak, megkapják. Már az első vihar elsöpri a gonoszt, de az igazak örökké megmaradnak. Mint ecet a fogaknak, füst a szemeknek, olyan a lusta szolga a megbízójának. Aki tiszteli és féli az Örökkévalót, annak élete meghosszabbodik, a gonosz ember élete pedig megrövidül. Amit az igaz remél, annak örülni fog, de amit a gonosz vár, abból semmi sem lesz. Az Örökkévalónak tetsző élet az igazak kővára, de pusztulás a gonosztevőknek. Az igaz embert semmi sem tudja kimozdítani a helyéről, de a gonoszok végleg ki fognak pusztulni a Földről. Az igaz ember szája bölcsességet mond, de a gonosz nyelvűt kipusztítják a Földről. Az igaz ajka kedvesen szól, de a gonosz szája csak bajt okoz. Az Örökkévaló utálja a hamis mérleget, de kedvére vannak a pontos mérősúlyok. A kevélységgel a megszégyenülés, az alázatossággal pedig a bölcsesség jár együtt. Az igazságszeretőket becsületességük vezeti, a hűtleneket pedig becstelenségük teszi tönkre. Semmit sem ér a vagyon az ítélet napján, de aki szereti az igazságot — az megmenti őt a haláltól. Az igazságosan élő embernek az igazságosság készít egyenes utat, de aki romlott, a saját gonoszsága miatt bukik el. Aki szereti az igazságot, azt megmenti az igazság, a hűtleneket pedig a saját mohó kívánságuk ejti csapdába. Mikor meghal az istentelen, reménye is meghal, szertefoszlik minden, amiben bízott. Az igazságszerető embert kimentik a bajból, helyette az istentelen kerül bele. A képmutató a beszédével teszi tönkre embertársát, az igazat pedig megmenti tudása. Ha virulnak az igazak, örül a város, s mikor a gonoszokat kigyomlálják belőle, ujjong a város, és lakói vigadnak. Az igazságszerető emberek felvirágoztatják, a gonoszok beszéde pedig lezülleszti a várost. Aki megvetéssel beszél a másikról, esztelen, aki pedig értelmes, inkább hallgat. A pletykálkodó kifecsegi mások titkait, de a megbízható tud titkot tartani. Bölcs vezetés nélkül lezüllik a nemzet, ha pedig sok tanácsadója van, felvirágzik. Ha kezességet vállalsz más adósságáért, biztosan rosszul jársz, ha pedig visszautasítod a kezességet, biztonságban élhetsz. A kedves és szelíd asszony tiszteletet, a hős harcos pedig zsákmányt szerez. Ha másokon könyörülsz, saját lelkednek használsz vele, ha pedig kegyetlen vagy, saját testednek ártasz. Az istentelen csalással szerzett vagyona elillan, aki pedig igazságosságot vet, maradandó jutalmat arat. Ha állhatatosan kitartasz az igazságosság mellett, az élet felé haladsz, de ha a gonoszságot hajszolod, a vesztedbe rohansz. Utálja az Örökkévaló az álnok szívűt, de kedvét leli a tisztességesekben. Nem ússza meg büntetés nélkül a gonosz, ebben biztos lehetsz, az igazak és gyermekeik pedig megmenekülnek. Az oktalan asszony, ha szépséges, olyan, mint az aranykarika egy disznó orrában. Amit az igazak kívánnak, abból sok jó származik, de a gonoszok nem remélhetnek mást, mint haragot. Van aki bőkezűen adakozik, mégis egyre gyarapodik, s van, aki mindent megtart magának, mégis elszegényedik. A bőkezű adakozó bővelkedik, s aki másokat felüdít, maga is felüdül. Aki felhalmozza búzáját, átkozza azt a nép, de áldják azt, aki eladja a termést. Ha teljes erőddel jóra igyekszel, jóindulatra számíthatsz te is, ha pedig gonoszságra törekszel, azt kapod te is. Aki vagyonában bízik, lehullik, mint ősszel a levél, az igaz pedig kivirul, mint tavasszal a fák. Aki rosszul bánik a családjával, annak végül semmije sem marad. Az ostoba szolgája lesz a bölcs szívűnek. Az igaz ember élete olyan gyümölcsöket terem, mint az Élet Fája, és a bölcs sokak lelkét megmenti. Az igazságos itt a Földön megkapja, amit érdemel, mennyivel inkább az istentelenek és a bűnösök! Aki tanulni vágyik, elfogadja a helyreigazítást, aki pedig visszautasítja, ostoba marad. A jóindulatú emberhez az Örökkévaló is jóindulatú, de aki gonosz terveket sző, azt elítéli. A gonoszt nem erősíti meg a gonoszsága, az igaz viszont szilárd, mint az erős gyökerű fa. A jó feleség olyan, mint a korona a férje fején, de mint a csontok fájdalma, aki szégyent hoz a férjére. Az igaz ember szándékai becsületesek, az istentelen tervei pedig tisztességtelenek. A gonoszok szavai lesben állnak, hogy megöljenek valakit, az igazak szavai pedig megmentenek a veszélytől. Ha pusztulnak a gonoszok, írmagjuk sem marad, az igazak családja pedig fennmarad. Az értelmes férfit megbecsülik, de az ostobát megvetik. Jobb, ha nem sokra becsülnek, de mégis van szolgád, mintha sokra tartod magad, de még kenyérre se telik. Az igaz ember jól bánik még az állataival is, de az istentelennek még a „jóindulata” is kegyetlenség. Aki gondosan műveli a földjét, jóllakik a termésével, aki viszont elpocsékolja idejét, az ostoba. Az istentelen kívánja a gonoszsággal szerzett vagyont, az igaz pedig olyan, mint a mélyen gyökerező növény, amely bőven terem. A gonoszt a saját bűnös beszéde ejti csapdába, az igazságszerető pedig kimenekül a bajból. Amit mond az ember, annak a gyümölcséből lakik jól, és amit tesz, annak a jutalmát kapja meg. A bolond szerint minden, amit tesz, helyes, a bölcs pedig hallgat a tanácsra. Az ostoba haragja hamar kitudódik, az értelmes pedig fel sem veszi a sértést. A megbízható tanú az igazságot, a hamis tanú pedig az igazságtalanságot erősíti. Aki meggondolatlanul fecseg, mintha tőrével döfködne, a bölcs beszéde pedig meggyógyít. Az igaz beszéd örökre megmarad, de a hazugság csak egy pillanatig áll meg. Akik gonosz terveket szőnek, azoknak szívében hamisság lakik, akik pedig békességet hozó tanácsot adnak, azokéban öröm. Az igazságszerető embert nem éri veszedelem, de az istentelen élete bajjal teli. Az Örökkévaló gyűlöli a hazug beszédet, de szereti a hűségeseket. Aki okos, nem fitogtatja tudását, de az ostobák kifecsegik butaságukat. A szorgalmas ember uralkodni, a lusta pedig robotolni fog. Az aggodalom elcsüggeszti, a jó szó pedig felvidítja az embert. Az igazságszerető ember útbaigazítja társát, de az istentelen másokat is rossz útra visz. A lusta nem ejt zsákmányt soha, a szorgalmas pedig drága kincset talál. Az igazságosság útja az életre vezet, ha ezen jársz, nem látsz halált soha. A bölcs fiú elfogadta apja tanácsát, de az öntelt ostoba nem hallgatott a figyelmeztetésre. Amit mond az ember, annak a gyümölcsével lakik jól, de aki hazug és hűtlen, az csak kegyetlen büntetést kap. Aki vigyáz arra, hogy mit mond, megőrzi lelkét a bajtól, aki pedig meggondolatlanul beszél, az saját magát sodorja bajba. A lusta mindig sóvárog valami után, de hiába, a szorgalmas pedig bőségesen megkapja, amit kíván. Az igaz gyűlöli a hazugságot, az istentelen pedig gyalázatos és szégyenletes dolgokat tesz. Az igazságosság megőrzi azt, aki igazságosan él, a gonoszság ellenben tönkreteszi azt, aki szereti a bűnt. Van, aki gazdagnak mutatja magát, pedig semmije sincsen, más meg szegénynek tetteti magát, holott igen gazdag. A gazdag vagyona váltságdíj lehet az életéért, de a szegényt senki sem fenyegeti. Az igaz ember világossága vidáman fénylik, az istentelen lámpája pedig hamar kialszik. Az ostoba büszkeség csak veszekedést okoz, a bölcs pedig elfogadja a tanácsot. A könnyen szerzett vagyon hamar elszáll, aki pedig apránként gyűjt, egyre gyarapodik. A halogatott remény elcsüggeszti a szíved, de a beteljesült kívánság az élet fája. Aki elutasítja Isten szavát, az adósságba süllyed, de aki tiszteli és féli azt, megkapja jutalmát. A bölcs ember tanítása az élet forrása, szavai megóvnak a halál csapdáitól. Aki értelmes, azt kedvelik, de az élet keményen bánik az istentelenekkel. Az okos ember meggondolja, mit tesz, az ostoba pedig a tetteivel mutatja ki ostobaságát. Az istentelen, ha megbízzák, bajt okoz, a megbízható követ pedig gyógyulást hoz. Szégyen és szegénység jut annak, aki elutasítja a figyelmeztetést, aki pedig megfogadja, annak tisztelet és gazdagság. A teljesült kívánság édes a léleknek, de az ostoba kívánja a gonoszt, és nem akar róla lemondani. Aki a bölcsekkel barátkozik, maga is bölcs lesz, de ha ostobákhoz csatlakozik, bajba kerül. A bűnösöket szerencsétlenség üldözi, de az igazak szép jutalmat kapnak. Az igaz örökséget hagy még az unokáinak is, a bűnösök vagyona pedig az igazak számára van félretéve. A szegény ember szántóföldje bőséges termést adhat, de néha az igazságtalanság azt is tönkreteszi. Aki nem fenyíti meg a fiát, amikor kellene, nem szereti igazán, aki pedig valóban szereti, idejében megfegyelmezi. Az igaz ember jóllakásig ehet, míg a gonoszok éhen maradnak. A bölcs asszony építi a családját, az ostoba pedig saját kezével rombolja le. Aki igazságosan él, tiszteli és féli az Örökkévalót, de aki görbe utakon jár, Istent veti meg. Az ostoba a beszéde miatt bajba kerül, a bölcset pedig saját szavai mentik meg. Ha nincsenek ökreid, hogy műveljék a földet, üres a magtárad. De bőséges termésre számíthatsz, ha erős ökreid vannak. A hűséges tanú mindig igazat mond, de a hamis tanú hazudik. A gúnyolódó hiába keresi a bölcsességet, nem találja, az értelmes azonban örömest tanul. Hagyd ott az öntelt ostobát, hiszen semmit sem tanulhatsz tőle. Az értelmesek bölcsessége abban van, hogy tudják, hová mennek, az ostobák bolondsága pedig abban, hogy még magukat is becsapják. Az ostobákat büntetéssel kell rávenni, hogy engedelmeskedjenek a törvénynek, de az igazságosak örömmel engedelmeskednek. Bánatodat csak a saját szíved ismeri igazán, és örömödben sem osztozhat idegen. Az istentelen ember családja tönkremegy, az igazaké pedig felvirágzik. Van olyan út, amely helyesnek látszik, végül mégis a halálba vezet. Nevetés közben is fájhat a szíved, és az öröm végén szomorúság várhat. A romlott szívű ember megkapja tetteiért méltó büntetését, a jó ember pedig jutalmát. Az ostoba mindent elhisz, amit hall, a bölcs pedig minden lépését jól meggondolja. A bölcs óvatos, és elkerüli a bajt, az ostoba pedig gátlástalan és elbizakodott. A hirtelen haragú ostobán cselekszik, aki pedig gonosz terveket szövöget, azt meggyűlölik. Az ostobák bolondságot örökölnek, az értelmeseket pedig tudással koronázzák meg. Térdet hajt a gonosz a jó előtt, meghajol az istentelen az igazak kapujában. A szegény embert még a szomszédja is lenézi, bezzeg a gazdagnak sok a barátja! Aki megveti a másikat, vétkezik, de áldott, aki segít a szegényeken. Akik gonoszt terveznek, elszámítják magukat, akik pedig jót, azok jóindulatra és hűségre számíthatnak. A szorgalmas munka mindig hasznot hajt, de aki csak a száját jártatja, elszegényedik. A bölcsek koronája a gazdagság, az öntelt ostobáké pedig saját butaságuk. Az igaz tanú életet ment, a hamis tanú pedig cserben hagy. Akik tisztelik és félik az Örökkévalót, teljes bizalommal vannak iránta, s ez még a gyermekeiknek is menedéket jelent. Az Örökkévalót tisztelni és félni — ez az élet forrása, így kerülheted el a halál csapdáit. A nép sokasága a király dicsősége, de ha elfogy a nemzet, elbukik a király is. Aki féken tartja haragját, az igazán értelmes, aki pedig hirtelen haragú, nagyokat hibázik. A békességes, nyugodt szív egészség a testednek, de az indulatosság még a csontjaidat is megrontja. Aki a szegényt elnyomja, annak Teremtőjét bántja meg, aki pedig segít a szegényeken, Istent tiszteli ezzel. Saját gonoszsága miatt pusztul el a gonosz, az igazakat pedig ártatlanságuk oltalmazza. Az értelmes ember szívében nyugszik a bölcsesség, amelynek az ostobák lelke hírét sem hallotta. Az igazságosság felvirágoztatja a nemzetet, az igazságtalanság pedig romlásba dönti. A király jóindulattal van bölcs szolgája iránt, de a haszontalant haragja sújtja. Aki szelíden válaszol, lecsendesíti a haragot, a sértő, kemény beszéd pedig felszítja. A bölcsek beszéde vonzóvá teszi a tudást, az öntelt ostobákból pedig csak úgy dől a butaság. Az Örökkévaló szemei mindent figyelemmel kísérnek, a jókat és gonoszokat egyaránt szemmel tartja ő! A szelíd és kedves szó olyan, mint az élet fája, de a hamis beszéd összetöri az ember szellemét. Az ostoba visszautasítja apja figyelmeztetését, aki pedig elfogadja, értelmessé válik. Az igaz ember házában nagy kincs van, de amit a gonosz megszerez, abból csak baj lesz. A bölcs beszéde tudást terjeszt, de az öntelt ostobáknak a gondolkozása is zavaros. Az Örökkévaló utálja, amit a gonoszok áldoznak neki, de az igazak imádságának örül. A gonoszok életmódját utálja az Örökkévaló, de szereti azokat, akik igazságosan akarnak élni. Súlyos fenyítést kap, aki letér az Örökkévaló útjáról, aki pedig nem fogadja el a fenyítést: meghal. Az Örökkévaló előtt nyitott könyv a halál országa és a nagy mélység is, mennyivel inkább az emberek szíve! Az ostoba csúfolódó utálja azt, aki figyelmezteti, és nem kér a bölcsek tanácsából. Amikor tele van a szíved örömmel, még az arcod is ragyog, szíved fájdalma pedig összetöri szellemedet. Az értelmes szívű keresi a tudást, a magabiztos ostobák pedig bolondságokon rágódnak. A nyomorultak számára minden nap nehéz, de a vidám szívűnek minden napja ünnep. Jobb szerényen élni, de félni és tisztelni az Örökkévalót, mint nagy gazdagság miatt örökké gondokkal küszködni. Többet ér egy tányér egyszerű étel, ha szeretettel teszik eléd, mint a dúsan terített asztal, ha gyűlölködve ülik körül. A hirtelen haragú felszítja, a türelmes pedig lecsendesíti a veszekedést. A lusta élete olyan, mint a tövisekkel benőtt ösvény, az igazságosé pedig, mint a sima országút. A bölcs fiú örömet szerez apjának, az öntelt ostoba pedig szégyent hoz anyjára. Az értelmetlen örül, ha valami ostobaságot tehet, az értelmes pedig egyenes úton jár. Bölcs tanács nélkül meghiúsul a terved, ha pedig hallgatsz a bölcsek tanácsára, megvalósul. Örömet szerez, ha meg tudsz felelni valakinek, még inkább, ha ezt jó pillanatban teszed! A bölcs ember útja felfelé vezet, az életre, egyre távolabb a halottak országától, amely a mélyben van. Az Örökkévaló összedönti a büszkék házát, de megvédi az özvegyek birtokát. A gonosz gondolatokat gyűlöli az Örökkévaló, de a kedves szavakat szereti. Aki csalással szerzett vagyon után sóvárog, saját családját teszi tönkre, aki pedig gyűlöli a megvesztegetést, élni fog. Az igazságos megválogatja szavait, de az istentelenek szájából árad a gonoszság. Az Örökkévaló távol van az istentelenektől, de az igazak imádságára válaszol. Az örömtől ragyogó szemek másokat is felvidítanak, s a jó hír szinte megeleveníti testedet. Aki hallgat a figyelmeztetésre, amely az életre vezet, az a bölcsek között fog lakni. Aki elutasítja a figyelmeztetést, a saját életét gyűlöli, aki viszont megfogadja, értelmes lesz. Az Örökkévaló tisztelete és félelme bölcsességre tanít, és a megtiszteltetést az alázatosság készíti elő. Az ember szíve tervezget, de a bölcs válasz az Örökkévalótól származik. Mindenki helyesnek tartja a saját tetteit, de az Örökkévaló az, aki mérlegeli szívünk szándékait. Bízd rá az Örökkévalóra minden dolgodat, így lesznek sikeresek a terveid. Az Örökkévaló mindent a saját rendeltetése szerint teremtett, még az istenteleneket is: őket a veszedelem napjára. Az Örökkévaló utálja, aki öntelt, s biztos, hogy nem hagyja büntetlenül. A kegyelem és hűség eltörli a bűnt. Tiszteld és féld az Örökkévalót, az távol tart a gonosztól! Ha az Örökkévalónak tetszik, ahogy élsz, még az ellenségeidet is kibékíti veled. Jobb a kevés, amit igazságosan szereztél, mint a nagy gazdagság, amihez csalással jutottál. Terveidet a szíved készíti, de lépteidet az Örökkévaló irányítja. Amit a király mond, az törvény, s mikor ítéletet hoz, nem téved. Az Örökkévaló azt kívánja, hogy minden mérleg és mérősúly pontos, és minden üzleti megállapodás igazságos legyen. Az igazságtalanság utálatos a király számára, mert uralmát az igazságosság és jogosság tartja fenn. A király örül az igaz beszédnek, ezért szereti azt, aki igazat mond. Akire a király megharagszik, az közel kerül a halálhoz, de a bölcs le tudja csendesíteni a király haragját. Akire a király arca ragyog, az élni fog, mert a király jóindulata olyan, mint a tavaszi eső. Mennyivel többet ér bölcsességet gyűjteni, mint aranyat! Mennyivel jobb értelmet szerezni, mint ezüstöt! Az igaz útja elkerüli a gonoszt, és a ki ügyel a lépéseire, megőrzi életét. Büszkeség a közelgő összeomlás hírnöke, elbizakodottság pedig bukásé. Jobb ha szerény vagy a szegények között, mint ha büszkékkel osztozol a zsákmányon. Aki Isten beszédére figyel, és megfogadja azt, annak jó dolga lesz, és aki az Örökkévalóban bízik, milyen áldott! Az emberek értelmesnek tartják a bölcs szívűt. A gondosan megválogatott szavak meggyőzőek. Élet forrása a bölcsesség az értelmesnek, az ostobák büntetése pedig a saját ostobaságuk. A bölcs szívű okosan szól, és a szavaival gyarapítja a tudást. A kedves beszéd, mint a tiszta méz, édes a léleknek, egészség a testnek. Van olyan út, amely helyesnek látszik, végül mégis a halálba vezet. Éhsége a munkás javát szolgálja, mert sürgeti, hogy keresse meg kenyerét. A haszontalan ember gonosz terveket sző, beszéde pedig pusztító tűz. A bajkeverő viszályt szít, a rágalmazó éket ver még a barátok közé is. Az erőszakos becsapja társát, és rossz útra vezeti. Aki öszehúzza szemét, gonoszságot tervez, s aki összeszorítja ajkát, már el is határozta magát a rosszra. Az ősz haj dicsőség koronája, azokon, akik igazságosan élnek. Többet ér a türelmes kitartás, mint a nagy hősiesség, és az önuralom, mint a hadi sikerek. Az ember sorsot húzhat, de az Örökkévaló dönti el a dolgot. Jobb egy falat száraz kenyér békességgel, mint a folytonos lakomázás veszekedéssel. A bölcs szolga uralkodni fog gazdája haszontalan fián, és együtt örököl a testvérekkel. Olvasztótégely kell az ezüstnek, kemence az aranynak, az ember szívét pedig az Örökkévaló tisztítja meg. Aki a gonosz beszédre figyel, maga is gonosztevő, aki rágalomra hallgat, maga is hazug. Ha a szegényen gúnyolódsz, Teremtőjét sérted meg, aki pedig más baján örül, nem kerüli el a büntetést. Az öregek koronája az unokák, a gyermekek dicsősége pedig a szülők. Nem illik az ostoba szájába a választékos beszéd, még kevésbé az uralkodó ajkára a hamis szó. Van, aki varázserejű kőnek hiszi a megvesztegetést, mindenütt ezzel akar célhoz érni. Aki megbocsátja a vétket, szeretetre törekszik, aki pedig újra felemlegeti, még a barátokat is elválasztja. Az értelmes embert egyetlen figyelmeztetés mélyebben érinti, mint száz csapás az öntelt ostobát. A gonosz egyre csak lázadozik, míg végül kegyetlen hírnök indul ellene. Inkább egy anyamedvével találkozz, akitől bocsait elvették, mint egy dühöngő ostobával! Ha rosszal fizetsz a jóért, befészkel házadba a gonosz, és el nem hagy többé! A vita kezdete olyan, mint repedés a gáton. Hagyd abba, mielőtt a veszekedés kitör! Az Örökkévaló utálja a bűnös felmentését, és ugyanígy az ártatlan elítélését is. Mit ér a pénz az ostoba kezében? Hogy bölcsességet vegyen rajta, ahhoz nincs esze! Az igazi barát mindig szeret téged, de akkor válik igazán a testvéreddé, ha bajba kerülsz. Csak a bolond vállal kezességet más ember adósságáért! Aki veszekedni szeret, a bűnt szereti, és aki dicsekszik, veszedelmet hoz magára. Az álnok szívűnek nem lesz jó sorsa, és a hamis beszédű nagy bajba kerül. Az öntelt ostoba szüleinek bánata, az ilyen fiú apjának nincs sok öröme. Az öröm gyógyulás és egészség, de a bánat még csontjaidat is elemészti. Az istentelen titokban elfogadja a megvesztegetést, hogy elferdítse az igazságot. Az értelmes a bölcsességen tartja a szemét, az ostobák pedig távoli dolgokról álmodoznak. Az ostoba gyermekek sok bánatot okoznak apjuknak, és keserűséget anyjuknak. Megbüntetni az ártatlant, vagy megverni a nemes lelkűt, nem igazságos. A bölcs megválogatja a szavait, az értelmes higgadtan viselkedik. Még az ostoba is bölcsnek tűnik, mikor hallgat, és értelmesnek hiszik, ameddig nem beszél. Az önfejű csak saját kívánságát követi, és dühösen elutasít minden bölcs tanácsot. Az ostoba nem hallgat senkire, egyre a saját gondolatait mondja. Amikor az istentelen bejön, vele jön a megvetés, de hamar követi a szidalom és a gyalázat is. A bölcs beszéde mély víz, a bölcsesség forrása pedig, mint a mélyből feltörő patak. Nem jó a bűnösnek kedvezni, sem az igazat kiforgatni jogaiból. Az ostobák beszéde veszekedést okoz, szájuk büntetésért kiált. Az ostoba a beszédével saját magát teszi tönkre, és szavaival csapdát állít magának. A rágalmat könnyű elhinni, ahogy a finom falatot könnyű lenyelni. Aki hanyagul végzi munkáját, testvére annak, aki szándékosan rombol. Erős bástya az Örökkévaló, hozzá menekül az igaz, és védelmet talál. Azt hiszik a gazdagok, hogy vagyonuk megvédi őket, azt képzelik, magas kőfal a gazdagság. A bukás előtt büszkeség jár, a megtiszteltetés előtt pedig alázatosság. Aki meg sem hallgatja a kérdést, és úgy felel, az ostoba és megszégyenül. Az embert a szelleme támogatja a szenvedés elviselésében, de ha reményét veszti, azt ki tudja elviselni? Az értelmes szíve szomjas a tudásra, és a bölcs füle ismeretre éhes. Az ajándék megnyitja előtted a lehetőséget, és a hatalmasok elé juttat. Aki elsőnek szól, annak látszólag igaza van, majd ellenfele következik, és kérdéseivel próbára teszi. A sorsolás eldönti a vitát, és elválasztja a vitázó feleket. Megsértett barátod nehezebb visszanyerni, mint az erős várat elfoglalni. A veszekedés olyan, mint erős zár a palota kapuján. Beszéded gyümölcsével kell jóllaknod, és amit mondasz, annak következményét eszed, akár jó, akár rossz az. Élet és halál a nyelv hatalmától függ, s ahogyan bánsz vele, úgy eszed gyümölcsét. Aki jó feleséget keresett magának, nagy kincset talált, mert az Örökkévaló jóindulattal volt iránta. Aki szegény, alázatosan könyörög segítségért, a gazdag pedig gorombán válaszol. Van olyan barát, aki csak bajba kever, de van olyan is, aki hűségesebb a testvérnél. Jobb szegényen, de becsületesen élni, mint ostobának lenni, és hamisan beszélni. A puszta lelkesedés tudás nélkül semmit sem ér, és aki hirtelenkedik, hibát vét. Az ostoba ember életét saját butasága teszi tönkre, mégis az Örökkévalót okolja érte. A gazdagság sok barátot szerez, de a szegényt még barátai is elkerülik. A hamis tanú nem ússza meg büntetlenül, és aki folyton hazudik, nem menekül meg. A bőkezű adakozónak sokan hízelegnek, és aki ajándékot osztogat, annak mindenki barátja. Aki szegény, azt a testvérei elkerülik, elhagyják még barátai is, segítséget kér tőlük, de hiába. Szerezz bölcsességet, ha szereted az életet, őrizd meg az értelmet, hogy jó dolgod legyen! Aki hamisan tanúskodik, megkapja büntetését: a hazug tanú tönkremegy. Nem illik az ostobához a gazdagság és jólét, még kevésbé a szolgához, hogy fejedelmeken uralkodjon. Bölcs dolog, ha fékezed haragod, és dicsőségedre válik, ha nem veszed fel a sértést. Mint oroszlán-ordítás, olyan a király haragja, de mint a frissítő harmat a fűnek, a jóindulata. Az öntelt és ostoba fiú tengernyi bajt okoz apjának. Az elégedetlen asszony pedig olyan, mint a lyukas háztetőn folyton becsepegő eső. Házat és vagyont örökölhetsz szüleidtől, de jó feleséget csak az Örökkévaló adhat. A lustaság mély álomba merít, és a lomha ember éhezni fog. Ha engedelmeskedsz az Örökkévaló parancsának, az életed mented meg, de ha elutasítod, meghalsz. Kölcsönadsz az Örökkévalónak, ha a szegényeken segítesz, ő pedig visszafizeti neked. Fegyelmezd meg a fiadat, amíg még van remény, de ne engedd, hogy haragod elragadjon, és összetörd! Akit erőszakos haragja elragad, büntetést kapjon érte, különben még erőszakosabb lesz. Hallgass a tanácsra, s fogadd el a helyreigazítást, akkor végül te is bölccsé leszel. Mennyi gondolat és szándék kavarog az ember lelkében, de csak az Örökkévaló terve valósul meg! Amit Isten a leginkább kíván tőled, az a hűség. Jobb szegénynek lenni, mint hűtlennek. Ha tiszteled és féled az Örökkévalót, utad az életre vezet, s nyugodtan alhatsz, mert nem ér veszedelem. A lusta még magával sem törődik, még arra sem képes, hogy az ételt a tálból a szájához emelje. A beképzelt ostobát fenyíteni kell, hogy okuljon belőle, de az értelmes már abból is tanul, ha valaki figyelmezteti. Szégyenletes és gyalázatos, aki bántalmazza apját, vagy elkergeti anyját. Fiam, ha nem hallgatsz a figyelmeztetésre, eltávolodsz a bölcsességtől. A hitvány tanú csúfot űz a törvényből, és az istentelen szája igazságtalanságot terjeszt. A büszke és öntelt embert ítélet várja, a beképzelt ostobákat pedig verés. A bor elveszi a józan eszed, a tömény ital nagyhangúvá tesz, s aki megrészegedik, ostoba. A haragvó király olyan, mint az ordító oroszlán. Ha magadra haragítod, az életedbe kerülhet. Megbecsülést érdemel, aki elkerüli a veszekedést, az ostobák pedig hamar vitába keverednek. Nem szánt ősszel a lusta, nyáron meg aratni szeretne, de nincs mit. Mint a mély kútban a víz, olyan az ember szívében a szándék, de az értelmes mégis a felszínre hozza! Sokan barátodnak mondják magukat, de találsz-e egyet is, aki igazán hűséges hozzád? Az igazságszerető ember egész életében egyenes úton jár, s még a gyermekei is áldottak! Amikor a király ítéletet tart, tekintete elválasztja az igazat a gonosztól, mint búzát a pelyvától. Ki mondhatja: „Megtisztítottam szívem minden rossztól, bűneimtől megtisztultam?” Az Örökkévaló utálja, ha más mértékkel mérsz eladásnál, mint vételnél, s így becsapod az embereket. Még egy gyermek is a tetteivel mutatja meg jellemét, ebből láthatod, hogy jó-e, vagy rossz. A jó fület és az éles szemet egyaránt az Örökkévaló teremtette. Ha szeretsz aludni, szegény leszel! Kelj fel, dolgozz, és bőven lesz mit enned! „Hitvány holmi, nem sokat ér!” — mondja a vevő alkudozás közben, de mikor elmegy, már dicsekszik vele. Nagy érték az arany és az igazgyöngy, de a bölcs beszéd mindennél többet ér. Vedd zálogba a ruháját attól, aki idegenért vállal kezességet! Amit csalással szereztél, előbb édesnek érzed, de végül mintha kavicsokkal telne meg a szád. A terveket a jó tanács teszi sikeressé, és csak alapos tanácskozással viselj háborút! Aki mások magánügyeit kipletykálja, abban ne bízz! Ne barátkozz olyannal, aki folyton fecseg! Aki apját, anyját átkozza, annak világossága a legnagyobb sötétben alszik ki. Ha örökséged idő előtt követeled, akkor végül nem lesz áldás rajta. Ne állj bosszút magadért, inkább várj, amíg az Örökkévaló megfizet! Ha nem egyforma mértékkel mérsz mindenkinek, az utálatos az Örökkévaló számára! Soha ne használj hamis mérleget! Az Örökkévaló irányítja az emberek lépéseit. Honnan tudhatnánk, utunk hová vezet? Csapdába esel, ha elhamarkodottan fogadsz valamit Istennek, és utána gondolkozol rajta, tudod-e teljesíteni. A bölcs király különválasztja a gonoszokat az igazaktól, ahogy a polyvát különválasztják a búzától, a gonoszokat pedig összezúzza. Az ember szelleme lámpa az Örökkévaló kezében, amellyel az ember legbelsőbb zugait is megvizsgálja. Kegyelem és hűség őrzi a királyt, uralmát a hűséges szeretet tartja fenn. A fiatalok dísze az erő, az öregek ékessége pedig az ősz fej. Kitisztítják lelkedből a gonoszt a megsebző csapások, megtisztítanak a szíved mélyébe ható sebek. Ahogy a földműves irányítja a csatorna vizét, úgy tartja kezében az Örökkévaló a király szívét: vezeti, amerre akarja. A saját útját mindenki helyesnek tartja, de aki megvizsgálja és mérlegeli szíved szándékait — az Örökkévaló az! Tedd meg, ami helyes és igazságos, — ezt az Örökkévaló többre értékeli minden áldozatnál. Büszke tekintet és gőgös gondolatok, — ez az istentelen szántóföldje, amelyből bűn terem. Ha szorgalmas vagy, terveid bőséges hasznot hoznak, de ha türelmetlen és kapkodó, csak a szegénységet sietteted. A hazugsággal szerzett gazdagság hamar eltűnik, mint a pára. Aki így akar meggazdagodni, a halált keresi. A gonoszokat a saját erőszakosságuk pusztítja el, mert nem akarnak igazságosan élni. A bűnös útja tekervényes, az igaz pedig egyenes úton jár. Jobb a szabad ég alatt, a lapos háztetőn lakni, mint a veszekedős asszonnyal egy fedél alatt. Az istentelen ember lelke vágyik a gonoszságra, még a barátja iránt sem jóindulatú. Ha megfenyítik a beképzelt ostobát, még ő is bölcsebb lesz tőle, de a bölcs már a figyelmeztetésből is okul. Az Örökkévaló igazságos! Szemmel tartja az istentelenek házát, és porig rombolja őket. Ha nem akarod meghallani a szegények segélykiáltását, akkor neked sem felel senki, amikor segítségért kiáltasz. A titokban adott ajándék lecsendesíti a haragot, a kézbe csúsztatott megvesztegetés lecsillapítja az indulatot. Az igazságszerető emberek örülnek, mikor az igazság érvényesül, a gonosztevők pedig megrettennek. Aki letér a bölcsesség útjáról, hamar a halottak közé jut. Aki csak a szórakozást hajhássza, végül elszegényedik, aki pedig szereti a bort és a költekezést, sohasem lesz gazdag. Az istentelen fizet váltságdíjat az igazért, és a csaló a becsületes helyett. Jobb egyedül lakni a pusztában, mint a hirtelen haragú és veszekedős asszonnyal egy házban. Drága kincs és olaj van a bölcs házában, az ostobának pedig semmije sincs, mert eltékozolja. Aki igazságosságra, hűségre és szeretetre törekszik, életet talál, jogosságot és megbecsülést. A bölcs elfoglalja az erős harcosok városát, lerombolja bástyáikat, melyekben bíztak. Ha gondosan vigyázol szavaidra, sok bajtól mentheted meg magad. A büszke lenéz és kicsúfol mindenkit, tetteit féktelen gőg hajtja. A lustát a saját telhetetlen kívánsága öli meg, mert nem akar dolgozni. A kapzsi embernek soha semmi sem elég, az igazságos pedig adakozik, és nem sajnálja. Az Örökkévaló utálja, amikor istentelen hoz áldozatot neki, különösen, mikor gonosz szándékkal teszi. A hamis tanú el fog veszni, aki pedig odafigyel az ügyre, annak a tanúnak megáll a szava. Aki becsületes, az biztos benne, hogy jó úton jár, az istentelen pedig csak tetteti. Sem bölcsesség, sem okosság, sem tanács nem állhat ellen az Örökkévaló akaratának. A lovakat felkészítheted a csatára, de a győzelem az Örökkévaló kezében van! A jó hírnév többet ér, mint a nagy gazdagság, s ha jóindulattal vannak irántad, az értékesebb, mint az ezüst és arany. Az Örökkévaló szemében gazdag és szegény egyforma: ő teremtette mind a kettőt. A bölcs látja a közelgő veszedelmet, és elrejtőzik előle, az ostoba pedig egyenesen belefut, és megszenvedi. Tiszteld és féld az Örökkévalót, s légy alázatos! Jutalmad: gazdagság, tisztesség és élet. A tisztességtelen emberre tövisek és csapdák várnak, de aki vigyáz magára, messze elkerüli azokat. Neveld a gyermekedet hozzá illő módon, s akkor még idős korában sem tér el tanításodtól. A gazdag uralkodik a szegényen, és az adós szolgája a hitelezőjének. Aki jogtalanságot vet, veszedelmet arat, és haragjának botja eltörik. Aki jó szívvel adakozik, áldott lesz, mert saját kenyeréből ad az éhezőknek. Zavard el, aki másokat kigúnyol! Vele együtt elmegy a viszály is, megszűnik a vitatkozás és gyalázkodás. Akinek szíve tiszta, beszéde kedves, annak barátja a király. Az Örökkévaló őrködik az igaz tudás fölött, és meghiúsítja az istentelen szavait. Azt mondja a lusta: „Oroszlán jár az utcán, még megölne, ha kimennék!” Mély verem a paráznaság: akire az Örökkévaló haragszik, beleesik abba. A gyermekhez könnyen tapad a bolondság, de a fenyítés pálcája elűzi tőle. Aki elvesz a szegénytől, hogy saját vagyonát gyarapítsa, vagy aki gazdagnak ajándékoz, biztosan szegény lesz mind a kettő! Figyelj arra, amit a bölcsek mondanak, hallgasd meg szavaimat! Vésd szívedbe, amire tanítalak! Hasznodra válik, ha jól megjegyzed, és segítségedre lesz, amikor mondogatod. Bízz az Örökkévalóban, higgy benne, és őrá támaszkodj! Most erre tanítalak téged, igen, éppen téged! Ezért írtam ezt a harminc bölcs mondást a számodra. Kiválogattam a legfontosabb tudnivalókat és a legjobb tanácsokat, hogy tanítsalak az igazságra. Így majd helyesen meg tudsz felelni annak, aki elküldött téged. Ne foszd ki a szegényt, és ne okozz kárt a nyomorultnak a bíróság előtt! Vigyázz, mert az Örökkévaló támogatja és védi őket! Aki a szegényt megrabolja, annak az Örökkévaló is elveszi életét! Ne barátkozz haragos természetű emberrel, és ne tarts azzal, aki hirtelen haragú, különben te is hasonló leszel hozzá, és bajt hozol magadra! Ne vállalj felelősséget mások adósságáért, ne légy kezese senkinek! Ha nem tudsz helyette fizetni, még az ágyadat is kihúzhatják alólad! Ne vidd odébb a birtokhatár kövét, amelyet még őseid állítottak! Aki tehetséges és szorgalmas, királyokat fog szolgálni, nem közönséges embereket. Ha az uralkodó vendégül lát, jól gondold meg, kinek az asztalánál ülsz! Ne egyél túl sokat, még akkor se, ha nagyon éhes vagy! Ne kívánd meg a kínált finom falatokat, lehet, hogy csak próbára tesz. Ne törekedj a gazdagságra! Legyen eszed, és meg se próbáld! A pénz gyorsan elszáll, egy szempillantás alatt eltűnik, elrepül, mint a madár. Ha kapzsi ember hív vendégségbe, ne ülj az asztalához, s ne kívánd a finom ételeket, amivel kínál! Azt mondja: „Egyél, igyál!” — de sajnálja tőled, és azt számolgatja, mennyibe kerül ez neki. Amit megettél, kihányod, és hiába udvariaskodtál. Meg se próbálj tanácsot adni a magabiztos ostobának! Úgyis csak kineveti bölcs szavaidat. Ne vidd odébb a birtokhatár kövét, amelyet még elődeid állítottak! Ne vedd el az árváktól birtokukat, mert erős az Örökkévaló, az árvák védelmezője! Ő védi meg ügyüket veled szemben! Fogadd meg az intést, hallgass a bölcs beszédre! Fegyelmezd meg a gyermeket, ha szükséges! Még ha meg is kell fenyítened, nem hal bele. Lehet, hogy a haláltól mented meg, ha megvesszőzöd! Fiam, ha bölcs leszel, boldoggá teszel engem is! Mennyire örülök majd, ha bölcsen beszélsz! Ne irigyeld a bűnösöket, de mindig teljes szívedből tiszteld és féld az Örökkévalót! Akkor jó jövő vár rád, és amit remélsz, abban nem fogsz csalódni! Hallgass rám fiam, hogy bölcs legyél, és irányítsd szíved az Örökkévaló útjára! Ne barátkozz iszákosokkal, és ne járj együtt azokkal, akik túl sokat esznek! Mert az ilyenek elszegényednek: folyton csak esznek, isznak, alszanak, végül semmijük sem marad. Hallgass apád tanácsára, mert neki köszönheted, hogy élsz! Tiszteld anyádat, még idős korában is! Az igazság, bölcsesség, tanács és értelem minden pénzt megér, vedd meg bármi áron, de soha el ne add semmiért! Milyen boldog az igazságszerető gyermek apja, s mennyi öröme telik az apának bölcs gyermekében! Hadd örüljenek a te szüleid is, hadd teljék öröme benned annak, aki megszült! Add nekem a szívedet, fiam! Kövesd életem példáját! A prostituált veszélyes, mint a mély verem, más asszonya pedig, mint a szűk kút: nehéz kiszabadulni belőle. Leselkedik rád, hogy rabul ejtsen, mint a rabló áldozatára, és a házasságtörő férfiak számát szaporítja. Kik azok, akik folyton vitatkoznak és verekednek, sok szomorúságot és bajt okoznak, sebeket kapnak ok nélkül, és szemük a bortól vöröslik? Azok, akik egész éjjel bor mellett mulatnak, s folyton ürügyet keresnek, hogy ihassanak. Ne nézd hát a bort, ne csodáld rubin színét! Ne nézd, hogyan gyöngyözik a pohárban, mert hamar lecsúszik a torkodon! Végül megmar, mint a kígyó, megmérgez, mint a vipera! Részegen furcsa dolgokat látsz, és össze-vissza beszélsz. Úgy érzed, viharos tengeren hánykolódsz, az árboc tetején. Azt mondod: „Ütöttek, de nem fájt. Vertek, de nem is éreztem. Mikor fogok felébredni? Hadd igyak még egy kicsit!” Ne irigykedj a gonoszokra! Messze kerüld őket, mert folyton valami pusztítást terveznek, gonoszságról beszélnek! Bölcsesség által épül a ház, az otthon és a család, és az értelem által lesz erős. Az otthont és a családi élet minden területét pedig a tudás tölti meg drága és kedves kincsekkel. A bölcs férfi hatalmasabb, mint az erős, és a tudós hatalmasabb, mint akinek csak a testi ereje nagy. Ezért bölcs tanácsosokkal viselj háborút, és ha igazán győzni akarsz, sok ilyenre van szükséged. Az ostobának elérhetetlen a bölcsesség, ezért ki se nyissa száját, mikor a vezetők tanácskoznak! Aki gonosz dolgokat tervez, azt bajkeverőnek hívják. Istentelen tervet szőni bűn. A csúfolódót mindenki utálja. Ha nehéz időkben gyengének bizonyulsz, akkor valóban kevés az erőd! Mentsd meg a halálra szánt foglyokat! Szabadítsd ki azokat, akik a vesztőhely felé tántorognak! Ne mondd: „Nem is tudtam róla!”, mert az Örökkévaló, aki a szíveket vizsgálja, jól tudja, mit miért teszel! Aki a lelkedet őrzi, tudja, és mindenkinek tettei szerint fizet. Fiam, egyél mézet, mert jó! Bizony, édes a tiszta méz. Ilyen a bölcsesség is: édes a lelkednek. Ha megtalálod, szép jövő vár rád, és amit remélsz, abban nem fogsz csalódni. Ne légy olyan, mint a lesben álló rabló, ne akard kirabolni az igazságszerető ember otthonát és családját, ne támadd meg otthonát! Mert az igaz ember is sokszor elesik, mégis mindannyiszor felkel, de az istentelent egyetlen baj is teljesen elpusztítja. Ne örülj annak, ha ellenségedet baj éri, ne légy kárörvendő, mikor elesik! Mert az Örökkévaló látja, és megharagszik rád, ellenségedről pedig elfordul haragja. Ne bosszankodj a gonosztevők miatt, és ne irigykedj az istentelenekre! Mert a gonosznak nincs jövője, és az istentelen világossága kialszik. Fiam, tiszteld az Örökkévalót és a királyt, és egyik ellen se lázadj! A lázadót hirtelen baj éri, mert sokféle veszedelmet zúdíthat rá az Örökkévaló is, meg a király is! Ezek a mondások is a bölcsektől származnak: A bíró legyen pártatlan és elfogulatlan azokkal szemben, akik fölött ítélkezik! A bírót, aki felmenti a bűnöst, átkozzák az emberek és utálják a népek. De ha elítéli a bűnöst, jó dolga lesz, és bőséges áldásban lesz része. Aki őszintén válaszol, az az igaz barátod. Előbb végezd el a szántóföldi munkákat, majd a vetést, azután építsd fel a házad. Ne beszélj alapos ok nélkül senki ellen, különben ostobának tűnhetsz! Ne mondd: „Én is úgy bánok vele, ahogy ő velem! Bosszút állok azért, amit velem tett!” Láttam egy lusta és gondatlan ember kertjét, amikor mellette mentem el. Milyen ostoba lehet ennek a szőlőskertnek a gazdája! A kert ki se látszott a gazból, úgy elborították a tövisek, kőkerítése pedig leomlott. Ezt látva elgondolkoztam, és ezt tanultam belőle: „Csak még egy kicsit hadd aludjak, egy kicsit pihenek még!” — így tör rád a szegénység, mint a rabló! Mire körülnézel, már semmid sincsen, mintha tolvaj lopta volna el. Ezek is Salamon bölcs mondásai, amelyeket Ezékiásnak, Júda királyának szolgái gyűjtöttek össze. Istent tiszteljük azokért, amiket eltitkol előlünk, a királyt pedig azokért, amiket felfedez. Az ég magassága, a föld mélye és a királyok szíve kifürkészhetetlen! Tisztítsd meg az ezüstöt a salaktól, akkor az ötvös gyönyörű mestermunkát készít belőle! Távolítsd el az istentelen tanácsadókat a király közeléből, és megerősíti trónját az igazságosság! Ne dicsekedj a király előtt, és ne foglald el a vezetők helyét! Jobb, ha azt mondják: „Jöjj előrébb!”, mintha megaláznak, s a vezetők szeme láttára hátrébb állítanak. Ne fordulj elhamarkodottan a bírósághoz! Mihez kezdesz, ha ellenfeled kerül ki győztesen? Ha panaszod van valaki ellen, ezt vele beszéld meg négyszemközt, ne mással! Ne pletykáld ki más dolgait, különben a másik megszégyenít téged, és rossz híredet terjeszti. Mint aranyalmák ezüsttányéron, olyan a helyén mondott szó, és a helyes döntés. Mint arany fülbevaló, vagy színarany ékszer, olyan a bölcs figyelmeztetés annak, aki azt elfogadja. Mint egy pohár hideg víz a nyári hőségben az aratónak, olyan a megbízható küldött annak, aki elküldte: felüdíti lelkét. Aki ajándékot ígér, de mégsem ad, olyan, mint a felhős, szeles idő, amely nem hoz esőt. Türelemmel még a királyt is meggyőzheted, a makacs ellenkezést is megtörheted szelíd beszéddel. [16-17] Ha mézet találtál, egyél, amennyi jólesik, de ne túl sokat, mert kihányod! Még a barátodhoz se menj túl gyakran, mert megsokallja, és elege lesz belőled! *** Aki hamisan tanúskodik valaki ellen, veszélyes, mint a buzogány, a kard, vagy az éles nyíl! Nehéz helyzetben sohase bízz meg hűtlen emberben, mert cserbenhagy, mint a fájós fogad, vagy a kificamodott bokád. Vidám dalt énekelni bánatos embernek oly ostobaság, mint hidegben levetkőzni, vagy a sebre ecetet önteni. Ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, itasd meg! Ha így bánsz vele, égetni fogja a szégyen, mintha parazsat tennél a fejére. Az Örökkévaló pedig megjutalmaz téged. Az északi szél esőt hoz. A másik háta mögötti vádaskodás pedig haragot támaszt. Jobb a szabad ég alatt, a lapos háztető sarkában lakni, mint a veszekedős feleséggel egy házban. Olyan a messzi földről érkezett jó hír, mint a pohár hideg víz a szomjas embernek. Mint a felkavart kút, vagy a beszennyezett forrás, olyan az igaz ember, ha elbizonytalanodik, és enged a gonosznak. Túl sok mézet enni, vagy a magunk dicsőségét keresni, nem jó. Ha nem tudsz uralkodni magadon, olyan vagy, mint a város kőfal nélkül. Mint hóesés a nyárhoz, vagy záporeső az aratáshoz, úgy nem illik a megtiszteltetés az öntelt ostobához. Ahogy elszáll a madár, elrepül a fecske, úgy száll el az ok nélkül mondott átok is. Ostor a lónak, zabla a szamárnak, és verés való az öntelt ostobának. Ne válaszolj az öntelt ostobának a bolondsága szerint, különben te is hasonló leszel hozzá! De felelj meg az öntelt ostobának a bolondságához mérten, hogy ne képzelje magát olyan okosnak! Ha üzeneted ostoba emberre bízod, olyan, mintha saját lábadat vágnád le, és hívnád a bajt. Mint a sánta bicegése, olyan, ha az ostoba bölcs mondást idéz. Amilyen értelmetlen hozzákötni a követ a parittyához, olyan, ha az ostobát megtisztelik. Mint mikor a részeg kezébe beleakad a tövis, olyan az, ha az ostoba bölcs mondást akar idézni. Aki ostobát fogad szolgálatába, vagy idegen csavargót, olyan, mint aki vaktában lövi nyilait, és valakit megsebez. Az ostoba újra meg újra elköveti ugyanazt a butaságot, mint a kutya, amely visszatér ahhoz, amit kihányt. Láttál-e olyan embert, aki magát bölcsnek tartja? Még az ostoba felől is több reményed lehet, mint felőle! Azt mondja a lusta, ha otthon akar maradni: „Nem mehetek ki, mert oroszlán járkál az utcán!” Ide-oda forog ágyán a lusta, mint az ajtó a sarkán. Kinyújtja kezét a tálba, de szájához már nem emeli — ilyen a lusta. A lusta hétszer okosabbnak gondolja magát azoknál, akik valóban bölcsek. Mintha kóbor kutyát fognál fülön, ha az, ha veszekedésbe avatkozol, amely nem rád tartozik. [18-19] Mint az őrült, aki találomra tüzes nyilakat lövöldöz, s gyilkol, olyan, aki becsapja társát, s azt mondja: „Ugyan, csak tréfáltam!” *** Kialszik a tűz, ha elfogy a tűzrevaló, megszűnik a viszály, ha elmegy a rágalmazó. Fát a tűzre, szenet a parázsra, — ilyen a bajkeverő a viszály felszítására. A rágalom mélyen behatol a lélekbe, akárcsak a finom falatok a test belsejébe. Mint olcsó cserépkorsón hamis ezüstborítás, olyan a hízelgő beszéd, mely gonosz szívből származik. Aki gyűlöletet hordoz a szívében, beszédével igyekszik azt palástolni, de közben gonosz terveket szövöget. Ezért ne higgy neki, akármilyen kedvesen is szól, mert szíve tele van gonoszsággal! A gyűlöletet egy ideig el lehet takarni álnoksággal, de előbb-utóbb lelepleződik mindenki előtt. Aki másnak vermet ás, maga esik bele, és aki sziklát görget fel az emelkedőn, arra gurul vissza. A hazug ember gyűlöli azt, akit tönkretett, és a hízelgés bukást okoz. Ne légy elbizakodott a jövőre nézve, mert nem tudhatod, mit hoz a holnap. Más dicsérjen téged, ne te magadat, inkább az idegen szája, mint a tiéd! Súlyos a kő, és nehéz a homok, de még nehezebb a bosszúság, amelyet az ostobák okoznak. Pusztító árvíz a kegyetlen harag, de az irigység még veszedelmesebb! Jobb, ha nyíltan megintesz valakit, mint ha titokban szereted. A barátodban akkor is bízhatsz, ha fáj, amit mond, de az ellenséged akkor is rosszat akar, mikor hízeleg. A jóllakott ember még a mézet is megtapossa, de aki valóban éhes, annak még a keserű is édes. Mint a fészkéből kiesett madárfióka, olyan az ember, aki messze vándorol otthonától. Felvidít az illatos olaj és az édes illatú füstölő, de még inkább a barátod szívből jövő jó tanácsa. Barátod el ne hagyd, se apád barátját! Ne utazz a testvéredhez, hogy meglátogasd, amikor bajban vagy! Többet ér a közeli szomszéd, mint a távoli testvér. Fiam, légy bölcs, hadd örüljek sikerednek, s hadd tudjak megfelelni annak, aki gyaláz. Az okos ember előre látja a bajt, és kitér előle, az ostoba pedig nekimegy, és megszenvedi. Vedd zálogba a ruháját attól, aki idegenért vállal kezességet! Ha kora hajnalban nagy hangon köszöntöd szomszédodat, lehet, hogy áldás helyett átoknak veszi. Mint esős napon a szüntelen csepegő víz, olyan a feleség, aki folyton veszekszik. Elhallgattatni őt oly nehéz, mint a szelet visszafogni, vagy az olajat megtartani a markodban. Az acélpengét acéllal élesítik, csakúgy, mint a barátok egymást csiszolják. Aki fügefát gondoz, eszi is a gyümölcsét, s aki hűségesen szolgálja mesterét, azt megbecsülik. Ahogy a víztükör megmutatja arcodat, ha belenézel, úgy mutatja meg a szíved, milyen a valódi természeted. A halál országa és a feneketlen mélység soha be nem telik, ilyen az ember szemének kívánsága is: telhetetlen. Az ezüstöt az olvasztótégely, az aranyat a kemence, az ember jellemét pedig az teszi próbára, ha megdícsérik. Az öntelt ostobát akár mozsárban is apróra törheted, a bolondságát mégsem tudod kitisztítani belőle. Gondosan vizsgáld meg juhaidat és kecskéidet, viselj gondot nyájaidra, mert a gazdagság nem tart örökké, sőt, a korona sem marad fenn örökre! Mikor lekaszálják a füvet, és új sarjad a helyén, és begyűjtik a hegyekről a szénát, nyírd meg juhaidat, készíts a gyapjúból ruhákat! Adj el néhány kecskét, és vásárolj értük földet! Akkor lesz elég kecsketej, hogy táplálja családodat, s még a szolgáidat is. Az istentelen akkor is menekül, ha senki sem üldözi, az igazságszerető pedig bátor, mint az oroszlán. Amelyik országban sokat vétkeznek a törvény ellen, annak vezetői sűrűn váltják egymást. De a bölcs és értelmes vezető sokáig fog uralkodni, ha a nép engedelmeskedik a törvénynek. Ha egy szegényből válik szegényeket elnyomó uralkodó, az olyan, mint a pusztító felhőszakadás, amely után nem terem semmi. Akik nem akarnak engedelmeskedni a törvénynek, dicsérik a gonoszokat, akik pedig engedelmeskednek annak, harcolnak a gonoszok ellen. A gonoszok föl sem fogják, mi az igazságosság, de akik szeretik az Örökkévalót, egészen megértik. Jobb becsületesen élni szegénységben, mint tisztességtelenül és gazdagon. A bölcs fiú engedelmeskedik a törvénynek, aki pedig haszontalan emberek társaságába keveredik, szégyent hoz apjára. Aki hitelezéssel és uzsorakamattal szerzi vagyonát, annak gyűjti azt, aki a szegényeknek adakozik. Aki elfordul Isten törvényétől és tanításától, annak még az imádsága is utálatos Isten számára. Aki rossz útra vezeti az igazságszeretőt, az maga esik csapdába, az ártatlan pedig szép örökséget kap. Aki gazdag, mind bölcsnek képzeli magát, de az értelmes szegény kiismeri őt, és átlát rajta. Amikor igazságszeretők győznek, nagy az örvendezés, de ha az istentelenek kerekednek fölül, elrejtőznek az emberek. Ha takargatod bűneidet, nem lesz jó dolgod, de ha bevallod, és elfordulsz tőlük, kegyelmet kapsz. Boldog és áldott, aki tiszteli embertársait, de aki makacs, bajba kerül. Mint zsákmányára rohanó oroszlán, vagy támadó medve, olyan a nyomorult népen uralkodó istentelen vezető. Az ostoba uralkodó kegyetlenül elnyomja népét, de a becsületes vezető, aki gyűlöli a megvesztegetést, sokáig uralkodik. A gyilkos, akit szándékos emberölés bűne terhel, hadd fusson a sírig, az ilyenen ne segíts! Aki egyenes úton jár, biztonságban él, aki pedig görbe utakon, hirtelen elbukik. Aki földjét szorgalmasan műveli, jóllakik annak termésével, de aki haszontalan dolgokat kerget, elszegényedik. Aki megbízható és hűséges, sokféle áldást kap, aki pedig hirtelen akar meggazdagodni, büntetést. Légy pártatlan és elfogulatlan az ítéletben, különben még egy falat kenyérért is hamisan ítélhetsz! A pénzsóvár hirtelen akar meggazdagodni, de nem veszi észre, hogy ehelyett szegénységre jut. Aki őszintén megint valakit, azt végül megkedvelik, inkább, mint a hízelegőt. Aki apjától, vagy anyjától lop, és azt mondja: „Nem tettem semmi rosszat!” — az olyan, mint a gonosztevő. Aki kapzsi és telhetetlen, az viszályt szít az emberek között, de aki az Örökkévalóban bízik, az meggazdagodik. Aki saját magában bízik, az öntelt ostoba, aki viszont bölcsen él, az megmenekül a bajtól. Ha adakozol a szegényeknek, semmiben sem látsz hiányt, de ha nem akarsz segíteni rajtuk, sokan átkozni fognak. Mikor gonoszok kaparintják meg a hatalmat, elrejtőznek az emberek. Mikor pedig vereséget szenvednek a gonoszok, gyarapodnak és sokasodnak az igazak. Aki sok intés ellenére mégis önfejű marad, egyszer csak összetörik, menthetetlenül. Amikor igazságszerető kerül hatalomra, örül a nép, ha pedig istentelen uralkodik, mindenki sóhajtozik. Ha szereted a bölcsességet, örömet szerzel apádnak, de ha prostituáltakhoz jársz, eltékozlod a vagyonát. Amikor igazságos király uralkodik, megerősödik a nemzet. Aki pedig súlyos adókat vet ki, romba dönti az országot. Aki hízeleg a másiknak, az csapdát állít neki. A gonoszt a saját bűne ejti csapdába, az igazságszerető pedig énekel és örül. Az igazságszerető törődik a szegények ügyével, de az istentelent nem érdeklik a szegények. A büszke csúfolódók fellázítják a várost, és zűrzavart okoznak, a bölcsek pedig lecsillapítják a gyűlölködést. Ha bölcs és ostoba vitatkozik, az ostoba hol dühös, hol meg nevet, de nem tudnak megegyezni semmiképp. A gyilkos gyűlöli az ártatlant, az igazságszeretők pedig igyekeznek megmenteni az ártatlan életét. Az ostoba szabad folyást enged indulatának, a bölcs pedig megfékezi és lecsillapítja haragját. Amelyik vezető hallgat a hazugságra, annak romlott minden beosztottja is. Egy dologban a szegény és elnyomója is hasonló: az Örökkévaló élteti mind a kettőt. Amelyik király igazságosan bánik a szegényekkel, annak uralkodása hosszú és szilárd. A gyermeket a helyreigazítás és fenyítés bölccsé teszi, de a szabadjára engedett gyermek szégyent hoz anyjára. Amikor istentelenek kaparintják meg a hatalmat, megszaporodik a bűn, de az igazak meglátják a gonoszok bukását. Fegyelmezd meg a fiadat, akkor nyugalmat hoz neked, és örömöd lesz benne. Ahol nincs prófétai látás, ott elvadul és lezüllik a nemzet. De milyen boldog és áldott, aki követi a tanítást! Pusztán szavakkal nem lehet fegyelmezni a szolgát, megérti ugyan, de mégsem engedelmeskedik. Még a magabiztos ostobához is több reményt fűzhetsz, mint akinek gondolkodás nélkül jár a szája. Ha gyermekkorától fogva mindent megengedsz a szolgádnak, a végén majd nem bírsz vele. A haragos ember viszályt szít, és a hirtelen haragú sokat vétkezik. Büszkeséged miatt megaláztatás ér, alázatosságodért pedig megtiszteltetés. Saját magának ellensége, aki a tolvajjal társul, mert bár hallja az esküt, mégsem tanúskodhat. Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Örökkévalóban bízik, megmenekül. Sokan a királyhoz fordulnak ügyükkel, pedig csak az Örökkévaló szolgáltat igazságot! Az igazságszerető irtózik a gonosztól, az istentelen gonosz pedig gyűlöli azt, aki becsületesen él. Ágúrnak, a masszái Jáke fiának bölcs mondásai. Ezt mondta Itielnek és Ukalnak: Bizony, én mindenkinél kevesebbet tudok, semmit sem ismerek és értek úgy, ahogy az emberek. Nem tanultam bölcsességet, és nem ismerem a Szentet. Ki ment fel valaha is a Mennybe, és jött vissza onnan? Ki tudta összefogni a szelet a markába? Ki gyűjtötte össze a vizeket ruhája sarkába? Ki jelölte ki a Föld határait? Ismered-e a nevét? Vagy tudod-e a fiának nevét? Isten minden szava színtiszta, kipróbált igazság, ő maga pedig biztonságos menedék mindenkinek, aki bízik benne. Ezért amit ő mond, ahhoz ne tégy hozzá egy szót se, mert számon kéri rajtad, és rád bizonyítja hazugságodat! Örökkévaló, két dolgot kérek tőled, add meg, kérlek, mielőtt meghalok! Messze űzd el tőlem a hazugságot és a hamiskodást! Se túl szegénnyé, se túl gazdaggá ne tégy engem! Add meg a mindennapi kenyeremet! Különben még jó dolgomban megtagadnálak, és azt mondanám: „Ugyan, kicsoda az Örökkévaló?!” Vagy szegénységem miatt lopni kényszerülnék, s ezzel szégyent hoznék Istenem nevére. Ne vádold be a szolgát uránál, mert megátkoz téged, és megbűnhődsz érte! Micsoda nemzedék az, amely átkozza apját, és nem áldja anyját?! Micsoda nemzedék az, amely tisztának tartja magát, noha nem tisztult meg bűneitől?! Micsoda nemzedék az, amelynek büszke a tekintete és gőgös a pillantása?! Micsoda nemzedék az, amelynek fogai, mint a kardok, zápfogai, mint a kések, hogy felfalja a szegényeket az egész földről, és a nincsteleneket az emberek közül?! A piócának két szája van, s mindkettő ezt mondja: „Add nekem! Add nekem!” Ugyanígy ezeket soha ki nem elégítheted, sohasem mondják, hogy elég: a halottak országa, a meddő asszony, a száraz föld, amely esőre szomjazik, és a tűz. Ezeknek soha semmi sem elég. Aki apját kicsúfolja, vagy idős anyját lenézi, az megérdemli, hogy a szemét hollók vájják ki, testét pedig keselyűk szaggassák szét. Vannak felfoghatatlan csodák számomra, amelyeket semmiképpen nem tudok megérteni: miképp repül a sas az égen, merre megy a kígyó a sziklán, hol jár a hajó a tengeren, és hogyan jár együtt a férfi és a nő. A hűtlen asszony megcsalja férjét, azután megmosdik, és azt mondja: „Nem tettem semmi rosszat!” Van, ami miatt megrendül a föld, s amit nem tud elviselni: a szolgát, akiből király lesz, az üresfejű ostobát, ha jól megy a sora, az asszonyt, akit férje megvet, mégis elveszi feleségül, a szolgálólányt, aki úrnője helyére lép. Vannak állatok, amelyek aprók — mégis nagyon bölcsek: a hangyák népe: kicsik és gyengék — nyáron mégis élelmet gyűjtenek télre, a mormoták sem erősek — mégis sziklákra építik házukat, a sáskáknak nincs királyuk — mégis szép rendben vonulnak, a gyíkok kézzel megfoghatók — mégis ott vannak a királyok palotájában is. Vannak, akik méltósággal járnak, s akiknek minden lépése fejedelmi: az oroszlán, az állatok fejedelme, nem hátrál meg senki elől, a peckesen lépkedő kakas, a kecskebak, és a király, aki hadseregét vezeti. Ha büszke voltál, ha ostobán viselkedtél, ha mások ellen rosszat gondoltál, tedd kezed a szádra, és hallgass! Ha sokáig köpülöd a tejet, vaj lesz belőle, ha sokáig fújod az orrod, vérezni kezd, ha pedig sokáig bosszantasz valakit, viszály lesz belőle. Lemúél, Massza királya bölcs mondásai, amelyeket anyjától tanult: Hallgass rám, fiam, hallgass meg, gyermekem, hallgass rám, fiam, akit Istentől kértem! Ne pazarold erőd asszonyokra! Ne tékozold erőd azokra, akik már sok királyt tönkretettek! Lemúél, nem való a királyhoz a borivás! Nem illik az uralkodóhoz, ha részegítő italt kíván! Mert ha iszik, elfelejti, mit mond a törvény, és nem tud igazságosan ítélni a szegények ügyében. Annak való a részegítő ital, akinek nincs reménye, és a bor annak, aki el van keseredve! Ezek igyanak, hogy elfelejtsék a bajt, és ne gondoljanak nyomorúságukra! Szólj annak érdekében, aki nem tudja jogait megvédeni! Emelj szót a mellett, aki bajba került! Szólj, ne hallgass! Ítélj igazságosan! Karold fel a szegények és nyomorultak ügyét, szolgáltass nekik igazságot! Bizony, nem könnyű derék feleséget találni! Mennyivel drágább az ilyen asszony az igazgyöngyöknél! Férje teljesen megbízik benne, semmiben nem lát hiányt, mert felesége mindig erősíti, bátorítja, soha nem fordul ellene. Az igazi feleség összegyűjti a gyapjút és a lenfonalat, és jókedvűen maga készít belőle szövetet és vásznat. Élelmet hoz a családnak messziről, mint a kereskedőhajók a tengeren túlról. Felkel még hajnal előtt, ételt készít családjának, és eligazítja a szolgákat. Eladó földet keres, kiválasztja, megveszi, saját kezével szőlőskertet telepít. Keményen dolgozik, de nem fárad bele, karját megerősíti, hogy minden munkáját el tudja végezni. Tudja, hogy munkája hasznos, még éjszaka sem alszik ki világossága. Maga készíti a fonalat, maga szövi a ruhák szövetét. Bőkezűen adakozik a szegényeknek, és szívesen segít a nyomorultakon. Nem aggódik, mikor a tél eljön, mert egész családját meleg ruhákba öltözteti. Színes szőtteseket és takarókat készít ágyára, maga készítette fehér lenvászonba és bíborba öltözik. Férjét jól ismerik, megbecsülik a városi tanácsban, ahol az ország vezetői között foglal helyet. Az igazi feleség öveket és finom szövetet sző, és eladja a kereskedőknek. Erő és méltóság a ruhája, ő pedig nem fél a jövőtől, örömmel néz a holnap elé. Ha megszólal, bölcsen beszél, kedvességre és szeretetre tanít. Gondot visel családja minden dolgára, sohasem lustálkodik. Előállnak gyermekei, és áldják, férje pedig dicséri őt: „Bizony, sok-sok derék asszony élt előtted, de te fölülmúlod valamennyit!” Mert a báj csalóka, és elmúlik a szépség, de dicséretre méltó az az asszony, aki tiszteli és féli az Örökkévalót! Adjatok neki jutalmat keze munkájának gyümölcséből! Dicsérje őt munkája eredménye a város kapuiban! Ezek a Prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának gondolatai és mondásai. Milyen nagy hiábavalóság! — mondja a Prédikátor. — Milyen nagy hiábavalóság! Bizony, minden hiábavalóság. Mi haszna van a nap alatt az embernek abból, hogy egész életében töri magát, és keményen dolgozik? Az egyik nemzedék elmegy, a másik jön, de a föld ugyanaz marad. Felkel a nap, azután lenyugszik, majd sietve visszatér előbbi helyére, hogy megint felkeljen. Egyszer dél felé fúj a szél, utána északra fordul, körbe-körbe jár a földön, majd újra visszatér. A folyók mind sietnek a tengerbe, mégsem töltik meg azt soha. Visszatér a víz a kiszáradt mederbe újra meg újra. Minden vég nélkül folytatja útját! Nincs vége a sok beszédnek, nincs vége annak, amit a szem láthat, s nincs vége annak, amit a fül hallhat. Minden ugyanúgy megmarad ezután is, ahogy eddig volt. Minden úgy lesz a jövőben is, amint a múltban történt, mert nincs új a nap alatt. Van, amiről azt gondolják: „Lám, ez valóban újdonság!” — de az is megvan már régóta. Még mielőtt születtünk volna, már régen létezett. Bizony, senki sem emlékszik a régiekre! De a jövendő nemzedéket is ugyanígy elfelejtik a következők. Én, a Prédikátor, Izráel királya voltam Jeruzsálemben. Teljes szívvel rászántam magam, hogy a bölcsességemmel alaposan kikutassak és megvizsgáljak mindent, ami az ég alatt történik. De ez is keserves és fáradságos feladatnak bizonyult, amelyet Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak vele. Megvizsgáltam mindent, ami a nap alatt történik, és úgy találtam, hogy minden hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés. Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni, és ami nincs, azt nem lehet számításba venni. Azt gondoltam magamról: „Lám, milyen nagy hatalomra tettem szert, mennyi bölcsességet összegyűjtöttem! Fölülmúltam a Jeruzsálemben előttem uralkodó királyokat. Szívem megtelt bölcsességgel és tudással.” Teljes szívvel rászántam magam, hogy megtudjam és kipróbáljam, mit jelent a bölcsesség és az ostobaság. De arra jutottam, hogy ez is csak időpocsékolás és hasztalan erőlködés. Mert igaz a mondás: „A sok bölcsességgel sokasodik a szomorúság is, aki tudását gyarapítja, szenvedését szaporítja.” Azt gondoltam, átadom magam az élvezeteknek és az örömnek. Kipróbálom, hová vezetnek. De arra jutottam, hogy ez is hiábavalóság! A nevetésről azt mondtam: „Bolondság!” — az élvezetekről pedig: „Semmit sem érnek!” Majd kigondoltam, hogy borral vidítom fel testemet, egészen a szélső határig, de úgy, hogy közben szívemet a bölcsesség vezesse. Kipróbálom ezt a bolondságot, hogy lássam, mire jó ez az ég alatt az embereknek rövid életük napjaiban. Azután nagy vállalkozásokba fogtam: saját kedvemre palotákat építettem, majd szőlőket és díszkerteket telepítettem. Gyümölcsösöket is ültettem, amelyekben mindenféle gyümölcs termett. Víztárolókat is építettem, hogy növekvő fáimat öntözni tudjam. Szereztem magamnak rabszolgákat és szolgálólányokat, sőt már házamnál született szolgáim is voltak. Rengeteg marhacsordám és juhnyájam is volt, több, mint előttem bárkinek Jeruzsálemben. Összegyűjtöttem a kincstáramba töméntelen ezüstöt, aranyat, meg különböző tartományok és királyok kincseit. Szereztem énekeseket és énekesnőket, meg nagyon sok asszonyt és háremhölgyet. Mindent megszereztem, amit csak egy férfi kívánhat. Hatalmas lettem és gazdag, fölülmúltam mindazokat, akik előttem éltek Jeruzsálemben, s közben bölcsességem is velem maradt. Amit csak akartam, mindent elértem. Nem tagadtam meg a szívemtől semmit, ami örömöt szerzett. Mert valóban nagy örömöt találtam mindabban, amit véghezvittem és elértem! Ez lett a jutalma sok fáradozásomnak. De amikor gondosan mérlegeltem, amit elértem, és hogy mennyit fáradoztam mindezért, megint csak arra jutottam, hogy ez is mind hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés. Ennek sincs semmi értelme, sem haszna a nap alatt! Azután elhatároztam, hogy megvizsgálom magát a bölcsességet, meg a bolondságot és az ostobaságot is. Gondosan megvizsgáltam azt is, mit tehet majd az, aki a király után következik a trónon. Arra jutottam, hogy ő is csak ugyanazt fogja tenni, mint az elődje. Láttam, hogy a bölcsesség olyan, mint a világosság: jó és hasznos. A bolondságnak ellenben — akárcsak a sötétségnek — semmi haszna sincsen. A bölcs jól látja, hová megy, az ostoba pedig sötétben botorkál. Ugyanakkor felismertem, hogy mindkettőre ugyanaz a sors vár: egyik is meghal, meg a másik is. Ekkor azt kérdeztem magamtól: „Ha neked is ugyanúgy meg kell halnod, mint a bolondnak, akkor mi hasznod van a nagy bölcsességedből?” Ezért arra jutottam, hogy ez is hiábavalóság! Hiszen a bölcsre sem fognak jobban emlékezni, mint a bolondra! Bizony, a következő időkben örökre elfelejtik mind a kettőt. Igen, meghal a bolond is, a bölcs is — ebben nincs semmi különbség! Még az életet is megutáltam, annyira kiábrándítónak találtam mindazt, ami a nap alatt történik. Bizony mindez hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés! Megutáltam minden erőfeszítésemet, amellyel fáradoztam a nap alatt, mivel fölismertem, hogy amikor meghalok, mindezt azokra kell hagynom, akik utánam következnek. Ugyan ki tudhatja, hogy aki utánam következik, bölcs lesz-e, vagy ostoba? Mégis hatalmába kerül mindaz, amit bölcsességemmel és sok fáradsággal építettem és gyűjtöttem a nap alatt! Ez is hiábavalóság! Emiatt úrrá lett rajtam a reménytelenség minden dolog miatt, amelyért fáradoztam a nap alatt. Mert itt van egy férfi, aki egész életében bölcsen, értelmesen és nagy hozzáértéssel dolgozott, és olyan valakire kell hagyja munkája gyümölcsét, aki a kisujját sem mozdította érte, mégis élvezheti. Bizony ez is hiábavalóság és nagy igazságtalanság! Mert végül is mi haszna van a nap alatt a halandónak abból, hogy egész életében keményen dolgozott és a lelkét gyötörte? Hiszen napjai tele vannak szomorúsággal, munkája vesződséggel, s még éjjel sincs lelkének nyugta. Bizony, ez is hiábavalóság! Arra jutottam hát, hogy az ember nem tehet annál jobbat, mint hogy egyen-igyon, meg örömét lelje a munkájában és annak gyümölcsében. Azt is beláttam, hogy ezt is Isten kezéből kapjuk. Mert ha ő nem adná, ugyan mit ennénk, és miben lenne örömünk? Hiszen Isten a bölcsnek — akit kedvel — bölcsességet, tudást és örömöt ad. Ugyanakkor az ostoba bűnösnek fáradozást és küszködést ad, hogy az vagyont gyűjtsön — azután pedig átadja annak, akit Isten kedvel. Bizony, ez is hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés! Mindennek megvan a maga ideje, és kijelölt ideje van minden dolognak az ég alatt. Ideje van a megszületésnek, ideje a meghalásnak. Ideje van a vetésnek, ideje az aratásnak. Ideje van a megölésnek, ideje a meggyógyításnak. Ideje van a lerombolásnak, ideje a felépítésnek. Ideje van a sírásnak, ideje a nevetésnek. Ideje van a gyásznak, ideje a táncnak. Ideje van a kövek szétszórásának, ideje a kövek összegyűjtésének. Ideje van az ölelésnek, ideje az öleléstől való tartózkodásnak. Ideje van a megkeresésnek, ideje az elvesztésnek. Ideje van a megőrzésnek, ideje az eldobásnak. Ideje van az eltépésnek, ideje a megvarrásnak. Ideje van a hallgatásnak, ideje a szólásnak. Ideje van a szeretetnek, ideje a gyűlöletnek. Ideje van a háborúnak, ideje a békének. Mi haszna van az embernek abból, hogy keményen dogozik és töri magát? Láttam azokat a feladatokat, amelyeket Isten adott a halandóknak, hogy fáradozzanak velük. Isten mindig mindent a megfelelő időben cselekszik — ezt még szemlélni is gyönyörűség! Ő adott az embernek képességet arra, hogy gondolkodjon a világról — mi azonban soha nem tudjuk teljes egészében felfogni, amit Isten cselekszik. Arra jutottam, hogy a legjobb, amit az ember tehet, hogy élvezi az életet, és örül annak, ameddig csak él. Tehát egyen-igyon, élvezze a munkáját és annak gyümölcsét, s ne feledje, hogy mindez Isten ajándéka! Azt is fölismertem, hogy minden, amit Isten tesz, örökre megmarad. Senki sem tehet hozzá, de el sem vehet abból semmit, mert amit Isten cselekszik, az teljes és örök. Mindezt pedig azért teszi, hogy féljék és tiszteljék őt. Ami most történik, már régóta megvan, és ami a jövőben fog történni, az már megtörtént a múltban is. Isten újra előhozza azt, ami már elmúlt. Láttam azt is itt a földön, hogy a bíróságnak igaz ítéletet kellene hozni, de a bírák igazságtalanok. Ahol igazságot kellene szolgáltatni, ott igazságtalanságot művelnek. De azután ezt gondoltam: Isten ítéletet tart mind az igazak, mind a gonoszok fölött, hiszen megvan a kijelölt ideje minden földi dolog és tett megítélésének. Azt gondoltam: Isten így teszi próbára és válogatja ki az embereket, és így bizonyítja be, hogy nélküle nem különbek az állatoknál. Hiszen ugyanaz a sors vár emberre és állatra. Meghal az egyik is, meghal a másik is. Mert egyiket is, másikat is ugyanaz az életadó lehelet élteti. Mikor azonban meghalnak, nincs semmi különbség az élettelen ember és állat között! Bizony, ez is mind hiábavalóság! Mindegyik ugyanarra a helyre jut, mert mindkettő a föld porából lesz, és végül ugyanúgy porrá lesz az ember is, az állat is. Ugyan ki a megmondhatója, hogy az ember éltető lehelete halála után felfelé száll-e, s vajon az állatok éltető lehelete lefelé száll-e a földbe? Arra jutottam tehát, hogy nem tehet az ember jobbat, mint hogy örömet találjon a munkájában és annak gyümölcsében — mert ez jutott neki ebben az életben. Mert ugyan ki tudna bennünket visszahozni, hogy láthassuk, mi történik itt, miután meghaltunk? Azután megfigyeltem, hogy milyen sokan szenvednek a hatalmasok elnyomásától és erőszakosságától. Láttam az elnyomottak könnyeit, s hogy nincs, aki vigasztalja és segítse őket. Láttam, hogy elnyomóik kezében van az erő és a hatalom, de a szegényeket senki sem pártolja. Ezért — azt gondolom — jobb dolguk van azoknak, akik már meghaltak, mint azoknak, akik elnyomás alatt élnek! De mindegyiküknél szerencsésebb, aki még meg sem született, és még nem tapasztalta meg azt a tengernyi gonoszságot, amelyet az egyik ember a másik ellen elkövet a nap alatt. Azután megfigyeltem azt az erőfeszítést, szorgalmas igyekezetet és sikeres munkát, amely versengésből fakad: mert mindenki különb akar lenni a másiknál. Bizony, ez is mind hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés! A bolond ölbe tett kézzel tétlenkedik, még akkor is, ha emiatt majdnem éhen hal. Azt mondja: „Jobb lustálkodni és kevéssel beérni, mint keményen dolgozni, hiszen végül is minden hiábavalóság!” Majd megfigyeltem egy másik hiábavalóságot a nap alatt. Láttam egy magányos férfit, akinek sem családja, sem rokonai nem voltak, mégis szünet nélkül hajszolta magát a munkájában. Akármennyit is gyűjtött össze magának, mégsem elégedett meg vele, és nem lelte örömét benne. Vajon ki veszi hasznát, hogy éjjel-nappal dolgozik? Ugyan mi értelme annak, hogy megfosztja magát munkája gyümölcsétől, és minden örömtől? Bizony, ez is hiábavalóság és keserves szenvedés! Ha két ember együttműködik, az eredményesebb és hatékonyabb, mintha valaki egyedül dolgozik. Ha kettejük közül az egyik elesik, a másik a segítségére siet. De jaj annak, aki egyedül van, mikor elesik! Nincs senki, aki fölsegítse. Azután, ha ketten egymás mellett fekszenek, egyikük sem fázik. De hogyan melegedjen föl, aki egyedül alszik? Az ellenség legyőzheti azt, aki egyedül van. De ketten már sikerrel ellenállhatnak a támadásnak, és megvédhetik egymást. Sőt, ha három szálból fonják a kötelet, akkor még nehezebb elszakítani. Jobb a szegény, de bölcs fiatalember, mint az öreg és ostoba király, aki már nem hallgat a tanácsra. Ha a fiatal szegénységben is született, vagy akár éppen a börtönből emelik föl az uralkodásra, még akkor is jobb, ha ő uralkodik. [15-16] A fiatal királyt, aki az öreg uralkodó helyére lép, mindig nagy tömeg követi. De miután rengeteg embert megfigyeltem, akik itt a földön forgolódtak, tudom, hogy a nagy sokaság végül kiábrándul belőle, és elégedetlen lesz a fiatal királlyal is. Bizony, ez is hiábavalóság, időpocsékolás és hasztalan erőlködés! Vigyázz, jól gondold meg, hogyan közeledsz Istenhez! Sokkal jobb, ha azért jössz, hogy őt hallgasd, és engedelmeskedj neki, mint ha úgy hozol áldozatot, mint az ostobák, akik azt sem tudják, mit tesznek! Ne tégy elhamarkodottan ígéretet Istennek! Ne tégy meggondolatlanul fogadalmat! Gondold meg jól, kihez beszélsz, mert ő az égben lakik, te pedig a földön, hát ne fogadj meg olyat, amit nem tudsz teljesíteni! Hiszen a sok aggodalomból rossz álmok származnak, a túl sok beszédből pedig baja származik az ostobáknak. Mikor Istennek megfogadsz valamit, ne halogasd ígéreted teljesítését! Add meg a fogadalmi ajándékot hamar, amit megígértél, mert ő nem kedveli az ostobákat, akik nem tartják meg ígéretüket! Inkább ne tégy fogadalmat, mint hogy ne teljesítsd, amit fogadtál! Tehát ne engedd, hogy a saját elhamarkodott ígéreted bűnbe vigyen! Ne mondd az Isten küldötte előtt: „Ó, ez csak tévedés vagy könnyelműség volt!” Mert ha ezt teszed, magadra vonod Isten haragját, és lerombolja a munkádat. Bizony, sok álommal és sok beszéddel sok hiábavalóság is együtt jár! Inkább arra legyen gondod, hogy Istent tiszteld és féld! Ha látod, hogy valamelyik országban elnyomják a szegényeket, erőszakkal megfosztják őket az igazságos bánásmódtól és jogaiktól — ne csodálkozz rajta! Aki ilyen igazságtalanul elnyomja őket, azon is uralkodik egy még magasabb rangú. Fölöttük pedig még hatalmasabb urak vannak. Mindennél nagyobb nyereség az ország számára az olyan király, aki a földművelést részesíti előnyben. Aki pénzimádó, sohasem elégszik meg azzal, amit szerzett. Ugyanígy, aki folyvást csak a vagyonát akarja gyarapítani, sohasem elégszik meg az üzleti haszonnal. Bizony, ez is hiábavalóság! Ha gyarapodik a vagyonod, növekednek az igények is, és egyre többen akarnak költeni belőle. Mi marad hát a gazdának? Csak az, hogy legelteti a szemét a vagyonán. A szolga, aki egész nap keményen dolgozik, édesen alszik éjjel, akár keveset, akár sokat evett előtte. De a gazdagot sok gondja még éjjel sem hagyja nyugodni. Megfigyeltem a nap alatt valamit, ami nagyon keserves. Előfordul, hogy valaki szorgalmasan őrzi a vagyonát, de valami szerencsétlenség folytán mégis mindenét elveszti. Ha azután gyermeke születik, már nincs semmije, amit örökségül hagyhatna rá. Bizony, az ember csupaszon jön ki az anyja méhéből, és mikor el kell mennie, akkor is meztelenül megy el. Semmit nem vihet magával abból, amiért oly sokat fáradozott. Ez is nagyon tragikus és fájdalmas: üres kézzel jöttünk, s úgy kell elmennünk is. Mi marad az ember kezében abból, amiért küszködött és törte magát? Mi értelme volt hát, hogy egész életében sötétség vette körül és szomorúság, végül pedig bosszúság és betegség? Végül is arra jutottam, hogy az a jó és helyes, ha az ember eszik-iszik, és örömét leli munkájában, és annak gyümölcsében — mindabban, amivel egész életében vesződik a nap alatt. Hiszen mindezt Isten adja: ez jutott nekünk! Hasonlóképpen az is Isten ajándéka, hogy némelyeknek adott vagyont, gazdagságot és lehetőséget, hogy annak áldásait élvezzék. Hát fogadják el Istentől ezt az ajándékot, és örüljenek neki! Az ilyen emberek nem sokat gondolkoznak életük múlásáról, mert Isten olyan sok örömöt ad nekik, hogy az teljesen betölti őket. Láttam egy keserves és fájdalmas dolgot az ég alatt, amely nem ritka az emberek között. Vannak olyanok, akiknek Isten nagy vagyont, gazdagságot és megbecsülést ad. Mindenük megvan, amit csak lelkük megkíván, de Isten nem engedi meg nekik, hogy javaikat élvezzék, hanem valaki másnak adja azokat. Bizony, ez is hiábavalóság, és nagyon fájdalmas dolog! Ha egy apának száz gyermeke születik is, és hosszú életet él, de nem élvezheti mindazt a jót, amit az élet nyújt, s végül még tisztes temetést sem kap, akkor még a halvaszületett gyermek is jobb sorsra jutott, mint ő. Mert az ilyen gyermek hiábavalóságra született, sötétségre megy, még nevét is homály fedi, meg sem pillantotta a napot, és semmit sem ismert meg, mégis édes nyugalomban pihen, nem úgy, mint az a gazdag ember. Ez a gazdag élhetett volna kétezer évig is, de ha nem tudta élvezni az életét, akkor mégis a halvaszületett gyermek a boldogabb! De végül mindketten ugyanoda kerülnek, nem igaz? Az ember egyre csak dolgozik, hogy legyen mit ennie, de az étvágya soha meg nem szűnik. Ugyan miféle maradandó előnye van a bölcsnek az ostobával szemben? Milyen haszna származik a szegénynek abból, ha tudja, hogy kell okosan forgolódni az életben? Jobb, ha élvezed azt, amid van, mint ha csak álmodozol arról, amit lelked kíván. Mert ha mindig mást kívánsz, az is hiábavalóság, és csak arra jó, hogy gyötörd magadat vele. [10-11] Isten teremtett téged is, mint a többi teremtményét! Ő uralkodik. Ember vagy, erről nincs mit vitatkozni. Az ember nem vitatkozhat Istennel, mert ő hatalmasabb nálunk, ezen nem lehet változtatni, akármeddig próbálkozunk is vele. *** Ugyan ki tudja, mi válik az ember javára rövid életének napjaiban, amelyek gyorsan tovatűnnek, mint az árnyék? Ugyan ki tudná megmondani, mi történik a nap alatt, miután nekünk el kell mennünk innen? Többet ér a jó hírnév a drága illatos olajnál, és jobb a halál napja a születés napjánál. Jobb ahhoz a házhoz menni, ahol halottat siratnak, mint ahhoz, ahol ünnepet ülnek. Hiszen minden ember meghal előbb-utóbb, és jó, ha az élők erről nem feledkeznek meg. Jobb a szomorúság, mint a nevetés, mert amíg az arcod szomorú, a szíved jobb belátásra tér. A bölcsek gondolatai a gyászolók körül forognak, a bolondoknak pedig mindig a szórakozáson jár az eszük. Jobb, ha a bölcs dorgálására hallgatsz, mint ha a bolondok énekére. Mert a bolondok nevetése olyan, mint az égő tövis ropogása a fazék alatt — ez is hiábavalóság! A zsarolás még a bölcseket is bolonddá teszi, és a megvesztegetés eltorzítja az ítéletet. Jobb valaminek a befejezése, mint a kezdete. Jobb, ha valaki türelmes természetű, mint ha büszke. Ne légy hirtelen haragú, mert a harag a bolondokra jellemző. Ne mondd, hogy a „régi szép idők” jobbak voltak, mert ez nagy ostobaság! Jó a bölcsesség meg a gazdag örökség együtt, mert maradandó hasznot hoznak minden élőnek. Mert a bölcsesség védelmez, akár a nagy vagyon. De a bölcsesség maradandó haszna még nagyobb: valódi életet ad annak, aki megismeri. Figyeld meg Isten alkotásait! Ki tudja egyenessé tenni, amit ő meghajlított? Mikor jól megy a sorod, örülj neki! Mikor pedig rossz napok jönnek, gondold meg, hogy ezt is, azt is Isten adta. S hogy mi következik a jövőben, senki sem tudhatja. Sok mindent láttam hiábavaló életem napjaiban. Van igazságos ember, aki fiatalon meghal, s vannak gonoszok, akik sokáig élnek. Ne vidd túlzásba még az igazságosságot se, ne akarj túlságosan bölcs lenni, miért tennéd magad tönkre? Ne légy szándékosan gonosz, se túlságosan ostoba, miért rövidítenéd meg az életed hosszát? Jó, ha mindkét tanácsot megfogadod, mert aki istenfélő, mindkét csapdát gondosan elkerüli. A bölcsesség nagyobb erőt ad a bölcsnek, mint tíz tanácsos a városnak. Bizony, nincs a földön olyan igaz ember, aki mindig csak jót tesz, és sohasem vétkezik. Ne törődj mindenféle szóbeszéddel, nehogy megtudd, ha a szolgád rosszat mond rólad! Hiszen te is sokszor mondtál rosszat másokról — tudod te azt jól! Mindezeket gondosan megvizsgáltam a bölcsességem által, hogy helyes választ találjak kérdéseimre, de nem találtam. Arra jutottam, hogy nem lehet megérteni, miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak. Ugyan kicsoda tudná felfogni és megmagyarázni? Elhatároztam, hogy teljes szívvel keresem, kutatom és megismerem a bölcsességet és a dolgok végső értelmét. Meg akartam ismerni és érteni azt is, hogy milyen ostoba dolog a gonoszság, és hogy milyen őrült dolog a bolondság. Azt találtam, hogy van olyan asszony, aki veszélyesebb, mint a csapda: szíve, mint a háló, karja, mint a bilincs. Akit Isten kedvel, az megmenekül az ilyen asszonytól, de a bűnös beleesik a csapdájába. Bizony, még a halálnál is keserűbb, ha valakit ilyen asszony ejt rabul! Azt mondja a Prédikátor: Mindent gondosan mérlegre tettem, és próbáltam a dolgok végső lényegét megtalálni, de nem sikerült, bár még mindig keresem. Igazságos férfit találtam — ezer közül egyet —, de asszonyt nem találtam. Csupán ezt az egyet találtam: Isten az embert egyszerűnek és becsületesnek teremtette, de az emberek mindenfélét kitaláltak, amivel bonyolulttá teszik a dolgokat. Ki hasonló a bölcshöz? Ki tudja megmagyarázni a dolgok értelmét? A bölcsesség ragyogóvá teszi arcodat, megenyhíti szigorú vonásaidat. Azt mondom: engedelmeskedj a király parancsának, az Istenre tett esküd miatt! Ne tagadd meg könnyelműen a királynak való engedelmességet, és bátran állj elő a javaslatoddal, mert a király mindent megtehet! Hiszen a király szava hatalmas, ki vonhatja kérdőre: „Mit teszel?” Aki engedelmeskedik a király parancsának, azt nem éri veszedelem. A bölcs tudja, hogy mikor, mit és hogyan kell tennie. Minden dolognak megszabott ideje van. Ugyanakkor a halandó számára ez súlyos teher, mert nem tudja, mit hoz a jövő. Hiszen ki mondhatná meg, mi következik ezután? Nincs ember, aki visszatarthatná az élet leheletét, mikor az elszáll. Nincs senki, akinek hatalma lenne a halála napja fölött. Nem engedik szabadságra a katonát, amíg tart a háború. Ugyanígy, a gonoszság sem engedi szabadon azt, aki a gonosz tettet elkövette. Ilyen dolgokat láttam a nap alatt, és mindezeket gondosan megvizsgáltam. Láttam, hogy az emberek arra törekszenek, hogy uralkodjanak a másik fölött, és ezzel sok fájdalmat okoznak. Megfigyeltem, hogyan temetik el nagy tisztességgel a gonoszokat. Utána az emberek dicsérték az elhunytat, pedig ők is ugyanabban a városban éltek, és ismerték az elhunytat, aki gonosz dolgokat tett. Ez is hiábavalóság! Mivel aki gonosz dolgokat tesz, nem azonnal nyeri el méltó büntetését, a többiek felbátorodnak, és még több gonoszságot követnek el. Igaz, a bűnös százszor is vétkezik, s ennek ellenére hosszú életet élhet, mégis jól tudom, hogy végül is azoknak lesz jó dolguk, akik tisztelik és félik Istent, és engedelmeskednek neki. Az istentelen gonoszoknak nem lesz jó dolguk, és életük nem nyúlik hosszúra, mint este az árnyék — mert nem tisztelik és félik Istent. Bizony, történik a földön sokféle hiábavaló és helytelen dolog! Van úgy, hogy az igazakkal bánnak úgy, ahogy a bűnösök érdemelnék, a bűnösökkel pedig úgy, ahogy az igazakkal kellene. Ez is hiábavalóság! Ezért hát dicsérem az örömet, mert nincs jobb, amit az ember a nap alatt tehet, mint hogy egyen-igyon és örüljön az életnek. Ez kísérje őt fáradságos munkájában, élete minden napján. Bizony, mindezt Istentől kapja a nap alatt! Akkor teljes szívvel rászántam magam, hogy megismerjem a bölcsességet, és megértsem mindazt, amiért az emberek éjjel-nappal szüntelen fáradoznak a földön — még pihenést sem engednek maguknak. Majd azt is megfigyeltem és mérlegeltem, amit Isten tesz. Végül arra jutottam, hogy senki sem képes megérteni, ami a nap alatt történik. Bizony, bármennyit is fáradozzon ezzel valaki, nem jut eredményre! Ha a bölcsek azt mondanák is, hogy ők értik, az sem igaz. Senki sem képes megérteni ezeket! Teljes szívvel rászántam magam, hogy mindezt megvizsgáljam, és arra jutottam, hogy Isten kezében vannak az igazak, a bölcsek és minden, amit tesznek. Azonban senki sem tudja, hogy szeretet, vagy gyűlölet vár-e rá a jövőben. De mindenkire ugyanaz a sors vár: mindannyian meghalunk. Meghal az igaz és a gonosz, de meghalnak a jók is, meghal a tiszta és a tisztátalan, meghal, aki áldozik, és az is, aki nem, meghal a jó ember és a bűnös, meghal, aki esküvel tesz fogadalmat, és aki nem esküszik. Bizony, mind meghalunk, nincs kivétel! Mindazok között, amik a nap alatt történnek, ez a legrosszabb, hogy mindenki ugyanúgy végzi! Ráadásul, az ember szíve tele van gonoszsággal, az elméje pedig bolondságokkal, amíg csak él. Azután pedig a halottakhoz megy. Mégis, aki egyszer megszületett, amíg csak él, van reménye. Hiszen még egy kutya is többet ér, amíg él, mint egy döglött oroszlán! Az élők legalább annyit tudnak, hogy egyszer meg fognak halni, de a halottak már semmit sem tudnak, és már semmiből nincs hasznuk többé — még emléküket is elfelejtik az élők. Elfelejtik még azt is, hogy szerették, gyűlölték, vagy irigyelték azokat, akik már meghaltak. Bizony a meghaltak végérvényesen ki vannak rekesztve mindabból, ami a nap alatt történik, miután ők már elmentek. Ezért hát egyél-igyál örömmel és jókedvvel, mert ez Isten kedvére van. Ruháid legyenek mindig fehérek, és fejedről ne fogyjon el az olaj! Örülj az életnek feleségeddel együtt, akit szeretsz, és akit Isten adott neked — egész hiábavaló életedben a nap alatt! Hiszen ez a te részed az életben, ezért találj örömöt mindabban, amit teszel, s amiért fáradozol a nap alatt. Mindent, amit megtehetsz, vagy meg kell tenned, vidd véghez teljes szívvel és képességeid szerint! Mert a Seolban — ahová menned kell — már nincs sem munka, sem elmélkedés, sem tudás, sem bölcsesség. Azt is megfigyeltem, hogy a nap alatt nem a leggyorsabb futó nyeri a versenyt, nem a legerősebb harcos győz a csatában, nem a bölcsek kapják a magas fizetést, nem az értelmeseknek jut a gazdagság, nem a jó szakembereket emelik magas pozícióba, hanem a dolgok alakulása az idő alkalmasságától és a véletlentől függ. Sőt, az ember még a közelgő veszedelmet sem veszi észre. Ahogy a halat megfogják a hálóban, vagy a madarat hurokkal, az embert is hirtelen és váratlanul éri a veszedelem. Láttam a nap alatt egy példát arra, hogy a bölcsesség mire képes — és ez nagyon fontosnak tűnt. Volt egy kis város, amelyben kevés lakó élt. Egyszer egy hatalmas király a seregével megtámadta ezt a városkát, körülvette, és sáncot emelt ellene, hogy megostromolja. A városban lakott egy bölcs és szegény férfi, aki bölcsességével megszabadította városát az ellenségtől. A város lakói azonban hamar elfelejtették, hogy mit köszönhetnek ennek a szegény embernek. Akkor ezt gondoltam: Lám, a bölcsesség többet ér, mint az erő és hatalom! De aki szegény, azt nem becsülik meg, és nem hallgatnak a szavára, akármilyen bölcs is. Jobb a bölcsek halk szavú tanácsára hallgatni, mint az ostobák vezérének kiabálására. Többet ér a bölcsesség, mint a fegyverek, de egyetlen bűnös tönkre teheti, amit a bölcsesség megszerzett. Ahogy a döglött legyektől megbüdösödik az illatos kenőcs úgy teszi tönkre egy jelentéktelennek tűnő bolondság mindazt, amit a bölcsesség és a tisztesség elért. A bölcset a szíve jobbra vezeti, a bolondot pedig balra. A bolond még akkor is elárulja, mennyire ostoba, ha csak végigmegy az utcán. Ha a király megharagszik rád, ne mozdulj el a helyedről, mert a nyugodt felelet lecsendesítheti nagy haragját. Láttam egy gonosz dolgot a nap alatt, amely az uralkodó tévedésének következménye. Néha az ostobákat emelik magas pozícióba, míg a gazdagokat alacsony sorba szorítják. Láttam szolgákat előkelő sorban, lovon járni, s ugyanakkor fejedelmeket meg gyalog, mintha szolgák lennének. Aki gödröt ás, könnyen beleesik abba. Aki lebontja a kőkerítést, azt kígyómarás fenyegeti. Aki követ fejt, baleset érheti, és aki fát dönt, az is veszedelemben forog. Ha a fejszéd tompa, de nem élesíted meg, akkor erődet kell megfeszítened, de a bölcsesség mindig megkönnyíti a munkádat. Hiába tudod, hogy kell kígyót idomítani, ha megmar a kígyó, mielőtt még „megbűvölnéd”. A bölcs beszéde megbecsülést szerez neki, de a bolondot saját szavai teszik tönkre. A bolond beszéde butasággal kezdődik, és gonosz őrültséggel végződik. A bolond folyton csak a jövőről beszél, pedig senki sem tudja, mit hoz a holnap. Ki a megmondhatója, mi lesz, miután meghalunk? A munka annyira kifárasztja a bolondokat, hogy még a városba vezető utat sem találják meg. Jaj annak az országnak, amelynek királya neveletlen suhanc, s amelynek fejedelmei reggeltől estig csak lakomáznak! Boldog az az ország, amelynek királya előkelő származású, nemes jellemű, és fejedelmei mértékkel étkeznek, — azért, hogy erősek maradjanak, s nem azért, hogy lerészegedjenek. Ha hanyag vagy, fejedre roskadnak a gerendák, s ha ölbe tett kézzel üldögélsz, beázik a tető! A jó étel megvidámítja a lelket, s örömmel tölt el a bor, de mindehhez pénzre van szükséged! Még gondolatban se átkozd a királyt! Titokban se kívánj rosszat a gazdagoknak! Elviszi szavadat az égi madár, elárulhat még egy kicsiny madárka is! Dobd csak a kenyered a víz színére, sok nap múltán is ott találod. Amid van, abból adj másoknak is, minél többnek, mert nem tudhatod, mikor kerülsz te is szorult helyzetbe. Amikor látod, hogy sötét felhők közelednek, tudod, hogy hamarosan nagy eső hullik belőlük. A kidöntött fa akár dél, akár észak felé esik, ha egyszer ledőlt, ott is marad. Aki mindig a kedvező időjárásra vár, nem fog vetni soha. Aki meg az esőtől fél, aratni nem mer soha. Honnan jön a szél, s hogy merre tart, vagy hogyan formálódik a gyermek anyja méhében, — nem tudhatod. Éppígy nem értheted, mit cselekszik Isten, miért, és hogyan — pedig mindent ő irányít! Korán reggel láss a magvetéshez, de este is folytasd a munkát, mert nem tudhatod, melyik lesz sikeres, egyik, vagy a másik, esetleg mindkettő. Milyen édes a világosság! Milyen jó a nap fényét látni! Örülj hát életednek, ha sokáig élhetsz! De ne felejtsd, hogy utána a sötétség hosszú ideje jön, s az mind hiábavalóság! Ti is, fiatalok, örüljetek, amíg ifjak vagytok! Örüljön szívetek a fiatalság idejének, de jól meggondoljátok, milyen úton jártok, s jól megnézzétek, mit tesztek! Ne feledjétek, hogy Isten előtt egyszer meg kell állnotok, s számot kell adjatok mindezekről! Tisztítsátok meg szívetek az aggodalomtól, távol legyen tőletek minden betegség és baj, mert a fiatalság és a hajnal hiábavalóság! Jusson eszedbe, Teremtőd, amíg fiatal vagy, amíg az öregség nyűgös napjai nem jönnek, az évek, melyeket nem szeretsz! Amíg a nap fénye el nem homályosul, meg a hold és a csillagok, és visszatérnek a felhők az esők után, mikor remegnek a ház őrzői, és megroggyannak az erős férfiak, megállnak az őrlő asszonyok, mert kevesen vannak, és akik az ablakon kinéznek, már homályosan látnak, akkor bezárják a két külső kaput, elhalkul az őrlőkő hangja, felkelnek a hajnali madárhangra, és elhalkul az éneklő leányok hangja, akkor már egy dombocskától is félnek, és mindenféle veszedelmet rejt az út, kivirágzik a mandula ága, nehezen vonszolja magát a sáska, és kialszik a kívánság lángja, az ember pedig elmegy örökös házába, és az utcán siratóasszonyok járnak. Emlékezz Teremtődre, amíg fiatal vagy, mielőtt elszakad az ezüstkötél, tönkremegy az aranyveder, eltörik a korsó a kútnál, összetörik a kerék a ciszternánál, a test pedig visszatér a földbe, ahonnan származik, a szellem meg Istenhez, aki adta! Milyen nagy hiábavalóság! — mondja a Prédikátor. — Milyen nagy hiábavalóság! Bizony, minden hiábavalóság. Azon felül, hogy a Prédikátor bölcs volt, még a népet is bölcsességre tanította. Mások bölcs mondásait és példázatait is összegyűjtötte, tanulmányozta és elrendezte. A Prédikátor a saját írásaiban nagy gondot fordított arra, hogy gondolatait művészi formában, a legalkalmasabb szavakkal fejezze ki, és mindig világosan megírta az igazságot. Bizony, a bölcsek szavai olyanok, mint az ösztöke! Az egy pásztortól származó összegyűjtött bölcs mondások pedig, mint az erősen bevert szögek. Végezetül, fiam, fogadd meg ezt a figyelmeztetést: tanulmányozd ezeket a bölcs mondásokat, de légy óvatos mások írásaival kapcsolatban! Az emberek folyton újabb és újabb könyveket írnak, s ha mindent el akarsz olvasni, az nagyon kifárasztja a testedet! Miután mindezt meghallgattad, az egész könyvet ebben lehet összefoglalni: Tiszteld és féld Istent, parancsainak pedig engedelmeskedj! Ez az ember legfőbb dolga, hiszen Isten meg fogja ítélni az emberek összes jó és rossz tetteit, még azt is, amit titokban vittek véghez. Ez az Énekek éneke, amely Salamoné. Csókolj meg, kedvesem, csókolj újra meg újra, mert, ahogy te szeretsz, az mámorítóbb a bornál! Megrészegít drága olajod illata, neved bódító illata szétárad, mint kiöntött illatos olaj, azért szeretnek téged mind a leányok. Ragadj magaddal, hadd fussunk, repüljünk veled! A király bevitt engem belső szobájába. Gyönyörködünk benned, örvendezünk neked, ünnepeljük szerelmedet, mert, ahogy te szeretsz, az részegítőbb a bornál! Bizony, méltó vagy rá, hogy szeressünk téged! Barna a bőröm, mégis szép vagyok, ó, Jeruzsálem leányai! Bőröm sötét, mint Kédár sátrai, de szép, mint Salamon kárpitjai. Ne csodálkozzatok, hogy ilyen barna vagyok! A nap égetett le, amikor anyám fiai megharagudtak rám, kiküldtek a szőlőbe dolgozni, és magamra nem viseltem gondot. Mondd meg nékem, kedvesem, merre legelteted nyájadat, hol pihenteted délben bárányaidat? Miért keresselek hiába, miért leselkedjek titokban barátaid nyája körül? Ha nem tudod, hol találsz engem, te, szépek szépe, kövesd a nyájam nyomát, legeltesd kecskegidáidat a pásztorok sátrainál! Szép vagy, kedvesem, és vonzóbb, mint kanca a mének között, amelyek a fáraó harci szekereit húzzák! Milyen szép az arcod, függő láncaid között! Milyen gyönyörű a nyakad, gyöngysorokkal övezve! Aranyláncokat készíttetek neked, ezüsttel ékesítve. Mikor a király mellettem ül asztalánál, nárdusom illata elér hozzá. Mint a mirha, amely egész éjjel melleim között pihen, olyan az én szerelmesem. Mint egy csokor virágzó henna Éngedi szőlőskertjeiben, olyan a kedvesem. Milyen gyönyörű vagy kedvesem! Milyen szép vagy, te galambszemű! Te is gyönyörű vagy kedvesem, igazán szép! Legyen az ágyunk zöldellő, házunk gerendája cédrusfa ága, szobánk mennyezete ciprusok zöld lombja. Mezei virág vagyok a sároni síkságon, fehér liliom a völgyben. Mint hófehér liliom a tövises bozótban, olyan vagy, kedvesem, a leányok között! Mint virágzó almafa az erdő fái közt, olyan vagy szerelmesem, az ifjak között! A menyasszony Mennyire kívánom árnyékát élvezni, gyönyörűséges gyümölcsét ízlelni! Bevitt engem a lakomák termébe, szerelme a zászló fölöttem. Erősítsetek aszalt szőlővel, üdítsetek fel almával, mert egészen beteg lettem a szerelemtől! Bal karja fejem alatt, jobbjával átölel engem. Ó, Jeruzsálem leányai, nézzétek az őzeket és a szarvasokat! Ne ébresszétek fel a szerelmet, ne szítsátok fel tüzét, ameddig ő nem akarja! Meg kell ígérnetek! Ez az ő hangja! Szerelmesem szavát hallom! Már jön is, közeleg! Átugrik a hegyeken, gazellaként szökell a dombokon. Mert olyan a kedvesem, mint a gazella, mint egy fiatal szarvas. Már itt is van, a fal túloldalán, benéz az ablakon, betekint a rácsokon. Meg is szólít engem: „Kelj föl, kedvesem, siess már szerelmesem, jöjj velem! Nézd, elmúlt a tél, elálltak az esők. Kivirágzott a mező, eljött a madárdal ideje, gerlék búgása hallik földünkön. Első termését érleli a füge, virágzanak a szőlők, illatuk árad szerteszét. Kelj föl, kedvesem, siess már szerelmesem, jöjj velem!” Sziklák hasadékában rejtőző galambom! Magas sziklák között fészkelő madaram! Mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat! Mert a hangod édes, arcod gyönyörű! Jaj, fogjátok meg a rókákat, csípjétek el a rókakölyköket, mert pusztítják a szőlőt, a virágzó szőlőket! Szerelmesem az enyém, én meg az övé, aki liliomok közt legelteti nyáját. Jöjj vissza hozzám, kedvesem, mielőtt az árnyékok megnyúlnak, és hűvös szél támad! Siess hozzám, mint a gazella, vagy mint fiatal szarvas Béther hegyein! Éjről éjre kerestem őt ágyamon, mert szívből megszerettem, kerestem, de sehol sem találtam! Felkeltem hát, bejártam a várost, kerestem a tereken, kutattam az utcákon, mert szívemből megszerettem, kerestem, de sehol sem találtam! Rám akadtak az őrök, akik a városra vigyáznak. Kérdeztem tőlük: „Láttátok-e őt, kedvesemet, akit lelkemből szeretek?” Épp csak továbbléptem, máris megtaláltam kedvesemet, akit lelkemből szeretek! Megöleltem, el sem engedtem többé, míg be nem vezettem anyám házába, szülőanyám belső szobájába. Ó Jeruzsálem leányai, nézzétek az őzeket és a szarvasokat! Ne ébresszétek fel a szerelmet, ne szítsátok fel tüzét, ameddig ő nem akarja! Meg kell ígérnetek! Nézzétek, ki közeleg ott, a puszta felől? Olyan, mint füstoszlop, melyből mirha, tömjén és mindenféle fűszer illata árad. Salamon gyaloghintója az! Körülötte erős vitézei, hatvan hős, Izráel harcosai közül. Mind kardforgató, hadakozásban jártas, kardja az oldalán, nem fél az éjszaka rémeitől sem. Gyaloghintót készíttetett Salamon király libanoni cédrusból, oszlopait ezüstből, támláját aranyból, ülését bíborból. Belsejét szerelemmel bélelték ki Jeruzsálem leányai. Jöjjetek, nézzétek Salamont, Sion leányai! Lássátok a királyt! Fején koszorúja, amellyel anyja koronázta meg őt a menyegzője napján, szíve örömének napján. Milyen szép vagy, kedvesem, milyen gyönyörű! Szemeid, mint a galambok, fátyolod mögött. Hajad, mint kecskenyáj, amely Gileád hegyéről ereszkedik alá. Fogaid, mint a frissen nyírott juhok, amint a fürdetőből feljönnek, mind ikreket ellenek, és egy sem hullik el. Skarlátszín zsinór az ajkad, szép ívű szád szeretnivaló. Halántékod, mint a gránátalma gerezdje, fátyolod mögött. Nyakad, mint Dávid tornya, a fegyverek rejteke, hol vitézek ezernyi pajzsa függ. Melleid, mint iker-őzikék, mint a kecses gazella kicsinyei, kik liliomok közt legelnek. Mielőtt az árnyékok megnyúlnak, és hűvös szél támad, felmegyek a mirha hegyére, a tömjénillatú dombra. Szerelmem, milyen tökéletes vagy, milyen gyönyörű, egészen hibátlan! Jöjj velem a Libanon hegyeiről, jegyesem, jöjj velem! Hagyd ott a hegyeket, az Amaná, a Szenír és Hermón csúcsait, az oroszlánok barlangját, a párducok hegyeit! Rabul ejtetted a szívemet húgom, jegyesem, egyetlen pillantásoddal, rabul ejtetted szívem nyakláncoddal. Milyen gyönyörűséges, ahogy szeretsz, húgom, jegyesem! Mert, ahogy te szeretsz, az mámorítóbb a bornál! Drága olajod illatosabb minden más illatszernél! Ajkadról színméz csepeg, jegyesem, méz és tej van nyelved alatt, ruháid illata, mint a libanoni cédrusoké. Elzárt kert az én jegyesem, húgocskám, bekerített forrás, lepecsételt kútfő. Kertedben gránátalma-liget virágzik, édes gyümölcsök teremnek, henna virít, nárdussal együtt. Ott terem nárdus és sáfrány, illatos nád és fahéj, tömjénillatú fák, mirha és aloé. Mindenféle drága fűszer illatozik benne. Kerteket öntöző forrás vagy, kedvesem, élő víz forrása, Libanon hegyeiről csörgedező patak! Támadj föl északi szél! Jöjj déli szél! Fújjatok kertemre, hadd áradjon illata! Jöjjön el a kedvesem, jöjjön a kertjébe, kóstolja meg gyümölcseit! Eljöttem kertembe, húgom, jegyesem! Szedem mirhámat és balzsamomat, lépes mézemet eszem és színmézemet, iszom boromat és tejemet. A barátok Barátaim, egyetek, igyatok, mámorosodjatok meg ti is! Elaludtam, de szívem éberen virrasztott. Lám, kedvesem hangját hallom, amint kopogtat: „Nyiss ajtót húgom, kedvesem, nyisd ki galambom, gyönyörűm! Harmat rakódott fejemre, gyöngyharmat szállt hajamra!” „Hiszen már levetkőztem, hogy is öltözzem fel újra? Megmostam lábamat, lépjek ismét a porba?” Kedvesem benyújtotta kezét az ajtón, szívem-lelkem megindult utána. Fel is keltem, hogy kinyissam, ujjaimról mirha csepegett, kezemről mirha folyt a reteszre. Ajtót tártam kedvesemnek, de ő már elfordult, elment! Szívem majd’ kiszökött helyéből, hogy így elment. Keresni indultam, de sehol sem találtam, hívtam, kiáltva, de nem felelt. Rám akadtak az őrök, akik a városra vigyáznak Megvertek, megsebeztek, köpenyem letépték a várfalak őrei. Ó, Jeruzsálem leányai! Ígérjétek meg, ha rátaláltok kedvesemre, mondjátok neki, hogy betege lettem a szerelemnek! Miért különb szerelmesed más ifjaknál, te szépek szépe? Miért különb szerelmesed, hogy ennyire kérlelsz minket? Ó, az én kedvesem oly ragyogó, piros arcú, hogy tízezer közül is kitűnik! Feje arany, ragyogó színarany, hullámos haja hollófekete, szemei, mint galambok a folyóparton, mint tejben fürdő galambok. Orcája, mint balzsamos virágok ágya, melyben édes illatú fűszerek teremnek. Ajkai liliomszirmok, melyekről mirha csepeg. Kezei aranyhengerek, drágakövekkel ékesítve. Dereka elefántcsont, zafírokkal díszítve. Lábai márványoszlopok, aranytalapzaton. Termete, mint a libanoni cédrusé, oly nemes és fenséges. Ajka édes, ő maga mindennél kívánatosabb! Ilyen a kedvesem, akit szeretek, Jeruzsálem leányai! Hová tűnt a kedvesed, szépek szépe? Merre ment a kedvesed? Hadd keressük veled együtt! Kertjébe ment szerelmesem, a balzsamillatú virágok kertjébe, hogy a virágok között legeltessen, és liliomokat szedjen. Én az övé vagyok, és kedvesem az enyém! Ő a liliomok között legelteti nyáját! Szépséges vagy szerelmesem, oly szép, mint Tirca városa, mint Jeruzsálem, oly gyönyörű! Oly félelmetes, mint zászló a sereg felett! Fordítsd el tekinteted rólam, mert rabul ejt szemed! Hajad, mint kecskenyáj, amely Gileád hegyéről ereszkedik alá. Fogaid, mint a frissen nyírott juhok, amint a fürdetőből feljönnek, mind ikreket ellenek, és egy sem hullik el. Halántékod, mint a gránátalma gerezdje, fátyolod mögött. A királynék hatvanan, az ágyasok nyolcvanan vannak, a leányoknak se szeri, se száma. De egyetlen az én galambom, hibátlan szerelmesem, anyjának egyetlene, szülőjének szemefénye! Csodálják őt a leányok, és boldognak mondják, dicsérik őt mind a királynék és az ágyasok: „Kicsoda ez?! Úgy ragyog, mint a hajnalcsillag, oly szép, mint a telihold, tiszta, mint a napfény, félelmetes, mint zászló a sereg felett!” Lementem a diófás kertbe, hogy lássam, kizöldült-e már a patak ágya, kihajtott-e a szőlő, kinyílt-e már a gránátalma virága. Észre sem vettem, mikor ő felemelt királyi harci szekerébe. Jöjj vissza, te sulami leány, jöjj vissza! Térj vissza, hadd csodáljunk, térj vissza! A vőlegény Mit csodáltok a sulami leányon? Ahogy a Mahanaim táncot járja! Milyen szép a lábad saruidban, te fejedelmi leány! Csípőd hajlása, mint az ékköves nyaklánc íve, mesterkéz remeke. Köldököd kerek csésze, amely mindig fűszeres bort kínál. Tested, mint egy halom tiszta búza, liliomokkal kerítve. Melleid, mint iker-őzikék, mint a kecses gazella kicsinyei. Nyakad elefántcsont-torony, szemeid a hesbóni tavak, Bat-Rabbim kapujánál. Orrod, mint a Libanon-torony, amely Damaszkusz felé néz. Fejed, mint a Kármel hegye, hajad, mint a bíbor. Fürtjeid rabul ejtik a királyt. Ó, milyen csodaszép vagy, szerelmesem, milyen gyönyörű és kedves! Sudár termeted, mint a datolyapálma, melleid, mint a datolyafürtök! Bizony, felmegyek a pálmafára, leszedem gyümölcseit! Melleid legyenek szőlőfürtök, leheleted almaillatú! Csókod íze, mint a legjobb boré, amely szerelmesem kedvére folyik, ajkamon fakad, fogaim között. Én a kedvesemé vagyok, ő pedig engem kíván! Jöjj velem, szerelmesem, menjünk a mezőre! Töltsük falun az éjszakát! Hajnalban menjünk a szőlőkbe, nézzük meg, nyílik-e a szőlő virága, a gránátalma virágzik-e már! Ott leszek egészen a tiéd. Édes illatát árasztja a mandragóra virága, kapunk előtt válogatott gyümölcsök várnak, frissek és aszaltak, neked tartogattam őket, szerelmesem! Lennél csak a bátyám, akit anyám szoptatott! Akkor megcsókolhatnálak, akár az utcán is, mégsem szólnának meg érte! Akkor bevinnélek a házba, ahol anyám felnevelt. Fűszeres borral kínálnálak, édes gránátalma-borral. Bal karja fejem alatt, jobbjával átölel. Ó Jeruzsálem leányai, ne ébresszétek fel a szerelmet, ne szítsátok fel tüzét, ameddig ő nem akarja! Meg kell ígérnetek! Nézzétek! Ki közeleg ott, a puszta felől? Ki az a leány, aki szerelmesére támaszkodik? A menyasszony Felébresztettelek az almafa alatt, ahol anyád vajúdott veled, ahol a világra hozott téged. Tégy engem pecsétként a szívedre, hadd legyek pecsét a kezeden! Mert erős a szeretet, mint a halál, kérlelhetetlen a féltő szeretet, mint a Seol. Bizony, mint a tűz, olyan a szeretet, s lángjai az Örökkévaló lángjai! Áradó folyók sem olthatják el, tengernyi víz sem győzheti le. Kínálja bár valaki minden vagyonát a szeretetért cserébe, megvetéssel elfordulnának tőle. Kicsi még a húgocskánk, alig domborodik még a melle. Mikor feleségül kérik, mit tegyünk vele? Ha városfal ő, tornyot építünk rá ezüstből, ha kapu a kőfalon, elrekesztjük cédrusfával. Bizony, én vagyok a várfal, s két mellem annak tornyai, szerelmesem ezért boldog és elégedett velem! Szőlőskertje volt Salamonnak Baál-Hamónban. Bérbe adta szőlőmunkásoknak, ezer ezüstöt hoztak annak terméséért. De saját szőlőmet én magam gondozom! Legyen tiéd az ezer ezüst, Salamon, s legyen kétszáz az őrzőké! Ó, te, aki a kertekben laksz! Barátaim hallgatnak szavadra, hadd halljam hangodat én is! Jöjj hamar, szerelmesem! Siess hozzám, ahogy a gazella szökell a dombokon, ahogy a fiatal szarvas száguld a balzsamillatú fűszerek hegyein! Ézsaiásnak, Ámóc fiának látomásai. Isten ezeket Jeruzsálemmel és Júda királyságával kapcsolatban mutatta Ézsaiásnak azokban az években, amikor ott a következő királyok uralkodtak: Uzzijjá, azután Jótám, majd Áház, azután Ezékiás. Ezt mondja az Örökkévaló: „Halljátok meg, egek! Figyelj rám, föld, most én szólok: Fiaimat fölneveltem, naggyá tettem, mégis elfordultak tőlem! Gazdáját ismeri még az ökör is, urának jászlát a szamár sem felejti, csak Izráel nem ismer engem, saját népem nem figyel rám! Jaj, bűnösök nemzete! Nép, amelyet vétkek súlyos terhe nyom, gonosztevők utódai, elvetemült fiak! Elhagyták az Örökkévalót, megvetették Izráel Szentjét, megharagították, és elfordultak tőle. Ugyan miért vesződjek még veletek? Hiába fenyítelek, annál inkább ellenkeztek. Minden fej beteg, és minden szív erőtlen. Tetőtől talpig nincs e nemzetben egy tenyérnyi ép hely, csak vérző sebek, gennyes kelések, ütések nyomai! Ki sem mosták, be sem kötötték, olajjal sem gyógyították. Országotok pusztasággá lett, városaitok elégtek a tűzben, földeteket szemetek láttára idegenek emésztik, pusztítják és dúlják. Sion leánya magára maradt, mint elhagyott csőszkunyhó a szőlőben, kalyiba a dinnyeföldön, mint egy ostromlott és körülzárt város.” Bizony, ha az Örökkévaló, a Seregek Ura nem őrzött volna meg közülünk némi maradékot, Sodoma sorsára jutottunk volna, Gomorához lennénk hasonlók! Halljátok meg az Örökkévaló szavát, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora lakói! „Minek nekem az áldozati állatok sokasága — mondja az Örökkévaló —, torkig vagyok az oltáron égő kosokkal, s a hizlalt állatok hájával! Nincs kedvemre a bikák, bakok és bárányok vére! Mikor elém jöttök, kinek hiányzik, hogy Templomom udvarán tolongjatok? Ne hozzatok nekem többé haszontalan áldozatot, képmutató ajándékot! Tömjénetek füstjétől is undorodom! Elegem van ünnepeitekből: Újhold, szombat, ünnepre gyülekezés — elég volt! Vétkesek ünneplését nem szenvedhetem! Lelkem utálja Újhold-ünnepeiteket, terhemre vannak az évi nagy összegyülekezések, belefáradtam, hogy elviseljem! Hiába emelitek hozzám könyörgő kezetek, eltakarom arcom imáitok elől. Bármilyen buzgón is könyörögjetek, nem hallgatom meg, amíg kezetekhez vér tapad! Mossátok le! Tisztuljatok meg! Ne lássam többé gonosz tetteitek, ne kövessetek el több gonoszságot! Tanuljatok jót tenni, törekedjetek igazságosan élni, térítsétek jó útra, aki erőszakos, karoljátok fel az árvákat, emeljetek szót az özvegyekért! Jöjjetek hát, szálljunk perbe egymással! — mondja az Örökkévaló. — Bár bűneitek vérpirosak, mégis hófehérek lesztek, vétkeitek tűzvörösek, mégis fehérré lesztek, mint a tiszta gyapjú! Ha engedtek szavamnak, ha készséggel követtek, tiétek lesz minden, amit a föld terem. De kard pusztít el benneteket, ha nem hallgattok rám, ha lázadtok ellenem!” — ezt mondja az Örökkévaló. Hűséges volt ez a város, igazság és jogosság városa, hogy lett hát belőle prostituált? Egykor igazságosság lakott benne, miért lett belőle gyilkosok tanyája? Fénylő ezüstöd sötét salakká lett, tiszta borodat felvizezted! Fejedelmeid ellenem lázadtak, tolvajok barátai ők, mind lefizethetők, sóvár pénzhajhász valamennyi. De nem karolják fel az árvát, s az özvegyek ügyével nem törődnek. Ezért hát azt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Erős Istene: „Jaj nektek, mert megfizetek azoknak, akik ellenem fordultak, bosszút állok ellenségeimen, hogy megszűnjön haragom! Kezembe veszlek, megfenyítelek, kitisztítom belőled az ónt és a salakot. Megtisztítalak, mint ötvös az ezüstöt! Olyan vezetőket adok neked, mint régen, olyan tanácsadókat, mint eleinte. Akkor majd így hívnak, Jeruzsálem: »Hűséges Vár és Igazságos Város.«” Igazságos ítélettel szabadítja meg Siont az Örökkévaló. Akik Sion lakói közül visszatérnek hozzá, igazságosság által menti meg azokat. De a lázadó bűnösöket összetöri, s akik elfordulnak tőle, mind megsemmisülnek. Mert akik bálványaikban gyönyörködtek a tölgyligetekben, megszégyenülnek. Akik idegen istenek kertjeit választották, majd szégyentől pirulnak. Hasonlók lesznek az elszáradó tölgyhöz, vagy a kerthez, amelyet senki sem öntöz. Még a hatalmas is olyan lesz, mint a kenderkóc, minden alkotása, műve, mint a szikra. Együtt égnek porrá, olthatatlanul! Ezt az üzenetet Ézsaiás, Ámóc fia kapta látomásban, Júda királyságával és Jeruzsálemmel kapcsolatban: Az idők végén az Örökkévaló házának hegye fölülemelkedik a legmagasabb hegyeken, messze kimagaslik a dombok közül, s hozzá gyűlnek mind a nemzetek. Tömegek özönlenek hozzá, s így hívja egyik a másikat: „Jöjjetek, menjünk fel az Örökkévaló hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson bennünket útjaira, s hogy járhassunk ösvényein! Mert Sionból származik a tanítás, Jeruzsálemből jön az Örökkévaló szava.” Igazságosan ítél az Úr a nemzetek között, és megfenyít sok népet, hogy kardjukból ekét kovácsoljanak, lándzsáikból pedig szőlőmetsző késeket. Nép a népre többé kardot nem emel, fiait harcra nem tanítja soha. Jákób népe, jöjjetek, járjunk az Örökkévaló világosságában! Jákób királyi családja, elhagytad népedet, ezért tele vannak keleti babonákkal, jövendőmondókhoz járnak, mint a filiszteusok, idegenekkel szövetkeznek. Tele van az ország ezüsttel-arannyal, gazdagságuknak se szeri, se száma. Tele van lovakkal, harci szekereinek se szeri, se száma. Tele van földjük bálványokkal, kezük alkotásai előtt földig hajolnak, saját műveiket imádják. Meghajol bálványai előtt a közember, hajlongnak a vezetők és gazdagok is. Ne bocsáss meg nekik, Örökkévaló! Meneküljetek a sziklák közé, rejtőzzetek a föld alá az Örökkévaló rettentése elől, dicsőségének félelmetes fensége elől! Mert a büszke tekintetűek a földig hajolnak, a gőgös szégyenkezve porig alázkodik. Egyedül az Örökkévalót magasztalják fel azon a napon! Bizony, eljön az Örökkévalónak, a Seregek Urának napja, amikor ő minden büszkét és gőgöst megaláz, s aki nagyra tartja magát, mind megszégyenül, a magas libanoni cédrusok ledőlnek, a hatalmas básáni tölgyeket kivágják, a gőgös hegycsúcsok leomlanak, minden magasra emelt halom eltűnik, a büszke tornyok összedőlnek, a kevély várfalak leroskadnak, a kincsekkel teli társisi hajók elmerülnek, s velük együtt minden kívánatos drágaságuk. Akkor az emberi büszkeség földig hajol, a gőgös szégyenkezve porig alázkodik. Egyedül az Örökkévalót magasztalják fel azon a napon, a bálványok pedig teljesen megsemmisülnek! Akkor az emberek a sziklák közé menekülnek, remegve a föld alá rejtőznek az Örökkévaló rettentése elől, dicsőségének félelmetes fensége elől, mikor felkel, hogy megrázza a földet. Azon a napon elhajítják bálványaikat a vakondok és denevérek közé. Pedig ezüstből-aranyból készítették, hogy imádják azokat. Rémülten a barlangokba menekülnek, sziklák hasadékába bújnak az Örökkévaló rettentése elől, dicsőségének félelmetes fensége elől, mikor felkel, hogy megrázza a földet. Ne bízzatok hát halandó emberben, hisz orrában oly röpke a lehelet, amely élteti! Ugyan mennyit ér, s mit várhattok tőle? Értsétek meg, Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura hamarosan elveszi Júda népétől mindazt, amire támaszkodtak, és Jeruzsálemből, amiben lakosai bíztak! Elveszi a kenyeret és a vizet, a hős harcosokat és katonákat, bírákat és prófétákat, jövendőmondókat és a véneket, elveszi a katonai és polgári vezetőket, a tanácsadókat, mesterembereket és varázslókat. „Helyettük kamaszokat adok nekik fejedelmekül, akik majd felelőtlenül és önzőn uralkodnak rajtuk.” Nyomorba süllyed a nép, egyik a másikat nyomorgatja, mind erőszakoskodnak egymással, az ifjú tiszteletlenül az idősre támad, a közember a vezetők ellen lázad. Akkor így biztatja testvér a testvérét: „Neked még van egy jó ruhád, légy a fejedelmünk, vezérünk! Rád bízzuk ezt a romhalmazt, vállald el hát a vezetést!” De az így kiált fel: „Nem leszek én a gondviselőtök! Sem ruha, sem kenyér nincs a házamban, nem leszek én a vezéretek!” Bizony, megromlott Jeruzsálem, Júda népe lezüllött! Az Örökkévaló ellen fordultak szavaikkal és tetteikkel, s ellene lázadtak, hogy haragra ingereljék. Személyválogatásuk ellenük tanúskodik, kérkednek bűneikkel, mint Sodoma lakói, már nem is szégyenkeznek! Jaj nekik, mert saját fejükre hozzák a bajt, amit megérdemeltek! Mondjátok meg az igazaknak, hogy nekik jó soruk lesz, mert tetteik gyümölcsét élvezhetik! De jaj a vétkeseknek, mert gonoszságukért megfizetnek nekik! Jaj népem! Elnyomóid gyermekek, és asszonyok uralkodnak rajtad! Vezetőid tévútra vezetnek, mert maguk is utat tévesztettek. Bírói székéből feláll az Örökkévaló, hogy pereljen, és megítélje a népeket. Népe vezetőin számon kéri vétkeiket: „Letaroltátok a szőlőt az utolsó szemig! Házaitokban szegényektől rablott zsákmányt rejtegettek! Hogy meritek letaposni népemet, porba tiporni szegényeit?!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ezt mondja az Örökkévaló: „Sionban a leányok elbizakodtak, az asszonyok fenn hordják orrukat! Kihívóan tekintgetnek körül, tipegve járnak, csilingelnek lábkarikáikkal.” Emiatt Uram, az Örökkévaló megszégyeníti őket: Sion leányainak fejét kopaszra nyírják, asszonyait csupaszra vetkőztetik. Bizony akkor elveszi tőlük Uram minden drága díszüket, ékszerüket: lábpereceket, fejékeket és holdacskás nyakláncokat, fülbevalókat, karpereceket és fátylakat, kendőket, lábra való láncokat, illatszereket, díszes öveket és amuletteket, gyűrűket és orrpereceket, díszes ruhákat, köntösöket és erszényeket, tükröket, selyemingeket, turbánokat és vállkendőket. Akkor majd a parfümillat helyett bűzt éreznek, díszes öv helyett a derekukon kötelet hordanak, az elegáns frizura helyén kopaszság lesz, a drága ruhák helyett zsákba öltöznek. Bizony, arcfesték helyett a szolgaság bélyegét viselik majd bőrükön! Fiaidat kard öli meg, vitézeid harcban esnek el, Jeruzsálem! Kapuid romlásukat gyászolják, te magad pedig a porban ülsz majd, sorsodon sírva-keseregve. Abban az időben hét nő ragad meg egy férfit, s azt mondják: „Hadd viseljük neved! Nem kell eltartanod bennünket, a magunk kenyerét esszük, magunk ruházkodunk, csak szabadíts meg a szégyentől, hogy se férjünk, se gyerekünk!” Abban az időben, akik megmenekülnek, és életben maradnak Izráel népéből, csodálják és dicsőítik az Örökkévaló Csemetéjét, és dicsekednek országuk nagyszerű terméseivel. Aki megmarad Sionban, akit életben hagynak Jeruzsálemben, azt mind szentnek nevezik majd, annak nevét az élők közé jegyzik fel Jeruzsálemben. Bizony, Uram megtisztítja Sion leányait minden undok vétküktől, elmossa Jeruzsálemből az ártatlanok vérét az ítélet szellemével, megemésztő tűzzel. Azután teremt az Örökkévaló Sion hegyének minden lakóhelye és gyülekezete fölé nappal felhőt, és lobogó tűz ragyogását éjjel. Dicsőséges jelenlétével betakar mindenkit, mint árnyas sátor tikkasztó hőségben, mint menedék pusztító viharban, mint oltalom zuhogó esőben. Most figyeljetek rám! Istenemnek éneklek, akit szeretek! Szerelmes ének ez szőlőjéről, szőlője iránti szeretetéről! Szeretett barátomnak szőlőskertje volt egy termékeny domboldalon. Gondosan művelte, kövektől megtisztította, nemes fajtát telepített, közepére őrtornyot emelt, és szőlőprést épített. Bizakodva várta a jó termést, de lám, a tőkék csak vadszőlőt teremtek! „Most hát Jeruzsálem lakosai, és ti, júdai férfiak, tegyetek igazságot köztem és szőlőm között! Mit kellett volna még tennem, mit nem tettem meg szőlőmért? Vártam, hogy édes szőlőt szüreteljek róla, miért termett hát keserű fürtöket? Most hát figyeljetek! Tudjátok meg, mit teszek szőlőmmel: kerítését lerombolom, hadd legeljék az állatok, kőfalát ledöntöm, hadd tapossák az idegenek. Parlagon hagyom, hadd verjék fel a gyomok! Nem gondozom, nem kapálom, nem metszem, nem ápolom! Teremjen hát bogáncsot és töviseket! Parancsolok a felhőknek, hogy esőt rá ne adjanak.” Látjátok, az Örökkévaló, a Seregek Ura szőlőskertje Izráel egész népe! Gyönyörűséges ültetvénye: Júda férfiai! Jogosságot várt tőlük az Örökkévaló, de ők ártatlanokat gyilkoltak. Igazságosságot várt, de jajkiáltást hallott! Jaj nektek, akik vagyont harácsoltok, és rakásra gyűjtitek a házakat, földeket, amíg másnak egy morzsa sem marad! Végül majd az egész országot bezsebelitek? Hallottam, amint az Örökkévaló, a Seregek Ura megesküdött: „Romba dőlnek ezek a házak, mind elhagyottá lesznek, még a paloták is lakatlanul állnak, a négyhektáros szőlőskert csak egy korsó bort terem, aratáskor a búza csak a vetőmag tizedét adja vissza.” Ti, akik reggeltől estig csak a részegséget keresitek, s késő éjjelig borgőzös fejjel mulattok! Lakomáitokon lantok, hárfák, dobok, fuvolák és bor mellett dőzsöltök, de amit az Örökkévaló tesz, azzal nem törődtök, kezének munkáit észre sem veszitek! Mivel népem nem ismeri az Örökkévalót, fogságba hurcolják őket ellenségeik, előkelő vezetőiket az éhség, tömegeiket a szomjúság öli meg. Kitátja száját a Seol, elnyeli őket a sír, melynek étvágya csillapíthatatlan. Alászáll az alvilágba előkelő és közember, lehullik a jeruzsálemi lakomázók zajongó sokasága. Porig aláznak akkor minden embert, gazdag és szegény a földre görnyed, még a büszke tekintetű is kénytelen lesütni a szemét az Örökkévaló, a Seregek Ura előtt, amikor ő ítélkezik. Isten, aki Szent, igazságosan ítél. Bizony, még az ítéletben is szentnek bizonyul! Az elhurcoltak helyén bárányok legelnek, a gazdagok romos házaiban idegenek tanyáznak. Nézzétek azokat, akik semmittevéssel töltik napjaikat, s úgy vonszolják maguk után bűneiket és vétkeiket, mint kötélen a megrakott kocsit! Akik gúnyolódva mondják: „Lássuk hamar, megteszi-e Isten, amit mondasz! Ám tegye meg, Izráel Szentje siessen vele! Jöjjön mielőbb, hadd lássuk, mi lesz belőle!” Nézzétek azokat, akik jónak mondják a gonoszt, és gonosznak a jót, sötétségnek tartják a világosságot, és világosnak a sötétet, keserűnek állítják az édeset, és édesnek a keserűt! Nézzétek azokat, akik bölcsnek képzelik magukat, és azt hiszik, hogy nagyon okosak! Nézzétek azokat, akik hősök a borivásban, és nagy vitézek az ivócimborák között! Akik, ha lefizetik őket, igazolják a gonosztevőt, és hamisan tanúskodnak az igazak ellen. Emiatt úgy pusztulnak el, mint tarló a lángban, mint polyva a tűzben. Gyökerük elrothad, viráguk elszárad, mert az Örökkévaló, a Seregek Ura tanítását elutasították, Izráel Szentjének szavait semmibe vették. Emiatt zúdul az Örökkévaló haragja a népére: oly súlyos csapásokkal bünteti meg őket, hogy még a hegyek is beleremegnek. Mindenfelé halottak hevernek temetetlen, mint szemét az utcán! De haragja még nem csendesül le, karja még felemelve marad! Az Örökkévaló zászlót emel a távoli nemzeteknek, jelt ad a messze lakó népeknek, s lám, már sietve jönnek is! Nincs köztük egy sem fáradt, vagy gyenge, egyik sem álmos, nem alszik. Mind készül a harcra, övét megszorítja, saruszíját igazítja, íját felvonja, próbálva feszíti, éles nyilakat vesz kezébe. Lovaik patája, mint a kovakő, harci szekereik kereke forgószél. Seregük zaja rémítő, mint az oroszlán-ordítás. Zsákmányt ejtenek, mint a fiatal oroszlán, megragadják, elhurcolják, nincs, aki tőlük visszaszerezze. Azon a napon seregük úgy morog, mint prédáját szaggató oroszlán. Táboruk hangja, mint a tenger morajlása. Ha országodra nézel, csak sűrű sötétséget látsz, minden világosságodat haragos felhők nyelik el. Abban az esztendőben, amikor Uzzijjá király meghalt, láttam az Urat. Trónján ült, fent a magasban, és palástja beborította a templomot. Fölötte szeráfok lebegtek, akiknek hat-hat szárnyuk volt. Kettővel az arcukat takarták el, kettővel a testüket fedték be, kettővel pedig lebegtek. Így kiáltottak egymásnak: „Szent, szent, szent az Örökkévaló, a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész Földet!” Hangjuktól megremegett az ajtó kerete és küszöbe, a templom pedig megtelt füsttel. Akkor én felkiáltottam: „Jaj nekem! Végem van, mert tisztátalan beszédű vagyok, és tisztátalan beszédű nép között lakom, mégis a saját szememmel látom a Királyt, az Örökkévalót, a Seregek Urát!” Ekkor az egyik szeráf hozzám repült. Kezében izzó parazsat hozott, amelyet fogóval vett az oltárról. Megérintette számat a parázzsal, és ezt mondta: „Nézd, amint ez a parázs megérintette ajkadat, vétked eltűnt, és bűnödre bocsánatot nyertél.” Majd az Úr hangját hallottam, aki ezt kérdezte: „Kit küldjek el? Ki lesz a hírvivőnk?” Ezt válaszoltam: „Itt vagyok én! Küldj el engem!” Ő pedig így szólt hozzám: „Menj! Mondd ennek a népnek: Csak hallgassátok és hallgassátok, újra meg újra, de ne értsétek meg! Csak nézzétek és nézzétek, újra meg újra, de ne lássátok!” „Menj, tedd érzéketlenné e nép szívét, füleiket zárd be, hogy ne halljanak, szemeiket takard el, hogy ne lássanak, szívükkel ne értsenek, hogy ne tudjanak visszatérni hozzám, és meg ne gyógyítsam őket!” Megkérdeztem: „Uram, meddig marad ez így?” Ezt válaszolta: „Ameddig elpusztult városaik romokban hevernek, házaik elhagyottan és lakatlanul állnak, földjük műveletlen marad és elvadul, mert messzire viszi az Örökkévaló a népet, alig marad valaki az országban. Ha tizedrészük megmarad, azt is újra meg újra pusztulás sújtja. Mégis, ahogy a tölgyfa tönkje életben marad, miután a fát kivágták, e nép maradéka is szent mag lesz, és életben marad.” Ezek Áháznak, Júda királyának uralkodása idején történtek. Áház Jótám fia, ez pedig Uzzijjá fia volt. Recín, Arám királya és Pekah, Remaljá fia, Izráel királya hadjáratot indítottak Jeruzsálem, Júda fővárosa ellen, de nem tudták elfoglalni. Mindez pedig így történt: Hírül vitték Áháznak, aki Dávid király utóda volt Júda trónján, hogy Arám és Izráel királyai összefogtak Júda ellen. Ennek hallatára Áház és egész népe nagyon megrémült: úgy ingadoztak, mint a fák a szélben. Ekkor az Örökkévaló szólt Ézsaiásnak: „Fiaddal, Seárjásúbbal együtt menjetek ki a Felső-tóhoz, a csatorna végéhez, ahol a ruhafestők mezeje van. Ott fogtok találkozni Áházzal, akinek ezt mondd: Vigyázz, ne ess kétségbe! Légy nyugodt, és ne félj! Ne ijedj meg Recín haragjától, se az arámi seregtől, se Remaljá fiától! Fenyegetésüknek nagyobb a füstje, mint a lángja! Ne félj tőlük! Igaz, hogy ők gonosz terveket szőttek ellened és országod ellen. Igaz, hogy Arám és Izráel királyainak az a szándéka, hogy megtámadják és elfoglalják Júdát, azután magukhoz csatolják, és Tábeal fiát tegyék meg királynak Júdában. De az Örökkévaló Isten azt mondja: Nem lesz abból semmi, tervük kudarcot vall! Hiszen Arám feje Damaszkusz, Damaszkusz feje pedig Recín. Még hatvanöt év, és Izráel királysága összedől, népe szétszóródik és eltűnik. Izráel feje Samária, Samária feje pedig Remaljá fia. De ha nem bíztok bennem, ha nem hisztek szavamnak, bizony, ti sem maradtok meg!” Az Örökkévaló ismét szólt Áházhoz: „Kérj magadnak jelt az Örökkévalótól, Istenedtől! Kérj jelt megerősítésül, akár olyan mélységben, mint a Seol, akár olyan magasban, mint a Menny!” De Áház így felelt: „Nem kérek jelt, nem teszem próbára az Örökkévalót!” Ézsaiás ekkor azt mondta Áháznak: „Hallgass meg, Júda királya, és ti, az egész királyi család, akik Dávidtól származtok! Nem elég, hogy Isten embereit fárasztjátok, még Istenem türelmét is próbára teszitek! Ha Áház nem kér jelt tőle, akkor Uram maga fog nektek jelt adni. Nézzétek! A fiatal szűz gyermeket fogan, fiút szül, és így nevezi fiát: »Immánuel«. Ez a fiú vajat és mézet eszik, amíg megtanulja a rosszat elutasítani és a jót választani. De még mielőtt ez a fiú megtanulja a rosszat elutasítani és a jót választani, elpusztul az a föld, amelynek két királyától annyira rettegsz, Áház! Ami pedig Júda királyságát illeti, az Örökkévaló olyan időket hoz rád, Áház király, és az egész királyi családra, meg Júda népére, amilyen még nem volt, mióta Izráel királysága elszakadt Júdától: rátok hozza Asszíria királyát és seregét! Akkor az Örökkévaló jelt ad, idehívja a legyeket Egyiptom folyóinak forrásaitól, és a vadméheket Asszíriából. Mind eljönnek, letelepszenek a szakadékokban, sziklahasadékokban, tövises bokrokon és a nyájak itatóhelyén. Abban az időben Uram borotvát bérel az Eufráteszen túl — az Asszír királyt —, és csupaszra-kopaszra borotválja vele egész Júdát! Bizony, Asszíria lekopasztja Júda királyságát és népét a feje tetejétől a lábáig mindenütt. Még szakállát is leborotválja! Abban az időben mindenki csak egy tehenet és két juhot tart, mégis annyira bővében lesz a tejnek, hogy állandóan vajat eszik. Valóban, aki megmarad Júdában, vajat és mézet fog enni! Akkor az elhagyott szőlőskertekben, amelyekben régen ezer termő szőlőtő állt, s amelyek valaha ezer ezüstpénzt értek, csak tövises bokrok és tüskés gazok nőnek. Ezekre a helyekre csak íjjal és nyilakkal lehet felmenni a vadállatok miatt, úgy elvadul az ország. A termékeny dombokon, ahol valaha virágzó kerteket műveltek, olyan elvadult tövises bozót nő, hogy senki sem mer odamenni, csupán az ökröket és juhokat küldik, hadd legeljenek ott kedvükre, szabadon.” Egyik nap az Örökkévaló szólt hozzám: „Fogj egy nagy írótáblát, és írd rá olyan betűkkel, hogy mindenki könnyen el tudja olvasni: »Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára!« Hívd magadhoz Úrijjá papot és Zekarjáhút, Jeberekjáhú fiát, hogy hitelesen tanúskodjanak erről.” Ezután bementem a feleségemhez — aki szintén próféta volt —, és ő gyermeket fogant. Amikor a fiúnk megszületett, az Örökkévaló ezt mondta: „Így nevezd a fiadat: »Siess a zsákmányra, gyorsan a prédára.« Mert mielőtt ez a gyermek megtanulja kimondani, hogy »Papa« és »Mama«, az asszír hadsereg kirabolja Damaszkuszt és Samáriát, és a hadizsákmányt Asszíria királya elé viszik.” Egyik nap az Örökkévaló szólt hozzám: „Júda népe elfordult Silóah csendesen folyó vizétől, és inkább Recínben és Remaljá fiában reménykedik.” Ezért az Úr rázúdítja Júdára az Eufrátesz hatalmas árvizét: Asszíria királyának hadseregét, teljes dicsőségét és hatalmát! Bizony, olyan lesz ez, mint a folyó áradása: kilép a medréből, átcsap a partokon, s hömpölyögve mindent eláraszt! Júdába is betör az áradat, s úgy ellepi, hogy egészen a nyakáig ér! Egész országodra kiterjeszti hatalmát az ellenség, ó, Immánuel! De Isten velünk lesz! Gyülekezzetek nemzetek, seregetek úgyis a vesztébe rohan! Figyeljetek, távoli népek, készüljetek a harcra, seregetek úgyis a vesztébe rohan! Készüljetek a harcra, seregetek úgyis a vesztébe rohan! Tanácskozzatok csak Júda ellen, tervetek úgyis kudarcot vall! Hasztalan beszéltek és határoztok, nem sikerülhet, mert velünk az Isten! Az Örökkévaló ismét szólt hozzám. Kezével erősen megragadott, hogy figyelmeztessen: ne járjak ennek a népnek az útján. Ezt mondta: „Vigyázz, ti ne tartsátok összeesküvésnek, amit e nép annak tart, s ne kövessétek őket! Ne féljetek attól, amitől ők félnek, s ne rémüljetek meg, ha ők megrémülnek! Az Örökkévalót, a Seregek Urát tartsátok szentnek, őt tiszteljétek és féljétek! Akkor számotokra ő lesz a szent hely és a biztos menedék! De Izráel és Júda népe számára pedig kő lesz, amelyben megbotlanak, szikla, amelynek nekiütköznek, sőt, csapda és verem Jeruzsálem lakosainak. Bizony, közülük sokan megbotlanak benne, elesnek és összetörnek, csapdába esnek, és rabságba kerülnek. Kösd össze ezt a tekercset, pecsételd le, és bízd tanítványaimra, hogy őrizzék meg!” De én várom az Örökkévalót, aki elfordult Jákób népétől, és benne reménykedem. Nézzétek! Én és a gyermekeim, akiket az Örökkévaló adott nekem, jelek és csodák vagyunk Izráelnek, mert így akarta az Örökkévaló, a Seregek Ura, aki Sion hegyén lakik! Ha az emberek azt mondják nektek: „Kérdezzük meg a halottidézőket és jósokat, akik suttognak és motyognak!” — ne hallgassatok rájuk! Nem inkább Istent kellene megkérdeznünk? Nem az ő tanácsát kellene kérnünk? Miért kérdezzék az élők a holtakat? Figyeljetek inkább az Örökkévaló tanítására és kijelentésére! Mert ha nem az ő szavára figyeltek, nem virrad hajnal a számotokra! Aki a halottidézőkre hallgat, sötétségben fog bolyongani! Éhesen és nyomorogva tévelyeg az ilyen, s ha elkeseredik, felnéz, és megátkozza királyát és Istenét. Ha pedig a földre néz, csak nyomort, sötétséget és reménytelenséget lát, s végül teljes sötétségben találja magát. De nem lesz mindig sötétség ott, ahol most nyomorúság van! Igaz, az Úr előbb megalázta Zebulon és Naftáli földjét, de később dicsőségessé teszi Galileát, idegen népek lakóhelyét, a Jordánon túli vidéket, és a Tenger útjának tartományát. Mert a nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát! A halál árnyékának országában lakókra hirtelen fény ragyog. Uram, te megsokasítod ezt a népet, ujjongó örömmel töltöd meg szívüket! Úgy örvendeznek előtted, mint az aratás ünnepén, mint győztes csata után, mikor zsákmányt osztanak. Mert összetörted rabságunk igáját, szétzúztad elnyomónk hatalmát, nyomorgatónk botját eltörted, mint Midján napján! A durva katonacsizmák, amelyek letiportak minket, mind elégnek, minden véres egyenruhát tűz emészt meg! Mert egy gyermek születik, fiút ad nekünk az Örökkévaló, aki vállára veszi az uralom terhét. Így hívják: „Csodálatos, Tanácsadó, Erős Isten, Öröklét Forrása, Békesség Fejedelme.” Békéje és uralkodása egyre jobban kiterjed, véget nem ér soha! Királyként ül Dávid trónján, melynek igazság az alapja. Igazságosság által uralkodik attól kezdve örökké. Féltő szeretetének tüze által az Örökkévaló, a Seregek Ura viszi ezt véghez. Uram figyelmeztette Jákób népét, üzent Izráelnek, hogy megértse az egész nemzet, még Efraim és Samária minden lakója is, akik büszkén és gőgös szívvel mondják: „Ha vályogházainkat lerombolták, majd újakat építünk, de faragott kövekből! A vadfüge-gerendák leestek, de mi cédrus-gerendákkal pótoljuk!” Ezért az Örökkévaló felhozza Izráel ellen Arám seregét, Recín ellenségeit. Ráküldi összes ellenfeleit: jönnek az arámok keletről, támadják a filiszteusok nyugatról, mind tátott szájjal falják Izráelt. Ezzel az Úr haragja még nem csillapult le, karja még felemelve marad! A nép mégsem tért vissza az Örökkévalóhoz, a Seregek Urához, aki fenyítette őket, nem keresték őt, nem törődtek vele! Ezért az Örökkévaló levágja Izráelről mind a fejét, mind a farkát, a magas pálma ágát, és az alacsony sást egyaránt. A fej: az idős vezetők, a tekintélyesek, a farok: a hamis próféták. Mert vezetői e népet tévútra vezették, s akiket vezettek, elvesztek. Ezért Uram nem leli örömét az ifjakban, s nem könyörül sem az árvákon, sem az özvegyeken, hiszen istentelenek és gonoszok mindannyian, s mindenki ostobaságot beszél. Ezzel az Úr haragja még nem csillapult le, karja még felemelve maradt! A gonoszság, mint a tűz, elégeti a tövises bozótot és a tüskés gazt. Meggyújtja a sűrű erdőt is, gomolygó füstje magasra emelkedik. Az Örökkévaló, a Seregek Ura haragjától lángba borul a föld, bizony, megég a nép e tűzben, menthetetlenül! Senki sem könyörül testvérén, sem rokonán! Jobb felé harap, de nem lakik jól, bal felől rabol, azonmód felfalja, mégsem elégszik meg, mind egymást marják és emésztik. Manassé Efraimra támad, Efraim Manassét marja, majd mindketten Júdának esnek. Ezzel az Úr haragja még nem csillapult le, karja még felemelve maradt! Nézzétek őket, milyen igazságtalan törvényeket hoznak, milyen elnyomó rendeleteket írnak! Nem szolgáltatnak igazságot a nincstelennek, megfosztják jogaiktól népem szegényeit, kirabolják az özvegyeket, kifosztják az árvákat! De mitévők lesznek majd a büntetés napján? Mihez kezdenek, mikor rájuk zúdul a messziről jövő, pusztító áradat? Kihez fordulnak segítségért? Hová rejtik el kincseiket? Bizony, nem menekülhetnek! Vagy a foglyok közé görnyednek, vagy a holtak közé hullanak. Ezzel az Úr haragja még nem csillapult le, karja még felemelve maradt! Ezt mondja az Úr: „Jaj Asszíriának, haragom botjának! Mert haragom eszköze ő, és a kezében lévő fegyver is! Istentelen és gonosz nemzet ellen küldtem Asszíriát, a nép ellen, amely magára haragított! Én parancsoltam meg seregének, hogy raboljanak és zsákmányoljanak, s tapossák a sárba Izráelt. De Asszíria királya nem érti ezt, mást tervez, mások a céljai, pusztítani akar, népeket irtani, amennyit csak lehet. Azt mondja: »Seregem vezérei királyokkal érnek föl! Ki állhat meg előttem? Elfoglaltam Kalnót és Karkemist! Így járt Hamát és Arpad, meghódolt előttem Samária és Damaszkusz is! Legyőztem a bálványistenek országait, pedig bálványaik különbek voltak, mint Jeruzsálem és Samária bálványszobrai! Hogyne tudnék akkor elbánni Jeruzsálemmel és bálványaival is?! Bizony úgy bánok vele is, mint Samáriával és annak bálványaival!«” Asszíria királya nem tudja, hogy az Úr előbb befejezi, amit Sion hegyén és Jeruzsálemben elkezdett, azután pedig megbünteti Asszíria királyát gőgös szíve és kevély tekintete miatt. Mert azt mondta az asszír király: „Ezt mind a magam erejével és bölcsességével vittem véghez! Mert bölcs vagyok és hatalmas! Eltöröltem királyságok határait, elraboltam kincseiket, letaszítottam trónjukról királyaikat. Oly könnyen elvettem a népektől gazdagságukat, mint madárfészekből az elhagyott tojásokat. Így raboltam ki az egész földet! A szárnyát sem merte mozdítani senki, egy hangot sem szólt, még csak nem is csipogott!” Dicsekszik-e a fejsze azzal szemben, aki a kezében tartja, s fát dönt vele? Hősködik-e a fűrész a gazdája előtt, aki dolgozik vele? Vajon a vessző mozgatja a kart, mikor az megfenyít valakit? Vagy a bot emelgeti a gazdáját, aki büntet vele? Emiatt Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura Asszíriát kövérségét lesoványítja, dicsőségét szégyenre változtatja, s tűzzel égeti meg. Mert Izráel Világossága olyan lesz, mint a tűz, Izráel Szentje, mint a lobogó láng. Egyetlen napon megégeti a gazt és tüskés-tövises bozótját! Bizony, elpusztítja a hatalmas erdőt és a gyönyörű kerteket, testestől-lelkestől elemészti minden ékességét! Mint korhadó gerenda, elsorvad Asszíria dicsősége. Oly kevés fa marad meg erdejében, hogy még egy gyermek is számba veheti. Azon a napon Izráel maradéka, Jákób családjának menekültjei, többé nem abban bíznak, nem arra támaszkodnak, aki őket nyomorgatja és veri, hanem teljes szívvel-lélekkel az Örökkévalóban bíznak, Izráel Szentjére támaszkodnak! A hűséges maradék visszatér! Jákób családjának maradéka visszatér az Erős Istenhez! Mert, ha néped fiai, ó Izráel, oly sokan lennének, mint tengerparton a homokszemek, akkor is csak a maradék tér vissza. Hiszen a pusztulást az Örökkévaló elhatározta, nem vonja vissza, s ítélete mindenestől igazságos! Bizony, Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura véghezviszi, amit elhatározott: az egész országot teljesen elpusztítja! Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ne félj Asszíriától, népem, Sion lakója! Igaz, botjával megver téged, és pálcáját rád emeli, mint egykor Egyiptom tette, de már csak egy kis idő, és ellened való haragom lecsillapul. Azután pedig Asszíria ellen fordulok, s haragomban elpusztítom őket!” Akkor az Örökkévaló, a Seregek Ura ostorral veri az asszírok seregét, ahogy Midján seregét szétverte az Óréb sziklánál, és ahogy botját Egyiptomban a Vörös-tenger fölé emelte. Akkor Asszíria terhét az Úr leveszi vállaidról, Izráel, és igáját leveszi nyakadról. Igen, széttörik az iga a kövérséged miatt. Az asszírok elfoglalják Aj városát, majd átvonulnak Migrónon. A hadi fölszerelést Mikmászban rakják le, utána átkelnek a gázlón, és éjjel Gebában táboroznak. Ráma lakói félelemtől remegnek, Saul városa, Gibea lakói menekülnek. Gallim lakói segítségért kiáltanak. Halld meg Lais, válaszolj Anatót! Madménából mindenki elfut, Gébim lakosai elrejtőznek. Nób városánál még ma megállnak, öklüket rázzák és fenyegetik Sion leányának a hegyét, Jeruzsálem dombját. De akkor Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura levágja a felső ágakat, rettenetes erővel. A magas termetűeket kivágja, a kiemelkedőket földre teríti. Bizony, fejszéje kivágja a sűrű erdőt, s Libanon pompás cédrusait ledönti a Hatalmas! Vesszőszál sarjad Isai törzsének tövéből, friss hajtás hajt ki gyökeréből, akin megnyugszik az Örökkévaló Szelleme: bölcsesség és értelem Szelleme, tanács és erő Szelleme, az Örökkévaló ismeretének és félelmének Szelleme. Az Örökkévaló tiszteletében és félelmében leli örömét. Nem aszerint ítél, amit szemével lát, nem aszerint dönt, amit fülével hall, hanem igazságosan uralkodik a szegények fölött, és helyesen dönt a föld alázatosainak ügyében. Szavának botjával lesújt a földre, ajkának leheletével megöli a gonosztevőket. Derekára köti az igazságosságot, mint övet, körülövezi magát hűséggel. Uralma alatt farkas és bárány együtt lakik, a párduc és kecskegida együtt heverésznek, a borjú, oroszlán és hízott birka együtt legelnek, s egy fiúcska terelgeti őket. Tehén és medve együtt legelésznek, s kicsinyeik békésen játszanak egymással. Az oroszlán is szénát eszik, mint az ökör. A csecsemő nyugodtan játszik a viperalyuknál, a kisgyermek bátran nyúl a mérges kígyóhoz, mert szent hegyemen senki sem árt a másiknak, se nem pusztít. Mert az Örökkévaló ismeretével betelik a föld, ahogy a tengert a víz beborítja. A vesszőszál, Isai gyökerének sarja, lobogó zászló lesz magasan a népek fölött. Őt keresik, hozzá jönnek mind a nemzetek, és megtisztelik lakóhelyét. Akkor az Úr másodszor nyújtja ki karját, hogy népe maradékát megváltsa. Megszabadítja, akik megmaradtak Asszíriában, Egyiptomban, Patrószban, Etiópiában, Élámban, Sineárban, Hamátban, a tenger szigetein és partvidékein. Mert magasra emeli zászlaját, jelt ad a nemzeteknek, és összegyűjti Izráel szétszórt fiait az egész földről, összeszedi Júda elszéledt leányait a négy égtáj felől. Efraim féltékenysége megszűnik, s Júdából a gyűlölködőket kiirtják. Efraim nem irigykedik többé Júdára, s Júda sem támad Efraimra. Sőt, együtt csapnak le, mint a sas, a filiszteusokra, együtt fosztják ki kelet fiait, elfoglalják Edom és Moáb földjét, s Ammon fiai meghódolnak előttük. Az Örökkévaló végleg elpusztítja Egyiptom tengerének öblét. Majd kezét az Eufrátesz fölé emeli, lesújt rá erős szélviharral, hét ágra választja szét, és népét száraz lábbal vezeti keresztül. Utat készít népe maradékának, amely Asszíriából kiszabadul, amint utat nyitott, mikor Izráel kijött Egyiptomból. Akkor majd így énekelsz: „Dicsérlek, Örökkévaló, mert bár haragudtál rám, de lecsillapult haragod, és megvigasztaltál! Nézzétek, Isten a szabadítóm! Benne bízom, és nem félek! Az Örökkévalót, csak az Örökkévalót dicsérem! Róla énekelek, mert ő maga lett a szabadítóm!” Akkor ujjongó örömmel fogtok vizet meríteni a szabadítás forrásából! Akkor így énekeltek: „Dicsérjétek az Örökkévalót! Magasztaljátok nevét! Hirdessétek a nemzetek között hatalmas tetteit! Hirdessétek, hogy neve mindenek fölött való! Énekeljetek az Örökkévalónak! Róla énekeljetek, mert dicsőséges dolgokat vitt véghez, tudja meg az egész világ! Ujjongva kiáltsatok Sion lakói, mert nagy közöttetek Izráel Szentje, s veletek lakik!” Súlyos kijelentés Babilóniáról, amelyet Isten mutatott látomásban Ézsaiásnak, Ámóc fiának. Azt mondta Isten: „Emeljetek jelzászlót a kopár hegyeken, kiáltsatok nekik, hogy jöjjenek, karral intsetek, hogy vonuljanak be az előkelő nemesek kapuin! Magam parancsoltam válogatott harcosaimnak, összehívtam vitézeimet, akik végrehajtják haragomat, és nagyságomnak örvendeznek.” Halljátok a tömegek zúgását a hegyeken? Hatalmas sokaság közeleg! Népek sokasága gyűlt össze, országok morajlanak: seregszemlét tart a csata előtt az Örökkévaló, a Seregek Ura. Jönnek messze földről, távoli vidékekről. Jön az Örökkévaló, és vele haragjának eszközei, hogy elpusztítsák az egész országot. Jajgassatok, mert közel az Örökkévaló napja! Pusztításként érkezik a Mindenható parancsára. Minden kéz elernyed, minden szív megdermed. Mindenki megretten, fájdalom és rémület fogja el őket, mint vajúdó asszonyt a szülés fájdalma. Riadtan merednek egymásra, s arcuk szégyenben ég. Nézzétek! Jön az Örökkévaló napja! Az Örökkévaló izzó, kegyetlen haragja zúdul a föld lakosaira, elpusztítja a földet, s kiirtja róla a bűnösöket. Nem fénylenek akkor az ég csillagai, sem csillagképei, elsötétül a felkelő Nap, a Hold sem világít. Azt mondja Isten: „Megbüntetem a gonoszokat az egész földön, és a bűnösöket minden gonoszságukért. Véget vetek az istentelenek önteltségének, megalázom a zsarnokok büszkeségét. Ritkábbá teszem a földön az embereket, mint az aranyat — oly kevesen maradnak életben. Megrázom az eget, megrendítem a földet. Bizony, kimozdul helyéről a föld az Örökkévalónak, a Seregek Urának indulata miatt, izzó haragja napján. Akkor mindenki sietve visszatér a saját népéhez: mint vadász űzte szarvas, mint pásztor nélküli nyáj, mindenki a szülőföldjére menekül. De akit megtalálnak, azt átdöfik, akit elfognak, azt levágják. Gyermekeiket szemük láttára zúzzák szét, házaikat kirabolják, asszonyaikat megerőszakolják. Bizony, megindítom ellenük a médeket, akik nem könyörülnek Babilónia népén sem ezüstért, sem aranyért. Fegyvereik szétzúzzák az ifjat, nem szánják a kisgyermeket, még a csecsemőnek sem kegyelmeznek. Ez lesz a sorsa Babilonnak, a királyságok díszének, a káldeusok büszkeségének: úgy pusztítom el, ahogy Sodomát és Gomorát. Babilon helyén nem lakik többé senki, nem telepszik oda soha már nép, az arabok sem vernek sátrat romjain, még pásztoraik sem pihentetik nyájukat a helyén. Csak sivatagi vadak tanyáznak ott, romjai közt baglyok fészkelnek, struccok laknak és vadkecskék szökellnek. Az elhagyott tornyok között hiénák visítoznak, palotáikban sakálok üvöltése hallatszik. Bizony, Babilon ideje közel van, pusztulása már nem sokáig késik!” De Jákób családján megkönyörül az Örökkévaló, továbbra is Izráel népét választja, és visszatelepíti őket saját földjükre. Még idegenek is csatlakoznak hozzájuk, Jákób családjához jövevények szegődnek. Felkarolják a nemzetek Izráelt, és hazaviszik őket a saját földjükre. Az Örökkévaló földjén pedig a nemzetek közül valók lesznek rabszolgák Izráelben. Így válnak szolgák azokból, akik Izráelt fogságban tartották. Így uralkodik Izráel azokon, akik addig elnyomták őket! Azon a napon, mikor az Örökkévaló nyugalmat ad neked, Izráel, a száműzetés sok fájdalma, szenvedése és a nehéz szolgálat után, amelyre kényszerítettek, gúnydalt énekelsz majd Babilon királyáról: „Hogy vége lett a kegyetlen zsarnoknak! Hihetetlen, hogy megszűnt az elnyomás! Eltörte az Örökkévaló a gonoszok botját, a zsarnok uralmának véget vetett! Többé már nem veri a népeket szüntelen dühében, nem tapossa le a nemzeteket haragjában, vége a kegyetlen üldözésnek! Csendesen nyugszik az egész föld, végre megpihenhet! Lakói ujjongva énekelnek. Még a libanoni cédrusok és a fenyők is örülnek bukásodnak, s mondják: »Mióta trónodról leestél, nem jön favágó ellenünk!« Felkavarodik érkezésed hírére a holtak birodalma, felriadnak árnyaik, kicsik és nagyok, még a régi királyok is felkelnek előtted. Döbbenten kérdezik tőled: »Hát te is erőtlen lettél, mint mi? Te is ide kerültél közénk?« Fennhéjázó dicsekedésed és hárfáid zengése mind az alvilágba süllyedt! Most férgek között fekszel, és férgekkel takarózol. Hogy lehulltál az égből, fényes hajnalcsillag! Aki népeken tapostál, elterültél, mint a kivágott fa! Pedig szívedben azt forgattad: »Felemelkedem a Mennybe, fölemelem trónomat Isten csillagai fölé, felülök a szent hegyre, messze északon, ahol az istenek összegyűlnek. Fölemelkedem a felhők fölé, s olyanná leszek, mint a Felséges!« Mégis alászálltál a holtak közé, lezuhantál a mélységes verem fenekére! Akik látták zuhanásod, csodálkozva néznek, s eltűnődnek rajtad: »Valóban ő lenne az, akitől reszketett a föld, akitől királyok és országok remegtek, aki a lakott földet pusztává pusztította, a városokat romhalmazzá rombolta, s foglyait sohasem engedte szabadon?« A nemzetek királyai mind dicsőségben nyugszanak sírjukban. De téged nem temetnek díszes királysírba, csak eldobnak, mint egy gyümölcsfa beteg ágát, mikor levágják. Karddal átszúrtak hullái közé hajítanak, mint harctéren eltaposott holttestet, úgy dobnak jeltelen tömegsírba. Téged nem tisztelnek, mint a meghalt királyokat szokás, mert saját népedet gyilkoltad, országodat pusztítottad. Bizony, a gonosz király ivadékait emlegetni sem fogják soha! Készüljetek, irtsátok ki összes ivadékát is! Pusztítsátok el a babilóniai király minden maradékát őseik bűnei miatt! Gyomláljátok ki őket, hogy többé lábra ne álljanak soha, ne uralkodjanak a földön, s ne építsenek városokat mindenhova!” „Ellened fordulok, Babilon! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Eltörlöm Babilon nevét, kiirtom minden maradékát, összes sarjadékát kipusztítom, hogy írmagja sem marad! Babilont sündisznók tanyájává teszem, mocsaras ingovány lesz a helyén, s a pusztulás seprűjével söpröm el örökre.” Megesküdött az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Bizony, úgy lesz, ahogyan terveztem, amit határoztam, véghez is viszem! Összetöröm Asszíriát földemen, eltaposom hegyeimen, hogy igáját letörjem népemről, hogy terhét levegyem a válláról.” Így határozott az Örökkévaló az egész föld felől, s karját kinyújtotta a nemzetek fölé. Amit ő határoz, ki húzza keresztül? Ha karját kinyújtja, hogy cselekedjen, ki állhat ellene? Az Örökkévaló ezt a súlyos kijelentést abban az évben adta, amikor Áház király meghalt: „Ne örüljetek olyan nagyon, filiszteusok! Bár a bot, amely benneteket vert, összetört, de a kígyótól vipera származik, attól pedig újabb tüzes és szárnyas kígyó. A szegények elsőszülöttjei jóllaknak kezemből, és a nincstelenek biztonságban pihennek. A filiszteusok gyökereit pedig éhínséggel ölöm meg, maradékukat is egészen elpusztítom. Jajgassatok kapuk! Kiáltsatok városok! Egész Filisztea retteg, mert észak felől félelmetes füst gomolyog. Rettenetes hadsereg közeleg, harcosai mind fegyelmezettek és erősek!” Mit mondjunk akkor a népek követeinek? Azt, hogy az Örökkévaló építette erősre Sion alapját, ezért oda menekülnek, s benne találnak menedéket népe szegényei. Az Örökkévaló súlyos kijelentése Moáb felől: Elpusztítják Ár városát Moáb földjén, egyetlen éjjel lerombolják, elnémítják! Elpusztítják Kír városát Moáb földjén, egyetlen éjjel lerombolják, elnémítják! A királyi család és Dibón lakói sírva mennek a bálvány-oltárokhoz, a magaslatokra. Moáb népe siratja Nebó és Médeba elestét. Minden fej kopaszra nyírva, szakálluk levágva, gyászolnak, jajgatnak. Az utcákon zsákruhában járnak, a tereken és háztetőkön sírva jajonganak. Hesbón és Elálé városa segítségért kiált, hangjuk Jáhácig hallatszik, de Moáb harcosai csak sírnak, s lelkük félelemtől remeg. Én is sírva kiáltok Moábért, mert lakói menekülnek: egészen Cóárig és Eglát-Selisijjáig futnak, sírva mennek fel Luhit hágóján, Horonaim útján jajveszékelnek a pusztítás miatt. Nimrim patakja kiapad, kiszárad a legelő, egyetlen zöld fűszálat sem látni. Eltűnik minden, ami zöldellt, csak kopár pusztaság marad. Ezért, amit meg tudnak őrizni, amijük még megmarad, a Fűzfa-patakon túlra próbálják menteni. Moáb egész földjén csak sírást hallani, jajgatásuk Eglaimig és Beér-Élimig hallatszik. Dimón vizei megtelnek vérrel, de még több csapást hozok Dimónra! Akik Moábból megmenekülnek, akik földjén megmaradnak, azokra oroszlánok támadnak. Küldjetek bárányokat az ország királyának, küldjetek ajándékot Szelából a pusztán keresztül, Sion leányának hegyére! Mint a fészkéről elűzött madár repdes ide-oda, otthona szétszórt romjainál, úgy futkosnak Moáb asszonyai rémülten az Arnón-patak gázlóinál: átkeljenek-e, vagy maradjanak? Tanácskozzatok, és hozzatok igazságos döntést, nyújtsatok védelmet a menekülteknek, rejtsétek el őket üldözőik elől! Hadd lakjanak Moáb menekültjei közöttetek, legyen nálatok a rejtekhelyük, ne érje el őket a pusztító! Majd ha véget ér az elnyomás, ha elpusztul a pusztító, ha eltűnnek, akik a népeket letapossák, akkor új királyság épül. Trónját a hűség és szeretet teszi erőssé. Rajta ül Dávid sátorában a bíró, aki igazságosságban uralkodik, igazán ítél, és hamar igazságot szolgáltat. Jól ismerjük Moáb büszkeségét! Tudjuk, milyen gőgös és öntelt, pedig kérkedése csak üres hencegés. Ezért Moáb népe siratni fogja országát, mind jajgatnak miatta. Siratják Kír-Hareszet híres mazsola-pogácsáit reménytelen sóhajtoznak utána, mert Hesbón szőlőhegyein kiszáradtak a kertek, Szibmá szőlői mind elpusztultak! Bizony, levágják Moáb vesszőit a nemzetek királyai, pedig annak hajtásai egészen Jazérig értek, a sivatagig nyúltak, kiterjesztett ágai elértek a tengerig. Elsiratom Jazért és Szibmá szőlőit, könnyeimmel öntözöm Hesbónt és Elálét, mert nem hangzik ott többé aratók és szüretelők örömteli éneke. Kertjeiből kiveszett a jókedv, szőlőiben nem énekelnek, szüretelők sem kurjongatnak. Üresen állnak a szőlőprések, vidám kiáltásuk nem hallik többé. Lelkem keservesen sír Moábért, mint a hárfa hangja, egész bensőm zokog Kír-Hareszetért! Bizony, hiába megy Moáb népe a magaslatokra! Hiába fárasztja magát bálványoltárai előtt, hiába imádkozik azok szentélyében, nem ér vele semmit! Ezt mondta az Örökkévaló Móábról már régen. De most így szól: „Még három hosszú év, ahogy a béresek számítják az időt, s akkor Moáb dicsősége elvész, népének tömegei elfogynak. Maradéka pedig kicsiny és gyenge lesz.” Az Örökkévaló súlyos kijelentése Damaszkuszról: „Nézzétek! Elpusztul Damaszkusz városa, csak romhalmaz marad a helyén! Aróér városai elhagyatott helyek lesznek, csak juhnyájak járnak arra, s békésen heverésznek. Efraim városait lerombolják, Damaszkusz királysága megszűnik, Arám maradéka is arra a sorsra jut, mint Izráel királyságának dicsősége” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Azon a napon lehanyatlik Jákób népének dicsősége, ahogy betegség miatt legyengül és elsorvad a kövér is. [5-6] Úgy lesz ez, ahogy a gabonát aratják: az arató összemarkolja a kalászokat, s levágja őket, vagy ahogy a hullott kalászokat szedegetik a Refáim völgyében aratás után. Mint mikor az olajfa termését szüretelik: marad még a fa tetején két-három szem, s itt-ott egy-egy az ágak hegyén” — mondja az Örökkévaló, Izráel Istene. *** Azon a napon föltekint Teremtőjére, hozzá fordul az ember, Izráel Szentjére néz föl tisztelettel, s tekintetét nem függeszti a bálványok oltáraira, amelyeket maga készített. Többé rá sem néz kezének alkotásaira: a bálványokra és tömjénező oltáraikra. Azon a napon erős városaitok elhagyatott helyekké válnak, mint az erdő, vagy a hegycsúcs, amelyet az Izráel elől menekülő népek itt hagytak. Bizony, lakatlan pusztasággá lesznek, mert elhagytad szabadító Istened, elfelejtkeztél Kőszikládról, aki megment! Ezért hiába telepítesz gyönyörű szőlőskertet idegenből hozott vesszőkkel, hiába gondozod és véded, hiába növekszik és virágzik, mégsem szüretelsz róla, mert reménytelen szomorúság és gyógyíthatatlan fájdalom vár rád. Jaj, hogy zúg a népek tengere! Mint hullámok a parton, úgy morajlanak a tömegek. Mint hullámok a parton, úgy morajlanak a tömegek, de az Örökkévaló szavától megrettennek, s messze futnak, mint a polyva, amelyet a dombtetőről széthord a szél, mint vihar űzte szúrós ördögszekér. Leszáll az este, rémület száll rájuk, s reggelre kelve, nézd, már nincsenek! Bizony, ez lesz sorsa kirablóinknak, ez jut örökségül fosztogatóinknak! Nézzétek a szárnysuhogás földjét Etiópia folyói mellett, ahonnan követeket küldenek a vizen, papiruszhajókon a tengeren túlra! Ti gyors követek, induljatok haza! Térjetek vissza népetekhez, melynek bőre fénylő, termete magas, melytől félnek a nemzetek közel s távol, mely erős és hódító, s melynek földjét folyók szabdalják! Figyeljetek rám, ti népek! Akik a földkerekségen laktok, mind figyeljetek! Lássátok meg, mikor jelt adnak a hegytetőkön! Halljátok meg, mikor a sófár felharsan! Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Lakóhelyemen nyugszom, s onnan nézem, ami következik, mint verőfényes forró délidőben, mint árnyas felhő alatt, aratás idején.” Mert így lesz ez: A szőlővirágzás után, de még szüret előtt, mikor a fürtök érni kezdenek, metszőkésével az Örökkévaló levágja a vesszőket, és a terjeszkedő hajtásokat lecsapja. Amit levágott, mind a földön hagyja, hadd egyék meg a hegyi madarak és a mezei vadak. Bizony, télen-nyáron abból élnek majd a madarak és vadak. Abban az időben ajándékot visz az Örökkévalónak, a Seregek Urának a nép, melynek bőre fénylő, termete magas, melytől félnek a nemzetek közel s távol, mert erős és hódító, s melynek földjét folyók szabdalják! Bizony, ajándékot visznek az Örökkévaló, a Seregek Ura nevének helyére, a Sion hegyére. Az Örökkévaló súlyos kijelentése Egyiptomról: Nézzétek! Az Örökkévaló gyors felhőn szállva Egyiptomba siet. Egyiptom istenei reszketnek és remegnek előtte, s a nép szíve megdermed. Ezt mondja az Örökkévaló: „Egyiptom lakóit egymás ellen fordítom: testvér testvér ellen, lakos a szomszédja ellen, város város ellen, tartomány tartomány ellen — mind egymás ellen harcolnak. Összezavarom és tanácstalanná teszem őket. Kérdezik majd bálványaikat és varázslóikat, tanácsért futkosnak halottidézőkhöz és jósokhoz, de hiába!” „Kiszolgáltatom Egyiptomot egy kegyetlen uralkodónak, erőskezű király igázza le őket” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura. A Nílusból minden víz elapad, kiszárad a folyó medre egészen! A csatornák bűzt árasztanak, Egyiptom minden vízfolyása kiapad, elszárad még a nád és a sás is. Kisülnek a folyóparti legelők és vetések, minden vetemény és ültetvény elpusztul. A Nílus mentén minden halász kesereg, panaszkodnak a horgászok, és mind, akik a vízbe hálót vetnek. Akik a lent fésülik, reménytelenül ülnek, tanácstalanok a vászonszövő takácsok. Egyiptom minden oszlopa és fundamentuma összedől, még a nincstelen napszámos is gyászol. Cóán fejedelmei esztelen bolondok! A fáraó „bölcs tanácsosai” mind ostobák! Hogy mondhatjátok a fáraónak, hogy bölcsek tanítványai vagytok, ősi bölcs királyok utódai? Egyiptom, hol vannak hát bölcseid? Mondják meg, ha tudják, mit határozott az Örökkévaló Egyiptom felől! Cóán fejedelmei ostobák lettek, Nóf vezérei tanácstalanok. Pedig ők a törzsek vezetői, mégis félrevezették népüket. Zűrzavar szellemét öntötte rájuk az Örökkévaló, rossz úton vezetik népüket, ezért tántorog az egész ország, ahogy a részeg támolyog okádása fölött. Nem segíthet Egyiptomon senki, bármit is próbál a fej, vagy a farok, a pálmaág, vagy a káka. Azon a napon Egyiptom olyan lesz, mint az asszonyok: reszket majd az Örökkévaló kezétől, aki karját fenyegetve emeli Egyiptomra. Rettegni fog Egyiptom Júdától is. Ha csak említik is Júdát, már reszket miatta, fél az Örökkévaló, a Seregek Ura határozatától, amelyet Egyiptom ellen hozott. Azon a napon lesz öt város Egyiptomban, ahol héberül beszélnek, és az Örökkévalóra, a Seregek Urára esküsznek. Az egyiket így hívják majd: „A Nap városa”. Azon a napon Egyiptom földjén is lesz oltára az Örökkévalónak, s tiszteletére egy emlékoszlop áll az ország határán. Jel lesz mindkettő, és bizonyíték, hogy az Örökkévalóra emlékeztesse Egyiptomot. Mert ha az Örökkévalóhoz kiáltanak segítségért elnyomóik miatt, szabadítót küld nekik, és megmenti őket. Azon a napon az Örökkévaló kijelenti magát az egyiptomiaknak. Igen, az egyiptomiak megismerik az Örökkévalót! Tisztelik őt áldozatokkal, fogadalmakat tesznek az Örökkévalónak, és teljesítik, amit fogadtak. Bár az Örökkévaló csapásokkal sújtja Egyiptomot, de meg is gyógyítja, mert hozzá fordulnak. Az Örökkévaló pedig meghallgatja könyörgésüket, és meggyógyítja őket. Azon a napon út vezet Egyiptomból Asszíriába, amelyen az asszírok Egyiptomba, az egyiptomiak pedig Asszíriába járnak. Mindkét ország együtt tiszteli az Örökkévalót. Azon a napon Izráel Egyiptom és Asszíria mellé csatlakozik harmadikként, és áldás lesz az egész föld számára. Az Örökkévaló, a Seregek Ura pedig így áldja meg őket: „Áldott legyen népem, Egyiptom, és Asszíria, kezem alkotása, meg Izráel, örökségem!” Szárgón, Asszíria királya elküldte hadvezérét, Tartánt, hogy foglalja el Asdód városát. Abban az évben, amikor az asszír sereg Asdód alá érkezett — amelyet azután el is foglalt —, az Örökkévaló szólt Ézsaiáshoz, Ámóc fiához: „Vesd le a zsákruhát derekadról, és húzd le a sarudat is!” Ézsaiás engedelmeskedett, és attól fogva ruha nélkül és mezítláb járt-kelt. *** [3-4] Azután Örökkévaló ezt mondta: „Nézzétek! Szolgám, Ézsaiás, ruha és saru nélkül jár három esztendeig! Intő jel és előkép ez Egyiptom és Etiópia számára, mert amikor Asszíria királya elhurcolja a foglyul ejtett egyiptomiakat és etiópokat, ők is ugyanígy fognak járni. Bizony, rabul ejti a fiatalokat és öregeket, azután mindenféle ruha nélkül, teljesen csupaszon és mezítláb hajtja őket száműzetésbe egész Egyiptom szégyenére! *** Akkor, akik Etiópiában bíztak és Egyiptom segítségével dicsekedtek, mind csalódnak és kudarcot vallanak.” E tengerparti tartomány lakói pedig ezt mondják: „Látjátok? Etiópiához és Egyiptomhoz fordultunk segítségért, hogy mentsenek meg bennünket Asszíria királyától. De ha azok is így jártak, akikben reménykedtünk, akkor mi hogyan menekülhetnénk meg?” Súlyos kijelentés a tengerparti sivatag ellen: Mint pusztító forgószél, mint homokvihar a forró déli vidék felől, úgy közeledik valami a sivatagból, a félelmetes föld felől. Rémületes látomásban láttam ezt: Árulókat láttam, akik árulásra készülnek, és pusztító hadsereget, amely zsákmányolni akar. Élám, indulj a harcba! Média, ostromold meg a várost! Azt mondja az Örökkévaló: „Minden szenvedésnek véget vetek!” A látomás miatt gyötrelem fogott el, bensőm megtelt fájdalommal. Mint vajúdó asszonyt a szülési fájdalmak, engem is kínok görnyesztenek. Rémítő, amit hallok, szörnyű, amit látok: rettenetes! Rémület fog el, a félelemtől remegek, még az alkony kedves órája is rettegéssel tölt el. Kiáltozva futkosnak ide-oda: „Lakomához terítsetek, készüljetek, hozzatok díszes szőnyegeket! Egyetek, igyatok, dőzsöljetek!” Mások kiáltanak: „Állítsatok a toronyba őrszemet! Keljetek fel a lakomától, vezérek, készüljetek a harcra!” Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Állíts a város falára őrszemet, hogy amit lát, jelentse! Figyeljen éberen, feszülten figyeljen: lát-e lovas csapatokat, vagy szamáron, tevén nyargalókat!” Kiáltott az őrszem, mint egy oroszlán: „Uram, őrhelyemen állok naponta, őrt állok minden éjjel!” Nézd, lovas szekér jön, és lovasok kísérik. Hírt hoznak, s jelentik: „Elesett Babilon, elesett! Bálványszobrai mind a földön hevernek, összetörve!” Jaj, népem! Hogy összetörtek és letiportak téged! Amit az Örökkévalótól, a Seregek Urától, Izráel Istenétől hallottam, azt mondtam el neked. Súlyos kijelentés Dúmáról: Széírből kiált valaki: „Őrszem, mennyi telt el az éjszakából? Őrálló, meddig tart még az éj?” Felelt az őrszem: „Eljön majd a hajnal, de még éjszaka van. Kérdezhettek még, ha akartok, de majd ha visszatértek.” Súlyos kijelentés Arábiáról: Töltsétek az éjszakát valamelyik oázisban, Arábia sivatagában! Rejtőzzetek el a bozótosban, Dédán karavánjai! Témá lakosai, hozzatok vizet a szomjazóknak, adjatok kenyeret a menekülőknek! Mert kivont kard elől futnak ők, felvont íj elől, súlyos harcokból menekülnek. Ezt mondta nekem az Úr: „Egy éven belül, ahogy a béresek számolják az időt, Kédár törzsének minden dicsősége elvész. Bizony, kevesen maradnak életben Kédár hős harcosai közül, vitéz íjászaiból alig maradnak” — az Örökkévaló, Izráel Istene mondta ezt. Súlyos kijelentés a látomás völgyéről: Mi lelt téged, te zsibongó, te lármás, örvendező város? Miért ment fel mindenki a háztetőkre? Jaj, harcosaid nem csatában haltak hősi halált! *** Sereged tisztjei mind elfutottak, harc nélkül fogságba estek. Bizony, akit csak megtaláltak, mind megkötözték, még ha messzire futott is. Ezért azt mondom: Hagyjatok sírni és gyászolni! Keservesen sírok népem romlásán, vigasztalni se próbáljatok! Mert Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura zűrzavart bocsát a városra, a látomás völgyét ellenség serege földre tiporja. Lerombolják a város falát, segélykiáltásokat visszhangoznak a hegyek. Látom, hogy Élám harcosai, lovasok és harci szekerek gyülekeznek, készítik nyilaikat, Kir íjászai felveszik pajzsaikat. Júda termékeny völgyei megtelnek ellenséges harci szekerekkel, s a támadók lovasai felsorakoznak a városkapu előtt. Akkor az Örökkévaló elveszi védelmező kezét Júdáról, de ti azon a napon inkább a fegyverekkel törődtök, amelyeket az Erdő-palotában raktároztok. Inkább a város falait vizsgáljátok, s látjátok, hogy sok repedés van Dávid városának kőfalán. Vizet gyűjtötök a víztárolóba, és a falat javítjátok. Számba veszitek a házakat, némelyiket még le is bontjátok, hogy legyen mivel kijavítani a kőfalat. Újabb víztárolót építetek a régi helyett a két kőfal között, s minden követ megmozgattok, hogy védjétek a várost és magatokat. Csak éppen arra nem néztek, aki mindezt régen eltervezte, s most csak véghezviszi! Csak éppen őrá nem figyeltek! Azon a napon Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura felhív titeket gyászolásra és sírásra, hogy öltözzetek zsákruhába, és fejetek nyírjátok kopaszra. Ehelyett ti vigadoztok és lakomáztok, borjakat és juhokat vágtok, húst esztek és bort isztok. „Együnk-igyunk, holnap úgyis meghalunk!” Az Örökkévaló, a Seregek Ura kijelentette nekem, és a saját fülemmel hallottam: „Ezt a bűnötöket, nem bocsátom meg, amíg csak éltek!” Ezt mondta az Örökkévaló, a Seregek Ura. [15-16] Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura megszólított: „Jöjj ide! Elküldelek Sebna kormányzóhoz, aki a királyi palota ügyeit intézi, és előkelő sírhelyet készíttet magasan a hegyoldalban, sírkamrát vágat magának a sziklába. Ezt mondd neki: Hogy merészelsz itt sírhelyet készíttetni magadnak, noha őseid közül senki sincs itt eltemetve? *** Tudd meg, hogy az Örökkévaló erősen megragad — bármilyen nagynak is képzeled magad —, s elhajít téged messzi földre! Bizony, markába fog, mint labdát, és messzire elhajít! Ott fogsz meghalni, tágas és sík földön, oda kerülnek szekereid is, amelyekre olyan büszke vagy, urad házának szégyene, Sebna! Kihajítalak téged a hivatalodból, megfosztalak tisztségedtől! Azon a napon előszólítom Eljákimot, Hilkijjá fiát, a szolgámat, ráadom Sebna palástját, övét és hatalmát. Ő lesz gondviselője Jeruzsálem lakosainak és Júda népének, ahogy az apa törődik családjával. Sőt, Eljákim vállára teszem Dávid házának kulcsait, hogy amit ő kinyit, azt senki be ne zárja, s amit ő bezár, azt senki ki ne nyissa. Megerősítem őt, ahogy a szöget a mester jó erősen beveri a helyére. Eljákim olyan lesz a családja számára, mint egy dicsőséges trónus. Családja minden tagja egészen rá támaszkodik, rokonsága minden terhét az ő vállára rakják, ahogy a gazdasszony egy szögre akasztja minden edényét, a kicsiny korsóktól a nagy lábasokig.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Azon a napon letörik az erősen bevert szög, és minden teher, amelyet tartott, a földre hull és összetörik.” Így lesz ez, mert az Örökkévaló mondta. Súlyos kijelentés Tíruszról: Jajgassatok tíruszi hajósok! Sírjatok, kik Társisból tértek haza, mert elpusztultak otthonaitok, nincs ott már sem ház, sem kikötő! Cipruson tudtátok meg ezt a hírt. [2-3] Némuljatok el a rémülettől, akik a parton laktok, szidóni kereskedők, akiknek hajói bejárták a széles tengereket, hogy titeket gazdagítsanak! Hiszen számotokra kereskedtek Nílus-völgyi gabonával, sihóri búzával, hogy ti meggazdagodjatok. Így lettetek az egész világ kalmárai. *** Gyászolj Szidón, mert így szól a tenger, ezt mondja a Tenger Bástyája: „Nem vajúdtam, nem is szültem, nem neveltem fiakat, sem leányokat!” Tírusz pusztulásának hírére gyötrődve bánkódik Egyiptom is. Ti parton lakók, meneküljetek Társisba! Jajgassatok, és sirassátok Tíruszt! Mi lett a híres városotokból? Mivé lett a vidám Tírusz, amelynek gyökere az ősidőkbe nyúlik, s amelynek kereskedői oly sok távoli vidéken megtelepedtek? Ki határozta el, s vitte véghez Tírusz vesztét, a koronás város pusztulását, amelynek kereskedői fejedelmek voltak, és kalmárait az egész föld tisztelte? Az Örökkévaló, a Seregek Ura, ő határozott így, hogy megalázza a büszkék dicsekedését, s megszégyenítse, akiket nagyra tartanak a földön. Szabad vagy már, Társis népe, mint a gátak nélküli folyó! Lehullott rólad, s nem szorítja derekad Tírusz öve többé. Kinyújtotta karját az Örökkévaló a tenger fölé, és királyságokat döntött le. Parancsolt a népeknek, hogy pusztítsák el Tíruszt és környékét, s annak összes erődítményét. Ezt mondja az Örökkévaló: „Szidón, te szűz, nem fogsz többé örülni, mert ellenségeid letaposnak! Kelj fel, menekülj át Ciprus szigetére, de ott sem lelsz nyugalmat!” Nézzétek a káldeusok országát! Hogy elpusztult! Nincs többé! Asszíria megostromolta Babilont, földig rombolta palotáit, elvadult pusztasággá tette. Jajgassatok tíruszi hajósok! Sírjatok, kik Társisból tértek haza, mert elpusztult Tírusz erődítménye! Tíruszra akkor a feledés homálya borul, s így marad hetven évig: elfeledve, egy király éveinek száma szerint. Azután ismét felkel Tírusz, mint az ének mondja: „Fogd a citerát és énekelj, járd körül a várost, te rég elfeledett szajha! Pengesd csak citerád, énekeld a régi dalokat, hátha emlékszik még rád valaki!” Mikor letelik a hetven év, az Örökkévaló ismét talpra állítja Tíruszt. Az pedig megint kereskedni fog a világ összes országával, mint azelőtt — akárcsak az idős prostituált, aki folytatja mesterségét, és megkapja bérét. De Tírusz akkor már az Örökkévalónak fogja szentelni a nyereségét. Nem gyűjti többé vagyonát kincstárába, hanem azokat szolgálja vele, akik az Örökkévaló jelenlétében élnek. Arra használja majd nyereségét, hogy az Örökkévaló szolgáinak bőségesen legyen mit enniük, és szép ruhákba öltözzenek. Nézzétek! Az Örökkévaló elpusztítja a földet, felforgatja, lakatlan pusztává teszi, s lakóit szétszórja mindenfelé. Olyanná lesz a közember, mint a pap. Szolga és ura nem különbözik többé, sem a szolgaleány és asszonya. Egyforma lesz akkor vevő és eladó, adós és hitelező, aki kölcsönkér, s aki kölcsönad. Bizony, elpusztul a föld, egészen elpusztul! Kifosztják, teljesen kifosztják, és csupasz pusztaság marad! Az Örökkévaló parancsolta így! Gyászol a föld, elhervad minden virága, gyászol az egész világ, lakossága megfogyatkozik, elsorvad a nagy vezetők ereje-hatalma is. Megrontották, beszennyezték lakói a földet, mivel az Örökkévaló tanításával nem törődtek, parancsainak nem engedtek, megtörték az örök szövetséget. Ezért átok emészti meg a földet, lakosai bűnhődnek bűneikért. Ezért megégnek a föld lakói, és csak kevesen maradnak meg. Gyászol a bor is, mert elszárad a szőlő, akik egykor vigadoztak, most csak sóhajtoznak. Elhallgat a csörgődob, megszűnik az örömteli zsivaj, nem szól a hárfa vidám hangja. Nincs többé baráti borozás, sem nótaszó, keserű lett még az édes aszúbor is. A városban teljes a zűrzavar, semmi sem működik, minden kaput bezártak, senki sem mer ki-, vagy bemenni. Az utcákon borért kiáltoznak, de minden öröm elszállt, minden vidámság elköltözött. Csak romok maradtak a városban, még a kapukat is szétzúzták. Így lesz az egész földön, szerte a világon a nemzetek között: mint az olajfa szedése után, vagy a szüret végén, mikor a maradék szőlőt szemezgetik. Nyugaton mégis ujjonganak, s az Örökkévaló nagyságát dicsérik hangosan. Dicsérjétek hát az Örökkévaló nevét keleten is, dicsérjétek Izráel Istenét, ti nemzetek, a tenger távoli partjain és szigetein! Még a föld széléről is imádat énekét hallani: „Dicsőség az Igazságos Istennek!” De én azt mondom: Jaj nekem! Végem van! Végem van! Mert a hitetlen áruló mindenkit becsap és elárul, hűtlenség hűtlenséget követ! A föld lakóit rettegés ejti csapdába, verembe esnek mindannyian. Mert aki menekül a veszedelem hírére, verembe esik. Aki a veremből kimászik, azt csapda fogja meg. Megnyílnak az ég zsilipjei, s a föld a gyökeréig megremeg. Bizony, egészen megromlik a föld, recsegve-ropogva inog, hevesen rázkódik, meghasad, s minden széthullik, ami rajta van. Tántorog a föld, mint a részeg, dülöngél, mint kunyhó a viharban. Lakóinak bűne nehezedik rá, ezért összedől, s nem kel fel többé soha. Azon a napon az Örökkévaló elszámol az ég seregével fenn a magasban, és számon kéri a földi királyokat lenn a földön. Összegyűjti, mint rabokat a börtönbe, s bezárja őket jó erősen. Hosszú idő után majd ismét előveszi, és megbünteti őket. Akkor elsápad a Hold, szégyenkezik a Nap, mert az Örökkévaló, a Seregek Ura trónra lép Sion hegyén, dicső királyként uralkodik vezetőivel együtt Jeruzsálemben. Örökkévaló, én Istenem! Dicsérem neved és magasztallak, mert csodákat tettél, melyeket régen elhatároztál, biztos kézzel vitted véghez terveidet! Nagy városokat leromboltál, erős várakat romhalmazzá tettél, kőrakás maradt csak belőlük. Az idegenek büszke várkastélyát ledöntötted, fel sem épül soha többé. Félnek téged az erős népek, hatalmas nemzetek városai tisztelnek és dicsérnek. Erős vára lettél a szegénynek, biztos védelme a kiszolgáltatott gyengének, mint hűs árnyék déli hőségben, mint menedék a viharban; pedig az erőszakosok haragja úgy zúdult ránk, mint szélvihar a kőfalra, mint tűző déli napsugár a sivatagra. Megalázod az idegeneket, büszke zajongásukat elhallgattatod. Mint sűrű felhő árnyéka a hőséget, elnyomóink diadalénekét megszünteted. Az Örökkévaló, a Seregek Ura lakomát készít ezen a hegyen, vendégséget minden népnek. Nagy lakomát finom ételekből, válogatott fogásokból, ízes falatokból, erős letisztult aszúborból. Megszabadítja az Örökkévaló a népeket ezen a hegyen a sötét takarótól, amely arcukat befedte, a fekete gyászlepeltől, amely az összes nemzetet beborította. Bizony, elveszti a halált örökre, s arcukról minden könnyet letöröl Uram, az Örökkévaló! Népét megszabadítja szégyenétől az egész földön. Így lesz, mert az Örökkévaló mondja ezt! Azon a napon így énekelnek a megszabadultak: „Nézzétek! Ő a mi Istenünk, akit vártunk, benne bíztunk, hogy megment! Ő az Örökkévaló, akire vártunk! Örvendezzünk és ujjongjunk szabadítónknak, mert az Örökkévaló fölöttünk tartja kezét ezen a hegyen! Moábot pedig a saját helyén a sárba tapossa, mint szalmát a trágyadombon. S bár Moáb kiterjeszti karjait, mint az úszó, hogy el ne merüljön, az Örökkévaló mégis megalázza őket, akárhogy igyekeznek is. Városaik magas kőfalát lerontja, büszkeségét porig alázza, kevélységét pedig a földig rombolja.” Azon a napon ezt az éneket énekelik Júda földjén: Erős a várunk, mert az Örökkévaló szabadítása annak kőfala és bástyája! Nyissátok ki a kapukat, hadd vonuljon be az igazságos nép, amely hűséges maradt Istenéhez! Megőrzöd őket teljes békességben, mert szívük állhatatosan bízik benned, Örökkévaló! Bízzatok hát benne örökké, mert Jah Jahve a Kősziklánk örökké! Mert leszállította a magasan lakókat, a büszke várost porig alázta, földig rombolta falaikat, kevélységüket ízzé-porrá zúzta. Bizony, a gyengék lába tapossa romjaikat, a szegények taposnak rajtuk! Egyenes az igazságos ösvénye, mert te egyengeted azt, Örökkévaló, aki magad is igazságos vagy. Téged várunk, hogy igazíts helyre bennünket, hiszen tanításodat követjük. Egész lelkünk utánad vágyakozik, és nevedre emlékezünk. Lelkem hozzád kívánkozik éjjelente, szellemem sóvárogva keres téged, mert ha ítéletet tartasz a földön, igazságosságra tanítod lakóit. De ha jól bánsz az istentelennel, soha nem tanul igazságosságot, még az igazak földjén is vétkezik, és nem tiszteli az Örökkévaló fenségét. Felemelted karodat, hogy megbüntesd őket, de ők nem látják, nem törődnek vele. Hadd lássák hát meg, hadd tudják meg, milyen féltőn szereted néped, és szégyenkezzenek! Tűz eméssze meg ellenségeidet! Örökkévaló, te szerzel nekünk békességet, hiszen amit csak elértünk, valójában mind te vitted véghez. Örökkévaló! Istenünk, idegen urak uralkodtak rajtunk, mégis egyedül téged tisztelünk és dicsérünk. Ők már halottak, nem élnek, csak árnyak, nem kelnek fel többé. Megbüntetted és elpusztítottad őket, még emléküket is eltörölted. De népünket megszaporítottad, Örökkévaló, népünket megsokasítottad, így dicsőítetted meg magad! Országunk határait kiterjesztetted. Nyomorúságunkban téged kerestünk, Örökkévaló, mikor megfenyítettél, suttogva imádkoztunk, lelkünket kiöntöttük előtted. Mint vajúdó asszony, közel a szüléshez, hozzád kiált kínjai között — olyanok voltunk előtted, Örökkévaló. Bizony, mi is vajúdtunk, mint a terhes asszony, de csak szelet szültünk. Nem jöttek világra új lakosok, nem hoztunk szabadulást a földre. Halottaink életre kelnek, a holtak újra talpra állnak. Ébredjetek, akik porban fekszetek, ujjongva kiáltsatok, és énekeljetek! Mert a ragyogó hajnali harmat, amely tőled száll a földre, Örökkévaló, az élet harmata, s visszaadja a föld a megholtakat. Figyelj rám, népem: menjetek be házaitokba, zárkózzatok be szobáitokba! Rejtőzzetek el egy kis időre, amíg az Örökkévaló haragja elvonul! Mert kijön helyéről, hogy számon kérje a föld lakóitól vétkeiket. A föld pedig felmutatja a megöltek vérét, s nem rejti el többé a meggyilkoltakat! Azon a napon az Örökkévaló kivonja éles, erős és hatalmas kardját, és a Leviátán ellen fordítja. Megbünteti őt, a gyors és tekergő kígyót: megöli a tengerben lévő szörnyet. Azon a napon énekeljetek az Örökkévaló kedves szőlőskertjéről: „Én, az Örökkévaló, művelem és őrzöm kertemet, szüntelen gondozom, idejében öntözöm, éjjel-nappal őrködöm felette, hogy senki se bántsa. Nincs bennem harag, de aki töviseket és gyomokat hoz kertembe, harcba szállok az ellen, s a gazzal együtt elégetem! De ha megragadja a kezem, oltalmamra bízza magát, s békét köt velem, megmenekülhet. Hát kössön békét velem! Mikor ők eljönnek, Jákób népe gyökeret ver, Izráel kivirul, kivirágzik, a földkerekséget betöltik gyümölcsükkel.” Vajon úgy verte Izráelt az Örökkévaló, ahogy azokat, akik Izráelt verték? Úgy öldökölte saját népét, mint azokat, akik népét öldökölték? Mértékletesen fenyítetted népedet, Uram, mikor száműzetésbe küldted: így pereltél vele. Elfújtad, elsodortad őket, mint a viharos keleti szél. Amikor megbocsátja az Örökkévaló Jákób népének vétkét, a megbocsátás gyümölcse az lesz, hogy a nép apróra töri a bálványok oltárait, szobraikat és oszlopaikat ledönti. Mert az erős várost elhagyják lakói, magányosan pusztul, elfelejtik, sivár lesz és néptelen, mint a sivatag. A helyén tehenek legelnek, lerágják a bokrokat, heverésznek. Majd asszonyok jönnek, rőzsét gyűjtenek, száraz ágakat, tűzrevalónak. Jaj, elpusztul ez a föld, mert lakói értelmetlenek! Ezért nem kegyelmez nekik Teremtőjük, nem irgalmaz nekik Alkotójuk. Azon a napon az Örökkévaló kicsépeli búzáját az egész földön, az Eufrátesztől Egyiptom patakjáig. Bizony, összegyűjti Izráel fiait, szemenként, mint a búzát! Azon a napon felharsan a sófár erős hangja: visszajönnek, összegyűlnek megint, akik egykor szétszóródtak és nyomuk veszett Asszíriától Egyiptomig. Együtt imádják az Örökkévalót Jeruzsálem szent hegyén. Jaj neked, büszkeség koszorúja! Jaj nektek, Efraim részegei! Jaj a dicsőséges és gyönyörű városnak, mely hervadó virágkoszorú a részegesek gyümölcstermő völgyének a fején! Jaj nektek, mert az Úr egy erőset küld, egy hatalmast hoz ellenetek! Mint a pusztító zivatar, tomboló jégeső, szélvihar és árvíz — földre sújtja őket erős kezével. Bizony, sárba tapossa akkor Efraim részegeseinek büszke koszorúját! A dicsőséges és gyönyörű város, a hervadó virágkoszorú a gyümölcstermő völgy fején úgy jár, mint a füge első termése: alig veszik kézbe, máris lenyelik! Azon a napon az Örökkévaló, a Seregek Ura lesz a dicsőséges korona, a szépséges koszorú népe maradékának! Ő lesz az igazság szelleme azokban, akik uralkodnak és ítélnek. Ő lesz az ereje azoknak, akik visszaverik az ellenséget, és megvédik a város kapuit. Még ezek is ittasan tántorognak, részegen támolyognak, részeg minden pap és próféta, összezavarodtak a bor miatt, ingadoznak az ital miatt. Nem értik meg a látomást, bizonytalankodnak, mikor dönteni kellene. Asztalaikat okádás mocska borítja, egy tenyérnyi hely sem maradt tiszta. Kit fognak ezek bölcsességre tanítani? Kivel akarják megértetni az üzenetet? Talán kisdedekkel, akiket éppen elválasztottak? Vagy csecsemőkkel, akiket anyjuk még szoptat? Mert „parancsra új parancs, szabályra új szabály, parancsra új parancs, szabályra új szabály, még egy kicsi, még egy kicsi…”. — tanításuk ebből áll. Ezért az Örökkévaló dadogók ajkával és idegen nyelveken szól majd e néphez. Mert ezt mondta nekik régen: „Itt az igazi nyugalom és megpihenés! Nálam a felüdülés a megfáradtaknak!” De nem akarták meghallani, s az Örökkévaló beszédét így értették: „Parancsra új parancs, szabályra új szabály, parancsra új parancs, szabályra új szabály, még egy kicsi, még egy kicsi…”. Emiatt jártukban megbotlanak, hanyatt esnek, összetörnek, csapdába esnek, és fogságba kerülnek! Halljátok meg az Örökkévaló szavát, ti gúnyolódók, akik Jeruzsálemben e népet vezetitek! Azt mondtátok: „Szövetséget kötöttünk a halállal, megegyeztünk a Seollal: ha eljön a pusztító áradat, minket ugyan el nem ér! Mert a hazugság lesz a menedékünk, elrejtőzünk a hamisságban.” Ezért azt üzeni nektek az Örökkévaló Isten: „Nézzétek! Én magam helyezek el Sionban egy alapkövet. Kipróbált ez a kő, az épület drága sarokköve, biztos alap, amely meg nem inog. Aki benne bízik, nem csalódik soha. Erre építkezem, az ítélet kezemben a mérőzsinór, függőónom az igazságosság. De jégeső söpri el a hazugság-menedéket, áradás sodorja el a hamisság-rejteket! Szövetségetek a halállal mit sem ér, egyezségetek a Seollal meg nem áll, mert a pusztító áradat bizony elborít, a földre tipor titeket is! Valahányszor eljön az áradat, elér benneteket! Eljön minden reggel, eljön délben, vagy éjjel. Micsoda rettegés zuhan reátok, amikor mindez beteljesül, és végre megértitek! Úgy jártok, mint a példázat mondja: »Rövid az ágy, hogy kinyújtózz benne, keskeny a takaró, hogy betakarjon.«” Mert az Örökkévaló felkel, és harcolni fog, mint egykor a Perácim-hegyen, megharagszik, mint a Gibeon-völgyben, és szokatlan dolgot tesz. Véghezviszi tervét, amely mindenkit meglep. Most azért ne gúnyolódjatok! Különben köteleitek még szorosabbak lesznek, mert hallottam, hogy Uram, a Seregek Ura véglegesen határozott felőletek: egész országotokra pusztulást rendelt, visszavonhatatlanul! Figyeljetek rám! Értsétek meg, amit mondok! Hallgassatok meg figyelmesen! Mikor a földműves vetni akar, szüntelen csak szántja-e földjét? Folyton-folyvást barázdákat hasít, egész nap csak boronál? Ugye, hogy nem? Amint végzett a szántással, boronálással, azonnal vetéshez lát! Elveti a magokat: fekete és illatos köményt, búzát és árpát, szép sorban, majd tönkölyt a tábla szélére, mindent a maga helyére. Mert így tanította Istene, így szoktatta őt rendre. Hiszen a fekete köményt nem súlyos cséplőszánnal csépelik. Az illatos köményt sem a szekér kerekével törik össze. Kézzel csépelik a fekete köményt, és pálcával verik ki az illatos köményt. Vajon összetörik-e csépléskor a gabonamagot? Semmiképpen! Csépelik ugyan, de nem örökké. Bár megjáratják rajta a cséplőszekeret, és tapossák a lovak, de össze nem törik, csak a magját csépelik ki. Ez a példázat is az Örökkévalótól, a Seregek Urától származik, aki fölülmúlhatatlan bölcsességben, és ellenállhatatlan tervei véghezvitelében! Nézzétek Ariélt! Ó, Áriél, a város, ahol Dávid lakott! Adjatok még egy évet az évekhez, hadd forogjanak körbe az ünnepek! Azután bizony megszorongatlak, Ariél, hogy sírni és jajgatni fogsz, akkor leszel igazán az én Ariélem! Körülveszlek, ostromollak, sáncokat építek ellened, porig alázlak, hogy a porból szólsz, a föld alól suttogsz majd, mint a holtak. Ellenségeid annyian lesznek, mint a polyva, kegyetlen támadóid ellepnek, mint a por. De hirtelen-váratlan megbüntet téged az Örökkévaló, a Seregek Ura! Megbüntet mennydörgéssel, földrengéssel, nagy zúgással, forgószéllel, erős viharral és emésztő tűzzel. Ellenségeid sokasága, a nemzetek, akik téged támadnak, Ariél, akik szorongatnak és váradat ostromolják, mind úgy járnak, mint az álmodó, mint aki éjjeli látomást lát. Mint az éhes ember, aki álmában jóllakik, de felébredve mégis éhség mardossa, vagy mint a szomjazó, aki álmában iszik, s arra ébred, hogy szomjában eleped — így jár a nemzetek serege, amely Sion hegye ellen harcol! Csodálkozzatok csak, és ámuljatok! Fogjátok csak be szemeteket, míg majd egészen megvakultok! Részegedjetek meg, de ne bortól! Tántorogjatok, de ne részegítő italtól! Hiszen az Örökkévaló öntötte rátok a mély kábultság szellemét, bezárta a szemeket: a prófétákat, letakarta a fejeket: akik látomásokat látnak! Ezért hát minden prófécia és látomás olyan lesz számotokra, mint a lepecsételt írás! Ha írástudónak adják, hogy olvassa, azt feleli: „Nem értem, mert lepecsételték!” Ha meg írástudatlannak adják, azt mondja: „Nem ismerem a betűket.” Azt mondja az Úr: „E nép szíve eltávolodott tőlem, csak a szájukkal tisztelnek, csak szavaikkal színlelik, hogy szeretnek. Még istentiszteletük is betanult emberi hagyományok szajkózása. Ezért hát nézzétek, milyen csodálatosan bánok velük: mindenki ámul és csodálkozik rajta! Mert a bölcseket elhagyja bölcsességük, s az értelmesek értelme elvész.” Nézzétek azokat, akik terveiket el akarják titkolni az Örökkévaló elől! Nézzétek azokat, akik a sötétben cselekszenek, mert azt hiszik, hogy senki sem látja őket! Milyen ostobán kiforgatjátok ezt! Vajon nem nagyobb-e a fazekas, mint kezében az agyag? Mondhatja-e a korsó a mesternek: „Nem is te készítettél engem!” Mondhatja-e az agyag a fazekasnak: „Nem értesz a mesterséghez, te ügyetlen!” Bizony, csak még egy kis idő, és újra gyümölcsössé lesz a libanoni vadon, a szőlőskert pedig sűrű erdőnek fog látszani. Azon a napon a süketek meghallják a könyvtekercs szavait, a vakok ismét látnak, mert a sötétség és homály eltűnik. A szelídek és alázatosak ismét örülnek az Örökkévalónak, a nincstelenek örvendeznek Izráel Szentjének. Mert a kegyetlen zsarnok semmivé lesz, és a gúnyolódó eltűnik. Akik gonoszságra törekednek, egy szóért is megrágalmaznak valakit, csapdába ejtik, aki igazságosan ítél a kapuban, mondvacsinált ürüggyel akadályozzák az igazat — azok mind elpusztulnak. Ezért azt mondja Jákób népének az Örökkévaló, aki Ábrahámot megváltotta: „Többé nem szégyenül meg Jákób, arca sem sápad el soha, mert meg fogja látni gyermekeit, akiket kezem alkotott, és együtt fogják megszentelni nevem, együtt tisztelik Jákób Szentjét, és félik Izráel Istenét. Akkor a tévelygők megismerik az Örökkévalót, a zúgolódók pedig elfogadják a helyreigazítást.” Azt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek ezeket a lázadó fiakat, akik elpártolnak tőlem! Terveket szőnek, de nem tanácsom szerint, szövetséget kötnek, de nem Szellemem által! Csak bűneiket szaporítják még ezzel is. Lemennek Egyiptomba, de prófétámat fel sem keresik, tanácsomat meg sem kérdezik. A fáraótól kérnek védelmet, Egyiptom árnyékába menekülnek. Ezért a fáraó védelmében csalódni fognak, Egyiptom árnyéka csak megaláztatást hoz nekik. Júda vezetői Cóánba mentek, követei egészen Hánészig jutottak, mégis mind csalódni fognak, mert olyan népben bíztak, amely nem tud segíteni. Abban reménykednek, aki semmit sem használ nekik, csak szégyent és gyalázatot hoz rájuk.” Az Örökkévaló súlyos kijelentése Júda követeiről: Viszik súlyos terhüket a déli sivatagban. Kincsekkel és drágaságokkal rakták meg a tevéket és szamarakat. Keresztülmennek a nyomorúság és szenvedés földjén, a vadállatok veszélyes földjén, oroszlánok és mérges kígyók között. Viszik ajándékaikat a népnek, amely nem tud rajtuk segíteni. Bizony, segítségük egy fabatkát sem ér! Ezért nevezem Egyiptomot így: „Nagyszájú, de csak üldögél tehetetlen.” „Te pedig, jegyezd fel ezt! Írd könyvtekercsbe, hogy megmaradjon a következő időkre, fennmaradjon örökre! Írd fel, hogy lázadó ez a nép, hűtlen fiak, nem akarnak az Örökkévaló tanítására hallgatni! Azt mondják a látóknak: »Ne lássatok!« A prófétáknak: »Ne prófétáljatok igazat, inkább kedvünkre valót, hízelgőt! Prófétáljatok sima beszéddel, ámítsatok csalárdsággal! Hagyjátok már abba, eleget hallottuk már! Ne emlegessétek örökké Izráel Szentjét!«” Ezért hát ezt üzeni nektek Izráel Szentje: „Mivel szavaimat nem tisztelitek, inkább hisztek a hazugságnak, és abban bíztok, aki becsap és nyomorgat titeket, ezért bűneitek miatt úgy jártok, mint a megrepedt fal, amely már összedőlni készül, de egy nap majd leomlik hirtelen-váratlan. Egy pillanat alatt összetörik, mint a cserépkorsó, amelyet gazdája haragjában a földhöz csapott, ízzé-porrá zúzott úgy, hogy cserepeivel már sem tüzet nem vihet senki a tűzhelyről, sem vizet nem meríthet a ciszternából.” Ezért hát azt mondja nektek az Örökkévaló Isten, Izráel Szentje: „Ha visszatértek hozzám, ha bennem megpihentek: megmenekültök. Ha bíztok bennem és nem aggódtok, ha belső békétek és nyugalmatok megőrzitek: erőt adok nektek. De nektek nem kellett ez a menedék! Nem! Inkább azt mondtátok: »Lóra ülünk, elvágtatunk, gyors paripán menekülünk!« Hát majd vágtattok is üldözőitek előtt, menekültök előlük, de hiába, mert lovaik gyorsabbak lesznek! Mikor egyikük rátok kiált, ezren menekültök! Ha öten fenyegetnek, mind elfuttok előlük. Nem marad más utánatok, csak egy magányos jelfa a hegycsúcson, csupán egyetlen zászló a dombtetőn.” Még vár az Örökkévaló, hogy könyörülhessen rajtatok, s majd fölkel, hogy megvigasztaljon titeket, mert az ítélet Istene az Örökkévaló! Áldottak, akik bizalommal és reménységgel várják őt! Ezért hát Sion népe, Jeruzsálem lakosai, ne sírjatok! Meghallja az Örökkévaló segély-kiáltásotokat, s válaszul biztosan megkönyörül rajtatok. Soha többé nem kell sírnotok! Bár egy ideig az Úr a nyomorúság kenyerével etet, és a szenvedés vizével itat benneteket, de nem lesz ez mindig így! Mert Tanítód nem lesz többé rejtve előtted, te pedig meglátod őt, és rászegzed tekinteted! Ha letérsz az útról, ha jobbra vagy balra elhajolsz, füled meghallja a mögötted szóló hangot: „Ez a helyes út, ezen járjatok!” Akkor megutálod ezüstözött bálványaidat, megundorodsz aranyozott szobraidtól, mint mocskos rongyot, szemétre hajítod őket, és rákiáltasz: „Ki innen!” Akkor az Örökkévaló esőt ad vetésedre, áldott esőt vetőmagodra, s a föld gazdagon terem. Kenyered tápláló lesz és bőséges, még jószágaid is dúsfüvű, tágas mezőn legelnek. Igavonó ökreid és teherhordó szamaraid megtisztított, sózott abrakot kapnak. A hegyeken és dombokon mindenfelé bővizű folyók és patakok folynak a nagy öldöklés napján, mikor a tornyok leomlanak. A Hold sápadt fénye olyanná lesz, mint a ragyogó napfény. A Nap fénye pedig hétszeresére erősödik: mintha hét Nap világítana egyszerre, amikor az Örökkévaló bekötözi népe sebeit, és meggyógyítja sérüléseiket, amelyeket csapásai okoztak. Nézzétek! Az Örökkévaló közeledik messziről! Izzó haragja súlyos terhét ki bírja el? Ajkán lángoló harag szavai, nyelvén megemésztő tűz igéi, lehelete, mint az áradó folyó, mely torkig ér. A pusztulás rostáját már kezébe vette, hogy a nemzeteket kirostálja, s a tévelygés zabláját teszi a népek szájába. Akkor fölzendül éneketek, mint mikor az ünnep estéje beköszönt. Szívetek úgy örvend, mint az ünnepi menetben, mikor az ujjongó sokaság énekelve vonul, hangszerekkel kísérve, az Örökkévaló hegyére, Izráel Kősziklájához. Akkor fölzendül az Örökkévaló dicsőséges hangja, és mindenki meghallja. Akkor izzó haragjában lesújt karja, és mindenki meglátja. Emésztő tűz lángjában, pusztító jégesőben, viharban, és tomboló orkán dühében meglátják az Örökkévalót cselekedni! Hangjára megretten Asszíria, mert botjával megveri az Örökkévaló. S valahányszor lesújt rá, a rég elhatározott büntetéssel, felhangzik ujjongó éneketek és a hangszerek hangja, mert az Örökkévaló újra meg újra harcol ellene. Hiszen készen áll a vesztőhely a királynak már régen! Számára készült az, mélyen és szélesen. Máglyája tüze kiolthatatlan, s az Örökkévaló lehelete, mint kénköves lávafolyam lobbantja lángra, égni fog örökké! Nézzétek azokat, akik Egyiptomba mennek segítségért, és a lovak erejében reménykednek! Akik a harci szekerek sokaságában, meg az erős egyiptomi lovasságban bíznak. Akik nem Izráel Szentjétől várják a szabadítást, s nem az Örökkévalót keresik. Pedig az Örökkévalónál van a bölcsesség, és veszedelmet hoz rájuk, szavát nem vonja vissza! Bizony, felkel az Örökkévaló a gonoszok nemzedéke ellen, és rátámad azokra, akik segítik a vétkezőket. Hiszen az egyiptomiak, nem istenek, csak emberek! Lovaik csak hús-vér állatok, nem szellemek! Mikor az Örökkévaló kinyújtja karját, és lesújt rájuk, elhullanak mind a segítők, mind, akiket segítenek! Elvesznek mindketten véglegesen. Az Örökkévaló mondta ezt nekem: „Mikor az oroszlán, vagy a kölyke zsákmányt ejt, s ordítva megáll a préda fölött, hiába veszik körül a pásztorok, nem ijed meg a hangjuktól. Hiába lármáznak a pásztorok, nem fut el prédája mellől.” Így lesz az Örökkévaló, a Seregek Ura is, mikor leszáll a Sion hegyére, hogy harcoljon, mikor leszáll a város dombjaira. Mint a fészke fölött repdeső madár, megvédi az Örökkévaló, a Seregek Ura Jeruzsálemet! Bizony, megoltalmazza, sőt megszabadítja, megmenti és megkíméli. Izráel népe, fordulj vissza, jöjj vissza ahhoz, aki ellen fellázadtál! Akkor majd mind elhajítjátok ezüst- és arany-bálványaitokat, melyeket saját kezetekkel formáltatok, hogy bűnbe vigyenek titeket. Elesik akkor Asszíria a kardcsapás alatt, de nem ember kardjától, fegyver emészti meg, de nem emberé. Menekül e kard elől, de hiába, válogatott harcosai fogságba esnek, rabszolgasorba kerülnek. Asszíria kősziklája ijedten menekül, vezérei rémülten elfutnak, még zászlóikat is hátrahagyják. Ezt mondja az Örökkévaló, kinek tüze Sionban lobog, s kemencéje Jeruzsálemben lángol. Figyeljetek szavamra! Egy király jön, aki igazságosan uralkodik. Igazság által kormányoznak a fejedelmei is: mindegyikük olyan lesz, mint rejtekhely a szélviharban, menedék a zivatar idején, folyók a sivatagban, mint hatalmas kőszikla hűs árnyéka a hőségtől gyötört száraz földön. Akkor nem lesznek többé zárva a látók szemei, s a hallók fülei figyelmesen hallgatnak. A hebehurgyák szíve józanságot tanul, a dadogók nyelve simán és érthetően szól. Az aljast nem tartják többé nemesnek, sem a becstelen gazembert tiszteletreméltónak. Hiszen a bolond csupán bolondságot beszél, és szíve gonosz tervet forral, hogy istentelenséget vigyen véghez. Félrevezető dolgokat mond az Örökkévalóról, hogy az éhezőt éhen hagyja, s a szomjazótól elvegye a vizet. A becstelennek az eszközei is becstelenek: álnok tervet sző a szegény ellen, hogy hazugsággal rontsa meg, még ha a szegény igazat szólna is. De a nemes lelkű nemes terveket sző, ki is tart azok mellett, és nem ingadozik. Figyeljetek szavamra, ti gondtalan asszonyok! Hallgassatok rám, leányok, akik biztonságban érzitek magatok! Esztendő múltán a gondtalan jólétnek hirtelen vége szakad. Aggodalomtól reszkettek, ti elbizakodottak, mert az aratás elmarad, sem szőlőt, sem gyümölcsöt nem szüretelhettek! Remegjetek, ti gondtalanok, rémüljetek meg, ti elbizakodottak! Drága ruháitokat vessétek le, öltsetek zsákruhát! Melleteket verve gyászoljátok az elpusztult gyönyörű mezőket, a termő szőlőket! Sirassátok népem szántóföldjét, amelyet tövis és gaz borít el, sirassátok az egykor boldog otthonokat, a városokat, amelyekből kiveszett az öröm! Bizony, még a paloták is üresen állnak, kihal a népes város, nyüzsgő zaja elnémul. A várhegy s az őrtorony vadállatok barlangjává lesz, vadszamarak tanyája, nyájak legelője. Meddig tart ez? Ameddig a Szellem kiárad ránk a Mennyből. Akkor a puszta vadon jól művelt termőfölddé, s gazdagon termő kertté lesz, a gyümölcsös kert pedig oly dús, hogy erdőnek látszik. Még a pusztában is jogosság tanyázik, a termőföldön igazságosság lakik. Az igazságosság békességet és bőséget terem, gyümölcse gondtalan nyugalom és biztonság örökre. Bizony, bőséges békességben fog lakni népem, gondtalan jólétben, biztonság hajlékában és teljes nyugalomban. De az erdőre jégeső zúdul, a város pedig teljesen elpusztul. Bizony, jól teszitek, ha termékeny földön, víz mellé vetitek a magot, és szabadon engeditek az ökröket és szamarakat, hadd legeljenek! Jaj neked, te pusztító, akit még nem ért el a pusztulás! Jaj neked, te rabló, akit még nem raboltak ki! Mikor befejezed a pusztítást, téged fognak elpusztítani, mikor abbahagyod a rablást, téged rabolnak ki! Örökkévaló, könyörülj meg rajtunk, hiszen csak benned reménykedünk! Nyújtsd felénk védelmező karod minden nap, légy szabadítónk a veszedelem idején! Mennydörgő szavadtól rémülten szétfutnak a népek, mikor megmutatod hatalmadat, elszélednek a nemzetek. A zsákmányt úgy szétkapkodják, ahogy a zöld vetést a sáskahad felemészti. Úgy vetik magukat a zsákmányra, ahogy a sáskák megszállják a mezőket. Bizony, felséges az Örökkévaló, mert magasságban lakik! Betölti Siont igaz ítélettel és igazsággal. Békesség és hűség vesz körül téged, Sion, bölcsesség, üdvösség és az Örökkévaló ismerete lesz a gazdagságod. Az Örökkévaló imádata és félelme lesz kincsed. Nézzétek! Az utcákon erős harcosok kiáltoznak, a békekövetek keservesen sírnak. Az utcákon senki sem jár, az utak is elhagyottak. Az ellenség megszegte a szövetséget, megvetette a városokat, semmibe veszi a lakosokat. Még a föld is gyászol és pusztul, még a Libanon is kiszárad és elhervad, Sáron síksága, mint a sivatag, Básán és Kármel erdői csupaszok! „Most már fölkelek, nem várok tovább — mondja az Örökkévaló —, megmutatom nagyságomat, s mind meglátjátok hatalmam! Szalmát fogantok, polyvát szültök, mind semmi az! Ezért leheletem, mint a tűz elégeti a polyvát, s megemészt benneteket! Elégeti a népeket is, csontjaikból csak mész marad, elhamvadnak, mint tövis a tűzben. Halljátok meg, ti távol lakók, mit tettem! Ismerjétek meg, ti közel valók, hatalmamat!” Megrettennek a bűnösök Sionban, rémület fogja el az istenteleneket: „Ki lakhat közülünk a megemésztő lángokkal együtt? Ki maradhat örökké izzó tűzhöz közel?” Aki igazságosan él és cselekszik, aki beszédében egyenes, nem nyerészkedik erőszakkal, vagy csalással, nem fogad el megvesztegetést, hallani sem akar véres terveket, látni sem akar semmi gonoszságot! Az ilyen biztonságban él, védett, magas helyen lakik, hegycsúcson épült vár az otthona, kenyerét megkapja, s nem szomjazik soha. Meglátod a Királyt teljes dicsőségében, saját szemeddel szemlélheted! Meglátod tágas országát, s messze terjedő szép határait. Visszaemlékezel akkor a nyomorúság idejére, s elgondolod: „Hol vannak már az adószedők? Hová lettek, akik mindent számba vettek, s még a tornyokat is összeírták? Hová tűnt az erőszakos elnyomók népe, akiknek még beszéde sem érthető? Milyen dadogó nyelven beszéltek! Bizony, mind eltűntek, nincsenek sehol!” Sionra nézz, ünnepeink városára! Jeruzsálemet nézd, a nyugalom hajlékát! Olyan sátor ez, amely nem vándorol többé, sátorszegeit nem húzzák ki soha, kötelei örökké tartanak. Mert ott az Örökkévaló, a dicsőséges maga lesz velünk, a bővizű folyók és széles folyamok Királya! De ezeken a vizeken nem jár többé idegen hadi gálya, sem kereskedők büszke hajója! Mert az Örökkévaló a mi bíránk, ő ad nekünk törvényt, ő a Királyunk és Megmentőnk! Ellenségeink hajóin a kötelek meglazultak, nem tartják az árbocot, nem feszítik a vitorlát. Zsákmányunk oly temérdek, még a sántáknak is bőven jut belőle, alig győzzük majd szétosztani. Sion lakói közül egy se mondja többé: „Beteg vagyok.” Lakosai bűntől és bűntudattól szabadon élnek. Jöjjetek nemzetek, halljátok meg! Figyeljetek népek! Hallja meg az egész világ: minden földi lakó! Tudja meg ezt az egész föld, és minden, ami a földről származik! Az Örökkévaló haragja lángra lobbant az összes nemzetek ellen. Megharagudott a népek tömegeire, pusztulásra ítélte őket, átadta őket a halálnak. Patakokban folyik a vér, halottak hevernek szanaszét temetetlen, a holttestek bűze mindent beborít. A magasságban lévő sereg széthullik, s összehajtják az eget, mint a könyvtekercset. Az ég csillagai lehullanak, mint ledobja ősszel száraz lombját a szőlő, vagy mint a fügefa hullatja aszott termését. „Öldöklő kardom az égben megrészegült már a vértől — mondja az Örökkévaló —, most hát leszáll a földre. Lesújt Edomra, a népre, melyet halálra ítéltem.” Bizony, az Örökkévaló kardja megrészegült a vértől, jóllakott öldökléssel, bárányok és kecskék vérével, kosok zsírjával. Mert az Örökkévaló nagy áldozatot tart Bocrában, tömeges mészárlást rendez Edom földjén. Elhullanak még a vadbivalyok is, levágja az erős bikákat és gyenge borjakat Edom népével együtt. Vérük áztatja földjüket, zsírjuktól síkos lesz a por. Mert bosszút áll rajtuk az Örökkévaló, megfizet azért, amit Sionnal tettek! Edom patakjai szurokká változnak, földje kénkővé, egész országa pedig égő szurokká. Tüze el nem alszik sem nappal, sem éjjel, füstje felszáll az égre örökké. Földje sivár pusztaság marad, még az átutazók is elkerülik. Pusztai madarak és vadállatok tanyáznak rajta, baglyok és hollók laknak ott, mert az Örökkévaló a pusztulás mérőzsinórját húzza ki fölötte, a kietlen üresség mérőónjával méri meg. Így fogják nevezni birodalmát: „Nincs Többé Királyság”. Fejedelmeit pedig így: „Nincsenek Sehol”. Palotáinak romjain csalán és bogáncs nő, hajdan erős várait benövi tüskés bozót, benne sakálok vernek tanyát, s baglyok fészkelnek omladékain. Hiénák és mindenféle pusztai vadak találkoznak ott, a vadkecske hívja társát, s éjjeli állatok pihennek a romok közt. Ott fészkel a pusztai bagoly, tojásait kikölti, s kicsinyeit szárnyával takarja. Ott gyülekeznek párosával a fekete keselyűk. Keressétek meg mindezt az Örökkévaló könyvében, olvassátok majd el, és vizsgáljátok meg! Beteljesedik ez minden részletében, nem fog hiányozni egy sem. Mind megtaláljátok, mert az Örökkévaló szája parancsolta így, s az ő Szelleme gyűjtötte őket össze. Ő adta Edom földjét a vadállatoknak, keze osztott birtokot nekik. Birtokolni is fogják azt örökre, nemzedékről nemzedékre ott tanyáznak. Örül majd a puszta, a kiszáradt föld újra kizöldül, a sivatag ujjongva kivirul, mint a fehér liliom virága. Virágba borul akkor az egész vidék, ujjongva énekel, és vígan örvendezik, mert dicsősége olyan lesz, mint a libanoni erdőé, ékessége, mint a Kármel hegyéé, és gazdagon terem, mint a Sáron síksága. Bizony, meglátják ők az Örökkévaló dicsőségét, Istenünk fenségét mind megismerik. Erősítsétek azokat, akik lecsüggesztik kezüket, akiknek térde roskadozik! Mondjátok azoknak, akik feladták a reményt: „Bátorság, ne féljetek! Nézzétek, Istenetek már jön, és bosszút áll! Ellenségeinek megfizet, jön, és megszabadít titeket!” Akkor újra látnak a vakok, a süketek ismét hallanak, a sánták ujjongva ugrándoznak, mint a szarvasok, s a némák örvendezve énekelnek, mert a pusztában források fakadnak, s folyók öntözik a sivatagot. A csalóka délibáb igazi tóvá változik, s a szomjas pusztában bővizű források fakadnak. Ahol egykor sakálok tanyáztak, ott fű zöldell, nád és káka terem. Jól megépített út lesz ott, s így nevezik: „A Szent Helyhez vezető út”. Tisztátalan nem léphet rá, csak a megváltottak járnak rajta. Nem léphet rá tévelygő istentelen. Nem lesz ott oroszlán, vagy vérengző vadállat. Csak a megváltottak járnak rajta, s nem les rájuk veszély. Ezen jönnek haza, akiket az Örökkévaló megszabadít: öröménekkel, ujjongva térnek vissza Sionba. Fejüket el nem hervadó öröm koszorúzza, örök boldogságot találnak ott. Örömüket semmi sem árnyékolja többé, fájdalom és bánat előlük messze menekül. Ezékiás király uralkodásának tizennegyedik évében történtek ezek. Szanhérib, Asszíria királya felvonult hadseregével Júda fallal megerősített városai ellen, és Jeruzsálem kivételével el is foglalta mindegyiket. Azután a király elküldte Lákisból az egyik vezérét, Rabsakét nagy hadsereggel Ezékiás királyhoz Jeruzsálembe. Rabsaké és serege megérkezett Jeruzsálem határába, és letáboroztak a ruhafestők mezején, a csatorna végénél, amely a Felső-tavat táplálja. Oda mentek ki hozzá Ezékiás követei: Eljákim, Hilkijjáhú fia, a királyi palota udvarmestere, Sebna, a király titkára, és Jóáh, Ászáf fia, a krónikaíró. Rabsaké azt mondta nekik: „Üzenetet hoztam Asszíria királyától Ezékiásnak. Mondjátok meg uratoknak: »Azt mondja Asszíria nagy királya: Ugyan miben reménykedsz? Azt hiszed, van elég erőd és bölcsességed, hogy harcolj ellenem? Ez csak üres fecsegés! Kiben bízol, hogy fellázadtál ellenem? Talán Egyiptom segítségében? Hiszen olyan az, mint a törött nádszál! Támaszkodj csak rá, majd meglátod, hogy felhasítja a tenyered! Bizony, ilyen a fáraó, Egyiptom királya azok számára, akik benne bíznak! Vagy talán azt mondod, hogy az Örökkévalóban, Istenedben bízol, hogy majd ő megsegít? Vajon nem ő az, akinek oltárait és magaslatait Ezékiás leromboltatta, majd azt parancsolta Júda és Jeruzsálem lakosainak, hogy egyedül a jeruzsálemi oltárnál mutassanak be áldozatot? Nézd! Uram, Asszíria királya fogadást ajánl neked: ajándékba kapsz tőle 2 000 lovat, ha tudsz rájuk lovasokat ültetni. Ugyan, hogy tudnád visszaverni uramnak akár csak a legkisebb kapitányát is? Vagy Egyiptom harci szekereiben és lovasaiban bízol? Azt hiszed, az Örökkévaló tudta nélkül jöttem ellened, hogy országod elpusztítsam? Hiszen éppen az Örökkévaló mondta nekem, hogy támadjam meg és pusztítsam el országodat!«” Akkor Ezékiás követei, Eljákim, Sebna és Jóáh azt mondták Rabsakénak: „Kérünk, beszélj velünk, szolgáiddal, arám nyelven, mert megértjük! Ne Júda nyelvén beszélj, mert akkor a várfalon lévők is megértik!” De Rabsaké így válaszolt: „Nem csak uratoknak és nektek küldte uram ezt az üzenetet, hanem mindazoknak a férfiaknak is, akik a várfalon vannak! Hiszen őrájuk is az a sors vár, mint rátok! Amikor majd nem lesz sem kenyeretek, sem vizetek, és valamennyien a saját ürüléketeket fogjátok enni, és vizeleteteket fogjátok inni!” Akkor Rabsaké odaállt a városfal elé, és nagy hangon így kiáltott a falon lévőknek azon a nyelven, amelyet Júdában beszélnek: „Emberek, halljátok meg, mit üzen nektek Asszíria nagy királya! »Ne hagyjátok, hogy Ezékiás becsapjon benneteket, mert ő képtelen megmenteni titeket! Ne higgyetek Ezékiásnak, amikor azzal hiteget, hogy bízzatok az Örökkévalóban, aki biztosan megszabadít, és a várost nem adja Asszíria királyának kezébe! Ne hallgassatok rá! Inkább Asszíria királyának higgyetek, aki ezt üzeni: Adjátok meg magatokat, jöjjetek ki a városból, és kössetek békét velem! Akkor szabadon hazamehettek, s mindannyian a saját szőlőtökről és fügefátokról ehettek, és saját kútjaitok vizét ihatjátok. Azután majd eljövök, és elviszlek titeket egy olyan földre, amely országotokhoz hasonló. Ott azután bővében lesztek minden jónak: gabonának és bornak, mert az a föld a bőséges kenyér és szőlő földje. Ne hagyjátok magatokat becsapni! Ezékiás félrevezet titeket azzal, hogy az Örökkévaló majd megszabadít! Vajon meg tudták-e szabadítani a nemzetek istenei a maguk népét Asszíria királyának kezéből? Hol vannak Hamát, Arpad és Szefarvaim istenei? Megmentették-e Samáriát a kezemből? Hol van csak egyetlen isten is, aki meg tudta volna menteni népét és földjét a kezemből? Hogy képzelitek, hogy az Örökkévaló meg tudja menteni Jeruzsálemet tőlem?«” De a jeruzsálemi falon álló férfiak csendben maradtak, és semmit sem feleltek, mert Ezékiás megparancsolta, hogy senki egy szót se válaszoljon az ellenségnek. Ezután Ezékiás követei: Eljákim, Hilkijjáhú fia, a királyi palota udvarmestere, Sebna, a király titkára, és Jóáh, Ászáf fia, a krónikaíró visszatértek Ezékiáshoz megszaggatott ruhában, és átadták Rabsaké üzenetét. Amikor Ezékiás király végighallgatta a követek jelentését, megszaggatta a ruháit, majd zsákruhába öltözött, és az Örökkévaló Templomához ment. Azután elküldte néhány emberét Ézsaiás prófétához, Ámóc fiához. Ezek voltak a követei: Eljákim, a királyi palota udvarmestere, azután Sebna, a király titkára, és a papok vezetői. Valamennyien zsákruhába öltöztek. Elmentek Ézsaiáshoz és ezt mondták: „Királyunk, Ezékiás üzeni neked: »Jaj ez a nap! Mert megszorongatnak, megfenyítenek bennünket, és gyalázatot kell elviselnünk! Olyan szorult helyzetbe kerültünk, mint a magzat, aki már majdnem világra jött, de anyjának nincs ereje hozzá, hogy megszülje. Talán meghallotta Istened, az Örökkévaló, hogy mit mondott Rabsaké, akit ura, Asszíria királya azért küldött ide, hogy az Élő Istent káromolja és gyalázza. Talán meg is fenyíti őt Istened, az Örökkévaló ezért az istenkáromlásért, amely bizonyára feljutott hozzá. Te pedig, Ézsaiás, imádkozz és könyörögj népünk maroknyi töredékéért, amely még életben maradt.«” [5-6] Ézsaiás meghallgatta a király üzenetét, majd így felelt: „Ezt a választ vigyétek uratoknak. Azt mondja neked az Örökkévaló: »Ne ijedj meg attól, amit az asszír király szolgái mondtak, mert ők engem gyaláztak és káromoltak! *** Figyeld csak meg, mit teszek vele! Egy szellemet küldök az asszír király ellen. Amikor a király híreket kap, hazatér országába, ott pedig kardélre juttatom: a saját földjén fogják meggyilkolni.«” [8-9] Ezután Tirháká, Etiópia királya felvonult seregével Asszíria királya ellen. Amikor ezt az asszír király megtudta, elvonult Lákisból, és Libna városát kezdte ostromolni. Rabsaké ekkor Libnába ment, mert közben hallotta, hogy az asszír király ott tartózkodik. Az asszír király ekkor követeit ismét Ezékiáshoz küldte, hogy a következő üzenetet adják át neki szóban és írásban is: *** „Ne higgy Istenednek, akiben bízol, ha azt mondaná, hogy Jeruzsálem nem kerül Asszíria királyának a kezébe; mert Istened becsap téged! Láthatod, hogyan pusztították el Asszíria királyai az összes országot! Azt képzeled, hogy te majd megmenekülsz a kezemből?! Elődeim, Asszíria királyai pusztították el Gózánt, Háránt, Recefet és Eden népét Telasszárban! Ezeknek istenei közül egyik sem tudta megmenteni népét Asszíria hatalmától. Nézd meg mi lett a sorsa Hamát, Arpad, Szefarvaim, Héna és Ivvá királyainak!” Ezékiás meghallgatta a követeket, átvette tőlük az asszír király levelét, és elolvasta. Majd fogta a levelet, és fölment az Örökkévaló Templomába. Ott, az Örökkévaló jelenlétében kiterítette a papírtekercset, és így könyörgött az Örökkévalóhoz: „Örökkévaló, Seregek Ura, Izráel Istene, aki a kerubok fölött ülsz királyi trónodon! Te vagy az Isten, nincs más rajtad kívül! Egyedül te vagy a föld összes királyságainak Istene! Te teremtetted az eget és a földet! Kérlek, Örökkévaló, hallgass meg engem! Figyelj rám, és lásd meg ezt a levelet! Kérlek, figyelmesen vizsgáld meg Szanhérib üzenetét, amellyel az Élő Istent káromolta és gyalázta! Mert igaz, Örökkévaló, hogy Asszíria királyai elpusztították az összes nemzetet és országaikat, azok isteneit pedig elégették. De azok az úgynevezett istenek nem voltak valódiak, csupán emberi kéz kőből és fából készült alkotásai — ezért tudták elpusztítani azokat. Ezért hát, Örökkévaló, Istenünk, szabadíts ki bennünket az asszír király kezéből, hadd tudják meg a föld összes királyságai, hogy egyedül te vagy az Örökkévaló, és nincs rajtad kívül más Isten!” Akkor Ézsaiás, Ámóc fia Ezékiáshoz küldött valakit ezzel az üzenettel: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene. Mivel hozzám imádkoztál Szanhérib, Asszíria királya miatt, válaszul ezt mondja az Örökkévaló Szanhéribnek: »Bizony Sion szűz leánya kicsúfol téged! Jeruzsálem leánya kigúnyol téged! De te, Asszíria királya, kit gúnyoltál ki? Ki ellen szóltál olyan kevélyen? Kit néztél le megvetéssel és büszke tekintettel? Kit gyaláztál és káromoltál? Izráel Szentjét! Bizony, ellene vétkeztél! Szolgáid által az Örökkévalót gyaláztad és káromoltad!« Ezt mondtad: »Rengeteg harci szekeremmel felmentem a hegyek tetejére, még a Libanon csúcsára is! Ledöntöttem a legmagasabb cédrusokat, kivágtam a legszebb sudár fenyőket, behatoltam a legsűrűbb erdőkbe, a legtávolabbi zugokba! Ha akartam, idegen földön is kutat ástam, hogy vizet igyak belőle. Ha akartam, lépteimmel kiszárítottam Egyiptom minden folyóját!« Az Örökkévaló pedig ezt mondja neked, Asszíria királya: »Hát nem hallottad, hogy mindezt én határoztam el réges-régen? Nem tudtál róla, hogy én terveztem ezeket az ősidőkben? Most csak kiformáltam és véghezvittem. Mert én akartam, hogy elfoglalj erős városokat, és romhalmazzá rombold váraikat. Ezért fogyott el védőik ereje, megrémültek tőled, szégyent vallottak, s olyanok lettek, mint mezőn a gyenge fű, mint háztetőn a gyom, mely hirtelen elszárad, még kalászt sem hoz. De én jól ismerlek téged, Asszíria királya! Tudok róla, ha leülsz, vagy elindulsz, s tudom, mikor térsz vissza. Látom, hogyan forralod haragod ellenem. Ellenem tomboló haragod miatt, és elbizakodott kevélységedért — mert hallottam minden szavad —, orrodba akasztom horgomat, zablámat szádba teszem, és kényszerítelek, hogy visszatérj az úton, amelyen jöttél.«” Azután az Örökkévaló így folytatta: „Neked pedig, Ezékiás, megerősítésül jelt adok, hogy biztos legyél benne: én mondtam ezt neked! Ebben az évben azt fogjátok aratni és enni, ami a gabonaföldön magától terem. A következő évben azt aratjátok majd, ami az idei aratáskor elhullott magvakból kikel. De a harmadik évben már szokás szerint szánthattok, vethettek, és arathatjátok a gabonát, sőt szőlőskerteket telepíthettek, és azok gyümölcsét eszitek. Júda népének maradéka pedig, amely túlélte a város ostromát, ismét növekedni és szaporodni fog, mint a gyümölcsfa, amely gyökeret ereszt a földben, és bőséges termést hoz ágain. Mert e nép maradéka Jeruzsálemből kiindulva ismét benépesíti a földet. Akik megszabadultak, a Sion hegyéről rajzanak majd szét. Az Örökkévaló féltékeny és erős szeretete fogja ezt véghezvinni.” Asszíria királyáról pedig ezt mondja az Örökkévaló: „Jeruzsálembe nem teszi be a lábát! Még egy nyílvesszőt sem lő a városra, fegyvereit sem fordítja ellene, meg sem ostromolja, hanem visszatér országába azon az úton, amelyen jött. Nem jön be ebbe a városba — mondja az Örökkévaló —, mert megvédem és megmentem Jeruzsálemet önmagamért, és szolgámért, Dávidért.” Ezután az Örökkévaló elküldte angyalát, aki éjjel 185 000 katonát megölt az asszír sereg táborában. Amikor másnap reggel az életben maradottak korán reggel felébredtek, megdöbbenve látták bajtársaik holttestét. Szanhérib, Asszíria királya ezután seregével együtt visszatért Ninivébe, és ott is maradt. Egy napon Szanhérib éppen imádkozott istenének, Niszróknak a templomában, amikor fiai, Adrammelek és Szárecer karddal meggyilkolták, majd elmenekültek Ararát földjére. Ezután Szanhérib egyik fia, Észárhaddón követte a trónon apját. Abban az időben Ezékiás, Júda királya megbetegedett, és már a halálán volt. Ézsaiás, Ámóc fia meglátogatta, és azt mondta neki: „Ezt mondja az Örökkévaló: Rendezd el a dolgaidat, mert nem fogsz meggyógyulni, hanem meghalsz!” Ennek hallatára Ezékiás a fal felé fordult, és így könyörgött: „Örökkévaló, kérlek, emlékezz rá, hogy egész életemben hűséges voltam hozzád, és teljes szívvel azt tettem, amit helyesnek látsz!” — így könyörgött és sírt a király sokáig. Történt ezek után, hogy az Örökkévaló ismét szólt Ézsaiáshoz: „Menj vissza Ezékiáshoz, és mondd neki: Ezt üzeni az Örökkévaló, Dávidnak, ősapádnak Istene: »Meghallgattam könyörgésedet, láttam könnyeidet, és tizenöt évvel meghosszabbítom életed idejét. Ezen felül megszabadítalak téged és Jeruzsálemet is Asszíria királyának a kezéből, és megvédem a várost.«” Ezékiás pedig már azt kérdezte: „Mikor mehetek föl ismét az Örökkévaló Templomába? Mi lesz a jele, hogy már meggyógyultam?” Ez lesz a jel számodra az Örökkévalótól, hogy beteljesíti, amit ígért: „Nézd! Visszaviszem az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján azokon a fokokon, amelyen már áthaladt.” Az árnyék pedig valóban visszahátrált tíz fokot a napórán, azokon a fokokon, amelyeken előzőleg már áthaladt. Ezt az éneket Ezékiás, Júda királya akkor írta, amikor felgyógyult halálos betegségéből: „Azt gondoltam: Hát életem derekán kell átmennem az alvilág kapuján, s többi éveimet elrabolják tőlem! Azt mondtam: Hát nem láthatom többé az Örökkévalót az élők földjén? Nem láthatom többé a földön élő embereket sem? Sátorom lebontják, mint a pásztorok sátrát, s ki kell költöznöm belőle. Mint a takács a vásznat, összetekeri életem, s levágja a szövőszékről. Végez velem, mihelyst a nappal éjjelre vált. Hajnalig kiáltok segítségért, de úgy összetöri minden csontomat, mint zsákmányát az oroszlán. Végez velem, mihelyst a nappal éjjelre vált. Mint rémült fecskefióka, sipogtam, és nyögtem, mint a galamb. Uram, fölnézek a mennybe, onnan várok segítséget. Segíts rajtam, ments meg, te légy a szabadítóm! Mit is mondhatnék? Hiszen azt tetted velem, amit mondtál. Alázatban élem le hátralévő éveimet, lelkem keserűsége után. Uram, ezek által él minden ember, te éltetsz engem is! Meggyógyítasz, és életet adsz nekem! Bizony, még ez a szorongatás és nyomorúság is a javamra vált! Mert szeretsz, hát kihúztad lelkem a sírveremből, s hátad mögé hajítottad összes bűnömet! Nem a Seol dicsér téged, foglyai nem magasztalnak. A halál nem dicsőít téged, Uram, sem a sírba hullók nem reménykednek többé hűségedben! Csak az élők, csak az, ki él, az dicsőít téged, mint ahogy ma én magasztallak, Uram! Hirdessék hűségedet az apák a fiaiknak! Bizony, az Örökkévaló megszabadít engem, semmi kétség! Énekeljük hát hálaénekeimet, hangszerekkel, az Örökkévaló házában, egész életemben!” [21] Ezután Ézsaiás mondta a szolgáknak, hogy hozzanak egy szárított füge-csomót, és kössék rá Ezékiás sebére, hogy meggyógyuljon. Miután Ezékiás felgyógyult betegségéből, követek érkeztek hozzá Babilóniából. Meródak-Baladán, Baladán fia, Babilónia királya küldte őket levelekkel és ajándékokkal, mivel hallotta, hogy Ezékiás beteg volt, de meggyógyult. Ezékiás örömmel fogadta a követséget, és megmutatta nekik a palotáját, raktárait, fegyvertárát és kincseit: az ezüstöt, aranyat, drágaköveket, illatos olajokat és drága fűszereket. Mindent megmutatott a követeknek, ami csak palotájában és királyságában értékes volt. Ezután Ézsaiás próféta Ezékiás királyhoz ment, és megkérdezte tőle: „Kik voltak ezek az emberek? Honnan jöttek, és mit mondtak?” A király ezt felelte: „Egy távoli országból, Babilóniából jöttek hozzám.” Ézsaiás tovább kérdezett: „Mit láttak a palotádban?” A király ezt válaszolta: „Mindent! Megmutattam nekik összes kincsemet. Nincs semmi egész palotámban, amit ne láttak volna.” Akkor Ézsaiás ezt mondta Ezékiásnak: „Halld meg az Örökkévaló, a Seregek Ura szavát: »Bizony, eljön az idő, amikor mindent, ami a palotádban van — amit elődeid eddig gyűjtöttek —, mindent elvisznek Babilóniába. Semmi sem marad itt. Sőt, még a tőled származó utódaid közül is elvisznek egyeseket, hogy a babilóniai király palotájában udvari szolgák legyenek.«” Ezékiás így válaszolt Ézsaiásnak: „Jó az Örökkévaló beszéde, amelyet mondtál.” Magában ugyanis azt gondolta a király: „Akkor legalább az én időmben békesség és nyugalom lesz!” „Vigasztaljátok népemet, bátorítsátok! — mondja Istenetek. — Beszéljetek a szívére Jeruzsálemnek! Hirdessétek neki, hogy szolgaságának ideje letelt, hogy vétkeit az Örökkévaló megbocsátotta, kétszeresen megbüntette már összes bűnéért az Örökkévaló.” Halljátok meg a kiáltónak szavát: „Készítsetek utat az Örökkévalónak a pusztaságban! Egyengessétek Istenünk útját a kietlenben! Töltsétek föl mind a völgyeket, a hegyek és dombok legyenek rónává, ami tekervényes, legyen egyenessé, ami göröngyös, legyen simává! Akkor megjelenik az Örökkévaló dicsősége, és minden halandó látni fogja, kivétel nélkül mindannyian!” — az Örökkévaló maga mondta ezt. Egy hang szólt hozzám: „Hirdesd, jó hangosan!” Kérdeztem: „Mit mondjak?” Ezt mondd: „Minden halandó olyan, mint a fű a pusztán! Minden emberi dicsőség, mint a mező virága. Csak rálehel az Örökkévaló, és megszárad a puszta füve, elhull virága. Bizony, mint a fű, olyan a nép! Elszárad a fű, elhull a virág, de Istenünk szava örökké érvényes marad!” Sion, jó hírt viszel, hát magas hegycsúcsra menj fel! Jeruzsálem, jó hírt kiáltasz, ereszd ki hát hangodat! Ne félj, hirdesd bátran Júda városainak: „Nézzétek, Istenetek jön!” Nézzétek, az Örökkévaló Isten jön hatalommal! Erős kézzel uralkodik. Magával hozza népének jutalmát, de ellenségeinek megfizet érkezése előtt. Mint pásztor, úgy vezeti nyáját. Gondjukat viseli, karjára gyűjti a bárányokat, s ölébe veszi, a szoptatósakat gyengéden vezeti. Ugyan ki mérte meg markával az óceán vizét? Ki mérte fel arasszal az egeket? A föld porát ki szedte kosarába, vagy ki tette mérlegre a hegyóriásokat? Ki mérte le a dombokat? Ki parancsolt valaha az Örökkévaló Szellemének? Tanácsot ki adott neki? Oktatta őt valaki? Vagy kitől kért az Örökkévaló tanácsot valaha? Ki tanította ítélkezni? Ki oktatta bölcsességre? Az értelem útjára ki vezette? Lám, a nemzetek, mint vízcsepp a vödörben, csak annyit számítanak előtte! Az összes sziget és tengerpart, mint porszem a mérlegen. Az Örökkévalóhoz méltó áldozathoz nem elég Libanon egész erdeje sem a tűzre, összes vadállata sem az égőáldozatra. Az Örökkévaló előtt a nemzeteknek semmi súlyuk sincs a mérlegen, a semminél is kevesebbek az ő szemében. Kihez hasonlítanátok az Örökkévalót? Lehet-e képmást készíteni róla? Mégis van, aki bálványszobrot készít, fémből kiönti formáját, arannyal bevonja, ezüstláncokkal ékesíti. Akinek ilyen áldozatra nem telik, az nem korhadó fát választ, keres hozzá ügyes faragó mestert, bálványszobrot készíttet vele, s felállítja magának. Hát nem tudjátok, nem hallottátok? Nem mondták nektek soha? Nem értitek, hogyan készültek a föld alapjai? Az Örökkévaló az egyetlen igaz Isten! Ott ül trónján a földkerekség fölött! Lába előtt a földi lakók, mint a sáskák a fűben, olyan aprók! Ő feszítette ki az eget, mint fátylat, vagy lakósátrat a föld fölé. Ő teszi semmivé a hatalmas fejedelmeket, megfosztja hatalmuktól a földi uralkodókat. Alighogy helyükre ültették őket, hatalmuk épphogy kicsírázott, alig vertek gyökeret a földben — ha az Örökkévaló rájuk fúj: máris elfonnyadnak, kiszáradnak, s a vihar felkapja őket, mint polyvát a szél! „Kihez akartok hasonlítani engem? Kivel mértek össze?” — kérdezi a Szent. Nézzetek föl a magasba, tekintsétek a csillagokat! Ki teremtette azokat? Ki teremtette az égi seregeket? Bizony, ő néven szólítja valamennyit! Az Örökkévaló hatalma és ereje miatt egy sem hiányzik! Miért mondod hát Jákób népe, hogyan mondhatod ezt Izráel nemzete: „Nem látja az Örökkévaló a sorsomat, túl messze van, hogy megvédjen az igazságtalanságtól!” Hát nem tudod, nem hallottad soha, hogy Örökké Élő Isten az Örökkévaló, aki teremtette az egész földet, figyelmével mindenkit követ, s nem fárad el soha! Bölcsessége kifürkészhetetlen! Ő ad erőt a megfáradottnak, s az erőtlen erejét megsokszorozza. Mert elfáradnak még a fiatalok is, kimerülten összerogynak a legkülönbek. De akik az Örökkévalóra várnak, akik benne bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, magasra szállnak, mint a sasok! Futnak, de nem fáradnak el, járnak, de nem merülnek ki. Ezt mondja az Örökkévaló: „Csendesedjetek le, szigetek! Hallgassatok rám, távoli partok lakói! Gyűjtsetek erőt, jöjjetek közel, nemzetek! Szedjétek össze bátorságotokat, szóljatok! Szálljunk perbe egymással! Feleljetek, ha tudtok: Ki indította el őt keletről, hogy igazságot cselekedjen? Ki adta kezébe a nemzeteket? Ki tette őt úrrá a királyok fölött? Kardjával ízzé-porrá zúzza a királyokat, íjával szétszórja a nemzeteket, mint szél a polyvát. Üldözi seregüket, s megállíthatatlanul halad, oly ösvényen, ahol még sohasem járt. Ki tervezte és vitte végbe mindezt? Ki hozta elő kezdettől fogva a nemzedékeket? Én, az Örökkévaló! Mert én vagyok az Első, és ugyanaz leszek akkor is, mikor szólítom az utolsó nemzedéket!” Látják ezt a távoli nemzetek, remegve félnek, és összegyűlnek, reszketve jönnek a föld széleiről. [6-7] Bíztatja egymást az ötvös és a kovács, ezt mondják: „Légy erős!” Egymást bátorítja és segíti az ács és a fafaragó: „Így jó lesz, csak meg kell még erősíteni a bálványt, hogy ne inogjon!” *** Ezt mondja az Örökkévaló: „De te, Izráel, ne félj, mert szolgám vagy! Téged választottalak, Jákób, barátomnak, Ábrahámnak népe. A föld széléről hoztalak el, a világ végéről hívtalak magamhoz. Azt mondtam neked: Szolgám vagy! Én választottalak, soha nem doblak félre! Ne félj, mert veled vagyok! Ne aggódj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, sőt, megsegítelek! Igazságos jobbommal felkarollak, és megtartalak. Nézd! Akik gyűlölnek téged, megszégyenülnek, és vereséget szenvednek. Akik harcolnak ellened, elvesznek, és megsemmisülnek. Keresed majd ellenségeidet, de nem találod őket. Akik ellened támadtak, semmivé lesznek, végleg eltűnnek. Hiszen én vagyok az Örökkévaló, a te Istened! Fogom a jobb kezed, s azt mondom: Ne félj, én segítek neked! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én segítek neked! — mondja az Örökkévaló, Megváltód, Izráel Szentje. — Nézd! Új, éles fogú cséplőszánná teszlek. Hegyeket morzsolj össze, zúzd porrá a dombokat, szórd a szélnek őket, mint a polyvát! Hadd vigye őket a szél, hadd szórja szét őket a vihar! Te pedig ujjongva örülsz az Örökkévalóban, s Izráel Szentjével dicsekszel!” „Vizet keresnek a szegények, de nem találnak. Szomjaznak a nyomorultak, még nyelvük is kiszáradt. De én, az Örökkévaló inni adok nekik, én, Izráel Istene törődök velük! Folyókat fakasztok a kopár hegyeken, forrásokat a mély völgyekben. A sivár pusztaság helyére tavakat telepítek, a száraz sivatagban vízforrásokat nyitok. Mellettük növesztek a pusztában cédrusokat, sittim fákat, mirtusz bokrokat, olajfák ligetét. Ültetek a sivatagban ciprust és sokféle fenyőt. Hogy lássák, megtudják, szívükre vegyék, és mindenki megértse, hogy ezt az Örökkévaló vitte végbe, Izráel Szentje alkotta.” „Hozzátok elém ügyeteket! — mondja az Örökkévaló. — Adjátok elő érveiteket! — mondja Jákób Királya. — Lépjetek elő, mondjátok meg, amik ezután lesznek! Vagy mondjátok meg, mi történt az ősidőkben! Hadd tudjuk meg, hadd lássuk, mi lesz a vége! Vagy jelentsétek meg, amik következnek! Mondjátok meg, ha tudjátok, ami közeledik! Hadd lássuk, valóban istenek vagytok-e! Tegyetek jót, rosszat, vagy akármit, hadd nézzük, és lássuk, mi történik! De lám, ti semmik vagytok, és tehetetlenek! Utálatos és gyalázatos, aki titeket választ!” „Én indítottam el őt, hogy jöjjön észak felől, aki már ott, keleten is tisztelte nevemet. Megtapossa a fejedelmeket, mint a sarat, mint fazekas az agyagot. Ezt ki mondta meg előre, hogy tudhattuk volna? Ki tudta ezt már régen, hogy mondhattuk volna: »Igazat mondott, valóban!« De senki sem mondta, senki sem jelentette, hírét sem hallotta senki! Én mondtam először Sionnak: Nézzétek, itt vannak, nézzétek, jönnek! Én küldtem Jeruzsálemnek hírnököt az örömhírrel! Szétnéztem, de senkit sem láttam, kerestem, de nem akadt köztük tanácsadó. Kérdeztem őket, de senki sem felelt! Bizony, semmik ők mindannyian, s amit tesznek, az is semmi! A bálványok semmit sem érnek, semmire nem képesek, csak tehetetlen szobrok, semmi más!” „Nézzétek! Ő az én szolgám akit támogatok, őt választottam, mert gyönyörködöm benne. Szellememmel töltöttem be, hogy igazságosságot hozzon a nemzeteknek. Nem hangoskodik, nem mutogatja magát, nem lármázza fel az utcákat. Aki megtört, mint a nád, ő nem töri össze. Akiben már alig pislákol az élet, mint az olajmécs lángja, ő nem oltja ki. Igazságot szolgáltat hűségesen. Ő maga nem lankad el, s nem törik össze, hanem megszilárdítja az igazságosságot a földön. Tanításában bíznak a távoli partok és messzi szigetek lakói.” Ezt mondja az Örökkévaló, az Isten, aki teremtette és kiterjesztette az eget, aki megalapozta a földet, és sarjasztott belőle élőket, aki leheletet ad az embereknek, és az élet szellemét a föld lakóinak. „Én, az Örökkévaló hívtalak el téged igazságban, megőrizlek, és fogom a kezed. Szövetségül adtalak a népnek, világosságul a nemzeteknek. Elhívtalak, hogy a vakok szemeit megnyisd, a foglyokat a börtönből kihozd, és a rabokat a sötétség fogságából kiszabadítsd. Én vagyok az Örökkévaló, ez a nevem! Dicsőségemet másnak nem adom, dicséretem a bálványoknak át nem engedem! Lássátok meg, vegyétek észre, a régi dolgoknak örökre vége! Most újakat hirdetek, s mielőtt kisarjadnak, tudatom veletek.” Énekeljetek az Örökkévalónak új éneket! Dicsérjétek őt a föld széléig mindenütt! Énekeljetek, akik tengerre szálltok, és ti is, tengeri lények, mind! Távoli partok lakói, ti is énekeljetek! Zengjen a puszta és a városok, ujjongjanak Kédár falvai! Kiáltsanak örömmel a sziklákon lakók, a hegycsúcsokról kiáltsanak! Dicsőítsék az Örökkévalót, hirdessék dicséretét a szigetek és a távoli partok lakói! Akkor az Örökkévaló kijön, mint hatalmas hős, feltámad harci kedve, mint az erős harcosé, csatakiáltása messze hangzik, felharsan félelmetes hangja, s ellenségeit mind letiporja. „Régóta hallgattam, türtőztettem magam, nem szóltam. De most kiáltok, mint a vajúdó asszony. Nyögök és zihálok, mint aki szül. Elpusztítok hegyeket és dombokat, kiszárítok erdőket és mezőket, kiszárítok folyókat és tavakat. Vezetem a vakokat olyan úton, amelyet nem ismernek, viszem őket olyan ösvényeken, ahol még nem jártak. A sötétséget előttük világossággá teszem, a göröngyös utakat elegyengetem. Bizony, ezeket teszem velük, s őket soha el nem hagyom. De akik bálványokban bíznak, és ezt mondják nekik: »Ti vagytok isteneink!« — mind meghátrálnak és megszégyenülnek.” „Ó ti süketek, hallgassatok rám! Ti vakok, nézzetek ide! Nézzétek szolgámat! Van-e olyan vak, mint ő? Nézzétek követemet! Kicsoda oly süket, mint ő? Bizony, nincs más, aki ennyire vak lenne, mint az Örökkévaló szolgája és szövetséges társa!” Sokat láttál, de nem vetted észre! Füled is nyitva volt, mégsem hallottad meg szavam! Az Örökkévaló a legjobbat adta szolgájának: nagy és dicsőséges törvényét. De nézd a népet, hogy kirabolták, kifosztották! Bilincsbe verték, tömlöcbe zárták őket! Zsákmányul estek, és nem volt szabadítójuk! Kifosztották őket mindenükből, és senki sem mondta: „Add vissza nekik!” Ki figyel rám közületek? Ki gondol azzal, ami következik? Ki szolgáltatta ki Jákób népét ellenségeinek? Ki adta zsákmányul Izráelt kirablóinak? Vajon nem az Örökkévaló, aki ellen vétkeztünk mindannyian, akinek útjain járni nem akartunk, s tanítására nem figyeltünk? Ezért ránk zúdult izzó haragja, ezért támadtak ránk erős ellenségeink! Lángolt körülöttünk a tűz, de észre sem vettük! Már meg is perzselt lángja, mégsem vettük szívünkre, s nem tértünk észre! De most azt mondja az Örökkévaló, aki teremtett téged, Jákób, aki téged alkotott, Izráel: „Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, enyém vagy! Mikor vízen kelsz át, veled vagyok. Ha folyókon, azok el nem borítanak. Mikor tűzön mész keresztül, téged meg nem éget, lángja nem emészt meg, mert én vagyok Istened, az Örökkévaló, Izráel Szentje, Szabadítód. Váltságodul Egyiptomot adtam cserébe. Etiópiát és Szebát adtam érted, hogy enyém lehess. Mivel drága vagy nekem, kedves és értékes, s mert nagyon szeretlek, hát népeket adok érted, s életedért cserébe nemzeteket. Ne félj, mert melletted vagyok, elhozom keletről fiaidat, összegyűjtöm nyugatról gyermekeidet. Parancsolok északnak: add ide fiaimat! Szólok délnek: ne tartsd vissza őket! Hozzátok vissza fiaimat messziről, s leányaimat a föld pereméről! Mindenkit, aki nevemet viseli, akit dicsőségemre teremtettem, akit magam alkottam és formáltam. Hozzátok elő a népet, amely vak, pedig van szeme, és süket, noha van füle!” „Gyűljetek össze mind, ti nemzetek, népek, gyülekezzetek! Közületek ki tudta ezt előre? Vagy ki tudja megmondani, mi volt régen? Állítsák elő tanúikat, hogy igazolják őket, hogy aki hallja, azt mondja rá: »Igaz!«” „Az én tanúim ti vagytok, népem — mondja az Örökkévaló —, és szolgám, akit azért választottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek: Én Vagyok, csak én! Előttem nem volt más Isten, és utánam sem lesz senki más! Egyedül én vagyok az Örökkévaló, rajtam kívül nincs más Szabadító! Én szóltam hozzátok, én szabadítottalak meg titeket, én jelentettem ki a múltat és jövőt. Igen, én tettem ezt, nem valami idegen isten! Ti vagytok tanúim, hogy én vagyok Isten egyedül! — ezt mondja az Örökkévaló. — Mindig is én voltam, ezután is én leszek Isten egyedül! Nincs senki, aki kezemből kivehetne, nincs, aki megmásíthatná, amit teszek!” Ezt mondja Megváltótok, az Örökkévaló, Izráel Szentje: „Értetek küldök seregeket Babilóniába, megalázom a káldeusokat. Fogságba hurcolják őket a saját hajóikon, amelyekre oly büszkék voltak. Én vagyok az Örökkévaló, én vagyok számotokra a Szent, Izráel Teremtője, s a Királyotok!” Az Örökkévaló nyitott utat népének a tengeren át, ösvényt a mély vízen keresztül. Kihozta az egyiptomiakat, harci szekerekkel és lovasokkal, az egész hatalmas sereget, amely most ott fekszik, többé föl nem kel soha, mert életük lángja kialudt, ellobbant, mint a mécses. Ezt mondja az Örökkévaló, aki mindezeket tette: „Ne gondoljatok többé a régi dolgokra, ne az emlékeken tűnődjetek! Nézzétek! Most valami újat kezdek! Már sarjad is, mint a zsenge vetés, nem vettétek észre? A pusztában utat készítek, a kietlen sivatagban folyókat fakasztok. Még a vadállatok is dicsőíteni fognak engem, a pusztai sakálok és struccok, mert a kietlenben vizet fakasztok, a sivatagban folyókat nyitok, hogy inni adjak népemnek, választottaimnak. Igen, a népnek, amelyet magamnak alkottam, s amely hirdeti majd dicséretemet.” „De mégsem hozzám kiáltottál, Jákób! Meguntál engem, Izráel! Nem hoztál nekem bárányaidból égőáldozatnak valót, nem tiszteltél véresáldozatokkal. Pedig nem terheltelek ételáldozatokkal, nem fárasztottalak tömjént követelve. Nem vettél nekem jó illatú nádat, nem hoztál elém jó szívvel ajándékokat, csak bűneiddel terheltél, vétkeid sokaságával fárasztottál. Én, egyedül én törlöm el bűneidet, önmagamért, és vétkeidre többé nem emlékezem! Emlékeztess, pereljünk egymással! Add elő érveidet! Igazold magad, ha tudod! Hiszen már ősapád is vétkezett, vezetőid is vétkeztek ellenem mindannyian! Hát én is hagytam, hogy szent helyem papjait meggyalázzák, engedtem, hogy Jákóbot pusztítsák, és megszégyenítsék Izráelt.” „Figyelj most rám, szolgám, Jákób! Halljad Izráel, akit választottam! Az Örökkévaló mondja ezt neked, aki téged teremtett és megformált, anyád méhétől fogva segít és támogat: Ne félj szolgám, Jákób, választottam, Jesúrún, mert vizet öntök a szomjas földre, s elárasztom a sivatagot, Kiöntöm Szellemem gyermekeidre, s áldásomat utódaidra. Úgy virulnak, mint fű a vízparton, növekednek, mint fűzfák a folyó mellett. Az egyik azt mondja: ez a nevem: »Én az Örökkévalóé vagyok!« Őt »Jákóbnak« nevezik. A másik ezt írja kezére: »Az Örökkévaló tulajdona«. Őt meg »Izráelnek« hívják.” Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Királya és Megváltója, a Seregek Ura: „Én vagyok a kezdet és a befejezés, nincs más Isten rajtam kívül. Kicsoda olyan, mint én? Álljon elő, és szóljon! Mondja el, mi történt az ősidők óta, vagy hirdesse ki a jövendőt, mondja meg, mi következik! De ti ne féljetek a jövőtől, ne aggódjatok miatta! Hiszen én megmondtam nektek, régóta tudattam veletek, ti vagytok tanúim! Hát van-e más Isten kívülem? Nincs más Kőszikla, bizony, nincs!” Akik bálványokat készítenek, mind értelmetlenek, kedvenceik pedig tehetetlenek! A bálványok imádói mind vakok és ostobák, nem tudják, hogy csalódni fognak. Ki olyan ostoba, hogy istent farag magának? Kicsoda készít bálványszobrot, amely tehetetlen és haszontalan? Nézzétek! Akik a bálványokhoz ragaszkodnak, mind csalódni fognak. Hiszen a bálványok készítői is csak emberek! Hát gyűljenek össze, álljanak csak elő, majd megrémülnek és megszégyenülnek valamennyien! A kovács forgatja szerszámait, izzó parázson formálja a vasat, erős karjával kalapálja, hogy bálványt készítsen belőle. De ha megéhezik a kovács, elfogy az ereje, ha megszomjazik, kimerül. A fafaragó mester zsinórral megjelöli a fát, körzővel méri, gyalulja, vési, kalapálja, férfi formájúra alakítja, emberi vonásokkal ékesíti, bálványszobrot készít belőle, a házi szentélybe. Ehhez maga választ fát az erdőn, fenyőt, tölgyet, vagy más fát, sudár termetűt. Vagy elülteti, és várja, hogy az eső fölnevelje. Egyik része jó lesz tűzifának, befűt vele, kenyeret süt, melegszik a lángja mellett. Maradékából meg istent farag magának, és azt imádja! Saját kezével készítette, mégis leborul előtte! Felét már eltüzelte, húst sütött a parázson, jól is lakott vele. A tűznél üldögél, és ezt mondja: „De jól felmelegedtem, míg a tűz mellett ültem!” Ami marad a fából, abból istent készít magának! Bálványszobrot, hogy leboruljon előtte, imádja és könyörögjön neki: „Ments meg engem, hiszen te vagy istenem!” Nincs bennük egy szikrányi értelem! Ennyire ostobák hogy lehetnek? Van szemük, mégsem látnak? Értelmük ennyire elhomályosult? Egyikük sem kap észbe, meg sem gondolja, hogy ezt mondaná: „Hiszen a fának egyik felét tűzre tettem, parazsánál kenyeret, húst sütöttem, s azt megettem. Hát a másik feléből utálatos bálványt csináljak? Egy faragott fatuskót imádjak?” Bizony, megcsalt szíve vezeti félre azt, aki hamuban gyönyörködik, s a fatuskót imádja! Ezért nem mentheti meg lelkét, ezért nem veszi észre, hogy amit istenként imád: puszta hazugság! „De te, Jákób, jól gondold meg ezeket! Izráel, te engem szolgálsz, nem idegen isteneket! Én formáltalak téged, hogy szolgám légy, rólam soha el ne felejtkezz, Izráel! Vétkeidet én töröltem el, mint szél a fellegeket. Eltöröltem bűneidet, mint napsugár a reggeli ködöt. Megváltottalak, hát térj vissza hozzám, Izráel!” Énekeljen az ég és a föld, mert az Örökkévaló véghezvitte! Kiáltsatok, föld mélységei, ujjongjatok, hegyek és erdők, táncoljanak mind a fák, mert az Örökkévaló megváltotta Jákóbot, dicsőségét megmutatta Izráel által! Ezt mondja az Örökkévaló, Megváltód, aki az anyaméhben kiformált: „Én vagyok az Örökkévaló, a mindenség Teremtője, aki egymaga kiterjesztette az eget, és kiformálta a földet. Ki segített nekem? Én vagyok az Örökkévaló, aki a jósok jeleit semmivé teszi, a varázslókból bolondot csinál, a bölcseket meghátrálásra készteti, s tudományuk bolondságát leleplezi. Én vagyok az Örökkévaló, aki szolgáinak szavát beteljesíti, s küldöttei tanácsát véghezviszi. Ezt mondom Jeruzsálemnek: »Ismét lakjanak benne!« és Júda városainak: »Épüljetek újjá! Romjaitokat ismét felépítem!« Ezt mondom a mélységes tengernek: »Száradj ki!« és a folyóknak: »Vizetek kiszárítom!« Ezt mondom Círusznak: »Pásztorom vagy, aki véghezviszed minden tervemet, mikor azt mondod Jeruzsálemnek: Építsenek fel! A Templomnak pedig: fektessék le alapjaidat!«” Ezt mondja Círusznak az Örökkévaló, aki őt fölkent királlyá tette: „Kézen fogtalak, én fogom a jobbodat, hogy a nemzeteket meghódoltassam előtted, s a királyoktól hatalmukat elvedd, hogy a kapukat kinyissam előtted, s egyetlen város se maradjon zárva. Előtted megyek, síksággá teszem a hegyeket, a tekervényes utakat kiegyenesítem, összetöröm a súlyos bronzkapukat, vas-záraikat letöröm. Neked adom a sötétségben elrejtett kincseket, és a titkos rejtekhelyek gazdagságát, hogy megtudd: Én vagyok az Örökkévaló, Izráel Istene, aki neveden szólítalak. Szolgámért, Jákóbért, és választottamért, Izráelért neveden szólítottalak, királlyá tettelek, pedig nem ismertél. Nem tudtad, hogy én vagyok az Örökkévaló, nincs más Isten rajtam kívül. Bár nem ismertél, mégis megerősítettelek, hogy megtudják a népek kelettől nyugatig: nincs Isten más kívülem, én vagyok az Örökkévaló, nincs senki más! Én alkotom a világosságot, és teremtem a sötétséget, tőlem származik a békesség, de a veszedelem és a csapás is. Én, az Örökkévaló, viszem véghez mindezt. Hulljon az égből igazságosság, mint bőséges záporeső! Sarjadjon a földből szabadulás! Növekedjenek együtt! Én, az Örökkévaló teremtem mind a kettőt.” Nézzétek őket! Még Alkotójukkal is perlekednek, pedig csak agyagcserepek a többi cserép között! Mondhatja-e a korsó a fazekasnak: „Mit csinálsz?” Vagy ezt: „Nincs hatalmad fölöttem!” Nézzétek! Apjának szemére hányja: „Minek adtál nekem életet?” Anyjának meg ezt mondja: „Miért szültél engem?” Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Szentje és Teremtőtök: „Ti akartok kérdőre vonni engem a jövő felől, vagy arról, hogyan bántam gyermekeimmel, akiket saját kezem formál?! Hiszen én alkottam a földet, s én teremtettem az embert, hogy lakjon rajta! Kezem terjesztette ki az eget, parancsomra álltak elő a mennyei seregek! Igen, őt is én emeltem föl magasra, s vezetem, hogy igazságosságban járjon, lába előtt az utat én egyengetem! Ő építi újjá városomat, népemet ő engedi szabadon, de mindezt nem haszonért teszi, nem fizetségért, vagy kincsekért.” — az Örökkévaló, a Seregek Ura mondja ezt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Tiéd lesz Egyiptom gazdagsága, és Etiópia összegyűjtött kincse. A magas termetű szabeusok hozzád mennek, szolgáid lesznek, láncra verve követnek, s lábad előtt leborulnak. Így könyörögnek: »Bizony, Isten csak közöttetek lakik, és rajta kívül nincs más Isten!«” Bizony, a rejtőzködő Isten közöttetek van, Izráel Istene a Szabadítótok! Akik bálványokat készítenek, mind csalódni fognak, gyalázat éri őket. Bizony, mindannyian megszégyenülnek! De Izráelt az Örökkévaló örökre megszabadítja, szégyen és gyalázat többé nem éri őket! Mert ezt mondja az Örökkévaló, aki az eget teremtette, Isten, aki a földet formálta és alkotta, de nem kietlen pusztaságnak, hanem lakóhelynek készítette: „Én vagyok az Örökkévaló, nincs más Isten kívülem! Nem titokban szóltam, nem valami sötét zugban, hanem nyilvánosan! Nem azt mondtam Jákób népének: Keressetek, de hiába, mert úgysem találhattok meg! Én, az Örökkévaló, igazságot mondok, valóságot hirdetek. Hát gyűljetek hozzám! Jöjjetek közel mind, akik a népek közül megmenekültetek!” „Akik bálványok szobrait hordozzák, milyen értelmetlenek! Olyan istenhez könyörögnek, aki semmit sem segít, hisz tehetetlen! Hát tanácskozzatok csak, adjátok elő érveiteket! Mondjátok meg nekem: Ősidőktől fogva volt-e valaha ilyen? Ki tudta ezt előre megmondani közületek? Bizony, nem volt senki, és nincs ma sem. Én vagyok az Örökkévaló egyedül, Igazságos Isten, Szabadító! Nincs más Isten kívülem! Rám nézzetek, a föld széléről is hozzám jöjjetek, hogy megmeneküljetek, hiszen egyedül én vagyok Isten, nincs senki más! Megesküdtem önmagamra, igazságot mondtam, szavam visszavonhatatlan: mindenki térdet fog hajtani előttem, mindenki rám esküszik, és így szólnak rólam: »Bizony, csak az Örökkévalótól származik az üdvösség és erő!« Ezért jönnek hozzám mindannyian!” Akik pedig lázadtak ellene, mind kudarcot és szégyent vallanak. Izráel népe is az Örökkévalóban dicsekszik, aki magához fogadja őket, mint saját gyermekeit. Bél összeroskad, Nebó ledől, szobraikat teherhordó állatokra rakják. Bálványok voltak, de már csak rakomány a kimerült állatok hátán. Bizony összeroskadnak, ledőlnek mind a bálványistenek, még saját magukat sem tudják megmenteni, mind fogságba hurcolják őket! Ezt mondja az Örökkévaló: „Figyelj rám, Jákób népe! Hallgass rám, Izráel maradéka, akiket születésetektől fogva hordozok, anyátok méhétől viselek! Én vittelek, mikor születtél, és hordozlak, mikor megőszülsz. Én teremtettelek és visellek, hordozlak és megmentelek. Kihez hasonlítotok engem? Kivel akartok egyenlővé tenni? Kivel mértek össze? Kit akartok mellém állítani? Talán a bálványokat? Hiszen aki ilyet akar készíttetni magának, ötvös mestertől rendeli meg, kiszámolja erszényéből az aranyat, leméri az ezüstöt a mérlegen, hogy a mester istent készítsen neki, bálványt, amely előtt leborulva imádkozik. A bálványt vállukon hordozzák tisztelőik, majd leteszik — s az ott is marad. Még mozdulni is képtelen! Ha segítségért kiáltasz hozzá, nem válaszol, nem segít, szorult helyzetedből meg nem szabadít. Gondoljátok csak végig ezeket, és szégyenkezzetek! Emlékezzetek, ti hűtlenek! Emlékezzetek csak a régi időkre, értsétek meg, hogy én vagyok az Isten, nincs más Isten kívülem! Nincs senki hozzám hasonló, aki már kezdetben kijelenti a véget, ősidőktől fogva megmutatja amik még meg sem történtek. Tervem nem vall kudarcot soha, s amit akarok, azt véghez is viszem! Előhívom keletről a sast, messze földről a férfit, aki megvalósítja terveim. Igen, amit mondtam, meg is teszem. Amit tervezek, véghez is viszem. Figyeljetek rám, ti keményszívűek, akik távol vagytok attól, hogy a helyes úton járjatok! Közel hozom a győzelmet, már nincs is messze! Szabadításom nem várat soká magára. Szabadulást hozok Sionnak, csodálatos dolgokat teszek Izráelért.” „Szállj le trónodról, ülj a porba, Babilon szűz leánya! Ülj a puszta földre, káldeusok leánya! Nincs többé trónusod, nem leszel többé kényeztetett úrnő! Fogd a kézimalmot, őrölj lisztet, mint a rabszolgalányok! Vedd le fátyladat, járj hajadonfővel, emeld fel szoknyád, mikor a folyók gázlóin átkelsz! Bizony, csupaszra vetkőztetnek téged, s mindenki előtt megszégyenülsz! Megfizetek neked minden gonoszságodért, s nem kímélek senkit közületek!” Ezt mondja Megváltónk, az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Szentje: „Némulj el, és ülj le a sötétben, káldeusok leánya, többé nem leszel birodalmak királynője! Megharagudtam népemre, elfordultam örökségemtől, és kezedbe adtam őket. Te pedig kegyetlenül büntetted népemet, az öregekre is súlyos terhet raktál! Azt gondoltad: »Örökké úrnő maradok!« Nem törődtél hát velük, nem gondoltad meg, mi lesz ennek a vége! Hozzászoktál a jóléthez, elbíztad magad. Azt gondoltad: »Én vagyok, és nincs senki más! Nem leszek soha özvegy, sem gyermektelen!« Hát tudd meg, hogy mindkettő egy napon szakad rád hirtelen: özveggyé leszel, és elveszted gyermekeidet! Bizony, utolér mindez, hiába a sokféle okkult praktikád és varázsigéd, egyik sem segít rajtad! Hiába bíztál gonoszságodban, hiába mondtad: »Engem senki sem láthat!« Bölcsességed és tudásod becsapott téged, mikor azt mondtad: »Én vagyok, rajtam kívül nincs más!« Baj és veszedelem zúdul rád, de nem tudod honnan és mikor. Utolér a csapás, és nem tudod kivédeni. Hirtelen tör rád a pusztulás, s nem tudod eltéríteni. Hát állj elő nagy varázstudományoddal! Vedd elő számtalan varázsigéd, melyekkel ifjúságodtól kezdve annyit vesződtél! Lássuk, mire mész velük? Nézzük, kit tudsz velük elriasztani! Hiszen tanácsadóid annyian vannak, mint égen a csillag! Talán meguntad őket és bölcsességüket? Jöjjenek hát, és mentsenek meg, ha tudnak: az asztrológusok, meg a csillagok ismerői, és a jövendőmondók, akik újhold napján jósolnak neked! Bizony, mint a polyva, úgy megégnek a tűzben! Nagy bölcsességükkel magukat sem menthetik meg a tűzből! Mert ez a tűz nem a kályha parazsa, nem a tűzhely barátságos melege! Így jársz majd varázslóiddal, akikkel ifjúságodtól fogva vesződtél. Menekülnek, ki merre lát, s rajtad nem tud egyik sem segíteni.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Hallgass rám, Jákób népe, akik Izráelnek nevezitek magatokat, bár Júdától származtok! Az Örökkévaló nevére esküsztök, Izráel Istenét emlegetitek, de nem őszintén, nem igazán. Hiszen a Szent Város lakóinak hívnak titeket, és Izráel Istenében bíztok, kinek neve: Örökkévaló, a Seregek Ura! Amik eddig történtek, már régen megmondtam nektek. Előre megmondtam, idejében tudtotokra adtam, azután hirtelen megtettem. Bizony, szavaim mind beteljesedtek! [4-5] Mielőtt megtörtént volna, kijelentettem nektek a jövőt, mert tudtam, hogy mennyire makacs vagy, milyen nehezen formálható, és nem hiszel nekem. Hát megmutattam neked, amik következtek, hogy ne mondhasd: »Bálványaim tették ezt! Bálványszobrom parancsára történt!« *** Előre hallottad, majd saját szemeddel láttad, tanúskodhatsz róla. De mostantól új dolgokat hirdetek, eddig rejtett dolgokat mondok neked, amelyekről nem hallottál soha. Most teremtettem ezeket, nem régen, nem hallottad ezelőtt, hogy ne mondhasd: »Ezt már rég tudom!« Bizony, nem hallgattál rám, nem értettél meg semmit, mert régtől fogva befogtad a füled! Hiszen jól ismerlek téged, milyen hűtlen vagy és engedetlen, s hogy születésed óta lázadsz ellenem. Nevemért mégis fékezem haragom, dicsőségemért türtőztetem magam, hogy ki ne irtsalak. Nézd, megtisztítalak, mint az ezüstöt, de a szorongatás tüzében. Próba alá vetlek a csapások kohójában. Csak önmagamért bánok így veled, tudd meg, csak magamért, nem miattad! Mert hogyan is hagyhatnám, hogy gyalázzák nevem? Dicsőségem másnak át nem engedem!” „Figyelj rám, Jákób! Hallgass rám Izráel, akit elhívtam! Én vagyok a kezdet, és én vagyok a befejezés! Kezem alapozta meg a földet, jobb karom terjesztette ki az eget. Mikor szólítottam őket, mind előálltak, hogy parancsom teljesítsék. Gyűljetek mind elém, halljátok meg ezt nemzetek! Ugyan ki az közületek, aki megmondta volna előre, hogy akit az Örökkévaló szeret, végrehajtja az Örökkévaló akaratát Babilonon, és a káldeusokon? Egyedül én mondtam meg előre. Elhívtam, el is hoztam, útjait egyengettem, és győzelemre segítettem! Jöjjetek ide, és halljátok meg ezt! Kezdettől fogva nyíltan beszéltem, nem titokban! Kezdettől fogva ott vagyok, ahol beteljesedik, amit előre megmondtam.” Tudjátok meg, hogy az Örökkévaló Isten küldött engem és az ő Szellemét. Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Szentje, Megváltód: „Én vagyok Istened, az Örökkévaló, aki tanítalak téged mindarra, ami javadra válik, aki vezetlek azon az úton, amelyen járnod kell. Bárcsak engedelmeskedtél volna parancsaimnak! Akkor most békességed és jóléted oly bőséges volna, mint az áradó folyóvíz. Igazságosságod olyan lenne, mint a tenger dagály idején. Bizony, akkor utódaid annyian lennének, mint tengerparton a homokszemek, gyermekeid, mint a kavicsok, megszámlálhatatlanul! Akkor nem pusztítanák őket, egyet sem ölnének meg közülük soha!” Jöjjetek ki Babilóniából, meneküljetek el a káldeusoktól! Énekelve hirdessétek, ujjongva kiáltsátok világgá: „Az Örökkévaló megváltotta a szolgáját, Jákóbot!” Mikor a pusztában vezette népét az Örökkévaló, egyikük sem szomjazott, még a sziklából is vizet fakasztott nekik! Bizony, meghasította a sziklát értük, és víz zúdult ki onnan bőségesen. „Nincs békesség az istentelen gonoszok számára!” — mondja az Örökkévaló. Figyeljetek rám, szigetek lakói, halljátok szavam, távoli nemzetek! Az Örökkévaló hívott el engem még születésem előtt, már anyám méhében nevemen szólított. Éles karddá tette beszédemet, keze árnyékában rejtett el, hegyes nyíllá csiszolt, és tegzébe zárt. „Szolgám vagy, Izráel — mondta nekem —, rajtad mutatom meg dicsőségemet!” „Mennyit fáradoztam, dolgoztam hiába, hasztalan pazaroltam erőm, semmit el nem értem — feleltem én —, de az Örökkévaló ítél ügyemben, ő mérlegeli munkámat, hogy mennyit ér.” Az Örökkévaló az, aki anyám méhében szolgájának alkotott, s hogy Jákóbot hozzá visszavezessem, és Izráel összegyűljön előtte — hiszen becses vagyok az Örökkévalónak, és Istenemtől kapom az erőmet. Ezt mondja az Örökkévaló: „Szolgám vagy te, hogy Jákób törzseit helyreállítsd, és visszahozd Izráel maradékát. De mindez nem elég: a nemzeteknek is világosságul adlak, hogy szabadításom eljusson a föld minden népéhez általad.” Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Szentje és Megváltója az uralkodók szolgájának, akit az emberek lenéznek, elutasítanak, és a nemzetek megutálnak: „Királyok állnak fel trónjukról előtted, fejedelmek borulnak le lábadnál, az Örökkévaló kedvéért, aki hűséges, Izráel Szentje miatt, aki téged választott.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Jókedvem idején teljesítem kérésedet, az üdvösség napján megsegítelek, megőrizlek és megvédelek. Szövetségül adlak a nemzeteknek, hogy állítsd helyre a földet, és helyezd vissza népemet elpusztult örökségébe. [9-10] A megkötözött foglyokat bocsásd szabadon, a sötétben ülő rabokat hozd ki a fényre! Bizony, kijönnek, és semmiben nem szenvednek hiányt, mint a juhnyáj. Útközben is legelnek, a dombokon és hegyeken bőséges legelőt találnak. Nem bántja őket éhség, vagy szomjúság, nem égeti nap heve, sem forró szél, mert az vezeti őket, aki könyörült rajtuk. Bizony, friss vízforráshoz vezeti őket! *** Utat készítek nekik még a hegyeimen is, mert útjaim magasra vezetnek. Nézzétek! Már jönnek is, a messzi országokból, távoli földekről, északról és délről, még Színimből is!” Ujjongjatok, egek! Örvendezz, Föld! Ugráljatok örömötökben, hegyek! Mert az Örökkévaló megvigasztalta népét, megalázott szegényein megkönyörült! Sion így panaszkodik: „Elfelejtett már engem az Örökkévaló, nem törődik velem Uram!” „Hát elfelejtheti-e gyermekét az anya? Szeretett fiacskájával ne törődne? De még ha el is felejtené — ezt feleli az Örökkévaló —, én terólad soha meg nem feledkezem! Lásd, Sion, tenyerembe véstem képedet, szüntelen szemem előtt tartalak. Fiaid sietve visszatérnek hozzád, pusztítóid és rombolóid pedig elvonulnak. Emeld föl tekinteted, nézz körül, és lásd meg: fiaid mindannyian összegyűlnek, hozzád sietnek!” Életemre mondom — szól az Örökkévaló —, úgy fognak téged ékesíteni, Sion, mint ékszerek a menyasszonyt! Bizony, gyermekeid lesznek ékességeid! Elpusztított földjeid, városaid romjai, és a letarolt vidékek hamarosan szűknek bizonyulnak, mikor fiaid hazatérnek. Pusztítóid pedig messzire távoznak. Gyermekeid, akiket sirattál, ezt mondják majd neked: „Szűk ez a hely, adj nekünk tágasabb tért, bővebb lakóhelyet!” Te pedig ezt gondolod, Sion: „Ki szülte ezeket a gyermekeket? Hiszen én meddő voltam, magányos és gyermektelen, száműzött és bolyongó! Ki nevelte fel őket, mikor elhagyott voltam? Honnan jöttek hát ezek?” Ezt mondja az Örökkévaló Isten: „Nézd! Kezemmel intek a nemzeteknek, zászlómmal jelt adok a népeknek, hogy ölükben hozzák vissza fiaidat, vállukon hordozzák leányaidat. A nemzetek királyai viselnek gondot rájuk, és királynék dajkálják gyermekeidet. Előtted földre borulnak, és a port nyalják lábadnál, hogy megtudd: én vagyok az Örökkévaló! Akik bennem bíznak, nem csalódnak soha.” Elvehetik-e zsákmányát az erős harcostól? Kiszabadulhatnak-e a kegyetlen börtönéből hadifoglyai? „Bizony, megszabadulnak az erős foglyai, s a kegyetlen kezéből is kiveszik zsákmányát! Mert én harcolok ellenségeiddel — mondja az Örökkévaló —, és megszabadítom fiaidat, Sion! Ellenségeid egymást falják fel, és saját vérüktől, mint édes bortól, megrészegednek! Igen, én teszem ezt, hogy mindenki megtudja: Én vagyok az Örökkévaló, Szabadítód és Megváltód, Jákób erős Istene!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Hol van anyátok válólevele, amellyel elbocsátottam őt? Kinek voltam én adósa, hogy törlesztésül titeket eladtalak volna? Bizony, bűneitek miatt adtak el titeket, és vétkeitek miatt taszították el anyátokat! Mikor hazajöttem, mint apa a családjához, hol voltatok? Mikor szólítottalak titeket, miért nem válaszolt senki? Talán oly rövid a kezem, hogy nem tudlak megszabadítani? Vajon nincs elég erőm, titeket megmenteni? Hiszen egy szavamra kiszárad a tenger, s a folyók helye sivataggá változik! Elpusztulnak bennük a halak, és tetemük megbüdösödik. Ha szólok, az ég sötétbe borul, gyászruhát borítok rá egyetlen szavammal.” Az Örökkévaló Isten tanított meg bölcsen szólni, hogy szavammal fölemeljem a megfáradtakat. Fölkelt reggelente, mint tanítványát, kora hajnalban fölébreszt, hogy figyeljek rá. Az Örökkévaló Isten nyitotta meg fülemet, én pedig hallgattam rá, és engedelmeskedtem. Nem fordultam vissza soha. Kiszolgáltattam magam azoknak, akik megvertek, ellenkezés nélkül tűrtem, hogy szakállam tépjék, nem bújtam el gyalázkodásuk és köpködésük elől. De nem maradok szégyenben, mert az Örökkévaló Isten megsegít engem. Sziklaszilárdan eltökéltem magam, mert tudom, hogy benne nem csalódom. Hiszen ő közel van hozzám, és igazol engem! Ugyan ki fog perbe szállni ellenem? Álljon elő, ha mer, hadd lássam, ki az? Lépjen hozzám ellenfelem! Nézzétek! Az Örökkévaló Isten maga áll mellettem, kicsoda ítélhet el engem? Mint molyrágta ócska ruha, úgy jár ellenfelem: szétmállik és megsemmisül. Ki az közületek, aki féli és tiszteli az Örökkévalót? Hallgasson hát az ő szolgájának szavára, és engedelmeskedjen neki! Ha ösvényetek sötét, és nincs világosságotok, bízzatok az Örökkévalóban, és támaszkodjatok Istenetekre! De ti, akik tüzet szítotok, és tüzes nyilakkal fegyverkeztek föl, hogy másokat megrontsatok, magatok kerültök a lángok közé, megéget benneteket a tűz, amelyet gyújtottatok! Kezemből ér ez utol titeket, s kínok között kell hevernetek. „Figyeljetek rám, akik kívánjátok az igazságosságot, akik az Örökkévalót keresitek! Nézzetek Ábrahámra, ősapátokra, a sziklára, amelyből kihasítottak titeket! Nézzetek Sárára, aki benneteket világra hozott, a kőfejtőre, melyből származtatok! Ábrahám egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam, és utódait megszaporítottam. Bizony, helyreállítja az Örökkévaló Siont, romjaiból újra felépíti, elpusztult földjét olyanná teszi, mint az Éden, kopár pusztájából az Örökkévaló kertje lesz, öröm szava hangzik ott, dicséret és hálaének hallatszik benne.” „Figyelj rám, népem! Nemzetem hallgass rám! Mert tanítás származik tőlem, igazságos ítéletem megvilágosítja a nemzeteket. Hamar eljön igazságom, már úton van szabadításom, és karjaim népeket ítélnek. Reménykedve várnak engem a szigetek és a távoli partok lakói, s karom erejében bíznak. Tekintsetek fel az égre, nézzetek a földre körös-körül! Mindezek elmúlnak: az ég eltűnik, mint a füst, a föld pedig szertefoszlik, mint kopott ruha, lakói meghalnak és elenyésznek. De szabadításom örökre érvényes, és igazságosságom soha nem változik.” „Figyeljetek rám, akik ismeritek az igazságosságot! Hallgass rám, te nép, aki Törvényem szívedbe zártad! Ne féljetek azoktól, akik gyaláznak titeket! Ne essetek kétségbe szidalmaik miatt! Mert úgy pusztulnak el, mint a molyrágta ruha. Végük lesz, mint a gyapjúnak, melyet férgek rágnak szét.” Ébredj föl, ébredj föl, Örökkévaló karja! Mutasd meg erődet, mint a régi időkben, az ősi nemzedékek napjaiban! Hiszen Ráháb fejét karod ereje hasította ketté, a tengeri szörnyet te döfted keresztül! Te szárítottad ki a tenger mély vizét, te készítettél utat a tenger fenekén, hogy megváltottaid átkeljenek rajta! Így jönnek majd az Örökkévaló megváltottai, ujjongó énekkel térnek vissza Sionra, fejüket örök öröm koszorúzza. Vidámság és öröm lesz a részük, messze tűnik a bánat és fájdalom. „Én magam vigasztallak meg titeket! — ezt mondja az Örökkévaló. — Hogyan félhetsz hát halandótól, vagy bárki ember fiától, aki mulandó, mint a fű? Elfelejtkeztél az Örökkévalóról, Teremtődről, aki az eget kiterjesztette, és a földet megalapozta? Miért rettegsz hát folyton a haragvó elnyomótól, aki el akar pusztítani? De hová lett a dühöngő haragú elnyomó? Hamarosan megszabadul a fogoly, nem hal meg a börtönben, és kenyere sem fogy el, mert én vagyok Istened, az Örökkévaló, aki felkavarja a tengert, hogy zúgjanak hullámai. Örökkévaló, Seregek Ura — ez a nevem. Én adtam szádba saját szavaimat, és kezem árnyékával takartalak be, hogy új eget alkossak, és a földet újra alapozzam, és azt mondjam Sionnak: »Az én népem vagy!«” Ébredj föl! Ébredj föl, kelj föl, Jeruzsálem, aki az Örökkévaló haragját elszenvedted, elvetted kezéből poharát, és kiittad! Bizony, ki kellett innod a büntetés öblös kelyhét, amelytől tántorogsz. Fiúkat szültél, de egy sem akadt köztük, aki vezetett volna. Felnevelted őket, de egy sem fogta meg a kezed. Kétszeres csapás ért, mégsem szánt meg senki. Pusztítás és rombolás tört rád, éhínség és fegyver ért utol, de ki vigasztal téged? Ájultan hevertek fiaid az utcákon szerteszét, mint hálóba gabalyodott vadak, tehetetlenül. Megrészegedtek az Örökkévaló haragjától, beteltek büntetésével. Halld meg hát, Jeruzsálem, te megalázott! Figyelj rám, aki megrészegedtél, de nem a bortól! Ezt üzeni neked Urad, az Örökkévaló, és Istened, aki felkarolja népe ügyét: „Nézd, kivettem kezedből a poharat, amely megrészegített! Nem kell többet innod haragom öblös kelyhéből, elég már ennyi! De kínzóid kezébe adom, hogy ők igyák meg. Azok, akik ezt mondták neked: »Feküdj csak a földre, hadd tapossunk rajtad!« Te pedig eltűrted, hogy a földre tapossanak. Úgy tiporták hátadat, mint járókelő az utat.” Ébredj föl, ébredj föl! Szedd össze erődet, Sion! Öltözz fel dicsőségedbe, Jeruzsálem, szent város! Hiszen soha többé nem lép be kapuidon ellenséges idegen. Kelj fel, rázd le a port magadról, ülj székedbe, Jeruzsálem! Szabadítsd ki magad nyakad kötelékeiből, Sion fogoly leánya! Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Nem pénzért adtak el téged, és nem is pénzen fognak megváltani! Előbb Egyiptomba ment le népem, hogy ott lakjon hosszú ideig, azután Asszíria igázta le őket, ok nélkül — mondja az Örökkévaló Isten. — Most hát mit tegyek? Hiszen népemet ingyen elhurcolták, elnyomóik ujjonganak rajta, és nevem gyalázzák szüntelen! — mondja az Örökkévaló. — Ezért hát népem végre valóban megismeri nevemet! Megtudják, hogy én vagyok az, aki szólok hozzájuk!” Milyen kedves és szép, mikor a hegyeken hírnök közeleg, aki jó hírt hoz, békességet hirdet, örömhírt jelent, szabadulásunk hírét hozza, Sionnak ezt mondja: „Istened királyként uralkodik!” Őrszemeid, Sion, örömmel kiáltanak, mikor saját szemükkel látják az Örökkévalót, amint a Sionra visszatér. Jeruzsálem romjai, ujjongva kiáltsatok, mert az Örökkévaló megvigasztalja és helyreállítja népét, megváltja Jeruzsálemet! Az Örökkévaló megmutatta szent karja hatalmát az összes nemzetnek, a föld szélső határáig mindenütt látták Istenünk szabadítását! Jöjjetek ki, jöjjetek ki, vonuljatok ki onnan! Ne érintsetek semmi tisztátalant! Gyertek ki közülük, és tisztítsátok meg magatokat, akik az Örökkévalónak szentelt edényeket viszitek! De nem kell menekülnötök, nem kell sietve kimennetek, mert az Örökkévaló megy előttetek, és Izráel Istene lesz a hátvéd mögöttetek. „Nézzétek Szolgámat! Elvégzi feladatát sikeresen, ezért felmagasztalják, magas tisztségre emelik, és felséges lesz. Sokan elfordultak tőle, mert nem volt kívánatos a megjelenése. Nem olyan volt, mint az emberek fiai. De ahogyan sokan elborzadtak tőle, úgy fognak csodálkozni rajta a nemzetek! Még a királyok is ámulnak rajta, és elnémulnak előtte, mert saját szemükkel látják, amit senki sem mondott nekik, s megértik, amiről sohasem hallottak.” Ki hitte el, amit hallottunk, és hirdettünk? Ki előtt volt nyilvánvaló az Örökkévaló hatalma? Felnőtt az Örökkévaló szeme előtt, mint friss hajtás, fiatal csemete, mint gyökérsarj a száraz földből. De nem láttuk vonzónak külsejét, nem találtuk sem szépnek, sem érdekesnek. Az emberek lenézték őt, még barátai is elhagyták. Tudta, mi a fájdalom, és hogy mit jelent a betegség, de mi arcunkat eltakartuk, hogy ne is lássuk. Nem törődtünk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmaink nehezedtek rá. S mi még azt hittük, hogy Isten csapásai sújtják, hogy ő veri és bünteti! Bizony, bűneinkért kapott sebeket, vétkeinkért törték össze őt! Békességünk büntetését ő fizette meg, és sebei árán gyógyultunk meg. Mind a saját fejünk után mentünk, szétszéledtünk és eltévedtünk, mint nyájtól a juhok, de az Örökkévaló az ő vállára rakta mindannyiunk vétkeit. Bántalmazták és megsebesítették, de alázattal viselte. Szó nélkül tűrte, s nem tiltakozott, mint a bárány, ha levágni viszik, mint juh, mikor némán tűri, hogy megnyírják. Erőszakkal fogták el, és igazságtalanul ítélkeztek fölötte. Kortársai közül senki sem értette meg, hogy népem bűnei miatt ítélték halálra, és irtották ki az élők közül. Gonosztevők között jelölték ki sírhelyét, de a gazdagok sírjába került. Megölték, bár semmi gonoszt nem tett, nem találtak hamisságot még beszédében sem! Bizony, az Örökkévaló akarta összetörni őt. Ő határozott úgy, hogy Szolgájának szenvednie kell, és életét bűnért való áldozatul kell adnia. Azután Szolgája meglátja majd „utódait”, hosszúra nyújtja életét, és sikerre viszi az Örökkévaló akaratát. „Lelke vajúdása után látni fog, és elégedettség tölti be. Igaz Szolgámat sokan megismerik, és ők is igazakká lesznek általa, mert vétkeiket Szolgám viseli. Mivel lelkét önként adta halálra, és a bűnösök közé sorolták, mivel magára vette sokak bűneit, és a bűnösökért imádkozott, ezért jutalmat a hatalmasok között osztok neki, és osztályrészét a győzelmi zsákmányból a hősök között kapja meg” — mondja az Örökkévaló. „Ujjongj, te meddő! Ujjongva kiálts és énekelj, aki nem szültél! Mert több fia lesz az elhagyott asszonynak, mint annak, aki férjnél van.” — mondja az Örökkévaló. „Szélesítsd ki sátorhelyed, bátran terjeszd ki hajlékod határait, ne félj! Sátraid köteleit nyújtsd meg, cövekeit verd le jó erősen, mert terjeszkedni fogsz jobbra is, balra is! Utódaid öröklik a nemzeteket, és újjáépítik a lerombolt városokat. Ne félj, mert nem fogsz csalódni, és senki sem gyaláz többé! Sőt, elfelejted ifjúságod szégyenét is, nem gondolsz többé özvegységed gyalázatára. Hiszen Alkotód a férjed, az Örökkévaló, a Seregek Ura! Ő a Megváltód, Izráel Szentje, az Egész Föld Istene!” — ezt mondja Megváltód, az Örökkévaló. Mert az Örökkévaló visszahív magához, mint elhagyott és kesergő asszonyt a férje. Mint a magányos asszonynak, akit még fiatalon elküldött a férje, azt mondja neked Istened: „Röpke pillanatra elhagytalak, igaz, de nagy irgalommal ismét magamhoz gyűjtelek! Mivel megharagudtam rád nagyon, egy szempillantásig eltakartam előled arcomat, de örök szeretettel könyörülök rajtad! Mert úgy van ez, mint Nóé napjaiban: ahogy akkor megesküdtem, hogy Nóé özönvize többé nem borítja el a földet, úgy esküszöm most is, hogy rád többé nem haragszom, és nem büntetlek tovább. Hiszen még a hegyek sem maradnak örökké a helyükön, s a dombok is meginognak, de hűséges szeretetem irántad örökké megmarad, békességem szövetsége meg nem inog!” — mondja az Örökkévaló, aki rajtad megkönyörült. „Te szegény város, akit viharok szaggattak, de senki sem vigasztalt! Nézd, én újjáépítelek! Zafírokból készítem alapjaidat, drágakövekre építem falaidat, rubinokkal ékesítem bástyáidat, gránátkővel kapuidat, drágakövekből készítem körös-körül falaidat. Fiaid mindannyian az Örökkévaló tanítványai lesznek, és békességük örökre bőséges marad. Gyökeret versz az igazságban, és megerősödsz benne rendíthetetlenül. Távol marad tőled minden pusztítás és romlás, gondolnod sem kell vele. Közeledbe sem jön a rettegés, nem kell félned tőle. Nézd! Ellenségeid összefognak ellened, de akaratom ellenére. Akik ellened támadnak, elpusztulnak általad! Nézd! Én teremtettem a kovácsot, aki parazsat szít, és fegyvert kovácsol, céljának megfelelőt. Így teremtettem a pusztítót is, hogy pusztítson. De az ellened készült fegyverek mind kudarcot vallanak. Az ellened szóló vádaskodásokat mind meghazudtolod. Mert ez az Örökkévaló szolgáinak öröksége, hogy magam szolgáltatok nekik igazságot!” — mondja az Örökkévaló. „Ti, akik szomjaztok, jöjjetek e forráshoz, igyatok vizéből mindannyian! Jöjjetek, még ha nincs is pénzetek, lakjatok jól, egyetek, amennyi kell! Jöjjetek mind, vegyetek tőlem búzát pénz nélkül, vegyétek ingyen a bort és a tejet! Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér? Miért dolgoznátok azért, ami ki nem elégíthet? Hallgassatok, hallgassatok rám! Azt egyétek, ami jó, hogy lelketek megelégedjen! Forduljatok felém, jöjjetek hozzám, hallgassatok rám, hogy éljetek! Örök szövetséget kötök veletek, Dávid iránti hűséges szeretetem, és a neki tett ígéretem szerint. Nézzétek, őt adtam a nemzeteknek, hogy tanúskodjon nekik, vezesse őket és uralkodjon fölöttük.” Lásd! Olyan népeket hívsz elő, amelyeket nem ismertél. A nemzetek, amelyek nem ismertek téged, hozzád futnak az Örökkévalóért, Istenedért, és Izráel Szentjéért, aki dicsőséggel koronáz meg téged. Keressétek az Örökkévalót, amíg nem késő! Hívjátok segítségül őt, amíg közel van! A gonosztevő térjen jó útra, a bűnös se kövesse gondolatait! Jöjjön vissza az Örökkévalóhoz, aki örömmel fogadja, és könyörül rajta! Jöjjön Istenünkhöz, aki szívesen megbocsát! „Mert az én gondolataim, nem a ti gondolataitok. Útjaitok sem az én útjaim! — mondja az Örökkévaló. — Amennyivel az ég magasabb a földnél, annyival magasabbak útjaim útjaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál. Mert az eső és hó az égből száll le, de addig oda vissza nem tér, míg a földet meg nem öntözi. Termékennyé és gyümölcsözővé teszi, hogy magot teremjen a magvetőnek, és kenyeret az éhezőnek. Ilyen az én szavam is, amelyet elküldök: nem tér vissza hozzám dolgavégezetlen, hanem minden tervemet megvalósítja, és célját eléri. Mert örömmel jöttök ki onnan, és békességben vezetnek titeket. Még a hegyek és dombok is ujjongva énekelnek előttetek, a fák is mind tapsolva köszöntenek. Tüskés gyomok helyén ciprusfa növekszik, tövises bozót helyett mirtusz virágzik, s az Örökkévaló dicsőségét mutatja, örök jelként, amely soha el nem múlik”. Ezt mondja az Örökkévaló: „Őrizzétek meg a jogosságot, és cselekedjetek igazságosan, mert szabadításom hamarosan megérkezik, és rövidesen nyilvánvalóvá lesz, mindaz a jó, amit teszek! Boldog és áldott, aki így cselekszik, és ehhez ragaszkodik: aki megszenteli a szombat ünnepét, és vigyáz, hogy ne törje meg, s aki óvakodik attól, hogy rosszat tegyen.” Ne mondja az idegen, aki az Örökkévalóhoz csatlakozott: „Nem fogad be engem népe közé az Örökkévaló!” Ne mondja a kasztrált se: „Látjátok, én már terméketlen, kiszáradt fa vagyok!” Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Azoknak a kasztráltaknak, akik megőrzik a szombat ünnepét, akik azt választják, amit én kedvelek, akik hűségesek maradnak szövetségemhez, jobban megőrzöm a nevét és emlékét házamban és falaimon belül, mint a fiaik és leányaik tennék. Bizony, örök nevet adok nekik, amelyet soha senki el nem törölhet. Ami pedig azokat az idegeneket illeti, akik az Örökkévalóhoz csatlakoztak, hogy szolgálják őt, hogy szeressék az Örökkévaló nevét, hogy szolgái legyenek, akik megőrzik a szombat ünnepét, s vigyáznak, hogy ne törjék meg azt, akik hűségesen ragaszkodnak az Örökkévaló Szövetségéhez, bizony, őket is fölviszem szent hegyemre! Megörvendeztetem őket imádságom házában, és szívesen fogadom égő- és véresáldozataikat oltáromon. Mert házam imádság háza lesz minden nép számára!” Ezt mondja az Örökkévaló Isten, aki összegyűjti az Izráelből száműzötteket és szétszórtakat: „Még gyűjtök hozzájuk másokat is, azok mellé, akik már összegyűltek.” Gyertek enni mezei vadak, és ti is, erdei vadállatok! Mind vakok az őrszemek, nem vesznek észre semmit. Olyanok, mint a néma kutyák, nem tudnak ugatni, csak hevernek és szunnyadnak, mert szeretnek aludni. Bizony, olyanok, mint a telhetetlen ebek, akik soha nem elégszenek meg! Olyan pásztorok ők, akik nem tudnak semmit, mind a saját feje után megy, mind a saját hasznát keresi, mindegyikük! Ezt mondják: „Gyertek, szerezzünk bort, igyunk egy jót együtt, igyuk le magunkat! Holnap meg folytatjuk ugyanezt, mert az is olyan lesz, mint a mai nap, vagy még különb!” Sorra mennek el az igazak, de senki sem törődik vele. Az istenfélőket egybegyűjtik, de senki sem érti miért. Az igazakat, bizony, elviszik, mielőtt a veszedelem megérkezik. De eljön a békesség ideje is. Akik addig egyenes úton jártak, háborítatlanul pihennek nyugvóhelyükön. „Ti pedig jöjjetek csak ide, boszorkányfajzatok, prostituáltak és paráznák fiai! Kiből űztetek gúnyt? Ki ellen szóltatok? Kire öltöttétek ki nyelveteket? Hiszen ti mind hűtlenségből származtok, hamisság gyermekei vagytok! Hiszen minden vágyatok, hogy a zöldellő fák alatt bálványokat imádjatok! Megölitek a csecsemőket, hogy bálványoknak áldozzátok fel őket a völgyekben és a sziklák hasadékaiban! Patakok sima kövein áldoztok, étel- és italáldozattal tisztelitek bálványaitokat. Hát legyen minden örökségetek az a kő! Akit imádtatok, az legyen örökrészetek! Tűrjem mindezt csendben, és nyugodjak bele? Magas hegyeken vetettél ágyat, s ott paráználkodtál bálványaiddal, oda mentél fel, hogy áldozz nekik! Ajtód mögé állítottad szobraikat, varázsjeleiket ajtófélfádra szögezted. Elhagytál engem, hozzájuk szegődtél, paráználkodtál, és szövetséget kötöttél velük, mert szeretted ágyukat és jeleiket! Illatos kenőcsökkel kented meg magad, és Molokhoz mentél olajoddal. Messze földre is követeket küldtél, egészen a Seolig aljasodtál! Belefáradtál a sok mesterkedésbe, mégsem ismerted be, hogy haszontalan. Új erőre kaptál, és nem lettél beteg. Kitől féltél? Kitől rettegtél, hogy engem elhagytál? Miért hazudtál? Miért nem emlékeztél rám? Miért nem vetted szívedre? Régóta hallgattam, ezért nem tiszteltél? De most megmutatom neked, mit ér igazságod, és mit érnek tetteid! Nem segítenek rajtad, nem érnek semmit! Amikor majd segítségért kiáltasz, mentsen meg téged bálványaid serege! Bizony, nem érnek semmit, mert a szél hordja szét őket, még egy gyenge lehelet is elfújja mindet! De aki bennem bízik, birtokul kapja a földet, örökségül kapja szent hegyemet.” „Készítsétek az utat, készítsétek és egyengessétek! Hordjátok el népem útjából az akadályokat!” Mert ezt mondja a Magasságos és a Felséges, aki az örökkévalóságban lakik, s kinek neve szent: „Magasságban és szentségben lakom, de az alázatos és megtört szívűvel is, hogy az alázatosak szellemét megelevenítsem, s az összetörtek szívét életre keltsem. Nem haragszom örökké, és nem perelek vég nélkül, mert az emberek szellme reményét vesztve elcsüggedne. Kapzsisága miatt haragudtam meg rá, és megbüntettem érte. Haragomban arcom eltakartam előle, ő pedig elfordult tőlem, és a maga útján járt. Láttam, hogy saját feje után megy, mégis meggyógyítom, és vezetem őt! Sőt, megvigasztalom őt is, meg azokat is, akik romlásán búsultak. Még azt is megteszem, hogy hálát adjon mindezért! Békesség, békesség azoknak, akik távol vannak, és azoknak is, akik közel — mondja az Örökkévaló —, én meggyógyítom őt!” De az istentelenek, mint a háborgó tenger, olyanok: iszapot és sarat hánynak ki, szennyes habokat tajtékoznak. Nyughatatlanok! „Nincs békesség az istenteleneknek!” — ezt mondja Istenem. „Kiálts, jó hangosan! Emeld föl hangodat, mint a trombita, ne félj! Mondd meg népemnek, miben vétkeztek, Jákób népének mutasd meg bűneiket! Hiszen ők naponta buzgón keresnek engem, hogy megértsék útjaimat! Hát nem olyan nép ez, amely igazságosan él, és Istenének parancsait tiszteli? Igazságos döntéseket kérnek tőlem, és Isten közelségére vágyakoznak! Ezt mondják nekem: »Miért böjtölünk, ha nem veszed észre? Miért gyötörjük magunkat, ha nem törődsz vele?« De én ezt felelem: Nézzétek! Még a böjt napján is kedvteléseitek űzitek, és dolgoztatjátok rabszolgáitokat! Még a böjt idején is veszekedtek és vitatkoztok, gonosz indulattal támadtok egymásra, majd ölre mentek! Nem úgy böjtöltök, hogy könyörgésetek hangja följusson a magasba! Azt hiszitek, ez az a böjt, amelyet én szeretek? Az a böjt, hogy az ember éhezéssel gyötri magát? Hogy fejét lehajtja, mint a káka, zsákruhába öltözik, és hamuban térdel? Ezt nevezitek ti böjtnek, az Örökkévaló kedves napjának? Nem! Az a böjt, amelyet én szeretek, nem ilyen! Nyissátok ki a gonoszság bilincseit! Engedjétek szabadon az elnyomottakat, oldozzátok le igájuk köteleit! Törjetek össze minden igát! Kenyered oszd meg az éhezővel, otthonodat a hajléktalan szegénnyel, ha ruhátlant látsz, öltöztesd föl, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor felvirrad világosságod, mint a hajnal fénye, betegségedből hamar felépülsz, és egészséged helyreáll, az Igazságos megy előtted, mint elővéd, az Örökkévaló dicsősége pedig hátulról védelmez. Akkor, ha segítségül hívod az Örökkévalót, ő meghallja, és válaszol neked. Mikor hozzá kiáltasz, azt mondja: »Itt vagyok!« Ha egymást le nem igázzátok, ha másokra ujjal nem mutogatsz, ha beszéddel sem támadsz senkire, ha odaadod az éhezőnek, amit saját lelked kíván, hogy a nyomorultak lelkét tápláld vele, akkor felragyog világosságod a sötétben is, még a homály is úgy ragyog, mint a déli verőfény. Akkor az Örökkévaló vezérel téged szüntelen, még kietlen, száraz földön is mindennel ellát. Csontjaidat megerősíti, s olyan leszel, mint a jól öntözött, viruló kert, mint a forrásvíz, mely el nem apad. Fiaid felépítik az ősi romokat, és jövendő nemzedékek számára építesz alapokat. Így fognak nevezni: »Romos várfalak felépítője, utak megújítója, városok újjáépítője.« Ha szombat ünnepén nem indulsz útra, és szent napomon nem jársz kívánságod után, hanem örömöd leled a szombati nyugalomban, az Örökkévaló szent és dicsőséges napjának tartod, és őt tiszteled azzal, hogy nem a hétköznapi dolgaiddal foglalkozol, nem a kívánságaidat követed, s nem beszélsz hiábavalóságot, akkor gyönyörködni fogsz az Örökkévalóban, járatlak a föld magaslatain, és Jákóbnak, ősapádnak örökségével táplállak!” — az Örökkévaló szája mondja ezt. Nézzétek! Nem az Örökkévaló keze gyengült meg, hogy ne tudna megszabadítani titeket, nem süketült meg, hogy szavatokat ne hallaná, hanem bűneitek választanak el titeket Istenetektől, és vétkeitek takarják el arcát előletek, ezért nem hallgat meg benneteket! Hiszen kezetekhez vér tapad, ujjaitokhoz bűn ragad, ajkatok hazugságot beszél, és nyelvetek gonoszságot suttog. Nincs, aki kiállna az igazságért, nincs, aki helyesen ítélne. Inkább üres hazugságban bíznak, és hazudoznak, hamisságot fogannak, és vétkeket szülnek. Viperák tojásait költik ki, és pókhálót szőnek. Aki eszik a tojásokból, meghal, ha pedig feltöri, viperát költ ki. Pókhálójukból nem készítenek ruhát, nem is takarózhatnak vele. Minden tettük törvénytelen, s kezeik erőszakossággal vannak tele. Lábaik gonoszra igyekeznek, és sietnek ártatlan vért ontani. Már gondolataik is a bűn körül forognak, s útjaikon pusztulás és romlás terem. A békesség útját nem ismerik, a jogosság számukra ismeretlen, tekervényes utakra tértek, amelyeken nyoma sincs a békességnek. Ezért van tőlünk távol a helyes ítélet, és nem ér el bennünket az igazságosság. Világosságra várunk, de sötétség vesz körül, napfényt remélünk, de homályban járunk. Tapogatjuk a falat, mint a vakok, tapogatózunk, mint akinek nincs szeme, délben is megbotlunk, mint éjszaka. Olyanok vagyunk, mint élők között a holtak. Morgolódunk, mint a medvék, mint a gerlék, úgy nyögünk. Jogosságot remélünk, de nem jön, szabadulást, de távol marad, mert sokat vétkeztünk az Örökkévaló ellen, és bűneink ellenünk tanúskodnak. Bizony, vétkeink terhe nyom, és jól ismerjük bűneinket: megtagadtuk az Örökkévalót, és lázadtunk ellene, elfordultunk Istenünktől. Elnyomásról és lázadásról beszéltünk, hazug szavakat forgattunk szívünkben, és hazugságot szólt a szánk. A jogosság vereséget szenvedett, s az igazságosság messze, a távolban áll, az igazság holtan hever a város utcáin, a becsület és egyenesség be sem jöhet a városba! Nem maradt a hűségből semmi sem, aki pedig tartózkodik a gonosztól, azt kirabolják. Az Örökkévaló látta, és haragudott miatta, hogy nincs törvény és igazság. Látta, hogy nincs senki, nincs, aki népéért közbenjárna nála. Ezért saját hatalmára támaszkodott, karja szerzett győzelmet, igazsága segített neki. Magára öltötte az igazságosságot, mint páncélt, fejére tette a szabadítás sisakját, a bosszúállás ruhájába öltözött, s a féltő szeretet palástját terítette vállára. Megfizet mindenkinek tettei szerint, haraggal ellenfeleinek, bosszúval ellenségeinek, s bosszút áll még a távoli szigeteken is. Ezért félik majd az Örökkévaló nevét napnyugaton, és tisztelik dicsőségét keleten, mikor eljön, mint egy sebes sodrású folyó, amelyet az Örökkévaló Szelleme hajt. Eljön Sionhoz mint Megváltó, eljön azokhoz, akik Jákób népe közül hozzá fordulnak, és bűneiket elhagyják. Az Örökkévaló határozott így. Én pedig ilyen szövetséget kötök velük, mondja az Örökkévaló: „Rajtad nyugvó Szellemem, és szavaim, amelyeket szádba adtam, mostantól fogva el nem távoznak tőled soha. Veled maradnak, és utódaiddal, meg az ő utódaikkal is!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Kelj fel és tündökölj, hiszen elérkezett világosságod, és az Örökkévaló dicsősége rád ragyogott! Nézd, bár a földet sötétség borítja, és a népeken sűrű homály terpeszkedik, de rajtad felragyog az Örökkévaló világossága, és dicsősége benned nyilvánvaló lesz. Világosságodhoz nemzetek gyűlnek, királyaik eljönnek e hajnal fényéhez. Nézz föl, és tekints körül! Lásd, mind hozzád jönnek, köréd gyülekeznek! Fiaid ezek, akik messziről jönnek, és leányaid, akiket dajkáik a karjukon hoznak! Mikor meglátod, arcod felragyog, szíved örömében majd kiszökik a helyéről, és remegve szélesre tárul, mivel a tengerek gazdagsága özönlik hozzád, a nemzetek hozzák kincseiket. Karavánok sora jön Midjánból, Éfából, tevék tömege tolong utcáidon. Sebából is eljönnek mindannyian, aranyat és tömjént hoznak, és az Örökkévaló dicső tetteit hirdetik. Hozzád terelik a juhnyájakat Kédárból, Nebajótból kosokat hoznak, hogy oltáromra kerüljenek kedves áldozatul. Bizony, dicsőségem házát még dicsőségesebbé teszem! Kik ezek, akik oly tömegben repülnek, mint a sűrű fellegek, vagy mint galambok csapata, mikor dúcaikba leszállnak? Mert rám várnak a szigetek és a távoli tengerpartok lakói. Társis hajói is csak szavamra várnak, hogy elhozzák fiaidat messze földről, ezüstjükkel, aranyukkal együtt, Istened kedvéért, hogy tiszteljék az Örökkévaló nevét, és Izráel Szentjét, aki téged felékesített. Az idegenek fiai újra felépítik falaidat, és királyaik szolgálnak neked, mert haragomban ugyan megvertelek, de mivel szeretlek, most könyörülök rajtad. Ezért tartsd nyitva kapuid szüntelen, ne zárd be őket se éjjel, se nappal! Hadd hozzák be a nemzetek kincseiket, királyaik vezetik ünnepélyes menetüket. Mert az a nép és ország, amely nem szolgál téged, elvész. Bizony, az ilyen nemzet elpusztul teljesen! A Libanon dísze jön hozzád: legszebb cédrusaikat, fenyőiket és ciprusaikat hozzák, hogy ékesítsék szent helyemet, s trónusom zsámolyát díszítsék vele. Hozzád mennek, s meghajolnak előtted elnyomóid fiai, leborulnak lábad előtt, akik megvetettek téged, így neveznek: »Az Örökkévaló városa«, és így: »Izráel Szentjének Sionja«. Bár azelőtt utált és elhagyott voltál, és senki feléd sem nézett, most már örökre dicsőségessé teszlek, és öröm forrásává nemzedékről nemzedékre. A népek gazdagsága táplál, és királyok segítenek téged, és akkor tudod meg, hogy én vagyok az Örökkévaló, Megmentőd és Megváltód, Jákób erős Istene. Bronz helyett aranyat hozok, vas helyett ezüstöt, fa helyett bronzot, és kövek helyett vasat. A békességet teszem fejedelmeddé, és igazságosság kormányoz téged. Erőszaknak híre sem lesz földeden, pusztulás és rombolás elő sem fordul határaid között. Isten szabadítása lesz városod védőfala, és dicsérete annak kapuja. Attól kezdve nem a napfény lesz világosságod, s éjjel sem a Hold világít neked, hanem maga az Örökkévaló lesz világosságod örökké, és Istened lesz dicsőséged. Napod nem nyugszik le soha, sem a hold el nem fogy, hanem az Örökkévaló lesz világosságod örökre, és gyászod napjai véget érnek. Néped fiai mind igazságban élnek, és övék lesz a föld örökre. Olyanok lesznek, mint a facsemete amelyet magam ültettem kertembe, hogy dicsőségemet nyilvánvalóvá tegyék. A legkisebb közülük ezerre sokasodik, a kicsiny is hatalmas néppé növekszik. Én, az Örökkévaló viszem ezt végbe, megvalósítom a maga idején.” Az Örökkévaló Isten Szelleme nyugszik rajtam, mivel fölkent engem az Örökkévaló. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, meggyógyítsam a megtört szívűeket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsássam a megkötözötteket, hogy hirdessem az Örökkévaló jókedvének esztendejét, Istenünk bosszúállása napját, és megvigasztaljak minden gyászolót. Elküldött, hogy akik Sionban gyászolnak, azoknak fejére ékes koronát tegyek a hamu helyett, öröm olaját adjam nekik a gyász helyébe, és dicséret palástját adjam rájuk a csüggedés és szomorúság szelleme helyett. Akkor majd az igazságosság fáinak nevezik őket, akiket az Örökkévaló ültetett, hogy dicsőségét nyilvánvalóvá tegyék, hogy újjáépítsék az ősi romokat, helyreállítsák, ami régen elpusztult, és felépítsék a romba dőlt városokat, melyek lakatlan hevertek nemzedékeken át. Idegenek jönnek, hogy nyájaidat legeltessék, a nemzetek fiai jönnek, hogy földjeidet műveljék és szőlőidet gondozzák. Titeket pedig az Örökkévaló papjainak neveznek, Istenünk szolgáinak tekintenek. A nemzetek gazdagsága fog táplálni benneteket, és kincseikkel dicsekedtek. Mivel a szégyenből kétszeres részt kellett viselnetek, és gyalázatot tűrtetek, ezért örökségetek is kétszeres lesz a földön, s örömötök nem múlik el soha. Mert én, az Örökkévaló, szeretem a jogosságot, de gyűlölöm az erőszakosságot és a rablást. Megadom hát hűségesen megérdemelt jutalmukat, és örök szövetséget kötök velük. Gyermekeik híresek lesznek a nemzetek között, és utódaikat minden nép ismerni fogja. Mindenki látni fogja rajtuk, és elismeri, hogy őket az Örökkévaló áldotta meg. Ujjongva örvendezek az Örökkévalóban, lelkem ujjong Istenemben, mert az üdvösség ruháiba öltöztetett, az igazságosság palástjával vett körül, mint vőlegényt, kire a papok fejdíszét teszik, mint menyasszonyt, akit ékszereivel ékesítenek. Bizony, ahogy a földből kihajtanak a növények, a kertből kisarjad, amit gazdája ültetett, úgy sarjasztja ki az Örökkévaló Isten a nemzetek szeme láttára az igazságosságot és a dicsőséget. Sionért nem nyughatom, szólnom kell Jeruzsálem érdekében, amíg igazságossága föl nem ragyog, mint a hajnal fénye, amíg szabadulása úgy világít, mint a fáklya lángja. Akkor a nemzetek meglátják igaz voltodat, Sion, és királyaik dicsőségedet, Jeruzsálem. Új nevet kapsz az Örökkévalótól, melyet ő maga mond neked. Dicsőség koronájává leszel az Örökkévaló kezében, királyi diadém Istened tenyerén. Többé senki nem hív „elhagyottnak”, földedet sem nevezik már „pusztának” soha. Új neved ez lesz: „Gyönyörűségem!”, és földedet így nevezik: „Férjhez adott”. Mert gyönyörködik benned az Örökkévaló, és földednek is ő lesz az Ura. Ahogy az ifjú feleségül veszi a leányt, úgy fognak téged is feleségül venni fiaid, Jeruzsálem! Amint a vőlegény ujjong, mikor meglátja menyasszonyát, úgy fog neked örülni Istened. Kőfalaidra, Jeruzsálem, őrszemeket állítottam, hogy ne hallgassanak, se nappal, se éjjel. Ti őrök, akik az Örökkévalót emlékeztetitek ígéreteire, ne nyugodjatok! Ne hagyjatok nyugtot néki, amíg Jeruzsálemet helyre nem állítja, és dicsőségessé nem teszi e földön. Esküre emelte az Örökkévaló jobb kezét, erős karját fölemelte: „Nem adom többé gabonádat ellenségeidnek, és borodat, amelyért te fáradoztál, nem isszák meg idegenek. Hanem azok egyék meg, akik a termést learatták, és dicsérjék az Örökkévalót érte. A bort is azok igyák meg szent helyem udvarában, akik a szőlőt leszüretelték!” Menjetek át, menjetek ki a kapukon, készítsetek utat a népnek! Építsétek, építsétek az utat, a köveket dobjátok félre, emeljétek magasra a zászlót, adjatok jelt a nemzeteknek! Halljátok? Az Örökkévaló szava hangzik az egész földön: „Mondjátok meg Sion leányának: nézd, jön már Szabadítód, ő hozza jutalmadat, és előtte jön, amivel megfizet.” Népét így nevezik majd: „A Szent népe, akiket az Örökkévaló váltott meg”, és városát így hívják: „A város, amelyet sokan fölkeresnek”, és: „Akit az Örökkévaló nem felejtett el soha”. Ki ez, aki Bocrából, Edomból jön vérvörös ruhában? Milyen fenséges és dicső a megjelenése, milyen erőteljes a lépése! — „Én vagyok az, aki igazat szólok, és van erőm a szabadításra!” — „Miért vérpiros a ruhád, mint a szőlőtaposóké?” — „Mert a szőlőt tapostam, de senki sem segített, egyedül voltam. Széttapostam a nemzeteket haragomban, összetörtem őket felindulásomban. Vérük fröccsent a ruhámra, egész öltözetem vérpirosra festette. Mert elszántam magam a bosszúállásra, és eljött a megváltás esztendeje. Kerestem valakit, de nem segített senki, csodálkoztam, hogy nem akadt segítőm. Ezért karom segített engem, és felindulásom volt a segítségem. Széttapostam hát a nemzeteket haragomban, összetörtem őket indulatomban, s vérüket a földre ontottam.” Magasztalom az Örökkévalót, és hűséges szeretetét! Dicsérem őt Izráel iránti jóságáért, mindazért, amit velünk tett, irgalmáért és hűségéért. Mert azt mondta nekünk: „Bizony, ők az én népem, fiaim, akikben nem csalódom!” Ezért szabadította ki őket az Örökkévaló minden szorult helyzetből. Bizony, az Örökkévaló is részt vett minden szenvedésükben, és jelenlétének angyala megszabadította őket. Szeretetében és könyörületében megváltotta, fölkarolta és hordozta őket régtől fogva. Ők mégis lázadoztak ellene, Szent Szellemét szomorították. Ezért ő is ellenségükké lett, sőt, harcolt ellenük. Akkor népe visszaemlékezett a régi időkre, és Mózesre, az Örökkévaló szolgájára, s azt kérdezték: „Hol van, aki nyájának pásztorával átvitte őket a tengeren? Hol van, aki Szent Szellemét adta, hogy közöttük lakozzon? Aki dicsőséges hatalmával vezette Mózest, jobb kezénél fogva, s ketté választotta a tenger vizét, hogy örök hírnevet szerezzen magának. Aki úgy vezette népét a mélységen keresztül, oly simán, mint lovat a pusztán, hogy lépteik meg sem botlottak. Megpihentette őket az Örökkévaló Szelleme, mint pásztor a nyáját, mikor a völgybe vezeti. Bizony, így vezetted népedet, Uram, hogy magadnak dicső nevet szerezz!” Kérlek, tekints le a mennyből, nézz ránk szent és dicsőséges lakóhelyedről! Hová lett irántunk való féltő szereteted és hatalmad? Könyörületességed és irgalmad miért vontad meg tőlünk? Hiszen te vagy Édesapánk, Örökkévaló! Nem Ábrahám, nem is Izráel, hanem te, Örökkévaló, te vagy Atyánk! Öröktől fogva Megváltónk vagy — ez a neved! Miért hagytad hát, hogy letérjünk utadról, Örökkévaló? Miért keményítetted meg szívünket, s hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza hozzánk, szolgáidhoz, néped törzseihez, örökségedhez! Szent néped csak rövid ideig használhatta, s most ellenségeid taposták szentélyedet! Olyanok lettünk, mintha nem is uralkodtál volna rajtunk soha, mintha nem is nevedet viselnénk! Bárcsak meghasítanád az eget, Örökkévaló, és leszállnál a földre, hogy a hegyek is remegjenek előtted! Leszállnál, oly hirtelen, ahogy lángra lobban a száraz bozót, vagy felforr a víz! Akkor ellenségeid is megismernék neved, s félve reszketnének előtted a nemzetek, *** látva rettenetes tetteidet, melyeket senki sem várt! Ó, bárcsak leszállnál a földre, hogy a hegyek is remegjenek előtted! Mert öröktől fogva senki sem hallott ilyet, híre sem jutott fülébe, nem látott más Istent kívüled, aki ily nagy dolgokat tesz a benne bízókért! Hiszen elébe sietsz annak, aki örömét leli az igazságos tettekben, és tetszésedre él. De vétkeztünk ellened, és megharagudtál ránk. Régóta így van ez, vajon megszabadulunk-e valaha? Mindannyian tisztátalanná lettünk, még jótetteink is olyanok, mint a bemocskolt ruha, elhervadunk, mint őszi falevél, bűneink elsodornak, mint a szél. Nincs senki, aki segítségül hívná neved, vagy hittel kapaszkodna beléd, mert eltakartad arcod előlünk, kiszolgáltattál bűneinknek, hogy megemésszenek bennünket. Örökkévaló, mégis Atyánk vagy te! Olyanok vagyunk a kezedben, mint fazekas korongján az agyag. Bizony, kezed alkotott mindnyájunkat! Ne haragudj ránk oly nagyon, ne bűneinkre tekints, Örökkévaló! Nézz ránk, mégis a te néped vagyunk, mindannyian! Nézd! Szent városaidat lerombolták, Sion elpusztult, Jeruzsálem romhalmazzá lett! Szent és gyönyörű Templomunkat, ahol atyáink dicsértek téged, tűz égette el. Minden elpusztult, amiben gyönyörködtünk. Elnézed mindezt, Örökkévaló, s nem segítesz rajtunk? Csak hallgatsz, és tovább is büntetsz bennünket? „Válaszoltam azoknak, akik meg sem kérdeztek. Engedtem, hogy megtaláljanak, akik nem is kerestek. Mivel kiáltottam a népnek, amely nem nevemet viselte: »Itt vagyok! Nézzetek rám, itt vagyok!« Karomat kitártam, naphosszat vártam a makacs és lázadó népre, amely a saját gondolatait követi, rossz úton jár, szemtől szembe haragra ingerel engem: bálványoknak áldoznak a kertekben, téglákból emelnek oltárt illatáldozathoz, sírkamrákban ülnek, titkos helyeken éjszakáznak, disznóhúst esznek, és tisztátalan étel van tányérjukon. Akik ezt mondják: »Maradj távol tőlem, közelembe se jöjj, mert én annyira szent vagyok!«” Folyvást bosszant engem ez a nép! „Folyvást bosszant engem e nép, mint orromban a füst, mint folyton égő tűz a szemem előtt. Nézzétek, itt a lista, mindent feljegyeztem, nem hallgatom el, nem tűrök örökké, hanem megfizetek nektek! Bizony megfizettek mindenért: saját bűneitekért és atyáitok vétkeiért együtt kell fizetnetek! — ezt mondja az Örökkévaló. — Hiszen őseitek is bálványoknak tömjéneztek a hegyeken, meggyaláztak engem a magaslatokon. Mindezekért együtt megfizetek, s megbüntetlek titeket.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Ha nektárt találtok a szőlőfürtben, azt mondjátok: »Ezt ne törd össze, mert áldás van benne!«” Én is így teszek népemmel, hogy szolgáimat megkíméljem: összetöröm őket, de nem valamennyit. Új nemzedéket nevelek Jákób népéből, és örökösöket Júdából, akik hegyeimet birtokba veszik. Választottaim öröklik földemet, és szolgáim telepednek le rajta. Sáron síkságán nyájak legelnek, Ákór völgyében pedig csordák delelnek. Népemé lesz ez a föld, azoké, akik megtaláltak engem. „Ti pedig, akik elhagytátok az Örökkévalót, és szent hegyemet elfelejtettétek, akik a szerencse istenének áldoztok, és a végzet istennőjének; fegyver által vesztek el, letarol titeket az öldöklés. Így határoztam felőletek, mert mikor hívtalak, nem feleltetek, mikor szóltam hozzátok, nem törődtetek vele. Egyre csak azt műveltétek, amit gonosznak tartok, azt választottátok, amit nem szeretek. Ezért hát — mondja az Örökkévaló Isten —, szolgáim esznek majd, ti pedig éheztek, szolgáim isznak majd, de ti szomjaztok, szolgáim örülnek majd, ti pedig megszégyenültök, szolgáim örömükben énekelnek majd, ti meg fájdalmatokban kiáltoztok, és megtört szívvel jajgattok. Választottaim még a neveteket is csak átokként emlegetik: »Így pusztítson el téged az Örökkévaló Isten!« De szolgáinak az Örökkévaló új nevet ad.” „Akkor, aki áldást kíván a földön, ezt mondja: »Az igazság és hűség Istene áldjon meg!« Aki esküszik a földön, az igazság és hűség Istenére esküszik, mivel a hajdani nyomorúság feledésbe merül, én sem gondolok rá többé. Mert nézzétek, új eget és új földet teremtek, a régieket elfelejtik, eszébe sem jut senkinek. Örüljetek és ujjongjatok hát annak, amit teremtek, mert Jeruzsálemet örömre teremtem, és népét vigadozásra. Örülni fogok Jeruzsálemnek, és gyönyörködök népemben, nem fog benne senki sírni többé, sem fájdalmában kiáltani! Nem lesz többé oly csecsemő, aki csak pár napot él, sem felnőtt, aki idő előtt hal meg. Hiszen aki száz éves korában hal meg, azt fiatalon elhunytnak tekintik, s aki még száz évig sem él, azt átkozottnak gondolják. Aki házat épít, nyugodtan lakhat benne, aki szőlőt telepít, élvezheti is gyümölcsét. Nem úgy építenek, hogy más lakjon benne, nem úgy művelik a szőlőt, hogy más egye annak gyümölcsét. Hiszen akkor népem fiai hosszú életűek lesznek, mint a tölgyfák, s kezük munkáját hosszan élvezhetik. Többé nem a nyomorúságra szülik gyermekeiket, nem azért, hogy fiatalon meghaljanak, mert az Örökkévaló megáldja nemzedékeiket, és gyermekeik velük megmaradnak. Mielőtt kiáltanának, én már felelek is nekik, még be sem fejezték kérésüket, máris teljesítem. Akkor a farkas és a bárány együtt legelésznek, az oroszlán szénát eszik, mint az ökör, de a kígyónak csak a por lesz étele! Szent hegyemen nem árt, s nem pusztít senki!” — mondja az Örökkévaló. Ezt mondja az Örökkévaló: „Trónusom a menny, a földön pedig lábam nyugtatom. Miféle házat akartok hát számomra építeni? Milyen nyugvóhelyet készítenétek nekem? Hiszen mindent az én kezem alkotott, minden az enyém! — mondja az Örökkévaló. — Hanem ez az, akit megbecsülök: ha valaki szelíd, megtört szívű, alázatos, szavaimat féli, és szívből tiszteli.” „Ők bikát áldoznak, de embert is ölnek, bárányt áldoznak, de nyakát szegik a kutyának is, ételáldozatot hoznak, de disznó vérét is áldozzák, tömjént füstölögtetnek, de a bálványokat is imádják, mert a saját útjaikon járnak, és undorító bálványaikban gyönyörködnek. Hát én is megszégyenítem őket, és rájuk hozom, amitől félnek, mert mikor hívtam őket, nem feleltek, mikor szóltam hozzájuk, rám sem figyeltek, azt tették, amit gonosznak tartok, s azt választották, amit nem szeretek.” Halljátok meg, mit üzen nektek az Örökkévaló, akik félitek és tisztelitek szavait: „Testvéreitek, akik gyűlölnek, és miattam kirekesztenek titeket, így gúnyolódtak rajtatok: »Mutassa meg dicsőségét az Örökkévaló, hadd lássuk, hogy örültök neki!« De nem ti, hanem ők szégyenülnek meg!” Halljátok ezt a hangot?! Morajlás a városból, valami zúgás a Templom felől! Az Örökkévaló hangja ez! Ő az, aki megfizet ellenségeinek! „Mielőtt vajúdott volna Sion, máris szült! Még el sem kezdődtek szülési fájdalmai, máris fiút hozott a világra! Ki hallott valaha ilyet? Ki látott ehhez hasonlót? Megszülethet egy ország egyetlen napon? Világra jöhet egy nemzet egy pillanat alatt? De lám, Sion azonnal megszülte fiát, alighogy vajúdni kezdett! Én indítom meg a szülést, hogyne vinném hát véghez? Bizony, véghezviszem, és nem zárom be Sion méhét!” — mondja Istenetek. „Örülj, Jeruzsálem, és vigadjatok vele együtt mind, akik szeretitek őt, akik gyászoltátok azelőtt! Jeruzsálem dicsősége megvigasztal benneteket, úgy, mint az anya szoptatja gyermekét. Bizony, bőségesen táplál titeket, és gyönyörködtök dicsősége ragyogásában!” Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Békességgel és bőséggel árasztom el Jeruzsálemet, a nemzetek gazdagsága borítja el, mint áradó folyó. Táplálni fognak titeket a nemzetek, sőt, dédelgetnek, és karjukon hordoznak, térdükön lovagoltatnak, mint anya gyermekét! Bizony, megvigasztallak titeket, mint anya gyermekét, megvigasztallak azzal, amit Jeruzsálemmel teszek! Ennek láttán örvend majd szívetek, még csontjaitok is megerősödnek, mert mindenki meglátja az Örökkévaló hatalmát szolgái javára, és haragját ellenségeivel szemben.” Bizony eljön az Örökkévaló tűzben, harci szekerei száguldanak, mint a szélvész, izzó haraggal megfizet ellenségeinek, s lángokkal sújt le rájuk büntetése. Mert tűzzel ítél minden embert az Örökkévaló, és kardjával. Bizony, sokan lesznek, akiket haragja megöl! „Elpusztulnak azok is mind, akik megtisztítják magukat, hogy bemehessenek a szent ligetekbe, és bálványaikat imádják. Követik azt, aki a középen van, és disznó, egér, meg hasonló tisztátalan állatok húsát eszik. Jól ismerem tetteiket és gondolataikat!” A nemzetek meglátják az Örökkévaló dicsőségét „Eljön az idő, amikor összegyűjtök minden nemzetet és a különböző nyelvű népeket, hogy valamennyien lássák dicsőségemet. Jelt adok nekik, és az életben maradtak közül egyeseket elküldök a nemzetekhez: Társisba, Púlba és Lúdba, az íjászokhoz, meg Tubálhoz és Jávánhoz, a távoli szigetekre és tengerpartokra — mindazokhoz, akik még nem hallották híremet, és nem látták dicsőségemet. Ezek a küldöttek fogják hirdetni dicsőségemet a nemzetek között. Azután elhozzák összes rokonaitokat a nemzetek közül — ajándékul az Örökkévalónak. Bizony, elhozzák őket szent hegyemre, Jeruzsálembe, lovakon, szekereken, gyaloghintókon, öszvéreken és tevéken — mondja az Örökkévaló —, ugyanúgy, mint ahogyan Izráel népe hozza az Örökkévalónak szentelt ajándékokat tiszta edényekben az Örökkévaló Templomába. Ezek közül is választok majd egyeseket szolgálatomra a papok és léviták közé” — mondja az Örökkévaló. „Új eget és új földet teremtek, amelyek örökre megmaradnak. Így örökké megmarad nevetek, és megmaradnak utódaitok is. Abban az időben a föld minden lakója eljön, hogy imádjon engem. Bizony, elém jönnek az ünnepeken: minden Újhold ünnepén, és minden szombaton!” — mondja az Örökkévaló. „Mikor pedig kimennek a városból, látni fogják azoknak holttesteit, akik ellenem lázadtak, és iszonyodni fognak tőlük. Mert ott a férgek el nem pusztulnak, és a tűz ki nem alszik soha.” Ezek Jeremiásnak, Hilkijjá fiának beszédei, aki a Benjámin törzsi területén fekvő, Anatótban élő papok családjából származott. Jósiás, Ámón fia, Júda királya uralkodásának 13. évétől kezdve szólt az Örökkévaló Jeremiáshoz. Majd beszélt vele Jójákim, Jósiás fia, Júda királya idejében, továbbá egészen Cidkijjá, Jósiás fia, Júda királya uralkodásának 11. évéig, amikor az 5. hónapban Jeruzsálemet az ellenség lerombolta, és annak lakóit száműzetésbe hurcolta. Az Örökkévaló megszólított: „Mielőtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek téged. Még meg sem születtél, én már különválasztottalak magamnak, hogy a nemzetek prófétája legyél.” De én ezt válaszoltam: Jaj, Örökkévaló Úr Isten! Nem vagyok én járatos a nyilvános beszédben, még olyan fiatal vagyok! Akkor az Örökkévaló ezt felelte: „Ne mondd, hogy túl fiatal vagy, csak menj, ahová küldelek, és mondd el mindazt, amit parancsolok! Ne félj azoktól, akikhez menned kell, mert én vagyok veled, hogy megmentselek a kezükből!” — az Örökkévaló mondja ezt neked. Majd az Örökkévaló kinyújtotta kezét, megérintette a számat, és ezt mondta: „Saját szavaimat adtam most a szádba! Ezáltal a mai napon felvigyázóvá teszlek, nemzetek és királyságok fölé állítalak, hogy gyökerestül kitépj, lerombolj, elpusztíts, szétszórj, s hogy építs fel, és ültess el.” Majd az Örökkévaló ezt kérdezte tőlem: „Jeremiás, mit látsz?” Mandulafa ágát — feleltem. „Helyes — mondta az Örökkévaló —, jól láttad, mert én éberen őrködöm azon, hogy amit mondok, azt véghez is vigyem.” Másodszor is megkérdezett az Örökkévaló: „Jeremiás, most mit látsz?” Látok egy forrongó üstöt, amely észak felől éppen errefelé készül kiömleni — válaszoltam. Akkor az Örökkévaló ezt mondta: „Igen, észak felől tör a veszedelem az ország egész népére. Mert idehívom az északi királyságok összes nemzetségeit — mondja az Örökkévaló. — El is jönnek, királyaik felállítják trónjaikat Jeruzsálem falaival és kapuival szemben, és megostromolják a várost. Sőt, Júda összes többi városát is megostromolják. Én pedig ítéletet mondok a városaitok fölött, minden gonoszságukért: mivel elhagytak engem, más isteneknek vittek illat-áldozatot, és saját kezük alkotásait imádták. Jeremiás, készülj föl, indulj el, és hirdesd ki nekik mindazt, amit neked parancsolok! Meg ne rémülj tőlük, különben én rémítelek meg általuk! Lásd, én ma fallal körülvett erős várrá, vasoszloppá és bronzfallá teszlek téged az egész országgal: Júda királyaival, fejedelmeivel, papjaival és egész népével szemben! Bár harcolnak majd ellened, de nem tudnak legyőzni, mert én vagyok veled, és megmentelek” — mondja az Örökkévaló. Az Örökkévaló így szólt hozzám: „Menj, és kiáltsd Jeruzsálemnek, hogy lakosai mind hallják meg: Ifjúságodra emlékezem, Jeruzsálem, hűséges szeretetedre, mikor még úgy szerettél, mint menyasszony a vőlegényét! Milyen hűségesen követtél a pusztában, amelybe soha nem vetett magvető! Akkor Izráel népe még az Örökkévaló szent tulajdona volt, mint aratáskor az első búzakéve. Aki csak hozzányúlt, mind vétkezett, és bajt hozott magára” — ezt mondja az Örökkévaló. Jákób nemzetsége, Izráel népének családjai, halljátok meg az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: „Miféle hibát találtak bennem őseitek, hogy oly messze távolodtak tőlem, és hitvány bálványokat követtek? Miért lettek ők maguk is hitványak? Nem kérdezték többé: »Hol van az Örökkévaló, aki fölhozott minket Egyiptomból, vezetett bennünket a pusztában, a kietlen sivatagban, sziklák és szakadékok között, száraz vidéken, a halál árnyékában, lakatlan és járatlan tájakon?« Pedig én bőtermő földre vittelek be titeket, hogy gyümölcseit és javait élvezzétek. De alighogy bevonultatok, bűneitekkel máris tisztátalanná tettétek földemet, vétkeitekkel bemocskoltátok örökségemet. A papok sem mondták: »Hol van az Örökkévaló?« Akik magyarázták és tanították a Törvényt, nem ismertek engem igazán! A vezetők is vétkeztek ellenem, a próféták pedig Baál által prófétáltak, és tehetetlen bálványokat imádtak. Ezért még perelni fogok veletek, sőt majd fiaitok fiaival is perelek!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Menjetek csak nyugatra, át a tengeren, Ciprus szigetére, vagy kelet felé Kédárba, és jól nézzétek meg, történt-e valaha ilyen a nemzetek között? Melyik nép hagyta el isteneit más istenekért? Pedig azok nem is valódi istenek! Népem mégis felcserélte Istenét — dicsőségét — tehetetlen és hitvány bálványokkal! Ó egek, ámuljatok ezen! Rémüljetek meg, és borzadjatok el — mondja az Örökkévaló —, hiszen népem kétszeresen vétkezett: elhagytak engem, az élő víz forrását, és repedezett ciszternákat ástak maguknak, amelyek nem tartják meg a vizet!” „Vajon rabszolgává lett Izráel? Vagy már annak is született? Akkor hát miért lett mégis idegenek zsákmánya? Ellenségei marcangolják, mint oroszlánok a prédát, ordítozva és hangosan morogva. Bizony, elpusztították Izráel szép földjét, lerombolták városait, lakatlan romokat hagytak hátra. Végül még Egyiptom fiai is betörték fejedet! De mindezt te okoztad magadnak, mivel hűtlenül elhagytad az Örökkévalót, Istenedet! Elfordultál tőle, pedig jó úton vezetett téged! Mit értél vele, hogy Egyiptomba mentél Nílus-vizet inni? Mit értél vele, hogy Asszíriába mentél, az Eufrátesz vizét inni? Megbüntet téged a saját gonoszságod, megfenyít elpártolásod és hűtlenséged! Tudd meg hát, lásd meg magad, milyen keserves és gonosz dolog, hogy elhagytad az Örökkévalót, Istenedet, s már nincs benned istenfélelem” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Bizony, már régen elszakadtál tőlem, ahogy az engedetlen ökör lerázza igáját, és elszakítja köteleit! Azt mondtad: »Nem szolgállak többé!« De bálványaidat bezzeg szolgáltad: minden dombon, minden zöldellő fa alatt megcsaltál az idegen istenekkel! Én ültettelek el, Izráel, mint nemes szőlővesszőt, a legjobb fajtából származót. Hogyan változtál hát idegen fajtává, savanyú vadszőlővé? Még ha lúgban mosakodnál is, vagy szappanban fürödnél, bűneid akkor sem mosnád le magadról, vétkeid akkor is szemem előtt maradnak!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Hogy tagadhatod le, Izráel, hogyan mondhatod: »Nem imádtam bálványokat, nem mocskoltam be magam Baállal!« Nézd, ott maradt lábnyomod a völgyben, tudom, mit tettél, én láttalak! Olyan vagy, mint a fiatal tevekanca, amely ide-oda futkos, fékezhetetlenül. Vagy, mint párzás idején a pusztai vadszamár kancája, mikor a csődör szagát szimatolja a szélben, s vadul nyargalászik utána. A csődör nem is kell keresse, mert a kanca maga fut utána. Ki tudná visszatartani? Ne fuss a bálványok után, míg lejárod a lábad, és szomjúság gyötör, ne fáraszd magad hiába! De azt mondod: »Jaj, minden hiába, mert más isteneket szeretek, s utánuk futok!«” „Bizony, megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják! Így szégyenül meg egész Izráel népe is, királyaikkal, vezetőikkel, papjaikkal és prófétáikkal együtt. Mert mind azt mondják a bálványoszlopnak: »Te vagy az apám!« Meg a kőbálványnak: »Te szültél engem!« Nem arcukkal, hanem hátukkal fordultak felém, de mikor bajba kerülnek, mégis hozzám kiáltanak, hogy szabadítsam meg őket! Akkor majd ezt felelem nekik: Hol vannak most isteneid, akiket készítettél magadnak? Azokat hívd, mentsenek meg ők a veszedelemből! Hiszen annyi istened van, Júda, ahány városod!” „Miért pereltek velem? Hiszen ti hagytatok el engem! — mondja az Örökkévaló. — Hiába fenyítettem fiaitokat, nem fogott rajtuk, elutasították! A prófétákat úgy gyilkolta kardotok, mint éhes oroszlán a prédáját.” Halljátok meg, mit üzen az Örökkévaló nektek, akik ma éltek! „Olyan voltam én hozzátok, mint a kietlen pusztaság, vagy a sötétség földje? Miért mondjátok hát: »A magunk útján járunk, szabadok vagyunk, s többé nem jövünk vissza hozzád!«” „Elfelejti-e felvenni ékszereit, vagy díszes menyegzői övét a menyasszony? De népem, bizony, számtalanszor elfelejtkezett rólam!” „Izráel, de nagyon érted a módját, hogy szeretőt keress magadnak! Még a legromlottabb nő is tanulhatna tőled! Kezeidhez vér tapad, ártatlan szegények vére, akik nem törtek be a házadba, mégis megölted őket! Mindezek ellenére, azt mondod: »Ártatlan vagyok! Nem ér engem az Örökkévaló haragja!« Hát lásd meg, ítélni fogok fölötted, hiába tartod ártatlannak magad!” „Milyen könnyelműen futkosol segítségért, hol ide, hol oda! De csalódni fogsz Egyiptomban is, ahogyan Asszíria is cserbenhagyott! Bizony, Egyiptomból is jajgatva jössz el, és szégyenedben kezedbe temeted arcodat, mert az Örökkévaló elfordul azoktól is, akiktől te segítséget remélsz! Nem segít rajtad egyikük sem.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Gondoljátok meg! Ha valaki elküldi feleségét, és elválik tőle, majd azután az asszony más férfié lesz, az első férj többé már nem fogadhatja vissza elvált feleségét — nem így van? De bizony így van, mert ha mégis visszafogadná, ezzel tisztátalanná és gyalázatossá tenné a földet. Te pedig, Júda népe, miután sok szeretőddel megcsaltál engem, még visszatérnél hozzám? Nézz csak föl a kopasz dombokra! Van közöttük egyáltalán olyan, ahol nem imádtad bálványaidat? Minden út szélén vártad a szeretőidet, mint egy arab a pusztában. Úgy viselkedtél, mint egy prostituált, és tisztátalanná tetted a földet házasságtöréseddel és hűtlenségeddel! Emiatt tartottam vissza tőled az esőzéseket, elmaradtak még a tavaszi esők is. S még csak nem is szégyenkeztél! Olyan lettél, mint egy hivatásos prostituált, akinek ez a mestersége, és ezt nem is szégyelli. Most mégis így kiáltasz hozzám: »Atyám! Ifjúságomtól fogva te vagy segítőm és oltalmazóm! Csak nem fogsz örökké haragudni rám?« Ezt mondod, de továbbra is vétkezel ellenem, ahogy csak tudsz!” Jósiás király idejében szólt hozzám az Örökkévaló: „Jeremiás, láttad, mit művelt Izráel engedetlen népe? Felment a dombok tetejére, a zöldellő fák alá, hogy bálványait imádja! Bizony, olyan ez a bűn, mint a prostitúció! Azt gondoltam, talán ezek után mégis visszatér hozzám, de nem tért vissza! Mindezt jól látta Júda is, Izráel hűtlen nővére. Azt is látta, hogy sokszoros házasságtörése miatt eltaszítottam magamtól a hűtlen Izráelt, és válólevelet is adtam neki. Ennek ellenére a hitszegő nővére, Júda, mégsem félt, hanem maga is úgy viselkedett, mint egy prostituált: könnyelműen megcsalt engem a bálványokkal. Házasságtörést követett el, mikor fa- és kőbálványokat imádott, és tisztátalanná tette a földet. Mindezek után Izráel hűtlen nővére, Júda, mégsem tért vissza hozzám teljes szívvel, csak képmutatással” — mondja az Örökkévaló. Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „A hűtlen Izráel még mindig igazabb lelkű, mint a hitszegő Júda! Menj hát, és kiáltsd ezt az üzenetet észak felé: Térj vissza hozzám, elpártolt Izráel — az Örökkévaló mondja ezt neked —, akkor haragom többé nem zúdul rád, mert hűségesen szeretlek, s nem haragszom mindörökké! — az Örökkévaló üzeni ezt neked. Csak ismerd el bűnödet: hogy vétkeztél Istened, az Örökkévaló ellen: más istenek után futottál, minden zöldellő fa alatt imádtad bálványaikat, és nem hallgattál rám!” — az Örökkévaló mondja ezt neked. „Jöjjetek vissza hozzám, hűtlen gyermekeim — mondja az Örökkévaló —, mert én, egyedül én vagyok Uratok és Férjetek! Azután magamhoz veszek közületek egye-egyet minden városból, kettőt-hármat minden nemzetségből, és felviszem őket a Sionra. Adok nektek szívem szerint való pásztorokat, akik okosan és bölcsen vezetnek, és gondot viselnek rátok. Abban az időben megszaporodtok az országban, sok gyümölcsöt teremtek — mondja az Örökkévaló. — Akkor már nem emlegetik többé az Örökkévaló Szövetségládáját, nem is gondolnak rá, elfelejtik, nem hiányolják, nem készítik el újra. Abban az időben már nem a Szövetségládát, hanem Jeruzsálemet nevezik az Örökkévaló trónjának! Oda gyülekeznek mind a nemzetek, oda jönnek az Örökkévalót tisztelni, s többé nem követik gonosz és makacs szívük kívánságait. Akkor majd Júda és Izráel népe együtt tér vissza az északi földről arra a földre, amelyet őseiteknek adtam örökségül.” „Izráel, hogyan fogadjalak fiaim közé, hogy adhatnám neked azt a gyönyörű földet, a nemzetek seregének legszebb örökrészét? Ezt gondoltam: Hívj engem Atyádnak, és hűségesen kövess engem! De te hűtlen lettél hozzám, Izráel, ahogy a hűtlen asszony megcsalja férjét!” — mondja az Örökkévaló. A kopasz dombokon hallatszik Izráel fiainak sírása és könyörgése, mivel elfordultak az Örökkévalótól, és elfelejtették Istenüket! „Térjetek vissza hozzám, hűtlen gyermekeim! Akkor kigyógyítalak titeket a hűtlenségből.” „Igen, hozzád jövünk, mert te vagy az Örökkévaló, te vagy Istenünk! Bizony, értelmetlen dolog bálványokat imádni a dombokon, hamis isteneket ünnepelni a hegyek tetején, mert Izráel egyetlen szabadítója Istenünk, az Örökkévaló! A bálványok gyalázatossága pusztította el őseink minden munkáját ifjúságunk óta. Elpusztította fiaikat és leányaikat, nyájaikat és csordáikat, minden vagyonukat. Emiatt kell gyalázatban hevernünk, ezért borít el a szégyen, hiszen vétkeztünk Istenünk, az Örökkévaló ellen mindannyian: magunk és őseink egyaránt. Vétkeztünk, ifjúságunk óta mind a mai napig, s nem hallgattunk az Örökkévalónak, Istenünknek szavára.” „Mikor visszafordulsz, Izráel — ezt mondja az Örökkévaló —, és visszajössz hozzám; ha eltávolítod előlem utálatos bálványaidat, és nem hűtlenkedsz többé; ha csak az Örökkévaló nevére esküszöl, de hűségesen meg is tartod, amit ígértél, igazságosság szerint; akkor majd a nemzetek is áldottak lesznek az Örökkévalóban, és vele dicsekednek.” Mert ezt mondja az Örökkévaló Júda és Jeruzsálem lakosainak: „Szántsatok magatoknak új földet, ne vessetek magot a tüskés gyomok közé! Metéljétek körül magatokat az Örökkévaló számára, vessétek le szívetek burkait, Júda férfiai és Jeruzsálem lakosai! Különben izzó haragom zúdul rátok gonosz tetteitek miatt, és nincs, aki tüzét elolthatná!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Hirdessetek vészriadót Júdában, kiáltsatok Jeruzsálemben! Fújjátok meg a sófárt szerte az országban, adjátok ki a mozgósító parancsokat! Kiáltsatok hangosan és gyülekezzetek, meneküljetek a fallal védett városokba! Adjatok vészjelzést, mutassátok az irányt Sion felé, fussatok, meg ne álljatok! Mert én veszedelmet hozok észak felől, nagy pusztítás tör rátok hamar! Az oroszlán már felkelt tanyájáról, a népek pusztítója elindult! Bizony, pusztára pusztítja országotokat, rommá rombolja városaitokat, puszta romokat hagy maga után! Öltsetek hát zsákruhát, sírjatok és jajgassatok, mert az Örökkévaló felbőszült haragja még nem múlt el! Abban az időben — mondja az Örökkévaló —, megrémül a király, tanácstalanná lesznek a fejedelmek, megdöbbennek a papok, s a próféták megrettennek.” Ekkor közbeszóltam: „Jaj, Örökkévaló Úr Isten! De nagyon rászedted ezt a népet, becsaptad Jeruzsálemet! Mert azt mondták nekünk, hogy »Békességben lesztek!« — pedig ellenségeink a kardjukat már a szívünknek szegezték!” Akkor ez az üzenet szól majd e népnek és Jeruzsálem lakóinak: „Nézzétek! Erős szél fúj a pusztából, forró szélvihar közeleg népemhez a kopár dombok felől! Ez nem gyengéd szellő, nem a búza tisztítására való, hanem pusztító forgószél! Most én hirdetek ítéletet népem fölött!” Nézzétek! Úgy közeledik, mint a forgószél! Harci szekerei száguldanak, mint a vihar! Lovai gyorsabbak a sasoknál! Jaj nekünk, végünk van, elvesztünk! Jeruzsálem, tisztítsd meg szíved a gonosztól, hogy megmenekülj a pusztulástól! Meddig adsz még helyet a szívedben gonosz gondolatoknak? Hiszen már a hírnök szava hallatszik Dán városából, Efraim hegyéről is közelgő veszedelmet jeleznek! Hirdessétek a nemzetek között: „Már itt is vannak!” Mondjátok Jeruzsálemnek: „Messze földről sereg jön ellened, harci kiáltás hallatszik Júda városai ellen!” „Bizony, körülvesznek téged, Jeruzsálem, mint a mezők őrzői! Megostromolnak téged, mert ellenem fordultál!” — mondja az Örökkévaló. Amint éltél, s amit tettél, azért történt ez veled! Gonoszságod büntetése, jaj, milyen keserű! Egészen szívedig hatol a csapás! Jaj nekem! Gyötrődik a lelkem, háborog a szívem, egész bensőmet fájdalom szaggatja! Jajgatok és kiáltozom, nem hallgathatok, mert hallom a sófár hangját, és a harci kiáltást! Egyik vészhír a másikat követi: pusztulás mindenfelé! Romokban hever az ország! Milyen hirtelen omlottak össze sátraink! Milyen váratlanul pusztultak el! Meddig kell még harci zászlókat néznem, meddig hallgassam a sófár riadó hangját? „Mivel ostoba az én népem, mivel nem ismernek engem, azért történt mindez. Esztelen gyermekek, értelmetlen fiak, csak a gonoszsághoz értenek, de jót tenni képtelenek!” A földre nézek: minden kaotikus, lakatlan és üres! Az égre tekintek: ott sincs világosság! A hegyekre: mind tántorognak, s a dombok is reszketnek! Sehol egy ember, lakatlan a föld, az ég madarai is elmenekültek. A termő gyümölcsös sivár pusztasággá lett, a városok romhalmazzá omlottak az Örökkévaló előtt, s haragja tüzében! Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Bizony, elpusztul az egész föld, de nem véglegesen! Gyászol az egész föld, s odafönt elsötétül az ég is. Mert elhatároztam, nem változatom meg, szóltam, és nem vonom vissza!” A lovasok és íjászok kiáltása elől minden város lakói elfutnak, menekülnek az erdőkbe és a sziklák közé. Üresen maradnak a házak, lakatlanok a városok. Júda, te mihez kezdesz, mikor elpusztítanak? Felveszed legszebb ruhádat, arannyal-ezüsttel ékesíted magad, kifested arcodat? Bizony, hiába szépítkezel, mert szeretőid megvetnek, és életedre törnek! Sion leányának jajszavát hallom: mint aki vajúdik, úgy kiált! Jajgat, mint aki először szül, sikoltozik, és kezét tördeli: „Jaj nekem, végem van! Roskadozik lelkem a gyilkosok előtt!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Járjátok be Jeruzsálemet! Nézzetek szét utcáin és terein! Kutassátok át az egész várost: találtok-e ott valakit, aki igazságosan cselekszik, és hűségre törekszik! Megbocsátok a városnak, ha csak egyet is találtok!” Mikor esküsznek, azt mondják: „Él az Örökkévaló!” — de hamisan esküsznek. Pedig te, Örökkévaló, a hűséget keresed! Megverted őket, de nem bánták, pusztítottad őket, de ebből sem tanultak. Megkeményítették szívüket, s nem akartak visszatérni hozzád! Akkor azt gondoltam: csak az egyszerű emberek ilyen ostobák, nem értik az Örökkévaló dolgait, nem ismerik Istenük Törvényét. Elmegyek hát a vezetőkhöz, a hatalmasokhoz, és velük beszélek. Ők biztosan értik az Örökkévaló dolgait, és ismerik Istenük Törvényét! De összefogtak, és lerázták magukról az igát, eltépték a köteleket. S mivel az Örökkévaló ellen fordultak, oroszlán jön ellenük a sűrű bozótból, és széttépi őket! Farkasok jönnek a pusztából, és elpusztítják őket! Párduc leselkedik rájuk a városkapunál, hogy a kilépőt széjjelszaggassa, mivel bűneik megszámlálhatatlanok, és elpártolásuk egyre csak növekszik. „Hogyan is bocsáthatnék meg neked, Júda népe? Hiszen fiaid elhagytak engem, és más istenekre esküsznek. Bár én jól bántam velük, mégis hűtlenek lettek hozzám, és a prostituáltak házában gyülekeznek. Olyanok, mint a jól tartott mének, amelyek kanca után futkosnak és nyerítenek. Ők is a társuk felesége után vágyakoznak. Ne büntessem meg őket ezekért? Az ilyen népnek ne fizessek meg?” — kérdezi az Örökkévaló. „Menjetek föl Júda szőlőskertjébe, pusztítsátok szőlőjét, de ne vágjátok ki tövestül! Vagdaljátok le vadhajtásait, mert azok nem az Örökkévalóhoz tartoznak! Mert Júda népe és Izráel népe egészen hűtlen lett hozzám — mondja az Örökkévaló. — Megtagadták az Örökkévalót: »Ugyan, nem tesz ő semmit! Veszedelem nem érhet bennünket, nem kell tartanunk sem éhínségtől, sem háborútól.« A próféták össze-vissza fecsegnek, szavuk csak üres szél, nincs bennük isteni üzenet! Velük történjen meg, amit mondtak!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene: „Mivel népem így beszél, szavaimat tűzzé teszem a szádban, Jeremiás, a népet pedig száraz fává, a tűz égesse el őket! Izráel népe, figyeljetek rám! Messzi földről hozok egy nemzetet, hogy rátok támadjanak — ezt üzeni az Örökkévaló. — Ősi nemzet ez, hatalmas és kegyetlen, amelynek nyelvét nem ismered, s beszédét nem érted. Seregükben mindenki vitéz harcos, nyilaik mind halálosak. Felemésztik kenyered és gabonád, megölik fiaid és leányaid. Elemésztik nyájaid és csordáid, elpusztítják szőlőskertjeid és fügefáid. Fegyvereik lerombolják váraidat, amelyekben reménykedsz, hogy megvédenek. De még azokban a napokban sem vetek véget nektek egészen” — mondja az Örökkévaló. „Amikor néped majd kérdezi: »Miért tette ezt velünk Istenünk, az Örökkévaló?« Akkor, Jeremiás, ezt válaszold nekik: »Ti elhagytatok engem, és a saját országotokban idegen isteneket szolgáltatok — mondja az Örökkévaló —, emiatt idegeneket kell majd szolgálnotok idegen földön!«” „Mondjátok meg Jákób családjának, hirdessétek ki Júdában: Hallgassatok rám, ostoba és esztelen nép! Szemetek van, mégsem láttok, fületek van, mégsem hallotok? Nem féltek engem — kérdezi az Örökkévaló —, nem remegtek színem előtt? Pedig én szabtam határt a tengernek, én állítottam örök korlátot elé, amelyet át nem léphet soha! Ostromolják ugyan, de nem bírnak vele, háborognak hullámai, de át nem hághatják! De ez a nép lázadó és makacs természetű, elfordultak az Örökkévalótól, és elhagyták őt. Eszükbe sem jut, nem is gondolnak rá, hogy féljék és tiszteljék Istenüket, az Örökkévalót, aki esőt ad földjükre, őszi és tavaszi esőt a maga idejében, de az aratásra kijelölt heteket megőrzi! Júda népe, bűneitek miatt maradt el az eső, és maradt el az aratás, vétkeitek fosztottak meg titeket az áldástól! Népem között istentelen gonoszok leselkednek, mint a madarászok, aki csapdát állítanak a madaraknak, de embereket ejtenek rabul. Házuk tele van csalással szerzett javakkal, mint a madarász kosara madarakkal, ezért lettek gazdagok és hatalmasak, kövérek és előkelők. Gonoszságuk nem ismer határt, az árvákat nem segítik, hogy boldoguljanak, ügyükben nem ítélnek igazságosan, a szegényeket nem védelmezik. Ne büntessem meg őket mindezért? — kérdezi az Örökkévaló. — Az ilyen nemzeten ne álljak-e bosszút? Bizony, szörnyű és rettenetes dolgok történnek Júdában: a próféták hamisan prófétálnak, a papok összeszövetkeztek velük, népem pedig ezt szereti! De mit tesztek majd, ha a vég elérkezik?!” Benjámin népe, menekülj el Jeruzsálemből! Fújjátok meg a sófárt Tékóában, adjatok vészjelzést Bét-Keremben! Mert nagy veszedelem közeleg észak felől, nagy pusztítás. „Jeruzsálem, bár gyönyörű, virágos legelő vagy, mégis elpusztítalak! Pásztorok jönnek ellened nyájaikkal, sátrat vernek, körülvesznek, gyönyörű legelődet felosztják, és nyájaikat legeltetik a maguk részén.” „Készüljetek föl Jeruzsálem ostromára! Rajta, támadjuk meg a várost délben! Már későre jár az idő, megnyúltak az árnyékok. Rajta, támadjuk meg éjjel! Romboljuk le falait és palotáit!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Vágjátok ki a fákat, építsetek töltést Jeruzsálem falainál! Büntetésre ítélt város ez, mert tele van elnyomással! Ahogy a kút hidegen tartja vizét, úgy tartja magában a gonoszságát Jeruzsálem is. Folyton erőszakról és romlásról hallok híreket, betegséget és sebeket látok mindenütt! Jeruzsálem, térj eszedre, különben lelkem elfordul tőled, és lakatlan romhalmazzá teszlek!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Teljesen lecsupaszítják Izráel maradékát, ahogy a szőlőt leszüretelik! Szedd le az utolsó szemig, ahogy a szüretelők leszednek minden szemet!” De kihez szóljak? Kit figyelmeztessek? Ugyan ki hallgat rám? Izráel nem hallgat a figyelmeztetésre, olyan mintha süket lenne. Megutálták az Örökkévaló szavát, hallani sem akarják. Ezért betölt engem az Örökkévaló haragja, elfáradtam, hogy feltartóztassam! „Ne is tartsd vissza tovább, hanem öntsd ki rájuk haragom — mondta az Örökkévaló —, még az utcán játszadozó gyerekekre is, meg a fiatalok társaságára, mindenkire! Bizony, fogságba kerül férj és feleség, idős és fiatal egyaránt! Házaikban más lakik, szántóföldjük és feleségük is másé lesz, mivel kezemet e föld lakosai ellen fordítom — mondja az Örökkévaló. — Hiszen kicsinytől nagyig mind pénzsóvár, még a próféták és papok is megvesztegetésre várnak, hamis biztonságba ringatják népemet, súlyos sebeit könnyelműen gyógyítgatják: »Békesség, békesség!« — mondogatják nekik, pedig nincs békesség. Szégyenkezniük kellene gyalázatos tetteik miatt, de eszük ágában sincs! Már pirulni sem tudnak, emiatt ők is elpusztulnak a többiek között, mikor népemet megbüntetem. Bizony, elesnek, elhullanak mind!” — mondja az Örökkévaló. Ezt mondja az Örökkévaló: „Menjetek ki az utak találkozásához, kérdezősködjetek a régi ösvények után! Keressétek, melyik a jó út, és azon járjatok, hogy nyugalmat találjatok lelketeknek. De azt feleltétek: »Nem megyünk!« Őrszemeket is állítottam fölétek, figyelmeztettelek: Figyeljetek a sófár hangjára! De azt feleltétek: »Nem figyelünk!« Ezért hát hallják meg a nemzetek, tudják meg a népek mindannyian, mit fogok tenni ezzel a néppel! Tudja meg az egész föld, hogy csapásokkal sújtom e népet, saját tetteik súlyos következményeivel, mert nem hallgattak a szavamra, és tanításomat elutasították!” „Minek hoztok nekem tömjént Sebából, és jó illatú nádat messzi földről? Nem fogadok el égőáldozatot tőletek, s nem kedvelem véresáldozataitokat sem.” Ezért azt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek! Akadályokat helyezek e nép elé, amelyben megbotlanak, apa és fia, szomszéd és barátja — mindannyian elvesznek!” Azt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek! Idegen nemzet jön észak felől, messzi földről nagy hadsereg indul útnak! Kezükben íj és lándzsa, szívük kegyetlen, könyörtelen, hangjuk, mint a tenger zúgása, hatalmas lovas sereg! Mind harcra készülnek — ellened, Jeruzsálem!” Halljuk hírét a közelgő seregnek, kezünk lehanyatlik és megdermed, megragadja szívünket a rettegés, mint szülési fájdalmak a vajúdó asszonyt. Ki ne menjetek a mezőre, az utakon se járjatok, mert ellenség kardja vár, és rémület mindenfelől! Népem leánya, ölts gyászruhát, fetrengj a földön, a hamuban, mintha egyszülött fiadat siratnád keservesen, mert ránk tör a pusztító hamar! „Jeremiás, olyanná tettelek, mint az ötvös, aki fémet olvaszt és tisztít! Vizsgáld meg népemet, és mérlegeld életmódjukat!” Mindnyájan megátalkodott lázadók, rágalmakat terjesztenek, romlottak és hitványak. Ha ezüstöt keresel, vagy aranyat, olyanok ők, mint a vas, meg a bronz! Hiába szítja a tüzet a fújtató, hiába olvasztja a tűz az ércet, salakjától nem tudja elválasztani. Gonoszok, meg nem tisztíthatók! „Értéktelen salak, nem ezüst” — így nevezik ezt a népet, mert az Örökkévaló félredobta őket! Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Jeremiás, menj, állj meg az Örökkévaló házának kapujában, és hirdesd ki ezt az üzenetet! Ezt mondd: Halld meg az Örökkévaló szavát, Júda egész népe! Figyeljetek mindannyian, akik bementek ezeken a kapukon az Örökkévalót imádni! Az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene üzeni nektek: Javítsátok meg egész gondolkozásotokat, életmódotokat, és jobbítsátok meg tetteiteket! Akkor továbbra is veletek együtt lakom e helyen. Ne csapjátok be magatokat azzal, hogy »Ez az Örökkévaló Temploma! Az Örökkévaló Temploma, az Örökkévaló Temploma…«. Mert csak ha valóban megjavítjátok egész gondolkozásotokat, életmódotokat és tetteiteket: ha igazságosan bántok egymással, ha nem nyomjátok el a jövevényeket, árvákat és özvegyeket, ha nem öltök meg senkit ártatlanul, ha nem imádtok más isteneket, akik pusztulásotokat okozzák, csak akkor fogok veletek együtt lakni ezen a földön, amelyet réges-régen örök időkre őseiteknek adtam. Nézzétek! Hamis beszédekkel hitegetitek magatokat, amelyek nem használnak semmit! Loptok, gyilkoltok, házasságtörést követtek el, hamisan esküsztök, Baálnak áldoztok, és más isteneket imádtok, akiket azelőtt nem is ismertetek! S ezek után még idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amely nevemet viseli, és azt mondjátok: »Biztonságban vagyunk!« — s annyira biztonságban érzitek magatokat, hogy mikor elmentek, folytatjátok utálatos bűneiteket, amelyeket gyűlölök! Hát rablók barlangjának nézitek ezt a házat, amely nevemet viseli?! Akkor majd én is annak tekintem! Menjetek csak el Silóba, szent helyemre, ahol először szereztem lakóhelyet nevemnek! Nézzétek meg, mit tettem azzal — népem, Izráel gonoszsága miatt! [13-14] Most hát, mivel mindezeket a bűnöket elkövettétek — mondja az Örökkévaló —, ezért én is úgy fogok bánni ezzel a házzal, mint ahogy Silóval bántam! Pedig ez a ház, amelyet nektek és őseiteknek adtam, s amelyben annyira bíztok, valóban az én nevemet viseli! De mivel újra meg újra hiába figyelmeztettelek titeket, nem hallgattatok rám, és mikor hívtalak benneteket, nem válaszoltatok — ezért Siló sorsára jut ez a ház is. *** Bizony elhajítalak benneteket messzire a szemem elől — mint ahogy testvéreitekkel, Efraim nemzetségével is bántam.” „Te pedig, Jeremiás, ne imádkozz ezért a népért, ne könyörögj, se ne járj közben értük, mert nem hallgatlak meg! Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin?! A gyerekek fát gyűjtögetnek, az apák tüzet raknak, az asszonyok tésztát gyúrnak, hogy kalácsot készítsenek az Ég Királynőjének, és italáldozatot mutassanak be más isteneknek — hogy felbosszantsanak engem! De vajon nekem okoznak ezzel bajt, nem inkább saját maguknak ártanak vele? — kérdezi az Örökkévaló. — Bizony, magukra hoznak szégyent!” Emiatt ezt mondja az Örökkévaló: „Izzó haragomat zúdítom erre a helyre, emberekre és állatokra, a mező fáira és a föld termésére egyaránt. Mind megégetem őket, s haragom tüzét el nem olthatja senki!” Ezt mondja nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Hiába hoztok nekem égő- és véresáldozatokat, inkább egyétek meg ti az összes áldozati húst! Igen, még az égőáldozatokét is, amelyeket pedig teljesen el kellene égetni az oltáron! Hiszen nem kívántam én őseitektől sem, hogy áldozzanak nekem égő- és véresáldozatokat, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Hanem ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok szavamra, és engedelmeskedjetek nekem! Akkor Istenetek leszek, ti pedig népemmé lesztek. Éljetek úgy, ahogyan mondtam nektek, hogy jól menjen a sorotok. Ők azonban nem hallgattak rám, és nem engedelmeskedtek, hanem makacsul gonosz szívük elképzeléseit követték, és hátat fordítottak nekem. Attól kezdve, hogy őseitek kijöttek Egyiptomból, mind a mai napig újra meg újra küldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat. Őseitek azonban soha nem hallgattak rám, és nem engedelmeskedtek, hanem megmakacsolták magukat, és minden nemzedék gonoszabbul viselkedett, mint az előző. Mondd el hát mindezeket nekik, Jeremiás, de nem fognak rád hallgatni. Ha kiáltasz is nekik, nem válaszolnak. Akkor mondd nekik ezt: Olyan nemzet ez, amely nem akar Istenének, az Örökkévalónak a szavára hallgatni, és a figyelmeztetést sem fogadja el. Kiveszett közülük a hűség, kihalt az igazság, már szájukra sem veszik többé.” „Nyírd le a hajad, és szórd szét! Énekelj siratóéneket a kopasz hegytetőkön, mert az Örökkévaló elfordult ettől a nemzedéktől! Elhagyta őket, mivel megharagudott rájuk! Mert Júda népe gonoszságot művelt a szemem láttára. Utálatos bálványaikat felállították házamban, hogy tisztátalanná tegyék e házat, amely nevemet viseli — mondja az Örökkévaló. — Felépítették Tófet oltárait a Ben-Hinnóm völgyében, s ott megégették fiaikat és leányaikat a tűzben, bár ezt egyáltalán nem parancsoltam nekik, sőt, még eszembe sem jutott ilyesmi. Ezért eljön a nap — mondja az Örökkévaló —, amikor azt a helyet nem fogják többé Tófetnek, sem Ben-Hinnóm völgyének nevezni, hanem az Öldöklés völgyének fogják hívni. Bizony, tömegsírnak fogják használni azt a völgyet, amíg meg nem telik. E nép halottai pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak szolgálnak majd eledelül — és nem lesz senki, aki a vadakat elűzze azokról. Véget vetek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin minden ünneplésnek és örvendezésnek, s még a vőlegény és a menyasszony örömének is, mert puszta romhalmazzá lesz az egész ország!” „Abban az időben — mondja az Örökkévaló — Júda királyainak csontjait kiszórják a sírjaikból. Ugyanígy bánnak a régi júdabeli fejedelmek, papok, próféták és Jeruzsálem egykori lakóinak csontjaival is. A csontokat pedig odaszórják a nap, hold és az ég egész serege elé, akiket ezek a régen meghalt emberek egykor szerettek, szolgáltak, követtek, kerestek és imádtak. Ott hagyják ezeket a csontokat temetetlenül, mint ahogy a trágyát a földműves szétszórja a szántóföldön. Akik pedig még életben maradnak ebből a gonosz nemzedékből, minden helyen, ahová szétszórom őket, inkább választják majd a halált, mint az életet” — mondja a Seregek Ura. „Jeremiás, mondd Júda népének, hogy ezt üzeni az Örökkévaló: Ha elesik valaki, nem kel-e föl, amint lehet? Ha letér az útról, nem fordul-e vissza? Miért nem tér hát vissza hozzám Jeruzsálem népe, vajon örökre elfordultak tőlem? Ragaszkodnak a hazugsághoz, s nem akarnak visszajönni hozzám. Figyelmesen hallgattam őket, de nem helyesen beszélnek. Nincs közöttük, aki megbánná gonoszságát, nincs, aki mondaná: »Jaj, mit tettem?« Mind a saját feje után megy, a maga útján rohan, mint harci mén a csatában. Az égi madarak tudják költözésük idejét, a fecskék, gólyák és darvak tudják indulásuk-érkezésük idejét. De jaj, népem nem ismeri az Örökkévaló útjait! Hogy meritek azt mondani: »Kezünkben az Örökkévaló Törvénye, ezért bölcsek vagyunk!« — mikor az írástudók hazug tolla a Törvényt meghamisította! Emiatt megszégyenülnek a bölcs írástudók, megrettennek és fogságba esnek! Mit ér a bölcsességük, ha az Örökkévaló szavát elutasítják? Ezért hát asszonyaikat idegeneknek adom, szántóföldjeiket pedig a hódítóknak, hiszen kicsinytől nagyig mind pénzsóvárok, még a próféták és papok is megvesztegetésre várnak. Népem súlyos sebeit úgy gyógyítgatják, mint könnyű karcolást szokás. »Jól van, jól van, minden rendbe jön!« — mondogatják, pedig semmi sincsen jól. Szégyenkezniük kellene gyalázatos tetteik miatt, de eszük ágában sincs! Már pirulni sem tudnak, emiatt ők is elpusztulnak a többiek között, mikor népemet megbüntetem. Bizony, elesnek, elhullanak mind!” — mondja az Örökkévaló. „Szüretelni akartam náluk — mondja az Örökkévaló —, de nincs szőlő a tőkén, nincs füge a fán, még a levelek is lehullottak. Amit adtam nekik, mind eltűnt.” „Miért ülünk itt tétlenül? Mire várunk? Keljünk föl, s menjünk be a megerősített városokba! Haljunk meg ott, ha már Istenünk, az Örökkévaló halálra ítélt bennünket! Hiszen vétkeztünk az Örökkévaló ellen, ezért adott innunk mérgezett vizet! Minek várjunk békességre, ha úgysem jön semmi jó? Minek reméljünk gyógyulást, ha csak rémület közeleg? Hiszen már hallatszik a lovak dobogása, a harci mének nyerítése észak felől, s reszket az egész föld! Ellenségeink közelegnek, hogy mindent elpusztítsanak e földön, városainkat és magunkat is azokkal együtt!” „Látjátok? Mérges kígyókat küldök rátok, viperákat, amelyeken nem fog a bűvölés. Bizony, megmarnak titeket, gyógyíthatatlanul!” — mondja az Örökkévaló. Istenem! Szomorúság és félelem vesz erőt rajtam. Nézd, népem segélykiáltását hallom mindenfelől: „Hát nem lakik már az Örökkévaló a Sionon? Nincs már ott Sion Királya?” De Isten így válaszol: „Miért bosszantottak bálványaikkal, miért haragítottak idegen isteneikkel?” Így kesereg a nép: „Jaj, már elmúlt az aratás, vége a nyárnak, mégsem szabadultunk meg!” Összetörted népemet, s velük együtt engem is, Uram! Siratom romlásukat, és elfog a rémület! Hát nincs már balzsam Gileádban? Nincs orvos, aki meggyógyítana minket? Miért nem gyógyultak be népem sebei? Jaj, bárcsak szememből patak eredne, bárcsak forrássá lehetne, hogy éjjel-nappal sirassam népem megöltjeit! Bár mehetnék a pusztába, messze földre, utasok szállására, hogy elhagynám népemet, mert mind házasságtörők, árulók gyülekezete! „Nyelvük olyan, mint az íj, hazug szavaik, mint a nyílvesszők. Elburjánzott a hazugság az országban, s a hűséget már nem ismerik! Egyik gonoszság a másikat éri, de engem nem ismernek” — mondja az Örökkévaló. „Mindenki óvakodjon a társától, még testvéretekben se bízzatok! Mert a testvéred is csaló, minden társad rágalmazó. Mind becsapják egymást, nincs egy sem, aki igazat mondana, csak hazugságra tanítják nyelvüket, hamisságban fáradoznak. Egyik gazság a másikat követi, egyik csalárdság jön a másik után, rólam pedig tudni sem akarnak! — mondja az Örökkévaló. — Ezért hát megolvasztom és megtisztítom őket, mint az ezüstöt. Hiszen mi mást tehetnék népemmel? — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Sebző nyíl a nyelvük, ajkuk folyton hamisságot beszél. Szájuk »Békesség!«-et mond kedvesen, de szívük már csapdát készít testvérüknek. Ne büntessem meg őket ezekért? Az ilyen népnek ne fizessek-e meg?” — kérdezi az Örökkévaló. Siratom a hegyeket, gyászolom az elhagyott legelőket, mert hallatszik többé a nyájak bégetése, nem jár arra senki, még az égi madarak is elmenekültek, a mezei vadak is elfutottak! Azt mondja az Örökkévaló: „Romhalmazzá teszem Jeruzsálemet, sakálok tanyájává, elpusztítom Júda városait, lakatlanná teszem!” Hol van a bölcs, aki érti ezt? Kinek jelentette ki az Örökkévaló szája, hogy hirdesse a népnek? Miért pusztult el az ország? Miért lett kietlen sivatag, ahol sem ember, sem állat nem jár? De hiszen megmondta az Örökkévaló: „Ez a nép elfordult tanításomtól és törvényemtől, amelyet eléjük állítottam, hogy azt kövessék. Nem hallgattak szavamra, s nem úgy éltek, ahogy meghagytam nekik, hanem konokul a saját fejük után mentek, és bálványokat követtek, ahogy őseik tanították őket. Ezért hát én is ürömmel etetem, és méreggel itatom őket — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene. — Szétszórom őket a nemzetek közé, akiket sem ők, sem őseik nem ismertek. De még ott is fegyvert küldök utánuk, hogy öldösse őket, amíg el nem pusztulnak.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Figyeljetek rám! Hívjátok a siratóasszonyokat, akik gyakorlottak ebben, küldjetek értük, jöjjenek hamar!” Jaj, sirassatok minket! Fogjatok hozzá, jajgassatok, áradjanak a könnyek, hogy veletek sírjunk mi is! Már hallatszik a siratóének a Sionról: „Jaj nekünk! Hogy elpusztultunk! Milyen nagy szégyen ért minket! Házainkat lerombolták ellenségeink, s el kell hagynunk földünket!” Asszonyok, halljátok meg, mit mond az Örökkévaló! Hallgassatok szavára, tanítsátok meg leányaitokat a siratásra, szomszédjaitokat a siratóénekre: „Jaj, ablakainkra szállt a halál, s bejött házainkba, hogy kipusztítsa gyermekeinket az utcákról, kiirtsa a fiatalokat a terekről!” „Szólj! — mondta nekem az Örökkévaló. — Úgy hevernek majd szerteszét a hullák, mint ganéj a mezőn, mint levágott búza az aratók után, de nem lesz, aki összegyűjtse őket!” Azt mondja az Örökkévaló: „Ne dicsekedjen bölcsességével a bölcs, se erejével az erős, se gazdagságával a gazdag! Ha dicsekedni akar, hát azzal dicsekedjen, hogy igazán ismer engem, tudja, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki hűséges szeretettel, igaz ítélettel, igazságosan kormányozom a föld lakóit, mert ezekben telik kedvem” — mondja az Örökkévaló. „Bizony, eljön az idő, amikor megbüntetem mindazokat, akik ugyan körülmetélik testüket, valójában mégis körülmetéletlenek: Egyiptom népét, Júda, Edom, Ammon és Moáb népét, meg azokat a pusztában élő törzseket, akik a hajukat lenyírják. Megbüntetem őket, mert mindezek a nemzetek körülmetéletlenek; Izráel egész népe pedig körülmetéletlen szívű!” Halljátok az Örökkévaló üzenetét, Izráel népe! Ezt mondja az Örökkévaló: „Ne kövessétek a nemzetek szokásait, se ne féljetek az égi jelektől, amelyektől ők félnek! Hiszen a nemzetek vallásos szokásai nem érnek semmit! Bálványuk csak egy fadarab, melyet az erdőben vágtak, baltával faragtak, arannyal-ezüsttel cifráztak, szögekkel erősítettek, hogy el ne mozduljon. Olyan, mint a madárijesztő az uborkaföldön: nem beszél, s hordozni kell, mert járni sem tud. Ne féljetek tőlük, mert sem jót, sem rosszat nem tudnak tenni: tehetetlenek!” Nincs senki hozzád hasonló, Örökkévaló! Nagy vagy, és nagy a hatalmad, neved is erős és hatalmas! Ki ne félne téged, Nemzetek Királya? Téged illet a tisztelet, nincs hozzád hasonló a nemzetek bölcsei között, sehol a királyságokban! Ostobák ők mindannyian, és bolondok, hogy imádják a tehetetlen bálványokat. Hiszen azok csak faragott fadarabok, Társisból való ezüsttel borítva, ufázi arannyal cifrázva — ötvösök, ácsok keze munkája —, felöltöztetve kék és bíbor ruhákba, takácsok vásznaiba! De az Örökkévaló valóban Isten, élő igaz Isten, örökké uralkodó Király. Haragjától reszket az egész föld, felindulását nem viselhetik el a nemzetek. Mondjátok meg hát nekik: „Az úgynevezett istenek, akik nem teremtették az eget és a földet, kipusztulnak a földről, és kivesznek az ég alól!” Az Örökkévaló teremtette a földet nagy erejével, alkotta a lakható világot bölcsességével, kiterjesztette az eget értelmével. Mennydörgő szavára vizek gyülekeznek az égen, pára száll föl a földről, villámok cikáznak, zápor zuhog, szélvihart hív elő raktáraiból. Akik bálványokban bíznak, mind ostobák! Megszégyenülnek az aranyművesek, mert kezük munkája tehetetlen, csak öntött fém az, nincs benne lehelet, nem jó semmire, hitvány és hamis. Elpusztul minden bálvány, mikor az Örökkévaló ítéletet tart fölöttük. De nem ilyen Jákób Istene! Ő teremtette a mindenséget, s Izráel népét magának választotta örökségül. Örökkévaló, Seregek Ura — ez az ő neve! Szedjétek össze holmitokat, vegyétek vállaitokra batyutokat, ti, akik az ostromlott városokban éltek! Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Most messzire hajítom parittyámból e föld lakosait, és szenvedést hozok rájuk, hogy tanuljanak belőle!” Jaj nekem, hogy összetörtem! Súlyos a sebem, gyógyíthatatlan, de ez a büntetésem, el kell viselnem! Sátramat összedöntötték, köteleit elvagdalták, gyermekeim elmentek, többé nem látom őket! Nincs, aki felállítsa hajlékomat, újra kifeszítse sátramat. Ostobák voltak a pásztorok, mert nem keresték az Örökkévaló tanácsát, ezért vallottak kudarcot, s egész nyájuk szétszóródott. Halljátok a zúgást? Figyeljétek, hogy erősödik! Észak felől támad, arról közeledik. Bizony, elpusztítja az áradat Júda városait, sakálok tanyája lesz belőlük! Ó, Örökkévaló, tudom, hogy az ember nem ura sorsának, halandó nem irányíthatja a saját lépteit! Fenyíts meg, Örökkévaló, de igaz mértékkel, ne haragodban, nehogy egészen megsemmisíts! Izzó haragod tüzét öntsd az idegen nemzetekre, akik nem ismernek, s nem tisztelnek téged, mert ők pusztították el Jákób népét, lerombolták lakóhelyét, egészen megemésztették. Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Figyelj arra, amit a Szövetség szavai jelentenek, és mondd el Jeruzsálem polgárainak és Júda többi lakóinak! Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, Izráel Istene: Átkozott legyen, aki nem tartja meg a Szövetséget, amelyet akkor parancsoltam őseiteknek, amikor kihoztam őket Egyiptomból, a »vasolvasztó kohóból«. Azt mondtam nekik: Hallgassatok rám, tegyétek meg, amit mondok nektek, és engedelmeskedjetek parancsaimnak, hogy népemmé legyetek, én pedig Istenetekké legyek. Azért mondtam ezt, hogy beteljesítsem az őseiteknek esküvel adott ígéretemet: hogy nekik adjom a tejjel-mézzel folyó földet — azt, amelyen ma laktok.” Én pedig azt válaszoltam: Ámen, Örökkévaló! Az Örökkévaló ezt mondta nekem: „Hirdesd ki ezt az üzenetet Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin: Engedelmesen figyeljetek arra, amit a Szövetség szavai jelentenek, és éljetek aszerint! Mert attól a naptól fogva, amelyen kihoztam őseiteket Egyiptomból, mind a mai napig újra meg újra figyelmeztettem őseiteket, és most titeket is, hogy hallgassatok rám, és engedelmeskedjetek! Idejében figyelmeztettem őket, de nem hallgattak rám, s nem akartak engedelmeskedni. Inkább gonosz szívük kívánságait követték. Emiatt beteljesítettem rajtuk e Szövetség igéit, amelyről azt parancsoltam nekik, hogy teljesítsék azokat, de nem tartották meg.” Azt mondta nekem az Örökkévaló: „Júda népe és Jeruzsálem lakossága titokban összefogott ellenem. Megint ugyanazokat a bűnöket követik el, mint őseik, akik nem akartak rám hallgatni. Újra más isteneket imádnak, s azokat követik. Bizony, Izráel és Júda népe egyaránt megtörte a Szövetséget, amelyet őseikkel kötöttem. Emiatt olyan veszedelmet hozok rájuk, amelyből nem menekülhetnek — mondja az Örökkévaló. — Ha kiáltanak is hozzám segítségért, nem fogom meghallgatni. Akkor majd Júda városai és Jeruzsálem lakói nagy nyomorúságukban azokhoz az istenekhez kiáltanak segítségért, akiknek tömjénfüsttel áldoztak, de azok egyáltalán nem segítenek rajtuk. Hiszen annyi istenetek van, ahány város Júdában, és annyi oltárotok az utálatos bálványaitoknak és Baálnak, ahány utca van Jeruzsálemben! Te pedig, Jeremiás, ne imádkozz ezért a népért, ne könyörögj, se ne járj közben értük, mert úgysem hallgatom meg segélykiáltásukat, amikor majd bajba kerülnek!” „A nép, amelyet szeretek, gonoszságokat követett el. Mi keresnivalójuk van hát házamban? Azt képzelik, fogadalmakkal és áldozatokkal elkerülhetik a büntetést, s majd örülhetnek gonoszságaikban?” Egykor az Örökkévaló szép termetű, jó gyümölcsű, zöldellő olajfának nevezett téged! De most, nagy vihar mennydörgésénél tűzbe borítja koronádat, és letördeli ágaidat! Az Örökkévaló, a Seregek Ura ültetett el téged, s ő mondott ítéletet fölötted a sok gonoszság miatt, amelyeket Izráel és Júda népe elkövetett. Bizony megharagították az Örökkévalót, mert Baálnak áldoztak! Az Örökkévaló mutatta meg nekem, így tudtam meg, hogy mit terveznek Anatótban ellenem. Olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet a vágóhídra visznek. Nem sejtettem, hogy gonosz terveket szőnek ellenem: „Vágjuk ki ezt a fát gyümölcsével együtt! Vágjuk ki az élők közül, még a nevét se emlegessék többé!” Akkor ezt mondtam az Örökkévalónak: Örökkévaló, Seregek Ura, aki igazságosan ítélsz, megvizsgálod a szíveket és gondolatokat, hozzád fordulok panaszommal, állj bosszút rajtuk, kérlek! Anatót lakói az életemre törtek: azt mondták, hogy ne prófétáljak az Örökkévaló nevében, különben saját kezükkel ölnek meg. Akkor az Örökkévaló, a Seregek Ura ezt mondta nekem: „Megbüntetem őket! Az ifjakat fegyver öli meg, a gyerekek pedig éhen halnak. Senki sem marad életben közülük, mert veszedelmet hozok Anatót lakóira, amikor eljön megbüntetésük ideje.” Örökkévaló, te igazságos vagy, s mikor perelek veled, mindig neked van igazad, mégis, hadd panaszkodjak neked! Miért boldogulnak az istentelenek? Miért virágoznak a csalók? Hiszen te ültetted el őket, azért vertek gyökeret, növekednek, és gyümölcsöt teremnek. Folyton téged emlegetnek, pedig szívük távol van tőled. Te jól ismersz, Örökkévaló, látod minden lépésemet, megvizsgáltad szívemet, hűségemet! Válaszd külön ezeket az istenteleneket, mint a levágásra szánt juhokat! Készítsd őket a megöletés napjára! Meddig kell még a földnek gyászolnia miattuk? Miért kell a legelők füvének kiszáradnia gonoszságukért? Miattuk pusztulnak még a vadak és a madarak is, mert ők azt mondják: „Isten nem látja, mi lesz velünk!” „Jeremiás, ha belefáradsz, mikor gyalogosokkal futsz, hogyan fogsz akkor a lovasokkal versenyezni? Ha a sík mezőn is elesel, mit teszel majd a Jordán melletti sűrű bozótban? Hiszen a saját rokonságod és testvéreid is ellened beszélnek, tele torokkal rosszat kiabálnak. Ne higgy nekik, még ha kedvesen is szólnak!” „Elhagytam házamat, magára hagytam birtokomat, lelkem örömét, választott népemet ellensége kezébe adtam! Népem ellenem fordult, vadul ordít rám, mint a bozótból támadó oroszlán, ezért én is elfordultam tőle. Olyanná lett népem, mint az elhullott préda a pusztában, keselyűk s hiénák gyülekeznek körülötte. Gyertek mind, mezei vadak, szaggassátok, egyétek! Drága szőlőskertemet sok pásztor taposta, kedves birtokomat kegyetlenül pusztította, gyönyörű kertemet kietlen pusztává tette. Feldúlták, tönkretették, s most gyászol az egész föld. Bizony, elpusztult az ország, nincs, aki gondját viselné. A pusztában minden kopár hegytetőre pusztítók jöttek, mert az Örökkévaló fegyvere gyilkol az országban mindenütt. Senki sincs biztonságban. Búzát vetettek, de tövist aratnak, sokat fáradoznak, mégsem boldogulnak, aratáskor keservesen csalódnak, az Örökkévaló izzó haragja miatt.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Izráel gonosz szomszédai kezet vetettek arra, amit népemnek adtam örökségül. Emiatt gyökerestül kitépem ezeket a népeket földjükből, és Júda népét is kigyomlálom közülük. De miután kitépem őket, ismét könyörülök rajtuk, és újra visszaviszem őket a saját földjükre: mindegyiket a maga örökségébe. Azután pedig megtanulják népemtől, hogyan esküdjenek nevemre: »Az élő Istenre esküszöm«, és megtanulják, hogyan éljenek tetszésem szerint. Igen, ahogy egykor rosszra tanították népemet, hogy Baálra esküdjenek, úgy tanítja népem őket a jóra. Azt a nemzetet pedig, amely mégsem akarja követni népemet, végérvényesen kiirtom és elpusztítom — mondja az Örökkévaló.” Ezt parancsolta nekem az Örökkévaló: „Jeremiás, menj, vásárolj egy lenből szőtt övet, majd kösd a derekadra, de vízbe ne mártsd!” Meg is vettem az övet, és a derekamra kötöttem, ahogy az Örökkévaló mondta. Majd másodszor is szólt hozzám az Örökkévaló: „Készülj az útra! Az övet, amelyet vettél, kösd a derekadra, s így menj el Perátba! Ott rejtsd el az övet egy sziklahasadékba.” Akkor elmentem Perátba, és ott elrejtettem az övet, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Hosszú idő múlva az Örökkévaló ezt mondta: „Indulj útnak, menj el Perátba, és hozd vissza az övet, amelyről mondtam, hogy rejtsd el.” Úgy is tettem: elmentem Perátba, megkerestem, és elővettem az övet a rejtekhelyről. De lám, az öv teljesen tönkrement, és használhatatlan lett. Ekkor így szólt hozzám az Örökkévaló: „Látod, Jeremiás? Ahogyan ez az öv teljesen tönkrement, ugyanúgy fogom megsemmisíteni Júda kevélységét és Jeruzsálem mérhetetlen büszkeségét! Ez a gonosz nép nem akar szavamra hallgatni, hanem a saját szíve kívánságait követi, más istenek nyomába szegődik, azokat imádja és szolgálja! Emiatt ők is olyanok lesznek, mint ez a teljesen elrohadt és használhatatlan öv! Ahogy a férfi szorosan a derekára köti övét, úgy kötöttem én is magamhoz egész Izráel és Júda népét — mondja az Örökkévaló. — Azt akartam, hogy saját népemmé legyenek, nevem dicsőségére, dicséretem és tiszteletem növelésére, de ők nem hallgattak rám.” „Jeremiás, mondd Júda népének: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, Izráel Istene: Minden boroskorsót meg kell tölteni borral! Erre majd azt válaszolják neked: »Tudjuk mi azt jól, hogy minden boroskorsót meg kell tölteni borral!« Akkor mondd nekik: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: Nézzétek! Én fogom színig tölteni e föld minden lakóját részegséggel — még a királyokat is, akik Dávid trónján ülnek, meg a papokat, prófétákat, és Jeruzsálem minden lakóját. Azután egymáshoz csapom és összetöröm őket — apákat és fiaikat is — mondja az Örökkévaló. Nem könyörülök rajtuk, nem kímélem őket, nem irgalmazok, hanem elpusztítom mindet!” Figyeljetek rám, mert az Örökkévaló szólt, ne forduljatok el büszkén, hallgassatok meg! Adjatok dicsőséget az Örökkévalónak, Isteneteknek! Dicsőítsétek őt, mielőtt sötétséget borít rátok, mielőtt lábatok megbotlik a sötét hegyeken! Mert világosságra vártok, de ő sötét éjszakává teszi azt, a halál árnyékát borítja rátok! Ha nem hallgattok rám, titokban siratlak titeket, sírok büszkeségetek miatt. Keservesen megsiratlak, könnyeim megáradnak, mert az Örökkévaló nyáját fogságba hajtják! Mondd meg a királynak és az anyakirálynőnek: „Alázkodjatok meg, és maradjatok veszteg, mert dicsőségetek koronája leesik fejetekről! Júda déli városait már körülzárta az ellenség, nincs, aki felszabadítsa őket. Júda egész népét száműzetésbe hurcolják, mind fogságba kerülnek!” Nézd, Jeruzsálem, ellenség jön észak felől! Hová lett a rád bízott gyönyörű nyáj, hová lettek juhaid? Mit felelsz majd az Örökkévalónak, ha számon kéri rajtad nyáját? Hiszen neked kellett tanítanod az ő népét, vezetőid vezették őket! Bizony, rád tör akkor a veszedelem, mint szülési fájdalmak a terhes asszonyra. Csodálkozva kérded majd: „Miért teszik ezt velem?” Tudd meg, hogy bűneid sokasága miatt tépik le ruháidat, s követnek el rajtad erőszakot! Vajon meg tudja-e változtatni bőre színét a szerecsen, vagy letörölheti-e foltjait a párduc? Hát te, Jeruzsálem, meg tudsz-e változni valaha, hisz’ már annyira megszoktad a gonoszságot? „Bizony, szétszórlak titeket, mint polyvát a sivatagi forgószél! Ez a sors vár rátok, ezt érdemlitek tőlem — mondja az Örökkévaló —, mivel rólam elfelejtkeztél, Jeruzsálem, s inkább hazugságokban bíztál! Én magam büntetlek meg, s arcodra borítom szoknyádat, hogy megszégyenítselek a népek előtt! Mert jól láttam utálatos bűneidet, mikor a dombokon és a mezőkön más istenek után futkostál, mint ahogy a férfi más felesége után vágyik, vagy a mén a kanca után nyargal.” Jaj neked, Jeruzsálem! Meddig maradsz még ilyen tisztátalan? Az Örökkévaló ezt mondta Jeremiásnak az aszályról: „Gyászba borul Júda, szenvednek városai, gyászruhában a földre ülnek lakói, Jeruzsálem segélykiáltása felszáll az égre. A város fejedelmei hiába küldik vízért szolgáikat, üres vödrökkel térnek azok vissza, cseppnyi víz sem maradt már a ciszternákban. Mind csalódott, tanácstalan, szégyenében fejét betakarja. A földműves eső híján nem készül a vetéshez, csüggedten ül, s szégyenében fejét betakarja. Még a szarvasünő is elhagyja borját, ha megellik, mert nincs fű a mezőn. A vadszamarak a hegytetőn esőre várnak, a szelet szimatolják, mint a sakálok, az éhségtől már alig látnak.” Bűneink ellenünk tanúskodnak, elismerjük vétkeinket, bizony vétkeztünk ellened, Örökkévaló! Mégis kérünk, nagy nevedért bánj velünk kegyelmesen! Te vagy Izráel egyedüli reménye, szabadítója a nyomorúság idején! Miért bánsz velünk úgy, mint egy jövevény, mint átutazó idegen, aki csak egy éjjelre tér be hozzánk? Miért lettél olyan, mint aki tehetetlen, mint a harcos, aki nem tud megmenteni minket? De te mégis velünk vagy, Örökkévaló! Nevedet viseljük, ne fordulj el tőlünk! Ezt mondja az Örökkévaló erről a népről: „Mennyire szeretnek ide-oda futkosni, tőlem elfordulni! Nem tudnak lábuknak parancsolni. Ezért már nem kedveli őket az Örökkévaló, hanem számon kéri rajtuk bűneiket, megbünteti vétkeiket!” Nekem pedig azt mondta az Örökkévaló: „Most már ne könyörögj nekem ezért a népért! Ha böjtölnek is, nem hallgatom meg kiáltásukat, ha áldoznak is nekem, nem fogadom el tőlük, hanem elpusztítom őket, fegyver, éhínség és járványok által.” Jaj, Örökkévaló Úr Isten — kiáltottam hozzá —, lásd meg, hogy a próféták egészen mást mondanak Júda népének! Azt hirdetik a te nevedben: „Ne féljetek, fegyvert nem láttok, éhség sem lesz, hanem békességet és biztonságot adok nektek!” „Ezek a próféták hazudnak, amikor az én nevemben prófétálnak — válaszolta az Örökkévaló —, mert nem szóltam hozzájuk, nem bíztam meg, és nem küldtem őket, hogy prófétáljanak. Hazugságot »prófétálnak«, mert azt állítják, hogy tőlem kapták, de ez nem igaz. Varázslás által próbálják a jövőt megtudni, de ez hiábavaló próbálkozás, vagy egyszerűen a saját hazugságaikat »prófétálják«. Ezért azt mondom ezekről a hamis prófétákról: Az én nevemben prófétálnak, pedig nem küldtem őket! Azt mondják, hogy nem jön ellenség fegyvere, sem éhínség az országra. Én pedig azt mondom, hogy ezeket a hamis prófétákat bizony éhség és fegyver fogja elpusztítani! De ugyanúgy pusztulnak el azok is, akiknek ők prófétáltak! Igen, Jeruzsálem lakosainak a holttestei szanaszét hevernek majd az utcákon, mert az éhínség és a fegyver végez velük. Senki nem lesz, aki eltemesse őket: ott hevernek majd a férfiak, feleségeik, fiaik és leányaik is, mindannyian! Így zúdítom rájuk gonoszságuk büntetését.” „Te pedig, Jeremiás, ezt mondd nekik: Éjjel-nappal siratom népemet, folyton hullanak könnyeim szűz leányomért, mert szörnyű pusztítás szakadt rá, súlyos csapások érték őt! Ha a mezőre megyek, harcban elesettek hevernek mindenütt, ha a városba, ott a lakosok éhségtől haldoklanak, a papok és próféták nem értenek semmit, úgy bolyonganak a földön.” Ó Uram, hát végleg elvetetted Júda népét? Egészen megutáltad Siont? Miért vertél meg bennünket úgy, hogy számunkra már nincs gyógyulás? Békességre vártunk, de nem jött semmi jó, gyógyulásra vágytunk, de mindenütt csak rémület és rettegés! Elismerjük gonosz tetteinket, és őseink bűneit, bizony vétkeztünk ellened mindannyian! Nevedért ne vesd meg, ne engedd meggyalázni dicsőséged trónját! Emlékezz meg szövetségedről, és ne bontsd fel azt! Vajon adnak-e esőt a nemzetek bálványai? Vagy az ég adja-e a termékeny esőket? Bizony, te adod az esőt, és minden jót, te vagy Örökkévaló Istenünk, benned reménykedünk! Az Örökkévaló ezt válaszolta nekem: „Még ha Mózes és Sámuel állna is elém, hogy könyörögjön értük, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen! Űzd el őket a szemem elől! Menjenek! Ha pedig ezt kérdik tőled: »Hová menjünk?« Akkor mondd nekik: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: »Akit arra szántam, az betegségben hal meg, akit arra szántam, azt fegyver öli meg, akit arra szántam, az éhen hal, akit pedig arra szántam, azt száműzetésbe hurcolják. Mert ezt a négyféle pusztítót küldöm rájuk: ellenség fegyverét, hogy ölje őket, kutyákat, hogy szaggassák őket, az égi madarakat és mezei vadakat, hogy a holttestüket egyék. A föld minden országa megrémül, mikor látják, hogy bánok népemmel, Manassé, Ezékiás fia, Júda királya gonosztettei miatt, amelyeket Jeruzsálemben művelt.«” „Jaj Jeruzsálem, ki könyörül rajtad? Ki szán meg, ki vigasztal? Még a járókelők sem állnak meg, hogy kérdezzék, hogy vagy. Elhagytál, hátat fordítottál nekem — mondja az Örökkévaló —, ezért én is kezemet emelem rád, és elpusztítalak! Belefáradtam, hogy újra meg újra könyörüljek rajtad! Szétszórlak hát titeket a szélben, mint földműves a polyvát. Kiszórlak benneteket az ország kapuin át idegen földre. Gyermektelenné teszem, elpusztítom népemet, mert nem fordultak vissza hozzám gonosz útjaikról. Özvegyeik többen lesznek, mint tengerparton a homokszemek. Anyákra és fiaikra pusztítót hozok fényes délben. Hirtelen rettegést hozok rájuk, rémület fogja el szívüket. Még a hétgyermekes anya is összeroskad, és kileheli lelkét, lemegy a napja délben, megszégyenül és reménye elvész. Aki még megmarad, azt is ellenség fegyverének adom” — mondja az Örökkévaló. Jaj anyám, miért is szültél engem? Miért, hogy mindenki velem pöröl, velem vitatkozik? Pedig nem kértem kölcsön senkitől, s nem is hiteleztem senkinek, miért átkoznak hát minduntalan? Az Örökkévaló mondta: „A te javadra elküldelek téged! Bizony, rád hozom ellenségedet a veszedelem idején. Senki sem tudja eltörni a vasat, de különösen nem az északi vasat, vagy a bronzot. Júda népe, bűneid miatt országod minden kincsét és gazdagságát ellenségeidnek adom zsákmányul! Ellenséget hozok rátok olyan földről, amelyet nem ismertek, mert haragom fellángolt ellenetek.” Ó, Örökkévaló, te jól ismersz! Nézz le rám, és jöjj közel! Állj bosszút értem üldözőimen, ne várj, amíg elpusztítanak! Hiszen érted kell gyalázkodásukat viselnem! Mikor szóltál hozzám, csak úgy ittam szavaidat. Igéd volt szívem öröme, és gyönyörűségem, mert nevedet viselem, Örökkévaló, Seregek Ura és Istene! Nem forgolódtam a mulatozók társaságában, nem vettem részt örömükben. Kezed rám nehezedett, egyedül ültem, mert haraggal töltöttél meg. Miért nem szűnik fájdalmam, miért nem gyógyul be súlyos sebem? Miért lettél számomra olyan, mint a kiszáradt patak? Mint a forrás, amely időnként elapad? Így felelt nekem az Örökkévaló: „Ha visszatérsz hozzám, én is visszafogadlak szolgálatomba, hogy ismét előttem állj. Ha különválasztod, ami értékes attól, ami hitvány, akkor olyan leszel, mintha szájam lennél. De ne add be a derekad: ők térjenek hozzád, ne te hozzájuk! Én pedig erős bronzfallá teszlek téged e nép ellen. Harcolni fognak ellened, de nem győzhetnek le, mert én vagyok veled, hogy megmentselek, és megszabadítsalak — mondja az Örökkévaló. — Bizony, megmentelek a gonoszok kezéből, megszabadítalak az erőszakosoktól.” Így szólt hozzám az Örökkévaló: „Jeremiás, ne házasodj meg, ne legyenek gyermekeid ezen a helyen! Mert ezt mondja az Örökkévaló a fiúkról és leányokról, akik Júda földjén születnek, és szüleikről, akiktől származnak: Mindannyian halálos betegségben fognak meghalni, de nem siratják el őket, sőt el sem temetik őket. Holttestük úgy fog a földön heverni, mint a trágya a mezőn. Fegyver és éhínség pusztítja el őket, holttestük pedig az égi madarak és mezei vadak eledelévé lesz.” Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Jeremiás, be se tedd a lábadat olyan házba, ahol halottat gyászolnak, ne vegyél részt a siratásban, még csak ne is vigasztald a gyászolókat! Mert lásd, én elvettem a békességemet ettől a néptől — mondja az Örökkévaló —, elvettem kegyelmemet, visszavontam irgalmasságomat. Meghal ebben az országban kicsitől nagyig mindenki, de el sem siratják, meg sem gyászolják őket: senki sem vágja meg magát, vagy nyírja kopaszra fejét miattuk, sőt el sem temetik a halottakat. A gyászolókat senki sem vigasztalja kenyérrel, vagy egy pohár itallal. Még ha apja, vagy anyja hal meg valakinek, őket sem gyászolja meg. De olyan házba se menj be, ahol lakodalmat tartanak, s ne ülj le velük enni-inni! Mert ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Nézzétek, még a ti napjaitokban, a szemetek láttára fogom megszüntetni e helyen az öröm és vidámság hangját, a vőlegény és menyasszony hangját. Amikor pedig mindezt elmondod a népnek, ők majd megkérdezik: »De hát miért mondja az Örökkévaló, hogy ilyen súlyosan megbüntet minket? Mit vétettünk? Miféle bűnt követtünk el Istenünk, az Örökkévaló ellen?« Akkor mondd nekik: »Azért, mert őseitek elhagytak engem — ezt mondja az Örökkévaló —, és más isteneket követtek, azokat imádták és szolgálták. Bizony, elhagytak engem, és nem őrizték meg tanításomat. Ti pedig még őseiteknél is nagyobb gonoszságokat műveltetek! Hiszen lássátok be, mindannyian a saját fejetek után mentek, gonosz szívetek kívánságait követitek, és nem hallgattok rám! Emiatt elhajítalak titeket ebből az országból messze földre, amelyet sem őseitek, sem ti nem ismertek. Ott azután majd éjjel-nappal szolgálhatjátok az idegen isteneket! Nem fogok megkönyörülni rajtatok.«” Így szól az Örökkévaló: „Bizony, eljön az idő, amikor szavatokat már nem azzal fogjátok megerősíteni: »Ez olyan biztos, mint ahogy él az Örökkévaló, aki kihozta Egyiptomból Izráel népét.« Inkább ezt mondjátok: »Ez olyan biztos, mint ahogy él az Örökkévaló, aki kihozta Izráel népét az északi földről és mindazokból az országokból, ahová szétszórta őket.« Mert én valóban visszaviszem őket a földjükre, amelyet őseiknek adtam. Előbb sok halászt küldök értük — mondja az Örökkévaló —, hogy kihalásszák őket, azután sok vadászt küldök utánuk, hogy űzzék ki őket minden hegyről és halomról, s még a sziklák hasadékaiból is. Szemmel tartom minden lépésüket, nem rejtőzhetnek el előlem, és bűneiket sem rejthetik el előlem. Előbb azonban kétszeresen megbüntetem őket bűneikért és vétkeikért: mivel földemet tisztátalanná tették, birtokomat bemocskolták gyalázatos bálványaikkal.” Örökkévaló, te vagy erőm, erős váram, menedékem a veszedelem idején! Bizony még a nemzetek is hozzád jönnek a föld minden tájáról, és ezt mondják: „Őseink hamis isteneket örököltek, hazug és tehetetlen bálványokat, akik nem tudnak rajtunk segíteni. Csinálhat-e valaki isteneket magának? Hiszen azok egyáltalán nem istenek!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Most már megismertetem magam velük, végre megmutatom nekik erőmet és hatalmamat, s megtudják, hogy az Örökkévaló az én nevem!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Júda népének bűne fel van jegyezve vastollal szívük tábláira, kemény vésővel fel van vésve oltáraik szarvára. Hiszen most is ott áldoznak a bálványok oltárain, és az Asera-oszlopok előtt, a zöld fák alatt, a magas dombokon, hegyeken és mezőkön. Bűneid miatt zsákmányul adom ellenségeidnek minden vagyonodat, összes kincseidet, egész országodat, Júda népe! Tetteid miatt elveszíted tőlem kapott örökségedet. Ellenségeid szolgájává teszlek, olyan földön, amelyet nem ismertél, mivel magadra haragítottál, s haragom tüze örökké égni fog.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Átkozott, aki halandóban bízik, emberi erőre támaszkodik, kinek szíve az Örökkévalótól elfordul! Olyan lesz, mint magányos bokor a sivatagban, lakatlan száraz földön, kietlen sós pusztában: semmi jót nem remél. Áldott, aki az Örökkévalóban bízik, akinek reménye az Örökkévaló! Olyan lesz, mint a vízpartra ültetett fa, amely gyökereit a folyóvízhez nyújtja, s nem fél a száraz évszaktól, mert levelei akkor is zöldellnek. Még aszály idején sem aggódik, s termését idejében meghozza.” „Romlott az ember szíve, minden másnál csalárdabb, javíthatatlan! Ki tudná az ember szívét kiismerni? Én, az Örökkévaló — aki a szíveket vizsgálom, a legbelsőbb indulatokat mérlegelem, s megadom mindenkinek, amit életútja és tetteinek gyümölcse szerint megérdemel!” Aki igazságtalanul szerzi vagyonát, olyan, mint a madár, amely idegen tojásokon ül. Élete derekán elveszíti a gazdagságot, s élete végén bolondnak bizonyul. Ó, dicsőség királyi trónusa, szent helyünk, kezdettől fogva magasan állsz az egész világ fölött! Izráel reménysége, Örökkévaló, mind megszégyenül, aki elfordul tőled! Porba írják annak nevét, aki elhagyja az Örökkévalót, az élő vizek forrását! Gyógyíts meg Örökkévaló, s akkor igazán meggyógyulok! Szabadíts meg, akkor valóban megszabadulok! Téged, csak téged dicsérlek! Júda népe egyre csak azt mondja nekem: „Jeremiás, mi van azzal, amit az Örökkévaló üzent? Lássuk, beteljesedik-e!” Tudod, Uram, hogy nem vonakodtam: követtelek és szolgáltalak, mint pásztorod. De nem kívántam népem veszedelmét, csak azt mondtam, amit jelenlétedben hallottam. Te vagy menedékem a veszedelem idején, ne kelljen hát félnem tőled! Ne engedd, hogy megszégyenüljek, üldözőim valljanak szégyent! Ne kelljen rettegnem, ők rettegjenek! Hozd el pusztulásuk napját, kétszeresen zúzd össze őket! Ezt parancsolta nekem az Örökkévaló: „Menj, és állj meg Jeruzsálem egyik kapujánál, a Nép Kapujánál, amelyen Júda királyai szoktak be- és kimenni! Hirdesd ki a népnek üzenetemet! Azután menj el a többi kapuhoz, és ott is tedd meg ugyanezt! Ezt mondd nekik: »Júda királyai, Júda egész népe és Jeruzsálem lakói, akik ezen a kapun jártok keresztül, halljátok meg, mit üzen nektek az Örökkévaló! Ezt mondja az Örökkévaló: A saját érdeketekben vigyázzatok, szombaton ne cipeljetek terheket! Jeruzsálem kapuin keresztül se vigyetek terhet! Saját házatokból se vigyetek ki terhet, és ne végezzetek semmiféle munkát szombaton! Tartsátok tiszteletben a szombat ünnepét, és különböztessétek meg a többi naptól, ahogy azt őseiteknek megparancsoltam! Őseitek nem hallgattak rám, és nem engedelmeskedtek, hanem makacsul ellene szegültek az intésnek. Ti azonban hallgassatok rám — mondja az Örökkévaló —, és engedelmeskedjetek! Szombaton ne vigyetek be terhet a kapukon a városba! Szenteljétek meg a szombatot, és ne végezzetek semmiféle munkát ezen a napon! Akkor e kapukon keresztül mindig olyan királyok fognak bejönni, akik Dávid trónján ülnek. Igen, harci szekereken és lovon fognak bejönni a kíséretükben lévő fejedelmekkel együtt. Júda népe, és Jeruzsálem lakói is e kapukon jönnek be, és e város örökre lakott hely lesz. Jönnek majd Júda városaiból, a Jeruzsálem környéki falvakból, Benjámin földjéről, a nyugati dombvidékről, a hegyekről és a déli vidékről is. Hoznak majd az Örökkévalónak égőáldozatot, véresáldozatot, ételáldozatot, tömjént és hálaáldozatot az Örökkévaló Templomába. De ha nem hallgattok rám, és továbbra sem tartjátok tiszteletben a szombat ünnepét, hanem szombaton is terhet visztek keresztül Jeruzsálem kapuin, akkor olthatatlan tüzet gyújtok ezekben a kapukban, amely porrá égeti Jeruzsálem palotáit.«” Az Örökkévaló szólt Jeremiásnak: „Menj el a fazekas műhelyébe, mert ott fogod meghallani, amit mondani akarok neked.” Így hát elmentem a fazekashoz, aki éppen egy edényt készített a korongon. Néztem, hogyan formálja az edényeket a kezével. Észrevettem, hogy időnként az agyagedény kiformálása nem sikerült. Ekkor újra kezdte, és ugyanabból az agyagdarabból másmilyen edényt készített, aszerint, ahogy akarta. Akkor az Örökkévaló szavát hallottam: „Vajon én ne tudnám megtenni veled, Izráel népe, amit ez a fazekas? Hiszen olyan vagy a kezemben, mint az agyag a fazekas kezében, Izráel! Előfordul, hogy egy országról, vagy nemzetről azt mondom, hogy gyökerestül kitépem, lerontom és elpusztítom. De ha az a nemzet elfordul a gonoszságától, én is megváltoztatom tervemet, és nem zúdítom rájuk azt a veszedelmet, amelyet ellenük terveztem. Máskor meg azt ígérem egy országnak, vagy nemzetnek, hogy megerősítem és fölépítem. De ha ezután gonosz dolgokat művelnek, nem hallgatnak rám, és nem engedelmeskednek, akkor én is megváltoztatom tervemet, és nem viszem véghez azt a jót, amit elterveztem. Most hát mondd meg ezt Júda népének és Jeruzsálem lakóinak: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: Nézzétek, súlyos csapást készítek a számotokra, veszedelmet tervezek ellenetek! Forduljatok hát mindannyian vissza, hagyjátok el gonosz életmódotokat! Változtassátok meg életeteket, és jobbítsátok meg tetteiteket! De a nép azt fogja felelni: »Hiába! Mi már csak a saját fejünk után megyünk, és mindegyikünk a maga gonosz szíve makacsságát követi.«” Ezt mondja az Örökkévaló: „Kérdezősködjetek csak a nemzetek között, hallottak-e már valaha ehhez hasonló szörnyűséget, amelyet Izráel népe elkövetett? Vajon elhagyja-e valaha a hó Libanon hegyeinek sziklás csúcsait? Kiszáradnak-e csak egyszer is a hegyekről csörgedező hideg patakok? De népem mégis elfelejtkezett rólam! Semmirekellő isteneknek tömjénez, akik hűtlenségre csábították, hogy kanyargós ösvényen botladozzon, a jól épített országút helyett. Így tették földjüket pusztává, amelytől örökre elborzad az utas, s aki csak látja, fejét csóválva rémüldözik. Ellenségeik által szétszórom népemet, mint a dühöngő keleti szél. Pusztulásuk napján hátat fordítok nekik, s nem törődöm velük!” Ellenségeim azt mondták egymás között: „Gyertek, fogjunk össze Jeremiás ellen! Mert nem igaz, amit mond, hogy a papok már nem helyesen tanítanak, a tanácsadók nem jó tanácsot adnak, a próféták nem az Örökkévaló szavát tolmácsolják. Jöjjetek, vádoljuk be Jeremiást, és többé ne hallgassunk egyetlen szavára sem!” Kérlek, Örökkévaló, figyelj rám! Hallod, miket beszélnek ellenségeim? Hát a jóért rosszal fizetnek? Miért ásnak vermet nekem? Emlékezz rá, mikor közbenjártam értük trónod előtt, hogy haragod elfordítsam róluk! Büntesd hát meg őket: fiaikat az éhínség ölje meg, add át őket az ellenség fegyverének, feleségeik legyenek gyermektelenek és özvegyek, férjeiket járvány pusztítsa el, ifjaikat kard gyilkolja le a csatában! Jajgatás hallatsszon házaikból, mikor hirtelen ellenséges katonákat küldesz rájuk, mivel vermet ástak nekem, lábamnak csapdát állítottak! Örökkévaló, te jól ismered gyilkos terveiket, amelyeket életem ellen készítenek! Hát ne bocsásd meg bűneiket, ne töröld el vétkeiket, hanem büntesd meg, és pusztítsd el őket haragodban! Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Menj, és vásárolj egy cserépkorsót a fazekastól! Azután a nép és a papok rangidős vezetői közül néhányat hívj magaddal, és együtt menjetek ki a Ben-Hinnóm völgybe, a Cserép-kapu bejáratához! Ott azután hirdesd ki nekik, amit neked mondok! Ezt mondd nekik: Júda királyai és Jeruzsálem lakói, halljátok meg, mit üzen nektek az Örökkévaló! Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: »Nézzétek! Én olyan veszedelmet hozok erre a helyre, hogy még az is megdöbben, aki csak a hírét hallja, mert Júda népe elhagyott engem, és idegenné tette ezt a helyet számomra. Idegen isteneknek tömjéneztek, akiket sem Júda királyai, sem őseik, sem ők maguk nem ismertek. Igen sok ártatlan embert gyilkoltak meg e helyen. Oltárokat építettek, hogy azokon a saját gyermekeiket égessék meg égőáldozatként Baálnak — amit én egyáltalán nem parancsoltam nekik, sőt, még csak eszembe sem jutott ilyesmi. Mivel mindezt a sok gonoszságot elkövették, bizony, eljön az idő — mondja az Örökkévaló —, amikor ezt a helyet már nem Tófetnek, vagy Ben-Hinnóm völgyének fogják hívni, hanem az Öldöklés Völgyének. Júda és Jeruzsálem népének a terveit meghiúsítom e helyen, és kiszolgáltatom őket ellenségeik kardjának: azoknak, akik halálra keresik őket, és hagyom, hogy megöljék őket. Holttestüket pedig eledelül adom az égi madaraknak és a mezei vadaknak. Ezt a várost iszonyattá és rémületté teszem olyannyira, hogy aki csak erre jár, megretten és elámul pusztulásán. Amikor az ellenség ostrom alá veszi a várost, és el akarja pusztítani, olyan éhínséget támasztok a városban, hogy annak lakói egymást eszik meg! Bizony, megetetem velük még a saját gyermekeiket is!« Azután törd össze a cserépkorsót a vezetők szeme láttára, és ezt mondd nekik: »Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Ahogy ez a cserépkorsó teljesen összetört, úgy fogom én is egészen összetörni Júda népét és Jeruzsálemet. Itt, a Tófet völgyében fogják a rengeteg halottat eltemetni, amíg már ez a völgy is betelik. Igen, így fogok bánni ezzel a várossal és lakóival — mondja az Örökkévaló —, és olyanná teszem a várost, mint a Tófet völgye. Jeruzsálem házai, Júda királyainak palotái, és azok a házak, amelyeknek tetején tömjént égettek az ég seregének, és italáldozatot mutattak be más isteneknek — mindezek olyan tisztátalanná lesznek, mint a Tófet völgye.«” Jeremiás tehát kiment a Tófet völgybe, ahová az Örökkévaló küldte, hogy ott prófétáljon. Megtette, amit az Örökkévaló parancsolt, majd visszatért a városba, megállt az Örökkévaló házának kapujában, és ezt mondta a népnek: „Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: »Nézzétek! Rázúdítom erre a városra és annak egész környékére mindazokat a súlyos csapásokat, amelyeket előre kihirdettem, mivel ez a nép megmakacsolta magát, és nem akar a szavamra hallgatni.«” Pashúr pap, aki Immér fia és a Templomőrség parancsnoka volt, meghallotta, hogy Jeremiás ezeket prófétálta. Emiatt elfogatta Jeremiás prófétát, megverette és kalodába záratta a Templom felső Benjámin-kapujánál. Másnap kihozatta Jeremiást a börtönből, és szabadon engedte. Ekkor Jeremiás ezt mondta Pashúrnak: „Az Örökkévaló ezentúl nem Pashúrnak nevez téged, hanem így: »Rettegés minden felől!« Mert azt mondja az Örökkévaló: Meg fogod látni, hogy kiszolgáltatlak téged a rettegésnek, társaiddal együtt. Szemed láttára fogja leöldösni az ellenség társaidat. Kiszolgáltatom egész Júdát a babilóniai királynak, aki a nép egy részét fegyverrel öli meg, a maradékot pedig száműzetésbe hurcolja Babilóniába. Ennek a városnak minden gazdagságát, szerzeményét, vagyonát, sőt, még Júda királyainak a kincseit is az ellenségnek adom. Bizony, kirabolják a várost, és a zsákmányt Babilóniába viszik. Téged pedig Pashúr, házad összes lakójával együtt száműzetésbe hurcolnak Babilóniába. Ott is fogsz meghalni, és ott temetnek el azokkal a társaiddal együtt, akiknek hamisan prófétáltál.” Jaj Örökkévaló, hogy rászedtél engem, én meg hagytam rábeszélni magam! Erőt vettél rajtam, és legyőztél. Naphosszat rajtam nevetnek, mind engem csúfolnak! Ahányszor csak megszólalok, azt kell kiáltanom: „Erőszak és pusztítás közeleg!” Ők meg az Örökkévaló szava miatt gyaláznak és gúnyolnak engem egész nap. Azt gondoltam hát: nem szólok többet az Örökkévaló nevében, s nem gondolok vele. De szavai szívemben égnek, izzó parazsat hordok a csontjaimba zárva, s hiába erőlködöm, hogy elfojtsam, nem bírok vele! Összesúgnak a hátam mögött: „Hallottátok, mit mondott: »Rettegés minden felől!« Hát jelentsük föl! Bizony, föl is jelentjük! Talán csapdába csalhatjuk, megfogjuk, és bosszút állunk rajta!” Még bizalmas barátaim is a bukásomra várnak! De az Örökkévaló mellettem áll, mint hatalmas hős! Üldözőim fognak majd elesni, s nem bírnak velem. Megszégyenülnek, s terveik kudarcot vallanak. Sorsuk örök gyalázat, amely nem merül feledésbe. Örökkévaló, Seregek Ura, aki próbára teszed az igazakat is, megvizsgálod szívüket és gondolataikat; állj bosszút ellenségeimen, kérlek, mert rád bízom ügyemet! Énekeljetek az Örökkévalónak, dicsérjétek őt, mert megszabadította az üldözöttet a gonoszok markából. Átkozott legyen a nap, amelyen születtem! Az a nap, melyen anyám világra hozott, ne legyen áldott! Átkozott, aki apámnak hírül vitte, hogy fia született, s megörvendeztette őt. Olyanná legyen az az ember, mint a városok, amelyeket az Örökkévaló irgalom nélkül elpusztított: halljon reggel jajgatást, délben harci kiáltást! Miért nem végzett velem Isten még születésem előtt? Akkor anyám méhe lett volna sírom, és meg sem születtem volna. Ó, miért is kellett megszületnem? Hogy mindig csak gyötrelmet és szenvedést lássak? Hogy életem gyalázatban végezzem? Ez az üzenet érkezett az Örökkévalótól Jeremiáshoz. Akkor történt ez, amikor Cidkijjá, Júda királya Jeremiáshoz küldte Pashúrt, Malakijjá fiát és Cefanjá papot, Maaszéjá fiát ezzel az üzenettel: „Kérdezd meg, kérlek, értünk az Örökkévalót, hogy mit várjunk, mert Nebukadneccar, Babilónia királya hamarosan megtámad bennünket! Talán az Örökkévaló csodát tesz az érdekünkben — ahogyan régen is sokszor csodákat tett —, és az ellenség visszavonul.” Jeremiás erre így felelt a követeknek: „Mondjátok meg Cidkijjának: Ezt üzeni az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: »Lássátok meg! Ti mindenféle fegyverrel harcoltok a babilóniai király és serege, a káldeusok ellen, akik ostromolják Jeruzsálem falait. De ezeket a fegyvereket haszontalanná teszem. Az ellenség seregét pedig behozom a város közepébe. Sőt, én magam is ellenetek fogok harcolni nagy erővel és hatalommal, izzó haragomban és indulatomban. A város lakóit, de még a háziállatokat is halálos, járványos betegséggel sújtom, amelyben sokan elpusztulnak. Azután — mondja az Örökkévaló — kiszolgáltatom Cidkijját, Júda királyát Nebukadneccarnak, Babilónia királyának. Cidkijjával együtt kiszolgáltatom az ellenségnek, akik az életükre törnek, a király szolgáit, és mindazokat, akik Jeruzsálemben túlélték a halálos járványt, az ostromot és az éhínséget. Ellenségeik pedig nem fogják kímélni őket, és nem könyörülnek rajtuk, hanem kardélre hányják őket.« A népnek pedig ezt mondd, Jeremiás: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: »Nézzétek! Elétek helyezem az életre és a halálra vezető utakat! Aki közületek itt marad a városban, fegyver, éhség, vagy járványos betegség által hal meg. De aki kimegy a káldeusok seregéhez, akik most városotokat ostromolják, és megadja magát nekik, az életben marad: zsákmányul kapja az életét! Mert tudjátok meg, elhatároztam, hogy pusztulást hozok erre a városra, nem pedig jót: kiszolgáltatom a babilóniai királynak, aki fölgyújtja, és elégeti.«” „Ami pedig Júda királyi családját illeti, ezt mondd nekik: Dávid családja, halljátok meg az Örökkévaló szavát! »Szolgáltassatok igazságot, minden reggel hozzatok igazságos ítéletet, mentsétek ki a hatalmaskodók kezéből a szegényeket, különben haragom fellobban, és olthatatlan tűzzel égni fog gonosz tetteitek miatt! Nézzétek! Ellenetek fordulok, akik a hegy tetején laktok, a völgy fölött, a magas sziklán éltek! — mondja az Örökkévaló —, akik azt gondoljátok: Ugyan, ki tudna minket megtámadni? Ki lenne képes palotáinkba betörni? Bizony, megbüntetlek tetteitek gyümölcsei szerint — mondja az Örökkévaló. — Tüzet gyújtok erdőtökben, és az mindent elpusztít körülöttetek!«” Ezt mondta az Örökkévaló: „Jeremiás, menj le Júda királyának palotájába, és ott mondd el ezt az üzenetet! Júda királya, aki Dávid trónján ülsz, halld meg az Örökkévaló szavát, szolgáiddal és népeddel együtt, akik ezen a kapun járnak keresztül! Ezt mondja az Örökkévaló: Szolgáltassatok igazságot, hozzatok igazságos ítéletet, és mentsetek ki a hatalmaskodók kezéből minden szegényt! A jövevényt, árvát és özvegyet ne nyomjátok el! Ne erőszakoskodjatok, és ne öljetek meg senkit ártatlanul! Ha valóban engedelmeskedtek szavamnak, akkor e palota kapuján mindig olyan királyok fognak bejönni, akik Dávid trónján ülnek. Igen, harci szekereken és lovon fognak bejönni a kíséretükben lévő fejedelmekkel és népükkel együtt. De ha nem hallgattok a szavamra, akkor magamra esküszöm — mondja az Örökkévaló —, hogy ez a királyi ház elpusztul, és csak romhalmaz marad belőle.” Mert ezt mondja az Örökkévaló Júda királyi házáról: „Bár olyan vagy a számomra, mint Gileád, vagy mint a Libanon hegycsúcsai, mégis olyanná teszlek, mint egy lakatlan romváros! Felkészítem, ellened indítom a pusztítókat, a jól felszerelt fegyvereseket! Kivágják gyönyörű erős cédrusfa oszlopaidat, tűzbe borítják gerendáidat! Elmennek majd e város mellett az idegenek, sok nemzet fiai, és azt kérdezi egyik a másiktól: »Vajon miért bánt az Örökkévaló ilyen rettenetesen ezzel a nagy várossal?« Az meg így felel: »Azért, mert e város lakói megtörték Istenükkel, az Örökkévalóval kötött szövetségüket, más isteneket imádtak és szolgáltak.«” Ne sirassátok azt, aki meghalt, ne gyászoljátok, inkább azért sírjatok, aki még él, akit száműzetésbe hurcol az ellenség, mert ő soha nem tér vissza, szülőföldjét nem látja többé! Mert azt mondja az Örökkévaló Sallumról, aki apját, Jósiás királyt követte a trónon: „Soha nem tér ide vissza, hanem ott hal meg, ahová száműzetésbe hurcolják! Ezt a földet soha nem látja többé.” „Jaj annak, aki házát gazsággal építi, annak emeleteit pedig jogtalansággal, aki ingyen dolgoztatja szomszédait, és a munkásainak nem adja meg bérüket! Jaj annak, aki azt mondja: »Nagy palotát építek magamnak, tágas felső szobákkal« —, és ablakokat készít rajta, belülről cédrussal burkolja, majd vörösre festi! Az tesz téged igazán királlyá, hogy több cédrusból építesz, mint elődeid? Hiszen apád is evett-ivott, mint minden ember, de igazságosan élt és uralkodott, ezért jól is ment a sora. Igazságot szolgáltatott a szegénynek és elnyomottnak, ezért ment jól a sora. Így él, aki ismer és tisztel engem! — ezt mondja az Örökkévaló. — De szíved és szemed csak a saját hasznodat keresi! Ártatlanok halálát kívánod, s erőszakkal elnyomod népedet.” Ezért ezt mondja az Örökkévaló Jójákimról, Jósiás fiáról, Júda királyáról: „Senki sem siratja, mikor meghal: »Jaj, bátyám! Jaj, testvérem!« Senki sem siratja: »Jaj, Uram! Jaj, királyom! Jaj, oda a dicsőség!« Kivonszolják majd a testét Jeruzsálemből, kidobják a városból, s úgy földelik el, mint egy szamarat!” „Menj föl a Libanon csúcsaira, és kiálts, Básán hegyein jajgass, az Abárim tetején sírj hangosan, mert »szeretőid« mind elpusztultak! Figyelmeztettelek, mikor még jól ment a sorod, de nem akartál hallgatni rám. Ifjúságod óta az a szokásod, hogy nem fogadod meg szavam! Emiatt minden pásztorodat elsöpri a szél, és összes szeretőd fogságba megy. Te pedig megszégyenülsz minden gonosz tetted miatt. Jaj neked, aki libanoni cédrusokon fészkelsz! Hogy fogsz majd nyögni és jajgatni, ha elfog a fájdalom, mint szülő asszonyt a vajúdás!” „Életemre esküszöm — szól az Örökkévaló —, ha pecsétgyűrű lennél a jobb kezemen, még onnan is lerántanálak téged, Konjáhú, Jójákim fia, Júda királya! Kiszolgáltatlak ellenségeidnek, akik az életedre törnek, s akiktől félsz: Nebukadneccarnak, Babilónia királyának, és a káldeusok seregének. Messze hajítalak téged és szülőanyádat, más országba. Nem ott születtetek, de ott fogtok meghalni mind a ketten. Soha többé nem fogtok visszatérni arra a földre, ahová lelketek kívánkozik!” Vajon hitvány, törött korsó ez a Konjáhú? Olyan cserépdarab, amely nem kell senkinek? Miért hajították el őt és családját messze földre, amelyet nem ismertek? Ország, ország, ország, halld meg az Örökkévaló szavát! Ezt mondja az Örökkévaló: „Jegyezzétek föl ezt a férfit, mint aki gyermektelen, s kudarcot vallott! Mert utódai nem követik Dávid trónján, senki sem uralkodik Júdában közülük.” „Jaj a pásztoroknak, akik pusztítják és szétszórják legelőm nyáját!” — mondja az Örökkévaló. Ezért ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene a pásztoroknak, akiknek az én népemre gondot kellett volna viselniük: „Ti vagytok, akik szétszórtátok nyájamat! Ti kergettétek szét őket! Nem viseltetek gondot rájuk, de nekem majd gondom lesz rá, hogy számon kérjem rajtatok minden gonoszságotokat!” — mondja az Örökkévaló. „Azután én magam fogom összegyűjteni nyájam maradékát mindazokból az országokból, ahová szétszórtam őket, és visszaviszem őket a saját legelőjükre. Akkor majd ismét megszaporodnak és megsokasodnak. Olyan pásztorokra bízom őket, akik valóban a gondjukat viselik majd. Juhaim nem fognak többé félni, sem rettegni, és egyetlen egy sem vész el közülük” — mondja az Örökkévaló. „Nézzétek! Eljön az idő, mikor felnövesztem Dávid családjából az Igazságos Csemetét, aki királyként uralkodik, bölcsen cselekszik, helyesen ítél, igazságosan kormányozza országát. Uralma alatt Júda népe biztonságban él, és Izráel népe békességben lakik. Így hívják őt: »Igazságosságunk az Örökkévaló.«” Így szól az Örökkévaló: „Bizony, eljön az idő, amikor szavatokat már nem azzal fogjátok megerősíteni, hogy »Ez olyan biztos, mint ahogy él az Örökkévaló, aki kihozta Egyiptomból Izráel népét.« Helyette inkább ezt mondjátok: »Ez olyan biztos, mint ahogy él az Örökkévaló, aki kihozta, és hazavezette Izráel népét az északi földről és mindazokból az országokból, ahová szétszórta őket.« Azután pedig a saját földjükön fognak lakni.” Ez az üzenet a prófétáknak szól: Elkeseredtem a próféták miatt, még csontjaim is reszketnek. Az Örökkévaló szent szava miatt olyanná lettem, mint a részeg, mint aki bortól mámoros. Tele van az ország házasságtörőkkel, akik megcsalták az Örökkévalót, hamisságban járnak, s hatalmukkal visszaélnek. Az Örökkévaló átka alatt gyászol a föld, kiszáradtak a pusztai legelők. „Még a papok és próféták is megromlottak, még házamban is gonosz tetteken kaptam őket! — mondja az Örökkévaló. — Emiatt sorsuk olyan lesz, mint sötétbe vezető síkos lejtő: elcsúsznak, elesnek, mind lehullanak, mikor veszedelmet hozok rájuk, büntetésük esztendejét!” — mondja az Örökkévaló. „Samária prófétáiban is utálatos dolgot találtam: mert Baál által prófétáltak, és tévelygésbe vezették népemet, Izráelt. Még szörnyűbb, hogy Jeruzsálem prófétái házasságtörők lettek, bálványokat imádtak, hazugságban éltek. Sőt, azokat bátorítják, akik gonoszságot művelnek, ezért nem akarja senki elhagyni bűneit. Számomra mind olyanok lettek, mint Sodoma és Gomora lakói.” Ezért azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura ezekről a prófétákról: „Megetetem őket ürömmel, megitatom méreggel, mert Jeruzsálem prófétáitól terjedt szét az országban az istentelenség!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ne figyeljetek arra, amit ezek a próféták mondanak, mert csak becsapnak, és üres ígéretekkel hitegetnek titeket! A saját szívük elképzeléseit prófétálják, nem az Örökkévaló szavát tolmácsolják. Azoknak, akik megvetnek engem, ezt mondják: »Az Örökkévaló üzeni neked: ne félj, mert békességed lesz!« Azokat pedig, akik makacsul a saját fejük után mennek, így bátorítják: »Ne féljetek, nem jön rátok veszedelem!« Pedig közülük egy sem volt ott, amikor az Örökkévaló tanácsot tartott. Egyikük sem hallotta, nem értette meg a szavát. Nem figyeltek az Örökkévaló beszédére, sem a hangját nem hallották!” „Nézzétek! Az Örökkévaló izzó haragjának vihara kitör, mint fékezhetetlen forgószél, s az istentelen gonoszok fejére zúdul. Nem csitul el az Örökkévaló haragja, amíg véghez nem viszi, be nem teljesíti szíve gondolatát. Az utolsó napokban értitek meg ezt igazán!” „Nem küldtem én ezeket a prófétákat, ők mégis siettek. Nem szóltam hozzájuk, mégis prófétáltak. Ha részt vettek volna tanácsomban, akkor szavamat hirdették volna népemnek, visszatérítették volna őket hozzám istentelen életmódjukból, gonosz tetteikből.” „Csak közelről vagyok Isten? — kérdezi az Örökkévaló. — Bizony, a távolból is az vagyok! Ugyan ki rejtőzhet el szemem elől? — kérdezi az Örökkévaló. — Hiszen betöltöm az eget és a földet!” — mondja az Örökkévaló. „Hallottam azokat a prófétákat, akik hazugságot prófétálnak a nevemben, és azt állítják, hogy üzenetet kaptak tőlem álmukban. Meddig fogják még folytatni ezt? Meddig vezetik félre népemet hazugságokkal, amelyeket maguk találtak ki? Azt gondolják, hogy ezekkel a hazug álmokkal, amelyeket egymásnak mesélnek, elfelejtetik népemmel az én nevemet? Azt remélik, hogy népem ugyanúgy elfelejtkezik majd rólam, mint ahogy őseik elfordultak tőlem, és Baálhoz pártoltak? Mi köze a polyvának a tiszta búzához? Ugyanígy, amit ezek a próféták álmodnak, azt nem én üzentem nekik! Ha el akarják mesélni egymásnak, mit álmodtak, ám tegyék! De ha valakihez szólok, az hirdesse is a többieknek hűségesen, amit mondtam neki! Vajon nem olyan az én szavam, mint a tűz — kérdezi az Örökkévaló —, vagy mint a sziklazúzó pöröly? Ezért a hamis próféták ellen fordulok — mondja az Örökkévaló —, akik egymástól lopják a szavaikat, de úgy hirdetik, mintha tőlem hallották volna. Igen, ellenük megyek, mert úgy hirdetik a saját szavaikat, mintha az én beszédemet tolmácsolnák: »Ezt mondja az Örökkévaló…«. Ellene megyek azoknak, akik hazug álmokat prófétálnak — mondja az Örökkévaló —, és félrevezetik népemet hazugságaikkal és hamisságaikkal, holott én nem küldtem őket, és nem bíztam rájuk semmit. Bizony, nem használnak semmit népemnek” — mondja az Örökkévaló. „Jeremiás, a próféták, papok, vagy az egyszerű emberek meg fogják kérdezni tőled: »Milyen terhet rakott vállunkra az Örökkévaló?« Akkor ezt feleld nekik: »Nem én raktam rátok terhet, hanem ti vagytok az én terhemre! Bizony, ledoblak titeket a vállamról!« — ezt üzeni nektek az Örökkévaló. Ha pedig ezentúl bárki — legyen az próféta, pap, vagy közember — még egyszer ki meri ejteni, hogy »Az Örökkévaló terhe…«, akkor súlyosan megbüntetem, egész családjával együtt! Ehelyett azt kérdezzétek egymástól: »Mit válaszolt az Örökkévaló?«, vagy: »Mit üzent az Örökkévaló?« Többé senki se emlegesse »az Örökkévaló terhét«, mert mindenkinek valóban »terhes« lesz az ő szava, ha kiforgatjátok és eltorzítjátok az Élő Isten beszédét, az Örökkévalónak, a Seregek Urának, Istenünknek szavait! Ha meg akarjátok kérdezni a prófétát, ezt kérdezzétek tőle: »Mit válaszolt az Örökkévaló?«, vagy: »Mit üzent az Örökkévaló?« Ha pedig nem engedelmeskedtek, és mégis emlegetitek »az Örökkévaló terhét«, noha megtiltottam, akkor fölkaplak, és messzire hajítalak szemem elől titeket és a várost, amelyet őseiteknek és nektek adtam. Rátok pedig örökké tartó szégyent és gyalázatot borítok, amely soha nem merül feledésbe.” Nebukadneccar, Babilónia királya száműzetésbe hurcolta Jeruzsálemből Babilóniába Júda királyát, Konjáhút, Jójákim fiát és országa fejedelmeit, meg a különböző mesterségek szakembereit és a kovácsokat. Miután ez megtörtént, az Örökkévaló látomásban mutatott nekem két kosár fügét, amelyek az Örökkévaló Temploma előtt voltak. Az egyik kosárban igen szép és érett fügéket láttam, amilyenek az elsőként érő fügék szoktak lenni, a másikban azonban nagyon romlott fügék voltak, teljesen ehetetlenek. Akkor az Örökkévaló megkérdezte: „Mit látsz, Jeremiás?” Így válaszoltam: Fügéket látok, a jó fügék nagyon szépek és jók, de a rosszak annyira megromlottak, hogy teljesen ehetetlenek. Ekkor az Örökkévaló ismét szólt hozzám: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: Amilyenek ezek a jó fügék, olyanok számomra azok a Júdából elhurcolt foglyok, akiket én küldtem erről a helyről a káldeusok földjére. Jóakarattal leszek irántuk. Jóindulatú figyelemmel kísérem, és majd ismét visszahozom őket erre a földre. Akkor ismét fölépítem, és nem rombolom le, elültetem, és nem tépem ki őket. Olyan szívet adok nekik, amellyel megismernek engem, hogy én vagyok az Örökkévaló. Ők népemmé lesznek, én pedig Istenükké leszek, mert teljes szívvel-lélekkel visszatérnek hozzám. Amilyenek a másik kosár rossz fügéi — mondja az Örökkévaló —, olyanok számomra Cidkijjá, Júda királya, meg a fejedelmei, és akik még Jeruzsálem lakói közül a városban maradtak, meg azok, akik Júdából Egyiptomba költöztek. Mindezek olyanok, mint a teljesen megrohadt, ehetetlen fügék. Meg fogom büntetni őket, és büntetésük rémülettel tölti el a nemzeteket mindazokban az országokban, ahová kiűzöm őket. Gyalázzák, gúnyolják, átkozzák majd őket, és példálóznak velük. Én pedig fegyvert, éhínséget és halálos járványokat küldök rájuk, amíg teljesen ki nem pusztulnak mindannyian arról a földről, amelyet őseiknek és nekik adtam.” Az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz Júda egész népéről. Ez Jójákim, Jósiás fia, Júda királya uralkodásának negyedik évében történt. Ez az év egyúttal Nebukadneccar, Babilónia királya uralkodásának első esztendeje volt. Ez az üzenet, amelyet Jeremiás próféta kihirdetett Júda egész népének és Jeruzsálem összes lakóinak: „Huszonhárom év óta, azaz Jósiás, Ámón fia, Júda királya uralkodásának tizenharmadik évétől kezdve mind a mai napig szüntelen érkezik hozzám az Örökkévaló üzenete — én pedig minden alkalommal késedelem nélkül hirdettem nektek, amit üzent, de ti sohasem hallgattatok rám! Igen, az Örökkévaló idejében elküldte hozzátok szolgáit, a prófétákat, de sohasem hallgattatok rájuk, és nem akartatok engedelmeskedni. A próféták pedig mind ezt hirdették nektek: »Változtassátok meg egész életeteket, hagyjátok abba gonosz tetteiteket! Mert csak ha engedelmeskedtek, akkor maradhattok örökké lakosai annak a földnek, amelyet régen az Örökkévaló őseiteknek és nektek adott. Ne imádjátok az idegen isteneket, ne kövessétek, és ne szolgáljátok őket, ne ingereljetek haragra engem — mondta az Örökkévaló — kezetek alkotásaival, hogy ne kelljen megbüntetnem titeket!« De ti nem hallgattatok rám — mondja az Örökkévaló —, hanem továbbra is haragra ingereltetek kezetek alkotásaival, a saját vesztetekre.” Emiatt azt üzeni nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Mivel nem hallgattatok a szavamra, elhívom észak felől a nemzetek seregét — mondja az Örökkévaló —, és szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát. Ide hozom őket, hogy elfoglalják ezt a földet, és harcoljanak lakosai ellen, sőt, a környező nemzetek ellen is. Bizony, úgy elpusztítom általuk Júdát és mindezeket az országokat, hogy örökké lakatlan pusztasággá lesznek, és aki csak látja romjaikat, elborzad és csodálkozik. Véget vetek ezekben az országokban minden ünneplésnek és örvendezésnek, a vőlegény és a menyasszony örömének, még az őrlőkő hangja sem hallatszik többé, és kialszik a mécses világossága is. Ezeknek az országoknak a földje lakatlan romhalmazzá lesz, lakóik pedig Babilónia királyát fogják szolgálni hetven esztendeig. Azonban, mikor letelik a hetven év, meg fogom büntetni bűneik miatt Babilónia királyát és egész népét, meg a káldeusok földjét — mondja az Örökkévaló —, és egész országukat örökre pusztasággá teszem. Bizony, beteljesítem Babilónián mindazt, amit ellene mondtam, és mindazt, amit Jeremiás prófétált ezekről a nemzetekről, és amit feljegyeztek ebben a könyvtekercsben. Ők is szolgálni fognak sok más nemzetnek és nagy királyoknak. Így fizetek meg Babilónia népének, mindenért, amit tettek.” Az Örökkévaló, Izráel Istene mondta nekem: „Jeremiás, vedd el ezt a serleget a kezemből, és itasd meg mindazokat a nemzeteket, akikhez küldelek! Haragom bora van benne. Igyanak belőle, részegedjenek meg, tántorogjanak, és veszítsék el a józan eszüket tőle, mert kardot küldök közéjük, amely gyilkolni fog.” Elvettem a serleget az Örökkévaló kezéből, és megitattam belőle azokat a nemzeteket, amelyekhez az Örökkévaló küldött. Először inni adtam belőle Jeruzsálemnek és Júda városainak, Júda királyainak és fejedelmeinek. Így vált az egész ország kietlen, rémítő és elátkozott pusztasággá, amelyen mindmáig megdöbben és csodálkozik, aki csak látja. Azután megitattam Egyiptom királyát, a fáraót, vezetőit és szolgáit, és az ország egész népét. Majd megitattam az arabok összes törzseit, Úc földje királyait, a filiszteusok királyait: Askelón, Gáza, Ekron városait, és Asdód városa lakóinak maradékát, azután Edom, Moáb és Ammon országának népét, majd Tírusz városának összes királyát és Szidón városának minden királyát, meg a szigetek és a tengeren túli országok királyait, azután Dédán, Témá és Búz városait, és a nyírott hajú népeket, majd Arábia összes királyát, és a sivatagi törzseket, azután Zimri királyait, Élám királyait és Média királyait, majd az északi országok királyait. A világ minden királyságát és nemzetét, közel és távol, egyiket a másik után, megitattam az Örökkévaló haragja borával: mindegyik ivott belőle. Legvégül Babilónia királyának is innia kell belőle! „Jeremiás, mondd ezeknek a nemzeteknek: »Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Igyatok mindannyian a harag serlegéből! Részegedjetek meg tőle egészen addig, amíg hánynotok kell! Essetek össze, hogy fel se tudjatok állni többé, mert öldöklő fegyvert küldök ellenetek!« Ha pedig nem akarják elfogadni kezedből a harag serlegét, s nem akarnak inni, akkor ezt mondd nekik: »Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: mindenképpen innotok kell! Hiszen súlyos csapással sújtom azt a várost, amely nevemet viseli, csak nem képzelitek, hogy benneteket büntetés nélkül hagylak?! Bizony, ti sem maradtok büntetlenül, hanem öldöklő fegyvert küldök a föld minden lakosa és nemzete ellen! — ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.«” „Jeremiás, prófétálj ellenük, és hirdesd nekik: »A magasból kiált az Örökkévaló, ahogy az oroszlán ordít, szent lakóhelyéről mennydörög, rémítő hangon rákiált nyájára. Ahogy a szőlőtaposók kurjongatnak, úgy harsog, kieresztve hangját, hogy hallja őt az egész föld. Kiáltása visszhangzik a föld széléről, mert pere van az Örökkévalónak a nemzetekkel, ítélkezik minden ember fölött, és a bűnösöket kardélre hányja« — ezt mondja az Örökkévaló.” Így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Nézzétek! Veszedelem indul a nemzetek ellen, mind eléri őket, egyiket a másik után, mint nagy szélvész és vihar támad föl a föld távoli vidékei felől.” Azon a napon oly sokan lesznek, akiket az Örökkévaló öl meg, hogy a föld egyik végétől a másikig temetetlen hevernek. Nem siratják el őket, össze sem gyűjtik, el sem temetik. Úgy hevernek a hullák szerteszét, mint a szántóföldön a trágya. Jajgassatok, ti vezetők, népem nyájának pásztorai, kiáltsatok! Hamuban fetrengjetek és gyászoljatok, mert elérkezett a mészárlás napja! Bizony, úgy szórnak szét titeket is, mint a cserépkorsó összetört darabjait. Nem lesz hová fussatok, nincs számotokra menekülés sehol! Hogy kiáltoznak a nyáj pásztorai, jajgatnak a nép vezetői! Mert elpusztulnak a szép legelők, az Örökkévaló izzó haragja miatt! Elhagyta népét az Örökkévaló, mint oroszlán a tanyáját. Pusztasággá lett az ország az ellenség fegyvere és az Örökkévaló izzó haragja miatt. Az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz, amikor Júdában Jójákim király, Jósiás fia kezdett uralkodni. Ezt mondta az Örökkévaló: „Jeremiás, menj az Örökkévaló házának udvarába, és azoknak, akik Júda összes városaiból feljönnek az Örökkévalót imádni, hirdesd ki mindazt, amit neked parancsolok! De el ne hagyj belőle semmit! Talán hallgatnak a szavamra, engedelmeskednek nekem, és megváltoztatják gonosz életmódjukat! Akkor én is megváltoztatom, amit ellenük terveztem, és mégsem büntetem meg őket gonosz tetteik miatt! Mondd nekik: Ezt üzeni az Örökkévaló: »Ha nem hallgattok a szavamra, ha nem engedelmeskedtek nekem, ha nem követitek tanításomat és törvényemet, amelyet elétek adtam, ha nem hallgattok a próféták szavára, akiket én küldtem hozzátok újra meg újra — annak ellenére, hogy sohasem fogadtátok meg a szavukat —, akkor tudjátok meg, hogy ezzel a Templommal is úgy bánok, mint azzal a szent hellyel, amely Silóban állt, és tudjátok meg, hogy ezt a várost átokká teszem a föld minden nemzete számára!«” Az Örökkévaló Templomának udvarán a papok, a próféták és az egész nép hallotta, amikor Jeremiás ezeket kihirdette. Mikor pedig befejezte, és mindent elmondott nekik, amit az Örökkévaló parancsolt, megragadták Jeremiást, és azt kiáltozták: „Emiatt meg kell halnod! Hogy merészelted azt prófétálni, hogy ez a Templom is arra a sorsra jut, mint a silói szentély, s hogy Jeruzsálem elpusztul és lakatlan lesz?!” Mind összecsődültek Jeremiás körül, a Templom udvarában. Amikor a vezetők meghallották ezeket, fölmentek a király palotájából az Örökkévaló Templomának udvarára, és leültek az Új Kapu előtt, hogy ítélkezzenek Jeremiás fölött. A papok és a próféták így vádolták Jeremiást a bíróság és az összegyűlt nép előtt: „Ez az ember méltó a halálos ítéletre, mert a városunk ellen prófétált — amint ezt magatok is hallottátok!” Ezután Jeremiás így védekezett a bírák és a nép előtt: „Tudjátok meg, hogy engem az Örökkévaló küldött, hogy prófétáljak a Templom és a város ellen — s mindaz, amit hallottatok, az Örökkévaló üzenete! Most tehát igenis jobbítsátok meg egész életmódotokat, és javítsátok meg tetteiteket! Engedelmeskedjetek Istenetek, az Örökkévaló szavának! Akkor az Örökkévaló is megváltoztatja a határozatát, amelyet kihirdetett, és nem hajtja végre büntető ítéletét rajtatok. Ami pedig engem illet, kezetekben vagyok, tehettek velem, amit jónak láttok! De tudjátok meg, hogy ha megöltök, akkor ártatlan vér szárad a kezeteken, ezen a városon, és annak lakóin, mert engem valóban az Örökkévaló küldött hozzátok, hogy üzenetét átadjam, pontosan úgy, ahogy hallottátok!” Akkor a vezetők határoztak, és a néppel együtt ezt válaszolták a papoknak és a prófétáknak: „Ártatlan ez az ember! Nem ítéljük halálra, mert valóban Istenünk, az Örökkévaló nevében szólt hozzánk.” Majd az ország vezetői közül egyesek felálltak, és ezt mondták az egész sokaságnak: „Emlékezzetek rá, hogy Mikeás próféta, aki Móresetből jött, Ezékiás, Júda királya idejében ezt prófétálta az egész népnek: »Sion hegyét felszántják, mint a mezőt. Jeruzsálem romhalmazzá, az Örökkévaló házának hegye pedig erdős heggyé lesz.« Vajon Mikeást emiatt halálra ítélte Ezékiás király és Júda népe? Nem! Inkább tisztelték az Örökkévalót, és kegyelemért könyörögtek hozzá. Az Örökkévaló pedig megváltoztatta az elhatározását, amelyet pedig előzőleg már kihirdetett! Mi azonban igen nagy bajt zúdítanánk magunkra, ha Jeremiást megbüntetnénk!” Abban az időben volt egy másik ember is, aki az Örökkévaló nevében prófétált: Úrijjá, Semajá fia, Kirját-Jeárimból. Ő is ugyanazt prófétálta Jeruzsálem és Júda ellen, mint Jeremiás. Jójákim király és fejedelmei, meg a hadsereg vezetői meghallották, amit Úrijjá prófétált, és nagyon megharagudtak rá. Jójákim meg is akarta gyilkoltatni emiatt, de Úrijjá megtudta ezt, és Egyiptomba menekült előle. Jójákim király azonban oda is utána küldte néhány emberét, Elnátán, Akbór fia vezetésével. Ők el is fogták Úrijját, visszahozták, és a király elé vitték. Jójákim karddal kivégeztette a prófétát, a holttestét pedig a szegények temetőjébe dobatta. Jeremiásnak azonban Ahikám, Sáfán fia a pártját fogta. Nem engedte, hogy kiszolgáltassák azoknak, akik Jeremiást meg akarták ölni. Az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz, Cidkijjá, Jósiás fia, Júda királya uralkodásának kezdetén. Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Jeremiás, készíts magadnak igát fából és bőrszíjakból — olyat amilyet az ökrökre szoktak tenni —, és vedd a nyakadba! Cidkijjá királyhoz követek jöttek Edom, Moáb, Ammon, Tírusz és Szidón királyságából. Ezek által a követek által küldj üzenetet mindegyik ország királyának! Parancsold meg, hogy mondják meg királyuknak: Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Én vagyok az, aki nagy hatalommal és erős kézzel teremtettem a Földet, az embert és az állatokat az egész földön. Ezért annak adom a földet — és mindent, ami rajta van —, akinek akarom. Most pedig ezt az öt királyságot odaadtam szolgámnak, Nebukadneccarnak, Babilónia királyának. Még a mezei vadakat is a kezébe adtam, hogy szolgálják őt. Minden nemzet szolgálni fogja őt, a fiát és annak a fiát is, mindaddig, míg elérkezik az ideje, hogy az ő birodalmuk is más királyokat és hatalmas népeket szolgáljon. Azt a népet és királyságot pedig, amely nem akarja szolgálni Nebukadneccart, Babilónia királyát; nem hajlandó meghódolni neki, és az igáját nyakába venni — azt én fogom csapásokkal sújtani! Bizony, fegyverrel, éhínséggel és halálos betegséggel büntetem meg azt az országot, és egészen elpusztítom őket Nebukadneccar keze által. Ne hallgassatok hát a prófétáitokra, jövendőmondóitokra, varázslóitokra, álomfejtőitekre és jelmagyarázó jósaitokra, akik arra biztatnak, hogy ne hódoljatok be Babilónia királyának! Hazugságot prófétálnak nektek, amelyre ha hallgattok, akkor elűzlek titeket a földetekről, szétszórlak benneteket, és elpusztultok. Azt a népet, amely viszont nyakába veszi Babilónia királyának igáját, és szolgálja őt, lakni hagyom a maga helyén, hogy továbbra is művelje a földjét” — mondja az Örökkévaló. Jeremiás hasonló üzenetet adott át Cidkijjának, Júda királyának is: Ezt mondja az Örökkévaló: „Vegyétek a nyakatokba Babilónia királyának igáját, szolgáljátok őt és népét, hogy életben maradjatok! Miért pusztulnátok el te is, meg néped is, az ellenség fegyvere, éhínség és halálos betegségek által? Ezekkel a csapásokkal fenyegette meg az Örökkévaló azokat a nemzeteket, amelyek nem akarnak engedelmeskedni Babilónia királyának. Ne hallgass azokra a prófétákra, akik azt mondják, hogy ne hódolj be Babilónia királyának, mert ezek a próféták hazudnak! Én nem küldtem őket — mondja az Örökkévaló. — Hamisan prófétálnak a nevemben. Ha rájuk hallgattok, akkor kiűzlek titeket erről a földről, és velük együtt pusztultok el!” A papokat és az egész népet is figyelmeztette Jeremiás: Ezt mondja az Örökkévaló: „Ne hallgassatok azokra a prófétákra, akik azt mondják: »Az Örökkévaló Templomának szent kincseit hamarosan visszahozzák Babilóniából «, mert hazudnak! Ne hallgassatok rájuk, hanem hódoljatok meg Babilónia királyának, hogy életben maradjatok! Miért is jusson ez a város pusztulásra? Ha ők valóban próféták, és az Örökkévaló szavát hordozzák, akkor most könyörögjenek az Örökkévalónak, a Seregek Urának, hogy ami a kincsekből még megmaradt az Örökkévaló Templomában, a királyi palotában, és Jeruzsálemben, azt az ellenség ne hurcolja el Babilóniába!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „A Templom előtti bronzoszlopok, a nagy bronzmedence, a kisebb medencék állványai és még néhány templomi eszköz megmaradt a városban. Ezeket Nebukadneccar, Babilónia királya nem vitte magával, amikor fogságba hurcolta Jekonját, Jójákim fiát, Júda királyát és a vezetőket egész Júdából, meg Jeruzsálemből.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene azokról a kincsekről, amelyek még megmaradtak az Örökkévaló házában, Júda királyának palotájában és Jeruzsálemben: „Bizony, ezeket is el fogja hurcolni az ellenség Babilóniába, és ott is maradnak mindaddig az ideig, amelyet meghatároztam, hogy akkor visszahozom valamennyit erre a helyre.” Cidkijjá, Júda királya uralkodása kezdetén, a negyedik év ötödik hónapjában történt, hogy a Gibeonból való Hananjá próféta, Azzúr fia ezt mondta nekem az Örökkévaló Templománál, a papok és a nép előtt: „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Összetörtem Babilónia királyának az igáját. Két éven belül visszahozom e helyre az Örökkévaló házának minden kincsét, amelyet Nebukadneccar, Babilónia királya Babilóniába hurcolt. Ugyancsak visszahozom Jekonját, Jójákim fiát, Júda királyát, mindazokkal a foglyokkal együtt, akiket Júdából Babilóniába hurcoltak — mondja az Örökkévaló —, mivel összetöröm Babilónia királyának igáját.” Ekkor így válaszoltam Hananjának a papok és a nép előtt, akik az Örökkévaló házánál álltak: „Ámen! Bárcsak az Örökkévaló valóban így tenne! Bárcsak beteljesítené szavaidat, és visszahozná Babilóniából az Örökkévaló házának kincseit és mindazokat a foglyokat is, akiket elhurcoltak! Azonban figyelj rám, Hananjá! Ti is jól figyeljetek, akik ezt halljátok! Azok a próféták, akik a mi időnk előtt éltek, sok országról és nagy birodalomról azt prófétálták, hogy háború, nagy veszedelem, és halálos betegségek következnek rájuk. Ha most ezzel szemben egy próféta békességről prófétál, akkor meg kell várnunk, hogy szavai beteljesednek-e. Csak így dönthetjük el, hogy ezt a prófétát valóban az Örökkévaló küldte, vagy nem.” Erre válaszul Hananjá levette a nyakamról az igát, összetörte, és ezt mondta az egész nép hallatára: „Ezt mondja az Örökkévaló: Így fogom összetörni Nebukadneccarnak, Babilónia királyának igáját is. Két éven belül letöröm azt az összes nemzetek nyakáról!” Ekkor elmentem onnan. Miután ez történt, az Örökkévaló szólt hozzám: „Menj, és mondd meg Hananjának: Ezt mondja az Örökkévaló: Összetörted a fából készült igát, de én vasigát adok helyette! Mert azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Vasigát teszek ezeknek a népeknek a nyakára, hogy szolgálják Nebukadneccart, Babilónia királyát! Bizony, szolgálni is fogják, mert még a mezei vadakat is neki adtam!” Ezután szóltam Hananjának: „Jól figyelj rám, Hananjá! Nem küldött téged az Örökkévaló, félrevezeted a népet, és hazugsággal hitegeted! Emiatt azt mondja neked az Örökkévaló: Nézd, eltöröllek a föld színéről, és még ebben az évben meghalsz, mert arra biztattad a népet, hogy lázadjon az Örökkévaló ellen.” Hananjá próféta még abban az évben, a hetedik hónapban meghalt. Jeremiás próféta levelet írt a száműzetésbe hurcolt júdai foglyoknak Babilóniába. A levelet a száműzöttek vezetőinek címezte, akik még megmaradtak; meg a papoknak, prófétáknak és a népnek, akiket Nebukadneccar korábban fogolyként hurcolt Babilóniába Jeruzsálemből. Ez azután történt, hogy Jekonjá királyt, meg az anyakirálynőt, a király szolgáit, Júda és Jeruzsálem fejedelmeit, a mesterembereket és a kovácsokat Jeruzsálemből fogságba vitték. A levelet Jeremiás Elászára, Sáfán fiára és Gamarjára, Hilkijjá fiára bízta, hogy vigyék el Babilóniába. Ezt a két férfit Cidkijjá, Júda királya küldte Nebukadneccarhoz, Babilónia királyához követségbe. Ez állt a levélben: „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene mindazoknak a foglyoknak, akiket Jeruzsálemből Babilóniába küldött, száműzetésbe: Építsetek magatoknak házakat, és lakjatok benne! Telepítsetek gyümölcsösöket, és egyétek azok gyümölcsét! Házasodjatok meg, és neveljetek gyermekeket! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok feleségül leányaitokat, hogy gyermekeket szüljenek! Szaporodjatok a száműzetésben, meg ne fogyatkozzatok! Törekedjetek arra, hogy az a település és község, amelybe fogolyként küldtelek titeket, békességben éljen és felvirágozzon! Imádkozzatok érte, mert annak a békessége és jóléte lesz a ti békességetek és jólétetek is! Mert azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Ne hagyjátok, hogy a közöttetek lévő próféták és jövendőmondók becsapjanak titeket! Ne törődjetek azzal, amit mondanak, vagy amit álmodnak, mert hazugságot prófétálnak nektek a nevemben! Én nem küldtem őket hozzátok semmiféle üzenettel” — mondja az Örökkévaló. Ezt üzeni az Örökkévaló: „Amint letelik a hetven esztendő Babilóniában, ismét hozzátok jövök, és beteljesítem azt a jót, amit ígértem: visszahozlak titeket Jeruzsálembe. Hiszen én jól tudom, mit tervezek a számotokra — mondja az Örökkévaló —, s ezek a tervek békességről és felvirágzásról szólnak, nem pedig nyomorúságról és bajról. Olyan jövőt szántam nektek, amelyben jót várhattok. Akkor majd segítségül hívtok, hozzám jöttök, és könyörögtök — én pedig meghallgatlak titeket, és teljesítem kéréseiteket. Kerestek majd engem, és meg is találtok, mert teljes szívvel-lélekkel kerestek. Igen, megengedem, hogy megtaláljatok — mondja az Örökkévaló —, én pedig kiszabadítalak a fogságból, és összegyűjtelek minden nép közül és minden országból, ahová szétszórtalak titeket. Visszahozlak erre a helyre, ahonnan akaratom szerint fogságba hurcoltak titeket — én, az Örökkévaló mondom ezt nektek.” Azt mondtátok: „Az Örökkévaló Babilóniában, a száműzetésben is támasztott közülünk prófétákat!” Az Örökkévaló ellenben azt mondja arról a királyról, aki most Jeruzsálemben a Dávid trónján ül, és arról a népről, amely még a városban maradt, vagyis mindazokról a testvéreitekről, akiket nem hurcoltak el veletek együtt Jeruzsálemből: „Nézzétek! Fegyvert, éhínséget és halálos betegséget küldök rájuk! Olyanná teszem őket, mint a romlott fügéket, amelyek teljesen ehetetlenek! Fegyverrel, éhínséggel és halálos betegséggel sújtom őket olyannyira, hogy az egész világ rémülten fogja szemlélni, mi történik velük! Elrettentő példává lesznek minden nemzet számára. Átkozni és gúnyolni fogják őket a nemzetek, akik közé szétszórom őket. Igen, így bánok velük, mivel nem hallgattak szavamra és nem engedelmeskedtek — mondja az Örökkévaló. — Pedig újra meg újra küldtem hozzájuk szolgáimat, a prófétákat, akik által szóltam hozzájuk. Ők azonban nem hallgattak a szavamra” — mondja az Örökkévaló. „Most pedig ti, akiket én küldtem Jeruzsálemből Babilóniába száműzetésbe, mindannyian halljátok meg az Örökkévaló szavát! Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene Ahábról, Kólájá fiáról és Cidkijjáról, Maaszéjá fiáról, akik hazugságot prófétálnak nektek a nevemben: Nézzétek, én kiszolgáltatom ezt a két férfit Nebukadneccarnak, Babilónia királyának, aki a szemetek láttára fogja kivégeztetni mind a kettőt. Emiatt a Babilóniában élő júdai száműzöttek átokba foglalják a két férfi nevét. Az a mondás keletkezik róluk, hogy »Úgy bánjon veled az Örökkévaló, mint Cidkijjával és Ahábbal, akiket a babilóniai király megégetett!« Azért végezték ki őket, mert súlyosan vétkeztek Izráel közösségében: házasságtörést követtek el társaik feleségével, és az én nevemben hamisan prófétáltak. Olyan dolgokat mondtak, amelyeket nem parancsoltam nekik. Én, az Örökkévaló jól tudom, mit tettek, és tanúskodom ellenük!” — mondja az Örökkévaló. Ismét szólt hozzám az Örökkévaló: „Jeremiás, mondd meg a Nehelámból való Semajának: Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Semajá, te leveleket írtál a saját nevedben Jeruzsálem egész népének, Cefanjá papnak, Maaszéjá fiának, és az egész papságnak. Azt írtad nekik: »Cefanjá, az Örökkévaló tett téged pappá Jójádá utódjaként, hogy ügyelj az Örökkévaló házában a rendre! A te kötelességed, hogy azokat a féleszű bolondokat, akik prófétának adják ki magukat, letartóztasd, kalodába zárd, és bilincsekbe verd! Akkor hát miért nem büntetted meg az Anatótból való Jeremiást, aki úgy tesz, mintha próféta lenne?! Mert ez a Jeremiás levelet írt nekünk Babilóniába, amelyben azt állítja, hogy a száműzetésünk hosszúra fog nyúlni. Arra biztat bennünket, hogy építsünk házakat és lakjunk bennük, ültessünk gyümölcsfákat és együk a gyümölcsüket.«” Cefanjá pap azonban felolvasta nekem Semajá levelét. Ekkor az Örökkévaló szólt hozzám: „Jeremiás, üzend meg a száműzetésben élőknek: Ezt mondja az Örökkévaló a Nehelámból való Semajáról: ő prófétált nektek, pedig én nem bíztam meg ezzel. Mivel így becsapott benneteket, ezért — azt mondja az Örökkévaló — megbüntetem Semaját, egész családjával együtt: sem ő, sem a gyermekei nem fogják meglátni, amikor jóra fordítom népem sorsát. Megbüntetem, mert az Örökkévaló elleni lázadásra és engedetlenségre tanította népemet.” Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: Jegyezd föl egy könyvtekercsbe mindazt, amit neked mondtam. Mert bizony eljön az idő — mondja az Örökkévaló —, amikor kiszabadítom a fogságból népemet, Izráelt és Júdát. Visszahozom őket, és ismét birtokba veszik azt a földet, amelyet őseiknek adtam.” Ezt mondja az Örökkévaló Izráel és Júda népéről: „A félelem és rettegés kiáltozása hallatszik, nincs békesség sehol! Nézzétek, és csodálkozzatok! Hát a férfiak is szülnek? Miért látom őket összegörnyedve, ágyékukra szorított kézzel, mint a vajúdó asszonyokat? Miért olyan sápadt és rémült az arcuk? Jaj! Rettenetes az a nap, nincs hozzá hasonló, s megszorongatja Jákób népét, de végül kiszabadulnak a bajból. Mert azon a napon — mondja az Örökkévaló — letöröm nyakatokról az igát, köteleiteket leszaggatom, s nem szolgáltok többé idegeneket! Hanem engem szolgáltok, az Örökkévalót, Isteneteket, és királyotokat, Dávidot, akit trónra emelek. Ne félj hát, szolgám, Jákób — mondja az Örökkévaló —, ne rettegj Izráel, mert én megszabadítlak a távoli országokból, és gyermekeidet a fogság földjéről. Visszahozlak, Jákób, és békében élhettek, senki sem háborgat, nem rémít meg többé! Mert veled vagyok, hogy megmentselek — mondja az Örökkévaló —, véget vetek a nemzeteknek, akik közé szétszórtalak, de nektek nem vetek véget. Igazságosan megfenyítelek, mert semmiképp nem hagyhatlak büntetés nélkül. Mert ezt mondja az Örökkévaló: Súlyos a te sebed, gyógyíthatatlan a sérülésed, senki sem támogat, nincs gyógyszer sebedre, nincs gyógyulás számodra. Szeretőid mind elhagytak, nem törődnek veled. Megvertelek, mintha ellenséged lennék, megbüntettelek, mintha kegyetlen lennék, sok bűnödért és súlyos vétkeidért. Miért kiáltozol sebeid miatt? Bizony, azok gyógyíthatatlanok! Sok bűnödért, súlyos vétkeidért bántam így veled. De elpusztítják majd pusztítóidat is, fogságba mennek ellenségeid, aki téged kirabolt, azt is kirabolják, és kifosztóidat is kifosztják. Sebeidet begyógyítom, betegségeidből meggyógyítalak — mondja az Örökkévaló —, mert azt mondták rólad: »Száműzött fogoly lett Sion, senki sem törődik már vele!«” Ezt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek! Kiszabadítom a fogságból Jákób sátrait, és megkönyörülök hajlékain. Újjáépül romjaiból a város, és a palota is a maga helyén. Hálaének és dicsőítés hangzik, öröm és vidámság hallatszik falaik között. Megsokasítom népemet, s többé meg nem fogyatkoznak, megbecsültekké teszem őket, s többé nem lesznek megvetettek. Fiaik olyanok lesznek, mint régen, közösségüket megerősítem, hogy megálljon előttem, elnyomóikat pedig mind megbüntetem. Fejedelmük közülük kerül ki, belőlük származik uralkodójuk, akit jelenlétembe hívok és emelek. Ő pedig bátran közeledik hozzám. Különben ki merészelne hívatlanul elém lépni? — mondja az Örökkévaló. — Akkor ti népemmé lesztek, én pedig Istenetekké.” Nézzétek! Kitör az Örökkévaló izzó haragjának vihara, mint fékezhetetlen forgószél, s az istentelen gonoszok fejére zúdul. Nem csitul el az Örökkévaló haragja, amíg véghez nem viszi, be nem teljesíti szíve gondolatát. Az utolsó napokban értitek meg ezt igazán! Ezt mondja az Örökkévaló: „Abban az időben Istenévé leszek Izráel minden nemzetségének, ők pedig népemmé lesznek.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Megkegyelmeztem a pusztában népem maradékának, kik az ellenség kardjától megmenekültek, mikor Izráel népét nyugalmuk földjére vezettem.” Megjelent nekem az Örökkévaló a távolból: „Örökké tartó szeretettel szeretlek téged, ezért marad meg irántad hűségem és kegyelmem! Újra fölépítelek, és fölépülsz, Izráel szűz leánya! Újra kézbe veszed a csörgődobokat, és kivonulsz az ujjongó, táncoló seregben. Ismét szőlőskerteket ültetsz Samária dombjain, s akik ültetik, azok élvezik is a gyümölcsét. Bizony, eljön az idő, mikor Efraim hegyein az őrszem kiáltása hallatszik: »Jöjjetek, menjünk föl Sionba, az Örökkévalóhoz, Istenünkhöz!«” Ezt mondja az Örökkévaló: „Énekeljetek, ujjongjatok, mert jót teszek Jákób népével! Hirdessétek mindazt a jót, amit teszek Izráellel, hogy minden nemzet hallja! Énekeljétek, kiáltsátok: »Mentsd meg, Örökkévaló, népedet, szabadítsd meg Izráel maradékát!« Nézzétek! Visszahozom népemet az északi földről, összegyűjtöm őket a föld széléről is. Lesznek közöttük vakok, sánták, várandós asszonyok, sőt, vajúdók is. Hatalmas sereg gyűlik egybe, mikor visszatérnek ide. Sírva és imádkozva jönnek, így vezetem őket. Friss folyóvizekhez viszem, egyenes úton vezetem őket, ahol meg sem botlanak, mert atyja vagyok Izráelnek, és Efraim az elsőszülöttem.” Halljátok az Örökkévaló szavát, ti nemzetek, hirdessétek a szigeteknek, s a távoli partok népeinek: „Aki szétszórta Izráel népét, az gyűjti össze őket, s megőrzi népét, mint pásztor a nyáját. Mert az Örökkévaló váltotta meg Jákób népét, kiszabadította a nálánál erősebb kezéből. A megszabadultak eljönnek, és énekelnek, ujjonganak Sion hegyén, arcuk örömtől ragyog az Örökkévaló jósága miatt. Mert elárasztja őket ajándékaival: búzával, borral, olívaolajjal, bárányok és borjak sokaságával. Lelkük olyan lesz, mint a jól öntözött kert, s bánat a közelükbe sem ér többé. Akkor táncolva ujjonganak együtt a tömegben ifjak és vének, leányok és legények, mert gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, s örömöt szerzek nekik sok bánatuk után. A papokat ellátom bőségesen, mindennek a színe-javával, népemet jól tartom javaimmal” — szól az Örökkévaló. Ezt mondja az Örökkévaló: „Nagy sírás-jajgatás hallatszik Rámában, keserves siratóének: Ráhel siratja fiait, mert nincsenek többé, s nem akar megvigasztalódni.” De az Örökkévaló ezt mondja: „Ne jajgass tovább, ne hullass könnyeket, mert munkádat az Örökkévaló megjutalmazza, s fiaid visszatérnek az ellenség földjéről! Légy hát jó reménységben jövőd felől, mert fiaid hazatérnek a saját földjükre!” — mondja az Örökkévaló. Hallottam, bizony hallottam, hogy Efraim kesereg: „Megvertél, Uram, jaj, megvertél engem, mint mikor gazdája igához szoktatja a betöretlen tinót! Téríts vissza, és visszatérek hozzád, hiszen te vagy Istenem, Örökkévaló! Igaz, elfordultam tőled, de megbántam bűneimet, s miután megismertem magam, mellemet verem szégyenemben. Szégyellem magam, arcom pirul, ifjúságom vétkei miatt!” Az Örökkévaló így felelt: „Édes fiam, Efraim! Legkedvesebb gyermekem! Valahányszor megfenyítelek, ismét megszánlak, és rólad megemlékezem. Feltámad bennem az irgalom, megindul rajtad a szívem, s megkegyelmezek neked!” Állíts útjelzőket magadnak, építs útmutató oszlopokat, Izráel szűz leánya! Emlékezz az útra, amelyen elmentél, figyelj az útra, és jöjj vissza, térj haza városaidba! Meddig tétovázol még, hűtlen leány? Hiszen az Örökkévaló újat teremt a földön: a leány jár a férfi után! Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Amikor kiszabadítom őket a fogságból, ismét ezt fogják mondani Júda földjén és városaiban: »Áldjon meg téged az Örökkévaló, te szent hegy, ahol igazságosság lakik!« Júda földjén és városaiban a földművesek és a nyájaikat terelő pásztorok békességben fognak élni egymással, mert megitatok minden szomjazó lelket, és jóllakatok minden éhezőt.” Amikor ezt hallottam, felébredtem, és körülnéztem. Ez az álom felüdítette lelkemet! Ezt mondja az Örökkévaló: „Eljön az idő, mikor megszaporítom Júda és Izráel népét. Megszaporítom háziállataikat, a nyájakat és a csordákat is. Ahogyan egykor gondom volt arra, hogy gyökerestül kitépjem, összetörjem, szétszórjam, elpusztítsam és csapásokkal büntessem őket, ugyanúgy most gondom lesz rá, hogy elültessem és fölépítsem őket — mondja az Örökkévaló. — Akkor majd nem emlegetik többé ezt a mondást: »Az apák ették az éretlen szőlőt, mégis a fiaik foga fájdult bele.« Mindenki csak a saját bűnéért fog meghalni. Aki savanyú szőlőt eszik, annak a foga fájdul meg, nem másé.” „Nézzétek! Eljön az idő, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda népével — én, az Örökkévaló mondom ezt! Őseikkel is szövetséget kötöttem régen, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről, de ők azt a régi szövetséget megtörték, bár én hűséges maradtam népemhez, mint férj a feleségéhez. Az új nem olyan lesz, mint a régi — én, az Örökkévaló mondom ezt! Abban az időben ilyen szövetséget kötök Izráel egész népével: törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be. Akkor Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Ezért nem kell többé senkinek sem a másikat tanítania, hogy igazán és személyesen megismerje az Örökkévalót, mert kicsinytől a nagyig mindannyian közvetlenül megismernek engem, mivel megbocsátom vétkeiket, és bűneikre többé nem is emlékezem — én, az Örökkévaló mondom ezt!” Ezt mondja az Örökkévaló, aki teremtette a napot, hogy világítson nappal, aki megszabta a hold mozgását, s a csillagok pályáját, hogy világítsanak éjjel, aki felkorbácsolja a tengert, hogy zúgjanak hullámai, kinek neve Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ha ezek már nem engedelmeskednek törvényemnek, csak akkor nem lesz többé Izráel nemzet a szememben!” „Ha majd megmérhető lesz az ég a magasban, vagy kikutatható a föld alapzata a mélyben, csak akkor vetem meg Izráel összes leszármazottjait azért, amit elkövettek! — ezt mondja az Örökkévaló!” „Eljön az idő — mondja az Örökkévaló —, mikor a város az Örökkévaló számára újjáépül a Hananaél-toronytól a Szöglet-kapuig, majd azon túl is kihúzzák a mérőzsinórt egyenesen a Gáréb-dombig, azután elfordulnak Góá felé. A völgy, ahová a halottakat temették, és a szemetet hordták, azután a mező a Kidron-patakig és a Lovak kapujáig kelet felé — ez az egész terület szent lesz az Örökkévalónak. Soha többé nem fogják ezt a várost feldúlni, sem lerombolni!” Cidkijjá, Júda királya uralkodásának tizedik évében, amely Nebukadneccar uralkodásának 18. esztendeje volt, az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz. Ez akkor történt, amikor Babilónia királyának serege körülzárva tartotta, és ostromolta Jeruzsálemet, Jeremiás pedig fogoly volt Júda királyának palotájában, a börtön belső udvarában. Ugyanis Cidkijjá király letartóztatta, mivel Jeremiás az Örökkévaló üzenetét prófétálta: „Ezt mondja az Örökkévaló: Nézzétek! Ezt a várost a babilóniai király kezébe adom, aki el is foglalja. Cidkijjá, Júda királya sem menekül meg a káldeusok kezéből, hanem elfogják. Kiszolgáltatják Babilónia királyának, aki szemtől szembe beszélni fog vele, majd fogolyként Babilóniába hurcolja. Cidkijjá ott is marad, amíg megbüntetem — én mondom ezt, az Örökkévaló. Ha pedig harcoltok a babilóniai sereg ellen, nem győzhettek.” Ezt mondta Jeremiás: „Így szólt hozzám az Örökkévaló: Jeremiás, figyelj rám! Hanamél, Sallum nagybátyád fia hamarosan felkeres téged. Ezt fogja mondani: »Vedd meg tőlem azt a szántóföldet Anatótban, amelynek megvételére téged illet az elsőbbség!«” Valóban úgy is történt, ahogy az Örökkévaló mondta. Hanamél eljött hozzám a börtön udvarába, és ezt mondta: „Jeremiás, kérlek, vedd meg tőlem azt a szántóföldet, amely Anatótban, Benjámin földjén van, mert téged illet az elsőbbség! Vedd meg magadnak!” Ekkor fölismertem, hogy ez az, amiről az Örökkévaló előzőleg szólt nekem. Így hát megvásároltam Hanamélnek, nagybátyám fiának a földjét, amely Anatótban volt, és kifizettem neki a vételárat: 17 sékel ezüstöt. Megírtam az adásvételi szerződést, aláírtam, és tanúkkal is aláírattam, majd lepecsételtem. A vételárat is lemértem egy mérlegen. Majd fogtam a két okmányt: a lepecsételt eredetit, amelyben a szerződés volt, és a másolatot, amely nem volt lepecsételve, és mindkettőt átadtam Bárúknak, Nérijjá fiának, aki Mahszéjá fia. Mindezt Hanamél és a tanúk előtt tettem, akik a szerződést is aláírták. Szemtanúi voltak ennek az udvarban ülő júdai férfiak is. Azután mindnyájuk előtt azt parancsoltam Bárúknak: Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Vedd ezt az adásvételi szerződést, a lepecsételt eredetit és a másolatot, és tedd el mindkettőt egy cserépedénybe, hogy hosszú ideig megmaradjon!” Mert ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Ismét adnak és vesznek majd házakat, szántóföldeket és szőlőskerteket ebben az országban.” Miután átadtam a szerződést Bárúknak, Nérijjá fiának, így imádkoztam az Örökkévalóhoz: Örökkévaló Istenem! Te vagy, aki az eget és a földet teremtetted nagy erőddel és hatalmaddal, nincs számodra semmi lehetetlen! Hűséges szeretettel bánsz ezer nemzedékkel, de megbünteted az apák bűne miatt a fiaikat is. Ó, hatalmas és erős Isten, Örökkévaló, Seregek Ura! Milyen bölcs vagy a tervezésben, milyen hatékony a megvalósításban! Szemmel tartod az emberek minden lépését, hogy mindenkinek tettei és életmódja szerint megadd, amit érdemel. Te vagy, aki jeleket és csodákat viszel véghez a régi időktől kezdve, és Egyiptom földjétől fogva, mind a mai napig Izráel földjén és a nemzetek között egyaránt, hogy ilyen nagy hírnevet szerezz magadnak az egész földön! Te hoztad ki Izráel népét Egyiptomból jelekkel és csodákkal, erős karoddal és nagy hatalmaddal, amely mindenkiben félelmet keltett. Te adtad nekik ezt a tejjel és mézzel folyó földet, amelyet őseinknek esküvel ígértél. El is foglalták e földet és birtokba vették, de azután nem engedelmeskedtek szavadnak, nem követték tanításodat és törvényeidet. Semmit sem akartak megtenni abból, amit parancsoltál nekik. Emiatt hoztad rájuk ezt a nagy veszedelmet! Most pedig már az ostromló sereg földsáncai egészen a város faláig érnek! Jól tudom, hogy a várost a háború, az éhínség és a betegségek miatt elfoglalja az ostromló ellenség, a káldeusok serege. Bizony kezükbe adod a várost, mert amit mondtál, az úgy is lesz, amint magad is látod! Ennek ellenére most mégis azt mondtad nekem, Örökkévaló Úr Isten, hogy vegyem meg azt a szántóföldet, fizessem ki az árát, szerezzek tanúkat hozzá… De miért? Hiszen ezt a várost az ostromló káldeusok elfoglalják és lerombolják! Ekkor az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Lásd meg, Jeremiás: Én vagyok az Örökkévaló, minden halandó Istene! Van-e valami, ami túl nehéz nekem?” Ezt mondja az Örökkévaló: „Bizony, kiszolgáltatom ezt a várost az ostromló káldeus seregnek és Nebukadneccarnak, Babilónia királyának, és el is foglalják. Az ostromló káldeus sereg betör a városba, fölgyújtja, lerombolja az egészet. Igen, fölégetik a házakat, amelyeknek tetején egykor a lakóik tömjénnel áldoztak Baálnak, és italáldozatot mutattak be más isteneknek, hogy ezzel haragra ingereljenek engem. Mert Izráel és Júda népe kezdettől fogva mindig csak azt tette, amit rossznak tartok és utálok — mondja az Örökkévaló. — Igen, ez a nép szüntelen azzal bosszantott engem, hogy a maguk készítette bálványokat imádták. Ez a város pedig, attól fogva, hogy fölépítették, mindmáig csak bosszúságot okozott, és haragra ingerelt — ezért elfordulok tőle, és rá sem nézek többé! Elpusztítom, mivel Izráel és Júda népe oly sok gonoszságot követett el, hogy haragra ingereljenek. Igen, kivétel nélkül mind ezt tették: királyaik, fejedelmeik, papjaik, prófétáik, Júda népe és Jeruzsálem lakosai. Hátat fordítottak nekem, nem fordultak felém! Bár én nem fáradtam bele, hogy szüntelen tanítsam őket, de ők nem hallgattak rám, nem engedelmeskedtek, és nem fogadták meg figyelmeztetésemet. Utálatos bálványaikat felállították házamban, hogy tisztátalanná tegyék e házat, amely nevemet viseli. Oltárokat építettek Baálnak a Ben-Hinnóm völgyében, s ott megégették fiaikat és leányaikat — így áldozták föl őket Moloknak, bár ezt egyáltalán nem parancsoltam nekik, sőt, még eszembe sem jutott, hogy ilyen utálatos bűnt kövessenek el, s ezzel egész Júdát bűnössé tegyék. Most mégis azt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene erről a városról, amelyről ti azt mondjátok, hogy háború, éhínség és betegség miatt Babilónia királya elfoglalja: Nézd! Összegyűjtöm e város lakóit mindazokból az országokból, amelyekbe szétszórtam őket izzó haragomban és nagy felindulásomban. Azután visszahozom őket erre a helyre, ahol majd biztonságban lakhatnak. Népemmé lesznek, én pedig Istenükké leszek. Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy mindörökké tiszteljenek és féljenek engem, s így jó dolguk legyen nekik is, utódaiknak is. Örökké tartó szövetséget kötök velük, amely szerint soha többé nem fordulok el tőlük, és jól bánok velük. Sőt, istenfélelmet ültetek szívükbe, hogy többé ne pártoljanak el tőlem. Örömmel teszek jót velük, teljes szívvel-lélekkel letelepítem őket ezen a földön, és szilárdan meggyökereznek itt. Mert ezt mondja az Örökkévaló: Ahogyan elhoztam az idejét e nép súlyos megbüntetésének, ugyanúgy elhozom az idejét mindannak a jónak, amit megígértem nekik. Bár ti azt mondjátok erről az országról, hogy elpusztult, elnéptelenedett, s még állatok sincsenek rajta, és birtokba veszik a káldeusok, én mégis azt mondom, hogy fognak még itt szántóföldeket adni és venni. Bizony, Benjámin földjén, Jeruzsálem környékén, Júda városaiban, meg a hegyvidék, a síkság és a Délvidék városaiban fognak még szántóföldeket adni és venni, kifizetik az árát, megírják a szerződést, tanúkat szereznek hozzá, aláírják és lepecsételik, annak rendje és módja szerint. Így lesz, mert én kiszabadítom és visszahozom népemet a száműzetésből!” — mondja az Örökkévaló. Másodszor is szólt az Örökkévaló hozzám, amikor még a királyi palota belső udvarában raboskodtam: „Ezt mondja az Örökkévaló, aki eltervezi a dolgokat; véghez is viszi, amit eltervezett; és kiformálja az eseményeket — Örökkévaló az ő neve — kérdezz tőlem, Jeremiás, és válaszolok neked: nagy és hozzáférhetetlen titkokat mutatok, amelyeket máskülönben nem tudhatsz.” Mert ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene a város házairól és a királyi palotáról: „Az ellenség lerombolja ezeket, és ostromsáncokat épít belőlük a városfal tetejéig, azután megostromolja. A város lakóinak gonosztettei miatti haragomban és nagy felindulásomban elfordultam tőlük, és eltakartam arcomat előlük, és sokakat megölök közülük. Ezért a város védői hiába harcolnak a káldeusok ellen, mert végül a védők hullái töltik meg házaikat. De nézd! Azután majd orvosságot készítek számukra, bekötözöm és meggyógyítom sebeiket, sőt élvezhetik a bőséges békesség, jólét és igazság áldásait. Kiszabadítom a száműzetésből és a fogságból Júda és Izráel foglyait, újra fölépítem és megerősítem őket, mint régen. Megtisztítom őket minden bűnüktől, amellyel vétkeztek ellenem, megbocsátom bűneiket, amellyel lázadtak ellenem. A föld minden nemzete látni fogja, hogy megbocsátottam népemnek, és sorsukat jóra fordítom. A nemzetek tisztelni és félni fognak engem, és remegnek, mert látják, hogy Izráel békességben és jólétben él, felvirágzik, és teljes biztonságban van. Mindez jó híremet-nevemet, dicsőségemet és dicséretemet növeli, nekem pedig nagy örömet szerez. Ti azt mondjátok erről a helyről, hogy elpusztult és lakatlan, még állatok sem élnek itt. Így is van: Júda városai és Jeruzsálem utcái kietlen romhalmazzá lettek, lakatlanok, s még állatokat sem látni bennük. Én, az Örökkévaló pedig azt mondom, hogy ismét hallatszik majd e helyen az öröm és vidámság hangja, menyasszony és vőlegény szava, meg azoknak az éneke, akik a dicséret hálaáldozatát hozzák az Örökkévaló Templomába: »Dicsérjétek az Örökkévalót, a Seregek Urát, mert ő jó, és hűséges szeretete örökké tart!« Mert kiszabadítom népemet a száműzetésből és fogságból, helyreállítom őket, és olyanok lesznek, mint régen.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ez a hely most emberek és állatok nélküli kietlen pusztaság. De eljön az idő, amikor majd ismét pásztorok fogják itt a nyájaikat terelgetni. Igen, Júda összes városaiban lakni fognak, s a pásztorok juhnyájaikat a legelőre vezetik, és megpihentetik. Bizony, így lesz ez az egész országban: a nyugati dombvidék, a síkság és a déli vidék városaiban, Benjámin földjén, Jeruzsálem környékén és Júda városaiban! Még nyájak fognak átmenni a pásztorok keze alatt, amint megszámolják állataikat — ezt én mondom, az Örökkévaló!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek! Eljön az idő, amikor beteljesítem jó ígéreteimet, amelyeket Izráel és Júda népének tettem. Nézzétek! Mikor eljön az idő, felnövesztem Dávid családjából az Igazságos Csemetét, aki helyesen ítél, és igazságosan kormányozza országát. Azokban a napokban Júda népe megszabadul, Jeruzsálem népe békességben él. Így hívják Jeruzsálemet: »Az Örökkévaló a mi igazságosságunk.« Mert azt mondja az Örökkévaló: Izráel trónján mindörökké Dávid leszármazottja fog királyként uralkodni. Lévi leszármazottjai közül sem fogynak el a papok, akik szüntelenül áldozatokat hoznak elém: égő-, étel-, és véresáldozatokat.” Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: [20-21] „Ezt mondja az Örökkévaló: Szövetséget kötöttem a nappallal és az éjszakával, hogy megszabott rendjükben kövessék egymást. Szövetséget kötöttem Dáviddal is, hogy trónján mindörökké leszármazottja fog királyként uralkodni. Hasonlóképpen szolgáimmal, a Lévi törzséből származó papokkal is szövetséget kötöttem. Ha föl tudjátok bontani a nappalra és éjjelre vonatkozó szövetségemet, csak akkor lesz érvénytelen a Dáviddal és a lévitákkal kötött szövetségem is. *** Amennyi csillag van az égen, vagy homokszem a tengerparton, annyira megsokasítom szolgámnak, Dávidnak a leszármazottjait, és megsokszorozom szolgáimnak, a lévitáknak számát: megszámlálhatatlanul sokan lesznek.” Ismét szólt az Örökkévaló hozzám: „Jeremiás, hallottad, hogy mit beszélnek az emberek? Azt mondják, hogy az Örökkévaló egykor kiválasztotta, most azonban eltaszította magától Izráel és Júda népét. Ezzel annyira megvetik népemet, hogy már nemzetnek sem tartják őket! Én, az Örökkévaló pedig azt mondom: Ha már nem lesz érvényben a nappallal és éjszakával kötött szövetségem, s ha az ég és a föld nem engedelmeskedik többé törvényeimnek, amelyekkel megszabtam rendjüket, csak akkor fogom eltaszítani magamtól Jákóbnak és szolgámnak, Dávidnak leszármazottjait, és csak akkor fordulhat elő, hogy nem választok többé Dávid leszármazottjai közül senkit, hogy királyként uralkodjon Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottjain. Mert kiszabadítom népemet a száműzetésből, és örökké tartó szeretettel könyörülök rajtuk”. Az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz. Ez akkor történt, amikor Nebukadneccar, Babilónia királya seregeivel Jeruzsálemet ostromolta, és a környező településeket támadta. Nebukadneccar seregében birodalma minden leigázott országából szolgáltak segédcsapatok. Ezt mondta az Örökkévaló, Izráel Istene: „Jeremiás, menj Cidkijjához, Júda királyához, és mondd neki: Ezt üzeni neked az Örökkévaló: Nézd, én ezt a várost Babilónia királyának kezébe adom, ő pedig fölgyújtja és elpusztítja. Te magad sem menekülsz meg tőle, hanem egész biztosan fogságba esel, és kiszolgáltatnak Nebukadneccarnak! Szemtől szembe fogod látni Babilónia királyát, aki beszélni fog veled, és elhurcol téged Babilóniába. De halld meg az Örökkévaló szavát, Cidkijjá, Júda királya! Ezt mondja neked az Örökkévaló: nem fegyver által fogsz meghalni, hanem békében. Ahogyan az előtted uralkodó királyokat meggyászolták, téged is úgy fognak gyászolni: temetésed gyászünnepén illatos fűszereket égetnek, és siratóéneket énekelnek: »Jaj, Urunk! Jaj, Királyunk!« — Ezt én mondom neked, az Örökkévaló.” Tehát mindezt elmondta Jeremiás Cidkijjának, Júda királyának Jeruzsálemben. Eközben Babilónia királyának serege ostromolta Jeruzsálemet és Júda megmaradt városait, Lákist és Azékát. Már csak ez a két megerősített város maradt meg Júdában. Az Örökkévaló üzenete érkezett Jeremiáshoz. Ez azután történt, hogy Cidkijjá király szövetséget kötött mindazokkal, akik Jeruzsálemben voltak, hogy mindenki felszabadítja a héber rabszolgáit, akár férfi, akár nő legyen az, és hogy soha többé nem tartja izráeli testvérét rabszolgaságban. Ezt a szövetséget mindenki megkötötte Jeruzsálemben, a vezetők is, a közemberek is. Megígérték, hogy felszabadítják az összes izráeli származású rabszolgát, és nem tartják többé szolgaságban őket. Úgy is tettek: szabadon engedték izráeli rabszolgáikat. Egy idő múlva azonban meggondolták magukat, és visszavették az egyszer már fölszabadított rabszolgákat és rabszolganőket: ismét rabszolgaságba kényszerítették őket. Ezután az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: Én vagyok az, aki szövetséget kötöttem őseitekkel, mikor kihoztam őket Egyiptomból, a rabszolgaságból. Azt mondtam nekik: Minden hetedik évben szabadítsátok föl testvéreiteket, héber rabszolgáitokat, akiket megvásároltatok. Miután rabszolgáitok már hat éven keresztül szolgáltak titeket, engedjétek el őket! Őseitek azonban nem hallgattak rám, és nem engedelmeskedtek nekem! Ti pedig most magatokba szálltatok, és azt tettétek, ami helyes, amit én kedvelek: szabadságot hirdettetek testvéreiteknek, és ezt szövetségkötéssel erősítettétek meg színem előtt, Templomomban, amely nevemet viseli. Azután mégis meggondoltátok magatokat, és mindegyikőtök visszavette rabszolgáját és rabnőjét, akit korábban már fölszabadított. Bizony, ismét rabszolgasorba kényszerítettétek őket, hogy szolgáljanak titeket, s ezzel súlyosan bemocskoltátok nevemet! Most emiatt azt üzeni nektek az Örökkévaló: Nem hallgattatok rám, és nem engedelmeskedtetek nekem, hogy hirdessetek szabadságot testvéreiteknek — mindenki a saját rabszolgájának, mindenki a társának. Nézzétek! Most hát én arra nézve hirdetek nektek szabadságot, hogy kard, betegség, vagy éhség által akartok-e meghalni — ezt én, az Örökkévaló mondom nektek! Bizony, a föld összes nemzete elborzad azon, ahogyan bánok majd veletek! [18-19] Figyeljetek rám, Júda és Jeruzsálem vezetői, a királyi udvar tisztségviselői, papok és közemberek! Szövetséget kötöttetek előttem, átmentetek a kettéhasított borjú részei között, azután mégis megtörtétek a szövetséget, és nem tartottátok meg fogadalmatokat. Emiatt én is úgy bánok veletek, mint ti azzal a borjúval. *** Kiszolgáltatlak benneteket ellenségeiteknek, akik életetekre törnek. Holttesteiteket pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom eledelül. Cidkijját, Júda királyát és fejedelmeit is kiszolgáltatom ellenségeiknek, akik meg akarják ölni őket. Bizony, átadom őket Babilónia királya seregének. Bár ez a sereg most elvonult Jeruzsálem alól, de én parancsolok nekik, és visszatérnek — ezt én, az Örökkévaló mondom nektek! Ismét megostromolják a várost, el is foglalják, felgyújtják, és elpusztítják. Így teszem Júda városait lakatlan romhalmazokká!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám Jójákimnak, Júda királyának, Jósiás fiának uralkodása idején: „Jeremiás, menj a rékábiak családjához, szólj nekik, és hívd őket az Örökkévaló házának egyik szobájába! Ott ültesd le, és kínáld meg őket borral!” El is mentem Jaazanjához, aki Jirmejá fia, aki Habaccinjá fia volt, majd vele, a testvéreivel és összes fiaival — a rékábiak egész nemzetségével — együtt fölmentünk az Örökkévaló házába. Behívtam őket Hánán, (Igdalja fia) tanítványainak a szobájába. Hánán az Isten embere volt. Ez a szoba a vezetők szobája mellett, és Maaszéjának, Sallum fiának, az ajtóőrnek szobája fölött helyezkedett el. Leültettem a rékábiakat és borral kínáltam őket. Boroskancsókat meg poharakat tettem eléjük, és biztattam őket: „Igyatok bort!” Ők azonban nem nyúltak hozzá, hanem azt mondták: „Mi soha nem iszunk bort! Jónádáb, Rékáb fia, aki az egyik ősapánk volt, azt parancsolta a fiainak és azok utódainak, hogy soha ne igyanak bort. Azt is meghagyta, hogy soha ne építsünk magunknak házakat, ne folytassunk földművelést: ne vessünk, se szőlőt ne ültessünk, se földet ne vegyünk. Megparancsolta, hogy mindig sátorokban lakjunk, és úgy éljünk ezen a földön, mint vándorló nomádok, hogy hosszú ideig megmaradjunk. Mi pedig mindenben engedelmeskedtünk ősünk, Jónádáb, Rékáb fia szavának. Ezért sohasem iszunk bort — de a feleségeink és gyermekeink sem. Nem építünk házakat, nincsenek sem szántóföldjeink, sem szőlőink, és mindig sátorban lakunk. Mindent úgy tettünk, ahogy ősünk, Jónádáb parancsolta. Most is csak ideiglenesen lakunk Jeruzsálemben. Amikor Nebukadneccar, Babilónia királya megtámadta országunkat, úgy határoztunk, hogy átmenetileg beköltözünk a városba az ellenség, a babilóniai és az arám seregek elől.” Ekkor az Örökkévaló ismét szólt Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Menj, és mondd Júda népének és Jeruzsálem lakosainak: Miért nem fogadjátok el a figyelmeztetést, miért nem engedelmeskedtek nekem? — kérdezi az Örökkévaló. — Jónádáb, Rékáb fia megparancsolta a fiainak, hogy soha ne igyanak bort. Azok pedig, és utódaik is engedelmeskedtek Jónádáb szavának, és valóban nem isznak bort mind a mai napig. Bár én vagyok az Örökkévaló, és szóltam hozzátok újra meg újra, ti mégsem hallgattatok a szavamra, és nem engedelmeskedtetek! Elküldtem hozzátok szolgáimat, a prófétákat, idejében és kitartóan küldtem őket, hogy figyelmeztesselek benneteket: »Változtassátok meg gonosz életmódotokat, jobbítsátok meg tetteiteket, ne imádjatok és ne szolgáljatok más isteneket, hogy lakhassatok azon a földön, amelyet őseiteknek és nektek adtam.« De nem hallgattatok szavamra, és nem engedelmeskedtetek. Lám, Jónádábnak, Rékáb fiának a leszármazottjai szót fogadtak ősapjuk parancsának, de ez a nép nem hallgatott a szavamra, és nem engedelmeskedett. Ezért azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Nézzétek! Rázúdítom Júdára és Jeruzsálem összes lakosaira mindazt a veszedelmet, amellyel már korábban megfenyegettem őket. Így bánok velük, mivel szóltam hozzájuk, de nem hallgattak rám, hívtam őket, de nem feleltek.” Azután ezt mondta Jeremiás a rékábiaknak: Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Mivel engedelmeskedtetek ősapátok, Jónádáb parancsának, megtartottátok rendelkezéseit, és aszerint éltetek, ezért soha nem halnak ki Jónádábnak, Rékáb fiának a leszármazottjai: mindig lesz közöttük, aki előttem álljon.” Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz, Jójákim, Júda királya, Jósiás fia uralkodásának negyedik évében: „Jeremiás, fogj egy könyvtekercset, és jegyezd fel mindazokat a szavakat, amelyeket mondtam neked Izráel, Júda és a többi nemzetek felől attól kezdve, hogy Jósiás király idejében először szóltam hozzád, mind a mai napig! Talán meghallja Júda népe, hogy milyen veszedelmet készülök rájuk zúdítani, és megszívleli. Talán megváltoztatják életüket, s akkor én is megbocsátom vétkeiket és bűneiket.” Akkor Jeremiás hívta Bárúkot, Nérijjá fiát, és lediktált neki mindent, amit az Örökkévalótól hallott. Bárúk pedig leírta ezeket egy könyvtekercsbe. Akkor ezt mondta Jeremiás Bárúknak: „Én fogoly vagyok, s nem mehetek az Örökkévaló házába, ezért te menj oda! A böjt napján hangosan olvasd föl ott a nép előtt az Örökkévaló szavait: amit diktáltam neked, s amit te feljegyeztél a könyvtekercsbe! Úgy olvasd, hogy mindenki hallja, azok is, akik Júda városaiból jönnek föl az ünnepre. Talán akkor szívükre veszik, könyörögnek az Örökkévalónak, és imádságuk följut elé. Talán megváltoztatják az életüket, és jó útra térnek. Bizony, az Örökkévaló haragra lobbant népe ellen, és súlyosan megfenyegette őket.” Bárúk mindent úgy tett, ahogy Jeremiás meghagyta neki, és felolvasta az Örökkévaló szavait a könyvtekercsből az Örökkévaló házában. Jójákim, Júda királya, Jósiás fia uralkodásának ötödik évében, a kilencedik hónapban böjtöt hirdettek Jeruzsálem egész lakosságának, és mindazoknak, akik Júda városaiból feljöttek Jeruzsálembe, hogy együtt könyörögjenek az Örökkévalóhoz. Akkor Bárúk az Örökkévaló házának udvarában összegyűlt sokaság előtt, Gemarjá szobájából fölolvasta mindazt, amit Jeremiás lediktált neki. Ez a szoba a fölső udvarban, a Templom új kapujának bejáratánál van. Gemarjá apja Sáfán volt, a királyi kancellár. Amikor Mikájehú, Gemarjá fia, Sáfán unokája meghallotta az Örökkévaló szavait, ahogyan azt Bárúk fölolvasta a könyvtekercsből, lement a királyi palotába, az írnok szobájába. Éppen ott találta a vezetőket: Elisáma írnokot, azután Deláját, Semajá fiát, meg Elnátánt, Akbór fiát, azután Gemarját, Sáfán fiát, meg Cidkijját, Hananjá fiát, és a többi vezetőt. Mikájehú mindent elmondott nekik, amit Bárúk szájából hallott, amikor Bárúk felolvasott a nép előtt. Ekkor a vezetők elküldték Jehúdit, Netanjá fiát (aki Selemjá fia, az meg Kúsi fia volt) Bárúkhoz, ezzel az üzenettel: „Sietve hozd ide azt a könyvtekercset, amelyből felolvastál a nép előtt!” Bárúk hamarosan jött is, kezében a könyvtekerccsel. „Ülj le, és olvasd föl nekünk is!” — mondták neki. Így is történt. Mikor Bárúk befejezte a fölolvasást, a vezetők megrettenve néztek egymásra, és azt mondták Bárúknak: „Ezt feltétlenül hallania kell a királynak is!” Majd megkérdezték: „Bárúk, mondd meg, hogyan írtad le ezeket a szavakat? Jeremiás maga diktálta neked?” „Igen, Jeremiás diktálta, én pedig szóról szóra leírtam a könyvtekercsbe tintával” — felelte Bárúk. Akkor a vezetők ezt mondták: „Bárúk, menj, és rejtőzzetek el Jeremiással együtt, de ne tudja meg senki se, hol vagytok!” Ezután a vezetők biztonságba helyezték a könyvtekercset Elisáma írnok szobájában, majd a királyhoz mentek, és mindent elmondtak neki. A király Jehúdit küldte a könyvtekercsért, aki el is hozta azt Elisáma szobájából, és felolvasta a király és a vezetők előtt. Mindez a király téli palotájában történt a kilencedik hónapban. Mivel tél volt, a király éppen melegedett a tűznél, amely egy szabad tűzhelyen égett. Amikor Jehúdi felolvasott három-négy hasábot, azt a részt a király egy késsel lehasította a tekercsből, és a tűzbe dobta. Így végül az egész tekercset elégette. [24-25] Elnátán, Delájá és Gemarjá kérlelték ugyan a királyt, hogy ne égesse el a tekercset, de ő nem hallgatott rájuk. Sem a király, sem a jelen lévő vezetők nem rendültek meg, és nem szaggatták meg ruháikat, mikor hallották az Örökkévaló üzenetét. *** Majd a király megparancsolta a fiának, Jerahmeélnek és Szerájának, Azriél fiának, meg Selemjának, Abdeél fiának, hogy tartóztassák le Bárúkot, az írnokot, és Jeremiás prófétát. Ez azonban nem sikerült nekik, mert az Örökkévaló elrejtette Jeremiást és Bárúkot. Miután a király elégette azt a könyvtekercset, amelybe Bárúk Jeremiás diktálására leírta az Örökkévaló szavait, ismét szólt Jeremiáshoz az Örökkévaló: „Jeremiás, fogj egy új tekercset, és még egyszer írd le azokat az üzeneteket, amelyek a Jójákim által elégetett első tekercsben voltak! Mondd meg Jójákimnak, Júda királyának: Ezt üzeni neked az Örökkévaló: Te elégetted azt a tekercset, és felháborodtál, mert abban az állt, hogy Babilónia királya bizony elpusztítja az országot, és kiirtja belőle az embereket és az állatokat is! Emiatt az Örökkévaló azt mondja Jójákimról, Júda királyáról: a holttestét nem temetik el illendően, hanem kihajítják, és ott fog heverni nappal a hőségben, éjjel a fagyon. Leszármazottjai közül pedig senki sem fog Dávid trónján ülni. Bizony, megbüntetem Jójákimot és a családját is, meg a fejedelmeit is bűneik miatt. Rájuk, Jeruzsálem lakóira és Júda népére pedig elhozom mindazt a veszedelmet, amelyet korábban már kijelentettem nekik, s amelyről hallani sem akartak.” Ezután Jeremiás szerzett egy másik könyvtekercset. Azután Bárúknak, Nérijjá fiának, az írnoknak, ismét lediktálta mindazokat a szavakat, amelyek az előző tekercsben voltak — amelyet Jójákim, Júda királya elégetett. Sőt, diktált Bárúknak újabb hasonló üzeneteket is, amelyek az első tekercsben nem szerepeltek. Bárúk pedig mindent leírt. Nebukadneccar, Babilónia királya Cidkijját, Jósiás fiát tette Júda királyává, Konjáhú, Jójákim fia helyébe. Azonban sem Cidkijjá, sem a fejedelmei, sem Júda népe nem hallgatott az Örökkévaló szavára, és nem engedelmeskedett annak, amit az Örökkévaló Jeremiás próféta által üzent. Történt egyszer, hogy Cidkijjá király elküldte Júkált, Selemjá fiát és Cefanjá papot, Maaszéjá fiát Jeremiás prófétához a következő üzenettel: „Jeremiás, imádkozz értünk az Örökkévalóhoz, Istenünkhöz!” Ebben az időben Jeremiást még nem vetették börtönbe, hanem szabadon járt-kelt az emberek között. Ekkor híre érkezett, hogy a fáraó serege megindult Júda felé. Mikor a babilóniai sereg ezt megtudta, abbahagyta Jeruzsálem ostromát, és elvonult a város alól, hogy megütközzön az egyiptomiakkal. Ekkor az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene a király követeinek: Mondjátok meg Júda királyának, aki hozzám küldött titeket, hogy választ kérjen tőlem: Nézd! A fáraó serege kivonult Egyiptomból, hogy segítséget nyújtson neked. De tudd meg, hogy visszafordulnak, és hazamennek a saját országukba. A babilóniai sereg viszont ismét ostrom alá veszi ezt a várost, sőt el is foglalja, fölgyújtja és lerombolja. Ezt üzeni az Örökkévaló: Ne csapjátok be magatokat azzal, hogy a babilóniai sereg nem jön vissza Jeruzsálemet megostromolni! Bizony, visszajönnek! Tudjátok meg, hogy ha az egész babilóniai sereget úgy megvernétek, hogy csak sebesültek maradnának közöttük, akik mindannyian a sátrukban hevernek, még akkor is fölkelnének, és porrá égetnék ezt a várost!” Amikor a babilóniai sereg elvonult Jeruzsálem alól, hogy megütközzön a fáraó seregével, Jeremiás is elindult Jeruzsálemből. Benjámin földjére akart menni, hogy részt vegyen egy bizonyos családi birtok szétosztásában, és megkapja a saját részét. Azonban mikor éppen ki akart volna lépni a városból a Benjámin-kapun, a kapuőrség parancsnoka letartóztatta. Ezt a parancsnokot Jirijjának hívták, aki Selemjá fia, aki pedig Hananjá fia volt. Azzal vádolta Jeremiást, hogy át akar szökni a babilóniai sereghez. „Nem igaz! Nem a babilóniai sereghez megyek!” — védekezett Jeremiás, de a parancsnok nem hallgatott rá, hanem a város vezetői elé hurcolta. Ezek a vezetők megharagudtak Jeremiásra, s elrendelték, hogy büntetésül verjék meg, és zárják börtönbe, Jonatán, az írnok házában. Akkoriban ugyanis ezt használták börtönként. Így került Jeremiás ebbe a föld alatti börtönbe, és ott is maradt sokáig. Egy idő múlva Cidkijjá király érte küldött, és magához hozatta a királyi palotába, majd titokban megkérdezte: „Kaptál-e valamilyen üzenetet az Örökkévalótól?” „Igen — válaszolta Jeremiás —, azt, hogy Babilónia királyának hatalmába kerülsz!” Ezen felül azt is mondta a királynak: „Mit vétettem ellened király, a fejedelmek, vagy a nép ellen, hogy börtönbe zárattál? Hol vannak most prófétáitok, akik azt mondták, hogy Babilónia királya nem fog megtámadni téged, sem országodat? Uram, királyom, kérlek, hallgasd meg könyörgésemet! Légy kegyelmes hozzám, és ne vitess vissza Jonatán írnok házába, a börtönbe, mert az a biztos halált jelenti számomra!” Akkor Cidkijjá király megparancsolta, hogy Jeremiást a palotaőrség udvarában tartsák őrizet alatt, és hogy adjanak neki naponta egy kenyeret a pékek utcájából, amíg csak minden kenyér el nem fogy a városból. Néhányan a király tisztviselői közül — Sefatjá, Mattán fia meg Gedaljá, Pashúr fia, meg Júkál, Selemjá fia, meg Pashúr, Malkijjá fia — meghallották, hogy Jeremiás miről prófétál a népnek. Ezt hirdette Jeremiás: „Az Örökkévaló üzeni ezt nektek: Aki itt marad a városban, meg fog halni fegyver, éhség, vagy betegség miatt. De aki kimegy a káldeusokhoz, az megmenekül, és ajándékul kapja az életét. Mert ezt mondja az Örökkévaló: Tudjátok meg, hogy ezt a várost Babilónia királya seregének kezébe adom, és ők el is foglalják — ez egészen biztos!” Ezért az említett négy vezető a királyhoz ment és azt mondták: „Királyunk, Jeremiásnak meg kell halnia, mert azzal, amit hirdet, elbátortalanítja a még megmaradt harcosokat és a város polgárait. Ez az ember nem a város megmenekülésére, hanem a vesztére törekszik!” Cidkijjá király így válaszolt nekik: „Nézzétek, azt tehettek Jeremiással, amit akartok. Igaz, hogy én vagyok a király, de veletek szemben úgysem tehetek semmit.” Így hát fogták Jeremiást, és bezárták a király fia, Malakijjá ciszternájába, amely a királyi testőrség udvarában volt. Ebben az időben a ciszternából már kifogyott a víz, csak sár volt benne. Köteleken engedték le oda Jeremiást, aki belesüllyedt a sárba. Történt azonban, hogy az etióp Ebed-Melek, a király egyik szolgája megtudta, hogy mit tettek Jeremiással. A király éppen a Benjámin-kapunál ült, tehát Ebed-Melek kiment a palotából a királyhoz, és ezt mondta neki: „Uram, király, rosszul tették ezek az emberek, hogy Jeremiást a ciszternába zárták, mert ott biztosan éhen hal, hiszen már alig maradt ennivaló a városban.” A király válaszul ezt parancsolta Ebed-Meleknek: „Vegyél magad mellé három embert, és húzzátok ki Jeremiást a ciszternából, mielőtt meghalna!” Ebed-Melek ekkor keresett néhány elnyűtt ruhadarabot a palota raktárából. Majd segítőivel a ciszternához ment, és kötélen leengedte a ruhadarabokat. Jeremiásnak pedig lekiáltott: „Tedd a hónod alá ezeket a ruhákat, a kötél és a karod közé!” Jeremiás így is tett. Azután fölhúzták a ciszternából Jeremiást, aki ezentúl a királyi testőrség udvarában maradt. Egyszer Cidkijjá király magához hívatta Jeremiást a Templom harmadik bejáratához, és azt mondta: „Kérdezek tőled valamit, de ígérd meg, hogy előlem nem titkolsz el semmit!” Ő ezt felelte: „Ha őszintén válaszolok neked, vajon nem fogsz-e megöletni? Ha pedig tanácsot adok, úgysem hallgatsz rám.” Akkor Cidkijjá király titokban megesküdött Jeremiásnak: „Esküszöm az Élő Istenre, aki életet és leheletet adott nekünk, hogy nem öletlek meg, sem nem adlak át azoknak, akik halálra keresnek téged!” Ezután Jeremiás ezt mondta: Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene, Izráel Istene: „Ha kimenekülsz a városból, és megadod magad a babilóniai király fejedelmeinek, akkor életben maradsz, és a várost sem fogják fölégetni. Mind te, mind a családod életben maradtok. De ha nem adod meg magad, akkor az ostromló káldeus sereg elfoglalja, fölgyújtja és lerombolja a várost, és te magad sem menekülsz meg tőlük!” Cidkijjá ezt felelte: „Félek, hogy ha kimegyek, a káldeusok kiszolgáltatnak azoknak a júdeai foglyoknak, akik már korábban átszöktek hozzájuk, azok pedig gúnyt űznek majd belőlem.” De Jeremiás azt mondta: „Ne félj, nem adnak át nekik! Kérlek, hallgass az Örökkévaló szavára, mert rajtam keresztül ő szól hozzád! Ha engedelmeskedsz, életben maradsz, és jó dolgod lesz. De ha nem akarsz kimenni, és nem adod meg magad, akkor halld meg, mi fog történni. Az Örökkévaló látomásban megmutatta nekem, mi lesz a sorsod. Azokat az asszonyokat, akik Júda királyának palotájában maradtak, az ellenség foglyul ejti, és kivezeti Babilónia királyának fejedelmei elé. Közben ezt a gúnydalt fogják énekelni rólad: »Becsapták a királyt, rászedték a legjobb barátai! A király lába beleragadt a sárba, barátai meg cserbenhagyták!« Feleségeidet és gyermekeidet foglyul viszik az ellenség táborába, s te is Babilónia királyának fogságába esel, ezt a várost pedig fölégetik.” Cidkijjá ezután meghagyta Jeremiásnak: „Ha kedves az életed, senki meg ne tudja, hogy beszéltél velem! Ha a vezetők mégis megtudják, hogy találkoztunk, eljönnek és kifaggatnak, hogy miről beszéltünk. Megfenyegetnek majd, hogy mondd meg az igazat, különben kivégeztetnek. Akkor mondd nekik, hogy alázatosan arra kértél engem, hogy ne vitesselek vissza Jonatán házába, s ne kelljen ott meghalnod.” Valóban el is jöttek Jeremiáshoz a vezetők, és faggatták, hogy miről beszéltek a királlyal. Jeremiás pedig úgy válaszolt nekik, ahogy a király parancsolta. Erre abbahagyták a kihallgatást, mert Jeremiás és a király beszélgetésének nem volt tanúja. Így Jeremiás ott maradt a palotaőrség udvarában mindaddig, amíg a várost az ellenség elfoglalta. Jeruzsálem elfoglalása a következőképpen történt. Cidkijjá, Júda királya uralkodásának 9. évében, a 10. hónapban Nebukadneccar, Babilónia királya felvonult seregével Jeruzsálem ellen, és ostrom alá vette. Cidkijjá uralmának 11. évében, a 4. hónapban az ostromló sereg áttörte a város falát. Ezután Babilónia királyának fejedelmei — Nérgal-Szarecer, Szamgar tartomány vezetője, Szár-Szekím udvarnagy és a többi magas rangú vezető — betörtek a városba, és a Középső-kapunál ütötték fel főhadiszállásukat. Amikor Cidkijjá, Júda királya és a katonái látták, hogy az ellenség betört a városba, megfutamodtak. Éjjel menekültek el a városból a király kertjén keresztül, a két kőfal közötti kapun át, és a Jordán völgye felé futottak. A káldeusok serege azonban észrevette, és üldözte őket, majd el is fogták Cidkijját a Jerikó melletti síkságon. Megkötözve vitték Nebukadneccar, Babilónia királya elé, Ribla városába, amely Hamát földjén van. Ott Nebukadneccar ítéletet tartott Cidkijjá fölött. Cidkijjának végig kellett néznie, amint a fiait megölik. Kivégezték Júda összes vezetőjét is. Majd Cidkijját megvakították, bilincsbe verték, és úgy hurcolták Babilóniába. Ugyanakkor Jeruzsálemben a káldeus sereg fölégette a királyi palotát és a többi házakat, a város kőfalát pedig lerombolta. Akik még élve maradtak a városban, meg akik már korábban az ostromló sereghez szöktek, azokat Nebuzaradán, a testőrök parancsnoka fogságba hurcolta Babilóniába. Ugyanakkor meghagyott Júda földjén némelyeket a szegény közemberek közül, akiknek semmiféle tulajdonuk nem volt. Sőt, ezeknek szőlőket és szántóföldeket adományozott. Nebukadneccar, Babilónia királya rendelkezett Jeremiás felől, és ezt parancsolta Nebuzaradánnak, a testőrök parancsnokának: „Keresd meg azt az embert, vedd magadhoz, viselj rá gondot, ne essen semmi baja! Azt tedd vele, amit ő kíván!” Így hát Nebuzaradán és a többi vezetők — Nebusazbán katonai parancsnok, Nérgal-Szarecer, meg mások — előhozatták Jeremiást a testőrség udvarából, ahol eddig fogva tartották. Azután Gedaljá, Ahikám fia (aki meg Sáfán fia) gondjaira bízták, hogy vigye haza Jeremiást a saját házába. Így is történt, s ettől kezdve Jeremiás szabadon élhetett a saját népe között. Az Örökkévaló szólt Jeremiáshoz, mikor még a királyi testőrség udvarában raboskodott: „Jeremiás, mondd meg az etióp Ebed-Meleknek: Ezt üzeni neked az Örökkévaló, Izráel Istene: Lásd meg, én beteljesítem, amit a város pusztulásáról, nem pedig a megmeneküléséről mondtam. Bizony, a saját szemeddel fogod meglátni, amikor megtörténik. De téged megmentelek azon a napon — mondja az Örökkévaló. — Nem esel azoknak a kezébe, akiktől félsz. Bizonyos, hogy megmentelek és megvédelek — senki nem fog téged megölni. Ajándékba adom neked az életedet, mivel bennem bíztál — ezt én mondom neked, az Örökkévaló!” Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz, miután Ráma városában Nebuzaradán, a testőrök parancsnoka szabadon engedte. Ugyanis a többi láncra vert júdeai és jeruzsálemi fogollyal együtt Jeremiást is elhurcolták, hogy Babilóniába vigyék. A parancsnok azonban kiemelte Jeremiást a foglyok közül, és ezt mondta neki: „Istened, az Örökkévaló előre megmondta, hogy milyen csapás éri Júda országát. Most pedig beteljesítette, amit mondott, mert vétkeztetek az Örökkévaló ellen. Nem hallgattatok a szavára, ezért történt mindez veletek. Most pedig szabadon engedlek téged, és leveszem kezedről a láncokat. Ha úgy látod jónak, jöjj velem Babilóniába, és gondodat fogom viselni, jó dolgod lesz. De ha nem akarsz velem jönni, akkor előtted van az egész birodalom, oda mehetsz, ahová akarsz.” Mielőtt Jeremiás válaszolt volna, a parancsnok még hozzátette: „Ha kívánod, visszamehetsz Gedaljához, Ahikám fiához, (aki meg Sáfán fia) is, akit Babilónia királya Júda városainak helytartójává nevezett ki. Élj ott vele együtt néped között. Szabadon mehetsz, ahová kívánsz.” Ezután a parancsnok ellátta Jeremiást útravaló élelemmel, és meg is ajándékozta, majd elbocsátotta. Jeremiás pedig Gedaljához ment Micpába, és ott maradt vele a nép között, akiket nem hurcoltak el. [7-8] Júda királyának seregéből egyes csapatok elmenekültek, és megmaradtak. Ezek szétszóródtak, és erdőn-mezőn bujdostak. A vezetőik ezek voltak: Jismáél, Natanjá fia, meg Jóhánán és Jonatán, Káréah fiai, meg Szerájá, Tanhumet fia, meg a netófái Éfáj fiai, meg Jaazanjá, Maakáti fia. Ők a megmaradt katonáikkal együtt mind Gedaljához, Ahikám fiához (aki meg Sáfán fia) gyülekeztek Micpába. Ugyanis meghallották, hogy Babilónia királya Gedalját nevezte ki helytartóvá az országban, és rábízta a Júdában maradt szegény nincstelen népet, akiket nem hurcoltak Babilóniába. *** Gedaljá megesküdött ezeknek a bujdosó katonáknak: „Esküszöm, hogy nem kell félnetek a káldeusoktól, ha szolgáljátok őket, és elfogadjátok uralmukat! Maradjatok ezen a földön, lakjatok itt továbbra is, szolgáljátok Babilónia királyát, akkor jó dolgotok lesz! Ami engem illet, Micpában fogok lakni, hogy rendelkezésére álljak a káldeusoknak, amikor ide jönnek. Ti pedig szüreteljétek le a szőlőt, a többi gyümölcsöket, és az olajfa termését. Raktározzátok el ezeket, és lakjatok azokban a városokban, amelyeket elfoglaltatok!” Voltak júdeai menekültek Moáb, Ammon és Edom országában és más országokban is, akik szintén megtudták, hogy Babilónia királya meghagyott egy maroknyi maradékot Júdában, és ott Gedalját tette helytartóvá. Ők is mind visszatértek, és Gedaljához gyülekeztek Micpába. Együtt leszüretelték a szőlőt meg a többi gyümölcsöket, és bőséges termést takarítottak be. Jóhánán, Káréah fia, és a szétszóródott júdeai hadsereg megmaradt részeinek többi parancsnokai mind Gedaljához gyülekeztek Micpába, és azt mondták neki: „Nem tudod, hogy Baálisz, az ammoniak királya azért küldte hozzád Jismáélt, Netanjá fiát, hogy megöljön téged?” De Gedaljá nem hitt nekik. Jóhánán, Káréah fia titokban felajánlotta Gedaljának: „Engedd meg, kérlek, hogy elmenjek, és titokban megöljem Jismáélt, Netanjá fiát! Miért gyilkoljon meg ő téged? Hiszen akkor még a hozzád gyülekezett maradék júdeaiak is szétszóródnak, és elvesznek.” De Gedaljá azt felelte: „Szó sem lehet róla! Nem igaz, amit Jismáélről mondasz.” Még ugyanabban az évben, a hetedik hónapban Jismáél tíz emberével együtt meglátogatta Micpában Gedaljá kormányzót, Ahikám fiát (aki meg Sáfán fia). Jismáél Netanjá fia és Elisáma leszármazottja volt, aki Júda királyi családjából származott, és korábban magas vezető tisztséget viselt a királyi udvarban. Amikor a kormányzóval együtt étkeztek, Jismáél és emberei rátámadtak Gedaljára, és karddal meggyilkolták — azt a férfit, akit Babilónia királya bízott meg az ország kormányzásával! Gedaljával együtt meggyilkolták a vele lévő júdeai és káldeus tisztviselőket és katonákat is, akiket Micpában találtak. Másnap, amikor még senki sem tudott arról, ami történt, nyolcvan férfi jött Sikemből, Silóból és Samáriából, akik gyászoltak: lenyírták a szakállukat, megszaggatták ruháikat és megvagdosták magukat is. Jeruzsálembe igyekeztek, ételáldozatot és tömjént vittek az Örökkévalónak, hogy áldozatot mutassanak be az Örökkévaló házában. Jismáél sírva eléjük ment, és a városon kívül találkozott velük. Azt mondta nekik: „Jöjjetek velem Gedaljához, Ahikám fiához!” De mikor beértek a városba, Jismáél az embereivel együtt ezeket a férfiakat is legyilkolta. A halottakat beledobálta a város közepén egy ciszternába. Volt közöttük tíz férfi, akik ezt mondták Jismáélnek: „Ne ölj meg bennünket, mert rejtett tartalékaink vannak a városon kívül: búza, árpa, olívaolaj és méz.” Ezért nem ölte meg őket Jismáél a többiekkel együtt. Azt a ciszternát, amelybe a halottakat dobta, még Ászá, Júda királya építtette, amikor Baasá, Izráel királya ellen megerősítette Micpát. Igen nagy ciszterna volt, de Jismáél szinte megtöltötte a halottakkal. Ezután Jismáél, Netanjá fia, foglyul ejtette azokat, akik még megmaradtak Micpában: a király leányait, és mindazokat, akiket Nebuzaredán babilóniai parancsnok rábízott Gedaljára, Ahikám fiára. Jismáél mindannyiukat magával hurcolta az ammoniakhoz. Amikor Jóhánán, Káréah fia és a vele lévő többi júdeai katonai parancsnok megtudta, hogy Jismáél milyen gonoszságot követett el, katonáikkal együtt mindannyian elindultak, hogy megütközzenek vele. Gibeon mellett, a nagy víztárolónál érték utol Jismáél csapatát. Amikor Jismáél foglyai és katonái meglátták Jóhánánt és embereit, nagyon megörültek, megfordultak, és mind Jóhánánhoz futottak. Jismáél mindössze nyolc emberével tudott elmenekülni Jóhánán elől az ammoniakhoz. Így mentette meg Jóhánán és a többi vezető azokat a foglyokat, akiket Jismáél Micpából magával hurcolt, miután Gedalját megölte. Ezek között voltak katonák, asszonyok, gyerekek, és királyi tisztviselők is, akiket Jóhánán visszahozott Gibeonból. [17-18] Így hát Jóhánán vezetésével visszaindultak Gibeonból. De Jóhánán és a többi vezetők féltek, hogy a káldeusok bosszút állnak amiatt, hogy Jismáél megölte Gedalját, akit Babilónia királya tett az ország kormányzójává. Ezért elindultak, hogy Egyiptomba meneküljenek. Útközben, Geruth Kimhám közelében, Betlehem mellett megpihentek. Akkor Jóhánán, Káréah fia, meg Jaazanjá, Hósajá fia, és a többi vezetők meg a nép apraja-nagyja mind Jeremiáshoz jöttek, és így kérlelték: „Hallgass meg minket, Jeremiás: kérünk, imádkozz az Örökkévalóhoz, Istenedhez, értünk — ezért a maroknyi népért, amely még megmaradt! Hiszen magad is látod, milyen kevesen maradtunk életben! Imádkozz, hogy Istened, az Örökkévaló mutassa meg, hová menjünk, és mitévők legyünk!” Jeremiás ezt válaszolta: Megértettem, és imádkozni fogok az Örökkévalóhoz, Istenetekhez, ahogy kértétek. Ígérem, hogy hűségesen elmondom nektek, amit az Örökkévaló felel a kérdésetekre, bármi legyen is az. Semmit nem hallgatok el előletek. A nép ezután megesküdött: „Az Örökkévaló legyen hű és igaz tanúnk rá, hogy megfogadtuk: mindent úgy fogunk tenni, ahogy azt Istened, az Örökkévaló mondja általad, Jeremiás! Akármi is legyen, amit az Örökkévaló mond, s akár tetszik nekünk, akár nem, engedelmeskedni fogunk szavának. Mert most arra kérünk, Jeremiás, hogy hozz nekünk választ az Örökkévalótól, és jól tudjuk, hogy akkor lesz jó dolgunk, ha hallgatunk az Örökkévalónak, Istenünknek szavára.” Tíz nappal később az Örökkévaló üzenete megérkezett Jeremiáshoz, aki magához hívta Jóhánánt, Káréah fiát, meg a többi vezetőt és az egész népet kicsitől-nagyig, és ezt mondta nekik: Halljátok meg, mit üzent nektek az Örökkévaló, Izráel Istene, akihez küldtetek engem, hogy kérdésetekre választ hozzak: „Ha itt maradtok ezen a földön, akkor felépítelek, és nem rombollak le, elültetlek, és nem téplek ki gyökerestül benneteket. Mert megbántam azt a sok csapást, amellyel sújtottalak benneteket. Most már ne féljetek Babilónia királyától, mint eddig, mert én magam vagyok veletek, hogy megmentselek a kezéből — ezt én mondom nektek, az Örökkévaló! Irgalmas leszek hozzátok, és megteszem, hogy Babilónia királya is irgalmasan bánjon veletek. Meg fogja engedni, hogy a száműzöttek visszatérjenek a földjükre. De ha nem akartok ezen a földön maradni, s nem engedelmeskedtek Istenetek, az Örökkévaló szavának, ha azt gondoljátok, hogy jobban jártok, ha Egyiptomba menekültök, és ott laktok, mert ott nem kell félnetek a háborútól, sem a sófár hangjától, sem éhínségtől — akkor halljátok meg az Örökkévaló szavát, Júda népének töredéke! Ezt üzeni nektek az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Ha elhatározzátok, hogy mégis Egyiptomba menekültök, és ott akartok ideiglenesen letelepedni, akkor az a háború és fegyveres fenyegetés, amelytől most féltek, Egyiptom földjén fog utolérni! Az éhínség, amelytől itt féltek, üldözni fog titeket, Egyiptomban fog utolérni, és ott fogtok meghalni! Ez lesz a sorsa mindenkinek, aki közületek úgy dönt, hogy Egyiptomba akar menni, hogy ott lakjon, mint jövevény: ott fog meghalni háború, éhség, vagy betegség által! Senki sem fogja túlélni azokat a csapásokat, amelyekkel sújtom őket. Mert ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Ahogy rázúdult haragom Jeruzsálem lakosaira, úgy foglak titeket is haragos csapásokkal sújtani, ha Egyiptomba mentek. Átok, rémület, szidalom és gúny lesz a részetek, és soha többé nem látjátok Júda földjét!” Jeremiás ezt mondta: „Látjátok, az Örökkévaló megmondta nektek, akik megmaradtatok Júda lakosai közül, hogy ne meneküljetek Egyiptomba! Figyelmeztetlek titeket én is, hogy saját magatokat csaptátok be, és az életetekkel fogtok fizetni érte! Mert engem az Örökkévalóhoz, Istenetekhez küldtetek, hogy imádkozzam értetek, és megfogadtátok, hogy bármit is válaszol az Örökkévaló általam, engedelmeskedni fogtok. Most pedig megmondtam nektek, mit felelt az Örökkévaló, de nem fogadtátok meg a szavát semmiben! Tudjátok meg hát, hogy meg fogtok halni háború, éhség, vagy betegség által azon a helyen, ahová kívántok menni, hogy ott találjatok menedéket!” Tehát Jeremiás mindazt elmondta a népnek, amit Istenük, az Örökkévaló rábízott, hogy mondja el nekik. Ezután Azarjá, Hósajá fia meg Jóhánán, Káréah fia, meg a többi büszke és makacs férfi ezt válaszolta: „Hazudsz, Jeremiás! Nem igaz, hogy Istenünk, az Örökkévaló küldött téged azzal az üzenettel, hogy ne menjünk Egyiptomba menedéket keresni! Biztosan Bárúk, Nérijjá fia uszít ellenünk, mert azt akarja, hogy a káldeusok fogságába essünk, és azok megöljenek, vagy száműzetésbe hurcoljanak bennünket Babilóniába.” Így hát Jóhánán és a többi katonai vezető, meg az egész nép együttesen elutasították az Örökkévaló szavát, és nem engedelmeskedtek neki, hogy maradjanak Júdában. Jóhánán vezetésével fölkerekedtek, és magukkal vitték mindazokat, akik Júdában megmaradtak, vagy a környező országokból hazatértek, ahol korábban menekültként szétszórva éltek. Magukkal vitték azokat, akiket Nebuzaradán testőrparancsnok Gedaljára, Ahikám fiára (aki meg Sáfán fia) bízott: férfiakat, nőket, gyermekeket, Júda királyának leányait, és a többieket mind, még Jeremiást, és Bárúkot, Nérijjá fiát is. Az egész csapat bement Egyiptomba, annak ellenére, amit az Örökkévaló mondott, és eljutottak Taphanészig. Taphanészben az Örökkévaló szava érkezett Jeremiáshoz: „Keress nagy köveket, vedd a kezedbe, és menj arra a térre, amely a fáraó taphanészi palotájának kapuja előtt van! A Júdából jött férfiak szeme láttára ásd el ezeket a köveket a téren a földbe! Azután mondd nekik: Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Figyeljetek! Idehívom szolgámat, Nebukadneccart, Babilónia királyát, aki pontosan ezekre a kövekre fogja fölállítani trónját, amelyeket Jeremiás a szemetek előtt elásott! Igen, éppen ezen a helyen fogják fölállítani királyi sátorát! Bizony, megtámadja, és legyőzi Egyiptomot: aki betegség általi halálra való, az úgy hal meg, aki fogságra való, az fogságba megy, aki pedig fegyver általi halálra való, az fegyver által hal meg. Nebukadneccar tüzet gyújt Egyiptom isteneinek templomában, és fölégeti azokat, és elhurcolja belőlük a bálványisteneket. Egyiptom földjét kirabolja, ahogy a pásztor kitisztítja a köpenyéből a tetveket. Azután háborítatlanul elvonul. Bizony, összetöri még a napisten templomának szent oszlopait is Heliopolisz városában, Egyiptom földjén, és fölégeti a többi egyiptomi isten templomait is.” Ismét szólt Jeremiáshoz az Örökkévaló. Ezúttal azoknak a júdeai menekülteknek üzent, akik Egyiptomban telepedtek le Migdól, Taphanész és Nóf városában, meg Patrósz földjén. „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: Jól láttátok mindazokat a súlyos csapásokat, amelyekkel Jeruzsálemet és Júda városait sújtottam! Bizony, ezek ma mind lakatlan romhalmazok, mert lakosaik gonoszságokat követtek el, és haragra ingereltek, amikor más isteneknek áldoztak, és olyan isteneket imádtak, akiket sem ők, sem őseik nem ismertek. Pedig elküldtem hozzátok sok-sok szolgámat, a prófétákat — fáradhatatlanul, újra meg újra küldtem őket —, hogy kérjelek benneteket: Ne kövessetek el ilyen utálatos és szörnyű gonoszságokat, mert gyűlölöm ezeket! De nem hallgattak szavamra, s nem engedelmeskedtetek! Nem hagyták abba, hogy más isteneknek áldozzanak. Emiatt lángolt fel haragom, ezért zúdult Júda városaira és Jeruzsálem utcáira keserű indulatom — így lettek kietlen romhalmazzá és lakatlan pusztasággá mindmáig. Most hát azt kérdezi az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene, Izráel Istene tőletek: Miért követitek el ti is ugyanezt a gonoszságot, amellyel a vesztetekbe rohantok?! Azt akarjátok, hogy mind egy szálig kiirtsanak titeket: férfit és asszonyt, gyermeket és csecsemőt? Arra törekedtek, hogy senki se maradjon életben közületek? Miért bosszantotok engem még itt, Egyiptom földjén is magatok készítette bálványaitokkal? Miért ingereltek haragra azzal, hogy más isteneknek áldoztok, még itt is, ahová menekültként jöttetek? Bizony, vesztetekre művelitek ezt: a föld minden nemzete előtt átkozottak lesztek, és gúnyolni fognak titeket! Ezt akarjátok? Talán elfelejtettétek őseitek gonosz tetteit? Elfelejtettétek azt a rengeteg gonoszságot, amelyet Júda királyai és feleségeik elkövettek? Már nem emlékeztek a saját gonosz tetteitekre és feleségeitek gonoszságaira sem, amelyeket még Júda földjén és Jeruzsálemben műveltetek? Mind a mai napig nem aláztátok meg magatokat, nem tiszteltetek és féltetek engem, nem éltetek törvényeim és rendelkezéseim szerint, amelyeket őseiteknek és nektek is adtam! Emiatt azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: elhatároztam, hogy ellenetek fordulok, és veszedelmet hozok rátok, sőt, egészen elpusztítom Júda népének ezt a töredékét. Bizony, teljesen kipusztítom azokat, akik Júda népe közül úgy határoztak, hogy Egyiptomba mennek, és menekültként ott laknak: teljesen meg fognak semmisülni, és Egyiptom földjén halnak meg mindannyian. Apraja-nagyja, mind elpusztul fegyver vagy éhség által. Átok, borzalom, megvetés és gúny tárgya lesznek. Ahogyan megbüntettem Jeruzsálem lakosait fegyver, éhség és betegség által, úgy fogom megbüntetni azokat is, akik Júdából Egyiptomba menekültek. Néhány menekültet kivéve, senki sem fog közülük megmenekülni és visszatérni Júda földjére, hiába sóvárog a lelkük szülőföldjük után, hogy ismét ott lakhassanak!” Ott álltak a tömegben azok a férfiak, akik jól tudták, hogy a feleségük más isteneknek áldoz, és ott voltak ezek az asszonyok is. Ott álltak mindazok a Júdából jött menekültek, akik akkor Egyiptomban laktak. Ezt mondták Jeremiásnak: „Az Örökkévaló nevében szóltál hozzánk, de nem fogadjuk el, és nem engedelmeskedünk annak, amit mondtál. Sőt, továbbra is tömjént füstölögtetünk és italáldozatot mutatunk be az Ég Királynőjének úgy, ahogy azt megfogadtuk. Ezt tették őseink, királyaink és fejedelmeink is Júda városaiban és Jeruzsálemben, és mi is ezt tettük. Amíg így volt, jól ment a sorunk: megvolt mindenünk, és bőségben éltünk, veszedelem nem ért bennünket. Amióta viszont abbahagytuk, hogy tömjént füstölögtessünk és italáldozatot mutassunk be az Ég Királynőjének, mindenben hiányt szenvedünk, és egyre csak pusztulunk: kard és éhség gyilkol közöttünk.” Ezután az asszonyok folytatták: „Azt hiszed, Jeremiás, hogy mikor tömjénnel és italáldozattal áldoztunk az Ég Királynőjének, és a tiszteletére kalácsot sütöttünk, amely őt ábrázolta — hogy ezt a férjünk tudta és beleegyezése nélkül tettük?!” Akkor Jeremiás így válaszolt a férfiaknak és asszonyoknak, meg az egész népnek: „Látjátok, éppen erre emlékezett az Örökkévaló! Ezt nem bocsátotta meg nektek, hogy más isteneknek áldoztatok: őseitek, királyaitok, vezetőitek, és az egyszerű emberek is — mindannyian! Bizony, az Örökkévaló nem felejtette el ezeket, és nem tudta tovább elviselni azt a sok utálatos bűnt és gonoszságot, amit műveltetek! Pontosan emiatt pusztult el országotok, ezért lett romhalmazzá, lakatlan és átkozott pusztasággá mindmáig! Mivel más isteneknek áldoztatok, mivel folyton vétkeztetek az Örökkévaló ellen, s nem hallgattatok szavára, nem akartatok törvénye szerint élni, nem tartottátok meg rendelkezéseit és intelmeit — emiatt ért utol benneteket mindez a nagy veszedelem és nyomorúság, és emiatt vagytok ma is ilyen helyzetben!” Még ezt is mondta Jeremiás az egész népnek, az asszonyokat is beleértve: Halljátok meg mindannyian, akik Júdából Egyiptomba menekültetek, mit üzen nektek most az Örökkévaló! Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Ti férfiak, feleségeitekkel együtt kijelentettétek előttem, hogy megtartjátok fogadalmaitokat, és valóban úgy is lett: illat- és italáldozatot vittetek az Ég Királynőjének. Rendben van, akkor tartsátok is meg, amit fogadtatok, és teljesítsétek, amit megígértetek! Halljátok meg mindannyian, akik Júdából Egyiptomba menekültetek, mit üzen nektek most az Örökkévaló! Nézzétek! Megesküdtem nagy nevemre — mondja az Örökkévaló —, hogy közületek, akik Júdából jöttetek Egyiptom földjére, senki sem fogja kiejteni a nevemet! Senki sem fog a nevemre esküt tenni: »Esküszöm az Élő Úrra, az Örökkévalóra!« Tudjátok meg, hogy szemmel tartalak benneteket, de nem a javatokra, hanem elpusztításotokra! Gondom lesz rá, hogy mindazok, akik Júdából Egyiptomba menekültek háború, vagy éhség miatt pusztuljanak el, amíg mind elfogynak! Közületek néhányan mégis megmenekülnek a fegyverek elől, és Egyiptomból hazatérnek Júdába, de csak kevesen. Bizony, meg fogjátok látni mindannyian, akik Júdából Egyiptomba menekültetek, hogy ott letelepedjetek, vajon a ti szavatok teljesedik-e be, vagy az enyém! Ez lesz annak a jele — mondja az Örökkévaló —, hogy bizonyosan megbüntetlek titeket ezen a földön: Ezt mondja az Örökkévaló: Figyeljétek meg, hogy Egyiptom királyát, Hofra fáraót kiszolgáltatom ellenségeinek, akik az életére törnek. Igen, ugyanúgy kiszolgáltatom, mint Cidkijját, Júda királyát Nebukadneccarnak, Babilónia királyának.” Jeremiás próféta diktálása nyomán Bárúk, Nérijjá fia írta le ezeket a szavakat egy könyvtekercsbe. Jójákim, Jósiás fia, Júda királya uralkodásának negyedik esztendejében így szólt Jeremiás Bárúkhoz: Ezt üzeni neked az Örökkévaló, Izráel Istene: „Bárúk, te azt mondtad: »Jaj nekem! Az Örökkévaló egyre csak szomorúságot és fájdalmat halmoz rám! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok megnyugvást lelkemnek sehol!« De én azt mondom neked, Bárúk: Nézz körül! Amit egykor fölépítettem, azt most készülök lerombolni! Amit régen elültettem, azt most gyökerestül kitépem az egész országban mindenütt! Ilyen időkben te valami különlegeset, nagyot kívánsz magadnak? Ne kívánj ilyesmit! Látod, milyen szörnyű dolgok fognak történni ebben az országban és ezekkel az emberekkel — mondja az Örökkévaló —, én azonban ajándékba adom neked az életedet, akárhová is mész!” Az Örökkévaló szava érkezett Jeremiás prófétához a különböző nemzetekről. Ezt mondta az Örökkévaló Egyiptomról és Nékó fáraó, Egyiptom királya seregéről, amelyet Nebukadneccar, Babilónia királya és serege legyőzött Karkemis városa mellett, az Eufrátesz folyónál, Jójákim, Jósiás fia, Júda királya uralkodásának negyedik évében: „Készüljetek az ütközetre! Vegyétek föl a kis és nagy pajzsokat, induljatok rohamra! Nyergeljétek lovaitokat! Harci szekerekre föl! Sorakozó! Sisakot föl! Lándzsákat kézbe! Páncélt öltsetek! De mit látok? Meghátrálnak, megrémülnek, futásnak erednek. Harcosaik elestek, s aki még él, menekül, hátra se néz. Rémület és iszonyat minden felől! — mondja az Örökkévaló. — Nem futhat el a gyorslábú sem, nem menekülhet meg a hős, megbotlanak, elesnek, ott hevernek az északi földön, az Eufrátesz partján mind. Ki ez, aki úgy árad, mint a Nílus vize, mint az árvíz, mely elönti partjait? Egyiptom ez, aki úgy árad, mint a Nílus vize, mint az árvíz, mely elönti partjait! Azt mondja: »Elárasztom, elborítom a földet! Elpusztítom városait és lakóit!« Rohamra, lovasok! Vágtassatok, harci szekerek! Induljanak a harcosok: etióp és líbiai gyalogosok, pajzsot viselők, Lúdból jött íjászok, induljatok! De ez a nap az Úrnak, az Örökkévalónak, a Seregek Urának nagy napja, a bosszú ideje, mikor az Örökkévaló megfizet ellenségeinek. Az ő kardja arat diadalt, pusztít, öldököl, és vértől megrészegül. Az Úr, az Örökkévaló, a Seregek Ura véresáldozatot tart az északi földön, az Eufrátesz mellett. Egyiptom leánya, keress orvosságot Gileádban! Nem találsz ott sem, nincs orvosság sebedre, nincs számodra gyógyulás! Jajgatásod messzire hallik, megaláztatásod látják a nemzetek, mert vitéz harcosaid egymásba botlanak, együtt rogynak össze mind a ketten.” Ezt mondta az Örökkévaló Jeremiás prófétának arról, hogy Nebukadneccar, Babilónia királya meg fogja támadni, és elfoglalja majd Egyiptomot: „Hirdessétek ezt Egyiptomban, kiáltsátok ki Migdólban, hirdessétek Nófban és Taphanészban: Készüljetek a harcra, fegyverkezzetek, mert a kard már öldököl körülöttetek! Miért futott el Ápisz? Egyiptom, miért nem állt ellen istened? Mert az Örökkévaló sújtotta a porba! Az Örökkévaló csapásai alatt elestek, a fáraó harcosai egymásra rogytak, mind a földön hevernek! A többiek ezt mondják: »Gyertek, fussunk vissza szülőföldünkre, meneküljünk népünkhöz az öldöklő fegyver elől!« Azt mondják: »A fáraónak, Egyiptom királyának csak a hangja nagy, de a dicsősége odavan!«” „Ezt mondja a Király, az Örökkévaló, a Seregek Ura: Életemre mondom, hogy bizony eljön, s megtámadja Egyiptomot, akinek ereje, mint a Tábór hegye a dombok között, mint a Kármel-hegy a tenger fölött! Készülj, Egyiptom népe! Csomagold össze batyudat, mert száműzetésbe hurcolnak hamar! Nóf városát porrá égetik, csak lakatlan romja marad. Mint a szép üszőborjú, olyan Egyiptom, de észak felől bögöly száll rá. Egyiptom zsoldosai olyanok, mint a hizlalt borjak, mégis megfutamodtak, elmenekültek. Nem álltak helyt a veszedelem napján, mert büntetésük ideje elérkezett. Fut már Egyiptom, menekül, mint sziszegő kígyó a favágók elől. Ellensége fejszéjét emelve közeleg, mintha favágók serege jönne erdőt irtani. Bizony, kivágják Egyiptom erdejét — mondja az Örökkévaló —, ha még oly sűrű is! Seregük tömérdek, mint a sáskák felhője, megszámlálhatatlan rengeteg! Megszégyenül Egyiptom, vereséget szenved, és az északi nép kezébe kerül.” Az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene mondja: „Bizony, megbüntetem Ámont, Nó istenét és a fáraót, meg egész Egyiptomot, isteneivel és királyaival együtt! Megbüntetem a fáraót is, meg azokat is, akik benne bíznak. Kiszolgáltatom őket azoknak, akik az életükre törnek: Nebukadneccarnek, Babilónia királyának, meg a szolgáinak. Azután majd Egyiptom ismét lakott föld lesz, mint a régi időkben” — mondja az Örökkévaló. „Ne félj hát, szolgám, Jákób, ne rettegj, Izráel népe! Lásd, én megszabadítlak a távoli országokból, s gyermekeidet a fogságból. Visszahozlak, Jákób népe, s békében élhettek, senki sem rémít meg többé! Ne félj, Jákób, mert veled vagyok! — mondja az Örökkévaló. — Véget vetek a nemzeteknek, akik közé szétszórtalak, de nektek nem vetek véget. De igazságosan megfenyítelek, mert semmiképp nem hagyhatlak büntetés nélkül.” Az Örökkévaló szava, amelyet Jeremiás prófétának mondott a filiszteusokról, még mielőtt a fáraó Gáza városát megtámadta. Ezt mondja az Örökkévaló: „Árvíz közeledik észak felől, mint megáradt folyó, mely elárasztja a földet. Mindent elborít, még a városokat és lakóikat is. Segítségért kiáltoznak, sírnak és jajgatnak az ország lakosai. Rémülten hallják a harci mének közelgő dobogását, harci szekerek dübörgését, kerekek robogását. Az apák karja rémülten lehanyatlik, még fiaikat is hátrahagyják, úgy menekülnek, mert a pusztulás napja elérkezett, itt van a filiszteusok veszedelme! Kiirtja az Örökkévaló Tírusz és Szidón utolsó támaszait is, elpusztítja a filiszteusokat, a Kaftór szigetéről jött nép maradékát. Gáza városát kopaszra nyírták, elnémult Askelón városa. Meddig vagdalod még magad gyászodban, völgyek megmaradt népe? Jaj, Örökkévalónak kardja, meddig öldökölsz még? Térj vissza helyedre, nyugodj meg, maradj veszteg! De hogyan nyugodhatna meg, mikor az Örökkévaló parancsolta neki, hogy pusztítsa Askelónt és a tengerpart lakóit!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene Moábról: „Jaj Nebónak, mert elpusztították! Kirjátaim erős várát elfoglalták, népét megalázták, erődítményét lerombolták. Moáb dicsősége porba hanyatlott! Hesbónban gonosz tervet szőttek Moáb ellen, hogy kiirtsák népét, és ne legyen nemzet többé. Te is elnémulsz, Madmén, nem menekülhetsz a kard elől! Hórónaimból rémült kiáltozás hallik, pusztítás és pusztulás minden felől! Szétzúzták Moábot, s gyermekei hangosan zokognak. Moáb népe keserves sírással megy föl Luhitba, Hórónaim lejtőjén jajgatva vonulnak lefelé. Fussatok, meneküljetek, rejtőzzetek, legyetek olyanok, mint bokor a sivatagban!” „Mivel saját erődben és kincseidben bíztál, Moáb, téged is foglyul ejtenek, még istenedet, Kemóst is elhurcolják, papjaival és fejedelmeivel együtt! Minden városra pusztítók törnek, nem menekülhet meg egy sem. Elpusztulnak a völgyek, elpusztítják a fennsíkot is — ahogy az Örökkévaló megmondta. Hintsetek sót Moáb földjére, mert kietlen sivataggá lesz! Városaiból csak lakatlan romok maradnak.” „Átkozott legyen, aki hanyagul végzi, amit az Örökkévaló bízott rá, s nem akarja végrehajtani e népen az Örökkévaló ítéletét!” „Moáb zavartalanul élt ifjúságától fogva, békében és biztonságban nyugodott, nem hurcolták népét száműzetésbe soha. Olyan volt, mint a bor, amelyet nem fejtettek át, hanem a saját seprőjén maradt, ezért nem tisztult meg: illata is, íze is maradt a régi. Ezért, eljön az ideje — mondja az Örökkévaló —, amikor munkásokat küldök, akik kiöntik a bort az edényekből, sőt, összetörik a boroskorsókat is. Akkor Moáb csalódni fog Kemósban, és kiábrándul belőle — ahogyan Izráel népe is csalódott Bételben, amelyben bízott.” „Hogyan mondhatjátok, Moáb katonái: »Mind hősök vagyunk, harcra termett vitéz harcosok«? Az ellenség felvonult városaitok ellen, le is rombolta őket. Moáb harcosainak színe-java elhullt a csatában.” — ezt mondja a Király, az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Bizony, a küszöbön Moáb veszedelme, bukásának napja sietve közeleg. Sirassátok Moábot, ti szomszédos nemzetek! Gyászoljátok őt, kik hallottátok hírét, s mondjátok: »Jaj, hogy összetört a királyi jogar! Odavan Moáb dicsősége és hatalma!« Dibón lakosai, szálljatok le a dicsőséges magasból, üljetek a földre, a porba, mert Moáb pusztítója feljött ellened, s lerombolja minden váradat. Áróér lakói, álljatok az útra, figyeljetek! Kérdezzétek a menekülőket, mi történt velük, miért futnak! Jaj, elesett Moáb! — ezt felelik. — Sírjatok, jajgassatok, mert vége van! Hirdessétek az Arnón-patak partján: minden elpusztult, minden romokban hever!” „Ítélet ideje jött a fennsík vidékére, elpusztultak városaink: Hólón, Jahca, Méfáat, Dibón, Nebó, Bét-Diblátaim, Kirjátaim, Bét-Gámul, Bét-Meón, Kerijjót, Bocra és Moáb összes többi városai közel és távol.” „Bizony, letörték Moáb szarvát, s eltörték a karját” — mondja az Örökkévaló. „Részegítsétek le Moábot, mert lázadt az Örökkévaló ellen! Essen abba, amit kihányt, és heverjen benne, mint a részeg! Hadd csúfolják őt is! Hiszen ő is gúnyolta Izráelt, mintha lopáson kapta volna. Gúnyosan csóválta fejét Moáb, valahányszor róla beszélt, pedig Izráel nem lopott tőle soha.” „Meneküljetek városaitokból a sziklák hasadékaiba, Moáb lakói! Lakjatok ott, mint a barlang nyílásánál fészkelő galambok!” „Hallottuk, milyen büszke és gőgös Moáb, milyen nagyra tartja magát, folyton kérkedik, és mindenki mást lenéz!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Jól ismerem Moábot, üres kérkedését. Tudom, hogy dicsekvése hamis, tettei semmit sem érnek!” Siratom Moábot, jajgatok és kesergek miatta, gyászolom Kír-Heresz lakóit. Szibmá szőlője, jobban siratlak, mint Jazért, mert ágaid a tengerig és Jazérig értek! De a pusztító téged is elért, rátört szüretedre, elvitte szőlődet és gyümölcseidet! Kiveszett az öröm és vigasság Moáb földjéről és gyümölcsöseiből, nem kurjongatnak vigadozva a szőlőtaposók, üresen állnak a borsajtók, nincs vidám szüreti mulatság sehol. Hesbón és Elálé népe jajgat, kiáltásuk Jahacig, Cóártól Hórónaimig és Eglat-Selisijjáig hallatszik. Még Nimrim vizei is kiapadtak. „Kiirtom Moábból azokat, akik a magaslatokon áldoznak, isteneiknek tömjént füstölnek!” — mondja az Örökkévaló. Egész lelkemmel gyászolom Moábot, mint a gyász-síp. Siratom Kír-Heresz lakóit, mint temetéskor a síp, mert minden vagyonuk odaveszett! „Bizony, minden fej kopaszra nyírva, minden férfi lenyírta a szakállát, karjukat bevagdalták, derekukon zsákruha. Az utcákon siratást hallani, a házak tetején jajgatást, mert széttörtem Moábot, mint a cserépkorsót, amely nem kell már senkinek!” — mondja az Örökkévaló. Jaj, hogy darabokra tört! Hogy jajgatnak mind! Milyen szégyenletesen megfutamodott! Rémületes, ami történt Moábbal, s még gúnyolják is szomszédai. Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Ellenség csap le Moábra, hirtelen és sebes repüléssel, mint a zsákmányra zuhanó sas. Szárnyát kiterjeszti fölötte, mint ahogy zsákmányát a sas betakarja, mikor a földre száll. Erős várait beveszik, erődítményeit elfoglalják. Moáb harcosainak szíve megolvad, s olyanok lesznek, mint a vajúdó asszony. Moáb nem lesz többé nemzet, mivel az Örökkévalóval szemben kevélykedett! Rettegés, verem és csapda vár rád, Moáb lakója — az Örökkévaló mondja ezt neked! Aki elfut a rettegés elől, verembe esik, aki kimászik a veremből, csapdába kerül, mert én büntetem meg Moábot, én hozom rá megbüntetése esztendejét!” — mondja az Örökkévaló. „Hesbón árnyékában pihennek meg a menekülők, de ott is tűz éri el őket, mert láng csap ki Hesbónból, tűz üt ki Szihón palotáiból, megégeti Moáb fejedelmeit, zajongó büszke harcosait. Jaj neked, Moáb! Véged van, Kemós népe! Fiaid fogságba kerülnek, leányaid eladják rabszolgának.” „Az utolsó napokban mégis kiszabadítom Moáb népét a fogságból, és sorsukat jóra fordítom” — mondja az Örökkévaló. Itt végződnek Jeremiás próféciái Moábról. Ezt mondja az Örökkévaló Ammonról: „Talán nincsenek Izráelnek fiai? Nincsenek örökösei? Miért foglalta el Gád földjét Milkóm? Miért költöztek be az ammoniak Gád városaiba? Emiatt elhozom azt az időt — mondja az Örökkévaló —, mikor csatakiáltás harsan Rabbá falain, romhalmazzá lesz az ammoniak városa, fölégetik még a környező falvakat is! Izráel népe újra birtokba veszi örökségét, visszaveszi jogos birtokát elrablóitól” — mondja az Örökkévaló. „Jajgassatok, Hesbón lakói, mert Aj városát porig rombolták! Sírjatok Rabbá leányai! Öltsetek zsákruhát, gyászoljatok, rémülten futkossatok a juhaklok között, mert az ellenség fogságba hurcolja Milkómot, papjait és fejedelmeit! Erőddel dicsekszel, hűtlen nemzet? De hiszen elhagy az erőd! Kincseidben bízol, s azt hiszed, téged nem érhet támadás? Nézd! Veszedelmet hozok rád minden felől, és rettegést! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Szerteszét futtok, ki merre lát, s nem lesz, aki összegyűjtsön titeket! Sok idő múltán mégis jóra fordítom Ammon népének sorsát” — mondja az Örökkévaló. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura Edomról: „Hát nincs már bölcsesség Témánban? Nincs senki Edomban, aki tanácsot adna? Minden értelmes és bölcs kiveszett közülük? Meneküljetek onnan Dédán lakói, s rejtőzzetek a barlangok mélyére, mert pusztulást hozok Ézsau népére, mikor megbüntetem őket. Még a szüretelők is hagynak néhány fürtöt a tőkén, még az éjjeli tolvajok is csak azt viszik el, ami kell nekik. De én teljesen kifosztom Ézsau népét, csupaszra vetkőztetem, hogy semmije sem marad. Felkutatom búvóhelyein is, előlem nem rejtőzhet el. Elpusztítom gyermekeit, megölöm rokonait és szomszédait, egy sem menekül meg. Nem marad senki, hogy árváira gondot viseljen, sem aki özvegyeivel törődjön.” Mert ezt mondja az Örökkévaló: „Bizony, még azoknak is inniuk kellett a harag poharából, akikre nem terjedt ki az ítélet! Akkor mennyivel inkább innod kell neked, Edom népe, mert semmiképpen nem maradhatsz büntetés nélkül! Mert magamra esküdtem — mondja az Örökkévaló —, hogy Bocra városa rémületes módon elpusztul, lakatlan romhalmazzá lesz, és a nemzetek akkor fogják emlegetni, mikor átkozódnak, vagy gúnyolódnak rajta. Edom többi városai is hasonlóképpen örökre romvárosok maradnak.” Azt a hírt hallottam az Örökkévalótól, hogy követet küldött a nemzetekhez, és megparancsolta nekik: „Gyűljetek össze, vonuljatok fel Edom ellen, támadjátok meg országát. Halld meg ezt, Edom! Kicsivé teszlek a népek között, megvetnek téged a nemzetek! Sok nép rettegett tőled, ezért bíztad el magad. Saját büszkeséged lett a veszted, becsaptad magad! Bár magas sziklákon raktál fészket, mint a sasok, hegyek tetején építetted váraidat, de onnan is lerántalak!” — mondja az Örökkévaló. „Edom pusztulásán elborzadnak a nemzetek. Aki csak elmegy mellette, Edom szörnyű sorsát látva csodálkozik, rémüldözik, és fejét csóválja. Mert úgy bánok vele, mint Sodomával, Gomorával és szomszédaival: tökéletesen elpusztítom. Edomban senki sem lakik többé, még vándorok sem vernek sátrat benne — mondja az Örökkévaló. — Ahogy az oroszlán feljön a Jordán menti sűrű bozótosból a dúsan zöldellő legelőre, és szétkergeti a nyájat, úgy török rá én is Edom népére, s hirtelen elűzöm őket földjükről. Azután választottamat helyezem föléjük, hogy uralkodjon rajtuk. Mert kicsoda hasonlítható hozzám? Ki vonhat engem felelősségre? Melyik uralkodó állhat ellen nekem?” Tudjátok meg, mit tervezett az Örökkévaló Edom ellen, mit határozott Témán lakói felől: Ellenségeik elhurcolják őket, még a kicsiny bárányokat is, legelőik pedig pusztán maradnak. Edom bukásától még a föld is megremeg, jajkiáltásuk elhallatszik a Vörös-tengerig. Nézd! Úgy jön Edomra, mint zsákmányra lecsapó sas, és szárnyát kiterjeszti fölötte. Azon a napon Edom harcosainak a szíve megolvad, s olyanok lesznek, mint a vajúdó asszony. Üzenet Damaszkusz városának: „Hamát és Arpad lakói kétségbeesnek, mert rossz hírt hallottak. Remegnek a félelemtől, nem tudnak megnyugodni, mint a háborgó tenger. Damaszkusz népe erőtlen, menekülni készül, retteg és pánikba esett, fájdalom és félelem tört rá, mint szülési fájdalmak a vajúdó asszonyra. Miért nem hagyták el ezt a híres várost, amely oly vidám volt? Ezért fiataljait az utcákon ölik meg, harcosait mind levágják azon a napon — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, én pedig tüzet gyújtok Damaszkusz kőfalán, amely megemészti Benhadad palotáit!” Kédár törzsei és Hácór területe felől, amelyeket Nebukadneccar, Babilónia királya legyőzött és meghódított, ezt mondja az Örökkévaló: „Induljatok, támadjátok meg Kédár törzseit, pusztítsátok kelet fiait! Elveszik sátraikat, szőnyegeiket, eszközeiket, nyájaikat, tevéiket, mindenüket! Kiáltanak nekik: »Rémület mindenfelől!« Hácór lakosai, fussatok messzire, rejtőzzetek a barlangok mélyére! — mondja az Örökkévaló. — Mert Nebukadneccar, Babilónia királya tervet készít ellenetek, el akar pusztítani!” „Induljatok, vonuljatok föl a nemzet ellen, amely biztonságban érzi magát, gondtalan békességben él, sem kapujuk, sem záruk nincsen, egymaga lakik! — mondja az Örökkévaló. — Zsákmányoljátok el tevéiket és csordáikat! Én pedig szétszórom ezt a nyírott hajú népet a négy égtáj felé. Veszedelmet hozok rájuk mindenfelől. — mondja az Örökkévaló. — Hácór sakálok tanyája lesz, örök pusztaság, ahol senki sem lakik többé, még vándorok sem vernek sátrat benne.” Az Örökkévaló szava, amelyet Jeremiás prófétának mondott Élámról, Cidkijjá, Júda királya uralkodásának kezdetén. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Nézd! Összetöröm Élám íját, legerősebb fegyverét! Forgószelet küldök rá minden irányból, rászabadítom a vihart a négy égtáj felől, hogy szórja szét Élám népét a szélrózsa minden irányába. A föld minden országába elvetődnek bujdosó menekültjei. Megrémítem őket ellenségeik előtt, akik életükre törnek. Izzó haragomban csapásokkal sújtom Élámot, és gyilkoló kardot küldök utánuk, amíg egészen elpusztítja őket — mondja az Örökkévaló. — Felállítom trónomat Élámban, királyukat és fejedelmeiket pedig kiirtom belőle — mondja az Örökkévaló. — De az utolsó napokban visszahozom Élám népét a fogságból, és sorsukat jóra fordítom” — mondja az Örökkévaló. Ezt az üzenetet az Örökkévaló jelentette ki Jeremiás prófétán keresztül Babilóniáról, a káldeusok országáról: „Hirdessétek a nemzetek között, mondjátok el mindenkinek, adjatok jelt a zászlóval, el ne titkoljátok! Hirdessétek: Elesett Babilon városa! Megszégyenült Bél, Marduk hatalma megtört, utálatos bálványaik megszégyenültek, szobraikat összetörték! Mert észak felől nagy sereg támad rá Babilonra, és az egész országot elpusztítja. Olyannyira, hogy annak minden lakosa rémülten menekül. Sem ember, sem állat nem lakik többé azon a földön.” „Abban az időben, azokban a napokban — mondja az Örökkévaló —, Izráel és Júda népe együtt fordul az Örökkévalóhoz: együtt mennek, sírva keresik Istenüket, az Örökkévalót. Keresik a Sionba vezető utat, elszánják magukat, nekiindulnak, így biztatják egymást: »Gyertek, kössük magunkat az Örökkévalóhoz, kössünk vele örök szövetséget, amely sohasem merül feledésbe!«” „Népem olyanná lett, mint a szétszéledt, kóborló juhnyáj! Saját pásztoraik vezették tévútra, a hegyekre csábították és félrevezették őket. Egyik hegyről a másik halomra terelték juhaimat, s pihenő tanyájukat elfeledtették velük. Aki csak rájuk talált, pusztította és felfalta juhaimat, s azt mondta: »Mi nem vétettünk semmit! Ők vétkeztek az Örökkévaló ellen, aki számukra az igazságosság otthona, és őseiknek reménye volt.«” „Fussatok el Babilóniából, jöjjetek ki a káldeusok földjéről! Legyetek ti az elsők, akik kijönnek, mint bakok a juhnyáj előtt! Mert nézzétek csak, északról erős nemzetek seregét indítom meg, elhozom őket Babilónia ellen! Hadaik felsorakoznak, megtámadják, elfoglalják a káldeusok földjét. Harcosaik gyakorlott íjászok, halálos nyilaik sohasem tévesztenek célt. Káldeát kirabolják, kedvükre kifosztják, töméntelen zsákmányt szereznek” — mondja az Örökkévaló. „Babilónia népe, most örültök és ujjongtok, hogy örökségem elpusztítottátok! Ugrándozzatok, mint borjak a szérűn, nyerítsetek, mint a lovak! De megszégyenül még földetek, szülőanyátokat megalázzák: utolsó lesz a nemzetek között, kietlen pusztaság, kopár sivatag marad a helyén. Az Örökkévaló haragja miatt lakatlan romhalmaz lesz belőle, s aki csak arra jár, elborzad pusztulásán, és fejét csóválva rémüldözik.” „Íjászok, sorakozzatok föl Babilon ellen, vegyétek körül, lőjétek, ne sajnáljátok a nyilat, mert az Örökkévaló ellen vétkezett! Harsanjon körülötte diadalkiáltás, mert bástyái leomlottak, falai ledőltek, Babilon megadta magát. Az Örökkévaló áll most bosszút Babilonon! Igen, fizessetek meg neki, s bánjatok vele úgy, ahogy ő bánt a többiekkel! Irtsátok ki földjéről mind a magvetőt, mind az aratót! Az ellenség fegyvere elől Babilon szolgái mind fussanak népükhöz, meneküljenek a saját földjükre!” „Jaj, szétszéledt nyájam, Izráel! Oroszlánok kergették szét: először Asszíria királya szaggatta meg, végül Nebukadneccar, Babilónia királya törte össze csontjait. Ezért megbüntetem Babilónia királyát és országát — én mondom ezt, az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene —, ahogy Asszíriával is tettem! Nyájamat, Izráelt pedig visszaviszem a legelőjére, hogy ismét a Kármelen és Básánban legeljen, Gileádban és Efraim dombjain lakjon jól. Abban az időben, azokban a napokban — mondja az Örökkévaló —, kereshetik Izráel bűneit, de nem találják sehol, kereshetik Júda vétkeit, de nincsenek, mert megbocsátok a maradéknak, akiket meghagyok.” „Induljatok Babilon ellen, támadjatok Merátaim földjére, harcoljatok Pekód lakói ellen! Öldököljétek őket, pusztítsátok el teljesen, úgy, ahogy rendeltem! — az Örökkévaló parancsolja ezt. — Harci zaj hallatszik az egész földön, s mindenütt nagy pusztítás! Hogy összetört az egész föld pörölye! Babilon pusztulásán elrémülnek a nemzetek. Csapdát állítottam neked, Babilon, bele is estél, mire észrevetted! Megfogtalak, nem menekülhetsz, mert az Örökkévaló ellen próbáltál küzdeni! Kinyitotta fegyvertárát az Örökkévaló, elővette haragjának fegyvereit, mert dolga van az Örökkévalónak, a Seregek Istenének a káldeusok országában.” „Jöjjetek mindenfelől, támadjatok Babilonra! Törjétek föl gabonaraktárait, halmozzátok halomra a zsákmányt, pusztítsátok el egészen, míg semmi sem marad belőle! Öldössétek le ifjú harcosait, mint vágóhídon a fiatal bikákat! Jaj nekik, mert eljött a nap, büntetésük napja elérkezett!” Halljátok? Akik Babilóniából kimenekültek, hirdetik Sionban, hogy Istenünk, az Örökkévaló bosszút állt a káldeusokon, bosszút állt Temploma lerombolásáért! „Hívjátok össze mind az íjászokat! Gyűjtsétek össze Babilon ellen őket! Vegyétek körül a várost, senki se menekülhessen! Álljatok bosszút Babilonon, minden gonosz tettéért, s bánjatok vele úgy, ahogy ő bánt a többiekkel! Büntessétek meg, mert az Örökkévaló ellen lázadt, arcátlan büszkeséggel viselkedett Izráel Szentjével szemben! Ezért fiataljait az utcákon ölik meg, harcosait mind levágják azon a napon” — mondja az Örökkévaló. „Lásd meg, Babilon, te kevély, ellened fordulok — mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura —, mert eljött a nap, megbüntetésed ideje elérkezett! Elbukik a kevély, és elterül, senki nem állítja talpra többé. Én pedig tüzet gyújtok városaiban, amely eléget mindent benne és körülötte.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Izráel és Júda népét egyaránt elnyomták ellenségeik, szolgaságba kényszerítették, s nem akarják őket szabadon engedni. De Izráel és Júda Megváltója erős, Örökkévaló, a Seregek Ura a neve! Felkarolja népét, megvédi őket, békességet szerez a föld lakóinak, de veszedelmet hoz Babilonra.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Halál a káldeusokra, Babilon lakóira, fejedelmeire és bölcseire. Halál a hazug jósokra, — hogy derüljön ki, milyen bolondok! Halál harcosaira, hogy megrémüljenek, halál harci szekereire, lovasaira, sokfelől összegyűlt harcosaira — legyenek olyanok, mint az asszonyok —, pusztulás kincstáraira, hogy kirabolják, aszály vizeire, hogy folyói kiszáradjanak, — mert szörnyűséges bálványok országa ez, és miattuk lakói mind bolondok! Babilon úgy elpusztul, hogy soha többé nem lakik benne senki. Nemzedékről nemzedékre lakatlan marad. Csak sakálok, struccok és egyéb sivatagi vadállatok tanyáznak romjain. Mert ahogy Isten elpusztította Sodomát, Gomorát és szomszédait — mondja az Örökkévaló —, úgy jár Babilon is: tökéletesen elpusztul. Senki sem lakik benne többé, még vándorok sem vernek sátrat a helyén.” „Nézzétek! Idegen nemzet jön észak felől, nagy királyok nagy serege indul messzi földről! Kezükben íj és lándzsa, kegyetlen szívük nem könyörül, hangjuk, mint a tenger zúgása, hatalmas lovas sereg! Mind harcra készülnek, ellened, Babilon! Hallja hírét a közelgő seregnek Babilon királya: lehanyatlik karja, és megdermed, megragadja szívét a rettegés, mint szülési fájdalmak a vajúdó asszonyt.” „Ahogy az oroszlán feljön a Jordán menti sűrű bozótosból a dúsan zöldellő legelőre, és szétkergeti a nyájat, úgy török rá én is Babilon népére, s hirtelen elűzöm őket földjükről. Azután választottamat helyezem föléjük, hogy uralkodjon rajtuk. Kicsoda hasonlítható hozzám? Ki vonhat engem felelősségre? Melyik uralkodó állhat ellen nekem? Tudjátok meg, mit tervezett az Örökkévaló Babilon ellen, mit határozott a káldeusok földje felől: Ellenségeik elhurcolják őket, még a kicsiny bárányokat is, legelőik pedig pusztán maradnak. Babilon bukásától még a föld is megremeg, jajkiáltásuk hangzik a nemzetek között.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Nézzétek! Pusztító szelet küldök Babilon ellen, a káldeusok népe ellen: idegenek seregét, akik felforgatják és szétszórják Babilont, mint forgószél a polyvát. Rázúdulnak mindenfelől a veszedelem napján, és csupaszra pusztítják országát. Íjászok, nyilazzatok Babilonra, harcosok, öltözzetek páncélba ellene. Ne kíméljétek ifjait, irtsátok ki egész seregét! Babilon katonái elhullanak a káldeusok földjén, sebesültek hevernek a város utcáin.” Mert Izráelt nem hagyta el Istene, sem Júdát az Örökkévaló, a Seregek Ura, bár földjük megtelt bűneikkel, annyit vétkeztek Izráel Szentje ellen! Fussatok ki Babilonból, ki-ki mentse az életét! Ne vesszetek el ti is Babilon bűnei miatt, mert most az Örökkévaló bosszút áll rajta, s megfizet neki! Arany serleg volt Babilon az Örökkévaló kezében, megrészegítette az egész földet. Borából ittak mind a nemzetek, s eszüket vesztették tőle. Milyen hirtelen esett el, milyen váratlan tört össze! Sirassátok hát el, vagy hozzatok balzsamot sebére, talán még felgyógyul! Gyógyítgattuk Babilont, de hiába, mert gyógyíthatatlan! Hagyjátok hát magára, térjen vissza ki-ki a maga földjére! Babilon ítélete az égig ér, pusztulásának robaja a fellegekig. Az Örökkévaló javunkra ítélt. Jöjjetek, hirdessük ki ezt az örömhírt Sion hegyén, Istenünknek, az Örökkévalónak nagy tetteit! Az Örökkévaló felindította a médek királyait, mert általuk akarja lerombolni Babilóniát. Így áll bosszút Templomának elpusztítóin. A támadó sereg tisztjei kiáltanak: „Élesítsétek nyilaitokat! Vállra a pajzsokat! Emeljétek magasra a zászlókat! Adjatok jelt a rohamra Babilon falai ellen! Erősítsétek meg az őrséget! Állítsatok őrszemeket! Állítsátok lesbe a csapatot!” Bizony, az Örökkévaló nemcsak eltervezte, véghez is vitte, amit előre megmondott Babilon lakosairól! Babilon, te gazdag város a folyók mellett, számodra eljött a vég ideje, nem rabolsz már többé soha! Megesküdött az Örökkévaló, a Seregek Ura önmagára: „Ellenségeid hatalmas seregét hozom rád, Babilon, s úgy elborítanak, ahogy a sáskák felhője elsötétíti az eget. Bizony, ellenségeid diadaléneket énekelnek fölötted!” Az Örökkévaló teremtette a földet nagy erejével, alkotta a lakható világot bölcsességével, kiterjesztette az eget értelmével. Mennydörgő szavára vizek gyülekeznek az égen, pára száll föl a földről, villámok cikáznak és zápor zuhog, szélvihart hív elő raktáraiból. Akik bálványokban bíznak, mind ostobák! Megszégyenülnek mind az aranyművesek, mert kezük munkája tehetetlen, csak öntött fém az, nincs benne lehelet, nem jó semmire, hitvány és hamis. Elpusztul minden bálvány, mikor az Örökkévaló ítéletet tart fölöttük. De nem ilyen Jákób Istene! Ő teremtette a mindenséget, s Izráel népét magának választotta örökségül: Örökkévaló, a Seregek Ura a neve! „Csatabárdom vagy te, jó harci fegyverem! Szétzúzok veled nemzeteket, összetörök királyságokat, szétzúzok lovas seregeket, összetöröm a harci szekeret és hajtóját, szétzúzok férfit és asszonyt, összetörök fiatalt és öreget, összetörök ifjút és szüzet, szétzúzok nyájat és pásztort, összetöröm a szántóvetőt és igavonó állatát, összetörök kormányzót és fejedelmet! Szemetek láttára bosszút állok Babilonon és a káldeusokon, megfizetek nekik minden gonoszságukért, amelyet Sionban elkövettek — ezt én mondom, az Örökkévaló!” „Nézd! Ellened fordulok, te pusztító hegy, amely az egész földet pusztítja — mondja az Örökkévaló —, rád támadok, ledoblak a szikláról, s kiégett heggyé teszlek! Soha többé nem vesznek belőled sem sarokkövet, sem alapkövet! Örökké kietlen sivatag leszel!” — mondja az Örökkévaló. Emeljétek a zászlót, adjatok jelt, fújjátok meg a sófárt a nemzetek között! Népek, készüljetek a harcra Babilon ellen, Ararát, Minni és Askenáz országából gyűjtsétek össze a seregeket, állítsatok hadvezért az élükre! Gyűljenek össze a lovasok, mint roppant sáskasereg! Készüljenek a nemzetek a háborúra, készüljenek a médek királyai, helytartói és fejedelmei, készüljenek az uralmuk alatt álló népek is! Megindul a föld, félelmében reszket, mert az Örökkévaló végrehajtja, amit eltervezett: lakatlan sivataggá teszi Babilon földjét. Feladták a küzdelmet Babilon harcosai, félve húzódtak vissza erős váraikba, minden erejük elhagyta őket, reszketnek, mint az asszonyok. Az ellenség betörte a kapukat, a város házai égnek, futár futárt követ, hírnök hírnök után siet, jelentik Babilon királyának, hogy egész városa elesett: elfoglalta az ellenség a folyó révhelyeit, fölgyújtotta a nádasokat, Babilon harcosai rémülten menekülnek. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene: „Babilon népe olyan, mint a szérűskert, mikor ledöngölik. Ezután már hamarosan következik az aratás.” „Nebukadneccar, Babilónia királya fölfalt bennünket, összetört minket, mindenünket elrabolta. Elnyelt, mint egy szörnyeteg, gyomrát megtöltötte legjobb részeinkkel, a maradékot meg kiköpte!” Mondja hát Sion lakosa: „Bánjanak úgy Babilonnal, ahogy velünk bánt! Bűnhődjön a véres erőszakért!” Mondja ezt Jeruzsálem: „Álljanak bosszút a káldeusokon sok-sok megölt gyermekemért!” Az Örökkévaló pedig ezt mondja Jeruzsálemnek: „Én magam veszem kezembe ügyed védelmét, és bosszút állok érted Babilonon: kiszárítom tengerét és forrásait. Kietlen pusztává lesz Babilon, sakálok tanyája, rémületes romhalom, ahol senki sem lakik.” „Együtt ordítanak, mint az oroszlánok, hangoskodnak, mint a civakodó oroszlánkölykök. Mikor a bortól fölhevülnek, én rendezek nekik lakomát, s leitatom őket, hogy vigadozzanak, azután álomba merüljenek. Örök álomba, melyből föl nem ébrednek soha — ezt én mondom, az Örökkévaló! Így viszem őket a leöletésre, mint bárányokat, kosokat és bakokat a vágóhídra.” Hogy elesett Sésak! Hát mégis elfoglalták az egész föld büszkeségét?! Hogy történhetett meg ez vele? Bizony, kietlen és rémületes pusztasággá lett a népek szeme előtt! Elöntötte Babilont a tenger áradása, elborították zúgó hullámai. Városait elpusztították, földje kietlen sivataggá száradt, lakatlan pusztaság lett, ahol a madár se jár, még az átutazók is elkerülik. „Megbüntetem Bél bálványát, Babilon istenét. Kiragadom szájából, amit benyelt. Babilon falai leomlanak, nem jönnek hozzá többé a nemzetek!” „Jöjjetek ki Babilonból! Népem, menekülj ki belőle! Mentse ki-ki az életét, az Örökkévaló lángoló haragja elől! Ne ijedjetek meg a hírektől, ne essetek kétségbe, mikor rossz hírek érkeznek! Minden évben más-más rémhírt hallotok: erőszak az országban, s király király ellen indít háborút.” „Bizony, eljön az idő, mikor végrehajtom ítéletem Babilon bálványain, megalázom egész országát, és halottaik szerteszét hevernek majd utcáin. Pusztítók törnek rá észak felől, s Babilon bukásán örvendezik akkor az ég, a föld, és összes lakosuk — mondja az Örökkévaló. — Bizony Babilonnak is el kell buknia, mivel sokakat megöltek Izráelben. Elesik Babilon, ahogy sokan elestek keze által az egész világon.” „Akik megmenekültetek a fegyvertől, jöjjetek ki onnan, meg ne álljatok! Emlékezzetek az Örökkévalóra a távoli országokban, jusson eszetekbe Jeruzsálem!” — mondja az Örökkévaló. Hogy szégyenkeztünk, mikor meghallottuk a gyalázat hírét! Szégyen borította arcunkat, mikor megtudtuk, hogy idegenek hatoltak be az Örökkévaló Templomába! Az Örökkévaló ezt mondja: „Bizony, eljön az idő, mikor végrehajtom ítéletem Babilon bálványain, és a káldeusok földjén mindenütt haldokló sebesültek hörögnek! Ha Babilon az égig emelkedne, ha magas várait még jobban megerősítené, akkor is pusztítókat küldök ellene!” — mondja az Örökkévaló. Jajkiáltás hangzik Babilonból, nagy pusztítás zaja a káldeusok földjéről. Mert az Örökkévaló most pusztítja el Babilont, elnémítja benne a lármát, a város zaját. Ellenségei megrohanják, elborítják, mint az árvíz. Csatakiáltás hangzik fölötte, mint harsogó hullámok robaja. Rátör a pusztító Babilonra, harcosait foglyul ejtik, íjait összetörik, mert a bosszúállás Istene az Örökkévaló, aki méltányosan megfizet. „Megrészegítem Babilon fejedelmeit, bölcseit, kormányzóit, hivatalnokait és erős harcosait. Elalszanak örökre, föl nem ébrednek soha!” — ezt mondja a Király, az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Babilon széles várfalait földig rombolják, magas kapuit tűz égeti meg. Így válik semmivé, amiért a népek fáradoztak! Amit a nemzetek építettek, tűz emészti meg.” [59-60] Jeremiás próféta külön leírta egy könyvtekercsbe mindezeket a próféciákat, amelyek Babilónia ellen szóltak, és mindazokat a csapásokat, amelyeknek be kell következniük Babilónián. Ezt a tekercset átadta Szerájának, Nérijjá fiának, (aki Mahszéjá fia), Cidkijjá, Júda királya egyik bizalmas szolgájának. Cidkijjá király uralkodásának negyedik évében Babilóniába ment, és kíséretében volt Szerája is, a király szállásmestere. *** Jeremiás ezt mondta Szerájának: „Itt ez a könyvtekercs. Amikor Babilon városába érkezel, feltétlenül olvasd föl hangosan minden szavát! Azután így imádkozz: »Örökkévaló, te jelentetted ki, hogy ezt a helyet teljesen el fogod pusztítani úgy, hogy semmi sem marad belőle. Sem ember, sem állat nem fog itt élni, hanem örökre lakatlan sivatag lesz.« Amikor pedig befejezed a fölolvasást, köss egy követ a tekercsre, és dobd bele az Eufrátesz folyó közepébe! Akkor ezt mondd: »Ahogy ez a könyvtekercs elsüllyedt, és nem jön fel többé, úgy süllyedjen el Babilon a csapások miatt, amelyekkel sújtom!«” Itt végződnek Jeremiás beszédei. Cidkijjá huszonegy éves korában lett Júda királya, és tizenegy évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyja Hamútal volt, Jirmejá leánya, Libnaból. Cidkijjá — Jójákim királyhoz hasonlóan — olyan dolgokat tett, amelyeket az Örökkévaló gonoszságnak tekint. Végül az Örökkévaló annyira megharagudott Jeruzsálem és Júda népére, hogy elűzte őket magától, és ezek a rettenetes dolgok történtek velük. Jeruzsálem elfoglalása Cidkijjá király föllázadt Babilónia királya ellen. Emiatt Nebukadneccar, Babilónia királya felvonult seregével Jeruzsálem ellen. Cidkijjá uralkodásának 9. évében, a 10. hónap 10. napján érkezett a sereg a város falai alá, és tábort vert. Körülzárták Jeruzsálemet, sáncokat építettek körülötte, és ostromolni kezdték. Az ostrom egészen Cidkijjá uralkodásának 11. évéig tartott. Abban az évben, a 4. hónap 9. napján már olyan súlyos volt az éhínség a városban, hogy a közembereknek semmiféle ennivaló nem jutott. Ezen a napon Cidkijjá katonái rést ütöttek a kőfalon, és mindannyian elmenekültek. Éjjel lopódzkodtak ki a városból a király kertjén keresztül, a két kőfal közötti kapun át, és a Jordán völgye felé futottak, bár az ostromlók serege körülzárta a várost. A káldeusok azonban üldözőbe vették a királyt. A Jerikó melletti síkságon utolérték és foglyul ejtették Cidkijját, aki mellől katonái szétfutottak. Megkötözve vitték Nebukadneccar, Babilónia királya elé, Ribla városába, amely Hamát földjén van. Ott Nebukadneccar ítéletet tartott fölötte. [10-11] Cidkijjának végig kellett néznie, amint a fiait megölik, majd őt is megvakították. Ugyanakkor kivégezték Júda összes vezetőjét is. Babilónia királya kettős lánccal megkötöztette Cidkijját, majd Babilonba vitette. Ott börtönbe vetette, és Cidkijjá ott is maradt halála napjáig. *** Nebukadneccar, Babilónia királya uralkodásának 19. évében, az 5. hónap 10. napján seregével együtt bevonult Jeruzsálembe Nebuzaradán, Babilónia királyának testőrparancsnoka. Felgyújtotta az Örökkévaló Templomát, a királyi palotát, a város lakóházait és minden egyéb jelentős épületet. A káldeus sereg körös-körül lerombolta a várfalakat is. Azután Nebuzaradán száműzetésbe hurcolta azokat, akik már korábban, az ostrom ideje alatt kiszöktek a városból, és megadták magukat, meg mindazokat, akik Jeruzsálemben életben maradtak. Ezek egy része a legszegényebbek közé tartozott, más részük valamilyen mesterember volt. Ugyanakkor Nebuzaradán a vidéki nincstelen lakosság egy részét is a lakóhelyükön hagyta, hogy műveljék a földeket, és gondozzák a szőlőket. Jeruzsálemben a káldeusok összetörték és Babilóniába vitték a Templom előtti oszlopokat, a nagy medencét és a kisebb mosdó-medencék állványait. Mindezek bronzból készültek. Elvitték a többi bronzeszközt is: a hamu kihordására szolgáló edényeket, az oltárhoz tartozó lapátokat, késeket, az áldozati állatok vérének felfogására szolgáló edényeket, a tömjénező tálakat, és a többi eszközt, amelyet a templomi szolgálatban használtak. Hasonlóképpen elvitték az összes aranyból, illetve ezüstből készült templomi eszközt is: csészéket, parázs-tálakat, tömjénezőket, tálakat, serpenyőket, mécstartókat és kelyheket. Azok a bronztárgyak, amelyeket még Salamon király készíttetett, mérhetetlen mennyiségű bronzot tartalmaztak. Ezek a következők voltak: két oszlop, egy nagy medence, meg az alatta lévő tizenkét bika-szobor, amely a medencét tartotta. Az üreges oszlopok magassága 18 könyök, kerületük 12 könyök, vastagságuk négyujjnyi volt. [22-23] Az oszlopfő is bronzból készült, 5 könyök magas volt, hálózatos díszítés borította, amelyen körös-körül 100 gránátalma formájú dísz függött. Ezekből szemből nézve azonban csak 96 volt látható. A két oszlop teljesen egyforma volt. *** Nebuzaradán elhurcolta Jeruzsálemből ezeket a vezetőket: Szerája főpapot, Cefanját, a helyettesét, a Templom három kapuőrét, a katonák parancsnokát, a király hét tanácsosát, a hadsereg vezetőjének írnokát, aki a katonai összeírásért volt felelős, és még 60 közembert, akiket a városban talált. Az egész fogolycsoportot Ribla városába vitte, és odaállította őket Babilónia királya elé — aki Hamát vidékén halálra ítélte és kivégeztette valamennyit. Így jutott fogságba és száműzetésbe Júda népe. Azoknak a száma, akiket Nebukadneccar király száműzetésbe hurcolt, a következő: uralkodásának 7. évében 3 023 fő Júdából, uralkodásának 18. évében 832 fő Jeruzsálemből, uralkodásának 23. évében 745 fő Júdából — ez utóbbiakat Nebuzaradán hurcolta el. Ez összesen 4 600 fő. Abban az évben, amikor Evil-Meródak Babilónia trónjára lépett, megkegyelmezett Jójákinnak, Júda királyának, és kihozatta a börtönből. Ez Jójákin fogságának 37. évében történt, a 12. hónap 25. napján. Evil-Meródak kegyelmesen bánt Jójákinnal, és magasabb rangra és tisztességre emelte, mint a többi királyokat, akik szintén Babilóniában töltötték száműzetésük idejét. Jójákin rabruháit kicseréltette, és ettől kezdve Jójákin egész életében a király asztalánál étkezett. Babilónia királyának parancsára Jójákin ellátásáról állandóan gondoskodtak. [1] Jaj, milyen elhagyatott lett az egykor oly népes város! Hogy megözvegyült, pedig milyen dicsőséges volt a nemzetek között! Aki úrnő volt a tartományok között, most robotoló rabszolgává lett. Keservesen sír éjjelente, könnyei áztatják arcát. Senki sem vigasztalja régi szeretői közül. Barátai mind elárulták, ellenségeivé lettek. Júda népét elhurcolták otthonaiból, rabszolgasorba kerültek, kenyerük a szenvedés. Messze földre vitték őket, idegen nemzetek közé, de ott sem találtak nyugalmat. Üldözőik mind utolérték őket, nem menekülhettek szorult helyzetükből. Még a Sionba vezető utak is gyászolnak, senki sem jön a szent ünnepekre többé. A városkapuk helyén üresség tátong, a papok keservesen sóhajtoznak. Leányait szolgaságba hurcolták, ezért süllyedt Sion keserűségbe! Ellenségei fölülkerekedtek, könnyedén legyőzték, mivel az Örökkévaló büntette meg Siont tömérdek bűne miatt. Gyermekeit fogságba hurcolták, fogolyként vonultak ellenségeik előtt. Megfosztották Siont minden ékességétől, odalett minden dicsősége! Fejedelmei olyanok lettek, mint a szarvasok, ha nincs legelőjük, — roskadozva menekültek üldözőik elől. Nyomorúsága idején, száműzetése napjaiban régi dicsőségére emlékezik Jeruzsálem, s drága kincseire. Mert népe ellenség kezébe esett, s nem volt, aki segítsen rajta. Ellenségei pedig csak nézték, s gúnyosan nevettek bukásán. Bizony, súlyosan vétkezett Jeruzsálem, ezért lett tisztátalan! Akik eddig tisztelték, most megvetik, mert látták megszégyenülését. Keservesen sóhajt ő is, szégyenében eltakarja arcát. Saját vére szennyezi ruhája szegélyét. Mivel nem gondolt jövőjére, szörnyű mélyre süllyedt. Senki sem vigasztalja. „Lásd meg, Örökkévaló, szenvedéseimet, mert ellenségeim ujjonganak fölöttem!” Ellenségei kirabolták Siont, minden kincsétől megfosztották. Néznünk kellett, hogy ellenségeink még a szent helyre is behatoltak, pedig te azt parancsoltad, Urunk, hogy idegenek ne menjenek be gyülekezetedbe! Egész népünk sóhajt és nyög, amint kenyér után vágyakoznak, kincseiket is eladják egy falat kenyérért, hogy éhen ne haljanak. „Lásd meg, Örökkévaló, nézd, mennyire semmibe vesznek bennünket! Nézzetek rám, kik erre jártok! Vajon van-e ehhez hasonló fájdalom, mint amely engem ért, amellyel az Örökkévaló keze sújtott izzó haragja napján? Mert a magasból tüzet küldött az Úr, mely átjárta csontjaimat. Hálót feszített lábam elé, és a földre terített. Elhagyottá lettem, naphosszat csak sínylődöm. Vétkeim igáját vettem nyakamba. Az Úr keze fonta össze, súlyuk lehúzza fejem, erőm elfogy, botladozom. Kiszolgáltatott azoknak, akik erősebbek nálam. Erős harcosaimtól elfordult az Úr, nem törődött velük. Sereget küldött ellenem, hogy fiaimat összetörje. Az Úr maga taposta össze Jeruzsálemet, mint szőlőt a szüretelők. Ezért sírok oly keservesen, ezért folynak könnyeim, mert messze tőlem a vigasztaló, aki lelkem felüdítené. Gyermekeim elpusztultak, mert ellenségem fölülkerekedett rajtam.” Segítségért eseng Sion, karjait kitárja, de senki sem vigasztalja. Az Örökkévaló hozta ellene a nemzeteket, hogy Jákób népét körülkerítsék: úgy tekintenek Jeruzsálemre, mint tisztátalanra. „Igazságos az Örökkévaló! Igazságosan bánt velem, mert parancsai ellen lázadoztam. Figyeljetek rám, ti népek mindannyian, s lássátok fájdalmamat! Fiaimat és leányaimat mind száműzetésbe hurcolták! Hiába hívtam segítségül szeretőimet, mind cserbenhagytak! Papjaim és fejedelmeim éhen haltak a városban, ennivalót kerestek, hogy életben maradjanak, de hiába. Nézz rám, Örökkévaló, milyen szorult helyzetben vagyok! Lelkem háborog, szívem vergődik, mert engedetlen és lázadó voltam. Az utcákon ellenség gyilkolja gyermekeimet, a házakban a halál pusztít. Halld meg Uram, sóhajtásomat, mert nincs más, aki vigasztalna! Minden ellenségem hallotta veszedelmem, s ujjong, hogy így bántál velem. Hozd el a napot, amelyet előre hirdettél, amikor ők is úgy járnak, mint én! Lásd meg minden gonosz tettüket! Bánj velük is úgy, ahogy engem büntettél sok vétkem miatt, mert sokat sóhajtozom, és szívem is beteg!” Jaj, milyen sötét felhőt borított Sionra haragjában az Úr! Izráel dicsőségét az égből a földre vetette. Haragja napján nem törődött még lába zsámolyával sem! Könyörtelenül elpusztította az Úr Jákób népének minden hajlékát, összetörte haragjában Júda lakóinak várait. Földre taposta, megszégyenítette az egész királyságot és vezetőit. Összetörte izzó haragjában Izráelnek minden hatalmát. Megvonta népétől védő karját, s utat engedett ellenségeinek. Úgy égette Jákób népét mindenfelől, mint megemésztő tűz. Felvonta íját ellenünk, mint ellenségünk, ránk emelte karját, mint támadónk, Sion hajlékaiban mindenkit megölt, akire büszkén tekintettünk. Haragját zúdította ránk, mint tűzesőt. Ellenségünkké lett az Úr: elpusztította Izráelt egészen! Lerombolta palotáinkat, romba döntötte erős várainkat, Júda népének gyászát és siralmait megsokasította. Ledöntötte saját Sátorát, mint egy hitvány kerti kunyhót. Szétrombolta ünnepeinek helyét az Örökkévaló, feledésbe taszította Sion városának ünnepeit, még a szombatot is. Tüzes haragja hevében eltaszított királyt és papot. Elhagyta oltárát, eltávozott Templomából. Ellenségünk kezébe adta annak bástyáit és falait. Diadalittas zajongás hallik az Örökkévaló házában, mint egykor ünnepeink napján. Mert az Örökkévaló döntött úgy, hogy lerombolja Sion falait: kifeszítette fölötte a mérőzsinórt, véghezvitte, amit elhatározott. Hiába jajgatott bástya és várfal, mind leomlott, s földön hevernek, mint a gyászolók. A kapuk szárnyai földre roskadtak, kapcsaikat és záraikat összetörték. A királyt és a fejedelmeket a nemzetek közé hurcolták, nincs többé sem törvény, sem tanítás. Még a próféták sem kapnak kijelentést az Örökkévalótól. Sion fejedelmei némán ülnek a földön, fejükre port hintettek, derekukon zsákruha. Jeruzsálem fiatal leányai földre borulva gyászolnak. Szemem a sírástól eleped, szívem nyugtalan háborog, lelkem, mint a földre ömlött víz, mert láttam népem pusztulását: csecsemők és gyermekek hevernek az utcán, éhségtől haldokolva! Anyjukat szólítják, enni- és innivalóért könyörögnek. Ájultan fekszenek anyjuk karjaiban, s lassan kilehelik lelküket, mint az utcán heverő sebesült harcosok. Ó Jeruzsálem, mit mondjak neked? Kihez hasonlítsalak? Sion népe, mivel vigasztaljalak? Hiszen pusztulásod oly nagy és mélységes, mint a tenger! Kicsoda gyógyíthat meg téged? Prófétáid hamis látomásokkal ámítottak téged! Nem mutattak rá bűneidre, hogy megmenekülj a fogságtól. Hamis próféciákkal hitegettek, becsaptak és félrevezettek. Akik arra járnak, s látják romjaidat, Jeruzsálem, gúnyolódva mutogatnak, megvetően legyintenek: „Nézzétek ezt a romhalmazt! Ezt hívták »Tökéletes Szépség«-nek? Ez lenne az »Egész Föld Öröme?«” Ellenségeid nagy hangon dicsekednek, hogy legyőztek téged, fogukat vicsorítják, és kezüket dörzsölik: „Elpusztítottuk Jeruzsálemet! Erre vártunk már régóta, most saját szemünkkel láttuk a vesztét!” Az Örökkévaló véghezvitte, amit határozott, beváltotta szavát, amelyet régen kihirdetett: könyörtelenül lerombolt téged, Jeruzsálem! Ellenségeidnek szerzett örömet, ellenfeleidnek adott győzelmet. Jeruzsálem! Még falaid is kiáltsanak az Úrhoz! Folyjanak könnyeid éjjel-nappal, Sion, mint a folyó! Ne nyugodj, ne engedj magadnak pihenést! Kelj föl, kiálts az Úrhoz még éjjel is, az őrváltás idején! Öntsd ki szíved az Úr színe előtt, mint a vizet! Emeld hozzá kezeidet, könyörögj kicsinyeid életéért, akik éhségtől ájultan fekszenek a város utcáinak kövén. Nézz ránk, Örökkévaló! Kivel bántál így valaha? Hogyan lehet, hogy asszonyok a saját gyermekeiket, dédelgetett kicsinyeiket kell megegyék?! S hogy éppen az Úr szentélyében öldösik le a papokat és a prófétákat? Holtan hever az utcák porában fiatal és öreg, ifjainkat és leányainkat öldöklő kard vágta le. Bizony, levágtad őket haragod napján, nem könyörültél, Uram! Összehívtad ellenem minden rettegett ellenségemet, mint ünnepre a vendégeket, senki sem menekülhetett előlük az Örökkévaló haragja napján. Ellenségeim mind felemésztették gyermekeimet, akiket dajkáltam s felneveltem! Én vagyok a férfi, aki fenyítést szenvedett, akit az Örökkévaló haragjában megvert! Akit sötétségbe vitt, világtalan vidéken vezetett. Bizony, én vagyok, akit megvert, újra meg újra, egész nap! Elsorvasztotta testemet, összetörte csontjaimat, körülkerített és megostromolt keserűséggel és szenvedéssel, a sötétségbe helyezett, mintha már meghaltam volna. Körülkerített, hogy meg nem szökhetek, megnehezítette bilincseimet. Segítségért kiáltok az Örökkévalóhoz, de hiába: nem hallgatja meg. Utjaimat erős fallal zárta el, s nem találok kiutat. Lesben áll, mint medve, mint oroszlán a bozótban, hogy rám rohanjon. Lekergetett utamról, megszaggatott, s otthagyott sebesülten. Felvonta íját, céltáblának felállított, és nyilait rám lőtte. Belém fúródtak, bensőmbe találtak, nyílvesszői mélyen megsebeztek. Gúnyolódnak rajtam a nemzetek, csúfolnak engem napestig. Eltöltött keserűséggel az Örökkévaló, megrészegített ürömmel. Földre tepert, fogaim kavicsokkal kitörte, hamuba fektetett, porig alázott. Lelkem nem ismer békességet, elfelejtettem a jólétet. Már azt gondoltam, végem van, s nincs számomra reménység az Örökkévalónál. Uram, lásd meg szenvedésemet, hontalanságomat, keserűségemet! Amíg ezen kesergek, lelkem a földre roskad. De újra remény támad bennem, ha meggondolom: Az Örökkévaló kegyelme, hogy még élünk, mert hűséges szeretete soha nem fogy el! Sőt, megújul minden reggel! Bizony, nagy a te hűséged, Uram! Te vagy örökségem, Örökkévaló — mondja a lelkem —, ezért benned bízom, benned reménykedem! Jó az Örökkévaló azokhoz, akik benne bíznak, akik jelenlétét keresik, kívánják. Bizony, jó várni és nyugton maradni, amíg az Örökkévaló megszabadít! Jó, ha igát viselsz, és türelmet tanulsz már fiatal korodban, ha egyedül ülsz, s nem panaszkodsz, mikor az Úr igáját viseled, ha megalázod magad előtte — hiszen van még remény —, ha engeded, hogy bántalmazzanak, s eltűröd, hogy gyalázzanak. Mert az Úr nem fordul el tőlünk örökre! Megszomorít, de meg is könyörül rajtunk, mert hűséges szeretete kifogyhatatlan. Hiszen nem szíve szerint büntet meg, nem annak örül, ha megalázhat! Hogy a föld összes foglyait lába alá tiporja valaki, hogy kiforgassák jogaiból a szegényt a Magasságos Isten szeme láttára, hogy a perben igazságtalanul ítéljenek, — ezt az Úr nem nézi ölbe tett kézzel! Ki tehetne bármit, amit az Úr nem parancsolt? Vajon nem a Magasságos Isten szava szerint történik velünk jó és rossz? Miért panaszkodik hát, aki él, miért zúgolódik saját vétke büntetése miatt? Vizsgáljuk hát meg életünket, és térjünk vissza az Örökkévalóhoz! Emeljük fel kezünket és szívünket a Menny Istenéhez: „Bizony, vétkeztünk és lázadtunk ellened, Urunk, azért nem bocsátottál meg nekünk! Haragodba burkolóztál, üldöztél és kíméletlenül öldöstél minket! Sűrű felhővel vetted körül magad, könyörgésünk elől elzárkóztál. Megvetett söpredékké tettél bennünket a nemzetek között. Ellenségeink nagy hangon gyaláznak minket, rettegés fenyeget, csapdába estünk, romlás és pusztulás a részünk.” Szememből könnypatakok folynak népem romlása miatt. Éjjel-nappal sírok, könnyeim szüntelen patakzanak, amíg az Örökkévaló le nem néz a Mennyből, amíg ránk nem tekint! Fáj a lelkem, mikor látom városom lakóinak sorsát. Ellenségeim ok nélkül vadásztak rám, mint egy madárra, sziklaverembe dobtak elevenen, s köveket hajigáltak fejemre. Elborította fejemet a víz, s már azt hittem, végleg elvesztem. Téged hívtalak segítségül, a verem mélyéről, s te meghallottad segélykiáltásomat: „Örökkévaló, ne fogd be füledet sóhajtásom és kiáltásom előtt!” Közel jöttél hozzám, mikor hívtalak, szívemhez szóltál: „Ne félj!” Igen, Örökkévaló, te lettél védelmezőm, megmentetted életemet! Láttad, hogyan bántak velem ellenségeim, ítélj hát javamra! Nézd, milyen bosszúállók, hogyan forralnak gonosz terveket! Hallottad gúnyolódásukat, Örökkévaló, és aljas terveiket, hogyan rágalmaznak egész nap, s hogyan szidalmaznak folytonosan. Akár ülnek, akár állnak, mindig engem gyaláznak. Fizess meg nekik, Örökkévaló, minden gonosz tettük szerint! Sötétítsd el szívüket, átkod sújtsa, haragod üldözze őket, Örökkévaló, töröld el őket a föld színéről örökre! Jaj, még az arany ragyogása is megfakult, a csillogó színarany is meghomályosult! A drágaköveket szétszórták, szanaszét hevernek minden utcasarkon! Sion drága gyermekeivel, akik értékesebbek az aranynál, úgy bántak ellenségeink, mint valami hitvány cserépedénnyel! Még a sakálok is táplálják, megszoptatják kicsinyeiket, de népem asszonyai kegyetlenül bánnak gyermekeikkel, mint a sivatagi struccmadarak. A csecsemők szomjúságtól haldoklanak, a kisgyermekek kenyérért könyörögnek, de senki sem ad nekik, senki sem törődik velük. Akik egykor megrakott asztalnál lakomáztak, most éhségtől haldokolnak az utca kövén, s akiket bíborban neveltek, most a szemétdombon keresgélnek. Bizony, nagyobb népem bűne, mint Sodomáé volt egykor, amely kéz érintése nélkül elpusztult egy pillanat alatt. Júda nazírjai tisztábbak voltak a hónál, fehérebbek a tejnél, pirosabbak a korallnál, termetük, mint a csiszolt zafír. Most feketébbek, mint a korom, rájuk sem ismer az utcán senki, bőrük a csontjukhoz tapad, olyanok lettek, mint kiszáradt fa. Jaj, boldogabbak, akiket kard ölt meg, mint akiket éhség pusztított el lassú kínhalállal, a kenyér hiánya miatt. Irgalmas szívű anyák saját gyermekeiket főzték meg, hogy legyen mit enniük, mikor Jeruzsálem népe éhezett. Az Örökkévaló szabad utat engedett haragjának, kiöntötte ránk izzó haragját, s tűzbe borította Siont, megégette teljesen. Nem hitték volna sem a föld királyai, sem a nemzetek lakosai, hogy az ellenség Jeruzsálem kapuin valaha is bevonulhat. Jeruzsálem prófétáinak bűne miatt, papjainak vétke miatt történt ez, mert ártatlan vért ontottak, igazakat gyilkoltak benne. Vérrel beszennyezve tántorogtak az utcán, mint a vakok. Tisztátalanná lettek, senki meg sem érinthette őket. „Álljatok félre, tisztátalanok!” — kiáltottak rájuk az emberek. „Álljatok félre, ne érintsetek!” Mikor a nemzetek között kerestek menedéket, ott sem fogadták be őket. Az Örökkévaló maga szórta szét őket, s nem törődött velük többé. Nem tisztelték őket a nemzetek, mint a papokat illenék, nem kegyelmeztek még az öregeknek sem. Oly sokáig vártunk hiába, már a szemünk is belefáradt, reménykedve lestük a látóhatárt: jön-e már a felmentő sereg. Ellenségeink minden lépésünket figyelték, már az utcára is féltünk kimenni. Elközelgett a végünk! Napjaink meg voltak számlálva! Eljött a vég! Üldözőink gyorsabbak voltak, mint a sasok az égen. Űztek bennünket a hegyeken, leselkedtek ránk a pusztaságban. Foglyul ejtették királyunkat, népünk éltető leheletét, az Örökkévaló fölkentjét, s akiről azt mondtuk: „Védelmező karja árnyékában élhetünk a nemzetek között!” Ne örülj olyan nagyon, Edom népe, Úz földjén, mert terád is sor kerül. Neked is innod kell ebből a pohárból, megrészegedsz tőle, és letépik ruháidat! Sion népe, büntetésed egyszer véget ér, nem tart az Úr száműzetésben örökre! De téged még azután is büntet vétkeidért, Edom népe, s bűneidet nyilvánosan leleplezi. Emlékezz meg róla, Örökkévaló, mi történt velünk! Nézd, milyen gyalázatban élünk! Országunkat idegen nép foglalta el, házainkban idegenek laknak! Apátlan árvák lettünk, anyánk meg özveggyé. Még ivóvizünket is pénzért vesszük, tűzifánkért is fizetnünk kell. Elnyomóink igáját vettük nyakunkra, roskadásig hajszolnak, percnyi pihenést sem hagynak. Hogy éhen ne haljunk, Egyiptomból és Asszíriából kell kenyeret vennünk. Őseink vétkeztek, de már nincsenek, mi hordozzuk bűneik terhét. Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki tőlük megszabadítson. Életünk kockáztatásával szerezzük élelmünket, a pusztai rablók kardja fenyeget. Bőrünk megfeketedett, mint a kemence, a hosszú éhezéstől. Az asszonyokat megerőszakolták Sionban, a leányokat is Júda városaiban. A fejedelmeket felakasztották, nem kímélték meg a véneket sem. A fiatalokat nehéz munkára fogták, a gyerekek is súlyos terhek alatt botladoznak. A vének nem ülnek már a város kapujánál, az ifjak sem énekelnek többé. Szívünk öröme, jaj, odavan, gyászra fordult minden ünnepünk! Lehullott fejünkről a virágkoszorú, jaj nekünk, mert vétkeztünk! Szívünk megtelt fájdalommal, szemünk könnytől homályos, mert elpusztult a Sion hegye, sakálok járnak csak romjain! De te, Örökkévaló, örökké uralkodsz, királyi trónod mindörökre fennáll. Miért felejtkeznél meg rólunk örökre? Miért hagytál el minket oly soká? Állíts helyre bennünket, Örökkévaló, hogy újra fölépüljünk, tedd olyanná napjainkat, mint régen! Ugye, nem vetettél el bennünket végleg? Ugye, haragod nem marad rajtunk örökre? Amikor harminc éves lettem, a negyedik hónap ötödik napján megnyílt a Menny, és látomásokat láttam, amelyek Istentől származtak. Ekkor a száműzetésben élők között voltam, a Kebár folyó partján, Babilóniában. Ez Jójákin király fogságának az ötödik évében történt. Ekkor érkezett meg az Örökkévaló szava Ezékiel paphoz, aki Búzi fia volt. Igen, kétségtelenül az Örökkévaló szólt hozzá, ott a káldeusok földjén, a Kebár folyó mellett, és az Örökkévaló helyezte rá a kezét. Ezt láttam: észak felől viharos szél fújt, és nagy zivatarfelhő közeledett, amelyben egymást érték a villámok. Körülötte világosság ragyogott, a belsejében pedig tűz égett, amelyből aranyszínű fény sugárzott, olyan, mint az olvasztott fém ragyogása. A tűz belsejéből négy mennyei teremtmény formája bontakozott ki. Alakjuk emberhez hasonlított, de mindegyiknek négy szárnya és négy különböző arca volt. Lábaik egyenesek voltak, de a borjú patájához hasonló lábfejben végződtek, és úgy ragyogtak, mint a fényesre csiszolt bronz. Mind a négy oldalukon emberi karjuk és kezük volt a szárnyuk alatt. Mind a négy teremtménynek ugyanolyan arcai és szárnyai voltak, és kiterjesztett szárnyaik egymáshoz értek. Amikor mozogtak, mindig egyenesen előre haladtak, valamelyik arcuk irányába, nem kellett fordulniuk. Elölről emberi arcuk, jobbról oroszlán-arcuk, balról bika-arcuk, hátul pedig sas-arcuk volt. Ilyennek láttam az arcukat. Két szárnyukat fölfelé kiterjesztették, ezekkel egymáshoz értek, két másik szárnyukkal pedig eltakarták a testüket. Mindegyikük egyenesen előre haladt, arra, amerre a szellem vezette őket, s közben nem fordultak sem jobbra, sem balra. Ezek a teremtmények úgy ragyogtak, mint az izzó parázs. Négyük között, a középen mintha égő fáklyák lobogtak volna. Ezek ide-oda cikáztak a teremtmények között, ahol a tűz a legerősebben ragyogott, s ahonnan időnként villámok csaptak ki. A négy teremtmény együtt mozgott: oly sebesen cikáztak ide-oda, mint a villám. Ahogy néztem őket, észrevettem, hogy mindegyikük lába mellett egy-egy kerék látható. Ezek a kerekek mintha ragyogó aranysárga fényű drágakőből készültek volna: egyformák voltak, és mindet úgy szerkesztették, hogy a belsejében egy másik kerék is látszott. Mind a négy teremtmény megfordulás nélkül minden irányban tudott mozogni. Mind a négynek még a hátát is mindenütt szemek borították. Milyen fenségesek és félelmetesek voltak! [19-20] Amikor valamerre elmozdultak, a mellettük lévő kerekek is szorosan velük együtt haladtak. Amikor a teremtmények felrepültek, a kerekek is velük együtt repültek, mert ezeknek a teremtményeknek a szelleme a mellettük lévő kerekekben volt. Mindig arra mozdultak, amerre a szellem akarta. *** Ha a teremtmények továbbmozdultak, a kerekek is velük együtt haladtak, ha ők megálltak, a kerekek is, ha ők felrepültek, a kerekek is, mert ezeknek a teremtményeknek a szelleme a mellettük lévő kerekekben volt. A fejük fölött kristály-boltozathoz hasonló mennyezet látszott. A boltozat alatt mindegyik teremtmény két szárnyát kiterjesztette úgy, hogy az éppen összeérjen a mellette lévő teremtmények szárnyával. Másik két szárnyával a pedig a saját testét takarta be. Amikor a teremtmények mozogtak, a szárnyuk olyan hangot keltett, mint a tengerparti hullámok zúgása, vagy mint a Mindenható Isten hangja, vagy egy nagy sokaság morajlása. Amikor megálltak, leeresztették szárnyaikat. Azután hangot hallottam a fölöttük lévő mennyezet felől — ekkor ők megálltak, és leeresztették szárnyaikat. A boltozat fölött kék színű drágakőhöz hasonló királyi trónushoz hasonlót láttam. Ezen ült valaki, akinek alakja emberhez hasonlított. Derekától fölfelé mintha a belsejében tűz égett volna, amelyből aranyszínű fény sugárzott, és ragyogás vette körül. Derekától lefelé szintén égő tűzhöz hasonlított, amelyet ragyogó fényözön övezett. Ez a ragyogás, amely a trónon ülőt körülvette, a szivárványhoz hasonlított, amely eső után szokott feltűnni a felhőkön. Ilyennek láttam az Örökkévaló dicsőségének formáját. Amikor felfogtam, hogy mit látok, arcomra estem előtte. Azután egy hang szólt hozzám. Azt mondta: „Ember fia! Állj fel, mert beszélni akarok veled!” Amikor megszólított, a Szellem átjárt engem, és talpra állított, hogy figyelni tudjak arra, aki beszél velem. Akkor az, aki megszólított, azt mondta: „Ember fia, elküldelek téged Izráel fiaihoz, a lázadó és engedetlen néphez, akik fellázadtak ellenem. Mind az ősök, mind pedig leszármazottjaik folyton vétkeztek ellenem mind a mai napig. Ez a mostani nemzedék pedig makacs és keményfejű. Hozzájuk küldelek, hogy mondd nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló…«. Ők pedig, akár hallgatnak rád, és elfogadják az üzenetet, akár nem fogadják el, és nem hagyják abba gonoszságaikat — hiszen ellenem lázadó nép ez —, mindenképpen meg fogják tudni, hogy próféta van közöttük. De neked, ember fia, nem szabad megijedned tőlük! Attól se félj, amit mondanak! Ha a szavuk megsebez, mint a tövises bozót; vagy éget, mint a csaláncsípés; sőt fájdalmas, mint a skorpió fullánkja, akkor se félj szavaiktól, akkor se rémülj meg tekintetüktől, hiszen ez a nép ellenem lázad! Akármi történik is, szavaimat el kell mondanod nekik! Akár hallgatnak rá, akár nem, neked el kell mondanod, amit üzenek nekik — hiszen ez a nemzedék fellázadt ellenem! Te azonban, ember fia, ne lázadj ellenem, és ne légy engedetlen, mint ez a nép! Figyelj arra, amit neked mondok, és hallgass rám: nyisd ki a szád, és edd meg, amit neked adok!” Akkor láttam, hogy egy kéz nyúlik ki felém, amely könyvtekercset tartott. Kiterítette előttem, és láttam, hogy a tekercs mindkét oldala tele van írva sírással, jajgatással és gyászénekkel. Ezt mondta: „Ember fia, edd meg, amit itt látsz! Edd meg ezt a könyvtekercset, azután menj, és mondd el Izráel népének!” Akkor nekem adta a könyvtekercset, én pedig kinyitottam a számat és megettem. Azután azt mondta: „Ember fia, egészen töltsd meg a gyomrodat ezzel a könyvtekerccsel, amelyet én adok neked! Egész bensőd teljen meg vele!” Akkor megettem a könyvtekercset, amely édes volt a számban, mint a méz. Majd ezt mondta: „Ember fia, menj Izráel népéhez, és szólj hozzájuk az én szavaimmal! Nem idegenekhez küldelek, hanem a saját népedhez. Nem olyanokhoz, akik más nyelven beszélnek, és nem értenék meg, amit mondasz, hanem Izráel népéhez. Nem küldelek idegen országokba, ahol az emberek beszédét nem értenéd meg — bár, ha azokhoz küldenélek, ők bizony hallgatnának rád. Nem, hanem Izráel népéhez küldelek, akiknek érted a nyelvét, és ők is téged. Csakhogy ez a nép nem fog rád hallgatni, mivel nem akarnak rám hallgatni és nekem engedelmeskedni, mert egész Izráel keményfejű és makacs szívű. Én azonban megkeményítettem arcodat, hogy megálld a helyedet velük szemben, és ugyanolyan keményfejűvé tettelek, mint amilyenek ők. Sőt, amint a gyémánt keményebb a kovakőnél, a te elszántságodat is keményebbé tettem, mint az övék. Ezért ne félj tőlük, és ne ijedj meg tekintetüktől, hiszen ők ellenem lázadnak!” Azután ezt mondta: „Ember fia, minden szót, amit neked mondok, figyelmesen hallgass meg, és jól véss a szívedbe, hogy el ne felejtsd! Azután menj a Babilóniában élő száműzöttekhez, néped fiaihoz, és mondd nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló…«! Akár hallgatnak rád, akár nem, el kell mondanod nekik, amit üzenek.” Azután a Szellem felemelt engem, és ahogy az Örökkévaló dicsősége felemelkedett helyéről, a hátam mögül mennydörgéshez hasonló erős hangot hallottam. Ekkor a négy mennyei teremtmény egymást érintő szárnyai ismét mozogni kezdtek, és zúgó hangot adtak. A mellettük lévő kerekek hangja olyan volt, mint a mennydörgés. A Szellem felemelt, és magával ragadott. Az Örökkévaló keze súlyosan rám nehezedett, szellemem pedig megtelt haraggal és keserűséggel. Megérkeztem az izráeli száműzöttekhez a Kebár folyó partjára, Tel Abíb-ba, és ott ültem közöttük felindultan és némán hét napig. Hét nap múlva az Örökkévaló szava érkezett hozzám. Azt mondta: „Ember fia, őrállóvá tettelek téged Izráel népe számára. Ezért halld meg, amit ajkam kimond, és figyelmeztesd őket az én nevemben! Amikor azt mondom a bűnösnek: »Bizony, meg fogsz halni!« — neked figyelmeztetned kell őt, hogy letérítsd a rossz útról, és megmentsd az életét. Ha nem figyelmezteted, az a bűnös valóban meg fog halni a bűnei miatt — a haláláért azonban téged teszlek felelőssé, mert nem szóltál neki! Viszont, ha figyelmezteted, és ő nem hallgat rád, nem változtat az életén, nem tér le a rossz útról, akkor — bár ő ugyanúgy meghal a bűnei miatt — te nem leszel felelős a haláláért. Ha az igaz ember letér a jó útról, és vétkezik, akkor én a bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha te nem figyelmezteted, akkor ő a saját vétke miatt hal meg, és a korábbi igazságos tetteit nem veszem tekintetbe — de téged teszlek felelőssé a haláláért. Ha viszont az igaz embert figyelmezteted, hogy ne vétkezzen tovább; és ő hallgat a szavadra, jó útra tér, és nem vétkezik többé, akkor életben marad; és te is szabad leszel a felelősség súlyától.” Az Örökkévaló rám tette a kezét, és azt mondta: „Kelj fel, menj ki a völgybe! Ott fogok beszélni veled.” Akkor felkeltem, és kimentem a völgybe. Ott megjelent az Örökkévaló dicsősége: éppen olyannak láttam, mint a Kebár folyó mellett. Arccal a földre estem előtte. A Szellem betöltött, és talpra állított. Ő pedig ezt mondta nekem: „Menj haza, és zárkózz be a házadba! Ember fia, kötelekkel fognak megkötözni, és nem mehetsz ki az emberek közé. Én fogom a nyelvedet a szájpadlásodhoz ragasztani, hogy ne szólhass egy szót sem. Így nem lesz senki, aki figyelmeztesse és helyreigazítsa ezt az ellenem lázadó nemzedéket, hogy többé ne vétkezzen. Csak akkor szólhatsz hozzájuk, ha én szólok hozzád! Akkor majd megoldom a nyelvedet, és mondd nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló…«. Aki akarja, hallja, és értse meg! Aki pedig nem akarja meghallani, hát ne törődjön vele — hiszen ez a nemzedék fellázadt ellenem.” „Ember fia! Fogj egy téglát, állítsd magad elé, és karcold rá egy város képét, Jeruzsálemét! Azután tégy úgy, mintha ostromolnád a várost! Vedd körül az ellenséges sereg táborával, építs körülötte sáncot, állíts fel faltörő kosokat Jeruzsálemmel szemben! Majd fogj egy vasserpenyőt, és tedd azt a város és az arcod közé! Arcodat fordítsd a város ellen, vedd körül, és ostromold meg! Figyelmeztető jel ez Izráel egész népének. [4-5] Azután feküdj a bal oldaladra, és maradj úgy! Vedd magadra Izráel északi királyságának a bűneit! Addig fogsz a bal oldaladon feküdni, amíg viselned kell a bűneiket: 390 napig. Mert én határoztam meg bűneik súlya szerint az évek számát, és én nehezítettem rád bűneiket, hogy viseld azokat. Egy évet egy napnak számítottam neked. Így kell viselned Izráel királyságának bűneit. *** Amikor ez az idő letelt, fordulj a jobb oldaladra, és maradj úgy 40 napig! Ezúttal Júda királyságának vétkeit kell viselned. Egy évet egy napnak számítottam neked. Tehát irányítsd a tekinteted Jeruzsálemre, nyújtsd ki meztelen karodat a tégla fölé, mintha ostromolnád, és prófétálj Jeruzsálem ellen! Nézd, megkötözlek, hogy ne fordulhass egyik oldaladról a másikra, amíg be nem fejezed Jeruzsálem jelképes ostromát. Szerezz magadnak különféle magokat, és abból készítsd el mindennapi kenyeredet! Készíts elő búzát, árpát, babot, lencsét, kölest és tönkölyt — tedd ezeket egy edénybe, és ebből készíts magadnak kenyeret! Amíg az oldaladon fekszel 390 napig, csak az ebből készült kenyeret edd! De ebből is csak 20 sékel súlyú kenyeret ehetsz naponta. Ezt oszd be az egész napra! Vizet is csak mérték szerint ihatsz: naponta a hin egyhatod részét. Ezt is be kell osztanod! Minden nap készítsd el az aznapi kenyéradagodat! Úgy készítsd el, ahogyan az árpakenyeret szokták, és szárított emberi ganéj tüzénél süsd meg az emberek szeme láttára!” Azután azt mondta az Örökkévaló: „Izráel népe is így fogja enni tisztátalan kenyerét az idegen népek között, ahová kiűzöm őket földjükről!” Akkor felkiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Még sohasem szennyeztem be magam tisztátalan étellel! Gyermekkorom óta sohasem ettem olyan ételt, amelyet a Törvény szerint nem szabad megenni. Nem ettem olyan állat húsát, amely betegség miatt pusztult el, vagy amelyet vadállat szaggatott szét.” Erre Isten így válaszolt: „Jól van, megengedem, hogy emberi ganéj helyett szárított marhatrágyán süsd meg a kenyeredet”. Azután ezt mondta: „Ember fia, eddig elláttam Jeruzsálemet élelemmel, de most elveszem a kenyeret a kezükből. Csak nagyon szűkösen jutnak majd kenyérhez, és épp hogy csak éhen-szomjan nem halnak. Félve eszik azt a keveset is, és aggódni fognak a víz miatt is. Nagyon be kell osztaniuk, ami kevés élelmük és vizük marad a városban. Mivel nagyon kevés kenyerük és vizük marad, rémülten nézik egymást, amint sorra elsorvadnak és meghalnak a gonoszságaik miatt.” Azután ezt mondta: „Ember fia, amikor letelik Jeruzsálem ostromának az ideje, fogj egy éles kardot, és borotváld le hajad és szakállad, mint a borotvával szokták. Levágott hajadat és szakálladat tedd mérlegre, és gondosan oszd három egyenlő részre! Az egyik harmadrészt tedd rá arra a téglára, amely Jeruzsálemet jelképezi, és égesd meg rajta. A másik harmadrészt vagdosd fel apróra a karddal, és szórd szét a »város« körül! A maradék harmadot szórd a levegőbe, hadd fújja szét a szél! Én pedig kivont karddal űzöm őket, amíg szétszóródnak. *** A maradékból azonban előbb egy keveset köss a ruhád szegélyébe! Azután még ebből is vegyél ki egy csipetnyit, és dobd a tűzbe! Égesd el — mert ebből fog az a tűz kicsapni, amely eléri Izráel népét!” Majd azt mondta Uram, az Örökkévaló: „Mindez Jeruzsálemet jelképezi. Mert én helyeztem el őt a különböző nemzetek közé. Én vettem körül a többi országokkal. Jeruzsálem népe azonban fellázadt a törvényeim ellen, és bűnösebb lett, mint a körülötte élő idegen népek. Engedetlenebb lett rendelkezéseimmel szemben, mint a környező országok. Nem engedelmeskedtek parancsaimnak, és nem az én törvényeim szerint éltek.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Mivel lázadóbbak és engedetlenebbek voltatok, mint a körülöttetek élő népek, s mivel nem éltetek törvényeim szerint és nem engedelmeskedtetek parancsaimnak, sőt, még a körülöttetek élő népek törvényeinek mértéke szerint sem éltetek, ezért mostantól fogva én magam fordulok ellenetek! Bizony, én magam büntetlek meg benneteket a többi népek szeme láttára. Mivel ti ilyen szörnyű és utálatos dolgokat követtetek el, én is olyan rettenetes dolgokat teszek veletek, amilyet eddig még soha, és amilyet ezután soha többé nem teszek: Jeruzsálem lakosait annyira gyötörni fogja az éhség, hogy a szülők a saját gyermekeiket eszik meg, és a gyermekek a szüleiket! Végrehajtom rajtatok sokféle ítéletemet, és akik élve maradnak, azokat szerteszét szórom a szélrózsa minden irányába!” „Olyan biztos, hogy megbüntetlek téged, Jeruzsálem, mint ahogy élek — azt mondja Uram, az Örökkévaló —, mert bemocskoltad szent Templomomat sokféle szörnyű tetteiddel és undorító bálványaiddal! Bizony, megbüntetlek érte, és elfordítom a szemem rólad, nem szánakozom rajtad, és nem sajnállak! Jeruzsálem, lakosaid harmadrésze az ostromlott városban pusztul el éhség és betegség miatt, harmadrésze harcban esik el a városon kívül, maradékát pedig kivont karddal üldözöm, és szétszórom a földön. Csak azután szűnik meg ellenük való haragom, és miattuk való bosszúságom, mert elégtételt veszek mindazért, amit ellenem elkövettek. Ők pedig meg fogják érteni, hogy én, az Örökkévaló szóltam hozzájuk, amikor irántuk való féltő szeretetem és miattuk való bosszúságom arra indított, hogy haragomat rájuk zúdítsam.” „A körülötted lakó népek szeme láttára el foglak pusztítani, Jeruzsálem — csak romhalmaz marad belőled! Gyalázni és gúnyolni fog mindenki, aki arra jár! A szomszédos nemzetek gúnyolódni fognak rajtad, de rémületes és intő példa is leszel a számukra, amikor látják majd, hogyan hajtom végre rajtad büntető ítéleteimet haraggal, búsulással és súlyos csapásokkal. Ezt én mondom, az Örökkévaló! Rátok szabadítom az éhség gonosz nyilait, amelyek bizonyosan elpusztítanak benneteket. Súlyos éhínséget bocsátok rátok, és elveszem tőletek a mindennapi kenyeret. Éhséget és gonosz vadállatokat küldök rátok, amelyek megfosztanak gyermekeitektől. Halálos járványok pusztítanak közöttetek a városban, és ellenséges katonák gyilkolnak majd benneteket. Mindezek rátok következnek, ezt én mondom, az Örökkévaló!” Azután ismét elérkezett hozzám az Örökkévaló szava. Azt mondta: „Ember fia, fordulj Izráel hegyei felé, és prófétálj ellenük! Ezt mondd nekik: Izráel hegyei, halljátok meg, Uram, az Örökkévaló üzenetét! Ezt mondja Uram, az Örökkévaló ezeknek a hegyeknek, domboknak, szakadékoknak és völgyeknek: Nézzétek! Én magam fogom rátok hozni az ellenség fegyverét, és lerombolom a bálványok számára emelt magaslataitokat. Szétrombolom áldozati oltáraitokat, összetöröm tömjénező oltáraitokat, akik pedig a bálványoknak áldoztak, azokat halálra sebzetten bálványaik elé dobom! Bizony, Izráel fiainak holttestét utálatos bálványaik elé hajítom, és csontjaitokat szétszórom oltáraitok körül! Eléri a pusztulás minden lakóhelyeteket: a városokat elpusztítja az ellenség, a bálványok számára emelt magaslatokat szétrombolják, hogy többé ne lehessen azokon áldozni. Oltáraitokat szétverik, s többé nem áldoznak rajtuk utálatos bálványoknak. A tömjénező oltárokat összetörik, és kezetek minden alkotását végleg elpusztítják. Titeket pedig halálra sebeznek, s akkor megértitek, hogy én vagyok az Örökkévaló! De mégis hagyok közületek maradékot a nemzetek között! Ha kevesen is, de lesznek, akik megmenekülnek a haláltól. Szétszórlak titeket messzi országokba, és idegen népek között kell élnetek. Azokat, akik megmenekülnek, idegen országba, száműzetésbe hurcolják, de ott mégis emlékezni fognak rám, amikor összetöröm hűtlen szívüket, amely elfordult tőlem. Bizony, megalázom házasságtörő tekintetüket, amely a bálványok után sóvárgott! Akkor megutálják önmagukat minden utálatos gonoszságuk miatt, amelyet elkövettek! Akkor végre megértik és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló! Megértik, hogy amikor azt mondtam, hogy veszedelmet hozok rájuk, az nem üres fenyegetés volt — mert valóban én sújtottam őket ezekkel a csapásokkal.” Azt mondta nekem Uram, az Örökkévaló: „Csapd össze kezed, dobbants a lábaddal, és mondd: Jaj Izráel népének! Jaj nekik, mert sok gonoszságuk és szörnyű vétkeik miatt fognak elpusztulni fegyver, éhínség és halálos járványok által! Akik távol vannak a várostól, azokat halálos járványok ölik meg, akik közel vannak, azok harcban esnek el, akik pedig megmaradnak az ostromlott városban, azok éhen halnak — csak ezután múlik el haragom! Csak akkor értitek meg és ismeritek el, hogy én vagyok az Örökkévaló! Csak akkor, amikor halálra sebzetten szanaszét hevertek utálatos bálványaitok előtt és oltáraitok körül, a bálványok számára emelt magaslatokon, a hegyek csúcsán, a zöld lombú fák alatt, a sűrű levelű tölgyek alatt — minden helyen, ahol bálványaitoknak illatos tömjént áldoztatok. Fölemelem karomat ellenetek, megbüntetlek titeket, és földeteket pusztasággá teszem! Bizony, kietlenebb és sivárabb pusztaság lesz minden lakóhelyetek, mint Ribla sivataga! Akkor fogjátok megtudni, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Azután az Örökkévaló szava érkezett hozzám. Azt mondta: „Most pedig, ember fia, ezt üzeni az Örökkévaló Isten Izráel földjének: Itt a vég! Egész földedre eljött a vég! Már rajtad a pusztulás! Rád zúdítom haragom tüzét, megítéllek tetteid és életed szerint, minden utálatos bűnödért megfizetsz! Szemem nem szánakozik rajtad, többé már nem könyörülök! Megbüntetlek gonosz dolgaidért, s minden undorító tettedért! Te pedig végre megérted, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Veszedelemre veszedelem következik! Jön a vég, a vég eljön hamar! Feltámadt ellened, nézd, hogy közeleg! Izráel népe, hallod ezt a zsivajt? Ellenséged közel! Pusztulásod napja jön, seregek zajonganak a hegyeken. Még egy kevés idő, és rátok öntöm haragom, bosszút állok, megfizetek minden szörnyű tettedért, megítéllek istentelen életedért! Nem szánlak meg többé, már nem könyörülök! Megbüntetlek gonosz dolgaidért, s minden undorító tettedért! Te pedig végre megérted, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki csapásokkal sújtalak! Nézd, eljött a nap, eljött! Mint a vessző, kivirágzott az ítélet! Az Örökkévaló jelt adott, az ellenség készül, a büszke király útrakész. Feltámad az erőszakosság, hogy megbüntesse ezt a gonosz nemzetet. Legyenek bármilyen sokan, senki sem marad meg közülük. Nem marad meg gazdagságuk, sem sokaságuk, sem előkelőik! Eljött a büntetés ideje, eljött a nap! Ne örüljön, aki vesz, ne búsuljon, aki elad, mert rettenetes harag zúdul mindenkire! Aki eladta földjét, sohasem kapja vissza többé. Még ha élve megmenekülne, akkor se látja viszont, mert e látomás Izráel egész népének szól. S ha valaki megmenekül közülük, az sem segít rajtuk. Megfújják a kürtöt, hogy készüljenek a harcra, de senki sem megy a csatába, mert haragom mindenkire rátör. A városon kívül az ellenség fegyvere, belül az éhség és halálos járvány. Ha kimegy belőle, fegyver öli meg, ha bent marad, éhínség és betegség emészti meg. Aki mégis életben marad, rémülten menekül a hegyekbe, nyög és sír bűnei miatt, mint a völgyek galambja. Mindnek reszket a térde, s karja erőtlen lehanyatlik. Zsákba öltözik, a félelem beborítja, szégyen az arcán, s a fején kopaszság. Ezüstözött bálványaikat az utcára dobálják, aranyszobraikat meg a szemétre. Nem szabadítja meg őket az Örökkévaló haragja napján sem ezüst, sem arany. Csapda lett számukra a sok drágaság, bűnre csábító csalétek, de az éhségtől meg nem menti őket, sem hasukat nem tölthetik meg vele. Drágaságaik, ékköveik csak büszkeségüket növelték, majd utálatos bálványaikra aggatták azokat, szörnyű szobrokat ékesítettek vele, ezért szórtam a szemétre valamennyit. Zsákmányul adtam az idegeneknek, prédául a föld gonoszainak, hogy meggyalázzák! Elfordítom arcomat népemtől, idegenek dúlják fel szentélyemet, meggyalázzák, kifosztják házamat. Készítsd a láncot a foglyoknak, mert tele a város gyilkossággal, tele van Jeruzsálem erőszakossággal! Ezért rájuk hozom a leggonoszabb idegeneket, hadd dúlják fel Izráel házait! Véget vetek az erőszakosok büszkeségének, s az idegenek meggyalázzák még a szent helyeket is! Pusztulás és pánik tör rátok, hiába kerestek biztonságos menedéket! Egyik csapást a másik követi, vészhírek keringenek. Szaladtok a prófétához, van-e kijelentés? Futtok a papokhoz, de nincs tanítás, kérditek a véneket, de nincs tanácsuk. Királyotok a halottakat siratja, a vezetők zsákba öltözve gyászolnak, a közember retteg, kezei remegnek. Megbüntetem mindet, ahogy megérdemlik. Ahogyan ítéltek, én is úgy ítélem őket. Akkor majd megértik, hogy én vagyok az Örökkévaló!” A száműzetés hatodik évében, a hatodik hónap ötödik napján történt. Júda vezetői éppen nálam voltak, a házamban, amikor hirtelen Uram, az Örökkévaló rám tette kezét. Egy emberhez hasonló alakot láttam, aki mintha tűzből lett volna. Deréktól lefelé égő tűzből volt, deréktól fölfelé pedig olyan ragyogóan fényes volt, mint az olvasztott fém. Láttam, hogy valaki felém nyújtja a karját, és megragad a hajamnál fogva. Majd szellemben felemelt az ég és föld közé, és Jeruzsálembe vitt. Az Istentől küldött látomásban a Templom belső udvarának északi kapujához érkeztem, ahol az a bálványszobor állt, amely Istent féltékeny haragra ingerelte. Azután Izráel Istenének dicsőségét láttam — éppen olyan volt, mint amilyennek előzőleg látomásban láttam, a völgyben. Megszólított: „Ember fia, nézz észak felé!” Arra néztem, és az oltár melletti kapunál ott állt az a bálványszobor, amely Istent féltékeny haragra ingerelte. Majd ezt mondta: „Ember fia, látod, milyen undorító és rettenetes dolgokat művel Izráel népe?! Ide helyezték bálványukat, éppen az én Templomom mellé! De még ennél utálatosabb dolgokat is mutatok neked.” Ezután a Templom udvarának a kapujához vitt, ahol egy rést láttam a falban. Majd ezt mondta: „Ember fia, törj egy rést a falon!” Úgy is tettem, és egy ajtót láttam. „Menj be az ajtón — mondta —, és lásd meg, milyen szörnyű gonoszságokat művelnek ott!” Bementem, és ott undorító hüllők, kígyók és egyéb tisztátalan állatok bálványszobrait találtam. Izráel népe ezeket imádta! Sőt, a falakon is körös-körül ezeknek a bálványoknak a képeit láttam! Izráel hetven vezetője ott állt a bálványok előtt, mindegyikük kezében füstölő, amelyből tömjénfüst szállt fel. Megismertem közülük Jaazanjáhut, Sáfán fiát. Akkor Isten ezt mondta: „Ember fia, látod, mit művelnek Izráel vezetői a sötétben? Mindegyiknek megvan a maga bálványa, a saját külön titkos kamrájában, azt imádja. Azt gondolják: »Az Örökkévaló úgysem lát bennünket! Elhagyta az országot, nem törődik velünk.«” Majd azt mondta az Örökkévaló: „De még ennél utálatosabb dolgokat is mutatok neked, amelyeket ők művelnek.” Azután az Örökkévaló Templomának az északi kapujához vitt, ahol asszonyok ültek, és Tammúzt siratták. „Láttad ezt, ember fia? De még ennél utálatosabb dolgokat is mutatok neked, amelyeket ők művelnek” — mondta. Majd a belső udvarba vitt, ahol huszonöt férfit láttam az Örökkévaló Templomának kapuja és az oltár között, akik a földre borulva imádkoztak. De nem a Templom felé néztek, hanem az ellenkező irányba! Hátukat fordították az Örökkévaló Templomának, és kelet felé fordultak: a Napot imádták! Majd ezt mondta nekem: „Láttad ezt, ember fia? Hát nem elég, hogy Júda törzsének népe itt a Templomban ilyen szörnyű és utálatos dolgokat művel, még az egész országot is betöltik erőszakossággal, és hátat fordítanak nekem, hogy haragra ingereljenek?! Nézd meg, hogyan tartják azt az ágat az orruk elé! Ezért haragomban elbánok velük, szemem nem szánja meg őket, nem könyörülök rajtuk. Akárhogy kiáltanak hozzám, nem hallgatom meg őket!” Azután a fülem hallatára hangosan így kiáltott: „Jöjjetek elő felvigyázók, akik a város fölött hatalmat kaptatok! Mindegyiknek legyen a kezében pusztító fegyvere!” Ekkor láttam, hogy hat férfi közeledik a felső kapu felől, amely északra néz. Öten egy-egy harci fegyvert tartottak a kezükben, de a hatodik írnok volt. Ő lenvászon ruhát viselt, kezében és az övére erősítve hozta íróeszközeit. Mind megálltak a bronzoltár mellett. Ekkor Izráel Istenének dicsősége fölemelkedett a helyéről, ahol addig nyugodott: a kerubok fölött. Felemelkedett, és kifelé indult a Templomból, de megállt az ajtóban, a küszöb fölött. Előszólította a fehér ruhás írnokot. Az Örökkévaló azt mondta neki: „Menj keresztül a városon, és jelöld meg a homlokukon mindazokat, akik keseregnek és sírnak azok miatt a rettenetes és utálatos dolgok miatt, amelyek a városban történnek!” [5-6] A többieknek pedig a fülem hallatára ezt mondta: „Menjetek utána ti is keresztül a városon, és mindenkit öljetek meg, akinek a homlokán nincs ott a jel! Szemetek ne szánja meg őket, se ne könyörüljetek rajtuk! Nem számít, hogy idősek, vagy fiatalok, szüzek, gyermekek, vagy anyák! De ne nyúljatok senkihez, akinek homlokán ott a jel! Induljatok, és itt kezdjétek el, Templomomnál!” Akkor azok elindultak, és először azokat a vezetőket ölték meg, akik a Templom előtt voltak. *** Még azt is mondta nekik: „Tegyétek a Templom udvarait tisztátalanná: töltsétek meg halottakkal! Menjetek!” Azok pedig kimentek a városba, hogy öljenek. Eközben én, Ezékiel, ott maradtam a Templom előtt. Arccal a földre borultam, és kiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Egészen kipusztítod még Izráel maradékát is, amikor Jeruzsálemre haragszol?!” Így válaszolt: „Izráel és Júda bűnei már az égig tornyosulnak! Az egész országot elárasztották a gyilkosságok, a város megtelt igazságtalansággal és törvényszegéssel. Mindez amiatt van, hogy a nép ezt mondja: »Az Örökkévaló elhagyta az országot, nem lát minket!« Emiatt szemem nem szánja őket, s nem könyörülök rajtuk! Ezt a bajt ők okozták maguknak: csak azt kapják, amit megérdemelnek.” Ekkor a fehér ruhás írnok jelenést tett az Örökkévalónak: „Amit parancsoltál, megtettem.” Felnéztem, és a kerubok feje fölötti kék színű drágakőhöz hasonló boltozaton megláttam valamit, ami egy trónushoz hasonlított. Aki a trónon ült, ezt mondta a fehér ruhás írnoknak: „Menj be a forgó kerekek közé, amelyek a kerubok alatt vannak! Töltsd meg mindkét kezed izzó parázzsal, amely a kerubok között ég, és szórd le a városra!” Az írnok a szemem láttára odament a kerubokhoz, akik a Templom déli oldalán álltak. A felhő betöltötte az egész belső udvart. Majd az Örökkévaló dicsősége, amely a kerubok fölött állt, fölemelkedett, és megállt a Templom ajtajában, a küszöb fölött. A felhő betöltötte a Templom belsejét, az Örökkévaló dicsőségének világossága pedig megvilágította az egész udvart. A kerubok szárnyainak hangja felerősödött, s olyan hangos lett, mint a Mindenható Isten mennydörgő hangja. Ez a hang egészen a külső udvarig elhallatszott. Az Örökkévaló azt mondta a fehér ruhás írnoknak, hogy menjen, és vegyen abból az izzó parázsból, amely a kerubok és a forgó kerekek között ég. Ekkor ő odament és az egyik kerék mellett megállt. Az egyik kerub kinyújtotta kezét, izzó parazsat vett ki a tűzből, amely a kerekek között égett, és a fehér ruhás férfi kezébe tette, aki elvitte a parazsat. (Úgy láttam, hogy a keruboknak emberi karjuk és kezük volt a szárnyuk alatt.) Azután megnéztem a kerekeket. Összesen négy volt, mindegyik kerub mellett egy-egy. Úgy tűnt, mintha ragyogó aranyszínű drágakőből készültek volna. Mind a négy kerék egyforma volt, és mindet úgy szerkesztették, hogy a belsejében egy másik kerék is látszott. Minden irányban tudtak haladni, de a kerubok nem fordultak sem jobbra, sem balra, amikor mozogtak. Mindig abba az irányba haladtak, amerre valamelyik arcuk nézett, de nem fordultak el semerre. A kerubok egész testét szemek borították. Szemek voltak a hátukon, karjaikon, szárnyaikon, sőt, még a kerekeken is. Igen, még a négy keréken is szemek voltak körös-körül! Ezeket a kerekeket a fülem hallatára „forgókerekeknek” nevezték. [14-15] Mindegyik kerubnak négy arca volt: az első kerub-arc, a második ember-arc, a harmadik oroszlán-arc, a negyedik sas-arc volt. (Ezeket a kerubokat láttam korábban a Kebár folyó melletti látomásomban is.) Azután a kerubok felemelkedtek a levegőbe, *** és a kerekek is együtt mozogtak velük. Amikor a kerubok kiterjesztették a szárnyaikat, és felszálltak, a kerekek is velük szálltak, de nem fordultak meg azok sem. Ha a kerubok mozdultak, a kerekek is velük együtt mozdultak. Ha a kerubok megálltak, a kerekek is, mert ezeknek a lényeknek a szelleme a kerekekben volt. Majd az Örökkévaló dicsősége felemelkedett a Templom küszöbétől, és elhelyezkedett a kerubok fölött. A kerubok kiterjesztették szárnyaikat, felszálltak, és a kerekek is velük mozogtak. Láttam, ahogyan elvonultak, de az Örökkévaló Temploma keleti kapujában még megálltak egy időre. Az Örökkévalónak, Izráel Istenének dicsősége fölöttük volt. Ugyanezeket az élőlényeket láttam látomásban a Kebár folyó mellett is. Most értettem meg, hogy ezek kerubok voltak, akik Izráel Istenének dicsőségét hordozzák maguk fölött. Mindegyiknek négy arca és négy szárnya volt, s ezenkívül emberi karhoz hasonló karjaik voltak a szárnyaik alatt. A kerubok négy arca ugyanolyan volt, mint amilyeneket a Kebár folyó partján láttam látomásban. Mind egyenesen előre néztek, abba az irányba, amerre haladtak. Azután a Szellem az Örökkévaló Templomának a keleti kapujához vitt, amely arra néz, ahol a nap felkel. A kapunál huszonöt férfit láttam. A nép egyes vezetői is közöttük voltak: felismertem Jaazanját, Azzúr fiát és Pelatjáhút, Benája fiát. Az Örökkévaló ezt mondta: „Ember fia, ezek azok a férfiak, akik gonoszságokat terveznek, és rossz tanácsokat adnak ebben a városban. Azt mondják: »Nemsokára újra felépítjük házainkat! Olyan biztonságban vagyunk a város falai mögött, mint a hús a fazékban!« Ezért prófétálj ellenük, ember fia, prófétálj!” Ekkor az Örökkévaló Szelleme szállt rám, és az Örökkévaló azt parancsolta: „Szólj! Mondd meg nekik, hogy ezt üzeni az Örökkévaló: Szóval, ezt mondjátok, Izráel népe? Én azonban jól tudom, mit gondoltok magatokban! Azt is tudom, milyen sok embert meggyilkoltatok a városban, s megtöltöttétek az utcákat halottakkal!” Most pedig azt mondja nektek Uram, az Örökkévaló: „Akiket meggyilkoltatok, ők a hús a fazékban; a fazék pedig maga a város! Kiragadlak titeket ebből a városból. Féltek az ellenség fegyverétől? Én valóban rátok hozom a fegyvereiket — azt mondja Uram, az Örökkévaló —, kiviszlek titeket a városból, az ellenség kezébe adlak benneteket, és végrehajtom rajtatok az ítéletet. Fegyverek végeznek veletek, és Izráel földjének határán tartok ítéletet fölöttetek, hogy megértsétek, hogy én vagyok az Örökkévaló. [11-12] Ez a város nem lesz »fazék« a számotokra, és ti sem lesztek többé a »hús« benne, hanem kiviszlek titeket belőle, és Izráel földjének a határán tartok majd ítéletet fölöttetek. Akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Örökkévaló, akinek nem követtétek a törvényeit, és akinek a rendelkezéseit nem hajtottátok végre, hanem a körülöttetek élő idegen népek szokásai szerint éltetek!” *** Miközben így prófétáltam, láttam, hogy Pelatjáhú, Benájáhú fia meghalt. Akkor arccal a földre borultam az Örökkévaló előtt, és hangosan így kiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Teljesen el akarod pusztítani Izráelnek még a maradékát is?!” Akkor az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia! A rokonságodról, a testvéreidről és Izráel egész elűzött népéről, akik most a száműzetésben éltek, ezt mondják azok, akik Jeruzsálemben laknak: »Ők már messzire eltávolodtak az Örökkévalótól és ettől a földtől, ezért az Örökkévaló nekünk adta Izráel földjét — ez most már a mi birtokunk.« Te viszont ezt feleld: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: »Igaz, hogy messzire hajítottam el őket, idegen népek közé. Valóban szétszórtam őket a messzi országokba. Mégis, én magam vagyok a templom a számukra — arra az időre, amíg idegen földön laknak.« Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: »Izráel népe, én magam foglak összegyűjteni a népek közül, egybegyűjtelek benneteket a messzi földekről, ahová szétszóródtatok, és visszaadom nektek Izráel földjét! Amikor majd hazatértek, elpusztítotok minden utálatos és gyalázatos bálványt, amely most e földön található. Akkor majd egy szívet adok nektek, és új szellemet adok belétek, eltávolítom belőletek a kőszívet, és a helyébe valódi hús-szívet adok, hogy engedelmeskedjetek törvényeimnek és parancsaimnak, s hogy azok szerint éljetek. Akkor lesztek népemmé, én pedig Istenetekké. De azoknak, akiknek szíve az utálatos bálványokhoz ragaszkodik, és akik undorító bálványaikat követik, megfizetek tetteik szerint — ezt mondja Uram, az Örökkévaló.«” Ekkor a kerubok kiterjesztették szárnyaikat, és felszálltak. A kerekek is mellettük repültek. Izráel Istenének dicsősége a kerubok fölött foglalt helyet. Az Örökkévaló dicsősége felemelkedett, elhagyta a várost, majd megállt a hegy tetején, amely a várostól keletre fekszik. Engem pedig felemelt a Szellem, és visszavitt Káldeába, a száműzöttek közé. Mindezt látomásban láttam, amelyet Isten Szellemétől kaptam. Itt ért véget ez a látomás. Azután mindent elmondtam a száműzötteknek, amit az Örökkévaló a látomásban mutatott. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, lázadó és engedetlen nép között élsz. Van ugyan szemük, hogy lássanak, de mégsem látnak, van fülük a hallásra, mégsem hallanak — mert lázadók és engedetlenek. Ezért, ember fia, tégy úgy, mintha száműzetésbe kellene indulnod! Készülődj, csomagold össze a holmidat egy kis batyuba, és indulj el a »száműzetésbe«, mintha végleg el kellene hagynod lakóhelyed! Mindezt nappal, és az emberek szeme láttára tedd meg! Talán észreveszik és megértik, annak ellenére, hogy lázadók és engedetlenek. Az összekészített batyut pedig, amellyel a száműzöttek szoktak indulni, nappal vidd ki a házadból, az emberek szeme láttára! Azután este tégy úgy, mintha el kellene indulnod messzi földre, száműzetésbe! Amikor az emberek látják, törd át a házad falát, és ott menj ki! Sötétedéskor, az emberek előtt vedd a válladra batyudat, és indulj el! Takard el arcodat, hogy ne is lásd, hová mész! Így tettelek téged prófétikus jellé Izráel népe számára.” Mindent úgy tettem, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Nappal kivittem a batyut a házamból, este pedig kezemmel áttörtem a falat, és a batyuval a vállamon jelképesen „elindultam a száműzetésbe”. Mindezt úgy, hogy az emberek jól lássák. Másnap reggel az Örökkévaló szólt hozzám: „Ember fia, ugye, megkérdezte tőled ez a lázadó nemzedék, Izráel népe, hogy mit művelsz? Ezt válaszold nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Ez a prófétikus jel arra a fejedelemre vonatkozik, aki most Jeruzsálemben uralkodik, és vele együtt mindazokra, akik most Izráel népéből Jeruzsálemben laknak.« Mondd nekik: »Én, Ezékiel, prófétikus jel vagyok! Amit a szemetek előtt tettem, az fog történni Jeruzsálem lakóival is«! Bizony, száműzetésbe kell menniük, fogságba hurcolják őket! Fejedelmük is közöttük lesz, ő is vállára veszi batyuját, és a sötétben indul el. Titokban rést ütnek a falon, és azon mennek ki. A fejedelem eltakarja az arcát, és szemei nem látják a földet. Titokban akar megszökni, de én, az Örökkévaló, hálót dobok rá, és csapdába ejtem! Azután Babilóniába viszem, a káldeusok földjére, és ott marad haláláig, de azt a földet mégsem fogja látni. Segítőit és harcosait szétszórom a szélrózsa minden irányába, és kivont karddal üldözöm őket. Akkor fogják megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki szétszórom őket a nemzetek közé, és elszélesztem őket idegen országokba. Mégis, életben hagyok közülük egy keveset maradéknak, akik megmenekülnek a fegyvertől, túlélik az éhínséget és a halálos járványokat. Igen, megmentem őket, hogy mondják el a népeknek, akik közé kerülnek, milyen utálatos bálványokkal vétkeztek ellenem. Akkor mindannyian megértik és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, amikor eszel, remegve egyél! Amikor iszol, rettegve igyál! Lássák az emberek, mennyire félsz! Ezt mondd a föld lakosainak: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló, Jeruzsálem és Izráel földje lakosairól: »Kenyerüket rettegve eszik, vizüket félve isszák. Félnek, hogy egész országuk elpusztul, s hogy kirabolják és kifosztják annak népét, büntetésül lakóinak erőszakossa miatt! Népes városaik romhalmazzá lesznek, országuk pedig pusztasággá, s akkor tudják meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!«” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, miféle szólásmondás az, amelyet Izráel földjén mondogatnak: »Csak telnek-múlnak a napok, és minden látomás szertefoszlik, nem lesz azokból semmi!« Ezért mondd meg nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Véget vetek én ennek a mondásnak! Ezt nem fogjátok soha többé emlegetni!« Mondd csak meg nekik: »Bizony, közelednek a napok, amikor minden látomás beteljesül! Mert ezentúl nem lesz több meddő látomás, sem hamis jövendőmondás Izráelben! Hiszen én vagyok az Örökkévaló, s ha mondok valamit, az a szó beteljesül! Nem késlekedik, amit mondok, ó ti engedetlen lázadók, hanem éppen a ti napjaitokban, bizony, beteljesítem rajtatok!« Ezt mondja Uram, az Örökkévaló.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, Izráel népe azt mondja: »A látomások, amelyeket Ezékiel látott, a távoli jövőre vonatkoznak! Messze jövendőről prófétál ez az ember!« Ezért mondd meg nekik: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Nincs több haladék, sem késedelem! Amit mondtam, nem várat tovább magára, hanem beteljesedik rajtatok!« Ezt mondja Uram, az Örökkévaló.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, prófétálj Izráel hamis prófétái ellen, akik a saját szívükből prófétálnak, és mondd meg azoknak, akik a saját gondolataikat hirdetik: Halljátok meg az Örökkévaló szavát! Ezt mondja nektek Uram, az Örökkévaló: Jaj az ostoba prófétáknak, akik a saját szellemüket követik, és akik semmiféle látomást nem láttak! Jaj, Izráel! Prófétáid olyanok lettek, mint a romok között kószáló rókák! Nem javítottátok a várfalak réseit, nem építettétek Izráel népének falait, hogy képes legyen megállni ellenségeivel szemben az Örökkévaló napján! Nem láttatok ti semmiféle látomást, csak hazugságot és hamis jóslatokat, mégis azt mondjátok: »Ezt mondja az Örökkévaló…«. Pedig az Örökkévaló nem küldött titeket, hogy szóljatok az ő nevében. Mégis becsapjátok az embereket, akik szavaitok beteljesedését remélik. Bizony, hamis látomásokat láttatok, hazug jóslatokat jövendöltök, amikor azt mondjátok: »Ezt mondja az Örökkévaló…« — noha én nem szóltam hozzátok!” Ezért azt mondja nektek Uram, az Örökkévaló: „Mivel üres szavakat mondtatok, és hazugságot láttatok, ezért én ellenetek fordulok! — mondja Uram, az Örökkévaló. — Kezem súlyát meg fogják érezni azok a próféták, akik üres és hamis látomásokat látnak, és hazugságokat prófétálnak! Nem maradhatnak népem közösségében, nem írják nevüket Izráel fiainak névsorába, s nem mehetnek be többé Izráel földjére! Amikor ezek beteljesednek, akkor fogjátok megérteni, hogy én vagyok az Örökkévaló, az Isten! Újra meg újra félrevezették népemet: azt ígérték, hogy béke lesz — pedig nincs békesség! Ha a nép gyenge falat épített, a hamis próféták azt is bemeszelték! Te pedig, Ezékiel, mondd meg azoknak, akik azt bemeszelték, hogy ledől az a fal! Bizony, le fog dőlni, mert ömlő zápor zúdul majd rá, pusztító jégeső rombolja, szélvihar szaggatja! S mikor a fal összedől, megkérdik tőletek: »Próféták, ugyan hová lett a meszelés?«” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Szélviharral hasítom haragomban, záporeső zúdul rá felindulásomban, bosszúságom jégesője végleg elpusztítja! Lerombolom a ti meszelt falatokat, a földre döntöm, hogy még az alapja is kilátszik! Összeomlik, rátok zuhan, és alatta pusztultok el. Akkor tudjátok meg igazán, hogy én vagyok az Örökkévaló! Így mutatom meg haragom hevét: elpusztítom a falat, és azokat is, akik meszelték. Azt mondom: Nincs többé sem fal, sem akik meszelték! Nincs többé Izráelben, aki meszeljen, nincs, aki Jeruzsálemnek hamisan prófétáljon, nincs, aki békességről lásson látomást a városnak, amikor nincs békesség!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Ember fia, fordítsd tekinteted azokra a leányokra és asszonyokra Izráelben, akik a saját szívükből prófétálnak! Prófétálj ellenük! Ezt mondd nekik: Azt mondja nektek Uram, az Örökkévaló: Jaj azoknak, akik szalagokat szőnek az emberek karjára, karkötőket kötögetnek mindenki csuklójára, és fejkendőket varrogatnak minden méretben! Elhitetik az emberekkel, hogy ezekben varázserő van — s ezzel csapdába csalják viselőik lelkét! Foglyul ejtetek népem közül egyeseket, csak azért, hogy legyen miből megéljetek? Bemocskoljátok nevemet népem előtt: megöltök lelkeket, akiknek nem kellene meghalniuk, és életben hagytok olyanokat, akiknek nem lenne szabad tovább élniük! Mindezt pedig egy marék árpáért és egy darab kenyérért teszitek! Így vezetitek félre népemet — amely hallgat a hazugságra, és követi azt!” Ezért így szól hozzátok Uram, az Örökkévaló: „Nézzetek rám! Ellenetek fordulok, és karkötőitek ellen, amelyekkel csapdába ejtitek és megkötözitek az emberek lelkét, mint madarász a madarakat! Letépem a karkötőket és szabadon engedem a fogoly lelkeket. Kiszabadítom a csapdába esettek lelkét, mint a madarakat, hadd repüljenek! Bizony leszaggatom róluk a kendőket, és kiszabadítom népemet kezetekből! Kimenekülnek csapdáitokból, és nem lesznek többé a foglyaitok! Akkor értitek meg, és ismeritek el, hogy én vagyok az Örökkévaló! Hazugságaitokkal elbizonytalanítottátok az igazakat, akiket én nem akartam bántani. Viszont bátorítottátok a bűnösöket, hogy ne változtassanak az életükön, és ne meneküljenek meg! Ezért nem fogtok többé hazug látomásokat látni, sem varázsolni! Kiszabadítom népemet a kezetekből. Akkor értitek meg, és ismeritek el, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Izráel vezetői közül néhányan eljöttek hozzám, és leültek velem szemben. Ekkor az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezek a férfiak a bálványaikat a szívükben állították fel, és ott imádják azokat. A bálványok bűnbe viszik őket, mégis állandóan azokra függesztik tekintetüket. Ezek után még ide jönnek, hogy tőlem kérjenek tanácsot?! Mit gondolsz, vajon megengedjem nekik, hogy kérdezősködjenek? Ezért hát, mondd nekik ezt: Így szól Uram, az Örökkévaló: Izráel népe közül egyesek a bálványaikat a szívükben állítják fel, és ott imádják azokat. Bár ezek a bálványok bűnbe viszik őket, mégis állandóan azokra függesztik a tekintetüket. Azonban, ha ezek után mégis a prófétához mennek, hogy rajta keresztül kérjenek tőlem tanácsot, akkor én, az Örökkévaló fogok nekik válaszolni! Igen, én magam válaszolok nekik — annak ellenére, hogy oly sok bálványuk van —, mert meg akarom ragadni Izráel népének szívét, amely bálványaik miatt eltávolodott tőlem. Ezért mondd Izráel népének: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Forduljatok el bálványaitoktól, és térjetek vissza hozzám! Fordítsatok hátat minden hamis istennek, és rá se nézzetek többé! Izráel népe közül és az itt élő idegenek közül egyesek a szívükben állítják fel bálványaikat, és ott imádják azokat. Bár ezek a bálványok bűnbe viszik őket, mégis állandóan azokra függesztik a tekintetüket. Ha ezek mégis a prófétához mennek, hogy általa tőlem kérjenek tanácsot, akkor én, az Örökkévaló fogok nekik felelni! Ez lesz a válasz, amit tőlem kapnak: ellenük fordulok, és elpusztítom őket! Intő jellé és közmondássá lesznek a többiek számára. Kigyomlálom őket népem közül — s akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Örökkévaló! Ha pedig az a próféta engedi magát megtéveszteni, és mégis »prófétál« annak a bálványimádónak, aki hozzá fordul, akkor én, az Örökkévaló fordulok a próféta ellen, és én tévesztem meg őt! Sőt, kinyújtom kezem ellene, és kiirtom népem, Izráel közül! Így mindketten ugyanazt a büntetést viselik. Egyforma lesz a bálványimádó és a hamisan prófétáló próféta büntetése. Azért teszem ezt, hogy Izráel népe többé ne távolodjon el tőlem, és többé ne szennyezze be magát bűneivel, hanem valóban az én népemmé legyenek, én pedig Istenük legyek” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló! Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ha egy ország népe súlyos bűnöket követ el, és vétkezik ellenem, akkor kezemet kinyújtom ellenük, elveszem tőlük a kenyeret, éhséget bocsátok rájuk, és kipusztítok onnan embert és állatot. Bizony, megbüntetem azt az országot, még akkor is, ha Nóé, Dániel és Jób ott élne közöttük! Ők hárman is csak a saját életüket tudnák megmenteni igazságos és istenfélő életükkel” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló! „Vagy ha vérengző vadállatokat küldenék oda, hogy kiirtsák a lakosokat, és olyan lakatlan pusztasággá lenne az ország, hogy senki sem merne átmenni rajta a vadállatok miatt; és ha Nóé, Dániel és Jób közöttük élne, ők is csak saját magukat menthetnék meg igazságos és istenfélő életükkel — ez olyan igaz, mint hogy élek, ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, s még a saját gyermekeiket sem tudnák megmenteni, az az ország pedig bizonyosan elpusztulna. Vagy ha ellenséges hadsereget küldenék arra az országra, s megparancsolnám nekik, hogy irtsanak ki belőle embert és állatot, és még ha Nóé, Dániel és Jób élne is közöttük, ők is csak saját magukat menthetnék meg igazságos és istenfélő életükkel — ez olyan igaz, mint hogy élek, azt mondja Uram, az Örökkévaló —, még a saját gyermekeiket sem tudnák megmenteni, az az ország pedig bizonyosan elpusztulna. Vagy ha halálos járványt küldenék arra az országra, s haragomban tömegesen pusztítanám el lakosait, hogy kiirtsak belőle embert és állatot, és még ha Nóé, Dániel és Jób élne is közöttük, ők is csak saját magukat menthetnék meg igazságos és istenfélő életükkel — ez olyan igaz, mint hogy élek, azt mondja Uram, az Örökkévaló —, még a saját gyermekeiket sem tudnák megmenteni, az az ország pedig bizonyosan elpusztulna.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ha ez így igaz, akkor mennyivel inkább el fog pusztulni Jeruzsálem, amikor rázúdítom mind a négy súlyos büntetésemet: ellenséges hadsereget, éhínséget, vadállatokat és járványos betegséget, hogy kiirtsak belőle embert és állatot egyaránt! Mégis, mindezek ellenére életben hagyok néhányat közülük! Fiak és leányok fognak megmenekülni, egy csekély maradék megmarad, amelyet Babilonba hurcolnak. Igen, éppen ide jönnek, hogy lássátok őket! Akkor majd megvigasztalódtok a csapások miatti szomorúságotokból, amelyekkel Jeruzsálemet sújtottam. Megvigasztal benneteket, ha látni fogjátok, hogy mennyi gonoszságot követtek el, és milyen istentelen módon éltek! Akkor meg fogjátok érteni, és belátjátok, hogy nem ok nélkül bántam így Jeruzsálemmel” — azt mondja Uram, az Örökkévaló! Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, mit gondolsz, különb-e a szőlőtőke fája, mint a többi fák? Jobb-e vesszeje, mint akármely erdei fa ága? Készítenek-e a szőlő fájából bármit is? Faragnak-e belőle bármi hasznosat, hogy akár csak egy korsót, vagy edényt ráakasszanak? Bizony, nem jó másra, mint a tűzre, gyújtósnak! Két vége már megégett, közepe is megperzselődött, mire használható még, mondd? Hiszen amikor ép volt, akkor sem volt jó semmire, mennyivel kevésbé most, hogy megégett!” Ezért ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ahogy tűzre vetem az erdő fáit, hogy égjenek, úgy bánok a szőlővel is: elégetem! Így vetem a tűzre Jeruzsálem lakosait, őket is felperzselem! Ellenük fordulok, s bár kimenekülnek az egyik tűzből, a másik végleg elemészti őket! Akkor fogják megérteni, hogy én vagyok az Örökkévaló, mikor ellenük fordulok! Elpusztítom országukat, pusztasággá teszem földjüket hűtlenségük miatt!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, hirdesd Jeruzsálemnek szörnyű és utálatos bűneit, hogy felismerjék azokat! Mondd neki: Jeruzsálem, ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Kánaán földjén születtél, Kánaánból származol, apád emóri volt, anyád hettita. Magad pedig így születtél: Világra jöttél, de senki sem törődött veled. Köldökzsinórod nem vágták el, meg sem fürdettek, meg sem tisztítottak, sóval be nem dörzsöltek, pólyába sem takartak. Senki sem könyörült rajtad, senki meg nem szánt, hogy gondodat viselné, kidobtak a mezőre, utálattal kivetettek, már születésed napján sem kellettél senkinek! Elmentem melletted, láttam, hogy a véredben fekszel, és megszántalak. Azt mondtam neked: »Akarom, hogy élj, noha csupa vér vagy!« Mondtam neked: »A véredben fekszel, mégis azt akarom, hogy élj!« Felneveltelek, s felnőttél, mint mezőn a fű. Nagyra nőttél, felserdültél, szépségről szépségre jutottál, melleid kigömbölyödtek, hajad hosszúra nőtt, de meztelen maradtál és védtelen. Arra jártam, és láttam, hogy érett vagy már a szerelemre, eljött az időd! Akkor palástom szárnyával betakartalak, hogy ne légy meztelen, eljegyeztelek, szövetségre léptem veled, és az enyém lettél — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Megfürdettelek tiszta vízben, lemostam rólad a vért, olajjal megkentelek. Hímzett ruhába öltöztettelek, lábadra delfinbőr sarut húztam, fejedre gyolcsvásznat adtam, selyemfátyollal takartalak be. Felékesítettelek ékszerekkel: karperecekkel, nyakláncokkal, orrpereccel, fülbevalóval, és ékes koronát tettem a fejedre. Milyen gyönyörű lettél ékességeidben! Hogy illett rád arany és ezüst, finom gyolcs, puha selyem, és pompás öltözet! Ételed a legfinomabb liszt, méz és olaj lett, mindenből a legjava. Szépek szépe voltál, s királynővé lettél. Szépséged híre messze földre eljutott, hallották a nemzetek mindenfelé. Mert én emeltelek fel, ékszereimmel ékesítettelek föl, én adtam rád dicsőségemet! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — De jaj, elbíztad magad hírneved miatt! Szépségedben bíztál, hozzám hűtlen lettél! Minden járókelővel megcsaltál, nékik adtad magad! Hímzett ruháiddal bálványok szentélyét díszítetted, s ott paráználkodtál velük! Ilyen még nem volt, és nem is lesz többé soha! Tőlem kapott aranyad, ezüstöd, ékszereid mind a bálványoknak adtad, férfiszobrokat készítettél belőlük, s azokat imádtad! Hímzett ruháidat a szobrokra terítetted, olajamat és tömjénemet eléjük vitted! Kenyeremet, amit tőlem kaptál, lisztem, olajam és mézem, amellyel tápláltalak, a bálványoknak adtad áldozatul! Igen, így volt! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Fiakat és leányokat szültél nekem, de feláldoztad őket a bálványaidnak! Hát nem volt elég, hogy annyiszor házasságot törtél? Még gyermekeimet is lemészároltad, tűzbe vetetted, bálványaidnak adtad?! Sok szörnyű tetted, utálatos hűtlenséged miatt elfelejtetted ifjúságod idejét! Nem emlékeztél rá, hogy védtelen és meztelen voltál, a véredben feküdtél, halni készültél! Ennyi gonoszságod után — jaj neked, jaj! — azt mondja Uram, az Örökkévaló —, még szent helyeket is építettél bálványaidnak, oltárokat emeltél nekik minden utcasarkon! Magaslatokat építettél az utak mellett, szépségeddel elcsábítottad az úton járókat. Szégyentelenül felkínáltad nekik testedet, mennyit paráználkodtál velük! Számtalanszor megcsaltál szomszédaiddal, Egyiptom nagytestű fiaival, hogy engem haragra ingerelj. Ezért, lásd, megfenyítettelek: szűkebbre szabtam élelmedet, kiszolgáltattalak ellenségeidnek, a filiszteusok városainak, akik utálattal fordultak el paráznaságodtól. Megcsaltál Asszíria fiaival is, de még ez sem volt elég! Bizony, paráználkodtál velük, de nem elégedtél meg velük. Kánaánban paráználkodtál, majd a káldeusokkal is, mégsem volt elég! Milyen gyenge és állhatatlan a szíved, milyen sóvár és telhetetlen — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, hogy úgy éltél, mint egy szégyentelen prostituált, és hogy magaslatokat emeltél a bálványoknak az utak mellett, és minden keresztútnál. Csak abban különböztél a hivatásos paráznáktól, hogy nem törődtél a fizetséggel. Olyan lettél, mint a házasságtörő asszony, aki férje helyett idegenekhez adja magát. A prostituáltnak bért adnak, de te magad fizettél szeretőidnek! Magad bérelted fel őket mindenfelől, hogy paráználkodjanak veled. Lám, a prostituáltak megkövetelik a paráznaság bérét, de te nem így tettél! Senki sem futott utánad, te magad fizetted meg szeretőidet, s nem ők fizettek neked.” Ezért hát, Jeruzsálem, te házasságtörő, halld meg az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: „Mivel bűneiddel bemocskoltad magad, utálatos bálványokkal paráználkodtál, szeretőidnek mutogattad magad, és gyermekeidet legyilkoltad bálványaid kedvéért, összegyűjtöm hát ellened minden szeretődet, akikkel paráználkodtál. Összegyűjtöm mind, akiket szerettél, és akiket gyűlöltél; s előttük meztelenre vetkőztetlek, hadd lássanak csupaszon, te szégyentelen! Elítéllek, és megbüntetlek, mint gyilkos és házasságtörő asszonyt a férje. Bizony, a féltékeny férj haragjával büntetlek meg! Kiszolgáltatlak egykori szeretőidnek, s ők lerombolják magaslataidat, szétszórják bálványaidat, letépik ruháidat, ékszereidet elveszik, s ott hagynak kifosztva és csupaszon. Összegyűlnek ellened, megköveznek, kardjukkal átdöfnek, házaidat felgyújtják, sok nép szeme láttára hajtják végre rajtad az ítéletet. Véget vetek a paráználkodásodnak, nem fizetsz többé érte szeretőidnek! Akkor végre lecsillapul majd haragom, elmúlik féltékenységem, megszűnik bosszankodásom, és megnyugszom. Mivel elfelejtetted ifjúságod napjait, gonosz tetteiddel bosszantottál, megbüntetlek téged mindezekért! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló, — Többé nem fogsz bálványokkal paráználkodni, sem egyéb utálatos dolgokat elkövetni!” „Jeruzsálem, ezt mondják rólad a többi népek: »Olyan ez a leány is, mint az anyja!« Bizony, anyád leánya vagy, aki megutálta férjét és fiait! Olyan vagy, mint nővéreid, akik megutálták férjüket és fiaikat! Apád emóri férfi, anyád hettita asszony, te is olyan vagy, mint ők! Nővéred Samária, aki leányaival balkezed felől lakott, húgod Sodoma, aki leányaival jobbodon élt. Minden utálatos bűnüket te is elkövetted, sőt, hamar túltettél rajtuk a gonoszságban! Oly igaz, mint ahogy élek — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, hogy húgod, Sodoma nem vétkezett annyit, mint te, sem leányai nem vétkeztek olyan súlyosan, mint a te leányaid, Jeruzsálem! Lásd, a húgod, Sodoma vétke ez volt: a büszkeség, a túl sok evés-ivás és a gondtalan jólét közepette sem ő, sem leányai nem könyörültek a szegényeken, nyomorultakon, s nem akartak segíteni rajtuk. Elbízták magukat, és utálatosan vétkeztek, ezért eltöröltem őket a föld színéről, ahogyan magad is láttad. Nővéred, Samária félannyit sem vétkezett, mint te — bűneid annyira feltornyosultak! Hozzád képest nővéreid minden bűnükkel együtt is igazabbak voltak nálad, mert nem vétkeztek oly súlyosan, mint te. Viseld hát gyalázatodat, mivel elítélted nővéreidet, pedig még náluk is gonoszabbul vétkeztél! Igazabbak ők nálad, mert náluk is utálatosabb tetteket követtél el, viseld hát szégyened és büntetésed! Azután majd visszahozom és helyreállítom, akiket száműzetésbe, fogságba vittek: Sodomát és leányait, Samáriát és leányait. Akkor téged is visszahozlak a száműzetésből, és helyreállítalak, Jeruzsálem, hogy szégyenkezve elismerd bűneidet, bánkódva emlékezz gyalázatos tetteidre, és megvigasztald nővéreidet! Akkor újra felépítem őket, Sodomát és leányait, Samáriát és leányait, és téged is újra felépítelek, leányaiddal együtt, Jeruzsálem! [56-57] Ugye, mielőtt gonoszságod napvilágra került, gőgösen kigúnyoltad nővéredet, Sodomát? Most téged gúnyolnak ugyanígy szomszédjaid: Arám, Filisztea és a többi népek! *** Most hát viselned kell gyalázatos paráznaságod és bálványimádásod büntetését!” — ezt mondja az Örökkévaló. Uram, az Örökkévaló ezt mondja: „Tetteid szerint bánok veled: annak megfelelően, ahogy megszegted esküdet, és megtörted a velem kötött szövetséget. Én azonban nem felejtem el szövetségemet, amelyet ifjúságod napjaiban kötöttem veled, sőt, örök szövetséget kötök veled. Majd visszaemlékezel az útra, amelyen jöttél, és elszégyelled magad korábbi életed miatt, amikor majd mind a húgodat, mind a nővéredet magadhoz fogadod. Én ajándékozom őket neked, mint leányaidat, noha ők nem a szövetségünkből származnak! Megkötöm veled szövetségemet, és akkor fogod igazán megismerni és megérteni, hogy én vagyok az Örökkévaló! Igen, emlékezz ezekre, szállj magadba, és szégyened miatt némulj el, amikor majd megbocsátok mindent, amit tettél!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, mondd el ezt a jelképes történetet Izráel népének, add eléjük ezt a példabeszédet! Mondd nekik: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Nagy sas szállt le a Libanon-hegyre, nagyszárnyú, tarka tollú királyi madár repült a cédrusfára. Letörte fiatal csúcsát, magával ragadta, s a kalmárok földjére vitte, kereskedők városába helyezte. Majd választott egy vesszőt az országból, s mint fűzfát a folyópartra, termékeny földbe ültette. Kihajtott a vessző, terebélyes szőlővé fejlődött, dúsan termett, de alacsony maradt. Hajtásait a sas felé növelte, gyökereit felé fordította. De jött egy másik sas, nagyszárnyú, tarka tollú királyi madár, és lám, a szőlő most feléje növesztette hajtásait és gyökereit, tőle várta, hogy táplálja és öntözze. Pedig jó földbe ültették, gondozták, öntözték, lehetett volna bőtermő, nemes szőlőtő, ha ültetése helyén marad.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Mit gondoltok, vajon jó vége lesz ennek? Bizony az előbbi sas kitépi a szőlőt gyökerestül, leszaggatja gyümölcseit, elszárad annak minden levele, hajtása! Nem kell hozzá nagy erő, sem hatalmas sereg, elpusztítják a szőlőt, kiszaggatják tövestül! Jó helyre ültették, de vajon felnő-e? Ha ráfúj a forró keleti szél, bizony kiszárítja! Ott pusztul el, ahová ültették, ott szárad ki, ahol gyökeret vert.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Kérdezd meg a lázadó és engedetlen népet, értik-e, mit jelent ez a példázat! Magyarázd meg nekik! Látjátok, Babilónia királya eljött Jeruzsálembe, s annak királyát és vezetőit magával hurcolta országába. Majd kiválasztott egy férfit a királyi családból, szövetséget kötött vele, és kényszerítette: esküdjön meg, hogy hűséges marad hozzá. Azután királlyá tette őt Jeruzsálemben. Ugyanakkor az előkelő júdeai vezetőket elhurcolta Babilonba, hogy Júda királysága nehogy megerősödjön és fellázadjon, hanem hűséges legyen a babilóniai királlyal kötött szövetségéhez, és megmaradjon. De Júda királya mégis fellázadt a babilóniai király ellen, és Egyiptom királyához fordult segítségért: követeket küldött hozzá, hogy hadsereget és lovakat kérjen tőle. Mit gondoltok, sikerül-e neki? Vajon jó vége lesz ennek? Megmenekülhet-e, aki ilyet tesz? Megszabadulhat, aki megtöri a szövetséget? Amilyen igaz, hogy élek — azt mondja Uram, az Örökkévaló —, oly igaz, hogy Júda királya Babilonban fog meghalni! Annak a királynak a földjén hal meg, aki őt királlyá tette, akinek tett esküjét megszegte, és akivel kötött szövetségét megtörte! A fáraó ugyanis nem fogja nagy seregével megsegíteni Júda királyát, amikor majd Babilon királya megtámadja Júdát, ostrom alá veszi Jeruzsálemet, és sáncot épít ellene, hogy sokakat elpusztítson a városban. Júda királya semmiképpen sem menekül meg, mert megszegte esküjét, megtörte a szövetséget! Bár kezet adott rá, mégsem tartotta meg adott szavát, ezért nem menekülhet!” Azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Amilyen igaz, hogy élek, olyan biztos, hogy megbüntetem Júda királyát, amiért rám esküdött, azután mégis megszegte esküjét! Megbüntetem, mert rám hivatkozva szövetséget kötött, mégsem tartotta meg! Ennek minden következményét viselnie kell! Ezért kifeszítem hálómat, és megfogom! Csapdát állítok neki, és beleesik! Azután Babilonba viszem, és ott tartok ítéletet fölötte, mert hűtlenül elpártolt tőlem. Júda királyának harcosai és népének menekülői pedig az ellenség fegyverétől pusztulnak el. Aki mégis életben marad közülük, azok szétszóródnak a szélrózsa minden irányába. Akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy mindezt valóban én, az Örökkévaló mondtam!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Én magam veszek egy ágat a magas cédrusról, hogy elültessem, zsenge hajtást vágok le a csúcsáról, és csemetének ültetem egy magasra emelkedő hegyre. Izráel magas hegyére plántálom, hogy ágakat neveljen és teremjen, hatalmas nemes cédrussá fejlődjön, gyönyörű fává növekedjen. Rajta fészkelnek majd az égi madarak, ágai árnyékában pihennek mindenféle szárnyasok. Akkor mind megtudják a fák erdőn-mezőn, hogy én, az Örökkévaló tettem a magas fát alacsonnyá, s a kicsiny csemetét hatalmassá! Kiszárítottam a zöldellő fát, s virágba borítottam a szárazat! Én, az Örökkévaló megígértem, és meg is teszem!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ez a közmondás járja nálatok Izráel földjén: »Az apák ették meg a savanyú szőlőt, mégis a fiaik foga fájdult meg tőle.« De miért mondjátok ezt? Olyan igaz, mint ahogy élek — mondja Uram, az Örökkévaló —, hogy nem emlegetitek többé ezt a mondást Izráelben! Mert minden ember lelke az enyém: az apák és fiaik élete egyaránt kezemben van. Aki vétkezik, annak kell meghalnia vétke miatt. Aki igazságos, az élni fog! Az ilyen férfi az igazságosság és a törvény szerint él és cselekszik: nem megy a hegyekre a bálványokhoz, hogy nekik áldozzon, és egyen a bálványoknak szentelt ételekből, nem bízik Izráel népének bálványaiban, s azokat nem imádja, nem követ el házasságtörést más asszonyával, nem közeledik asszonyához annak tisztulása idején, nem él vissza mások szorult helyzetével, adósának a zálogot visszaadja, semmit nem vesz el erőszakkal, de kenyeréből ad az éhezőnek, és felruházza a nincstelent, nem számít fel kamatot a kölcsön után, nem követ el igazságtalanságot, de igazságosan ítél az emberek közötti vitás ügyekben, törvényeim szerint él és cselekszik, rendelkezéseimnek engedelmeskedik, hogy mindenben helyesen járjon el. Az ilyen embert tekintem én igazságosnak, ezért ő biztosan élni fog!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Ellenben, ha ennek az igazságos férfinak olyan fia születik, aki rabol, gyilkol és ehhez hasonló gonoszságokat követ el, amelyeket az apja soha nem tett: bálványokhoz jár a hegyekre, hogy nekik áldozzon, eszik a bálványoknak szentelt ételekből, házasságtörést követ el más asszonyával, elnyomja a szegényt és a szűkölködőt, lop és rabol, adósának nem adja vissza a zálogot, bálványokban bízik, és azokat imádja, utálatos bűnöket követ el, uzsorakamatot szed a kölcsön után, — akkor vajon az ilyen éljen? Bizony, meg fog halni! Elkövette ezeket az utálatos bűnöket, meg kell halnia! Vesztéért csakis magát okolhatja. De ha ennek a bűnös férfinak olyan fia születik, aki látja apja bűneit, és istenfélelemtől indíttatva nem követi apja példáját: a bálványoknak szentelt ételekből nem eszik, nem bízik Izráel népének bálványaiban, s azokat nem imádja, nem követ el házasságtörést más asszonyával, nem él vissza mások szorult helyzetével, nem vesz zálogot adósától, semmit nem vesz el erőszakkal, de kenyeréből ad az éhezőnek, és felruházza a nincstelent, nem nyomja el a szegényt és szűkölködőt, nem számít fel kamatot a kölcsön után, hanem törvényeim szerint él és cselekszik, és rendelkezéseimnek engedelmeskedik, akkor az ilyen fiú miért halna meg apja bűnei miatt? Nem hal meg, hanem biztosan élni fog! Ami pedig az apját illeti, mivel ő volt az, aki kegyetlenül elnyomta és megrabolta társát, és folyvást csak rosszat tett népe között, ezért ő, az apa fog meghalni a saját bűnei miatt! Azt kérdezitek, miért nem viseli a fiú a büntetést apja bűneiért? Azért, mert a fiú az igazságosság és a törvény szerint él és cselekszik, engedelmeskedik rendelkezéseimnek, és teljesíti azokat — ezért, bizony élni fog! Annak kell meghalnia, aki vétkezett. A fiúnak nem kell hordoznia a büntetést apja bűnei miatt, de az apa sem bűnhődik a fia bűnei miatt! Aki igazságos és Isten számára elfogadható, az maga élvezi ennek áldásait, aki pedig bűnös, az is maga szenvedi el bűneiért a büntetést. De ha a bűnös szakít bűnös életmódjával, megváltozik, és nem követi el többé korábbi bűneit, ha igazságosság és törvény szerint él és cselekszik, engedelmeskedik rendelkezéseimnek, és teljesíti azokat — akkor nem kell meghalnia bűnei miatt, hanem bizony élni fog! Akkor a korábban elkövetett bűneit nem tartom többé számon, hanem igazságos tettei következtében biztosan élni fog. Azt hiszitek, örömöm telik a bűnös halálában? Éppen ellenkezőleg: abban gyönyörködöm, ha a bűnös megváltozik, szakít bűnös életmódjával, és ezért életben marad! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Ha pedig az igazságos ember megváltozik, eltér igazságos életmódjától, vétkezik, és a bűnösök módjára utálatos dolgokat követ el, vajon élni fog? Nem, hanem meg kell halnia! Korábbi igazságos tetteit elfelejtem, és bizony meg kell halnia bűnei miatt, amelyeket utóbb elkövetett! Ti erre azt mondjátok: »Urunk nem bánik velünk igazságosan!« Figyeljetek csak rám, Izráel népe! Én ne lennék igazságos? Nem inkább ti vagytok igazságtalanok? Ha az igazságos ember megváltozik, eltér igazságos életmódjától, igazságtalanul cselekszik, és bűneiben hal meg, akkor azért kell meghalnia, mert vétkezett. Ha viszont az igazságtalan ember szakít gonosz életmódjával, megváltozik, s azontúl az igazságosság és a törvény szerint él és cselekszik, akkor megmenti életét a haláltól. Hiszen belátásra jutott, szakított korábbi bűneivel, és többé nem követi el azokat, akkor bizony élni fog, nem hal meg! Izráel népe, ti erre azt mondjátok: »Urunk nem bánik velünk igazságosan!« Ó, Izráel népe! Én ne lennék igazságos?! Nem inkább ti vagytok igazságtalanok? Ezért meg foglak titeket ítélni — ó, Izráel népe! —, de mindegyikőtöket a saját élete szerint! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Jöjjetek vissza hozzám, többé ne kövessétek el korábbi bűneiteket, hogy ne pusztuljatok el miattuk! Hajítsátok el magatoktól messzire minden vétketeket, amellyel eddig vétkeztetek ellenem! Szerezzetek magatoknak új szívet és új szellemet! Miért is halnátok meg, ó, Izráel népe? Hiszen nem a haldokló halála szerez nekem örömet, hanem az, ha megmenekül és él! Hát forduljatok vissza és változzatok meg, hogy éljetek!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Azt mondta nekem az Örökkévaló: „Ezt a gyászéneket énekeld Izráel fejedelmeiről: »Mi volt szülőanyád? Nőstény oroszlán! Oroszlánok között hevert, fiatal oroszlánok közt nevelte kölykeit. Egyik kölykét felnevelte, akiből ifjú oroszlán lett, és megtanult zsákmányt ejteni, de embert ölni is megtanult. Ordítását meghallották a népek, csapdába ejtették, láncra fűzték, fogolyként Egyiptomba vitték. Anyja csak várta, de látta, hogy hiába. Akkor felnevelte a másik kölykét, akiből ifjú oroszlán lett, s együtt vadászott a többiekkel. Ifjú oroszlán lett belőle, megtanult zsákmányt ejteni, de embert ölni is megtanult. Elpusztított várat, várost és lakost, rettegett ordításától az ország. De a környező népek összefogtak ellene, verembe ejtették, láncra verték, ketrecbe zárták, Babilon királya elé hurcolták. Börtönbe vetették, hogy ne hallja hangját senki többé Izráel hegyein. Szülőanyád, mint a víz mellé ültetett szőlő, sok hajtást nevelt, bőven teremte gyümölcsét, hiszen volt vize elég. Erős vesszőket nevelt, királyi jogarnak valót. Magasra nőtt, kiemelkedett a fák közül, sűrű ágait, dús lombját mindenki csodálta. De nagy haraggal gyökerestül kitépték, földre terítették, gyümölcsét a forró keleti szél pusztította el. Erős hajtásait letörték, s azok megszáradtak, végül tűzre dobták őket. Most e szőlőt puszta sivatagba ültették, szomjú és száraz földbe plántálták. Egyik vesszejéből tűz csapott ki, elégette minden gyümölcsét, nem maradt rajta erős vessző, királyi jogarnak való.« Gyászének ez, és gyász idején fogjátok énekelni.” A száműzetés hetedik évében, az ötödik hónap tizedik napján néhányan Izráel népének vezetői közül meg akarták kérdezni az Örökkévalót, ezért eljöttek hozzám, és leültek előttem. Akkor az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezt mondd Izráel vezetőinek: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Azért jöttetek, hogy megkérdezzetek? Amilyen igaz, hogy élek, olyan biztos, hogy nem kaptok választ tőlem! Ember fia, hirdess ítéletet nekik, hirdess ítéletet! Tárd eléjük őseik rettenetes bűneit, hogy megértsék és felfogják, mit követtek el! Ezt mondd nekik: Azt mondja Uram, az Örökkévaló: Azon a napon, amelyen kiválasztottam magamnak Izráelt, esküre emeltem kezem Jákób családjának, és kijelentettem magam nekik Egyiptom földjén. Esküre emelt kézzel mondtam: Én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! Azon a napon megesküdtem nekik, hogy kihozom őket Egyiptomból, és beviszem arra a földre, amelyet számukra kiszemeltem, a tejjel és mézzel folyó földre, amely az egész föld színe-java. Azon a napon ezt mondtam nekik: férfiak, utálatos bálványaitokat messzire hajítsátok, szemetek elé se kerüljenek többé! Egyiptom bálványisteneivel se mocskoljátok be magatokat, mert én vagyok az Örökkévaló, Istenetek! De nem hallgattak rám, hanem ellenem lázadtak, utálatos bálványaikat nem hajították el, hanem tekintetük azokra tapadt, sőt, Egyiptom bálványisteneit sem hagyták el. Azt mondtam hát, hogy haragomban elpusztítom őket, Egyiptom földjén bosszúságomban végzek velük. Nevemért mégis meggondoltam magam, s nem pusztítottam el őket. Megkegyelmeztem nekik, hogy ne gyalázzák nevem azok a népek, akiknek szeme láttára hoztam ki Izráelt Egyiptom földjéről, s akik ezáltal ismerték meg hatalmam és nevem. Így hát Izráelt Egyiptomból kivezettem, s a pusztába vittem, kietlen vidékre. Ott adtam nekik a törvényeimet, tudattam velük rendelkezéseimet, melyek által él, aki engedelmeskedik. Nekik adtam a szombati nyugalom napját, hogy jel legyen köztem és közöttük, hogy megtudják: én, az Örökkévaló választom külön őket, hogy népemmé legyenek! Izráel népe fellázadt ellenem a pusztában, nem követték törvényeimet, nem törődtek parancsaimmal, melyek által él, aki engedelmeskedik azoknak. Nem tartották meg a szombati nyugalom napját. Azt mondtam hát, hogy haragomban elpusztítom őket, a pusztában végzek velük. Mégis, az én nevemért megkegyelmeztem nekik. Nem pusztítottam el őket, hogy ne gyalázzák nevem azok a népek, akiknek szeme láttára hoztam ki Izráelt Egyiptom földjéről. De esküre emeltem kezem, ott a pusztában, hogy nem fognak bemenni a földre, amelyet nekik adtam, a tejjel és mézzel folyó földre, amely az egész föld színe-java. Nem mehetnek be, mivel nem követték törvényeimet, nem törődtek parancsaimmal, nem tartották meg a szombati nyugalom napját, és szívük a saját bálványaik után kívánkozott! Szívem mégis megesett rajtuk, nem pusztítottam el őket a pusztában, nem irtottam ki népemet teljesen. Fiaiknak azonban ezt mondtam a pusztában: Ne kövessétek apáitok példáját, ne járjatok útjaikon, bálványisteneikkel ne mocskoljátok be magatokat! Én, az Örökkévaló vagyok Istenetek, igazodjatok törvényeimhez és kövessétek parancsaimat! Tartsátok meg a szombati nyugalom napját! Legyen az jel köztem és közöttetek, s hogy megértsétek és igazán megtudjátok: Én, az Örökkévaló vagyok Istenetek! De fiaik is ellenem lázadtak, nem követték törvényeimet, nem törődtek parancsaimmal, melyek által él, aki engedelmeskedik azoknak. Nem tartották meg a szombati nyugalom napját. Azt mondtam hát, hogy haragomban elpusztítom őket, a pusztában végzek velük. Nevemért mégis meggondoltam magam, felemelt kezemet visszavontam. Megkegyelmeztem nekik, hogy ne gyalázzák nevemet azok a népek, akiknek szeme láttára kihoztam őket Egyiptom földjéről. De esküre emeltem kezem, ott a pusztában, hogy szétszórom őket a népek közé, elszélesztem népemet a föld országaiban, mivel nem követték törvényeimet, nem törődtek parancsaimmal, nem tartották meg a szombati nyugalom napját, szemük és szívük apáik bálványait imádta. Ezért én is adtam nekik olyan törvényeket, amelyek nem jók; és rendelkezéseket, amelyek nem hoznak életet. Hagytam, hogy bemocskolják magukat a bálványoknak vitt áldozati ajándékaikkal. Még elsőszülöttjeiket is feláldozták a bálványoknak! Ezért elpusztítom őket! Akkor majd megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló!” „Ember fia, szólj Izráel népéhez: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Őseitek gyaláztak engem, hűtlenül elhagytak, súlyosan vétkeztek ellenem. Mert bevittem őket arra a földre, amelyről esküvel ígértem, hogy nekik adom, ők pedig minden zöldellő fa alatt bálványokat imádtak, minden dombon azoknak áldoztak, édes illatokkal füstöltek, ital-áldozatot öntöttek, hogy engem haragra ingereljenek. Miért jártok még mindig a bálványokhoz a magaslatokra? — kérdeztem őket. Mert azok még ma is fontosak a számotokra! Mondd meg Izráel népének: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Ugye, hogy ti is őseitek módjára imádjátok bálványaitokat? Ti is ugyanazokkal az utálatos bálványokkal paráználkodtok? Bizony, amikor ajándékaitokat hozzájuk viszitek, gyermekeiteket nekik áldozzátok a tűzben, bemocskoljátok magatokat bálványaitokkal, mind a mai napig! És még azt várjátok, hogy feleljek nektek?! Amilyen igaz, hogy élek, oly biztos, hogy nem kaptok feleletet, Izráel népe!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — „Nem lesz abból semmi, amit lelketek mélyén kívántok: »Legyünk olyanok, mint a többi népek, mint a többi országok nemzetei, imádjuk mi is a kő- és fa-isteneket!« Oly biztos, mint ahogy élek — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, hogy királyotok maradok, erős kézzel, kinyújtott karral, és kiáradó haraggal uralkodom rajtatok! Kivezetlek titeket a népek közül, és újra összegyűjtelek az országokból, ahová szétszóródtatok, erős kézzel, kinyújtott karral, és kiáradó haraggal! Kiviszlek titeket a népek pusztájába, ahol szemtől szembe perelek majd veletek. Amint őseitekkel pereltem Egyiptom pusztájában, úgy perelek veletek is — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Át kell majd mennetek a pásztorbotom alatt, és örök szövetséget kötök veletek. Kigyomlálom közületek azokat, akik lázadnak és súlyosan vétkeznek ellenem: kihozom ezeket is a népek közül, de Izráel földjére nem mehetnek be. Akkor majd megértitek és elismeritek, hogy én vagyok az Örökkévaló! Ti pedig, ó Izráel népe — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, ha bálványaitokat akarjátok imádni, ám szolgáljátok őket, ha rám nem akartok hallgatni! De azután már nem fogjátok bemocskolni szent nevemet a bálványoknak vitt ajándékokkal! Mert szent hegyemen, Izráel magas hegyén — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, majd ott imádtok engem mind, Izráel népe. Ott majd magamhoz fogadlak titeket, ajándékaitokat szívesen veszem, termésetek színe-javát és mindazt, amit nekem hoztok, örömmel fogadom. Mint a tömjén kedves illatát, úgy fogadlak majd benneteket, mikor kivezetlek titeket a népek közül, és újra összegyűjtelek az országokból, ahová szétszóródtatok. Így mutatom meg a népeknek szent nevemet! Ti is így értitek meg, s akkor tudjátok meg igazán, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki ismét beviszlek titeket Izráel földjére, amelyet esküre emelt kézzel őseiteknek ígértem! Ott majd magatokba szálltok, visszaemlékeztek utálatos bűneitekre, amelyek beszennyeztek titeket, és megutáljátok magatokat gonosz tetteitek miatt. Akkor értitek meg, így tudjátok meg igazán, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki az én nevemért jól bánok veletek, nem pedig gonosz életmódotok és igazságtalan tetteitek szerint, ó Izráel népe!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordulj dél felé, és szólj hozzá, prófétálj Negev vidékének erdeje ellen! Ezt mondd Negev erdejének: Halld meg az Örökkévaló szavát! Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Lásd, én tüzet gyújtok benned, amely megemészt minden zöldellő fát, eléget minden kiszáradt fát, lobogó lángját semmi el nem oltja, felperzseli az országot egyik végétől a másikig egészen. Látni fogja mindenki, hogy én gyújtottam azt a tüzet, hát el nem olthatja senki!” Akkor én, Ezékiel, felkiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Az emberek mind azt mondják erre: »Ne törődjetek vele, ez mindig rejtélyes példázatokban beszél!«” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordulj Jeruzsálem felé, és szólj a szent helyek ellen, prófétálj Izráel földje ellen! Hirdesd Izráel földjének: Ezt mondja az Örökkévaló: Lásd, én ellened fordulok, kirántom kardomat hüvelyéből, és kiirtok rólad igazat és bűnöst egyaránt! Mivel elhatároztam, hogy kipusztítom Izráelből az igazakat és bűnösöket, azért támad kardom mindenkire az ország egyik végétől a másikig. Akkor fogja megérteni mindenki, hogy én, az Örökkévaló vontam ki kardomat a hüvelyéből, s nem is teszem vissza addig, amíg feladatát el nem végzi. Te pedig, ember fia, keservesen sóhajtozz és nyögj az emberek előtt! Amikor megkérdezik, miért sírsz, ezt mondd nekik: »A hír miatt! Mert amikor megérkezik, minden szív megrémül, minden kéz lehanyatlik, minden lélek elcsügged, és minden térd megroggyan. Nézzétek, már jön is! Be fog teljesedni!« — ezt mondja Uram, az Örökkévaló!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, prófétálj: Ezt mondja az Úr: Itt a kard, nézd, amelyet élesre köszörültek, fényesre csiszoltak! Élesre köszörülték, hogy öldököljön, fényesre csiszolták, hogy villámokat szórjon! Vajon örüljünk-e neki? Fiam királyi pálcája ez, amely minden fát megvet. Kiköszörülték hát a kardot, hogy kézbe fogják. Kiköszörülték, és fényesre csiszolták, hogy az öldöklő kezébe adják. Ember fia, kiálts és jajgass, mert ez a kard népem ellen támad, és Izráel összes vezetői ellen! Bizony kardélre hányják őket, valamennyit! Ezért gyászodban csapj a derekadra, mert ez a kard már kiállta a próbát! Mivel nem fogadtátok el a pálca fenyítését, ezért karddal büntetlek titeket!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Te pedig, ember fia, prófétálj! Csapd össze kezedet! Kétszer sújtson le az a kard, sőt, háromszor, a halálra sebző kard, a hatalmas öldöklő kard, amely körülvette őket! Az öldöklő kard lesújt városuk minden kapujára, hogy minden szív megrémüljön, és sokan elhulljanak. Arra készült, hogy lesújtson, mint a villám, kiköszörülték, hogy öldököljön. Kard, vágj jobbra, sújts előre, vágj balra — amerre éledet fordítják! Én is összecsapom kezem, és haragom kielégülve lecsillapul. Ezt én, az Örökkévaló mondtam!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, rajzolj fel két utat, amelyen Babilon királya a seregével hadba vonulhat. Mindkettő Babilonból induljon ki, és rajzolj útjelző táblát oda, ahol az út elágazik a városok felé. Írd fel az útjelzőkre, melyik úton jut a babilóniai sereg Ammon országának fővárosába, Rabbába, és melyik út vezet Júdába és Jeruzsálembe, a megerősített városba! Mert Babilon királya megáll ennél az útelágazásnál, és jósoltat magának, hogy melyik úton menjen tovább: tanácsot kér a bálványaitól, áldozati állatok máját vizsgálja, sorsot vet. A jóslatok szerint a jobboldali utat választja, amely Jeruzsálembe vezet. Ezért megostromolja Jeruzsálemet, faltörő kosokat állít ellene, parancsot ad a rohamra: katonái kiáltoznak, betörik a kapukat, sáncokat emelnek a falak körül, ostromgépeket építenek. Izráel népe azt hiszi, hogy ezek hamis jóslatok, pedig köti őket a saját esküjük. De Isten emlékezteti őket bűneikre, ezért Izráel népét az ellenség fogságba ejti.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Kénytelen vagyok emlékezni bűneitekre: törvényszegéseitek lelepleződtek, vétkeitek kiderültek, gonosz tetteitek napfényre kerültek — emiatt ellenségeitek rabságba hurcolnak benneteket! Neked pedig, Izráel gyalázatos és méltatlan fejedelme, elérkezik megbüntetésed végső napja!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Vegyétek le róla a főpapi fejdíszt! Vegyétek le róla a királyi koronát! Nem úgy lesz ezután, ahogy eddig volt! Az alacsonyt felemelik, a magasat pedig alacsonnyá teszik. Lerombolom, lerombolom, porig rombolom! Nem is fog felépülni addig, amíg el nem jön az, akié az ítélet, és akkor neki adom.” „Ember fia, prófétálj, és mondd: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló az ammoniakról és gyalázkodásukról: Nézd, itt a kard! Öldöklésre kivont, gyilkolásra fényesített, villámló kard! Hiába látnak az ammoniak hamis látomásokat, hiába jövendölnek hazugságokat! A kardot már a gonoszok torkára tették, eljött a megöletésük napja, eljött megbüntetésük ideje. Kard, térj vissza helyedre! Téged teremtésed helyén ítéllek meg, a földön, ahol születtél. Ott zúdul rád haragom, égő indulatom rád tör, mint a vihar. Kegyetlenek kezébe adlak, a pusztítás mesterei pusztítanak el téged. Elemészt a tűz, véred a földre omlik, emléked is nyomtalan elenyészik. Ezt én, az Örökkévaló mondom!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, hirdesd ki az ártatlanokat gyilkoló város ítéletét! Olvasd fejére miden utálatos bűnét! Mondd neki: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Eljön a megbüntetésed ideje, te város! Ártatlanokat gyilkoltak benned, és bálványokat állítottak fel, amellyekkel bemocskoltad magad! Az ártatlanok vére bűnnel terhelt meg, a bálványok pedig bemocskoltak téged. Így siettetted ítéleted idejét, így érkeztél el éveid végéhez! Emiatt gyalázatossá teszlek a népek előtt, csúfolni fognak téged a nemzetek! Bizony, a közel és távol lakók gúnyolni fognak téged, mert rossz híred van, és folyvást viszálykodsz! Te város, amelyben Izráel népének fejedelmei arra használták hatalmukat, hogy ártatlanokat öljenek meg; amelyben a gyermekek nem tisztelik, hanem lenézik szüleiket; ahol igazságtalanul bánnak az idegenekkel; ahol elnyomják az árvákat és az özvegyeket! A szent dolgokat megvetetted, a szombati nyugalom napját nem tartottad meg! Voltak lakosaid között rágalmazók és gyilkosok, mások bálványoknak áldoztak a hegyeken, meg utálatos bűnöket követtek el. Volt közötted olyan férfi, aki apjának feleségével hált; mások asszonnyal erőszakoskodtak tisztulásuk idején; elcsábították szomszédjuk feleségét; megerőszakolták a saját menyüket, vagy apjuk leányát, a testvérüket. Te város, amelyben bérgyilkosságokat követtek el, uzsorakamatot szedtek, csalással kifosztottak egyeseket! A város, amely rólam elfelejtkezett!” — azt mondja Uram, az Örökkévaló. „Így hát én is összecsapom kezem nyerészkedéseid és a benned meggyilkolt ártatlanok vére miatt! Meg tudsz-e állni előttem, lesz-e elég erő a karodban, amikor elszámolok veled? — ezt én, az Örökkévaló mondtam, és meg is teszem! Szétszórlak titeket a népek közé, elszélesztelek a föld országaiban, és véget vetek minden utálatos tisztátalanságotoknak! Gyalázatos leszel a népek előtt — akkor fogod igazán megtudni, és elismerni, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, Izráel népe olyanná lett, mint az ezüstműves számára az ezüst salakja. Olyan az egész nép, mint az olvasztókemence közepén a salak: van abban bronz, ón, vas és ólom is, csak éppen ezüst nincsen! [19-20] Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: Ó Izráel, mind salakká lettetek! Ezért haragomban összegyűjtelek benneteket Jeruzsálembe, mint ahogy az olvasztókemence közepére felhalmozzák az ezüstöt, bronzot, vasat, ólmot és ónt. S ahogyan a fújtatóval felszítják a tüzet, és ráfújják a fémre, hogy megolvadjon, úgy fújom rátok én is haragom tüzét, és megolvasztalak titeket! *** Bizony, összegyűjtelek benneteket, és rátok fújom haragom tüzét úgy, hogy megolvadtok benne! Ahogy az ezüst megolvad a kemence izzó tüzében, ti is megolvadtok majd — s akkor értitek meg és ismeritek fel, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki haragom tüzét fújtam rátok.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezt mondd Izráelnek: Olyan föld vagy, amely nem tisztult meg, és nem kapott esőt a harag napján. Prófétáid összeesküvést szőnek, és olyanok, mint az ordító oroszlán, amely zsákmányát marcangolja: lelkekre vadásznak s felfalják őket, drága kincseket zsákmányolnak, sok asszonyt özveggyé tesznek. Papjaid erőszakot követtek el törvényemen, és szent dolgaimat közönségessé tették, nem különböztették meg a szentet a közönségestől, nem tanították a népet a tiszta és tisztátalan közötti különbségre, nem tartották tiszteletben a szombati nyugalom napját, gyalázatot hoztak rám. A nép vezetői olyanok, mint a zsákmányukat marcangoló farkasok: lelkeket vadásznak és gyilkolnak, hogy vagyont szerezzenek. Prófétáid olyanok, mint a rossz kőműves, aki nem javítja meg a fal romlását, csak felületesen bevakolja és bemázolja, hogy eltakarja a bajt. Ezek a hamis próféták hamis látomásaikkal és hazug jövendöléseikkel takargatják a bajokat és ámítják a népet. Az Örökkévalóra hivatkoznak: »Ezt mondja Uram, az Örökkévaló…« — holott az Örökkévaló nem szólt hozzájuk egy szót sem. Az egyszerű emberek is becsapják egymást, erőszakoskodnak, rabolnak. Kihasználják és elnyomják a nincsteleneket, és megkárosítják az idegeneket, megfosztják őket jogaiktól és igazságtalanul bánnak velük. Kerestem hát közöttük egy férfit, aki a városfal romlását kijavítsa, és a falat helyreállítsa. Kerestem valakit közülük, aki odaállna a fal résébe, és elém állna a saját népéért, hogy ne pusztítsam el őket. Kerestem valakit, de senkit sem találtam. Így hát haragom zúdul rájuk, s haragom tüzében végzek velük! Megfizetek nekik tetteik és életmódjuk szerint.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ez a jelképes történet Samáriáról és Jeruzsálemről szól: Volt egyszer két nővér, egy anyának a leányai. Mindketten Egyiptomban lettek prostituáltak, még fiatalságuk idején. Ott adták oda magukat először a férfiaknak, és hagyták, hogy a mellüket fogdossák. Az idősebb neve Oholá, a fiatalabbé Oholibá. Azután mindkettőt feleségül vettem, és gyermekeket szültek nekem. Ami pedig nevük jelentését illeti, Oholá Samáriát, Oholibá pedig Jeruzsálemet jelképezi. Azután Oholá — bár az én feleségem volt — folytatta prostituált életmódját, és megkívánta a szomszédos asszírokat. Szerelemre gyulladt az asszírok iránt, akik bíborba öltöztek, lovon jártak, mind fiatalok és szemrevalók voltak. Paráználkodott ezekkel az asszír vezetőkkel, beléjük szeretett, és bálványaikkal bemocskolta magát. Ráadásul, még az Egyiptommal kezdett paráználkodását sem hagyta abba! Egyiptom volt az első szeretője, akinek fiatalságában odaadta magát, akivel először paráználkodott, és akinek engedte, hogy a mellét fogdossa. Ezért hát kiszolgáltattam Oholát a szeretőinek, az asszíroknak, akiket megkívánt. Azok pedig meztelenre vetkőztették, majd karddal megölték, és gyermekeit elrabolták. Így büntették meg Oholát, így hajtották végre rajta az ítéletet. Az asszonyok között azóta is emlegetik szomorú történetét! Húga, Oholibá látta, mi lett a sorsa a nővérének, mégsem okult belőle. Sőt, sokkal inkább paráználkodott, mint a nővére, még hűtlenebb lett, és súlyosabban vétkezett. Ő is megkívánta a szomszédos asszír vezetőket, akik előkelően öltöztek, lovon jártak, mind fiatalok és szemrevalók voltak. Láttam, hogy Oholibá is bemocskolta magát — mindkét asszony ugyanúgy vétkezett. Azonban Oholibá még továbbment a romlottságban. Meglátta a káldeusok piros festékkel festett képét a falakon. Ezek mind a káldeusok földjén született kiváló katonák, babilóniai harci szekereken száguldanak, derekukon övet viselnek, fejükön meg turbánt. Amint Oholibá meglátta őket, beléjük szeretett, megkívánta őket, és elküldte követeit hozzájuk Káldeába. El is jöttek azok Oholibához, hogy szeretkezzenek vele. De annyira bemocskolták, hogy megundorodott és elfordult tőlük. Amikor pedig Oholibá paráznasága nyilvánvaló lett, és szégyene napvilágra került, én is megundorodtam és elfordultam tőle, mint a nővérétől is. Oholibá mégis folytatta parázna életmódját, sőt, még többet paráználkodott, mint fiatalsága idején Egyiptomban. Olyan szeretőkhöz fordult, akik úgy szeretkeznek, mint a szamarak, vagy mint a lovak. Vágyakozva gondolt vissza fiatalságára, amikor Egyiptomban ölelgették szeretői, amikor először szeretkezett velük. Ezért, Oholibá, ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: Nézd! Ellened uszítom régi szeretőidet, akiket megutáltál. Mind ellened támadnak, körülvesznek mindenfelől. Eljönnek Babilon fiai, a káldeusok, eljönnek Pekód, Sóá és Kóá harcosai, meg az asszírok is velük együtt — mind szemrevaló fiatal tisztek és vezetők, harci szekerek harcosai, válogatott lovasok. Az egész nagy sereg rád támad: mindegyikük fején a sisakja, kezében a pajzsa és fegyvere, rád rohannak a harci szekerek és lovasok, körülfognak téged. Én pedig rájuk bízom, hogy végrehajtsák rajtad az ítéletet, és hogy a saját törvényeik szerint büntessenek meg téged. Féltékeny haraggal bánok veled, és ez a nagy sereg kegyetlenül megbüntet téged: levágják orrodat és füledet, maradékod kard miatt hullik el, gyermekeidet elhurcolják, a többit pedig tűz pusztítja el. Ruháidat letépik, ékszereidet elrabolják. Véget vetek paráznaságodnak, amelyet Egyiptomban kezdtél. Rájuk sem nézel többé, s Egyiptomot végképp elfelejted.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Lásd, én kiszolgáltatlak azoknak a népeknek, akiket gyűlölsz! Bizony, azok kezébe adlak, akiktől utálattal elfordultál. Ők pedig gyűlölettel bánnak veled: elrabolnak tőled mindent, amiért dolgoztál, s otthagynak csupaszon és kifosztva, szégyenletes paráznaságod mindenki előtt kiderül. Igen, így bánok veled, mert paráználkodtál a népekkel, és bemocskoltad magad bálványaikkal! Követted nővéred példáját, emiatt te is ugyanarra a sorsra jutsz!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Bizony, innod kell nővéred poharából, amely öblös és mély! Nevetnek majd rajtad a népek, és kigúnyolnak, mert oly sokat kell innod belőle! Megrészegedsz tőle, megtelsz fájdalommal, mert a pusztulás pohara ez, és a pusztításé. Nővéred, Samária pohara ez. Ki kell innod, fenékig kell ürítened, még cserepein is rágódsz majd, és bánatodban melledet szaggatod — ezt én mondom neked!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Ezért ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: „Mivel elfelejtettél, és hátat fordítottál nekem, viselned kell gonoszságod és paráznaságod minden büntetését!” Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Ember fia, hirdess ítéletet Oholá és Oholibá fölött! Hirdesd ki, add tudtukra minden utálatos bűnüket! Mindketten vétkesek a házasságtörésben, gyilkosságban, bálványimádásban, mert bálványaikkal követték el a házasságtörést. Vétkeztek abban is, hogy fiaikat, akiket nekem szültek, bálványaiknak áldozták a tűzben: megölték őket. Ezenfelül még be is mocskolták Templomomat, és nem tartották meg a szombati nyugalom napját. Amikor gyermekeiket feláldozták a bálványaiknak, még aznap eljöttek az én Templomomba, és ott is áldoztak! Bizony, megtették ezt Templomomban, így mocskolták azt be! Messze földre követeket küldtek, idegeneket hívtak, s azok el is jöttek. Fogadásukra kicsinosították magukat: megfürödtek, szemüket kifestették, ékszereiket fölrakták, asztalt terítettek vendégeiknek, pompás ágyra dőltek, és tömjénemet, meg olajamat eléjük tették. Jeruzsálem zajongott, mint az ünnepeken az örvendező tömeg. Sokan összecsődültek, ettek-ittak, hangoskodtak, még a pusztából is hoztak durva és részeges ivócimborákat, akik mindkét asszonynak karpereceket adtak, és a fejükre ékes koronát tettek. Akkor mondtam az egyik asszonynak, aki a paráznaságból már kiöregedett: Még azzal is paráználkodni fognak, aki már megvénült, ő meg fogadja a vendégeket? De azok bizony bementek hozzájuk, mint a paráznákhoz szoktak. Bementek Oholához és Oholibához, ezekhez a züllött asszonyokhoz. Igazságos férfiak fogják elítélni a két asszonyt, ahogyan a házasságtörő és gyilkos asszonyokat szokták, mert Oholá és Oholibá valóban mindketten házasságtörők és gyilkosok”. Mert azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Hívjátok össze ellenük a népgyűlést, és adják át ezt a két asszonyt nekik! Ők pedig rémüljenek meg, s azután a népgyűlés fossza meg őket minden vagyonuktól, és büntesse meg őket! Kövezze meg őket a gyülekezet, és karddal vágják szét őket, sőt, gyermekeiket is öljék meg, házukat pedig égessék porig! Így fogom gyökerestül kiirtani ezt a gonoszságot Izráel földjéről, hogy okuljon ebből minden asszony, és hogy intő példa legyen ez a számukra, hogy ne járjanak Oholá és Oholibá útján soha! Így fognak megbüntetni titeket gonoszságotokért és bálványimádásotokért — ti pedig el kell szenvedjétek ezt a büntetést! Akkor fogjátok igazán megtudni és elismerni, hogy én vagyok az Úr, az Örökkévaló.” A száműzetés kilencedik évében, a tizedik hónap tizedik napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, jegyezd fel ezt, és a mai napot: »Babilon királya a mai napon seregével ostrom alá vette Jeruzsálemet.« A lázadó és engedetlen népnek, Izráelnek pedig mondd el ezt a példázatot! Szólj hozzájuk: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Tedd fel a tűzre a fazekat! Tedd a tűzre, önts bele vizet! Rakj bele húst, combját és lapockát, válogatott jó darabokat, töltsd meg a legjobb falatokkal! A nyáj legjavából válassz vágnivalót! Rakj alá nagy tüzet, forrald erősen, hogy még a csontok is főjenek szét benne! Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: Jaj a gyilkosok városának, ennek a rozsdás fazéknak, amelyre rozsdája úgy tapad! Dobd ki belőle a húst, mert a rozsda miatt ehetetlen! Szedd ki belőle mind, válogatás nélkül! Bizony, olyan Jeruzsálem is, mint ez a rozsdás edény, mert a városban kiált áldozatok vére, az ártatlanul meggyilkoltak vére a sziklán! Nem a földre folyt vérük, nem takarták be azt porral. Bizony, kopasz sziklára folyt az a vér, hogy el ne takarja semmi, s hogy haragom hevében bosszút álljak a városon! Ezért hát — azt mondja Uram, az Örökkévaló — jaj a gyilkos városnak, mert nagy tüzet gyújtok alája! Gyűjtsétek a fát, gyújtsatok tüzet, főzzétek a húst, fűszerezzétek meg, szítsátok a tüzet, míg a csontok is odaégnek! Hagyd a tűzön még üresen is, tüzesedjen fel az edény, tisztuljon meg a tűzben egészen, égjen le rozsdája róla! De hiába vesződtem vele, nem tisztult meg rozsdájától, hiába hevítette a tűz, rozsdája rajta maradt. Bizony, rajtad maradt a szenny, Jeruzsálem, hiába tisztítottalak! Nem is leszel tiszta, amíg ki nem töltöm rajtad haragom! Én, az Örökkévaló mondtam ezt, hát így is lesz! Megteszem, nem vonom vissza, nem könyörülök, nem is szánakozom. Tetteid és életed szerint büntetlek meg!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, lásd, hirtelen csapással elveszem tőled, akit szívedből szeretsz! Te azonban ne jajgass, ne sirasd meg, könnyet se hullass érte! Hallgass, és csak magadban sóhajtozz, csendben gyászold, ne úgy, ahogy a halottat szokták! Turbánod tedd fejedre, sarudat húzd föl, szakállad ne kösd be, és ne rendezz halotti tort sem!” Reggel elmondtam ezt a népnek, estére pedig hirtelen meghalt a feleségem. Másnap reggel mindent úgy tettem, ahogy az Örökkévaló parancsolta. Az emberek megkérdezték: „Miért viselkedsz így? Mit akarsz ezzel mondani?” Ezt válaszoltam: „Az Örökkévaló szólt hozzám: Mondd meg Izráel népének: Uram, az Örökkévaló ezt üzeni nektek: »Nézzétek! Lám, büszkék vagytok az én jeruzsálemi Templomomra, szemetek fényére, mert erőt ad nektek, mert lelketeket gyönyörködteti — én mégis megengedem, hogy meggyalázzák és lerombolják azt! Fiaitokat és leányaitokat pedig, akiket ott hagytatok Jeruzsálemben, fegyver pusztítja majd el! Izráel népe, ti is úgy tesztek majd, ahogy Ezékiel: nem fogtok gyászolni, ahogyan szoktatok. Szakállatokat nem kötitek be, nem ültök halotti tort, turbánjaitokat fölteszitek, saruitokat fölhúzzátok, nem sírtok-jajgattok. Bűneitek büntetése miatt elsorvadtok, és csak egymás között sóhajtoztok és bánkódtok. Nézzétek Ezékiel példáját! Amit ő tett, az számotokra is jel: mert ti is ugyanezt teszitek majd. Amikor ez bekövetkezik, akkor fogjátok megérteni és elismerni, hogy én vagyok az Úr, az Örökkévaló!«” [25-26] „Ember fia, elveszem népemtől erejük támaszát, amelyben bíztak, elveszem tőlük, amire büszkék voltak, s amivel dicsekedtek. Elveszem szemük fényét, szívük vágyát: Jeruzsálemet. Elveszem tőlük fiaikat és leányaikat is. Azon a napon egy jeruzsálemi menekült érkezik majd hozzád, és saját füleddel fogod hallani tőle a hírt. *** Azon a napon nyelved megoldódik, nem leszel néma többé, és beszélsz a menekülttel. Bizony, jel leszel a nép számára — hogy megértsék és elismerjék, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordulj az ammoniak felé, és prófétálj ellenük! Mondd nekik: Ammon népe, halld meg Uram, az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Mivel örültél annak, hogy Templomomat bemocskolták és lerombolták, kinevetted Izráel földjének pusztulását, és kárörvendő voltál, amikor Júda népét száműzetésbe hurcolták, ezért kiszolgáltatlak a keleti népeknek, akik elfoglalják földedet. Seregük tábort ver országodban, letelepednek, és ők eszik meg földed gyümölcsét és termését, ők isszák meg állataid tejét! Rabbá városát tevék legelőjévé teszem, Ammon országát meg juhnyájak pihenőhelyévé. Akkor majd megtudod, megérted és elismered, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ammon népe, mivel megvetéssel örültél Izráel földje pusztulásának: tapsoltál, dobogtál, és teljes szívvel örvendeztél, ezért megbüntetlek: zsákmányul vetlek a népek elé, kigyomlállak közülük, kipusztítalak az országok közül. Bizony, végzek veled! Akkor majd megtudod, megérted és elismered, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Moáb és Edom népe ezt mondta: »Bizony, Júda népe is csak olyan, mint a többi nép!« Ezért utat nyitok Moáb oldalában, és elvesztem a határán lévő városait, amelyekkel dicsekedett. Bét-Hajesimót, Baál-Meón és Kirjátaim városait ellenségüknek, kelet népeinek adom. El is foglalják azokat, akárcsak Ammon országát. Nem emlegetik többé Ammont a nemzetek között! Ugyanígy megbüntetem Moábot is — akkor majd megtudja, megérti és elismeri, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Edom bosszút állt Júda népén, ezért kétszeresen bűnös lett.” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Felemelem kezemet Edom ellen, és gyökerestől kiirtok belőle embert és állatot. Pusztává teszem: Témántól Dédánig minden lakosa fegyver által hal meg. Bosszút állok Edomon — népem, Izráel által. Ők fogják végrehajtani rajta ítéletemet, izzó haragom szerint. Így fogják megismerni Edomban bosszúmat” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Mivel a filiszteusok kegyetlenül bosszút álltak, s lelkük telve van ősrégi gyűlölettel és megvetéssel Izráel iránt, ezért — azt mondja Uram, az Örökkévaló — felemelem kezemet a filiszteusok ellen, akik Kréta szigetéről jöttek, és kiirtom őket. Igen, elpusztítom a tengerpart lakosait! Bosszút állok rajtuk, és súlyosan megbüntetem őket izzó haragomban. Akkor majd megtudják, megértik és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki bosszút áll!” A száműzetés tizenegyedik évében, a hónap első napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, Tírusz lakói kárörvendően nevettek Jeruzsálem pusztulásán: »Nézzétek! Romba dőlt a népek kapuja! Feltárult, kinyílt előttünk! Most mi fogunk hasznot húzni Jeruzsálem pusztulásából!«” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ellened fordulok, Tírusz! Nemzetek seregeit hozom rád, egyiket a másik után, mint a tenger hullámait: ledöntik falaidat, lerombolják tornyaidat. Sőt, még a város porát is lesöpröm. Szigetéből csak kopár tengeri szikla marad, amelyen hálóikat szárítják majd a halászok — ezt én mondom, az Örökkévaló! Bizony, Tírusz a nemzetek sokaságának a zsákmánya lesz. A városhoz tartozó falvakat, amelyek a parti síkságon vannak, ellenség fegyvere pusztítja el. Így tudjátok meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Nézzétek! Elhozom északról Babilon királyát, Nebukadneccart. Elhozom a leghatalmasabb királyt Tírusz ellen, nagy seregével, harci szekereivel, lovasaival, gyalogosokkal, lovakkal. Elpusztítja a Tíruszhoz tartozó falvakat, amelyek a parti síkságon vannak. A babilóniai sereg megostromolja Tírusz várát: sáncot és tornyokat emel ellene, ostromgépekkel támadja, pajzsok alatt megrohamozza, faltörő kosokkal rombolja falait, bástyáit csákánnyal bontja meg. Az ostromló sereg lovainak sokasága miatt elborít téged a por, Tírusz! Falaid megremegnek a robogó harci szekerek dübörgésétől és a vágtató lovak patáinak csattogásától, amikor Babilon királya bemegy a városba, amelynek falain rést ütött. Bizony, Nebukadneccar lovának patái tiporják majd utcáidat, Tírusz! Népedet fegyverrel ölik meg, városod erős oszlopait a földre döntik! Gazdagságodat elrabolják, kereskedőid áruit zsákmányul ejtik. A városfalakat lerombolják, palotáidat elpusztítják, és az összes törmeléket — a köveket és gerendákat — mind a tengerbe hordják. Vidám énekeidnek véget vetek, húros hangszereidet nem pengeted többé. Kopár tengeri sziklává teszlek, Tírusz, ahol csak a halászok szárítják hálóikat! Nem épülsz fel soha többé! — ezt én, az Örökkévaló mondom!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló Tírusznak: „Bukásod hírére megremegnek a szigetek és a tenger partvidékének országai. Hallják Tírusz halálra sebzett lakóinak jajgatását, az ostromló sereg öldöklésének hírét, és reszketnek a félelemtől. A tengeri országok királyai leszállnak trónjukról, leteszik palástjukat, levetik királyi ruhájukat, és rémületbe burkolóznak. A földre kuporodnak, rettegés vesz rajtuk erőt, szörnyülködnek és álmélkodnak majd pusztulásodon. Gyászéneket énekelnek rólad, Tírusz: »Hogy elpusztultál, te híres város, tengereken járó hajósok ősi városa! Milyen nagy hatalmad volt a tengereken, és a tengeri országokon, hogy rettegett tőled minden nép! Most pedig remegnek a szigetek bukásod napján, vesztedet látva félve reszketnek a tengerparti városok.«” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Puszta romhalmazzá teszlek, lakatlan romvárossá, Tírusz! Tenger árja borít el, hullámzó vizek takarnak be. A mélységbe taszítalak, a sírba szállók közé hullasz te is, a régi korok halottai közé kerülsz! A föld mélyében laksz, rég elpusztult városok népeivel, akik előtted régen leszálltak oda. Lakatlan leszel mindörökké, s örökre eltűnsz az élők földjéről. Még híred is rémületessé teszem, s véget vetek neked örökre! Keresni fognak, de többé meg nem találnak.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, énekelj siratóéneket Tíruszról! Ezt mondd Tírusznak, amely a tenger kapujában lakik, sok szigettel és tengeri országgal kereskedik: Ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: Lám, azt mondtad magadról: »Szépségem fölülmúlhatatlan, milyen tökéletes vagyok!« Valóban a tenger közepén laksz, építőid mestermunkát végeztek, mint gyönyörű hajót, úgy építettek! Oldalaid szeníri ciprusból, árbocod libanoni cédrusból, evezőid básáni tölgyből készültek. Fedélzeted ciprusi fenyő, elefántcsont berakással díszes. Hímzett vitorlád színes egyiptomi vászon, s mint zászló lobog fölötted. Elisá szigetéről hozott kék-bíbor színű ponyvád lett a takaród. Szidón és Arvad lakói húzták evezőidet, Tírusz bölcsei voltak kormányosaid, Gebál vezetői és bölcsei javítgatták hajódat. Minden hajó és kereskedő hozzád jött, hogy üzleteljen veled. Zsoldosaid perzsák, lídek és pútiak, pajzsokkal és sisakokkal ékesítették oldalad. Városod falát Arvad harcosai vigyázták, bástyáidon gammádiak őrködtek, pajzsaikat körös-körül falaidra függesztették, így ékesítették szépségedet. Társis fiaival kereskedtél gazdagságod miatt, áruidért cserébe ezüstöt, vasat, ónt és ólmot hoztak. Jáván, Túbal és Mesek kalmárai rabszolgákat és bronzedényeket adtak áruidért. Tógarma népétől kaptál cserébe lovakat, harci méneket és öszvéreket. Dédán fiai voltak kalmáraid, kezedben voltak a szigetek, elefántcsontot és ébenfát hoztak neked. Arám is veled kereskedett, áruidért cserébe smaragdot, bíbort, hímzett ruhákat, finom vásznat, korallt és rubint adott. Júda és Izráel földje is piacodra hozta áruit: minníti búzát, fügét, mézet, olívaolajat és balzsamot. Kereskedtél Damaszkusszal is: az töméntelen árudért cserébe helbóni bort és fehér gyapjút adott neked. Vedán és Jáván hoztak neked Uzzálból kovácsolt vasat, kassziát és édes illatú nádat, Dédánból meg nyeregtakarókat hoztak. Arábia és Kédár fejedelmei kezed alatt kereskedtek: bárányokat, kosokat és kecskéket hoztak vásárodra. Seba és Ramá kalmárai is neked hajtottak hasznot: ők szállították a legfinomabb fűszereket, mindenféle drágakövet és aranyat. Kereskedtek veled Hárán, Kanné, Eden, Seba, Asszíria és Kilmad kalmárai is. Piacodra hozták áruikat: drága ruhákat, bíborszövetet, hímzett ruhát, tarka szőnyegeket, erős kötelet. Társis hajói szállították áruidat. Mint kalmárok hajója, olyan voltál, Tírusz, gazdagsággal megrakodva, a tenger közepén. Nagy és mély vizekre eveztél, de a keleti szél összetörte hajódat a tenger közepén! Bizony, a tengerbe merült minden kincsed, összes árud, rakományod, egész gazdagságod! Evezőseid, matrózaid, kormányosaid, mesterembereid, zsoldosaid, kalmáraid és kereskedőtársaid pusztulásod napján mind veled együtt süllyednek el! Kormányosaid jajkiáltását hallják a messzi kikötők, pusztulásod hírére megremegnek. Partra szállnak matrózok és kormányosok, az evezősök otthagyják a hajót. Jajgatva siratnak téged, keservesen gyászolják vesztedet, hamut szórnak fejükre és a porban hevernek. Kopaszra nyírják a fejüket, úgy siratnak, zsákba öltözve keserű szívvel gyászolnak. Gyászéneket kezdenek, hangosan siratnak: »Még ilyen pusztulást, mint Tíruszé! Elsüllyedt a tenger közepén, mélység lett a temetője! Ó Tírusz, kalmáraid mennyi népet gazdagítottak, kereskedésed javaiból királyok is hasznot húztak! Mégis összetörtél, tengerbe süllyedtél, áruid és hajósaid mind a mélybe merültek!« Szigetek és kikötők a híredre megrémültek, veszteden királyaik ámulva remegnek, sorsodtól rettegnek, s arcuk eltorzul. A népek kereskedői rémülten felszisszennek, iszonyat tölti el lelküket pusztulásod láttán, mert nem épülsz fel már soha többé.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, szólj Tírusz fejedelméhez: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Milyen gőgös lettél! Azt mondtad: »Isten vagyok én! Isten trónján ülök a tenger közepén!« Pedig csak ember vagy, nem isten, hiába képzeled, hogy szíved olyan, mint Istené! Azt hiszed, bölcsebb vagy Dánielnél, s nincs titok, ami elrejtőzhet előled? Mekkora gazdagságot szereztél, kincstáradba drága kincseket gyűjtöttél! Erre használtad bölcsességed és értelmed! Bölcsességed vagyonodat növelte, kereskedésed pedig hatalmadat, de szíved felfuvalkodott gazdagságod miatt!” Ezt mondja hát Uram, az Örökkévaló: „Mivel azt gondoltad, hogy szíved olyan, mint Istené, lásd, így bánok veled: idegeneket küldök rád, a legvadabb népek támadnak ellened, bölcsességed szépségét fegyverrel pusztítják el, s fényességedet bemocskolják! Seregük sírba taszít, a halálra sebzett tírusziak halálával pusztulsz el te is a tenger közepén. Mikor kivont karddal rád ront gyilkosod, mondhatod-e neki: »Isten vagyok én, megállj!« Pusztán ember vagy, megtudod akkor, nem isten, mert kezéből meg nem szabadulsz! Körülmetéletlenek halálával halsz meg, kegyetlen idegenek keze döf keresztül, szavamra mondom.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezt a gyászéneket énekeld Tírusz királyáról, és mondd neki: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: A tökéletesség mértéke voltál, bölcsességgel és szépséggel teljes! Isten kertjében, az Édenben jártál. Minden drágakő téged ékesített: rubin, topáz, gyémánt, krizolit, ónix, jáspis, zafír, gránát és smaragd. Teremtésed napján foglalták aranyba mindegyiket. Felkent kerub voltál Isten szent hegyén, aki szárnyaival védelmez. Tüzes kövek között jártál. Teremtésedtől fogva tökéletes voltál, amíg gonoszságot nem találtam benned. Kereskedésed meggazdagított, gazdagságod erőszakossá tett, így vétkeztél. Ezért ledobtalak Isten hegyéről, száműztelek a tüzes kövek közül, te oltalmazó kerub! Szépséged miatt szíved felfuvalkodott, fényességed miatt bölcsességed megromlott, ezért a földre dobtalak, királyok szeme elé hajítottalak, hogy mind lássanak. Szentélyedet bemocskolták súlyos bűneid, meggyalázták kereskedésed vétkei. Ezért tüzet hoztam ki belőled, hogy megemésszen téged, porig égesse dicsőséged, hadd lássa vesztedet minden földi lakó! Mind, akik ismertek a népek között, megrémültek bukásod miatt, s elborzadtak szörnyű veszteden. Mindörökre végeztem veled!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordulj Szidón felé, és prófétálj ellene! Szólítsd meg, és mondd neki: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Ellened fordulok, Szidón, és dicsőséget szerzek nevemnek azáltal, amit veled teszek! Végrehajtom rajtad ítéletemet, megbüntetlek, s akkor fogjátok megérteni, hogy én vagyok az Örökkévaló, amikor szentnek mutatom magam, és ítéletet hozok rátok. Mert halálos járványt küldök Szidónra, utcáin vér folyik majd, lakosait karddal vágják le, ellenség veszi körül mindenfelől. Akkor fogjátok megérteni, hogy én vagyok az Örökkévaló!” „Eljön az idő, amikor a környező népek közül többé egyik sem lesz szúrós tövis, vagy fájdalmas sebet ejtő tüske Izráel népe számára. Akkor fogja Izráel megérteni és elismerni, hogy én vagyok Uruk, az Örökkévaló!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Amikor majd összegyűjtöm Izráel népét a nemzetek közül, akik közé szétszórtam őket, akkor majd megtanulják a nemzetek tisztelni és megkülönböztetni nevemet. Akkor majd Izráel újra a saját földjén lakik, amelyet szolgámnak, Jákóbnak adtam. Igen, biztonságban fognak ott élni, házakat építenek és szőlőt telepítenek. Mivel megítélem és megbüntetem a körülöttük lévő népeket, akik lenézték és megvetették Izráelt, mindannyian megértik és elismerik, hogy én, az Örökkévaló vagyok Izráel Istene.” A száműzetés tizedik évében, a tizedik hónap tizenkettedik napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, tekints Egyiptom királyára, a fáraóra. Ezt mondd neki és Egyiptomnak: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Lásd, ellened fordulok, fáraó, Egyiptom királya, te hatalmas szörnyeteg, aki a Nílus ágai közt heverészel, s azt mondod: »Enyém a folyó, én alkottam magamnak!« Horgokat akasztok állkapcsodba, folyód halait páncélodhoz tapasztom, s partra vonszollak a halakkal együtt. Puszta sivatagba doblak téged és halaidat, sík mezőn pusztulsz el, össze sem takarít senki, el sem temetnek. Mezei vadak és égi madarak gyomra lesz a temetőd! [6-7] Akkor tudja meg Egyiptom minden lakosa, hogy én vagyok az Örökkévaló! Egyiptom, te törékeny nádszál vagy Izráel számára! Mikor próbáltak beléd kapaszkodni, megrepedtél, és a válluk kificamodott, amikor próbáltak rád támaszkodni, megrándult a derekuk. *** Ezért hát — azt mondja Uram, az Örökkévaló — ellenség seregét hozom ellened, Egyiptom, s kiirtok belőled embert és állatot! Puszta romhalmazzá lesz Egyiptom földje, s akkor tudod meg, hogy én vagyok az Örökkévaló! Mivel azt mondtad: »Enyém a folyó, én alkottam magamnak!« — ezért ellened fordulok, fáraó, és a folyód ellen. Elpusztítom Egyiptomot teljesen egyik végétől a másikig, az északi Migdoltól a déli etióp határig. Úgy elpusztul, hogy negyven éven keresztül egészen lakatlan lesz: nem jár arra sem ember, sem állat. Igen, Egyiptom is az elpusztult országok közé fog tartozni negyven évig. Városait is a romvárosok között emlegetik majd. Lakosait pedig szétszórom a népek közé, elszélesztem őket az országokban.” Azt mondja Uram az Örökkévaló: „Negyven év múltával ismét összegyűjtöm az egyiptomiakat a nemzetek közül, akik közé szétszórtam őket. Száműzötteiket visszahozom, hazatérnek Patrósz földjére, ahonnan származtak, de ezúttal már csak gyenge és jelentéktelen országgá lesznek. Bizony, ez lesz a leggyengébb királyság, és soha többé nem fog más országokat leigázni. Olyan kicsivé teszem őket, hogy nem tudnak mások fölött uralkodni. Izráel népe sem fog többé Egyiptomban bízni, sőt, inkább arra a bűnére emlékezik majd, amikor Egyiptomhoz fordult segítségért.” A száműzetés huszonhetedik évében, az első hónap első napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, Nebukadneccar, Babilon királya seregével együtt sokat fáradozott, hogy Tíruszt elfoglalja. Minden fej lekopaszodott, minden váll kisebesedett az erőlködéstől. De fáradságuk jutalmát nem kapták meg, Tíruszt nem tudták elfoglalni.” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Lásd, én odaadom Egyiptomot Nebukadneccarnak, Babilon királyának! Egyiptom népét tömegestül fogságba hurcolja, kincseit elrabolja, gazdagságát zsákmányul ejti: ez lesz a jutalma a babilóniai seregnek. Bizony, Nebukadneccarnak adtam Egyiptomot, mert értem fáradozott” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Azon a napon ismét megnövelem Izráel hatalmát, neked pedig, Ezékiel, ismét megengedem, hogy szólj népedhez! Akkor fogják megérteni, és igazán megtudni, hogy én vagyok az Örökkévaló.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, prófétálj! Mondd: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Jajgassatok, mert rettenetes az a nap, itt van már közel! Az Örökkévaló napja jön, rettenetes nap, félelmetes idő! Sötét felhők borítják az eget, a nemzetek ideje következik! Egyiptomra ellenség fegyvere támad, védői halálra sebzetten hullanak el, Etiópia megrémül, Egyiptom lakóit fogságba hurcolják, még az alapjait is lerombolják. Fegyverük levágja az etiópokat, pútiakat, lídeket, líbiaiakat, még a szövetség fiait is az egyiptomiakkal együtt.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Egyiptom büszke hatalma lehanyatlik! Még azok is elesnek, akik támogatják. Lakosait fegyver gyilkolja majd az ország egyik végétől a másikig — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Az elpusztult országok közé fog tartozni, városait is a romvárosok között emlegetik. Mikor tűzbe borítom Egyiptomot, és minden szövetségese elpusztul, akkor tudják meg, hogy én vagyok az Örökkévaló! Akkor gyors hírvivőket küldök Etiópiába hajókon, hogy megvigyék Egyiptom bukásának hírét, és hogy megrémítsék a gyanútlan etiópokat. A hír hallatára Etiópia gyászolja Egyiptomot. Bizony, ez hamar bekövetkezik!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Kiirtom Egyiptom lakosainak tömegét Nebukadneccar keze által, Babilon királyának seregével. Nincs náluk kegyetlenebb a népek között, elhozom a rettenetes királyt és szörnyű seregét, ők pusztítják el Egyiptom földjét. Nézd, már emelik is kardjukat, s telve lesz a föld megöltekkel! Kiszárítom a folyót és ágait, szántóföldjeit a gonoszok kezébe adom, idegen hódítók pusztítják az országot, s vele minden gazdagságát. Bizony, így lesz, mert én, az Örökkévaló mondtam!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Összetöröm Egyiptom bálványait, kiirtom szobraikat Nófból. Nem lesz többé Egyiptomnak fejedelme, s földjére rettegést küldök. Elpusztítom Patrószt, Cóant tűznek adom, ítéletet tartok Nó fölött. Egyiptom bástyájára, Szín városára izzó haragom zúdul, Nó lakosainak tömegét kiirtom. Tűzbe borítom az egész országot, Szín kínlódva vergődik, Nó falain betör az ellenség, Nófot naponta ostromolják. Ón és Pí-Beszet harcosai elhullanak, aki megmarad, fogságba viszik. Taphanészben elsötétül az ég, mikor Egyiptom igáját eltöröm, s gőgös hatalmának véget vetek. Sötét felleg borul rá, leányait mind fogságba hurcolják. Így büntetem meg Egyiptomot, s akkor tudják meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!” A száműzetés tizenegyedik évében, az első hónap hetedik napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, nézd, eltörtem a fáraónak, Egyiptom királyának a karját, de senki sem kötözte be, hogy meggyógyuljon, és újra fegyvert foghasson. Most azért — mondja Uram, az Örökkévaló —, figyelj rám! A fáraó ellen fordulok, és ezúttal mindkét karját egészen összetöröm: az épet és a sérültet is úgy, hogy végleg kiejti a kardot kezéből. Egyiptom népét pedig szétszórom a nemzetek között, és elszélesztem őket az országokban. Viszont Babilon királyának karját megerősítem, és kezébe adom a kardomat. A fáraó karját úgy összetöröm, hogy jajgatni fog Babilon királya előtt, ahogy a halálra sebzett jajgat. Babilon királyának karját megerősítem és támogatom, a fáraó karja pedig lehanyatlik. Akkor tudják meg, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki kardomat Babilon királyának a kezébe adtam, hogy azt Egyiptom ellen fordítsa. Egyiptom népét pedig szétszórom a nemzetek között, és elszélesztem őket az országokban. Akkor megtudják, hogy én vagyok az Örökkévaló!” A száműzetés tizenegyedik évében, a harmadik hónap első napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezt mondd a fáraónak, Egyiptom királyának és népe sokaságának: Lám, te azt gondolod, hogy nagyságodhoz és hatalmadhoz senki más nem mérhető! Nézd csak Asszíriát! Hatalmas volt, mint egy fenséges cédrus a Libanon hegyein. Gyönyörű ágait széttárta, dús lombja árnyékot adott, sudár termete a felhőkig ért. Bőséges víz öntözte, a mélység áradata növelte magasra, folyók mosták a tövét, s patakokat küldött az erdő többi fáihoz. Azért lett oly hatalmas, túlnőtte a többi fát, hajtásai sokasodtak, ágai is nagyra nőttek, mert bőséges víz öntözte tövét. Fészket raktak ágain az égi madarak, alatta szülték kicsinyeiket a mezei vadak, árnyékában nagy nemzetek laktak. Gyökereit mély vizekhez nyújtotta, azért nőtt olyan hatalmasra, ágait messzire terjesztette. Még Isten kertjének a cédrusai sem versenyezhettek vele, ágai dúsabbak voltak a ciprusoknál, pompás lombját irigyelték a platánok. Isten kertjében egyetlen fa sem volt szépségben hozzá fogható. Oly széppé tettem, oly dús és fenséges lett koronája, hogy Éden minden fája irigyelte Isten kertjében.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Mivel magasra nőtt, és csúcsát a felhőkig emelte, gőgös lett, és szíve felfuvalkodott. Kiszolgáltattam hát a nemzetek urának, bánjon vele tetszése szerint. Bizony, gonoszsága miatt taszítottam el Asszíriát! Kivágták a hatalmas cédrust az idegenek, ledöntötték, s ott hagyták azok, akiktől a népek rettegnek. Lezuhant a cédrus, elterült hegyen-völgyön, összetört ágai hevernek minden folyó mellett. Elfutottak árnyékából a népek, és otthagyták. Törött gallyai közt madarak fészkelnek, ágain taposnak a mezei vadak. Ezért hát egyik fa se nőjön túl magasra, ne emelje felhők közé a fejét, még ha víz mellé ültették is. Ne kevélykedjen magasságával, aki vizet iszik, mert mind meg kell halnia, mind a mélységbe száll alá, a halottak országába. Azok közé kerül, akik régen meghaltak, és a sírba kerültek. Azon a napon, mikor sírba száll Asszíria — azt mondja Uram, az Örökkévaló —, meggyászoltatom őt a tengerekkel, bezárom fölötte a mélységes vizeket, elapasztom a folyókat, forrásaik kiszáradnak, még Libanon erdeje is gyászba öltözik, a mező fái pedig elepednek a szomjúságtól. Zuhanása robajától a népek megremegnek, amikor a halottak országába hajítom Asszíriát — azok közé, akik a sírba szálltak. Megvigasztalódnak akkor a mélységben a többi fák, Éden összes fái, a legszebb libanoni cédrusok — mind, akiket a víz éltet. Ezek is vele együtt szállnak a sírba, meg azok is, akiket fegyver ölt meg, Asszíria minden segítője és társa, s akik a népek közül árnyékában nyugodtak. Lásd, Egyiptom, mennyi hatalmas fa nőtt Isten kertjében, Édenben! Melyik mérhető hozzád dicsőségben? Mégis az alvilágba hullasz alá a többi fával együtt, ott fogsz feküdni a körülmetéletlenek között, a karddal megöltek között! Bizony, ez lesz a sorsa a fáraónak, meg töméntelen seregének is!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. A száműzetés tizenkettedik évében, a tizenkettedik hónap első napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, kezdj gyászéneket a fáraóról, Egyiptom királyáról! Ezt mondd neki: »Fiatal s erős oroszlán vagyok a népek között«, — ezt képzelted magadról, pedig csak tengeri szörnyeteg vagy! Csúszol-mászol a folyó ágaiban, iszapos vizét felkavarod, zavaros vizekben tanyázol.” Ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: „Összegyűjtöm a népeket, hálómat kivetem rád, s ők a partra vonszolnak téged. Földre terítelek, a sík mezőre doblak, tested az ég madarainak adom, jóllaknak veled a mezei vadak. Holttested a hegyekre hajítom, megtöltöm vele a völgyeket. A hegyek csúcsáig véreddel öntözöm a földet, minden csatornád színültig telik. Amikor kioltom életed, besötétítem az eget, nem fénylenek a csillagok, felhők takarják a napot, a hold sem világít majd. Elsötétülnek miattad a fények az égen, országodra sűrű sötétséget borítok.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Bukásod hírével megdöbbentem a népeket. Még azok is megrémülnek pusztulásodon, akiket nem ismersz. Elámulnak mind a nemzetek, s királyaik is megrettennek, mikor megsuhogtatom kivont kardomat előttük. Pusztulásod napján mindannyian a saját életükért remegnek majd.” Mert ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Babilon királyának kardja lesújt rád, Egyiptom! Rád rohan a legkegyetlenebb hadsereg. Vitéz harcosok kardjával pusztítom el lakosaid tömegét és minden gazdagságodat. Véget vetnek Egyiptom dicsekvésének, kiirtják minden lakóját, még az állatokat is kiirtják a folyók mellől. Nem zavarja fel többé a folyópartokat sem ember lába, sem barmok patája. Lecsendesítem a folyóvizeket, oly simán folynak majd, mint az olaj.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Mikor elpusztítom Egyiptom földjét, mikor egészen kifosztják országát, amikor megbüntetem lakosait, akkor értitek meg, hogy én vagyok az Örökkévaló! Siratóének ez, népek leányai sírva énekeljék! Megsiratják Egyiptomot és lakosait, gyászolják elpusztult gazdagságát.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. A száműzetés tizenkettedik évében, a hónap tizenötödik napján az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, kezdj gyászéneket Egyiptom tömegeiről, és vesd őket az alvilágba! Más hatalmas népekkel együtt küldd le őket azokhoz, akik már korábban a sírba feküdtek! Ó, Egyiptom! Különbnek tartod magad a népeknél? Szállj csak le a sírba te is, mint a többiek! Feküdj a körülmetéletlenek közé! Tömegeid bizony lehullanak a holtak közé, kiket kard vágott le, mint téged is. Egyiptom fegyver martaléka lett, vonszoljátok hát le őt is a többiekhez! Rég meghalt hősök szólnak a fáraóhoz és segítőihez az alvilágból, hogy lám, ezek is lehullottak, itt fekszenek a körülmetéletlenek között, a többi karddal megölt között! Itt van Asszíria és egész serege! Sírjaik körülveszik őket, mindannyian fegyver által estek el. Az alvilág legmélyén van a helyük, sírjaik körülveszik őket, mindannyian fegyver által estek el, pedig népek rettegtek tőlük az élők földjén. Itt van Élám is, egész seregével, sírjaik körülveszik őket, mindannyian fegyver által estek el, ők is a körülmetéletlenek közé feküdtek, pedig népek rettegtek tőlük az élők földjén. Gyalázattal szálltak alá a sírba, a többi halott közé. A sírban vetettek ágyat Élámnak és seregének, a megöltek közé, sírjaik körülveszik őket, mindannyian fegyver által estek el, ők is a körülmetéletlenek közé feküdtek, pedig népek rettegtek tőlük az élők földjén. Gyalázattal szálltak alá a sírba, a többi halott, a fegyverrel megöltek közé. Itt fekszik Mesek és Tubal, egész seregükkel. Sírjaik körülveszik őket, mindannyian fegyver által estek el, ők is a körülmetéletlenek közé feküdtek, pedig népek rettegtek tőlük az élők földjén. Nem fekszenek együtt azokkal az elesett körülmetéletlen hősökkel, akiknek kardját a fejük alá tették, úgy fektették őket a sírba; s akiknek gonoszsága csontjaikra nehezedik, mert amíg éltek, rettegtek tőlük a népek. Egyiptom, te is a körülmetéletlenek közé kerülsz, összetörve fekszel majd a karddal megöltek között! Itt van Edom is, királyaival, fejedelmeivel: vitéz harcosok voltak, mégis a fegyverrel megöltek mellé feküdtek, körülmetéletlenek közé, akik a sírba szálltak. Itt vannak mind az északi fejedelmek, meg a szidóni férfiak mindannyian. Ők is a sírba kerültek, noha rettegtek tőlük a népek. Most megszégyenültek, gyengék lettek ők is. Itt fekszenek a körülmetéletlenekkel, fegyverrel megöltekkel, viselik szégyenüket a halottak között. Látja őket a fáraó, és megvigasztalódik népe sorsa miatt, mert őt is, népét is, ugyanúgy fegyver ölte meg.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Mert én tettem a fáraót és seregét félelmetessé az élők földjén, mégis a körülmetéletlenek közé kellett feküdniük, a karddal megöltekhez!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ezt mondd népednek: Azt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Amikor egy országra ellenség fegyverét küldöm, az ország lakosai választanak maguk közül egy férfit, és őrszemmé teszik, hogy figyelje az ellenség közeledtét, és figyelmeztesse a többieket. Mikor az őrszem látja, hogy jön az ellenség, belefúj a sófárba, így ad jelt a többieknek, hogy veszély közeledik. [4-5] Aki hallja ugyan a sófár hangját, de nem törődik vele, azt eléri az ellenség fegyvere, és meghal. Az ilyen ember maga felelős a haláláért, mert hallotta a sófár hangját, de nem vette figyelembe. Aki viszont hallgat a figyelmeztetésre, megmenekül a haláltól. *** De ha az őrszem látja, hogy közeledik az ellenség, mégsem fújja meg a sófárt, akkor a nép nem kap figyelmeztetést, az ellenség fegyvere pedig eléri őket. Akit ilyenkor megöl a kard, az ugyan a saját bűnei miatt hal meg, én azonban mégis az őrszemet teszem felelőssé a haláláért. Lásd, ember fia, én akartam, hogy őrszem legyél Izráel népe számára. Halld meg, ha szólok hozzád, és mondd meg nekik, amit tőlem hallasz: így figyelmeztesd őket a nevemben. Ha szólok neked: »Ezékiel, ennek a bűnösnek meg kell halnia!« — akkor figyelmeztesd, hogy változtassa meg az életét. Ha mégsem szólsz neki, és nem figyelmezteted, akkor ő ugyan a bűnei miatt hal meg, de haláláért téged teszlek felelőssé. Ha figyelmezteted, akkor megmenekülsz a felelősségtől. Ha ennek ellenére sem változtat az életén, akkor meghal a bűnei miatt, de a halálát nem kérem számon rajtad.” „Ember fia, ezt mondd Izráel népének: Hallom, amint egymásnak mondogatjátok: »Bűneink és törvényszegéseink súlya ránk nehezedik! Bizony, elpusztulunk e szörnyű teher alatt! Hogyan is maradhatnánk életben?« Ezt feleld nekik, ember fia: Azt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Életemre mondom, hogy nem abban telik örömöm, ha a bűnös meghal, hanem abban, ha megváltoztatja életét, és megmenekül a haláltól! Ezért fordítsatok hátat eddigi gonoszságaitoknak, és jöjjetek vissza hozzám, ó Izráel népe! Jöjjetek vissza! Miért is halnátok meg, Izráel, hiszen ha megfordultok, élhettek! Ember fia ezt mondd népednek: Ha valaki egy ideig igazságosan és istenfélő módon él, azután mégis vétkezik, akkor meg kell halnia. Korábbi istenfélő élete és igazságos tettei nem mentik meg a haláltól. Ugyanígy, ha valaki istentelen és igazságtalan módon él, de később megváltoztatja az életét, és jó útra tér, nem kell meghalnia régebben elkövetett bűnei miatt. Az istenfélő sem maradhat életben, korábbi istenfélő életére és igazságos tetteire való tekintettel, ha később mégis vétkezik. Ha azt mondom az istenfélő és igazságos embernek, hogy bizonyosan élni fog, ő azonban elbízza magát, és a saját igazságos voltában bízva bűnt követ el, akkor bűne miatt meg kell halnia. Korábbi igazságos tettei nem mentik meg őt a haláltól. Ha azt mondom a bűnösnek, hogy bűnei miatt bizonyosan meg kell halnia, ő azonban megváltoztatja életét, bűneinek hátat fordít, azt teszi, ami a törvény szerint helyes és jó, visszaadja adósának a tőle vett zálogát, visszaadja, amit mástól erőszakkal elvett, a törvény életet adó parancsait követi, többé nem követ el igazságtalanságot, akkor nem kell meghalnia, hanem bizonyosan életben marad. Korábban elkövetett bűneit nem rovom fel neki, mert megváltoztatta életét, a törvény szerint helyesen és jól cselekszik — tehát nem kell meghalnia, hanem élni fog. Ezékiel, néped erre azt mondja: »Urunk nem bánik velünk igazságosan!« Pedig az ő életmódjuk és tetteik nem igazságosak! Amikor az istenfélő ember hátat fordít az igazságnak, és bűnt követ el, meg kell halnia bűne miatt. Amikor pedig a bűnös fordít hátat a bűnnek, és a törvény szerint helyesen cselekszik, akkor igazságossága által élni fog. Erre mondjátok ti, hogy »Urunk nem bánik velünk igazságosan«?! Ó, Izráel népe, én mindegyikőtöket a saját életmódja és tettei alapján fogom megítélni!” A száműzetés tizenkettedik évében, a tizedik hónap ötödik napján egy menekült érkezett hozzám, aki az ostromlott Jeruzsálemből menekült meg. Elmondta, hogy az ellenség elfoglalta a várost. Előző este már éreztem az Örökkévaló kezét magam fölött. Éjjel az Örökkévaló megnyitotta számat, s mire a menekült reggel megérkezett, már tudtam beszélni. Némaságom ideje véget ért. Akkor az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, akik élve maradtak, és most Izráel földjén laknak a romok között, ezt mondják: »Ábrahám csak egymaga volt, Isten mégis örökségül adta neki ezt a földet. Mennyivel inkább biztos örökségünk ez az ország, hiszen mi sokan vagyunk!« Ezért hát szólj hozzájuk: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: »Vérrel együtt eszitek a húst, bálványaitoktól vártok segítséget, gyilkoltok, és még azt képzelitek, hogy örökölni fogjátok a földet?! Saját fegyveretek erejében bíztok, utálatos bűnöket követtek el, egymás feleségét elcsábítjátok, hogy képzelitek hát, hogy örökölni fogjátok a földet?!« Ember fia, ezt mondd nekik: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Életemre mondom, hogy akit közületek a romok között talál az ellenség, azt fegyverrel öli meg; aki a mezőn van, azt vadállatok falják föl; akik pedig elrejtőznek az erődítményekben és barlangokban, azokat halálos járvány pusztítja el. Izráel földjét kietlen és üres pusztává teszem. Bizony, mindent elpusztítok, amire büszkék voltak. Izráel hegyei lakatlanok lesznek, és senki sem megy rajtuk keresztül. A rajta lakó nép utálatos bűnei miatt pusztasággá teszem földjüket, s akkor tudják meg, akkor ismerik el, hogy én vagyok az Örökkévaló!” „Ami pedig téged illet, ember fia, az emberek beszélgetnek rólad az utcákon és házaik kapujában. Néped fiai azt mondják egymásnak: »Gyertek, nézzük meg, jött-e valami üzenet az Örökkévalótól!« Azután eljönnek hozzád, és leülnek előtted, mint ahogy népem szokta. Meghallgatják szavaidat, de nem engedelmeskednek annak, amit mondasz. Úgy veszik, mintha csupán egy szerelmes ének lenne — közben egyre azon jár az eszük, hogy szerezhetnének minél több pénzt. Téged csak annyiba vesznek, mint egy jó hangú énekest, aki szerelmes dalokat énekelget nekik, s hangszerével kíséri énekét. Meghallgatják, de nem veszik komolyan, s nem engedelmeskednek szavaidnak. De ha beteljesednek — mert bizony be fognak teljesedni! — akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük!” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, prófétálj Izráel népének pásztorai ellen! Prófétálj, és mondd a pásztoroknak: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Jaj a pásztoroknak, akik csak magukkal törődnek! Hát a pásztornak nem a nyájra kell gondot viselnie?! A juhok tejét isszátok, a gyapjúval ruházkodtok, a hízottakat levágjátok, de a nyájjal nem törődtök! A gyengét nem erősítitek, a beteget nem gyógyítjátok, a törött lábút nem kötözitek be, ha elkószál, nem mentek utána, ha eltéved, nem keresitek meg, csak uralkodtok rajtuk, kemény szívvel és kegyetlenül! Nyájam szétszóródott, mert nincs pásztoruk, elszéledtek, és vadak szaggatták szét őket. Juhaim szétszóródtak, és egyedül kóboroltak, hegyeken és dombokon tévelyegtek, szétszéledtek mindenfelé a földön, de senki sem törődött velük, senki sem nézett utánuk.” Halljátok meg hát, ti pásztorok az Örökkévaló szavát! „Életemre mondom — ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló —, hogy nyájam vadak zsákmánya lett, bárányaimat mezei vadak szaggatták széjjel, mert nem volt pásztoruk! Pásztoraim nem viseltek gondot nyájamra, csak magukkal törődtek, nyájamra nem viseltek gondot!” Halljátok meg hát, pásztorok, az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: „Nézzétek! A pásztorok ellen fordulok, számon kérem nyájamat rajtuk, és elszámolok velük. Többé nem pásztorolják nyájamat, felmondok nekik, elküldöm őket! Nem hizlalják magukat juhaimmal, kimentem kezükből bárányaimat, nem falják fel őket többé soha!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ezentúl magam viselek gondot a nyájamra, én leszek a pásztoruk, s megkeresem őket! Azon a napon megállok közöttük, ahogy a pásztor áll elszéledt nyája között, és megkeresem őket, mindegyiket! Felkutatom juhaimat, kiszabadítom őket mindenhonnan, ahová szétszóródtak azon a sötét és borús napon. Kihozom őket a nemzetek közül, összegyűjtöm nyájamat a messzi földekről, s beviszem őket földjükre. Én leszek a pásztoruk Izráel hegyein, meg a folyók mellett, és gondjukat viselem az ország minden lakóhelyén. Jó legelőkön legeltetem őket, Izráel magas hegyein lesz nyugvóhelyük. Ott fognak megpihenni, jó akolban, dús legelőn legelnek majd Izráel hegyein. Magam legeltetem nyájamat, s a pihenőhelyükre vezetem őket.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Eltévedt juhaimat megkeresem, amelyik elkószált, visszahozom, a törött lábút bekötözöm, a gyengét erősítem, az erőseket szemmel tartom. Pásztorolom mindegyiket, ahogyan kell, igazsággal és ítélettel. Köztetek is igazságot teszek, hiszen nyájam vagytok — azt mondja Uram, az Örökkévaló. — Rendet teremtek a juhok között, igazságot teszek a kosok és bakok között. Nem elég nektek, hogy dús füvet legeltek? Miért tapossátok össze a maradékát a többiek orra előtt? Tiszta friss vizet ihattok, miért zavarjátok össze azt a többiek orra előtt? Azt legelje nyájam, amit összetiportatok? Azt a zavaros vizet igyák, amelyet ti kavartatok föl?” Ezért azt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: „Magam teszek igazságot juhaim között, magam ítélek hízott és sovány juhaim között. Ti kövérek, a gyengéket félrelökdösitek, szarvatokkal öklelitek, egészen elüldözitek őket! Megszabadítom hát juhaimat, hogy ne essenek zsákmányul a vadaknak, s igazságot teszek juhaim között. Egyetlen pásztor kezére bízom őket, szolgámat rendelem föléjük, Dávidot. Ő viseli gondjukat, legelteti és vezeti őket. Ő lesz nyájam pásztora! Én, az Örökkévaló leszek Istenük; szolgám, Dávid pedig a fejedelmük. Így lesz, mert én mondtam ezt, az Örökkévaló! Szövetséget kötök velük békességre és bőségre, a gonosz vadállatokat pedig kiirtom a földről. Nyájam biztonságban legelhet a tágas legelőn, nyugton pihenhet az erdőkben. Megáldom nyájamat, és mind, akik magaslatom körül laknak, esőt adok nekik idejében, áldásom záporozik rájuk bőségesen. A gyümölcsfák bőven teremnek majd, gazdag aratást hoz a szántóföld, nyájam pedig biztonságban élhet földjén. Akkor megtudjátok, akkor megértitek, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki letöröm nyakatokról az igát, és megszabadítom nyájamat azoktól, akik szolgaságban tartották őket. Nem lesznek többé zsákmányul a nemzeteknek, nem szaggatják szét őket a vadak, hanem áldott nyugalomban tanyáznak, senkitől sem kell félniük. Olyan földet adok nekik, amelyen gyönyörű kerteket művelnek, gyümölcseik messze földön híresek lesznek, éhínség nem sanyargatja őket soha, többé nem gúnyolják őket a nemzetek. Akkor végre mind megértik, megtudják, hogy én, az Örökkévaló vagyok Istenük, ők pedig népem, Izráel nemzete.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Bizony, juhaim vagytok, legelőim nyája, emberek! Én pedig Istenetek vagyok.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordulj Széír hegye felé, és prófétálj ellene! Ezt mondd neki: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Széír hegye, ellened fordulok! Rád emelem kezem, és pusztasággá teszlek! Városaid lerombolom, mindenestől elpusztítalak. Akkor tudod meg, hogy én vagyok az Örökkévaló! Örökösen gyűlölködtél! Izráel fiait kiszolgáltattad ellenségük fegyverének veszedelmük idején, végső megbüntetésük napján. Ezért hát, életemre mondom, én is kiszolgáltatlak a vérontásnak és a halálnak! Bizony, üldözőbe vesz a halál téged, Edom! Szerettél vért ontani? Hát üldözzön téged is a vérontás és halál! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Elpusztítom Széír hegyét, teljesen elpusztítom! Kiirtom belőle mind, aki kapuján kilép, s mind, aki városába visszatér. Edom hegyeit megöltekkel borítom be, fegyver által elhullottak töltik meg völgyeit, halottai ott hevernek majd a dombokon és a folyók partján. Városaid örökre lakatlanok lesznek, örökre puszta romhalmok maradnak. Akkor majd megtudod, hogy én vagyok az Örökkévaló! Azt mondtad: »Júda és Izráel, ez a két ország az enyém lesz! Elfoglalom, megkaparintom őket magamnak!«” De az Örökkévaló ott lakik Izráel földjén! Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Életemre mondom, ahogy te bántál népemmel, én is úgy bánok veled, Edom: haraggal, féltékenységgel és gyűlölettel! Népemmel megismertetem magam, mikor megbüntetlek téged. Te pedig, Edom, megtudod, hogy én, az Örökkévaló, hallottam minden szót, mikor Izráel hegyeit gyaláztad! Mert azt mondtad: »Nézzétek, Izráel elpusztult! Országa nekünk jut zsákmányul!« Kevély szavaiddal ellenem szóltál, nagy hangon, dicsekedve, sokszor. Én hallottam minden szavad! Emiatt — azt mondja Uram, az Örökkévaló — elpusztítalak, Edom, az egész föld örömére. Ahogy örültél Izráel öröksége pusztulásának, úgy bánok én is veled: elpusztítalak! Lakatlan rommá lesz Széír hegye, és egész Edom mindenestül. Akkor tudjátok meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!” „Ember fia, prófétálj Izráel hegyeinek! Ezt mondd nekik: Izráel hegyei, halljátok meg az Örökkévaló szavát! Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Ellenségeitek kárörvendve mondták rólatok: »Haha! Az ősi magaslatok végre a birtokunkba kerültek!« Ezért hát prófétálj, és szólj Izráel hegyeihez: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Ellenségeitek lerombolták városaitokat, és mindenfelől letapostak benneteket, hogy a nemzetek hatalmukba kerítsenek, és leigázzanak titeket. Az emberek rosszindulattal beszélnek rólatok, és rágalmaznak benneteket. Ezért hát, Izráel hegyei, halljátok meg Uram, az Örökkévaló szavát, aki ezt üzeni a hegyeknek és völgyeknek, a domboknak és folyóknak, az elpusztult romoknak és kihalt városoknak, amelyeket a környező nemzetek maradéka gúnyolt és kirabolt: Izzó haraggal és féltékenységgel szóltam Edom egész népe és a többi nemzetek ellen, akik földemet elfoglalták és jogtalanul birtokba vették. Bizony, azok a népek kárörvendő szívvel és megvetéssel lerohanták, és kirabolták földemet! Te pedig, Ezékiel, prófétálj Izráel földjéről, és ezt mondd a hegyeknek, völgyeknek, domboknak és folyóknak: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Izzó haragomban és féltékenységemben szóltam, mert a nemzetek gyalázkodását kellett elviselnetek. Ezért hát azt mondja Uram, az Örökkévaló: Felemeltem kezem, és megesküdtem, hogy akik eddig titeket gyaláztak, ezután azoknak a környező nemzeteknek kell viselniük majd gyalázatukat és szégyenüket! Ti pedig, Izráel hegyei, növesszetek új fákat és neveljetek gyümölcsöket népemnek, Izráelnek, mert hamarosan visszatérnek földjükre! Izráel földje, lásd, én veled vagyok, hozzád fordulok, és újra szántani-vetni fognak rajtad! Megszaporítom lakosaidat, megsokasítom Izráel nemzetét, újjáépítik a romokat, felépítik városaidat. Embert és állatot egyaránt megsokasítok rajtad, Izráel földje. Megszaporodnak, megsokasodnak földeden, és benépesítik az elhagyott városokat, mint régen. Még több jót teszek veletek, mint kezdetben. Akkor megérted és felismered, hogy én vagyok az Örökkévaló! Ó, Izráel földje, embereket hozok hozzád, sokan járnak majd földeden! Birtokba vesz népem, Izráel, mint jogos örökségét, tulajdonát. Te pedig, föld, nem falod fel gyermekeiket soha többé!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Azt mondják rólad a nemzetek, ó Izráel földje: »Emberevő vagy, s népedet gyermektelenné teszed!« Én pedig azt mondom: Embert többé nem eszel, s népedet nem teszed gyermektelenné soha! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Többé nem engedem, hogy a nemzetek gyalázzanak, szidalmaik nem hullanak reád, és népedet többé gyermektelenné nem teszed!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, ameddig Izráel népe a saját földjén lakott, bemocskolta azt életmódjával és gonosz tetteivel. Olyan tisztátalan lett előttem e nép élete, mint az asszonyok tisztátalansága havi ciklusuk idején. Izráel népe sok gyilkosságot követett el, és bálványokat imádtak — ezekkel tisztátalanná tették földjüket. Emiatt izzó haragom zúdítottam rájuk, szétszórtam őket a nemzetek közé, és elszélesztettem őket az országokban. Életük és gonosz tetteik szerint büntettem meg őket. A nemzetek között, ahová kerültek, népem szégyent hozott rám, és szent nevemet miattuk nem tisztelték a nemzetek, mert ezt mondták róluk: »Ez a nép az Örökkévaló népe, mégis kiűzték őket az Örökkévaló földjéről!« Én azonban nem tűrhetem a szégyent, hogy szent nevemet így bemocskolják! Izráel népe ugyan valóban szégyent hozott nevemre minden helyen, ahová szétszóródtak a nemzetek között, de ez nem maradhat így! Mondd meg hát, Ezékiel, Izráel népének: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Tudjátok meg, hogy amit teszek, nem értetek teszem, hanem szent nevemért, amelyre szégyent hoztatok a nemzetek között, ahová szétszóródtatok! Minden kétséget kizáróan be fogom bizonyítani, hogy nevem valóban szent és hatalmas! Annak ellenére, hogy szégyent hoztatok nevemre a nemzetek között, akik között laktok, a nemzetek meg fogják tudni, és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló! Igen, amikor ti majd igazán tiszteltek engem, én pedig azzal, ahogyan veletek bánok, bebizonyítom, hogy szent vagyok — és mindezt a népek szeme láttára teszem —, s akkor fogom helyreállítani nevem megbecsülését!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Fölveszlek a nemzetek közül, összegyűjtelek minden országból, és hazaviszlek titeket a saját országotokba. Azután tiszta vizet hintek rátok, tisztára mosdatlak minden tisztátalanságotokból, összes bálványaitoktól megtisztítalak. Új szívet adok nektek, új szellemet öntök belétek, kőszívetek helyére hús-szívet helyezek. Saját Szellemem lakik bennetek, s megteszem, hogy parancsaim szerint éljetek, és törvényeimnek engedelmeskedjetek. Őseitek földjén laktok majd, melyet tőlem kaptak, népemmé lesztek, én pedig Istenetek leszek. Megőrizlek minden tisztátalanságotoktól, gabonátokat megszaporítom, hogy aratásotok bőséges legyen, s nem küldök rátok éhínséget ezután. Kertjeitek bőven hozzák a gyümölcsöt, a szántóföld gazdag termést kínál, s többé nem gúnyolnak titeket az idegenek az éhínség miatt. Visszanéztek gonosz életmódotokra, visszaemlékeztek vétkeitekre, megutáljátok magatokat régi bűneitek, utálatos tetteitek miatt.” „De mindezt nem értetek teszem, jól jegyezzétek meg ezt, hanem szent nevemért! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Izráel népe, szégyenkezzetek és piruljatok régi, gonosz életmódotok miatt!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Azon a napon, mikor minden bűnötöket lemosom rólatok; azt is megteszem, hogy a romba dőlt városokat újjáépítsétek, én pedig benépesítem azokat! Ismét szántani-vetni kezdtek mindenki szeme láttára a földön, amely régóta gazdátlan és pusztán hevert. Csodálkozva mondják majd az utazók: »Ez a föld puszta és lakatlan volt, most meg, lám, mint az Édenkert! A feldúlt, lerombolt és elhagyott városok felépültek, megerősödtek, és ismét lakják őket!« Így tudják meg a körül lakó nemzetek, akik megmaradnak, hogy én, az Örökkévaló, építettem fel a romba dőlt városokat, és virágoztattam fel a pusztaságokat. Ezt én, az Örökkévaló mondtam, és meg is teszem!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Mindezeken felül, még azt is megteszem, hogy Izráel kérésére megszaporítom népüket, mint a juhnyáját. Bizony, úgy megsokasítom őket, hogy egészen megtöltik a városokat, mint ahogy az Örökkévalónak szentelt juhok megtöltik Jeruzsálemet a nagy ünnepeken. Az elpusztult és újjáépült városokat is így fogja megtölteni az emberek nyája. Erről fogjátok megtudni, hogy én vagyok az Örökkévaló!” Az Örökkévaló rám helyezte a kezét, és Szelleme által kivitt egy tágas völgybe, amely telis-tele volt csontokkal. Körülvezetett a völgyben, és láttam, hogy rengeteg csont hever szanaszét, amelyek már teljesen megszáradtak. Akkor az Örökkévaló megkérdezett: „Ember fia, mit gondolsz, megelevenedhetnek még ezek a csontok?” Azt válaszoltam: „Ó, Uram, te vagy az Örökkévaló, ezt csak te tudhatod!” Ekkor azt mondta nekem: „Prófétálj ezekről a csontokról! Ezt mondd nekik: »Ti száraz csontok, halljátok meg az Örökkévaló szavát! Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Lássátok meg, én szellemet hozok belétek, hogy életre keljetek! Inakat és izmokat adok rátok, bőrrel borítalak benneteket, és szellemet adok belétek, hogy életre keljetek. Akkor tudjátok meg, hogy én vagyok az Örökkévaló!«” Tehát prófétáltam, ahogy az Örökkévaló megparancsolta, és ekkor nagy mennydörgést hallottam. Azután láttam, hogy a csontok — nagy zörgés közepette — kezdtek egymáshoz illeszkedni. Majd a szemem láttára inak és izmok növekedtek rajtuk, végül bőr borította be a testeket. Szellem azonban még nem volt bennük: nem lélegeztek. Ekkor az Örökkévaló ismét szólt hozzám: „Prófétálj a szellemnek, ember fia, prófétálj! Mondd neki: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Jöjj elő a négy égtáj felől, és lehelj életet ezekbe, akiket megöltek, hogy feléledjenek!” Tehát prófétáltam, ahogy az Örökkévaló megparancsolta, s ekkor szellem szállt a földön fekvő testekbe, azok pedig életre keltek, és talpra álltak! Hatalmas sereg lett belőlük! Ezután az Örökkévaló ezt mondta nekem: „Ember fia, ezek a csontok Izráel egész népét jelképezik. Látod, ők azt mondják: »Még a csontjaink is kiszáradtak! Minden reménységünk odalett, végünk van!« Ezért hát prófétálj, és mondd nekik: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Nézzétek, felnyitom sírjaitokat, és kihozlak onnan titeket, népem! Azután hazaviszlek benneteket Izráel földjére. Amikor kihozlak titeket sírjaitokból, népem, akkor majd megtudjátok, és felismeritek, hogy én vagyok az Örökkévaló! Saját Szellemem adom, hogy bennetek lakjon, és életre keljetek. Letelepítelek a saját földetekre. Akkor majd megtudjátok, megértitek és elismeritek, hogy mindezt én, az Örökkévaló mondtam, és véghez is vittem.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fogj egy fadarabot, és írd rá: »Júda és társai, Izráel fiai«! Majd végy egy másik fadarabot, és ezt írd rá: »József, Efraim, és társai, Izráel egész népe«! Azután illeszd egymáshoz a két darabot — legyenek eggyé a kezedben! Amikor majd néped fiai megkérdeznek, hogy mit akarsz ezzel jelezni, mondd nekik: Ezt üzeni Uram, az Örökkévaló: Nézzétek! Kezembe veszem József fáját, amely Efraim kezében van, és azokat az izráeli törzseket, amelyek vele tartanak, és hozzáillesztem őket Júda fájához. Egy fává teszem őket: az én kezemben valóban eggyé lesznek! A két fadarabot szorítsd össze a markodban az emberek szeme láttára, és mondd nekik: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Nézzétek! Kezembe veszem Izráel fiait, kiragadom őket a nemzetek közül, akik közé szétszóródtak, összegyűjtöm mindenfelől, és hazaviszem őket a saját földjükre. Egy nemzetté teszem őket azon a földön, Izráel hegyein. Egyetlen király fog uralkodni rajtuk, s nem válnak külön többé két királyságra. Nem két nemzet lesz, hanem egy. Nem fogják többé beszennyezni magukat bálványaikkal, meg utálatos tetteikkel és bűneikkel. Kiszabadítom őket minden lakóhelyükről, ahol vétkeztek ellenem. Tisztára mosom őket bűneikből. Így lesznek népemmé, én pedig Istenükké. Szolgám, Dávid lesz a királyuk: egyetlen pásztora lesz egész népemnek. Törvényeim szerint élnek, és engedelmeskednek parancsaimnak. Amit mondok nekik, megteszik. Ott laknak, azon a földön, amelyet szolgámnak, Jákóbnak adtam, s amelyen őseik is laktak. Bizony, ott fognak élni gyermekeikkel sőt, az unokáikkal együtt, és azontúl mindig. Szolgám, Dávid pedig fejedelmük lesz örökké. Szövetséget kötök velük békességre és bőségre, és ez a szövetség örökké érvényes marad. Letelepítem és megszaporítom őket, szent helyemet pedig örökre közöttük helyezem el. Fölöttük lesz lakóhelyem, Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Akkor a nemzetek megértik, és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló, aki Izráelt a magam számára különválasztottam, mivel örökre Izráelbe helyeztem szent helyemet.” Az Örökkévaló szava érkezett hozzám: „Ember fia, fordítsd tekinteted Góg felé, és prófétálj róla! Nézz Mágóg országa felé! Góg a fejedelme és vezetője Mesek és Tubal népének. Mondd Gógnak: Ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: Lásd, én ellened fordulok, Góg, aki Mesek és Tubal fejedelme és vezetője vagy! Idecsalogatlak: horgot akasztok az állkapcsodba, azzal vezetlek, hogy egész hatalmas seregeddel együtt kivonulj. Igen, a vezetésed alatt álló seregek teljes fegyverzetben, lovak és lovasok, karddal és pajzzsal felszerelve, mindannyian elindulnak a hadjáratra. Perzsia, Etiópia és Líbia is jól felszerelt csapatokat küld, ők is veled tartanak. Hasonlóképp veled jön Gómer népe, és a messzi északról Tógarma népe is, segédcsapataikkal együtt — nagy sereg gyűlik össze a vezetésed alatt. Készülj fel, Góg! Készülj fel, és szedd össze csapataidat, akik köréd gyülekeznek és csatlakoznak hozzád! Hosszú idő múlva parancsot kapsz: az utolsó időkben felvonulsz egy olyan ország ellen, amelyet a korábbi háborúk pusztításai után ismét felépítettek és helyreállítottak. Benyomulsz ebbe az országba, amelynek lakói sok nemzet közül gyűltek össze Izráel hegyeire, amelyek előzőleg hosszú ideig lakatlanok voltak. Lakosaik a népek közül jöttek ki, és valamennyien biztonságban élnek. Úgy támadod meg ezt az országot, mint ahogy a vihar lecsap. Benyomulsz hatalmas seregeiddel, és elborítod, mint egy sötét felhő, mert rengetegen jönnek veled.” Azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Abban az időben gonosz gondolatok támadnak benned, és aljas tervet forralsz. Azt mondod magadban: »Hadseregem lerohanja és elfoglalja ezt az országot (Izráelt), hiszen nem védik őket falak! Megtámadom lakosait, akik békében élnek, és annyira biztonságban érzik magukat, hogy nincsenek városfalaik, és kapuikon zárak — sőt, valójában még kapuik sincsenek! Rengeteg hadizsákmányt szerzek, és kirabolom őket! Kifosztom városaikat, amelyeket a romokból újjáépítettek, megtámadom lakosaikat, akik a nemzetek közül gyűltek össze, hogy a Föld köldökén lakjanak! Kirabolom őket, hiszen annyi értéket és oly nagy gazdagságot gyűjtöttek össze!« Akkor Sebá, Dédán és Társis kereskedői, meg a többi városok üzletemberei azt mondják majd neked, Góg: »Azért jöttél, hogy zsákmányt szerezz? Azért gyűjtöttél ekkora hadsereget, hogy kirabold ezt az országot? El akarod vinni az összes aranyat, ezüstöt, meg a nyájakat és minden értéket, gazdagságot?«” „Ezért hát, ember fia, prófétálj, és ezt mondd Gógnak: Ezt üzeni neked Uram, az Örökkévaló: Ugye, Góg, megtámadod Izráelt, az én népemet, amikor ők már biztonságban élnek? Eljössz lakóhelyedről, a messzi északról nagy sereggel, sok más néppel együtt, tömérdek lovassal, hatalmas hadsereggel felvonulsz Izráel ellen. Megtámadod népemet, Izráelt, és elborítod földjüket, mint sötét viharfelhő az eget. Az utolsó időkben fog ez bekövetkezni. Amikor eljön az ideje, én hozlak el téged, Góg, hogy földemet megtámadd! Azért teszem ezt, hogy a nemzetek megismerjenek engem, megtanulják tisztelni és megkülönböztetni nevemet. Így is lesz, amikor a nemzetek szeme láttára megmutatom hatalmam rajtad, Góg!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Abban az időben majd a nemzetek felismerik, hogy te vagy az, Góg, akiről a régi időkben, szolgáim, Izráel prófétái által szóltam. A népek vissza fognak emlékezni arra, hogy prófétáim azokban a régi időkben rólad prófétáltak: előre megmondták, hogy elhozlak téged, Góg, Izráel ellen.” Azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Azon a napon, amelyen Góg megtámadja Izráel földjét, fellángol haragom ellene. Azon a napon hatalmas földrengés lesz Izráel földjén. Ez egészen bizonyos, mert féltő szeretetem és izzó haragom késztet rá, hogy ezt megígérjem! Jelenlétemben minden és mindenki reszketni fog! Remegnek majd az égi madarak, a mezei vadak, és az összes szárazföldi állat, amely a földön mozog. Reszketnek az emberek is az egész föld színén mindenhol. A hegyek leomlanak, a sziklák lezuhannak, a falak ledőlnek. Előhívok Góg ellen mindenféle rettentést az összes hegyeimen — mondja Uram, az Örökkévaló —, a katonák fegyvereiket a társaik fordítják, és egymást öldösik. Megbüntetem Gógot és a vezetése alatt lévőket, az egész hatalmas hadsereget halálos járvánnyal, áradásokat okozó felhőszakadással, hatalmas jégesővel, tűzzel és kénesővel. Így mutatom meg a nemzeteknek, hogy szent vagyok! Így jelentem ki magam sok nép számára, hogy megismerjenek! Akkor fogják igazán megtudni, hogy én vagyok az Örökkévaló!” „Ember fia, prófétálj Góg ellen! Mondd: Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Lásd, én ellened fordulok, Góg, Mesek és Tubal fejedelme és vezetője! Elcsalogatlak, és idevezetlek, hogy felvonulj a távoli északról Izráel hegyeire. Itt azután kiütöm bal kezedből íjadat, és jobbodból nyilaidat. Izráel hegyein esel el, itt pusztul el hatalmas sereged, és a népek, akik hozzád csatlakoztak. Mindenféle húsevő madaraknak és mezei vadállatoknak adlak eledelül. A nyílt mezőn ér utol a halál — szavamra mondom!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Tüzet küldök Magóg földjére, és azokra is, akik úgy gondolják, hogy biztonságban laknak a szigeteken és a távoli vidékeken. Akkor fogják megtudni és felismerni, hogy én vagyok az Örökkévaló! Megismertetem szent nevem népemmel, Izráellel, és soha többé nem engedem, hogy szent nevemet közönségessé tegyék! A nemzetek pedig megtudják és elismerik, hogy én vagyok az Örökkévaló, Izráel Szentje! Nézzétek! Már közeledik a nap, amikor mindez beteljesedik!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ez az a nap, amelyről szóltam!” „Akkor Izráel összes városaiból kimennek az emberek a mezőre, összegyűjtik a fegyvereket, amelyeket az ellenség eldobált, és mindet elégetik. Összeszedik a kis és nagy pajzsokat, íjakat, nyilakat, buzogányokat, dárdákat, és hét teljes éven keresztül tüzelnek velük. Nem kell fát vágniuk az erdőn, vagy gallyakat gyűjteniük, mert az ellenség fegyvereivel tüzelnek. Kifosztják azokat, akik őket akarták kifosztani, és zsákmányt szereznek azoktól, akik tőlük akartak zsákmányt rabolni” — mondja Uram, az Örökkévaló. „Azon a napon adok Gógnak egy területet Izráel földjén: a Vándorok-völgyét, hogy ott temessék el elpusztult seregét. Ez a völgy a Holt-tengertől keletre fekszik. A tömegsír útjában lesz azoknak, akik azon az úton jönnek-mennek. Oda temetik el Gógot és egész hadseregét, s attól fogva azt a helyet Góg serege völgyének nevezik. Izráel népének hét álló hónapon keresztül Góg elpusztult seregének a maradványait kell majd eltemetnie. Így tisztítják meg földjüket a holttestektől. Igen, az ország egész lakossága részt vesz ebben a munkában. Egész Izráel számára nagy hírnevet szerez, hogy én, az Örökkévaló ilyen módon dicsőítettem meg nevemet.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Férfiakat fognak kijelölni, akik hét teljes hónapon keresztül állandóan ezt a munkát végzik. Keresztül-kasul bejárják az országot, hogy keressék és eltemessék a holttesteket, amelyek szanaszét hevernek. Így tisztítják meg a földet. Amikor ezek a járőrök valahol találnak ilyen emberi holttesteket, vagy csontokat, jelzőt állítanak mellé. Így azok, akik a temetést végzik, megtalálják, és eltemetik a halottakat a Góg serege völgyében. Van ott egy város, amelyet attól fogva Hamónának neveznek. Így tisztítják meg Izráel földjét a holttestektől.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Te pedig, ember fia, hívd meg az én nevemben az összes húsevő madarat és mezei vadállatot: »Jöjjetek! Nagy áldozati lakomára gyűljetek mindenfelől, nektek készítettem! Jöjjetek Izráel hegyeire, gyűljetek a véresáldozatra, nektek készítettem! Egyetek húst, igyatok vért! Erős harcosok húsát egyétek, a föld fejedelmeinek vérét igyátok! Olyanok ezek, mint a Básánban hizlalt kosok, bárányok, bakok és bikák. Egyétek a legjobb falatokat, egyetek, amennyit tudtok, igyatok megrészegedésig! Lakjatok jól nálam, mert ünnepi lakomát készítettem nektek! Teljetek be lovasokkal és lovaikkal, katonákkal és mindenféle harcosokkal!«” — ezt üzeni Uram, az Örökkévaló. „A népek szeme láttára hajtom végre ítéletem, megmutatom nekik dicsőségem: kezem lesújt Gógra és seregére. Attól a naptól fogva mindörökre Izráel népe is tudja és elismeri, hogy én vagyok Istenük, az Örökkévaló! Megértik a nemzetek is, hogy Izráel népét a saját gonoszsága miatt hurcolták száműzetésbe. Mivel hűtlenül elhagytak engem, azért vetették fogságba őket, azért fordultam el tőlük. Átadtam népem ellenségeik kezébe, s kiszolgáltattam őket a gyilkos fegyvereknek. Mivel bűneikkel bemocskolták magukat, ezért én is tisztátalan életük és bűntetteik szerint bántam velük, arcomat pedig elfordítottam tőlük.” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ettől kezdve fordítok Jákób sorsán, megkegyelmezek Izráel egész népének, és féltékenyen vigyázok szent nevemre. Amikor biztonságban laknak földjükön, nem kell többé félniük senkitől, elfelejtik minden korábbi szégyenüket, és elfelejtik minden hűtlenségüket, amit ellenem vétettek. Mert visszahozom őket a népek közül, összegyűjtöm őket ellenségeik földjéről. Sok nép szeme láttára általuk bizonyítom be, hogy szent vagyok! Megértik akkor mind, és elismerik, hogy én vagyok Istenük, az Örökkévaló, aki száműztem őket a népek közé, de ismét össze is gyűjtöm őket földjükön. Senkit közülük többé ott nem hagyok! Kiárasztom rájuk Szellemem, Izráel egész népére kiárasztom, s többé arcomat tőlük el nem fordítom.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. A száműzetés huszonötödik évének kezdetén, a hónap tizedik napján az Örökkévaló rám tette kezét, és látomásban elvitt egy helyre. Ez tizennégy évvel később, de ugyanazon a napon történt, amelyen elfoglalta Jeruzsálemet az ellenség. Ebben a látomásban Isten elvitt engem Izráel földjére, és egy magas hegy tetejére állított. Előttem, a hegy déli oldalán épületek rendezett csoportját láttam. Az egész hasonlított egy városhoz. Odavitt engem az Örökkévaló, és egy férfit láttam magam előtt, aki a kapuban állt. Úgy láttam, mintha a teste fényes bronzból lett volna. A kezében len zsinórt és egy nádból készült mérőpálcát tartott. Megszólított: „Ember fia, jól nyisd ki a szemed és a füled, gondosan figyeld meg, amit mutatok neked! Mindent jól jegyezz meg, mert azért hoztak ide, hogy mindezt megmutassam neked! Azután mondj el mindent Izráel népének, amit itt láttál!” A férfi kezében lévő nád mérőpálca 6 könyök hosszú volt, a hosszú könyök mértéke szerint. Ezt használta a méréshez. A Templomot körös-körül fal övezte, amelynek szélességét és magasságát a férfi a szemem láttára megmérte. Mindkettőnek a mérete 1 pálcányi volt. Azután a keletre néző kapuhoz indult, felment a lépcsőkön, és megmérte a küszöböt: ez éppen egy pálcányi. A másik küszöb is ugyanolyan. A kapubejárat belsejéből négyzet alakú őrszobák nyílnak: szélességük és hosszúságuk egyaránt egy pálcányi. A szobák közötti fal vastagsága: 5 könyök. A belső kapunyílás küszöbe ugyanolyan, mint a külső. A kapubejárat belső szélessége a Templomra néző oldalon 1 pálca. A kapubejárat a belső előcsarnokban folytatódik, ennek szélessége: 8 könyök, oszlopai pedig 2 könyök átmérőjűek. Ez az előcsarnok a Templom felé néz, és a külső udvarba vezet. A kapu belsejéből mindkét oldalon 3-3 kis őrszoba nyílik. Ezek mind egyformák, és a falaik is ugyanolyan vastagok. A kapubejárat méretei: 10 könyök széles és 13 könyök hosszú. A négyzet alakú őrszobák előtt alacsony fal húzódik, amelynek magassága és vastagsága egyaránt 1 könyök, a hossza pedig 6 könyök. Az őrszobák szimmetrikusan helyezkednek el a kapubejárat két oldalán, ajtónyílásaik is egymással szemben találhatók. Az egyik őrszoba mennyezeténél mérve, a külső faltól a szemben lévő őrszoba szemben lévő külső faláig 25 könyök a távolság. Ugyanez a méret a kapu belső előcsarnokánál: 20 könyök. Az előcsarnok a belső udvarra nyílik. A kapubejárat hossza a külső homlokzattól a belsőig 50 könyök. Az őrszobák külső falán, a kapubejárat oldalán és a belső előcsarnok falán keskeny ablakok találhatók. Ezek befelé szélesednek. A kapubejárat oldalfalait pálmafa mintájú faragások díszítik. Azután a férfi bevezetett a külső udvarba. A külső falak mentén, az udvar körül 30 kis szobát láttam. A szobák az udvarra néznek, és előttük az udvart egy sávon kövezet borítja. A kövezet szélessége a kapubejárat hosszához igazodik: addig tart, ameddig a kapubejárat benyúlik az udvarba. Ezt nevezik alsó kövezetnek. Azután a férfi megmérte az udvar szélességét a külső kapu udvari bejáratától a belső falon lévő kapu külső bejáratáig: 100 könyök a távolság. Az udvar ugyanolyan széles a keleti és az északi oldalon is. Majd megmérte az északi külső kapubejáratot, amely a külső fal északi oldalán nyílik. Ennek mindkét oldalán 3-3 őrszoba nyílik. Előcsarnoka és falai ugyanolyanok, mint a keleti kapué. Hossza és szélessége is ugyanúgy 50, illetve 25 könyök. Az ablakok, a belső előcsarnok és a pálmafa mintájú faragások mind ugyanolyanok, mint a keleti kapunál. Az északi kapu külső részén 7 lépcső vezet a szabadba. Előcsarnoka belülre nyílik. Az északi kapu belső előcsarnokával szemben, a belső falon nyílik a belső udvar északi kapuja. A két kapu között a távolság 100 könyök — ugyanannyi, mint a keleti kapunál. Azután az udvarban a déli falhoz vezetett, ahol szintén láttam egy kaput. Azt is megmérte, mint az előző kapukat. Ennek is minden mérete azonos a másik két kapuéval. Ez is 50 könyök hosszú és 25 könyök széles, ugyanolyan a belső előcsarnoka, az ablakai, és itt is 7 lépcső vezet a külső oldalon a szabadba. A kapubejárat belső falait is ugyanolyan pálmafa mintájú faragások díszítik. Hasonlóan ez előző kapukhoz, a déli kapuval szemben is nyílik egy másik kapu a belső udvarba, és a kettő közötti távolság itt is 100 könyök. [28-29] Majd a férfi bevezetett ezen a déli kapun keresztül a belső udvarba. Közben ezt a kaput is megmérte. Ennek is 50 könyök a hossza és 25 könyök a szélessége. A többi méret is ugyanaz, mint a külső kapuknál. Ugyanolyanok az őrszobák, az oldalfalak, és az előcsarnok is. Ablakok vannak a kapubejárat falain, és az előcsarnokon. *** A belső udvarban körös-körül nyitott fülkék voltak: szélességük 5, mélységük 25 könyök. A kapubejárat mindkét falát pálmafa mintájú faragások díszítik. Előcsarnoka a külső udvarra néz. Ehhez a külső udvarból 8 lépcső vezet fel. [32-33] Majd a keleti kapun keresztül ismét bevezetett a belső udvarba. Közben ezt a kaput is megmérte. Ennek is 50 könyök a hossza és 25 könyök a szélessége. A többi méret is ugyanaz, mint a külső kapuknál. Ugyanolyanok az őrszobák, az oldalfalak, és az előcsarnok is. Ablakok vannak a kapubejárat falain és az előcsarnokon. *** A kapubejárat mindkét falát pálmafa mintájú faragások díszítik. Előcsarnoka a külső udvarra néz. Ehhez a külső udvarból 8 lépcső vezet fel. [35-36] Azután az északi kapuhoz vezetett, és ezt is megmérte. Ennek is 50 könyök a hossza és 25 könyök a szélessége. A többi méret is ugyanaz, mint a külső kapuknál. Ugyanolyanok az őrszobák, az oldalfalak, és az előcsarnok is. Ablakok vannak a kapubejárat falain, és az előcsarnokon. *** A kapubejárat mindkét falát pálmafa mintájú faragások díszítik. Előcsarnoka a külső udvarra néz. Ehhez a külső udvarból 8 lépcső vezet fel. A kapu előcsarnokának oszlopa mellett nyílik egy kamra, a papok ott mossák meg az égőáldozatra szánt állatokat. Az előcsarnokban mindkét oldalon két-két asztalt láttam, ezeken vágják le az állatokat az égőáldozathoz, a bűnért való áldozathoz és a jóvátételi áldozathoz. Az előcsarnokon kívül, az északi kapuhoz felvezető lépcső alján, a fal mellett mindkét oldalon két-két asztalt láttam. Tehát 4 asztal található a kapu mindkét oldalán, vagyis összesen 8 asztal, amelyeken az áldozati állatokat levágják. Ezeken kívül láttam még másik négy, faragott kőből készült asztalt, amely szintén az égőáldozatokhoz szolgált. Erre tették le a papok az eszközeiket, amelyekkel az égőáldozati állatokat levágták, és a többi áldozatokat előkészítették. A kőasztalok széle-hossza egyforma: 1,5 könyök, magasságuk 1 könyök. A falon tenyérnyi horgokat láttam. Az állatok húsát az asztalokra helyezik. Ezután bevezetett a belső udvarba, ahol két szobát láttam. Az egyik az északi kapu mellett épült, és délre nézett. A másik a déli kapuhoz csatlakozott, és északra nézett. A férfi ezt mondta róluk: „Ez a délre néző szoba azoké a papoké, akik a Templomban teljesítenek szolgálatot. Az északra néző szobát pedig azok a papok használják, akik az oltárnál szolgálnak: ők Cádók leszármazottjai. A léviták közül az oltárnál csak ők szolgálhatják az Örökkévalót.” Majd megmérte a belső udvart: ennek széle-hossza egyaránt 100 könyök, vagyis négyzet alakú. A közepén, a Templom előtt áll az oltár. Majd a Templom épületéhez vezetett, az előcsarnokhoz. Ezt is megmérte. Az előcsarnok oszlopainak vastagsága 5x5 könyök, a kapu melletti fal szélessége 3 könyök jobbról, és ugyanennyi balról. Az előcsarnok hossza 20, a szélessége 11 könyök. Az udvarból 10 lépcsőfok vezet fel az előcsarnokhoz. A bejárat két oldalán egy-egy oszlop áll. Majd bevezetett a Templom szentélyébe, és azt is felmérte. Az ajtó melletti falak 6 könyök vastagok, és jobbról-balról 5 könyöknyire nyúlnak be az oldalfalaktól. Maga az ajtó nyílása 10 könyök széles. A szentély hossza 40, a szélessége pedig 20 könyök. *** A férfi bement a Templom legbelső részébe, és azt is megmérte. Az ajtó melletti falak vastagsága 2 könyök, és jobbról-balról 7 könyöknyire nyúlnak be az oldalfalaktól. Maga az ajtó nyílása 6 könyök széles. A terem négyzet alakú, és a mérete: 20x20 könyök. Szélessége megegyezik a Templom szélességével. A férfi ezt mondta: „Ez a Szentek Szentje.” Azután megmérte a Templom falának a vastagságát: ez 6 könyök. A Templom fala mentén körös-körül oldalkamrák sorakoznak. Ezek mind 4 könyök szélesek, és egymás fölött három szinten helyezkednek el. Minden szinten 30 kamra található. A Templom fala fölfelé lépcsőzetesen keskenyedik. Az oldalkamrák ezekre a lépcsőkre támaszkodnak, de nem nyúlnak bele a falba. A középső és felső kamrák szintje szélesebb, mint az alatta lévő, mivel a falak fölfelé keskenyednek. Az alsó szintről a középsőre, és onnan a felsőre lépcső vezet. Észrevettem, hogy a Templom alapja körös-körül egy pálca — vagyis 6 könyök — magasságban kiemelkedik a belső udvar szintjéből. Ezen a magasabb alapon épültek az oldalkamrák is. [9-10] Az oldalkamrák külső falának a vastagsága 5 könyök. A Templom falához simuló oldalkamrák és a belső udvar falához illeszkedő kamrák közötti szabad tér szélessége 20 könyök. Ennyi szabad hely marad a Templom körül minden oldalon. *** Az oldalkamrák sorának egyik bejárata észak, a másik dél felé nyílik, a szabad területre. Az oldalkamrák külső fala mentén 5 könyök széles kövezet húzódik. A Templom mögött, a nyugati oldalon, az elkülönített helyen egy melléképület áll, ennek szélessége 70, hosszúsága 90 könyök, fala pedig körös-körül 5 könyök vastag. Azután megmérte kívülről is a Templomot. A hossza 100 könyök. Mögötte, a nyugati oldalon az elkülönített terület, a melléképülettel és falaival együtt szintén 100 könyök hosszú. A Templom előtt, a keleti oldalon is van egy elkülönített terület, ez is 100 könyök hosszú. Majd megmérte a Templom mögötti melléképületet, az egyik falától a másikig: ennek hossza is 100 könyök. A Templom díszítése A Templom belsejét — a Szentek Szentjét, a szentélyt és az előcsarnokot, amely a belső udvarra néz — fa tetőszerkezet fedi be, és a falak is körös-körül fával vannak burkolva egészen az ablakokig, és azon fölül a mennyezetig. Minden ajtót és ablakot is fával kereteztek. A Templom belsejét és külső falait körös-körül faragások díszítik, amelyek kerubokat és pálmafákat ábrázolnak. Két szomszédos kerub között egy pálmafa található. A keruboknak két arcuk van, az egyik ember-arc, a másik oroszlán-arc. Egyik arcukkal az egyik, a másik arcukkal a másik pálmafára néznek. Így vannak kifaragva a falakon mindenhol. Ilyen pálmafák és kerubok díszítik a szentély falait is, a padlótól az ajtó fölötti magasságig. A Templom kapujának a kerete négyszög alakú. A Szentek Szentje előtt láttam valamit, ami fából készült oltárnak látszott. Magassága 3, szélessége és hossza pedig 2-2 könyök. Sarkai, oldalai és alapzata is fából készültek. A férfi ezt mondta róla: „Ez az asztal az Örökkévaló előtt áll.” [23-24] A szentélynek és a Szentek Szentjének hasonló az ajtaja: mindkettőnek két szárnya van, amelyek a sarkukon fordulnak. *** A szentély ajtóin ugyanolyan pálma- és kerub-faragásokat láttam, mint a Templom falain. A Templom előcsarnoka előtt fából készült védőtető árnyékolta a bejáratot. Az előcsarnok mindkét oldalán kifelé keskenyedő ablakokat és pálma-faragásokat láttam. Hasonlók díszítik a Templom oldalkamráit is. Majd a férfi átvezetett az északi belső kapun a külső udvarba. Egy épülethez értünk, amely az elkülönített helytől és a melléképülettől északra áll. Az épület hossza 100, szélessége 50 könyök, és bejárata az északi oldalon található. Három szintje van, és ezeken erkélyek. Az épület egyik oldala a belső udvar felé néz, egy 20 könyök széles sávra; a másik oldala pedig a külső udvar kövezete felé fordul. Itt az épület előtt egy kikövezett járda húzódik, amely 10 könyök széles és 100 könyök hosszú. Innen nyílik az épület bejárata, az északi oldalon. [5-6] Mivel az épület háromszintes, és nincsenek olyan oszlopai, mint amilyenek a külső udvarban találhatók, a felső emeletek keskenyebbek, mint az alattuk lévők. Tehát a legfelső szint keskenyebb, mint a második, és ez is keskenyebb, mint a legalsó szint, mert a felső szinteken az erkélyek elvesznek a szobák területéből. *** Az épület előtt egy 50 könyök hosszú fal található, amely a külső udvarban, a szobák előtt, és azokkal párhuzamosan húzódik. Ezen az oldalon a szobák sora is csak 50 könyök hosszú. A Templom felé néző másik oldala azonban 100 könyök hosszú. A külső udvar felőli bejárat ezen az 50 könyök hosszú oldalon található az épület keleti végén: ott, ahol az 50 könyök hosszú fal kezdődik. A melléképülettől és az elkülönített helytől délre is ugyanilyen épület áll, amelyben szintén szobák vannak. A szobák előtt itt is kikövezett járda húzódik. A szobák mérete, az ajtóik, és az elrendezésük is ugyanolyan, mint a másik épületben. A bejárat itt is az épület keleti végénél található. Ezután a férfi megszólalt: „Ennek az északi és déli épületnek a szobái szentek, és a papok számára készültek, akik az áldozatokat bemutatják az Örökkévalónak. Ezekben a szobákban helyezik el a legszentebb áldozatokat, és itt is eszik meg azokat a papok. Emiatt szentek ezek a szobák. Ide kell tenniük a legszentebb áldozatokat, az ételáldozatokat, a bűnért való áldozatokat és a jóvátételi áldozatokat. Ha a papok belépnek erre a szent területre, ruháikat, amelyeket a szolgálat közben viselnek, nem vihetik ki innen, mert ezek a ruhák szentek. Ezekben a szobákban kell átöltözniük, mielőtt kimennek a külső udvarba, az emberek közé.” Miután a férfi befejezte a belső udvar mérését, a keleti kapun keresztül kivezetett a külső falon kívülre, és megmérte a külső falak hosszát. [16-19] Előbb a keleti oldalt, majd az északit, azután a délit, és végül a nyugati falat vette sorra. Mindegyik falszakasz 500 könyök hosszú. *** *** *** Tehát körös-körül megmérte mind a négy külső falat, és a templom teljes területét 500x500 könyök méretűnek találta. Így van különválasztva a templomtér szent területe a külső, közönséges területtől. A férfi a keleti kapuhoz vezetett. Láttam, amint Izráel Istenének dicsősége közeledett kelet felől. A hangja olyan volt, mint egy hatalmas vízesés robaja, és az egész vidék ragyogott a fényétől. A jelenség olyan volt, mint amelyet akkor láttam, amikor a város elpusztult, vagy mint az, amelyet a Kebár folyó mellett láttam. Ekkor arccal a földre borultam előtte. Az Örökkévaló dicsősége a keleti kapun keresztül bevonult a Templom belsejébe. Ekkor a Szellem felemelt, és bevitt a belső udvarba. Láttam, hogy az Örökkévaló dicsősége betöltötte az egész Templomot. Az a férfi mellettem állt. Hallottam, hogy valaki szól hozzám a Templom belsejéből. Ezt mondta: „Ember fia, ez a hely trónusom helye, ahol lábamat nyugtatom. Itt fogok lakni örökké, Izráel fiai között. Szent nevemet Izráel népe soha többé nem fogja beszennyezni! Ezentúl sem ők, sem királyaik nem mocskolják be nevem sem paráznaságukkal, sem bálványimádásukkal, sem azzal, hogy királyaik holttestét ide temetik. Nem fognak többé gyalázatot hozni a nevemre azzal, hogy küszöbüket az én küszöböm mellé, és ajtófélfájukat ajtófélfám mellé helyezik, hogy csak egy fal válasszon el tőlük. Bemocskolták nevem utálatos bűneikkel, emiatt haragomban elpusztítottam őket. De mostantól fogva másképpen lesz, mert távol lesz tőlük a paráznaság, és királyik holttestét is messzire viszik tőlem. Ezentúl örökké népem között maradok, és velük együtt lakom. Most pedig, ember fia, mutasd meg és magyarázd el Izráel népének a Templomot, amelyet láttál, hogy azt tekintsék mértéknek és mintának, és szégyelljék el magukat bűneik miatt! Ha majd szégyellik magukat mindazért, amit tettek, mondd el nekik mindazt, amit láttál a Templomból: a formáját, méreteit, elrendezését, kijáratait és bejáratait, minden rendelkezésemet és törvényemet, amely a Templommal kapcsolatos! Mindent gondosan jegyezz fel, hogy megőrizzék a terveket és leírásokat, hogy mindent annak megfelelően készítsenek el, és úgy végezzék a templomi szolgálatot. Ez a Templom törvénye: ez az egész terület, a Templom körül, a hegy tetején a legszentebb. Tudjátok meg: ez a Templom törvénye!” „Ezek az égőáldozati oltár méretei, a hosszú könyökkel mérve. Az oltár tövénél egy vízszintes csatorna fut körbe, amelynek mélysége és szélessége egyaránt 1 könyök, és a szélén 1 arasznyi pereme van. Az oltár magassága a talajszinttől az alsó párkányig 2 könyök. Az alsó párkány szélessége 1 könyök. Magassága az alsó párkánytól a fölsőig 4 könyök. A fölső párkány szélessége 1 könyök. [15-16] Az oltár belsejében van a tűzhely, amelynek mélysége 4 könyök, széle és hossza pedig 12 könyök: tökéletesen négyzet alakú. Az oltár négy szögletén egy-egy szarv formájú kiemelkedés található. *** A fölső párkány mérete minden oldalán 14 könyök. Ennek pereme félkönyöknyi. Az oltár alapjánál található csatorna 1 könyök mély és 1 könyök széles. Az oltárhoz kelet felől lépcsőkön lehet fölmenni.” Ezután az a férfi folytatta: „Ember fia, ezt mondja Uram, az Örökkévaló: »Ezek az oltár használatának törvényei: Arra szolgál, hogy égőáldozatokat mutassanak be rajta, és vérrel meghintsék. Azon a napon, amelyen az oltár építését befejezik, adjatok egy fiatal bikaborjút bűnért való áldozatul azoknak a lévita papoknak, akik Cádók leszármazottjai. Ők azok, akik közel jöhetnek hozzám, hogy papi szolgálatot végezzenek.« — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — »Ennek a bikaborjúnak a vérével kenjék meg az oltár négy szarvát, a párkány négy sarkát, és a felső peremét körös-körül. Így kell az oltárt megtisztítaniuk és felszentelniük. Azután ennek az égőáldozati bikaborjúnak a testét égessék meg a Templom területének az erre kijelölt helyén, a Templom épületén kívül. A következő napon egy hibátlan fiatal kecskebakot áldozzanak fel bűnért való áldozatul. A papok végezzék el a kecskebak vérével is az oltár megtisztítását, ahhoz hasonlóan, ahogy a bikaborjú vérével tették. Amikor ezt befejezték, áldozzanak az Örökkévalónak egy hibátlan fiatal bikaborjút és egy hibátlan kost a nyájból. A papok hintsenek ezekre sót, és áldozzák fel az Örökkévalónak égőáldozatként. Hét napon keresztül minden nap áldozzanak fel egy kecskebakot bűnért való áldozatul, egy hibátlan fiatal bikaborjút és egy hibátlan kost a nyájból. Így tisztítsák meg a papok az oltárt hét napon keresztül. Így tegyék azt használatra alkalmassá, így avassák fel. A papok a nyolcadik naptól kezdve minden nap mutassák be az égőáldozatokat és hálaáldozatokat az oltáron. Én pedig szívesen fogadlak benneteket.« — ezt mondja Uram, az Örökkévaló.” Azután a férfi visszavitt a külső keleti kapuhoz. A kapun kívül álltunk, amely zárva volt. Majd az Örökkévaló szólt hozzám: „Ez a kapu maradjon zárva! Ne nyissák ki, senki ember ne menjen be rajta, mert az Örökkévaló, Izráel Istene ment be rajta — ezért maradjon zárva! Egyedül a fejedelem ülhet le ebben a kapuban, hogy itt az Örökkévaló jelenlétében kenyeret egyen. De ő is csak a belső oldalról, a kapu előcsarnoka felől jöhet ide, és ugyanott is kell távoznia.” Majd a férfi az északi kapun keresztül a Templom elé vezetett. Láttam, amint az Örökkévaló dicsősége betöltötte az Örökkévaló Templomát, s arcomra borultam előtte. Az Örökkévaló ezt mondta: „Ember fia, jól nyisd ki a szemed és a füled. Figyelj és értsd meg, amit látsz és hallasz! Mindent gondosan jegyezz fel, amit az Örökkévaló Templomának a rendtartásaival és törvényeivel kapcsolatban mondok neked! Értsd meg, és jegyezd fel a Templom összes bejáratát és a szent hely összes kijáratát! Azután ezt mondd az ellenem lázadóknak, Izráel egész népének: Ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló: Most már elegem van utálatos bűneitekből, Izráel népe! Még idegeneket is behoztatok Templomomba! Körülmetéletlen szívű és testű idegeneket engedtetek be szentélyembe, hogy Templomomat tisztátalanná tegyétek! Megszegtétek szövetségemet, utálatos bűnöket követtetek el, és ezután még elém jöttetek, és áldozatokat hoztatok: kenyeret, húst és vért! Ezzel is csak tisztátalanná tettétek Templomomat. Ezen felül még a Templomban végzendő szent szolgálatokat sem magatok láttátok el, hanem idegenekre bíztátok!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Körülmetéletlen szívű és testű idegenek nem léphetnek Templomomba. Ez minden idegenre vonatkozik, aki népem, Izráel között él. Azok a léviták, akik hűtlenül elhagytak, amikor Izráel a bálványait követve eltávolodott tőlem, viseljék gonoszságuk következményeit! Legyenek a Templom udvarában a kapuk őrizői, szolgáljanak a Templom körüli tennivalókkal. Ők vágják le az áldozati állatokat, amikor az emberek égőáldozatot, vagy véresáldozatot akarnak bemutatni. Álljanak rendelkezésre, és segítsenek az embereknek. Ezek a léviták segédkeztek az embereknek akkor is, mikor a nép a bálványisteneknek áldozott, és így bűnbe vitték Izráel népét. Emiatt felemeltem kezem, és megesküdtem, hogy e lévitáknak viselniük kell gonoszságuk következményeit! — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. — Így hát ne jöjjenek többé közel hozzám: nem szolgálhatnak engem a papi szolgálatban. Nem érinthetik a szent dolgokat, sem a legszentebbeket. Viseljék utálatos tetteik szégyenét és büntetését! A Templom körüli tennivalókat aznban mégis rájuk bízom: azokat a feladatokat ők végezzék. Cádók leszármazottjai, a lévita papok azonban hűségesek maradtak hozzám: ellátták a Templomban a papi szolgálatot akkor is, amikor egész Izráel elfordult tőlem. Ezért ők közel jöhetnek hozzám, hogy papi szolgálatot végezzenek előttem, és bemutassák az áldozatokat: az állatok kövér részeit és a vért. Ők lépjenek be a Templom épületébe, ők járulhatnak asztalomhoz, hogy szolgáljanak nekem. Ők nekem szolgáljanak! Amikor a belső kapukon keresztül belépnek a belső udvarra, lenvászon ruha legyen rajtuk. Amíg a belső kapuknál, vagy a Templomban végzik szolgálatukat, ne viseljenek semmiféle gyapjúholmit! Fejükön is lenvászon turbánt hordjanak, és még alsóruházatuk is lenvászonból készüljön! Úgy öltözködjenek, hogy ne izzadjanak meg! Amikor pedig kimennek a nép közé a külső udvarba, előzőleg öltözzenek át: vessék le ruháikat, amelyekben szolgálatukat végezték, és hagyják azokat a szent területen, a szobáikban. Vegyenek fel más ruhákat, és úgy menjenek ki. Máskülönben a szent ruhákat az emberek megérinthetnék, és így a papok akaratlanul is megszentelnék az embereket. A papok soha ne borotválják kopaszra a fejüket, de ne engedjék hosszúra se nőni a hajukat! Időnként nyírják meg, és tartsák rendben. Amikor a belső udvarba indulnak, hogy ott szolgálatukat végezzék, előtte soha ne igyanak bort! Amikor megházasodnak, Izráel népéből hajadon leányt vegyenek feleségül, vagy egy meghalt pap özvegyét. Azonban férjétől elvált asszonyt, vagy más özvegyet nem vehetnek el. A papok tanítsák népemet a szent és a közönséges, valamint a tiszta és tisztátalan közötti különbségre. Vitás kérdésekben ők bíráskodjanak, és törvényeim szerint hozzanak ítéletet! Az ünnepekre vonatkozó törvényeimnek és rendelkezéseimnek engedelmeskedjenek, és a szombati nyugalmam napját szenteljék meg! Ha meghal valaki, a papok közelébe se menjenek a holttestnek, nehogy tisztátalanná váljanak! Kivételnek számít, ha a papnak valamelyik közeli rokona halt meg: apja, anyja, gyermeke, fiútestvére, vagy hajadon leánytestvére — ilyen esetekben vállalhatják, hogy közel mennek a halotthoz, és ezáltal tisztátalanná válnak. Amikor ezután újra megtisztultak, várjanak még hét napot, mielőtt visszatérnek a templomi szolgálatba! Amikor pedig visszatérnek a szent területre, előbb mutassanak be bűnért való áldozatot, csak azután lépjenek be a belső udvarba és a szentélybe. Ami pedig a papok örökségét illeti: én vagyok az ő örökségük! Ne jelöljetek ki saját birtokot a számukra Izráel földjéből: Én vagyok az ő birtokuk! A papoké lesz minden ételáldozat, bűnért való áldozat, vétekáldozat, és minden fogadalmi ajándék. Ezeket csak ők ehetik meg. Minden fajta terményből, gyümölcsből és a lisztből az első rész a papokat illeti. Ha ezt megadjátok nekik, áldás száll egész családotokra és háztartásotokra. A papoknak nem szabad megenniük olyan ételt, amelyet elhullott, vagy vadállat által megölt madár, vagy más állat húsából készítettek.” „Amikor sorsolással felosztjátok Izráel földjét, különítsetek el belőle egy részt, és azt ajánljátok fel az Örökkévalónak szent ajándékul! Ennek a résznek a méretei: 25 000 könyök hosszú és 20 000 könyök széles. Ez a terület teljes egészében szent legyen! [2-3] Ezen belül mérjetek ki egy 25 000 könyök hosszú és 10 000 könyök széles területet, ebben legyen a Templom, a legszentebb terület! Ezen belül legyen a Templom-terület külső fala által határolt 500 könyök oldalú négyzet: a szent hely! A falon kívül körös-körül még maradjon 50 könyök szélességű szabad tér! *** A szent rész a papoké legyen, akik a Templomban teljesítenek szolgálatot, és az Örökkévaló színe elé járulnak, hogy neki szolgáljanak. Itt legyenek a házaik, és ezen a területen legyen a Templom is. Egy másik, de azonos méretű terület a lévitáké legyen, akik a Templom körüli szolgálatokat végzik: itt legyenek a településeik és a birtokaik. A város birtokául az előbbi szent terület mellett jelöljetek ki egy 5 000 könyök széles és 25 000 könyök hosszú részt, amely Izráel egész népéhez tartozik. A fejedelem birtokát így jelöljétek ki: a szent terület és a város birtoka mellett mindkét oldalon, a nyugati oldalon nyugat felé, a keleti oldalon pedig kelet felé terjedjen ki. A fejedelem birtokának ugyanannyi legyen a szélessége, mint egy-egy törzs birtokáé. Hosszában pedig az ország nyugati határától a keleti határáig húzódjon. Ez lesz a fejedelem birtoka Izráelben. Akkor majd fejedelmeim nem fogják többé elnyomni népemet, és az ország területének többi részét felosztják Izráel népének a törzsei között.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Izráel fejedelmei! Most már elég legyen az erőszakosságból, és a nép elnyomásából! Igazságosan uralkodjatok, és ne vegyétek el többé földjeiket!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló! „Elég legyen már a csalásból! Ne használjatok többé hamis mérleget és mértékeket! Az éfá és a bat azonos űrtartalmú legyen: mindkettő a hómer tizedrésze! Tehát a hómer legyen az alapegység! A sékel 20 gérát ér, a mina pedig 60 sékelt. Tehát a mina 20 meg 25 meg 15 sékelt ér.” „Földje terméséből ezt a részt — köteles adományként — Izráel népéből mindenkinek ezt kell vinnie áldozatul a Templomba: 1/6 éfá minden hómer búzából, 1/6 éfá minden hómer árpából, [14-15] 1/10 bat minden kór olíva olajból, egy bárány a nyájból, minden 200 állat (juh, vagy kecske) után, Izráel bőséges legelőiről. Ne felejtsétek: 10 bat egyenlő 1 hómerrel, és 10 bat egyenlő 1 kórral. Ezek az adományok szolgálnak az ételáldozatokhoz, az égőáldozatokhoz és a hálaáldozatokhoz, hogy engesztelést szerezzenek azoknak, akik az áldozatot bemutatják. *** Az ország lakosai valamennyien át kell adják ezeket az adományokat a fejedelemnek. Ő pedig ezekből vigye fel az égőáldozatokat, étel- és italáldozatokat az Újhold ünnepén, szombatonként és Izráel népének valamennyi ünnepén. Ezen kívül ő gondoskodjon a bűnért való áldozatról, az ételáldozatról, az égőáldozatról és a hálaáldozatról, amelyekkel engesztelést szerez Izráel egész népe számára. [18-19] Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: Az első hónap első napján válasszatok ki a többi közül egy hibátlan bikaborjút, hogy bűnért való áldozatul szolgáljon, és vérével megtisztítsátok a Templomot! Ennek az állatnak a vérével kenje meg a pap a Templom bejárati ajtajának az ajtófélfáit, az oltár szegélyének négy sarkát és a belső udvar kapujának az ajtófélfáit. *** Ugyanezt meg kell ismételnetek az első hónap hetedik napján is, hogy engesztelést szerezzetek mindazokért, akik tudatlanságból, vagy tévedésből vétkeztek. Így kell a Templomot is felszentelnetek, és minden tisztátalanságtól megtisztítanotok.” „Az első hónap 14. napján tartsátok meg a Páska ünnepét! Ugyanekkor kezdődik a Kovásztalan Kenyerek ünnepe is, amely hét napig tart, ez alatt csak kovásztalan kenyeret egyetek! A Páska ünnepén a fejedelem vigyen egy bikát bűnért való áldozatul mind a saját nevében, mind az egész nép nevében! Ezen kívül az ünnep hét napján minden nap áldozzon az Örökkévalónak égőáldozatul hét hibátlan bikát és hét hibátlan kost! Ugyanekkor naponta egy-egy kecskebakot áldozzon bűnért való áldozatul! A bikákkal és a kosokkal együtt mutasson be ételáldozatot is: minden állathoz egy-egy éfá lisztet, és minden éfá liszthez adjon egy hin olívaolajat! A fejedelem mutassa be ugyanezeket az áldozatokat a Sátorok ünnepén, amely a hetedik hónap 15. napján kezdődik, és szintén hét napig tart. Tehát ekkor is készítse el ugyanazokat a bűnért való áldozatokat, égőáldozatokat és olajjal együtt bemutatandó ételáldozatokat, amelyeket a Páska ünnepén bemutatott!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „A belső udvar keleti kapuja a hat munkanapon maradjon zárva, csak a szombat és az Újhold ünnepén nyissák ki. A fejedelem a külső udvarból lépjen be a kapu előcsarnokába, de álljon meg az oszlopoknál. Mialatt a papok bemutatják a fejedelem égő- és hálaáldozatát, a fejedelem földre hajolva imádkozzon a kapu küszöbénél. Utána forduljon meg, és menjen ki ismét a külső udvarba, de a kapu maradjon nyitva estig. Szombat és Újhold ünnepén a nép ennek a kapunak a bejáratánál földre hajolva imádkozzon az Örökkévaló előtt. A fejedelem áldozzon az Örökkévalónak minden szombaton hat hibátlan bárányt és egy kost égőáldozatul. A kos mellett ételáldozatul hozzon egy éfá lisztet, a bárányok mellett pedig tetszése szerinti mennyiségű lisztet. Azonban minden éfá liszthez tegyen még egy hin olajat is. Újhold ünnepén a fejedelem áldozzon egy bikaborjút, hat bárányt és egy kost. Valamennyi állat hibátlan legyen! Adjon a bikaborjú és a kos mellé egy-egy éfá lisztet ételáldozatul, a bárányok mellett pedig tetszése szerinti mennyiségű lisztet. Azonban minden éfá liszthez tegyen még egy hin olajat is. Amikor a fejedelem bejön, a keleti kapu előcsarnokába jöjjön be, és ugyanarra menjen ki. Amikor azonban az emberek jönnek az Örökkévaló elé az ünnepeken, hogy imádják őt, a déli vagy az északi kapun jöjjenek be. Aki dél felől érkezett, az az északi kapun menjen ki. Aki pedig észak felől jött, az dél felé távozzon. Senki ne forduljon meg, hogy ugyanazon a kapun át menjen ki, mint amelyiken keresztül érkezett, hanem a szemközti kapun át hagyja el a Templom területét. A fejedelem a néppel együtt jöjjön be a külső udvarba, és a néppel együtt is menjen ki. Egyéb ünnepeken is hozzon a fejedelem ételáldozatot: egy-egy éfá lisztet minden bikaborjúhoz és koshoz, a bárányokhoz pedig tetszése szerint. Azonban minden éfá liszthez adjon egy hin olajat is. Amikor a fejedelem önkéntes égő- vagy hálaáldozatot akar bemutatni az Örökkévalónak, nyissák ki számára a keleti kaput, ugyanúgy, mint szombatonként. Majd, miután a fejedelem eltávozott, ismét zárják be. Minden nap vigyetek égőáldozatul az Örökkévalónak egy hibátlan egyéves bárányt. Ezt mindig reggel készítsétek el. A báránnyal együtt minden reggel mutassatok be ételáldozatot is: 1/6 éfá liszthez adjatok 1/3 hin olívaolajat. Ez legyen a napi ételáldozat az Örökkévalónak. Így készítsék el minden reggel a bárányt, az ételáldozatot és az olajat állandó égőáldozatul.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ha a fejedelem valamelyik fiának ajándékozza birtoka egy részét, akkor az a rész valóban a fiú öröksége és tulajdona lesz. De ha valamelyik szolgájának ajándékoz a fejedelem birtokrészt, az csak a felszabadítás évéig marad a szolga használatában. Akkor a birtok visszatér a fejedelem tulajdonába. Csak a fejedelem fiai tarthatják meg végleg az apjuktól kapott birtokot, mint örökségüket. A fejedelem ne vegye el senki birtokát, ne forgasson ki senkit örökségéből, hanem a saját birtokából adjon örökséget a fiainak! Népem közül senkit se fosszanak meg örökségétől!” Azután az a férfi bevezetett a belső kapu melletti bejáraton a papok szent szobáiba, amelyek észak felé néztek. Ott láttam egy kamrát a nyugati oldalon. A férfi ezt mondta: „A papok ezen a helyen készítsék el az áldozati állatok húsát. Itt főzzék meg a bűnért való és a jóvátételi áldozatokat, és itt süssék meg az ételáldozatot. Ezeket nem szabad kivinniük a külső udvarba, nehogy az emberek hozzáérjenek az Örökkévalónak szentelt áldozatokhoz.” [21-22] Majd kivezetett a külső udvarba, és megmutatta, hogy mind a négy sarokban van egy-egy kisebb zárt udvar. Mindegyik azonos méretű: 40 könyök hosszú és 30 könyök széles. *** A kis udvarokat fal veszi körül, ezek tövében körös-körül tűzhelyeket láttam. Ezt mondta: „Ezeken a helyeken készítsék el a Templom szolgái az áldozati állatok húsát az emberek számára.” Majd a férfi visszavezetett a Templom bejárati kapuja elé, amely keletre nézett. Láttam, hogy a Templom déli sarkánál, a kapu küszöbe alól vízforrás fakad fel. A víz keletre folyt tovább, az oltártól délre. Majd a férfi az északi kapu útján kivezetett a külső falon kívülre. Megkerültük a falat, és a külső keleti kapuval szemben megálltunk. A víz ott folyt ki a Templom területéről a kapu déli oldalán, keleti irányban. A férfi, kezében a mérőzsinórral, kelet felé vezetett, ezer könyök távolságra. Ott megállt, és átvezetett a kis patakon, amely csak a bokámig ért. Majd tovább haladt, ismét ezer könyöknyi távolságra. Ott újra átvezetett a vízen, amely itt már a térdemig ért. Újabb ezer könyök után megint átvezetett a folyón, de ott már a derekamig ért a víz. Újabb ezer könyök távolság után a folyó annyira felduzzadt és elmélyült, hogy már nem tudtam átmenni rajta. Ebben már csak úszni lehetett! Túl mély lett ahhoz, hogy átgázoljak rajta. Megkérdezte: „Ember fia, jól megfigyelted, amit láttál?” Ezután visszavezetett a folyó partján. Eközben észrevettem, hogy a folyó mindkét partján nagyon sok fa nő. A férfi ezt mondta: „Ez a folyó az Arábá-völgyön keresztül a keleti puszta felé halad, és a Holt-tengerbe ömlik. Amikor pedig vize bejut oda, meggyógyítja a Holt-tenger vizét. Ahová ennek a folyónak a vize eljut, ott minden teremtmény élni fog, és megszaporodik! A Holt-tengerben is rengeteg hal nyüzsög majd, mert ahová ez a folyó behatol, ott minden élőlény egészséges lesz, és élni fog! Akkor majd halászok dolgoznak a Holt-tenger partján Én-geditől Én-Eglaimig, és hálóikkal tömérdek halat zsákmányolnak. Olyan sokféle hal nyüzsög majd a Holt-tengerben is, akárcsak a Földközi-tengerben. Az elszigetelt mocsarak és pocsolyák azonban nem gyógyulnak meg, hanem továbbra is sósak maradnak. A folyó két partján mindenféle gyümölcsfa nő. Levelük nem hervad, gyümölcsük nem fogy el. Minden hónapban új termést hoznak, mert a víz, amely öntözi őket, a Templomból ered. Gyümölcseik táplálnak, leveleik gyógyítanak.” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ezek lesznek Izráel földjének a határai, s ezen belül osszátok fel a földet Izráel tizenkét törzse között. Józsefnek azonban két részt adjatok! Vegyétek birtokba a földet, minden törzs a maga részét! Őseiteknek felemelt kézzel megesküdtem, hogy ezt a földet nekik adom. Így hát ez a föld jogos örökségetek! Ezek lesznek a határaitok: Az északi határ a Földközi-tengertől a kelet felé vezető Hetlón út. Ahol ez az út Hamát felé északnak fordul, ott a határ keletre megy tovább, Cedád felé. Tovább haladva érinti Hamátot, Bérótát és Szibraimot. Ez utóbbi a Damaszkusz és Hamát közötti határon van. Majd a határ Hácér-Hattíkon felé megy, amely Haurán határán van. Tehát az északi határ a Földközi-tengertől Hacar-Énónig húzódik azon a vonalon, amely Damaszkusz és Hamát területét elválasztja. Ez az északi határ. A keleti határ Hacar-Énóntól halad dél felé Haurán és Damaszkusz között. Azután a Jordán folyó a határ Gileád és Izráel földje között, egészen a Holt-tengerig, majd maga a Holt-tenger. Annak déli végétől a határ egészen Támárig halad. Ez a keleti határ. A déli határ Támártól nyugat felé húzódik a Meribá-Kádés oázisig, onnan pedig Egyiptom patakja mentén a Földközi-tengerig. Ez a déli határ. A nyugati határ a Földközi-tenger partja észak felé, egészen a Hamát felé vezető útig. Ez a nyugati határ. Ezt a körülhatárolt területet osszátok fel magatok között Izráel törzsei szerint. Sorshúzással osszátok fel magatok között örökségül. Adjatok részt azoknak az idegeneknek is, akik tartósan közöttetek élnek, és már gyermekeik is születtek Izráel földjén. Velük is úgy bánjatok, mintha Izráel fiai közül valók lennének: ugyanúgy kapjanak örökségül egy-egy részt, mint Izráel fiai. Az idegen annak a törzsnek a területéből kapja a maga részét, amelyik törzs népe között él.” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. „Az északi határ a Földközi-tengertől Hetlonon keresztül, Hacar-Énónig húzódik. Ez egyúttal a Damaszkusz és Hamát területét elválasztó vonal. A törzsek számára kijelölt területek az ország keleti és nyugati határa között húzódó sávok, amelyeket kelet-nyugat irányú belső határok választanak el egymástól. Északról dél felé haladva ez a törzsek területeinek sorrendje: Dán, Ásér, Naftáli, Manassé, Efraim, Rúben és Júda. *** *** *** *** *** *** Júda területétől délre fekszik az a terület, amelyet az Örökkévalónak ajánlotok fel. Ennek szélessége észak-dél irányban 25 000 könyök. Ezen belül helyezkedik el a Templom-együttes is. Az Örökkévalónak felajánlott terület is az ország keleti határától a nyugati határig nyúlik, mint a törzseknek kijelölt többi terület. [9-10] A papok részét a terület közepén jelöljétek ki: 25 000 könyök hosszú és 10 000 könyök széles legyen, és az Örökkévalónak szenteljétek. Ennek határai északon 25 000, keleten 10 000, délen 25 000 és nyugaton 10 000 könyök hosszúak. Ennek közepén legyen a Templom-együttes. *** Ez a szent terület azoké a felszentelt papoké legyen, akik Cádók utódai. Őket azért választottam, mert amikor Izráel népe hűtlen volt hozzám és elhagyott, akkor ők hűségesen szolgáltak engem. Igen, amikor a többi léviták elhagytak, Cádók fiai akkor is kitartottak mellettem. Ezért hát ez a rész legyen a papoké, mert ez a föld legszentebb része, a léviták határa mellett. A második rész, papok része mellett legyen a léviták területe. Ez is ugyanakkora, mint a papoké. Ebből a területből a léviták nem adhatnak el, sem nem cserélhetnek el semmit! A léviták tulajdona, tehát nem szállhat át másra, mert ez az Örökkévalónak felajánlott és szentelt terület. A harmadik rész a városé. Ez egy 5 000 könyök széles és 25 000 könyök hosszú sáv. Ez legyen a városé, mindennapos használatra: lakóterületnek és beépítetlen szabad területnek. Ennek a sávnak a közepén helyezkedjen el maga a város, és a körülötte lévő szabad terület. A város négyzet alakú: északi, déli, keleti és nyugati oldala egyaránt 4 500 könyök hosszú legyen. A város körül elterülő szabad terület szélessége mind a négy oldalon 250 könyök legyen. A várostól keletre és nyugatra marad egy-egy 10 000 könyök hosszú és 5 000 könyök széles terület a papok területe mellett. Ami ezen a területen terem, az szolgáljon a városban dolgozók élelmezésére. Ezt a területet azok fogják művelni, akik Izráel összes törzseiből jönnek a városba dolgozni. Tehát a különlegesen szent terület négyzet alakú, és minden oldala 25 000 könyök hosszú. Ez a terület azért különösen szent, mert egészen az Örökkévalóé lesz. Egyik része a papoké, a másik a lévitáké, a harmadik pedig a városé. Az Örökkévalónak fölajánlott területből, a különlegesen szent terület két oldalán, a keleti, illetve a nyugati határig marad egy-egy rész. Ez a két terület legyen a fejedelem tulajdona. Ezek közrefogják a különlegesen szent területet, amelyben a papok része és a Templom-együttes, a léviták területe és a város része található. A fejedelem birtoka északról Júda, délen pedig Benjámin területével határos. [23-27] A többi törzs az Örökkévalónak szentelt területtől délre kapja meg a saját területét, hasonlóan a többi törzshöz. Ezek a területek is a keleti országhatártól a nyugatiig nyúlnak. Déli irányban ebben a sorrendben követik egymást: Benjámin, Simeon, Issakár, Zebulon és Gád. *** *** *** *** Gád területének déli határa egyben az országhatár is: Támártól a Meribá-Kádes oázisig, majd Egyiptom patakja mentén a Földközi-tengerig húzódik. Ezt a földet így osszátok el Izráel törzsei között, ez legyen az örökségük!” — ezt mondja Uram, az Örökkévaló. [30-34] „Ezek a város kapui, amelyeket Izráel törzseiről neveznek el. A város mind a négy oldala 4 500 könyök hosszúságú, és mindegyik oldalán 3-3 kapu nyílik. Az északi oldalon Rúben, Júda és Lévi kapui, a keleti oldalon József, Benjámin és Dán, a déli oldalon Simeon, Issakár és Zebulon, a nyugati oldalon Gád, Ásér és Naftáli kapui nyílnak. *** *** *** *** A város kerülete 18 000 könyök. A város neve attól a naptól kezdve mindörökké: » OTT LAKIK AZ ÖRÖKKÉVALÓ.«” Júda királya, Jójákim uralkodásának harmadik évében Nebukadneccar, Babilónia királya felvonult seregével Jeruzsálem ellen, és körülzárta a várost. Az Úr kiszolgáltatta Nebukadneccarnak Jójákimot, Júda királyát, és a Templom kincseinek egy részét is. Nebukadneccar ezeket a kincseket elvitte Babilóniába, és az isteneinek templomában helyezte el. [3-4] Megparancsolta a királyi tisztviselők vezetőjének, Aspenáznak, hogy az izráeli foglyok közül, a júdai királyi családból, meg az előkelő vezetők családjaiból válasszon ki néhány fiatalembert. Olyanokat, akiknek semmilyen testi fogyatékosságuk nincs, hanem egészségesek és jó megjelenésűek; értelmesek, gyors felfogásúak, járatosak a bölcsesség és az ismeretek minden területén. Azt akarta, hogy ezek az ifjak idővel a királyi udvar szolgálatába álljanak, ezért elrendelte, hogy tanítsák meg őket a káldeusok nyelvére, írására és tudományára is. *** Azt is megparancsolta, hogy ezeknek a fiataloknak naponta ugyanazokat az ételeket és borokat adják, mint amit a királynak szolgálnak fel. Így kellett ezeknek a fiúknak három évig tanulniuk és készülniük, hogy azután a király szolgálatába álljanak. Volt közöttük néhány fiatal, akik Júda törzséből származtak: Dániel, Hananjá, Mísaél és Azarjá. Aspenáz azonban megváltoztatta a nevüket: Dániel új neve Baltazár, Hananjáé Sadrak, Mísaélé Mésak és Azarjá új neve Abédnegó lett. Dániel elhatározta, hogy nem fogadja el a királyi palota ételét és borát, hogy ne váljon tisztátalanná. Ezért kérte Aspenázt, hogy ne kelljen ezekből az ételekből ennie. Isten jóindulatúvá tette Dániel iránt Aspenázt, aki ezt válaszolta neki: „Félek uramtól, a királytól. Hiszen ő parancsolta meg, hogy ugyanazzal az étellel tápláljunk téged is, mint amit a királynak szolgálunk fel. Ha pedig észreveszi, hogy gyengébb és soványabb vagy, mint a veled egykorú többi fiatal, akkor megharagszik rám, és ez könnyen az életembe kerülhet.” Ezután Dániel ahhoz a felügyelőhöz fordult, akit Aspenáz rendelt Dániel, Hananjá, Mísaél és Azarjá fölé. Ezt kérte tőle: „Tegyél próbára bennünket, szolgáidat, kérlek! Hozass nekünk tíz napon keresztül csupán zöldségfélékből készült ételeket és vizet! Azután hasonlíts össze bennünket azokkal a fiatalokkal, akik a királyi ételeket eszik, és határozz aszerint, amit akkor látsz!” A felügyelő beleegyezett, és próbára tette őket tíz napig. Amikor ez letelt, összehasonlította őket a többi fiatallal: Dániel és társai egészségesebbnek látszottak, és határozottan jobb erőben voltak, mint azok, akik a királyi ételeket kapták. Ezért a felügyelő a továbbiakban is csak zöldségféléket rendelt számukra, és nem kényszerítette őket, hogy a király ételéből egyenek, és a borát igyák. Ennek a négy fiatalnak Isten kiemelkedő képességeket adott a tudományokban, a bölcs gondolkozásban, a különböző nyelveken való írásban és mindenféle bölcsességben. Dániel ezen fölül értett a látomások és álmok értelmezéséhez is. A király által megszabott idő letelte után a főudvarmester bevezette őket Nebukadneccar elé, [19-20] aki elbeszélgetett velük. Úgy találta, hogy senki sem volt hozzájuk hasonlítható. Mert akármit is kérdezett tőlük, Dániel, Hananjá, Mísaél és Azarjá minden dologban sokkal okosabbnak és bölcsebbnek mutatkozott, mint a birodalom bölcsei és asztrológusai. Ezért a király mind a négyüket a szolgálatába fogadta. *** Dániel egészen Círusz király uralkodásának első évéig ott is maradt a királyi udvarban. Uralkodása második évében egyszer Nebukadneccar király álmot látott, és felébredt. Az álom miatt annyira nyugtalan lett, hogy nem tudott tovább aludni. Azonnal hívatta az udvari bölcseket, varázslókat, asztrológusokat és jósokat, hogy fejtsék meg az álom értelmét. Amikor azok összegyűltek, és a király elé álltak, ezt mondta nekik: „Álmot láttam, amely nagyon felzaklatott, mert nem értem, mit jelent!” Az udvari bölcsek így feleltek arám nyelven: „Királyunk, örökké élj! Mondd meg szolgáidnak, mit álmodtál, és mi megfejtjük az értelmét!” A király azonban ezt mondta: „Visszavonhatatlanul elhatároztam, hogy ha nem tudjátok megmondani, mit álmodtam, és hogy az mit jelent, akkor kivégeztetlek benneteket, és házatok romjai szemétdombbá lesznek. Ha viszont mindkettőt megmondjátok, gazdagon megjutalmazlak, és nagy méltóságra emellek titeket. Mondjátok el tehát nekem mind az álmot, mind annak értelmét!” A bölcsek másodszor is ezt válaszolták: „Mondja meg előbb a király a szolgáinak, hogy mit álmodott, akkor megfejtjük az álom jelentését.” De a király nem engedett: „Látom már, hogy csak az időt húzzátok! Mivel tudjátok, hogy szavamat nem vonom vissza, és képtelenek vagytok megmondani, mit álmodtam, semmiképpen nem menekülhettek meg a kivégzéstől. Ezért biztosan megegyeztetek egymás között, hogy valami hazug és értelmetlen magyarázattal próbáltok majd előállni, amíg majdcsak meggondolom magam. Mondjátok hát meg, mit álmodtam, akkor elhiszem, hogy valóban meg tudjátok fejteni az értelmét is.” A bölcsek ekkor így válaszoltak: „Nincs a földön ember, aki teljesíteni tudná a király kérését! Soha még a leghatalmasabb uralkodó sem kívánt ilyet egyetlen bölcstől, asztrológustól, vagy jóstól sem. Túl nehéz dolgot kíván a király! Ezt a titkot csakis az istenek tudják megfejteni, akik nem laknak együtt az emberekkel.” Ezt hallva a király szörnyű haragra lobbant, és megparancsolta, hogy végezzenek ki minden bölcset Babilonban. [13-15] Miután a parancsot kiadták, Arjók, a királyi testőrség parancsnoka elindult, hogy kivégezze a bölcseket. Kereste Dánielt és társait is, hogy végrehajtsa rajtuk a király ítéletét. Dániel azonban bölcsen és okosan megkérdezte Arjókot: „Miért adott a király ilyen kegyetlen és sürgős parancsot?” Arjók pedig elmondta, mi történt. *** *** Akkor Dániel azonnal bement a királyhoz. Kérte, hogy adjon neki egy kis időt, és akkor meg fogja mondani az álom megfejtését. Majd hazament, és mindent elmondott a társainak, Hananjának, Mísaélnek és Azarjának. Kérte őket, hogy együtt könyörögjenek irgalomért a menny Istenéhez ezzel a titokkal kapcsolatban, hogy ne kelljen elpusztulniuk a többi babilóniai bölcsekkel együtt. [19-20] Ezután Isten éjjeli látomásban megmutatta a titkot Dánielnek, aki örömében így dicsérte és áldotta a menny Istenét: „Áldott legyen Isten neve öröktől fogva örökké, mert övé a bölcsesség és a hatalom! *** Ő változtatja meg az időket és korszakokat, leszállítja trónjukról, és trónra emeli a királyokat. Bölcsességet ad a bölcseknek, tudást az értelmeseknek, kijelenti a mélységes titkokat, az elrejtett dolgokat. Tudja, mi van a sötétségben, hiszen a világosság nála lakik. Hálát adok neked, őseim Istene, és dicsérlek! Te adtál nekem bölcsességet és hatalmat, leleplezted a titkot, amelyet kértünk tőled, s a király álmát megmutattad!” Ezután Dániel odasietett Arjókhoz, akit a király azzal bízott meg, hogy végezze ki a babilóniai bölcseket, és ezt mondta neki: „Ne öld meg a babilóniai bölcseket! Inkább vigyél a király elé, hogy megmondjam neki, mit jelent, amit álmodott.” Arjók nagy félelmek közepette a királyhoz vezette Dánielt, és jelentette: „Királyom, találtam egy férfit a Júdából származó foglyok között, aki tudja, mit jelent az álom.” A király Dánielhez fordult — akit Baltazárnak neveztek el —, és megkérdezte tőle: „Csakugyan meg tudod mondani, mit álmodtam, és hogy mit jelent?” Dániel válaszolt: „A titkot, amelyet a király szeretne megérteni, egyetlen bölcs, asztrológus, vagy jós sem tudja megfejteni. De van Isten az égben, aki leleplezi a titkokat! Ő mutatta meg a királynak, mi fog történni az utolsó időkben. Ez az, amit a király álmodott, és ezt a látomást látta, mialatt ágyában feküdt: Királyom, azon töprengtél, hogy mi fog történni a jövőben, és aki feltárja a titkokat, megmutatta ezt neked. Isten nekem is megmutatta ugyanezt a titkot, de nem azért, mintha bölcsebb lennék minden embernél, hanem, hogy a király megtudja az álom értelmét, és megértse a látomást. Álmodban egy hatalmas szobrot láttál. Ott állt előtted, te pedig nézted, hogy milyen ragyogó és félelmetes. A feje finomított aranyból készült, melle és karjai ezüstből, hasa és dereka bronzból, lábszárai vasból, lábfeje pedig részben vasból, részben cserépből volt. Mialatt nézted a szobrot, emberi kéz érintése nélkül egy kő zuhant le a magasból, eltalálta a szobor lábfejét, amely vasból és cserépből volt, és összetörte azt. Majd a vas, a cserép, a bronz, az ezüst és az arany — vagyis az egész szobor — ízzé-porrá zúzódott. Olyan lett, mint a polyva a szérűn, a gabona aratása után, a csépléskor. Azután a szél felkapta a törmeléket, és úgy elfújta, hogy a szobornak nyoma sem maradt. Az a kő pedig, amely a szobrot összetörte, hatalmas heggyé növekedett, és betöltötte az egész földet. Ez hát az álom, és most elmondom a királynak azt is, hogy mit jelent. Uram, te vagy a leghatalmasabb király a földön, mert a menny Istene adott neked birodalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget. Kezedbe adta az embereket, a vadállatokat és az égi madarakat, bárhol is élnek, és uralkodóvá tett fölöttük. Királyom, te vagy az aranyból való fej! Utánad egy másik birodalom következik, amely gyengébb lesz. Azután egy harmadik, amely bronzból való — azaz, még az előzőnél is hitványabb, noha az egész földre kiterjeszkedik. Azután következik a negyedik birodalom, amely erős lesz, mint a vas. Ahogyan a vas összetör mindent, úgy ez a birodalom is összetöri, és szétzúzza a többi királyságot. Amint láttad, a szobor lábfeje és lábujjai részben cserépből, részben vasból voltak. Ez azt jelenti, hogy a negyedik birodalom nem lesz egységes, hanem megosztott, de marad benne a vas keménységéből is, hiszen láttad, hogy a vas keveredett a cseréppel. Ugyanakkor ez a birodalom részben erős lesz, mint a vas, részben törékeny, mint a cserép. Ezt jelenti az, hogy a lábujjak részben vasból, részben cserépből voltak. Láttad, hogy a vas összekeveredett a cseréppel — valóban össze is fognak keveredni az emberek utódai által. Valójában mégsem egyesülnek, mint ahogyan a vasat sem lehet a cseréppel egyesíteni. Azoknak a királyoknak az idejében a Menny Istene felállít egy olyan királyságot, amely örökre fennmarad. Ezt sohasem fogják lerombolni, sem más népnek átadni. Ez a királyság azonban összetöri az előző királyságokat, és véget vet azoknak, maga pedig örökké megáll. Ezt jelképezi az a kő, amely az álomban emberi kéz érintése nélkül leszakadt a hegyről, és összezúzta a vasat, bronzot, cserepet, ezüstöt és aranyat. A hatalmas Isten ezzel az álommal mutatta meg a királynak, mi történik majd ezután. Bizony, pontosan ez az, amit a király álmodott, és kétségtelenül ez az álom jelentése.” Akkor Nebukadneccar király arcra borult Dániel előtt, és imádta őt. Majd megparancsolta, hogy mutassanak be étel- és illatáldozatot Dániel tiszteletére. Azután ezt mondta Dánielnek: „Valóban a te Istened a leghatalmasabb Isten, a királyok Ura, aki leleplezi a titkokat, és ő mutatta meg neked ezeket!” Ekkor a király nagy méltóságra emelte Dánielt, sok értékes ajándékot adott neki, és kinevezte a babilóniai tartomány kormányzójává és az összes babilóniai bölcs vezetőjévé. Dániel pedig megkérte a királyt, hogy társait, Sadrakot, Mésakot és Abédnegót is bízza meg a babiloni tartomány ügyeinek az intézésével. Dániel a király közelében végezte szolgálatát, mint a birodalom egyik legmagasabb rangú vezetője. Nebukadneccar király megparancsolta, hogy készítsenek aranyból egy hatalmas bálványszobrot: a magassága 60, a szélessége 6 könyök legyen. Amikor elkészült, felállíttatta a szobrot a Dúrá síkságon, Babilon tartományban. A bálvány felavatására a király összehívatta a tartományok minden tisztviselőjét: a kormányzókat, vezetőket, helytartókat, tanácsosokat, kincstárosokat és bírákat. Ezek tehát mind el is jöttek a felavatási ünnepségre, és megálltak a bálvány előtt, amelyet Nebukadneccar király készíttetett. Akkor a király hírnöke hangosan kihirdette: „Halljátok meg a király szavát! Megparancsolja nektek, bármely néphez, nemzethez is tartozzatok, és bármilyen nyelven is beszéljetek, hogy amikor meghalljátok a hangszerek hangját, boruljatok arcra a szobor előtt! Mikor tehát halljátok, hogy a kürtök, sípok, citerák, hárfák, dobok és egyéb hangszerek mind megszólalnak, akkor leborulva imádjátok az aranyszobrot, amelyet Nebukadneccar király készíttetett! Aki pedig nem fog leborulni, és nem akarja imádni a szobrot, azt bedobják a tüzes kemencébe!” Ekkor megszólaltak a kürtök, sípok, citerák, hárfák, dobok és egyéb hangszerek, mind egyszerre. Amint a sokféle népből és nemzetből összegyűlt, és sok nyelven beszélő sokaság meghallotta a hangszerek hangját, mind leborultak a földre, és imádták az arany bálványszobrot, amelyet Nebukadneccar király készíttetett. [8-9] Közvetlenül ezután egyes káldeus férfiak bementek Nebukadneccar királyhoz, és bevádolták a zsidókat: „Király, örökké élj! *** Urunk, királyunk, te rendeletet adtál ki, hogy aki csak meghallja a kürtök, sípok, citerák, hárfák, dobok és egyéb hangszerek hangját, amikor azok mind egyszerre szólnak, köteles leborulva imádni az aranyszobrot. Aki pedig nem borul le, és nem imádja a szobrot, azt a tüzes kemencébe fogják dobni. Vannak azonban némely zsidók, akiket te, urunk, királyunk, Babilon tartomány ügyeinek az intézésével bíztál meg, akik nem engedelmeskedtek neked és a parancsodnak, ó király! Név szerint ezekről van szó: Sadrak, Mésak és Abédnegó — ők azok, akik nem tisztelik isteneidet, és nem imádják az aranyszobrot, amelyet, te, urunk, királyunk, felállíttattál.” Ennek hallatára Nebukadneccar haragra lobbant, és dühösen megparancsolta, hogy ezt a három férfit vezessék elé. Amikor bejöttek, a király megkérdezte őket: „Sadrak, Mésak és Abédnegó! Igaz-e, hogy ti nem tiszteltétek isteneimet, és nem imádjátok az aranyszobrot, amelyet én állíttattam fel?! Hajlandók vagytok-e leborulva imádni az aranyszobrot, amelyet én készíttettem, amint meghalljátok, hogy megszólal a kürtök, sípok, citerák, hárfák, dobok és egyéb hangszerek hangja? Mert ha nem, akkor azonnal a tüzes kemencébe dobatlak benneteket! Szeretném én azt látni, ki az az isten, aki meg tud menteni titeket a kezemből!” Sadrak, Mésak és Abédnegó ezt felelték: „Nebukadneccar király, nem szükséges, hogy emiatt védekezzünk előtted. Ha így kell lennie, ám legyen! Istenünk, akit szolgálunk, ki tud menteni minket a tüzes kemencéből, és a te kezedből is ki fog menteni, király. De, ha nem tenné, akkor is tudd meg, király, hogy mi nem fogjuk isteneidet tisztelni, sem az arany bálványszobrot imádni, amelyet felállíttattál!” Erre a válaszra a király annyira megharagudott a három ifjúra, és úgy elöntötte az őrjöngő düh, hogy még az arca is eltorzult. Megparancsolta, hogy a kemencét olyan erősen fűtsék fel, amennyire csak lehetséges, azután a legerősebb katonái kötözzék meg ezt a három férfit, és dobják őket a kemence lángjai közé. Így is történt: úgy, ahogy voltak, ruháikkal, palástjukkal és turbánjukkal együtt azonnal megkötözték őket, és mindhármukat bedobták a lángoló, tüzes kemencébe. Mivel azonban a király parancsára a kemencét túlságosan felfűtötték, a kicsapó lángok megölték a katonákat, akik ezt a három férfit bedobták. Sadrak, Mésak és Abédnegó pedig megkötözve a tűz közepébe zuhant. Ezután Nebukadneccar király megdöbbent, sietve fölkelt a trónjáról, és ezt kérdezte tanácsosaitól: „Nem három férfit dobattunk be megkötözötten a kemencébe?” A tanácsadók így feleltek: „De igen, felség!” „Akkor hogyan lehetséges, hogy négy férfit látok, akik szabadon járkálnak a tűzben, és semmi bántódásuk nem esett?! A negyedik férfi pedig olyan, mint valami isten!” — mondta a király. Majd odalépett a kemence nyílásához, és bekiáltott: „Sadrak, Mésak és Abédnegó, a leghatalmasabb Isten szolgái, jöjjetek ki, és álljatok elém!” Azok mindjárt ki is jöttek a kemence tüzéből. A királyi tanácsosok, kormányzók, helytartók és egyéb vezetők mind köréjük gyűltek, és megdöbbenve látták, hogy a tűz cseppet sem ártott ennek a három férfinak! A hajuk szála sem perzselődött meg, a ruháik sem égtek el, sőt, még a füst szaga sem járta át őket! Akkor a király így kiáltott fel: „Áldott legyen Sadrak, Mésak és Abédnegó Istene, aki elküldte angyalát, és megszabadította szolgáit, akik bíztak benne! Ezek a férfiak, az ő szolgái még a király parancsát is megszegték, és inkább halálra szánták magukat, minthogy más istent imádjanak az ő Istenükön kívül! Ezért most megparancsolom, hogy ha valaki — származzon bármelyik nyelvű népből vagy nemzetből — tiszteletlenül szól Sadrak, Mésak és Abédnegó Istenéről, azt az embert vágják darabokra, és házát rombolják le! Mert nincs más isten, aki így meg tudna szabadítani!” Ezután a király Sadrakot, Mésakot és Abédnegót még a korábbinál is magasabb tisztségre emelte a babilóniai tartomány igazgatásában. Nebukadneccar király üzenetet küldött birodalma összes népének, nemzetének és nyelvcsoportjának: „Bőséges békességet és jólétet kívánok nektek! Helyesnek tartom, hogy kihirdessem nektek azokat a csodálatos jeleket, amelyeket a leghatalmasabb Isten vitt véghez a szemem láttára. Milyen hatalmasak az ő jelei, milyen nagyok csodái! Birodalma örök királyság, uralma megmarad nemzedékről nemzedékre.” Én, Nebukadneccar, gondtalan békességben és jólétben éltem palotámban. De egyik éjjel álmot láttam, amely megrémített. Ágyamban feküdtem, de látomásaim és gondolataim nyugtalanítottak. Parancsoltam hát, hogy jöjjön elém az összes babilóniai bölcs, és fejtsék meg az álmom értelmét. Elém is álltak a varázslók, asztrológusok, jósok és káldeusok mind, akiknek elmondtam, hogy mit álmodtam, de egyikük sem tudta megfejteni. Végül elém jött Dániel — akit istenem neve után Baltazárnak neveztek el —, s akiben a szent istenek szelleme lakik. Neki is elmondtam az álmomat: „Baltazár, bölcsek vezetője, tudom, hogy a szent istenek szelleme lakik benned, és ezért nincs számodra megfejthetetlen titok. Hallgasd meg, mit álmodtam, és mondd meg nekem, hogy mit jelent! Ezt láttam álmomban: Hatalmas fa állt a föld közepén, igen magas termetű. Naggyá növekedett, és megerősödött, csúcsa az égig ért, messzire látszott, a föld széléig. Koronája gyönyörű, termése bőséges, s jutott belőle mindenkinek. Árnyékában tanyáztak a mezei vadak, ágain fészkeltek az égi madarak. Táplált a fa mindenkit az ég alatt. Majd láttam álomban, hogy egy őrszem, egy szent szállt le a mennyből, és ezt kiáltotta: »Vágjátok ki a fát, tördeljétek le ágait! Leveleit szaggassátok le, gyümölcseit szórjátok szét! Fussanak szét árnyékából a vadak, meneküljenek róla a madarak! Tövét és gyökerét hagyjátok a földben, de kötözzétek meg vas- és bronzláncokkal! Így maradjon a mező füvén, égi harmat áztassa, lakjon a mezei vadak közt, s velük együtt legelje a mező füvét! Emberi szív helyett kapjon állati szívet, s maradjon így hét időszakon át! Mennyei őrszemek határozata ez, a szentek döntöttek így, hogy az élők mind megtudják: a Felséges Isten uralkodik minden emberi királyság fölött, s annak adja azt, akinek akarja. Még a legalacsonyabb sorsút is trónra emelheti.« Ez hát az álom, amelyet én, Nebukadneccar király, láttam. Te pedig, Baltazár, magyarázd meg, hogy mit jelent, mert birodalmam egyetlen más bölcse sem volt képes erre! De rólad tudom, hogy megérted, mert a szent istenek szelleme lakik benned.” Akkor Dániel, akit Baltazárnak is neveznek, megdöbbent; és egy óráig szóhoz sem jutott, mert a gondolatai annyira megrémítették. A király azonban bátorította: „Baltazár, ne rettenj meg az álomtól, és annak jelentésétől!” Végül Baltazár megszólalt: „Uram, királyom, bárcsak az álom a gyűlölőidre vonatkozna, annak jelentése pedig az ellenségeidre! Álmodban egy hatalmas és erős fát láttál, amelynek teteje az égig ért, és az egész földön látható volt. Lombkoronája gyönyörű és termése bőséges volt. Sokakat táplált, árnyékában tanyáztak a vadállatok, ágain fészkeltek az égi madarak. Ez a fa te vagy, uram, királyom! Mert hatalmassá és erőssé lettél, nagyságod az égig ér, uralmad kiterjed a lakott föld széléig. Azután, királyom, láttad, hogy egy szent őrálló leszállt a mennyből, és ezt mondta: »Vágjátok ki a fát, és pusztítsátok el, de tövét és gyökerét hagyjátok a földben, vas- és bronzláncokkal megkötözve! Így maradjon a mező füvén, áztassa az ég harmata, lakjon a mezei vadak közt, egye velük együtt a föld füvét, s maradjon így hét időszakon át!« Királyom, ez a Felséges Isten határozata, amely beteljesedik rajtad! Értelme pedig a következő: száműznek téged az emberek közül, és a vadállatok között fogsz majd lakni. Füvet eszel, mint az ökör, és az égi harmat öntözi testedet. Így telik el hét időszak fölötted, amíg megtanulod, megérted és elismered, hogy a Felséges Isten uralkodik minden emberi királyság fölött, és az uralmat annak adja, akinek akarja. Mivel a határozat úgy szólt, hogy a fa tövét és gyökerét hagyják meg, királyságod megmarad számodra, s mihelyst megértetted, hogy a menny Istene uralkodik, vissza is helyeznek trónodra. Most hát, királyom, fogadd meg tanácsomat: szakíts bűneiddel, és élj igazságosan, szabadulj meg vétkeidtől, és bánj irgalmasan az elnyomottakkal! Így talán maradandó lesz békességed és jóléted.” [28-29] Tizenkét hónap múlva mindez beteljesedett Nebukadneccar királyon, amikor a babilóniai királyi palota tetőteraszán sétált. *** Miközben a nagy várost szemlélte, így kiáltott fel: „Milyen hatalmas és fenséges birodalmam fővárosa! Milyen nagy város ez a Babilon, amelyet hatalmam által építettem!” Még be sem fejezte, amikor egy hang szólt hozzá a mennyből: „Nebukadneccar király! Neked szól ez a határozat: elvették tőled királyi hatalmadat. Száműznek az emberek közül, vadállatok között fogsz lakni, és füvet eszel, mint az ökör. Így telik el hét időszak fölötted, amíg megtanulod, megérted és elismered, hogy a Felséges Isten uralkodik minden emberi királyság fölött, és az uralmat annak adja, akinek akarja.” Ez be is teljesedett a királyon: száműzték az emberek közül, vadállatokkal lakott együtt, füvet evett, mint az ökör, testét az ég harmata öntözte, szőre olyan hosszúra nőtt, mint a sas tollazata, körmei pedig, mint a madarak karmai. Mihelyt letelt a megszabott idő, én, Nebukadneccar, az égre emeltem a tekintetem, és visszanyertem a józan eszemet. Akkor áldottam a Felséges Istent, dicsértem és dicsőítettem az Örökkévalót, kinek uralma örökké tartó uralom, királysága nemzedékről nemzedékre megmarad. Hozzá képest a föld minden lakója sem ér semmit, tetszése szerint bánik az égi seregekkel, és a földi lakókkal. Senki sem foghatja le a Felséges kezét, senki sem vonhatja kérdőre tetteiért. Mikor visszatért a józan eszem, visszakaptam királyi méltóságom, hatalmam és dicsőségem. Tanácsosaim és főembereim felkerestek, visszahelyeztek királyi trónomra, és még a korábbinál is nagyobb hatalomra tettem szert. Ezért én, Nebukadneccar, áldom, magasztalom és dicsőítem a Menny Királyát, mert minden, amit tesz, helyes és jó! Ő mindenben igazságosan jár el, és a büszkéket megalázhatja. Bélsaccar király egyszer nagy ünnepséget rendezett, amelyre meghívta birodalma ezer főemberét. A lakoma közben a király és vendégei együtt itták a bort. Mikor a király már elég sokat ivott, megparancsolta, hogy hozzák elő azokat az arany- és ezüstkelyheket, amelyeket még az egyik előző király, Nebukadneccar hozott el Jeruzsálemből, a Templomból. Azt akarta, hogy ő maga, főemberei, feleségei és ágyasai ezekből a kelyhekből igyanak. Elő is hozták ezeket az arany- és ezüstkelyheket, amelyeket korábban a Templomból, Isten házából hoztak el. A király ezekből ivott, főembereivel, feleségeivel és ágyasaival együtt. Miközben itták a bort, dicsérték a bálványisteneket, akiknek szobrait aranyból, ezüstből, bronzból, vasból, fából és kőből készítették. Eközben hirtelen feltűnt egy emberi kéz a királyi palota falán, a mécstartóval szemben, és írni kezdett a meszelt falra. Ahogy ezt a király meglátta, elsápadt, nagyon megrémült, térdei remegtek, dereka megroggyant, és kiáltozni kezdett, hogy azonnal hozzák elé a királyi asztrológusokat, varázslókat és jövendőmondókat. Amikor elé álltak, a király ezt mondta a babilóniai bölcseknek: „Aki elolvassa ezt az írást és megfejti értelmét, annak bíborpalástot és aranyláncot adományozok, és rangja szerint birodalmam harmadik vezetője lesz.” El is jött a király összes bölcse, de sem elolvasni, sem megfejteni nem tudták a falon lévő írást. Emiatt a király még inkább megrémült, elsápadt, és főemberei is tanácstalanok voltak. Akkor az anyakirálynő, a király anyja jött be a terembe, ahol az ünnepséget tartották, mivel meghallotta, hogy a király és tanácsosai miről beszélnek. Ezt mondta: „Király, örökké élj! Ne rémülj meg, és ne sápadj el! Van valaki a birodalmadban, akiben a szent istenek szelleme lakik. Atyád uralkodása idején már megmutatkozott, hogy olyan bölcsesség, értelem és világosság van benne, mint az istenekben. Nebukadneccar király — aki előtted ült ezen a trónon — ezt a férfit nevezte ki a varázslók, jövendőmondók és asztrológusok vezetőjévé. Dániel — így hívták ezt a férfit, de a király elnevezte Baltazárnak — rendkívüli képességekkel rendelkezett: nemcsak értelmes és művelt volt, hanem meg tudta fejteni a titkokat és az álmok értelmét, és válaszolni tudott a legnehezebb kérdésekre is. Hívasd hát elő Dánielt, és ő biztosan meg tudja mondani, mit jelent ez az írás a falon.” Ezután Dánielt a királyhoz vezették, aki így szólt hozzá: „Szóval, te vagy Dániel, a júdai foglyok közül, akit még az egyik királyi elődöm hozatott ide Júdából! Azt hallottam felőled, hogy az istenek szelleme, rendkívüli világosság, értelem és bölcsesség lakik benned. Előhívattam a bölcseket és asztrológusokat, hogy olvassák el ezt az írást, és fejtsék meg az értelmét, de képtelenek voltak rá. Rólad azonban azt hallottam, hogy meg tudod fejteni a titkokat, és válaszolni tudsz a nehéz kérdésekre. Most azért, ha elolvasod ezt az írást, és megmagyarázod, hogy mit jelent, akkor bíborpalástot és aranyláncot kapsz tőlem ajándékba, és te leszel rangban a harmadik a birodalmamban.” Dániel ekkor a király előtt így válaszolt: „Bélsaccar király, köszönöm, de nem fogadom el ajándékaidat, és arra a tisztségre is válassz valaki mást! Az írást azonban elolvasom, és megmondom, mit jelent. Király, a Felséges Isten királyságra emelte elődödet, Nebukadneccart, és dicsőséget, nagyságot és méltóságot adott neki. Mivel rendkívüli nagyságot és hatalmat kapott, tisztelték és félték Nebukadneccart az összes népek, nemzetek és nyelvek. Olyan nagy hatalma volt, hogy akit akart, megöletett, vagy megkegyelmezett neki, akit akart, tisztségre emelt, vagy elvette tőle a tisztségét. De amikor büszke és keményszívű lett, és gőgösen viselkedett, elvették tőle a királyi hatalmat, és minden dicsőségétől megfosztották. Száműzték az emberek közül, és szíve elváltozott: olyan lett, mint az állatoké. A vadszamarak életmódja szerint élt: füvet legelt, mint az ökör, és testét az ég harmata öntözte. Ez addig tartott, amíg megtanulta, és elismerte, hogy a Felséges Isten uralkodik minden emberi birodalom fölött, és annak adja az uralmat, akinek akarja. Te pedig, Bélsaccar király, aki Nebukadneccar trónján ülsz, bár mindezt jól tudtad, mégsem viselkedtél tisztelettudóan a Felséges Istennel szemben! Ellenkezőleg, a Menny Ura fölé emelted magad, mivel az ő Templomának a kelyheit hozattad elő, és te magad is, meg a főembereid, feleségeid és ágyasaid is azokból ittátok a bort! Dicsérted a bálványisteneket, akiknek szobrait aranyból, ezüstből, bronzból, vasból, fából és kőből készítik. Őket dicsérted, akik nem látnak, nem hallanak, és semmit sem értenek. A Felséges Istent pedig, akitől az életed és a sorsod függ, nem tisztelted. Ezért küldte Isten ezt a kezet, hogy írja fel a falra e szavakat: MENÉ, MENÉ, TEKÉL, ÚPARSZIN. Ennek jelentése pedig a következő: Mené — Isten megszámolta uralkodásod napjait, és véget vetett uralmadnak, Tekél — Isten mérlegre tett téged, és hiányosnak talált, Perész — Isten elvette tőled királyságodat, és felosztotta a médek és perzsák között.” Akkor Bélsaccar parancsára Dánielre bíborpalástot adtak, nyakába aranyláncot tettek, és kihirdették, hogy rang szerint ő a harmadik uralkodó a birodalomban. Még azon az éjszakán megölték Bélsaccart, a káldeusok királyát, országát pedig a méd Dárius foglalta el, aki ekkor hatvankét éves volt. Dárius király elhatározta, hogy egész birodalmában 120 helyi kormányzót nevez ki. Ezek fölé pedig három főkormányzót rendelt, akik közül az egyik Dániel volt. A helyi kormányzók ennek a három főkormányzónak tartoztak elszámolással, hogy a királyt senki meg ne károsítsa. Dániel olyan sikeresen végezte a munkáját, hogy kiemelkedett a kormányzók és főkormányzók közül, mivel rendkívüli szellem volt benne. Ezért a király azt tervezte, hogy Dánielre bízza az összes kormányzó és az egész birodalma felügyeletét. A kormányzók és főkormányzók azonban ürügyet kerestek arra, hogy Dánielt bevádolhassák a királynál a hivatalával kapcsolatban. Ő azonban annyira hűségesen látta el a tisztségét, hogy semmiféle vesztegetéssel, vagy mulasztással nem lehetett vádolni. Végül rosszakarói ezt mondták: „Látjuk, hogy képtelenség Dánielt a tisztségével kapcsolatban bármivel is vádolni. Talán Istenének törvényével kapcsolatban találunk valamit, amivel bevádolhatjuk.” Akkor ezek a kormányzók és főkormányzók összegyűltek, tanácskoztak, majd a király elé járultak, és ezt kérték tőle: „Dárius király, örökké élj! Birodalmad minden főkormányzója, kormányzója, tanácsosa, helytartója és tisztviselője egyetért abban, hogy a király bocsásson ki egy rendeletet, és szigorú tilalmat, amely szerint az egész birodalomban 30 napig kizárólag tőled kérhet valaki bármit is. Ez idő alatt rajtad kívül sem emberhez, sem istenhez nem szabad senkinek sem imádkozni. Aki pedig megszegi ezt a törvényt, azt dobják az oroszlánok vermébe. Most azért, királyunk, add ki ezt a rendeletet, és aláírásoddal erősítsd meg, hogy senki meg ne változtassa azt, a médek és perzsák törvénye szerint.” Dárius király aláírta a rendeletet, amely ezzel visszavonhatatlan törvénnyé vált. Dániel is tudomást szerzett erről. Ettől függetlenül — ugyanúgy, mint addig is minden nap tette — a királyi udvarból a házához ment. A felső szobájában, ahol a Jeruzsálem felé néző ablakok nyitva voltak, naponta háromszor letérdelt, imádkozott Istenéhez, és dicsérte őt. Azok az emberek pedig bementek Dániel szobájába — mialatt ő Istenéhez imádkozott és könyörgött —, és tetten érték, hogy megszegte a király rendeletét. Azután a királyhoz siettek, és a saját rendeletére hivatkoztak: „Ó királyunk! Vajon nem te adtál ki rendeletet, és szigorú tilalmat, amely szerint az egész birodalomban 30 napig kizárólag tőled kérhet valaki bármit is? Nem te rendelted el, hogy ez idő alatt rajtad kívül sem emberhez, sem istenhez nem szabad imádkozni, s hogy aki megszegi ezt a törvényt, azt dobják az oroszlánok vermébe?” A király felelt: „Igen, érvényes ez a rendelet, amely a médek és perzsák törvénye szerint meg nem változtatható!” Akkor ők ezt mondták: „Dániel, aki a júdabeli foglyok közül való, nem engedelmeskedik neked, ó királyunk, sem törvényednek, amelyet aláírtál, és napjában háromszor imádkozik a saját istenéhez!” Mikor a király meghallotta ezt a vádat, nagyon elszomorodott, és napnyugtáig minden eszközzel azon igyekezett, hogy Dánielt valamiképpen megmentse. De azok az emberek ismét eléje járultak, és figyelmeztették: „Ó, királyunk, emlékezz rá, hogy a médek és perzsák törvénye szerint azt a rendeletet, amelyet a király aláírt, senki sem változtathatja meg!” Akkor a király kiadta a parancsot, hogy Dánielt hozzák elő, és dobják az oroszlánok vermébe. Előtte még azt mondta Dánielnek: „Szabadítson meg téged Istened, akit oly hűségesen szolgálsz!” Miután Dánielt beledobták a verembe, egy nagy követ helyeztek a nyílására. Ezt a király a saját pecsétjével és főembereinek pecsétjével pecsételte le, hogy senki ne hozhassa ki onnan Dánielt. Ezután Dárius király visszament a palotájába, de reggelig nem evett semmit, nem hívatta a zenészeket sem, és az álom is elkerülte. Másnap reggel virradatkor az oroszlánok verméhez sietett. Már messziről aggódva kiáltott: „Dániel! Dániel, az élő Isten szolgája! Az, akinek olyan hűségesen szolgálsz, a te Istened meg tudott-e menteni az oroszlánoktól?” Ekkor Dániel hangja szólt a veremből: „Király, örökké élj! Istenem elküldte angyalát, és bezárta az oroszlánok száját, hogy ne bántsanak, mert ártatlannak talált, és ellened sem vétettem semmit.” A király rendkívül megörült, és parancsolta, hogy Dánielt azonnal húzzák ki a veremből. Így is történt, és mindenki láthatta, hogy Dánielnek egy haja szála sem görbült meg a veremben, mivel bízott Istenében. Ezután a király előhozatta azokat, akik Dánielt bevádolták, és feleségükkel, gyermekeikkel együtt az oroszlánok vermébe dobatta őket. Az oroszlánok azonnal rájuk rontottak, még estükben elkapták és úgy szétszaggatták őket, hogy a csontjaikból sem maradt semmi. Akkor Dárius király levelet írt birodalma minden népének és nemzetének a saját nyelvén: „Kívánom, hogy békességetek bőséges legyen! Királyi rendelettel megparancsolom birodalmam minden alattvalójának, hogy tisztelje és félje Dániel Istenét! Mert ő az Élő Isten, az Örökkévaló! Királysága örökre megmarad, és uralmának soha nem lesz vége! Ő az, aki megment és megszabadít, jeleket és csodákat tesz égen és földön! Ő mentette meg Dánielt is az oroszlánok karma közül.” Dánielnek ettől fogva jól ment a sora Dárius uralma, és a perzsa Círusz király uralkodása idején. Bélsaccar, Babilónia királya uralkodásának első évében Dániel álmot látott. Ezt a látomást látta, amíg aludt. Azután feljegyezte, amit látott. Ezt mondta: Én, Dániel, azt láttam ebben az éjjeli látomásban, hogy a négy égtáj felől fújó szelek felkorbácsolták a nagy tenger hullámait. A tengerből négy különböző hatalmas vadállat emelkedett ki. Az első oroszlánhoz hasonlított, de sas-szárnyai voltak. Amint néztem, láttam, hogy kitépik a szárnyait, majd felemelik, és két lábra állítják, mint egy embert, és emberi szívet adtak neki. A második medvéhez hasonlított, az egyik oldalára támaszkodott és három bordát tartott a fogai között. Azt mondták neki: „Kelj fel, és egyél sok húst!” Azután láttam a harmadikat, amely párduchoz hasonlított, de négy feje, és a hátán négy nagy madár-szárnya volt. Hatalmat kapott, hogy uralkodjon. Azután az éjjeli látomásban láttam a negyedik vadállatot is, amely ijesztőnek, rettenetesnek és igen erősnek látszott. Nagy vasfogai voltak, amelyekkel összezúzta és felzabálta, ami a szájába került. Amit nem tudott megenni, azt a lábaival összetaposta. Ez a vadállat különbözött a másik háromtól, és tíz szarva volt. Mialatt a szarvait néztem, észrevettem, hogy egy újabb kis szarva nőtt ki, amelyen nagyokat mondó száj és emberi szemek voltak. Három szarvat az előbbiek közül gyökerestül kitéptek, hogy helyet készítsenek a kis szarvnak. Trónokat helyeztek el, és az Öregkorú trónjára ült. Ruhája fehér volt, mint a hó, haja, mint a tiszta gyapjú, trónja, mint a tűz lángja, a trón kerekei, mint izzó parázs. Tűzfolyam indult előle, ezerszer ezren szolgáltak neki, és tízezerszer tízezren álltak trónja előtt, parancsát várva. Ítélethozatalhoz készültek, és kinyitották a könyvtekercseket. Figyeltem, hogy mi fog történni, mert az a kis szarv nagyon elbizakodott hangon szólt. Akkor láttam, hogy a negyedik vadállatot megölték, a testét elpusztították, és lángoló tűzben elégették. A másik három vadállattól is elvették hatalmukat, de meghatározott ideig még életben hagyták őket. Azután ezt láttam az éjjeli látomásban: Az ég felhőin közeledett valaki, ember fiához hasonló. Az Öregkorúhoz jött, trónja elé vezették. Akkor az ember fiához hasonló uralmat, dicsőséget és királyságot kapott, hogy minden nép, nemzet és nyelv szolgálja őt. Uralma örökké tart, nem lesz vége soha. Királysága elpusztíthatatlan, mert örök. Akkor én, Dániel, nagyon megdöbbentem, mert ezek a látomások felkavartak. Ezért odamentem valakihez, aki ott állt, és megkérdeztem tőle, hogy mit jelent a látomás. Ő pedig elmagyarázta: „A négy hatalmas vadállat, amelyet láttál, négy birodalmat jelent, amelyek a földön kialakulnak és felemelkednek. De az uralmat a Felséges Isten szentjei fogják megkapni, és mindörökre az övék is marad.” Tovább kérdezősködtem, mert szerettem volna megtudni az igazságot a negyedik vadállat felől, amely különbözött a többitől, és oly rettenetesnek látszott. Tudni akartam, mit jelentenek a vasfogai, bronzkarmai, miért zabált föl és zúzott össze a fogaival mindent, és miért taposta össze a maradékot. Megkérdeztem, mit jelent a tíz szarv a vadállat fején, meg az a kicsi szarv, amely a többinél nagyobbnak látszott, amelyen szemek voltak és egy nagyokat mondó száj, s amelynek útjából három másik szarvat kitörtek. Figyeltem ezt az utóbb növekedett szarvat, amely megtámadta a szenteket. Háborút viselt ellenük, és erősebbnek bizonyult náluk, ameddig az Öregkorú el nem jött. Akkor igazságot szolgáltattak a Magasságos Isten szentjeinek, akik végül győztek, mert eljött az ideje, hogy megkapják a királyi hatalmat az uralkodásra. Akkor akit megkérdeztem, folytatta a magyarázatot: „A negyedik vadállat a negyedik birodalmat jelenti a földön, mely különbözni fog minden más birodalomtól. Fölzabálja az egész földet, darabokra zúzza, és letapossa a népeket. A tíz szarva tíz királyt jelent, akik ebből a birodalomból támadnak. Majd utánuk egy másik király jön, a többiektől különböző, aki három előző királyt lever és megaláz, a Felséges Isten ellen szól, üldözi és gyilkolja a Felséges szentjeit, meg akarja változtatni a törvényt és a megszabott ünnepeket, és kezébe adják a szenteket három és fél évig. De ítéletet tartanak fölötte, elveszik hatalmát, elpusztítják, és végleg megsemmisítik. A királyi uralmat, hatalmat, s a világ összes országa fölötti uralkodást átadják a Felséges Isten szentjeinek. Mert a Felséges Isten királyi uralma örökké tartó uralom, minden uralkodó neki szolgál és engedelmeskedik.” Itt végződött az álom. Én pedig, Dániel, sokat gondolkoztam ezen, és gondolataim annyira nyugtalanítottak, hogy egészen belesápadtam. De mindezt jól megjegyeztem, és nem beszéltem róla. Az előző látomás után, Bélsaccar király uralkodásának harmadik évében én, Dániel, egy újabb látomást láttam. Ebben a látomásban Élám tartományban, Súsán várában voltam, az Úlaj csatorna mellett. Ahogy felnéztem, a vízparton egy hosszú szarvú kost láttam. Két szarva közül az egyik később növekedett, és hosszabb volt, mint a másik. A kos a szarvaival nyugat, észak és dél felé öklelt. Semmilyen állat nem tudott ellenállni a kos támadásának, senki sem menekült meg tőle. A kos tetszése szerint tehetett, amit akart, és nagyon erős lett. Miközben ezen gondolkoztam, nyugat felől egy kecskebak közeledett. Oly sebesen rohant, hogy a lába alig érte a földet. A baknak csak egy nagy szarva volt a két szeme között. Teljes erővel nekirohant a kétszarvú kosnak, amelyet a csatorna partján láttam. Dühösen megtámadta, ledöntötte és megtaposta, még a szarvait is letörte. A kos nem tudott ellenállni, és senki sem tudta megmenteni a bak erejétől. Ezután a bak igen naggyá növekedett, de hatalma tetőpontján a nagy szarva letört, és annak helyén négy tekintélyes szarva nőtt a négy égtáj irányába. A négy közül az egyikből egy újabb szarv nőtt ki, amely eleinte kicsi volt, de azután rendkívül hatalmasra fejlődött dél felé, kelet felé és a gyönyörű föld felé. Olyan magasra nőtt, hogy egészen a mennyei seregig fölért. A mennyei seregből egyeseket a földre dobott, és ezeket megtaposta. Még a mennyei sereg Vezérével is szembeszállt: elvette tőle a naponkénti égőáldozatot, és a szentélyét meggyalázta. A mindennapi áldozatot törvénytelen módon megszüntették egy bizonyos időre, az igazságot földre vetették, és lábbal tiporták. Ezt tette az a kicsi szarv, és mindenben sikeres volt. Azután hallottam, amikor két szent beszélt egymással. Az egyik ezt kérdezte: „Meddig fog tartani mindaz, amit a látomás mutat: a napi áldozatok szünetelése, a pusztító bűn, a szentély és a mennyei sereg lábbal tiprása?” A másik szent így felelt: „Így telik el 2 300 este és reggel, azután a szent hely ismét a Törvény szerinti rendben látja el a rendeltetését.” Amikor én, Dániel, láttam ezt a látomást, szerettem volna megérteni. Ekkor megállt előttem valaki, aki egy férfihoz hasonlított. Majd egy emberi hangot hallottam az Úlaj csatorna felől: „Gábriel, magyarázd meg neki a látomást!” Akkor ő odajött hozzám, én pedig megrémültem, és arccal a földre estem. De ő azt mondta: „Ember fia, értsd meg, hogy ez a látomás az utolsó időkre vonatkozik!” Amikor beszélt hozzám, ájultan estem a földre, de ő megérintett, és lábra állított. Ezt mondta: „Figyelj rám! Megmondom neked, mi fog történni a harag időszakának végén. Ez a látomás ugyanis az elrendelt végső időkre vonatkozik. A kétszarvú kos, amelyet láttál, a médek és perzsák birodalmát jelenti. A bozontos szőrű kecskebak a görög birodalmat jelképezi, a szemei között lévő nagy szarv pedig annak első királyát. Láttad, hogy a nagy szarv letörött, és a helyén négy másik nőtt ki. Ez azt jelenti, hogy abból a nemzetből négy királyság alakul ki, de nem olyan erősek, mint az előző. Uralmuk végén, amikor a bűnök már annyira felhalmozódnak, hogy az égig érnek, támad egy kegyetlen és céltudatos király, aki mestere a ravaszságnak és megtévesztésnek. Nagy hatalma lesz, de nem a saját ereje által, és csodálatos hatékonysággal pusztít. Amibe belefog, az sikerül, és tetszése szerint cselekszik. Hatalmasokat pusztít el, és a szenteket is gyilkolja. Ravaszsága által sikeresen megtéveszt és becsap sokakat. Saját magát nagyon nagynak képzeli. Sokakat elpusztít, akik biztonságban érzik magukat. Végül ellene támad a Vezérek Vezérének is, de össze fog törni, pedig ember keze nem is nyúl hozzá. Az estékről és reggelekről szóló látomás, és amit erről mondtak neked, az igaz! Most pedig pecsételd le ezt a látomást, mert még messze van az idő, amelyre vonatkozik.” Ezután én, Dániel, napokig kimerülten feküdtem. Majd felerősödtem, és tovább végeztem a feladatokat, amelyeket a király rám bízott. Közben egyre csak a látomáson gondolkoztam, amelyet sem én, sem más nem értett. Ezek Dárius király, Ahasvérós fia uralkodásának első évében történtek. Dárius méd származású volt, és a káldeusok országának, vagyis Babilóniának a királya lett. Akkor én, Dániel, tanulmányoztam a könyvtekercseket, és észrevettem, hogy az Örökkévaló szava szerint, amelyet ő Jeremiás prófétának mondott, Jeruzsálem romjai fölött 70 esztendőnek kell eltelnie. Akkor elhatároztam, hogy az Úr Istenhez fordulok, keresem őt imádsággal, könyörgéssel, böjtöléssel, zsákruhában és hamuban. Tehát imádkoztam az Örökkévalóhoz, Istenemhez, és megvallottam bűneinket: Ó Uram, hatalmas és csodálatos Isten, aki megtartod a szövetséget és hűséges szereteted azok iránt, akik szeretnek téged, és megtartják parancsaidat! Bizony, vétkeztünk ellened, bűnöket követtünk el, megszegtük törvényedet és lázadtunk ellened, eltértünk parancsaidtól és rendeléseidtől. Nem hallgattunk a prófétákra, szolgáidra, akik a te nevedben szóltak királyainkhoz, fejedelmeinkhez, őseinkhez, egész népünkhöz. Igen, Uram, te minden tekintetben igazságosan bántál velünk, mi ellenben szégyenletesen kudarcot vallottunk mindannyian, és ma is ebben az állapotban vagyunk: Júda népe, Jeruzsálem lakosai, Izráel egész népe, akár közel vannak, akár távol, a messzi országokban, ahová szétszórtad őket, mivel megtörték a szövetséget, és hűtlenül vétkeztek ellened. Szégyen borítja arcunkat, Örökkévaló! Szégyenkeznek királyaink, vezéreink és fejedelmeink, mivel mindannyian vétkeztünk ellened! Istenünk, Urunk! Te kegyelmes vagy, és megbocsátasz, pedig lázadtunk ellened, és nem hallgattunk az Örökkévaló Isten szavára, nem követtük törvényeit, amelyeket szolgái, a próféták által adott nekünk. Egész Izráel megszegte törvényedet, elfordult tőled, és nem engedett szavadnak. Ezért teljesedtek be rajtunk az átkok, és az esküvel erősített ígéretek, melyek megírattak Mózesnek, Isten szolgájának könyvében. Igen, mert vétkeztünk ellened! Beteljesítetted rajtunk fenyegető ígéreteidet, amelyeket nekünk és vezetőinknek mondtál: nagy csapásokkal sújtottál bennünket. Mert ami Jeruzsálemet érte, ahhoz hasonló még nem történt soha az ég alatt. Bizony, utolért minket mindaz a veszedelem és baj, amely meg van írva Mózes könyvében! Mi azonban mégis keményszívűek maradtunk: nem könyörögtünk az Örökkévaló Istenhez, nem hagytuk el bűneinket, s nem figyeltünk igazságodra. De az Örökkévaló is készen tartotta számunkra a veszedelmet, majd ránk hozta azt. Bizony, az Örökkévaló Isten igazságosan bánt velünk, mert nem hallgattunk szavára! Amit ő tesz, az mind igazságos! Urunk, Istenünk, aki kihoztad népedet Egyiptomból hatalmas karoddal, aki hírnevet szereztél ezzel magadnak mind a mai napig, beismerjük, hogy vétkeztünk, gonoszul cselekedtünk! Uram! Kérlek, éppen mivel igazságos vagy, ne haragudj tovább városodra, Jeruzsálemre, szüntesd meg felindulásodat szent hegyed ellen! Hiszen bűneink és őseink gonosz tettei miatt gyalázzák Jeruzsálemet és népedet a szomszédos nemzetek. Most hát, hallgasd meg, Istenünk, szolgád imádságát és könyörgését! Saját magadért fordulj ismét jóindulattal lerombolt Templomod felé, és arcod ragyogásával világosítsd meg! Istenem, fordulj felém, és hallgass meg! Nézz ránk, és lásd meg, milyen rettenetes pusztulás ért bennünket, és a várost, amely nevedet viseli! Hiszen nem a magunk igazában bízunk, hanem nagy irgalmasságodban, azért könyörgünk hozzád! Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Figyelj rám, Uram! Avatkozz közbe, ne késlekedj! Tedd meg önmagadért, ó Istenem, városodért és népedért, amely nevedet viseli! Így imádkoztam az Örökkévaló Istenhez, megvallottam bűneimet és népem bűneit, és könyörögtem Istenem szent hegyéért. De még be sem fejeztem, amikor Gábriel, az a férfihoz hasonló angyal, akit az előző látomásban láttam, sebesen hozzám repült, és megérintett. Ez az esti áldozat idején történt. Megszólított, és megmagyarázta azokat a dolgokat, amelyeket nem értettem. Ezt mondta: „Dániel, azért jöttem, hogy bölcsességre tanítsalak, és segítsek neked megérteni ezeket a dolgokat. Amikor elkezdtél imádkozni és könyörögni, Isten máris válaszolt neked, és azért jöttem, hogy ezt elmondjam, mivel Isten számára nagyon kedves és értékes vagy. Értsd meg hát ezt a kijelentést, értsd meg a látomást! Isten meghatározott néped és a szent város számára egy időszakot, amelynek hossza 70 hét. Ez az idő arra szolgál, hogy vége legyen a törvényszegésnek, lezárják a bűn forrását, kiegyenlítsék a bűnös tettek miatti adósságot, megérkezzen az örökké tartó igazságosság, igazolják a látomások és próféciák hitelességét, és felkenjék a Szentek Szentjét. Tudd meg hát, és értsd meg: attól kezdve, hogy elhangzik az üzenet Jeruzsálem újjáépítéséről, 7 hét és 62 hét fog eltelni a felkent Fejedelemig. Újra fel fognak épülni a város utcái és falai, de sok nehézség közepette. A felkentet 62 hét múlva meg fogják ölni, és nem marad semmije és senkije. A várost és a szent helyet elpusztítja egy következő fejedelem hadserege: úgy lesz vége, mintha árvíz söpörné el. Folytonosan tart majd a háború egészen az időszak végéig. Ez a pusztulás véglegesen el van határozva. Megerősíti a szövetséget sokakkal egy hétig. A hét felénél azonban megszünteti a véres- és az ételáldozatot, és a Templom legmagasabb pontjára állít egy utálatos bálványt, amely szörnyű pusztítást visz végbe. Ez addig tart, amíg az elhatározott és bizonyos vég a pusztítóra nem szakad.” Círusz perzsa király uralkodásának harmadik évében kapta ezt a kijelentést Dániel, akit Baltazárnak is neveznek. A kijelentés hiteles, és nagyon súlyos időszakról szól. Dániel felfogta a kijelentés értelmét, mert látomásban megmagyarázták neki. Abban az időben én, Dániel, böjtöltem három hétig, vagyis 21 napig. Ez alatt nem ettem sem húst, sem más kívánatos ételt, nem ittam bort, és olajjal sem kentem meg magam. Az első hónap 24. napján a nagy Tigris folyó partján álltam. Ahogy felnéztem a magasba, egy férfit láttam, aki fehér lenvászon ruhát viselt, a derekán pedig színarany övet. Teste aranyfényű drágakőhöz hasonlított, arca úgy ragyogott, mint a villám, szeme, mint az égő fáklya, karja és lába, mint a csiszolt bronz. A hangja olyan volt, mint a tenger hullámainak zúgása. Én, Dániel, egyedül láttam ezt a látomást. A velem lévő férfiak nagyon megrémültek, elszaladtak és elrejtőztek, így egyedül maradtam. Amikor ezt a látomást láttam, minden erőm elhagyott, egészen elsápadtam, és csaknem összerogytam. Azután az a férfi megszólított, s mikor a hangját hallottam, elájultam, és arccal a földre estem. Akkor egy kéz megérintett, és felsegített a térdeimre. Az a férfi ezt mondta: „Dániel, te kedves férfi! Értsd meg, amiket mondok neked, és állj fel, mert hozzád küldtek!” Közben remegve felálltam. Így folytatta: „Ne félj Dániel, mert az első naptól kezdve, hogy odaszántad magad a titkok megértésére, és megaláztad magad Istened előtt, ő meghallgatta kérésedet, és engem éppen ezért küldött hozzád. Azonban a Perzsa Birodalom fejedelme 21 napig az utamba állt — emiatt csak most értem ide. Végül Mikaél, az egyik legfőbb fejedelem segítségemre sietett, és így tudtam eljönni, őt pedig ott hagytam a Perzsa Birodalom fejedelménél. Azért jöttem hozzád, hogy megmagyarázzam, mi történik majd népeddel az utolsó időkben. Ez a látomás ugyanis az utolsó időkre vonatkozik.” Miközben ezeket mondta, lehajtottam a fejemet, és egy szót sem tudtam szólni. Akkor valaki, aki egy emberhez hasonlított, hozzám lépett, és megérintette a számat. Ekkor végre meg tudtam szólalni, és ezt mondtam annak, aki előttem állt: „Uram, ez a látomás annyira fájdalmas számomra, hogy semmi erőm nem maradt! Hogyan is tudna szolgád beszélni veled! Hiszen minden erőm elhagyott, és lélegzetet is alig kapok!” Ekkor az emberhez hasonló személy újra megérintett, megerősített, és azt mondta: „Ne félj kedves férfi! Békesség töltsön be! Légy erős, nagyon erős!” Amint ezt mondta, valóban megerősödtem, és válaszoltam is: „Uram, megerősítettél, most már szólj, figyelek!” [20-21] „Tudod-e miért jöttem? — kérdezte. — Most pedig vissza kell térnem, hogy Perzsia fejedelmével harcoljak. Mikor majd végzek vele, Görögország fejedelme következik. Előbb azonban elmondom neked, mi van megírva az igazság könyvében. Ezek ellen a fejedelmek ellen csak Mikaél, a te néped fejedelme segít nekem. A méd Dárius király uralkodásának első évében én is Mikaél mellett álltam, és támogattam őt. Most pedig elmondom neked az igazságot. A Perzsa Birodalomban még három király fog uralkodni, majd egy negyedik következik, aki sokkal gazdagabb lesz, mint az összes előző király. Amikor gazdagsága megerősíti, minden erejével hadakozni fog Görögország királysága ellen. Azután egy olyan király támad, aki nagy harcos lesz, és hatalmas birodalmát tetszése szerint irányítja. De alighogy felépül a birodalma, máris széthullik, és a négy égtáj szerint négy részre bomlik. Azonban nem a király leszármazottjai öröklik a részeket, és az egyes részek már nem lesznek olyan erősek, mint az eredeti birodalom. Az egész birodalmat gyökerestül kitépik, és másoké lesz. Azután a déli király megerősödik. Majd a vezérek közül egy másik is megerősödik, még a déli királynál is jobban, és nagyobb területen uralkodik. Néhány év múlva ők ketten szövetséget kötnek, és hogy ezt megerősítsék, a déli király leánya feleségül megy az északi királyhoz. Azonban sem a déli király, sem a leánya — a királyné — nem tudja megőrizni hatalmát. A királyné a gyermekével, kíséretével és támogatóival együtt áldozatul esik ellenfeleinek. A királyné családjából valaki a déli király trónjára kerül, és seregével megtámadja az északi királyságot. Győzelme után bevonul az északi királyság erős váraiba, és a bálványistenek szobrait, ezüst- és aranykincseiket is zsákmányul viszi haza Egyiptomba. Azután néhány évig nem háborúskodik az északi királlyal. Az északi király viszont megtámadja, de nem jár sikerrel, és visszatér a saját országába. Később az északi király fiai nagy sereget gyűjtenek, és ismét a déli királyság ellen vonulnak. Betörnek, mint az árvíz, és egészen a déli királyság erődítményéig hatolnak. Ekkor a déli király nagy haraggal kivonul ellenük, és összecsapnak. Bár az északi királyság serege nagyobb, mégis vereséget szenved. A déli király rengeteg hadifoglyot ejt, és a saját győzelmétől megrészegülve tízezreket lever, mégsem lesz tartós a győzelme. Az északi király még az előzőnél is nagyobb sereget és sok fegyvert gyűjt össze, és pár év múlva megint a déli király ellen támad. Abban az időben sokan felkelnek a déli király ellen, még a te néped erőszakos fiai is ellene támadnak, hogy beteljesítsék a látomást, de kudarcot vallanak. Az északi király jön, és megostromolja a déliek egyik megerősített városát. Töltést emel a falak körül, és elfoglalja a várost. A déliek nem tudnak ellene állni, még legjobb vitézeinek sem lesz ereje a harcra. Az északi király azt tesz, amit akar, senki sem tudja megállítani. Egészen hatalmába keríti a gyönyörű földet is. Elhatározza, hogy egész haderejével megszállja a déli királyságot, és egyezséget köt a déli királlyal, sőt egyik leányát is hozzá adja feleségül, hogy a romlását okozza. De a tervei kudarcot vallanak. Azután a szigetek és a tengerparti országok ellen fordul, és sokat el is foglal. Végül egy hadvezér legyőzi, megszégyeníti, és véget vet az északi király gyalázatos tetteinek. Ezután az északi király visszatér a saját országába, és annak erős várai felé fordul, de meggyengül, vereséget szenved, és meghal. A helyére olyan valaki áll, aki adószedőt küld ki, hogy az ország dicsőségét elvegye, de rövid idő múltán elpusztul, noha nem csatában. A helyére egy gyalázatos és gonosz személy kerül, akinek nem adnak királyi méltóságot, mégis megszerzi magának. Békesség idején váratlanul bevonul, és csellel megszerzi a hatalmat. Az ellene támadó hatalmas seregeket szétveri, és még a szövetség fejedelmét is elpusztítja. Miután szövetséget köt sokakkal, hazugságokkal becsapja őket. Nagy hatalomra tesz szert, pedig csak kevesen támogatják. Alattomosan behatol az ország leggazdagabb részeibe, és olyan gaztetteket visz véghez, amelyeket elődei közül senki sem. Nagy zsákmányt és sok-sok kincset szétoszt hívei között. Terveket sző az erős várak elfoglalására is, de csak egy ideig. Majd összegyűjti erejét, és nagy sereggel a déli király ellen vonul, aki még nagyobb és erősebb sereggel száll szembe vele. De a déli király mégsem győzhet, mert összeesküvést szőnek ellene azok, akik asztalánál étkeznek. Az árulás miatt serege vereséget szenved, és sokan elesnek közülük a harcban. Akkor ez a két király egy asztalhoz ül, de mindkettő hazudik, hogy becsapja a másikat. Azonban egyiknek sem sikerül, mert a vég ideje még nem jött el. Majd az északi király nagy zsákmánnyal hazaindul. Elhatározza, hogy a szent szövetség ellen fordul. Miután terveit végrehajtja, hazatér a saját földjére. A megfelelő időben újra a déli király ellen vonul seregével, de ezúttal nem úgy lesz, mint előzőleg. Hajókon csapatok jönnek ellene Ciprus felől, ezért megijed, és visszafordul. Haragját azonban a szent szövetségen tölti ki. Tetszése szerint cselekszik, és összefog azokkal, akik elhagyják a szent szövetséget. Serege elfoglalja, és meggyalázza a szent helyet. Megszünteti a naponkénti égőáldozatot, és odahelyezi a pusztító erejű utálatos bálványt. Hízelgéssel és becsapással félrevezeti azokat, akik vétkeznek a szövetség ellen. Akik viszont ismerik Istenüket és hűségesek hozzá, azok erősen ellenállnak az északi királynak, és hősiesen harcolnak ellene. A nép bölcs tanítói és vezetői sokaknak segítenek majd megérteni, azt ami történik. Azonban egy ideig még nekik is üldözést kell elszenvedniük: egyeseket közülük fegyverrel, vagy tűzzel megölnek, másokat fogságba vetnek, és vagyonukat elveszik. Az üldöztetés közben kapnak ugyan egy kis segítséget, de sokan álnok szándékkal csatlakoznak hozzájuk. Egyesek még a bölcsek közül is elbuknak, mert szükséges, hogy próbára tegyék őket. Akik megmaradnak, így lesznek igazán kipróbáltak, tiszták és fehérek, amikor a végső idő elérkezik. Mert az elrendelt idő még nem jött el. Az a király pedig azt tesz, amit csak akar. Felmagasztalja és fölébe emeli magát minden istennek, sőt, még a Legfelségesebb Isten ellen is gyalázatos módon beszél. Minden dolgában sikeres lesz, amíg az isteni harag ideje le nem telik. Ugyanis, ami el van határozva, annak meg kell történnie. Ez a király nem tiszteli ősei isteneit, sem azt, akit az asszonyok imádnak. Egyáltalán nem tisztel egyetlen istent sem, hiszen saját magát mindenkinél nagyobbnak tartja. Ezek helyett viszont tiszteli az erő istenét, egy olyan istent, akit az ősei nem ismertek. Ezt az istent tiszteli arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és kincsekkel. Ez a király elfoglalja a legerősebb várakat is ennek az idegen istennek a segítségével. Akik behódolnak neki, azokat magas méltóságra emeli sokak fölé, és nagy birtokokat adományoz nekik. A végső időben az északi és a déli király ismét összecsap. Az északi király úgy megrohanja a déli királyt, mint a forgószél. Harci szekerekkel, lovasokkal és sok hajóval támad ellene, elfoglalja az országokat, és átvonul rajtuk, mint az árvíz. Elfoglalja a gyönyörű földet is, és sokan áldozatul esnek neki, de Edom, Moáb és Ammon népének maradéka megmenekül a kezéből. Kiterjeszti hatalmát más országokra is, még Egyiptom sem menekül meg tőle. Elrabolja Egyiptom gazdagságát, arany- és ezüstkincseit. Líbiaiak és etiópok is lesznek a kíséretében. Azonban nyugtalanító híreket kap keletről és északról, ezért nagy haraggal kivonul Egyiptomból, hogy sok népet teljesen elpusztítson. Azután felállítja királyi sátorát a tengerek között, a dicsőséges szent hegyen. Ekkor azonban utoléri a vég, és senki sem segít rajta. Abban az időben felkel, és harcba indul Mikaél, a nagy fejedelem, aki néped védelmezője. Akkor olyan nagy nyomorúság és szorongattatás lesz, amilyen korábban még soha nem volt, amióta nemzetek vannak a földön. De akkor megszabadul néped: mindazok megmenekülnek, akiknek neve föl van jegyezve a könyvben. Sokan azok közül, akik korábban meghaltak és eltemették őket, feltámadnak a halálból: közülük egyesek az örök életre mennek, mások pedig az örök szégyenre és utálatra. Akkor a bölcs tanítók fényleni fognak, mint a nappali égbolt. Ezek sokakat elvezettek az igazságosságra, ezért örökké ragyogni fognak, mint a csillagok. Te pedig, Dániel, ezt a kijelentést zárd be egy edénybe, és pecsételd le, mint ahogyan a könyvtekercset szokták, hogy egészen a végső időkig zárva maradjon! Sokan fogják majd keresni a nyitját, és növekedni fog a tudás.” Akkor én, Dániel, észrevettem két másik személyt is: az egyik a folyó innenső, a másik a túlsó partján állt. Egyikük megkérdezte a lenvászonba öltözött férfitól, aki a folyóvíz fölött állt: „Mikor fognak beteljesedni ezek a csodálatos dolgok?” Ekkor a lenvászonba öltözött férfi, aki a folyóvíz fölött állt, mindkét kezét az égre emelte, és megesküdött az örökké élő Istenre, hogy egy időszak, két időszak és egy fél időszak múlva, amikor véget ér annak hatalma, aki a szent nép erejét megrontja, mindezek be fognak teljesedni. Hallottam ugyan, amit mondott, de nem értettem, mit jelent, ezért megkérdeztem tőle: „Uram, mi lesz ezeknek a dolgoknak a végső kimenetele?” Ő azonban így válaszolt: „Ne aggódj, Dániel, te csak menj tovább békességben az utadon! Ez a kijelentés — lezárva és lepecsételve — megmarad egészen az utolsó időkig. Sokan meg fognak tisztulni, fehérek lesznek, és próbára teszik őket. A gonoszok azonban továbbra is gonoszul cselekednek. A gonoszok közül senki sem fogja érteni ezt a látomást, de a bölcsek majd megértik. Attól kezdve, hogy a naponkénti égőáldozatot megszüntetik, és felállítják a pusztító erejű utálatos bálványt, 1 290 nap telik el. Boldogok, akik hűségesen és állhatatosan kitartanak, és megérik az 1 335 nap elteltét! Te pedig, Dániel, menj tovább békességben az utadon! Elpihensz majd, azután fölkelsz a napok végén, és megkapod kijelölt örökségedet.” Ez az Örökkévaló üzenete, amelyet Hóseásnak, Beéri fiának mondott azokban az években, amikor Uzzijjá, majd Jótám, azután Áház, utána pedig Ezékiás volt Júda királya, és Jeroboám, Jóás fia volt Izráel királya. Amikor az Örökkévaló először szólt Hóseáshoz, ezt mondta neki: „Hóseás, indulj el, és házasodj meg! Egy prostituált nőt vegyél feleségül, és ez a parázna asszony szüljön neked gyermekeket! Azért tedd ezt, mert egész népem hűtlenül elfordult az Örökkévalótól.” Hóseás tehát feleségül vette Gómert, Diblaim leányát. Ezután Gómer teherbe esett és fiút szült Hóseásnak. Ekkor az Örökkévaló ismét szólt Hóseáshoz: „Nevezd a fiadat így: »Jezréel«, és emlékeztessen a neve arra, hogy rövid idő múlva bosszút állok Jéhú családján a gyilkosságok miatt, amelyeket a Jezréel völgyében elkövettek. Emlékeztessen arra is, hogy Izráel királyságának nemsokára véget vetek. Igen, hamarosan eljön a nap, amikor Izráel íját összetöröm a Jezréel völgyében.” Ezután Gómer ismét teherbe esett és gyermeket szült: ezúttal leányt. Az Örökkévaló pedig ezt mondta Hóseásnak: „Nevezd a leányodat így: »Nincs kegyelem« — mert nem kegyelmezek, és nem bocsátok meg többé Izráel népének! De Júda népének megkegyelmezek, és én — az Örökkévaló Isten — fogom megszabadítani őket. Ez a szabadítás azonban nem a fegyvereik győzelme lesz: nem a júdeai hadsereg által, és nem a lovak és lovasok vitézsége által történik!” Amikor Gómer nem szoptatta tovább a kislányát, ismét teherbe esett, és újra fiút szült. Az Örökkévaló akkor szólt Hóseásnak: „Így nevezd a fiadat: »Nem vagytok népem« — mert ti nem vagytok többé népem, és én sem leszek többé Istenetek! De mégis eljön az idő, amikor majd Izráel leszármazottjai olyan mérhetetlenül sokan lesznek, mint a homokszemek a tenger partján! Annyian lesznek, hogy meg sem lehet számolni őket. Bizony, ugyanazon a helyen, ahol ezt mondták nekik: »Nem vagytok népem!«, azt fogják mondani egy napon: »Ti az Élő Isten gyermekei vagytok!« Abban az időben Júda és Izráel népe újra összegyűlik, és egyetlen fejedelem vezetése alatt egyesül. Ismét megszaporodnak, és benépesítik földjüket, mert nagy lesz az a nap, Jezréel napja! Akkor majd így szólítjátok fiútestvéreiteket: »Népem vagytok« és leánytestvéreiteket: »Kegyelmet nyertetek.«” „Pereljetek anyátokkal, mert többé nem a feleségem, és én sem vagyok férje! Pereljetek vele, hogy tüntesse el arcáról, és mellei közül a házasságtörést! Ha nem változik meg, letépem ruháit, s ott hagyom szégyenszemre, anyaszült meztelen. Olyanná teszem, mint a puszta, lakatlan száraz sivataggá teszem, és szomjúsággal vesztem el. Nem könyörülök gyermekein sem, hiszen anyjuk paráznaságából születtek. Házasságtörő az anyjuk, gyalázatba merült szülőjük, mikor ezt mondta: »Szeretőim után járok, mert tőlük kapom kenyeremet és vizemet, a bort és az olajat, ruhámhoz a gyapjút és a lenvásznat!« Nézzétek hát, mit teszek vele: én magam kerítem körül tövises sövénnyel, s fallal zárom el ösvényeit, hogy nem talál kiutat! Hiába futkos majd szeretői után, nem éri utol őket! Keresi őket, de egyiket sem találja. Akkor magába szállva ezt mondja: »Visszatérek első férjemhez, visszamegyek hozzá, mert mégis jobb dolgom volt nála, jobb volt akkor, mint most!« Hát nem fogta föl, hogy tőlem kapta a búzát, a bort és az olajat?! Nem ismerte el, hogy én adtam neki az ezüstöt, az aranyat, amelyből ő bálványokat készített Baálnak! Visszaveszem hát tőle búzámat az aratás idején, elveszem boromat a szüret táján, gyapjúmat és vásznamat is kiveszem kezéből, nem lesz, mivel ruházkodjon, s meztelenségét takarja. Lecsupaszítom szeretői szeme láttára, s nincs, aki kezemből kiszabadítsa! Megfosztom minden örömétől, s ünnepeit megszüntetem. Nem tartja többé sem az Újhold, sem a szombat ünnepét, elmarad az ünnepi összegyülekezés. Elpusztítom szőlőjét és fügefáit, amelyekről ezt mondta: »Szeretőimtől kaptam, paráznaságom bére ez.« Elvadulnak hát az elhagyott szőlők, hadd legeljék gyümölcseit a vadak. Megbüntetem minden ünnepért, amikor bálványainak áldozott, fölvette gyűrűit és ékszereit! Szeretői után járt, s rólam elfeledkezett!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Azután magamhoz csalogatom, a pusztába vezetem, és a szívére beszélek. Visszaadom szőlőskertjeit, és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Akkor hűségesen viszonozza szeretetem, mint ifjúsága idején, amikor Egyiptomból kivezettem. Azon a napon így szólítasz engem: »Férjem!« — mondja az Örökkévaló —, s nem mondod többé: »Baálom!« Kiveszem a Baálok nevét a szájából, említeni sem fogja Izráel többé. Szövetséget kötök akkor népem javára a mezei vadakkal, égi madarakkal, még az apró állatokkal is. Kigyomlálok minden fegyvert a földről, eltörlök háborút és harcokat, hogy mindenki békességben élhessen. Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek téged, Izráel népe, az igazságosság, igaz ítélet, a szövetséges szeretet és az irgalom jegyajándékával. Bizony, eljegyezlek, hűségessé teszlek, és megismered az Örökkévalót. Abban az időben meghallgatom az eget — mondja az Örökkévaló —, meghallgatom, amikor esőt kér a földnek. Az ég meghallgatja a földet, az meg a búzát, bort és az olajat, s azok meghallgatják Jezréelt. Én pedig újra megszaporítom népemet, ahogy a gazda beveti a földet. Megkegyelmezek annak, akit így hívtak egykor: »Nincs kegyelem«, s annak is, akit így neveztek: »Nem vagytok népem«. Azt mondom nekik: Népem vagytok, szeretett népem! Ő meg így felel: »Istenem, én Istenem!«” Ezt mondta nekem az Örökkévaló: „Hóseás, ismét indulj el, és szeresd azt a házasságtörő asszonyt, aki másnak a szeretője! Úgy szeresd, mint ahogyan az Örökkévaló szereti Izráel népét, annak ellenére, hogy ők más istenekhez fordulnak, és szeretik a bálványoknak felajánlott aszalt szőlőt.” Tehát elmentem, és elvettem azt az asszonyt, miután kifizettem érte 15 sékel ezüstöt és másfél hómer árpát. Neki pedig azt mondtam: „Nálam fogsz lakni hosszú ideig, de többé nem leszel házasságtörő, és nem leszel más férfié! A férjed vagyok, de hosszú ideig én sem fogok veled hálni.” Mert Izráel népe is hosszú ideig lesz kénytelen király nélkül, fejedelem, áldozatok, bálvány-oszlopok, efód és házibálványok nélkül élni. De azután majd odafordulnak az Örökkévalóhoz, Istenükhöz, és Dávid utódához, királyukhoz. A jövőben majd tisztelettel és félelemmel fordulnak az Örökkévalóhoz, és az ő áldásaihoz. Halljátok meg az Örökkévaló szavát, Izráel népe! Perbe száll az Örökkévaló ellenetek, Izráel földjének lakói. „Nem találom közöttetek az igazságot, sem szívetekben a hűséget, nem ismeritek Istent igazán. Egyebet sem látok köztetek, mint hamis esküdözést, hazugságot és gyilkosságot, lopást és házasságtörést, erőszakosságot és vérontást! Gyászba borul emiatt az ország, sínylődnek lakói erőtlenül. Még a mezei vadak is szenvednek, az égi madarak menekülnek, s a tenger halai is elpusztulnak. Ne vádoljatok senkit, ne mást hibáztassatok, mert ellenetek van panaszom, ti papok! Elhulltok nappal, s veletek pusztulnak el a hamis próféták is éjjel, elvesztem még szülőanyátokat is!” „Jaj, elvész a népem, mert nem ismeri az Örökkévalót! Mivel nem törődtök az Örökkévaló ismeretével, én sem törődöm veletek, s nem lesztek papjaim többé! Elhagytátok Istenetek tanítását? Én is elhagyom fiaitokat! Minél többen vagytok, annál többet vétkeztek ellenem! Hát én is gyalázattá változtatom dicsőségeteket! Népem vétekáldozatait eszitek, azt kívánjátok hát, hogy minél többet vétkezzenek. De úgy jártok ti is, mint a nép: megbüntetlek benneteket bűneitekért, megfizetek nektek is vétkeitekért! Esztek majd, de nem laktok jól, paráználkodtok, de gyermektelenek maradtok, mivel elhagytátok az Örökkévalót, és a paráznaságnak adtátok magatokat. A paráznaság, mint a bor és a must, elveszi a józanságot! Népem egy fatuskótól kér tanácsot, száraz karó mond nekik jövendőt, mert a paráznaság szelleme becsapta őket. Idegen istenekkel paráználkodtak, hűtlenül elhagyták Istenüket! Hegyek tetején áldoztak bálványaiknak, a dombokon égették áldozataikat, zöldellő tölgyfák alatt, mert szeretik árnyékukat. Hát majd leányaitok is azok árnyékában paráználkodnak, és menyeitek is a tölgyfák alatt követnek el házasságtörést! De nem büntetem leányaitokat paráznaságukért, sem menyeiteket a házasságtörésért, mert a férfiak is paráznákhoz járnak, s bálványoknak áldoznak a prostituáltakkal. Az ilyen esztelen nép a maga vesztébe rohan.” „Ha Izráel paráználkodik is a bálványokkal, legalább te ne vétkezzél, Júda! Ne menjetek Gilgálba, se Bét-Ávenbe! Ne esküdjetek az Örökkévaló nevére: »Ahogy él az Örökkévaló!« Mert Izráel olyan makacs, mint a csökönyös szamár. Hogyan legeltesse hát őket az Örökkévaló úgy, mint pásztor a nyáját tágas legelőn? Efraim bálványokkal szövetkezett, hát hagyd magára! Ha megrészegednek, bálványaikkal paráználkodnak — jobban szeretik a gyalázatot, mint a tisztességet. Szárnyára kapja őt a szélvihar, megszégyenül a bálványok oltárai miatt.” „Figyeljetek rám, papok! Halld meg ezt, Izráel népe! Hallgass ide, királyi család! Ítéletet hirdetek rólatok, mert csapdát állítottatok a Micpa-hegyen, és hálót a Tábór-hegyen. Mélyre süllyedtetek a gonoszságba, ezért megbüntetlek titeket mind. Jól ismerlek téged, Efraim! Izráel nem rejtőzhet előlem! Efraim, te most is bálványokkal paráználkodsz. Milyen tisztátalanná lettél, Izráel! Saját tetteik nem engedik visszatérni őket Istenükhöz, mert a paráznaság szelleme van bennük, az Örökkévalót pedig nem ismerik. Izráel ellen a saját büszkesége tanúskodik, elbukik hát Izráel és Efraim a saját bűnei miatt, s velük együtt Júda is elesik. Hiába áldoznak egész nyájakat és csordákat az Örökkévalónak, hiába keresik őt, már nem találják, mert elrejtőzött előlük. Hűtlenül megcsalták az Örökkévalót, törvénytelen gyermekeket szültek. Elpusztulnak hát birtokaikkal együtt, egyetlen hónap alatt!” „Fújjátok meg a sófárt Gibeában, és a kürtöt Rámában, riasszátok föl Bét-Áven lakóit! Ébredj, Benjámin, rajtad az ellenség! Elpusztul Efraim a büntetés napján! Izráel törzsei között igazságot hirdetek. Júda vezetői olyanok lettek, mint akik elmozdítják a határkövet, ezért rájuk zúdítom haragomat. Efraimot összetöri az ítélet, letapossák az idegenek, mert bálványok után futkosott. Elpusztítom hát Efraimot, mint moly a gyapjút, és Júda országát, mint rothadás a gyümölcsöt. Látta ugyan Efraim a betegségét, és Júda is a sebeit, de Asszíriához fordultak segítségért, a nagy királyhoz küldtek követeket. Nem tud ő meggyógyítani titeket, nem orvosolja sebeiteket, mivel magam támadok Efraimra, rárontok Júdára, mint az oroszlán. Darabokra tépem, felkapom és elhurcolom őket, kezeim közül nem menekülhetnek! Elmegyek, visszatérek helyemre, megvárom, míg beismerik bűneiket, és igazán keresik jelenlétem! Bizony, nagy nyomorúságukban buzgón keresnek majd engem!” Jöjjetek, térjünk vissza az Örökkévalóhoz, mert ő sebesített meg minket, de be is köti sebeinket! Ő vert meg, de meg is gyógyít minket! Két nap múlva megelevenít, a harmadik napon feltámaszt, hogy színe előtt éljünk azontúl. Ismerjük hát meg, törekedjünk igazán megismerni az Örökkévalót! Mert eljövetele biztos, mint ahogy hajnal virrad az éj után, mint ahogy megjönnek a felhők, s megöntözi földünket a korai és késői eső! „Mit tegyek veled, Efraim? Júda, mit tehetnék veled? Hiszen olyan múlékony hűségetek, mint a hajnali harmat, mint reggel a köd: szertefoszlik, elillan. Ezért vertelek prófétáim által, öldököltelek szavaimmal. Büntető ítéleteimet kihirdettem ellened. Hiszen nem véresáldozatot kívántam tőlük, hanem hűséges szeretetet, inkább Istenük megismerését, mint égőáldozatot! De ők megtörték a szövetséget, mint Ádám, s hűtlenül elfordultak tőlem.” „Gileád gonosztevők vára lett, gyilkosságokkal tele. A papok testülete olyan, mint a rablók csapata, akik lesben állnak a sikemi úton. Bizony, gonoszságokat követnek el a papok is! Rettenetes dolgokat láttam Izráel népe között: Efraim bálványokkal paráználkodik, Izráel tisztátalanná lett. Számotokra is eljön az aratás ideje, Júda, amikor visszahozom népemet a száműzetésből!” „Amikor helyre akartam állítani népemet, meg akartam gyógyítani Izráelt, akkor derült ki Efraim bűne, akkor látszott meg Samária gonoszsága. Hazugságban élnek, tolvaj tör be házaikba, rablócsapat fosztogat odakint. Eszükbe sem jut, hogy minden gaztettükre emlékezem, hiszen ott vannak tetteik szemem előtt! Körülfogták őket saját bűneik. Gonoszsággal örvendeztetik meg királyukat, hazugsággal fejedelmeiket. Egytől egyig mind hűtlenek, mint a házasságtörők! Olyanok, mint a felfűtött kemence, melynek már nem szítják a tüzét, míg a bekovászolt tészta megkel, belül mégis forró marad. Királyunk napján a fejedelmek dáridóznak, ivócimboráik csúfolódó idegenek, s a bortól mind megbetegszenek. Felhevülnek a bortól, mint parázstól a kemence. Egész éjjel izzanak, reggel megint lángolnak, mint a felszított tűz. Tüzesek, mint a kemence, s elemésztik vezetőiket. Királyaik sorra elhullanak, még sincs közöttük senki, aki segítségül hívná nevem! Efraim összekeveredett a nemzetekkel, s olyan lett, mint a kemencében hagyott lángos: odaégett. Mert idegenek emésztik fel erejét, de észre sem veszi! Már haja is megőszült, de azt sem veszi észre. Izráel ellen a saját büszkesége tanúskodik, mert nem térnek vissza Istenükhöz, az Örökkévalóhoz, nem keresik őt mindennek ellenére sem. Efraim is olyanná lett, mint egy ostoba galamb. Milyen értelmetlenek, hiszen Egyiptomot hívják segítségül, és Asszíriához küldenek követeket! De akárhová futkosnak, hálót feszítek eléjük, s megfogom őket, mint a repdeső madarakat. Megbüntetem őket, mivel idegenekkel szövetkeztek. Jaj nekik, mert elpártoltak tőlem, pusztulás vár rájuk, mert lázadtak ellenem! Én ugyan megmenteném őket, de ők hazugságokat beszélnek felőlem. Nem kiáltanak hozzám teljes szívükből, csak jajgatnak ágyaikban. Keseregnek a búza és bor hiánya miatt, s ellenem lázadoznak. Felneveltem, megerősítettem őket, mégis gonoszt forralnak ellenem. Olyanok, mint a rossz íj, visszafordulnak, de nem a Felségeshez. Fejedelmeiket kard pusztítja el, mert gyaláztak engem, mikor Egyiptomba mentek segítségért.” „Fújd meg a sófárt, őrszem, figyelmeztesd népemet! Ahogy lecsap a sas a zsákmányra, úgy jön a veszedelem az Örökkévaló házára, mert népem megtörte szövetségemet, s tanításomat nem követték! Kiáltanak majd hozzám: »Istenünk, hiszen mi jól ismerünk téged!« De Izráel népe megutálta a jót, hát üldözze őket az ellenség! Királyokat emeltek maguk fölé, de nem általam, vezetőket választottak, de nélkülem. Ezüstjükből, aranyukból bálványokat emeltek, amelyekre pusztulás vár. Gyűlölöm bika-bálványaidat, Samária, haragom fellobbant miattuk! Mikor tisztultok meg végre?! Hiszen ezt a bálványt is izráeli mesterember készítette, nem Isten az! Bizony, ízzé-porrá törnek Samária bika-bálványai! Mivel szelet vetettek, szélvihart aratnak! A búza nem hoz kalászt, nem lesz belőle kenyér! S amit mégis terem, idegenek falják föl! Bizony idegenek falják föl Izráel népét is! Úgy lesz Izráel a nemzetek között, mint egy haszontalan, félredobott cserépedény.” „Efraim követeket küldött Asszíriába, prostituáltakat bérelt szeretőnek, mint a pusztában kóborló vadszamár, amely a maga kívánsága után siet. Bár pénzen szerez magának szeretőket, én mégis összegyűjtöm őket a nemzetek közül! De előbb még viselniük kell a nemzetek királyának terheit.” „Bűnös oltárokat emelt Efraim a bálványoknak, azután még többet épített, hogy még többet vétkezzen. Tehetnék én népem elé akár tízezer törvényt is, egyiket sem vennék a szívükre! Buzgón hozzák elém az áldozatokat, hogy megehessék annak húsát, de én, az Örökkévaló, rá se nézek áldozataikra! Bűneikre tekintek, s büntetek: visszaküldöm Egyiptomba őket!” „Jaj, Izráel elfelejtkezett Teremtőjéről, de arra volt gondja, hogy palotákat építsen magának, Júda meg erős városokat emelt. De én tüzet zúdítok városaikra, s lángok emésztik meg palotáikat.” Ne örülj, Izráel, ne ünnepelj, mint a nemzetek! Mert elhagytad Istenedet, s más istenekkel paráználkodtál! Azt kívántad, amit ők fizettek neked paráznaságodért aratás és cséplés idején. Hiányozni fog hát mustod és gabonád, nem lesz elég borod, sem kenyered. Nem lakhatsz tovább az Örökkévaló földjén, Efraim, hanem visszatérsz Egyiptomba! Asszíria földjén eszik majd tisztátalan ételüket! Nem hozol többé az Örökkévalónak italáldozatot, nem fogad el kezedből többé áldozatokat. Ha mégis áldozol, az tisztátalan, mint a halotti tor kenyere: aki eszik belőle, maga is tisztátalanná lesz. Kenyered csak étvágyadnak szolgál, az Örökkévaló házába többé be nem viheted! Mit tesztek majd az Örökkévaló ünnepein? Száműzetésetek földjén hogyan tartjátok meg ünnepeiteket? Akik közületek túlélik a pusztítást, azokat Egyiptom nyeli el, és Memfiszben temetik el őket. Ezüstkincseiket csalán növi be, elhagyott otthonaikat tüskés gaz veri fel. Bizony, elérkezett a büntetés napja, a bosszúállás ideje elérkezett, meg fogja tudni Izráel! Hiába mondod, Izráel: „Bolond minden próféta! Őrült a szellem embere!” Megbüntet téged az Örökkévaló sok gonoszságodért, bosszút áll rajtad a gyűlölködésért! Pedig Istenem állította őrségbe Efraim fölé a prófétát, akinek ők csapdát állítanak! Bizony, gyűlölik és ellenkeznek vele, még Istenem házában is. Megromlott Efraim, mélységesen, mint Gibea napjaiban! De az Örökkévaló is megbünteti őket, nem felejti el gonosztetteiket! „Mint szőlőfürtöt a pusztában, úgy találtam Izráelt. Mint először érő fügéket a fán, úgy láttam őseiteket! De átpártolt népem Baál-Peórhoz, annak a szégyenletesnek adták magukat! Utálatossá lettek, mint bálványaik, amelyeket megszerettek! Elszáll hát Efraim dicsősége, mint a madár! Nem lesz többé sem fogamzás, sem terhesség, sem szülés! Még ha fel is nevelnék gyermekeiket, én megfosztom őket fiaiktól, egyet sem hagyok! Bizony, jaj lesz nekik is, amikor elhagyom őket!” Olyannak láttam egykor Efraimot, mint a szépen épült Tírusz városát, de most ki kell szolgáltatnia fiait az öldöklésnek. Jaj, Örökkévaló, adj nekik — de vajon mit is? — meddő méhet és kiszáradt emlőket! „Minden gonoszságuk meglátszott Gilgálban, ott kezdtem meggyűlölni őket! Gonosztetteik miatt kiűzöm házamból népemet, s többé nem szeretem őket, mert fejedelmeik mind lázadók. Súlyos csapás érte Efraimot, gyökere már kiszáradt, nem terem többé gyümölcsöt! De még ha teremnek is, ha születnek is gyermekei, megölöm őket is, kíméletlenül.” Nem hallgatott Efraim az Örökkévalóra, hát Istenem sem fog törődni velük. Messzire űzi az Örökkévaló a népét, s vándorok lesznek a nemzetek között. Dús lombú szőlőtő Izráel, bőven termi gyümölcsét. De minél többet terem, annál több oltárt épít bálványainak! Minél gazdagabb lett országa, annál cifrább bálvány-oszlopokat állított! Szívük nem egyenes! De most megbűnhődnek, mert az Örökkévaló lerombolja oltáraikat, ledönti oszlopaikat! Akkor majd ezt mondják: „Nincs többé királyunk, mert nem tiszteltük az Örökkévalót, de ha lenne is, rajtunk már az sem segít!” Bizony, össze-vissza beszélnek, hamis esküdözéssel kötnek szövetséget. Ezért közeleg az ítélet, mint ahogy mérgező gyomok sarjadnak a barázdában. Samária lakói aggódnak Bét-Áven bálványa miatt, amelyet imádnak. Jajgatnak a bálványpapok, gyászol a nép, mert ragyogó aranybálványukat elrabolják, Asszíriába hurcolják, ajándékul a nagy királynak. Megszégyenül Efraim, Izráel szégyent vall bálványával. Elpusztul Samária királya, olyan lesz, mint forgács a folyó vizén. Elpusztulnak az oltárok, a bét-áveni halmok tetején — ahol Izráel vétkezett, más isteneknek áldozott — gaz és tövis növi be romjait. Akkor Izráel népe kiált a hegyeknek és halmoknak: „Essetek ránk, borítsatok be minket!” „Gibea napjai óta folyton vétkezel ellenem, Izráel, nem változol. Bizony, utolér téged a belháború Gibeában! Nem hagyhatlak tovább büntetés nélkül, összegyűjtöm ellened a nemzeteket, hogy megfenyítsenek kétszeres bűnödért.” „Efraim olyan volt, mint a betanított borjú, amely szeret búzát csépelni. De láttam, hogy nyaka erős, most, bizony, igába fogom! Júda is szántani fog, Jákób meg boronál utána.” Vessetek magatoknak igazságban, hogy arathassátok a hűséges szeretet termését! Törjétek föl az ugart, mert itt az ideje, hogy keressétek az Örökkévalót, amíg eljön, és áldását árasztja rátok, mint bőséges záporesőt! De ti gonoszságot szántottatok, hát majd igazságtalanságot arattok! Eszitek majd a hazugság gyümölcsét, mert a saját erőtökben biztatok, harcosaitok sokaságában reménykedtetek! Ellenséges sereg támad hát rátok, lerombolja minden erődítményeteket, ahogy Salman király elpusztította Bét-Arbél várát: még az anyákat és gyermekeket is leöldösték. Így bánnak veletek is Bételben, így büntetnek meg töméntelen gonosztetteitek miatt! Hajnalra bizony végleg elvész Izráel királya! „Mikor még gyermek volt Izráel, megszerettem, s Egyiptomból hívtam ki fiamat. De minél jobban hívtam őket, annál inkább távolodtak tőlem: Baáloknak áldoztak, bálványoknak tömjént égettek. Pedig én tanítottam járni Efraimot, kézen fogva vezettem. De ők nem értették, hogy én gyógyítottam meg őket! Emberi kötelékkel vontam őket magamhoz, szeretettel és kedvességgel: levettem nyakukról az igát, hozzájuk hajoltam, és megetettem őket. Mégis Egyiptomba kell visszatérnie Efraimnak, és Asszíria királya uralkodik majd rajta, mivel nem akart visszajönni hozzám! Ellenség kardja sújt Izráel városaira, elpusztítja kapuit és zárait, leöldösi őket gonosz terveik miatt. Népem makacsul elfordult tőlem, és Baálhoz kiáltanak segítségért, de ő nem segít rajtuk.” „Hogyan is adhatnálak oda ellenségeidnek, Efraim? Hogyan szolgáltatnálak ki, Izráel? Nem bánhatok veled úgy, mint Admával! Nem pusztítalak el, ahogy Cebóim városát eltöröltem. Megesett rajtad a szívem, fellángolt bennem a szánalom! Nem hajtom végre, amit lángoló haragom követel, nem pusztítom el teljesen Efraimot, mert Isten vagyok én, nem ember. A Szent vagyok közöttetek, s nem támadok rátok haragomban. Bizony, Izráel mégis az Örökkévalót fogja követni, akinek hangja felharsan, mint az oroszlán-ordítás. Gyermekei remegve jönnek nyugat felől, reszketve közelednek Egyiptomból, mint a madarak, remegve gyűlnek össze Asszíriából, mint a galambok. Én pedig hazavezetem, s letelepítem őket a saját földjükön.” — ezt mondja az Örökkévaló! „Efraim körülvett engem hazugsággal, Izráel népe hamissággal, de Júda még kitart Isten mellett, és hűséges a Szenthez. Értelmetlenül vesztegeti erejét Efraim, naphosszat kergeti a keleti szelet, csak szaporítja a hazugságot és az erőszakot. Asszíriával köt szövetséget, Egyiptomba szállít olívaolajat.” Pere van az Örökkévalónak Júdával is, megbünteti Jákóbot, ahogy megérdemli, megfizet neki tettei szerint. Hiszen már anyja méhében birkózott testvérével, felnőve meg Istennel küzdött. Küzdött az angyallal, és győzött, sírva könyörgött áldásáért, Bételben találta meg Istenét, ott beszélt vele. Bizony, JAHVE a Seregek Ura és Istene! JAHVE az ő neve. Jöjj hát vissza Istenedhez! Őrizd meg a hűséges szeretetet, az igaz ítéletet, és Istenedben bízz szüntelen! Olyan lett Izráel, mint a kereskedő, akinek hamis mérleg van kezében: szeret másokat becsapni. Azt mondja Efraim: „Hogy meggazdagodtam! Mennyi vagyont gyűjtöttem! De senki sem vádolhat engem, senki nem vette észre vétkeimet!” De az Örökkévaló ezt feleli neki: „Én vagyok Istened, az Örökkévaló, Egyiptomtól kezdve! Ismét sátorok lakójává teszlek titeket, mint őseiteket egykor a pusztában! Én szóltam a prófétákhoz, én adtam nekik sok-sok látomást, és példázatokat.” Gileád bálványokkal van tele, ezért lakosait elpusztítják. Gilgálban bikákat áldoznak a bálványoknak, ezért oltáraikból csak romok maradnak, mint kőhalom a szántóföld szélén. Jákób Arám földjére menekült, egy asszonyért szolgált, feleségéért juhokat terelgetett. Az Örökkévaló próféta által hozta ki Izráelt Egyiptomból, és próféta által mentette meg. Efraim keserű haragra lobbantotta az Urat, aki számon kéri rajta gyilkosságait, s megfizet neki a gyalázatért! „Efraim törzse naggyá lett Izráelben, ha szólt, mindenki remegett, de mikor Baállal vétkezett, meghalt. Egyre többet vétkeznek, ezüstjükből bálványokat öntenek, szobrokat készítenek a maguk tetszése szerint, mesteremberek munkája valamennyi! Ezekhez imádkoznak, ezeknek áldoznak, és csókolgatják az aranyborjúkat! Emiatt úgy jár Izráel, mint a reggeli köd, a hajnali harmat, mint szérűn a polyva, vagy mint a kémény füstje: eltűnik, mert széthordja a szél! Pedig Egyiptomtól fogva én vagyok Istened, az Örökkévaló! Nem ismerhetsz más Istent kívülem, nincs más szabadító, csak Én! A pusztában ismertelek meg téged, Izráel, a száraz földön lettél az enyém! Mikor aztán dús legelőre vittelek, jóllaktál, elbizakodtál, rólam meg elfelejtkeztél! Hát én is úgy bánok majd velük, mint az oroszlán a nyájjal. Lesben állok ellenük, mint a leopárd az út mellett. Rájuk rontok, mint kölykétől megfosztott medve, szétszaggatom mellkasukat. Felfalom őket, mint zsákmányát az oroszlán, széttépem, mint prédát a ragadozó. Vesztedre tetted, Izráel, hogy ellenem fordultál, segítőd ellen támadtál! Hol van királyod, hogy megszabadítson, s megmentse városaidat? Hol vannak vezetőid, akikről azt mondtad: »Adj nekünk királyt és fejedelmeket!« Adtam hát neki királyt haragomban, el is vettem felindulásomban! Csomóba kötöttem Efraim bűneit, számon tartom vétkeit! Hirtelen sújt rá büntetése, ahogy a fájdalmak rátörnek a szülő asszonyra. Oktalan gyermek Efraim, mert bár eljött az ideje, mégsem akar megszületni. Megváltom őket a Seol hatalmától! Megmentem őket a haláltól! Ó, Halál, hová lett a hatalmad? Seol, hol a fullánkod? Nem akarok bosszút állni rajtuk. Bár Efraim a legvirágzóbb testvérei között, feltámad a keleti szél, az Örökkévaló szele fúj a sivatag felől. Kiszárítja Efraim forrásait, kiapasztja kútjait, megfosztja minden kincsétől. Samária megbűnhődik, mert Istene ellen fordult: fegyver gyilkolja őket, gyermekeiket sziklához csapják, terhes asszonyaikat fölhasítják.” Térj vissza Izráel az Örökkévalóhoz, Istenedhez, mert elbuktál bűneid miatt! Térj vissza az Örökkévalóhoz, és mondd neki: „Bocsásd meg minden bűnünket, fogadd el imádságunkat, s dicsérettel áldozunk neked! Hiszen Asszíria nem tud megmenteni minket, nem lovagolunk többé Asszíriába segítségért, magunk csinálta bálványoknak sem mondjuk többé: »Ti vagytok az isteneink!« Örökkévaló, csak nálad talál irgalomra az árva!” Az Örökkévaló feleli erre: „Kigyógyítom őket hűtlenségükből, szeretem őket, mert így akarom, s elfordult tőlük haragom. Olyan leszek Izráelnek, mint a harmat, ő pedig kivirágzik, mint a fehér liliom. Gyökeret ver és kiterjeszti ágait, mint a libanoni cédrus. Formás, szép koronát nevel, mint az olajfa, s illata csodálatos lesz, mint a cédrus illata. Visszatérnek Izráel oltalmába, újra sarjadnak, mint a búzavetés, virágzanak, mint a szőlő, híresek lesznek, mint a libanoni bor. Akkor Efraim ezt mondja: »Mi közöm nekem a bálványokhoz?« Én pedig meghallgatom Efraim kérését, s gondot viselek rá: olyan leszek hozzá, mint az örökzöld ciprusfa. Bizony, én vagyok, aki gyümölcsözővé teszlek, Efraim!” Kicsoda bölcs? Az értse meg ezeket! Ki értelmes? Az fogja föl, mit jelentenek! Bizony, egyenes az Örökkévaló útja, s az igazak járnak rajta, de az istentelenek elesnek azon. Ez az Örökkévaló üzenete, amely Jóel prófétához, Petúél fiához érkezett: Hallgassátok meg ezt, népem vezetői! Figyeljetek rám, akik e földön laktok! Történt-e valaha ilyen a ti időtökben, vagy őseitek napjaiban? Mondjátok el ezt fiaitoknak, ők is a gyermekeiknek, azok meg a következő nemzedéknek! Amit az egyik sáskaraj meghagyott, megette a másik, amit ez megkímélt, felfalta a következő, s ha még maradt ezután valami, csupaszra tarolta azt a negyedik. Ébredjetek, ti részegek, és sírjatok! Jajgassatok mind, ti borivók! Mert nincs többé sem must, sem bor, elvették tőletek! Pusztító sereg szállta meg országomat, erős és megszámlálhatatlan. Fogaik oroszlánfogak, széttépnek és összemorzsolnak mindent. Elpusztították szőlőskertemet, összetörték fügefáimat, meztelenre hántották, szétdobálták, fehérlenek csupaszon maradt ágai. Sírjatok, gyászoljatok, mint a zsákruhába öltözött ifjú menyasszony, aki halott vőlegényét siratja! Gyászoljatok, sírjatok, ti papok, az Örökkévaló szolgái! Nincs többé étel- és italáldozat az Örökkévaló Templomában. Elpusztult a szántóföld, gyászol a mező, elpusztult a gabona, nem lesz aratás, kiszáradt a szőlő, elmarad a szüret, nem termett az olajfa, elapadt az olaj. Hiába remélt jó termést a szántóvető, siratja a búzát, az árpát, jajgatnak a szőlőművesek is, nem lesz már sem aratás, sem szüret! Kipusztult a szőlő, száraz a borsajtó, kiszáradt a füge és a gránátalma, kiégett az alma és a datolyapálma, elszáradtak még a mező fái is! Bizony, kiveszett az öröm az emberek közül! Jajgassatok, papok, öltsetek gyászruhát! Sírjatok, kik az oltárnál szolgáltok, öltözzetek zsákba, Istenem szolgái, éjjel-nappal abban járjatok! Gyászoljatok, mert megszűnt az étel- és italáldozat Istenetek Templomában! Hirdessetek szent böjtöt, hívjátok össze a népgyűlést, gyűjtsetek össze minden vezetőt, hívjátok az ország lakóit az Örökkévaló házába, Istenetek Templomába! Kiáltsatok együtt az Örökkévalóhoz kegyelemért! Jaj, az a nap! Mert közel az Örökkévaló napja, s mint a pusztító sereg, úgy jön el a Mindenható szavára! Hiszen szemünk láttára tűnt el minden étel-ital, boldogság és öröm Istenünk házából! Hiába vetettünk, elszáradt a mag a földben. Üres a magtár, düledezik a csűr, elmaradt az aratás, elszáradt a vetés. Hogy bőgnek az éhes állatok! Nyugtalanul kóborolnak a marhacsordák, mert kiszáradtak a legelők. Sínylődnek még a nyájak is. Hozzád kiáltok, Örökkévaló, mert tűz égette ki a puszták legelőit, láng perzselte föl a mező fáit. Nem maradt egy tenyérnyi zöld sem. A mezei vadak is bőgve hozzád esengenek, mert kiszáradt forrás és patak, tűz perzselte föl a puszta legelőit! Fújjátok meg a sófárt a Sionon! Fújjatok riadót szent hegyemen! Reszkessen a föld minden lakója, mert közel az Örökkévaló napja, itt van már a küszöbön! Sötétség és homály napja az, komor fellegek és köd uralja! Mire felkél a hajnal, seregek borítják el a hegyeket. Micsoda hatalmas, erős hadsereg! Nem volt ilyen még soha, nem is lesz többé, míg ember él a földön! Előttük mintha pusztító tűz perzselne, utánuk mintha láng lobogna. Előttük a táj, mint az Édenkert, utánuk csak üszkös rom és pusztaság marad, semmi sem menekül meg tőlük. Mint a vágtató lovak, úgy rohannak, mint rohamozó lovasok, úgy száguldanak. Robognak a hegyek tetején, mint harci szekerek dübörögnek, mint a tarlótűz ropogása, rémítő zajjal robognak, ütközetre rohannak. Elrémülnek láttukra a népek, minden arc elsápad. Mint erős harcosok, rohannak a csatába. Mint ostromló katonák, felhágnak a falakra. Mind egyenesen rohannak, soraik fel nem bomlanak. Mindegyik a maga ösvényén halad, társát nem akadályozza. Nekirontanak a fegyvereknek, de még sebet sem kapnak. Lerohanják a várost, futkosnak a kőfal tetején, felmásznak a házfalon, betörnek az ablakon, mint a tolvaj. Még a föld is belereszket, megremeg az ég is, elsötétül a Nap és Hold, a csillagok sem ragyognak, mikor az Örökkévaló szava mennydörög, mikor hatalmas seregét szólítja. Rettenetes az ő serege! Ellenállhatatlan, mert az Örökkévaló parancsát teljesíti! Bizony, nagy és rettenetes az Örökkévaló napja! Ki tudja elviselni? „De még most is hívlak benneteket! — mondja az Örökkévaló. — Jöjjetek vissza hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! De szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat! Így térjetek vissza az Örökkévalóhoz, Istenetekhez, mert ő irgalmas és kegyelmes, türelme hosszú, szeretete erős, és örül, ha büntető ítéletét nem kell végrehajtania. Talán megkönyörül rajtatok, és ítéletét mégsem hajtja végre, hanem áldást hagy maga után. S akkor ismét hozhattok az Örökkévalónak, Isteneteknek, étel- és italáldozatot! Fújjátok meg a sófárt a Sionon! Hirdessetek szent böjtöt, hívjátok össze a népgyűlést, gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a vezetőket, hozzátok a gyermekeket, még a csecsemőket is! Jöjjön ki házából az ifjú férj, jöjjön fiatal felesége is, senki se maradjon távol! A papok, az Örökkévaló szolgái, sírjanak a Templom és az oltár között, és mondják: „Könyörülj meg népeden, Örökkévaló, ne engedd, hogy örökséged gyalázzák a nemzetek! Ne uralkodjanak rajtuk, s ne gúnyolhassák őket: »Lássuk hát, hol van most Istenetek!«” Akkor fellángolt az Örökkévaló féltő szeretete, és népének megkegyelmezett. Ezt mondta nekik: „Most már adok nektek búzát, bort és olajat, hogy jóllakjatok, és bőségben éljetek! S többé nem hagyom, hogy a nemzetek gúnyoljanak titeket! Elűzöm földetekről az északi sereget, messze hajítom, kietlen sivatagba vetem, elejét a Keleti-tengerbe, végét a Nyugati-tengerbe taszítom. Szörnyű dolgokat tett, ezért romlásának bűze az egekig ér, pusztulásának büdösségét messze földön érzik. Ujjongj és örülj, te föld, ne félj, mert nagy dolgokat tesz veled az Örökkévaló! Mezei vadak, ne féljetek! Kizöldülnek a pusztai legelők megint, újra teremnek a gyümölcsfák, a szőlő és füge termésüket érlelik. Sion fiai, ti is ujjongjatok, örüljetek az Örökkévalóban, Istenetekben, mert újra esőt ad nektek alkalmas időben. Hullat rátok korai esőt idejében, és késői esőt az első hónapban. A szérűskertek megtelnek gabonával, a szőlőprésből bőven ömlik a must, az olajprésből meg az olívaolaj. Kipótolom az elmaradt termést, amelyet a sáskák raja felemésztett, a meddő éveket, amelyeket elpusztított rátok küldött nagy seregem! Bőven ehettek, megelégedtek, dicséritek Istenetek, az Örökkévaló nevét, mert csodálatosan bánt veletek! Nem vall szégyent népem soha többé! Akkor majd megtudjátok, hogy Izráel népe között lakom, hogy én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, és nincs más kívülem! Nem vall szégyent népem soha többé! Ezek után kiöntöm Szellemem minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, az idősek álmokat látnak, a fiatalok pedig látomásokat kapnak. Kiöntöm Szellemem azokban a napokban még a szolgákra is, férfiakra és nőkre egyaránt. Csodálatos jeleket mutatok égen és földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. A Nap elsötétül, a Hold vérszínűre változik, mielőtt az Örökkévaló nagy és rettenetes napja megérkezik. De mind megmenekülnek, akik segítségül hívják az Örökkévaló nevét, mert ők Sion hegyén és Jeruzsálemben menedéket találnak — megmondta ezt az Örökkévaló előre —, és a megmaradók között lesznek azok, akiket ő elhív.” „Nézzétek! Abban az időben, azokban a napokban, mikor jóra fordítom Júda és Jeruzsálem népének sorsát, egyúttal összegyűjtök minden nemzetet, leviszem őket a Jósafát völgyébe, és ott perbe szállok velük népem miatt. Bizony, ítéletet tartok fölöttük, örökségem, Izráel miatt, amelyet szétszórtak a nemzetek közé, és földem miatt, amelyet felosztottak maguk között. Perelni fogok velük, amiért sorshúzással adták el népemet. Eladták a fiúkat, hogy prostituáltakat szerezzenek, eladták a leányokat, hogy bort vegyenek, és mulatozzanak.” „Hát nektek mi dolgotok velem, Tírusz, Szidón és Filisztea tartományai? Bosszút akartok állni rajtam? Majd én fizetek meg nektek, és bosszútokat fejetekre fordítom vissza! Bizony, megfizetek nektek, amiért elraboltátok ezüstöm, aranyam, templomotokba vittétek drága kincseim! Júdából és Jeruzsálemből foglyokat szereztetek, s hogy vissza ne térhessenek földjükre, eladtátok őket a görögöknek! Nézzétek, mit teszek: felveszem őket onnan, s visszahozom népemet a saját földjére! Rajtatok pedig bosszút állok ezért: fiaitokat és leányaitokat Júda népének kezébe adom, ők pedig eladják azokat a sábaiaknak és a távoli népeknek” — az Örökkévaló mondja ezt. Hirdessétek ezt a nemzetek között: készüljetek a háborúra! Készítsétek fel a harcosokat, gyűljenek össze a csapatok, vonuljanak föl, jöjjenek! Még az ekéből is kardot kovácsoljatok, metszőkésből is dárdát készítsetek! Még a gyenge is mondja: „Erős vagyok!” Jöjjetek, népek, mindenfelől, sietve gyűljetek össze, nemzetek! Ide vezesd harcosaidat, Örökkévaló! „Keljenek fel mind a nemzetek, gyűljenek a Jósafát-völgybe mindenfelől, mert ott tartok fölöttük ítéletet! Lendítsétek a sarlót, megérett az aratnivaló! Színig töltve szőlővel a sajtó, jöjjetek, tapossátok, áradjon a must! Csordulásig tele gonoszságukkal! Tömegek, tömegek a Döntés Völgyében! Közel van az Örökkévaló napja a Döntés Völgyében! Elsötétül a Nap és a Hold, a csillagok sem fénylenek. Felharsan az Örökkévaló hangja Sionról, kiereszti hangját Jeruzsálemből, hogy ég és föld belereszket! De népének az Örökkévaló lesz menedéke, Izráel fiainak ő lesz erős kővára. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló, Istenetek, aki Sionban lakom, szent hegyemen! Akkor szentté lesz Jeruzsálem, hová idegen többé be nem léphet.” „Akkor a hegyeken szőlő és bor terem, a dombokról tej folyik, és Júda minden száraz patakmedrét majd víz árasztja el. Az Örökkévaló Templomából forrás fakad, és a Sittím völgyét megöntözi. De Egyiptom földje pusztává lesz, Edom kietlen sivataggá, mert kegyetlenül bántak Júda népével, ártatlanokat öltek Izráelben. Júda földje pedig virulni fog örökké, és Jeruzsálemet lakni fogják nemzedékről nemzedékre. Mert megbosszulom az ártatlanok halálát, nem hagyom a gyilkosokat büntetlenül!” Akkor Sion lesz az Örökkévaló lakóhelye! Ezek Ámósznak, egy juhász gazdának a szavai, aki Tékoa városában élt. Ámósz akkor látta Izráelről ezeket a látomásokat, amikor Júdában Uzzijjá király, Izráelben pedig Jeroboám király, Jóás fia uralkodott, körülbelül két évvel a földrengés előtt. Ezt mondta Ámósz: „Az Örökkévaló kiált a Sionról, ahogy az oroszlán ordít, és megzendül hangja Jeruzsálemből, mint a mennydörgés. Kiszáradnak akkor a pásztorok legelői, s még a Kármel tetejét is aszály perzseli.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Arám népét, mivel bűnt bűnre halmoznak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert Gileád lakóit oly kegyetlenül pusztították, ahogy a gabonát vasfogú cséplőszánnal csépelik. Tüzet küldök hát Hazáél házára, amely elégeti Benhadad várait és palotáit. Damaszkusz kapuiról leütöm a zárakat, kivágom Aven völgyéből az uralkodót, kiirtom Bét-Édenből a fejedelmet, Arám népét pedig fogságba küldöm Kírbe” — az Örökkévaló mondta ezt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem a filiszteusokat, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert egész falvakat ejtettek fogságba, hogy eladják őket rabszolgának Edomba. Tüzet küldök hát Gáza várfalaira, amely elégeti várait és palotáit, kivágom Asdódból az uralkodót, kiirtom Askelónból a fejedelmet, azután Ekron ellen fordulok, és elpusztul a filiszteusoknak még a maradéka is” — az Örökkévaló mondta ezt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Tírusz lakóit, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert egész falvakat ejtettek fogságba, hogy eladják őket rabszolgának Edomba, s nem törődtek vele, hogy azok szövetséges testvéreik voltak. Tüzet küldök hát Tírusz várfalaira, amely elégeti várait és palotáit.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Edom népét, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert kivont karddal üldözték a saját rokonaikat, irgalom nélkül támadták őket, szüntelen haraggal, és könyörtelenül. Ezért tüzet küldök Témánra, amely elégeti Bocra várait és palotáit.” „Megbüntetem Ammon népét, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert Gileádban felhasogatták a terhes asszonyokat, hogy országuk területét kiterjesszék. Tüzet gyújtok hát Rabbá várfalain, amely elégeti várait és palotáit, harci kiáltás és csatazaj közepette, a vihar és forgószél idején. Királyukat száműzetésbe hurcolják, s vele mennek mind a főemberek is.” — az Örökkévaló mondta ezt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Moáb népét, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert meggyalázták Edom királyának sírját, mésszé égették csontjait. Tüzet küldök hát Moábra, amely elégeti Kerijjót várait és palotáit. Elpusztul Moáb a csatazajban, harci kiáltás és a sófár hangja közepette. Kivágom belőle az uralkodót, megölöm minden vezetőjét” — az Örökkévaló mondta ezt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Júda népét, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert semmibe vették Törvényemet — az Örökkévaló tanítását —, és nem engedelmeskedtek parancsaimnak. Félrevezették őket bálványaik, amelyeket őseik is tiszteltek. Tüzet küldök hát Júdára, amely elégeti Jeruzsálem tornyait és palotáit.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Megbüntetem Izráel népét, mivel bűnt bűnre halmoztak. Így határoztam, és nem vonom vissza, mert eladták rabszolgának az igazat, már egy csekély adósság miatt is. Eladták rabszolgának a szegényt, bár csak egy pár saru árával tartozott. Letapossák a szegény nincstelent, mint a föld porát, félrelökik az útból a nyomorultat. Apa és fia ugyanahhoz a szolgaleányhoz járnak, s nevemre gyalázatot hoznak. Zálogba vett ruhákon hevernek minden egyes oltár mellett, és isteneik házában bort isznak, amelyet a megbírságoltaktól kaptak. Pedig én voltam, aki kiirtottam az emóriakat, akik magasak voltak, mint a cédrus, és erősek, mint a tölgy! Bizony, elpusztítottam őket gyökerestül-ágastul, hogy földjüket Izráelnek adjam. Én voltam, aki kihoztalak, Izráel, Egyiptom földjéről, és vezettelek a lakatlan pusztában negyven esztendeig, hogy az emóriak földjét neked adjam! Én voltam, aki fiaitok közül prófétákat választottam, ifjaitok közül nazírokat neveltem! Nem így van-e, Izráel? De bizony igen!” — az Örökkévaló mondta ezt. „Ti pedig borral itattátok a nazírokat, a prófétákra meg ráparancsoltatok, hogy ne prófétáljanak! Ó Izráel, terhemre vagytok, mint kévék megrakott szekérnek! Ezért nem menekülhettek meg a büntetéstől: nem futhat el a gyorslábú sem, az erőst is elhagyja ereje, a hős harcos sem marad életben, nem tud ellenállni az íjász sem, nem menekülhet, aki gyorsan fut, sem aki lovon vágtat! Azon a napon a bátor szívű hős is fegyverét eldobva, meztelen menekül!” — az Örökkévaló mondta ezt. Ezért hát, Izráel fiai, halljátok meg az Örökkévaló szavát, amelyet ellenetek mondott, egész nemzetségetek ellen, amelyet Egyiptomból felhozott! „Csak titeket választottalak a föld összes nemzetei közül, hogy közösségben éljetek velem, ezért büntetlek meg titeket minden bűnötökért! Hogyan is járhatnak ketten együtt, ha egymással meg nem egyeztek előbb?” Ordít-e az oroszlán a bozótban, ha nem talált zsákmányt? Morog-e az oroszlán a barlangjában, ha nem szerzett prédát? Csapdába esik-e a madár a földön, ha nem állítottak előbb csapdát neki? Felpattan-e a csapda a földről, ha semmit sem fogott? Ha megfújják a sófárt a városfalon, nem riad-e meg a nép? Történhet-e valami baj a városban, ha nem az Örökkévaló szerezte azt? Mert Uram, az Örökkévaló nem tesz semmit anélkül, hogy titkát ki ne jelentené szolgáinak, a prófétáknak. Mikor az oroszlán ordít, ki ne félne? Amikor Uram, az Örökkévaló szól, ki ne prófétálna? Hirdessétek ezt Filisztea és Egyiptom magas tornyairól: „Gyűljetek össze Samária hegyein, nézzétek ezt a zűrzavart a városban, lássátok az elnyomottak nyomorúságát!” Ezt mondja az Örökkévaló Samária lakosairól: „Már nem is tudnak jót tenni, csak erőszakkal szerzett kincseket gyűjtenek palotáikban.” Ezért azt mondja Uram, az Örökkévaló: „Elfoglalja földeteket az ellenség, lerombolja váraitokat, kirabolja palotáitokat.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Mikor az oroszlán elragad a nyájból egy juhot, abból a pásztornak csak egy-két lábszár, vagy a füle marad. Ugyanígy, Samária lakosai közül is csak néhányan menekült marad életben, a többi mind elpusztul! A menekültek kezében szinte semmi sem marad: talán egy darab ruha, vagy egy takaró, a többi vagyonuk mind elpusztul!” Ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene: „Halld meg ezt, és figyelmeztesd Jákób népét: Amikor megbüntetem Izráelt bűnei miatt, Bételt is megbüntetem: letöröm oltárainak szarvait, és a földre dobom. Szétrombolom a városi házakat és a vidéki nyaralókat, összedőlnek az elefántcsonttal díszített paloták, elpusztulnak a kis és nagy házak egyaránt”. — ezt mondta az Örökkévaló. Halljátok meg ezt az üzenetet, ti gazdag samáriai asszonyok, akik meghíztatok a jólétben, mint a básáni tehenek, akik elnyomjátok a szegényeket, letiporjátok a nincsteleneket, akik férjeitekkel bort hozattok, hogy annál mulassatok! Megesküdött Uram, az Örökkévaló, a saját szentségére, hogy eljön az idő, amikor foglyul ejtenek és elhurcolnak titeket, gyermekeitekkel együtt, ahogy hálóba kerítik a nagy halakat, és horoggal kifogják a kis halakat. A városfal törésein át menekültök ki, és a Hermón felé hajtanak el benneteket — ezt mondja az Örökkévaló. „Menjetek csak Bételbe, hogy ott vétkezzetek! Menjetek csak Gilgálba, hogy bűnt bűnre halmozzatok! Vigyétek áldozataitokat minden reggel, meg tizedeiteket a háromnapos ünnepekre, vigyétek csak a kovászos ételáldozatot, dicsekedjetek csak a hálaáldozattal, hadd lássa mindenki! Hiszen ti így szeretitek, Izráel fiai, nem igaz?!” — ezt üzeni nektek Uram, az Örökkévaló. „Ezért éhínséget küldtem rátok minden városban, hogy még kenyér sem maradt házaitokban, de mégsem fordultatok vissza hozzám!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Elvettem tőletek a tavaszi esőt, mikor a gabon legjobban kívánta volna. Egyik városra küldtem esőt, a másik szárazon maradt. Egyik mezőre esett, a másik teljesen kisült. Két-három város lakói tántorogtak egy kúthoz ivóvízért, de nem jutott mindenkinek, mégsem fordultatok vissza hozzám!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Kertjeitek és szőlőitek termését betegségekkel pusztítottam el, füge- és olajfáitokat lerágták a sáskák, mégsem fordultatok vissza hozzám!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Betegséggel vertelek meg titeket, járványokkal, mint egykor Egyiptom lakóit, ifjaitokat kiszolgáltattam a kard élének, lovaitokat zsákmányul adtam ellenségeiteknek, táborotokat orrfacsaró hullabűz borította, mégsem fordultatok vissza hozzám!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Úgy elpusztítottam néhány városotokat, ahogy eltöröltem Sodomát és Gomorát, s mint a tűzből kikapott üszkös fadarab, olyan lett, aki megmaradt, mégsem fordultatok vissza hozzám!” — ezt mondja az Örökkévaló. „Emiatt így bánok majd veled, Izráel! S mivel így bánok veled, készülj ítéletemre, mert bizony Istened elé kell állanod!” Ő az, aki hegyeket formál, és szelet teremt. Ő teremti az ember szellemét, és gondolatait kijelenti az embereknek. Ő változtatja a hajnalt sötétséggé, és lépdel a föld magaslatain. Örökkévaló, Seregek Ura és Istene — ez az ő neve! Halld meg ezt, Izráel népe! Halld meg siratóénekem, amellyel gyászollak téged! „Jaj, elesett Izráel szűz leánya, fel sem kel soha többé! Olyanná lett, mint akit fegyver sújtott porba! Saját földjén terült el, ott hagyták egyedül, nincs, aki fölemelje!” Mert ezt mondja Uram, az Örökkévaló: „Ha egy városból ezren indultok csatába, csak száz tér vissza élve, ha százan indultok, csak tíz tér haza épségben.” Ezt üzeni az Örökkévaló Izráel népének: „Engem keressetek, hogy éljetek! Ne Bételbe igyekezzetek, ne Gilgálba siessetek! Beérsebába se menjetek át, hiszen Gilgál lakóit száműzetésbe hurcolják, Bételt meg porig rombolják!” [6-7] Ti, akik elcsavarjátok a jogosságot, és lábbal tiporjátok az igazságosságot, az Örökkévalót keressétek, és élni fogtok! Különben olthatatlan tűz gyullad fel József házában, amely még Bételt is porrá égeti! *** Ő az, aki a Fiastyúkot és a Kaszás-csillagot teremtette, a sűrű sötétséget hajnallá változtatja, a nappalt meg éjszakává. Ő szólítja elő a tengerek vizét, és elborítja a föld színét vele. Örökkévaló — ez az ő neve! Ő sújt le a hatalmasokra, mint a villám, és hirtelen elpusztítja váraikat. Ti gyűlölitek azt, aki nyilvánosan elítéli az igazságtalanságot, és utáljátok, mert igazat mond. Tudjátok meg hát: mivel letapostátok a szegényeket, és elvettétek tőlük még a kenyérnek való gabonát is, ezért hiába építitek előkelő házaitokat, nem fogtok bennük lakni soha! Hiába gondozzátok szép szőlőiteket, meg sem kóstolhatjátok a borát! Jól tudom, milyen sok bűn terhel titeket, s milyen sokat vétkeztetek: nyomorgatjátok az igazakat, elfogadjátok a megvesztegetést, megfosztjátok jogaiktól a szegényeket a bíróság előtt. Ezért, aki értelmes, bölcsebb, ha hallgat, mert gonosz időket élünk. Törekedjetek inkább a jóra, ne a rosszra, akkor nyugodtan élhettek, s az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene valóban veletek lesz, ahogyan mondogatjátok! Gyűlöljétek a gonoszt, és szeressétek a jót, állítsátok helyre az igazságos ítélkezést! Akkor talán megkönyörül rajtatok az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene, és megkegyelmez Izráel maradékának. Ezt mondja Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene: „Minden utcán keservesen jajgatni fognak, és a tereken rémülten kiáltoznak. Siratni hívják még a földműveseket is, a siratóasszonyokkal együtt, hogy jajgassanak. Bizony, minden szőlőskertben sírni fognak, amikor átmegyek közöttetek!” — ezt mondja az Örökkévaló. Jaj nektek, akik kívánjátok az Örökkévaló napját! Mit reméltek az ő napjától? Hiszen számotokra sötét az a nap, nem világosság! Úgy jártok vele, mint aki oroszlán elől fut, és medve támadja meg. Vagy a házába menekülve a falhoz támaszkodik, s ott marja meg a vipera. Hiszen számotokra sötétséget hoz az a nap, nem világosságot! Bizony, sűrű homályt, amelyben még halvány fénysugár sincs! „Gyűlölöm vallásos ünnepeiteket, nem szenvedhetem tovább! Nem gyönyörködöm ünnepi gyűléseitekben! Hiába hoztok elém égő- és ételáldozatokat, nem fogadom el tőletek, hizlalt hálaáldozati állataitokra rá sem nézek! Elegem van dicsőítő énekeitek zajából! Hallani sem bírom hárfátok dallamát! Inkább áradjon az ítélet, zúduljon alá az igazság, mint a hirtelen támadt árvíz, vagy a medréből kilépő folyó!” „Izráel, égőáldozatokat és ételáldozatokat hoztál nekem negyven évig, a pusztai vándorlás idején. De hordoztátok isteneitek, Szikkút, Molok, Kijjún, meg a csillagok isteneinek bálványait, amelyeket magatoknak készítettetek! Ezért hát messzire űzlek titeket, száműzetésbe hurcolnak benneteket, Damaszkuszon is túlra!” — ezt mondja az, kinek neve Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene. Jaj nektek, akik gondtalan jólétben éltek a Sionon! Jaj nektek, akik önelégült elbizakodottságban éltek Samáriában, akik magatokat a legkülönb nép vezetőinek tartjátok, hiszen hozzátok fordul tanácsért egész Izráel! Menjetek csak el Kalnéba, nézzetek szét a nagy Hamátban, járjátok be Gát városát a filiszteusok földjén! Különbek vagytok-e náluk? Nem nagyobb-e országuk a tieteknél? Jaj nektek, akik a veszedelem napját távolinak gondoljátok, pedig tetteitekkel éppen ti sürgetitek jövetelét! Jaj nektek, akik díszes pamlagon heverésztek, elefántcsonttal díszített nyoszolyákon nyújtózkodtok, akik báránysülttel lakomáztok, s levágjátok a borjakat magatoknak, hárfát pengetve dalolgattok, és hangszereket készítetek magatoknak, mint Dávid, akik öblös korsókból isszátok a bort, s drága illatszerekkel kenegetitek magatokat, de József népe romlásán nem bánkódtok! Elsők lesztek hát, akiket száműzetésbe hurcolnak, s vége szakad a henyélők lakomáinak! Uram, az Örökkévaló megesküdött önmagára, ezt mondta az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene: „Utálom, amire Jákób népe oly büszke, gyűlölöm várait és palotáit, ezért kiszolgáltatom a várost ellenségeinek, és kezükbe adok mindenkit, aki csak benne lakik.” Akkor, ha tízen maradnak élve egy családból, még azok is meghalnak. S ha eljön egy rokon, hogy kivigye a házból a holttesteket, hogy elégesse őket; megkérdezi azt, aki a házban maradt: „Van-e még ott valaki más?” Az meg válaszol: „Nem, nincs más, hála…”. De a másik félbeszakítja: „Hallgass! Ki ne mondd az Örökkévaló nevét!” Mert nézzétek, az Örökkévaló parancsol, és darabokra töri a nagy házakat, apró törmelékké zúzza a kis házakat! Vajon vágtatnak-e a lovak a sziklákon? Vagy felszánthatjátok-e ökrökkel a tengerpartot? De ti az igaz ítéletet keserű méregre cseréltétek! Az igazságosság gyümölcse helyett üröm terem nálatok! Dicsekedtek vele, hogy Lódebárt elfoglaltátok. Kérkedve mondjátok: „Lám, a magunk erejével foglaltuk el Karnaim várát!” „Ezért hát, Izráel, ellened indítok egy népet — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura és Istene —, elnyomnak és sanyargatnak majd téged egész földeden, a hamáti úttól az Arava-völgyig.” Uram, az Örökkévaló ezt mutatta nekem látomásban: Kaszálórétet láttam, a királyi kaszálás után, amikor újra nőni kezdett a fű. Az Örökkévaló sáskarajt formált, és ráküldte a zöldellő mezőre. Mikor a sáskák már egészen csupaszra tarolták a rétet, felkiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Könyörgök, bocsáss meg nekünk, különben Jákób népe nem éli túl ezt a csapást, hiszen már csak maroknyian maradtunk meg!” Akkor az Örökkévaló megengesztelődött, és visszahívta a csapást. „Jól van, ez nem fog bekövetkezni” — mondta. Uram, az Örökkévaló ezt mutatta nekem látomásban. Tüzet hívott elő, hogy azzal büntesse meg népét. A tűz elpusztította a nagy mélységet, és már a megművelt földeket is kezdte elégetni. Akkor felkiáltottam: „Jaj, Uram, Örökkévaló! Könyörgök, állítsd meg a csapást, különben Jákób népe nem éli túl, hiszen már csak maroknyian maradtunk meg!” Akkor az Örökkévaló megengesztelődött, és visszahívta a csapást. „Jól van, ez sem fog bekövetkezni” — mondta. Majd ezt mutatta nekem látomásban: az Úr egy fal tetején állt, és kezében függőónnal vizsgálta, hogy a fal függőleges-e. Ezt kérdezte tőlem az Örökkévaló: „Ámósz, mit látsz?” „Függőónt” — válaszoltam. Akkor ő így folytatta: „Látod, függőónnal vizsgálom meg népemet, Izráelt, és nem kímélem meg őket többé a büntetéstől! Bizony elpusztulnak Izsák népének magaslatai, romhalmazzá lesz Izráelben minden szent épület, és fegyverrel támadok Jeroboám király családjára!” Amacjá, a bételi szentély papja üzenetet küldött Jeroboámnak, Izráel királyának: „Királyom, Ámósz lázadást szít ellened a nép között. Nem tűrheti tovább az ország Ámósz beszédét! Mert azt mondta: »Jeroboám meghal a csatában, Izráel népét pedig kétségtelenül száműzetésbe hurcolják, messze földre.«” Azután Amacjá ezt mondta Ámósznak: „Próféta, menj el innen, siess vissza Júda földjére! Ott keresd meg a kenyeredet, ott prófétálj! Itt, Bételben, nem prófétálhatsz többé, mert ez a király szent helye, és királyságának temploma!” Ámósz így válaszolt Amacjának: „Nem vagyok én próféta, sem a próféták tanítványa. Gazdálkodó vagyok, juhokat, marhákat tenyésztek, gyümölcsfákat gondozok. De az Örökkévaló elhívott a nyájam mellől, s azt mondta nekem: »Menj, és prófétálj Izráelnek, népemnek!« Most hát hallgasd meg Amacjá, mit üzen neked az Örökkévaló! Te azt mondod, ne prófétáljak Izráel ellen, ne szóljak Izsák népe ellen. Az Örökkévaló pedig ezt mondja neked: »Feleséged prostituálttá lesz a városban, fiaidat és leányaidat fegyverrel ölik meg, birtokod elveszik, és felosztják az idegenek, te magad idegen földön halsz meg, Izráelt pedig száműzetésbe hurcolják!«” Uram, az Örökkévaló ezt mutatta nekem látomásban: Egy kosár érett gyümölcsöt láttam. Ezt kérdezte: „Ámósz, mit látsz?” „Egy kosár érett gyümölcsöt” — válaszoltam. Akkor így folytatta: „Megérett az ítéletre népem, nem kímélem meg a büntetéstől többé! Azon a napon a templomi ének helyett siratóének hallatszik — mondja Uram, az Örökkévaló —, temérdek hulla hever majd mindenütt, és szótlanul hordják halomba.” Halljátok meg ezt, ti kereskedők, akik letapossátok a szegényeket, és pusztítjátok a nyomorultakat! Akik azt mondjátok magatokban: „Bárcsak elmúlna már az Újhold ünnepe, hogy megint árulhatnánk a gabonát! Mikor lesz már vége a szombatnak, hogy eladhassuk a búzát? Kisebbítsük meg a mértéket, emeljük fel az árakat, hamisítsuk meg a mérleget, adjuk el a szemetes gabonát is! Vásároljunk adósrabszolgákat a szegények közül, vegyük meg a nincsteleneket, még ha csak egy pár saru árával tartoznak is!” Önmagára esküdött az Örökkévaló, Jákób Dicsősége: „Nem felejtem el soha e nép gonosztetteit! Hát ne rendüljön meg a föld miattuk? Bizony, mindannyian gyászolni fognak! Az egész ország beleremeg, emelkedik, majd lesüllyed, ahogy a Nílus árad és apad”. „Azon a napon lenyugtatom a napot délidőben — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, fényes nappal sötétségbe borítom az egész földet. Ünnepeiteket gyászolássá változtatom, énekeiteket pedig siratóénekké. Minden derékra zsákruhát kötök, mindegyikőtök fejét kopaszra nyírom, s olyan gyászba borítalak titeket, mint ahogy az egyszülött fiút siratják. Bizony, keserves lesz számotokra az a nap és keserű!” „Bizony, eljönnek a napok — ezt mondja Uram, az Örökkévaló —, mikor éhséget küldök a földre, de nem kenyérre éheznek majd! Szomjúságot bocsátok rájuk, de nem vízre szomjaznak! Az Örökkévaló szavát kívánják, igéjére éheznek és szomjaznak! Vándorolnak egyik tengertől a másikig, és északtól keletig, futnak, hogy keressék az Örökkévaló beszédét, de nem találják majd sehol!” „Azon a napon a szép fiatal leányok és az erős ifjak mind elepednek a szomjúság miatt! Mind elesnek, mivel Samária szégyenletes bálványaira esküdtek: »Dán istenére mondom!« és: »A beérsebai útra mondom!« Elesnek, bizony, és fel sem kelnek többé!” Láttam az Urat, amint az oltár mellett állt, és ezt mondta: „Sújts le az oszlopfőre, hogy még az alap is megremegjen! Döntsd rá az egész házat a benne lévők fejére! Akik életben maradnak, azokat fegyverrel ölöm meg. Egy sem fog elszaladni, senki sem menekülhet! Ha leásnak, erőszakkal betörnek a Seolba, onnan is előhúzom őket. Ha felkapaszkodnak az égbe, onnan is lerántom őket. Ha a Kármel tetején rejtőznek el, ott is megtalálom, és megragadom őket. Ha a tenger mélyén bújnak el, hogy ne lássam őket, ott is parancsolok a kígyónak, hogy marja meg őket. Ha ellenségeik fogságba hurcolják őket, ott is parancsolok a fegyvernek, hogy ölje meg őket. Bizony szemmel tartom népemet, de nem a javukra, hanem a vesztükre!” Uram, az Örökkévaló, a Seregek Ura megérinti a földet, és az beleremeg, emelkedik és lesüllyed, akár a Nílus vize Egyiptomban. A föld lakosai pedig mind sírnak és gyászolnak. Az Örökkévaló a Mennyben építette lakóhelyét, és a Földre alapozta az ég boltozatát. Ő szólítja elő a tengerek vizét, és elborítja a föld színét vele, Ő az Örökkévaló — ez az ő neve! Ezt mondja az Örökkévaló: „Izráel népe! Olyanok lettetek számomra, mint Etiópia népe, vagy mint bármely más nép. Igaz, én hoztam föl Egyiptomból Izráelt, de a filiszteusokat is én hoztam el Kréta szigetéről, Arám népét meg Kírből.” Uram, az Örökkévaló szemmel tartja Izráel királyságát, amelyet elborított a bűn. „Bizony, eltörlöm azt a föld színéről — ezt mondja az Örökkévaló —, de Jákób népét mégsem pusztítom el teljesen! Nézzétek és lássátok: Parancsolok, és megrostálom népemet, Izráelt, a nemzetek között, mint ahogy a búzát kirostálják. De egyetlen szemecske sem esik a földre! Népem bűnöseit mind fegyver öli meg, bár azt hiszik, hogy őket baj nem érheti”. „Azon a napon újra fölállítom Dávid leomlott sátorát, repedéseit és romlásait kijavítom, hogy mint régen volt, olyan legyen. Igen, újjáépítem teljesen, hogy örököljék Edom maradékát, meg akik a nemzetekből megmaradnak, mindazokat, akik nevemet viselik — mondja az Örökkévaló, aki ezt be is teljesíti. Bizony, eljön az idő — mondja az Örökkévaló —, amikor olyan bőségesen megáldalak titeket, hogy a szántó utoléri az aratót, aki szőlőt szüretel, utoléri a vetőt. A hegyoldalakról árad majd a must, s a dombokról bor-patakok folynak. Népem, Izráel sorsát jóra fordítom. Romba dőlt városaikat újra felépítik, s laknak bennük, szőlőket telepítenek, és a saját borukat isszák. Én telepítem le őket ismét a földjükre. Többé ki nem szaggatja őket senki arról a földről, amelyet én adtam nekik!” — ezt mondja Istened, az Örökkévaló. Ezt a látomást kapta Abdiás. Ezt mondta Uram, az Örökkévaló Edomról: Hírt hallottunk az Örökkévalótól, hírnököt küldött a nemzetekhez, aki ezt hirdette nekik: „Készüljetek, és jöjjetek, támadjuk meg Edomot!” „Bizony, te vagy a legkisebb a nemzetek között, mindenki megvet és megutál téged. A saját büszkeséged vezetett félre: mivel magas sziklák rejtekében laksz, fenn a magasban, ezt gondoltad: »Ugyan, ki tudna legyőzni engem?!« Pedig hiába szállnál oly magasra, mint a sas, hiába raknád fészked a csillagok közé, onnan is letaszítanálak” — mondja az Örökkévaló. [5-6] „Ha tolvajok törnek be egy házba, ha éjjel rablók törnek az otthonodba, csak annyit visznek el, amennyi valóban kell nekik. Ha szüretelők szedik a szőlőt, egy keveset ők is hagynak rajta. De téged, Ézsau népe, ellenségeid teljesen elpusztítanak! Felkutatják minden elrejtett kincsedet, úgy kirabolnak, hogy semmid sem marad! *** Szövetségeseid becsapnak, országodból kiűznek, akikkel békességben éltél, elfoglalják földedet, bizalmas barátaid csapdát állítanak neked, de észre sem veszed. Azon a napon — azt mondja az Örökkévaló — kipusztítom a bölcseket Edomból, és minden értelmet Ézsau hegyeiről. Rettegnek vitéz harcosaid, Témán, mert mindet leöldösik, egy sem marad élve Ézsau hegyén! Bizony, utolér téged a büntetés, mindazért, amit testvéred, Jákób ellen elkövettél. Elborít a szégyen, és mindörökre kiirtanak téged, mert testvéredet öldökölted kegyetlenül! Amikor Jeruzsálem kapuján idegenek törtek be, amikor kincseire sorsot vetettek, amikor kirabolták, és lakóit elhurcolták, testvérednek nem segítettél, hanem a rablókkal együtt zsákmányoltál! Nem kellett volna kárörvendőn nézned testvéredre! Nem kellett volna örülnöd Júda népe pusztulásán büntetése napján! Nem lett volna szabad nagy hangon kérkedned nyomorúságuk láttán! Miért mentél be népem kapuján, szerencsétlenségük idején? Miért nézted gyönyörködve népem romlását? Nem lett volna szabad vagyonukra kezed kinyújtanod nyomorúságuk idején! Hogy nem féltél az utakra állni, hogy népem menekültjeit levágjad?! Hogy merted a megmaradtakat kiszolgáltatni ellenségeiknek?! Bizony, közel az Örökkévaló napja, és minden nemzetet elér! Ezért, ahogy másokkal bántál, úgy bánnak majd veled is, Edom! Bizony, minden gonosztetted visszaszáll a fejedre! Ahogy ittatok haragom poharából szent hegyemen, majd úgy isznak mind az összes nemzetek is! Bizony, megisszák egészen, lenyelik, bármilyen keserű, s úgy eltűnnek a föld színéről, hogy még nyomuk sem marad! De a Sion hegyén lesznek azok, akik megmenekülnek, és szent népemmé lesznek. Jákób népe ismét birtokba veszi földjét, mint az örökségét. Bizony, Jákób népe olyan lesz, mint a tűz, József családja, mint a láng! Elpusztítják Ézsau népét, mint szalmát a tűz, hogy még írmagjuk sem marad!” — mert az Örökkévaló mondta ezt. Izráel népe elfoglalja Ézsau hegyeit délen, s a filiszteusok földjét, nyugat felé. Letelepülnek Efraim és Samária vidékére, Benjámin törzse pedig Gileádba. Akiket száműztek Izráelből, nagy seregben jönnek vissza Kánaán földjére, s elfoglalják egészen Sareptáig. Akiket pedig Jeruzsálemből hurcoltak el, Szefáradból térnek vissza, és letelepednek a déli városokban. Sion hegyére a győztes szabadítók mennek föl, hogy ítéletet tartsanak Ézsau hegye fölött, és az Örökkévalóé lesz a királyi uralom. Az Örökkévaló szava érkezett Jónáshoz, Amittaj fiához: „Készülj az útra, sietve menj Ninivébe, a nagy városba, figyelmeztesd lakóit a közelgő veszedelemre, mivel tudok róla, hogy mennyi gonoszságot követtek el, és meg fogom büntetni őket ezért!” Jónás azonban el akart futni az Örökkévaló elől, és elhatározta, hogy éppen az ellenkező irányba, Társisba utazik. Ezért lement Jáfó kikötőjébe, és keresett ott egy Társisba induló hajót. Miután kifizette az útiköltséget, felszállt a hajóra, hogy a többi utassal együtt Társisba menjen. Így akart elmenekülni az Örökkévaló elől. El is indultak, de az Örökkévaló erős szelet küldött, és oly hatalmas vihart támasztott a tengeren, hogy a hajó már-már összetört. A hajósok rémülten kiáltottak segítségért: ki-ki a maga istenéhez imádkozott. A rakományt a tengerbe dobálták, hogy ezzel is könnyítsenek a hajón. Jónás azonban félrehúzódott a hajó belsejébe, és lefeküdt aludni. A kapitány felfedezte, és rákiáltott: „Ébredj föl! Hogy tudsz ilyenkor aludni?! Kiálts az istenedhez, hátha megkönyörül rajtunk, és nem veszünk el!” A hajósok ekkor elhatározták, hogy kiderítik, ki miatt támadt ez a nagy vihar. Ezért sorsot húztak, és a sors Jónásra esett. „Mondd meg az igazat, miért kerültünk ilyen nagy viharba? Ki vagy te, és mi a mesterséged? Hol van a hazád, és honnan jössz? Melyik néphez tartozol?” — kérdezték. Jónás így válaszolt: „Héber vagyok, és az Örökkévalót, a menny Istenét tisztelem, aki a tengert és a szárazföldet teremtette.” Amikor azt is bevallotta, hogy az Örökkévaló elől menekül, az emberek még jobban megrémültek, és azt kérdezték: „Hogy tehettél ilyet?!” Közben a vihar egyre nagyobb erővel tombolt. Akkor megkérdezték Jónást: „Mit tegyünk veled, hogy a vihar lecsendesedjen?” „Dobjatok a tengerbe — válaszolta ő —, akkor a vihar lecsendesül, és a tenger megnyugszik. Hiszen jól tudom, hogy miattam támadt ez a szörnyű vihar.” A hajósok ennek ellenére teljes erővel próbáltak a partra evezni, de hiába, mert a vihar egyre jobban dühöngött. Akkor minden hajós az Örökkévalóhoz kiáltott: „Örökkévaló, kérünk téged, ne engedd, hogy mind elpusztuljunk emiatt az ember miatt! Kérünk, ne terheljen bennünket egy ártatlan ember meggyilkolásának a bűne! Te pedig, Örökkévaló, tegyél úgy, ahogy jónak látod!” Azután felkapták Jónást, és bedobták a tengerbe, amely azonnal lecsillapodott. Ezt látva az emberek még inkább félték és tisztelték az Örökkévalót: áldozatokat mutattak be, és fogadásokat tettek neki. Az Örökkévaló pedig odaküldött egy hatalmas halat, hogy nyelje el Jónást, aki három nap és három éjjel a hal gyomrában maradt. Jónás így imádkozott Istenéhez, az Örökkévalóhoz a hal gyomrában: „Az Örökkévalóhoz kiáltottam szorult helyzetemben, és ő meghallgatott engem! A halál gyomrából kiáltottam hozzád, mégis meghallottad hangomat! Mert a mélységbe hajítottál, a tenger közepébe dobtál, körülvett az áradat, összecsaptak hullámaid a fejem fölött, s örvényeid elborítottak. Már azt gondoltam: bizony végleg eltaszítottál szemed elől! Vajon láthatom-e még valaha szent Templomodat? Bezárult fölöttem a mély víz, elborít az ár, a torkomig ér, hínár szövődött fejemre, a hegyek alapjáig süllyedtem, örökre bezárultak a föld reteszei mögöttem! Örökkévaló Isten, te mégis kiemelted lelkem a pusztulásból! Mikor elcsüggedtem, rád emlékeztem, imádságom feljutott eléd, szent Templomodba. Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, elhagyják az egyetlent, aki könyörülhet rajtuk! De én hálával áldozom neked, Istenem, és fogadásaimat megadom! Bizony, az Örökkévalótól jön a szabadulás!” Akkor szólt az Örökkévaló a halnak, az pedig kivetette Jónást a tenger partjára. Az Örökkévaló szava másodszor is Jónáshoz érkezett: „Kelj föl, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd lakóinak, amit én mondok neked!” Akkor Jónás az Örökkévaló szava szerint felkerekedett, és elment Ninivébe, amely rendkívül nagy város volt. Három napig tartott, amíg valaki gyalog keresztülment rajta. Jónás tehát egyre beljebb ment a városba. Egy álló napig gyalogolt, majd hangosan kiáltotta: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” A város lakói hittek Istennek, megalázták magukat, és böjtöt hirdettek egész Ninivében. A lakosok apraja-nagyja zsákruhát öltött és böjtölt. A király is, amikor meghallotta a hírt, felkelt trónjáról, levetette díszes ruháját, zsákba öltözött, és hamuba ült. Rendeletet adott ki, amelyet kihirdettek Ninivében: „A király és vezérei ezt parancsolják: Böjtöljön mindenki a városban! Se emberek, se háziállatok ne egyenek, se nyájak, se csordák ne legeljenek egy ideig semmit, sőt, még vizet se igyanak! A lakosok és a barmok viseljenek zsákot, és mindenki teljes erőből kiáltson Istenhez! Minden ember változtassa meg az életét, hagyjon föl minden gonoszsággal, és ne kövessen el többé semmilyen erőszakosságot! Ki tudja, talán Isten meggondolja magát, lecsillapodik izzó haragja, és mégsem pusztít el bennünket.” Isten látta, hogy Ninive lakosai mit tettek, és hogyan fordultak el gonosz dolgaiktól. Ezért valóban meggondolta magát, és az ítéletet, amelyet pedig már elhatározott, mégsem hajtotta végre. Jónásnak azonban nagyon rosszul esett, hogy Isten mégsem pusztította el Ninivét, és nagyon megharagudott. „Ó, Örökkévaló — imádkozott —, sejtettem én már akkor, mikor még otthon voltam, hogy ezt fogod tenni! Emiatt akartam Társisba futni! Hiszen ismerlek téged, hogy kegyelmes, irgalmas és nagyon türelmes Isten vagy, hogy hűséges szereteted az égig ér, és ha csak lehet, megváltoztatod büntető ítéleted. Most pedig, Örökkévaló, kérlek, vedd el az életem, mert jobb lenne meghalnom, mintsem hogy tovább éljek!” „Vajon jogosan haragszol emiatt?” — kérdezte az Örökkévaló. Ezután Jónás kiment a városból, és attól keletre letelepedett. Készített magának egy kunyhót, s annak árnyékából figyelte, mi fog történni a várossal. Az Örökkévaló Isten pedig növesztett egy nagy ricinusbokrot, hogy tartson árnyékot Jónás feje fölé, és óvja meg őt a napszúrástól. Örült is Jónás szerfölött a bokornak. Másnap hajnalban azonban Isten úgy intézte, hogy egy féreg megrágta a bokrot, és az hamarosan el is száradt. Felkelt a nap, Isten pedig forró és erős keleti szelet küldött arra a vidékre. A nap egyenesen a fejére tűzött Jónásnak, aki már-már elájult a hőségtől. Azt kívánta, bárcsak meghalna. „Jaj, jobb lenne meghalnom, mintsem hogy tovább éljek!” — panaszkodott. Akkor Isten megszólította: „Vajon jogosan haragszol, hogy a bokor elszáradt?” „Igen, jogosan! — mérgelődött Jónás —, haragszom, amíg csak élek!” Az Örökkévaló így válaszolt: „Látod, Jónás, te sajnálod ezt a ricinusbokrot, amely egyetlen éjjel felnőtt, a másik éjjel elszáradt, pedig nem te ültetted, nem is gondoztad! Hát én ne sajnáljam Ninivét, ezt a nagy várost, amelyben több, mint százhúszezer ember él, akik nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz között?! S még ott van az a rengeteg háziállat is!” Ez az Örökkévaló üzenete, amelyet Mikeásnak mondott, abban az időben, amikor Jótám, Áház és Ezékiás uralkodott Júda királyságában. Mikeás Móreset városából származott. Ezt látta Mikeás Samáriáról és Jeruzsálemről: Halljátok meg mindannyian, ti nemzetek! Figyeljen rám az egész föld, és minden lakója! Mert Uram, az Örökkévaló jön közétek szent Templomából, hogy maga tanúskodjon előttetek! Nézzétek! Az Örökkévaló kijön lakóhelyéről, lejön a magasból, és lépked a föld magaslatain! Lába alatt szétmállanak a hegyek, meghasadnak a völgyek. Megolvadnak, mint viasz a tűz előtt, lezúdulnak, mint rohanó vízáradat a lejtőn. Bizony, így lesz ez Jákób népének vétke miatt, és Izráel házának bűneiért! Mert honnan erednek Jákób vétkei? Samáriából! Honnan származnak Júda bűnei? Jeruzsálemből! „Emiatt Samáriát lerombolom — ezt mondja az Örökkévaló —, csak egy kőrakás marad belőle a mezőn, és a helyére szőlőt ültetnek. Köveit a völgybe hajítom, falát az alapjáig lecsupaszítom. Összes bálványszobrát darabokra törik, amit paráznaságával gyűjtött, elégetik, mert hűtlenségének béréből állította bálványait, és azokból ismét paráznák fizetsége lesz.” Ezért gyászolok és jajgatok, mezítláb és csupaszon járok, sírok, mint a sakálok, jajongok, mint a baglyok. Jaj, mert Samária halálos sebet kapott, és az ellenség támadása már Júdát is elérte! Egészen népem kapujáig hatolt, már Jeruzsálemet ostromolja az áradat! Ne híreszteljétek ezt Gátban, ne sírjatok Akkóban! Bét-Afra lakói, porban heverve gyászoljatok! Sáfír lakói, rabságba vonultok az úton, szégyennel borítva, de meztelen! Caanán lakói nem mernek várukból kijönni, Bét-Écel lakói jajgatnak. Ott sincs többé menedékünk. Márót lakosai reménykedve várják a jó hírt, de az Örökkévalótól csak veszedelem jön Jeruzsálem kapujára. Fogjátok be a lovakat a harci szekerekbe, Lákis harcosai! Tőletek származott Sion népének bűne, tőletek indultak ki Izráel vétkei! Júda népe, vegyél búcsút Móreset-Gáttól! Izráel királyai nem kapnak segítséget Akzíb házaitól. Marésa lakosai, városotokat birtokba veszi az ellenség, és az Örökkévaló a kezükbe ad titeket! Izráel vezetői Adullám barlangjába rejtőznek. Jaj, Izráel! Nyírd le hajadat, gyászold gyermekeidet, sirasd el őket, akiket szerettél! Olyan kopasz legyen a fejed, mint a keselyűé, mert bizony, száműzetésbe hurcolják fiaidat! Ó ti, akik ágyatokban gonoszságot terveztek, gaztetteket forgattok a fejetekben éjjelente, s mihelyt megvirrad, véghez is viszitek, mert van hatalmatok rá! Megkívánjátok a szomszéd földjét, és el is veszitek tőle, vagy a házát, és meg is szerzitek, nyomorgatjátok a gazdát és a családját, kiforgatjátok vagyonából az embert, megfosztjátok örökségétől. Ezért azt üzeni nektek az Örökkévaló: „Nézzétek, most én is rosszat tervezek e nemzetség ellen, amelyet el nem kerülhettek! Ne hordjátok fenn az orrotokat, mert most valóban rátok zúdul a veszedelem! Akkor majd rólatok vesznek példázatot, és jajgatva éneklik ezt a siratóéneket: »Végünk van, jaj, végünk van! Egészen tönkrementünk! Népünk örökségét elvette tőlünk az Örökkévaló, és másnak adta. Földünket idegenek osztják föl maguk között.« Bizony, mikor eljön az ideje, hogy az Örökkévaló népe a saját földjét visszakapja, nektek már nem lesz utódotok, akinek kimérhetnék örökségét Izráel közösségében!” Azt mondjátok nekem: „Ne prófétálj ilyeneket! Ne prófétálj közelgő veszedelemről! Nem történhet ilyen szégyen velünk!” Vajon Isten elítélte Jákób családját? Ilyen türelmetlen az Örökkévaló? Ilyenek az ő tettei? Vajon nem hasznára vannak-e szavaim annak, aki igazságosan él? De ti úgy támadtok népemre, mint az ellenség! Letépitek a ruhát a békés járókelőről, népem asszonyait kiűzitek boldog otthonaikból, gyermekeiktől elraboljátok áldásomat! Ezért hát keljetek föl, messzire kell mennetek, nincs ezen a földön maradásotok! Bűneitek tisztátalanná tették e földet, és rettenetes pusztulást hoznak rá! Bezzeg, ha egy hazug szélhámos prédikálna e népnek borról és részegítő italról, azt elfogadnák prófétának, az tetszene nekik! „Mégis összegyűjtelek, Jákób népe, biztosan egybegyűjtelek! Izráel maradékát mindenestül összegyűjtöm én! Összeterelem őket, mint juhokat a karámba, mint nyájamat a legelőn. Zajongva nyüzsög majd a sokaság: az emberek nyája. Előttük megy föl, aki utat tör, követi a nyáj tolongva, s kitódulnak a kapun a szabadba. Királyuk megy a nyáj előtt, élükön maga az Örökkévaló.” Ezt mondtam: Figyeljetek ide, Jákób népének vezetői, Izráel családjának fejedelmei! Nem a ti dolgotok lenne, hogy igazságosan ítéljetek? De ti gyűlölitek a jót, és a gonoszt szeretitek! Lenyúzzátok népemről a bőrt, és csontjaikról a húst! Elevenen megnyúzzátok és felfaljátok őket! Még csontjaikat is összetöritek, felaprítjátok, mint a húst a fazékba, pecsenyét a serpenyőbe. Ezért majd segítségért kiáltoztok az Örökkévalóhoz, de nem felel nektek! Arcát eltakarja előletek gonosztetteitek miatt. Ezt üzeni az Örökkévaló a hamis prófétáknak, akik félrevezetik népemet, akik békességről szónokolnak, ha van mit enniük, de azonnal háborút hirdetnek ellened, ha nem dobsz eléjük harapnivalót: „Éjszaka száll rátok látomás helyett, sűrű sötétség jövendőmondás helyett. Napotok leáldozik, próféták, s nappal is sötétség borul rátok. Megszégyenülnek a látók, kudarcot vallanak a jósok, eltakarják arcukat, mert nincs kijelentés, nincs többé válasz Istentől.” Az Örökkévaló betöltött erejével, betöltött engem Szellemével, felruházott hatalommal, hogy ítéletet hirdessek, hogy szemébe mondjam Jákób népének, miben vétkezett, és Izráelnek megmutassam bűneit. Figyeljetek rám, Jákób népének vezetői, és Izráel fejedelmei! Ti utáljátok az igaz ítéletet, és kiforgatjátok az igazságot! Siont ártatlanok meggyilkolása árán építitek, és Jeruzsálemet igazságtalansággal vezetitek! Jeruzsálem bírái a megvesztegetés szerint mérik az ítéletet, papjai díjat kérnek a tanításért, prófétái meg pénzért jósolnak! S mégis az Örökkévalóra hivatkoznak, és elbizakodottan mondják: „Nem érhet minket semmi veszedelem, mert az Örökkévaló közöttünk lakik!” Tudjátok meg hát, hogy a Sion szántófölddé lesz, Jeruzsálemből csak romhalmaz marad, a Templom-hegyből pedig elvadult bozótos magaslat. S mindez miattatok történik majd! Az idők végén az Örökkévaló házának hegye fölülemelkedik a legmagasabb hegyeken, messze kimagaslik a dombok közül, s hozzá gyűlnek a nemzetek. Tömegek özönlenek hozzá, s így hívja egyik a másikat: „Jöjjetek, menjünk fel az Örökkévaló hegyére, Jákób Istenének házához, hogy tanítson bennünket útjaira, s járhassunk ösvényein!” Mert Sionból származik a tanítás, Jeruzsálemből jön az Örökkévaló szava. Igazságosan ítél a nemzetek között, és megfenyít sok erős és messze lakó népet, hogy kardjukból ekét kovácsoljanak, lándzsáikból szőlőmetsző késeket. Nép a népre többé kardot nem emel, fiait harcra már nem tanítja soha. Békességben és jólétben élvezik majd kertjeik gyümölcsét, a szőlőt és fügét, s nem kell félniük semmitől. Így lesz, mert az Örökkévaló, a Seregek Ura mondta ezt! Hiszen minden nép a maga istenének uralma alatt él, de mi az Örökkévalót, Istenünket követjük, és uralma alatt élünk örökké! „Abban az időben — azt mondja az Örökkévaló — összegyűjtöm a sántákat, összeszedem a szétszórtakat, akiket megbüntettem. A sántákat maradékká teszem, a szétszórtakat erős nemzetté, és az Örökkévaló uralkodik majd rajtuk Sion hegyén attól fogva mindörökké. Te pedig, nyájnak őrtornya, Sion népének hegye, visszatér hozzád a korábbi hatalom, Jeruzsálem népének királyi uralma.” Miért kiáltozol hát oly keservesen? Talán nincs közötted királyod? Vagy elvesztek tanácsadóid, hogy úgy elfogott a fájdalom, mint a szülő asszonyt a vajúdás? Vajúdj és gyötrődj, Sion leánya, mint a szülő asszony, mert el kell hagynod városod, és a mezőn tanyázol, Babilóniába hurcolnak titeket! De onnan is megmenekülsz, kivált téged az Örökkévaló ellenséged kezéből, és megszabadít! Sok nemzet gyűlt össze ellened, s ezt mondják: „Rontsunk rá, teperjük a földre, legeltessük szemünket a Sion romjain!” De ők nem értik az Örökkévaló gondolatát, nem ismerik terveit! Mert az Örökkévaló akarta őket összegyűjteni, mint kévéket a szérűre, amikor eljön a cséplés ideje. Olyan erős leszel, Sion népe, mint vas-szarvú, bronz-patájú bivaly! Zúzd össze a nemzeteket, taposd meg és csépeld őket, mint a búzát a szérűn! Gazdagságukat pedig add az Örökkévalónak, vagyonukat az Egész Föld Urának! Gyűjtsd össze harcosaidat, erős város, mert körülvesz téged az ellenség, hogy megostromoljon! Bottal verik arcul Izráel fejedelmét! Ezt mondja az Örökkévaló: „Efráta Betlehemben! Bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei közül, mégis benned születik meg Izráel Fejedelme, kinek származása az idők kezdetére nyúlik vissza, az őskor napjaiba!” Ezért az Örökkévaló kiszolgáltatja népét az ellenségeiknek, de csak addig, amíg a terhes asszony vajúdik, és megszüli gyermekét, amíg testvéreinek maradéka visszatér Izráel népéhez. Ő pedig erős kézzel uralkodik, és pásztorolja nyáját az Örökkévaló ereje által, az Örökkévalónak, Istenének felséges nevében. Hatalma kiterjed az egész földre, ezért népe biztonságban és békében él. Ez lesz az igazi békesség! Amikor pedig Asszíria megtámadja földünket, és betör várainkba, állítunk ellene erős vezetőket és hatalmas fejedelmeket, akik fegyverrel foglalják el Asszíriát, és kivont karddal uralkodnak Nimród földjén. Így szabadít meg minket a Fejedelem az asszírok seregétől, ha megtámadnak bennünket, ha földünkre lépnek. Akkor Jákób népének maradéka olyan lesz a nemzetek között, mint a harmat, amelyet az Örökkévaló küld, mint áldott záporeső a fűnek. Ez a maradék csak az Örökkévalóban bízik, nem emberekben reménykedik. Jákób népének maradéka olyan lesz a nemzetek között, mint az oroszlán a bozót vadjai között, mint a hím oroszlán a juhok közt: ha betör közéjük, zsákmányt ejt, s elragadja áldozatát menthetetlenül. Így győzöd le, Jákób népe, ellenségeidet, és végleg elpusztítod őket. Ezt mondja az Örökkévaló: „Azon a napon összetöröm harci szekereidet, végleg kiirtom lovaidat, lerombolom váraidat, ledöntöm erődítményeidet, kiütöm kezedből varázseszközeidet, kiirtom a jövendőmondókat, elpusztítom bálványaidat, és a szent oszlopokat. Többé nem hajlongasz saját kezed munkái előtt! Gyökerestül kitépem szent fáidat, és elpusztítom városaidat. Bizony, izzó haraggal megbüntetem az összes engedetlen nemzetet is!” Halljátok meg, mit mond az Örökkévaló! „Álljatok elő, védjétek meg ügyeteket! Hadd hallják a hegyek, Hadd hallják szavatokat a dombok! Ti hegyek, figyeljetek az Örökkévaló vádbeszédére! Föld örök alapjai, halljátok meg az Örökkévaló panaszát, népe, Izráel ellen! Mit vétettem ellened, népem? Mivel terheltelek? Válaszolj nekem! Hiszen kihoztalak Egyiptom földjéről, kiváltottalak a rabszolgaságból, elküldtem Mózest, Áront és Mirjámot, hogy vezessenek! Emlékezz, népem, mit tervezett ellened Bálák, Moáb királya, és mit felelt neki Bálám, Beór fia! Emlékezz, mi történt Sittím és Gilgál között! Emlékezz, hányszor megmentett az Örökkévaló!” Milyen áldozattal menjek az Örökkévaló elé, hogy meghajolva tiszteljem a Menny Istenét? Hozzam a legszebb borjakat égőáldozatul? Gyönyörködik-e az Örökkévaló a sok ezer áldozati kosban? Vagy kedvét leli az olajpatakokban? Talán elsőszülött fiamat áldozzam föl váltságul bűnömért? Gyermekemet ajánljam föl vétkeimért? Nem! Hiszen megmondta neked, ember, mit tekint az Örökkévaló jónak, megmutatta, mit kíván tőled: hogy igazságosan cselekedj, őrizd meg a hűséges szeretetet, és alázatosan élj Istened előtt. Az Örökkévaló hangja kiált a városnak: „Aki bölcs, az tiszteli és féli az Örökkévaló nevét! Halljátok meg ezt, Júda törzse, és Jeruzsálem gyülekezete! Hamissággal szerzett kincsek vannak a gonoszok házában, és átkozott hamis mértékek, mert becsapják társaikat! Vajon szemet hunyjak efölött? Elnézzem nekik, hogy mérlegük csal, s hamis súlyokat használnak? A város előkelői erőszakossággal gazdagodtak meg, a lakosok mind lopnak, csalnak és hazudnak. Ezért hát én is megvertelek titeket, s bizony elpusztítom városotokat bűneitek miatt! Eszel majd, de nem eleget, hanem éhen maradsz. Vagyont gyűjtesz, de nem marad belőle semmi. Amit félreteszel, a háború elviszi. Magot vetsz, de nem aratsz semmit. Olajat sajtolsz, de magadat meg nem kened vele. Mustot préselsz, de bort már nem iszol. Ezt cselekszem veled, mivel Omri rendelkezései szerint éltél, és Aháb családjának példáját követted! Elpusztítom hát városodat, és lakóidon szörnyülködnek a nemzetek. Bizony, viselnetek kell a népek gyalázkodásait!” Jaj nekem! Hiába keresek gyümölcsöt a szüret után, hiába vágyom szőlőre, ha már elmúlt a szüret ideje. Nem maradt a tőkén egy fürt szőlő sem, nem maradt a fán egy szem füge! Kivesztek a földről, akik hűségesek az Örökkévalóhoz, eltűntek a nép közül az igazak és becsületesek. Csapdát állítanak egymásnak, testvérüket is gyilkolni készek. Mind gyakorlottak a gonoszságban: a vezető ajándékot kíván, a bíró megvesztegetést, a főrangú kiköveteli magának, amit kíván, s mind összeszövetkeznek. Még a legjobb is olyan közöttük, mint a tüskebokor, még a legkülönb is, mint a töviskerítés. Közeleg a büntetés napja! Őrszemeid figyelmeztettek, hogy eljön a büntetés napja. Hát most itt van! Eljött a szégyen és zűrzavar ideje! Ne bízz a szomszédodban, de még a barátodban sem! Ne szólj szabadon még a feleséged előtt se, akit magadhoz ölelsz! Mert a fiú nem tiszteli apját, a leány anyja ellen támad, a meny pedig anyósa ellen. Ellenségeddé lesz még saját családod is! Én mégis az Örökkévalóra nézek, benne reménykedem! Istenemre várok, aki megszabadít! Meghallgat engem Istenem, biztosan tudom! Ne örülj, ellenségem, hogy elestem, mert felkelek! Még ha sötétségben ülök is, az Örökkévaló a világosságom! Mivel vétkeztem az Örökkévaló ellen, haragját kell viselnem, amíg mellém áll a perben, és ítéletet hoz ügyemben. Bizony, kihoz a világosságra, és megszabadít engem! Ellenségem is meglátja ezt, és szégyen borítja el, pedig azzal kérkedett: „Lássuk, hol van most az Örökkévaló? Miért nem segít meg téged a te Istened?” Igen, meglátom majd, hogy eltapossák ellenségemet, mint az utca sarát. Azon a napon újra felépítik falaidat, határod pedig messzire kiterjed. [12-13] Bár földed pusztává lett, lakóinak bűnei és gonosztettei miatt, abban az időben mégis sokan hozzád jönnek messzi földekről: jönnek Asszíriától Egyiptomig, Egyiptomtól az Eufráteszig, tengertől tengerig, hegyektől hegyekig, mindenhonnan. *** Uram, pásztorold népedet pálcáddal! Uralkodj nyájadon, örökségeden, amely magányosan él a vadonban és a Kármel hegyén. Hadd legeljenek Básánban és Gileádban, mint a régi időkben! Ezt mondja az Örökkévaló: „Mutatok nektek csodálatos dolgokat, mint azokban az időkben, amikor Egyiptomból kijöttetek!” Látják majd ezt a nemzetek, csodálkoznak és szégyenkeznek, mert minden hatalmuk semminek látszik e csodákhoz képest! Kezüket szájukra teszik, elnémulnak, megsüketülnek, a porban csúsznak előtted, Urunk, mint a kígyók vagy férgek. Reszketve bújnak elő rejtekhelyükről, és remegve járulnak Istenünk, az Örökkévaló színe elé. Bizony ámulva és rettegve állnak meg előtted! Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátod néped bűneit, s elengeded örökséged maradékának vétkeit! Nem örökre haragszol ránk, mert az irgalmasságban gyönyörködsz. Ismét hozzánk fordulsz, és könyörülsz rajtunk. Bűneinket eltaposod, a tenger mélyére hajítod összes vétkünket. Megmutatod Jákób iránti hűségedet, Ábrahám iránti szövetséges szereteted, amint megesküdtél őseinknek régen. Prófécia Ninive ellen. Az elkósi Náhum látomásának könyve. Féltőn szerető Isten az Örökkévaló, aki megfizet ellenségeinek. Bizony, bosszút áll izzó haraggal, és megfizet gyűlölőinek. Felgyűlt haragja készen áll, hogy ellenségeire zúduljon. Türelmes az Örökkévaló, és nagy erejű, de a bűnöst nem hagyja büntetlenül. Viharban és forgószélben jár, s lába nyomán felhők kavarognak, mikor haraggal rákiált a tengerre, az megretten és kiszárad, s a folyók mind kiapadnak. Szavára elfonnyadnak Básán legelői, elszáradnak Kármel dús kertjei és Libanon virágai. Az Úr előtt remegnek a hegyek, szétmállanak a dombok. Tekintetétől reszket a föld, megretten az egész világ, s a föld lakói remegnek. Ki állhat meg haragja előtt? Izzó indulata hevét ki viselheti el? Mikor haragja kitör, mint a tűzfolyam, még a sziklákat is összezúzza! Jó az Örökkévaló! Biztos menedéke azoknak, akik a veszedelem idején hozzá menekülnek. Ismeri és megmenti őket. De pusztító áradattal söpri el gyűlölőit, s ellenségeit a sötétségbe űzi. Ti akartok az Örökkévaló ellen terveket szőni? Hiszen ő nyomtalanul eltöröl titeket a föld színéről! Bizony, teljesen elpusztít benneteket, ahogy a tűz a tövist megégeti, mint ahogy a száraz tarlót a láng felperzseli. Emlékezz, Ninive, tőled indult útnak, aki gonoszt gondolt az Örökkévaló ellen! De hiába tervezett gonosz terveket! Ezt mondja az Örökkévaló: „Bár Asszíria serege hatalmas és erős, mégis levágják őket, és eltűnnek. Téged pedig, népem, bár megaláztalak, de többé nem foglak megalázni. Elnyomóid igáját most már letöröm nyakadról, és köteleidet elszaggatom.” Felőled, Asszíria, az Örökkévaló így határozott: „Nem lesz senki, aki nevedet továbbvigye, isteneid templomából kipusztítom bálványaidat, megásom sírodat, mert gonosz vagy, és utálatos.” Nézd Júda, már jön a hegyeken, aki jó hírt hoz neked, és békességet hirdet! Most már ünnepeld szent ünnepeidet, teljesítsd, amit a veszedelem idején az Úrnak ígértél! Nem tapos többé rajtad a gonoszok serege, mert egészen elpusztult, megsemmisült! Pusztító sereg vonul föl ellened, Ninive, őrizd falaidat, figyeld az utakat, készülj az ostromra, szedd össze minden erődet! Az Örökkévaló helyreállítja Jákób népének dicsőségét! Bár ellenségeik egészen kifosztották őket, mint ahogy levágják a tőkéről szőlővesszőket, mégis megújítja az Örökkévaló Izráel dicsőségét! Ütközetre készülnek a harcosok, karjukon vörös pajzsok, s ruhájuk is vörös. Harci szekereiken vörösen csillog a bronz, türelmetlenül toporzékolnak a lovak, ahogy felsorakoznak a csata előtt. Vadul száguldoznak szekereik, fel-alá robognak Ninive utcáin, mint a villámok, úgy futkosnak, mint a fáklyák, úgy ragyognak. Előszólítják legbátrabb harcosaikat, botladozva rohannak az ostromra, fölmásznak a falakra, készítik a védőtetőt, hozzák a faltörő kost. A folyó gátjai megnyílnak, s a palota falai leomlanak. Megfosztják hatalmától a királynőt, s fogságba hurcolják. Rabszolganői zokogva gyászolják, s mellüket verve nyögnek, mint a galambok. Úgy járt Ninive, mint a víztároló, amelyből minden víz elfolyt. „Álljatok meg! Ne fussatok!” — kiáltanak, mégis mindenki menekül. „Raboljatok ezüstöt, szerezzetek aranyat! Mennyi drága kincs, micsoda zsákmány!” Mindenütt romok és pusztulás, dúlás és fosztogatás! A lakosok szíve megdermed, térdük remeg, arcuk elsápad, derekuk meggörnyed. Mivé lett a város, a híres oroszlánok tanyája, az oroszlánkölykök barlangja? Ahol a hím és nőstény oroszlán a kölykeiket biztonságban nevelték, ahová gazdag zsákmányt hordtak, megtöltötték prédával, s kölykeiket etették — ugyan hová lett? Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Figyelj rám, Ninive! Mostantól ellenséged leszek, harci szekereidet elégetem, oroszlánkölykeidet fegyver öli meg, rablásodnak véget vetek, s követeid fenyegető szavát nem hallják többé a nemzetek!” Nézzétek a gyilkosok vérengző városát! Hogy tele van hazugsággal, és rablott zsákmánnyal! Harci szekerek robognak Ninive utcáin, kerekeik dübörögnek, ostorcsattogás, lovak dobogása hallik. Száguldoznak a lovasok, kardjuk villog, dárdájuk fénylik! Holtak hevernek szerteszét, halmokban tornyosulnak a hullák, megbotlanak bennük még a lovak is. Bizony, így jár Ninive, a szépséges prostituált, a varázslás mestere, akinek semmi sem volt elég. Paráznaságával rabul ejtett sok nemzetet, varázslásával leigázott népeket! Azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Most ellened fordulok, Ninive, megbüntetlek és megszégyenítelek: szoknyádat fejedre borítom, hadd lássák a népek meztelenségedet, s a királyságok szégyenedet! Szemetet szórok arcodba, gyalázatos leszel, és kigúnyolnak a népek. Aki csak lát téged, rémülten elszalad, és ezt mondja: »Hogy elpusztult Ninive! De ki bánkódik miatta? Ugyan, ki fogja vigasztalni őt?«” Azt hiszed, különb vagy Tébánál Hiszen azt is védték a Nílus ágai, vizek vették körül, mint erős várfalak. Etiópia és Egyiptom adta neki erejét, Pút és Líbia segítette, mégis fogságba hurcolták lakóit, falhoz verték a csecsemőit, főembereire sorsot vetettek, vezetőit láncra verték! Így jársz te is, Ninive! Elesel, mint a részeg, és menedéket keresel, hogy elrejtőzhess ellenségeid elől. Erős váraid hamar elesnek, mint a fügefa lehullatja első gyümölcseit. Mikor a fát megrázod, fügéje mindjárt a szájadba hull. Harcosaid mind olyanok lesznek, mint az asszonyok. Országod kapui megnyílnak támadóid előtt, záraidat tűz égeti el. Készülj az ostromra, gyűjts vizet, taposd az agyagot, készíts téglát, javítsd a falat! De hiába! Megemészt a tűz, fegyverrel ölnek meg, s minden elpusztul, mint sáskajárás idején a mező. Hogy terjeszkedtél, Ninive! Lakóid megsokasodtak, mint a sáskák, kereskedőid többen voltak, mint égen a csillagok! Lám, a sáskaraj is így pusztít: ha már mindent fölfalt, elrepül, eltűnik nyomtalanul. Hivatalnokaid és írnokaid serege, mint a sáskák felhője, mely hideg időben a kőkerítéseken gyülekezik, de ha rásüt a nap, elrepül, nem tudni, hová. Asszíria királya! Vezéreid örökre elaludtak, fejedelmeid csendben nyugszanak. Néped elszéledt a hegyeken, s nincs, aki összegyűjtse őket. Nincs orvosság sebedre, halálos az, gyógyíthatatlan! Pusztulásod hírére minden nemzet tapsol és örül, mert ki ne szenvedett volna kegyetlen gonoszságodtól! Prófécia, amelyet Habakuk próféta látott. Szüntelen hozzád kiáltok, Örökkévaló, miért nem hallgatsz meg? Kiáltok hozzád az erőszak miatt, de nem szabadítasz meg minket! Meddig vársz még? Miért kell ennyi sok igazságtalanságot látnom? Hogy nézheted el ezt a sok gonoszságot? Mindenütt pusztítás és erőszak tárul elém, bármerre nézek, mindenütt viszály és pereskedés! Erőtlen a törvény, nem érvényesül az igazság. A bűnös nyeri a pert, az ártatlan veszít, a gonoszoknak kedvez az ítélet! „Nézzétek a nemzeteket, és lássátok, ámuljatok és csodálkozzatok! Mert oly dolgot teszek napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha csak hírét hallanátok. Nézzétek! Megnövelem a káldeusok hatalmát, kiterjesztem birodalmukat. Kegyetlen és erőszakos nép ez, meghódít messzi földeket, elfoglalja mások lakóhelyét, leigázza a népeket. Rettenetes és félelmetes nép, amely maga szabja törvényét, nem tisztel senkit. Lovaik gyorsabbak, mint a párducok, vadabbak, mint az éhes farkasok. Lovasaik serege messzi földeket bejár, vágtatva repülnek, hirtelen támadnak, ahogy a sas lecsap zsákmányára. Erőszakosak, mindent letipornak, mind előre néz, amint vonulnak, s annyi foglyot ejtenek, mint tenger partján a homok. Kinevetik a királyokat, gúnyolják a fejedelmeket, az erős várakból csúfot űznek, sáncokat emelnek, elfoglalják mindet. Majd elvonulnak, mint a vihar, tovaszállnak, mint a szél. Saját hatalmuk az istenük, ez az ő bűnük!” Örökkévaló! Te vagy a Szent, te vagy az Isten ősidőktől fogva és örökké! Mégsem fogunk elpusztulni! Te rendelted a káldeusokat, hogy ítéleted végrehajtsák. Kősziklám, te akartad, hogy ők büntessenek bennünket. Tisztább a szemed, mintsem hogy elnézd a gonoszságot, s tétlenül nézd az igazságtalanságot! Miért tűröd hát ezeket a gonoszokat? Miért hallgatsz, mikor az igazabbat pusztítják? Olyanná tetted az embert, mint a tenger halait, vagy mint a férgeket, amelyeknek nincs vezérük! Az ellenség úgy ejti őket fogságba, mint a horgász a halakat. Úgy keríti hatalmába a foglyokat, mint a halászok hálója a zsákmányt, s együtt örülnek a fogásnak. Ezért mutat be áldozatot hálójának, ezért áldoz tömjénfüsttel kerítőhálójának, hiszen így szerez gazdagságot, így jut bőséges élelemhez. Meddig teheti ezt még? Szüntelenül pusztíthatja a népeket, kegyetlenül? Felmegyek az őrtoronyba, őrhelyemre állok, figyelek, hogy lássam, mit mond az Örökkévaló nekem, s mit felel panaszomra. Azután az Örökkévaló ezt válaszolta: „Jegyezd föl, amit mutatok neked! Írd fel egy táblára, hogy el tudja olvasni minden járókelő! Beteljesedik ez a látomás a maga idejében, de még várnod kell türelemmel. Siet a beteljesedés felé, és nem fog csalódást okozni. Ha úgy tűnne, hogy késik, te akkor is kitartóan várj, mert eljön bizonyosan, eljön és nem késik! Nézd, ezt írd fel: »Aki nem hallgat Istenre, nem marad büntetlen. De aki igazságos, az élni fog a hite által.«” „Bizony, a gazdagság és a hatalom csapdába ejt! A telhetetlen nem tud megnyugodni: szélesre tátja száját, mint a Seol. Akármennyit összerabol, meg nem elégszik soha, mint a halál. Leigázza a nemzeteket, meghódítja a népeket, egyiket a másik után! De nemsokára gúnyolni fogják a többi nemzetek, vele példálóznak a népek: »Jaj annak, aki rakásra gyűjt rablott kincseket, aki adósságot halmoz fel, hogy meggazdagodjon! De meddig teheti ezt még?« Mert akiket kifosztott, ellene támadnak, akiktől fél, fölkelnek ellene, és ők fosztják ki a rablót. Bizony, mivel sok népet kiraboltál, most téged rabolnak ki, akik még megmaradtak! Bosszút állnak rajtad, mert sok vért ontottál, az egész földön erőszakoskodtál, városokat leromboltál, lakóikat megölted!” „Nézzétek! Hamissággal gyűjtenek vagyont, de családjuk vesztére teszik! Családjuk fészkét a magasban építik, hogy biztonságban legyenek! Mikor más népeket pusztítottál, magadra hoztál gyalázatot. Mivel gyilkoltad őket, téged is gyilkolni fognak. Házad téglái is tanúskodnak ellened, gerendái is vádolnak téged!” „Nézzétek, akik városukat igazságtalanságra alapozzák, s falait gyilkossággal építik! Nem tudják, hogy az Örökkévaló, a Seregek Ura így határozott: lángok martaléka lesz mind, amit a népek építenek, semmivé válik minden, amiért a nemzetek fáradoztak! De az Örökkévaló dicsőségének megismerése betölti a földet, amint a víz megtölti a tengert!” „Nézzétek azokat, akik szomszédaikat megitatják haragjuk poharából, amíg egészen megittasodnak, hogy gyalázatukat lássák! Bizony, neked is innod kell, s dicsőség helyett szégyen borít be. Az Örökkévaló kezében a pohár, igyál te is, amíg majd tántorogsz! Most rajtad a sor, s téged is elborít a gyalázat! Ahogy pusztítottad a libanoni erdőket, úgy fogsz elpusztulni te is! Ahogy rettegtek tőled az erdei vadak, úgy fogsz rettegni te is, mivel a városlakókat halomra gyilkoltad, erőszakoskodtál és kegyetlenkedtél velük!” Mire jó a bálványszobor annak, aki faragta, vagy az öntött bálvány, amely csak hazugságra tanít? Hiszen készítője csupán a maga munkájában bízik, olyan istenben hisz, aki néma! Jaj annak, aki fából faragott bálványát kéri: „Ébredj föl, és segíts rajtam!” Vagy néma kőbálványához imádkozik: „Kelj föl, segíts meg!” Kaphat-e tőle útmutatást? Nézzétek! Arannyal, ezüsttel feldíszítették, de nincs benne élet és lehelet, egy szikrányi sem! Az Örökkévaló azonban trónján ül, szent templomában! Némuljon el az egész föld színe előtt! Habakuk próféta imádsága. Örökkévaló, hallottam régi tetteidről, s félelem tölt el, ha csodáidat szemlélem! Ó, Örökkévaló, a mi időnkben is cselekedj hasonlóan, most is jelentsd ki magad népednek, mint régen! Kérlek, még haragodban is légy hozzánk irgalmas! Szela Isten dél felől közeledik, a Párán hegyéről jön a Szent. Szela Dicsősége betölti a Mennyet, dicséretével megtelik a föld! Ragyog, mint a Nap, kezéből fénysugarak indulnak, ott van hatalmának rejtekhelye. Előtte halálos járvány pusztít, lába nyomát döghalál követi. Ahol megáll, földrengés támad, ahová néz, reszketnek a népek. Szétmállanak az ősi hegyek, elsüllyednek az ősi halmok. De az ő útjai örökkévalók! Látom, összedőlnek Kúsán sátrai, reszketnek Midján földén a sátrak, lakóik félve remegnek. Örökkévaló, a folyókra haragudtál meg? A folyókra haragszol, vagy a tengerre, hogy vágtató lovakon, robogó harci szekereken száguldasz a győzelemre? Nyilaidat előveszed tegzedből, s íjadat kifeszíted. Szela Meghasítod a földet, és folyók ömlenek a száraz földön. Meglátnak téged a hegyek és remegnek, vízáradat borítja el a földet, megszólalnak a mélység vizei, és magasra csapnak a hullámok. A Nap és a Hold megállnak az égen, amikor villámló nyilaidat és ragyogó lándzsád meglátják. Haragodban megtaposod a földet, eltiprod a nemzeteket. Csatába indulsz, hogy népedet megszabadítsd, felkentedet győzelemre vezeted. Lesújtasz a gonoszok vezérére, seregestől elpusztítod. Szela Saját nyilaival lövöd le a gonoszok vezérét, aki forgószélként ránk tört seregével, hogy szétszórja népünket. Már előre örült, hogy saját otthonában pusztíthatja el a védteleneket. Bizony, megtaposod lovaiddal a tenger habjait, a nagy vizek hullámait! Hallottam mindezt, és egész testem remeg! Fogaim vacognak a félelemtől, csontjaim reszketnek, lábam rogyadozik. Mégis nyugodtan várom, amíg a látomás beteljesül, amíg a pusztítás pusztítóinkra szakad. Bár a fügefa nem fog virágozni, s nem terem a szőlő, sem az olajfa, a szántóföldön elmarad az aratás, kipusztul az akolból a juhnyáj, s az ökrök istállója üresen áll, én mégis örvendezek az Örökkévalóban, ujjongok szabadító Istenemben! Mert az Örökkévaló Isten megerősít engem! Biztossá teszi lépéseimet, mint a hegyi kecskék ugrásait, és magas sziklákon vezet engem. A zenészek vezetőjének, húros hangszerekkel kísérve. Ez az Örökkévaló üzenete, amely akkor érkezett Zofóniáshoz, amikor Júdában Jósiás király, Ámón fia uralkodott. Zofóniás apja Kúsi, annak apja Gedaljá, annak apja Amarjá, annak apja pedig Ezékiás volt. Ezt mondja az Örökkévaló: „Kipusztítok, bizony, kipusztítok mindent az egész földről! Elpusztítok embereket és állatokat, az ég madarait és a tenger halait, elpusztítom a bálványimádókat, és azt is, amit imádtak. Bizony, kiirtom az embert a föld színéről!” — ezt mondja az Örökkévaló. — „Megbüntetem Júda és Jeruzsálem lakóit, kiirtom közülük a bálványokat, hogy még írmagjuk sem marad. Kiirtom Baál és a többi bálványok papjait, meg azokat, akik az ég seregét imádják a házuk tetején, akik leborulnak az Örökkévaló előtt, és imádják őt, de ugyanúgy leborulnak Molok előtt is. Kiirtom azokat is, akik elfordultak az Örökkévalótól, többé már nem szolgálják őt, s tanácsát nem keresik.” Hallgassatok el, Uram, az Örökkévaló előtt, mert az ő napja közeleg! Áldozatot készített az Örökkévaló, és megszentelte meghívottait. Ezt mondja az Örökkévaló: „Áldozatom napján megbüntetem a fejedelmeket a király családját, és mindazokat, akik idegen ruhákba öltöznek. Megbüntetem azokat, akik átlépik a küszöböt, Uruk házát pedig erőszakkal és csalással töltik meg.” Ezt mondja az Örökkévaló: „Azon a napon jajkiáltás hallatszik Jeruzsálemben az Újváros és a Hal-kapu felől, és rombolás zaja a dombokról. Az Alsóváros lakói sírnak és jajgatnak, mert elpusztultak a kereskedők és a pénzváltók mindannyian. Akkor lámpást fogok, s átkutatom Jeruzsálemet, megbüntetem az önelégült kevélyeket, akik azt gondolják: »Nem használ nekünk az Örökkévaló semmit, de nem is büntet meg!« Bizony, elpusztulnak szép házaik, és gazdagságuk az ellenség zsákmánya lesz! Bár házat építettek, de nem laknak majd benne, szőlőt telepítettek, de nem isszák annak borát.” Az Örökkévaló nagy napja sietve közeleg, hamar megérkezik, itt van már a küszöbön! Keserves sírás hangja hallatszik az Örökkévaló napján! Még az erős harcosok is sírnak és jajgatnak. Mert az Örökkévaló haragjának napja lesz az a nap: az elnyomás és nyomorúság napja, a pusztítás és pusztulás napja, sűrű felhők, homály és sötétség napja, amikor a sófárt megfújják, és csatakiáltás hallatszik, mikor a városfalakat rohamozzák, és a bástyákat ostromolják. Ezt mondja az Örökkévaló: „Megszorongatom az embereket, s tapogatva botorkálnak majd, mint a vakok, mert vétkeztek az Örökkévaló ellen. Kiontják vérüket, mint a vizet, holttestük szerteszét hever a földön, mint a ganéj. Nem menti meg őket sem aranyuk, sem ezüstjük az Örökkévaló haragjának napján! Mert féltő szeretetének tüzében az egész föld megég. Bizony, véget vet az Örökkévaló, hirtelen véget vet a föld lakóinak!” Térj eszedre, szállj magadba, te szégyentelen nemzet, amíg nem késő! Térj eszedre, mielőtt rád szakadna az ítélet, amelyet az Örökkévaló már kihirdetett! Hiszen a napok hirtelen elszállnak, mint szélben a polyva! Szállj magadba, mielőtt rád zúdul az Örökkévaló izzó haragja, mielőtt elérkezik az Örökkévaló haragjának napja! Keressétek az Örökkévalót mindannyian, ti, akik alázatosan éltek e földön, akik benne bíztok, és engedelmeskedtek parancsainak! Törekedjetek az igazságosságra és az alázatosságra, talán elrejt titeket haragja napján az Örökkévaló! Mert az a nap bizony eljön, Gáza városa lakatlanná lesz, Askelón teljesen elpusztul, Asdód lakóit délben űzik ki házaikból, Ekrónban sem marad életben senki! Jaj a tengerparton lakóknak, a Kréta szigetéről származóknak! Azt mondja az Örökkévaló, aki határozott felőletek: „Jaj nektek filiszteusok, akik Kánaán földjén laktok! Egészen elpusztítalak benneteket!” A tengerparti városok helye lakatlan legelővé lesz, pásztorok tanyáznak ott, és juhnyájak pihennek. Júda népének maradéka letelepszik majd a tengerpart vidékén, ők legeltetik ott nyájaikat, ők pihennek este Askelón elhagyott házaiban. Mert Istenük, az Örökkévaló, jóra fordítja népe sorsát, és száműzötteiket hazahozza. „Jól hallottam, Moáb népe hogyan gyalázta népemet. Hallottam, mikor az ammoniak szidalmazták őket, és kérkedtek, hogy földjüket elfoglalják. Emiatt, életemre mondom — így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura, Izráel Istene —, hogy Moáb úgy jár, mint Sodoma, és Ammon népe, mint Gomora lakói! Földjük pusztaság lesz örökre, terméketlen sós sivatag, ahol csak tövis és gyom terem. Népem maradéka pedig kifosztja Ammon és Moáb országát, és akik élve maradnak népemből, elfoglalják Ammon és Moáb földjét.” Ez lesz a jutalma büszkeségüknek, mivel gyalázták és megalázták az Örökkévalónak, a Seregek Urának népét. Rettenetesen bánik velük az Örökkévaló: kipusztítja a földről az idegen isteneket! Azután minden nemzet csak őt fogja imádni, ki-ki a maga országában, még a távoli szigeteken és tengerpartokon is! „Bizony, így lesz veletek is, Kús népe! Kardom lesújt rátok, és halálra sebez!” — ezt mondja az Örökkévaló. Kinyújtja kezét az Úr észak felé, lesújt Asszíriára, és elpusztítja őket! Lakatlan romhalmazzá rombolja Ninivét, és kietlen sivataggá teszi. Helyén nyájak legelnek, romjain vadállatok tanyáznak. Baglyok fészkelnek a ledőlt oszlopok közt, rikoltoznak a leomlott falakon, s a küszöbön hollók kárognak. Bizony, csupasz és kifosztott lesz a hatalmas cédrus! Ez lesz a sorsa Ninivének, mely most biztonságban érzi magát, oly büszke hatalmára, s azt képzeli magáról, nincs hozzá hasonló a földön. Mégis egészen elpusztul, vadállatok tanyája lesz. Aki csak látja, elrémül, és döbbenten csóválja fejét. Jaj a városnak, amely az Örökkévaló ellen lázad, engedetlen, tisztátalan, s elnyomja lakosait! Nem hallgatott az Örökkévaló szavára, ellenállt a fenyítésnek, nem bízott benne, és nem Istenét kereste. A város vezetői zsákmányra éhes oroszlánok, bírái, mint az éhes farkasok: amit megragadnak, abból reggelre semmi sem marad! Prófétái hitvány csalók, papjai tisztátalanná tették, ami szent, és erőszakot követtek el a Törvényen. Csak az Örökkévaló igazságos a városban! Csak ő nem tesz semmi törvénytelent. Sőt, minden reggel napvilágra hozza igazságos ítéletét, egyszer sem mulasztja el! De az igazságtalanok még csak nem is szégyellik magukat! Ezt mondja az Örökkévaló: „Nemzeteket irtottam ki a földről, váraik romokban hevernek, utcáikon senki sem jár, elpusztultak teljesen, városaikat lerombolták, lakatlan romhalmaz maradt belőlük. Azt gondoltam: ez a város tanul példájukból, tisztelni és félni fog engem, elfogadja a figyelmeztetést, akkor nem pusztul el lakóhelyük, nem kell megbüntetnem őket. De nem! Már kora reggel, ahogy fölkeltek, megint csak rosszra igyekeztek. Azért hát, várjatok csak rám — mondja az Örökkévaló —, amíg ítélethez kezdek! Mert elhatároztam, hogy összegyűjtök minden nemzetet, összeszedem a népeket, és általuk öntöm rátok izzó haragomat! Féltő szeretetem tüzében az egész föld megég! Akkor változtatom át a nemzetek beszédét, hogy tiszta nyelven szóljanak, hogy segítségül hívják az Örökkévaló nevét, s egy akarattal szolgálják és tiszteljék őt. Akkor imádóim eljönnek, ajándékokat és áldozatokat hoznak nekem még Kús folyóin túlról is, a városba, amelyből szétszórtam népemet. Izráel népe, azon a napon már nem kell szégyenkezned vétkeid miatt, amelyekkel lázadtál ellenem, mivel kiválogatom közüled azokat, akik büszkén kérkednek. Nem fognak többé kevélykedni szent hegyemen! Csak a szegényeket és elnyomottakat hagyom meg közületek, akik egyedül az Örökkévalóban bíznak. Mert Izráel maradéka nem szól és nem cselekszik hamisan, nem károsít meg senkit hazug beszéddel. Hanem olyanok lesznek, mint a juhnyáj: békességben legelnek, zavartalan pihennek, fel nem riasztja őket senki.” Sion leánya, énekelj! Ujjongva kiálts, Izráel! Örülj és vigadj Jeruzsálem leánya! Véget vetett az Örökkévaló büntetésednek, elsöpörte ellenségeidet! Izráel Királya, az Örökkévaló közöttetek lakik, nem kell többé félnetek senkitől! Azon a napon így bíztatják Jeruzsálemet: „Ne félj Sion, ne csüggedj, légy erős! Istened, az Örökkévaló, veled van! Legyőzhetetlen harcos, megment ő, és megszabadít!” Hogy fog ujjongani, mennyire megörül majd neked! Szeretetében szótlanul gyönyörködik benned, majd ujjongva kiált örömében, mint Jeruzsálemben az ünneplő tömeg. „Leveszem rólad a gyalázatot, elűzöm ellenségeidet. Nézd, elbánok elnyomóiddal! De meggyógyítom, a megnyomorítottakat, és összegyűjtöm a szétszórtakat. Gyalázatukat dicsőséggé változtatom, s az egész világ dicsérni fogja őket! Bizony, azon a napon összegyűjtelek és hazahozlak, szégyeneteket dicsőséggé változtatom, s a föld minden népe dicsérni fog, mikor sorsotokat a szemetek láttára jóra fordítom!” — ezt mondja az Örökkévaló. Dárius király uralkodásának 2. évében, a 6. hónap 1. napján szólt az Örökkévaló Haggeus próféta által Zerubbábelhez, Sealtiél fiához, Júda tartományának kormányzójához, és Jósua főpaphoz, Jócádák fiához. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ez a nép azt mondja: »Még jött el az ideje, hogy az Örökkévaló házát egészen helyreállítsuk. «” De az Örökkévaló így válaszolt Haggeus prófétán keresztül: „Hát annak itt van az ideje, hogy ti kényelmes faburkolatú házaitokban lakjatok, miközben az én házam romokban hever? Gondoljátok csak meg, mire jutottatok! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Sok magot vetettetek, de aratáskor mégis keveset vittetek haza! Van ugyan mit ennetek, de sohasem laktok jól! Bort is isztok, de ahhoz már nem elég, hogy megittasodjatok! Van mibe öltözködnötök, de a ruhátok a hideg ellen már nem véd meg. Megkapjátok ugyan a munkátok bérét, de az kifolyik a kezetek közül. Gondoljátok csak meg, mire jutottatok! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Menjetek hát fel a hegyek erdőségeibe, hozzatok gerendákat, és építsétek fel házamat egészen, hogy gyönyörködjem benne, és hogy dicsőségemre szolgáljon! — mondja az Örökkévaló. — Hiszen gazdag termést vártatok, de kevés lett. Mikor pedig hazavittétek, én ráfújtam és eltűnt! Mit gondoltok, miért? Mert az én házam romos és befejezetlen, ti pedig mindannyian csak a saját házatokkal törődtök! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Ezért zárult be fölöttetek az ég, s nem adott harmatot, a föld pedig nem hozott termést. Ezért parancsoltam szárazságot a szántóföldre és a dombokra, a gabonára és szőlőre, az olajfákra és minden egyéb terményre. Sőt, az embereket és az állatokat is sújtotta a szárazság, és minden munkájukat tönkretette.” A vezetők — Zerubbábel, Sealtiél fia és Jósua, Jócádák fia, a főpap — és a száműzetésből hazatért maradék nép engedelmeskedett Istenük az Örökkévaló szavának, amelyet Haggeus próféta által mondott. Hiszen Haggeust Istenük, az Örökkévaló küldte hozzájuk, akit mindannyian tiszteltek és féltek. Akkor Haggeus, az Örökkévaló küldötte, így szólt az egész néphez: „Ezt üzeni nektek az Örökkévaló: »Én vagyok veletek!«” [14-15] Az Örökkévaló felbátorította Zerubbábelt, Sealtiél fiát, Júda kormányzóját és Jósuát, Jócádák fiát, a főpapot, és mind az egész népet. Ezért valamennyien eljöttek, és Dárius király uralkodásának második évében, a 6. hónap 24. napján munkához láttak, hogy Istenük, az Örökkévaló, a Seregek Ura házát egészen felépítsék. A 7. hónap 21. napján az Örökkévaló üzenete érkezett Haggeus prófétához: „Ezt mondd Zerubbábelnek, Sealtiél fiának, Júda helytartójának és Jósua főpapnak, Jócádák fiának, meg a maradék népnek: Ki az közületek, aki még eredeti dicsőségében látta ezt a Templomot? Milyennek látjátok most? Ugye, azt gondoljátok, hogy ez semmi ahhoz a Templomhoz képest? Mégis, légy erős és bátor, Zerubbábel — az Örökkévaló mondja ezt neked! Légy erős és bátor te is, Jósua főpap, Jócádák fia! Legyetek bátrak és erősek ti is mindannyian, akik Izráel földjén éltek — az Örökkévaló mondja ezt nektek! Építsétek fel egészen a Templomot, mert én vagyok veletek, a szövetségem szerint, amelyet kötöttem veletek, amikor kijöttetek Egyiptomból — az Örökkévaló, a Seregek Ura mondja ezt nektek. Szellemem közöttetek lakik, ne féljetek!” Mert ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Egy kis idő múlva még egyszer megrázom a Mennyet és a Földet, a tengert és a szárazföldet. Felrázom az összes nemzetet, és ide hozzák kincseiket: megtöltöm ezt a házat dicsőséggel — ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Enyém az ezüst és az arany — ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Nagyobb lesz ennek a második háznak a dicsősége, mint az elsőé volt — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, és ezen a helyen adok nektek békességet és bőséget” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Dárius király uralkodásának 2. évében, a 9. hónap 24. napján az Örökkévaló üzenete érkezett Haggeus prófétához. „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Kérdezd meg a papoktól, hogyan rendelkezik a Törvény abban az esetben, mikor valaki az Örökkévalónak szentelt, áldozatra szánt húst visz a ruhája szélébe göngyölve. Ha ilyenkor a ruhája szegélye megérint valamilyen más ételt, például kenyeret, zöldséget, bort, vagy olajat, akkor vajon az a másik étel is szentté lesz-e?” A papok ezt válaszolták: „Nem, az a másik étel nem válik ettől szentté.” Majd Haggeus tovább kérdezte a papokat: „Amikor valaki megérint egy holttestet, tisztátalanná válik, igaz? Ha egy ilyen tisztátalan ember ér hozzá ezekhez az ételekhez, akkor azok is tisztátalanná lesznek?” A papok ezt válaszolták: „Igen, amihez hozzáér, az is tisztátalanná válik.”. Akkor Haggeus ezt mondta: „Ugyanígy tisztátalan ez a nép, az egész nemzet az én szememben — azt mondja az Örökkévaló —, és tisztátalan kezüknek minden munkája is. Sőt, amit az oltáron feláldoznak, az is mind tisztátalan! De jól figyeljétek meg, mi történik a mai naptól kezdve! Emlékezzetek rá, hogy ment a sorotok eddig, mielőtt az Örökkévaló Templomát elkezdtétek építeni! Mikor azt reméltétek, hogy a búzavetés húszkosárnyit terem, csak tízet arattatok. Azt vártátok, hogy szőlőtök ötven hordó bort terem, de csak húszat adott. Megvertelek titeket és kezetek munkáját mindenféle csapással: jégesővel, kártevőkkel és betegségekkel, de mégsem fordultatok vissza hozzám! — azt mondja az Örökkévaló. — De jól figyeljétek meg, mi fog történni a mai naptól, a 9. hónap 24. napjától kezdve, amikor befejeztétek az Örökkévaló Templomának alapozását! Figyeljétek csak meg! Bár az elmúlt években nem hozott jó termést sem a gabona, sem a szőlő, sem a gránátalma, sem az olajfa — de ettől a naptól kezdve bőségesen megáldalak benneteket.” A 9. hónap 24. napján az Örökkévaló másodszor is szólt Haggeus prófétához: „Mondd meg Zerubbábelnek, Júda kormányzójának: Megrázom a Mennyet és a Földet, felfordítom a királyságok trónjait, a nemzetek királyságainak erejét elveszem, felfordítom a harci szekereket, s lehullanak róluk a harcosok, ló és lovasa holtan zuhan a földre. Társaik fegyverétől mind elpusztulnak! Azon a napon — ezt mondja neked az Örökkévaló, a Seregek Ura — felveszlek téged szolgám, Zerubbábel, Sealtiél fia — mondja az Örökkévaló —, és pecsétgyűrűm leszel, mivel téged választottalak!” Ezt üzeni neked az Örökkévaló, a Seregek Ura. Dárius, Perzsia királya uralkodásának második évében, a 8. hónapban az Örökkévaló üzenete érkezett Zakariás prófétához, akinek apja Berekjá, annak apja pedig Iddó volt. „Nagyon megharagudott őseitekre az Örökkévaló! Mondd meg hát népednek, Zakariás, hogy ezt üzeni az Örökkévaló, a Seregek Ura: Térjetek vissza hozzám, akkor én is visszatérek hozzátok! Ne legyetek olyanok, mint őseitek! Hozzájuk is kiáltottak az akkor élő próféták az Örökkévaló, a Seregek Ura nevében, és sürgették őket, hogy változtassák meg gonosz életmódjukat, és ne kövessenek el több gonoszságot. De őseitek nem engedelmeskedtek nekem, sőt nem is hallgattak rám — mondja az Örökkévaló. — Hol vannak már őseitek, és hol vannak a próféták? Vajon örökké élnek? De mindaz, amit mondtam és parancsoltam szolgáim, a próféták által, kikerülhetetlenül beteljesedett rajtuk! Nem így van? Őseitek ezt belátták, és elismerték: »Igen, az Örökkévaló, a Seregek Ura valóban életünk és tetteink szerint bánt velünk! Pontosan úgy, ahogy elhatározta, és előre megmondta.«” Dárius király uralkodásának 2. évében, a 11., azaz Sebát hónap 24. napján az Örökkévaló üzenete érkezett Zakariás prófétához, akinek apja Berekjá, annak apja pedig Iddó volt. Én, Zakariás, éjjel látomást láttam: egy férfit láttam egy vörös színű lovon, egy árnyas völgyben, mirtuszfák között. Mögötte vörös, fakószürke és fehér lovak látszottak. Akkor odafordultam ahhoz az angyalhoz, aki beszélt velem, és megkérdeztem: „Uram, mit jelent ez?” „Majd megmagyarázom neked” — válaszolta. Ekkor a mirtuszfák között álló férfi válaszolt a kérdésemre: „Ezeket az Örökkévaló küldte, hogy keresztül-kasul bejárják a földet.” Majd jelentették az Örökkévaló angyalának, aki a mirtuszfák között állt: „Bejártuk az egész földet. Mindenütt nyugalom és békesség uralkodik.” Ezután az Örökkévaló angyala így kiáltott: „Örökkévaló, Seregek Ura! Mikor fogsz megkegyelmezni Jeruzsálemnek és Júda többi városának? Hiszen már hetven éve haragszol rájuk!” Az Örökkévaló ekkor annak az angyalnak válaszolt, aki velem beszélt. Vigasztaló és bátorító hangon szólt hozzá. A velem beszélő angyal pedig hozzám fordult, és ezt mondta: „Hirdesd ki ezt az üzenetet! Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: »Féltékeny és erős szeretettel szeretem Jeruzsálemet és Siont! De nagyon haragszom az elbizakodott és jólétben élő nemzetekre, mert nagy pusztítást és rombolást vittek végbe népem között, pedig én csak kevéssé haragudtam népemre. Most azonban — mondja az Örökkévaló — ismét kegyelemmel és jóindulattal fordulok Jeruzsálemhez. Házamat újra felépítik benne — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, sőt az egész város újjáépül.« Továbbá ezt is hirdesd ki: »Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Városaim megint bőségben fognak élni! Jeruzsálem ismét kiválasztott városom lesz, és Sion népét megvigasztalom!«” Egy másik alkalommal, amikor fölnéztem, négy szarvat láttam. Odafordultam az angyalhoz, aki beszélt velem, és megkérdeztem: „Mit jelent ez?” „Ez a négy szarv azokat jelképezi, akik szétszórták Júdát, Izráelt és Jeruzsálemet.” Majd az Örökkévaló négy mesterembert mutatott. „Kik ezek, és miért jöttek?” — kérdeztem. Ezt válaszolta: „Ezek a szarvak azokat a nemzeteket jelképezik, akik hatalmukat arra használták, hogy Júda ellen támadjanak. Annyira szétszórták és megalázták Júda népét, hogy már a fejét sem merte fölemelni senki. Ez a négy mesterember pedig azért jött, hogy ezeket a nemzeteket elrettentse, sőt, hogy letörje a szarvukat.” Azután fölnéztem, és látomásban egy férfit láttam, akinek mérőzsinór volt a kezében. Megkérdeztem tőle: „Hová mész?” „Megmérem Jeruzsálem hosszát és szélességét” — válaszolta. Ekkor megjelent az az angyal, aki velem szokott beszélni. Majd egy másik angyal jött, aki ezt mondta az első angyalnak: „Siess, mondd meg ennek az ifjúnak: »Jeruzsálem olyan nagy város lesz, annyi lakossal és háziállattal, hogy nem is kerítik körül fallal. Én magam leszek a tűzfal körülötte — mondja az Örökkévaló —, és megvédem. Jeruzsálemben fogok lakni, és ez lesz a város dicsősége.«” Ezt mondja az Örökkévaló: „Szétszórtalak titeket a szélrózsa minden irányába. De most hagyjátok ott azt az északi földet! Siessetek! Sion népe, akik Babilóniában laktok, meneküljetek el onnan!” Amikor az Örökkévaló, a Seregek Ura a saját dicsőségével elküldött engem, azt mondta, hogy akik népét bántják, azok az ő szeme fényét bántják! Bizony, ezt mondta azokról a nemzetekről, akik az ő népét zsákmányul ejtették és kirabolták! Ezt is mondta: „Figyeljetek rám! Így büntetem meg ezeket a nemzeteket: ellenük fordulok, és azok fogják zsákmányul ejteni és kirabolni őket, akiket korábban ők raboltak ki, és szolgaságba kényszerítettek!” Amikor ez megtörténik, akkor majd felismeritek és megértitek, hogy engem az Örökkévaló, a Seregek Ura küldött hozzátok ezzel az üzenettel! [10-11] „Örülj, Sion leánya, és ujjongva énekelj, mert eljövök hozzád, és népem között fogok lakni! Azon a napon sok más nemzet is hozzám csatlakozik, ők is népemmé lesznek, én pedig közöttetek lakom!” — ezt üzeni nektek az Örökkévaló. Amikor ezek megtörténnek, akkor majd felismeritek és megértitek, hogy engem az Örökkévaló, a Seregek Ura küldött hozzátok ezzel az üzenettel! *** Akkor az Örökkévaló birtokba veszi Júdát és annak népét, mint jogos örökségét a szent földön, és újra Jeruzsálemet választja saját városának. Némuljon el minden teremtmény az Örökkévaló előtt, mert ő felkelt trónjáról! Azután megmutatták nekem Jósua főpapot, aki az Örökkévaló angyala előtt állt. Jósua jobb oldalán a Sátán állt, és vádolta őt. Az Örökkévaló angyala azonban elhallgattatta a Sátánt: „Nem ad igazat neked, Sátán, és elutasítja vádjaidat az Örökkévaló, aki Jeruzsálemet kiválasztotta. Hát nem olyan ez, mint a tűzből kikapott, félig megégett fadarab?” Jósua főpap piszkos ruhákat viselt, de az Örökkévaló angyala ezt mondta az ott állóknak, akik parancsait várták: „Vegyétek le róla a piszkos ruháit!” Azután Jósuához fordult: „Nézd, levettem rólad bűneid terhét, és ünnepi ruhákba öltöztetlek!” Ekkor én, Zakariás közbeszóltam: „Tegyenek a fejére tiszta turbánt is!” Akkor Jósuát gyönyörű ünnepi ruhákba öltöztették, és a fejére tették a turbánt. Eközben ott állt mellette az Örökkévaló angyala. Ünnepélyesen megerősítette Jósuát főpapi tisztségében e szavakkal: „Ezt mondja neked az Örökkévaló, a Seregek Ura: Ha útjaimon jársz, és elvégzed, amit rád bíztam, akkor te fogod igazgatni a Templom szolgáit, és felügyelsz a Templom udvaraira, sőt szabad bejárást kapsz jelenlétembe azok között, akik itt állnak. Most pedig jól figyeljetek rám, te is, Jósua főpap és ti is, akik Jósua irányítása alatt teljesítitek a papi szolgálatot! Ti együttesen előre jelzitek azt, ami következik: el fogom hozni szolgámat, akit így hívnak: Csemete. Nézzétek! Ez az a kő, amelyet Jósua elé állítok! Ezen a kövön hét szem van. Én magam vésem bele a feliratot, és letörlöm a bűnt erről a földről egyetlen nap alatt — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Abban az időben mindegyikőtök békességben és bőségben fog élni, és vendégségbe hívja barátait a saját szőlőjébe és gyümölcsöskertjébe” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Az angyal, aki beszélt velem, visszatért hozzám és felébresztett, mint mikor valakit az álmából ébresztenek föl. „Zakariás, mit látsz?” — kérdezte. Egy színarany mécstartót — válaszoltam —, amelynek olajtartója is van a tetején. Hét olajmécses van a mécstartón, amelyekhez egy-egy cső vezet az olajtartótól. Az olajtartó mellett jobbról és balról egy-egy olajfa áll. Mit jelent ez, uram? — kérdeztem az angyaltól, aki beszélt velem. „Hát nem érted?” — kérdezett vissza. Nem, uram — válaszoltam. Akkor ezt mondta: „Amit látsz, az Örökkévaló üzenetét jelenti, amely Zerubbábelnek szól. Az üzenet pedig ez: »Nem hatalommal, sem erővel, hanem csak Szellemem által« — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Még ha egy nagy hegy emelkedne is Zerubbábel előtt, az is le fog lapulni, és síksággá változik! Zerubbábel pedig fölteszi a zárókövet, és befejezi a Templomot, miközben a nép ujjongva kiáltozik örömében: »Milyen csodálatos! De gyönyörű!«” Ezután az Örökkévaló még ezt mondta nekem: „Ezt a Templomot Zerubbábel kezdi el alapozni, és ő is fogja befejezni.” Amikor ez megtörténik, Zerubbábel, akkor majd felismered és megérted, hogy engem az Örökkévaló, a Seregek Ura küldött hozzátok ezzel az üzenettel! Mert vannak, akik kicsúfolják a kicsiny kezdetet, mégis örülni fognak, ha látják, hogy Zerubbábel kitartóan folytatja az építkezést! A kő hét oldala pedig az Örökkévaló szemeit jelképezi, amellyel áttekinti és szemmel tartja az egész földet. Mit jelent a mécstartó jobb és baloldalán a két olajfa? — kérdeztem az angyalt. Majd tovább faggattam: Mit jelent az olajfáknak az a két ága, amelyekből aranycsöveken keresztül folyik a mécstartóba az arany? „Hát nem érted?” — kérdezte. Nem, uram — válaszoltam. „Azt a két személyt jelképezik, akik az egész föld Ura mellett állnak, és szolgálják őt. Rajtuk keresztül folyik a tiszta olaj” — magyarázta az angyal. Azután fölnéztem, és látomásban egy könyvtekercset láttam, amely lebegett az égen. Az angyal megkérdezte: „Zakariás, mit látsz?” Egy nyitott könyvtekercset, amely lebeg az égen. Húszkönyöknyi lehet a hossza, és tíz a szélessége — válaszoltam. Ő pedig így folytatta: „Látod, erre a könyvtekercsre átok van írva, amely érvényes az egész országban. Az egyik oldalán azokra vonatkozik az átok, akik lopnak, a másik oldalán pedig azokra, akik hazudnak és hamisan esküsznek. Akiket elér az átok, azokat az Úr kigyomlálja népe közül.” Azt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Kiküldtem ezt az átkot, hogy rászálljon mindazoknak a házára, akik lopnak, vagy hamisan esküsznek az én nevemre. Bizony, rászáll, ott is marad, és elpusztítja azt a házat, falait és gerendáit.” Hozzám lépett az angyal, aki beszélni szokott velem, és ezt mondta: „Nézz csak föl! Látod, mi az, ami közeledik?” Látom, de vajon mit jelenthet? — válaszoltam. „Ez egy mérőedény — felelte az angyal —, és Júda népének bűnét jelképezi.” Mikor az angyal fölemelte a mérőedény ólomból készült fedelét, láttam, hogy egy asszony ül az edényben. „Látod, ez az asszony a gonoszságot jelképezi” — mondta, és visszanyomta az asszonyt a mérőedénybe, majd az ólomfedőt rádobta az edény szájára. Azután fölnéztem, és két asszonyt láttam, amint repülve közeledtek. Nagy szárnyaik voltak, mint a gólyáknak. Fölemelték a mérőedényt az ég és föld közé, és elrepültek vele. Hová viszik? — kérdeztem az angyalt. „Sineár földjére — felelte —, hogy ott házat építsenek a számára. Amikor az elkészül, abban helyezik el a mérőedényt.” Azután ismét fölnéztem, és négy harci szekeret láttam, amelyek két bronzhegy közül jöttek elő. Az elsőt vörös lovak húzták, a másodikat feketék, a harmadikat fehérek, a negyediket pedig szürkék. Megkérdeztem az angyalt, aki beszélt velem: Uram, mit jelent ez? Ezt felelte: „Ez az ég négy szele. Az egész föld Urának színe előtt állnak, hogy parancsait teljesítsék. Most jöttek ki onnan, és indulnak a négy világtáj felé. A fekete lovak szekere észak földjére indul, s a fehérek követik őket. A szürkék a déli földre mennek.” Ezek az erős lovak türelmetlenül várták, hogy útjukra indulhassanak, ezért az angyal szólt nekik: „Menjetek, járjátok be a földet!” Ekkor elindultak, hogy bejárják a földet. Majd valaki kiáltott nekem: „Nézd azokat, amelyek észak földjére mentek! Ők lecsendesítették haragomat.” Ezt az üzenetet kaptam az Örökkévalótól: „Heldaj, Tobíjjá és Jedajá ajándékot hoztak a Babilóniában élő száműzöttektől. Most hát, Zakariás, még a mai napon menj el Jósíjjá, Cefanjá fia házához, hogy találkozz ezzel a három férfival! Vedd át tőlük az ezüstöt és az aranyat, és készíttess abból koronát! Azzal pedig koronázd meg Jósua főpapot, Jócádák fiát, és mondd neki: »Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Nézzétek a férfit, kinek neve Csemete! Naggyá növekszik, és fölépíti az Örökkévaló Templomát. Bizony, ő lesz az, aki fölépíti az Örökkévaló Templomát! Dicsőségben ül trónján, és királyként uralkodik. Bizony, papként fog ülni trónján! A kettő között pedig békesség és harmónia uralkodik.« Ezután a koronát tegyétek az Örökkévaló Templomának kincsei közé, és őrizzétek meg! Emlékeztessen mindenkit Heldajra, Tobíjjára, Jedajára és Jósijjá, Cefanjá fia vendégszeretetére. Akik távol laknak, azok közül is eljönnek, és segítenek majd az Örökkévaló Templomát építeni.” Amikor ezek megtörténnek, akkor majd felismeritek és megértitek, hogy engem az Örökkévaló, a Seregek Ura küldött hozzátok ezzel az üzenettel! Bizony így lesz ez, ha engedelmesen hallgattok az Örökkévalónak, Isteneteknek szavára! Dárius király uralkodásának 4. évében, a 9. hónap, vagyis Kiszlév 4. napján az Örökkévaló szólt Zakariáshoz. Ez a következőképpen történt: Bétel városának lakói követségbe küldtek Jeruzsálembe néhány embert: Száracert, Regem-Meleket és másokat. Azzal bízták meg őket, hogy imádkozzanak és könyörögjenek az Örökkévaló előtt, és kérdezzék meg az Örökkévaló, a Seregek Ura Templomában szolgáló papokat, meg a prófétákat is, hogy választ kapjanak a kérdésükre, amely így szólt: „Sok éven keresztül, minden év ötödik hónapjában böjtöléssel és gyászolással emlékeztünk meg a Templom lerombolásának évfordulójáról. Folytassuk ezt, vagy abbahagyjuk?” Akkor az Örökkévaló, a Seregek Ura ezt mondta nekem: „Ezt mondd a népnek és a papoknak: »Az elmúlt 70 évben valóban böjtöltetek és gyászoltatok az ötödik és a hetedik hónapban. De vajon ezt az én kedvemért tettétek? Amikor pedig esztek-isztok, nem magatoknak esztek és isztok? Hiszen az Örökkévalónak ugyanezt az üzenetét hirdették nektek a régebbi próféták is, amikor Jeruzsálem még virágzó és népes város volt, falvak vették körül, s amikor még a déli és a nyugati dombvidék is megművelt és lakott terület volt.«” Az Örökkévaló szólt Zakariáshoz: „Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Minden helyzetben az igazságosságnak megfelelően döntsetek és cselekedjetek! Bánjatok egymással szeretettel és együttérzéssel! Ne éljetek vissza az özvegyek, árvák, idegenek és szegények kiszolgáltatott helyzetével! Egymás ellen még csak ne is tervezzetek semmi rosszat!” De hiába mondtam nekik, ők nem hallgattak rám, lázadoztak és vonakodtak engedelmeskedni, sőt bedugták a fülüket, hogy ne is hallják, amit mondok nekik. Megkeményítették a szívüket, hogy az olyan lett, mint a kő, mert nem akarták meghallani a Törvény tanítását, sem a próféták üzeneteit, amelyeket az Örökkévaló, a Seregek Ura küldött Szelleme által a régi prófétákon keresztül. Emiatt haragudott meg rájuk oly nagyon az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Mivel hiába kiáltottam nektek, nem akartátok meghallani — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, majd ti is kiáltoztok hozzám segítségért, de akkor én sem fogom meghallani! Ezért szórtalak szét titeket idegen nemzetek közé, mint a forgószél a polyvát! Földetek pedig lakatlan és puszta lett, amelyen még utazó sem jár keresztül. Így lett lakói miatt a gyönyörű föld kietlen pusztasággá!” Az Örökkévaló, a Seregek Ura ismét szólt hozzám: „Ezt üzeni az Örökkévaló, a Seregek Ura: Izzó és féltékeny szeretettel szeretem Siont! Annyira szeretem, hogy nagyon megharagudtam rá, mikor hűtlen lett hozzám!” Ezt mondja az Örökkévaló: „Visszatértem a Sionra, újra Jeruzsálem a lakóhelyem. Ezért Jeruzsálemet így hívják: »Hűséges Város«, az Örökkévaló, a Seregek Ura hegyét pedig így: »Szent Hegy.«” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Akkor majd újból idős férfiak és asszonyok üldögélnek Jeruzsálem utcáin, a kapuk előtt. Kezükben bot, hajlott koruk miatt, s előttük játszadozó gyereksereg. Bizony, ismét megtelnek a város utcái és terei futkosó gyermekekkel. Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: Bár e nép hazatért maradéka most elképzelni sem tudja ezt, oly csodálatosnak tűnik számukra, de van-e valami lehetetlen nekem?” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Megszabadítom népemet a keleti országokból, kimentem őket nyugat földjéről. Hazahozom őket Jeruzsálembe, hogy ott lakjanak. Akkor ismét a saját népemmé lesznek, én pedig igazán az Istenük leszek.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Legyetek erősek és bátrak, hiszen hallottátok a próféták üzenetét, amikor az Örökkévaló, a Seregek Ura Templomának újjáépítése megkezdődött, és az alapozáshoz hozzákezdtetek! Most ugyanezt mondom nektek: A Templom alapjának megépítése előtt nem volt eredménye sem az emberek, sem az állatok munkájának. Azelőtt nem volt biztonságban az ellenségtől senki, aki egyik városból a másikba ment. Azelőtt minden embert a társa ellen fordítottam. De mostantól kezdve minden másképpen lesz! Ezentúl nem úgy fogok bánni e nép maradékával, mint a Templom alapozása előtti időben — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Mert békességben fognak vetni, a szőlő is gazdag termést hoz, a szántóföld is bőségesen terem, mert esőt ad az ég is kellő időben. Én pedig mindezeket örökségül adom e nép maradékának. Izráel és Júda népe! A Templom alapozása előtt a nemzetek Izráel pusztulását emlegették, ha átkozni akartak valakit. De ezentúl másképp lesz! Olyan bőségesen megáldalak titeket, hogy áldásként fogják említeni neveteket! Legyetek erősek, bátrak, és ne féljetek!” Mert ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Amikor őseitek magukra haragítottak, elhatároztam, hogy veszedelmet hozok rájuk, és úgy is tettem — az Örökkévaló, a Seregek Ura mondja ezt! Ugyanígy, most elhatároztam, hogy jót teszek Jeruzsálemmel és Júda népével — ezért hát ne féljetek! Ti viszont tartsátok magatokat a következőkhöz: Mondjatok igazat egymásnak! Peres ügyekben szolgáltassatok igazságot, s ezzel teremtsetek békességet! Még csak ne is tervezzetek semmi rosszat egymás ellen, és ne esküdjetek hamisan, mert ezeket gyűlölöm!” — mondja az Örökkévaló. Az Örökkévaló, a Seregek Ura ismét szólt hozzám: „Ezt üzeni az Örökkévaló, a Seregek Ura: Eddig böjtöt tartottatok a negyedik, ötödik, hetedik és a tizedik hónapban. De mostantól fogva ezek az ünnepek Júda népe számára az örvendezés és boldogság vidám ünnepei lesznek. Csak szeressétek az igazságot és a békességet!” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Eljön még az idő, mikor a nemzetek városaiból sokan jönnek Jeruzsálembe. Az egyik városból jövők így biztatják a másik város lakóit: »Gyertek velünk ti is, menjünk föl Jeruzsálembe, az Örökkévaló előtt imádkozni, és az Örökkévalót, a Seregek Urát keresni!« Azok pedig felelik: »Megyünk mi is veletek!« Bizony, azokban a napokban erős és nagy nemzetek fiai jönnek sok-sok nemzetből Jeruzsálembe, hogy az Örökkévalót, a Seregek Urát keressék, és az Örökkévaló előtt imádkozzanak.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Abban az időben oly sokan jönnek az idegen nyelvű nemzetek közül, hogy minden zsidó férfi ruháját tíz nem zsidó jövevény ragadja meg, így kérlelve őket: »Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy Isten veletek van!«” Az Örökkévaló üzenete Hadrák földje és annak fővárosa, Damaszkusz ellen. Mert az Örökkévaló szemmel tartja az embereket az egész földön mindenütt, ugyanúgy, mint Izráel törzseit. Ez az üzenet Hamát városa ellen is szól, amely szomszédos Damaszkusszal, meg Tírusz és Szidón ellen is, bármilyen bölcsek is annak lakói. Várat épített magának Tírusz, és magas kőfallal vette körül. Nagy gazdagságot gyűjtött össze: annyi az ezüstje, mint a por, és aranya, mint a sár. De az Úr bizony megfosztja Tíruszt minden gazdagságától, hajóhadát a tengerbe süllyeszti, a várost pedig tűzzel pusztítja el. Látják ezt Askelón lakói, és megrémülnek. Gáza is megijed, és fájdalmak fogják el. Ekron lakói Tíruszban bíztak, és most keservesen csalódtak. Gázában nem uralkodik többé király, és Askelón trónján senki sem ül. Asdód trónját pedig törvénytelen gyermek foglalja el. „Bizony, véget vetek a filiszteusok büszkeségének! — mondja az Úr. — Kiveszem szájukból és fogaik közül a bálványoknak áldozott véres húst! Azután, akik a filiszteusok közül megmaradnak, beolvadnak Júda népébe. Olyanok lesznek, mint Júda egyik nemzetsége. Ekron lakói is olyanok lesznek, mint a jebúsziak, akik beolvadtak Júdába. Akkor majd én magam védem meg népemet és földjüket. Nem engedek többé átvonulni rajtuk ellenséges hadsereget, nem foglalja el földjüket többé idegen elnyomó. Most már szemmel tartom, és megőrzöm népemet!” Teljes szívvel örülj, Sion leánya! Ujjongj Jeruzsálem népe, örvendezve kiálts! Nézd, Királyod jön hozzád! Győztes Királyod jön, az Igazságos. Mégis alázatos és szelíd, szamárháton ül, nem lovon. Szamárcsikón jön, teherhordó állat csikóján. „Kipusztítok Efraimból minden harci szekeret, kiirtom Jeruzsálemből a harci méneket, széttöröm az íjakat és a nyilakat! Királyod békességet hirdet a nemzeteknek, uralma tengertől tengerig ér, hatalma az Eufrátesztől a föld széléig terjed.” „Lásd Sion! Veled kötött szövetségemért, melyet vérrel pecsételtünk meg, még foglyaidat is kiszabadítottam a száraz sziklabörtönből. Ti száműzöttek és rabok, akikben még él a reménység, jöjjetek vissza, hegyen épült erős váratokba! Most azt hirdetem nektek, hogy megáldalak benneteket, kétszeresen kárpótollak minden szenvedésért! Mert megfeszítem íjamat, Júdát, kezembe veszem Efraim fiait, mint éles nyílvesszőimet. Bizony, Sion lesz a jó kardom, mint a hős kezében fegyvere. Megforgatom kardomat Jáván fölött, megfenyegetem a fiait.” Megjelenik serege fölött az Örökkévaló, és villámló nyilait szétrepíti. Uram, az Örökkévaló megfújja a sófárt, és serege rohamra indul, mint a délről támadó homokvihar. Megoltalmazza népét az Örökkévaló, a Seregek Ura, hogy földre tiporják ellenségeiket, és letapossák a parittyaköveket. Győztes csatakiáltásuk hangzik, mintha bortól lennének ittasak. Megtelnek a győzelem örömével, mint vérrel az áldozati kehely, mint az oltár szögletei és árkai. Istenük, az Örökkévaló megmenti népét azon a napon, mint a pásztor megvédi nyáját. Népe dicsősége úgy ragyog akkor a földön, mint szikrázó ékkövek a királyi koronán. Milyen jó az Örökkévaló hozzánk! Milyen nagy dicsősége és szépsége! Bőven ad nekünk búzát és bort, virulnak az ifjak és leányok! Az Örökkévalótól kérjetek esőt tavasz idején! Mert ő küld nektek viharfelhőket, és bőséges záporesőt, megnöveszti a gabonát, és a legelő füvét. A házibálványok csak becsapnak, a jósnők mind hazudnak, értelmetlen álmokat magyaráznak, üres ígérettel hitegetnek! Miattuk tévelyeg népem, szanaszét kóborolnak, tévelyegnek, mint a juhok, ha nincs pásztoruk. Ezt mondja az Örökkévaló: „Haragra lobbantam népem pásztorai ellen, és megbüntetem a bak-természetű vezetőket, mert az Örökkévaló, a Seregek Ura gondot visel Júda népére, ahogy az igazi pásztor a maga nyájára. Bizony, felkészíti őket, mint jól felszerelt harci paripáját! Mert azok közül a vezetők közül származnak azok, akik olyanok, mint a sarokkő, megbízhatók, mint a sátorszeg, erősek, mint harcban az íj. Együtt küzdenek, mint hősök a csatában, letapossák ellenségeiket, mint az utca sarát. Harcolnak, mert az Örökkévaló velük van, s legyőzik még a lovasokat is. Megerősítem Júda népét, megsegítem József családját, hazahozom a száműzetésből, és letelepítem őket, mert megkönyörültem rajtuk. Olyanok lesznek, mintha el sem fordultam volna tőlük, mert én, az Örökkévaló vagyok Istenük, ezért meghallgatom őket, ha hozzám kiáltanak! Akkor Efraim népe olyan lesz, mint a hős. Szívük felvidul, és örül, mint aki bortól megittasul. Látják ezt fiaik, és ők is örülnek, együtt örvendeznek az Örökkévalóval. Jelt adok nekik, és összegyűjtöm népemet, hiszen megváltottam őket, ismét megsokasodnak, mint régen. Noha szétszórtam őket a nemzetek közé, mégis megemlékeznek rólam a távoli földeken, és gyermekeket nevelnek, akik majd hazatérnek. Hazahozom népemet Egyiptomból, összegyűjtöm őket Asszíriából. Letelepítem őket Gileádban és Libanon földjén, de még ez sem lesz elég nekik. Átvonulnak a nyomorúság tengerén, amikor az Örökkévaló rácsap a tenger hullámaira. Kiszárítja a Nílust fenékig, Asszíria büszkeségét megalázza, s Egyiptom kezéből kiveszi a királyi jogart. Bizony, megerősítem népemet az Örökkévalóban, hogy nevében járjanak” — mondja az Örökkévaló. Tárd ki kapuidat, Libanon földje, hogy tűz pusztítsa cédrusaidat! Jajgassatok, ti fenyők, mert a cédrusok már ledőltek! Hogy elpusztultak a hatalmasok! Jajgassatok ti is, Básán tölgyei, mert a járhatatlan erdőrengeteg a földre döntve hever. Pásztorok keserves sírása hallatszik, mert dús legelőik elpusztultak! Még az oroszlánok is panaszosan ordítanak, mert tanyájuk odalett, a Jordán-menti sűrűségnek vége! Ezt mondta nekem Istenem, az Örökkévaló: „Legeltesd a levágásra szánt juhnyájat! Mert akik megveszik a nyájat, mind levágják őket — kímélet és lelkiismeret-furdalás nélkül. Akik pedig eladják, azt mondják: »Áldott legyen az Örökkévaló, mert meggazdagodtam!« Bizony, ezt a nyájat még a saját pásztorai sem szánják! Én sem szánom többé e föld lakóit — mondja az Örökkévaló —, hanem kiszolgáltatom őket egymásnak és királyuknak. Megengedem, hogy ellenségeik elpusztítsák az országot — nem fogok senkit megmenteni!” Így hát legeltettem a levágásra szánt juhnyájat a kereskedők számára. Két pásztorbotot vettem a kezembe: az egyiket „Kegyelem”-nek, a másikat „Egység”-nek neveztem. Így legeltettem a nyájat. Egyetlen hónap alatt három pásztornak is felmondtam, és elzavartam őket. Elfogyott a türelmem, megharagudtam a kereskedőkre, és ők is meggyűlöltek engem. Ezért azt mondtam nekik: Nem viselem gondját többé nyájatoknak! Pusztuljon a pusztulásra való, vesszen a veszni való! Akik pedig megmaradnak, egyék meg egymást! Akkor fogtam az egyik botomat, a „Kegyelem” botját, és eltörtem. Így bontottam föl a szövetséget, amelyet az egész néppel kötöttem. Így bomlott föl a szövetség azon a napon, és akkor értették meg a szegény juhok — akik figyeltek rám —, hogy amit tettem, azzal az Örökkévaló üzent nekik. Azután ezt mondtam nekik: Ha jónak látjátok, fizessétek ki a béremet! Ha pedig nem, tartsátok meg! Akkor kifizettek: mindössze 30 ezüstpénzt kaptam. Ekkor az Örökkévaló szólt hozzám: „Dobd ezt a nyomorúságos összeget a Templom kincstárába! Látod, ennyire becsültek engem!” Akkor fogtam a 30 ezüstöt, és bedobtam az Örökkévaló Templomának kincstárába. Azután eltörtem a másik botomat, az „Egység”-et is. Így bontottam föl a Júda és Izráel közötti testvéri egységet. Ekkor az Örökkévaló szólt hozzám: „Ismét szerezz magadnak rossz pásztornak való fölszerelést, és készülj a pásztorkodásra! Ezzel jelezd, hogy én olyan valakit fogok vezetővé tenni ezen a földön, aki rossz pásztor lesz. Nem törődik azokkal a juhokkal, akik elpusztulnak, nem keresi meg az elkóboroltakat, nem gyógyítja meg a betegeket, nem legelteti az egészségeseket. Ellenben megeszi a kövér juhok húsát, és még a körmeiket is letöri. Jaj ennek a pásztornak! Jaj a rossz pásztornak, aki sorsára hagyja nyáját! Fegyver sújtsa a karját és jobb szemét! Bénuljon meg karja teljesen, vakuljon meg jobb szemére egészen!” Az Örökkévaló üzenete Izráelről: Ezt mondja az Örökkévaló, aki az eget kiterjesztette, a földet megalapozta és az emberbe szellemet adott: „Nézzétek! Jeruzsálemet olyanná teszem, mint egy serleget, amely színig van töltve részegítő itallal. Körülveszik a nemzetek, isznak belőle, és megrészegednek tőle. Még Júda népe is iszik belőle, amikor Jeruzsálemet megostromolja az ellenség. Bizony, a föld összes nemzete összefog Jeruzsálem ellen, és egyesült erővel megtámadják a várost. De Jeruzsálemet túl nehéz kővé teszem az ostromlók számára: aki megpróbálja elmozdítani a helyéről, mind beleszakad az erőlködésbe. Akkor megrémítem a lovakat, és zűrzavart támasztok a lovasok között — az Örökkévaló mondja ezt. — Júda népe fölött azonban éberen őrködöm, amikor a támadó nemzetek minden lovát vaksággal verem meg! Júda vezetői akkor felismerik, és ezt mondják: »Jeruzsálem lakóinak példája megerősít bennünket Istenünkben, az Örökkévalóban, a Seregek Urában!« Akkor olyanná teszem Júda vezetőit, mint amilyen az izzó parázs a száraz farakás tövében, vagy a tüzes fáklya a szalmakazal oldalában. Bizony, mint a tűz a szalmát, úgy elpusztítják körös-körül az összes nemzetet, akik Jeruzsálemet támadják! De Jeruzsálem lakói továbbra is békességben lakhatnak városukban.” Az Örökkévaló először Júda seregének ad győzelmet, hogy Dávid családjának dicsősége és Jeruzsálem lakosainak a dicsősége ne múlja fölül Júda dicsőségét. Akkor Jeruzsálem lakosai között még a leggyengébb is olyan lesz, mint Dávid, mert az Örökkévaló megvédi őket. Dávid családja pedig olyan lesz, mint Isten, vagy mint az Örökkévaló angyala — úgy fogja vezetni a népet. Ezt mondja az Úr: „Akkor hozzálátok, hogy megsemmisítsem mindazokat a nemzeteket, akik Jeruzsálem ellen támadtak. Dávid családjára és Jeruzsálem lakóira pedig kiárasztom a kegyelem, a könyörület és az imádság szellemét. Bizakodva néznek rám, akit ők átszúrtak. Gyászolni fognak engem, ahogy siratják az egyetlen fiút. Sírnak miattam, mint az elsőszülött fiúért, aki meghalt. Akkor egész Jeruzsálemben olyan nagy gyászt tartanak, mint Hadad-Rimmón mellett, a meggidói síkságon. Gyászol majd az egész ország, minden család és nemzetség a maga helyén. Gyászol a Dávid nemzetsége is a maga helyén, a férfiak és az asszonyok külön. Gyászol a Nátán nemzetsége is a maga helyén, a férfiak és az asszonyok külön. Gyászol a Lévi nemzetsége is a maga helyén, a férfiak és az asszonyok külön. Gyászol a Simei nemzetsége is a maga helyén, a férfiak és az asszonyok külön. Gyászol majd az összes többi nemzetség is, mindegyik a maga helyén, a férfiak és az asszonyok külön.” Azon a napon forrás fakad Dávid családja és Jeruzsálem lakosai számára, hogy megtisztítsa őket minden bűntől és tisztátalanságtól. „Azon a napon — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura — kiirtom a bálványoknak még a nevét is a földről, hogy senki ne is emlegesse őket. Kiirtom a hamis prófétákat, meg a tisztátalan szellemeket is a földről. Ha pedig valaki mégis prófétálni merészelne, annak a saját szülei mondják majd: »Meg kell halnod, mert hazugságot hirdettél az Örökkévaló nevében!« Bizony, a saját apja és anyja fogja átdöfni, mivel hamisan prófétált. Azon a napon a hamis próféták mind megszégyenülnek látomásaik és próféciáik miatt. Nem fogják többé félrevezetni az embereket azzal, hogy olyan ruhát viselnek, mint amilyet az igazi próféták hordanak. Inkább azt mondják majd: »Nem vagyok én próféta, csak egyszerű szántóvető. Gyermekkorom óta földműveléssel keresem a kenyerem.« Ha pedig valaki megkérdezi tőle: »Akkor miféle sebhelyek ezek itt a melleden?« Erre így felel: »Ezeket a sebeket a barátaim házában kaptam.«” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Kard! Támadj pásztoromra, aki társam és barátom! Sújts le a pásztorra, és szétszalad a nyáj! Még a bárányokra is kezet emelek, és az egész ország erre a sorsra jut: — mondja az Örökkévaló — lakóinak kétharmadát kiirtják, bizony, megölik őket, csak harmadrészük marad életben. Ezt a harmadrészt is próbára teszem a tűzben: megtisztítom őket, mint az ezüstöt, megolvasztom, mint az aranyat. Akkor segítségül hívják nevemet, én pedig válaszolok nekik. Azt mondom: »Ez az én népem!« S ők így felelnek: »Az Örökkévaló a mi Istenünk!«” Nézzétek, eljön az Örökkévaló napja! Akkor ellenségeid kirabolnak, Jeruzsálem, és a zsákmányt szemed láttára osztják szét a város közepén. Ezt mondja az Úr: „Összegyűjtök minden nemzetet, hogy megostromolják Jeruzsálemet. El is foglalják a várost, kifosztják a házakat és megerőszakolják az asszonyokat. A város lakóinak felét fogságba hurcolják, de a többiek megmaradnak. Akkor az Örökkévaló kivonul, és harcba száll a Jeruzsálemet megtámadó nemzetekkel, mint ahogy régen, a csaták idején tette.” Azon a napon az Olajfák hegyére lép, amely Jeruzsálemtől keletre emelkedik, és a hegy kettéhasad: egyik fele észak felé, a másik dél felé mozdul el. A hasadék pedig kelet-nyugati irányban igen nagy völggyé szélesedik. Futva menekültök ebben a völgyben, mely Ácalig ér. Úgy fogtok futni, ahogy a nagy földrengés idején menekültek őseitek, amikor Júdában Uzzijjá király uralkodott. Eljön az Örökkévaló, az én Istenem, és vele együtt minden szentje is! Azon a napon nem lesz világosság, csak hideg és fagy. Nagyon különös nap lesz az! Csak az Örökkévaló tudja ezt. Nem lesz különbség a nappal és éjjel között: még este is nappali világosság fénylik majd. Azon a napon Jeruzsálemben forrás fakad, és folyóvíz indul belőle, amelynek egyik ága a Keleti-tenger, a másik ága pedig a Nyugati-tenger felé folyik. Ebből a forrásból télen-nyáron, állandóan ömlik majd a víz, sohasem apad el. Akkor az Örökkévaló lesz az egész Föld Királya! Azon a napon az Örökkévaló lesz az egyetlen, akit az emberek imádnak, és egy néven fogják szólítani. Júda egész földje pedig síksággá változik, Gebától fogva — amely Jeruzsálemtől északra fekszik — egészen Rimmónig, amely Jeruzsálemtől délre található. Jeruzsálem városát az eredeti helyén fogják újjáépíteni, és ismét laknak benne a Benjámin-kaputól a Szeglet-kapuig — amely a régi kapu helyén épült —, és a Hananél-toronytól a király borsajtójáig. A város ismét megtelik lakosokkal, ellenség soha többé nem pusztítja, hanem biztonságban fog élni. Azokat a nemzeteket, akik Jeruzsálemre támadnak, az Örökkévaló ezzel a súlyos csapással fogja sújtani: az emberek teste elevenen elrothad, szemük elrothad a helyén, és nyelvük is elrothad a szájukban. Az Örökkévaló nagy zűrzavart támaszt az ostromlók seregében: mindegyik a társára támad, egymás ellen harcolnak, és egymást öldösik le. Oly nagy lesz a zűrzavar, hogy még Júda is Jeruzsálem ellen fordul. Jeruzsálem lakosai azonban végül hatalmas zsákmányt gyűjtenek össze az ellenük támadó sokaságtól: rengeteg aranyat, ezüstöt és ruhákat. Az ellenség seregében az Örökkévaló az állatokat is ugyanazzal a csapással sújtja, amellyel az embereket. Táboraikban minden lovat, öszvért, tevét, szamarat és egyéb háziállatot elér ez a csapás. Ezek után azok, akik életben maradnak azokban a nemzetekben, amelyek Jeruzsálem ellen támadtak, évről-évre feljönnek Jeruzsálembe, hogy részt vegyenek a Sátorok ünnepén, és hogy a Királyt, az Örökkévalót, a Seregek Urát imádják. De ha lesznek olyan nemzetek, amelyek mégsem jönnek fel Jeruzsálembe a Királyt, az Örökkévalót, a Seregek Urát imádni, azoknak országa nem fog esőt kapni. Ha az egyiptomiak nem jönnek föl, hogy részt vegyenek az ünnepen, az ő földjükön is szárazság lesz. Őket is ugyanazzal a csapással bünteti az Örökkévaló, mint bármelyik nemzetet, amely nem megy föl a Sátorok ünnepére Jeruzsálembe. Ez lesz Egyiptom és az összes többi nemzet büntetése, ha nem mennek föl Jeruzsálembe, hogy részt vegyenek a Sátorok ünnepén. Azon a napon még a lovak csengőjére is ez lesz írva: „ AZ ÖRÖKKÉVALÓ SZENT TULAJDONA”. Az Örökkévaló házában minden közönséges főzőfazék olyan szent lesz, mint az oltárnál használt edények. Sőt, Jeruzsálemben és Júdában is minden főzőedény „ AZ ÖRÖKKÉVALÓ, A SEREGEK URA SZENT TULAJDONA” lesz. Aki csak Jeruzsálembe jön, hogy az Örökkévalónak áldozzon, nyugodtan használhatja bármelyik közönséges edényt, hogy az áldozati húst megfőzze benne. Többé nem lesznek kereskedők az Örökkévaló, a Seregek Ura házában azon a napon. Az Örökkévaló szava, amelyet Malakiás által üzent Izráelnek. [2-3] Azt üzeni az Örökkévaló: „Mindig is szerettelek titeket, Izráel népe!” Ti azonban így válaszoltok: „Miből láthatjuk, hogy szeretsz bennünket?” Azt feleli nektek erre az Örökkévaló: „Abból, hogy Jákóbot szerettem, de Ézsaut gyűlöltem, pedig testvérek voltak! S mivel Ézsaut gyűlöltem, utódjainak hegyvidéki országát elpusztítottam, és örökségét sivatagi sakálok lakóhelyévé tettem.” *** Ha Edom népe, Ézsau utódai azt mondják: „Országunkat romba döntötték, de mi visszatérünk, és újjáépítjük városainkat!” — erre az Örökkévaló, a Seregek Ura így válaszol: „Építsenek csak, de én ismét lerombolom! Istentelen és gonosz népnek hívják őket. Olyan nép ez, amelyre az Örökkévaló örökké haragszik! Saját szemetekkel látjátok meg ezt, Izráel népe, s akkor majd azt mondjátok: »Bizony, hatalmas az Örökkévaló, még Izráel határain túl is!«” „A gyermekek tisztelik apjukat, és a szolgák is urukat. Hiszen Atyátok vagyok, miért nem tiszteltek engem? Hiszen én vagyok Uratok, miért nem féltek és becsültök?” — az Örökkévaló, a Seregek Ura kérdezi ezt tőletek, ti papok, akik kevésre becsülitek őt. Ti pedig azt kérdezitek tőle: „De hát miért mondod, hogy kevésre becsülünk téged?” „Mert tisztátalan áldozatokat tesztek az oltáromra!” — feleli ő. „De mivel tettük tisztátalanná?” — kérdezitek erre. „Azzal, hogy szerintetek az Örökkévaló oltárát nem kell komolyan venni. Hiszen vak állatokat hoztok áldozatul, és azt gondoljátok, hogy ez a hiba nem számít. Vagy, amikor sánta és beteg állatokat hoztok, szerintetek az sem számít? Vigyétek csak az ilyet ajándékul a kormányzónak! Majd meglátjátok, szívesen fogadja-e, és jó szívvel tekint-e rátok!” — feleli az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Hasonlóképpen, próbáljátok csak megnyerni Isten jóindulatát, ha ilyen satnya és hibás áldozatokat hoztok elé! Mit gondoltok, szívesen fogadja-e?” — kérdezi tőletek az Örökkévaló, a Seregek Ura. „Bárcsak valaki közületek bezárná a Templom kapuit, kioltaná az oltár tüzét, és véget vetne a fölösleges áldozatoknak, mert nem telik kedvem bennetek — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, és nem fogadok el tőletek áldozatot! Mert a nemzetek tisztelik nagy nevemet kelettől nyugatig, az egész földön. Mindenütt illatos tömjén füstjével imádják nevem, és illő áldozatokat hoznak elém. Bizony, a nemzetek tisztelik nagy nevemet! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ezzel szemben ti meggyalázzátok nevemet, amikor azt gondoljátok, hogy az Úr oltárának tisztaságát nem kell komolyan venni, és akármilyen hitvány termény, vagy étel megteszi áldozatnak.” Ezt mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Nagy sóhajtozás közepette mondogatjátok: »Jaj, milyen fárasztó a papi szolgálat!« Közben lopott állatot hoztok, meg sántát és beteget. Ezt akarjátok nekem áldozni?! Azt gondoljátok, hogy elfogadom? — kérdezi az Örökkévaló. — Átkozott, akinek van ugyan a nyájában ép, hím állat, áldozatra való, mégis megszegi fogadalmát, és hibás állatot hoz az Úrnak! Hiszen Nagy Király vagyok én — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura —, és a nemzetek tisztelik nevemet!” „Figyeljetek rám, ti papok, mert nektek szól ez a parancs: Dicsőítsétek meg nevemet! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ha nem hallgattok rám, ha nem veszitek szívetekre figyelmeztetésemet, akkor megátkozlak titeket, és még áldásotokat is átokká változtatom! Sőt, már átokká is változtattam, mert nem veszitek komolyan szavaimat. Leszármazottjaitokat is megbüntetem, és szemetet szórok arcotokba: az áldozati állatok hulladékát és ganéját! Végül ti magatok is szemétdombra kerültök. Akkor majd megértitek, hogy azért parancsoltam ezeket nektek, mert ősapátokkal, Lévivel szövetséget kötöttem, amely ma is érvényes — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Bizony, szövetséget kötöttem vele életre, békességre és bőségre, hogy tiszteljen és féljen engem. S ő valóban félt engem, és tisztelettel járult elém. A papok az igazságra tanították a népet, és nem beszéltek hamisságot. Egyenességben és igazságosságban éltek a színem előtt, sokakat visszafordítottak a rossz útról, és jóra vezettek. Mert a pap beszéde hordozza Isten igaz ismeretét, hogy a nép tőle kérhessen tanácsot, hiszen az Örökkévalónak, a Seregek Urának követe ő. Ti azonban letértetek erről az útról! Sőt, sokakat bűnbe vittetek a Törvénnyel kapcsolatos rossz tanácsaitokkal. Fölbontottátok a Lévivel kötött szövetségemet — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Emiatt én is megvetni valóvá és megalázottá teszlek titeket az emberek előtt, mivel nem az én utamon jártatok, hanem személyválogatók és részrehajlók voltatok a Törvény tanításában.” Vajon nem egy atyánk van-e mindannyiunknak, Júda népe? Vagy nem egy Isten teremtett bennünket? Akkor miért nem maradunk hűségesek egymáshoz? Miért törjük meg hűtlenségünkkel a szövetséget, amelyet Istennel kötöttek őseink? Bizony, Júda megtörte szövetségét az Örökkévalóval, és más isteneket imádott! Utálatos bűnöket követtek el Izráelben és Jeruzsálemben: Júda bemocskolta bűneivel az Örökkévaló szeretett Templomát. Az Örökkévaló kiirtja Júda népe közül mindazokat, akik ilyen bűnt követtek el, s utána még azt hiszik, hogy áldozhatnak az Örökkévalónak, a Seregek Urának, mintha mi sem történt volna! Bizony, az Örökkévaló többé nem fogadja el tőletek az áldozatot, és nem tekint kedvesen ajándékaitokra, akárhogy sírtok és sóhajtoztok is előtte, még ha könnyeitekkel öntözitek oltárát, akkor sem! Azt kérdezitek: „Miért nem fogadja el?” Azért, mert az Örökkévaló tanúja volt, hogy szövetséget kötöttetek a feleségetekkel: amikor ifjúságotok idején összeházasodtatok. De tanúja annak is, hogy hűtlen lettél feleségedhez, aki szövetséges társad! Megtörted a szövetséget, amely vele összekötött. Vajon nem Isten tett téged eggyé a feleségeddel? Vajon nem Isten teremtett mindkettőtöket? Nem ő éltet benneteket? És miért tett Isten eggyé benneteket? Azért, hogy gyermekeitek szülessenek, akik őhozzá tartoznak! Vigyázzatok hát magatokra, és őrizkedjetek attól, hogy bármelyikőtök is hűtlen legyen a feleségéhez, akivel ifjúkorában összeházasodott! Mert azt mondja az Örökkévaló, Izráel Istene: „Gyűlölöm a válást, és gyűlölöm, amikor a férfi erőszakosan és kegyetlenül bánik a családjával!” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Vigyázzatok hát magatokra, és egyikőtök se legyen hűtlen a feleségéhez! Elege van az Örökkévalónak abból, ahogyan beszéltek! Azt kérdezitek: „Miért?” Azért, mert azt mondjátok: „Az Örökkévaló szemében a gonosztevő is jó, és az Örökkévaló kedvét leli benne.” Vagy ezt: „Ugyan, hol van az igazságos Isten? — Úgyse tesz ő semmit!” „Nézzétek! Elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse számomra az utat. Azután hirtelen megérkezik templomába, akit vártok: az Úr! A szövetség követe, akit annyira kívántok, nézzétek, már közeledik! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — De ki tudja elviselni megérkezése napját? Ki állhat meg előtte, mikor megjelenik? Mert olyan ő, mint az ötvös kohójának tüze, mint a ruhamosó üstjében a forró lúg! Olyan, mint az ötvösmester, aki megtisztítja ezüstjét! Bizony, tűzzel tisztítja Lévi fiait, mint ahogyan az ezüstből kitisztítják a salakot. Kifényesíti őket, mint az aranyat és az ezüstöt. Akkor majd igazságban visznek áldozatot az Örökkévalónak a papok! Akkor újra kedvesen fogadja az Örökkévaló Júda és Jeruzsálem áldozatát, ahogy a régi időkben, a hajdani években.” „Akkor eljövök hozzátok, hogy ítéletet hirdessek közöttetek. Mint cáfolhatatlan tanú, tanúskodom azok ellen, akik vétkeztek: a varázslók és a házasságtörők ellen, azok ellen, akik hamisan esküdnek, azok ellen, akik nem adják meg munkásaiknak a jogos bérüket, azok ellen, akik visszaélnek az özvegyek és árvák kiszolgáltatott helyzetével, azok ellen, akik a köztetek lakó idegeneket megfosztják jogaiktól. Bizony, tanúskodni fogok mindezek ellen, mert nem félnek vétkezni ellenem” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — „Mert én, az Örökkévaló nem változom meg, ti pedig ma is olyanok vagytok, mint ősapátok, Jákób! Őseitek idejétől fogva állandóan eltértetek parancsaimtól, s nem tartottátok meg azokat! Térjetek vissza hozzám, és akkor én is visszatérek hozzátok! — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Azt kérdezitek: »De hogyan kellene visszatérnünk hozzád?« Vajon meglophatja-e Istent az ember? De ti mégis loptok tőlem! »Ugyan mit lophatnánk el tőled?« — kérdezitek. A tizedet és az áldozatokat! Bizony, átok ül rajtatok, mert engem loptatok meg! Egész népeteket sújtja ez az átok. Hozzátok be a tizedet minden jövedelmetekből a Templom raktárába, hogy házamban legyen elég élelem! Ezzel tegyetek próbára — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Azután figyeljétek meg, hogyan nyitom meg nektek a mennyei zsilipeket, és hogyan árasztalak el benneteket áldásaimmal! Még a kártevőket is elűzöm tőletek, hogy ne pusztíthassák el, amit földetek terem. Szőlőtök sem lesz terméketlen — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Ezért minden nemzet áldottnak és boldognak mond majd titeket, mert országotok fölvirágzik” — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ezt mondja az Örökkévaló: „Vakmerően és tiszteletlenül szóltatok ellenem!” Azt kérdezitek: „Mit mondtunk ellened?” „Azt mondtátok magatok között: »Semmi hasznunk belőle, ha Istent tiszteljük és szolgáljuk. Hiába engedelmeskedünk parancsolatainak, hiába járunk alázatosan és bűneink miatt gyászolva az Örökkévaló, a Seregek Ura előtt — semmit nem használ! Sőt, azt látjuk, hogy a büszkék és a gonosztevők boldogulnak. Még amikor próbára teszik Isten türelmét, akkor is megússzák a büntetést.«” Azután tanácskoztak azok, akik valóban tisztelik és félik az Örökkévalót. Ő pedig figyelt, és mindent hallott. Majd parancsolta, hogy mindent jegyezzenek föl egy könyvbe azokról, akik félik az Örökkévalót és tisztelik nevét. Ezt mondja róluk az Örökkévaló, a Seregek Ura: „Ők az én kincseim! Azon a napon, amelyet én készítek elő, az enyémek lesznek. Kedvezek nekik és kegyelmes leszek hozzájuk, mint apa a fiához, aki engedelmesen szolgálja őt. Akkor majd mindenki újra látni fogja, hogy mi a különbség igazak és istentelenek között. Bizony, akkor majd különbséget tesztek azok között, akik tisztelik és félik Istent, és azok között, akik nem tisztelik őt.” „Mert eljön az a nap, lángoló, mint a tüzes kemence. Akkor minden büszke és gonosztevő olyan lesz, mint a szalma, és az a nap úgy elégeti őket, hogy nem marad sem gyökerük, sem águk — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — De számotokra, akik tisztelitek és félitek nevemet, az a nap olyan lesz, mint a hajnal. Felkel az Igazságosság Napja, és gyógyulást találtok szárnyai alatt. Akkor ugrándozva örvendeztek, mint a borjak, amikor kiengedik őket a karámból a legelőre. Letapossátok az istenteleneket, akik hamuvá lesznek talpatok alatt azon a napon, amelyet én készítek — mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. — Emlékezzetek szolgámnak, Mózesnek tanításaira, törvényeire, parancsaira, rendelkezéseire, amelyeket a Hóreb-hegyen adtam át neki, és általa rendeltem Izráel egész népének — és engedelmeskedjetek azoknak! Nézzétek! Elküldöm hozzátok Illést, a prófétát, mielőtt az Örökkévaló nagy és félelmetes napja elérkezik. Illés az apák szívét majd a fiaik felé fordítja, a fiúk szívét pedig apjuk felé, hogy ne kelljen teljesen elpusztítanom a földet.” Ez a Messiás Jézus családfája, aki Dávid leszármazottja, Dávid pedig Ábrahám leszármazottja. Ábrahám fia Izsák, Izsák fia Jákób, Jákób fiai Júda és testvérei. Júda fiai Fáresz és Zerah, akiket Támár szült. Fáresz fia Heszrón, Heszrón fia Arám, Arám fia Aminádáb, Aminádáb fia Nahson, Nahson fia Szalmón, Szalmón fia Boáz, akit Ráháb szült. Boáz fia Óbéd, akit Ruth szült. Óbéd fia Isai, Isai fia Dávid, a király. Dávid fia Salamon, akit Úriás felesége szült. Salamon fia Roboám, Roboám fia Abijjá, Abijjá fia Ászá, Ászá fia Jósafát, Jósafát fia Jórám, Jórám fia Uzziás, Uzziás fia Jótám, Jótám fia Áház, Áház fia Ezékiás, Ezékiás fia Manassé, Manassé fia Ámón, Ámón fia Jósiás. Jósiás unokái voltak Jekonjás és testvérei, akik abban az időben éltek, amikor a népet száműzetésbe hurcolták Babilóniába. A babiloni száműzetés ideje alatt született Jekonjás fia, Sealtiél. Sealtiél fia Zerubbábel, Zerubbábel fia Abihud, Abihud fia Eljákim, Eljákim fia Azzur, Azzur fia Cádók, Cádók fia Jákin, Jákin fia Elihud, Elihud fia Eleázár, Eleázár fia Mattán, Mattán fia Jákób. Jákób fia József, aki annak a Máriának a férje volt, akitől Jézus, a Messiás született. A nemzedékek száma tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy, Dávidtól a babiloni fogságba vitelig szintén tizennégy, a babiloni fogságba viteltől a Messiás születéséig ismét tizennégy. Jézusnak, a Messiásnak születése a következőképpen történt: Mária, Jézus anyja, József jegyese volt. Azonban még mielőtt összeházasodtak volna, kiderült, hogy Mária gyermeket vár, mert a Szent Szellem által áldott állapotba került. József istenfélő ember volt, és a menyasszonyát meg akarta kímélni a nyilvános megszégyenítéstől. Ezért elhatározta, hogy inkább titokban küldi el Máriát, és így válik el tőle. Ahogy ezen gondolkodott, álmában megjelent neki az Örökkévaló egyik angyala, és ezt mondta: „József, Dávid fia! Ne félj feleségül venni Máriát, mert a méhében lévő gyermek a Szent Szellemtől fogant! Fiút szül majd, akit te nevezz el Jézusnak, mert ő fogja megszabadítani népét a bűneikből.” Így teljesedett be, amit az Örökkévaló mondott a próféta által: „Nézzétek! A szűz gyermeket vár, és fiút fog szülni, akinek Immánuel lesz a neve.” Ez a név azt jelenti: „Isten velünk van”. Azután József felébredt az álomból, és mindent úgy tett, ahogy az Örökkévaló angyala parancsolta. Feleségül vette Máriát, de nem volt közöttük szexuális kapcsolat, amíg Mária meg nem szülte a fiát, akinek József a „Jézus” nevet adta. Jézus a júdeai Betlehemben született, Heródes király uralkodása idején. Ezután bölcsek érkeztek keletről Jeruzsálembe, és azt kérdezték: „Hol van az a kisgyermek, aki a zsidók királyának született? Ugyanis láttuk feltűnni a csillagát keleten — és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Heródes királyt ez a hír nagyon nyugtalanította, és vele együtt Jeruzsálem egész népe is felbolydult. Heródes emiatt összehívott minden főpapot és törvénytanítót, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Messiásnak. „A júdeai Betlehemben — válaszolták ők —, ahogyan megírta a próféta: »Betlehem, Júda földjén, nem vagy te jelentéktelen Júda fejedelmei között, mert belőled származik majd az uralkodó, aki pásztora lesz népemnek, Izráelnek!«” Ekkor Heródes titokban magához hívatta a bölcseket, és aprólékosan kikérdezte őket, hogy mikor látták meg először a csillagot. Ezután elküldte őket Betlehembe. „Menjetek el — mondta nekik —, és tudjatok meg mindent a gyermekről! Ha megtaláljátok, hozzatok nekem hírt róla, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!” [9-10] A bölcsek meghallgatták a királyt, majd útra keltek. Ekkor hirtelen feltűnt előttük ugyanaz a csillag, amelyet már keleten is láttak, és ujjongó öröm töltötte be őket. A csillag előttük ment, majd megállt a hely fölött, ahol a gyermek volt. *** Bementek a házba, és ott találták a gyermeket, anyjával, Máriával együtt. Leborultak a gyermek előtt, és imádták. Majd felnyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel Isten álmukban figyelmeztette a bölcseket, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, ezért más úton tértek haza. Miután a bölcsek elmentek, Józsefnek álmában megjelent az Örökkévaló egyik angyala, és ezt mondta: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg ismét szólok neked! Heródes ugyanis kutatni fog a gyermek után, mert meg akarja ölni.” József azonnal felkelt, és még azon az éjjelen a gyermekkel és annak anyjával együtt Egyiptomba indult. Ott is maradt egészen Heródes haláláig. Így teljesedett be, amit az Örökkévaló mondott a próféta által: „Egyiptomból hívtam ki a fiamat.” Amikor Heródes fölismerte, hogy a bölcsek túljártak az eszén, őrjöngött dühében. Kiküldte a katonáit, hogy öljenek meg Betlehemben és a környékén minden fiúgyermeket, aki kétéves, vagy annál fiatalabb volt. A két éves kort azért szabta meg, mert a bölcsektől megtudta a csillag feltűnésének idejét. Ekkor teljesedett be, amit Isten Jeremiás próféta által mondott: „Kiáltozás hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás: Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, mert meghaltak.” József és családja Egyiptomban éltek, amikor Heródesnek vége lett. Akkor az Örökévaló egyik angyala megjelent Józsefnek álmában, és ezt mondta: „Kelj fel, vedd a gyermeket és az anyját, és térj vissza Izráel földjére, mert akik meg akarták ölni a gyermeket, már meghaltak!” József útrakelt, és hazatért a gyermekkel és Máriával Izráel földjére. De nem mert Júdeába menni, mert meghallotta, hogy ott Arkhelaosz, Heródes fia uralkodik. Akkor Isten tanácsot adott Józsefnek álmában, aki így a családjával együtt Galileába ment, és odaérve Názáret városában telepedett le. Így teljesedett be, amit Isten a próféták által mondott a Messiásról: „Názáretinek fogják őt nevezni.” Eljött az idő, amikor Bemerítő János megjelent Júdea pusztájában, és ezt az üzenetet hirdette: „Változtassátok meg a gondolkodásotokat és az életeteket, mert Isten Királysága megérkezett!” Őróla mondta ezt Ézsaiás próféta: „Egy hang kiált a pusztában: »Készítsetek az Örökkévaló útját, készítsetek számára egyenes utat!«” Bemerítő János teveszőrből készült ruhát viselt a derekán bőrövvel, és sáskát meg vadmézet evett. Sokan jöttek hozzá Jeruzsálemből, egész Júdeából és a Jordán környékéről, hogy hallgassák. Miután megvallották bűneiket, János bemerítette őket a Jordán folyóba. Amikor azonban látta, hogy a farizeusok és a szadduceusok közül is sokan jönnek bemerítkezni, ezt mondta nekik: „Mérges kígyók! Ki figyelmeztetett titeket, hogy meneküljetek Isten közelgő haragja elől? Tetteitekkel mutassátok meg, hogy gondolkodásotok és az életetek valóban megváltozott! Ne gondoljátok, hogy abban bízhattok: »Mi Ábrahám fiai vagyunk!« Tudjátok meg, hogy Isten még ezekből a kövekből is képes fiakat teremteni Ábrahámnak. A fejszét már fölemelték, hogy gyökerestől kivágják a fákat. Bizony ki is vágnak, és tűzbe dobnak minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Én vízbe merítem be azokat, akik megváltoztatják a gondolkodásukat és visszatérnek Istenhez. De aki utánam jön, annyival hatalmasabb nálam, hogy még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját levegyem. Ő majd Szent Szellembe és tűzbe merít be titeket. A kezében szórólapát van, amellyel elválasztja a búzát a pelyvától. A tiszta búzát magtárába gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzzel megégeti.” Azután Jézus eljött Galileából a Jordán folyóhoz, hogy János őt is merítse be. János azonban megpróbálta lebeszélni: „Inkább nekem lenne szükségem arra, hogy bemeríts, mégis te jössz hozzám?” Jézus így válaszolt: „Engedd meg, hogy ez most így történjen! Meg kell tennünk mindazt, amit Isten kíván.” Ekkor János engedett neki. Miután Jézus bemerítkezett, azonnal feljött a vízből. Ekkor hirtelen megnyílt a Menny, és János látta, amint Isten Szelleme galamb formájában leereszkedik, és Jézusra száll. A Mennyből pedig hang hallatszott: „Ő a Fiam, akit nagyon szeretek, s akiben gyönyörködöm!” Ezután a Szent Szellem a pusztába vezette Jézust, hogy ott próbára tegye a Sátán. Miután Jézus negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül nagyon megéhezett. A Sátán ekkor odalépett hozzá, és megszólította: „Ha Isten Fia vagy, parancsolj, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Ő azonban így felelt: „Meg van írva: »Nem csak a kenyér élteti az embert, hanem Isten minden kimondott szava is.«” Ezután a szent városba, Jeruzsálembe vitte őt a Sátán, és a Templom területének szélére, egy szakadék fölé állította. „Ha Isten Fia vagy — mondta neki —, vesd le magad a mélybe, hiszen meg van írva: »Angyalainak parancsot ad, hogy vigyázzanak rád. A tenyerükön hordoznak, nehogy kőbe üsd a lábad.«” Jézus így válaszolt: „Az is meg van írva: »Ne tedd próbára az Örökkévalót, Istenedet!«” Ezután a Sátán egy nagyon magas hegyre vitte fel Jézust. Megmutatta neki a világ összes királyságát és azoknak minden dicsőségét. „Ezt mind neked adom — mondta —, ha leborulva imádsz engem.” Jézus erre így válaszolt: „Menj el tőlem, Sátán! Meg van írva: »Az Örökkévalót, Istenedet imádd, és csak őt tiszteld!«” Ekkor a Sátán elment, és angyalok jöttek Jézushoz, hogy szolgálatára legyenek. Amikor Jézus meghallotta, hogy Bemerítő Jánost börtönbe vetették, visszament Galileába. Elhagyta Názáretet, és a Galileai-tó melletti Kapernaumba költözött, Zebulon és Naftáli határvidékére, hogy beteljesedjen Ézsaiás próféta szava: „Figyeljetek rám, akik Zebulon és Naftáli földjén éltek, a tengerparti út vidékén, a Jordánon túli területen, az idegen népek Galileájában! A sötétségben élő nép nagy világosságot látott. Akik halál földjén és árnyékában laktak, azoknak hajnali világosság támadt.” Jézus ettől fogva kezdte hirdetni: „Változtassátok meg, ahogy gondolkodtok, és térjetek vissza Istenhez, mert Isten Királysága megérkezett!” Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, meglátott két testvért: Simont (akit Péternek is neveztek), és Andrást, akik éppen a hálójukat vetették a tóba, ugyanis halászok voltak. Jézus szólt nekik: „Gyertek velem! Én majd másféle halásszá teszlek titeket: halak helyett embereket fogtok összegyűjteni.” A testvérek azonnal otthagyták hálóikat, és csatlakoztak Jézushoz. Mikor továbbment onnan, Jézus meglátott egy másik testvérpárt is: Jakabot és Jánost, Zebedeus fiait. Ők apjukkal együtt éppen hálókat javítgattak a halászbárkában. Jézus szólt ennek a testvérpárnak is, ők pedig azonnal otthagyták a bárkát és apjukat, és csatlakoztak Jézushoz. Jézus bejárta egész Galileát. Tanított a zsinagógákban, hirdette az Isten Királyságról szóló örömüzenetet, és meggyógyított mindenféle betegséget, és erőtlenséget a nép között. Elterjedt a híre még Szíria egész tartományában is. Ezért hozzá vittek mindenféle beteget: epilepsziásokat, bénákat, és olyanokat, akik különböző fájdalmaktól szenvedtek, meg akikben gonosz szellem volt. Jézus pedig meggyógyította őket. Ezért nagy tömeg vette körül, és kísérte. Galileából, a Tízvárosból, Jeruzsálemből, Júdeából és a Jordán folyón túlról jöttek. Amikor Jézus látta, hogy milyen sokan gyűltek össze, fölment a domb oldalára. Mikor leült, a tanítványai köré gyűltek. Ő pedig így kezdte őket tanítani: „Milyen boldogok és áldottak, akik felismerik, hogy szükségük van Istenre, mert övék Isten Királysága! Milyen boldogok és áldottak, akik most gyászolnak és sírnak, mert Isten majd megvigasztalja őket! Milyen boldogok és áldottak a szelídek és alázatosak, mert ők fogják örökölni a földet! Milyen boldogok és áldottak, akik éheznek és szomjaznak az igazságosságra, mert Isten megadja nekik, amire vágynak! Milyen boldogok és áldottak, akik irgalmasan bánnak másokkal, mert Isten is irgalmasan bánik velük! Milyen boldogok és áldottak a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent! Milyen boldogok és áldottak, akik békességet teremtenek, mert őket Isten gyermekeinek nevezik! Milyen boldogok és áldottak, akiket azért üldöznek, mert igazságosak! Övék Isten Királysága!” „Boldogok és áldottak vagytok, amikor miattam üldöznek, bántanak titeket, vagy mindenféle rosszat mondanak rólatok ok nélkül. Örüljetek és ujjongjatok, mert igen nagy jutalom vár rátok a Mennyben! Így üldözték azokat a prófétákat is, akik előttetek éltek.” „Ti olyanok vagytok az emberek között, mint a só. De ha a só elveszti az ízét, hogyan lehet azt helyreállítani? Bizony, akkor már semmire sem jó, ezért az emberek kidobják és eltapossák. Ti vagytok a világosság az egész világ számára. A hegy tetejére épített várost sem lehet elrejteni. Ugyanígy, aki olajmécsest gyújt, nem rejti edény alá, hanem a mécstartóra teszi, hogy mindenkinek világítson, aki a házban van. Így ragyogjon a világosságotok az embereknek: hadd lássák, milyen jó, amit tesztek, és dicsérjék érte Mennyei Atyátokat!” „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a Mózesi Törvényt, vagy a próféták tanítását! Ellenkezőleg, azért jöttem, hogy beteljesítsem! Igazán mondom nektek: amíg az Ég és a Föld létezik, a Törvényből egyetlen betű vagy pont sem veszíti el érvényességét, amíg mind be nem teljesedik. Ha valaki nem tart fontosnak akár csak egyet is a Törvény parancsai közül, és nem engedelmeskedik annak, sőt, még a többieket is erre tanítja, az lesz a legkisebb Isten Királyságában. Aki viszont megtartja a Törvény parancsait, és erre tanítja a többieket is, az nagy lesz Isten Királyságában. Igazán mondom nektek: ha csak annyira éltek Istennek tetsző módon, mint a törvénytanítók és a farizeusok, akkor sohasem fogtok bemenni Isten Királyságába.” „Hallottátok, hogy őseinknek megmondták: »Ne gyilkolj! Aki pedig mégis gyilkol, azt el kell ítélni.« Én azonban azt mondom nektek: ha valaki haragot táplál magában a másik ember ellen, azt már el kell ítélni. Ha pedig haragjában azt mondja valakinek: »Te hitvány bolond!« — azt a Főtanács fogja elítélni. Ha pedig odáig megy, hogy a másikat »istentelen hülyének« nevezi, az megérdemli, hogy az örök tüzre dobják. Ezért, ha áldozati ajándékot viszel az oltárhoz, és ott eszedbe jut, hogy valakinek panasza van ellened, hagyd az oltár előtt ajándékodat, menj el, és békülj ki a haragosoddal! Csak azután menj vissza az oltárhoz, hogy felajánljad áldozatodat Istennek! Békülj ki hamar ellenfeleddel, amíg úton vagytok a bíróság felé. Különben ellenfeled a bíró kezébe adhat, a bíró meg a börtönőrnek, s így végül börtönbe zárnak! Igazán mondom neked: ki nem jössz onnan, amíg az utolsó fillérig ki nem fizetted tartozásodat!” „Hallottátok, hogy megmondták: »Ne kövess el házasságtörést!« Én viszont azt mondom nektek: ha valaki a házasságtörés vágyával néz más feleségére, az magában már el is követte a házasságtörés bűnét. Ezért, ha a jobb szemed vinne bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és hajítsd el! Jobban jársz, ha a tested egy részét elveszíted, mint ha ép testtel dobnak a gyehennára! Ha pedig a jobb kezed vinne bűnbe, még azt is vágd le, és dobd el! Jobban jársz, ha a tested egy részét elveszíted, mint ha ép testtel vetnek a gyehennára!” „Ezt is mondták nektek: »Aki elválik a feleségétől, adjon neki válólevelet!« Én viszont azt mondom: maga hajtja a feleségét a házasságtörés bűnébe az a férfi, aki bármilyen okból — egyet kivéve — elválik a feleségétől. A kivétel pedig az, ha a feleség házasságtörést követett el. S aki az elbocsátott asszonyt feleségül veszi, az is házasságtörést követ el.” „Hallottátok, hogy őseinknek azt mondták: »Ha megesküszöl valamire, azt ne szegd meg! Amit esküvel ígértél az Örökkévalónak, azt teljesítsd!« Én viszont azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek, se az Égre, mert az Isten királyi trónja, se a Földre, mert az Isten lábtartója, se Jeruzsálemre, mert az a Nagy Király városa! Még a saját fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod feketévé vagy fehérré tenni! Ha »igent« gondoltok, akkor mondjatok igent, ha »nemet« — akkor mondjatok nemet! Amit ezen kívül még hozzátesztek, az már a Gonosztól van.” „Hallottátok, hogy megmondták: »Szemet szemért és fogat fogért!« Én viszont azt mondom nektek: ne üssetek vissza annak, aki kárt okoz nektek! Ha valaki arcul üt az egyik oldalról, tartsd oda neki a másik arcodat is! Ha valaki el akarja perelni tőled a kabátodat, add oda neki az ingedet is! Ha valaki arra kényszerít, hogy vidd a csomagját egy mérföldre, vidd el neki kettőre! Ha valaki kölcsönkér tőled valamit, azt add kölcsön neki! Ha pénzt kér kölcsön, ne utasítsd el!” „Hallottátok, hogy megmondták: »Szeresd a honfitársaidat, de gyűlöld az ellenségeidet!« Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket! Így valóban Mennyei Atyátok fiai lesztek. Ő ugyanis felhozza a Napot, amely az övé, hogy világítson a gonoszoknak és a jóknak is. Hasonlóképpen, esőt küld az igazságosaknak és a bűnösöknek egyaránt. Ha tehát csak azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, ugyan milyen jutalmat kaptok? Ennyit a vámszedők is megtesznek! Ha csak a testvéreiteknek köszöntök, ugyan mennyivel tesztek többet, mint mások? Ezt még azok is megteszik, akik nem ismerik Istent! Legyetek tehát tökéletesek, mint ahogy Mennyei Atyátok tökéletes!” „Vigyázzatok, hogy ne az emberek szeme láttára tegyetek jót! Ne azért tegyétek, hogy mindenki lássa, különben nem kaptok semmi jutalmat Mennyei Atyátoktól! Ha adsz valamit a szegényeknek, ne kürtöld szét a hírét, hogy mindenki rád figyeljen! Ezt a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék és tiszteljék őket! Igazán mondom nektek: ezzel már meg is kapták az összes jutalmukat. Te azonban úgy adakozz a szegényeknek, hogy még a bal kezed se tudja, mit ad a jobb kezed! Amit adsz, azt titokban add! Mennyei Atyád, aki jól látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd érte.” „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek felállni és hangosan imádkozni a zsinagógában és az utcasarkon, hogy mindenki lássa és hallja őket! Igazán mondom nektek: ezzel már meg is kapták az összes jutalmukat. Amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és titokban imádkozz Mennyei Atyádhoz! Ő látja, amit titokban teszel, és megjutalmaz érte! Amikor imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek, mint azok, akik nem ismerik Istent, és azt hiszik, hogy akkor teljesül a kérésük, ha sokszor ismételgetik. Ne utánozzátok őket! Mennyei Atyátok jól tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle. Inkább így imádkozzatok: »Atyánk, aki a Mennyben vagy, legyen megszentelve a neved! Jöjjön el királyi uralmad, és akaratod teljesüljön itt a Földön is, ahogy a Mennyben teljesül! A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg a bűneinket, ahogyan mi is megbocsátottunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek! Ne engedd, hogy kísértésekkel próbára tegyenek bennünket, és szabadíts meg minket a gonosztól!« Mert ha megbocsátjátok az embereknek bűneiket, akkor Mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsátotok meg másoknak, akkor Mennyei Atyátok sem bocsát meg nektek.” „Amikor böjtöltök, ne legyen szomorú az arcotok, mint a képmutatóké, akik elgyötört arckifejezésükkel mutatják, hogy böjtölnek. Igazán mondom nektek: ezzel már meg is kapták az összes jutalmukat. Te azonban úgy öltözz és viselkedj, hogy senki se vegye észre, amikor böjtölsz! Csak Mennyei Atyád lássa, aki titokban figyel, s ő majd megjutalmaz.” „Ne a földön gyűjtsetek magatoknak kincseket, ahol elpusztítja a moly, a rozsda, vagy ellopják a tolvajok és a betörők! Inkább a Mennyben gyűjtsetek kincseket, mert ott sem moly, sem rozsda nem teszi tönkre, sem a tolvajok nem lopják el! Mert ahol az értékeid vannak, oda húz a szíved. Egész lényedet a tekinteted világítja meg. Ezért, ha jóindulattal és adakozásra készen tekintesz az emberekre, akkor egész lényedet elárasztja a világosság. Ha viszont önző és zsugori módon nézel rájuk, akkor egész lényed elsötétül. Ha pedig a tekinteted, vagyis a mécsesed elsötétül, akkor valóban nagy sötétségbe kerültél! Egyetlen szolga sem szolgálhat egyszerre két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhatjátok egyszerre Istent és a Pénzt!” „Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit fogtok enni és inni, se testetek miatt, hogy mibe fogtok öltözködni! Hiszen nagyobb dolog életet adni, mint az ételről gondoskodni! Nagyobb dolog testet alkotni, mint ruhát készíteni! Figyeljétek meg az égi madarakat! Nem vetnek, nem aratnak, élelmet sem gyűjtenek magtárba — Mennyei Atyátok mégis táplálja őket. Ti azonban sokkal értékesebbek vagytok, mint a madarak! Ki tudná közületek aggodalmaskodásával akár csak egy órával is meghosszabbítani az életét? Miért aggódtok a ruhák miatt? Figyeljétek meg a mezőn a vadvirágokat, hogyan növekednek, pedig nem fáradoznak, hogy ruhát készítsenek maguknak! Mégis azt mondom nektek, Salamon király a dicsősége csúcsán sem öltözködött olyan szépen, mint ezek közül bármelyik. Látjátok, ezek a növények ma még virágzanak, holnapra pedig már elszáradnak, és a tűzbe dobják őket, Isten mégis milyen gyönyörűen öltözteti őket! Mennyivel inkább fog titeket öltöztetni?! Ne legyetek hát kishitűek! Ne aggódjatok, és ne kérdezzétek: »Mit fogunk enni, és mit fogunk inni?«, vagy: »Mibe öltözzünk?« Azok törtetnek szüntelen ilyen dolgok után, akik nem ismerik Istent. Mennyei Atyátok jól tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Isten Királyságával és azzal törődjetek, amit Isten igazságossága kíván — erre törekedjetek mindenek előtt! Isten pedig majd törődik azzal, amire szükségetek van. Ne aggódjatok tehát a holnap miatt! A holnap majd magával hozza az új gondokat és az új megoldásokat is. Minden napnak elég a maga gondja-baja.” „Ne ítéljetek el senkit, hogy titeket se ítéljenek majd el! Ha mégis ítéletet mondtok mások fölött, akkor titeket is úgy ítélnek majd, ahogyan ti ítéltek másokat. Amilyen mértékkel mértek másokat, olyan mértékkel mérnek majd titeket is. Miért nézed a szálkát a másik szemében, ha a magadéban még a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod neki: »Hadd vegyem ki a szálkát a szemedből!« — amikor a te szemedben gerenda van? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát! Akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy a szálkát is kivehesd más szeméből. Nem dobjuk a kutyák elé azt a szent húst, amit Istennek áldozunk. Ti se adjátok a kutyáknak, ami szent, mert csak ellenetek fordulnak, és megmarnak! Gyöngyeiteket se szórjátok a disznók elé, mert csak a sárba tapossák!” „Kitartóan kérjétek, és megkapjátok! Kitartóan keressétek, és megtaláljátok! Kitartóan kopogtassatok, és kinyitják nektek az ajtót! Mert aki kitartóan kéri, megkapja, amit kér. Aki kitartóan keresi, az megtalálja, amit keres. Aki kitartóan kopogtat, annak kinyitják az ajtót. Melyik apa adna a fiának követ, ha az kenyeret kér tőle? Vagy ha a fia halat kér, kígyót ad-e neki? Ha tehát még ti is — bár romlottak vagytok — tudtok jó ajándékot adni gyerekeiteknek, mennyivel inkább Mennyei Atyátok! Ő biztosan megad minden jót azoknak, akik elkérik tőle!” „Ezért úgy bánjatok az emberekkel, ahogy szeretnétek, hogy veletek bánjanak! Ez a lényege a Mózes Törvényének és a próféták tanításának.” „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta. De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhoknak álcázva közelednek hozzátok, de belül olyanok, mint a ragadozó farkasok! Arról ismerhetitek fel őket, hogy mit tesznek, és annak mi az eredménye. Hiszen a tövises bokor nem teremhet szőlőt, vagy a bogáncskóró fügét. Ugyanígy minden jó fa jó gyümölcsöket terem, a rossz fa pedig rosszakat. A jó fa nem terem rossz gyümölcsöt, és a rossz fa sem hoz jót. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre dobnak. Tehát ezeket a hamis prófétákat is a tetteik eredményei alapján ismeritek fel. Nem mindenki fog bemenni Isten Királyságába, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!« Csak az megy be, aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar. Sokan mondják majd nekem azon a napon: »Uram, Uram! Hát nem a te nevedben prófétáltunk? Nem a te nevedben űztük ki a gonosz szellemeket? Nem a te nevedben tettünk sok csodát?« Akkor világosan megmondom nekik: »Semmi közötök hozzám, sohasem ismertelek titeket! Menjetek előlem, ti törvényszegők!«” „Aki meghallgatja szavaimat, és meg is teszi, amit mondok, az olyan, mint a bölcs, aki a házát sziklára alapozta. Esett az eső, jött az árvíz, fújt a szél, és nekitámadt a háznak, de az mégsem dőlt össze, mert sziklára építették. Aki pedig hallgatja a szavaimat, de nem teszi meg, amit mondok, az olyan, mint az ostoba, aki homokra építette a házát. Esett az eső, jött az árvíz, fújt a szél, és rázúdult a házra, az pedig teljesen romba dőlt.” Mikor Jézus befejezte a beszédet, az egész tömeg csodálkozott a tanításán, mert nem úgy tanította őket, mint a törvénytanítóik, hahanem úgy, mint akinek teljes hatalma van. Miután Jézus lejött a hegyről, nagy tömeg követte. Ekkor odalépett hozzá egy leprás férfi, leborult előtte, és ezt mondta: „Uram, ha akarod, te meg tudsz gyógyítani engem!” Akkor Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette, és így válaszolt: „Igen, akarom! Gyógyulj meg!” Ekkor a férfiról azonnal eltűnt a lepra. Jézus ezt mondta neki: „Vigyázz, senkinek se beszélj erről! Menj, és mutasd meg magad a papnak! Azután vidd fel az áldozatot, ahogy Mózes megparancsolta, hogy bizonyíték legyen a számukra!” Amikor Jézus Kapernaumba ért, egy római százados lépett hozzá, és így könyörögött: „Uram, a szolgám megbénult, otthon fekszik, és nagy fájdalmai vannak.” „Megyek, és meggyógyítom” — válaszolta Jézus. A százados azonban így felelt: „Uram, nem vagyok rá méltó, hogy a házamba jöjj. Elég, ha szólsz egy szót, és meggyógyul a szolgám. A feletteseimnek vagyok alárendelve, s ők felhatalmaztak arra, hogy a katonáimnak parancsoljak. Ha azt mondom az egyiknek: »Menj el!« — az el is megy. Vagy, ha szólok a másiknak: »Gyere ide!« — az odajön hozzám. És ha azt mondom a szolgámnak: »Tedd meg ezt!« — az meg is teszi.” Ezen a válaszon Jézus nagyon elcsodálkozott, és ezt mondta azoknak, akik őt követték: „Igazán mondom nektek: egész Izráelben nem találtam ilyen nagy hitet senkiben. Bizony, sokan eljönnek majd az egész világról, kelettől nyugatig a nemzetek közül, és asztalhoz ülnek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal együtt Isten Királyságában. Akik pedig arra születtek, hogy a Királyság örökösei legyenek, azokat kidobják a külső sötétségbe, ahol fájdalmukban sírnak majd és a fogukat csikorgatják.” Majd a századoshoz fordult: „Menj haza nyugodtan! Legyen meg, amit kértél, a hited szerint!” Ezzel egy időben a százados szolgája valóban meggyógyult. Egyszer Jézus Péter házába érkezett, és látta, hogy Péter anyósa lázas betegen fekszik. Jézus megfogta a beteg kezét, akinek azonnal elmúlt a láza. Föl is kelt az asszony, és megvendégelte Jézust. Amikor leszállt az este, sok olyan embert vittek hozzá, akikben gonosz szellemek laktak. Jézus egy szavával kiűzte a gonosz szellemeket, és minden beteget meggyógyított. Így teljesedett be, amit Ézsaiás próféta mondott: „Ő vette el gyengeségeinket, és ő hordozta betegségeinket.” Amikor Jézus látta, milyen sokan gyűltek köré, szólt a tanítványainak, hogy evezzenek át a tó túlsó partjára. Ekkor azonban egy törvénytanító lépett hozzá, és ezt mondta: „Mester, követni foglak téged, akárhová mész.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van tanyájuk, az égi madaraknak is van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” Egyszer az egyik tanítványa azt kérte Jézustól: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus azonban így válaszolt: „Te csak kövess engem, és hagyd a halottakra, hogy temessék el a halottaikat!” Jézus beszállt egy bárkába, tanítványai pedig követték. Miután eltávolodtak a parttól, hirtelen akkora vihar támadt, hogy a hullámok majdnem elborították a bárkát. Eközben Jézus aludt. Tanítványai odamentek hozzá, és ezzel ébresztették fel: „Uram, ments meg bennünket! Mindjárt elmerülünk!” Jézus így válaszolt: „Miért féltek, kishitűek?” Azután felállt, ráparancsolt a szélre és a tóra. Ekkor elállt a szél, elsimultak a hullámok, és nagy csend lett. A tanítványok csodálkozva kérdezték: „Kicsoda ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” Amikor Jézus megérkezett a túlsó partra, Gadara vidékére, két ember jött elé, akikben gonosz szellemek laktak. A sírbarlangokban tanyáztak, és olyan veszélyesek voltak, hogy senki sem járhatott miattuk azon az úton. Így kiabáltak: „Mi közöd hozzánk, Isten Fia?! Azért jöttél, hogy idő előtt megkínozz bennünket?” A távolban egy nagy disznókonda legelt. A gonosz szellemek ekkor azt kérték Jézustól: „Ha kiűzöl minket, küldj azokba a disznókba!” „Menjetek!” — válaszolta ő. Akkor a gonosz szellemek elhagyták azt a két embert, és bementek a disznókba. Azok pedig mind egy szálig lerohantak a meredek lejtőn, egyenesen a tóba, és belefulladtak a vízbe. Ekkor a pásztorok, akik a disznókat őrizték, elfutottak a városba, és elmondtak mindent — azt is, ami a két megszállottal történt. A város egész lakossága kiment, hogy Jézussal találkozzon. Amikor meglátták, kérték, hogy menjen el arról a vidékről. Ezután Jézus beszállt egy bárkába, átkelt a tavon, és a saját városába ment. Ott néhányan egy béna férfit vittek hozzá hordágyon. Jézus látta azoknak a hitét, akik hordozták a beteget, ezért odafordult a bénához: „Bízzál fiam, a bűneid meg vannak bocsátva!” Ezt hallotta néhány törvénytanító is, akik egymás között így tanakodtak: „Ez az ember Istent gyalázza!” Mivel Jézus tudta, hogy mit gondolnak, ezt mondta nekik: „Miért gondoltok ilyen rosszat? Mi könnyebb? Azt mondani, hogy meg vannak bocsátva a bűneid, vagy azt, kelj fel, és menj el? Győződjetek meg róla: az Emberfia felhatalmazást kapott, hogy itt a földön megbocsássa a bűnöket.” Ekkor a beteghez fordulva így szólt: „Kelj fel, fogd a hordágyat, és menj haza!” Ekkor a férfi felkelt, és hazament. Amikor látta ezt az összegyűlt sokaság, félelem és csodálat töltötte el őket, és dicsőítették Istent, aki ilyen nagy hatalmat adott az embernek. Amikor Jézus továbbment onnan, meglátott egy Máté nevű férfit, aki a vámszedő helyen ült, és megszólította: „Kövess engem!” Máté pedig felkelt, és csatlakozott Jézushoz. Egyszer Jézus Máté házában vendégeskedett. Sokan mások is odajöttek: vámszedők és mindenféle rosszhírű bűnösök, akikkel Jézus és a tanítványai együtt vacsoráztak. Amikor a farizeusok látták, hogy Jézus ilyen emberekkel eszik együtt, ezt kérdezték a tanítványoktól: „Hogy lehet az, hogy a ti mesteretek vámszedőkkel és mindenféle bűnössel együtt ül asztalhoz?” Amikor Jézus ezt meghallotta, ő válaszolt a farizeusoknak: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek! Menjetek, és értsétek meg végre, mit jelent ez: »Irgalmasságot kívánok, nem áldozatokat!« Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam.” Majd Bemerítő János tanítványai jöttek Jézushoz, és megkérdezték tőle: „Mi és a farizeusok gyakran böjtölünk. A te tanítványaid miért nem böjtölnek?” Jézus így felelt: „Vajon gyászolnak-e a lakodalomban a vendégek, amíg velük van a vőlegény? De eljön az idő, amikor a vőlegényt elviszik tőlük. Akkor majd ők is böjtölni fognak. Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot, mert az csak tovább szakítaná a régit, és még nagyobb lenne a szakadás. Senki sem tölt új bort régi bortömlőbe, mert azok kiszakadnának és tönkre mennének, ráadásul a bor is szétfolyna. Az új bort mindig új tömlőkbe töltik, és így mindkettő megmarad.” Miközben ezt mondta, odalépett hozzá a zsinagóga egyik vezetője, leborult előtte, és úgy kérte: „Éppen most halt meg a kislányom. Kérlek, jöjj, tedd rá a kezed, akkor újra élni fog!” Jézus felállt, és elindult vele, s a tanítványai is követték. [20-21] Eközben egy asszony Jézus közelébe férkőzött, és hátulról megérintette a ruhája szélét. Ezt gondolta magában: „Ha csak a ruháját megérinthetem, meggyógyulok.” Ez az asszony ugyanis már tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, amely állandó vérzéssel járt. *** Jézus hátrafordult, ránézett az asszonyra, és ezt mondta: „Bízzál, leányom: mivel hittél, meggyógyultál!” Ebben a pillanatban az asszony meggyógyult. Amikor Jézus a zsinagógai vezető házához ért, látta a jajgató tömeget és a hangszereseket. Azonnal rájuk szólt: „Menjetek innen! A kislány nem halt meg, csak alszik.” De azok kinevették. Miután az embereket elküldték, Jézus bement a szobába, megfogta a kislány kezét, aki azonnal feltámadt. Ennek az egész vidéken híre ment. Jézus továbbment onnan, és két vak férfi ment utána. Folyton ezt kiabálták: „Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” Amikor Jézus bement egy házba, követték a vakok is. Jézus megkérdezte tőlük: „Hiszitek-e, hogy meg tudom tenni, amit kértek?” „Igen, Uram!” — válaszolták. Jézus megérintette a szemüket, és ezt mondta nekik: „Legyen a hitetek szerint!” Ekkor helyreállt a látásuk. Jézus szigorúan rájuk parancsolt: „Vigyázzatok, meg ne tudja senki!” Ők mégis elterjesztették Jézus hírét az egész vidéken. Amint elmentek, hoztak Jézushoz egy embert, aki néma volt, mert egy gonosz szellem lakott benne. Jézus kiűzte belőle a gonosz szellemet, mire az ember megszólalt. A tömeg csodálkozva mondta: „Ilyen dolog még soha nem történt Izráelben!” A farizeusok azonban azt mondták: „A gonosz szellemek fejedelmének segítségével űzi ki a gonosz szellemeket.” Jézus bejárta az összes várost és falut, tanított a zsinagógákban, és hirdette az Isten Királyságáról szóló örömüzenetet. Meggyógyított minden betegséget és erőtlenséget. Amikor látta, milyen sokan összegyűltek, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak: mint a pásztor nélküli juhnyáj. Ekkor a tanítványaihoz fordult: „Látjátok, milyen sok a gabona, de milyen kevés az arató! Imádkozzatok hát, és kérjétek az Aratás Urát: küldjön még több aratót, hogy learassák a gabonáját!” Jézus magához hívta tizenkét tanítványát, és felhatalmazta őket, hogy kiűzzék a gonosz szellemeket, és meggyógyítsanak minden betegséget és erőtlenséget. Ez a tizenkét apostol neve: az első Simon (akit Péternek is hívtak) és a testvére, András, továbbá Jakab és a testvére, János — Zebedeus fiai, Fülöp és Bertalan; Tamás és Máté, a vámszedő; Jakab, Alfeus fia, és Taddeus; Simon, a zélóta, és Iskáriótes Júdás (aki később elárulta Jézust). Ezt a tizenkettőt küldte ki Jézus, és meghagyta nekik: „Ne menjetek olyan vidékre, ahol az idegen nemzetek laknak, se Samária városaiba! Csak Izráel népének elveszett juhaihoz menjetek, és hirdessétek nekik: »Megérkezett hozzátok Isten Királysága!« Gyógyítsátok meg a betegeket, támasszátok fel a halottakat, tisztítsátok meg a leprásokat és űzzétek ki a gonosz szellemeket! Ingyen kaptátok ezt a hatalmat, ezért ti is ingyen végezzétek ezt a munkát! Ne vigyetek magatokkal aranypénzt, ezüstpénzt, de még rézpénzt se! Ne vigyetek semmilyen útravaló csomagot, se tartalék ruhát, vagy sarut, se vándorbotot! Aki dolgozik, az megérdemli, hogy gondoskodjanak róla. Ha bementek egy faluba vagy városba, keressétek meg ott azt, aki bizalomra méltó, és nála szálljatok meg. Maradjatok a házánál, amíg tovább nem mentek abból a faluból vagy városból! Amikor beléptek hozzá, köszöntsétek, és ha az a család méltó rá, akkor a békességetek és áldásotok szálljon rájuk. Ha nem méltó, térjen vissza rátok a békességetek. Ha valaki nem fogad be, és nem hallgat rátok, még a port is verjétek le a lábatokról, amikor kimentek abból a házból vagy városból! Igazán mondom, még Sodoma és Gomora lakosainak is tűrhetőbb dolga lesz az ítélet napján, mint nekik.” „Vigyázzatok, mert úgy küldelek ki benneteket, mint juhokat a farkasok közé. Ezért legyetek okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok! Legyetek óvatosak, mert miattam le fognak tartóztatni titeket, bíróság elé állítanak, a zsinagógáikban megkorbácsolnak, kormányzók és királyok elé állítanak és kihallgatnak benneteket. Akkor majd nekik is tanúskodjatok rólam! Amikor letartóztatnak, ne aggódjatok, hogy mit mondjatok, mert idejében meg fogjátok tudni! Valójában nem is ti fogtok beszélni, hanem Mennyei Atyátok Szelleme szól majd rajtatok keresztül. Abban az időben egymás ellen fordulnak a testvérek, elárulják és kiszolgáltatják egymást azoknak, akik megölik őket. Hasonlóképpen az apák a gyermeküket, a gyermekek pedig a szüleiket adják halálra. Mindenki gyűlölni fog benneteket miattam, de aki mindvégig állhatatosan kitart, az üdvözül. Ha egyik városban üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba! Igazán mondom: be sem tudjátok járni Izráel összes városát, mielőtt az Emberfia visszajön. A tanítvány nem nagyobb a mesterénél, a rabszolga sem nagyobb az uránál. A tanítvány elégedett lehet, ha olyan lesz, mint a mestere, vagy a rabszolga, mint az ura. Ha a családfőt a gonosz szellemek fejedelmének nevezték, akkor még rosszabb dolgokat fognak mondani a család többi tagjáról!” „Tehát ne féljetek tőlük, mert minden eltitkolt dolog nyilvánosságra fog kerülni, és minden titok kitudódik! Amit sötétben és titokban mondok nektek, azt a világosságban hirdessétek mindenkinek! Amit a fületekbe súgok, azt a háztetőkről kiáltsátok ki! Ne féljetek az emberektől, mert ők csak a testeteket képesek megölni, a lelketeket nem! Istent tiszteljétek és féljétek, aki mind a testet, mind a lelket el tudja pusztítani a gyehennában! Gondoljátok meg, két veréb ára egy fillér, mégsem pusztulhat el közülük egy sem Mennyei Atyátok tudta nélkül! Ő még a hajszálaitokat is számon tartja, tehát ne féljetek: ti sok-sok verébnél értékesebbek vagytok!” „Aki az emberek előtt vállalja, hogy hozzám tartozik, azt én is vállalom Mennyei Atyám előtt. Aki azonban nem vállal engem az emberek előtt, arról én is azt fogom mondani Mennyei Atyám előtt, hogy semmi köze hozzám.” „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a Földre! Nem azért jöttem, hogy békét, hanem hogy kardot hozzak. Azért jöttem, hogy »szembeállítsam a fiút az apjával, leányt az anyjával, menyet az anyósával. Így az embernek a saját családtagjai lesznek az ellenségei.« Aki tehát jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó arra, hogy hozzám tartozzon. Aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó arra, hogy hozzám tartozzon. Aki nem veszi vállára a keresztjét, és nem azzal együtt követ engem, az nem méltó rá, hogy hozzám tartozzon. Aki meg akarja tartani az életét, az el fogja veszíteni, aki viszont énértem feladja, az meg fogja találni.” „Aki titeket befogad, az engem fogad be — aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött. Aki azért fogad be egy prófétát, mert az illető próféta, az megkapja ugyanazt a jutalmat, amely a prófétának jár. Aki azért fogad be egy igazságos embert, mert az illető igazságos, az megkapja ugyanazt a jutalmat, amely az igazságos embernek jár. Aki csak egyetlen pohár friss vizet ad az én kedvemért egyik kis tanítványomnak, igazán mondom nektek, hogy megkapja a jutalmát!” Miután Jézus befejezte a tizenkét tanítvány útbaigazítását, továbbment a környező galileai városokba. Tanította az embereket, és hirdette az örömüzenetet. Bemerítő János a börtönben hallott a Messiás tetteiről, ezért elküldte hozzá néhány tanítványát, hogy kérdezzék meg tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek vissza Jánoshoz, és mondjátok el neki mindazt, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a bénák járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, halottak támadnak föl, és a szegényeknek az örömüzenetet hirdetik. Boldog, aki nem kételkedik bennem, hanem kitart mellettem.” Amikor Bemerítő János tanítványai elmentek, Jézus ezt mondta róla az összegyűlt sokaságnak: „Azért mentetek ki a pusztába, hogy széltől hajlongó nádszálat lássatok? Vagy talán azért, hogy egy drága ruhába öltözött férfit lássatok? Hiszen akik drága ruhákban járnak és kényelemben élnek, azok a királyi udvarban és palotákban laknak! Akkor miért mentetek ki? Kit akartatok látni? Talán egy prófétát? Bizony, valóban prófétát láttatok, sőt, azt mondom nektek: még prófétánál is nagyobbat! Mert János az, akiről ezt mondja az Írás: »Elküldöm hírvivő követemet, aki előtted fog menni, hogy utat készítsen a számodra.« Igazán mondom, hogy azok között, akik asszonytól születtek, Bemerítő János a legnagyobb, Isten Királyságában azonban a legkisebb is nagyobb nála. Bemerítő János megjelenésétől kezdve Isten Királysága erőteljesen terjeszkedik, és sokan teljes erejükkel igyekeznek, hogy bejussanak. Mert a Mózesi Törvény és a próféták is mindannyian addig prófétáltak, amíg Bemerítő János a színre lépett. Ha készek vagytok elfogadni, akkor tudjátok meg, hogy ő az a bizonyos »Illés«, akinek az eljöveteléről a próféciák szóltak. Akinek van füle, hallja meg! Mihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Olyanok, mint a piactéren játszó gyerekek, akik így kiáltanak egymásnak: »Táncnótát furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok. Siratót énekeltünk, de nem sírtatok.« Mert eljött Bemerítő János, aki böjtölt, és nem ivott bort, erre azt mondták róla, hogy gonosz szellem lakik benne. Azután eljött az Emberfia, aki ugyanúgy evett és ivott, mint mások. Róla meg azt mondják: »Nézzétek, milyen falánk és részeges! Vámszedőkkel és bűnösökkel barátkozik!« Ezzel maguk bizonyították a saját ostobaságukat azok, akik ilyenféle »bölcsességeket« szoktak mondani.” Ezután Jézus szemrehányást tett azoknak a városoknak, amelyekben a legtöbb csodát tette, amiért nem hittek neki, nem változtatták meg a gondolkodásukat, és nem tértek vissza Istenhez: „Jaj neked, Korazin népe! Jaj nektek, Bétsaida lakói! Mert ha Tíruszban vagy Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok, már régen zsákruhában és hamuban ülve megbánták volna a bűneiket. Igazán mondom nektek: az ítélet napján Tírusz és Szidón népének tűrhetőbb lesz a sorsa, mint a tiétek. És ti, Kapernaum lakói, azt hiszitek, hogy az égig fognak magasztalni titeket? A halál országába fogtok süllyedni! Mert ha Sodomában történtek volna azok a csodák, amelyeket ti láttatok, megmaradt volna mind a mai napig. Igazán mondom nektek: Sodoma népének elviselhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint nektek.” Jézus ezt mondta: „Dicsőítelek, Atyám, Menny és Föld Ura, hogy ezeket elrejtetted a bölcsek és okosak elől, de megmutattad azoknak, akik olyanok, mint a kisgyermekek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak!” „Atyám mindent átadott nekem. Senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya. Senki más nem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és azok, akikkel a Fiú meg akarja ismertetni őt.” „Jöjjetek közel hozzám mind, akik belefáradtatok súlyos terheitek cipelésébe! Nálam megnyugvást találtok. Azt az igát vegyétek fel, amelyet én adok rátok, s tanuljátok meg tőlem, hogy én szívből szelíd és alázatos vagyok —, akkor meg fogtok nyugodni. Mert az iga, amelyet én teszek rátok, nem nehéz! A teher, amelyet én helyezek a vállaitokra, könnyű.” Akkoriban Jézus a tanítványaival együtt egy gabonaföldön ment keresztül. A tanítványok éhesek voltak, ezért kalászokat téptek le, és a gabonaszemeket eszegették. Történetesen éppen szombat volt. Amikor a farizeusok ezt meglátták, így szóltak Jézushoz: „Nézd csak, mit tesznek a tanítványaid! A Törvény szerint szombaton ezt nem lenne szabad!” Erre Jézus ezt kérdezte tőlük: „Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor ő és a kísérői megéheztek? Bement Isten házába, és embereivel együtt megette az Istennek felajánlott szent kenyereket! Pedig ezeket a Törvény szerint sem neki, sem a kísérőinek nem lett volna szabad megenniük, csak a papoknak. Vagy nem olvastátok a Törvényben, hogy szombatonként a papok a Templomban nem tartják be a szombatra vonatkozó parancsot, de mégsem vétkeznek? Igazán mondom nektek: nagyobb van itt a Templomnál! Ha megértettétek volna, mit jelent ez: »Irgalmasságot akarok tőletek, nem áldozatot«, akkor most nem ítéltétek volna el azokat, akik semmi rosszat nem tettek. Mert az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. Jézus ezután a zsinagógájukba ment. Volt ott egy béna kezű férfi. Megkérdezték Jézust: „A Törvény szerint szabad-e szombaton gyógyítani?” Azért kérdezték ezt, hogy megvádolhassák. Ő azonban ezt felelte: „Ha valakinek közületek szombaton gödörbe esik az egyetlen báránya, vajon nem húzza-e ki azonnal? Az ember pedig sokkal értékesebb, mint a bárány! Tehát szombaton is szabad jót tenni.” Ezután a beteg férfihoz fordult: „Nyújtsd ki a kezedet!” Ő kinyújtotta a kezét, amely azonnal meggyógyult, és éppen olyan egészséges lett, mint a másik. A farizeusok ekkor kimentek a zsinagógából, és elhatározták, hogy végeznek Jézussal. Jézus azonban tisztában volt vele, hogy mit terveznek ellene, ezért elment onnan. Sokan követték, ő pedig minden beteget meggyógyított. Azt azonban szigorúan megparancsolta nekik, hogy ne terjesszék a hírét. Így teljesedett be, amit Ézsaiás próféta mondott: „Nézzétek szolgámat, akit választottam, akit szeretek, akiben én gyönyörködöm! Betöltöm őt Szellememmel, és igazságosan fogja ítélni a nemzeteket. Nem vitatkozik, nem hangoskodik, s hangját nem hallják az utcákon. A megrepedt nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsest nem oltja ki, amíg győzelemre nem viszi az igazságos ítéletet, s benne reménykednek majd az Izráelen kívüli nemzetek.” Ezután egy vak és néma férfit vittek hozzá, akiben egy gonosz szellem lakott. Jézus meggyógyította a férfit, aki ettől fogva tudott beszélni és tisztán látott. Ezen az egész sokaság nagyon elcsodálkozott, és ezt mondták: „Csak nem ő az, Dávidnak az a bizonyos Fia?” Amikor ezt a farizeusok meghallották, kijelentették: „Ez az ember csak azért tudja kiűzni a gonosz szellemeket, mert a Sátán, a gonosz szellemek fejedelme segít neki.” Jézus tudta, hogyan gondolkoznak, ezért így válaszolt nekik: „Ha egy királyság egyik része a másik ellen támad, az egész elpusztul. Ugyanúgy elpusztul az a város, vagy család is, amelyben belső harcok dúlnak. Ha tehát a Sátán a saját szolgáit, a gonosz szellemeket űzi ki, akkor valójában önmaga ellen fordul, és a királysága nem állhat fenn tovább. Másrészt, ha én a Sátán erejével űzöm ki a gonosz szellemeket, akkor a ti tanítványaitok kinek az erejével űzik ki őket? A saját tanítványaitok fognak elítélni titeket! Ha viszont én Isten Szellemével űzöm ki a gonosz szellemeket, akkor nyilvánvaló, hogy Isten Királysága megérkezett hozzátok. Gondoljátok meg, ha valaki be akar törni egy erős ember házába, hogy kirabolja, akkor előbb meg kell kötöznie őt, csak azután foszthatja ki a házát. Aki nem az én oldalamon áll, az ellenem van. Aki nem velem együtt takarítja be gabonát, az szétszórja a termést. Ezért figyelmeztetlek benneteket: az emberek mindenféle bűnös tettükre és Istent gyalázó beszédükre kaphatnak bűnbocsánatot. De van egy kivétel: aki a Szent Szellemet gyalázza, az nem nyer bocsánatot soha. Még az is kaphat bűnbocsánatot, aki az Emberfia ellen beszél, de aki a Szent Szellem ellen szól, az sem ebben a korszakban, sem a következőben nem kaphat bocsánatot. Ha egy gyümölcsfát jónak ítéltek, akkor annak a gyümölcse is jó. Ha pedig a fát rossznak ítélitek, akkor annak a gyümölcse is rossz, mert a fát a gyümölcsei alapján lehet megítélni. Ti, viperák, hogyan is mondhatnátok jó dolgokat, mikor romlottak vagytok! Mert azt mondja ki az ember, amivel tele van a szíve. A jó ember jó dolgokat gyűjt össze a szívében, és azért mond és tesz jó dolgokat. A gonosz ember pedig gonosz dolgokat tartogat a szívében, és ezért mond és tesz gonoszságokat. Figyelmeztetlek benneteket, hogy az ítélet napján minden meggondolatlanul kimondott kártékony szavatokról számot kell majd adnotok! A saját szavaitok alapján fognak felmenteni vagy elítélni benneteket.” Ekkor néhány farizeus és törvénytanító azt kérte Jézustól, hogy bizonyítékul tegyen valami csodát. Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék mindenáron valamilyen csodás jelt kíván bizonyítékul, de nem fognak más csodát látni, csupán azt, amely Jónás prófétával történt! Mert ahogy Jónás három nap és három éjjel volt a nagy tengeri lény gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld belsejében. Ninive lakói egyszerre támadnak majd fel ezzel a nemzedékkel, és elítélik őket, mert ők Jónás üzenetére megváltoztatták az életüket. Hozzátok pedig eljött valaki, aki nagyobb Jónásnál, mégsem hallgattok rá! Az ítélet napján Dél királynője együtt fog feltámadni ezzel a nemzedékkel, és elítéli őket, mert ő igen messziről utazott ide, hogy Salamon király bölcsességét hallja. Hozzátok pedig az jött el, aki nagyobb Salamonnál, mégsem hallgattok rá!” „Amikor egy gonosz szellem kimegy az emberből, olyan helyeken kóborol, ahol nincs víz. Nyugalmat keres, de nem talál. Akkor ezt mondja: »Visszamegyek a házamba, ahonnan kijöttem.« Tehát visszamegy, és azt üresen, kisöpörve, sőt feldíszítve találja. Akkor elmegy, és maga mellé vesz hét másik szellemet, akik még nála is gonoszabbak, mind beleköltöznek abba az emberbe, és ott laknak. Így végül annak az állapota még rosszabb lesz, mint először volt. Bizony, így fog járni ez a gonosz nemzedék is!” Miközben Jézus ezeket mondta, anyja és testvérei megérkeztek, és beszélni szerettek volna vele. Valaki szólt Jézusnak: „Édesanyád és a testvéreid kinn állnak, és beszélni akarnak veled!” De Jézus így válaszolt: „Ki az én anyám, és kik a testvéreim?” Majd tanítványaira mutatott, és ezt mondta: „Itt vannak a testvéreim és anyám! Aki megteszi, amit Mennyei Atyám akar, az az én testvérem és anyám.” Ugyanezen a napon történt, hogy Jézus kiment a házból, és leült a tó partján. Sokan gyűltek össze körülötte, ezért beszállt egy halászbárkába, ott leült, az emberek pedig a parton álltak. Sok mindenre tanította őket jelképes történetekkel. Ezt mondta: „Egy földműves kiment a szántóföldjére vetni. Ahogy szórta a vetőmagot, egy részük az útra esett. Odarepültek a madarak, és mind felcsipegették. Más magok köves talajra hullottak, ahol sekély volt a termőföld. Ezek gyorsan kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. Amikor a nap fölkelt, megperzselte a növényeket, és mivel nem gyökereztek mélyen, teljesen elszáradtak. Megint más magok tüskés gyomok közé hullottak, ahol kikeltek, de a felnövő gyomok elnyomták és megfojtották őket. A magok egy része azonban jó termőföldbe esett, felnőtt és termést hozott. Az egyik százszor, a másik hatvanszor, ismét másik harmincszor annyit termett, mint amennyit a gazda vetett. Akinek van füle, hallja és értse meg!” Tanítványai megkérdezték Jézust: „Miért használsz jelképes történeteket, amikor tanítasz?” Ő így válaszolt: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de a többiek nem. Akinek van, az még többet kap, hogy még fölöslege is lesz. Akinek azonban nincs, attól még azt is elveszik, amije eddig volt. Azért tanítom őket történetek segítségével, mert néznek ugyan, de nem látnak, és hallják ugyan, de nem értik meg, amit mondok. Beteljesedik rajtuk Ézsaiás próféciája: »Hallani fogtok, de nem értitek meg, néztek ugyan, de nem láttok, mert megkeményedett a nép szíve. Fülükkel alig hallanak, szemüket becsukták, hogy ne lássanak, ne halljanak, ne értsenek, és ne forduljanak hozzám, hogy meggyógyíthassam őket.« Ti azonban boldogok vagytok, mert a ti szemetek lát, és a fületek hall. Igazán mondom nektek: sok próféta és igaz ember szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látták, és szerették volna hallani, amit ti hallotok, de nem hallották.” „Most pedig értsétek meg a magvetésről szóló történet magyarázatát! Mit jelent az, amikor a mag az útra esik? Arról az emberről szól, aki hallja az Isten Királyságáról szóló üzenetet, de nem érti meg, ezért a gonosz elrabolja a szívébe vetett magokat. Mit jelent az, amikor a mag köves talajba hullik? Arról szól, aki meghallgatja az üzenetet, és azonnal örömmel fogadja, de az nem gyökerezik meg a szívében, és csak rövid ideig él benne. Az ilyen ember hamar elveszti a hitét, amikor üldöztetés vagy valami baj éri az üzenet miatt. A tüskés gyomok közé esett mag azt jelképezi, amikor valaki meghallgatja ugyan az üzenetet, de azután a földi élet gondjai, vagy a meggazdagodásra való törekvés elfojtja benne Isten üzenetét, ezért nem hoz termést. Végül pedig a jó talajba vetett mag azt jelképezi, amikor valaki hallja az üzenetet, meg is érti, és termést is hoz: az egyik a vetőmag százszorosát, a másik a hatvanszorosát, ismét másik pedig a harmincszorosát.” Másik történetet is mondott nekik. „Isten Királysága hasonló ehhez: egy ember tiszta búzát vetett a szántóföldjébe. Amikor mindenki aludt, eljött az ellensége, és gyommagokat szórt a vetés közé, majd elment. A búza felnőtt, és kalászt hozott, de közben a gyomok is megnőttek. A szolgák ekkor megkérdezték a gazdájukat: »Uram, te jó magot vetettél a földedbe. Akkor hogyan kerültek oda a gyomok?« »A gyomokat az ellenség vetette« — felelte a gazda. A szolgák tovább kérdezték: »Akarod, hogy kigyomláljuk?« »Ne tegyétek — válaszolta —, mert akkor esetleg a búzát is kitépnétek a gyomokkal! Hagyjátok csak együtt nőni mindkettőt az aratásig! Akkor szólok majd az aratóknak: Szedjétek össze először a gyomokat, kössétek csomókba, és égessétek el, a tiszta búzát pedig gyűjtsétek a raktáramba!«” Ezután egy másik hasonlatot is mondott nekik: „Isten Királysága hasonló ahhoz, mikor egy ember a kertjébe mustármagot vet. Ez a legkisebb a magok között, de mire felnő, nagyobb lesz minden más kerti növénynél. Szinte fává nő, rászállnak a madarak, és fészket raknak az ágai között.” Mondott nekik egy másik hasonlatot is: „Isten Királysága hasonló ehhez: egy asszony kovászt kevert három mérce lisztbe, majd állni hagyta, amíg az egész tészta megkelt.” Jézus mindig ilyen jelképes történetek segítségével tanította az embereket, példázatok nélkül nem mondott nekik semmit. Így teljesedett be, amit Isten a prófétán keresztül mondott: „Példázatok és hasonlatok által szólok. Olyan titkokról beszélek, amelyek a világ teremtése óta rejtve voltak.” Ezután Jézus elbocsátotta az embereket, és hazament. Tanítványai odamentek hozzá, és kérték: „Magyarázd el nekünk a búza és a gyomok példázatát!” Jézus így válaszolt: „Aki a jó magot veti, az az Emberfia. A szántóföld a világ. A jó mag azokat jelképezi, akik Isten Királyságához tartoznak, a gyomok pedig azokat, akik a Gonoszhoz tartoznak. Az ellenség, aki a gyomokat veti, a Sátán. Az aratás ennek a korszaknak a vége, az aratók pedig az angyalok. Ahogy a gyomokat összeszedik és elégetik, úgy fog történni ennek a korszaknak a végén is. Az Emberfia elküldi angyalait, hogy válogassák ki és gyűjtsék össze Királyságából mindazokat, akik gonosz dolgokat tesznek, és akik miatt az emberek vétkeznek. Ezeket tüzes kemencébe dobják, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz. Ekkor azok, akik szeretik az igazságot, ragyogni fognak majd Mennyei Atyjuk Királyságában, mint a nap. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit mondok!” „Isten Királysága hasonló ehhez: egy ember elrejtett kincset talált a szántóföldben. Azután visszatemette, majd nagy örömmel elment, minden vagyonát eladta, és megvette azt a földet, amelyben a kincs volt. Isten Királysága hasonló ehhez: volt egy kereskedő, aki igazgyöngyökkel kereskedett. Egyszer talált egy nagyon értékes gyöngyöt. Akkor elment, eladta minden vagyonát, és megvette azt az egyetlen gyöngyöt.” „Isten Királysága hasonló ehhez: a halászok kerítőhálójukkal mindenféle halat összefogtak, majd mikor egészen megtelt, kihúzták a partra. Ezután leültek, és kiválogatták a zsákmányt: a jó ízű halakat edényekbe gyűjtötték, a rosszakat pedig félredobták. Így lesz majd ennek a korszaknak a végén is: eljönnek az angyalok, és kiválogatják a gonoszokat az igazságosak közül. A gonoszokat tüzes kemencébe dobják, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz.” „Értitek már, mit jelentenek ezek a példázatok?” — kérdezte Jézus. „Igen” — felelték a tanítványai. Ekkor ő így folytatta: „Tehát minden törvénytanító, aki Isten Királyságának követője lett, ahhoz a házigazdához hasonlít, aki a kamrájából új és régi dolgokat is előhoz.” Miután Jézus befejezte ezeket a történeteket, elment onnan. Visszatért a saját városába, és ott is tanított a zsinagógában. Mindenki nagyon csodálkozott rajta, és ezt kérdezgették egymástól: „Honnan szerzett ilyen bölcsességet és csodatevő erőt? [55-56] Hiszen ez csak az ács fia! Ismerjük az egész családját: anyját, Máriát, és a testvéreit, Jakabot, Józsefet, Simont és Júdást, meg a húgait, akik mind itt élnek közöttünk! Honnan vette hát ezt a bölcsességet és a csodatevő erőt?” *** Ezért nem fogadták el Jézust, hanem visszautasították és elfordultak tőle. Jézus ekkor ezt mondta nekik: „A prófétát mindenhol tisztelik, csak a saját városában és családjában nem.” Ebben a városban nem is tett sok csodát, mert nem hittek benne. Abban az időben Heródes, Galilea fejedelme is hallott Jézusról. Ezt mondta a szolgáinak: „Ez nem lehet más, mint Bemerítő János. Nyilván feltámadt a halálból, és azért van ilyen csodatevő ereje.” Ez a Heródes volt az, aki korábban Bemerítő Jánost letartóztatta, megbilincseltette, és börtönbe záratta. Mindez Heródiás miatt történt, aki Fülöpnek, Heródes testvérének volt a felesége. Ugyanis korábban János többször is mondta Heródesnek: „A Törvény szerint nem szabad együtt élned Heródiással!” Ezért Heródes meg akarta öletni Jánost, de félt a néptől, mert Jánost prófétának tartották. Amikor azonban eljött Heródes születésnapja, Heródiás leánya táncolt a vendégek előtt. Annyira megtetszett Heródesnek, hogy megesküdött, akármit kér tőle a leány, megadja neki. Anyja tanácsára a leány ezt kérte: „Add nekem Bemerítő János fejét egy tálon!” A király elszomorodott, de esküje és a vendégek miatt nem akarta a leányt visszautasítani, hanem megparancsolta, hogy teljesítsék a kérését. Elküldte szolgáit, és azok lefejezték Jánost a börtönben. Majd elhozták a leánynak János fejét egy tálon, ő meg átadta az anyjának. Később eljöttek János tanítványai a holttestért, és eltemették, majd elmentek Jézushoz, és mindezt elmondták neki. Amint ezt Jézus meghallotta, beszállt egy bárkába, és elvonult egy lakatlan helyre, mert egyedül akart lenni. Az emberek azonban megtudták, hová tart, és gyalogosan utánamentek a városokból. Amikor Jézus partra szállt, és látta az összegyűlt sokaságot, megsajnálta őket, és meggyógyította a betegeiket. Mikor már esteledett, a tanítványai azt mondták Jézusnak: „Lakatlan ez a hely, és késő van már. Küldd el az embereket, hogy a környező falvakban valami ennivalót vehessenek maguknak!” Jézus így felelt: „Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!” „Nincs nálunk más, csak öt kenyér és két hal” — felelték. „Hozzátok ide!” — mondta Jézus. Ezután szólt az embereknek, hogy üljenek le a fűbe, majd kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Felnézett az égre, hálát adott Istennek, azután tört a kenyerekből, és odaadta a tanítványainak, azok pedig szétosztották. Mindenki evett és jóllakott. Végül összeszedték a maradékot, és 12 kosarat töltöttek meg a darabokkal. Körülbelül ötezer férfi volt ott, s ezen felül asszonyok és gyermekek, akik mind ettek ebből. Közvetlenül ezután Jézus megparancsolta a tanítványainak, hogy szálljanak be a bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, amíg ő hazaküldi az embereket. Miután elbocsátotta a sokaságot, Jézus felment a hegyre imádkozni. Késő estig ott is maradt egyedül. Eközben a bárka már jó messzire volt a parttól, a hullámok erősen csapkodták és dobálták, mivel ellenszél fújt. Valamikor hajnali három és hat óra között Jézus a vízen járva a tanítványokhoz ment. Amikor meglátták őt, ahogy a tó vizén jár, nagyon megrémültek, mert azt gondolták, hogy kísértetet látnak, és ijedtükben kiáltozni kezdtek. Jézus azonnal megszólította őket: „Nyugodjatok meg! Én vagyok az, ne féljetek!” Péter erre azt mondta: „Uram, ha valóban te vagy az, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vízen!” „Gyere!” — felelte Jézus. Péter ki is lépett a csónakból, és a vízen járva elindult Jézus felé, de mikor látta, hogy milyen erősen fúj a szél, megijedt. Ekkor süllyedni kezdett, és felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus azonnal utána nyúlt, megragadta, és ezt mondta: „Kishitű, miért kételkedtél?” Amikor Jézus és Péter beszállt a bárkába, azonnal elállt a szél. A tanítványok leborultak Jézus előtt, imádták őt, és azt mondták: „Valóban Isten Fia vagy!” Miután átkeltek a tavon, Genezáretbe értek. Az ott lakók felismerték Jézust, és az egész környéken elhíresztelték, hogy megérkezett. Így azután minden beteget odavittek hozzá, és kérték, hogy legalább a ruhája szélét érinthessék. Akik csak megérintették, mind meg is gyógyultak. Ekkor farizeusok és törvénytanítók jöttek Jézushoz Jeruzsálemből. Ezt kérdezték tőle: „Tanítványaid nem végzik el a kézmosás szertartását, mielőtt esznek. Miért nem engedelmeskednek a régi vallási vezetők rendeleteinek?” Jézus kérdéssel válaszolt: „Ti pedig miért toljátok félre Isten parancsait a hagyományok kedvéért? Isten ugyanis ezt mondta: »Tiszteld apádat és anyádat!«, és ezt is: »Aki apját vagy anyját gyalázza, az halállal bűnhődjön!« Ezzel szemben ti azt tanítjátok, hogy ha valaki már felajánlotta a Templom javára azt, amivel a szüleinek segíthetne, akkor inkább a Templomnak adja, mint a szüleinek. Ezzel valójában azt tanítjátok, hogy nem fontos, amit Isten mond, és nem neki kell engedelmeskednünk. Fontosabb, hogy mindenki a ti hagyományaitokat kövesse. Milyen képmutatók vagytok! Jól mondta rólatok Ézsaiás próféta: »Ez a nép csak a szájával tisztel engem, de szíve távol van tőlem. Látszólag tisztelnek ugyan engem, de nem ér az semmit, mert tanításaik csak emberi parancsok!«” Ekkor magához szólította az embereket, és ezt mondta nekik: „Figyeljetek rám, és értsétek meg: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a száján bemegy, hanem, ami a száján kijön.” Ekkor odamentek hozzá a tanítványai, és ezt kérdezték: „Tudod-e, hogy a farizeusok felháborodtak azon, amit mondtál?” „Mennyei Atyám gyökerestől kitép majd minden facsemetét, amelyet nem ő ültetett — válaszolta Jézus. — Ezért ne is törődjetek a farizeusokkal, hiszen vakok ők, akik a többi vakot vezetik! Ha pedig vak vezet világtalant, akkor mindketten gödörbe esnek.” Ekkor Péter megkérte: „Magyarázd meg nekünk, mit jelent az előbbi hasonlat!” „Hát még ti sem értitek? — kérdezte Jézus. — Hiszen tudjátok, hogy az étel, amelyet megeszünk, a szájon át a gyomorba kerül, végül pedig kiürül onnan. Ami viszont a szádból kijön — vagyis, amit mondasz —, az a szívedből származik, és az tehet téged tisztátalanná! Mert az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a szexuális bűnök, a lopás, a hazugság és a gyalázkodás. Ezek teszik tisztátalanná az embert, nem pedig az, ha nem végzi el a szertartásos kézmosást étkezés előtt.” Azután Jézus továbbment onnan Tírusz és Szidón vidékére. Ekkor egy kánaáni asszony jött oda hozzá, aki azon a vidéken lakott. Folyvást így kiáltozott: „Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtam! A leányomat kegyetlenül gyötri egy gonosz szellem!” Jézus azonban nem válaszolt neki. Ekkor a tanítványai hozzá fordultak: „Kérünk, küldd el ezt az asszonyt! Utánunk jön, és szüntelen kiáltozik!” Jézus így válaszolt: „Az Atya engem csak Izráel népének elveszett juhaihoz küldött.” Az asszony ekkor Jézus elé lépett, leborult előtte, és így kérte: „Uram, segíts rajtam!” Jézus így válaszolt: „Nem helyes, ha elvesszük a gyerekektől a kenyeret, és a kutyáknak dobjuk.” „Igazad van, Uram! — válaszolt az asszony. — De még a kutyáknak is jut valami maradék a gazdájuk asztaláról.” Erre Jézus így felelt: „Asszony, milyen nagy hited van! Legyen úgy, ahogyan kívánod!” — és abban az órában meggyógyult az asszony leánya. Jézus ezután visszatért a Galileai-tó partjára. Felment egy dombra, és leült. Sokan jöttek hozzá, akik sántákat, vakokat, bénákat, süketnémákat, és mindenféle más beteget hoztak. Letették őket Jézus lába elé, ő pedig mindegyiket meggyógyította. Az emberek nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, amikor látták, hogy a süketnémák megszólalnak, a bénák meggyógyulnak, a sánták járnak, a vakok látnak — és dicsőítették Izráel Istenét. Jézus magához hívta tanítványait, és ezt mondta nekik: „Sajnálom ezt a sokaságot! Már három napja velem vannak, és kifogytak minden ennivalóból. Nem akarom éhesen elküldeni őket, nehogy összeessenek az úton.” „Honnan vehetnénk ezen az elhagyatott helyen annyi kenyeret, hogy ekkora tömeget jóllakassunk?” — kérdezték a tanítványok. Jézus megkérdezte: „Hány kenyeretek van?” „Hét — válaszolták —, és néhány kisebb halunk.” Ezután Jézus szólt az embereknek, hogy telepedjenek le a földre. Majd fogta a hét kenyeret és a halakat, és miután hálát adott Istennek, tört az ételből, és kezdte osztani a tanítványainak, azok pedig az embereknek. Mindnyájan ettek, és jóllaktak. Utána összeszedték a maradékot, és hét kosarat töltöttek meg a darabokkal. A tömegben körülbelül négyezer férfi volt, s rajtuk kívül még az asszonyok és a gyerekek. Miután Jézus elbocsátotta az embereket, beszállt egy bárkába, és Magadán vidékére ment. Farizeusok és a szadduceusok jöttek Jézushoz, hogy próbára tegyék. Arra kérték, hogy tegyen valami csodát, mutasson nekik mennyei jelt bizonyítékul Istentől. Ő azonban így válaszolt nekik: „Napnyugta idején felnéztek az égre, és azt mondjátok: »Holnap szép idő lesz, mert vörös az ég alja.« Korán reggel felnéztek az égre, és azt mondjátok: »Ma vihar lesz, mert az ég vörös és felhős.« Mikor látjátok az égbolt képét, megértitek milyen idő következik, igaz? Akkor a mostani idők jeleit miért nem értitek meg? Ez a gonosz és hűtlen nemzedék mindenáron valamilyen csodás jelt akar látni Istentől származó bizonyítékul. De nem fognak semmilyen csodát látni, csupán azt, amely Jónás prófétával történt!” Ezzel otthagyta őket, és továbbment. A tanítványok áteveztek a tó túlsó partjára, de elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. Jézus ezt mondta nekik: „Legyetek óvatosak: tartsátok távol magatokat a farizeusok és szadduceusok kovászától!” Ők meg így tanakodtak egymás között: „Biztosan azért mondta ezt, mert elfelejtettünk kenyeret hozni.” Jézus tudta, miről beszélnek, és ezt mondta: „Miért tanakodtok azon, hogy nincs nálatok kenyér? Még mindig nem értitek?! Nem emlékeztek az ötezer emberre, az öt kenyérre, és hogy hány kosár maradékot szedtetek össze? Vagy a négyezerre, a hét kenyérre, és a maradékokkal teli kosarakra? Hát nem értitek, hogy nem kenyérről beszéltem? Azt mondtam, hogy legyetek óvatosak, és tartsátok távol magatokat a farizeusok és szadduceusok kovászától!” Ekkor értették meg a tanítványok, hogy miről beszélt. Nem arról, hogy óvakodjanak a kovásztól, amely a kenyeret megkeleszti, hanem hogy a farizeusok és szadduceusok tanításaitól tartsák távol magukat. Amikor Jézus Cézárea Filippi vidékén járt, megkérdezte tanítványaitól: „Mit mondanak az emberek rólam, kicsoda az Emberfia?” „Egyesek azt mondják, hogy te vagy Bemerítő János, mások Illésnek, vagy Jeremiásnak, vagy a régi próféták közül az egyiknek tartanak” — válaszolták. „Hát ti mit mondtok rólam, ki vagyok én?” — kérdezte tovább. Simon Péter így válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia.” Jézus ezt felelte: „Milyen áldott és boldog vagy Simon, Jóna fia, mert ezt nem magadtól mondtad, hanem Mennyei Atyám jelentette ki neked. Én pedig azt mondom, hogy te Péter vagy. Erre a sziklára fogom felépíteni az eklézsiámat, és a halál erői sem lesznek képesek azt legyőzni. Neked fogom adni Isten Királyságának a kulcsait, és amit megkötsz a földön, az meg lesz kötve a Mennyben, viszont amit feloldasz a földön, az fel lesz oldva a Mennyben.” Ezután szigorúan megparancsolta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás. Ettől kezdve beszélt Jézus a tanítványainak arról, hogy fel kell mennie Jeruzsálembe, s ott a nép vezetői, a főpapok és a törvénytanítók miatt sokat kell majd szenvednie. Végül megölik, de három nappal később fel fog támadni. Ekkor Péter félrehívta Jézust, szemrehányást tett neki, és helyre akarta igazítani: „Isten mentsen meg téged attól, Uram, hogy ez bekövetkezzen! Ilyesmi semmiképpen sem történhet meg veled!” De Jézus hátat fordított Péternek, és ezt mondta: „Takarodj a szemem elől, Sátán! El akarsz gáncsolni, mivel nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem úgy, mint az emberek!” Ezután a tanítványaihoz fordult: „Aki engem akar követni, az tagadja meg magát, vegye fel és vigye a keresztjét, úgy kövessen. Aki megpróbálja magát megmenteni, az el fog veszni. Aki viszont értem feladja önmagát, az fogja igazán megtalálni az életét. Mit ér, ha az ember mindent megnyer, amit csak a világ adhat, de a lelkét elveszti? Milyen váltságdíjat adhatna a lelkéért cserébe? Bizony, az Emberfia eljön Atyja dicsőségében, és angyalai kiséretével, s akkor majd mindenkinek megadja, amit a tettei szerint megérdemel. Igazán mondom nektek: vannak köztetek, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön királyi dicsőségében.” Hat nappal később Jézus felment egy magas hegyre. Csak Pétert, Jakabot és annak testvérét, Jánost vitte magával, senki más nem volt velük. A hegyen Jézus a tanítványok szeme láttára átváltozott: arca úgy ragyogott, mint a nap, a ruhája pedig fehéren fénylett. Majd hirtelen megjelent mellette Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter ekkor Jézushoz fordult: „Uram, olyan jó itt lenni! Ha akarod, készítek három sátrat: neked, Mózesnek és Illésnek.” Mialatt ezt mondta, hirtelen fényes felhő takarta be őket. A felhőből hang hallatszott: „Ő a Fiam, akit szeretek, és akiben gyönyörködöm! Hallgassatok rá, és engedelmeskedjetek neki!” Amikor a tanítványok ezt meghallották, arccal a földre borultak, és nagyon megrémültek. Jézus hozzájuk lépett, megérintette őket, és ezt mondta: „Álljatok fel, ne féljetek!” Amikor felnéztek, már csak őt látták. Miközben lefelé jöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Ne mondjátok el senkinek, amit láttatok, amíg az Emberfiát fel nem támasztják a halottak közül!” Majd megkérdezték tőle a tanítványai: „Miért mondják a törvénytanítók, hogy a Messiás előtt Illésnek kell eljönnie?” Jézus így felelt: „Illés majd valóban eljön, és mindent helyreállít. Azt mondom nektek: Illés már el is jött, de az emberek nem ismerték fel, és kényük-kedvük szerint bántak vele. Ugyanígy fognak bánni az Emberfiával is.” Ekkor megértették a tanítványok, hogy Bemerítő Jánosról beszélt. Amikor Jézus visszament az összegyűlt sokasághoz, egy férfi jött hozzá, leborult előtte, és így kérlelte: „Uram, könyörülj meg a fiamon, mert szörnyű rohamai vannak, és borzasztóan szenved. Gyakran előfordul, hogy tűzbe vagy vízbe esik. Elhoztam őt a tanítványaidhoz, de ők nem tudták meggyógyítani.” Jézus ekkor ezt mondta: „Milyen hitetlen és romlott ez a nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom?! Meddig szenvedjelek el még titeket? Hozzátok ide azt a fiút!” Akkor Jézus ráparancsolt a gonosz szellemre, aki kiment a fiúból. A fiú pedig azonnal meggyógyult. Amikor Jézus egyedül volt, odamentek hozzá a tanítványai, és megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni ezt a gonosz szellemet?” Ő ezt felelte: „Mert gyenge a hitetek. Igazán mondom nektek: ha van hitetek — még, ha csak egy mustármagnyi is —, és azt mondjátok ennek a hegynek: »Menj innen oda!«, akkor az oda is megy. Akkor semmi sem lesz lehetetlen a számotokra.” [21] Később, amikor a tanítványok összegyűltek Galileában, Jézus ezt mondta nekik: „Az Emberfiát kiszolgáltatják az embereknek, akik meg fogják ölni, de ő a harmadik napon fel fog támadni.” Ezen a tanítványok nagyon elszomorodtak. Egyszer Jézus és a tanítványai Kapernaumba érkeztek. Péter ott adószedőkkel találkozott, akik a Templom számára gyűjtötték az adót: fejenként két drachmát. Megkérdezték Pétert: „Mesteretek nem fizeti a templomadót?” „Dehogynem!” — válaszolta Péter. Azután bement a házba, de még mielőtt megszólalt volna, Jézus megkérdezte: „Simon, mit gondolsz? A földi királyok kitől szednek vámot és adót? A saját népüktől, vagy az idegenektől?” „Természetesen az idegenektől!” — felelte Péter. „Ezek szerint a saját népüknek nem kell adót fizetniük — mondta Jézus. — De hogy fel ne háborítsuk őket, menj ki a tóhoz horgászni. Amikor kifogod az első halat, nyisd ki a száját, és egy négydrachmás ezüstpénzt találsz benne. Add oda az adószedőknek értem és érted!” Abban az időben megkérdezték Jézustól a tanítványai: „Ki a legnagyobb Isten Királyságában?” Ekkor Jézus odahívott egy gyermeket, odaállította közéjük, és így felelt: „Igazán mondom nektek: meg kell változzon a gondolkodásotok, hogy olyanok legyetek, mint egy gyermek, különben semmiképpen sem mehettek be Isten Királyságába. Ezért az lesz a legnagyobb Isten Királyságában, aki megalázkodik, és olyan lesz, mint ez a gyermek. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be.” „Ezek a kicsinyek hisznek bennem, de jaj annak, aki miatt közülük akár csak egy is elveszíti a hitét! Jobban járna, ha egy malomkövet kötnének a nyakára, és bedobnák a tengerbe, mielőtt ilyen bajt okozna. Jaj a világnak a bűnbe vivő kísértések miatt! Elkerülhetetlen ugyan, hogy a kísértések próbára tegyék őket, de jaj annak, aki miatt bűnbe esnek! Ezért, ha a saját kezed, vagy lábad visz bűnbe, még azt is inkább vágd le, és dobd el! Jobb, ha csonkán vagy fél lábbal jutsz be az örök életre, mint ha kezed-lábad épségben megmarad, és úgy dobnak az örök tűzbe. Ha a szemed visz bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és dobd el! Jobb, ha fél szemmel jutsz be az örök életre, mint ha két szemed megmarad, és úgy dobnak a gyehenna tüzébe!” „Vigyázzatok! Egyet se nézzetek le ezek közül a gyermekek közül! Mert mondom nektek: a melléjük rendelt angyalok mindig látják Atyám arcát a Mennyben! [11] Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, és az egyik elkóborol, vajon nem hagyja-e ott a legelőn a kilencvenkilencet, hogy megkeresse azt az egyet? Igazán mondom nektek: mikor megtalálja, jobban örül annak az egynek, mint a többi kilencvenkilencnek, amely nem tévedt el. Ugyanígy Mennyei Atyátok sem akarja, hogy akár egy is elvesszen e gyermekek közül.” „Ha az Isten családjába tartozó testvéred vétkezik ellened, menj oda hozzá, négyszemközt figyelmeztesd, és mutass rá arra, amit rosszul tett! Ha hallgat rád, akkor sikerült elérned, hogy testvérek maradjatok. Ha nem hallgat rád, újra menj el hozzá, de ezúttal vigyél magaddal egy vagy két embert! Így mindent két, vagy három tanú bizonyíthat. Ha rájuk sem hallgat, mondd el a gyülekezetnek! Ha még a gyülekezetre sem hallgat, akkor úgy bánj vele, mint egy hitetlennel vagy vámszedővel! Igazán mondom nektek: amit megköttök a földön, az meg lesz kötve a Mennyben, viszont amit feloldotok a földön, az fel lesz oldva a Mennyben is. Igazán mondom nektek: ha közületek ketten összhangban vannak itt a földön, akkor kérhetnek akármit, Mennyei Atyám megadja nekik. Mert, amikor ketten vagy hárman egységre jutnak az én nevemben, akkor én is ott vagyok közöttük.” Ezután Péter lépett hozzá, és megkérdezte: „Uram, hányszor kell megbocsátanom az Isten családjába tartozó testvéremnek, aki többször is vétkezik ellenem? Akár hétszer is?” „Nemcsak hétszer, hanem akár hetvenszer hétszer is — válaszolta Jézus. — Mert Isten Királysága hasonlít ehhez: egyszer egy király elhatározta, hogy a szolgáival megfizetteti mindazt, amivel tartoztak neki. Miközben elszámolt velük, eléje hozták az egyiket, aki tízezer talentummal tartozott. Mivel a szolga nem tudta megfizetni az adósságát, a király megparancsolta, hogy adják el őt rabszolgának a feleségével és a gyermekeivel együtt, és adják el minden vagyonát is. Amit pedig ezekért kapnak, abból törlesszék az adósságot. A szolga ekkor leborult a király előtt, és így könyörgött: »Kérlek, légy türelmes hozzám! Minden adósságomat meg fogom fizetni!« A király megsajnálta, szabadon engedte, sőt az összes adósságát is elengedte. Miután ez a szolga elment, találkozott egyik másik szolgatársával, aki viszont neki tartozott száz ezüstpénzzel. Torkon ragadta, fojtogatni kezdte, és azt mondta: »Add meg, amivel tartozol!« Az meg az első szolga lába elé borult, és így könyörgött: »Kérlek, légy türelmes hozzám! Minden adósságomat meg fogom fizetni!« Az első szolga azonban nem akart megkönyörülni rajta, hanem börtönbe záratta a szolgatársát, amíg az minden tartozását vissza nem fizeti. Amikor annak szolgatársai meglátták ezt, nagyon megdöbbentek, majd elmentek a királyhoz, és elmondták, mi történt. Ekkor a király behívatta az első szolgát, és ezt mondta neki: »Te gonosz szolga, én minden adósságodat elengedtem, mivel kegyelemért könyörögtél! Neked is ugyanúgy könyörülnöd kellett volna a szolgatársadon, ahogyan én könyörültem rajtad!« Majd a király haragjában átadta ezt a szolgáját a börtönőröknek, hogy tartsák fogva, amíg ki nem fizeti minden adósságát. Bizony, így bánik veletek Mennyei Atyám is, ha szívből meg nem bocsáttok annak a testvéreteknek, aki vétkezett ellenetek!” Miután Jézus befejezte ezeket a tanításokat, Galileából Júdeába ment, a Jordán folyón túlra. Nagy tömeg követte, és ő meggyógyította a betegeiket. Ekkor néhány farizeus jött hozzá, akik próbára akarták tenni. Azt kérdezték tőle: „Megengedi-e a Törvény, hogy a férj bármilyen okból elváljon a feleségétől?” Jézus megkérdezte tőlük: „Sohasem olvastátok az Írásban, hogy Isten a teremtéskor férfivá és nővé teremtette az embert, és azt mondta: »Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és ketten egy testté válnak«? Ezután tehát már nem kettő, hanem egy. Amit pedig Isten tett eggyé, azt ember ne válassza szét!” A farizeusok azonban tovább faggatták: „Akkor miért adott Mózes olyan rendelkezést, amely megengedi, hogy a férfi elküldje a feleségét úgy, hogy válólevelet ad neki?” Jézus így válaszolt: „Mózes csak a szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elváljatok a feleségetektől, de kezdetben nem így volt. Én azonban azt mondom nektek: aki a feleségét elküldi — a felesége házasságtörésén kívül más, egyéb okból —, és mást vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” Ekkor a tanítványok azt mondták: „Ha ez a helyzet a férj és felesége között, akkor jobb meg sem házasodni.” Jézus így válaszolt: „Erre nem mindenki képes, csak azok, akiket Isten képessé tesz rá. Többféle oka lehet annak, ha valaki nem házasodik meg. Vannak férfiak, akik már eleve úgy születtek, hogy nem alkalmasak a házasságra. Másokat viszont az emberek tettek erre alkalmatlanná. De vannak olyanok is, akik maguk döntöttek úgy, hogy nem fognak megházasodni Isten Királysága kedvéért. Aki képes arra, hogy ezt elfogadja, az fogadja el!” Ekkor néhányan gyerekeket vittek Jézushoz, hogy tegye rájuk a kezét, és imádkozzon értük, de tanítványok rájuk szóltak, és el akarták őket zavarni. Jézus azonban ezt mondta: „Ne zavarjátok el őket! Engedjétek a gyerekeket hozzám jönni, hiszen Isten Királysága olyanoké, akik hozzájuk hasonlítanak!” Ezután a gyerekekre tette a kezét, majd továbbment. Egyszer odajött Jézushoz egy férfi, és ezt kérdezte: „Mester! Mi az a jó, amit tennem kell, hogy örök életem legyen?” Válaszul Jézus megkérdezte tőle: „Miért kérdezed tőlem, hogy mi a jó? Egyedül Isten jó! Ha be akarsz menni az örök életre, kövesd a parancsolatokat!” „Milyen parancsolatokat?” — kérdezte a férfi. Jézus így válaszolt: „Ne gyilkolj! Ne kövess el házasságtörést! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Tiszteld apádat és anyádat! Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!” A fiatalember ezt felelte: „Ezeket mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus ezt mondta neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, add el minden vagyonodat, és a pénzt oszd szét a szegények között! Így a Mennyben lesznek a kincseid. Azután gyere, és kövess engem!” A fiatalember ekkor szomorúan elment, mert nagyon gazdag volt. Jézus ekkor a tanítványaihoz fordult: „Igazán mondom nektek: a gazdagok nehezen mennek be Isten Királyságába! Mondom nektek: könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint egy gazdagnak Isten Királyságába bemenni.” A tanítványok ezen nagyon meglepődtek. Meg is kérdezték: „Hát akkor egyáltalán ki kaphat örök életet?” Jézus rájuk nézett, és ezt mondta: „Az emberek számára ez valóban lehetetlen, Istennek viszont minden lehetséges.” Ekkor Péter megkérdezte: „Látod, mi mindent otthagytunk, és követtünk téged. Velünk mi lesz?” Jézus így felelt: „Igazán mondom nektek: az újjászületéskor az Emberfia majd dicsőséges trónjára ül. Akkor majd ti is — akik követtek engem — tizenkét trónra ültök, hogy Izráel tizenkét törzse felett uralkodjatok. Mindenki, aki elhagyta értem házát, testvéreit, apját, anyját, gyermekeit vagy szántóföldjeit, százszor annyit kap vissza, és örök életet kap örökségül. De sokan, akik most az első helyeket foglalják el az életben, akkor majd utolsók lesznek. Ugyanakkor sokan, akik most az utolsó helyeken vannak, az első helyekre kerülnek.” „Isten Királysága hasonló ehhez: egyszer egy szőlősgazda korán reggel kiment, hogy napszámosokat fogadjon a szőlőjébe. Megegyezett velük egy dénár napszámban, majd kiküldte őket a szőlőjébe dolgozni. Reggel kilenc óra körül ismét kiment a piactérre, s látott néhány férfit, akik tétlenül álldogáltak. Ezt mondta nekik: »Menjetek ti is a szőlőmbe, és ami jár, megkapjátok!« Azok el is mentek. Délben, majd három óra körül ismét kiment, és újabb munkásokat fogadott fel, akiket szintén kiküldött a szőlőjébe dolgozni. Amikor délután öt óra körül kiment a piactérre, megint talált ott munka nélkül lézengőket, és megkérdezte tőlük: »Miért álldogáltok itt tétlenül egész nap?« »Mert még senki sem fogadott fel bennünket« — felelték. »Menjetek ti is a szőlőmbe dolgozni!« — mondta nekik. Amikor beesteledett, a szőlősgazda szólt a munkások vezetőjének: »Hívd ide a munkásokat, és fizesd ki a bérüket! Az utolsókkal kezdd, és az elsőket fizesd ki utoljára!« Először jöttek azok, akik csak öt óra körül kezdték a munkát. Mindegyikük egy-egy dénárt kapott. Amikor az elsők következtek, azt remélték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették a bérüket, méltatlankodva mondták a gazdának: »Akik utoljára jöttek, azok csak egy órát dolgoztak. Te azonban ugyanúgy bántál velük, mint velünk, pedig mi egész nap keményen dolgoztunk a forró napon!« Ő így felelt egyiküknek: »Barátom! Nem vagyok igazságtalan hozzád! Nem abban egyeztünk meg, hogy egy dénár a napszám? Fogd a béredet, és menj! Ennek az utolsóként érkezett munkásnak is ugyanannyit akarok adni, mint neked. Vagy talán nincs jogom azt tenni a saját pénzemmel, amit akarok? Azért nézed ezt rossz szemmel és irigykedve, mert én nagylelkű vagyok hozzájuk?« Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” Amikor Jézus Jeruzsálembe ment, útközben félrehívta a tizenkét tanítványt, és ezt mondta: „Jól figyeljetek! Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott az Emberfiát átadják a főpapoknak és a törvénytanítóknak. Azok halálra fogják ítélni, és átadják az idegeneknek, hogy kigúnyolják, megkorbácsolják és keresztre feszítve kivégezzék — de három nappal később fel fog támadni.” Ezután odament hozzá a Zebedeus felesége, a fiaival együtt. Leborult előtte a földre, mert kérni akart tőle valamit. „Mit szeretnél?” — kérdezte tőle Jézus. Az asszony így felelt: „Azt szeretném, hogy Királyságodban az egyik fiam a jobb, másik pedig a bal oldaladon ülhessen! Kérlek, ígérd meg ezt nekem!” Jézus erre így válaszolt a két fiúnak: „Nem tudjátok, mit kértek! Ki tudjátok-e inni azt a poharat, amelyet nekem ki kell innom?” „Igen, ki tudjuk inni” — felelték. Jézus így folytatta: „Valóban fogtok inni a poharamból. De azt, hogy ki ülhet majd a jobb és a bal oldalamon, nem én döntöm el, hanem Mennyei Atyám. Oda majd azok fognak kerülni, akiknek ő ezt a két helyet elkészítette.” Amikor ezt a másik tíz tanítvány meghallotta, megharagudtak a két testvérre. De Jézus odahívta magához mind a tizenkettőt, és ezt mondta: „Jól tudjátok, hogy a világ uralkodói hatalmuk alá kényszerítik alattvalóikat, és a nagy hatalmú vezetőik zsarnokoskodnak a népeken. Közöttetek azonban ne így legyen! Aki közületek nagy akar lenni, legyen a többiek szolgája! Aki pedig az első akar lenni közöttetek, az legyen a többiek rabszolgája! Így van ez az Emberfiával is. Ő sem azért jött a Földre, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Azért jött, hogy életét váltságdíjul adja, és így sokakat megmentsen.” Amint elhagyták Jerikó városát, nagy tömeg követte Jézust. Az út szélén két vak ült, akik meghallották, hogy Jézus megy el mellettük, és kiáltozni kezdtek: „Dávid Fia, Urunk, könyörülj rajtunk!” Az emberek rájuk szóltak, hogy maradjanak csendben, de ők annál jobban kiabáltak: „Dávid Fia, Urunk, könyörülj rajtunk!” Jézus ekkor megállt, magához hívatta őket, és megkérdezte tőlük: „Mit kívántok? Mit tegyek veletek?” Így feleltek: „Urunk! Nyisd meg a szemünket, hogy lássunk!” Jézus megsajnálta őket, és megérintette a szemüket. Abban a pillanatban meggyógyult a szemük, és láttak. Azután követték Jézust. Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek. Az Olajfák hegyéhez értek, Betfagé falu szélére. Akkor Jézus előre küldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek be ebbe a faluba! Találtok ott egy kikötött szamarat, a csikójával együtt. Oldjátok el mindkettőt, és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna ezért, mondjátok meg neki, hogy az Úrnak van szüksége rájuk. Akkor azonnal elengedi őket.” Ez azért történt, hogy beteljesedjen, amit a próféta mondott: „Mondjátok meg Sion népének: »Nézd, itt jön a Királyod! Alázatos, és szamáron ül, teherhordó állat csikóján.«” A tanítványok el is mentek, és mindent úgy tettek, ahogyan Jézus mondta. Elhozták a szamarat és a csikóját, ráterítették felsőruháikat, Jézus felült rá, és így közeledett Jeruzsálem felé. Nagy tömeg gyűlt össze, és Jézus elé, az útra terítették felsőruháikat. Mások ágakat vágtak le a fákról, és azokat szórták eléje az útra. Az előtte és utána vonuló sokaság így kiáltozott: „Hozsánna Dávid Fiának! Áldott legyen, aki az Örökkévaló nevében jön! Hozsánna a magasságban Istennek!” Amikor Jézus Jeruzsálembe ért, az egész város felbolydult. Mindenki azt kérdezte a másiktól: „Ki ez?” A Jézust kísérő sokaság így válaszolt: „Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből.” Jézus ezután bement a Templom területére, és kizavarta onnan azokat, aki ott árultak és vásároltak. Felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait, és rájuk szólt: „Ezt mondja az Írás: »Az én Házamat imádság házának fogják nevezni.« Ti azonban »rablók barlangjává« tettétek!” Akkor vakok és sánták mentek Jézushoz a Templom területén, és ő meggyógyította őket. A főpapok és a törvénytanítók látták Jézus csodálatos gyógyításait, és hallották, amint a gyerekek a Templom területén így kiáltoznak: „Hozsánna a Dávid Fiának!” Mindezek miatt nagyon megharagudtak, és megkérdezték Jézustól: „Nem hallod, mit kiabálnak ezek a gyerekek?!” „Hallom! — válaszolta Jézus. — De bizonyára olvastátok ezt az Írásban: »A csecsemők és a kisgyermekek szája által szereztél magadnak dicséretet.«” Ezzel otthagyta őket, kiment Jeruzsálemből, és Betániában töltötte az éjszakát. Másnap korán reggel Jézus elindult Jeruzsálembe, s közben megéhezett. Meglátott egy fügefát az út szélén, odament, de csak levelet talált rajta. Ezt mondta a fának: „Soha többé ne teremjen rajtad gyümölcs!” — az pedig azonnal kiszáradt. A tanítványok látták ezt, és csodálkozva kérdezték: „Hogyan száradhatott ki a fügefa ilyen hirtelen?” Jézus így felelt: „Igazán mondom nektek: ha hisztek, és nem kételkedtek, ti is megtehetitek, amit én tettem ezzel a fával. Sőt, még többet is: ha például azt mondjátok ennek hegynek: »Kelj fel, és zuhanj a tengerbe!« — az is megtörténik. Mindazt, amit imádságotokban hittel kértek, meg fogjátok kapni.” Jézus ezután bement a Templom területére. Miközben ott tanított, a főpapok és a nép vezetői odamentek hozzá. Megkérdezték: „Miféle felhatalmazással teszed ezeket a dolgokat? Ki adta neked ezt a hatalmat?” Jézus így felelt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Ha válaszoltok rá, akkor én is megmondom, hogy milyen felhatalmazással teszem mindezt. Mondjátok meg nekem: Az, hogy János bemerítette az embereket, Istentől volt, vagy emberektől?” Azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt válaszoljuk, hogy Istentől, akkor majd azt kérdezi: »Akkor miért nem hittetek neki?« Ha viszont azt mondjuk, hogy emberektől, akkor félnünk kell a nép haragjától, hiszen Bemerítő Jánost mindenki prófétának tartja.” Ezért azt válaszolták Jézusnak: „Nem tudjuk, honnan származik János hatalma.” Mire ő így felelt: „Akkor én sem mondom meg nektek, hogy kitől kaptam azt a hatalmat, amellyel ezeket a dolgokat teszem.” Majd így folytatta: „Mi a véleményetek erről? Volt egyszer egy ember, és annak két fia. Az apa ezt mondta az egyiknek: »Fiam, menj ki, és dolgozz ma a szőlőmben!« A fiú így válaszolt: »Nem megyek!« Később mégis meggondolta magát, és kiment dolgozni. Ezután az apa a másik fiától is ugyanezt kérte. Ő így válaszolt: »Igen, uram, megyek!« — de végül mégsem ment ki. Kettőjük közül melyik teljesítette az apja akaratát?” „Az első” — válaszolták a vallási vezetők. Akkor Jézus ezt mondta nekik: „Igazán mondom nektek, a vámszedők és a prostituáltak előbb be fognak menni Isten Királyságába, mint ti! Mert eljött hozzátok Bemerítő János, és megmutatta az útját, hogyan válhattok Isten számára elfogadhatóvá, de ti nem hittetek neki. A vámszedők és a prostituáltak azonban hittek neki. Ti láttátok ezt, mégsem tértetek jobb belátásra, hogy hittetek volna Jánosnak!” „Most pedig hallgassatok meg egy másik történetet! Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Bekerítette, elkészítette a szőlőtaposó helyet, és őrtornyot épített a kertjébe. Majd az egészet bérbe adta gazdálkodóknak, és elutazott egy másik országba. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte szolgáit a bérlőkhöz, hogy hozzák el a termésből a neki járó részt. A bérlők azonban megragadták a tulajdonos szolgáit, és megverték őket. Volt, amelyiket meg is öltek, megint másokat megköveztek. Ezután a gazda más szolgákat küldött hozzájuk, de a bérlők ezekkel is ugyanúgy bántak. Végül a gazda azt gondolta: »A fiamat talán mégis meg fogják becsülni!« Ezért a saját fiát küldte hozzájuk. Amikor a bérlők meglátták a fiút, azt mondták egymásnak: »Nézzétek, ő a szőlőskert örököse! Gyertek, öljük meg, akkor a miénk lesz az öröksége!« Ezért megragadták a fiút, kidobták a szőlőskertből, és meggyilkolták. Mit gondoltok, mit tesz majd a tulajdonos ezekkel a bérlőkkel, ha megérkezik?” A vallási vezetők ezt válaszolták: „Mivel kegyetlenek voltak, kegyetlenül elpusztítja őket, a szőlőt pedig olyan bérlőknek adja, akik szüret idején behozzák a neki járó termést.” Jézus ekkor azt mondta: „Az van megírva az Írásokban: »Éppen az a kő lett a sarokkővé, amelyet az építők félredobtak. Az Örökkévaló tette sarokkővé, mi pedig csodáljuk.« Sohasem olvastátok ezt? Igazán mondom nektek: Isten Királyságát el fogják venni tőletek. Olyan népnek adják majd, akik a Királysághoz méltó gyümölcsöket teremnek. Aki erre a kőre ráesik, az összetörik, akire pedig ez a kő rázuhan, azt szétzúzza.” A főpapok és a farizeusok ekkor megértették, hogy Jézus róluk mondta ezt a jelképes történetet. Ezért szerették volna letartóztatni, de féltek az emberektől, akik Jézust prófétának tartották. Jézus ezután egy másik jelképes történetet mondott: „Isten Királysága hasonlít ehhez: egy király fiának közeledett az esküvője, ezért a király nagy lakodalmat készített, amelyre sok vendéget hívott meg. Amikor elérkezett az ideje, elküldte a szolgáit, hogy gyűjtsék össze a vendégeket, de a meghívottak nem akartak eljönni. Ekkor más szolgákat küldött, és ezt mondta nekik: »Azt üzenem a meghívottaknak, hogy már mindent elkészítettem. Levágattam ökreimet és hízott állataimat, most hát jöjjenek a fiam lakodalmára, mert már minden készen áll!« A szolgák kimentek, de a meghívottak nem hallgattak rájuk, mert mindegyik valami mással volt elfoglalva. Az egyik kiment a szántóföldjére, a másik az üzletébe. A többiek megfogták a király szolgáit, megverték és meggyilkolták őket. A király ekkor nagyon megharagudott, elküldte a seregeit, hogy öljék meg a gyilkosokat, és égessék fel a városukat. Majd ezt mondta a szolgáinak: »A lakodalmi vacsora készen van, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Ezért menjetek ki az útkereszteződésekhez, és hívjatok be mindenkit, akit csak ott találtok.« A szolgák ki is mentek az utakra, és mindenkit behívtak, akit csak találtak, jókat-rosszakat egyaránt. Így azután a vendégek megtöltötték a termet. Amikor a király bejött, hogy megnézze a vendégeket, észrevett ott valakit, aki nem a lakodalomhoz illő ruhába volt öltözve. »Barátom! — szólította meg a király. — Hogyan jöhettél ide lakodalomhoz illő ruha nélkül?« Az meg csak hallgatott. A király ekkor megparancsolta szolgáinak: »Kötözzétek meg kezét-lábát, és dobjátok ki a külső sötétségbe, ahol sírás és fogcsikorgatás lesz!« Mert sokan vannak a meghívottak, de kevesen vannak a kihívottak.” Ekkor a farizeusok otthagyták Jézust. Maguk között arról tanácskoztak, hogyan tudnák ravasz kérdésekkel csapdába csalni, hogy olyat mondjon, amit fel tudnak használni ellene. El is küldték hozzá néhány tanítványukat a Heródes-pártiakkal együtt. Azok ezt mondták Jézusnak: „Mester, tudjuk, hogy becsületes vagy, és nem törődsz azzal, hogy mások mit gondolnak rólad. Tudjuk, hogy nem vagy részrehajló, és Isten útját az igazságnak megfelelően tanítod. Mondd meg nekünk: helyesnek tartod-e, hogy adót fizessünk a császárnak, vagy nem?” Jézus azonban tudta, milyen alattomos szándék vezérli őket, ezért így válaszolt: „Képmutatók! Megpróbáltok csapdába csalni?! Mutassatok nekem egy pénzérmét, amellyel az adót fizetik!” Odanyújtottak neki egy ezüstpénzt. „Kinek a képmása és a felirata van rajta?” — kérdezte tőlük. „A császáré” — felelték azok. „Akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré; és Istennek, ami Istené!” — mondta Jézus. Ezen a válaszon nagyon meglepődtek, majd otthagyták Jézust, és elmentek. Ugyanazon a napon odajöttek Jézushoz a szadduceusok is, akik azt mondják, hogy nincs feltámadás. Ezt kérdezték tőle: „Mester! Mózes azt parancsolta: ha egy férfi gyermektelenül hal meg, akkor a testvére vegye feleségül az özvegyét. Így kell a testvérnek gondoskodnia arról, hogy meghaltnak mégis legyen utódja. Volt közöttünk hét fiútestvér. Az első megnősült, de gyermektelenül halt meg, és fivérére hagyta a feleségét. Ugyanez történt a második fiúval, majd a harmadikkal is, egészen a hetedikig. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor a hét fivér közül kinek lesz a felesége, hiszen azelőtt már mindegyiknek a felesége volt.” Jézus így felelt meg nekik: „Azért vagytok ilyen súlyos tévedésben, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát. Ugyanis a feltámadás után senki sem nősül meg, és senki sem megy férjhez. A feltámadottak olyanok lesznek, mint az angyalok a Mennyben. Ami pedig a halottak feltámadását illeti, biztosan olvastátok, amit Isten maga mondott: »Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene.« Márpedig Isten nem a halottak, hanem az élők Istene.” Az emberek nagyon elcsodálkoztak ezen a tanításon. Amikor a farizeusok meghallották, hogy Jézus olyan választ adott a szadduceusoknak, amelyre azok nem tudtak mit felelni, mindannyian összegyűltek Jézus körül. Egyikük, aki törvénytanító volt, próbára akarta tenni Jézust, és megkérdezte tőle: „Mester, melyik a legfontosabb parancs a Törvényben?” Ő így válaszolt: „»Szeresd az Örökkévalót, Istenedet teljes szíveddel, egész lelkeddel és teljes értelmeddel!« Ez az első és legfontosabb parancs. A második is hasonló: »Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!« Ez a két parancsolat az egész Törvény és a próféták írásainak az alapja.” Amíg a farizeusok együtt voltak, Jézus is feltett nekik egy kérdést: „Mit gondoltok a Messiásról? Kinek a fia?” „Dávid fia” — felelték. Jézus tovább kérdezett: „Akkor hogyan lehet az, hogy Dávid a Szent Szellem által Urának hívja őt? Ugyanis ezt mondta: »Így szólt Uramhoz az Örökkévaló: Ülj mellém jobb felől, amíg ellenségeidet hatalmad alá kényszerítem!« Ha Dávid Urának nevezi a Messiást, hogyan lehet a Messiás a fia?” Erre azonban egyik farizeus sem tudott válaszolni. Így attól a naptól kezdve már senki sem merte őt kérdésekkel próbára tenni. Jézus ekkor az összegyűltekhez és a tanítványaihoz fordult: „A törvénytanítóknak és a farizeusoknak hatalmuk és tekintélyük van, hogy Mózes Törvényét magyarázzák és alkalmazzák. Ezért fogadjátok meg, amit mondanak, de ne tegyétek azt, amit ők tesznek, és ne kövessétek a példájukat! Mert ők csak tanítják a Törvényt, de maguk nem követik, és nem engedelmeskednek neki! Szigorú szabályokat állítanak föl, és ráerőltetik az emberekre. Ugyanakkor ők maguk meg sem próbálják követni ezeket. Mindent csak azért tesznek, hogy az emberek lássák őket. Ezért hordanak nagyobb imadobozokat és ezért hosszabbítják meg a ruhájuk szélén a rojtokat is. Szeretnek a vacsorákon és a zsinagógákban az előkelő helyeken ülni. Szeretik, ha a piactéren mindenki tisztelettel köszön nekik, és mesternek szólítja őket. Ti azonban ne engedjétek, hogy »Tanítónak« szólítsanak benneteket, mert csak egy Tanítótok van, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok! »Atyának« se szólítsatok senkit a földön, mert csak egy Atyátok van — a Mennyben! Ne engedjétek azt sem, hogy »Mesternek« szólítsanak benneteket, mert csak egy Mesteretek van, a Messiás! Aki szolgál a többieknek, az lesz a legnagyobb közöttetek. Aki különbnek tartja magát másoknál, azt megalázzák. Aki viszont megalázza magát, azt magasra fogják emelni. Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok, mert bezárjátok Isten Királyságának kapuját az emberek előtt! Ti magatok nem mentek be rajta, de azokat sem engeditek, akik szeretnének bemenni. [14] Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Képesek vagytok keresztül-kasul utazni szárazon és vízen, hogy valakit megnyerjetek a vallásotok követőjének, és ha azzá lett, még biztosabban a Gyehennára külditek, mint amennyire ti arrafelé mentek! Jaj nektek, akik vezetitek a népet, pedig magatok is vakok vagytok! Azt mondjátok: »Ha valaki úgy ígér meg valamit, hogy a Templomra esküszik, azt fel lehet oldani a fogadalma alól, de ha a aranyat ajánlott fel a Templomnak, akkor már nem.« Ostobák és vakok! Hát mi nagyobb, az arany, vagy maga a Templom, amely szentté teszi az aranyat? Ezt is mondjátok: »Ha valaki az oltárra esküszik, azt fel lehet oldani a fogadalma alól, de ha áldozati ajándékot ajánlott fel, akkor már nem.« Vakok! Hát mi nagyobb, az áldozati ajándék, vagy az oltár, amely szentté teszi az ajándékot? Hasonlóképpen: aki az oltárra esküszik, az mindarra esküszik, ami az oltáron van. Aki a Templomra esküszik, az arra esküszik, akinek neve abban lakik. Aki a Mennyre esküszik, az Isten trónjára esküszik, és magára Istenre, aki a trónon ül. Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Mert mindenből tizedet adtok, még a mentából, kaporból és köményből is, de elhanyagoljátok ami a Törvény szerint nehezebb: igazságosan ítélni, könyörületet gyakorolni és hűségesen élni. Pedig ezeket feltétlenül meg kell tenni, és azokat sem kell elhanyagolni! Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét! Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Azt gondoljátok, hogy nagyon fontos a testet kívülről lemosni. Mert ti csak a pohár és edény külsejét tisztogatjátok, belül azonban tele van mindenféle kapzsisággal és önzéssel! Vak farizeus, először tisztítsd meg előbb a pohár tartalmát, hogy azután a külseje is tiszta lehessen! Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Olyanok vagytok, mint a fehérre meszelt sírok, amelyek kívülről szépnek látszanak, belül azonban tele vannak a halottak csontjaival és tisztátalansággal. Ugyanígy ti is csak kívülről, az emberek szemében látszotok igazságosnak, de belül tele vagytok képmutatással és törvényszegéssel. Jaj nektek, képmutató törvénytanítók és farizeusok! Síremléket építetek a prófétáknak, és feldíszítitek az igazak sírját. Ezt mondjátok: »Ha ősapáink idejében éltünk volna, mi nem vettünk volna részt a próféták megölésében.« Ezzel azonban ti magatok is beismeritek, hogy a próféták gyilkosainak a leszármazottjai vagytok. Akkor hát fejezzétek be, amit őseitek elkezdtek! Mérges kígyók és viperák fiai vagytok! Hogyan is menekülhetnétek meg attól, hogy az ítéletkor a Gyehennára kerüljetek? Ezért tehát prófétákat, bölcseket és törvénytanítókat küldök majd hozzátok. Lesznek majd, akiket megöltök, másokat keresztre feszítetek, megint másokat zsinagógáitokban megkorbácsoltok és városról városra üldöztök. Így végül elveszitek az ítéletet, amely mindazoknak igaz embereknek meggyilkolásáért jár, akiket ezen a földön öltek meg: az ártatlan Ábeltől kezdve egészen Barakiás fia, Zakariásig, akit a Templom és az oltár között gyilkoltak meg. Igazán mondom nektek: mindezek ezt a nemzedéket fogják sújtani.” „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket Isten hozzád küld! Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnyai alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Bizony üressé és elhagyatottá lesz a Házatok! Igazán mondom nektek: mostantól fogva nem láttok engem, amíg ezt nem mondjátok: »Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön!«” Jézus kijött a Templom területéről, és tovább akart menni. Ekkor odaléptek hozzá a tanítványai, hogy felhívják figyelmét a Templom épületeire. Ő azonban ezt mondta: „Jól nézzétek meg ezeket az épületeket! Igazán mondom nektek: nem marad itt kő kövön! Mindezt porig fogják rombolni.” Ezután felment az Olajfák hegyére, és ott leült. Amikor egyedül voltak vele, a tanítványai megkérdezték: „Mondd meg nekünk, mikor fog ez megtörténni! Milyen jel fogja mutatni, hogy eljössz, és a korszak a végéhez ér?” Jézus így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket! Mert sokan jönnek majd az én nevemre hivatkozva, akik azt mondják, hogy én vagyok a Messiás, és sokakat félrevezetnek. Fogjátok hallani a háborúk zaját, és fogtok híreket hallani a távolban zajló háborúkról is, de ne rémüljetek meg! Ezeknek meg kell történniük, mielőtt a vég valóban elérkezik. Egyik nép rátámad a másikra, és egyik ország a másik ellen fog harcolni. Földrengések és éhínségek lesznek különböző helyeken. De mindez még csak a »szülési fájdalmak« kezdetét jelzi. Akkor majd letartóztatnak titeket, és átadnak azoknak, akik megkínoznak, sőt meg is ölnek benneteket. Minden nép gyűlölni fog titeket amiatt, hogy az én nevemet viselitek. Akkor sokan megtagadják a hitüket, elfordulnak tőlem, és elárulják, sőt gyűlölni fogják egymást. Akkor sok hamis próféta lép a nyilvánosság elé, akik sokakat félrevezetnek, hogy a hazugságokban higgyenek. Mivel a törvénytelenség teljességre jut, és a gonoszság megsokasodik, sok hívő emberben kihűl az isteni szeretet. Aki azonban mindvégig állhatatosan kitart, az üdvözül. Isten Királyságának örömüzenetét az egész világon mindenhol hirdetni fogják. Ez minden nemzet számára hiteles bizonyíték lesz. Csak azután érkezik el a vég. Dániel próféta beszélt arról az »utálatos dologról, amely gyilkol és pusztít«. Amikor látjátok, hogy ez a szent helyen áll — aki olvassa, értse meg! —, akkor, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe! Mindenki késedelem nélkül fusson el! Aki éppen felment a háza lapos tetejére, vissza se menjen a házba, hogy onnan elvigyen valamit! Aki a mezőn van, azonnal fusson, ne menjen vissza a házába, még a ruháiért se! Jaj a gyermeket váró asszonyoknak és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Imádkozzatok, hogy ez a menekülés ne télen, se ne szombaton történjen! Akkor olyan nehéz és keserves időszakot kell átélnetek, amilyen még nem volt a világ kezdete óta, és nem is lesz többé. Ha Isten le nem rövidítené azt az időszakot, bizony senki sem élné túl, de a választottai kedvéért megrövidíti azt az időt. Ha akkor valaki azt mondja nektek: »Nézzétek, itt a Messiás!«, vagy: »Ott van!« — ne higgyetek neki! Mert hamis krisztusok és hamis próféták lépnek fel, akik nagy csodákat és jeleket tesznek, hogy félrevezessék, ha lehet, még a választottakat is. Emlékezzetek majd rá, hogy mindezt előre megmondtam! Ha tehát valaki azt mondja nektek: »A Messiás a pusztában van!«, ne menjetek ki oda! Vagy ha ezt mondják: »A Messiás a belső szobában van!«, azt se higgyétek el! Mert, amikor az Emberfia eljön, mindenki meg fogja látni őt! Olyan lesz, mint a villámlás az égen, amely kelettől nyugatig mindenhol látható. Ahol a holttest van, oda gyűlnek a keselyűk. Közvetlenül ezek után a nyomorúságos napok után: »Elsötétül a Nap, a Hold sem világít többé, lehullnak az égről a csillagok, s az égben lévő hatalmak is meginognak.« Akkor megjelenik az égen az Emberfiának a jele, és a világon minden ember gyászolni és sírni fog. Mindannyian meg fogják látni az Emberfiát, amint eljön az ég felhőin hatalommal és nagy dicsőséggel. Hangos trombitaszóval elküldi angyalait, hogy összegyűjtsék választottait a négy égtáj felől, az ég egyik szélétől a másikig. Értsétek meg, amire a fügefa tanít! Amikor kizöldül az ága, és új leveleket hajt — tudjátok, hogy már közel a nyár. Így van ez azokkal a dolgokkal is, amelyekről beszéltem. Amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, akkor tudhatjátok, hogy ő már közel van, szinte az ajtó előtt! Igazán mondom nektek, hogy ez a nemzet el nem múlik, amíg mindezek a dolgok be nem teljesednek. Az ég és a föld elmúlik, de amit én mondok, az soha nem múlik el: mindig érvényes marad.” „Arról a napról és óráról azonban senki sem tudja, mikor jön el, sem az angyalok a Mennyben, sem a Fiú, csak az Atya. Ahogyan Nóé napjaiban volt, úgy lesz az Emberfia eljövetelének idejében is. Az Özönvíz előtti napokban is ettek, ittak, megnősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amíg Nóé be nem ment a bárkába. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi következik, egészen addig amíg az Özönvíz el nem söpörte őket. Ugyanígy lesz abban az időben is, amikor az Emberfia eljön. Akkor két férfi közül, akik a mezőn dolgoznak, az egyiket felviszik, a másik ott marad. Hasonlóképpen két asszony közül, akik a kézimalommal őrölnek, az egyiket felviszik, a másik ott marad. Ezért állandóan legyetek készen, mert nem tudjátok, melyik napon jön el Uratok. Jegyezzétek meg, ha tudná a házigazda, hogy az éjszaka melyik órájában jön a tolvaj, akkor ébren maradna, és nem engedné, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek mindig készen, mert az Emberfia is akkor fog eljönni, amikor nem várjátok!” „Amikor a ház gazdája elmegy, megbízza egyik szolgáját, hogy viseljen gondot az egész házanépére, és idejében adjon nekik enni. Miből látszik, hogy ez a szolga hűséges és bölcs? Abból, hogy amikor az ura megérkezik, a szolga éppen azt a munkát végzi, amit a gazdája rábízott! Milyen boldog és áldott az ilyen szolga! Igazán mondom nektek: ura rá fogja bízni egész birtokának igazgatását! Ha viszont az a szolga gonosz, akkor azt gondolja: »Uram még sokáig nem jön vissza!« Verni kezdi hát a szolgatársait, és a részegesekkel lakomázik együtt. Egy napon azonban — amikor a gonosz szolga nem várja, és nem is gondol rá — az ura hazaérkezik. Akkor az úr kegyetlenül megbünteti őt, és oda küldi, ahová a képmutatók kerülnek. Ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás!” „Akkor Isten Királysága hasonló lesz ehhez: egyszer tíz szűz várta a vőlegényt, és kimentek elé. Mindegyiknek olajmécses volt a kezében. Közülük öt ostoba volt, öt pedig okos. Az ostobáknál csak mécses volt, de nem vittek magukkal olajat. Az okosaknál nemcsak a mécses volt, hanem korsóikban olajat is vittek. A vőlegény azonban késett, ezért mind a tízen elálmosodtak, sőt el is aludtak. Éjfélkor azonban felhangzott a kiáltás: »Itt jön a vőlegény! Jöjjetek ki elé, és fogadjátok!« Ekkor mind a tízen azonnal felébredtek, és rendbe hozták a mécsesüket. Az ostobák azt mondták az okosoknak: »Adjatok egy kis olajat, mert a mécseseink mindjárt kialszanak!« De azok így válaszoltak: »Nem lehet, mert akkor nem lesz elég sem nekünk, sem nektek. Menjetek inkább az olajárusokhoz, és vegyetek tőlük!« Mialatt az ostobák elmentek olajat venni, megérkezett a vőlegény. Azok a szüzek, akik felkészülten várták, bementek vele a lakodalomba, az ajtót pedig bezárták. Később megérkeztek az ostobák is. Kiáltozni kezdtek: »Uram! Uram! Nyisd ki az ajtót!« De a vőlegény így válaszolt: »Igazán mondom nektek, hogy nem ismerlek titeket!« Legyetek hát mindig éberek, mert nem tudjátok melyik napon, és melyik órában jön vissza az Emberfia!” „Akkor Isten Királysága hasonló lesz ehhez: egy ember külföldre akart utazni, ezért összehívta a rabszolgáit, és minden vagyonát a gondjaikra bízta. Egyiküknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet — mindenkinek a maga képességei szerint. Ezután elutazott. Aki az öt talentumot kapta, rögtön üzleti vállalkozásba fektette, és újabb öt talentumot nyert vele. Aki kettőt kapott, ugyanígy tett, és újabb két talentumra tett szert. Aki viszont egyet kapott, ásott egy gödröt, és oda rejtette az ura pénzét. Hosszú idő elteltével hazatért a gazdájuk. Előhívta rabszolgáit, hogy számoljanak el a rájuk bízott értékekkel. Aki öt talentumot kapott, összesen tízet hozott vissza. Ezt mondta: »Uram, öt talentumot bíztál rám, s ezzel öt másik talentumot szereztem!« Ura megdicsérte: »Jól van, hűséges és derék szolgám! Jól gazdálkodtál ezzel a kevéssel, ezért sokkal többet bízok rád. Gyere, és örülj velem együtt!« Ezután következett az, aki két talentumot kapott. Ezt mondta: »Uram, két talentumot bíztál rám. Nézd, újabb két talentumot szereztem vele!« Ura őt is megdicsérte: »Jól van, hűséges és derék szolgám! Jól gazdálkodtál ezzel a kevéssel, ezért sokkal többet bízok rád. Gyere, és örülj velem együtt!« Ezután jött az, aki egy talentumot kapott. Ő így számolt be: »Uram, tudom, hogy szigorú és kemény vagy. Még azt is learatod, amit nem te vetettél, és onnan is begyűjtöd a termést, ahová nem vetettél magot. Féltem tőled, ezért elástam a talentumot. Tessék, itt van, ami a tiéd!« Ekkor ura azt mondta neki: »Te gonosz és haszontalan szolga! Azt gondoltad, hogy azt is learatom, amit nem én vetettem, és onnan is begyűjtöm a termést, ahová nem szórtam magot?! Akkor miért nem vitted pénzváltókhoz a pénzemet, hogy kamatozzon? Most kamattal megnövelve kaptam volna vissza!« Szolgáinak pedig azt parancsolta: »Vegyétek el tőle azt a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz van! Mert aki jól gazdálkodik azzal, amit kapott, arra még többet fognak bízni, és bőségben lesz. Aki viszont nem használja, amit kapott, attól mindent el fognak venni. Ezt a haszontalan szolgát pedig dobjátok ki a sötétségbe! Ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás!«” „Az Emberfia vissza fog jönni nagy dicsőségben összes angyalával együtt. Akkor majd leül dicsőséges trónjára, és a Föld minden lakosát összegyűjtik trónja elé. Ő pedig két csoportra választja majd őket, ahogy a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat a jobb, a kecskéket pedig a bal oldalára állítja. Ezután a király így szól majd a jobb oldalán állókhoz: »Jöjjetek! Atyám megáldott benneteket, tiétek ez a Királyság, vegyétek birtokba, mert Isten számotokra készítette a világ kezdete óta! Igen, tiétek, mert amikor éhes voltam, enni adtatok nekem. Amikor szomjas voltam, inni adtatok. Amikor idegen voltam, behívtatok a házatokba, és vendégül láttatok. Amikor nem volt mibe öltöznöm, ruhát adtatok nekem. Amikor beteg voltam, gondoskodtatok rólam. Amikor börtönben voltam, meglátogattatok.« Ekkor így felelnek majd az igazságosak: »Uram, nem láttuk, hogy te éhes lettél volna. Mikor adtunk neked enni? Nem láttuk, hogy szomjas lettél volna. Mikor adtunk neked inni? Mikor történt az, hogy idegen voltál a városunkban, és mi szállást adtunk neked? Nem láttuk, hogy ruhára lett volna szükséged. Mikor adtunk neked ruhát? Nem láttunk téged a betegek között, sem a börtönben. Mikor látogattunk meg?« Akkor a király így válaszol majd: »Igazán mondom nektek: amikor segítettetek a testvéreimnek — akár a legkisebbnek is —, akkor nekem segítettetek.« Ezután a bal oldalán állókhoz fordul: »Menjetek előlem! Átkozottak vagytok! Menjetek az örök tűzbe, amely a Sátánnak és angyalainak készült! Menjetek, mert éhes voltam, de nem adtatok ennem! Szomjas voltam, de nem adtatok innom. Idegen voltam, de nem fogadtatok be a házatokba! Hiányzott a ruhám, de nem öltöztettetek fel! Beteg és fogoly voltam, de nem látogattatok meg!« Ők is ugyanazt fogják tőle kérdezni: »Uram, mi nem láttunk téged éhesnek, szomjasnak vagy idegennek. Nem láttunk téged, amikor nem volt mibe öltöznöd. Nem láttunk betegen, vagy a börtönben. Mikor volt az, amikor nem segítettünk rajtad?« Akkor a király így válaszol majd: »Igazán mondom nektek: amikor nem segítettetek a testvéreimnek — akár a legkisebbnek is —, akkor nekem nem segítettetek!« Akkor ezek elmennek az örök büntetésre, az igazságosak pedig az örök életre.” Miután Jézus elmondta mindezeket, a tanítványaihoz fordult: „Mint tudjátok, két nap múlva lesz a Páska ünnepe. Akkor az Emberfiát kiszolgáltatják az ellenségeinek, és keresztre feszítik.” A főpapok és a nép vezetői összegyűltek Kajafás főpap palotájának udvarában. Azon tanácskoztak, hogyan lehetne Jézust titokban letartóztatni és kivégeztetni. Azt mondták: „Ne az ünnep alatt, nehogy zavargás törjön ki a nép között!” Jézus Betániában, a leprás Simon házában vendégeskedett. Amikor helyet foglalt az asztalnál, odalépett hozzá egy asszony, aki alabástrom edényben drága illatszert hozott magával, és azt Jézus fejére öntötte. Ezt látva a tanítványok bosszankodtak, és azt mondták: „Mire jó ez a pazarlás?! Ezt a drága illatszert jó áron el lehetett volna adni, a pénzt meg a szegények között szétosztani!” Jézus észrevette, miről beszélnek, és ezt kérdezte: „Miért bántjátok ezt az asszonyt, hiszen jót tett velem? Szegények mindig lesznek köztetek, de én nem leszek mindig veletek. Amikor rám öntötte ezt az illatszert, azzal már a temetésre készítette elő a testemet. Igazán mondom nektek: az egész világon, ahol csak hirdetni fogják az örömüzenetet, azt is elmondják majd, amit ez az asszony tett, és emlékezni fognak rá.” Ekkor Iskáriótes Júdás, az egyik a tizenkét tanítvány közül, elment a főpapokhoz. Ezt kérdezte: „Mennyit fizettek nekem, ha a kezetekbe adom Jézust?” Azok pedig harminc ezüstpénzt adtak neki. Attól fogva kereste Júdás a megfelelő alkalmat, hogy a kezükre juttassa Jézust. A kovásztalan kenyerek ünnepének első napján tanítványai azt kérdezték Jézustól: „Hol készítsük el számodra a Páska-vacsorát?” Ő így válaszolt: „Menjetek a városba ahhoz a bizonyos emberhez. Ezt mondjátok neki: »A Mester üzeni: közel van már az időm. A te házadban tartom meg a Páska ünnepét tanítványaimmal együtt.«” A tanítványok megtették, amit Jézus mondott, és mindent előkészítettek. Amikor beesteledett, Jézus asztalhoz telepedett tizenkét tanítványával. Vacsora közben ezt mondta: „Igazán mondom nektek: egyikőtök el fog árulni engem.” Erre ők nagyon elszomorodtak, és egyenként megkérdezték tőle: „Ugye nem én vagyok az, Uram?” Ő így válaszolt: „Aki velem együtt mártja kezét a tálba, az árul el engem. Az Emberfia elmegy, ahogy megírták róla az Írásban, de jaj annak, aki elárulja őt! Jobb lett volna neki, ha meg sem születik!” Ekkor megszólalt Júdás, az áruló: „Csak nem rólam beszélsz, Mester?!” „De bizony, te vagy az!” — válaszolta neki Jézus. Miközben ettek, Jézus kezébe vette a kenyeret, és miután hálát adott Istennek, tört belőle, és a tanítványainak adta. Közben ezt mondta: „Vegyetek belőle, és egyétek meg! Ez az én testem!” Azután egy pohár bort vett a kezébe, s miután hálát adott Istennek, odaadta tanítványainak. Közben ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, amely által az Új Szövetség érvénybe lép — s amely a bűnök megbocsátása végett fog kiömleni sokakért. Igazán mondom nektek: mostantól fogva nem iszom bort a szőlő terméséből mindaddig, amikor majd újból iszom veletek Atyám Királyságában.” Ezután elénekelték a zsoltárokat, majd kimentek az Olajfák hegyére. Ott Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Ma éjjel mindnyájan elveszítitek a hiteteket bennem, és elhagytok. Mert ezt mondja az Írás: »Megölöm a pásztort, és szétszóródnak a juhok.« De a feltámadásom után Galileába megyek, és előttetek fogok odaérni.” Péter azt mondta: „Ha mindenki más el is fordul tőled, én akkor sem hagylak el!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked: ma éjjel, még mielőtt a kakas kukorékol, háromszor le fogod tagadni, hogy ismersz engem.” Péter így fogadkozott: „Ha veled együtt meg is kell halnom, akkor sem fogom letagadni, hogy ismerlek téged.” A többi tanítvány is ugyanezt mondta. Jézus ezután elment a tanítványaival egy olajfaligetbe, amelyet Gecsemánénak neveztek. „Üljetek le itt, amíg én elmegyek imádkozni!” — mondta nekik. Pétert és Zebedeus két fiát azonban magával vitte. Szomorú és nyugtalan lett. Ezt mondta nekik: „A lelkem halálosan szomorú. Várjatok meg itt, és virrasszatok velem!” Majd kissé előrement, arccal a földre borult, és imádkozni kezdett: „Atyám! Ha lehetséges, ne kelljen kiinnom ezt a poharat! De ne úgy legyen, ahogy én szeretném, hanem, ahogy te akarod!” Ezután visszament a három tanítványhoz, de azok közben elaludtak. Azt mondta Péternek: „Még egy órát sem tudtatok velem együtt virrasztani?! Ne aludjatok, hanem imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek! Mert a szellem ugyan készen áll, de az emberi természet gyenge.” Ezután másodszor is elment imádkozni, és ezt mondta: „Atyám, ha nem kerülhetem el ezt a poharat, és valóban ki kell innom, akkor legyen minden a te akaratod szerint!” Majd visszament hozzájuk, de megint alva találta őket, mert nem tudták nyitva tartani a szemüket. Így azután otthagyta őket, és újból elment. Harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Ezután visszament a tanítványokhoz, és azt mondta: „Most már aludhattok! Nézzétek! Elérkezett az idő, amikor az Emberfiát a bűnösök kezébe adják! Keljetek fel, és induljunk! Látjátok? Már itt is jön, aki elárul engem!” Jézus még beszélt, amikor megérkezett Júdás, a tizenkét tanítvány közül az egyik. Kardokkal és botokkal felfegyverzett nagy csoport jött vele, akiket a főpapok és a nép vezetői küldtek. Júdás, az áruló előre megbeszélte velük, miről ismerik meg, kit kell letartóztatniuk: „Akit csókkal köszöntök, azt fogjátok el!” Egyenesen Jézushoz ment. „Köszöntelek, Mester!” — mondta, és üdvözlésül megcsókolta az arcát. Jézus erre így felelt: „Barátom, tedd meg, amiért jöttél!” Ekkor az emberek körülvették Jézust, megragadták, és letartóztatták. Jézus tanítványai közül az egyik a kardjához kapott, kirántotta, és rávágott a főpap szolgájára, de csak a fülét vágta le. Jézus azonban rászólt a támadóra: „Tedd csak vissza a kardodat a helyére! Aki kardot ránt, kard által hal meg! Azt gondolod, nem kérhetnék Atyámtól segítségül akár tizenkét sereg angyalt is? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, amelyek szerint ennek így kell történnie?” Ezután pedig a tömeghez fordult: „Kardokkal és botokkal jöttetek, hogy elfogjatok, mintha rabló lennék?! Minden nap ott tanítottam a Templom területén, és nem fogtatok el. De azért történt minden így, hogy beteljesedjen, amit a próféták megírtak.” Ezután minden tanítványa otthagyta Jézust, és futva menekült. Miután Jézust letartóztatták, Kajafás főpap házához vitték. Ott gyűltek össze a törvénytanítók és a nép vezetői. Péter távolról követte Jézust, egészen a főpap udvaráig. Bement, és leült az őrök közé, hogy lássa, mi fog történni. A főpapok és a Főtanács többi tagjai igyekeztek valami ürügyet találni, hogy Jézust halálra ítélhessék. Olyanokat kerestek, akik hajlandók voltak Jézus ellen hamisan tanúskodni. De nem találtak olyan okot, amely alapján elítélhették volna, pedig sok hamis tanú jelentkezett. Végül előállt két férfi, akik azt mondták: „Ez az ember azt mondta: »Le tudom rombolni Isten Templomát, és három nap alatt újra felépítem.«” Ekkor a főpap fölállt, és azt kérdezte Jézustól: „Miért nem felelsz arra, amivel ezek vádolnak?” Jézus azonban nem szólt egy szót sem. Végül a főpap azt mondta: „Az élő Istenre kényszerítelek, hogy eskü alatt mondd meg az igazat! Te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” Jézus ezt felelte: „Igen, úgy van, ahogy mondod! Sőt, azt mondom nektek: majd meglátjátok az Emberfiát a Mindenható jobb oldalán ülni, és meglátjátok, hogy eljön az ég felhőin.” A főpap ekkor megszaggatta a ruháját, és felkiáltott: „Ezzel Istent gyalázta! Több tanúra nincs is szükségünk. Mindnyájan hallottátok, hogy Istent gyalázta! Hogyan határoztok?” A vezetők mind azt válaszolták: „Bűnös, és meg kell halnia!” Ezután Jézus arcába köptek, és ököllel ütötték. Mások az arcába vágtak, és ezt mondták: „Most prófétáld meg, te »Messiás«, hogy ki ütött meg!” Péter ezalatt ott ült a főpap udvarán. Odament hozzá egy szolgálólány, és megszólította: „Ugye, te is a galileai Jézussal voltál?” De Péter mindenki füle hallatára letagadta: „Nem tudom, miről beszélsz!” Ezután kiment az udvarról, de a kapuban meglátta őt egy másik szolgálólány, és ezt mondta Péterről a többieknek: „Ez is a názáreti Jézussal volt.” Péter ismét letagadta, sőt még esküvel is megerősítette: „Nem is ismerem azt az embert!” Kicsivel később, akik ott álltak, ezt mondták Péternek: „Te valóban közéjük tartozol, mert a kiejtésed is erről árulkodik.” Péter ekkor átok alatt megesküdött, hogy igaz, amit mond: „Nem is ismerem azt a férfit!” Abban a pillanatban kukorékolt a kakas. Péternek azonnal eszébe jutott, amit Jézus korábban mondott neki: „Mielőtt a kakas kukorékol, háromszor le fogod tagadni, hogy ismersz engem.” Ezután Péter kiment a főpap udvarából, és keserves sírásra fakadt. Amikor felvirradt a reggel, a főpapok és a nép vezetői határozatot hoztak, hogy Jézusnak meg kell halnia. Ezért megkötözték őt, elvitték Pilátushoz, a római helytartóhoz, és átadták neki. Amikor Júdás, az áruló látta, hogy Jézust halálra ítélték, megbánta, amit tett. Visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapok és a rangidős vezetők csoportjához, és ezt mondta: „Bűnt követtem el, mert ártatlan embert adtam ellenségei kezébe, hogy megöljék.” Azok így feleltek: „Mi közünk hozzá? Ez a te dolgod.” Erre Júdás az ezüstpénzeket szétszórta a Templomban, majd elment, és felakasztotta magát. A papok összeszedték a pénzt, és azt mondták: „Törvényünk tiltja, hogy ezt a pénzt a Templom kincstárába tegyük, mert vérdíj.” Elhatározták tehát, hogy megveszik belőle azt a területet, amelyet „Fazekas-mezőnek” neveztek, hogy oda temessék az idegeneket. Ezért nevezik azt a mezőt mind a mai napig „Vérmezőnek”. [9-10] Így teljesedett be, amit Jeremiás próféta mondott: „Izráel népe megegyezett, hogy harminc ezüstpénzt fizetnek az életéért, mert ennyire becsülték őt. Fogták ezt a harminc ezüstöt, és megvették rajta a Fazekas-mezőt, ahogyan az Örökkévaló parancsolta nekem.” *** Jézust a római helytartó, Pilátus elé állították, aki megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” „Igen, ahogy mondod” — felelte Jézus. De amikor a főpapok és a rangidős vezetők vádolták, nem szólt egy szót sem. Pilátus megkérdezte: „Nem hallod, mennyi mindennel vádolnak? Miért nem válaszolsz?” Ő azonban nem felelt a vádakra. Ezen Pilátus nagyon elcsodálkozott. A páska ünnepén a helytartó minden évben szabadon szokott engedni egy foglyot az emberek kívánsága szerint. Akkor éppen volt a börtönben egy hírhedt bűnöző, akit Barabbásnak hívtak. Pilátus megkérdezte az összegyűltektől: „Egy foglyot szabadon engedek a kedvetekért. Mit kívántok, kit engedjek el: Barabbást, vagy Jézust, akit Messiásnak neveznek?” Tudta ugyanis, hogy Jézust féltékenységből adták át neki. Miközben ez történt, Pilátus a bírói székében ült. Ekkor a felesége üzent neki: „Ne avatkozz ennek az igazságos embernek az ügyébe! Ma éjjel álmodtam róla, és ez nagyon felkavart!” A főpapok és a rangidős vezetők azonban rábeszélték az összegyűlt sokaságot, hogy Barabbás elengedését és Jézus kivégzését kérjék Pilátustól. A helytartó ismét megkérdezte az összegyűlteket: „A két fogoly közül melyiket engedjem szabadon?” „Barabbást!” — válaszolták. Pilátus ekkor ezt kérdezte: „Mi legyen Jézussal, akit Messiásnak neveznek?” Mindannyian ezt kiáltották: „Feszítsd keresztre!” „Miért? Mi rosszat tett?” — kérdezte őket. De azok még hangosabban ordibáltak: „Feszítsd keresztre!” Pilátus látta, hogy semmit sem tud elérni, sőt, hogy ebből még lázadás is lehet. Vizet hozatott hát, megmosta a kezét az emberek előtt, és kihirdette: „Nem vagyok felelős ennek az ártatlan embernek a haláláért. Ez a ti dolgotok!” Erre az összegyűltek mind ezt kiabálták: „Vállaljuk a felelősséget a haláláért, a leszármazottjainkkal együtt!” Akkor Pilátus szabadon engedte Barabbást, ahogy kérték, Jézust pedig megkorbácsoltatta, majd átadta a katonáknak, hogy feszítsék keresztre, és így végezzék ki. Ezután Pilátus katonái a helytartó palotájába vitték Jézust. Ott az egész csapat köréje gyűlt, levetkőztették, és bíborszínű köpenyt adtak rá. Tövises ágakból koszorút fontak, és azt nyomták a fejébe, a jobb kezébe meg nádszálat adtak. Ezután csúfolkodva letérdeltek előtte, és így gúnyolták: „Éljen a zsidók királya!” Majd leköpdösték, azután kivették a kezéből a nádszálat, és a fejéhez verték. Miután befejezték a gúnyolódást, levették róla a köpenyt, újra ráadták a saját ruháit, és elvezették, hogy keresztre feszítsék. Miközben kifelé mentek a városból, találkoztak egy Simon nevű férfival, aki Ciréne városából származott. Arra kényszerítették, hogy ő vigye Jézus keresztfáját. Kimentek a „Golgota” nevű helyre. Ez a szó azt jelenti: „Koponya-hely”. Itt bort adtak Jézusnak, amelybe epét kevertek. Ő megkóstolta, de nem akarta meginni. [35-36] Ezután a katonák Jézust keresztre feszítették, majd leültek, és őrizték. Ruháit kisorsolták, és így osztották el maguk között. *** A feje fölé odatették az ellene szóló vádiratot: „ JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA.” Ugyanakkor két rablót is megfeszítettek: az egyiket Jézus jobb oldalán, a másikat a bal oldalán. Az arra járók szidalmazták és gúnyolták Jézust. A fejüket csóválták, és ezt mondták: „Szóval, te vagy az, aki lerombolod a Templomot, és három nap alatt újra fölépíted? Akkor most mentsd meg magad! Ha tényleg Isten Fia vagy, akkor szállj le a keresztről!” Hasonlóképpen gúnyolták a főpapok, a törvénytanítók és a rangidős vezetők is. Azt mondták: „Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni! Ha tényleg ő Izráel királya, akkor most jöjjön le a keresztről, majd akkor hiszünk benne! Istenben bízott, hát mentse meg őt Isten maga, ha akarja! Hiszen azt mondta: »Isten Fia vagyok«.” A vele együtt megfeszített bűnözők is ugyanígy gúnyolták. Déli tizenkét órától délután háromig sötétség borította az egész földet. Három óra körül Jézus hangosan felkiáltott: „ Éli, Éli, lamá sabaktáni? ” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Néhányan, akik ott álltak, hallották, és azt mondták: „Illést hívja!” Egyikük gyorsan elfutott, és hozott egy szivacsot. Ecetbe mártotta, majd egy nádszálra tűzte, és felnyújtotta, hogy Jézus igyon belőle. De a többiek azt mondták: „Hagyd csak! Nézzük, vajon eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus ekkor ismét hangosan felkiáltott, és meghalt. Abban a pillanatban a Templom belsejében a függöny felülről lefelé, egészen az aljáig kettéhasadt. Rengett a föld, és a sziklák megrepedtek. A sírok megnyíltak, és Isten korábban meghalt szent emberei közül sokan feltámadtak, és kijöttek a sírokból. Miután Jézus feltámadt a halálból, ezek bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. A százados és a katonák, akik Jézust őrizték, látták a földrengést és a többi eseményt. Nagyon megrémültek, és ezt mondták: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” Asszonyok is álltak ott, és távolról figyelték, hogy mi történik. Ők voltak azok, akik Galileától fogva követték Jézust, és gondoskodtak róla. Közöttük volt a magdalai Mária, azután egy másik Mária, Jakab és József anyja, meg Zebedeus fiainak, Jakabnak és Jánosnak az anyja is. Amikor beesteledett, egy Arimátiából való, József nevű gazdag ember — aki maga is Jézus tanítványa volt — Pilátushoz ment, és elkérte tőle Jézus holttestét. Pilátus elrendelte, hogy adják oda neki. Akkor József levette a holttestet, tiszta vászonlepedőbe csavarta, és elhelyezte a saját új sírkamrájába, amelyet sziklába vájtak. Ezután egy nagy követ hengerített a sírkamra bejáratához, majd elment. A magdalai Mária és a másik Mária közben ott ültek a sírral szemben. Másnap — az előkészület napja utáni napon — a főpapok és farizeusok mindannyian elmentek Pilátushoz. Ezt mondták neki: „Uram, emlékszünk, hogy ez a csaló még életében azt mondta: »A harmadik napon fel fogok támadni.« Parancsold meg tehát, hogy gondosan őrizzék a sírt három napig! Különben még a tanítványai odamehetnek, ellopják a testet, és azt mondják a népnek, hogy feltámadt a halálból. Ez az utóbbi csalás még rosszabb lenne, mint az előző volt!” Pilátus azt felelte: „Rendben van, vigyetek néhány katonát az őrségből, és őriztessétek a sírt, ahogy csak akarjátok!” Azok el is mentek, lepecsételték a sír bejáratát elzáró követ, és őrséget állítottak mellé. A szombat utáni nap volt a hét első napja. Ennek a hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Ekkor erős földrengés támadt, mert az Örökkévaló angyala leszállt a Mennyből, elhengerítette a követ a sír bejárata elől, és ráült. Az angyal úgy fénylett, mint a villámlás, és a ruhája hófehér volt. Akik a sírt őrizték, annyira megijedtek tőle, hogy reszkettek a félelemtől, és olyanok lettek, mint a halottak. Az angyal megszólította az asszonyokat: „Ti ne féljetek! Tudom, hogy a keresztre feszített Jézust keresitek. Nincs itt, mert feltámadt a halálból, ahogyan azt előre megmondta. Gyertek csak, nézzétek meg a helyet, ahol feküdt! Azután siessetek a tanítványaihoz, és mondjátok meg nekik: »Jézus feltámadt a halálból, és előttetek megy Galileába. Ott majd meg fogjátok látni őt.« Ezt az üzenetet hoztam nektek.” Erre az asszonyok ijedten, de nagy örömmel elsiettek a sírtól, hogy hírt vigyenek a tanítványoknak. Útközben hirtelen maga Jézus állt meg előttük, és köszöntötte őket: „Békesség!” Az asszonyok leborultak a lába előtt, és imádták őt. Jézus ekkor ezt mondta: „Ne féljetek! Menjetek, mondjátok meg a testvéreimnek, hogy menjenek Galileába! Ott majd meglátnak engem.” Az asszonyok még úton voltak, amikor az őrség néhány tagja bement a városba. Jelentették a főpapoknak, hogy mi történt. Azok összegyűltek a rangidős vezetőkkel, és határozatot hoztak. A katonáknak sok pénzt adtak, hogy ne mondják el az igazat senkinek. „Mondjátok mindenkinek azt, hogy éjjel elaludtatok az őrségben. Ezalatt a tanítványai eljöttek, és ellopták a holttestet. Ha ezt a helytartó megtudja, mi majd megnyugtatjuk, és kimentünk benneteket a bajból” — mondták az őröknek. Azok elfogadták a pénzt, és úgy tettek, ahogy mondták nekik. Így azután ez a híresztelés terjedt el a zsidók között mind a mai napig. Ezután a tizenegy tanítvány Galileába ment, arra a hegyre, ahová Jézus mondta nekik. Amint meglátták Jézust, leborultak előtte és imádták őt — bár néhányan kételkedtek. Jézus közel lépett hozzájuk, és ezt mondta: „Mennyei Atyám minden hatalmat nekem adott a Mennyben és a Földön. Ezért menjetek el a nemzetekhez, és tegyetek tanítványommá minden embert az egész világon! Merítsétek be őket az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevébe! Tanítsátok őket, hogy engedelmeskedjenek mindannak, amit én parancsoltam nektek! Biztosak lehettek benne, hogy állandóan veletek leszek. Igen, veletek maradok minden nap, amíg ez a korszak véget nem ér!” Ez az örömhír kezdete, amely Jézus Krisztusról, Isten Fiáról szól. Így van ez megírva Ézsaiás próféta könyvében: „Elküldöm előtted hírnökömet, aki majd utat készít neked.” „Egy hang kiált a pusztában: »Készítsetek utat az Örökkévalónak, készítsetek számára egyenes utat!«” Bemerítő János megjelent a pusztában, és bemerítette az embereket. Hirdette nekik, hogy változtassák meg a gondolkodásukat és az életüket, merítkezzenek be, Isten pedig megbocsátja a bűneiket. Júdea tartományából és Jeruzsálemből az egész nép kiment Bemerítő Jánoshoz. Megvallották bűneiket, ő pedig bemerítette őket a Jordán folyóba. Bemerítő János teveszőrből készült ruhát viselt, és a derekán bőrövet hordott. Sáskát, meg vadmézet evett. Mindenkinek ezt hirdette: „Jön majd valaki, aki sokkal hatalmasabb nálam. Még arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak, mint a szolgája, és a saruját levegyem a lábáról. Én csak vízbe merítelek be, de ő a Szent Szellembe fog bemeríteni titeket.” Abban az időben történt, hogy Jézus eljött a galileai Názáretből Bemerítő Jánoshoz, aki bemerítette őt a Jordán folyóba. Amint Jézus feljött a vízből, látta, hogy megnyílik a Menny, és a Szent Szellem galamb formájában leszáll rá. Akkor hang hallatszott a Mennyből: „Te vagy a Fiam, szeretlek téged, és gyönyörködöm benned!” Jézust ezután azonnal kivitte a Szent Szellem a pusztába, ahol negyven napot töltött, s ezalatt a Sátán többször is próbára tette. Angyalok gondoskodtak Jézusról, és vadállatok voltak körülötte. Miután Bemerítő Jánost börtönbe zárták, Jézus Galileába ment. Isten örömüzenetét hirdette: „Eljött az idő, Isten Királysága megérkezett! Változtassátok meg a gondolkodásotokat, az életeteket, és higgyetek az örömhírben!” Amikor a Galileai-tó partján járt, meglátta Simont és a testvérét, Andrást, akik éppen hálót vetettek a tóba, mivel halászok voltak. Jézus megszólította őket: „Gyertek velem, és én másféle halásszá teszlek titeket! Halak helyett embereket fogtok összegyűjteni.” Ekkor a testvérek azonnal otthagyták hálóikat, és csatlakoztak Jézushoz. Miután kissé továbbment, meglátta Jakabot és Jánost, Zebedeus két fiát, akik éppen hálóikat javítgatták a halászbárkában. Jézus azonnal hívta ezt a két testvért is, akik otthagyták apjukat, Zebedeust a bárkában levő munkásokkal együtt, és csatlakoztak Jézushoz. Ezután Kapernaum városába mentek. A következő szombaton Jézus elment a zsinagógába, és tanította az összegyűlteket. Mindenki csodálkozott azon, amit mondott, mert úgy tanított, mint aki teljes felhatalmazást kapott, nem pedig úgy, ahogy a törvénytanítók szoktak. Volt ott egy férfi, akiben gonosz szellem lakott. Ez kiabálni kezdett: „Mi közünk hozzád, názáreti Jézus?! Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy te: az Isten Szentje!” Jézus ekkor ráparancsolt a gonosz szellemre: „Hallgass el! Menj ki belőle!” A gonosz szellem megrázta a férfit, majd hangos kiáltással kiment belőle. Ezen mindenki megdöbbent, és egymástól kérdezgették: „Mi lehet ez? Micsoda új tanítás! Hatalommal parancsol még a gonosz szellemeknek is, és azok engedelmeskednek neki!” Jézus tetteinek a híre hamar elterjedt Galilea egész vidékén. Jézus és tanítványai ezután kijöttek a zsinagógából. Jakabbal és Jánossal együtt Simon és András házához mentek. Simon anyósa éppen nagyon beteg volt: lázasan feküdt. Azonnal szóltak Jézusnak, aki odalépett a beteghez, megfogta a kezét, és lábra állította. Az asszonynak elmúlt a láza, felkelt, és megvendégelte őket. Naplemente után, amikor már beesteledett, Jézushoz vitték a betegeket, és azokat is, akikben gonosz szellemek laktak. Az egész város összegyűlt a ház ajtaja előtt. Jézus sokakat meggyógyított, akik különféle betegségekben szenvedtek. Kiűzte a gonosz szellemeket is, de nem engedte szólni őket, mivel azok felismerték őt. Jézus korán reggel felkelt, amikor még sötét volt, kiment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott. Simon és társai később utána mentek, hogy megkeressék. Amikor rátaláltak, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres!” De Jézus ezt válaszolta: „Menjünk a szomszédos falvakba, hogy ott is hirdessem az örömüzenetet, hiszen ezért jöttem.” El is ment, és bejárta egész Galileát. Hirdette Isten üzenetét a zsinagógákban, és a gonosz szellemeket kiűzte az emberekből. Odament hozzá egy leprás, letérdelt előtte, és így kérte: „Ha akarod, te meg tudsz gyógyítani engem!” Jézus megsajnálta, kinyújtotta a kezét, megérintette, és így válaszolt: „Igen, akarom! Gyógyulj meg!” Ekkor a betegről azonnal eltűnt a lepra, és teljesen egészséges lett. Jézus szigorúan figyelmeztette, mielőtt elküldte: „Vigyázz, senkinek se beszélj erről! Menj, és mutasd meg magad a papnak! Azután vidd fel az áldozatot a Templomba a gyógyulásodért, ahogyan azt Mózes megparancsolta, hogy bizonyítékul szolgáljon nekik!” A férfi elment, de azután mégis elhíresztelte, hogy mi történt vele. Emiatt Jézus nem mehetett be többé a városba, amikor mások is látták. Inkább elhagyatott helyeken tartózkodott, és az embereknek kellett mindenfelől hozzá menniük. Néhány nappal később Jézus visszatért Kapernaumba, s ennek hamar elterjedt a híre. Olyan sokan gyűltek össze annál a háznál, ahol volt, hogy már az ajtó előtt sem fértek el. Éppen Isten üzenetét hirdette, amikor négy férfi érkezett, akik egy megbénult beteget hoztak. Mivel a tömeg miatt nem tudták a beteget a közelébe vinni, kibontották a tetőt, és a nyíláson engedték le a hordágyon fekvőt Jézus lába elé. A négy férfi hitét látva, Jézus a beteghez fordult és ezt mondta neki: „Fiam, a bűneid meg vannak bocsátva.” Volt ott néhány törvénytanító is, akik ezt gondolták: „Hogyan mondhat ilyet?! Hiszen a bűnöket egyedül Isten bocsáthatja meg! Ezzel Istent gyalázza!” Jézus a szellemével azonnal észrevette, hogy ezt gondolják. Ezért megkérdezte tőlük: „Miért okoskodtok így? Melyik könnyebb, ha azt mondom a bénának: »A bűneid meg vannak bocsátva«, vagy azt: »Kelj fel, fogd a hordágyadat és menj el«? Győződjetek meg róla: az Emberfia felhatalmazást kapott, hogy itt a földön megbocsássa a bűnöket.” Ekkor a beteghez fordult: „Én mondom neked, kelj fel, fogd a hordágyadat, és menj haza!” A férfi felkelt, azonnal felvette a hordágyat, és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan elcsodálkoztak, dicsőítették Istent, és ezt mondták: „Ilyet még sohasem láttunk!” Jézus ezután ismét kiment a tó partjára. Rengetegen gyűltek össze körülötte, ő pedig tanította őket. Amikor onnan továbbment, meglátta Lévit, Alfeus fiát, aki a vámszedő helyen ült. „Kövess engem!” — mondta neki. Lévi ekkor felkelt, és csatlakozott hozzá. Később Lévi vendégül látta Jézust és tanítványait a házában. Más vendégek is voltak ott, akikkel együtt vacsoráztak: vámszedők és mindenféle rosszhírű bűnösök, mert sokan mentek oda Jézussal együtt. A farizeusok közül néhány törvénytanító látta, hogy Jézus együtt eszik a bűnösökkel és a vámszedőkkel. Megkérdezték hát a tanítványait: „Hogy lehet az, hogy ő vámszedőkkel és mindenféle bűnösökkel együtt vacsorázik?!” Jézus meghallotta, és ő válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam.” Bemerítő János tanítványai és a farizeusok rendszeresen böjtöltek. Közülük néhányan eljöttek Jézushoz, és megkérdezték: „Bemerítő János tanítványai és a farizeusok tanítványai is böjtölnek. A te tanítványaid miért nem?” Ő ezt válaszolta: „Vajon böjtölnek-e a lakodalomban a vendégek, amíg velük van a vőlegény? Ugye, nem? De eljön az idő, amikor a vőlegényt elviszik tőlük. Akkor majd ők is böjtölni fognak.” „Senki sem varr régi ruhára új szövetből foltot, mert az új csak tovább szakítaná a régit. Az új ugyanis elválik a régitől, és még nagyobb lesz a szakadás! Senki sem tölt új bort régi bortömlőkbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőket, amelyek így tönkremennek, ráadásul a bor is kiömlik. Az új bort új tömlőkbe kell tölteni.” Egyszer Jézus és tanítványai egy gabonaföldön mentek keresztül. Éppen szombat volt. A tanítványok útközben letéptek néhány kalászt. Emiatt a farizeusok kérdőre vonták Jézust: „Nézd csak, mit csinálnak a tanítványaid! Miért tesznek olyat, amit a Törvény szerint szombaton nem szabad?” Jézus ezt válaszolta: „Sohasem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor az embereivel együtt megéhezett, de nem volt semmi ennivalójuk? Isten házához érkeztek, ahol abban az időben Abjátár volt a főpap. Dávid akkor evett az Isten elé helyezett szent kenyerekből, amelyekből a Törvény szerint csakis a papok ehettek, sőt, még azoknak is adott belőle, akik vele voltak!” Végül ezt mondta: „A szombat ünnepe van az emberért, és nem az ember a szombatért. Így hát az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. Egyszer Jézus ismét a zsinagógába ment. Volt ott egy béna kezű férfi is. Ekkor már gyanakodva lesték Jézust, hogy vajon szombaton is gyógyít-e, mert ürügyet kerestek rá, hogy vádolhassák. Jézus megszólította a béna kezű férfit: „Állj ide, a középre!” Majd ezt kérdezte az összegyűltektől: „A Törvény szerint szombaton melyiket szabad: jót tenni valakivel, vagy ártani neki? Mi a helyes: megmenteni, vagy kioltani valakinek az életét?” De senki sem válaszolt. Ekkor haragosan végignézett rajtuk, és sajnálta őket a szívük keménysége miatt. Majd a férfi felé fordult: „Nyújtsd ki a kezedet!” — mondta neki. A beteg kinyújtotta a kezét, és azonnal meggyógyult. A farizeusok ekkor kimentek a zsinagógából, és azonnal tanakodni kezdtek a Heródes-pártiakkal, hogy milyen úton-módon lehetne Jézust kivégeztetni. Jézus ezután visszavonult tanítványaival a Galileai-tó mellé. Azonban nagy sokaság követte Galileából, Júdeából, Jeruzsálemből, Idumeából, a Jordánon túli területekről, meg Tírusz és Szidón vidékéről, mert hallották, hogy milyen hatalmas dolgokat tett. Mivel nagyon sokan összegyűltek, Jézus szólt a tanítványainak, hogy készítsenek elő a számára egy bárkát, hogy az emberek ne tolongjanak körülötte. Ugyanis nagyon sok embert meggyógyított, ezért akik valamilyen betegségben szenvedtek, mind igyekeztek a közelébe férkőzni, hogy megérinthessék. Voltak közöttük olyanok is, akikben gonosz szellemek laktak. Amikor meglátták Jézust, leborultak előtte, és azt kiabálták: „Te vagy az Isten Fia!” Jézus azonban szigorúan rájuk parancsolt, hogy ezt ne hirdessék. Jézus ezután fölment egy hegyre, és magához szólította azokat, akiket a többiek közül kiválasztott. Ezek csatlakoztak is hozzá. Tizenkét férfit jelölt ki — akiket apostoloknak nevezett —, hogy állandóan vele legyenek, hogy kiküldje őket Isten üzenetét hirdetni, és hogy felhatalmazást kapjanak a betegek gyógyítására, meg a gonosz szellemek kiűzésére: Simont, akit elnevezett Péternek, Jakabot és Jánost, Zebedeus két fiát, akiknek a „Boanerges” nevet adta, amely azt jelenti: „mennydörgés fiai”, Andrást, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, Alfeus fiát, Taddeust, Simont, a zélótát, és Júdás Iskáriótest, aki később elárulta őt. Ezután Jézus bement egy házba. Ismét olyan nagy tömeg gyűlt össze körülötte, hogy még enni sem tudtak, sem ő, sem a tanítványai. Amikor Jézus családtagjai ezt megtudták, érte mentek, hogy elvigyék onnan. Az emberek ugyanis azt híresztelték róla, hogy megbolondult. A Jeruzsálemből érkezett törvénytanítók is azt mondták: „Megszállott! A Sátán lakik benne, ezért tudja kiűzni a gonosz szellemeket. A saját fejedelmük által űzi ki őket!” Jézus ekkor magához hívta a törvénytanítókat, és jelképes történetek segítségével magyarázta meg nekik: „Ugyan hogy űzhetné ki a Sátán a saját szolgáit az emberekből?! Ha egy királyság egyik része a másik ellen támad, az egész elpusztul. Elpusztul az a család is, amelyben belső harcok dúlnak. Ha tehát a Sátán önmaga ellen fordul, és a saját szolgái ellen harcol, akkor a királysága nem állhat fenn tovább, hanem vége van. Gondoljátok meg, ha valaki be akar törni egy erős ember házába, hogy kirabolja, akkor előbb meg kell kötöznie őt, csak azután foszthatja ki a házat! Igazán mondom nektek: az emberek mindenféle bűnös tettükre és Istent gyalázó beszédükre kaphatnak bűnbocsánatot. De van egy kivétel: aki a Szent Szellemet gyalázza, az soha nem nyer bűnbocsánatot. Az ilyen ember örökre bűnös marad.” Jézus ezt azért mondta, mert a törvénytanítók azzal vádolták, hogy gonosz szellem lakik benne. Jézus anyja és a testvérei megérkeztek a házhoz, és megálltak odakint. Beküldtek valakit, hogy hívja ki Jézust. A körülötte ülő emberek szóltak neki: „Édesanyád és a testvéreid odakint várnak rád.” Jézus ezt felelte: „Tudjátok, hogy valójában ki az én anyám, és kik a testvéreim?” Végignézett a körülötte ülőkön, és rájuk mutatott: „Itt vannak a testvéreim és az anyám, mert azok az igazi testvéreim és anyám, akik megteszik, amit Isten akar!” Jézus ezután ismét a tó partján tanított. Mivel nagyon sokan gyűltek össze körülötte, beszállt egy halászbárkába, amely ki volt kötve, a parthoz közel. Ott leült, az emberek pedig a parton maradtak. Jelképes történetek segítségével tanította őket sokféle igazságra. Ezt mondta: „Figyeljetek rám! Egyszer egy földműves kiment a szántóföldjére vetni. Ahogyan szórta a vetőmagot, néhány a keményre taposott ösvényre esett. Ezeket a madarak mind felkapdosták. Más magok köves talajra hullottak, ahol sekély volt a termőföld. Ezek gyorsan kikeltek, mert nem voltak mélyen a földben. De amikor a nap felkelt, megperzselte a növényeket, és mivel nem eresztették mélyre a gyökerüket, teljesen el is száradtak. Megint más magok tüskés gyomok közé hullottak, ahol kikeltek, de a felnövő gyomok elnyomták és megfojtották őket. Így ezek a magok sem hoztak termést. A magok egy része azonban jó földbe esett, kikelt, szárba szökkent, és termést hozott. Az egyik harmincszor, a másik hatvanszor, ismét másik százszor annyit termett, mint amennyit a gazda elvetett.” Ezután pedig ezt mondta: „Akinek van füle, hallja és értse meg, amit mondok!” Később, amikor Jézus már egyedül maradt, a körülötte lévők, meg a tizenkét tanítványa odament hozzá, és megkérdezték a jelképes történetekkel kapcsolatban. Így válaszolt nekik: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de másoknak mindent csak példázatokban mondok el, hogy »csak nézzék, nézzék, mégse lássák, csak hallgassák, hallgassák, mégse értsék meg, hogy ne forduljanak Istenhez, és bűneikre ne nyerjenek bocsánatot.«” Azután Jézus ezt kérdezte: „Nem értitek ezt a történetet? Akkor hogyan fogjátok megérteni az összes többit?! A földműves olyan emberhez hasonlít, aki Isten üzenetét hirdeti. Az ösvényre hullott magok esete azokat az embereket jelképezi, akik hallják ugyan Isten üzenetét, de a Sátán azonnal kilopja azt a szívükből. A köves földbe vetett magok esete azokat példázza, akik hallják Isten üzenetét, és nagy örömmel azonnal be is fogadják. De az üzenet nem tud meggyökerezni, ezért csak rövid ideig él bennük. Amikor baj és üldözés éri őket Isten üzenete miatt, hamar kiábrándulnak és elfordulnak tőle. A tüskés gyomok közé hullott magok esete olyanokat jelképez, akik hallják és befogadják Isten üzenetét. De azután a földi élet gondjai, a meggazdagodásra való törekvés, vagy az egyéb dolgok utáni szenvedélyes vágyakozás elfojtja bennük Isten üzenetét, ezért nem hoznak termést. A jó földbe vetett magok esete azokat jelképezi, akik Isten üzenetét hallják és befogadják, majd az felnő bennük, és termést is hoz: az egyiknél harmincszorost, a másiknál hatvanszorost, a harmadiknál százszorost.” Azután Jézus megkérdezte őket: „Azért gyújtják-e meg az olajmécsest, hogy egy kosár alá, vagy az ágy alá tegyék? Nem! A mécsest a mécstartóra kell helyezni, mert minden rejtett dolog nyilvánosságra fog kerülni, és minden titok kitudódik. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit mondok!” Ezt is mondta nekik: „Gondoljátok át alaposan, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, ugyanazzal fognak nektek is mérni. Sőt, még ráadást is kaptok. Akinek ugyanis már van, annak majd még többet adnak. Akinek azonban nincs, attól még azt is elveszik, amije eddig volt.” Ezt is mondta nekik Jézus: „Isten Királysága hasonlít a gabonaföld műveléséhez. A földműves először kimegy a földjére magot vetni. Azután telnek-múlnak a napok, és a magok kicsíráznak, a növény pedig növekszik, senki sem tudja, hogyan. Igen, a növények először szárat növesztenek, azután kalászt hoznak, végül szemeket nevelnek a kalászban. Amikor a szemek beérnek, a gazda azonnal learatja a gabonát, mert elérkezett az aratás ideje.” Ezt is mondta nekik Jézus: „Mihez hasonlítsam Isten Királyságát? Milyen példázattal magyarázzam? Ahhoz hasonlít, ahogyan a mustármagból kifejlődik a növény. Amikor elvetik, ez a mag minden más magnál kisebb, de mire felnövekszik, már nagyobb lesz az összes többi kerti veteménynél. Olyan nagy ágakat növeszt, hogy az égi madarak is fészket rakhatnak az árnyékában.” Még sok, ehhez hasonló jelképes történettel tanította az embereknek Isten üzenetét. Annyit mondott nekik, amennyit meg tudtak érteni. Mindig ilyen példázatokat használt, ha tanította őket, de mikor egyedül maradt a tanítványaival, nekik mindent meg is magyarázott. Ugyanazon a napon, estefelé Jézus azt mondta a tanítványainak: „Menjünk át a túlsó partra!” Otthagyták tehát az embereket, és elindultak azzal a bárkával, amelyben ülve Jézus addig tanított. Más bárkák is követték őt. Hirtelen erős szélvihar csapott le a tóra. A hullámok átcsaptak a bárka oldalán, s az már kezdett megtelni. Eközben Jézus a bárka hátsó részén aludt, a holmikon. A tanítványok azonban felkeltették: „Mester, nem törődsz vele, hogy elpusztulunk?!” Ekkor Jézus felkelt, ráparancsolt a szélre és azt mondta víznek: „Csend legyen! Hallgass el!” Ekkor elállt a szél, és kisimult a tó vize. Majd azt mondta nekik: „Miért rémültetek meg? Még mindig nem hisztek?” A tanítványokat nagy félelem fogta el, és ezt kérdezgették egymástól: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” Jézus a tanítványaival megérkezett a tó túlsó partjára, Gadara vidékére. Amikor kilépett a bárkából, szembe jött vele egy férfi, akiben gonosz szellem volt. Ez az ember a sírbarlangokban lakott, és senki nem tudta megkötözni, még láncokkal sem. Már sokszor megbilincselték, ő azonban mindig elszakította a láncokat, és széttörte a bilincseket. Senki sem tudta megfékezni. Éjjel-nappal ott kóborolt a sírok között és a hegyeken, ordítozott és kövekkel vagdosta magát. Már messziről észrevette Jézust, odaszaladt hozzá, és leborult előtte. [7-8] Jézus ráparancsolt: „Gonosz szellem, menj ki ebből az emberből!” Az pedig így kiabált: „Mi közöd hozzám, Jézus, Magasságos Isten Fia? Istenre kényszerítelek, ne kínozz engem!” *** Jézus megkérdezte: „Mi a neved?” „Légió, mert sokan vagyunk” — felelte ő. Majd könyörgött Jézusnak, hogy ne küldje el őket arról a vidékről. A közelben, a hegyoldalon nagy disznókonda legelt. A gonosz szellemek így könyörögtek: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük!” Jézus megengedte nekik, s akkor a gonosz szellemek kijöttek a férfiból, és a disznókba mentek. Erre az egész konda a meredek lejtőről hanyatt-homlok a tóba rohant, s mind belefulladtak. Mintegy kétezer disznó pusztult el így. A pásztorok, akik a disznókat őrizték, elfutottak a városba, és elhíresztelték ezt az egész környéken. Az emberek pedig kijöttek, hogy megnézzék, mi történt. Amikor Jézushoz értek, ott látták azt a férfit, akiben korábban egy egész légiónyi gonosz szellem lakott. Rendesen fel volt öltözve, ott ült a többiek között, és teljesen épelméjű volt. Ezen mindenki nagyon megdöbbent. A szemtanúk elmondták a többieknek, hogy mit tett vele Jézus, és mi történt a disznókkal. Azután mindannyian kérték Jézust, hogy menjen el a vidékükről. Amikor Jézus beszállt a bárkába, akkor a férfi, aki megszabadult a gonosz szellemektől kérte őt, hogy hadd mehessen vele. De Jézus ezt mondta neki: „Menj haza a családodhoz, és mondd el nekik, mit tett veled az Örökkévaló, és hogyan könyörült rajtad!” A férfi el is ment, és mindenkinek hirdette a Tízvárosban, hogy milyen hatalmas dolgot tett vele Jézus. Ezen azután mindenki nagyon megdöbbent. Amikor Jézus a bárkával a tó túlsó partjához ért, nagy tömeg gyűlt köré, ezért ott maradt a tóparton. Odajött hozzá Jairus, aki a helyi zsinagóga egyik vezetője volt. A lábához borult, és így könyörgött: „A kislányom haldoklik. Kérlek, gyere el hozzánk, és tedd rá a kezed, hogy meggyógyuljon és éljen!” Jézus el is indult Jairussal együtt. Nagy tömeg követte, rengetegen tolongtak körülötte. Volt köztük egy asszony is, aki már tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, amely állandó vérzéssel járt. Minden vagyonát orvosokra költötte, és sokat szenvedett. Az orvosok azonban hiába próbálták meggyógyítani, egyiküknek sem sikerült, sőt, a betegség egyre súlyosabb lett. Amikor az asszony meghallotta, hogy Jézus ott van, átfurakodott a tömegen, Jézus háta mögé került, és megérintette a ruháját. Ugyanis ezt gondolta: „Elég, ha csak a ruhájához érek, már attól is meggyógyulok.” Amikor Jézus ruháját megérintette, az asszony azonnal megérezte, hogy a vérzése megszűnt, és hogy egészen meggyógyult. Jézus rögtön észrevette, hogy erő áradt ki belőle, ezért megállt és megfordult. Ezt kérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” A tanítványai így válaszoltak: „Látod, milyen sokan tolonganak körülötted, és azt kérdezed, ki érintett meg?!” Jézus azonban egyre csak kereste, és látni akarta azt, aki megérintette. Ekkor az asszony előlépett, bár reszketett a félelemtől. Tudta jól, mi történt vele, ezért leborult Jézus előtt, és mindent elmondott neki. Ő pedig ezt mondta: „Leányom, a hited megmentett téged. Menj békével, és légy egészséges!” Még beszélt, amikor küldöttek érkeztek Jairus házából, és ezt mondták: „A leányod meghalt, nincs miért tovább fárasztanod a Mestert!” Jézus azonban meghallotta, amit mondtak, és így biztatta Jairust: „Ne rémülj meg, csak higgy!” Ekkor Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, de a többieknek nem engedte, hogy vele menjenek. Amikor Jairus házához értek, Jézust nagy hangzavar fogadta: mindenki sírt és jajveszékelt. Bement a házba, és ezt mondta: „Miért sírtok, és mi ez a nagy lárma? A kislány nem halt meg, csak alszik!” Az emberek azonban kinevették. Ekkor mindenkit kiküldött a házból, csak a három tanítványa, meg a gyermek apja és anyja maradt vele. Velük együtt bement abba a szobába, ahol a gyermek feküdt. Megfogta a kislány kezét, és megszólította: „Talitha kúmi!” Ez azt jelenti: „Leánykám, kelj föl!” Ekkor a tizenkét éves kislány azonnal felkelt, és járni kezdett, az emberek pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. Jézus azonban szigorúan megparancsolta, hogy erről senkinek se beszéljenek. Azután szólt, hogy adjanak enni a kislánynak. Jézus ezután a tanítványaival együtt a saját városába ment. Amikor elérkezett a szombat ünnepe, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallották, és nagyon elcsodálkoztak rajta: „Hol tanulta ezeket? Miféle bölcsesség ez? Hogyan képes ilyen csodákat tenni? Hiszen ez csak egy ácsmester, a Mária fia! Nem ő a Jakab, József, Júdás és Simon testvére?! A húgai is itt élnek köztünk!” Ezért elutasították és elfordultak tőle. Jézus ezt mondta nekik: „A prófétát mindenhol tisztelik, csak éppen a saját városában, a rokonai között, és a családjában nem.” Nem is tudott ott csodát tenni, csupán néhány betegre tette rá a kezét, így gyógyította meg őket. Nagyon elcsodálkozott azon, hogy a város lakói ennyire hitetlenek. Ezután végigjárta a környék falvait, és azokban tanított. Ezután Jézus magához hívta tizenkét tanítványát, és kettesével kiküldte őket. Hatalmat adott nekik a gonosz szellemek fölött. Meghagyta, hogy a vándorbot kivételével semmit se vigyenek magukkal az útra: se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben. Csak azt a sarut és ruhát viseljék, ami rajtuk van, és ne vigyenek tartalékot semmiből. Ezt mondta nekik: „Ha bementek egy házba, maradjatok ott, amíg el nem hagyjátok a várost! Ha valahol nem fogadnak szívesen, vagy nem hallgatnak rátok, menjetek el onnan, és még a port is verjétek le a lábatokról! Ez bizonyíték lesz majd ellenük.” A tanítványok ezután elindultak, és amerre mentek, mindenkinek hirdették, hogy változtassák meg a gondolkodásukat és egész életüket. Sok gonosz szellemet kiűztek az emberekből, sok beteget pedig megkentek olajjal, és meggyógyították őket. Jézus híre mindenfelé elterjedt, és Heródes király is hallott róla, hogy sokan így vélekednek: „Ez nem lehet más, mint Bemerítő János, aki feltámadt a halálból. Ezért tud ilyen nagy csodákat tenni.” Mások viszont azt mondták: „Ez az ember Illés.” Voltak, akik úgy vélekedtek: „Ez az ember próféta. Olyan, mint a régi nagy próféták voltak.” Heródes maga ezt gondolta: „Biztosan Bemerítő János támadt fel a halálból, akit én lefejeztettem.” Korábban ugyanis Heródes adott parancsot arra, hogy Bemerítő Jánost fogják el, és zárják börtönbe. Heródiás kedvéért tette ezt, aki korábban Heródes testvérének, Fülöpnek volt a felesége. Heródes feleségül vette Heródiást, annak ellenére, hogy János figyelmeztette: „A Törvény szerint nem szabad együtt élned a testvéred feleségével.” Emiatt Heródiás gyűlölte Jánost, és meg akarta öletni, de nem talált rá módot. Heródes ugyanis tisztelte Bemerítő Jánost, és félt tőle, mert tudta, hogy igaz és szent ember, ezért megvédte. Igaz, gyakran zavarba jött attól, amit János mondott, mégis szívesen hallgatta őt. Egyszer eljött az alkalmas idő Heródiás számára. Heródes a születésnapján lakomára hívta a főembereit, a hadsereg vezetőit és Galilea előkelőit. Az ünnepségen Heródiás lánya táncolt a vendégek előtt. Ez annyira tetszett mindenkinek, hogy Heródes azt mondta a leánynak: „Kérj tőlem, amit csak akarsz, megjutalmazlak vele!” Meg is esküdött neki: „Bármit kérsz, neked adom, akár a királyságom felét is!” A lány kiment, és az anyját kérdezte: „Mit kérjek?” Heródiás ezt válaszolta: „Bemerítő János fejét!” A lány sietve visszatért a királyhoz, és így felelt: „Az a kívánságom, hogy most azonnal add nekem Bemerítő János fejét egy tálon!” A király nagyon elszomorodott, de mivel megesküdött, hogy teljesíti a lány kérését, és mivel ezt a vendégek is hallották, nem akarta visszautasítani. Nyomban elküldte a hóhért, hogy hozza el János fejét. Az el is ment, és lefejezte Jánost a börtönben. Egy tálon behozta János fejét, és átadta a lánynak, ő meg az anyjához vitte. Amikor János tanítványai ezt megtudták, elvitték János holttestét, és egy sziklasírba temették. Ezután visszatértek Jézushoz az apostolok, és beszámoltak mindenről, amit tettek és tanítottak. Jézus ezt mondta nekik: „Gyertek velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis akkora volt a tömeg és a jövés-menés, hogy még enni sem maradt idejük. Így tehát Jézus és a tanítványai beszálltak egy bárkába, és elvonultak egy csendes helyre. Azonban sokan észrevették, hogy elindultak, és felismerték őket. A környező városokból nagyon sokan összegyűltek, és a tó partján oda futottak, ahová Jézus akart menni. Így az emberek előbb értek oda, mint ők. Amikor Jézus partra szállt, látta az összegyűlt sokaságot, és megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj. Tanítani kezdte őket sok mindenre. Mikor már későre járt az idő, a tanítványai Jézushoz fordultak, és azt javasolták: „Lakatlan hely ez a vidék, és már későre jár. Küldd el a népet, hogy a környező tanyákon és falvakban valami ennivalót vegyenek maguknak!” De Jézus így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” „Úgy gondolod, hogy mi menjünk el, és vegyünk nekik kétszáz ezüstpénzért kenyeret, és azt adjuk nekik?” — kérdezték. „Most hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” — mondta Jézus. Miután mindent összeszámoltak, így feleltek: „Öt kenyerünk van, és két halunk.” Akkor mondta nekik, hogy ültessék le az embereket a fűbe, csoportonként. Le is telepedtek ötvenes vagy százas csoportokban. Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, és hálát adott Istennek. Azután tört a kenyerekből, és a tanítványainak adta, hogy osszák szét az emberek között. Ugyanígy szétosztotta a két halat is. Mindannyian ettek, és jól is laktak. Végül összeszedték a maradékot: 12 kosarat töltöttek meg a kenyérdarabokkal, és ezen felül még a halakból is maradt. A sokaságban, amely így jóllakott, körülbelül 5 000 férfi volt. Jézus ezután utasította a tanítványait, hogy azonnal szálljanak be bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, Betsaidába, amíg ő elbocsájtja az embereket. Miután elbúcsúzott tőlük, felment a hegyre imádkozni. Eljött az este, és a bárka még valahol a tó közepénél tartott, Jézus pedig egyedül volt a parton. Látta, hogy a tanítványai küszködnek az evezéssel, mert a szél szembe fújt velük. Hajnalban, valamikor három és hat óra között, a tó vizén járva hozzájuk ment, de úgy tett, mintha el akarna haladni mellettük. Amikor a tanítványok meglátták Jézust, amint a vízen járt, azt hitték, hogy kísértetet látnak, és ijedtükben kiáltozni kezdtek. Mindannyian látták, és nagyon megrémültek, de ő azonnal megszólította őket: „Nyugodjatok meg! Én vagyok az, ne féljetek!” Belépett hozzájuk a bárkába, s ekkor a szél azonnal elállt. Ezen a tanítványok nagyon megdöbbenek. Még mindig nem okultak a kenyerek megszaporításán sem, és kemény volt a szívük. Miután átkeltek a tavon, Genezáretben kötöttek ki. Amint kiszálltak a bárkából, az emberek azonnal felismerték Jézust. Amikor ugyanis meghallották, hogy valahol megjelent, mindenhonnan odasiettek, hogy hozzá vigyék a hordágyakon fekvő betegeket. Bárhová is ment — falvakba, városokba vagy tanyákra — az emberek kitették betegeiket a piactérre, és könyörögtek neki, hogy legalább a ruhája szélét érinthessék. Akik pedig megérintették őt, meg is gyógyultak. Eljött néhány farizeus és törvénytanító Jeruzsálemből, és Jézus köré gyűltek. Észrevették, hogy Jézus néhány tanítványa nem végzi el a kézmosás szertartását evés előtt. A farizeusok ugyanis — mint általában a zsidók — nem esznek addig, amíg szertartásosan kezet nem mosnak. Azért teszik ezt, mert ragaszkodnak őseik hagyományaihoz. Ha például vesznek valamit a piacon, előbb mindig megmossák, csak azután eszik meg. Sok más ehhez hasonló hagyományuk is van: hasonló szertartással „tisztítják meg” a poharakat, korsókat, rézedényeket, sőt az ágyakat is. Tehát a farizeusok és a törvénytanítók megkérdezték Jézust: „Tanítványaid miért nem követik őseink hagyományait? Miért nem végzik el a kézmosás szertartását, mielőtt esznek?” Jézus így válaszolt nekik: „Milyen képmutatók vagytok! Igaza volt Ézsaiásnak, amikor rólatok prófétált: »Ez a nép csak a szájával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Látszólag tisztelnek ugyan engem, de nem ér az semmit, mert a tanításaik, csak emberi parancsok!« Bizony, ti Isten parancsát semmibe veszitek, de ragaszkodtok az emberi hagyományokhoz.” Majd így folytatta: „Alattomosan félretoljátok Isten parancsát, hogy a saját tanításaitokat tegyétek a helyére. Például Mózes azt parancsolta: »Tiszteld apádat és anyádat!«, és azt is: »Aki apját vagy anyját gyalázza, az halállal bűnhődjön!« Ezzel szemben ti azt tanítjátok, hogy ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának: »Amivel segíthetnék rajtad, azt már áldozatul felajánlottam Istennek«, akkor azt már nem szabad odaadnia a szüleinek. Ezzel valójában azt tanítjátok, hogy nem fontos, amit Isten mond, és nem neki kell engedelmeskednünk. Fontosabb, hogy mindenki a ti hagyományaitokat kövesse. S még sok más ehhez hasonlót is tesztek!” Ezután Jézus ismét magához hívta az embereket, és ezt mondta: „Figyeljetek rám mindnyájan, és értsétek meg, amit mondok! Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami kívülről jut bele, hanem az, ami belőle származik!” [16] Miután otthagyta a tömeget, és bement a házba, tanítványai megkérdezték, hogy mit jelent az, amiről beszélt. Jézus így válaszolt: „Hát ti sem értitek?! Nem tudjátok, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, amit megeszik? Hiszen az nem a szívébe kerül, hanem a gyomrába, majd pedig kiürül onnan.” Ezzel Jézus azt jelentette ki, hogy minden étel „tiszta”, vagyis megehető. Majd így folytatta: „Az teszi tisztátalanná az embert, ami a belsejéből származik. Mert belülről, a szívből származnak a gonosz gondolatok, a szexuális bűnök, a lopások, a gyilkosságok, a házasságtörés, a kapzsiság, a gonoszság, a csalás, a kicsapongás, a fösvény és szűkmarkú lelkület, a gyalázkodás, a büszkeség és az esztelenség. Mindezek a gonosz dolgok az ember belsejéből származnak, és ezek teszik tisztátalanná.” Jézus ezután elment onnan Tírusz vidékére. Ott bement egy házba, mert nem akarta, hogy észrevegyék. Mégis kitudódott, hogy ott van. Megtudta ezt egy asszony is, akinek a leányában gonosz szellem lakott. Odament hát Jézushoz, és a lábaihoz borult. Ez az asszony görög származású volt, a szíriai Föníciában született. Könyörgött Jézusnak, hogy űzze ki a leányából a gonosz szellemet. Jézus így válaszolt neki: „Először a gyermekeknek kell jóllakniuk. Nem helyes, ha elvesszük tőlük a kenyeret, és odadobjuk a kutyáknak.” Az asszony így válaszolt: „Igen, Uram, de még az asztal alatt levő kutyák is ehetnek a gyermekektől lehulló morzsákból.” „Mivel így válaszoltál — felelte Jézus —, menj csak nyugodtan haza! A gonosz szellem már kiment a leányodból.” Ő pedig hazamenve látta, hogy gyermeke az ágyon fekszik, és valóban kiment belőle a gonosz szellem. Jézus ezután visszatért Tírusz vidékéről. Szidónon át — a Tízváros vidékén keresztül — a Galileai-tóhoz ment. Odavittek hozzá egy férfit, aki teljesen süket volt, és beszélni is alig tudott. Kérték, hogy tegye rá a kezét, és gyógyítsa meg. Jézus egy kissé távolabb vitte a tömegtől, és a fülébe dugta az ujját. Majd a megnyálazott ujjával megérintette a férfi nyelvét. Ezután feltekintett az égre, felsóhajtott, és ezt mondta: „Effata!” Ez azt jelenti: „Oldódj meg!” Ekkor a férfinak meggyógyult a hallása, és a nyelve is megoldódott: rendesen tudott beszélni. Jézus megparancsolta, hogy erről senkinek se beszéljenek. De minél jobban tiltotta, annál inkább terjedt a híre. Mindenki nagyon csodálkozott a süketnéma gyógyulásán, és ezt mondták: „Milyen jól tesz mindent! A süketek fülét megnyitja, a némák nyelvét pedig megoldja!” Azokban a napokban ismét nagy sokaság gyűlt Jézus köré, de már minden ennivalójuk elfogyott. Ezért Jézus magához hívta a tanítványait: „Sajnálom ezeket az embereket, mert már három napja velem vannak, és kifogytak minden ennivalóból. Ha éhesen küldeném haza őket, összeesnének az úton, hiszen sokan közülük elég messziről jöttek.” A tanítványok ezt felelték: „Lakatlan helyen vagyunk, messze a falvaktól. Hogyan lehetne ennyi embert jóllakatni?” „Hány kenyeretek van?” — kérdezte Jézus. „Hét” — válaszolták. Ezután Jézus szólt az embereknek, hogy üljenek le a földre. Majd kezébe vette a hét kenyeret, és miután hálát adott Istennek, darabokra törte, és kezdte osztani a tanítványainak, hogy adják tovább. Ők szét is osztották a sokaság között. A tanítványoknál volt néhány kisebb hal is. Jézus ezekért is hálát adott Istennek, majd odaadta nekik, hogy azokat is osszák szét. Mindenki evett, és jól is lakott. Végül összeszedték a maradékot, és a darabokkal hét kosarat töltöttek meg. Körülbelül négyezer férfi volt ott. Ezután Jézus hazaküldte a sokaságot. Majd tanítványaival együtt azonnal egy bárkába szállt, és Dalmanuta vidékére ment. Egyszer farizeusok jöttek hozzá, hogy vitatkozzanak vele, kikérdezzék, és próbára tegyék. Azt kérték, hogy tegyen valami csodát, mutasson nekik mennyei jelt bizonyítékul Istentől. Jézus a szíve mélyéből felsóhajtott, és ezt mondta: „Miért akar ez a nemzedék mindenáron valamilyen csodás jelt látni?! Igazán mondom: semmiféle csodát nem fognak látni!” Ezzel otthagyta őket, visszament a bárkába, és elindult a tó túlsó partjára. A tanítványok eközben elfelejtettek kenyeret vinni magukkal. Csupán egyetlen kenyér volt velük a bárkában. Jézus nyomatékosan figyelmeztette őket: „Vigyázzatok! Tartsátok távol magatokat a farizeusok kovászától és a Heródes kovászától!” „Biztosan azért mondta ezt, mert nincs kenyerünk!” — tanakodtak egymás között a tanítványok. Jézus tudta, hogy miről beszélnek, ezért megkérdezte: „Miért aggódtok azon, hogy nincs kenyeretek? Hát még mindig nem értitek?! Ennyire megkeményedett a szívetek? Van szemetek, mégsem láttok? Van fületek, de nem hallotok? Nem emlékeztek, hány kosár maradékot gyűjtöttetek össze, amikor az öt kenyeret szétosztottam az ötezernek?” „Tizenkettőt” — válaszolták a tanítványok. „És amikor a hét kenyeret osztottam szét a négyezer ember között, hány kosár maradékot gyűjtöttetek össze?” „Hetet” — hangzott a válasz. Majd ismét megkérdezte: „Még mindig nem értitek?!” Azután megérkeztek Bétsaidába. Ott néhányan egy vakot hoztak Jézushoz, és kérték, hogy érintse meg. Jézus kézen fogva kivezette őt a faluból, majd a nyálával megkente a vak szemét, rátette a kezét, és megkérdezte: „Látsz-e valamit?” A vak felnézett: „Látom az embereket, de olyanok, mintha járkáló fák lennének.” Jézus ismét rátette a kezét a vak szemére. Amikor a férfi ismét felnézett, és már mindent tisztán és élesen látott: teljesen meggyógyult. Jézus hazaküldte, és ezt mondta neki: „Még a faluba se menj be!” Ezután Jézus és a tanítványai Cézárea Filippi vidékén járták a falvakat. Útközben Jézus megkérdezte tőlük: „Mit mondanak rólam az emberek, ki vagyok én?” Így válaszoltak: „Van, aki azt mondja, hogy Bemerítő János, mások meg Illésnek tartanak. Megint mások azt mondják, hogy valamelyik próféta vagy.” Ekkor megkérdezte őket: „És ti mit mondotok rólam, ki vagyok én?” Péter így válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus szigorúan megparancsolta a tanítványoknak, hogy erről senkinek ne beszéljenek. Ezután tanítani kezdte őket: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A nép vezetői, a főpapok és a törvénytanítók el fogják utasítani, végül megölik, de három nappal később fel fog támadni.” Egészen nyíltan beszélt nekik erről. Péter ekkor félrehívta Jézust, szemrehányást tett neki, és helyre akarta igazítani. De Jézus hátat fordított neki, a tanítványaira nézett, majd ezekkel a szavakkal utasította rendre Pétert: „Takarodj a szemem elől, Sátán! Nem Isten ügyét tartod szem előtt, hanem az emberi érzéseket.” Ezután Jézus közelebb hívta magához az embereket, meg a tanítványait, és ezt mondta nekik: „Aki engem akar követni, az tagadja meg magát, vegye fel és vigye a keresztjét, úgy kövessen. Aki meg akarja menteni a lelkét, vagyis az életét, az el fogja veszíteni. De aki értem és az evangéliumért feladja az életét, vagyis a lelkét, az fogja igazán megmenteni. Mit ér, ha az ember megkapja az egész világot, de elveszíti a saját magát? Ugyan mit adhat azért, hogy megmentse a lelkét? Aki most szégyell engem és szavaimat ez előtt a hűtlen és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön az Atya dicsőségében, a szent angyalokkal együtt.” Majd azt mondta: „Igazán mondom, hogy az itt állók közül vannak néhányan, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják Isten Királyságát eljönni hatalommal.” Hat nap múlva Jézus felment egy magas hegyre. Csak Pétert, Jakabot és annak testvérét, Jánost vitte magával. Senki más nem volt velük. A hegyen Jézus a tanítványok szeme láttára elváltozott. A ruhája ragyogott, és olyan fehér lett, amilyet a földön senki sem tud készíteni. Majd megjelent Illés és Mózes, és beszélgettek vele. Ekkor Péter Jézushoz fordult: „Mester! Olyan jó itt lenni! Készítsünk három sátrat: egyet neked, egy másikat Mózesnek, egyet meg Illésnek!” De nem tudta, mit mondjon, mert mindhárman nagyon megrémültek. Ekkor egy felhő jelent meg fölöttük, és mindnyájukat beborította. A felhőből egy hang hallatszott: „Ő az én szeretett Fiam! Őt hallgassátok, és engedelmeskedjetek neki!” Mire a három tanítvány körülnézett, már senki mást nem láttak, egyedül csak Jézust. Miközben lefelé jöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Ne mondjátok el senkinek, amit láttatok, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból!” Ők nem is szóltak senkinek. Egymás között azonban arról tanakodtak, mit jelent az, hogy feltámadni a halálból. Majd megkérdezték Jézustól: „Miért mondják a törvénytanítók, hogy a Messiás előtt Illésnek kell eljönnie?” Jézus ezt válaszolta: „Így van, előbb valóban Illés jön el, hogy mindent helyreállítson. De mit jelent az, hogy az Írás szerint az Emberfiának sokat kell szenvednie, és hogy az emberek el fogják utasítani? Igazán mondom nektek, hogy Illés már el is jött, és az emberek kényük-kedvük szerint bántak vele — úgy, ahogyan az Írás mondta róla.” Amikor visszaértek a többi tanítványhoz, azokat éppen nagy sokaság vette körül, és törvénytanítók vitatkoztak velük. Amint az emberek meglátták Jézust, elcsodálkoztak, és odafutottak, hogy köszöntsék. Jézus megkérdezte: „Miről vitatkoztok?” Egy férfi válaszolt a tömegből: „Mester, elhoztam a fiamat hozzád. Egy olyan szellem lakik benne, amely megnémítja. Valahányszor ez a szellem megragadja, a fiam a földre zuhan, habzik a szája, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Kértem a tanítványaidat, hogy űzzék ki belőle a gonosz szellemet, de nem voltak képesek rá.” „Milyen hitetlen és romlott ez a nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom?! Meddig szenvedjelek el még titeket? Hozzátok ide azt a fiút!” — mondta Jézus. Odavitték, s amikor a gonosz szellem meglátta Jézust, megrázta a fiút, aki összeesett, és habzó szájjal fetrengett a földön. Jézus megkérdezte a fiú apját: „Mennyi ideje van a fiad ebben az állapotban?” Az apa ezt felelte: „Már gyermekkora óta. Ez a szellem a fiamat sokszor belehajszolta tűzbe-vízbe, hogy megölje. De könyörgök, ha tudsz valamit tenni, szánj meg bennünket, és segíts!” Jézus így válaszolt: „Azt mondod: »Ha tudsz valamit tenni…«? Minden lehetséges annak, aki hisz.” A fiú apja sírva felkiáltott: „Igen, hiszek! De segíts, hogy ne maradjon bennem semmi kételkedés!” Amikor Jézus látta, hogy egyre nagyobb tömeg verődik össze körülötte, keményen ráparancsolt a gonosz szellemre: „Te süketséget és némaságot okozó gonosz szellem! Parancsolom, hogy menj ki ebből a fiúból, és többé soha ne térj vissza!” A gonosz szellem hangosan kiáltozott, megrángatta a fiút, majd kiment belőle. A fiú úgy feküdt a földön, mintha meghalt volna. Olyannyira, hogy többen halottnak is vélték, de Jézus megfogta a kezét, és talpra állította. Ezután Jézus bement egy házba. Amikor maguk között voltak, a tanítványai megkérdezték tőle: „Miért nem volt erőnk kiűzni ezt a gonosz szellemet?” Ő így válaszolt: „Ez a fajta semmi mással nem űzhető ki, csak imádkozással és böjtöléssel.” Ezután továbbmentek, és Galileán haladtak keresztül. Jézus nem akarta, hogy az emberek megtudják, merre jár, mert csak a tanítványait akarta tanítani. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát hamarosan kiszolgáltatják azoknak az embereknek, akik meg fogják ölni. Három nappal a halála után azonban fel fog támadni.” A tanítványok nem értették, hogy miről beszél, de nem merték megkérdezni. Ezután Kapernaumba mentek. Amikor már a házban voltak, Jézus megkérdezte a tanítványait: „Miről beszélgettetek útközben?” Egyikük sem mert válaszolni, mert az úton arról vitatkoztak, hogy melyikük a nagyobb. Akkor Jézus leült, odahívta magához a tizenkettőt, és ezt mondta: „Ha valaki első akar lenni, akkor legyen ő az utolsó, és legyen mindenki más szolgája.” Azután kézen fogott egy kisgyermeket, és eléjük állította. Majd a karjaival átölelte, és ezt mondta a tanítványoknak: „Aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben az engem fogad be. Ha pedig engem befogad, akkor azt is befogadja, aki engem elküldött.” János egyszer ezt mondta Jézusnak: „Mester! Láttuk, hogy valaki a te nevedben űzi ki a gonosz szellemeket az emberekből. De megtiltottuk neki, hogy folytassa, mert nem tartozik közénk.” „Hagyjátok! — mondta Jézus. — Mert aki az én nevemben tesz csodát, az nem fog mindjárt rosszat mondani rólam. Aki nincs ellenünk, az velünk van. Ha valaki inni ad nektek egy pohár vizet csak azért, mert a Messiáshoz tartoztok — igazán mondom nektek —, meg fogja kapni a jutalmát.” „Ezek a kicsinyek hisznek bennem, de jaj annak, aki miatt közülük akár csak egy is elveszíti a hitét! Az ilyen jobban járna, ha egy malomkövet kötnének a nyakára, és bedobnák a tengerbe, mielőtt ilyen bajt okozna. Ha a saját kezed vinne bűnbe, inkább vágd le! Jobb, ha elveszted a fél kezedet, de mégis bejutsz az örök életre, mintha megmarad mindkét kezed, és úgy kerülsz a gyehenna olthatatlan tüzére! [44] Ha az egyik lábad vinne bűnbe, inkább vágd le! Jobb, ha elveszted a fél lábad, de mégis bejutsz az örök életre, mintha megmarad mindkét lábad, és úgy dobnak a gyehenna elolthatatlan tüzére! [46] Ha az egyik szemed visz bűnbe, még azt is inkább vájd ki, és dobd el! Jobb, ha fél szemmel jutsz be Isten Királyságába, mintha mindkét szemed megmarad, és úgy dobnak a gyehenna tüzébe! Ott örökre a férgek tápláléka lennél, és soha ki nem alvó tűz égetne. Mert mindenkit tűzzel sóznak meg. Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan lehet helyrehozni? Legyen bennetek só, és éljetek egymással békességben!” Jézus ezután továbbment Júdea vidékére, a Jordán folyó másik oldalára. Ismét nagy tömeg gyűlt köré, és szokása szerint tanította őket. Odajött hozzá néhány farizeus is, akik próbára akarták tenni, ezért megkérdezték tőle: „Megengedi-e a Törvény, hogy a férj elváljon a feleségétől?” Jézus azonban ezt kérdezte: „Mit parancsolt nektek Mózes?” „Mózes megengedte a férjnek, hogy válólevelet írjon, és elváljon a feleségétől” — válaszolták. Jézus erre így felelt: „Mózes csak a szívetek keménysége miatt adta ezt a törvényt. De amikor Isten megteremtette a világot, az embert férfivá és nővé teremtette. »Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és ketten egy testté válnak.« Ezután tehát már nem kettő, hanem egy. Amit Isten tett eggyé, azt ember ne válassza szét!” Később, amikor ismét együtt voltak a házban, a tanítványok tovább kérdezték őt erről. Jézus ezt mondta: „Az a férfi, aki elválik a feleségétől, és mást vesz feleségül, házasságtörést követ el az első felesége ellen. Az a feleség, aki elválik a férjétől, és összeházasodik egy másik férfival, szintén házasságtörést követ el.” Az emberek odavitték Jézushoz a kisgyerekeiket, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban rájuk szóltak, és el akarták őket küldeni. Amikor Jézus ezt meglátta, megharagudott, és rászólt a tanítványaira: „Engedjétek hozzám jönni a gyerekeket, mert Isten Királysága olyanoké, akik hozzájuk hasonlítanak! Igazán mondom nektek: aki nem úgy fogadja Isten Királyságát, mint a gyerekek, az soha nem jut be oda.” Ezután egyenként a karjába vette a gyerekeket, rájuk tette a kezét, és megáldotta őket. Jézus már útnak indult, amikor egy férfi odafutott hozzá, térdre borult előtte, és megkérdezte: „Jó Mester! Mit kell tennem, hogy örök életet kapjak?” Jézus így válaszolt: „Miért mondasz engem jónak? Egyedül csak Isten jó. Ismered a Törvény parancsait: Ne gyilkolj! Ne kövess el házasságtörést! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” A férfi erre így válaszolt: „Mester, én mindezt megtartottam gyerekkorom óta.” Jézus rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta: „Még egy dolog van, amit meg kell tenned. Menj, add el minden vagyonodat, és amit érte kapsz, oszd szét a szegények között! Akkor majd a Mennyben lesz a kincsed. Azután gyere, és kövess engem!” Erre a válaszra a férfi arca elkomorult, és szomorúan elment, mert nagyon gazdag volt. Jézus ekkor végignézett a tanítványain, és ezt mondta nekik: „Milyen nehezen jutnak be Isten Királyságába a gazdagok!” A tanítványok nagyon megdöbbentek ezen. Ő azonban megerősítette: „Gyermekeim, látjátok, milyen nehéz bemenni Isten Királyságába! Még egy tevének is könnyebb átmenni a varrótű fokán, mint egy gazdagnak bejutni Isten Királyságába.” Ezen még jobban elcsodálkoztak, és egymás között azon tanakodtak: „Akkor egyáltalán ki kaphat örök életet?” Jézus rájuk nézett, és ezt válaszolta: „Az emberek számára ez valóban lehetetlen, de Isten számára nem, mert neki minden lehetséges.” Péter ekkor azt mondta: „Látod, mi mindent elhagytunk, hogy kövessünk téged.” Jézus így felelt: „Igazán mondom nektek: mindenki, aki értem és az örömhírért elhagyta otthonát, testvéreit, apját, anyját, gyerekeit, szántóföldjét, az százszor annyit kap vissza még ebben a világban: otthont, testvért, anyát, gyermekeket, szántóföldeket. Ugyanakkor üldözésben is része lesz, a következő korszakban pedig örök életet kap. Sokan, akik most az első helyeket foglalják el, akkor majd az utolsók lesznek. Ugyanakkor sokan, akik most az utolsó helyeken vannak, akkor majd az első helyekre kerülnek.” Jézus vezetésével elindultak Jeruzsálem felé. A tanítványok megrettenve követték, és a többiek is féltek. Útközben Jézus ismét félrehívta a tizenkettőt, és arról beszélt nekik, hogy mi fog vele történni: „Látjátok, most felmegyünk Jeruzsálembe. Ott az Emberfiát majd átadják a főpapoknak és a törvénytanítóknak. Ők halálra fogják ítélni, majd átadják az idegenek kezébe. Azok kigúnyolják, leköpik, megkorbácsolják, és végül megölik. Három nappal később azonban fel fog támadni.” Jakab és János — Zebedeus fiai — Jézushoz fordultak: „Mester, szeretnénk kérni tőled valamit.” „Mit kívántok?” — kérdezte ő. „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen, amikor majd dicsőségesen uralkodni fogsz!” — mondták a testvérek. Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, mit kértek. Képesek vagytok-e kiinni azt a poharat, amelyet nekem ki kell innom? Be tudtok-e merítkezni azzal a bemerítkezéssel, amellyel nekem kell bemerítkeznem?” A testvérek így válaszoltak: „Igen, meg tudjuk tenni.” Jézus azt felelte: „Igaz, valóban inni fogtok abból a pohárból, amelyet nekem ki kell innom, és ti is be fogtok merítkezni azzal a bemerítkezéssel, amellyel nekem kell bemerítkeznem. Azt azonban nem én döntöm el, hogy ki ül majd a jobb vagy bal oldalamon. Ezeket a helyeket azok kapják, akiknek a számára Isten elkészítette.” Amikor a másik tíz tanítvány meghallotta, hogy Jakab és János mit kért, megharagudtak rájuk. Ekkor Jézus odahívta őket, és ezt mondta: „Jól tudjátok, hogy az Izráelen kívüli népek uralkodói zsarnokoskodnak az alattvalóik felett, és az előkelők visszaélnek a hatalmukkal. Közöttetek azonban ne így legyen! Éppen ellenkezőleg: aki közületek nagy akar lenni, legyen szolgája a többieknek! Aki pedig az első akar lenni köztetek, az legyen a többiek rabszolgája! Így van ez az Emberfiával is. Ő sem azért jött a Földre, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak. Azért jött, hogy életét váltságdíjul adja, és ezáltal sokakat megmentsen.” Ezután Jerikóba mentek. Jézus, a tanítványai, meg az őket körülvevő nagy tömeg már kifelé haladt a városból, amikor egy vak koldus mellé értek, aki az út szélén ült. Bartimeusnak hívták — ez azt jelenti: Timeus fia. Amikor meghallotta, hogy a názáreti Jézus megy arra, kiabálni kezdett: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Sokan rászóltak, hogy maradjon csöndben, de ő annál jobban kiabált: „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és azt mondta: „Hívjátok ide!” Szóltak a vaknak, és így biztatták: „Bátorság! Kelj fel, mert Jézus hív!” Ő még a köpenyét is ledobta magáról, felugrott, és Jézushoz sietett. Jézus ezt kérdezte tőle: „Mit tegyek veled? Mit kívánsz tőlem?” „Mester, hogy újra lássak!” — válaszolt a vak. Jézus erre így válaszolt: „Menj el, a hited meggyógyított.” A férfi azonnal visszanyerte a látását, és csatlakozott a Jézust kísérő csoporthoz. Amikor Jeruzsálem közelébe értek, és az Olajfák hegyénél elérték Bétfagét és Betániát, Jézus előreküldte két tanítványát: „Menjetek be az előttetek lévő faluba! Amint odaértek, találtok ott egy kikötött szamárcsikót, amelyen még soha senki sem ült. Oldjátok el, és hozzátok ide! Ha valaki megkérdezné: »Miért viszitek el?«, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá, de hamarosan visszaküldi.” A tanítványok elmentek, és az utcán egy ház kapuja mellett megtalálták a kikötött szamárcsikót. Amikor eloldották, néhányan az ott állók közül megkérdezték: „Miért oldjátok el a szamárcsikót?” A tanítványok azt válaszolták, amit Jézus mondott nekik, így elengedték őket. Jézushoz vitték a szamárcsikót, ráterítették a felsőruháikat, ő pedig felült rá. Ahogy haladt az úton, sokan a felsőruhájukat a földre terítették, Jézus elé. Mások meg a közelben lombos ágakat vágtak le, és azokat is eléje szórták. A Jézus előtt és mögött vonuló nagy tömeg mind azt kiáltotta: „Hozsánna! Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön! Áldott legyen atyánknak, Dávidnak közeledő királysága! Hozsánna a magasságban Istennek!” Ezután Jézus bevonult Jeruzsálembe, a Templom területére, és miután mindent megnézett, tizenkét tanítványával együtt kiment Betániába, mivel már későre járt az idő, Amikor másnap elindultak Betániából, Jézus megéhezett. Már távolról meglátott egy lombos fügefát. Odament, hogy megnézze, van-e rajta gyümölcs. De csak leveleket talált, mert még nem érkezett el a fügeérés ideje. Ekkor azt mondta a fügefának: „Soha többé ne egyen rólad senki gyümölcsöt!” Ezt a tanítványai is hallották. Ezután bementek Jeruzsálembe. Amikor a Templom területére érkeztek, Jézus kizavarta azokat, akik ott árultak és vásároltak. Felborította a pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait is. Azt sem engedte meg, hogy bárki bármit átvigyen a Templom területén. Majd így tanította őket: „Az Írásban ez áll: »Házam imádság háza lesz minden nép számára.« Ti azonban »rablók barlangjává« tettétek!” Amikor a főpapok és a törvénytanítók ezt meghallották, keresni kezdték a módját, hogyan tudnák Jézust elpusztítani. De féltek is tőle, mert az egész nép csodálta a tanítását. Amikor beesteledett, Jézus a tanítványaival együtt kiment a városból. Reggel ismét elmentek a fügefa mellett, és látták, hogy az gyökerestől kiszáradt. Péter felismerte a fát, és ezt mondta: „Mester! Ez az a fügefa, amelyet megátkoztál — nézd, hogy kiszáradt!” Jézus így válaszolt: „Legyen bennetek Isten hite! Igazán mondom nektek: Ha valaki azt mondja ennek a hegynek: »Menj, és zuhanj a tengerbe!«, és nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, az megtörténik — akkor úgy is lesz. Ezért mondom nektek: amikor imádságban kértek valamit, higgyétek, hogy az már a tiétek, és akkor valóban meg is fogjátok kapni! Amikor megálltok imádkozni, és eszetekbe jut, hogy valaki ellen panaszotok van, bocsássatok meg neki, hogy Mennyei Atyátok is megbocsássa bűneiteket!” [26] Ismét Jeruzsálembe mentek. Amikor Jézus a Templom területén járt, odajöttek hozzá a főpapok, a törvénytanítók és a nép vezetői, és kérdőre vonták: „Milyen felhatalmazással teszed ezeket? Ki adott neked erre felhatalmazást?” Jézus így felelt: „Én is kérdezek tőletek valamit. Ha válaszoltok, akkor megmondom, hogy milyen felhatalmazással teszem mindezt. Az, hogy János bemerítette az embereket, Istentől volt, vagy emberektől? Válaszoljatok nekem erre!” Azok meg így tanakodtak egymás között: „Ha azt feleljük, hogy Istentől volt, azt mondhatja rá: »Akkor miért nem hittetek neki?« De azt mégsem mondhatjuk, hogy csak emberektől volt…”. A vezetők ugyanis féltek a néptől, mert Bemerítő Jánost mindenki prófétának tartotta. Ezért így válaszoltak Jézusnak: „Nem tudjuk.” „Akkor én sem mondom meg nektek, milyen felhatalmazással teszem ezeket” — felelt nekik Jézus. Ezután Jézus jelképes történetek segítségével kezdte tanítani őket. Ezt a példázatot mondta nekik: „Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Bekerítette, elkészítette a szőlőtaposó helyet, és őrtornyot is épített. Majd az egészet gazdálkodóknak adta bérbe, és elutazott egy másik országba. Szüret idején elküldte egyik szolgáját, hogy hozza el a termésből a tulajdonosnak járó részt. De a bérlők megfogták a szolgát, megverték, és üres kézzel küldték vissza. Ezután a gazda egy másik szolgáját küldte el hozzájuk. A bérlők őt is megverték, a fejét betörték, és gyalázatosan bántak vele. Majd a gazda küldött egy harmadik szolgát is, akit a bérlők meggyilkoltak. Ezután még sok más szolgáját is elküldte. Volt közülük, akit a bérlők megvertek, másokat pedig meggyilkoltak. Végül a gazda már nem tudott mást küldeni, csak a saját fiát, akit nagyon szeretett. Utoljára tehát őt küldte el, és azt gondolta: »A fiamat talán mégis meg fogják becsülni!« De a bérlők ezt mondták egymásnak: »Nézzétek, ő a szőlőskert örököse! Gyertek, öljük meg, és miénk lesz az öröksége!« Azzal megfogták a fiút, megölték, majd kidobták a szőlőskertből. Mit gondoltok, mit fog tenni ezután a tulajdonos? Eljön, elpusztítja a bérlőket, a szőlőskertet pedig másoknak adja! Vagy talán nem olvastátok, mit mond az Írás? »Éppen az a kő lett a sarokkővé, amelyet az építők félredobtak. Az Örökkévaló tette sarokkővé, mi pedig csodáljuk!«” A vallási vezetők megértették, hogy ezt a történetet Jézus valójában róluk mondta. Szerették volna letartóztatni, de nem merték, mert féltek a nép haragjától. Így hát otthagyták, és elmentek. Később a vallási vezetők Jézushoz küldtek néhány férfit a farizeusok és a Heródes-pártiak közül. Az volt a szándékuk, hogy kérdéseikkel csapdába csalják, hátha mond valamit, amit felhasználhatnak ellene. Ezért megkérdezték: „Mester, tudjuk, hogy becsületes vagy, és nem törődsz azzal, hogy mások mit gondolnak rólad. Tudjuk, hogy nem vagy részrehajló, és Isten útját az igazságnak megfelelően tanítod. Helyes-e, hogy adót fizessünk a császárnak, vagy nem?” Jézus azonban átlátott a képmutatásukon, és így válaszolt: „Képmutatók! Megpróbáltok csapdába csalni?! Mutassatok csak egy ezüstpénzt, hadd lássam!” Kezébe adtak egy érmét, ő pedig ezt kérdezte tőlük: „Kinek a képmása és a felirata van rajta?” Azok válaszoltak: „A császáré.” „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré; és Istennek, ami Istené!” — felelte Jézus. Emiatt nagyon elcsodálkoztak Jézuson. Ezután néhány szadduceus jött Jézushoz. (Ők azok, akik azt tanítják, hogy nincs feltámadás.) Megkérdezték Jézust: „Mester, Mózes azt parancsolta nekünk, hogy ha egy házas férfi gyermektelenül hal meg, akkor a fiútestvére vegye feleségül a meghalt férfi özvegyét. Így köteles gondoskodni arról, hogy meghalt testvérének mégis legyen utódja. Volt egyszer hét fiútestvér. Az első megnősült, de gyermektelenül halt meg. A második feleségül vette a testvére özvegyét, de ő is gyermektelenül halt meg. Majd a harmadik testvérrel is ugyanez történt. Így a hét testvér sorra feleségül vette az asszonyt, de egyiknek sem született gyermeke. Végül az asszony is meghalt. A feltámadáskor melyiküknek lesz a felesége? Hiszen mind a hét testvérnek a felesége volt!” Jézus így válaszolt nekik: „Azért vagytok ilyen súlyos tévedésben, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát. Hiszen a feltámadás után már senki sem nősül meg, sem nem megy férjhez. Akik feltámadnak, olyanok lesznek, mint az angyalok a Mennyben! Ami pedig a halottak föltámadását illeti, nem olvastátok Mózes könyvében, hogy mit mondott neki Isten az égő bokornál? Azt mondta: »Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene«. Márpedig Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké! Tehát, valóban súlyos tévedésben vagytok.” Volt ott egy törvénytanító is, aki végighallgatta a beszélgetésüket. Mivel látta, hogy Jézus jól megfelelt a szadduceusoknak, megkérdezte tőle, hogy melyik a legfontosabb parancs a Törvényben. Jézus így felelt: „A legfontosabb parancs ez: »Halld meg, Izráel népe! Istenünk, az Örökkévaló az egyetlen Isten! Szeresd hát az Örökkévalót, Istenedet teljes szíveddel, egész lelkeddel, teljes értelmeddel és minden erőddel!« A második legfontosabb parancs pedig ez: »Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!« Ezeknél nincs nagyobb parancs.” A törvénytanító így válaszolt: „Jól mondtad, Mester, hogy az Örökkévaló az egyetlen Isten. Valóban nincs más rajta kívül. Minden véres- és égőáldozatnál fontosabb, hogy az Örökkévalót, Istenünket egész szívünkkel, gondolkodásunkkal és minden erőnkkel szeressük, meg az is, hogy úgy szeressük embertársainkat, mint saját magunkat.” Jézus látta, hogy a törvénytanító belátásra jutott, és ezt mondta neki: „Nem vagy messze Isten Királyságától.” Ezután senki sem mert több kérdést feltenni Jézusnak. Amikor Jézus a Templom területén tanított, felvetett egy kérdést: „Hogyan mondhatják a törvénytanítók, hogy a Messiás Dávid fia? Hiszen maga Dávid mondta a Szent Szellem által: »Így szólt Uramhoz az Örökkévaló: Ülj mellém jobb felől, amíg ellenségeidet hatalmad alá kényszerítem!« Dávid Urának nevezi a Messiást, de akkor hogyan lehet a Messiás Dávidnak a fia?” A nagy sokaság örömmel hallgatta Jézust. Amikor tanított, Jézus ezt mondta: „Óvakodjatok azoktól a törvénytanítóktól, akik szeretnek előkelő ruhában járni; szívesen veszik, ha tisztelettel köszöntik őket az utcán; szeretik elfoglalni a legelőkelőbb helyeket a zsinagógában, és az ünnepi vacsorákon; kiforgatják az özvegyasszonyokat a vagyonukból; és a látszat kedvéért hosszasan imádkoznak. Ők fogják a legsúlyosabb ítéletet kapni.” Jézus leült a templomi persellyel szemben, és figyelte, hogyan dobják bele adományaikat az emberek. Sokan a gazdagok közül nagy összegeket adtak. Majd jött egy szegény özvegyasszony, aki csak egy kevés aprópénzt dobott bele. Jézus ekkor magához hívta tanítványait, és ezt mondta: „Igazán mondom, hogy ez az özvegyasszony többet dobott a perselybe, mint bárki más. A többiek mind a fölöslegükből adakoztak. Ő pedig nagy szegénysége ellenére mindent odaadott, amije csak volt, még a betevő falatjára való pénzét is.” Amikor Jézus már kifelé ment a Templom területéről, egyik tanítványa megszólította: „Mester! Nézd, milyen hatalmas kövek, micsoda épületek!” Jézus ezt felelte: „Nézd meg jól ezeket a nagy épületeket! Itt kő kövön nem marad, mert mindent porig fognak rombolni.” Ezután leült az Olajfák hegyén, ahonnan jól lehetett látni a Templomot. Csak Péter, Jakab, János és András volt mellette, akik megkérdezték: „Mondd meg nekünk, mikor fog ez megtörténni! Milyen jelek fogják mutatni, amikor mindezeknek be kell teljesülniük?” Akkor Jézus így tanította őket: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik azt mondják, hogy én vagyok a Messiás, és sokakat félrevezetnek. Fogjátok hallani a háborúk zaját, és fogtok híreket hallani a távolban zajló háborúkról is, de ne rémüljetek meg! Ezeknek meg kell történniük, mielőtt a vég valóban elérkezik. Egyik nép a másikra támad, és egyik ország a másik ellen fog harcolni. Földrengések és éhínségek lesznek különböző helyeken. De mindez még csak a »szülési fájdalmak« kezdetét jelzi. Vigyázzatok magatokra, mert amiatt, hogy hozzám tartoztok, le fognak tartóztatni és bíróság elé állítanak benneteket, megvernek a zsinagógákban; és kormányzók, meg királyok elé állítanak! Akkor majd nekik is tanúskodjatok rólam! Előbb azonban szükséges, hogy minden népnek hirdessék az örömüzenetet. Amikor majd elhurcolnak, és bíróság elé állítanak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok. Amit Isten abban a helyzetben a szátokba ad, azt mondjátok, mert valójában nem ti fogtok beszélni, hanem a Szent Szellem szól majd rajtatok keresztül. Abban az időben halálra adja testvér a testvérét, és apa a gyermekét. Sőt, a gyermekek is szüleik ellen fordulnak, és megöletik őket. Mindenki gyűlölni fog benneteket amiatt, hogy a nevemet viselitek. De aki mindvégig állhatatosan kitart, az üdvözül. Amikor majd látjátok, hogy az az utálatos dolog, amely gyilkol és pusztít, ott áll, ahol nem lenne szabad — aki olvassa, értse meg, hogy ez mit jelent! —, akkor azok, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe! Mindenki késedelem nélkül fusson el! Aki éppen felment a háza lapos tetejére, vissza se menjen a házba, hogy onnan elvigyen valamit! Aki a mezőn van, ne forduljon vissza a ruhájáért se! Jaj a gyermeket váró asszonyoknak és a szoptatós anyáknak azokban a napokban! Imádkozzatok, hogy mindez ne télen történjen! Akkor olyan nehéz és keserves időszakot kell átélnetek, amilyen még nem volt a világ teremtése óta, és nem is lesz többé. Ha Isten meg nem rövidítené azt az időszakot, bizony senki sem élné túl. De azoknak a kedvéért, akiket ő kiválasztott, megrövidítette azt az időt. Ha akkor valaki azt mondja nektek: »Nézzétek, itt a Messiás!«, vagy: »Nézzétek, ott van!«, ne higgyetek neki! Mert hamis messiások és hamis próféták lépnek elő, akik nagy csodákat és jeleket tesznek, hogy becsapják, ha lehet, még Isten választottait is. De ti vigyázzatok, hiszen én előre figyelmeztettelek titeket! Abban az időben, a nyomorúság ideje után »elsötétül a Nap, a Hold sem világít többé, lehullnak az égről a csillagok, s az égben lévő hatalmak is meginognak.« Akkor majd mindenki meglátja az Emberfiát, amint eljön a felhőkben, nagy hatalommal és dicsőséggel. Elküldi az angyalokat, hogy gyűjtsék össze a választottait a négy égtáj felől, a föld szélétől az ég széléig. Értsétek meg, amire a fügefa tanít! Amikor kizöldül az ága, és új leveleket hajt — tudjátok, hogy már közel a nyár. Így van ez azokkal a dolgokkal is, amelyekről beszéltem. Amikor látjátok, hogy ezek megtörténnek, tudhatjátok, hogy ő már közel van, szinte az ajtó előtt. Igazán mondom nektek: ez a nemzet el nem múlik, amíg mindezek a dolgok be nem teljesednek. Az ég és a föld elmúlik, de amit én mondok, az soha nem múlik el: örökké érvényes marad. Arról a napról és óráról azonban senki sem tudja, mikor érkezik el, sem az angyalok a mennyben, sem a Fiú, csak az Atya. Vigyázzatok hát, és legyetek mindig készen, mert nem tudjátok, mikor jön el az a nap és az az óra! Olyan ez, mint mikor valaki elhagyja otthonát, és hosszú útra indul. A házat a szolgáira bízza, és mindegyiküknek külön-külön megszabja a feladatát, s a kaput őrző szolgának is megparancsolja, hogy éberen őrködjön. Maradjatok hát ti is éberek, mert nem tudjátok, mikor jön vissza a ház ura: este, éjfélkor, hajnali kakasszóra, vagy reggel! Ha hirtelen megérkezik, nehogy alva találjon titeket! Amit most nektek mondok, mindenki másnak is mondom: »Maradjatok éberek!«” Már csak két nap volt hátra a Páska és a Kovásztalan kenyerek ünnepéig. A főpapok és a törvénytanítók keresték a módját, hogy Jézust titokban letartóztassák és kivégeztessék. Ezt mondták: „Ne az ünnep alatt fogjuk el, nehogy zavargás törjön ki a nép között!” Jézus Betániában, a leprás Simon házában vendégeskedett. Amikor helyet foglalt az asztalnál, odalépett hozzá egy asszony, aki valódi nárdusolajból készült, igen drága illatszert hozott magával. Az asszony összetörte az alabástrom illatszertartót, és a nárdusolajat Jézus fejére öntötte. Néhányan felháborodtak ezen, és így tanakodtak egymás között: „Miért kellett így elpazarolni ezt a drága illatszert? El lehetett volna adni több mint háromszáz ezüstpénzért, az árát pedig szétosztani a szegények között.” És megharagudtak az asszonyra. Jézus azonban ezt mondta nekik: „Hagyjátok őt, ne bántsátok, hiszen jót tett velem! Szegények mindig lesznek köztetek, bármikor tehettek jót velük, de én nem leszek mindig veletek. Ez az asszony megtette, amit tehetett: előre megkente testemet a temetésre. Igazán mondom nektek: az egész világon, ahol csak hirdetni fogják az örömüzenetet, azt is elmondják majd, amit ez az asszony tett, és emlékezni fognak rá.” A tizenkét tanítvány közül az egyik, Júdás Iskáriótes elment a főpapokhoz, hogy segítségükre legyen Jézust elfogni. Azok nagyon megörültek, és pénzt ígértek Júdásnak. Ő pedig ettől kezdve kereste a megfelelő alkalmat, hogy Jézust a kezükbe adja. A Kovásztalan kenyerek ünnepének első napja volt, amelyen a páskabárányt feláldozzák. Tanítványai megkérdezték Jézust: „Hol készítsük el számodra a Páska-vacsorát?” Ő akkor elküldte két tanítványát: „Menjetek be a városba, ott találkoztok majd egy férfival, aki egy korsó vizet visz. Kövessétek őt! Ahová bemegy, mondjátok a ház gazdájának: »A Mester kérdezi, hogy hol van az a vendégszoba, ahol megtarthatja a Páska ünnepét a tanítványaival.« Ő majd mutat nektek egy nagy szobát a ház felső emeletén, amely be van rendezve. Ott készítsétek el!” A két tanítvány bement a városba. Mindent pontosan úgy találtak, ahogyan Jézus mondta, és előkészítették a vacsorát. Mikor beesteledett, Jézus is megérkezett a többi tanítványával, és letelepedtek az asztal körül. Vacsora közben Jézus megszólalt: „Igazán mondom nektek: egyikőtök, aki velem eszik, el fog árulni engem.” A tanítványok nagyon elszomorodtak, és egymás után kérdezték: „Ugye, nem én vagyok az?!” Ő így válaszolt: „Közületek, a tizenkettő közül az egyik, aki velem együtt mártogatja kenyerét a tálba. Az Emberfia elmegy, ahogyan meg van írva róla az Írásban, de jaj annak, aki elárulja őt! Jobb lett volna neki, ha meg sem születik!” Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, és miután hálát adott Istennek, tört belőle, és a tanítványainak adta. Ezt mondta: „Vegyetek belőle! Ez az én testem!” Azután egy pohár bort vett a kezébe, s miután hálát adott Istennek, odaadta a tanítványainak. Közben ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, amely által az Új Szövetség érvénybe lép — s amely sokakért fog kiömleni. Igazán mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből mindaddig, amikor majd újból iszom veletek Isten Királyságában.” Ezután a zsoltárokat énekelve kimentek az Olajfák hegyére. Jézus ezt mondta nekik: „Ma éjjel mindnyájan elveszítitek a hiteteket bennem, és elhagytok. Mert ezt mondja az Írás: »Megölöm a pásztort, és szétszóródnak a juhok.« De miután feltámadtam, Galileába megyek, és előbb fogok odaérni, mint ti.” Péter ezt mondta: „Ha mindenki más el is fordul tőled, én akkor sem hagylak el!” Jézus így felelt neki: „Igazán mondom neked: ma éjjel, mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor le fogod tagadni, hogy ismersz engem.” Péter azonban hevesen fogadkozott: „Ha veled együtt kell is meghalnom, akkor sem fogom letagadni, hogy ismerlek téged.” A többi tanítvány is ugyanezt mondta. Jézus ezután elment a tanítványaival egy olajfaligetbe, amelyet Gecsemánénak neveztek. „Üljetek le itt, amíg én elmegyek imádkozni!” — mondta nekik. De Pétert, Jakabot és Jánost maga mellé vette. Ekkor nagyon szomorú és zaklatott lett, és ezt mondta nekik: „Olyan nehéz a lelkem, hogy majdnem megöl a szomorúság. Várjatok meg itt, de ne aludjatok el!” Ezután kissé előrement, arccal a földre borult, és azért imádkozott, hogy ha lehetséges, ne kelljen átélnie azt a nehéz időt. Így imádkozott: „Abba, Atyám! Neked minden lehetséges. Kérlek, vidd el tőlem ezt a poharat! De ne úgy legyen, ahogy én szeretném, hanem, ahogy te akarod!” Ezután visszament a tanítványokhoz, de azok közben elaludtak. „Simon, mégis elaludtál?! — szólt Péternek. — Még egy órát sem tudtál velem együtt ébren maradni? Ne aludjatok, hanem imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek! Mert szellem készséges, de az emberi természet gyenge.” Ezután Jézus megint elment, és ugyanúgy imádkozott, mint előzőleg. Amikor visszament hozzájuk, ismét alva találta őket, mert képtelenek voltak nyitva tartani a szemüket. Nem tudtak mit felelni Jézusnak. Amikor harmadszorra ment vissza, ezt mondta nekik: „Még mindig alszotok és pihentek? Elég! Itt az ideje, hogy az Emberfiát kiszolgáltassák a bűnösöknek. Keljetek fel, és menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul engem.” Jézus még beszélt, amikor megérkezett Júdás, a tizenkét tanítvány közül az egyik. Kardokkal és botokkal felfegyverzett nagy csoport jött vele, akiket a főpapok, a törvénytanítók és a nép vezetői küldtek. Júdás, az áruló előre megbeszélte velük, miről ismerik meg, kit kell letartóztatniuk: „Akit csókkal köszöntök, azt fogjátok el, és őrizet alatt vezessétek el!” Júdás tehát egyenesen odalépett Jézushoz, és köszöntötte: „Mester!” — azután üdvözlésül arcon csókolta. Akkor a fegyveresek megragadták és letartóztatták Jézust. Az egyik tanítvány, aki ott állt Jézus mellett, ekkor kirántotta a kardját, rávágott a főpap szolgájára, de csak a fülét vágta le. Jézus azt mondta a fegyvereseknek: „Kardokkal és botokkal jöttök ellenem, mintha rabló lennék?! Hiszen minden nap ott voltam közöttetek a Templom területén, és tanítottam, mégsem fogtatok el. De ennek így kellett lennie, hogy beteljesedjen, amit az Írások mondanak.” A tanítványai ekkor mind otthagyták Jézust, és futva menekültek. Volt Jézus követői között egy fiatalember is, akin csak egy hosszú vászoning volt. A fegyveresek őt is megragadták, hogy elfogják, de a fiatalember inkább a kezükben hagyta az ingét, és meztelenül futott el. Ezután a főpap házához vezették Jézust. Odagyűltek a többi főpapok, a nép vezetői és a törvénytanítók is mind. Péter távolról követte Jézust, egészen a főpap udvarába. Az őrökkel együtt ő is a tűz mellé ült melegedni. A főpapok és a Főtanács többi tagja mind ürügyet kerestek, hogy Jézust halálra ítélhessék. Olyan férfiakat kerestek, akik hajlandók voltak ellene tanúskodni, de nem találtak olyan okot, amely alapján elítélhették volna. Sok hamis tanú vádolta Jézust, de a vallomásaik nem egyeztek meg egymással. Végül jött két hamis tanú, akik azt állították: „Hallottuk, amikor ez az ember azt mondta: »Lerombolom a Templomot, amelyet emberek építettek, és három nap alatt felépítek egy másikat, amelyet nem emberi kéz épít.«” — de még így sem egyezett, amit mondtak. Ekkor fölállt a főpap, és megkérdezte Jézust: „Miért nem felelsz arra, amivel ezek vádolnak?” Jézus azonban nem szólt egy szót sem. Ekkor a főpap megkérdezte: „Te vagy a Messiás, az Isten Fia?” Jézus így válaszolt neki: „Én vagyok. Meglátjátok majd az Emberfiát, amint ott ül Isten jobbján, és eljön az ég felhőivel.” A főpap ekkor megszaggatta a ruháját, és ezt mondta: „Mi szükségünk van még több tanúra?! Hallottátok, hogy gyalázta Istent! Hogyan határoztok?” Ekkor mindannyian úgy ítéltek, hogy Jézus bűnös, és megérdemli a halált. Néhányan leköpködték, majd letakarták az arcát, és ököllel ütötték. Közben így gúnyolták: „Na, most prófétálj!” Ezután a szolgák is ütni kezdték. Ezalatt Péter még mindig ott volt az udvarban. Egyszer csak arra jött a főpap egyik fiatal szolgálólánya. Meglátta a tűznél melegedő Pétert, közelebb ment hozzá, szemügyre vette, és azt mondta: „Te is azzal a názáreti Jézussal voltál.” Péter azonban letagadta: „Nem tudom, és nem is értem, miről beszélsz!” Azzal kiment a kapu közelébe, és ekkor a kakas megszólalt. Amikor a szolgálólány újra találkozott Péterrel, így szólt a többiekhez: „Ez is közéjük tartozik!” De Péter ezt ismét letagadta. Kis idő múlva az ott állók megszólították Pétert: „Biztos, hogy közéjük tartozol, hiszen te is galileai vagy.” Péter ekkor átok alatt megesküdött, hogy igazat mond: „Nem is ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” Ebben a pillanatban másodszor is kukorékolt a kakas. Akkor Péter visszaemlékezett Jézus szavaira: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor is le fogod tagadni, hogy ismersz engem” — és sírva fakadt. Amint felvirradt a reggel, a főpapok, a nép vezetői, a törvénytanítók, az egész Főtanács együttesen határozatot hozott. Megkötözték Jézust, elvitték Pilátushoz, és átadták neki. Pilátus megkérdezte Jézust: „Te vagy a zsidók királya?” „Igen, ahogy mondod” — válaszolta ő. A főpapok sok vádat hoztak fel Jézus ellen, ezért Pilátus újból megkérdezte őt: „Nem felelsz semmit? Látod, mennyi mindennel vádolnak téged?!” De Jézus továbbra sem válaszolt a vádakra. Pilátus ezen nagyon csodálkozott. A Páska ünnepén a helytartó — szokás szerint — minden évben szabadon engedett egy foglyot a nép kívánságára. Volt ott akkor egy Barabbás nevű fogoly a börtönben. Azokkal együtt börtönözték be, akik a lázadás idején gyilkoltak is. Az összegyűlt sokaság Pilátus elé járult, és kérte, hogy a szokás szerint engedjen szabadon egy foglyot. Pilátus megkérdezte: „Akarjátok-e, hogy a zsidók királyát engedjem el?” Tudta ugyanis, hogy a főpapok féltékenységből szolgáltatták ki neki Jézust. De a főpapok rábeszélésére az emberek inkább Barabbás szabadon bocsátását kérték. Ezután Pilátus újból megkérdezte őket: „Hát azzal mit tegyek, akit ti a zsidók királyának neveztek?” Az emberek így kiabáltak: „Feszítsd keresztre!” Pilátus megkérdezte: „Miért? Mi rosszat tett?” De azok csak még hangosabban ordították: „Feszítsd keresztre!” Mivel Pilátus eleget akart tenni a nép kívánságának, szabadon engedte Barabbást. Jézust pedig megkorbácsoltatta, és átadta a katonáknak, hogy feszítsék keresztre — így végezzék ki. A katonák bevezették Jézust a helytartói palota belső udvarába, és összehívták az egész csapatot. Jézusra bíborszínű köpenyt adtak, majd tövises ágakból koszorút fontak, és a fejébe nyomták. Azután így csúfolták: „Éljen a zsidók királya!” Majd nádszállal ütögették a fejét, leköpdösték, és gúnyolódva térdet hajtottak előtte. Végül levették róla a bíbor köpenyt, ismét ráadták a saját ruháit, majd elvezették, hogy megfeszítsék. Útközben szembe jött velük egy férfi, aki éppen a földjéről tért vissza. Simonnak hívták, és Cirénéből származott, ő volt Alexander és Rufusz apja. Simont a katonák arra kényszerítették, hogy Jézus helyett vigye a keresztfát. Kimentek a „Golgota” nevű helyre. Ez a szó azt jelenti: „Koponya-hely”. Ott mirhával kevert bort kínáltak Jézusnak, de ő nem akarta meginni. Ezután keresztre feszítették, a ruháit pedig szétosztották, és kisorsolták egymás között. Reggel kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten, ez mutatta, miért ítélték el: „ A ZSIDÓK KIRÁLYA”. Jézussal együtt két rablót is megfeszítettek, egyiket a bal, másikat pedig a jobb oldalán. [28] A járókelők gúnyolták és szidalmazták Jézust. Fejüket csóválva mondták: „Szóval, te vagy, aki lerombolod a Templomot, és három nap alatt újra felépíted?! Akkor most gyere le a keresztről, és mentsd meg magad!” A főpapok és a törvénytanítók szintén gúnyolták Jézust, és ezt mondták egymásnak: „Másokat megmentett, magát mégsem tudja megmenteni! Ha tényleg ő a Messiás, Izráel királya, akkor most szálljon le a keresztről, majd akkor hiszünk benne!” Még azok is szidalmazták, akiket vele együtt feszítettek meg. Délben elsötétült az ég, és délután három óráig sötétség borította az egész földet. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: „ Elói, Elói, lámá sabaktáni? ” Ez azt jelenti: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Néhányan, akik ott álltak, hallották, és ezt mondták: „Halljátok? Illést hívja!” Egyikük gyorsan elfutott, ecetbe mártott egy szivacsot, felszúrta egy nádszál végére, majd Jézusnak nyújtotta, hogy igyon, és ezt mondta: „Lássuk, eljön-e érte Illés, hogy levegye a keresztről!” Ekkor Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte a lelkét. Ebben a pillanatban a Templom belsejében a függöny fölülről lefelé, egészen az aljáig kettéhasadt. A római százados, aki ott állt a kereszttel szemben, látva, hogy Jézus hogyan halt meg, így szólt: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” Volt ott néhány asszony, akik távolról figyelték, mi történik. Köztük volt Mária, a kis Jakab és József anyja, és a magdalai Mária, meg Salómé, akik más asszonnyal együtt követték és szolgálták Jézust Galileában, s vele együtt jöttek fel Jeruzsálembe. Mivel az a nap az előkészület napja, azaz a szombat előtti nap volt, és mivel már közeledett az este, az Arimátiából való József bátran Pilátushoz ment, és elkérte tőle Jézus holttestét. Ez a József a Főtanács tagja volt, és az emberek nagyon tisztelték. Ő is várta Isten Királyságának eljövetelét. Pilátus nem akarta elhinni, hogy Jézus ilyen hamar meghalt. Ezért magához hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy valóban meghalt-e már. Amikor a százados jelentette neki, hogy valóban így van, Pilátus megparancsolta, hogy adják át a holttestet Józsefnek. József lenvásznat vásárolt, azután levette Jézus holttestét a keresztről, és a vászonba göngyölve elhelyezte egy sziklasírba. Ezután a nagy zárókövet a sír bejárata elé gördítették. Mária, József anyja és a magdalai Mária látták, hogy hová tették Jézus testét. Miután elmúlt a szombat, Mária, a Jakab anyja és a magdalai Mária, meg Salómé illatszereket vásároltak, hogy megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján kora reggel, napkeltekor kimentek a sírhoz. Közben azt kérdezték egymástól: „Ki fogja elgördíteni nekünk azt a súlyos zárókövet a sír bejáratáról?” Amikor odaértek, látták, hogy valaki már elgördítette a követ, pedig az igen nagy és súlyos volt. Amikor beléptek a sziklasírba, nagyon megrémültek, mert a jobb oldalon egy fehér ruhás fiatal férfi ült. Ő így biztatta őket: „Ne féljetek! Tudom, hogy a názáreti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nézzétek, itt a hely, ahová letették a testét, de már nincs itt, mert feltámadt! Menjetek hát, és mondjátok el a tanítványainak és Péternek is, hogy Jézus előttetek fog Galileába menni. Ott majd meglátjátok őt, pontosan úgy, ahogy előre megmondta.” Az asszonyok ezután kimentek, és elfutottak onnan, mert annyira megdöbbentek, hogy remegtek. Nem is merték elmondani ezeket senkinek, úgy megijedtek. Miután a hét első napjának kezdetén feltámadt, Jézus először a magdalai Máriának jelent meg, akiből korábban hét gonosz szellemet űzött ki. Mária azonnal elment, és elmondta ezt Jézus tanítványainak, akik gyászolták és siratták Jézust. Elmondta nekik, hogy Jézus él, és hogy ő találkozott is vele, de a tanítványok nem hittek neki. Ezután Jézus más alakban jelent meg két tanítványának, akik éppen vidékre mentek. Ez a két tanítvány visszatért Jeruzsálembe, és hírt adott a többieknek. De azok nekik sem hitték el, hogy Jézus feltámadt. Később Jézus megjelent a tizenegy tanítványának is, amikor éppen az asztalnál ültek, és ettek. Szemükre vetette, hogy mennyire hitetlenek és keményszívűek: hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták őt. Majd ezt mondta nekik: „Menjetek el a világ minden részére, és hirdessétek az örömüzenetet mindenkinek! Aki hisz és bemerítkezik, az üdvözülni fog. De aki nem hisz, az kárhoztató ítélet alá kerül. Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják követni: a nevemben gonosz szellemeket űznek ki; új nyelveken szólnak; kígyókat fognak meg, vagy halálos mérget isznak, de az sem nem árt nekik; ráteszik a kezüket a betegekre, azok pedig meggyógyulnak.” Miután az Úr Jézus beszélt a tanítványaival, felvitték a Mennybe, és ott Isten jobb oldalára ült. Az apostolok pedig elmentek, és mindenhol kihirdették Isten üzenetét. Az Úr együttműködött velük, és hitelesítette az üzenetet természetfeletti jelekkel, amelyek kísérték az üzenet hirdetését. Sokan próbáltak már beszámolni azokról a dolgokról, amelyek közöttünk történtek, s amelyek által Isten terve megvalósult. Ugyanazokat írták le, amelyekről mi is hallottunk azoktól, akik kezdettől fogva a saját szemükkel látták mindezt, és akik hirdették Isten üzenetét. Jómagam kezdettől fogva mindennek gondosan utána jártam, s úgy gondoltam, hogy szép rendben én is írásba foglalom mindezeket egy könyvben a számodra, tisztelt Teofilus. Így majd meggyőződhetsz azoknak a dolgoknak a hitelességéről, amelyekre tanítottak téged. Abban az időben, amikor Heródes volt Júdea királya, élt egy Zakariás nevű pap, aki szolgálati beosztása szerint Abijá csoportjához tartozott. Felesége, Erzsébet is Áron családjából származott. Isten elfogadta és kedvelte Zakariást és Erzsébetet, akik minden tekintetben az Örökkévaló parancsai és rendelkezései szerint, feddhetetlenül és igazságosan éltek. Gyermekük azonban nem született, mivel Erzsébet meddő volt, s abban az időben már mind a ketten idősek voltak. Zakariás a saját papi csoportjában szolgált Isten előtt a Templomban. Történt egyszer, hogy amikor az ő csoportjára került a sor, a szokásos sorshúzás őt jelölte ki, hogy bemenjen az Örökkévaló Templomába, és ott illatáldozatot mutasson be. Miközben Zakariás a Templomban az áldozati szertartást végezte — a nép pedig kint imádkozott —, az Örökkévaló egyik angyala megjelent az illatáldozati oltár jobb oldalán. Zakariás nagyon megdöbbent, és félelem fogta el. Az angyal azonban így bátorította: „Ne félj Zakariás, mert Isten meghallgatta az imádságodat! Feleséged, Erzsébet fiút fog szülni neked, akit nevezz Jánosnak! Megszületésekor ujjongó öröm tölt be téged, és sokan fognak veled együtt örülni a megérkezésének, mert ez a fiú Isten nagy embere lesz! Nem szabad bort vagy más részegítő italt innia, és már az édesanyja méhétől kezdve be fogja tölteni a Szent Szellem. Izráel népéből sokakat visszatérít majd az Örökkévalóhoz, Istenükhöz. Ez a fiú az Úr előtt fog menni az Illés szellemével és erejével, hogy az apák szívét a gyermekeikhez fordítsa, hogy az engedetleneket bölcs és igazságos gondolkozásúvá tegye, és hogy az Örökkévaló számára felkészítse a népet.” Zakariás így válaszolt az angyalnak: „Hogyan bizonyosodhatok meg felőle, hogy mindez valóban be fog teljesedni, hiszen öreg vagyok, és feleségem is idős már.” Az angyal azt felelte: „Én Gábriel vagyok, aki mindig Isten előtt állok, hogy szolgálatára legyek. Ő küldött hozzád, hogy beszéljek veled, és elhozzam ezt az örömhírt. De jól jegyezd meg: most megnémulsz, és mindaddig nem tudsz beszélni, amíg ez meg nem történik, mivel nem hittél a szavamnak. Amit pedig mondtam, az a maga idejében maradéktalanul be fog teljesedni.” Az emberek ezalatt várták Zakariást, és csodálkoztak, hogy miért marad olyan sokáig a Templomban. Amikor végre kijött, nem tudott egy szót sem szólni, csak a kezével intett. Ekkor megértették, hogy látomást látott. Amikor pedig letelt a szolgálata, hazament. Nem sokkal ezután Erzsébet áldott állapotba került, s a következő öt hónapban ki sem mozdult a házukból. Ezt mondta: „Hát így tett velem az Örökkévaló, amikor rám tekintett, és elvette meddőségem szégyenét!” [26-27] Később, amikor Erzsébet már terhessége hatodik hónapjában volt, Isten elküldte Gábriel angyalt a galileai Názáretbe egy szűzhöz, kit Máriának hívtak. Ezt a leányt egy József nevű férfi — aki Dávid király leszármazottja volt — már eljegyezte magának feleségül, de még nem házasodtak össze. *** Gábriel megjelent Máriának, és így köszöntötte: „Üdvözöllek! Az Örökkévaló kegyelmébe fogadott téged, és veled van.” Mária megdöbbent, és zavarban volt. Azon tűnődött, vajon mit jelenthet ez a szokatlan köszöntés. De az angyal így folytatta: „Ne félj, Mária, mert nagyon kedves vagy Istennek! Figyelj rám! Áldott állapotba kerülsz, és fiad fog születni, akit nevezz el Jézusnak. Ő hatalmas lesz, és a Magasságos Isten Fiának fogják hívni. Ősapjának, Dávidnak trónjára fogja őt ültetni Isten, az Örökkévaló. Így fog uralkodni mindörökké Jákób leszármazottjai fölött, és királyi uralma soha nem ér véget.” Mária ezt kérdezte: „Hogyan lehetséges ez? Hiszen én még szűz vagyok!” Az angyal így válaszolt: „A Szent Szellem száll rád, és a Magasságos Isten ereje vesz körül téged. Ezért a gyermek, akit majd megszülsz, szent lesz, és Isten Fiának nevezik. Nézd, a rokonod, Erzsébet is áldott állapotban van, és ez már a terhessége hatodik hónapja! Idős kora ellenére fiút fog szülni, pedig mindenki meddőnek tartotta! Látod, Isten számára semmi sem lehetetlen!” Mária így válaszolt: „Az Örökkévaló szolgálóleánya vagyok, történjen velem minden úgy, ahogy mondtad!” Ezután az angyal elment. Mária ekkor útra készült, és sietve elment Júdea hegyvidékének egyik városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária hangját, a méhében lévő magzat örömében repesni kezdett, és a Szent Szellem betöltötte Erzsébetet. Nagy örömmel felkiáltott: „Áldott vagy te, Mária — jobban, mint bárki más az asszonyok között! Áldott a gyermeked is, akit a méhedben hordozol! Hogy lehet az, hogy az Uram anyja vagy, mégis te jössz hozzám? Mert abban a pillanatban, amikor a köszöntésedet meghallottam, a gyermekem örömében repesni kezdett a méhemben. Bizony boldog és áldott, aki hittel fogadja, amit az Örökkévaló mond neki, mert az beteljesedik!” Mária pedig ezt mondta: „Dicsérem az Örökkévalót teljes szívemből-lelkemből, szellemem ujjong Istennek, Üdvözítőmnek, mert rátekintett alázatos szolgálóleányára! Bizony, mostantól fogva minden nemzedék boldognak és áldottnak mond engem, mert nagy dolgot tett velem a Hatalmas! Szent a neve! Nemzedékről nemzedékre irgalmas azok iránt, akik tisztelik és félik őt. Kinyújtotta karját, megmutatta erejét: szétszórta a büszkéket, akik magukat nagyra tartják, ledöntötte trónjukról az uralkodókat, az alázatosakat pedig felemelte. A szükségben lévőket elhalmozta minden jóval, a gazdagokat pedig üres kézzel küldte el. Segítségére sietett szolgájának, Izráelnek, mert nem felejtette el ígéretét, hogy könyörületesen bánik velünk. Mert ezt ígérte őseinknek, Ábrahámnak és az ő gyermekeinek mindörökké.” Ezután Mária még körülbelül három hónapig maradt Erzsébetnél, azután hazament. Amikor eljött az ideje, Erzsébet fiút szült. Szomszédai és rokonai megtudták, milyen jóságos volt hozzá az Örökkévaló, és együtt örültek vele. A nyolcadik napon eljöttek, hogy körülmetéljék a gyermeket. Az apja nevéről Zakariásnak akarták elnevezni, de Erzsébet ezt mondta: „Nem, János legyen a neve!” Azok csodálkoztak: „De hiszen senki sincs a rokonságban, akit így hívnak!” Majd intettek Zakariásnak, hogy milyen nevet akar adni a gyermekének. Ő kért egy írótáblát, és ezt írta rá: „János a neve”. Ezen mindenki elcsodálkozott. Ekkor hirtelen megoldódott Zakariás nyelve, megszólalt, és Istent dicsérte. A környék lakóit pedig istenfélelem töltötte be, és Júdea egész hegyvidékén mindenki erről beszélt. Akik csak hallottak róla, mind a szívükbe vésték, és azon gondolkoztak: „Vajon mi lesz ebből a gyermekből?” Mert az Örökkévaló kétségtelenül a gyermek felett tartotta a kezét. Zakariást ekkor betöltötte a Szent Szellem, és így prófétált: „Áldott legyen az Örökkévaló, Izráel Istene, mert segítségére sietett népének, és megváltást hozott nekünk! Hatalmas Szabadítót küldött hozzánk szolgájának, Dávidnak családjából, ahogyan ezt ősidőktől fogva, szent prófétái által megígérte, hogy megszabadítson ellenségeinktől, és gyűlölőink kezéből kimentsen, hogy megmutassa ősapáinknak kegyelmét, s hogy megtartsa velük kötött szent szövetségét. A szövetséget, amelyet Ábrahámnak, ősapánknak esküvel erősített: megígérte, hogy miután ellenségeinktől megszabadít, félelem nélkül szolgáljuk majd Istenünket, s igazságban és szentségben élhetünk színe előtt életünk minden napján. Te pedig, fiúcska, a Magasságos Isten prófétája leszel, mert az Úr előtt készíted az utat, az üdvösség ismeretére tanítod Isten népét, amikor majd bűnbocsánatot nyernek, Istenünk nagy irgalmasságából! Ezért meg fog látogatni minket a Napfelkelte a magasságból, hogy világosság ragyogjon azokra, akik a halál árnyékában, sötétben ülnek, és a békesség útjára vezessen bennünket.” A gyermek János növekedett, és egyre erősödött szellemben. A pusztában élt egészen addig, amíg nyilvánosan hirdetni kezdte Isten üzenetét Izráel népének. Abban az időben Augustus császár parancsot adott, hogy írjanak össze mindenkit a Római Birodalom területén. Ez az első népszámlálás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a kormányzó. Mindenki útrakelt hát, hogy a saját városába menjen, és ott nyilvántartásba vegyék. József is elindult a galileai Názáretből, hogy a júdeai Betlehembe menjen, Dávid király szülővárosába. József ugyanis Dávid családjából származott. Vele utazott eljegyzett menyasszonya, Mária is, aki gyermeket várt. Amíg Betlehemben voltak, elérkezett Mária szülésének ideje. Meg is szülte elsőszülött fiát, bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt hely a számukra. Azon az éjszakán a Betlehem környéki mezőkön pásztorok legeltették a nyájukat. Egyszer csak megjelent előttük az Örökkévaló egyik angyala, és az Örökkévaló dicsősége körülragyogta őket. A pásztorok nagyon megrémültek, de az angyal ezt mondta nekik: „Ne féljetek, mert nagy örömhírt hoztam nektek, amelynek az egész nép örülni fog! Megszületett ma nektek a Szabadító a Dávid városában, ő az Úr, a Messiás. Erről a jelről ismeritek fel: egy csecsemőt fogtok találni, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” Ekkor hirtelen hatalmas angyali sereg jelent meg, és együtt dicsérték Istent: „Dicsőség Istennek a Mennyben, és békesség a földön azoknak, akik Isten tetszése szerint élnek!” Miután az angyalok visszatértek a Mennybe, a pásztorok ezt mondták egymásnak: „Menjünk hát Betlehembe, és nézzük meg, ami ott történt! Hadd lássuk, amiről az Örökkévaló szólt nekünk!” Ezzel sietve útnak indultak. Meg is találták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő csecsemőt. Amikor meglátták, elmondták, amit az angyaltól hallottak róla. Ezen mindenki nagyon csodálkozott. Mária azonban a szívébe zárta mindezt, és később is sokat gondolkodott rajta. Ezután a pásztorok visszatértek a nyájukhoz, dicsérve és magasztalva Istent mindazért, amit láttak és hallottak — mert minden pontosan úgy történt, ahogy az angyal mondta. Amikor a gyermek nyolc napos lett, körülmetélték, és Jézusnak nevezték el, ahogyan az angyal nevezte, mielőtt még megfogant volna. Amikor elérkezett Mária megtisztulásának ideje, elvitték a csecsemő Jézust Jeruzsálembe, hogy ott a Mózes Törvénye szerint az Örökkévalónak bemutassák. Az Örökkévaló Törvényében ugyanis meg van írva: „Minden elsőszülött fiút az Örökkévalónak kell szentelni.” Elmentek tehát Jeruzsálembe, hogy az Örökkévaló Törvénye szerint egy pár gerlicét vagy galambfiókát áldozzanak a Templomban. Élt Jeruzsálemben egy Simeon nevű igaz és istenfélő ember, aki kitartóan várta azt az időt, amikor Isten felkarolja Izráel népét. A Szent Szellem állandóan Simeonon nyugodott, és megmutatta neki, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja a Messiást, akit az Örökkévaló küld. Simeont a Szent Szellem éppen akkor vezette a Templom területére, amikor Jézus szülei behozták a gyermeket, hogy megtegyék, amit a Törvény előírt. Ekkor Simeon a karjába vette a csecsemő Jézust, és így dicsérte Istent: „Itt az idő, Uram és Parancsolóm, hogy rabszolgádat békében elbocsásd, ahogy megígérted, mert ma saját szememmel láttam az Üdvösséget, akit elküldtél minden nép szeme láttára, hogy a kijelentés világossága legyen az összes nemzeteknek, és dicsősége népednek, Izráelnek!” Jézus apja és anyja nagyon elcsodálkoztak ezeken a szavakon. Ezután Simeon megáldotta őket. Jézus anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Nézd, ezt a gyermeket Isten arra rendelte, hogy Izráelben sokan elbukjanak miatta, és sokan felemelkedjenek általa. Arra rendelte, hogy Istentől származó jel legyen, amely sokakból ellenkezést vált ki. A te lelkedet is átszúrja a fájdalom, mint az éles kard. Mindez azért történik, hogy lelepleződjön, mi van az emberek szívében.” Ugyanakkor volt ott a Templomban egy nyolcvannégy éves próféta-asszony is. Annának hívták, Fánuel leánya volt, Áser törzsébe tartozott, és hétévi házasság után maradt özvegyen. Nem hagyta el a Templom területét, hanem éjjel-nappal Istent szolgálta böjtöléssel és imádkozással. Abban az órában Anna is odalépett hozzájuk, hálát adott Istennek, azután mindazoknak beszélt Jézusról, akik Jeruzsálem megváltását várták. Miután József és Mária mindent megtett, amit az Örökkévaló Törvénye kívánt, hazatértek Galileába, Názáret városába. A gyermek pedig növekedett, egyre bölcsebb és erősebb lett. Isten tetszése és jókedve nyugodott rajta. Jézus szülei minden évben följártak Jeruzsálembe a Páska ünnepére. Amikor Jézus tizenkét éves lett, szokásuk szerint ismét felmentek az ünnepre. Utána hazaindultak, Jézus azonban Jeruzsálemben maradt, de ezt a szülei nem vették észre. Azt gondolták, hogy a gyermek az útitársaik között van. Már egy napja úton voltak, amikor keresni kezdték Jézust a rokonaik és barátaik között. Miután nem találták, visszamentek Jeruzsálembe, hogy ott keressék tovább. Három nap múlva találtak rá a Templom területén a törvénytanítók között. A gyermek Jézus hallgatta és kérdezgette őket. Aki csak hallotta, mind nagyon elcsodálkozott, hogy milyen értelmes, és milyen bölcsen válaszol a kérdésekre. Amikor a szülei meglátták Jézust, megdöbbentek. Anyja pedig ezt mondta: „Fiam, miért tetted ezt velünk? Apád és én nagyon aggódtunk érted, és mindenhol kerestünk!” Jézus így válaszolt: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaival kell foglalkoznom?” De a szülei nem értették, miről beszél. Ezután Jézus visszatért velük Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Mária pedig a szívében őrizte ezeket a dolgokat. Jézus egyre bölcsebb lett, és felnőtté vált. Isten számára egyre kedvesebb volt, és az emberek is mind jobban kedvelték. Tibérius császár uralkodásának tizenötödik évében Poncius Pilátus volt Júdea helytartója; Heródes volt Galilea negyedes fejedelme; Heródes bátyja, Fülöp volt Iturea és Trakhónitisz negyedes fejedelme; Lüszániász pedig Abiléné negyedes fejedelme. Kajafás és Annás voltak a főpapok. Ebben az időben szólt az Örökkévaló Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában. János bejárta a Jordán egész vidékét. Hirdette mindenkinek, hogy merítkezzenek be, ezzel fejezzék ki, hogy valóban megváltoztatják a gondolkodásukat és visszatérnek Istenhez — Isten pedig megbocsátja a bűneiket. Ézsaiás próféta könyvében így van ez megírva: „Egy hang kiált a pusztában: »Készítsetek utat az Örökkévalónak, egyengessétek ösvényeit, töltsetek fel minden völgyet, lapítsátok le a dombokat és hegyeket, egyenesítsétek ki a görbe ösvényeket, simítsátok el a göröngyöket, hogy mindenki meglássa az Istentől származó üdvösséget!«” Az emberek tömegesen mentek Jánoshoz, hogy tanítása szerint bemerítkezzenek. János ezt mondta nekik: „Ti, mérges kígyók! Ki figyelmeztetett benneteket, hogy meneküljetek Isten közelgő haragja elől? A tetteitekkel bizonyítsátok, hogy a gondolkodásotok és az életetek valóban megváltozott! Ne hitegessétek magatokat azzal, hogy: »Mi Ábrahám leszármazottjai vagyunk!« Mert igazán mondom nektek, hogy Isten még ezekből a kövekből is támaszthat utódokat Ábrahámnak! A fejszét már fölemelték, hogy gyökerestül kivágják a fákat. Bizony ki is vágnak és tűzbe dobnak minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt!” Az emberek ekkor ezt kérdezték: „Akkor mit tegyünk?” János így felelt: „Akinek két ruhája van, az egyiket adja annak, akinek egy sincs! Akinek van mit ennie, adjon belőle annak, aki éhezik!” Néhány vámszedő is eljött Jánoshoz bemerítkezni. Ők is megkérdezték: „Mester, mi mit tegyünk?” János ezt mondta nekik: „Ne szedjetek be több adót és vámot, mint amennyi elő van írva!” Katonák is jöttek hozzá, és ők is megkérdezték: „Hát mi mit tegyünk?” János ezt válaszolta: „Senkitől se vegyetek el pénzt erőszakkal, vagy zsarolással! Elégedjetek meg a zsoldotokkal!” A sokaság feszülten és izgatottan várta, hogy a Messiás hamarosan megjelenik. Mind azon tanakodtak, hogy talán maga János lehet a Messiás. János azonban világosan megmondta nekik: „Látjátok, én vízbe merítelek be titeket, de jön majd valaki, aki sokkal hatalmasabb nálam. Még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját levegyem a lábáról. Ő majd Szent Szellembe és tűzbe fog bemeríteni titeket. Az ő kezében van a szórólapát, amellyel elválasztja a búzát a polyvától. A tiszta búzát magtárába gyűjti, a polyvát pedig olthatatlan tűzzel megégeti.” Sok mást is mondott János, amivel figyelmeztette és bátorította a népet. Így hirdette nekik az örömüzenetet. Bemerítő János sokszor figyelmeztette és felelősségre vonta Heródes fejedelmet a gonosztettei miatt, és Heródiás miatt is, aki Heródes testvérének volt a felesége. Heródes a gonoszságait még azzal is tetézte, hogy börtönbe záratta Jánost. Mielőtt Bemerítő Jánost börtönbe vetették volna, sokan bemerítkeztek a tanítása szerint. Jézus is bemerítkezett, és miközben imádkozott, megnyílt a Menny, és leszállt rá a Szent Szellem látható alakban, mint egy galamb. A Mennyből pedig hang hallatszott: „Te vagy a Fiam, szeretlek téged, és benned gyönyörködöm.” Jézus körülbelül harminc éves volt, amikor megkezdte nyilvános működését. Az emberek József fiának gondolták. Éli fia volt. Éli Mattát fia, Mattát Lévi fia, Lévi Melki fia, Melki Jannáj fia, Jannáj József fia, József Mattatiás fia, Mattatiás Ámós fia, Ámos Náhum fia, Náhum Heszli fia, Heszli Naggai fia, Naggai Mahat fia, Mahat Mattatiás fia, Mattatiás Simei fia, Simei Jószek fia, Jószek Jóda fia, Jóda Jóhánán fia, Jóhánán Résa fia, Résa Zerubbábel fia, Zerubbábel Sealtiel fia, Sealtiel Néri fia, Neri Melki fia, Melki Addi fia, Addi Kószám fia, Kószám Elmadám fia, Elmadám Ér fia, Ér Jézus fia, Jézus Eliézer fia, Eliézer Jórim fia, Jórim Mattát fia, Mattát Lévi fia, Lévi Simeon fia, Simeon Júda fia, Júda József fia, József Jónám fia, Jónám Eljákim fia, Eljákim Melea fia, Melea Menna fia, Menna Mattáta fia, Mattáta Nátán fia, Nátán Dávid fia, Dávid Isai fia, Isai Óbed fia, Óbed Boáz fia, Boáz Szalmón fia, Szalmón Nahsón fia, Nahsón Aminádáb fia, Aminádáb Admin fia, Admin Arni fia, Arni Heszrón fia, Heszrón Fáresz fia, Fáresz Júda fia, Júda Jákób fia, Jákób Izsák fia, Izsák Ábrahám fia, Ábrahám Táré fia, Táré Náhór fia, Náhor Szerug fia, Szerug Reu fia, Reu Peleg fia, Peleg Héber fia, Héber Selah fia, Selah Kénán fia, Kénán Arpaksád fia, Arpaksád Sém fia, Sém Nóé fia, Nóé Lámek fia, Lámek Metusélah fia, Metusélah Hénók fia, Hénok Járed fia, Járed Mahalalél fia, Mahalalél Kénán fia, Kénán Enós fia, Enós Sét fia, Sét Ádám fia, Ádám pedig Isten fia volt. Jézus a Szent Szellemmel beteljesedve visszatért a Jordán folyótól. A Szent Szellem ekkor kivezette a pusztába, ahol Jézus negyven napot töltött, a Sátán pedig kísértésekkel próbára tette. Eközben Jézus semmit sem evett, de mikor a negyven nap eltelt, megéhezett. Ekkor a Sátán azt mondta neki: „Ha valóban te vagy az Isten Fia, akkor parancsold meg ennek a kőnek, hogy változzon kenyérré!” Jézus így válaszolt: „Azt mondja az Írás: »Nemcsak a kenyér élteti az embert.«” A Sátán ezután egy pillanat alatt megmutatta Jézusnak a földkerekség összes királyságát, majd ezt mondta: „Neked adom ezeknek a királyságoknak minden hatalmát és dicsőségét. Mindez az enyém, és annak adom, akinek akarom. Ha tehát engem imádsz, mindez a tiéd lesz.” Jézus így válaszolt: „Azt mondja az Írás: »Az Örökkévalót, Istenedet imádd, és csak őt szolgáld!«” Ezután a Sátán elvitte Jézust Jeruzsálembe. A Templom területének legmagasabb pontjára állította, és ezt mondta: „Ha valóban te vagy az Isten Fia, akkor ugorj le innen! Mert azt mondja az Írás: »Angyalainak parancsot ad, hogy vigyázzanak rád.« Meg azt is mondja: »A tenyerükön hordoznak, hogy kőbe ne üsd a lábad.«” Jézus erre így felelt: „De az Írás azt is mondja: »Ne tedd próbára az Örökkévalót, Istenedet!«” Ekkor a Sátán felhagyott vele, hogy Jézust próbára tegye. Egy ideig félreállt, és várta a kedvező alkalmat. Jézus a Szent Szellem erejével beteljesedve visszatért Galileába. A híre elterjedt az egész vidéken. Tanított a zsinagógákban, és mindenki dicsérte. Ezután Názáretbe ment, abba a városba, ahol felnevelkedett. Szombaton, szokása szerint elment a zsinagógába. Amikor felállt, hogy az Írásokból felolvasson, Ézsaiás próféta könyvét adták a kezébe. Kinyitotta a könyvtekercset, és azt a helyet kezdte olvasni, ahol ez van írva: „Az Örökkévaló Szelleme van rajtam, mivel felkent engem, hogy örömhírt mondjak a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak, a vakoknak pedig szemük megnyílását, hogy megszabadítsam a szenvedőket és elnyomottakat, és hirdessem az Örökkévaló kegyelmének idejét.” Behajtotta a könyvtekercset, visszaadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenki várakozva nézett rá. „Ez az Írás most teljesedett be a fületek hallatára” — mondta nekik. Mindannyian elismeréssel hallgatták Jézust, és csodálkoztak, hogy a kegyelemnek ezeket az igéit idézi. De azt is kérdezgették egymástól: „Hogyan lehetséges ez? Hát nem ő a József fia?” Ő pedig így válaszolt nekik: „Tudom, hogy azt a mondást akarjátok idézni: »Orvos, gyógyítsd meg magadat!« Hallottuk, milyen dolgokat tettél Kapernaumban — hát akkor tedd meg itt, a saját városodban is!” Azután így folytatta: „Igazán mondom nektek: egyetlen prófétát sem fogadnak el a saját városában. Mondhatom nektek, sok özvegyasszony élt Izráelben Illés idejében, amikor három és fél évig nem esett az eső, és nagy éhínség uralkodott az egész országban. De Isten egyikükhöz sem küldte Illést, csak a Szidón városa melletti Sareptába, egy özvegyasszonyhoz. Hasonlóképpen, sok leprás élt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem gyógyult meg, csak Naámán, pedig ő nem is Izráelből, hanem Szíriából származott.” Ezen a válaszon a zsinagógában mindenki nagyon felháborodott. Felkeltek, kiűzték Jézust egészen annak a dombnak a sziklás pereméig, amelyen a városuk épült, hogy lelökjék a mélységbe. Jézus azonban keresztülment a tömegen, és otthagyta őket. Jézus ezután Galilea egyik városába, Kapernaumba ment. Itt is tanított szombaton a zsinagógában. Mindenki csodálkozott a tanításán, mert olyan tekintéllyel beszélt, mint aki hatalommal rendelkezik. A zsinagógában az egyik férfi, akiben gonosz szellem lakott, nagy hangon kiabálni kezdett: „Mi közünk hozzád, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy te: az Isten Szentje!” Jézus azonban ráparancsolt a gonosz szellemre: „Hallgass el! Menj ki belőle!” Ekkor a gonosz szellem mindenki szeme láttára a földre dobta azt az embert, de nem ártott neki, hanem kiment belőle. Ezen mindenki megdöbbent, és ezt kérdezgették egymástól: „Vajon miféle tanítás ez? Erővel és hatalommal parancsol a gonosz szellemeknek, azok engedelmeskednek neki, és kimennek az emberekből!” Ezután Jézus híre az egész környéken elterjedt. Jézus a zsinagógából Simon otthonába ment, ahol Simon anyósa éppen magas lázzal, betegen feküdt. Megkérték Jézust, hogy segítsen rajta. Jézus megállt az asszony ágya mellett, és ráparancsolt a lázra, amely azonnal el is hagyja a beteget. Az asszony nyomban felkelt, és megvendégelte őket. Amikor lement a nap, különféle betegségekben szenvedőket hoztak Jézushoz. Ő a kezét rájuk tette, és mindegyiküket meggyógyította. Sokakból gonosz szellemek is kimentek, akik ezt kiabálták: „Te vagy az Isten Fia!” De Jézus rájuk parancsolt, és nem engedte szólni őket. A gonosz szellemek ugyanis tudták, hogy ő a Messiás. Másnap Jézus félrevonult egy lakatlan helyre, de a sokaság utánament, megkereste és körülvette. Megpróbálták rábeszélni, hogy maradjon velük, de ő ezt mondta: „Más városokban is hirdetnem kell az Isten Királyságáról szóló örömüzenetet, mert ezért küldtek.” Ezzel továbbment, és Júdea zsinagógáiban is hirdette Isten üzenetét. Egyszer a Genezáreti-tó partján nagy tömeg vette körül Jézust, hogy Isten üzenetét hallgassák. Jézus meglátott a parton két halászbárkát. A halászok éppen akkor szálltak partra, és a hálóikat mosták. Jézus beszállt az egyik bárkába, amely Simoné volt. Megkérte Simont, hogy evezzen kissé beljebb a vizen. Majd leült a bárkában, és úgy tanította az embereket. Miután befejezte, Simonhoz fordult: „Evezzetek ki a mély vízre, és engedjétek le a hálóitokat halfogásra!” Simon így válaszolt: „Mester, egész éjjel keményen dolgoztunk, mégsem fogtunk semmit, de ha te mondod, megteszem.” Amikor leeresztették, olyan sok halat fogtak, hogy a hálók majdnem szétszakadtak. Ezért intettek a másik hajóban lévő társaiknak, hogy jöjjenek segíteni. Mindkét hajót annyira megtöltötték halakkal, hogy majdnem elsüllyedtek. [8-9] A nagy zsákmányt látva a halászokat nagy félelem fogta el. Simon Péter ekkor Jézus lábához borult: „Menj el tőlem, Uram, mert én bűnös vagyok!” — mondta. *** Ugyanígy megdöbbentek Jakab és János is, Zebedeus fiai, akik Simon társai voltak. Jézus ekkor azt mondta Simonnak: „Ne félj, mostantól kezdve nem halakat, hanem embereket fogsz halászni.” Ezután a halászok partra húzták a bárkáikat, majd mindent hátrahagyva csatlakoztak Jézushoz. Az egyik városban, ahol Jézus járt, élt egy leprás férfi. Amikor Jézust meglátta, arcra borult előtte, és így könyörgött neki: „Uram, ha akarod, te meg tudsz gyógyítani!” Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette, és így válaszolt: „Igen, akarom! Gyógyulj meg!” Ekkor a férfiról azonnal eltűnt a lepra. Jézus megparancsolta neki, hogy erről senkinek se beszéljen, és azt mondta: „Menj, mutasd meg magad a papnak, és vidd fel az áldozatot a gyógyulásodért, ahogy Mózes parancsolta! Ez legyen a bizonyíték a számukra.” Jézus híre mégis egyre jobban terjedt, és sokan gyűltek össze, hogy hallgassák, és általa meggyógyuljanak. Jézus azonban félrevonult valami elhagyatott helyre, hogy egyedül imádkozzon. Egyik nap, amikor Jézus éppen tanított, farizeusok és törvénytanítók is hallgatták, akik Galilea és Júdea különböző városaiból és Jeruzsálemből érkeztek. Az Örökkévaló ereje volt Jézussal, hogy gyógyítson. Eközben néhány ember érkezett, akik hordágyon egy megbénult férfit akartak Jézus elé vinni, a nagy tömeg miatt azonban nem tudtak a közelébe férkőzni. Ezért felmentek a tetőre, kibontották, és úgy eresztették le a hordágyat Jézus elé. Amikor Jézus látta a hitüket, a beteghez fordult: „Barátom, a bűneid meg vannak bocsátva.” Erre a törvénytanítók és farizeusok így okoskodtak magukban: „Kicsoda ez, hogy ilyet merészel mondani?! Hiszen ezzel megsérti Istent, aki egyedül jogosult a bűnöket megbocsátani!” Jézus átlátott rajtuk, és így felelt meg nekik: „Miért okoskodtok így? Vajon melyik könnyebb, ha azt mondom a bénának: bűneid meg vannak bocsátva! — vagy azt: kelj fel, és menj el? Győződjetek meg róla: az Emberfia felhatalmazást kapott, hogy itt a földön megbocsássa a bűnöket.” Ekkor a beteghez fordult: „Én mondom neked, kelj fel, fogd a hordágyadat, és menj haza!” Az pedig azonnal felállt, felvette a hordágyát, és Istent dicsőítve hazament. Ezt látva mindenki magán kívül volt a csodálkozástól, dicsérték Istent, istenfélelem fogta el őket, és ezt mondták: „Csodálatos dolgokat láttunk ma!” Jézus ezután továbbment, és meglátott a vámnál egy Lévi nevű vámszedőt. Megszólította: „Kövess engem!” Lévi ekkor otthagyott mindent, és csatlakozott Jézushoz. Ezután Lévi nagy vendégséget rendezett Jézus tiszteletére a házában, ahová sok vámszedőt, és másokat is meghívott. A farizeusok és a törvénytanítók felháborodva kérdezték Jézus tanítványaitól: „Ti miért ültök egy asztalhoz vámszedőkkel és mindenféle egyéb bűnösökkel?” Azonban Jézus válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam, hogy változtassák meg a gondolkodásukat és térjenek vissza Istenhez.” Egyszer a farizeusok ezzel fordultak Jézushoz: „Bemerítő János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, és ugyanezt teszik a mi tanítványaink is, de a te tanítványaid mindig csak esznek-isznak.” Jézus így válaszolt: „Rávehetitek-e a násznépet a lakodalomban, hogy böjtöljenek, amíg a vőlegény velük van? Ugye, hogy nem? De eljön majd az idő, amikor a vőlegényt elveszik tőlük, s akkor majd böjtölni fognak.” Mondott nekik egy példázatot is: „Senki sem tép ki egy darabot valami új ruhából, hogy azzal foltozzon be egy régit. Külöben tönkretenné az új ruhát, a régihez pedig nem illik az újból való folt. Senki sem tölt új bort régi bortömlőbe, mert az új bor szétszakítja a tömlőt, és a bor is elfolyik. Az új bort új tömlőbe kell tölteni. Aki kiforrott, megérlelődött bort ivott, az nem kívánja azonnal az új bort, mert azt mondja, hogy jobb a régi.” Egyszer szombaton Jézus gabonaföldeken ment keresztül. A tanítványok téptek a kalászokból, kimorzsolták, és megették a magokat. Néhány farizeus felelősségre vonta őket: „Miért tesztek olyat, amit Mózes Törvénye szerint tilos szombaton?” De Jézus így válaszolt nekik: „Nem olvastátok, mit tett Dávid, amikor mind ő, mind az emberei megéheztek? Bement Isten házába, elvette és megette az Istennek szentelt kenyereket, és adott belőle azoknak is, akik vele voltak. Pedig a Törvény szerint abból csak a papoknak szabad enniük.” Majd így folytatta: „Az Emberfia úr a szombat ünnepe fölött is”. Egy másik szombaton Jézus a zsinagógába ment, és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb karja megbénult. A törvénytanítók és farizeusok gyanakodva lesték Jézust, vajon szombaton is meggyógyítja-e a bénát. Ugyanis mindenáron valami ürügyet kerestek, hogy vádolhassák Jézust. Ő azonban jól tudta, hogy mit gondolnak, mégis a bénához fordult: „Gyere ide, és állj a középre!” Az ember felkelt, és odament. Jézus ekkor a többiekhez fordult: „Azt kérdezem tőletek, a Törvény szerint szombaton melyiket szabad: jót tenni valakivel, vagy ártani neki? Mi a helyes: megmenteni, vagy kioltani valakinek az életét?” Körülnézett az ott ülőkön, majd ezt mondta a bénának: „Nyújtsd ki a karodat!” Ő kinyújtotta a jobb karját, amely abban a pillanatban meggyógyult. A törvénytanítókat és farizeusokat azonban esztelen düh töltötte el, és maguk között arról kezdtek tanakodni, hogyan tudnának végezni Jézussal. Azokban a napokban történt, hogy Jézus felment egy hegyre, és egész éjjel Istenhez imádkozott. Reggel magához hívta a tanítványait. Kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett: Simont, akit Péternek nevezett el, Andrást, Péter testvérét, Jakabot, Jánost, Fülöpöt, Bertalant, Mátét, Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát, Simont, akit zélóta volt, Júdást, a Jakab fiát, és Iskáriótes Júdást, aki később elárulta Jézust. Ezután Jézus és az apostolok lejöttek a hegyről, és megálltak a síkságon. Velük együtt volt még Jézusnak sok más tanítványa is, és nagy sokaság, amely Júdeából, Jeruzsálemből, valamint Tírusz és Szidón partvidékéről gyűlt össze. Mindannyian azért jöttek, hogy Jézust hallgassák, és meggyógyuljanak betegségeikből. Még azok is meggyógyultak, akik gonosz szellemektől szenvedtek. Mindenki meg akarta érinteni Jézust, mert erő áradt belőle, és mindenkit meggyógyított. Akkor Jézus a tanítványaira nézett, és ezt mondta: „Boldogok és áldottak vagytok, akik felismertétek, hogy szükségetek van Istenre, mert tiétek Isten Királysága! Boldogok és áldottak vagytok, akik most éheztek, mert bőségben lesz részetek! Boldogok és áldottak vagytok, akik most sírtok, mert még nevetni fogtok. Boldogok és áldottak vagytok, mikor az Emberfia miatt a többiek gyűlölnek és kiközösítenek titeket, szidalmaznak és rosszat mondanak rólatok! Örüljetek azon a napon, és ujjongjatok, mert nagy jutalom vár rátok a Mennyben! Hiszen az őseik ugyanígy bántak régen a prófétákkal is. De jaj nektek, ti gazdagok, mert már minden jót megkaptatok, amit ez a földi élet nyújtani tud! Jaj nektek, akik most jóllaktok, és elteltetek minden jóval, mert még éhezni és szűkölködni fogtok! Jaj nektek, akik most nevettek, mert még gyászolni és sírni fogtok! Jaj nektek, ha mindenki dicsér titeket, mert a régiek is így dicsérték a hamis prófétákat!” „Nektek mondom, akik hallgattok rám: szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket! Áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántanak titeket! Annak, aki megüti az egyik arcodat, tartsd oda másikat is! Annak, aki elveszi a kabátodat, add oda az ingedet is! Mindenkinek adj, aki kölcsönkér tőled! Ha valaki elveszi, ami a tiéd, ne követeld vissza! Úgy bánjatok az emberekkel, ahogyan szeretnétek, hogy bánjanak veletek! Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, vajon jár-e valami különleges köszönet érte? Hiszen még a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, vajon jár-e valami különleges köszönet érte? Hiszen ezt még a bűnösök is megteszik. Ha csak azoknak adtok kölcsön, akiktől remélitek, hogy vissza is fogják fizetni, vajon jár-e valami különleges köszönet érte? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsön a többi bűnösnek, hogy azután majd visszakapják. Szeressétek ellenségeiteket, és tegyetek jót velük! Adjatok kölcsön, és ne várjátok, hogy visszaadják! Akkor Isten bőségesen meg fog jutalmazni titeket, és a Magasságos Isten fiai lesztek. Mert Isten jóságos a gonosz és hálátlan emberekhez is. Legyetek ezért ti is irgalmasak és könyörületesek, ahogyan Mennyei Atyátok is irgalmas és könyörületes!” „Ne ítéljetek el másokat, és akkor titeket sem ítélnek el! Senkit se vádoljatok vagy hibáztassatok, és akkor titeket sem vádolnak majd! Bocsássatok meg másoknak, és akkor nektek is meg fognak bocsátani! Adjatok, és akkor nektek is adni fognak! Bőségesen kaptok majd, többet, mint gondolnátok! Olyan sokat öntenek a kezetekbe, hogy nem is bírjátok el, sőt az öletekbe ömlik majd. Mert amilyen mérték szerint adtok másoknak, ti is ugyanolyan mérték szerint fogtok kapni.” Jelképes történetekkel tanította őket: „Vezethet-e vak egy másik vakot? Nem! Hiszen akkor mindketten gödörbe esnek! A tanítvány nem nagyobb a mesterénél, de ha már teljesen felkészült, ugyanolyan lesz, mint a mestere.” „Miért nézed a szálkát a másik szemében, mikor a magadéban még a gerendát sem veszed észre?! Hogy mondhatod másnak: »Barátom, hadd vegyem ki a szálkát a szemedből«, amikor a saját szemedben lévő gerendát nem látod? Képmutató! Vedd ki előbb a saját szemedből a gerendát! Akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy a szálkát is kivehesd a másik szeméből.” „A jó fa nem terem rossz gyümölcsöt. Ugyanígy rossz fa sem teremhet jó gyümölcsöt. Minden fát a gyümölcséről lehet felismerni. Tövises bokrok nem teremnek fügét, és a tüskés bozót sem terem szőlőt. A jó ember jó dolgokat gyűjt össze a szívében, és azokból hozza elő mindazt a jót, amit mond és tesz. A gonosz ember szívében azonban gonosz dolgok vannak, és azokból hozza elő mindazt a gonoszságot, amit mond és tesz. Mert a száj azt mondja ki, ami a szívet megtölti.” „Miért mondjátok nekem: »Uram, Uram!«, ha nem teszitek meg, amit mondok? Aki hozzám jön, meghallgatja tanításomat, és engedelmeskedik a szavamnak, az hasonló ehhez: egy ember házat épített, és jó mélyre leásta az alapját. Egészen a kőszikláig ásott, és arra alapozta a házát. Azután jött az áradat, beleütközött a házba, és el akarta sodorni, de nem tudta megingatni, mert erős alapra építették. Aki pedig hallja a szavamat, de nem engedelmeskedik, az hasonló ehhez: egy ember házat épített, de minden alapozás nélkül, csak a földre. Amikor jött az árvíz, a ház azonnal összedőlt. Csak egy romhalmaz maradt belőle.” Miután Jézus befejezte, amit mondani akart, Kapernaumba ment. Élt ott egy római százados, akinek a rabszolgája halálos beteg volt. A százados nagyon kedvelte ezt a rabszolgáját, és mikor hallott Jézusról, elküldött hozzá néhány zsidó vezetőt. Általuk kérte Jézust, hogy jöjjön el, és mentse meg a rabszolgáját. A zsidó vezetők el is mentek Jézushoz, és így kérlelték: „Ez az ember megérdemli, hogy megtedd, amire kér. Szereti a népünket, és a zsinagógát is ő építtette nekünk.” Jézus ekkor elindult velük a százados házához. Amikor már közel volt, a százados Jézus elé küldte néhány barátját ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok rá méltó, hogy a házamba jöjj! Ezért nem is jöttem személyesen hozzád. Elég, ha egy szót szólsz, és meggyógyul a rabszolgám. Hiszen én is a feletteseim hatalma alatt vagyok, és vannak katonáim, akiknek meg én parancsolok. Ha azt mondom az egyiknek: »Menj el!«, az el is megy, vagy, ha szólok egy másiknak: »Gyere ide!«, az odajön hozzám. Ha azt mondom a szolgámnak: »Tedd meg ezt!«, az meg is teszi.” Jézus elcsodálkozott ezen. Majd hátrafordult az őt követő tömeghez, és azt mondta: „Igazán mondom nektek: még Izráel népe között sem találkoztam ilyen nagy hittel.” Amikor a küldöttek visszatértek a százados házába, a rabszolgát már egészségesen találták. Történt ezután, hogy Jézus a tanítványaival Nain városába ment. Nagyon sokan kísérték. Amikor a város kapuja felé közeledtek, látták, hogy éppen egy temetési menet jön velük szembe. A halott egy özvegyasszony egyetlen fia volt. A városból sokan kísérték az özvegyet. Amikor az Úr meglátta az özvegyasszonyt, megsajnálta, és azt mondta neki: „Ne sírj!” Odalépett a holttesthez, és megérintette a hordágyat, amelyen az feküdt. A menet megállt. Akkor Jézus ezt mondta: „Fiú, neked mondom, kelj fel!” A halott ekkor felült, és beszélni kezdett, Jézus pedig visszaadta őt az anyjának. Mélységes csodálkozás és megdöbbenés lett úrrá az embereken. Dicsőítették Istent, és ezt mondták: „Hatalmas próféta jelent meg közöttünk! Isten meglátogatta népét!” A Jézus híre pedig egyre jobban terjedt Júdeában és az egész környéken. A történteket Bemerítő Jánosnak is elmondták a tanítványai. Ő pedig magához hívatta két tanítványát, és elküldte őket Jézushoz, hogy megkérdezzék tőle: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Amikor a küldöttek megérkeztek Jézushoz, ezt mondták: „János küldött minket, hogy megkérdezzük: Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy valaki mást várjunk?” Abban az időben Jézus sok beteget és szenvedőt gyógyított meg különféle betegségekből, megszabadított gonosz szellemektől, és sok vaknak is visszaadta a látását. Jézus így válaszolt a küldötteknek: „Menjetek vissza Jánoshoz, és mondjátok el neki mindazt, amit láttatok és hallottatok! Mondjátok el, hogy a vakok látnak, a bénák járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, halottak támadnak fel, és a szegényeknek az örömüzenetet hirdetik. Boldog és áldott, aki nem kételkedik bennem, hanem kitart mellettem.” Amikor János tanítványai elmentek, Jézus ezt mondta Jánosról az összegyűlt sokaságnak: „Azért mentetek ki a pusztába, hogy széltől hajlongó nádszálat lássatok? Ugye, nem? Vagy talán azért, hogy drága ruhába öltözött férfit lássatok? Ugye, hogy nem? Hiszen akik drága ruhákban járnak és kényelemben élnek, azok a királyi udvarban és palotákban laknak! Akkor miért mentetek ki? Kit akartatok látni? Talán egy prófétát? Bizony, valóban prófétát láttatok! Sőt mondom nektek: még annál is nagyobbat! Mert János az, akiről ezt mondja az Írás: »Elküldöm hírvivő követemet, aki előtted fog járni, hogy utat készítsen számodra.« Igazán mondom, hogy azok között, akiket asszony szült, Bemerítő János a legnagyobb. Mégis, azok között, akik Isten Királyságába tartoznak, a legkisebb is nagyobb nála.” (Az egyszerű emberek, akik hallgatták Bemerítő Jánost, mind igazat adtak Istennek, és elfogadták az üzenetét, még a vámszedők is. Ezért bemerítkeztek János tanítása szerint. A farizeusok és törvénytanítók azonban visszautasították, amit Isten üzent nekik, és nem merítkeztek be János felhívására.) Jézus így folytatta: „Mihez is hasonlítsam ezt a nemzedéket? Olyanok, mint a téren játszó gyerekek, akik ezt kiabálják egymásnak: »Táncnótát furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok. Siratót énekeltünk, de nem sírtatok.« Mert eljött Bemerítő János, aki nem azt ette, mint a többiek, és bort sem ivott. Róla azt mondjátok: »Gonosz szellem lakik benne!« Azután eljött az Emberfia, aki ugyanúgy evett és ivott, mint mások. Róla meg azt mondjátok: »Nézzétek, milyen falánk és részeges! Ráadásul vámszedőkkel és mindenféle bűnösökkel barátkozik!« Ezzel maguk bizonyították a saját ostobaságukat azok, akik ilyenféle »bölcsességeket« szoktak mondani”. Az egyik farizeus vendégségbe hívta Jézust, aki el is ment hozzá. Letelepedtek az asztalhoz. Volt abban a városban egy asszony, akiről mindenki tudta, hogy bűnös életmódot folytat. Amikor megtudta, hogy Jézus a farizeus házában látják vendégül, ő is odament, és hozott magával egy alabástrom korsócskát, amely értékes illatszerrel volt töltve. Az asszony sírva megállt Jézus mögött, a lábánál. A könnyeivel öntözte, hajával megtörölte, majd megcsókolta Jézus lábát, azután ráöntötte a drága illatszert. A farizeus, aki meghívta Jézust, mindezt látta, de nem szólt, csak azt gondolta magában: „Ha ez az ember valóban próféta lenne, akkor tudná, hogy miféle nő az, aki hozzáér. Tudná, hogy ez az asszony bűnös!” Jézus ekkor így válaszolt a házigazda ki nem mondott gondolataira: „Simon, szeretnék valamit mondani neked!” „Mondd csak, Mester!” — válaszolta Simon. Jézus így folytatta: „Volt egy hitelező, és annak két adósa. Egyikük ötszáz ezüstpénzzel tartozott, a másik ötvennel. Mivel egyik sem tudta megadni, a hitelező mindkettőjüknek nagylelkűen elengedte az adósságát. A kettő közül vajon melyik szereti jobban a hitelezőt?” Simon így válaszolt: „Gondolom, az, akinek nagyobb adósságot engedett el.” „Igazad van!” — mondta Jézus. Majd az asszony felé fordulva így folytatta: „Látod ezt az asszonyt? Eljöttem a házadba, de nem kínáltál vizet, hogy a poros lábamat megmossam. Ő pedig a könnyeivel mosta, és a hajával törölte meg a lábam. Te nem üdvözöltél csókkal, ő pedig amióta csak megérkeztem, szüntelenül a lábamat csókolgatja. Te nem kented meg a fejemet olajjal. Ő pedig a lábamat kente meg illatos olajjal. Mondom neked, hogy ennek az asszonynak a bűneit — bármilyen sok is volt — megbocsátották. Ezt abból láthatod, hogy mennyire szeret engem! Akinek csak kevés bűnét bocsátották meg, az kevésbé szeret.” Ezután az asszonyhoz fordult: „Meg vannak bocsátva a bűneid!” Akik vele együtt vacsoráztak, ezt gondolták: „Kicsoda ez? Azt képzeli, hogy megbocsáthatja valakinek a bűneit?” Végül Jézus ezt mondta az asszonynak: „A hited megmentett téged, menj békességgel!” Ezután Jézus a tizenkét apostollal együtt bejárta a városokat és falvakat, s mindenhol hirdette az Isten Királyságáról szóló örömüzenetet. Volt velük néhány asszony is, akikből Jézus gonosz szellemeket űzött ki, és különböző betegségekből gyógyított meg: a magdalai Mária, akiből hét gonosz szellem ment ki; Johanna, Kuza felesége; azután Zsuzsanna, meg sokan mások is. (Kuza Heródes egyik főembere volt.) Ezek az asszonyok a saját vagyonukból támogatták és szolgálták Jézust és a tanítványokat. Minden városból és faluból jöttek Jézushoz, s nagy tömeg gyűlt össze körülötte. Ő pedig ezt a példázatot mondta nekik: „Egy földműves kiment a szántóföldjére vetni. Ahogy szórta a vetőmagot, néhány az útra esett. Ezeket az emberek eltaposták, a madarak pedig felcsipegették. Némelyik mag köves talajra esett, de amint kicsírázott, el is száradt, mert nem kapott elég nedvességet. Megint más magok tüskés gyomok közé hullottak, ahol kikeltek, de a felnövő gyomok elnyomták és megfojtották őket. Más magok viszont a jó földbe kerültek. Amikor megnőttek, bőséges termést hoztak: százszor annyit, mint amennyit a magvető elvetett.” Jézus hangosan kiáltva fejezte be a történetet: „Akinek van füle, hallja és értse meg, amit mondok!” Tanítványai megkérdezték tőle, hogy mit jelent ez a történet. Ő így felelt: „Ti megérthetitek Isten Királyságának titkos igazságait, de a többieknek csak jelképes történeteket mondok, hogy »nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek.«” „Ennek a példázatnak a következő a jelentése: a mag Isten üzenete. Az útra hullott magok esete azokat jelképezi, akik hallják ugyan Isten üzenetét, de a Sátán azonnal ellopja azt a szívükből, hogy ne jussanak hitre és ne üdvözüljenek. A köves talajra hullott magok esete azokat jelképezi, akik hallják Isten üzenetét, és örömmel fogadják, de az nem tud meggyökerezni bennük. Ezek hisznek ugyan egy ideig, de amikor próbára teszik őket a nehézségek, elvesztik a hitüket, és elfordulnak Istentől. A tüskés gyomok közé hullott magok esete azokat jelképezi, akik hallják Isten üzenetét, de ahogy múlik az idő, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei elnyomják bennük Isten üzenetét, és nem hoznak termést. A jó föld esete pedig azokat jelképezi, akik Isten üzenetét jó és őszinte szívvel befogadják, megőrzik, és türelmes állhatatossággal jó gyümölcsöket teremnek.” „Nem azért gyújtanak olajmécsest, hogy letakarják, vagy az ágy alá tegyék, hanem hogy a mécstartóra helyezzék, és világítson azoknak, akik bejönnek a szobába. Mert minden rejtett dolog világosságra fog kerülni. Minden titok kitudódik és világosságra kerül. Tehát gondoljátok át alaposan, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, az még többet kap. De akinek nincs, attól még azt is elveszik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” Egyszer Jézushoz eljöttek a testvérei és az anyja, de a tömeg miatt nem tudtak a közelébe jutni. Az emberek ekkor szóltak Jézusnak: „Édesanyád és testvéreid odakinn várnak, és látni szeretnének.” De ő így válaszolt: „Az én anyám és testvéreim azok, akik hallgatnak Isten beszédére, és megteszik, amit ő mond.” Azokban a napokban történt, hogy Jézus a tanítványaival együtt beszállt egy bárkába. „Menjünk át a tó túlsó partjára!” — mondta nekik, és elindultak. Miközben hajóztak, Jézus elaludt. Hirtelen szélvihar csapott le a tóra. A hajó már kezdett megtelni vízzel, és mindannyian veszélyben voltak. A tanítványok ekkor felébresztették Jézust: „Mester! Mester! Végünk van!” Jézus felkelt, ráparancsolt a szélre és a dühöngő hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és nagy csend lett. Majd a tanítványokhoz fordult: „Hol van a hitetek?” Ők nagyon megdöbbentek és elámultak ezen. Egymástól kérdezgették: „Kicsoda ez, hogy ha parancsol, még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” Ezután megérkeztek Gadara vidékére, amely Galileával szemben van, a Genezáreti-tó túlsó partján. Amikor Jézus a partra lépett, a város felől szembe jött vele egy férfi, akiben gonosz szellemek laktak. Ez az ember már régóta ruha nélkül járt, és nem házban lakott, hanem a sírbarlangokban tanyázott. [28-29] Mivel a gonosz szellemek gyakran eluralkodtak rajta, a férfi kezét-lábát sokszor leláncolták és megbilincselték, hogy megfékezzék. De hiába próbálták fogva tartani, mindig letépte magáról a láncokat, és a gonosz szellemek kiűzték őt a pusztába. Amikor a férfi meglátta Jézust, felüvöltött, a lába elé vetette magát, és így kiabált: „Mi közöd hozzám, Jézus, Magasságos Isten Fia?! Kérlek, ne kínozz engem!” Jézus ugyanis megparancsolta a gonosz szellemnek, hogy menjen ki az emberből. *** Ekkor Jézus megkérdezte a gonosz szellemtől: „Mi a neved?” Az pedig így felelt: „Légió”, mert sok gonosz szellem lakott abban az emberben. [31-32] A közelben, a hegyoldalon nagy disznókonda legelészett. A gonosz szellemek kérlelték Jézust, hogy ne küldje őket a feneketlen mélységbe, hanem engedje meg nekik, hogy a disznókba menjenek. Jézus megengedte nekik, *** így a gonosz szellemek kijöttek az emberből, és belementek a disznókba. Azok pedig a meredek hegyoldalról a tóba rohantak, és mind belefulladtak. Amikor a pásztorok látták, hogy mi történt, elfutottak és mindenkinek elmondták ezt a városban és a környéken. A városból sokan kijöttek Jézushoz, hogy lássák, mi történt. Azt a férfit, akiből a gonosz szellemek kimentek, ott találták Jézus lábánál ülve. Már fel volt öltözve, és teljesen épelméjű lett. Az emberek ekkor nagyon megrémültek. Akik látták, elbeszélték a többieknek, hogyan szabadította meg Jézus ezt a megszállottat a gonosz szellemektől. Ekkor Gadara egész népe arra kérte Jézust, hogy menjen el tőlük, mert nagy félelem töltötte el őket. Jézus hajóba szállt, és elment. Az az ember azonban, akiből a gonosz szellemeket kiűzte, könyörgött neki, hogy vele mehessen. De Jézus elküldte, és azt mondta neki: „Menj haza, és mondd el mindenkinek, amit Isten tett veled!” Ő el is ment, és az egész városban elhíresztelte, mit tett vele Jézus. Amikor Jézus visszatért a másik partra, a tömeg örömmel üdvözölte, mert már vártak rá. Ekkor egy Jairus nevű ember érkezett hozzá, aki a helyi zsinagóga vezetője volt. Leborult Jézus lábához, és arra kérte, jöjjön el a házához, mert haldoklott az egyetlen leánya, aki körülbelül tizenkét éves volt. Jézus el is indult vele, a tömeg pedig szorosan körülvette. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve olyan betegségben szenvedett, amely állandó vérzéssel járt. Már minden vagyonát az orvosokra költötte, de senki sem tudta meggyógyítani. Az asszony Jézus mögé került, és megérintette a Jézus ruháján lévő rojtokat. Abban a pillanatban megszűnt a vérzése. Jézus megkérdezte: „Ki érintett meg?” Mindnyájan tagadták, Péter pedig ezt mondta: „Mester, az emberek tolonganak körülötted, és szorongatnak téged!” De Jézus így felelt: „Valaki megérintett, mert éreztem, hogy erő áradt ki belőlem.” Amikor az asszony látta, hogy nem maradhat titokban, reszketve előjött, és leborult előtte. Az egész nép előtt elmondta, hogy miért érintette meg, és hogy azonnal meg is gyógyult. Jézus így szólt hozzá: „Leányom, a hited megmentett téged. Menj békességgel!” Amíg Jézus beszélt, jött valaki a zsinagóga vezetőjének házából, és azt mondta Jairusnak: „A leányod már meghalt, ne fáraszd tovább a Mestert!” Jézus azonban meghallotta, és így biztatta Jairust: „Ne félj, csak higgy, és megmenekül a leányod!” Amikor Jézus bement a házba, csak Pétert, Jánost, Jakabot, meg a leány apját és anyját vitte magával. A többieknek nem engedte, hogy vele menjenek. Közben mindenki sírt, jajgatott, és a leányt gyászolta. Jézus rájuk szólt: „Ne sírjatok, mert a leány nem halt meg, csak alszik!” Azok kinevették, mert tudták, hogy a leány meghalt. Akkor Jézus megfogta a kislány kezét, és megszólította: „Kelj fel, kislány!” Ekkor a szellem visszatért a kislányba, aki azonnal feltámadt. Akkor Jézus mondta, hogy adjanak neki enni. A leány szülei nagyon meg voltak döbbenve, de Jézus megparancsolta nekik, hogy senkinek se mondják el, ami történt. Jézus magához hívta a tizenkét apostolt. Erőt és hatalmat adott nekik minden gonosz szellem kiűzésére és a betegségek gyógyítására. Kiküldte őket, hogy hirdessék Isten Királyságát, és gyógyítsák meg a betegeket. Ezt mondta nekik: „Semmit se vigyetek magatokkal az útra: se botot, se tarisznyát, se kenyeret, se pénzt, csak a ruhát, amelyet viseltek! Ha bementek egy házba, maradjatok ott, amíg abból a városból tovább nem mentek! Ahol nem látnak szívesen titeket, annak a városnak még a porát is rázzátok le a lábatokról, amikor elmentek onnan! Ez majd bizonyíték lesz annak a városnak a lakói ellen.” Az apostolok tehát útnak indultak. Faluról falura járva hirdették az örömüzenetet, és mindenhol meggyógyították a betegeket. Heródes fejedelem is hallott a történtekről. Zavarban volt, mert egyesek azt mondták, hogy Bemerítő János támadt fel a halálból. Mások azt beszélték, hogy Illés próféta jelent meg. Mások szerint valamelyik régi próféta támadt fel. Heródes azt mondta: „Bemerítő Jánost én fejeztettem le. De ki lehet ez, akiről ilyen dolgokat hallok?” — és azon volt, hogy láthassa Jézust. Amikor az apostolok visszatértek Jézushoz, elbeszéltek neki, mi mindent tettek a kiküldetés ideje alatt. Jézus félrevonult velük egy helyre Bétsaida közelében. Amikor a sokaság ezt megtudta, utánamentek. Jézus örömmel fogadta őket, Isten Királyságáról beszélt nekik, és meggyógyította a közöttük lévő betegeket. Már közeledett az este, amikor a tizenkét apostol odalépett hozzá, és ezt javasolta: „Küldd el őket, hogy a környező falvakban és tanyákon élelmet és szállást találjanak maguknak, mert ez a hely lakatlan!” Jézus azonban ezt felelte: „Ti adjatok nekik enni!” Az apostolok így feleltek: „Összesen öt kenyerünk és két halunk van! Vagy azt akarod, hogy mi menjünk el ennivalót venni ennek a sokaságnak?” Ugyanis akkora tömeg gyűlt össze ott, hogy csak a férfiak száma ötezer körül lehetett. Jézus akkor szólt a tanítványoknak: „Ültessétek le őket ötvenes csoportokban!” A tanítványok mindenkit leültettek. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat. Felnézett az égre, és hálát adott Istennek. Azután tört az ételből, és a tanítványainak adta, hogy osszák szét. Mindnyájan ettek, és jóllaktak, sőt, mikor összeszedték a maradékot, a darabokkal 12 kosarat töltöttek meg. Egyszer, amikor Jézus egymagában imádkozott, vele voltak a tanítványai is. Megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” A tanítványok így válaszoltak: „Egyesek Bemerítő Jánosnak, mások meg Illésnek. Megint mások egy régi prófétának, aki feltámadt.” Jézus megkérdezte őket: „És ti? Ti kinek tartotok engem?” Péter így válaszolt: „Te vagy a Messiás, akit Isten küldött.” Ekkor Jézus szigorúan megparancsolta nekik, hogy erről senkinek se beszéljenek. Majd ezt mondta: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A nép vezetői, a főpapok és a törvénytanítók el fogják utasítani, végül megölik, de három nappal később fel fog támadni.” Ezután mindannyiukhoz szólva ezt mondta: „Aki engem akar követni, az tagadja meg önmagát, naponta vegye fel és vigye a keresztjét, úgy kövessen. Aki meg akarja menteni a lelkét, vagyis az életét, az el fogja veszíteni. De aki értem feladja az életét, vagyis a lelkét, az fogja igazán megmenteni. Ugyan mit ér, ha valaki az egész világot megnyeri, önmagát azonban elveszti, vagy tönkreteszi? Aki szégyell engem és a szavaimat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd visszajön a maga, az Atya és a szent angyalok dicsőségével. Igazán mondom nektek: vannak közöttetek olyanok, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Isten Királyságát.” Körülbelül nyolc nappal később Jézus maga mellé vette Pétert, Jánost és Jakabot, és felment egy hegyre imádkozni. Mialatt imádkozott, az arca elváltozott, és a ruhája ragyogó fehér lett. [30-31] Ezután két férfi jelent meg, akik Jézushoz hasonlóan ragyogó dicsőségben látszottak. Mózes és Illés volt ez a két férfi, akik Jézussal a szolgálatának befejezéséről beszélgettek vele, amelyet majd Jeruzsálemben teljesít be. *** Péter és a többiek közben elaludtak. Mikor fölébredtek, látták Jézust a dicsőség ragyogásában, és a két férfit mellette. Amikor a két férfi már indulni készült, Péter így szólt Jézushoz: „Mester, olyan jó itt! Készítsünk három lombsátrat: neked, Mózesnek és Illésnek!” De Péter nem tudta, hogy mit beszél. Még be sem fejezte, amikor felhő jelent meg, és betakarta őket. A tanítványok nagyon megijedtek, amikor a felhő körülvette őket. A felhőből egy hang hallatszott: „Ő a Fiam, akit kiválasztottam! Hallgassatok rá, és engedelmeskedjetek neki!” Miután ez a hang szólt, már csak Jézust látták egyedül. A tanítványok hallgattak a történtekről, és abban az időben senkinek sem mondták el, amit a hegyen láttak. Másnap, amikor a hegyről lejöttek, hatalmas tömeg várta Jézust. A tömegből valaki ezt kiáltotta: „Mester! Kérlek, jöjj, és nézd meg a fiamat, mert ő az egyetlen gyermekem! Időnként egy gonosz szellem ragadja meg, a fiú fölsikolt, rángatózik, és habzik a szája. Csak nehezen távozik el tőle, miután meggyötörte. Kértem a tanítványaidat, hogy űzzék ki a fiamból, de nem sikerült nekik.” Jézus így válaszolt: „Milyen hitetlen és romlott ez a nemzedék! Meddig kell még veletek maradnom?! Meddig szenvedjelek el még titeket? Hozd ide a fiad!” Amikor a fiú közelebb lépett, a gonosz szellem a földre dobta, és megrángatta. Jézus azonban ráparancsolt a gonosz szellemre, meggyógyította a fiút, és visszaadta az apjának. Az emberek megukon kívül voltak a csodálkozástól, amikor látták Isten hatalmas erejét megnyilvánulni. Jézus a közelgő haláláról beszél Amíg a többiek még azon csodálkoztak, amit Jézus tett, ő ezt mondta a tanítványainak: „Jól jegyezzétek meg, amit most mondok! Az Emberfiát hamarosan kiszolgáltatják az embereknek.” De a tanítványok nem értették, hogy miről beszél. El volt rejtve előlük, ezért nem fogták fel, Jézust viszont féltek megkérdezni. Egyszer a tanítványok egymás között arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közülük. Jézus belelátott a gondolataikba, odavitt hozzájuk egy kisgyereket, és maga mellé állította. Azt mondta nekik: „Aki ezt a kisgyereket befogadja az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig engem befogad, az azt fogadja be, aki elküldött engem. Mert aki a legkisebb közöttetek, az az igazán nagy!” János, az egyik tanítvány ezt mondta: „Mester! Láttuk, hogy valaki a te nevedben űzi ki a gonosz szellemeket, de megtiltottuk neki, mert nem velünk együtt követ téged.” Jézus így válaszolt neki: „Hagyjátok, mert aki nincs ellenetek, az veletek van.” Amikor közeledett az idő, hogy visszatérjen a Mennybe, Jézus szilárdan elhatározta, hogy felmegy Jeruzsálembe. Követeket küldött maga előtt egy samáriai faluba, hogy ott szállást készítsenek neki. A samáriaiak azonban nem akarták befogadni Jézust, mert Jeruzsálembe igyekezett. Amikor ezt két tanítványa — Jakab és János — megtudta, megkérdezték Jézustól: „Uram, akarod-e, hogy a Mennyből tüzet parancsoljunk rájuk, hogy megégesse őket?” De Jézus feléjük fordult, határozottan figyelmeztette és helyreigazította őket. Ezután egy másik faluba mentek. Útközben valaki ezt mondta Jézusnak: „Bárhová mész, én követlek téged!” Ő így válaszolt: „A rókáknak van tanyájuk, az égi madaraknak is van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” Egy másiknak ezt mondta: „Csatlakozz hozzám, és legyél a tanítványom!” De az kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat!” Jézus ezt felelte: „Hagyd, hogy a halottak temessék el a saját halottaikat! Te pedig menj, és hirdesd Isten Királyságát!” Másvalaki így szólította meg: „Követlek, Uram, de előbb hadd búcsúzzam el a családomtól!” De Jézus így felelt: „Aki egyszer szántani kezd, azután mégis visszafordul, az nem alkalmas arra, hogy Isten Királyságában éljen!” Ezután az Úr kijelölt a tanítványai közül további hetvenkét tanítványát, és kettesével elküldte őket azokba a városokba és helyekre, ahová menni szándékozott. Ezzel küldte ki őket: „Látjátok, milyen sok az aratnivaló, és milyen kevés az aratómunkás! Imádkozzatok hát, és kérjétek az Aratás Urát, hogy küldjön még több aratót, hogy a gabonáját learassák! Menjetek! Vigyázzatok, mert úgy küldelek ki benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal pénzt, ennivalót vagy másik sarut, és útközben ne álljatok le beszélgetni! Ha egy házba bementek, először ezt mondjátok: »Békesség ennek a családnak«! Ha békeszerető ember lakik abban a házban, a békességetek megnyugszik rajta, ha nem, akkor a békesség visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanannál a háznál, azt egyétek és igyátok, amivel ott megkínálnak, mert a munkás megérdemli a bérét! Ne járjatok házról házra! Ha olyan városba értek, ahol szívesen látnak titeket, fogadjátok el, amivel megkínálnak, és nyugodtan egyétek meg! Gyógyítsátok meg a betegeiket, és hirdessétek nekik: »Megérkezett hozzátok Isten Királysága!« Ha pedig valamelyik városban nem látnak szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: »Még a városotok porát is lerázzuk a lábunkról! De azt tudjátok meg, hogy Isten Királysága megérkezett hozzátok!« Mondom nektek: Sodoma lakóinak elviselhetőbb lesz a helyzete az ítélet napján, mint az ott lakóknak.” „Jaj neked, Korazin és népe! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban vagy Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, ők már régen zsákruhában és hamuban ülve Istenhez fordultak volna. Bizony, az ítélet napján Tírusz és Szidón népének tűrhetőbb lesz a sorsa, mint a tiétek! És te, Kapernaum, azt hiszed, hogy az égig fognak magasztalni? Nem! A halál országába fogsz süllyedni!” A tanítványainak pedig ezt mondta Jézus: „Aki hallgat rátok, az valójában énrám hallgat. Aki titeket visszautasít, az engem utasít vissza. Aki pedig engem visszautasít, azt utasítja vissza, aki elküldött engem.” Amikor a hetvenkét tanítvány nagy örömmel visszatért, azt mondták Jézusnak: „Uram, még a gonosz szellemek is engedelmeskednek, amikor a nevedben rájuk parancsolunk!” Jézus erre így felelt: „Láttam a Sátán bukását, ahogy a Mennyből lezuhant, mint a villám! Figyeljetek rám! Igaz, hogy hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon tapossatok, s ez a hatalom nagyobb, mint az ellenség minden ereje, és semmi sem árthat nektek. De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz szellemek engedelmeskednek nektek, hanem annak, hogy a nevetek fel van írva a Mennyben!” Akkor Jézus a Szent Szellem által ujjongott, örült, és így dicsérte Istent: „Dicsőítelek, Atyám, Menny és Föld Ura, hogy ezeket elrejtetted a bölcsek és okosak elől, de megmutattad azoknak, akik olyanok, mint a kisgyermekek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak! Atyám mindent átadott nekem. Senki más nem ismeri a Fiút igazán, csak az Atya — ahogyan az Atyát is csak a Fiú ismeri igazán, és azok, akiknek a Fiú kijelenti őt.” Amikor maguk között voltak, a tanítványokhoz fordult: „Boldogok és áldottak vagytok, hogy ezeket láthatjátok! Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna látni, amit ti láttok, de nem látták; és szerette volna hallani, amit ti hallotok, de nem hallották.” Egyszer Jézushoz jött egy törvénytanító, hogy próbára tegye, és ezt kérdezte tőle: „Mester, mit kell tennem, hogy örök életet kapjak?” Jézus megkérdezte tőle: „Mi van megírva a Törvényben? Hogyan értelmezed?” Az így válaszolt: „Szeresd az Örökkévalót, Istenedet, teljes szíveddel, egész lelkeddel, teljes értelmeddel; és úgy szeresd az embertársadat, mint saját magadat!” „Jól válaszoltál. Ezt tedd, és élni fogsz!” — mondta Jézus. A törvénytanító azonban igazolni akarta magát, és tovább faggatta Jézust: „De hát ki számít az embertársamnak?” Jézus erre egy történettel válaszolt: „Egyszer egy ember Jeruzsálemből Jerikóba utazott. Útközben rablók támadták meg, akik kifosztották, s még a ruháját is elvették, megverték, majd félholtan otthagyták. Nemsokára arra ment egy pap, de mikor meglátta a sebesültet, kikerülte, és otthagyta. Később egy lévita ment arra. Mikor meglátta a sebesültet, ő is átment az út másik oldalára, és otthagyta. Később arra utazott egy samáriai férfi is. Amikor meglátta a sebesültet, megsajnálta. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire, és bekötözte. Ezután feltette a saját szamarára, elvitte egy vendégfogadóba, és ott ápolta tovább. Másnap a fogadó gazdájának két ezüstpénzt adott, és azt mondta neki: »Gondoskodj erről az emberről, és amit ezen felül még ráköltesz, megfizetem, amikor visszajövök.« Mit gondoltok, a három közül melyik volt igazi embertársa annak, akit kiraboltak?” A törvénytanító így válaszolt: „Az, aki megsajnálta és segített rajta.” Jézus azt mondta: „Igazad van, menj, és kövesd a példáját!” Útközben Jézus egy faluba érkezett, ahol egy Márta nevű asszony látta vendégül. Mártának volt egy testvére — Mária —, aki leült az Úr lábához, és úgy hallgatta a szavait. Mártát eközben a sok munka teljesen lefoglalta. Odament Jézushoz, és ezt mondta: „Uram, nem törődsz vele, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” De az Úr így felelt: „Márta, Márta! Túl sokat vállalsz magadra, és sokat aggodalmaskodsz! Pedig csak kevés dolog van, amely igazán fontos, sőt valójában csak egyetlen egy. Mária jól választott! Ezt soha el nem vehetik tőle.” Történt egyszer, hogy miután Jézus befejezte az imádkozást, egyik tanítványa kérte: „Uram, taníts minket imádkozni, ahogyan Bemerítő János is tanította a tanítványait!” Jézus ezt felelte: „Így imádkozzatok: Atyánk, legyen megszentelve a neved! Jöjjön el királyi uralmad, A mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! Bocsásd meg bűneinket, ahogyan mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek! Ne engedd, hogy kísértésekkel próbára tegyenek bennünket!” Azután ezt mondta: „Ha az éjszaka közepén elmentek a barátotokhoz, és ezt mondjátok neki: »Barátom, kérlek, adj kölcsön három kenyeret! Egy ismerősöm érkezett hozzám átutazóban, és nincs mivel megkínálnom.« A barátod így válaszol odabentről: »Ne zavarj! Az ajtót már bezártam, gyermekeimmel az ágyban fekszünk. Nem tudok felkelni, hogy kenyeret adjak neked.« Azt mondom nektek, lehet, hogy pusztán a barátságotok kedvéért nem kel fel. De ha állhatatosan kéritek, mégis fel fog kelni, és odaadja, amire szükségetek van. Ezért mondom nektek: Kitartóan kérjétek, és megkapjátok! Kitartóan keressétek, és megtaláljátok! Kitartóan kopogtassatok, és kinyitják nektek az ajtót! Mert aki kitartóan kéri, megkapja, amit kér. Aki kitartóan keresi, az megtalálja, amit keres. Aki kitartóan kopogtat, annak kinyitják az ajtót. Vajon melyik apa adna kígyót a fiának, a az halat kér tőle? Vagy ha tojást kér, talán skorpiót ad neki? Ha tehát még ti is tudtok jó ajándékot adni a gyerekeiteknek, bár gonoszak vagyok, mennyivel inkább fog Mennyei Atyátok Szent Szellemet adni azoknak, akik kérik tőle!” Történt egyszer, hogy Jézus gonosz szellemet űzött ki egy emberből, aki nem tudott beszélni. Miután kiment belőle a gonosz szellem, a néma megszólalt. Ezen mindenki szerfölött elcsodálkozott. Egyesek azonban azt mondták: „A gonosz szellemek fejedelmének, a Sátánnak segítségével űzi ki a gonosz szellemeket!” Mások pedig próbára akarták tenni Jézust, és azt kérték, hogy tegyen valami csodát, mutasson nekik valamilyen csodás mennyei jelet bizonyítékul Istentől. Jézus azonban jól tudta, mit gondolnak róla, és ezt mondta: „Ha egy királyság egyik része a másik ellen támad, az egész elpusztul. Hasonlóképpen tönkremegy az a család is, amelyben belső harcok dúlnak. Ha tehát a Sátán a saját gonosz szellemeit űzi ki, akkor valójában önmaga ellen fordul, és a királysága sem állhat fenn tovább. Ha azt mondjátok, hogy én a Sátán segítségével űzöm ki a gonosz szellemeket, akkor a ti tanítványaitok kinek a segítségével űzik ki azokat? Így hát ők maguk bizonyítják, hogy tévedésben vagytok! Ha pedig én Isten ujjával, vagyis a hatalmával űzöm ki a gonosz szellemeket, akkor nyilvánvaló, hogy Isten Királysága megérkezett hozzátok! Ha az erős fegyveres őrzi a maga házát, akkor biztonságban van a vagyona. Ha megtámadja valaki, aki még nála is erősebb, legyőzi, és elveszi a fegyvereit, amelyekben bízott, akkor a győztes elveszi a legyőzött vagyonát, és a zsákmányt szétosztja. Aki nincs velem, az ellenem van. Aki nem velem együtt arat, az szétszórja a termést.” „Amikor a gonosz szellem kimegy az emberből, száraz helyeken bolyong. Nyugalmat keres, de nem talál, ezért ezt mondja: »Inkább visszamegyek a házamba, ahonnan kijöttem!« Tehát visszatér, és azt kisöpörve, sőt feldíszítve találja. Akkor elmegy, keres hét másik szellemet, akik még nála is gonoszabbak. Majd együtt visszamennek abba az emberbe, és ott laknak. Így végül annak az állapota még rosszabb lesz, mint először volt.” Amíg Jézus ezekről beszélt, a tömegből egy asszony felkiáltott: „Milyen boldog és áldott lehet az édesanyád, hogy ő szült és szoptatott téged!” De Jézus így válaszolt: „Sokkal áldottabbak, akik hallják Isten beszédét, és engedelmeskednek neki!” Amikor egyre nagyobb tömeg gyűlt Jézus köré, ő ezt mondta: „Gonosz ez a nemzedék! Mindenáron valami csodás jelt akarnak látni bizonyítékul. De nem fognak semmilyen csodát látni, csupán azt, amely Jónás prófétával is történt. Ahogyan Jónás figyelmeztető jel volt Ninive lakóinak, úgy lesz az Emberfia is figyelmeztető jel ennek a nemzedéknek. Az ítélet napján Dél királynője együtt fog feltámadni ezzel a nemzedékkel, és elítéli őket. Miért? Mert ő igen messziről utazott ide, hogy Salamon király bölcsességét hallja. Most pedig nagyobb van itt Salamonnál! Ninive lakói is feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik őket. Ők ugyanis Istenhez fordultak, amikor Jónás üzenetét hallották. Most pedig nagyobb van itt Jónásnál!” „Senki sem azért gyújt olajmécsest, hogy kosár alá rejtse. Nem, a mécsest a mécstartóra teszik, hogy világítson azoknak, akik bejönnek a szobába! Egész lényedet a tekinteted világítja meg. Ezért, ha jóindulattal és adakozásra készen tekintesz az emberekre, akkor egész lényedet elárasztja a világosság. Ha viszont önző és zsugori módon nézel rájuk, akkor egész lényed elsötétül. Vigyázz tehát, nehogy elsötétüljön a tekinteted, amelynek éppen világítania kellene! Ha az egész lényedet megvilágítja a fény, és nem marad benne egyetlen sötét zug sem, akkor leszel igazán világosságban. Olyan leszel, mint akit a mécses fénye egészen megvilágít.” Ezután, egy farizeus vendégségbe hívta Jézust, aki el is ment hozzá, és asztalhoz telepedtek. Amikor a farizeus látta, hogy Jézus elhagyja az evés előtti szertartásos kézmosást, nagyon meglepődött. Az Úr ekkor megszólította a házigazdát: „Ti farizeusok azt gondoljátok, hogy nagyon fontos a testet kívülről lemosni. Olyan ez, mintha a pohárnak és tányérnak csak a külsejét tisztítanátok meg, pedig sokkal fontosabb, hogy belül tiszta legyen. Tele vagytok mindenféle kapzsisággal és gonoszsággal! Milyen ostobák vagytok! Hiszen ugyanaz az Isten teremtette az ember külsejét, aki a belsejét! Inkább azzal törődjetek, ami belül van! Adjatok a rászorulóknak, akkor lesztek igazán tiszták! Jaj nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden más apró kerti növényből, de nem törődtök az igazságossággal, és az Isten iránti szeretettel! Pedig elsősorban ezekkel kellene törődnötök, és közben azokat se hanyagoljátok el! Jaj nektek, farizeusok, mert a zsinagógákban szívesen ültök a legjobb helyekre! Szeretitek, ha az utcán és a piacon mindenki tisztelettel előre köszön nektek. Jaj nektek, mert olyanok vagytok, mint a jeltelen sírok — rajtuk járnak az emberek, de nem is veszik észre, hogy sírra léptek!” Ekkor az egyik törvénytanító megszólalt: „Mester! Amikor így beszélsz, minket is megbántasz!” Jézus így válaszolt neki: „Jaj nektek is, törvénytanítók! Megterhelitek az embereket súlyos elvárásokkal, amelyeket viszont ti nem vesztek komolyan! Jaj nektek, akik síremléket építetek a prófétáknak, akiket őseitek öltek meg! Ezzel bizonyítjátok, hogy helyeselitek, amit őseitek tettek. Ők megölték a prófétákat, ti meg síremléket építetek nekik! Erre mondta Isten bölcsessége: »Küldök hozzájuk prófétákat és apostolokat, akik közül egyeseket megölnek, másokat üldözni fognak.« Bizony, ez a mostani nemzedék fogja elszenvedni a büntetést a világ teremtése óta meggyilkolt összes próféta miatt, Ábeltől kezdve egészen Zakariásig, akit az oltár és a Templom között gyilkoltak meg. Igazán mondom nektek: mindezek ezt a nemzedéket fogják sújtani! Jaj nektek, törvénytanítók, mert magatokhoz ragadtátok a tudás kulcsait! Ti magatok nem mentek be, akik pedig szeretnének, azokat megakadályozzátok ebben!” Amikor Jézus továbbment onnan, a törvénytanítók és farizeusok nagyon fel voltak háborodva. Attól fogva nagyon ellenségesen viselkedtek vele szemben. Rossz szándékkal faggatták különböző kérdésekkel, és egyre csak azt lesték, hogy melyik szavába tudnának belekötni. Egyszer több ezren gyűltek össze Jézus körül. Olyan sokan voltak, hogy majdnem letaposták egymást. Jézus ekkor a tanítványaihoz fordult: „Tartsátok távol magatokat a farizeusok kovászától, vagyis attól a képmutatástól, amely rájuk jellemző! Mert minden eltitkolt dolog nyilvánosságra fog kerülni, és minden titok kitudódik! Amit a sötétben mondotok, azt a világosságban fogják hallani. Amit a belső szobákban suttogtatok egymás fülébe, azt a háztetőkről fogják kihirdetni.” „Nektek mondom, a barátaimnak: Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de utána már nem árthatnak. Megmondom, kitől féljetek: Istentől, akinek hatalma van, hogy miután megölt, a Gyehennára dobjon! Őt féljétek és tiszteljétek! Ugye, két fillérért öt verebet lehet venni? Mégis, egyetlen ilyen verébről sem feledkezik el Isten. Még a hajszálaitokat is számon tartja! Tehát ne féljetek, ti értékesebbek vagytok, mint sok-sok veréb!” „Mondom nektek: aki az emberek előtt tanúskodik arról, hogy hozzám tartozik, arról én is tanúskodom Isten angyalai előtt, és vállalom, hogy hozzám tartozik. De aki az emberek előtt nem vállal engem, arról én is azt fogom mondani Isten angyalai előtt, hogy nem tartozik hozzám. Ha valaki az Emberfia ellen szól, az még kaphat erre bocsánatot. De ha valaki a Szent Szellemet gyalázza, az nem nyer bocsánatot soha! Amikor zsinagógákba, uralkodók és más hatalmasságok elé visznek titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit feleljetek védekezésül, vagy hogy mit mondjatok! Ne tépelődjetek ezen, mert a Szent Szellem a maga idejében meg fog tanítani titeket arra, hogy mit mondjatok!” A tömegből valaki így kiáltott Jézusnak: „Mester, parancsold meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Jézus így válaszolt neki: „Ember, ki hatalmazott fel engem, hogy bíráskodjak közöttetek, vagy elosszam az örökségeteket?” Majd az emberekhez fordulva ezt mondta: „Vigyázzatok, és kerüljétek a kapzsiságot, mert az ember élete, nem a vagyonától függ, akármilyen gazdag is!” Ezután egy példázatot mondott nekik: „Volt egy gazdag ember, akinek a birtoka bőséges termést hozott. Azon töprengett, hová tegye a sok termést, mert nem volt elég nagy raktára. Végül így határozott: »Lebontom a raktáraimat, és nagyobbakat építek a sok gabona, meg a többi termény számára. Akkor majd így szólok a lelkemhez: Látod, lelkem, sok évre elegendő vagyonod és gazdagságod van! Egyél-igyál hát, és élvezd az életet!« De Isten megszólította: »Milyen ostoba vagy! Még ma éjjel elkérik tőled a lelkedet. Kié lesz akkor, amit összegyűjtöttél?« Így jár az, aki csak magának gyűjt kincseket, és nem Isten mértéke szerint gazdag!” A tanítványaihoz fordulva így folytatta: „Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetek miatt, hogy mit fogtok enni és inni, se testetek miatt, hogy mibe fogtok öltözni! Hiszen nagyobb dolog életet adni, mint az ételről gondoskodni! Nagyobb dolog testet alkotni, mint ruhát készíteni! Nézzétek a hollókat: nem vetnek, nem aratnak, nincs sem raktáruk, sem magtáruk, Isten mégis táplálja őket! Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál! Ki tudná közületek aggodalmaskodásával akár csak egy órával is meghosszabbítani az életét? Ha pedig még ennyit sem tudsz elérni a saját erődből, akkor mi értelme van a nagyobb dolgok felől aggódni? Figyeljétek meg a mezőn a vadvirágokat, hogyan növekednek! Nem fáradoznak, hogy ruhát készítsenek maguknak. Mégis azt mondom nektek, hogy Salamon király a dicsősége csúcsán sem öltözködött olyan szépen, mint ezek. Látjátok, ezek a növények ma még virágzanak, holnapra már elszáradnak, és a tűzbe dobják őket, Isten mégis milyen gyönyörűen öltözteti őket! Akkor titeket mennyivel inkább! Ne legyetek hát kishitűek! Ne aggódjatok hát amiatt, hogy lesz-e mit ennetek, vagy innotok! Azok törtetnek ilyen dolgok után, akik nem ismerik Istent. Mennyei Atyátok azonban jól tudja, hogy mindezekre szükségetek van. Isten Királyságával törődjetek — erre törekedjetek mindenek előtt! Isten pedig majd törődik azzal, amire szükségetek van. Ne félj, te kicsiny nyájacska, mert Mennyei Atyátoknak úgy tetszett, hogy nektek adja a Királyságot!” „Adjátok el vagyonotokat, és a pénzt osszátok szét a szegények között! Szerezzetek magatoknak örök, mennyei kincseket, amelyeket a tolvajok nem lophatnak el, s a moly sem pusztíthat el! Mert oda húz majd a szívetek, ahol a kincseitek vannak.” „Legyetek állandóan készenlétben! Kezetekben a mécses mindig égjen! Legyetek olyanok, mint a szolgák, akik felkészülten várják uruk hazaérkezését a lakodalomból, s amikor megérkezik és kopogtat, azonnal kinyitják előtte az ajtót. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk készenlétben talál, amikor megérkezik! Bizony, mondom nektek: az ilyen szolgákat asztalhoz ülteti, és kiszolgálja őket! Bizony boldogok ők, mert készen állnak, akár éjfélkor, akár hajnalban jön haza uruk! De jól jegyezzétek meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek mindig készen, mert az Emberfia is akkor fog eljönni, amikor nem gondolnátok!” Akkor Péter megkérdezte: „Uram, csak nekünk szólnak ezek a példázatok, vagy mindenki másnak is?” Az Úr így válaszolt: „Gondoljátok csak meg: a ház ura megbízza egyik szolgáját, hogy viseljen gondot a többi szolgájára, és idejében adjon nekik enni. Miből látszik, hogy ez a szolga hűséges és okos? Abból, hogy amikor az ura megérkezik, a szolga éppen azt a munkát végzi, amit ura rábízott! Milyen boldog az ilyen szolga! Igazán mondom nektek: ura rá fogja bízni egész birtokának igazgatását! De mi történik, ha az a szolga gonosz, és azt gondolja, hogy ura még sokáig nem tér haza? Verni kezdi a szolgatársait, férfiakat és nőket egyaránt, eszik-iszik és részegeskedik. Ura azonban éppen akkor fog megérkezni, amikor a gonosz szolga nem számít rá, és nem is gondolja. Akkor majd az ura keményen megbünteti őt, és oda küldi, ahová a hitetlenek kerülnek. Az a szolga, aki tudta, hogy ura mit bízott rá, de hozzá sem fogott, hogy azt megtegye, vagy nem készült fel ura érkezésére, súlyos büntetést kap. De mi lesz azzal a szolgával, aki nem tudta, hogy ura mit kíván tőle? Az ilyen szolga enyhébb büntetést fog kapni. Mert akinek sokat adtak, attól sokat is kérnek számon! Akire sokat bíztak, annak nagyobb a felelőssége!” „Azért jöttem, hogy tüzet hozzak a Földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! Be kell merítkeznem, és nagy teher nehezedik rám, amíg ez meg nem történik! Úgy gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a Földre? Nem! Az emberek szembefordulnak egymással miattam. Mostantól fogva még a családtagok között is meghasonlás támad! Egy öttagú családban hárman lesznek kettő ellen, és ketten három ellen. Az apa fia ellen fordul, és a fiú apja ellen, az anya leánya ellen fordul, és a leány anyja ellen, az anyós menye ellen fordul, a meny pedig anyósa ellen.” Azután Jézus a sokasághoz fordult: „Amikor nyugatról felhő közeleg, azt mondjátok, hogy eső jön, és úgy is lesz. Amikor déli szél fúj, azt mondjátok, hogy nagy meleg jön, és úgy is lesz. Képmutatók! Mikor látjátok az égen és a földön a jeleket, megértitek milyen idő következik! Akkor hogyan lehet, hogy a mostani idők jeleit nem értitek meg?” „Miért nem döntitek el ti magatok, hogy mi az igazságos? Gondold csak el: valaki vádol téged, pert indít ellened, és ellenfeleddel együtt a bíró elé kell állnotok. Ilyen esetben nagyon igyekezz, hogy még útközben kibéküljetek egymással! Ha ez nem sikerül, az ellenfeled a bíró elé visz, a bíró átad a börtönőrnek, az pedig börtönbe zár téged! Mondom neked: ki nem jössz onnan, amíg az utolsó fillérig meg nem fizetted, amivel tartozol!” Abban az időben hírt hoztak Jézusnak arról, mi történt néhány galileaival. Pilátus megölette ezeket az embereket, és a vérük összekeveredett az áldozati állatok vérével. Ekkor Jézus megkérdezte: „Gondoljátok, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többiek, s azért haltak meg így? Nem! Sőt, mondom nektek: ha vissza nem tértek Istenhez, akkor mindnyájan hasonlóképpen vesztek el! Vagy mit gondoltok arról a tizennyolc emberről, akik akkor haltak meg, amikor a Siloám tornya rájuk szakadt? Gondoljátok, hogy bűnösebbek voltak, mint az összes többi jeruzsálemi? Nem! Sőt, mondom nektek: ha vissza nem tértek Istenhez, akkor mindnyájan hasonlóképpen vesztek el!” Ezután egy példázatot mondott nekik: „Egy ember fügefát ültetett a szőlőskertjébe. Egy idő múlva kiment, hogy gyümölcsöt szedjen róla, de egyet sem talált. Ezért szólt a kertésznek: »Már három éve hiába keresek gyümölcsöt ezen a fán. Vágd ki, hogy ne foglalja a földet hiába!« A kertész azonban így válaszolt: »Uram, kérlek, adj neki még egy évet! Felásom az alját, és megtrágyázom, akkor talán jövőre teremni fog. Ha mégsem, akkor vágd ki!«” Egyszer Jézus a zsinagógában tanított szombaton. Volt ott egy asszony, aki már tizennyolc éve beteg volt a benne lakó gonosz szellem miatt. Egészen összegörnyedt, és nem tudott felegyenesedni. Amikor Jézus meglátta, magához hívta, és megszólította: „Asszony, megszabadultál az erőtlenségtől!” Rátette a kezét, mire az asszony azonnal felegyenesedett, és Istent dicsérte. De a zsinagóga vezetője megharagudott Jézusra, amiért szombaton gyógyította meg az asszonyt. Ezt mondta: „Hat nap van egy héten, hogy dolgozzatok. Azokon a napokon jöjjetek, ha meg akartok gyógyulni, ne szombaton!” Erre az Úr így válaszolt: „Képmutatók! Ugye, szombaton is mindannyian eloldozzátok az ökreiteket meg a szamaraitokat az istállóból, hogy megitassátok azokat? Nézzétek ezt az asszonyt, aki Ábrahámtól származik, és akit a Sátán tizennyolc évig megkötözve tartott! Ha az ökröket el lehet oldozni szombaton, akkor mennyivel inkább fel kell oldani ezt az asszonyt a kötelékeiből?!” Ekkor mindenki elszégyellte magát, aki ellenkezett vele, a többiek pedig örültek Jézus csodálatos tetteinek. Jézus ezt mondta: „Milyen az Isten Királysága? Mihez hasonlítsam? Olyan az, mint a mustármag, amelyet valaki elvet a kertjébe. Amikor a mag kifejlődik, a növény szinte fává nő! Még a madarak is fészket raknak az ágai között.” Majd így folytatta: „Mihez is hasonlítsam Isten Királyságát? Hasonló ehhez: egy asszony kovászt kevert három mérce lisztbe, majd állni hagyta, amíg az egész tészta megkelt.” Jézus Jeruzsálem felé közeledett, és közben falvakon és városokon ment keresztül. Útközben mindenhol tanított. Egyszer valaki megkérdezte tőle: „Uram, csak kevesen fognak üdvözülni?” Ő pedig így felelt: „Teljes erővel igyekezzetek, hogy be tudjatok menni a keskeny ajtón! Mert mondom nektek: sokan próbálnak majd bejutni rajta, de nem sikerül nekik. Ha pedig a ház ura egyszer felkel, és bezárja az ajtót, ti kint maradtok. Akkor majd kopogtattok, és azt mondjátok: »Uram, nyiss ajtót nekünk!« De ő ezt feleli: »Nem ismerlek titeket, s nem tudom, honnan jöttetek.« Erre ti majd így válaszoltok: »De hiszen együtt ettünk és ittunk veled, és az utcáinkon tanítottál.« Ő azonban ezt fogja válaszolni: »Nem tudom, honnan jöttetek! Menjetek innen, ti gonosztevők!« Akkor majd meglátjátok Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot, és az összes prófétát Isten Királyságában, de ti nem mehettek be oda! Akkor majd sírni fogtok, és fogaitokat csikorgatjátok! Sokan jönnek majd keletről, nyugatról, északról és délről, és asztalhoz ülnek Isten Királyságában. Jegyezzétek meg, hogy vannak utolsók, akikből elsők lesznek, és vannak elsők, akikből utolsók lesznek.” Egyszer néhány farizeus jött Jézushoz, és figyelmeztették: „Menj máshová, mert Heródes meg akar öletni téged!” De Jézus így felelt nekik: „Menjetek, és mondjátok meg annak a rókának, hogy ma és holnap még gonosz szellemeket űzök ki, és betegeket gyógyítok, de a harmadik napon befejezem a munkámat. Ma, holnap és holnapután még úton kell lennem, mert lehetetlen, hogy a Próféta máshol haljon meg, mint Jeruzsálemben! Jeruzsálem, Jeruzsálem! Megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket Isten hozzád küld! Hányszor akartam összegyűjteni a gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnyai alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Bizony elhagyatottá lesz a Házatok! Igazán mondom nektek: nem láttok többé engem addig a napig, amikor majd ezt mondjátok: »Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön!«” Egyik szombaton Jézus vendégségbe ment a farizeusok egyik vezetőjének házába. Akik ott voltak, mind figyelték őt. Egyszer csak egy vízkóros beteg állt meg előtte. Jézus megkérdezte a törvénytanítóktól és a farizeusoktól: „A Törvény szerint szabad-e szombaton meggyógyítani valakit, vagy nem?” De mind hallgattak. Ekkor Jézus megérintette a beteget, meggyógyította, majd elküldte. Azután ismét a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz fordult: „Ha közületek valakinek a fia, vagy az ökre beleesik egy kútba, ugye azonnal kihúzzátok onnan, még akkor is, ha éppen szombat van?” Azok pedig egy szót sem tudtak válaszolni. Ezután a vendégeknek is mondott egy példázatot, mert észrevette, hogyan keresik maguknak az előkelő helyeket. „Ha lakodalomba hívnak, ne ülj mindjárt a legelőkelőbb helyre! Lehet, hogy a házigazda nálad előkelőbb vendéget is meghívott. Ha pedig a gazda odamegy hozzád, és azt mondja: »Add át neki a helyed!«, akkor szégyenkezve a legutolsó helyre kell ülnöd. Ezért, ha meghívnak valahová, inkább ülj a legutolsó helyre! Akkor, ha bejön a házigazda, azt mondja: »Barátom, ülj előbbre!« Ezzel megtisztel téged a többi vendég előtt. Mert aki fölemeli magát, azt meg fogják alázni. Aki viszont megalázza magát, azt fölemelik.” Ezután Jézus a házigazdához fordult: „Amikor vendégséget készítesz, ne a barátaidat, testvéreidet, rokonaidat, vagy a gazdag szomszédaidat hívd meg! Hiszen akkor viszonzásul ők is meghívnak téged, és ezzel már meg is kaptad jutalmadat! Inkább szegényeket, bénákat, sántákat és vakokat hívj meg vendégségbe! Akkor boldog és áldott leszel, mert ők nem tudják a meghívásodat viszonozni. Az igazságszerető emberek feltámadásakor pedig majd megkapod ezért a jutalmadat.” Ekkor az egyik vendég ezt mondta Jézusnak: „Milyen boldog az, akit Isten Királyságában fognak vendégül látni!” Jézus így válaszolt: „Egyszer valaki nagy vacsorát készített, amelyre sok vendéget meghívott. Amikor eljött a vacsora ideje, elküldte a szolgáját. Ezt üzente vele a meghívottaknak: »Jöjjetek a vacsorára, mert már mindent elkészítettem!« De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt mondta a szolgának: »Szántóföldet vettem, oda kell mennem, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« A másik ezt mondta: »Öt pár igavonó ökröt vettem, és éppen most megyek kipróbálni őket. Kérlek, ments ki a gazdádnál!« Egy harmadik azt üzente: »Éppen most házasodtam, ezért nem tudok elmenni!« A szolga visszatért urához, és mindezt elmondta. A házigazda ekkor megharagudott, és megparancsolta a szolgának: »Siess, és hozd be a város utcáiról és tereiről a szegényeket, a bénákat, a vakokat és a sántákat!« Később a szolga jelentette: »Uram, megtettem, amit parancsoltál, de még mindig van szabad hely.« Ekkor az úr azt mondta: »Menj ki az országutakra, és az ösvényekre: sürgesd az embereket, hogy jöjjenek be! Azt akarom, hogy megteljen a házam vendégekkel! Mert mondom nektek: akiket először meghívtam, azok közül senki sem fog velem vacsorázni.«” Nagy tömeg kísérte Jézust, ő pedig hozzájuk fordult, és ezt mondta: „Csak az lehet az én tanítványom, aki hozzám jön, és jobban szeret engem, mint apját, anyját, feleségét, gyermekeit vagy testvéreit! Igen, csak ha jobban szeret engem még a saját lelkénél is! Aki nem veszi vállára a keresztjét, és nem azzal együtt követ engem, az nem lehet a tanítványom! Ha tornyot akarsz építeni, akkor előbb leülsz, és megtervezed a költségeket, hogy lássad, elég-e a pénzed az építkezés befejezéséhez. Különben előfordulhat, hogy az alapot megépíted, de a házat már nem tudod befejezni. Akkor pedig, aki csak látja a félbe maradt épületet, gúnyolni fog, és azt mondja: »Ez az ember hozzákezdett az építkezéshez, de befejezni már nem tudta.« Ha egy király a hadseregével háborúba indul egy másik király ellen, akkor előbb tanácskozik, és haditervet készít. Ha neki csak tízezer katonája van, akkor meg kell gondolnia, hogy képes-e legyőzni azt az ellenfelét, aki húszezer harcossal jön ellene! Mert ha nem, akkor inkább követeket küld az ellenséghez, amíg a másik még távol van, hogy megkérdezze a békefeltételeket. Ugyanez vonatkozik rátok is: ha le nem mondtok mindenről, amitek csak van, nem lehettek a tanítványaim!” „Jó a só, de ha elveszti az ízét, hogyan lehetne ismét sóssá tenni? Az ízetlen só már semmire sem jó! Sem a szántóföldre, sem a trágyára nem használható, ezért kidobják. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit mondok!” A vámszedők és a bűnösök mind Jézus köré gyűltek, hogy hallgassák őt. De a farizeusok és a törvénytanítók morgolódni kezdtek: „Ez az ember a bűnösökkel barátkozik, sőt, együtt eszik velük!” Ekkor Jézus a következő példázatot mondta nekik: „Ha van száz juhod, és az egyiket elveszted, mit teszel? Ugye, hogy ott hagyod a kilencvenkilencet a pusztában, utána mész annak az egynek, amelyik elveszett, és addig keresed, amíg meg nem találod? Mikor pedig megtalálod, nagy örömmel a válladra veszed, és hazaviszed. Azután örömmel elújságolod a szomszédaidnak, hogy megtaláltad az elveszett juhodat. Ezért azt mondom nektek, nagyobb öröm lesz a Mennyben egyetlen bűnös miatt, aki visszatér Istenhez, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szükségük erre. Vagy tegyük fel, hogy egy asszonynak van tíz ezüstpénze, és az egyiket elveszti. Mit gondoltok, mit fog tenni? Lámpát gyújt, gondosan felsöpri az egész házat, és addig kutat utána, amíg megtalálja az elveszett pénzt. Azután örömmel elújságolja a szomszédaidnak, hogy megtalálta elveszett ezüstpénzét. Ezért azt mondom nektek, Isten angyalai ugyanígy örülnek, amikor egy bűnös visszatér Istenhez.” Azután így folytatta: „Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik azt mondta az apjának: »Apám, add ki az örökségemet!« Ekkor az apa szétosztotta a vagyonát a két fiú között. Nem sokkal ezután a fiatalabbik minden vagyonát pénzzé tette, és elköltözött egy távoli országba. Ott olyan költekező életmódot folytatott, hogy hamarosan mindenét elpazarolta. Miután már minden pénze elfogyott, éhínség támadt azon a vidéken, és a fiú is nélkülözött. Ezért munkát vállalt egy ottani gazdánál, aki felfogadta, hogy a disznónyáját őrizze. A fiú már annyira éhes volt, hogy még abból is szívesen evett volna, amit a disznók ettek, de senki nem adott neki. Végül belátta, hogy mennyire ostoba volt, és ezt mondta magában: »Apám minden szolgájának bőségesen van mit ennie, én meg itt halok éhen! Azonnal elindulok, visszamegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám, vétkeztem Isten ellen, és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiadnak hívjanak, de legalább hadd álljak be a béreseid közé!« Ezzel a fiú elindult, hogy visszatérjen az apjához.” A tékozló fiú hazatérése „Még messze volt a háztól, amikor az apja meglátta és megsajnálta. Eléje szaladt, a nyakába borult, megölelte és megcsókolta. A fiú pedig ezt mondta: »Apám, vétkeztem Isten ellen, és ellened is. Nem vagyok többé méltó, hogy a fiad legyek.« De az apja ezt parancsolta a szolgáknak: »Siessetek, hozzátok ide a legszebb ruhát, és adjátok rá! Húzzatok gyűrűt az ujjára, és sarut a lábára! Azután vágjatok le egy hízott borjút, hogy együtt ünnepeljünk, mert a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megtaláltam!« Ezután ünnepelni kezdtek.” „Az idősebb fiú ezalatt a mezőn volt. Amikor hazafelé jött, és a ház közelébe ért, meghallotta a zenét és a táncot. Odahívta egyik szolgáját, és megkérdezte tőle, mi történt. »Hazajött az öcséd — felelte a szolga —, apád pedig levágatta a hízott borjút, mert épségben kapta vissza a fiát.« Emiatt az idősebbik fiú megsértődött, és nem akart bemenni a házba. Az apja kiment hozzá, és kérlelte, hogy jöjjön be. Ő azonban így válaszolt: »Látod, én évek óta szolgállak, és teljesítem minden parancsodat, de nekem még egy kecskét sem adtál soha, hogy a barátaimat vendégül lássam! Mikor hazajön az a fiad, aki a vagyonodat prostituáltakra pazarolta, te levágatod a kedvéért a hízott borjút!« Az apja erre így válaszolt: »Fiam, te mindig velem vagy, és minden vagyonom a tiéd! Most gyere, ünnepeljünk, és örüljünk együtt, mert öcséd meghalt, de feltámadt! Elveszett, de megtaláltam!«” Azután Jézus a tanítványainak mondott egy példázatot: „Volt egy gazdag ember, és annak egy intézője, akire rábízta egész gazdasága irányítását. Az intézőt egyszer bevádolták a gazdánál, hogy elpazarolja a rábízott vagyont. Ezért a gazda magához hívatta, és felelősségre vonta: »Mit hallok rólad?! Számolj el, hogyan gazdálkodtál a vagyonommal, mert elbocsátalak!« Erre az így gondolkozott: »Mit tegyek? Látom, hogy elvesztem az állásomat! Kapálni nem tudok, koldulni meg szégyellek. Tudom már, mit tegyek, hogy az emberek befogadjanak a házukba, amikor majd elvesztem az állásomat!« Azután egyenként magához hívatta a tulajdonos adósait. Megkérdezte az elsőtől: »Mennyivel tartozol?« Az így felelt: »Száz korsó olívaolajjal.« Mire ő azt mondta: »Itt a papírod, ülj le, és gyorsan javítsd ki ötvenre!« Azután a másodiktól is megkérdezte: »Hát te mennyivel tartozol?« Az pedig így válaszolt: »Száz kórus búzával.« Ekkor ő ezt mondta: »Itt a papírod, javítsd ki nyolcvanra!« Később a gazda mégis dicsérte ezt a csaló intézőt, mert az okosan viselkedett. Mert akik ehhez a világhoz tartoznak, okosabban bánnak egymással, mint azok, akik a világossághoz tartoznak. Én pedig azt mondom nektek, hogy használjátok fel a vagyonotokat és pénzeteket arra, hogy barátokat szerezzetek magatoknak! Így azután, amikor majd meghaltok, azok a barátok örömmel fogadnak titeket, amikor megérkeztek az örök hazába. Aki hűségesen gazdálkodik a kevéssel, arra sokat is rá lehet bízni. De aki hűtlenül kezeli a keveset, az akkor is csalni fog, mikor sokat bíznak rá. Ezért, ha a világi vagyonnal és a pénzzel nem gazdálkodtok hűségesen, akkor nem fogják rátok bízni az igazi gazdagságot! Ha nem gazdálkodtok hűségesen a mások vagyonával és pénzével, akkor nem fogják rátok bízni azt sem, ami pedig a tiétek! Egyetlen szolga sem szolgálhat egyszerre két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhatjátok egyszerre Istent és a Pénzt.” Amikor hallották ezt a farizeusok, akik pénzsóvárak voltak, kigúnyolták Jézust. Ő pedig ezt mondta nekik: „Ti elhitetitek az emberekkel, hogy igazságosak vagytok, de Istent nem tudjátok becsapni, mert ő ismeri a szíveteket. Amit az emberek fontosnak és értékesnek tartanak, az Isten számára utálatos! Bemerítő János megérkezése előtt az embereket Mózes Törvénye és a próféták írásai szerint tanították. János fellépése óta azonban Isten Királyságának az örömüzenetét hirdetjük, és mindenki itt tolong, hogy bemehessen a Királyságba. Mégis, a Törvényből egyetlen betű vagy pont sem veszíti el érvényességét! Még az ég és a föld is hamarabb elmúlik, mint hogy ez megtörténjen!” „Aki a feleségétől elválik, és mást vesz feleségül, az házasságtörést követ el. Aki elvált asszonyt vesz feleségül, az is házasságtörést követ el.” Jézus ezt mondta: „Volt egyszer egy gazdag ember, aki mindig a legdrágább, legfinomabb ruhákat viselte, és napjait fényűző lakomákkal töltötte. A háza kapujában egy sebekkel borított szegény koldus feküdt, akit Lázárnak hívtak. Arra vágyott, hogy legalább a gazdag asztaláról lehulló maradékokkal jóllakhasson, de csak a kutyák jártak hozzá, és a sebeit nyalogatták. Egyszer aztán meghalt a koldus, és az angyalok oda vitték, ahol most Ábrahám él. A gazdag is meghalt, és eltemették, de ő a halottak országába került. Egyszer, amikor gyötrelmei között felnézett, meglátta a távolban Ábrahámot, mellette pedig Lázárt. Ekkor felkiáltott: »Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy a vízbe mártott ujjával lehűtse a nyelvemet, mert borzasztóan éget ez a tűz!« De Ábrahám így válaszolt: »Fiam, emlékezz csak! Amíg a földön éltél, részed volt minden földi jóban. Lázárnak akkor csak a nélkülözés, meg a szenvedés jutott. Most neki a vigasztalás, neked pedig a szenvedés a részed. Ezen felül köztünk és köztetek nagy és átjárhatatlan szakadék van. Innen senki sem mehet át hozzátok, és tőletek sem jöhet át senki.« Ekkor a gazdag így kérte: »Atyám, akkor legalább küldd el Lázárt az apám házához! Figyelmeztesse az öt testvéremet, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrődés helyére!« De Ábrahám így válaszolt: »Nekik ott van Mózes Törvénye és a próféták írásai, hallgassanak rájuk!« De a gazdag tovább vitatkozott: »Nem úgy van, Atyám! Ha valaki a halottak közül megy vissza hozzájuk, akkor biztosan megváltoztatják az életüket.« Ábrahám így válaszolt: »Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, akkor az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.«” Ezt mondta Jézus a tanítványainak: „Elkerülhetetlen, hogy történjenek olyan dolgok, amelyek miatt egyesek elveszítik a hitüket. De jaj annak, aki miatt ilyesmi történik! Jobban járna, ha egy malomkövet kötnének a nyakára, és bedobnák a tengerbe, mielőtt ilyen bajt okozna. Vigyázzatok hát, legyetek óvatosak! Ha Isten családjában valamelyik testvéred bűnt követ el, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki! Ha napjában hétszer is vétkezik ellened, és hétszer visszajön hozzád megbánással, bocsáss meg neki!” Akkor az apostolok kérték az Urat: „Erősítsd a hitünket!” Ő így válaszolt: „Ha legalább akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, akkor mondhatnátok ennek az eperfának, hogy szakadjon ki tövestől, és gyökerezzen meg a tengerben — az pedig engedelmeskedne nektek.” Jézus ezt mondta: „Ki az közületek, aki azt mondja a rabszolgájának, amikor az a szántás vagy legeltetés után hazajön a mezőről: »Gyere, ülj le, és vacsorázz meg«? Ugye, hogy inkább ezt mondjátok: »Készíts nekem vacsorát, vedd fel a kötényedet, és szolgálj ki, amíg eszem és iszom! Azután majd te is vacsorázhatsz.« A szolgát nem illeti külön dicséret azért, hogy elvégzi, amit rábíztak, hiszen csak azt tette, ami a kötelessége. Rátok is ez érvényes. Ha mindazt elvégeztétek, amit rátok bíztak, ti is elmondhatjátok: »Rabszolgák vagyunk, nem érdemlünk semmi külön elismerést. Csak azt tettük, ami a kötelességünk.«” Jézus útban volt Jeruzsálem felé, és Galileából éppen Samáriába érkezett. Amikor az egyik faluba ért, tíz leprás jött vele szembe, akik jó messze megálltak, és onnan kiabáltak: „Jézus, Mester, segíts rajtunk!” Mikor Jézus látta őket, ezt mondta nekik: „Menjetek, mutassátok meg magatokat a papnak!” Azok mind a tízen el is indultak, és útközben meggyógyultak. Egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszajött Jézushoz, és hangosan dicsérte Istent. Azután arcra borult Jézus lába előtt, és megköszönte, hogy meggyógyította. Ez az egy éppen samáriai volt. Jézus ezt kérdezte: „Nem tízen gyógyultak meg? Hol van a többi kilenc? Egyikük sem jött vissza, hogy Istent dicsőítse, csak ez az idegen?” Azután hozzá fordult: „Kelj fel, és menj el békességgel! A hited megmentett téged.” Egyszer a farizeusok megkérdezték Jézust, hogy mikor jön majd el Isten Királysága. Így válaszolt: „Isten Királysága bizony eljön, de nem szemmel látható módon. Nem úgy, hogy rámutatnak: »Itt van!«, vagy »Ott van!«, mert Isten Királysága bennetek és közöttetek van.” A tanítványainak pedig ezt mondta: „Eljön majd az idő, amikor szeretnétek látni legalább egyetlen egyet az Emberfiának napjai közül, de nem fogtok látni. Amikor ezt mondják nektek: »Nézd, itt van!«, vagy: »Ott van!«, ne menjetek oda, és ne kövessétek őket!” „Ahogy a villám megvilágítja egyik végétől a másikig az egész égboltot, olyan nyilvánvaló módon jön vissza az Emberfia is azon a napon. De előbb még sokat kell szenvednie. Ez a nemzedék pedig elutasítja őt. Ahogyan Nóé napjaiban volt, úgy lesz az Emberfia eljövetelének idejében is. Akkor az emberek ettek, ittak, megházasodtak és férjhez mentek egészen addig, amíg Nóé be nem ment a bárkába. Azután jött az Özönvíz, és mindenkit elpusztított. Ugyanaz történik majd, mint ami Lót idején történt. Az emberek akkor is ettek, ittak, vásároltak és eladtak, ültettek és építettek, de mikor Lót kiment Sodomából, tűz és kéneső hullott az égből, és mindenkit elpusztított a városban. Ugyanígy lesz abban az időben is, amikor az Emberfia megjelenik. Azon a napon, ha valaki éppen felment a háza lapos tetejére, vissza se menjen a házba, hogy onnan elvigyen valamit, hanem azonnal meneküljön! Ha a mezőn lesz, azonnal meneküljön, ne forduljon vissza és ne törődjön azzal, amit hátrahagy! Emlékezzetek Lót feleségére! Aki meg akarja őrizni a lelkét, vagyis az életét, az el fogja veszteni, de aki feladja az életét, az örökre megmenti. Mondom nektek: azon az éjszakán, ha ketten lesznek egy ágyban, az egyiket felviszik, a másikat otthagyják. Ha két asszony őröl majd együtt a kézimalommal, az egyiket felviszik, a másikat otthagyják.” [36] A tanítványok megkérdezték tőle: „Hová, Uram?” Ő pedig így válaszolt: „Ahol a tetem van, oda gyűlnek a keselyűk.” Jézus példázatot mondott a tanítványainak, amellyel arra tanította őket, hogy kitartóan imádkozzanak, és ne fáradjanak bele soha. „Volt egyszer egy bíró egy városban, aki Istent nem tisztelte, és nem becsülte az embereket sem. Élt abban a városban egy özvegyasszony, aki folyton a bíró nyakára járt, és szüntelen arra kérte: »Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben, és védj meg tőle!« A bíró egy ideig nem akart rajta segíteni, de végül ezt gondolta: »Istent nem tisztelem, és nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek. De ez az özvegyasszony már terhemre van, mert folyton a nyakamra jár. Nem bánom, igazságot szolgáltatok neki, és megvédem, hogy ne zaklasson tovább.«” Az Úr így folytatta: „Figyeljétek, mit mondott ez az igazságtalan bíró! Mit gondoltok, ha még ő is igazságot szolgáltat, akkor Isten mennyivel inkább! Ő bizonyosan megvédi választottait, és igazságot szolgáltat azoknak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá. Nem fogja feleslegesen várakoztatni őket! Mondom nektek, bizony hamar igazságot szolgáltat választottainak! De amikor az Emberfia visszajön, vajon talál-e olyanokat a földön, akik igazán bíznak benne és hűségesen várják?” Voltak ott olyan elbizakodottak, akik saját magukat igazságosaknak tartották, a többieket pedig lenézték. Ezeknek mondta Jézus a következő példázatot: „Két ember felment a Templomba imádkozni: egy farizeus, meg egy vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: »Istenem, hálát adok neked, hogy én nem vagyok olyan rossz, mint mások. Nem vagyok sem tolvaj, sem csaló, sem házasságtörő. Nem vagyok olyan, mint például ott az a vámszedő. Hetente kétszer böjtölök, és minden keresetemből megadom a tizedet.« A vámszedő, aki távolabb állt, még a tekintetét se merte az égre emelni. Bűnbánatában a mellét verte, és így imádkozott: »Istenem, könyörülj meg rajtam, nyomorult bűnösön!« Mondom nektek, hogy azt a vámszedőt Isten elfogadta, és kérésére megbocsátotta a bűneit. De a farizeust és annak az imádságát elutasította! Miért? Mert aki felemeli magát, azt megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felemelik!” Az emberek még kisgyermekeiket is odavitték Jézushoz, hogy érintse meg őket. Amikor látták ezt a tanítványok, rájuk szóltak, és el akarták őket zavarni. De Jézus magához hívta a gyermekeket, és ezt mondta a tanítványainak: „Ne zavarjátok el őket! Engedjétek a gyermekeket hozzám jönni! Hiszen Isten Királysága olyanoké, akik hozzájuk hasonlítanak! Igazán mondom nektek: ha valaki nem úgy fogadja Isten Királyságát, mint ahogy a gyermekek, nem is fog bemenni oda!” Jézust megkérdezte egy vallási vezető: „Jó Mester, mit tegyek, hogy örök életet kapjak?” Jézus így felelt: „Miért nevezel engem jónak? Egyedül csak Isten jó! Ismered a Törvény parancsait: »Ne kövess el házasságtörést! Ne gyilkolj! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan! Tiszteld apádat és anyádat!«” A férfi ezt válaszolta: „Ezeket gyermekkorom óta mind megtartottam.” Jézus ekkor így folytatta: „Egy valami még hiányzik belőled: add el minden vagyonodat, és amit érte kapsz, oszd szét a szegények között! Akkor majd a Mennyben lesznek a kincseid! Azután gyere, és kövess engem!” A férfi, amikor ezt hallotta, igen elszomorodott, mert nagyon gazdag volt. Jézus látta, hogy elszomorodott, és ezt mondta: „Milyen nehezen mennek be a gazdagok Isten Királyságába! Könnyebb a tevének egy tű fokán átbújni, mint a gazdag embernek Isten Királyságába bemenni.” Akik ezt hallották, megkérdezték tőle: „Akkor egyáltalán ki kaphat örök életet?” Jézus így felelt: „Az embereknek ez lehetetlen, de Istennek lehetséges.” Ekkor Péter ezt mondta: „Látod, mi mindenünket hátrahagytuk, és követtünk téged!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek: akik elhagyták otthonukat, feleségüket, testvéreiket, szüleiket vagy gyermekeiket Isten Királyságáért, azok mindannyian a többszörösét kapják vissza még ebben a világban, a következő korszakban pedig örök életet nyernek.” Azután Jézus félrehívta tizenkét tanítványát, és ezt mondta nekik: „Figyeljetek rám! Most felmegyünk Jeruzsálembe, és ott minden be fog teljesedni, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Az Emberfiát kiszolgáltatják a többi nemzeteknek. Kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, megverik, s végül megölik, három nappal később azonban fel fog támadni.” A tanítványok azonban nem értették, hogy miről beszél, mert az el volt rejtve előlük. Jézus Jerikó felé közeledett. Az út szélén egy vak koldus ült, és kéregetett. Amikor hallotta, hogy sokan mennek el mellette, kérdezősködött, hogy mi történik. Mondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Ekkor a vak felkiáltott: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Akik éppen mellette mentek el, rászóltak, hogy maradjon csendben. De ő csak még jobban kiabált: „Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és szólt, hogy vezessék hozzá a vakot, majd megkérdezte tőle: „Mit kívánsz? Mit tegyek veled?” Ő így válaszolt: „Uram, szeretnék újra látni!” Jézus ezt mondta neki: „Láss! A hited megmentett téged.” Ő pedig azonnal visszanyerte a látását, dicsőítette Istent, és követte Jézust. Ezt látva, az egész nép dicsérte Istent. Ezután Jézus Jerikóba ért, és keresztülment a városon. Élt ott egy Zákeus nevű gazdag ember, aki a vámszedők vezetője volt. Szerette volna megnézni, hogy ki az a Jézus, de mivel alacsony termetű volt, nem látott semmit a sokaság miatt. Ezért előreszaladt, és felmászott egy fára, hogy lássa Jézust, aki arrafelé ment. Mikor Jézus a fa alá ért, felnézett rá, és azt mondta: „Zákeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom.” Zákeus ekkor lejött a fáról, és örömmel befogadta Jézust a házába. Amikor látták ezt az emberek, egymás között morgolódni kezdtek: „Nézzétek, miféle bűnöshöz megy vendégségbe!” Zákeus felállt, és a vendégek előtt ünnepélyesen megígérte az Úrnak: „Uram, elhatároztam, hogy összes vagyonom felét szétosztom a szegények között. Akiket pedig megkárosítottam, azoknak négyszer annyit fizetek vissza kárpótlásul.” Jézus erre így válaszolt neki: „Ma érkezett meg az üdvösség ehhez a családhoz, mivel Zákeus is igazán Ábrahám fia lett. Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse az elveszetteket, és megmentse őket.” Amikor a jelenlévők Jézusra figyeltek, ő még hozzáfűzött egy példázatot is az előbbiekhez. Ugyanis Jeruzsálem közelében voltak, és az emberek azt várták, hogy Isten királyi uralma hamarosan látható módon megjelenik. Ezt mondta: „Egy főrangú ember egy távoli országba akart utazni, hogy ott királlyá koronázzák, s azután visszatérjen. Elutazása előtt magához hívatta tíz rabszolgáját. Mindegyiküknek adott egy-egy zacskó ezüstpénzt, és megbízta őket: »Gazdálkodjatok ezzel a pénzzel, amíg vissza nem érkezem!« A honfitársai azonban gyűlölték ezt a főrangú vezetőt, ezért követséget küldtek utána, és megüzenték: »Nem akarjuk, hogy te uralkodj rajtunk!« Azután a főrangú embert valóban királlyá koronázták, majd visszatért a saját országába. Akkor maga elé hívatta a rabszolgáit, akiknek a pénzt adta, és megkérdezte tőlük, milyen haszonnal forgatták, amit rájuk bízott. Jött az első rabszolga, és beszámolt: »Uram, a rám bízott pénzedet tízszeres haszonnal forgattam.« Az úr megdicsérte: »Jól van, derék szolgám! Mivel jól gazdálkodtál ezzel a kevéssel, tíz várost bízok rád, hogy azokat kormányozd!« Azután jött a második szolga: »Uram, a rám bízott pénzedet ötszörös haszonnal forgattam.« Ennek az úr azt mondta: »Te pedig öt várost kormányozz!« Ekkor jött a harmadik, és azt mondta: »Uram, itt a pénzed, amit rám bíztál! Egy kendőbe kötöttem, és félretettem. Féltem tőled, mert szigorú és kemény vagy: azt is elveszed, amit nem te fektettél be, és azt is learatod, amit nem te vetettél.« Az úr erre így válaszolt: »A saját szavaid alapján ítéllek meg, te gonosz szolga! Úgy gondoltad, hogy szigorú vagyok: elveszem azt is, amit nem én fektettem be, és azt is learatom, amit nem én vetettem? Akkor miért nem fektetted be a pénzemet, hogy mikor visszajövök, kamatostul kapjam vissza?!« Azután szólt az ott álló szolgáknak: »Vegyétek el tőle még azt az egy zacskó pénzt is, és adjátok annak, aki tízszeres haszonra tett szert!« Erre azok így válaszoltak: »De urunk, annak már tíz zacskó pénze van!« Az úr így felelt: »Mondom nektek: Akinek van, az még többet kap. Akinek azonban nincs, attól még azt is elveszik, amije eddig volt. Most pedig hozzátok elém azokat az ellenségeimet, akik nem akarták, hogy a királyuk legyek, és öljétek meg őket itt, előttem!«” Miután ezeket elmondta, Jézus továbbment Jeruzsálem felé. Amikor Betfagé és Betánia közelébe, az Olajfák hegyéhez ért, előre küldte két tanítványát. Ezt mondta nekik: „Menjetek ebbe a faluba! Amikor beértek, találtok ott egy kikötött szamárcsikót, amelyen még soha nem ült senki. Oldjátok el, és hozzátok ide! Ha valaki megkérdezi, miért oldjátok el, ezt mondjátok: »Az Úrnak van szüksége rá.«” A két tanítvány elment, és mindent úgy talált, ahogy Jézus mondta. Amint a szamárcsikót eloldozták, a gazdái megkérdezték: „Miért oldjátok el?” Ők pedig így válaszoltak: „Az Úrnak van szüksége rá.” Így elvezették a szamárcsikót, majd a hátára terítették a felsőruhájukat, és Jézus felült rá. Amerre Jézus ment, az emberek a felsőruhájukat leterítették előtte az útra. Amikor az Olajfák hegyének lejtőjéhez közeledtek, Jézus követőinek sokasága ujjongó örömmel, hangosan dicsérte Istent azokért a csodákért, amelyeket láttak. Ezt kiáltották: „Áldott a Király, aki az Örökkévaló nevében jön! Békesség a Mennyben, dicsőség a magasságban Istennek!” A tömegben volt néhány farizeus, akik ezt mondták Jézusnak: „Mester, szólj rá a tanítványaidra, hogy ne kiabáljanak ilyesmiket!” De ő így felelt meg nekik: „Azt mondom nektek: ha ők elhallgatnak, akkor a kövek fognak kiáltani!” Ahogy Jézus közeledett Jeruzsálemhez, egy olyan helyre ért, ahonnan az egész várost látta. Ekkor megsiratta Jeruzsálemet: „Ó Jeruzsálem, bárcsak felismerted volna — legalább a mai napon — a békességedre vezető utat! De most el van takarva előled! Bizony, eljön az idő, amikor majd ellenségeid körülvesznek és megostromolnak! Minden oldalról bekerítenek, földig rombolnak, és megölik gyermekeidet! Nem marad kő kövön a falaidon belül, mert nem ismerted fel az alkalmas időt, amikor eljött hozzád az, aki meg akart menteni.” Ezután Jézus bement a Templom területére, és kizavarta onnan a kereskedőket. Ezt mondta nekik: „Meg van írva: »Az én Házamat imádság házának fogják nevezni.« Ti azonban »rablók barlangjává« tettétek.” Ezután minden nap tanított a Templom területén. A főpapok, a törvénytanítók, és a nép vezetői pedig keresték az alkalmat, hogy megölhessék őt. De nem tudták, mit tegyenek, mert az emberek nagy figyelemmel és örömmel hallgatták, amit Jézus mondott. Egyik nap Jézus a Templom területén tanított, és hirdette az örömüzenetet. Odamentek hozzá a főpapok, a törvénytanítók, és a nép vezetői. Megkérdezték tőle: „Miféle hatalommal teszed ezeket a dolgokat? Ki adott neked erre felhatalmazást?” Jézus így felelt: „Én is kérdezek tőletek valamit: az, hogy János bemerítette az embereket, Istentől volt, vagy az emberektől?” Ekkor azok így tanakodtak egymás közt: „Ha azt válaszoljuk, hogy Istentől volt, akkor majd megkérdezi: »Akkor miért nem hittetek neki?« Ha meg azt mondjuk, hogy az emberektől volt, akkor a nép megkövez minket, mert meg vannak győződve róla, hogy Bemerítő János próféta volt.” Ezért azt felelték Jézusnak: „Nem tudjuk.” „Akkor én sem mondom meg, ki adott nekem felhatalmazást, hogy ezeket tegyem!” — válaszolta Jézus. Azután egy példázatot mondott: „Volt egy gazda, aki szőlőt telepített. Azután az egész szőlőskertet bérbe adta gazdálkodóknak, majd hosszú időre elutazott egy másik országba. Amikor eljött a szüret ideje, elküldte egyik szolgáját a bérlőkhöz, hogy hozza el a termésből a neki járó részt. A bérlők azonban megverték a szolgát, és üres kézzel küldték el. A tulajdonos ekkor egy másik szolgáját küldte oda, de a bérlők azt is megverték, gyalázatosan bántak vele, és üres kézzel küldték el. Elküldte hát a harmadik szolgáját is, de azt is bántalmazták, megsebesítették, és kidobták a szőlőskertből. Végül a tulajdonos azt gondolta: »Mit tegyek? Elküldöm hozzájuk az egyetlen fiamat, akit nagyon szeretek. Őt talán meg fogják becsülni!« Amikor a bérlők meglátták a fiút, így tanakodtak maguk között: »Nézzétek, ő a szőlőskert örököse! Gyertek, öljük meg, hogy miénk legyen az öröksége!« Ezzel a fiút kidobták a szőlőskertből, és megölték. Mit gondoltok, mit fog velük tenni a gazda? Eljön, elpusztítja a bérlőket, és a szőlőskertet másoknak adja!” Akik hallották ezt a történetet, így kiáltottak fel: „Isten ments, hogy ez megtörténjen!” Jézus ekkor a szemükbe nézett, és azt mondta: „Akkor mit jelent ez az Írás: »Éppen az a kő lett a sarokkővé, amelyet az építők félredobtak«? Aki ráesik erre a kőre, az összetörik, akire pedig ez a kő zuhan rá, azt szétzúzza.” A törvénytanítók és a főpapok megértették, hogy ezt a példázatot Jézus róluk mondta. Ezért legszívesebben azonnal letartóztatták volna, de nem merték, mert féltek az emberektől. Ettől kezdve a törvénytanítók és a főpapok állandóan figyeltették Jézust. Besúgókat küldtek utána, akik istenfélőnek mutatták magukat. Szerették volna rajtakapni, amint valami rosszat mond. Az volt a tervük, hogy ha ez sikerül, átadják Jézust a római kormányzónak, akinek hatalma volt rá, hogy elítélje. A besúgók ezzel a kérdéssel mentek Jézushoz: „Mester, tudjuk, hogy amit mondasz és tanítasz, az mind helyes. Tudjuk, hogy nem vagy részrehajló, és az igazságnak megfelelően tanítod Isten útját. Mondd meg nekünk: helyesnek tartod-e, hogy adót fizessünk a császárnak, vagy nem?” Jézus azonban átlátott alattomos szándékukon, ezért így felelt meg nekik: „Mutassatok nekem egy ezüstpénzt! Kinek a képmása és felirata van rajta?” „A császáré” — felelték azok. „Akkor adjátok meg a császárnak, ami a császáré; és Istennek, ami Istené!” — mondta Jézus. Ezen a válaszon a besúgók annyira megdöbbentek, hogy szóhoz sem jutottak. Nem tudtak belekötni abba, amit Jézus a nyilvánosság előtt mondott. Egyszer odament Jézushoz néhány szadduceus. (Ők azok, akik azt mondják, hogy nincs föltámadás.) Megkérdezték tőle: „Mester, Mózes azt írta, hogy ha egy férfi gyermektelenül hal meg, akkor a fivérének feleségül kell vennie a meghalt férfi özvegyét. Így kell gondoskodnia arról, hogy a meghalt testvérének mégis legyen utóda. Volt egyszer hét fiútestvér. Az első megnősült, de gyermektelenül halt meg. Ezután a második fiútestvér vette feleségül az asszonyt, majd a harmadik, és így tovább, míg végül mindannyian gyermektelenül haltak meg. Azután az asszony is meghalt. A feltámadáskor melyiküknek lesz a felesége, hiszen mind a hétnek a felesége volt?” Jézus így felelt: „Akik ebben a világban élnek, megnősülnek és férjhez mennek. De azok, akiket méltónak találnak arra, hogy a halottak közül feltámadjanak, és abban a következő korban éljenek, nem fognak többé megnősülni, vagy férjhez menni. Nem is halhatnak meg soha, mert olyanok lesznek, mint az angyalok. Ezek az Isten fiai, mivel feltámadtak a halálból. Különben már Mózes is világosan rámutatott arra, hogy a halottak feltámadnak. Amikor az égő bokorról írt, az Örökkévalót Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákób Istenének nevezte. Márpedig Isten nem a halottak, hanem az élők Istene, hiszen Isten számára ők mindannyian élnek.” Néhány törvénytanító erre így válaszolt: „Helyesen feleltél, Mester!” Ettől kezdve többé senki sem merte Jézust kérdezgetni. Ekkor azonban Jézus is kérdezett tőlük valamit: „Hogyan mondhatják azt a Messiásról, hogy a Dávid fia? Hiszen maga Dávid mondja a zsoltárokban: »Így szólt Uramhoz az Örökkévaló: Ülj mellém jobb felől, amíg ellenségeidet hatalmad alá kényszerítem!« Ha Dávid Urának nevezte a Messiást, hogyan lehet akkor a Messiás Dávidnak a fia?” Miközben az egész nép hallgatta Jézust, ő a tanítványaihoz fordult: „Óvakodjatok azoktól a törvénytanítóktól, akik szeretnek előkelő ruhában járni, és szívesen veszik, ha tisztelettel köszöntik őket az utcán, szeretik a legelőkelőbb helyeket elfoglalni a zsinagógában és az ünnepi vacsorákon. Ugyanakkor az özvegyektől csalással elveszik a házukat. Azt akarják, hogy mindenki felfigyeljen rájuk, ezért a nyilvánosság előtt hosszasan imádkoznak. Ők súlyosabb büntetést fognak kapni.” Jézus látta, hogy a gazdagok hogyan dobják adományaikat a Templom perselyébe. Meglátott ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki csak két rézpénzt dobott bele. Ekkor Jézus azt mondta: „Igazán mondom nektek, ez a szegény özvegyasszony többet tett a perselybe, mint bárki más. Mert a gazdagok a feleslegükből adtak, de ez az özvegyasszony nagy szegénysége ellenére mindent odaadott, amije csak volt, még a betevő falatjára való pénzét is.” Jézus tanítványai a Templomról beszélgettek. Dicsérték, hogy milyen gyönyörű, hogy milyen hatalmas és szép kövekből épült, és milyen sok fogadalmi ajándékkal van díszítve. Ekkor Jézus ezt mondta: „Eljön az idő, amikor mindabból, amit most csodáltok, kő kövön nem marad! Bizony, porig fogják rombolni az egészet!” A tanítványok megkérdezték: „Mester, mikor fog ez megtörténni? Milyen jel fogja mutatni, hogy mindezeknek be kell teljesülniük?” Ő pedig így válaszolt: „Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, akik azt mondják, hogy én vagyok a Messiás; meg azt is, hogy közel van az idő. De ti ne kövessétek őket! Amikor pedig háborúkról, lázadásokról és zavargásokról hallotok, meg ne rémüljetek, mert ezeknek előbb meg kell történniük, de a vég nem azonnal következik ezek után.” Azután így folytatta: „Egyik nép rátámad a másikra, és egyik ország a másik ellen fog harcolni. Pusztító erejű földrengések lesznek. Egyes helyeken éhínség támad, és halálos, járványos betegségek fognak pusztítani. Az égben pedig félelmetes és csodálatos jelek látszanak majd. De még mielőtt ezek megtörténnek, az emberek ellenetek fordulnak: üldözni fognak, letartóztatnak, börtönbe zárnak, átadnak a zsinagógák vezetőinek, királyok és kormányzók elé állítanak titeket — csak azért, mert hozzám tartoztok. Ez majd lehetőséget nyújt számotokra, hogy tanúskodjatok rólam. Ezért határozzátok el, hogy nem fogtok előre aggódni amiatt, hogyan védjétek meg magatokat. Én majd idejében a szátokba adom, hogy mit mondjatok. Olyan bölcsességet adok nektek, amellyel ellenfeleitek nem tudnak vitatkozni, sőt, még válaszolni sem. Még a szüleitek, testvéreitek, rokonaitok és barátaitok is ellenetek fordulnak majd, és kiszolgáltatnak az ellenségeiteknek. Egyeseket meg is fognak ölni közületek. Mindenki gyűlöl majd benneteket, mert az én nevemet viselitek. Ennek ellenére, egyetlen hajszálatok sem vész el! Türelmes kitartással azonban meg fogjátok menteni a lelketeket.” „Amikor látjátok, hogy Jeruzsálemet hadseregek veszik körül, akkor tudjátok meg, hogy közel van a pusztulása. Akkor azok, akik Júdeában vannak, meneküljenek a hegyekbe. Akik a városban vannak, menjenek ki onnan, akik pedig vidéken vannak, ne menjenek be a városba, mert azok az isteni igazságszolgáltatás napjai lesznek. Akkor teljesednek be mindazok, amelyek az Írásban fel vannak jegyezve. Jaj a gyermeket váró asszonyoknak és szoptatós anyáknak azokban a napokban! Nagy nyomorúság lesz ezen a földön, és súlyos harag nehezedik erre a népre! Egy részüket fegyverrel ölik meg, más részüket fogságba viszik, szerte a világon minden nép közé. Jeruzsálemet pedig letapossák, és megszállják az Izráelen kívüli népek, s ez mindaddig így is marad, ameddig le nem telik az ő idejük.” „Csodálatos jelek fognak mutatkozni a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig a viharos tenger hullámai zúgnak. A nemzetek megrémülnek, tanácstalanságukban kétségbeesnek, és összezavarodnak. Az emberek elájulnak, sőt meghalnak rémületükben, mikor látják, hogy mi közeledik a föld lakosaira. Még az égben lévő hatalmak is meginognak. Akkor majd mindenki meglátja az Emberfiát, amint eljön a felhőkön, nagy erővel és dicsőségben! Amikor pedig ezek az események elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok!” Azután Jézus mondott a tanítványainak egy példázatot is: „Figyeljétek meg a fügefát és a többi fákat! Amikor látjátok, hogy kihajtanak, magatok is tudjátok, hogy már közel van a nyár. Ehhez hasonlóan, amikor majd látjátok, hogy ezek megtörténnek, ismerjétek fel, hogy Isten Királysága már közel van! Igazán mondom nektek: ez a nemzet el nem múlik, amíg mindezek a dolgok be nem teljesednek. Az ég és a föld elmúlik, de amit én mondok, az soha nem múlik el: mindig érvényes marad!” „Vigyázzatok magatokra! Ne engedjétek, hogy a lelketeket túlságosan lefoglalja vagy megterhelje valamilyen kábulat, részegség vagy gond! Különben az a nap olyan váratlanul ér benneteket, mint a csapda. Mert eljön az a nap minden emberre, aki csak a föld színén lakik. Ti azonban mindig éberen őrködjetek! Imádkozzatok, hogy legyen erőtök kimenekülni azokból a dolgokból, amelyek bekövetkeznek, és hogy majd bizalommal állhassatok meg az Emberfia előtt!” Jézus nappal a Templom területén tanított, de este kiment az Olajfák hegyére, és ott töltötte az éjszakát. Az egész nép már korán reggel sietett hozzá a Templom területére, hogy hallgassa őt. Közeledett már a Kovásztalan kenyerek ünnepe, amit Páska ünnepnek is neveztek. A főpapok és törvénytanítók keresték a módját, hogyan végezzenek Jézussal, de ezt titokban akarták megtenni, mert féltek a néptől. A Sátán belement Júdás Iskáriótesbe, aki Jézus tizenkét apostola közé tartozott. Ezután Júdás elment a főpapokhoz és a templomőrség vezetőihez, és megbeszélte velük, hogyan adhatná a kezükbe Jézust, hogy letartóztassák. A vezetők nagyon megörültek Júdás ajánlatának, és megegyeztek vele, hogy megfizetik. Ettől fogva Júdás kereste a kedvező alkalmat, hogy Jézust olyankor adja az ellenségei kezébe, amikor nincs körülötte nagy tömeg. Elérkezett a Kovásztalan kenyerek ünnepe, amely előtt fel kell áldozni a páskabárányt. Jézus azt mondta Péternek és Jánosnak: „Menjetek, és készítsétek el nekünk a Páska-vacsorát, hogy együtt megehessük!” Ők megkérdezték: „Hol akarod, hogy elkészítsük?” Jézus így válaszolt: „Ahogy beértek a városba, találkozni fogtok egy férfival, aki egy korsó vizet visz. Kövessétek, ahová megy, és mondjátok a ház gazdájának, hogy a Mester kérdezi, hol van az a vendégszoba, ahol megtarthatja a Páska ünnepét tanítványaival? Ekkor ő mutat nektek egy nagy, berendezett szobát az emeleten. Ott készítsétek el!” A tanítványok elmentek, és előkészítették a vacsorát. Mindent úgy találtak, ahogy Jézus mondta. Amikor eljött az ideje, Jézus asztalhoz telepedett apostolaival együtt. Ezt mondta nekik: „Mennyire kívántam, hogy a páskát veletek együtt ünnepelhessem, még a szenvedéseim előtt! Mert mondom nektek, hogy egészen addig nem fogok ismét Páska-vacsorát enni, amíg be nem teljesedik Isten Királyságában.” Azután Jézus kezébe vett egy pohár bort, hálát adott Istennek, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindannyian! Igazán mondom nektek: mostantól fogva nem iszom a szőlő terméséből mindaddig, amíg el nem jön Isten Királysága.” Majd fogta a kenyeret, s miután hálát adott Istennek, tört belőle, és a tanítványainak adta. Közben ezt mondta: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ugyanezt tegyétek ti is — így emlékezzetek rám!” Hasonlóképpen, a vacsora végén egy pohár bort vett a kezébe, és ezt mondta: „Ez a pohár bor az Új Szövetséget jelenti, amely akkor lép életbe, amikor a véremet, vagyis az életemet értetek adom. De nézzétek: velem együtt eszik az, aki elárul engem! Mert az Emberfia el fog menni, ahogyan az el van rendelve, de jaj annak, aki elárulja őt!” Az apostolok ekkor egymástól kérdezgették, ki lehet az, aki ilyet tenne közülük. Ezután az apostolok vitatkozni kezdtek, hogy ki a legnagyobb közöttük. Jézus ekkor ezt mondta nekik: „Az Istent nem ismerő nemzetek királyai hatalmuk alá kényszerítik alattvalóikat. Akiknek pedig hatalmuk van mások fölött, jótevőknek hívatják magukat. Ti azonban ne legyetek ilyenek! Éppen ellenkezőleg: aki közöttetek a legnagyobb, az olyan legyen, mintha ő lenne a legkisebb! Aki vezető, az olyan legyen, mint a többiek szolgája! Mert ki a nagyobb: akit kiszolgálnak, vagy az, aki kiszolgál? Bizony az, akit kiszolgálnak! Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki felszolgál nektek. Ti vagytok, akik mindeddig kitartottatok mellettem minden próbatételben. Ahogyan Atyám királyi hatalmat adott nekem, úgy most én is királyi hatalmat bízok rátok. Királyságomban velem együtt fogtok majd enni és inni az én asztalomnál. Királyi trónokon ültök és uralkodtok majd Izráel népének tizenkét törzse felett.” „Simon, Simon a Sátán engedélyt kért, hogy próbára tehessen titeket, és megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy hited kiállja a próbát. Amikor majd visszatérsz hozzám, erősítsd a testvéreidet!” Erre Péter így felelt: „Uram, kész vagyok börtönbe menni, vagy ha kell, meg is halni veled együtt!” Jézus így válaszolt: „Péter, én mondom neked, hogy ma éjjel, mielőtt a kakas kukorékol, háromszor letagadod még azt is, hogy ismersz engem!” Azután így folytatta: „Amikor elküldtelek titeket pénz, tartalék ruha és saru nélkül, volt-e hiányotok valamiben?” Ők pedig így feleltek: „Nem, mindenünk megvolt.” Ekkor Jézus ezt mondta nekik: „De most, akinek van pénze vagy tarisznyája, vegye magához! Ha pedig nincs kardja, adja el a felsőruháját, és az árán vegyen egyet! Mert mondom nektek, hogy be kell teljesednie rajtam ennek az Írásnak: »Úgy bántak vele, mint egy bűnözővel.« Igen, ezt rólam írták meg, és hamarosan be is fog teljesedni.” A tanítványok ekkor így feleltek: „Nézd, Uram, itt van két kard!” Ő pedig így válaszolt: „Elég!” Ezután Jézus szokása szerint kiment a városból az Olajfák hegyére, a tanítványai pedig követték. Amikor odaért, ezt mondta nekik: „Imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek!” Ezután távolabb ment tőlük, mintegy ötvenlépésnyire. Letérdelt, és így imádkozott: „Atyám, ha ez egyezik akaratoddal, vidd el tőlem ezt a poharat, hogy ne kelljen kiinom! De ne úgy legyen, ahogy én szeretném, hanem, ahogy te akarod!” Ekkor egy angyal jelent meg a Mennyből, és megerősítette Jézust, aki a halálos küzdelemben még erőteljesebben imádkozott. Verejtéke úgy hullott a földre, mintha vércseppek lettek volna. Amikor befejezte az imádkozást, felállt, és visszament a tanítványokhoz. Látta, hogy a szomorúság miatt elaludtak. Felkeltette őket: „Miért alszotok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek!” Amikor ezt mondta, egy csoport érkezett oda. Júdás vezette őket, a tizenkét apostol egyike, aki Jézushoz lépett, hogy köszöntésül megcsókolja az arcát. Jézus így szólította meg: „Júdás, így árulod el az Emberfiát? Ezzel a baráti köszöntéssel adsz nekik jelt?” Amikor a körülötte levő tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték tőle: „Uram, vágjuk-e őket a kardunkkal?” Valamelyik apostol rá is vágott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. De Jézus rászólt arra, akinél a kard volt: „Állj meg! Hagyd abba!” Azután megérintette a szolga fülét, és meggyógyította. Majd odafordult a főpapokhoz, a templomőrséghez és a nép vezetőihez, akik érte jöttek: „Kardokkal és botokkal jöttök ellenem, mintha rabló lennék?! Amikor nap mint nap közöttetek voltam a Templom területén, nem fogtatok el. De most eljött a ti órátok: amikor a sötétség uralkodik.” Ekkor letartóztatták Jézust, elvezették, és a főpap házába vitték. Péter pedig távolról követte őket. Később, amikor az emberek tüzet gyújtottak az udvar közepén, és köré telepedtek, Péter is leült közéjük. Egy szolgálólány meglátta, amint ott ült a tűz fényében. Közelebbről is megnézte, és ezt mondta: „Ő is Jézussal volt!” De Péter letagadta: „Asszony, nem ismerem őt!” Valamivel később másvalaki is meglátta Pétert, és megszólította: „Te is közéjük tartozol!” De Péter így felelt: „Ember! Nem vagyok közülük való!” Körülbelül egy óra múlva valaki más is azt mondta: „Bizony, ő is Jézussal volt, hiszen Galileából való.” De Péter megint letagadta: „Ember, azt sem tudom, miről beszélsz!” Még be sem fejezte, amikor felhangzott a kakas kukorékolása. Az Úr megfordult, és ránézett Péterre, akinek azonnal eszébe jutott, mit mondott neki Jézus: „Ma éjjel, mielőtt a kakas kukorékol, háromszor is le fogod tagadni, hogy ismersz engem.” Ezután Péter kiment, és keservesen sírt. A férfiak pedig, akik Jézust fogva tartották, csúfolni és verni kezdték. Bekötötték a szemét, és ezt mondták neki: „Na, most prófétáld meg, ki ütött rád!” Sok egyéb módon is gúnyolták, és szidalmazták. Amikor felvirradt a reggel, összegyűltek a nép vezetői, a főpapok és a törvénytanítók. Jézust eléjük, vagyis a Főtanács elé állították, és megkérdezték tőle: „Te vagy-e a Messiás? Mondd meg nekünk!” Ő így felelt: „Ha megmondom, nem hiszitek el nekem, ha pedig én kérdezlek titeket, nem válaszoltok. De mostantól fogva az Emberfia ott ül majd Isten hatalmának jobb oldalán.” Ekkor azok megkérdezték: „Szóval, te vagy az Isten Fia?” Ő így felelt: „Igen, én vagyok az.” Ők pedig ezt mondták: „Nincs szükségünk több tanúvallomásra! Most tőle magától hallottuk, hogy ezt mondta!” Ezután az egész csoport elindult, és elvezették Jézust Pilátushoz. Ott így vádolták: „Megállapítottuk, hogy ez az ember félrevezeti népünket. Ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja, hogy ő a Messiás-Király.” Pilátus megkérdezte Jézustól: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus pedig így válaszolt: „Igen, ahogy mondod.” Pilátus ezt mondta a főpapoknak és az összegyűlt sokaságnak: „Semmit nem találok ebben az emberben, amivel vádolni lehetne.” De azok annál inkább bizonygatták: „A tanításaival zavart okoz egész Júdeában! Az egész népet fellázítja! Galileában kedte, és most már itt is!” Amikor Pilátus ezt hallotta, megkérdezte, hogy Jézus Galileából való-e. Amikor megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte hozzá Jézust. Heródes azokban a napokban éppen Jeruzsálemben tartózkodott, és nagyon megörült, mikor meglátta Jézust. Sokat hallott már róla, és remélte, hogy majd a szeme láttára tesz valamilyen csodát. Sokáig faggatta, de Jézus egy szót sem válaszolt neki. A főpapok és törvénytanítók Heródes előtt is hevesen vádolták Jézust. Heródes és a katonái is megvetően bántak vele: kigúnyolták, és csúfot űzve belőle előkelő ruhát adtak rá, majd visszaküldték Pilátushoz. Heródes és Pilátus ezen a napon kötöttek barátságot. Előzőleg ugyanis haragban voltak. Ekkor Pilátus maga elé hívatta a főpapokat, a zsidók vezetőit és az összegyűlt sokaságot. Ezt mondta nekik: „Elém hoztátok ezt az embert, és azzal vádoljátok, hogy tanításaival félrevezeti a népet. Előttetek hallgattam ki, és úgy találtam, hogy amivel vádoljátok, abban ártatlan. Elküldtem őt Heródeshez, de ő is úgy találta, hogy ez az ember nem követett el semmit, amiért büntetést érdemelne, ezért visszaküldte hozzánk. Látjátok hát, hogy semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megkorbácsoltatom hát, azután pedig szabadon fogom bocsátani.” [17] Ekkor mindazok, akik Pilátus előtt összegyűltek, kiabálni kezdtek: „Őt végeztesd ki! Barabbást engedd szabadon!” (Ez a Barabbás nevű fogoly részt vett a városban korábban kitört lázadásban, és gyilkosságot is elkövetett.) Pilátus szabadon akarta engedni Jézust, ezért újra kihirdette, hogy elengedi. De a tömeg még jobban kiabált: „Keresztre vele! Feszítsd keresztre!” Pilátus harmadszor is megkérdezte: „Miért? Mi rosszat tett? Ez az ember nem bűnös! Semmit sem találtam benne, amiért halált érdemelne. Megkorbácsoltatom, és utána szabadon engedem.” De a tömeg hangosan kiabálva követelte, hogy Jézust feszítsék keresztre, s így végezzék ki. Végül a kiáltozásukkal fölülkerekedtek, és Pilátus engedett nekik. Kihirdette az ítéletét: teljesíti, amit követelnek tőle. Kívánságuk szerint szabadon engedte Barabbást, aki lázadásért és gyilkosságért volt elítélve. Ugyanakkor elrendelte, hogy Jézust — akaratuknak megfelelően — végezzék ki. Ezután Jézust a katonák elvezették. Útközben szembe jött velük egy Cirénéből való, Simon nevű férfi, aki éppen a vidékről jött a városba. A katonák kényszerítették Simont, hogy vigye a keresztfát Jézus után. Nagy tömeg követte Jézust, köztük asszonyok is, akik jajgattak és siratták őt. Jézus odafordult hozzájuk: „Jeruzsálemi asszonyok, ne engem sirassatok! Inkább magatokat és a gyerekeiteket sirassátok! Mert eljönnek a napok, amikor azt mondják: »Milyen boldogok az asszonyok, akiknek nem lehetett gyermekük! Azok a boldogok, akik nem szültek és nem szoptattak gyermeket!« A hegyeknek azt mondják majd: »Essetek ránk!«, és a domboknak: »Rejtsetek el minket!« Mert ha a zöldellő fával ezt teszik, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” A katonák Jézussal együtt két bűnözőt is elvezettek, hogy őket is kivégezzék. Amikor megérkeztek arra a helyre, amelyet így neveztek: „Koponya”, ott Jézust keresztre feszítették. Ugyanezt tették a két bűnözővel is. Egyiküket Jézus jobb oldalán, a másikat a bal oldalán feszítették meg. Azután Jézus ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek!” A katonák sorsvetéssel elosztották maguk között Jézus ruháit. Az összegyűlt sokaság pedig ott állt, és nézte, mi történik. A vallási vezetők így gúnyolták Jézust: „Másokat meg tudott menteni, most mentse meg saját magát, ha valóban ő a Messiás, Isten választottja!” A katonák is gúnyolták Jézust. Ecetet kínáltak neki, és azt mondták: „Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magad!” Jézus feje fölött ez a felirat volt: „ EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA.” Az egyik bűnöző, akit szintén keresztre feszítettek, így sértegette: „Hát nem te vagy a Krisztus?! Akkor mentsd meg magadat, és minket is!” De a másik bűnöző rászólt: „Nem félsz Istentől? Te is halálra vagy ítélve, mint ő. Csakhogy a mi ítéletünk jogos, mert azt kapjuk, amit megérdemeltünk, ő viszont nem tett semmi rosszat!” Azután ezt mondta: „Jézus! Ne felejtkezz meg rólam, amikor eljössz, hogy királyi uralkodásodat elkezdd!” Jézus így felelt neki: „Mondom neked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Délben elsötétült az ég, és délután három óráig sötétség borította az egész földet, mert a Nap elhomályosult. A Templom belsejében a függöny kettéhasadt. Jézus felkiáltott: „Atyám, a kezedbe teszem le szellememet.” Amikor ezt kimondta, meghalt. Amikor a római százados látta ezt, Istent dicsérte, és azt mondta: „Ez az ember valóban igazságos és ártatlan volt!” Akik erre az eseményre kíváncsian odagyűltek, és látták mindazt, ami történt, ezután mellüket verve hazamentek. Akik ismerték Jézust és azok az asszonyok, akik Galileától idáig követték, egy kissé távolabb álltak, és mindezt végignézték. [50-51] Volt egy József nevű férfi, a Főtanács egyik tagja, aki a júdeai Arimátia városából származott. Jó és igazságos ember volt, aki maga is várta Isten Királyságának eljövetelét, és nem értett egyet a többiekkel, amikor a Főtanács halálra ítélte Jézust. *** József — Jézus halála után — Pilátushoz ment, és engedélyt kért tőle, hogy Jézus holttestét eltemesse. Majd levette a keresztről a testet, vászonba tekerte, és elhelyezte egy sziklasírba, amelybe még senkit sem temettek. Ez az előkészület napjának végén történt, és már közel volt a szombati ünnep kezdete. Az asszonyok, akik Galileától kezdve követték Jézust, Józseffel mentek, látták a sírt, és azt is, hogyan helyezték el a sziklasírba Jézus testét. Azután hazamentek, és előkészítették az illatszereket, amelyeket temetésnél szoktak használni. A szombat ünnepén azonban otthon maradtak a Törvény parancsa szerint. A hét első napján, kora hajnalban az asszonyok kimentek a sziklasírhoz, és vitték az elkészített illatszereket is. A sír bejáratát egy nehéz kő zárta el, de mire odaértek, már félre volt gördítve. Így be tudtak menni a sziklasírba, de az Úr Jézus testét nem találták. Ezen nagyon elcsodálkoztak és nem tudták, mitévők legyenek. Ekkor hirtelen két férfi jelent meg mellettük fénylő ruhában. Az asszonyok megrémülve lehajtották a fejüket, de azok így bátorították őket: „Miért a halottak között keresitek az élőt? Nincs itt, mert feltámadt! Emlékezzetek rá, hogy még Galileában megmondta nektek: »Szükséges, hogy az Emberfiát a bűnösök kezébe adják, keresztre feszítsék, és hogy a harmadik napon feltámadjon.«” Ekkor az asszonyok visszaemlékeztek, hogy Jézus valóban ezt mondta nekik, majd visszamentek a városba, és mindent elmondtak a tizenegy apostolnak és a többieknek. Az asszonyok csoportjában volt a magdalai Mária, Johanna és Mária, Jakab anyja, meg más asszonyok is, akik a feltámadás hírét hozták. Az apostolok azonban nem hittek az asszonyoknak, és képtelenségnek tartották, amit mondtak. Péter mégis felkelt, és elfutott a sírhoz. Ott lehajolva benézett a sírkamrába, de csak a vászonlepedőket látta. Azután elment, és azon töprengett, hogy vajon mi történhetett. Ugyanezen a napon Jézus két tanítványa elindult Jeruzsálemből Emmausba, egy kis faluba, amely a várostól tizenkét kilométer távolságra volt. Útközben azokról az eseményekről beszélgettek, amelyek a napokban történtek. Amíg így beszélgettek és vitatkoztak, maga Jézus csatlakozott hozzájuk, és együtt ment velük. A tanítványok azonban nem tudták, hogy ő az, mert valami megakadályozta őket abban, hogy ráismerjenek. Jézus megkérdezte tőlük: „Miről beszélgettek?” Ekkor azok szomorú arccal megálltak. Az egyik, akit Kleopásnak hívtak, ezt felelte: „Úgy látszik te vagy az egyetlen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt itt ezekben a napokban.” „Miért, mi történt?” — kérdezte Jézus. Azok így feleltek: „A názáreti Jézusról van szó, aki szavaival és tetteivel egyaránt bizonyította, hogy hatalmas próféta Isten és az emberek előtt. De népünk főpapjai és vezetői kiszolgáltatták őt, és elérték, hogy halálra ítéljék és kivégezzék a kereszten. Pedig mi azt vártuk és reméltük, hogy ő fogja Izráel népét felszabadítani. De már három napja, hogy mindez történt. Ezenkívül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket. Ma korán reggel kimentek a sírhoz, ahová Jézus testét temették, de a holttestet nem találták ott. Mikor visszajöttek, azt állították, hogy látomásban angyalokat láttak, akik azt mondták, hogy Jézus él. Ekkor néhányan közülünk kimentek a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok mondták, de Jézust magát nem látták.” Ekkor Jézus kezdett beszélni: „Milyen értetlenek és nehéz felfogásúak vagytok! Milyen nehezen hiszitek el, amit a próféták mondtak! Hát nem éppen ezeket kellett a Messiásnak elszenvednie, mielőtt bement a dicsőségébe?” Azután Jézus elmagyarázta a két tanítványnak mindazt, amit az Írások őróla mondtak. Mózes könyveivel kezdte, és folytatta az összes többi prófétával, az egész Íráson keresztül. Közben megérkeztek Emmausba, ahová indultak, de Jézus úgy tett, mintha tovább akarna menni. A tanítványok azonban nagyon kérlelték: „Maradj velünk, hiszen a nap is lenyugodott már, mindjárt beesteledik!” Így hát Jézus velük maradt, és együtt mentek be a faluba. Amikor asztalhoz ültek, Jézus a kezébe vette a kenyeret, hálát adott Istennek, tört a kenyérből, és a tanítványoknak adta, akiknek ebben a pillanatban megnyílt a szemük. Ráismertek Jézusra, de ő eltűnt a szemük elől. „Hát nem ezt éreztük, amikor útközben az Írásokat magyarázta, és feltárta előttünk a próféciák igazi értelmét?” — mondták egymásnak a tanítványok. Azon nyomban fel is kerekedtek, és visszaindultak Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegy apostolt, és a többieket, akik ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr! Megjelent Simonnak!” Ekkor ők ketten is elmondták, mi történt velük az úton, és hogyan ismerték fel Jézust arról, ahogyan megtörte a kenyeret. Még be sem fejezték, amikor hirtelen maga Jézus jelent meg közöttük, és a szokásos módon köszönt nekik: „Békesség!” Ettől nagyon megrémültek, és félelmükben azt hitték, hogy valamilyen szellemet látnak. De Jézus bátorította őket: „Miért vagytok összezavarodva? Miért nem hisztek a szemeteknek? Nézzétek meg a kezemet és lábamat! Érintsetek meg, és győződjetek meg róla, hogy valóban én vagyok az! A szellemeknek nincs sem húsa, sem csontja, de amint látjátok, nekem van.” S ezzel megmutatta nekik a kezeit és lábait. De azok örömükben még mindig nem tudták elhinni, hogy valóság, amit látnak, és csak csodálkoztak. Ekkor Jézus megkérdezte: „Van itt valami ennivaló?” Akkor adtak neki egy darab sült halat, s ezt Jézus a szemük láttára megette. Azután ezt mondta: „Látjátok, erről beszéltem nektek, amíg veletek voltam! Szükséges volt, hogy minden beteljesedjen, amit megírtak rólam Mózes Törvényében, a próféták könyveiben és a zsoltárokban!” Ezután megvilágosította a tanítványok értelmét, hogy értsék az Írásokat. Majd ezt mondta nekik: „Az Írásokban ez áll: a Messiásnak szenvednie kell, de a harmadik napon fel fog támadni a halálból. [47-48] Ti láttátok, hogy ez megtörtént! Tanúk vagytok erre. Ezért menjetek és az én nevemben hirdessétek mindenkinek, hogy bűneikre bocsánatot nyerhetnek. Hirdessétek, hogy térjenek vissza Istenhez, változtassák meg gondolkodásukat és akkor Isten is megbocsát nekik. Kezdjétek itt, Jeruzsálemben, és mondjátok el mindenkinek az egész világon! *** Én pedig el fogom küldeni hozzátok, akit Atyám megígért nektek, de amíg azt a mennyei erőt meg nem kapjátok, maradjatok itt, Jeruzsálemben!” Ezután Jézus kivezette a tanítványait Jeruzsálemből, mejdnem egészen Betániáig. Ott felemelte a kezét, és megáldotta őket, közben felemelkedett és eltávolodott tőlük. Így vitték fel őt a Mennybe. A tanítványok imádták Jézust, és nagy örömmel tértek vissza Jeruzsálembe. Mindig a Templom területén tartózkodtak, dicsérték és áldották Istent. Kezdetben volt az Ige, aki Istennel együtt volt, és maga is Isten volt. Az Ige kezdetben együtt volt Istennel. Minden az Ige által jött létre, nélküle egyetlen teremtmény sem keletkezett. Benne volt az élet, amely a világosság volt az emberek számára. A világosság fénylik a sötétségben, de a sötétség sohasem tudta legyőzni, feltartóztatni vagy megérteni. Isten küldött egy embert, akit Jánosnak hívtak. Ő azért jött, hogy tanúskodjon a világosságról, s hogy mindenki halljon arról, aki a világosság, és higgyen benne. Nem ő volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúskodjon a világosságról mindenkinek. Az igazi világosság — aki mindenkit megvilágosít — már készen volt arra, hogy megjelenjen. Már a világon volt, és bár ez a világ általa jött létre, az emberek mégsem ismerték fel őt. A saját birtokába jött, de a saját népe nem fogadta be. Akik viszont befogadták — vagyis akik hisznek benne —, azoknak mind felhatalmazást és lehetőséget adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Azonban ők nem úgy születtek, ahogyan a gyermekek világra jönnek. Nem az emberi testből származnak, nem testi vágyból, nem a férfi akaratából, hanem magától Istentől születtek. Az Ige hús-vér emberré lett, és közöttünk élt, mi pedig közelről szemléltük a dicsőségét. Igen, a Mennyei Atyától származó egyszülött Fiú dicsőségét, akiben az isteni kegyelem és a valóság teljessége lakik. Őróla tanúskodott Bemerítő János, amikor hirdette: „Ő az — kiáltott fel —, akiről előre megmondtam, hogy el fog jönni! Ő az, aki ugyan később érkezik, mint én, mégis nagyobb nálam, mert már akkor is létezett, amikor én még meg sem születtem.” Ő az, akinek a teljességéből kaptunk mindannyian sokféle kegyelmet, áldást és ajándékot az isteni kegyelem alapján. A Törvényt Mózesen keresztül kaptuk, de a kegyelem és a valóság a Messiás Jézuson keresztül jött el hozzánk. Istent soha nem látta egyetlen ember sem. Az egyszülött Fiú — aki maga is Isten, és nagyon szoros közösségben van az Atyával —, ő mutatta meg nekünk, és ismertette meg velünk, milyen az Isten. A jeruzsálemi vallási vezetők papokat és lévitákat küldtek Bemerítő Jánoshoz, hogy kérdezzék meg tőle: „Ki vagy te?” János nyíltan megmondta, és elismerte: „Nem én vagyok a Messiás!” „Akkor ki vagy, talán Illés?” — kérdezték. „Nem” — mondta János. „Te vagy a Próféta?” János így felelt: „Nem, az sem vagyok.” Ekkor ezt kérdezték tőle: „Hát akkor ki vagy? Mondd meg, hogy válaszolhassunk azoknak, akik minket elküldtek! Mit mondasz magadról?” Végül Bemerítő János Ézsaiás próféta szavaival válaszolt: „Az a hang vagyok, aki ezt kiáltja: »Készítsetek utat az Örökkévalónak a pusztaságban!«” Ezek a küldöttek a farizeusok csoportjához tartoztak. Tovább kérdezgették Jánost: „Ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem pedig a Próféta, akkor miért meríted be az embereket?” János erre így válaszolt: „Igaz, én vízbe merítem be az embereket, de van közöttetek valaki, akit nem ismertek. Ő az, aki később fog megérkezni, mint én, s akinek még a saruját sem vagyok méltó levenni a lábáról.” Mindezek a Jordán folyó keleti oldalán lévő Betániában történtek, ahol János bemerítette az embereket. Másnap Bemerítő János meglátta Jézust, amint feléje közeledett, és ezt mondta: „Nézzétek! Ő az Isten Báránya, aki magára veszi az egész világ összes bűnét! Ő az, akiről azt mondtam, hogy később fog megérkezni, mint én, mégis nagyobb nálam, mert már előttem létezett. Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért merítem vízbe az embereket, hogy Izráel népe számára lelepleződjön, hogy ő a Messiás.” Ezután János így tanúskodott: „Láttam a Szent Szellemet, amikor leszállt a Mennyből, mint egy galamb, és megnyugodott őrajta. Nem ismertem őt, de aki elküldött, hogy vízbe merítsem be az embereket, azt mondta nekem: »Látni fogod, hogy a Szent Szellem leszáll, és megnyugszik egy férfin. Ő az, aki majd Szent Szellembe fog bemeríteni.« Mivel pedig szemtanúja voltam annak, hogy ez beteljesedett, ezért tanúsítom, hogy ő az Isten Fia.” A következő napon Bemerítő János — két tanítványával együtt — ismét ugyanott volt. Megint észrevette Jézust, amint ott járt-kelt, és ezt mondta: „Nézzétek! Ő az Isten Báránya!” Amikor ezt az a két tanítvány meghallotta, Jézus után indultak. Jézus megfordult, látta, hogy követik, és megkérdezte tőlük: „Mit akartok?” Ők ezt kérdezték: „Rabbi, hol laksz?” („Rabbi” azt jelenti: „Mester, Tanító”.) „Gyertek velem, és meglátjátok!” — válaszolta Jézus. Azok ketten vele is mentek, és megnézték, hol lakik. Körülbelül délután négy óra volt akkor, és aznap nála is maradtak. Ez a két tanítvány hallotta, amit János Jézusról mondott, és követték Jézust. Az egyikük András volt, Simon Péter testvére. András azonnal megkereste a testvérét, Simont, és ezt mondta neki: „Rátaláltunk a Messiásra!” (A héber „Messiás” szó görögül „Krisztus”, magyarul „Felkent”.) Azután András odavezette Simon Pétert Jézushoz, aki ránézett, és ezt mondta: „Te Simon vagy, Jóna fia. Kéfás lesz a neved.” (Ez azt jelenti: „Péter”, vagyis kő. ) Másnap Jézus el akart menni Galileába. Ekkor találkozott Fülöppel, és megszólította: „Csatlakozz hozzám, és kövess engem!” Fülöp Bétsaidából, András és Péter városából származott. Később Fülöp találkozott Nátánaéllel, és elújságolta neki: „Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a Törvényben, és akiről a próféták is írtak! Jézusnak hívják, József fia, és Názáretből való.” Nátánaél így válaszolt: „Ugyan, mi jó jöhet Názáretből?” „Gyere, és nézd meg magad!” — válaszolt Fülöp. Amikor Jézus látta, hogy Nátánaél közeledik feléje, azt mondta róla: „Nézzétek, itt jön egy igazi izraelita, akiben semmi hamisság nincsen!” Nátánaél csodálkozva kérdezte: „Honnan ismersz engem?” Jézus ezt válaszolta: „Láttalak téged a fügefa alatt, mielőtt Fülöp idehívott.” Ekkor Nátánaél ezt mondta: „Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izráel Királya!” Jézus így felelt: „Azért hiszel, mert azt mondtam, hogy láttalak a fügefa alatt? Ennél nagyobb dolgokat is látsz majd.” És így folytatta: „Igazán mondom nektek: meglátjátok majd a megnyílt Mennyet, és Isten angyalait, amint fel- és leszállnak az Emberfiára.” Két nappal később lakodalom volt a galileai Kánában, amelyen Jézus anyja is részt vett. Meghívták Jézust és a tanítványait is. A lakodalom közben elfogyott a bor, s ekkor Jézus anyja szólt a fiának: „Nincs több boruk!” Jézus azonban ezt válaszolta: „Mi közünk nekünk ehhez? Nem jött még el az én időm.” Jézus anyja mégis szólt a szolgáknak: „Akármit mond nektek, tegyétek meg!” Volt ott hat nagyméretű, kőből készült víztartó, amelyet a zsidók a szertartásos tisztálkodáshoz szoktak használni. Ezekbe egyenként kb. 80–120 liter víz fért. Jézus szólt a szolgáknak: „Töltsétek meg az edényeket vízzel!” Azok pedig színig töltötték a víztartókat. Azután Jézus mondta nekik: „Merítsetek belőle, és vigyétek a násznagynak!” A szolgák így is tettek. A násznagy megkóstolta a borrá változott vizet. (Ő nem tudta, honnan van a bor, de a szolgák, akik hozták, tudták.) Akkor a násznagy odahívta a vőlegényt, és azt mondta neki: „Mindenki a legjobb bort szolgálja fel először, és amikor a vendégek már részegek, akkor hozzák az olcsó bort. Te meg mostanáig tartogattad a legjobb borodat?” Jézus jelei és csodái közül ez volt az első, amelyet a galileai Kánában mutatott meg. Kézzelfoghatóan megmutatta a dicsőségét, a tanítványai pedig hittek benne. Ezután Kapernaumba ment anyjával, testvéreivel és tanítványaival együtt, és ott maradtak néhány napig. Közeledett már a júdeaiak páska ünnepe, ezért Jézus felment Jeruzsálembe. Látta, hogy a Templom udvarában marhákat, juhokat, galambokat árulnak, és pénzváltók ülnek az asztalaiknál. Ekkor felragadott néhány kötelet, azokat marokra fogta, mint egy korbácsot, és kizavarta a kereskedőket a Templom területéről, a juhokkal és a marhákkal együtt. A pénzváltók pénzét szétszórta, és asztalaikat felborította. A galambárusoknak is mondta: „Ki innen! Vigyétek el ezeket! Ne tegyétek Atyám házát piactérré!” Tanítványainak eszébe jutott, hogy az Írás ezt mondja: „Templomod iránti féltékeny, szenvedélyes szeretet emészt engem.” Egyes júdeaiak, ezt mondták Jézusnak: „Mutass nekünk valami csodás jelet annak bizonyítására, hogy jogod van ilyeneket tenni!” Jézus ezt felelte: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt újra felépítem!” Erre azok így válaszoltak: „Negyvenhat évig építették a Templomot, te meg három nap alatt újjáépítenéd?!” De nem értették meg, hogy Jézus nem a Templom épületeiről, hanem a saját testéről beszélt. Később, már Jézus feltámadása után, tanítványai visszaemlékeztek mindarra, amit ekkor mondott, és hittek az Írásban és Jézus szavaiban. Amíg Jézus Jeruzsálemben volt a páska ünnepén, sokan hittek és bíztak benne, mert látták a csodákat, amelyeket tett. Ő azonban nem bízta magát rájuk, mert ismerte őket. Nem volt szüksége rá, hogy valaki megmondja neki, mi van az emberekben, mert eleve jól ismerte mindegyiküket. Volt a farizeusok között egy ember, akit Nikodémusnak hívtak, és a júdeaiak egyik vallási vezetőjének számított. Egyik éjjel eljött Jézushoz, és azt mondta neki: „Mester, biztosan tudjuk, hogy téged Isten küldött tanítóul. Ilyen csodákat, amelyeket te teszel, csak akkor tehet valaki, ha Isten van vele.” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra, nem láthatja meg Isten Királyságát.” Nikodémus megkérdezte: „Hogyan születhet valaki újra, ha már megöregedett? Hiszen nem mehet vissza anyja méhébe, hogy másodszor is megszülessen!” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom neked, hogy aki nem születik újra víz és a Szent Szellem által, az nem képes belépni Isten Királyságába. Ami testből született, az testi természetű, ami pedig a Szent Szellemtől született, az szellemi természetű. Ne csodálkozz, hogy azt mondtam: újra kell születnetek! A szél fúj, amerre akar. Hallod a hangját, de nem tudod, honnan jön, és merre tart. Ehhez hasonló természetű mindenki, aki a Szent Szellemtől született.” Nikodémus megkérdezte: „Hogyan lehet ez?” „Te Izráel népének tanítója vagy, mégsem érted ezt? Igazán mondom neked, mi arról beszélünk, amit jól ismerünk. Olyan dolgokról tanúskodunk, amelyeket saját szemünkkel láttunk, mégsem hisztek nekünk. Eddig csupán földi dolgokról beszéltem nektek, de ezeket sem hittétek el. Hogyan fogjátok elhinni, ha majd a mennyei dolgokról beszélek? Soha senki sem ment fel a Mennybe, kivéve az Emberfiát, azt az egyet, aki a Mennyből jött le. Ahogyan Mózes fölemelte a rézkígyót a pusztában, úgy fogják az Emberfiát is fölemelni, hogy aki hisz benne, az örökké éljen. Mert Isten úgy szerette az embereket, hogy az egyszülött Fiát adta oda cserébe értük, hogy aki hisz a Fiában, az ne pusztuljon el, hanem örök életet kapjon. Isten nem azért küldte a Fiát az emberek közé, hogy elítélje őket, hanem azért, hogy a Fiú közreműködésével megmenekülhessenek. Aki hisz a Fiúban, azt nem fogják elítélni. De aki nem hisz benne, az máris elmarasztaló ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. Az ítélet pedig ez: a világosság eljött az emberek közé, de ők jobban szerették a sötétséget, mert gonosz dolgokat tettek. Ugyanis, akik gonosz dolgokat tesznek, azok mind gyűlölik a világosságot, és nem jönnek ki a világosságra, nehogy a tetteik gonoszsága lelepleződjön. Aki viszont az igazságot követi, és azt teszi, ami helyes, az kijön a világosságra, hogy nyilvánvaló legyen: ezeket a dolgokat Isten tetszése szerint és Isten által tette.” Jézus ezután tanítványaival együtt Júdeába ment. Ott időzött velük, és bemerítették az embereket. Bemerítő János pedig Szálim közelében, Ainonnál merítette be az embereket, mert ott bőven volt víz. Sokan jöttek hozzá, és bemerítkeztek nála. (Jánost ekkor még nem zárták börtönbe.) Egyszer János néhány tanítványa vitába keveredett valakivel, aki a zsidó vallási hagyományokat követte. A bemerítkezésről és a megtisztulás szertartásáról vitatkoztak. Végül odamentek Jánoshoz, és megkérdezték: „Mester, emlékszel arra a férfira, aki veled volt a Jordánon túl, és akiről tanúskodtál? Most ő is bemerít, és csak úgy tódul hozzá mindenki!” János így válaszolt: „Az ember a saját erejéből semmire sem jut. Csak annyit tehet, hogy elfogadja, amit Istentől kap ajándékba. Ti magatok vagytok a tanúim, hogy világosan megmondtam: nem én vagyok a Messiás! Engem Isten azért küldött, hogy a Messiás előtt menjek, és utat készítsek számára. Akinek menyasszonya van, az a vőlegény! A vőlegény barátja pedig csak vár és figyel, hogy mikor hallja meg a vőlegény hangját. S mennyire örül, amikor meghallja! Most én is így örülök. Boldog vagyok, hogy ő megérkezett! Neki ettől fogva egyre feljebb és feljebb kell emelkednie, én pedig egyre kevésbé leszek fontos.” „Ő a Mennyből, Istentől jött, ezért mindenkinél hatalmasabb. Aki a földről származik, az a földhöz tartozik, és földi dolgokról beszél. Ő azonban a Mennyből, Istentől jött, és mindenkinél hatalmasabb! Ő arról beszél, amit saját maga látott és hallott, az emberek mégsem fogadják el, amit mond. Azok viszont, akik hisznek neki, ezzel azt bizonyítják, hogy Isten megbízható, és igazat mond. Mert akit Isten küldött, az valóban Isten szavait és személyes üzenetét mondja. Isten a Szent Szellemet korlátozás nélkül adja naki, mert az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van. Aki viszont nem engedelmeskedik a Fiúnak, az sohasem látja meg az örök életet, hanem Isten haragja alatt marad.” Egyesek azt híresztelték a farizeusoknak, hogy Jézus több tanítványt merít be és vonz maga köré, mint Bemerítő János. (Bár maga Jézus nem merített be senkit, csak a tanítványai.) Mikor Jézus erről tudomást szerzett, elhagyta Júdeát, és újra visszatért Galileába. Útközben keresztül kellett mennie Samárián. Így jutott el egy samáriai város, Sikár szélére. Ez a hely közel volt ahhoz a birtokhoz, amelyet egykor Jákób adott a fiának, Józsefnek. Mivel Jézus az utazástól elfáradt, leült a kút mellé, amelyet Jákób kútjának neveztek. Dél felé járt az idő. [7-8] A tanítványok éppen bementek a városba, hogy valami ennivalót vegyenek. Ekkor ért a kúthoz egy samáriai asszony, aki a városból jött, hogy vizet merítsen. Jézus megszólította: „Kérlek, adj nekem inni!” *** A samáriai asszony csodálkozva kérdezte: „Hogy kérhetsz tőlem vizet zsidó létedre, mikor én samáriai asszony vagyok?!” (A zsidók ugyanis szóba sem álltak a samáriai lakosokkal.) Jézus így válaszolt: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, akkor tudnád, hogy ki az, aki vizet kért tőled — s akkor te kértél volna vizet tőle, ő pedig friss forrásvizet adott volna neked.” Ekkor az asszony megkérdezte: „Uram, hogyan vennél forrásvizet? Hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Nagyobb lennél, mint Jákób atyánk, aki ezt a kutat adta nekünk? Ő maga is ebből ivott, a fiai is, meg a nyájai is.” Jézus így válaszolt: „Akik ebből a vízből isznak, azok újra megszomjaznak, de aki abból a vízből iszik, amelyet tőlem kap, az soha többé nem szomjazik meg. Sőt, az a víz, amelyet én adok neki, forrássá válik benne, s olyan víz ömlik majd belőle, amely örök életet ad.” „Uram, adj nekem is abból a vízből, hogy ne legyek többé szomjas, és ne kelljen innen hordanom a vizet!” — kérte az asszony. Jézus ekkor azt mondta neki: „Menj, hívd a férjedet, és jöjjetek vissza!” Az asszony így válaszolt: „Nincs férjem.” Jézus így felelt: „Ez valóban igaz, nincs férjed! Öt férjed volt, de akivel most együtt élsz, az nem a férjed. Igazat mondtál.” Ekkor az asszony így felelt: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Őseink ezen a hegyen imádták Istent. Ti, júdaiak, azonban azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell Istent imádni.” Jézus így válaszolt neki: „Asszony, higgy nekem: eljön az idő, amikor nem kell sem Jeruzsálembe, sem erre a hegyre felmennie annak, aki a Mennyei Atyát akarja imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig ismerjük azt, akit imádunk, mert az, aki a szabadulást hozza, a zsidók közül jön. Eljön majd az idő, sőt, már itt is van, amikor az igazi imádók szellemben és igazán imádják a Mennyei Atyát, mert az Atya olyanokat keres, akik őt így imádják. Isten szellem, ezért akik őt imádják, azoknak is szellemben és igazságban kell imádniuk őt.” Az asszony így válaszolt: „Tudom, hogy egyszer eljön a Messiás, és amikor majd eljön, mindent megmagyaráz nekünk.” „Én vagyok az, aki veled beszélek” — mondta neki Jézus. Ebben a pillanatban érkeztek meg a tanítványok. Nagyon elcsodálkoztak, hogy Jézus egy asszonnyal beszélget. De egyikük sem kérdezte meg, hogy mit akart tőle, vagy miért beszélgetett vele. Az asszony ekkor a kútnál hagyta a vizeskorsóját, visszament, és hívta a város lakóit: „Gyertek, nézzétek meg azt a férfit, aki mindent elmondott nekem, amit tettem! Lehet, hogy ő a Messiás?” Azok pedig kimentek Jézushoz. Amíg az asszony a városba ment, a tanítványok kínálták Jézust: „Mester, egyél valamit!” De ő ezt felelte: „Van mit ennem, de erről ti nem tudtok.” A tanítványok egymást kérdezgették: „Hogy lehet ez? Talán valaki hozott neki ennivalót?” Jézus így válaszolt: „Számomra az az étel, ha azt teszem, amit az Atya rám bízott, hiszen ezért küldött el. Az táplál engem, amikor egészen elvégzem, amivel megbízott. A vetés idején azt szoktátok mondani: »Még négy hónap, és aratni fogunk.« Én pedig azt mondom nektek: nyissátok ki a szemeteket, és lássátok meg, hogy a gabona már megérett az aratásra! Aki learatja, meg is kapja érte a bérét, mert az örök életre gyűjti össze a termést. Ezért együtt örül a vető és az arató. A közmondás ráillik erre: »Az egyik vet, a másik meg arat.« Én azért küldtelek el titeket, hogy learassátok, amit mások vetettek. Mert valóban mások dolgoztak vele, ti pedig folytatjátok, amit ők elkezdtek: learatjátok a munkájuk gyümölcsét.” Abban a samáriai városban sokan hittek Jézusban, mivel az az asszony elmondta nekik: „Mindent megmondott nekem, amit csak tettem.” Ezért a samáriaiak Jézushoz tódultak, kérték, hogy maradjon velük, és ő ott is maradt még két napig. Ezalatt nagyon sokan hallgatták Jézust, és még többen hittek benne. Később meg is mondták az asszonynak: „Először amiatt hittünk Jézusban, amit te mondtál róla. Most már magunk is hallottuk őt, és meggyőződtünk róla, hogy valóban ő az egész világ Üdvözítője.” Két nap múlva Jézus továbbment Galileába. (Korábban azt mondta, hogy a prófétának nincs becsülete a saját hazájában.) Amikor odaért, a galileaiak szívesen fogadták, ugyanis voltak közöttük olyanok, akik ott voltak Jeruzsálemben az ünnepen, és látták mindazt, amit Jézus tett. Azután Jézus újra a galileai Kánába ment, ahol korábban a vizet borrá változtatta. Élt Kapernaumban egy magas rangú királyi tisztviselő, akinek a fia beteg volt. Amikor meghallotta, hogy Jézus Júdeából Galileába érkezett, eljött hozzá. Kérte, hogy menjen vele, és gyógyítsa meg a fiát, aki már haldoklott. Jézus azt felelte: „Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek.” De a királyi tisztviselő kérlelte: „Uram, gyere velem, mielőtt még meghalna a gyermekem!” Jézus ezt mondta: „Menj csak haza, a fiad élni fog!” Ő pedig hitt Jézus szavának, és hazament. Útközben találkozott a szolgáival, akik azzal a hírrel jöttek elé, hogy a fia már jobban van. Megkérdezte őket, mikor lett jobban a gyermek. Azok mondták, hogy előző nap délután egy órakor múlt el a láza. Az apa visszaemlékezett arra, hogy Jézus pontosan abban az órában mondta neki: „A fiad élni fog!” — és hitt Jézusban egész családjával együtt. Ez volt a második csodálatos jel, amelyet Jézus tett, miután Júdeából Galileába érkezett. Ezek után egy ünnep következett, amelyre a júdeaiak fel szoktak menni Jeruzsálembe, és Jézus is felment. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy Betesda nevű vízgyűjtő medence, amelyet öt oszlopcsarnok vesz körül. Itt nagyon sok beteg feküdt: vakok, sánták és bénák. [4] Volt közöttük egy férfi, aki már harmincnyolc éve szenvedett valamilyen betegségben. Jézus látta, hogy ott fekszik, és tudta, hogy milyen régóta beteg. Megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?” Az így felelt: „Uram, nincs senki, aki segítene rajtam, és bevinne a medencébe, amikor a víz felkavarodik. Mire odaérek, mindig valaki más lép be előttem.” Ekkor Jézus ezt mondta: „Kelj fel, fogd a hordágyadat, és menj haza!” A férfi azonnal meggyógyult, felkelt, fogta a hordágyát, és elment. Mivel ez szombaton történt, a zsidók rászóltak: „Szombat van, a Törvény szerint nem szabad terhet hordoznod!” Ő ezt felelte: „Aki meggyógyított, az mondta, hogy fogjam a hordágyamat, és menjek haza.” Azok megkérdezték: „Ki volt az az ember?” De a meggyógyított férfi erre nem tudott válaszolni, mert közben Jézus eltűnt, mivel nagy tömeg volt azon a helyen. Később a Templom területén Jézus találkozott ezzel a férfival, és azt mondta neki: „Látod, most visszakaptad az egészségedet, de vigyázz, hogy többé ne vétkezz, különben valami még rosszabb történhet veled!” Ezután a férfi megmondta a vallási vezetőknek, hogy Jézus volt az, aki meggyógyította őt. Ettől fogva a vallási vezetők üldözték, és meg akarták ölni Jézust, mivel szombaton gyógyította meg azt a beteget. Jézus ezt mondta nekik: „Mindaddig, amíg Atyám dolgozik, én is dolgozom!” Emiatt még inkább meg akarták ölni, mivel megszegte a szombatra vonatkozó törvényt, ráadásul Istent is apjának nevezte, s ezzel egyenlővé tette magát Istennel. Jézus ekkor így válaszolt nekik: „Igazán mondom nektek: a Fiú semmit sem tehet a saját elhatározásából, csak azt, amit az Atyától lát, mert látja, hogy mit tesz az Atya, és ő is ugyanazt teszi. Az Atya szereti a Fiút, ezért mindent megmutat neki, amit tesz. Sőt, még ezeknél nagyobb dolgokat is fog rábízni, s akkor fogtok majd igazán csodálkozni! Az Atya feltámasztja a halottakat, és életet ad nekik. Ugyanígy a Fiú is életet ad azoknak, akiknek akar. Az Atya senkit sem ítél, hanem az ítéletet egészen rábízta a Fiúra, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, mint az Atyát. Aki tehát nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki a Fiút elküldte. Igazán mondom nektek: aki hallgat a szavamra, és hisz abban, aki elküldött engem, annak már örök élete van. Az ilyen ember nem kerül kárhoztató ítélet alá, mert már átment a halálból az örök életre. Igazán mondom nektek, eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor a halottak meghallják az Isten Fiának hangját, és akik hallgatnak a szavára, örökké élni fognak. Mert ahogyan az élet forrása az Atyában van, ugyanúgy a Fiúnak is megadta, hogy benne is az élet forrása legyen. Sőt, arra is felhatalmazást adott neki, hogy ítéletet tartson, mert ő az Emberfia. Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az idő, amikor minden halott meghallja a sírokban a Fiú hangját, és előjön. Akik életükben jót tettek, az örök életre támadnak fel, akik pedig gonosz dolgokat műveltek, azért támadnak fel, hogy ítéletre kerüljenek.” „Önmagamban, az Atyától függetlenül semmit nem tehetek. Ahogyan az Atyától hallom, annak megfelelően ítélek és döntök. Nem a saját akaratom megvalósítására törekszem, hanem annak akaratát viszem véghez, aki elküldött engem, ezért igazságosak az ítéleteim. Ha csak én tanúskodnék saját magamról, az nem lenne érvényes. Valaki más az, aki tanúskodik rólam, és az ő tanúskodása kétség nélkül hiteles. Ti megkérdeztétek Bemerítő Jánost, és ő hűségesen tanúskodott a valóságról. Bár nem szorulok rá, hogy emberek tanúskodjanak mellettem, mégis emlékeztetlek titeket arra, amit ő mondott rólam, hogy üdvösségre jussatok. János olyan volt, mint egy égő fáklya, amely megvilágítja az utat. Ti azonban csak ideig-óráig akartátok a világosságát élvezni. Mellettem azonban erősebb bizonyítékok szólnak, mint János tanúskodása: a tetteim! A feladatok, amelyeket az Atya rám bízott, hogy elvégezzem, azok bizonyítják, hogy ő küldött engem. Sőt, maga az Atya is tanúskodott rólam, aki engem elküldött! Ti azonban soha nem hallottátok a hangját, sem nem láttátok az arcát. A szavai sem élnek bennetek, mert nem hisztek annak, akit hozzátok küldött, s aki által üzent nektek. Buzgón tanulmányozzátok az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy azok által kaptok örök életet. Jóllehet az Írások is rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy örök életetek legyen! Emberektől nem fogadok el dicsőséget vagy elismerést. Jól ismerlek titeket, és tudom, hogy valójában nincs bennetek Isten iránti szeretet! Bár engem Atyám küldött, hogy képviseljem őt, ti mégsem fogadtok be. Ha valaki más jön majd a saját hatalmával, azt el fogjátok fogadni! Hogyan is tudnátok bennem hinni? Hiszen ti nem az egyetlen igaz Istentől, hanem egymástól akartok dicsőséget és elismerést kapni. Ne gondoljátok, hogy én foglak vádolni benneteket az Atya előtt! Éppen az lesz a vádlótok, akiben reménykedtek: Mózes! Mert ha neki hittetek volna, akkor bennem is hinnétek, hiszen énrólam írt. De ha az ő írásainak nem hisztek, hogyan hihetnétek az én szavaimnak?” Jézus ezután elment a Galileai-tó (Tibériás-tó) másik oldalára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodákat, ahogyan a betegeket meggyógyította. Jézus felment a hegyoldalra, és a tanítványaival együtt letelepedett. Ekkor már közel volt a páska, a zsidók nagy ünnepe. Amikor Jézus körülnézett és látta, hogy mekkora tömeg közeledik feléjük, megkérdezte Fülöptől: „Honnan vegyünk annyi kenyeret, hogy mindannyian ehessenek?” Csak próbára akarta tenni, mert ő maga jól tudta, mire készül. Fülöp ezt felelte: „Ha kétszáz ezüstpénzért vennénk kenyeret, akkor is csak egy falat jutna mindegyiküknek!” Egy másik tanítvány, András — Simon Péter testvére — ezt mondta Jézusnak: „Van itt egy kisfiú, aki hozott magával öt árpakenyeret és két halat, de mi az egy ekkora tömegnek?” Jézus ekkor azt mondta a tanítványoknak: „Ültessétek le őket!” Nagy fű nőtt azon a helyen, s az emberek leültek a fűbe. A tömegben csak a férfiak lehettek vagy ötezren. Ezután Jézus kezébe vette a kenyereket, hálát adott Istennek, és szétosztotta azok közt, akik ott ültek. Adott nekik a halakból is, amennyit csak kértek. Amikor már mindenki jóllakott, azt mondta a tanítványoknak: „Gyűjtsétek össze, ami megmaradt, hogy semmi se vesszen kárba!” Össze is szedtek mindent, és tizenkét kosarat töltöttek meg a darabokkal, amelyek az öt árpakenyérből maradtak. Az emberek látták ezt a csodát, amelyet Jézus tett, és ezt mondták: „Biztosan ő az a Próféta, akinek el kellett jönnie!” Jézus észrevette, hogy az emberek már-már meg akarják ragadni, hogy akár erőszakkal is királlyá tegyék. Ezért ismét félrevonult tőlük, és elment a hegyek közé egyedül. Estefelé a tanítványok lementek a tóhoz, beszálltak egy halászbárkába, és elindultak a túlsó partra, Kapernaum felé. Már besötétedett, de Jézus még mindig nem jött vissza hozzájuk. Erős szél fújt, és egyre nagyobb hullámok támadtak a tavon. Már vagy öt-hat kilométerre eltávolodtak a parttól, amikor meglátták Jézust, amint a vízen járva közeledett hozzájuk. Nagyon megrémültek, de Jézus így biztatta őket: „Én vagyok az, ne féljetek!” A tanítványok nagyon megörültek, s be akarták venni Jézust a bárkába, de hirtelen már partot is értek ott, ahová igyekeztek. Másnap a túlsó parton maradt tömeg észrevette, hogy a tanítványok elmentek azzal az egyetlen bárkával, amely ott volt, de Jézus nem ment velük. Ugyanakkor néhány másik bárka érkezett Tibériásból, nem messze attól a helytől, ahol a kenyeret ették, miután Jézus hálát adott. Amikor az emberek látták, hogy sem Jézus, sem a tanítványok nincsenek ott, ők is vízre szálltak, és Kapernaumba mentek, hogy megkeressék Jézust. Amikor rátaláltak Jézusra a túlsó parton, megkérdezték tőle: „Mester, mikor jöttél ide?” Jézus ezt válaszolta: „Igazán mondom nektek: nem azért kerestek engem, mert láttátok csodákat, hanem mert ettetek a kenyérből, és jóllaktatok. Ne azon igyekezzetek, hogy ilyen földi kenyeret kapjatok, amely mulandó! Inkább arra törekedjetek, hogy olyan kenyeret szerezzetek, amely örökké megmarad, és örök életet ad! Ezt a kenyeret majd az Emberfia adja nektek, mert ő az, akit Isten erre felhatalmazott.” Megkérdezték Jézustól: „Mit kíván tőlünk Isten? Mit tegyünk?” Ő így felelt: „Ezt az egyet: higgyetek abban, akit Isten elküldött!” Ekkor azok megkérdezték: „De milyen csodával tudod bizonyítani, hogy Isten éppen téged küldött? Ha majd ezt bebizonyítod, akkor hiszünk neked! Mit fogsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, ahogy meg van írva: »Mennyből származó kenyeret adott nekik enni.«” Erre Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek: nem Mózes adta nektek azt a mennyei kenyeret. Az igazi Mennyből jövő kenyeret Atyám adja nektek, mert az igazi, Istentől származó kenyér az, aki a Mennyből száll le, és életet ad minden embernek.” Ekkor így kérték: „Uram, mostantól fogva mindig add nekünk azt a kenyeret!” Jézus ezt felelte: „Én vagyok az a kenyér! Én adok életet! Aki hozzám jön, nem fog éhezni soha! Aki hisz bennem, nem szomjazik soha többé! Korábban már megmondtam nektek: bár láttatok engem, mégsem hisztek bennem. Akiket nekem ad az Atya, azok mind hozzám jönnek, és senkit sem utasítok el, hanem mindenkit befogadok, aki hozzám jön. Mert nem azért jöttem le a Mennyből, hogy a saját akaratomat vigyem véghez, hanem annak akaratát, aki elküldött engem. Ő pedig azt akarja, hogy senkit el ne veszítsek azok közül, akiket nekem adott, hanem mindegyiket támasszam fel az utolsó napon. Mert Atyám azt akarja, hogy akik látják a Fiút és hisznek benne, azoknak örök élete legyen, és feltámasszam őket az utolsó napon.” A júdeaiak felháborodtak és megütköztek azon, hogy Jézus azt mondta: „Én vagyok az a kenyér, amely a Mennyből szállt le.” Azt mondták: „Hiszen ez Jézus, a József fia! Ismerjük a szüleit! Hogy mondhat ilyet, hogy a Mennyből jött le?” De Jézus így felelt nekik: „Ne zúgolódjatok egymás között! Senki sem tud magától hozzám jönni, csak akkor, ha vonzza és vezeti az Atya, aki engem elküldött — én pedig majd feltámasztom azt az embert az utolsó napon. A próféták is megírták: »Mindegyiküket maga Isten fogja tanítani.« Akik Atyámra hallgatnak, s akiket ő tanít, azok mind hozzám jönnek. Nem azt mondom, hogy az Atyát látta volna valaki is. Hiszen őt soha senki sem látta, kivéve azt az egyet, aki Istentől származik — egyedül ő látta az Atyát. Igazán, mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van! Én vagyok az élet kenyere, aki életet ad! Őseitek a mannát ették a pusztában, és meghaltak. De most itt van az a kenyér, amely a Mennyből szállt le! Aki ebből eszik, soha nem hal meg. Én magam vagyok ez az életadó kenyér, aki a Mennyből jöttem le. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él! Ez a kenyér a testem, amelyet majd áldozatul adok a világ életéért.” Erre a júdeaiak hevesen vitatkozni kezdtek egymással: „Hogy lehet ez? Hogyan adhatná nekünk a testét, hogy megegyük?!” Jézus így felelt: „Igazán mondom nektek: csak akkor lehet élet bennetek, ha eszitek az Emberfia testét, és isszátok a vérét! Igen, aki eszi a testemet, és issza a véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert a testem igazi étel, és a vérem igazi ital! Aki eszi a testemet, és issza a véremet, az folyamatosan bennem él, és én is őbenne. Engem az élő Atya küldött, és én is ő általa élek. Ugyanígy, aki engem eszik, az is élni fog általam, mert én nem olyan vagyok, mint az a kenyér, amelyet őseink a pusztában ettek! Hiszen ők ették ugyan azt a kenyeret — a mannát —, mégis meghaltak. Én olyan kenyér vagyok, amely a Mennyből jött le a Földre. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él!” Jézus mindezt a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított. Ezt hallva, a tanítványok közül sokan azt mondták: „Milyen tanítás ez? Ki tudja ezt megérteni és elfogadni?” Jézus tudta, hogy tanítványai morgolódnak amiatt, amit mondott. Ezért megszólította őket: „Zavarba ejtett titeket ez a tanítás? Megütköztetek rajta? Mit fogtok majd szólni akkor, ha látjátok, hogy az Emberfia felmegy oda, ahol azelőtt volt? A Szent Szellem az, aki megelevenít és életet ad, a hús-vér test erre képtelen. Amit mondtam, az a Szent Szellemtől származik, és életet ad. De még közöttetek is vannak, akik nem hisznek.” (Jézus ugyanis már kezdettől fogva tudta, hogy kik azok, akik nem hisznek, és ki fogja őt elárulni.) Majd így folytatta: „Ezért mondtam nektek, hogy csak az jöhet hozzám, akinek az Atya ezt lehetővé tette.” Ekkor Jézus tanítványai közül sokan elfordultak tőle, és többé nem követték őt. Ő pedig megkérdezte a tizenkét apostolt: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt: „Uram, kihez mehetnénk?! A te szavaid vezetnek az örök életre. Mi hiszünk benned, és meggyőződtünk róla, hogy te vagy az Isten Szentje!” Jézus erre így válaszolt: „Nem én választottalak ki benneteket, mind a tizenkettőt? Mégis van közöttetek egy, aki a Gonoszhoz tartozik!” Júdásról, az Iskáriótes Simon fiáról beszélt, aki a tizenkettő közé tartozott, mégis el akarta árulni Jézust. Jézus ezután Galilea tartományában járt. Nem akart Júdeában maradni, mert a vallási vezetők meg akarták ölni. Közel volt a Sátoros ünnep, a zsidók ünnepe, ezért testvérei ezt mondták Jézusnak: „Jobb lenne, ha felmennél Júdeába, az ünnepre, hadd lássák a tanítványaid, amit teszel! Ha valaki népszerű akar lenni, az ne rejtőzzön el a nyilvánosság elől! Mutasd meg magad az egész világnak, hadd lássa mindenki a csodáidat!” Ezt azért mondták a testvérei, mert még ők sem hittek benne. Jézus így felelt: „Az én időm még nem jött el, de számotokra minden idő alkalmas. Titeket nem gyűlölhetnek az emberek, de engem gyűlölnek, mert rájuk bizonyítom a gonosz tetteiket. Ti csak menjetek fel az ünnepre, én még nem megyek fel, mert nincs itt az ideje.” Ezután Jézus még Galileában maradt, a testvérei pedig elindultak Jeruzsálembe, az ünnepre. Valamivel később azonban Jézus is elindult, de titokban, mert nem akarta, hogy felismerjék. A júdeaiak keresték Jézust az ünnepek alatt, és egymást kérdezgették: „Hol lehet az az ember?” Az ünnepre összegyűlt tömegben sokan Jézusról beszéltek és vitatkoztak, de csak egymás között. Voltak, akik azt mondták róla: „Jó ember.” Mások meg azt: „Nem, dehogy is jó, hiszen félrevezeti az embereket.” De nyíltan senkisem mert róla beszélni, mert féltek a vallási vezetőktől. Az ünnepi hét fele már elmúlt, mikor Jézus felment a Templom udvarába, és tanítani kezdte a sokaságot. A vallási vezetők megdöbbentek a tanításán: „Hogyan ismerheti ilyen jól az Írásokat, ha nem tanulta a tanításainkat?” Jézus pedig így felelt nekik: „Amit én tanítok, az nem tőlem származik, hanem attól, aki elküldött engem. Ha valaki Isten akaratát akarja véghezvinni, az el tudja dönteni, hogy Istentől van-e, amit tanítok, vagy magamtól. Mert aki a saját gondolatait hirdeti, az magának akar elismerést és dicsőséget szerezni. Aki pedig annak akar dicsőséget szerezni, aki őt elküldte, az igaz ember, és nincs benne hamisság. Nem Mózes adta nektek a Törvényt? Mégsem engedelmeskedik a Törvénynek egyikőtök sem! Miért akartok engem megölni?” Erre azok így feleltek: „Gonosz szellem van benned! Ki akar téged megölni?” Jézus így válaszolt: „Véghezvittem valamit, amin mindannyian csodálkoztok. Mózes elrendelte a körülmetélést. (Bár az eredetileg nem tőle származott, hanem az előtte élő atyáktól.) Ti pedig akkor is körülmetélitek a kisgyermeket, ha az a nap történetesen szombatra esik. Ha pedig elvégezhetitek a körülmetélést szombaton úgy, hogy ezzel nem sértitek meg Mózes Törvényét, akkor miért haragszotok rám, hogy valakinek az egész testét meggyógyítottam szombaton? Ne a látszat alapján ítéljetek, hanem igazságosan, és méltányosan!” Ekkor néhány jeruzsálemi lakos azt mondta: „Nem ő az, akit meg akarnak ölni? De hiszen most nyiltan beszél, és nem szólnak ellene! Talán felismerték a vezetők, hogy valóban ő a Messiás? Másrészt viszont, ha a Messiás eljön, senki sem fogja tudni, honnan jön, őróla meg tudjuk, hogy honnan származik!” Miközben Jézus a Templom udvarában tanított, hangosan felkiáltott: „Valóban ismertek engem, és azt is tudjátok, honnan jöttem? Csakhogy én nem magamtól jöttem, hanem az küldött el, aki valóságos, de ti nem ismeritek őt! Én azonban ismerem, mert tőle jöttem, ő küldött el engem!” Emiatt egyesek szerették volna Jézust letartóztatni, de nem mertek kezet emelni rá, mert ennek még nem jött el az ideje. Sokan mások azonban hittek benne, és ezt mondták: „Ha majd eljön a Messiás, vajon tehet-e több csodát, mint ez az ember?” A farizeusok meghallották, hogy a tömegben ilyen szóbeszéd terjed Jézusról. Ezért a főpapokkal együtt templomi őröket küldtek érte, hogy tartóztassák le. Jézus akkor ezt mondta: „Még egy rövid ideig veletek leszek, azután visszatérek ahhoz, aki elküldött engem. Keresni fogtok, de nem találtok, mert ahová én megyek, oda nem jöhettek utánam.” Akik hallották ezt, így tanakodtak egymás közt: „Hová megy, ahol nem találhatjuk meg? Talán a görög városokban szétszórtan élő zsidókhoz akar menni, és őket akarja tanítani? Mit akart azzal mondani, hogy »keresni fogtok, de nem találtok meg«, és hogy »ahová én megyek, oda ti nem jöhettek«?” Az ünnep utolsó, legnagyobb napján Jézus felállt, és így kiáltott: „Ha valaki szomjas, jöjjön hozzám, és igyon! Aki hisz bennem, annak szívéből majd élő víznek forrásai fakadnak — ahogyan az Írás mondja.” Ezt a hasonlatot a Szent Szellemről mondta, akit később azok kaptak meg, akik Jézusban hittek. De amikor ezt mondta, akkor a Szent Szellemet még senki sem kaphatta meg, mert Jézus még nem dicsőült meg. Ezt hallva a sokaság egy része azt mondta: „Bizony, ő a Próféta!” Mások azt mondták: „Ő a Messiás!” De voltak, akik ezt mondták: „Az nem lehet, mert a Messiás nem Galileából származik! Nem azt mondja az Írás, hogy a Messiás Dávid családjából származik, és Betlehemből jön majd, abból a városból, ahol Dávid élt?” Emiatt nem tudtak egyetértésre jutni. Voltak, akik szerették volna Jézust letartóztatni, de nem mertek kezet emelni rá. A Templom-őrség ekkor dolgavégezetlenül visszament a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Azok megkérdezték: „Miért nem tartóztattátok le, és hoztátok ide őt?” Az őrök azt válaszolták: „Még soha senki nem beszélt úgy, mint ez az ember!” A farizeusok ekkor megkérdezték: „Csak nem bolondított el titeket is? Látjátok, hogy senki sem hisz benne a farizeusok és a főpapok közül! Csak a tömeg követi, de ők átok alatt vannak, mert nem ismerik a Törvényt!” A farizeusok között ott volt Nikodémus is, aki korábban elment Jézushoz, és beszélt vele. Azt mondta: „A Törvényünk szerint senki nem ítélhető el, amíg ki nem hallgatták! Mi sem ítélhetjük el őt, amíg ki nem vizsgáltuk, hogy mit tett.” Ekkor a többiek letorkolták: „Talán te is Galileából jöttél? Nézz utána az Írásokban, és meglátod, hogy a Próféta nem Galileából származik!” Ezután mindannyian hazamentek. Jézus felment az Olajfák hegyére, de korán reggel ismét visszatért a Templom területére. Az emberek mind köré gyűltek, ő pedig leült, és tanította őket. A törvénytanítók és a farizeusok odahoztak Jézushoz egy asszonyt, akit házasságtörésen kaptak. Középre állították, és megkérdezték Jézust: „Mester, ezt az asszonyt tetten érték házasságtörés közben. Mózes a Törvényben azt parancsolta, hogy az ilyet meg kell kövezni, hogy meghaljon. Te mit mondasz?” Ezt azért kérdezték, hogy Jézust próbára tegyék, és vádolhassák valamivel. De ő nem válaszolt, csak lehajolt, és az ujjával írni kezdett a földre. Mivel tovább kérdezgették, végül felegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az dobja rá dobja erre az asszonyra az első követ, aki bűntelen!” Majd újra lehajolt, és tovább írt a földre. Ezt hallva, azok kezdtek elszállingózni. Először az idősebbek távoztak, majd egymás után mind eltűntek. Végül csak Jézus és a középen álló asszony maradt ott. Ekkor Jézus felegyenesedett, és megkérdezte: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki nem ítélt el téged?” „Senki, Uram” — felelte az asszony. Jézus ezt mondta: „Én sem ítéllek el. Menj el, de többé ne vétkezz!” Később Jézus ezt mondta az összegyűlt sokaságnak: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem a sötétségben él, hanem a világosságban, amely az örök élet.” Erre a farizeusok ellene szóltak: „Most magadról tanúskodsz, ezért a tanúságod nem ér semmit!” Jézus így felelt: „Még ha magamról tanúskodom, akkor is hiteles, amit mondok, mert én tudom, honnan jöttem, és hová megyek. Ti viszont nem tudjátok, honnan jöttem, és hová megyek. Ti csak emberi módon, a látszat szerint ítéltek, én azonban nem ítélek el senkit, de még ha ítélkezem is, az ítéletem akkor is érvényes és igazságos, mert nem egyedül ítélek. Ketten vagyunk: én és az Atya, aki elküldött engem. A Törvényetek azt mondja, hogy két tanú egybehangzó vallomását el kell fogadnotok. Az egyik tanú én vagyok, aki önmagamról tanúskodom, a másik pedig az Atya, aki engem elküldött — ő is tanúskodik rólam.” Megkérdezték tőle: „Hol van a te atyád?” Jézus így válaszolt: „Sem engem nem ismertek, sem Atyámat. Ha tudnátok, ki vagyok, ismernétek Atyámat is.” Jézus mindezt akkor mondta, amikor a Templom területén tanított, annak a helynek a közelében, ahol az adományokat gyűjtötték. Senki sem tartóztatta le, mert még nem jött el az ideje. Azután Jézus ezt mondta: „Én majd elmegyek, ti pedig keresni fogtok engem, de ahová megyek, oda ti nem jöhettek, és a bűneitekben fogtok meghalni.” Ekkor a júdeaiak egymás között tanakodtak: „Talán meg akarja ölni magát, hogy azt mondja: »Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek«?” Jézus így folytatta: „Ti innen, a földről származtok, én pedig fentről származom. Ti ehhez a világhoz tartoztok, de én nem. Ezért mondtam nektek, hogy a bűneitekben fogtok meghalni. Bizony, ha nem hiszitek, hogy ÉN VAGYOK, akkor a bűneitekben haltok meg.” Ekkor azok megkérdezték: „Ki vagy te tulajdonképpen?” Jézus így válaszolt: „Az vagyok, akinek kezdettől fogva mondom magamat. Sok mindent mondhatnék rólatok, és elítélhetnélek titeket. De csak azt mondom, amit attól hallottam, aki elküldött engem, és amit ő mond, az igaz!” Azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszélt. Jézus így folytatta: „Amikor majd fölemelitek az Emberfiát, akkor fogjátok felismerni, hogy ÉN VAGYOK. Meg fogjátok érteni azt is, hogy amit teszek, azt nem magamtól teszem, és csak azt mondom, amire az Atya tanított, mert engem ő küldött, és mindig velem van. Nem hagyott egyedül, mert én mindig azt teszem, amivel a kedvében járok.” Amikor ezt mondta, sokan hittek Jézusban. Azután Jézus azokhoz fordult, akik hittek benne: „Ha ragaszkodtok a tanításomhoz, engedelmeskedtek a szavamnak, és annak megfelelően éltek, akkor valóban a tanítványaim vagytok. Akkor majd megismeritek az igazságot, az igazság pedig megszabadít titeket.” Azok így válaszoltak: „Mi Ábrahám leszármazottjai vagyunk, és soha nem voltunk rabszolgák! Miért mondod, hogy meg fogunk szabadulni?” Jézus így válaszolt: „Igazán mondom nektek, ha valaki bűnben él, az a bűn rabszolgája. A rabszolga nem marad örökre a családban, csak a fiú, ezért, ha a Fiú megszabadít titeket, akkor valóban szabadok lesztek! Tudom, hogy Ábrahám leszármazottjai vagytok, mégis meg akartok ölni, mert nem fogadjátok el a tanításomat. Én arról beszélek, amit Atyámtól tanultam, és ti is azt teszitek, amit atyátoktól tanultatok.” Azok így feleltek: „A mi ősatyánk Ábrahám!” Jézus azonban ezt válaszolta: „Ha valóban Ábrahám leszármazottjai lennétek, akkor az ő példáját követnétek. De ti meg akartok ölni engem, aki az igazságot mondom nektek, amit Istentől hallottam. Ábrahám nem tett ilyet. Ti valóban azt teszitek, amit atyátok.” Ők erre így válaszoltak: „Nem vagyunk mi törvénytelen gyermekek! Egy Atyánk van, az Isten!” Jézus így válaszolt: „Ha Isten lenne az atyátok, szeretnétek és elfogadnátok engem, mert én Istentől jöttem. Nem magamtól jöttem, ő küldött el engem. Miért nem értitek, amit mondok? Mert nem fogadjátok el a tanításomat! A ti atyátok a Gonosz, ti pedig örömmel megteszitek, amit ő kíván. Ő kezdettől fogva gyilkos volt, és soha nem állt az igazság oldalán, mert nincs is benne semmi igazság. Amikor hazudik, akkor mutatja meg a valódi természetét: hogy hazug, és ő a hazugságok forrása. Ezzel ellentétben én az igazat mondom, de ti nem hisztek nekem. Kicsoda vádolhatna engem bűnnel közületek? Ha pedig igazat mondok, miért nem hisztek nekem? Aki Istentől származik, az elfogadja, amit Isten mond. Ti azért nem fogadjátok el, mert nem Istentől származtok!” A júdeabeliek erre azt felelték: „Talán nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy samáriai vagy, és gonosz szellem van benned?” Jézus így válaszolt: „Nincs bennem gonosz szellem, hanem tisztelem Atyámat, ti pedig gyaláztok engem. Én nem a magam dicsőségét keresem. Van, aki gondot visel erre, és ő fog ebben ítélni. Igazán mondom nektek: ha valaki engedelmeskedik tanításomnak, és a szerint él, az nem hal meg soha.” Azok így válaszoltak: „Most már biztosan tudjuk, hogy gonosz szellem lakik benned! Hiszen Ábrahám meghalt, a próféták is meghaltak, te mégis azt mondod: »ha valaki engedelmeskedik tanításomnak, és aszerint él, az nem hal meg soha«. Nagyobb vagy, mint atyánk, Ábrahám? Ő meghalt, és a próféták is mind meghaltak. Hát mit gondolsz, ki vagy te?!” Jézus erre így válaszolt: „Ha magamat dicsőíteném, akkor a dicsőségem nem érne semmit. Atyám az, aki engem megdicsőít. Ti azt állítjátok, hogy ő az Istenetek. Pedig soha nem ismertétek meg, én viszont ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem, ugyanolyan hazug lennék, mint ti, de én ismerem őt, és engedelmeskedem annak, amit mond. Atyátok, Ábrahám nagyon örült annak a reménynek, hogy meg fogja látni azt a napot, amikor majd eljövök. Látta is, és nagyon örült.” Ekkor a júdeabeliek azt mondták neki: „Micsoda?! Azt állítod, hogy láttad Ábrahámot? Ez lehetetlen, hiszen még ötven éves sem vagy!” Jézus felelt: „Igazán mondom nektek: mielőtt Ábrahám megszületett, ÉN VAGYOK.” Ekkor köveket kaptak föl, hogy megdobálják Jézust, de ő eltűnt előlük, és elhagyta a Templom területét. Egyszer útközben Jézus meglátott valakit, aki születésétől fogva vak volt. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, kinek a bűne miatt született ez vakon? A szülei vétkeztek, vagy ő maga?” Jézus így felelt nekik: „Egyik sem! Sem ő, sem a szülei nem vétettek — nem emiatt született vakon. Azért történt így, hogy Isten rajta mutassa meg hatalmát. Amíg nappal van, el kell végeznem azokat a feladatokat, amelyeket az Atya bízott rám, aki elküldött. Majd eljön az éjszaka, és akkor senki sem dolgozhat. Amíg ezen a világon vagyok, én vagyok a világ világossága.” Ezután a földre köpött, sarat készített, s azt a vak férfi szemére kente. Azt mondta neki: „Menj, és mosakodj meg a Siloám-medencében!” (A „Siloám” azt jelenti: küldött.) A vak elment, megmosakodott, és amikor visszajött, már látott. A szomszédai, és akik előzőleg látták őt koldulni, ezt kérdezték: „Nem ő az, aki itt szokott koldulni?” Néhányan azt mondták, hogy ő az. Mások úgy gondolták, hogy nem, csak hasonlít rá. A koldus megmondta: „Én vagyok az!” Ekkor ezt kérdezték tőle: „Hogyan gyógyult meg a szemed?” Ő pedig így válaszolt: „Egy Jézus nevű ember sarat kent a szememre, és azt mondta: »Menj, és mosakodj meg a Siloám-medencében!« Én pedig elmentem, megmosakodtam, és most látok.” „Hol van az az ember?” — kérdezték. „Nem tudom” — felelte. Ezután a koldust, aki nemrégen még vak volt, elvitték a farizeusokhoz. (Amikor Jézus sarat készített, és meggyógyította a vak szemét, éppen szombat volt.) A farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan gyógyult meg. Ő pedig így felelt nekik: „Sarat kent a szememre, megmosakodtam, és most látok.” Néhány farizeus azt mondta: „Az az ember nem Istentől való, mert nem tartja meg a szombatot.” „De hogyan tehetne egy bűnös ilyen csodát?” — kérdezték mások. Ebből azután vita kerekedett közöttük. Ekkor újból a vakon születetthez fordultak: „Hát te mit mondasz róla most, hogy meggyógyította a szemedet?” „Azt, hogy próféta” — felelte ő. A vallási vezetők ekkor kétségbe vonták, hogy ez az ember valóban vakon született, és csak később gyógyult meg a szeme. Ezért odahívták a szüleit, és megkérdezték tőlük: „Ez a fiatok, és valóban vakon született? Ha igen, akkor hogyan lehetséges, hogy most lát?” A szülők ezt felelték: „Igen, ő a mi fiunk, és valóban vakon született, de azt nem tudjuk, hogyan lehetséges, hogy most lát. Azt sem tudjuk, hogy ki gyógyította meg. Kérdezzétek őt, hiszen már felnőtt, majd ő megmondja!” A szülők ezt azért mondták, mert féltek a vallási vezetőktől. Azok ugyanis már megegyeztek abban, hogy ha valaki Messiásnak mondja Jézust, azt ki kell tiltani a zsinagógából. Ezért mondták a szülők: „Kérdezzétek őt, hiszen már felnőtt, majd ő megmondja!” Ekkor a vallási vezetők másodszor is magukhoz hívatták azt, aki meggyógyult, és azt mondták neki: „Adj dicsőséget Istennek, és mondd meg az igazat! Mi tudjuk, hogy az az ember bűnös.” Ő így felelt: „Azt nem tudom, hogy bűnös-e vagy sem, de azt tudom, hogy vak voltam, most pedig látok.” Ekkor újra megkérdezték tőle: „Mit tett veled? Hogyan gyógyította meg a szemedet?” „Már mondtam nektek, de nem hittetek nekem! Miért kérdezitek újra? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?” — válaszolta. Ekkor azok nekitámadtak, és sértegetni kezdték: „Te vagy az ő tanítványa! Mi Mózes tanítványai vagyunk! Azt tudjuk, hogy Mózeshez szólt Isten, erről meg azt sem tudjuk, honnan jött.” Az meg így válaszolt: „Hát, ez igazán nagyon különös! Azt sem tudjátok, hogy honnan jött, mégis megnyitotta a szememet! Isten a bűnösöket nem hallgatja meg, igaz? De aki istenfélő, és teljesíti Isten akaratát, azt meghallgatja. Soha senki nem hallott még olyat, hogy egy vakon születettnek a szemét valaki meggyógyította volna! Ha az az ember nem Istentől jött volna, nem tudott volna segíteni rajtam!” A vallási vezetők azonban letorkolták: „Te akarsz tanítani minket, aki mindenestül bűnben születtél?” Ezután kiközösítették a zsinagógai közösségből. Jézus megtudta, hogy a vallási vezetők kitiltották ezt az embert a zsinagógából. Ezután találkozott vele, és megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában?” Ő megkérdezte: „Ki az, Uram? Mondd meg, hogy higgyek benne!” „Már láttad őt. Én vagyok az, aki veled beszélek” — válaszolta Jézus. Erre a férfi ezt felelte: „Hiszek, Uram!” — leborult Jézus előtt, és imádta őt. Jézus ekkor azt mondta: „Azért jöttem a világra, hogy ítéletet tartsak: hogy akik vakok voltak, lássanak, és akik látnak, vakok legyenek.” Meghallotta ezt néhány farizeus, akik Jézus közelében voltak, és megkérdezték tőle: „Hogyan?! Talán mi is vakok vagyunk?” Jézus ezt felelte: „Ha vakok lennétek, nem volnátok bűnösök. De mivel azt mondjátok, hogy láttok, bűnösök maradtok.” „Igazán mondom nektek: aki nem a kapun megy be a juhakolba, hanem máshol hatol be, az tolvaj és rabló. A nyáj pásztora a kapun megy be, és előtte az őr kinyitja a kaput. A juhok hallgatnak a pásztoruk hangjára, ő pedig a nevükön szólítja a saját juhait, és kivezeti őket az akolból. Miután minden juhot kivezetett, az élükre áll, előttük megy, és a juhok követik, mert jól ismerik a hangját. Idegen után nem mennek, hanem elfutnak tőle, mert nem ismerik a hangját.” Ezt a példázatot mondta Jézus a júdeabelieknek, de azok nem értették meg, miről beszélt. Jézus így folytatta: „Igazán mondom nektek: én vagyok a kapu a juhok számára. Akik előttem jöttek, mind tolvajok és rablók voltak, de a juhok nem hallgattak rájuk. Igen, én vagyok a kapu, ezért aki rajtam keresztül megy be, az biztonságban lesz, szabadon járhat ki és be, és jó legelőt talál. A tolvaj azért jön, hogy lopjon, gyilkoljon és pusztítson. Ezzel szemben én azért jöttem, hogy életet adjak, mégpedig teljes és túláradóan bőséges életet! Én vagyok a Jó Pásztor, aki a saját életét adja a juhokért. A bérért dolgozó szolga nem gazdája a juhoknak, de nem is a pásztoruk. Ezért, amikor látja, hogy jön a farkas, magára hagyja a nyájat, és elmenekül. Azután a farkas elragadja a juhokat, és szétkergeti a nyájat. A béres azért fut el, mert csak a fizetésért dolgozik, és valójában nem törődik a juhokkal. [14-15] Én vagyok a Jó Pásztor, és gondot viselek a juhaimra. Ismerem őket, ahogyan az Atya ismer engem. Juhaim is ismernek engem, ahogyan én ismerem az Atyát. Az életemet adom a juhokért. *** Más juhaim is vannak, akik nem ebből az akolból valók. Őket is elő kell vezetnem majd, és hallgatni is fognak a szavamra. Így végül majd egyetlen nyáj lesz belőlük, az élükön egyetlen pásztorral. [17-18] Azért szeret engem az Atya, mert odaadom az életemet, hogy azután újra visszakapjam. Senki nem veheti el tőlem: önként adom oda, azután majd újra visszaveszem. Jogom van arra, hogy odaadjam, és arra is, hogy visszavegyem. Ezt a parancsot kaptam Atyámtól.” *** Jézus szavai miatt a júdeaiak újra vitatkozni kezdtek egymással. Sokan azt mondták: „Gonosz szellem lakik benne, és megbolondult. Minek hallgatjátok?” „De akiben gonosz szellem lakik, az nem így beszél! Ha valakit megszáll a gonosz szellem, az nem tudja meggyógyítani a vakok szemét!” — mondták mások. Ezután következett a templomszentelés ünnepe Jeruzsálemben. Tél volt, és Jézus a Templom területén, a Salamon csarnokában tartózkodott. Ekkor a vallási vezetők körülvették, és kérdőre vonták: „Meddig tartasz még minket bizonytalanságban? Mondd meg nekünk nyíltan, te vagy-e a Messiás, vagy nem!” Jézus így felelt: „Már megmondtam nektek, de nem hittétek el. Pedig a csodák, amelyeket Atyám nevében teszek, bizonyítják, hogy én vagyok az. Ti mégsem hisztek nekem, mert nem tartoztok az én nyájamhoz. Akik az én juhaim közül valók, azok hallgatnak rám, ismerem őket, és követnek engem. Én pedig örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, mert senki sem ragadhatja ki őket a kezemből. Atyám adta nekem őket, ő pedig mindenkinél hatalmasabb, ezért őket senki sem ragadhatja ki Atyám kezéből. Az Atya és én egyek vagyunk.” Ekkor a vallási vezetők újra köveket kaptak fel, hogy Jézust megkövezzék. Ő ezt kérdezte tőlük: „Sok jó dolgot tettem már a szemetek láttára Atyám akarata szerint. Ezek közül melyikért akartok most megkövezni?” Azok így feleltek: „Nem valamelyik jó tettedért, hanem azért akarunk megkövezni, mert ember létedre azt állítod, hogy Isten vagy! Ezzel Istent gyalázod.” Jézus erre így felelt: „Nincs-e megírva a Törvényetekben: »Én mondtam, hogy ti istenek vagytok«? Isten maga nevezte isteneknek azokat az embereket, akikhez szólt! Márpedig az Írás érvényes és igaz! Senki sem változtathat rajta. Ha pedig ez így van, akkor miért vádoltok engem Isten gyalázásával, amikor azt állítom, hogy Isten Fia vagyok? Engem az Atya választott ki, hogy elküldjön erre a világra! Ha nem ugyanazt teszem, amit Atyám, akkor ne higgyetek nekem! De ha ugyanazt teszem, amit ő, akkor — még ha nekem nem is hisztek — legalább a tetteimnek higgyetek! Így felismerhetitek, hogy az Atya bennem van, én pedig az Atyában!” Ekkor újra megpróbálták letartóztatni Jézust, de ő eltűnt előlük. Ezután a Jordán folyón túlra ment, arra a helyre, ahol Bemerítő János először merítette be az embereket, és ott is maradt egy ideig. Sokan jöttek hozzá, és ezt mondták: „Bemerítő János nem tett csodákat, de amit erről az emberről mondott, az mind igaz.” És ott sokan hittek Jézusban. Betániában lakott egy Lázár nevű férfi, két testvérével, Mártával és Máriával. Lázár egyszer megbetegedett. (Mária volt az, aki illatos olajjal kente meg és a hajával törölte meg az Úr lábát.) Lázár nővérei megüzenték Jézusnak: „Uram, a barátod, akit szeretsz, beteg.” Amikor Jézusnak átadták az üzenetet, ezt mondta: „Ez a betegség nem halálos, hanem Isten dicsőségét szolgálja. Ezáltal az Isten Fia fog dicsőséget kapni.” Jézus valóban szerette Mártát, Máriát, és Lázárt. Amikor azonban Jézusnak megmondták, hogy Lázár beteg, még két napig ugyanazon a helyen maradt. Azután ezt mondta a tanítványainak: „Menjünk ismét Júdeába!” Azok ezt válaszolták: „Mester, hiszen csak nemrég történt, hogy meg akartak kövezni a vallási vezetők, és újra oda akarsz menni?” Jézus így válaszolt: „Ugye, tizenkét óráig tart a nappal? Aki nappal jár, az nem botlik meg, mert világos van. De aki éjjel jár, az megbotlik, mert nincs, ami világítson neki.” Azután ezt mondta: „A barátunk, Lázár elaludt, de én odamegyek és felébresztem.” A tanítványok ezt válaszolták: „Uram, ha alszik, akkor biztosan meggyógyul majd.” Jézus Lázár haláláról beszélt, de a tanítványok úgy értették, hogy Lázár csak alszik. Jézus ezért nyíltan megmondta nekik: „Lázár meghalt, de örülök, hogy nem voltam ott, mert számotokra így hasznosabb — hogy higgyetek bennem. Most azonban menjünk el hozzá!” Ekkor Tamás, akit Ikernek hívtak, ezt mondta a többi tanítványnak: „Menjünk, és haljunk meg Jézussal együtt mi is!” Amikor Jézus megérkezett Betániába, megtudta, hogy Lázárt már négy nappal korábban egy sziklasírba temették. Mivel Betánia csak három kilométerre volt Jeruzsálemtől, a júdeabeliek közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket a testvérük halála miatt. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. Amikor Márta Jézushoz ért, ezt mondta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem! De most is biztos vagyok benne, hogy bármit kérsz Istentől, megadja neked.” Jézus ezt felelte: „Fel fog támadni a testvéred.” „Igen, tudom, hogy a feltámadás idején, az utolsó napon ő is fel fog támadni” — válaszolta Márta. Jézus akkor ezt mondta: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz bennem, akkor is élni fog, ha már meghalt. Aki pedig él és hisz bennem, az soha nem hal meg. Hiszed-e ezt?” Márta így felelt: „Igen, Uram! Hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, akinek el kellett jönnie erre a világra.” Miután ezt mondta, Márta hazament. Félrehívta a nővérét, Máriát, és szólt neki: „Itt van a Mester, és téged hív!” Erre Mária felugrott, és Jézushoz sietett, aki még mindig ugyanott volt, ahol Mártával találkozott, a falu szélén. A gyászolók, akik Máriához jöttek, hogy vigasztalják, látták, hogy Mária gyorsan felkel, és elindul. Azt hitték, hogy Lázár sírjához megy, hogy ott sírjon, ezért ők is utána mentek. Amikor Mária Jézushoz ért, a lábához borult, és ezt mondta: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Mária és a kísérői is sírtak. Amikor Jézus ezt látta, szelleme nyugtalan lett, és mélyen megindulva ezt kérdezte: „Hová temettétek Lázárt?” „Uram, gyere, és nézd meg!” — felelték. Ekkor Jézus is sírva fakadt. Az emberek azt mondták: „Nézzétek, mennyire szerette Lázárt!” Mások pedig ezt mondták: „Ha meg tudta gyógyítani a vakot, miért nem mentette meg Lázárt a haláltól?” Jézus még mindig nagyon felindult volt, amikor odament a sírhoz, amely egy sziklába vájt üreg volt, a bejáratát pedig egy nagy kő zárta el. „Hengerítsétek el a követ!” — mondta Jézus. Márta, a halott Lázár nővére felkiáltott: „De Uram, már biztosan rossz szaga van, hiszen négy napja, hogy meghalt!” Jézus így válaszolt: „Nem megmondtam neked, hogy ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?!” Ekkor elhengerítették a követ, Jézus, pedig felnézett az égre, és ezt mondta: „Atyám, köszönöm, hogy meghallgattál! Tudom, hogy te mindig meghallgatsz, de azok kedvéért mondom ezt, akik itt állnak. Azt akarom, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” Ezután hangosan felkiáltott: „Lázár, jöjj ki!” Ekkor Lázár, aki eddig halott volt, kijött a sziklába vágott sírkamrából. Keze és lába vászonlepedőkkel volt körültekerve, arcát pedig kendő takarta. „Szabadítsátok ki a vásznakból, hadd menjen!” — mondta Jézus. Ennek hatására sokan hittek benne azok közül a júdeabeliek közül, akik Máriát a sírhoz kísérték, és látták, amit Jézus tett. Néhányan közülük elmentek a farizeusokhoz, és nekik is elmondták, hogy Jézus feltámasztotta Lázárt. Emiatt a főpapok és a farizeusok összehívták a Főtanácsot. Amikor összegyűltek, ezt kérdezték egymástól: „Most mitévők legyünk? Ez az ember tényleg sok csodát tesz! Ha engedjük, hogy ezt folytassa, a végén majd mindenki hinni fog benne! Azután majd jönnek a rómaiak, elveszik tőlünk a Templom és a nép fölötti irányítást!” Akkor Kajafás, a Főtanács egyik tagja, aki abban az évben a főpap volt, ezt mondta: „Nem tudtok ti semmit! Nem értitek, hogy jobb, ha csak egy ember hal meg a nép helyett, mintha az egész nemzet elpusztul?” Ezt azonban nem magától mondta, hanem prófétált, mivel abban az évben ő volt a főpap. Ez a prófécia azt jelentette, hogy Jézusnak meg kell halnia a népért. De nem csak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszéledt gyermekeit összegyűjtse, és eggyé tegye. Ettől a naptól kezdve a vallási vezetők már arról tanácskoztak, hogyan végezzenek Jézussal. Emiatt Jézus többé nem mutatkozott nyilvánosan a júdeabeliek között. Tanítványaival együtt elvonult egy pusztához közeli városba, Efraimba. Közeledett a zsidók nagy ünnepe, a páska. Ezért vidékről sokan felmentek Jeruzsálembe, hogy még az ünnep előtt elvégezzék a megtisztulási szertartásokat. A Templom területén nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek keresték Jézust, és egymástól kérdezgették: „Mit gondoltok, talán nem is jön fel az ünnepre?” A főpapok és a farizeusok pedig kiadták a parancsot, hogy ha valaki tudja, hol van Jézus, azonnal jelentse, mert le akarták tartóztatni őt. Hat nappal a Páska ünnep előtt Jézus Betániában meglátogatta Lázárt, akit korábban feltámasztott a halálból. Vacsorát készítettek neki, amelyet Márta szolgált fel, és Lázár is ott volt az asztalnál Jézussal együtt. Vacsora közben Mária előhozott egy igen drága illatszert, amely valódi nárdusolajból készült. Az egészet ráöntötte Jézus lábára, s a házat betöltötte a nárdusolaj illata. Azután Mária a saját hajával törölte meg Jézus lábait. Ezt látva, Iskáriótes Júdás — az egyik tanítvány, aki arra készült, hogy Jézust elárulja — megjegyezte: „Ezt a drága illatszert inkább el kellett volna adni háromszáz ezüstpénzért, a pénzt meg a szegényeknek adhattuk volna!” De ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt. Ugyanis Júdásra volt bízva a tanítványok közös pénze, és ő gyakran lopkodott belőle. Jézus így válaszolt neki: „Hagyd békén Máriát! Jót tette, hogy ezt az illatszert a mai napig megőrizte, s most arra használta fel, hogy előkészítsen a temetésemre! Szegények mindig lesznek a közeletekben, de én nem leszek mindig veletek.” Az ünnepre összegyűlt tömeg között elterjedt a híre, hogy Jézus Betániában van, ezért sokan odamentek. De nemcsak őt szerették volna látni, hanem Lázárt is, akit Jézus feltámasztott a halálból. Emiatt azután a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is meg fogják ölni. Ugyanis a júdeaiak közül sokan Lázár miatt mentek Betániába és hittek Jézusban. Másnap, amikor az ünnepre érkező tömeg meghallotta, hogy Jézus Jeruzsálembe jön, eléje mentek, pálmaágakat lengettek, és ezt kiáltották: „Hozsánna! Áldott, aki az Örökkévaló nevében jön! Áldott legyen Izráel Királya!” Jézus talált egy szamarat, felült rá, és azon vonult be a városba, éppen úgy, ahogy az Írás mondja: „Ne félj, Sion leánya, itt jön a királyod, szamárcsikón ülve!” Tanítványai akkor még nem értették ezt. De később, amikor Jézus megdicsőült, eszükbe jutott, hogy pontosan az történt vele, amit az Írások mondtak róla. Amikor Jézus kihívta Lázárt a sírból és feltámasztotta a halottak közül, igen sokan szemtanúi voltak ennek. Ezek azután másoknak is elmondták, hogy mi történt. Ezért nagy tömeg gyűlt össze, hogy Jézust lássák, mert hallották, hogy ő tette ezt a csodát. A farizeusok pedig ezt mondták egymásnak: „Látjátok! Hiába minden erőfeszítésünk, az egész nép mégis őt követi!” A páska ünnepére igen sokan jöttek Jeruzsálembe imádkozni, és voltak közöttük görögök is. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából származott, és megkérték: „Uram, szeretnénk látni Jézust!” Fülöp szólt Andrásnak, azután mindketten odamentek Jézushoz, és szóltak neki. Jézus így válaszolt: „Eljött az idő, hogy az Emberfia megdicsőüljön. Igazán mondom nektek: a búzamagot el kell vetni a földbe, hogy ott elhaljon, azután majd felnő, és gazdag termést hoz. Ha viszont nem hal el, akkor csak egymaga marad. Aki ragaszkodik a lelkéhez, vagyis az életéhez, az el fogja veszíteni. Aki pedig kész feladni a lelkét, vagyis az életét ezen a világon, az megtartja azt az örök életre. Aki nekem szolgál, engem kövessen! Akkor, ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is velem. Aki pedig engem szolgál, azt megbecsüli az Atya.” „Most nyugtalan a lelkem, mit is mondhatnék? Kérjem talán azt: »Atyám, ments meg engem ettől az időtől«? Nem! Hiszen éppen ezért jöttem a földre! Inkább azt mondom: »Atyám, szerezz dicsőséget nevednek!«” Ekkor hang hallatszott a Mennyből: „Dicsőséget szereztem nevemnek eddig is, és most másképpen is megdicsőítem nevemet.” Ezt a sokaság is hallotta, de úgy gondolták, hogy az ég dörgött. Mások azt mondták, hogy biztosan egy angyal szólt Jézushoz. Ő maga azonban ezt mondta: „Ez a hang nem értem, hanem értetek szólt. Elérkezett az ideje, hogy kihirdessék az elmarasztaló ítéletet e világ fölött! Elérkezett az ideje, hogy ennek a világnak a fejedelmét elűzzék. Engem pedig föl fognak emelni a földről, s akkor majd minden embert magamhoz vonzok.” Így jelezte Jézus, hogy milyen módon fog meghalni. Az emberek erre megkérdezték: „A Törvényből úgy tudjuk, hogy a Messiás örökké él. Miért mondod akkor, hogy az Emberfiát fel fogják emelni? Kicsoda ez az Emberfia?” Jézus így felelt: „Már csak egy rövid ideig marad közöttetek a világosság. Addig járjatok tehát a világosságban, amíg veletek van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket, mert aki sötétben jár, nem tudja hová megy. Ameddig veletek van a világosság, higgyetek benne, hogy a világossághoz tartozhassatok!” Ezt mondta Jézus, majd elment onnan, és elrejtőzött előlük. Bár Jézus sok csodát tett az emberek szeme láttára, azok mégsem hittek benne. Így teljesedett be, amit Ézsaiás próféta mondott: „Uram, ki hitt a szavunknak, és ki látta meg az Örökkévaló hatalmát?” Ézsaiás próféta azt is megmondta, miért nem tudtak hinni: „Az Örökkévaló vakította meg a szemüket, keményítette meg a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, hogy szívükkel ne értsenek, és ne forduljanak hozzá, hogy meggyógyítsa őket.” Ézsaiás azért mondta ezt, mert látta Jézus dicsőségét, és őróla szólt. Ennek ellenére, sokan hittek Jézusban még a vezetők közül is, de a farizeusok miatt ezt nem vallották meg nyiltan, nehogy kizárják őket a zsinagógai közösségből. Ugyanis fontosabb volt a számukra az emberek elismerése, mint Istené. Jézus hangosan kiáltva hirdette: „Aki bennem hisz, abban hisz, aki elküldött engem. Aki meglátja, hogy ki vagyok, azt látja, aki elküldött engem. Én vagyok a világosság, és azért jöttem erre a világra, hogy aki hisz bennem, ne maradjon a sötétségben. Azért jöttem, hogy üdvösséget hozzak az embereknek, nem azért, hogy elítéljem őket. Ezért nem én ítélem el azokat, akik hallgatják a szavaimat, de nem engedelmeskednek nekem. Aki visszautasít engem, és nem fogadja el, amit mondok, azt bizony el fogják ítélni az utolsó napon! De nem én leszek a bírája, hanem a szavaim, amelyeket mondtam, azok fogják őt elítélni. Mert amit mondtam, nem magamtól mondtam. Az Atya, aki elküldött engem, parancsolta meg, hogy mit mondjak, és mit tanítsak. És tudom, hogy amit az Atya parancsol, abból örök élet származik. Amit tehát én mondok, azt úgy mondom, ahogyan ő mondta nekem.” Mielőtt a páska ünnepe megkezdődött volna, Jézus már tudta, hogy itt az ideje, hogy elhagyja ezt a világot, és visszatérjen az Atyához. Szerette azokat, akik ezen a világon az övéi voltak — mindvégig szerette őket. Jézus és a tanítványai együtt voltak a Páska-vacsoránál. A Sátán már korábban rávette Iskáriótes Júdást, Simon fiát, hogy Jézust igyekezzen ellenségei kezébe adni. Jézus tisztában volt vele, hogy az Atya minden hatalmat neki adott, és hogy ő Istentől jött, és hamarosan vissza is tér Istenhez. Felkelt hát a vacsorától, levette felső ruháját, és egy törlőkendőt kötött a dereka köré. Azután vizet öntött egy edénybe, és sorban megmosta, majd a kendővel megtörölte a tanítványai lábát. Amikor Simon Péterhez ért, ő azt kérdezte: „Uram, hogy lehet az, hogy te mosod meg az én lábamat?” Jézus így válaszolt neki: „Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted.” Péter azt válaszolta: „Azt már nem! Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!” „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám” — felelte Jézus. Péter erre azt kérte: „Uram, akkor ne csak a lábamat mosd meg, hanem a kezemet és a fejemet is!” Erre Jézus így válaszolt: „Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, különben az egész teste tiszta. Ti már tiszták vagytok, de nem mindannyian.” Jézus tudta, ki árulja el, ezért mondta: „nem vagytok tiszták mindannyian”. Miután megmosta a tanítványok lábát, Jézus újra felvette a felsőruháját, visszaült az asztalhoz, és megkérdezte: „Értitek-e, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok engem, és igazatok is van, mert az vagyok. Ha pedig én, aki Úr és Mester vagyok, megmostam a lábatokat, akkor nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy ti is ugyanúgy bánjatok egymással, ahogy én veletek. Igazán mondom nektek: a szolga nem nagyobb az uránál, és a küldött sem nagyobb annál, aki elküldte. Most már tudjátok ezeket, de akkor lesztek boldogok és áldottak, ha valóban meg is teszitek. Nem mindnyájatokról beszélek. Ismerem azokat, akiket kiválasztottam, de amit az Írás mond, annak be kell teljesednie: »Az fordult ellenem, aki a kenyeremet ette.« Azért mondom ezt most, mielőtt megtörténne, hogy amikor majd megtörténik, higgyetek bennem, hogy ÉN VAGYOK. Igazán mondom nektek: aki befogadja azt, akit én küldök, az engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem küldött.” Miután Jézus ezt mondta, nagyon nyugtalan lett, és így szólt: „Igazán mondom nektek: egyikőtök el fog árulni engem!” A tanítványok zavarban voltak, és tanácstalanul néztek egymásra, mert nem tudták, melyikükről beszél. Egyikük, akit Jézus különösen szeretett, éppen Jézus mellett foglalt helyet. Simon Péter intett neki, hogy kérdezze meg Jézustól, kiről beszélt az előbb. Ekkor az a tanítvány közelebb hajolt Jézushoz, és megkérdezte tőle: „Uram, melyikünk az?” Jézus így felelt: „Az, akinek ezt a bemártott falat kenyeret adom.” Ezzel vett egy darab kenyeret, a tálba mártotta, és odanyújtotta Iskáriótes Júdásnak, Simon fiának. Amikor Júdás megette a kenyeret, belé költözött a Sátán. Ekkor Jézus ezt mondta Júdásnak: „Tedd meg hamar, amit tenni készülsz!” De senki sem értette, hogy ez mit jelent. Néhányan azt hitték, hogy Jézus azt mondta Júdásnak, vegye meg, amire szükségük lesz az ünnepen, vagy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás megette azt a falatot, azonnal elment. Ekkor már éjszaka volt. Miután Júdás elment, Jézus megszólalt: „Most dicsőült meg az Emberfia, és általa Isten is megdicsőült. Ha Isten dicsőséget kapott az Emberfia által, Isten is hamarosan megdicsőíti az Emberfiát — és ez hamar meg fog történni. Gyermekeim, már nem sokáig maradok veletek. Kerestek majd engem, de ahogyan a júdeaiaknak már korábban mondtam, most nektek is mondom, hogy ahová én megyek, oda nem jöhettek velem. Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást! Ahogyan én szerettelek titeket, nektek is úgy kell szeretnetek egymást! Arról ismeri majd fel mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” Ekkor Simon Péter megkérdezte tőle: „Uram, hová mész?” Jézus így válaszolt: „Most még nem jöhetsz velem oda, ahová megyek, de később majd követsz engem.” Péter megkérdezte: „Uram, miért nem mehetek veled most? Az életemet is odaadnám érted!” Jézus így felelt: „Az életedet adod értem? Igazán mondom neked: ma éjjel, mielőtt a kakas kukorékol, háromszor is le fogod tagadni, hogy ismersz engem!” „Ne nyugtalankodjatok: higgyetek Istenben, és higgyetek bennem! Atyám házában sokak számára van lakóhely. Ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Most elmegyek, hogy helyet készítsek a számotokra. Miután elkészítettem, visszajövök értetek, és magammal viszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is. Ismeritek az utat, amely oda vezet, ahová megyek.” Ekkor Tamás megkérdezte: „Uram, azt sem tudjuk, hová mész, hogyan tudhatnánk akkor az utat?” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet! Az Atyához csakis rajtam keresztül lehet eljutni. Ha valóban ismernétek engem, akkor az Atyát is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és látjátok őt.” Ekkor Fülöp szólalt meg: „Uram mutasd meg nekünk az Atyát, hadd lássuk őt! Azzal megelégszünk.” Jézus így válaszolt: „Fülöp, olyan régóta veletek vagyok, és még mindig nem ismertél meg igazán! Aki engem látott, az Atyát látta. Miért mondod hát: »Mutasd meg nekünk az Atyát«? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában élek, az Atya pedig bennem él? Amit mondok nektek, nem magamtól mondom: az Atya, aki bennem él, ő végzi a maga munkáját rajtam keresztül. Higgyétek el, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya bennem van! Ha másért nem, higgyetek azoknak a tetteknek, amelyeket Atyám nevében vittem véghez! Igazán mondom nektek: aki hisz bennem, az is megteszi majd mindazt, amit én tettem. Sőt, még nagyobb dolgokat fog véghezvinni! Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy én majd az Atyához megyek, és megteszem, amit a nevemben kértek, hogy az Atya dicsőséget kapjon a Fiú által. Igen, bármit kértek majd az én nevemben, meg fogom tenni.” „Ha szerettek engem, engedelmeskedni fogtok a parancsaimnak. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő egy másik Segítőt küld nektek, aki örökre veletek marad. Ő az Igazság Szelleme, akit a hitetlenek világa nem tud befogadni, mert ők nem látják, és nem ismerik fel. Ti azonban megismeritek és felismeritek őt, mert veletek együtt fog lakni, sőt bennetek él majd. Nem hagylak titeket árván, hanem visszajövök hozzátok. Kis idő múlva a hitetlenek már nem látnak többé engem, de ti láttok. Mivel én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok, hogy én az Atyában élek, ti bennem éltek, én pedig bennetek. Aki ismeri parancsaimat és engedelmeskedik nekem, az szeret engem igazán! Aki pedig engem szeret, azt Atyám is szereti, és én is szeretem — ezért megmutatom és kijelentem neki magamat, hogy igazán megismerjen engem.” Ekkor megszólalt Júdás — nem az Iskáriótes, hanem a másik Júdás nevű apostol — „De Uram, miért csak nekünk mutatod meg magadat, és miért nem az egész világnak?” Jézus így válaszolt: „Aki igazán szeret engem, az megfogadja szavaimat, és engedelmeskedik nekem, ezért Atyám is szeretni fogja őt. Atyám és én eljövünk hozzá, és vele együtt fogunk lakni. Aki nem szeret engem igazán, az nem engedelmeskedik a tanításaimnak. Bár ez a tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyától származik, aki elküldött engem. Ezeket a dolgokat én magam mondtam el nektek, amíg veletek voltam. Később azonban majd az a Segítő — a Szent Szellem — fog megtanítani titeket mindenre, akit az Atya küld hozzátok, hogy engem képviseljen. Ő majd emlékeztet titeket mindenre, amit nektek mondtam. Én ugyan elmegyek, de a békességem veletek marad. Igen, a saját békességemet adom nektek, de másképpen, mint ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjatok, és ne féljetek! Hallottátok, hogy megmondtam: most elmegyek, de ismét visszajövök hozzátok. Ha igazán szerettek engem, akkor most örüljetek, hogy az Atyához megyek, mert ő nagyobb nálam! Azért mondom ezt most, még mielőtt megtörténne, hogy amikor majd megtörténik, higgyetek bennem. Már nem sokáig beszélek veletek, mert közeledik ennek a világnak a fejedelme. Fölöttem ugyan nincs hatalma, de ezeknek a dolgoknak mégis meg kell történniük, hogy az egész világ megtudja: én szeretem az Atyát! Ezért mindazt megteszem, amit ő parancsolt. Most pedig keljetek fel, menjünk innen!” „Én olyan vagyok, mint a szőlő. Atyám pedig olyan, mint a szőlősgazda: minden vesszőt levág rólam, amely nem terem gyümölcsöt, termő vesszőimet viszont megmetszi és megtisztítja, hogy még bőségesebb és jobb termést hozzanak. Benneteket már megmetszett és megtisztított a tanításaim által, amelyeket tőlem hallottatok. Maradjatok velem és lakjatok bennem, ahogyan a szőlővessző is a szőlő tövén marad — akkor én is bennetek maradok! A szőlővessző sem teremhet gyümölcsöt önmagában, csak ha a szőlő tövén marad. Ugyanígy ti is csak akkor teremhettek gyümölcsöt, ha bennem maradtok. Igen, én vagyok a szőlő, és ti vagytok a vesszőim! Aki bennem lakik, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem. Nélkülem azonban semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt félredobják, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad. Ezután a száraz vesszőket összegyűjtik, tűzre dobják, és megégnek. Ha viszont bennem éltek, és tanításaim bennetek élnek, akármit kértek, megkapjátok. Amikor sok gyümölcsöt teremtek, Atyámnak szereztek vele dicsőséget — s ebből látszik majd, hogy a tanítványaim vagytok. Ahogyan az Atya szeret engem, ugyanazzal az isteni szeretettel szeretlek én is titeket. Maradjatok meg és éljetek ebben a szeretetben! Én mindig engedelmeskedem Atyám parancsainak, ezért állandóan a szeretetében élek. Ugyanígy, ha engedelmeskedtek parancsaimnak, ti is állandóan a szeretetemben fogtok élni. Mindezt azért mondom nektek, hogy ugyanaz az öröm töltsön be titeket is, mint engem, és örömötöknek ne legyen semmi híja. Ezt parancsolom nektek: ti is úgy szeressétek egymást, azzal az isteni szeretettel, ahogyan én titeket! Nincs annál nagyobb szeretet, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. Ti pedig a barátaim vagytok, ha folyamatosan megteszitek, amit parancsolok nektek. Ezentúl már nem szolgák vagytok, mert a szolga nem tudja, hogy az ura mit és miért tesz. Mostantól fogva a barátaim vagytok, mert mindent elmondtam és megmutattam nektek, amit az Atyától hallottam és tanultam! Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket! Én bíztalak meg benneteket, hogy menjetek, és teremjetek gyümölcsöt! Azt akarom, hogy maradandó gyümölcsöket teremjetek, és hogy az Atya adja meg nektek, amit csak kértek tőle a nevemben. Tehát ezt parancsolom nektek: isteni szeretettel szeressétek egymást!” „Ha a hitetlenek gyűlölnek benneteket, jusson eszetekbe, hogy engem előbb gyűlöltek, mint titeket! Ha közéjük tartoznátok, akkor ez a világ kedvelne titeket, mint a saját embereit. De ti nem tartoztok ehhez a világhoz, hiszen én kiválasztottalak titeket — ezért gyűlölnek benneteket. Emlékezzetek rá, hogy megmondtam nektek: a szolga nem nagyobb, mint az ura. Ezért, ha engem üldöztek, benneteket is üldözni fognak. Másfelől, ha egyesek elfogadták és követték a tanításomat, akkor a tiéteket is követni fogják. Mindezeket miattam teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki engem küldött. Ha nem jöttem volna és nem beszéltem volna velük, most nem lennének bűnösök, így azonban nincs mentség a bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem tettem volna közöttük olyan csodákat, amilyeneket még senki sem tett, most nem lennének bűnösök. De látták a csodákat, mégis gyűlölnek engem is, és Atyámat is. Mindez azért történt így, hogy beteljesedjen, ami a Törvényükben meg van írva: »Ok nélkül gyűlöltek engem.« El fog jönni a Segítő, az Igazság Szelleme, akit az Atyától küldök hozzátok, és ő majd tanúskodik mellettem. De ti is tanúskodni fogtok rólam, mert kezdettől velem voltatok. Mindezt azért mondom nektek, hogy majd ne érjen benneteket meglepetésként, és el ne veszítsétek a hiteteket. Ki fognak zárni titeket a zsinagógai közösségből, sőt, egyeseket meg is ölnek közületek! Akik pedig megölnek benneteket, azt fogják hinni, hogy ezzel Istennek tesznek szolgálatot. Azért teszik ezt, mert sem az Atyát nem ismerik, sem engem. Látjátok, előre megmondtam nektek! Tehát, amikor majd ezek bekövetkeznek, emlékezzetek rá, hogy én előre figyelmeztettelek titeket.” A Szent Szellem munkája „Korábban azért nem beszéltem ezekről, mert veletek voltam, de most visszatérek ahhoz, aki elküldött engem. Egyikőtök sem kérdezi: »Hová mész?« Igaz, most szomorúak vagytok, mivel ezt mondtam, de higgyetek nekem: javatokra válik, hogy elmegyek! Miért? Mert ha elmegyek, elküldöm hozzátok a Segítőt. Ha nem mennék el, akkor ő sem jönne el hozzátok. Amikor pedig eljön a Szent Szellem, nyilvánvaló módon be fogja bizonyítani az egész világnak, és minden embernek, hogy mi a vétek, mi az igazságosság, és mi az ítélet. Be fogja bizonyítani az embereknek, hogy ha nem hisznek bennem, akkor vétkeznek. Bebizonyítja, hogy Isten igazságos ítélete az, hogy én visszatérek az Atyához, és nem láttok többé. Be fogja bizonyítani, hogy e világ fejedelme fölött kimondták a kárhoztató ítéletet. Még sok mondanivalóm lenne, de most még nem értenétek. Azonban eljön majd az Igazság Szelleme, aki bevezet benneteket a teljes valóságba, mert nem a saját gondolatait mondja majd, hanem azt, amit az Atyától hall. Kijelenti majd nektek az eljövendő dolgokat. Engem fog dicsőíteni, mert abból vesz, ami az enyém, és kijelenti nektek. Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Ezért mondom, hogy a Szent Szellem az enyémből vesz, és kijelenti nektek.” „Még egy kis idő, és nem láttok engem többé. Azután egy kis idő múlva ismét megláttok.” Ekkor a tanítványok tanakodni kezdtek egymás között: „Mit jelent ez: »Még egy kis idő, és nem láttok engem, de azután ismét megláttok«? Mit jelent az, hogy: »Mert én az Atyához megyek?« Mit jelent az, hogy »Egy kis idő múlva«? Nem értjük, mire gondolt!” Jézus tudta, hogy meg akarják kérdezni, ezért ő kérdezte meg tőlük: „Arról tanakodtok, hogy mit jelent, amit mondtam: »Még egy kis idő, és nem láttok engem, azután hamarosan ismét megláttok?« Igazán mondom nektek: akkor majd sírtok és jajgattok, a hitetlenek ellenben örülnek. Szomorúak lesztek, de szomorúságotok hamarosan örömre fordul. Amikor az asszony világra hozza gyermekét, szenved, mert eljött a szülés ideje. Azonban miután megszületett a gyermeke, már elfelejti minden szenvedését, mert a gyermeknek örül, aki a világra jött. Ehhez hasonlóan most ti is szomorúak vagytok. Amikor majd újra meglátlak titeket, már örülni fogtok, és ezt az örömöt senki el nem veheti tőletek! Azon a napon nem kérdeztek majd tőlem semmit. Igazán mondom nektek: bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek! Eddig még semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” „Ezeket a dolgokat példázatokban mondtam nektek. De eljön az idő, amikor már nem példázatokban szólok hozzátok, hanem nyíltan beszélek nektek az Atyáról. Azon a napon, ha az én nevemben kértek valamit az Atyától, nem lesz rá szükség, hogy én kérjem az Atyát értetek. Hiszen maga az Atya szeret titeket, mivel ti is szerettek engem, és elhittétek, hogy Istentől jöttem. Igen, én az Atyától jöttem ebbe a világba, de most elhagyom ezt a világot, és visszamegyek az Atyához.” A tanítványok ekkor azt mondták: „Látod, most valóban nyíltan beszélsz, és nem példázatokban! Most már látjuk, hogy mindent tudsz! Te hamarabb tudsz válaszolni a kérdésünkre, mint hogy megkérdeztünk volna! Ezért hisszük, hogy valóban Istentől jöttél.” Jézus így válaszolt: „Most hiszitek? Figyeljetek rám! Hamarosan eljön az idő, sőt, már itt is van, amikor mindannyian szétszóródtok, ki-ki hazatér az otthonába, és engem egyedül hagytok. De mégsem leszek egyedül, mert Atyám velem van. Ezt azért mondom nektek, hogy teljes békességetek és bizalmatok legyen bennem. Ezen a világon próbatételek, nehéz időszakok és szenvedések várnak rátok, de legyetek bátrak: én már legyőztem a világot.” Miután Jézus ezeket mondta, felnézett az égre, és így szólt: „Atyám, eljött az idő! Dicsőítsd meg Fiadat, hogy ő is dicsőséget szerezzen neked! Hatalmat adtál Fiadnak minden ember fölött, hogy örök életet adjon mindazoknak, akiket neki ajándékoztál. Az örök élet pedig az, hogy egyre jobban megismerjenek téged, az egyetlen valóságos Istent, és a Messiás Jézust, akit elküldtél. Befejeztem a munkát, amellyel megbíztál, s ezzel dicsőséget szereztem neked itt a földön. Most pedig, Atyám, fogadj vissza dicsőségedbe és jelenlétedbe, abba a dicsőségbe, amelyben veled együtt laktam, mielőtt a világ létrejött volna. Atyám, embereket ajándékoztál nekem ebből a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, én pedig kézzelfoghatóan megmutattam nekik, hogy te milyen vagy. Ők azok, akik befogadták szavaidat, és engedelmeskedtek annak, amit mondtál. Ők már tudják, hogy minden, amit nekem adtál, tőled származik. Minden szót, amit tőled hallottam, továbbadtam nekik, ők pedig befogadták tanításodat. Felismerték, elfogadták, és meggyőződtek róla, hogy ezek a tanítások valóban tőled származnak, és azt is, hogy valóban te küldtél engem. Értük imádkozom most, és nem a hitetlenekért. Azokért imádkozom, akiket nekem adtál, mert hozzád tartoznak. Mert mindazok, akik hozzám tartoznak, a tieid, és mindazok, akik hozzád tartoznak, az enyémek — és általuk mutatkozik meg dicsőségem mindenki számára. Most már visszatérek hozzád, Atyám! Nem maradok tovább ezen a világon, de ők itt maradnak. Szent Atyám, őrizd meg őket neved hatalma által, amelyet nekem adtál! Őrizd meg őket, hogy ők is eljussanak arra az egységre, amelyben te és én élünk! Amíg velük voltam, megőriztem őket neved hatalma által, amelyet nekem adtál. Vigyáztam rájuk, és nem veszett el közülük senki más, csak az az egy: a pusztulás fia. Így teljesedett be, amit az Írás róla mondott. Atyám, most hozzád jövök, de amíg még ezen a világon vagyok, imádkozom azokért, akik hozzám tartoznak, hogy az örömöm egészen betöltse őket. Átadtam nekik üzenetedet, Atyám. Akik ehhez a világhoz tartoznak, gyűlölték az enyémeket, mert ők nem ebből a világból valók, ahogyan én sem tartozom ehhez a világhoz. Nem arra kérlek, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a Gonosztól! Ők nem ehhez a világhoz tartoznak, mint ahogyan én sem. Válaszd külön őket a magad számára, Atyám, a valóság megismerése által — s a te beszéded, az a valóság! Ahogyan te elküldtél engem erre a világra, ugyanúgy küldöm el én is őket. Értük odaszentelem magamat, hogy ők is odaszenteljék magukat neked a valóság megismerése által! Atyám, nem csak őértük imádkozom, hanem mindazokért is, akik majd az ő szavukra fognak hinni bennem. Mindannyiukért kérlek, hogy akik hisznek bennem, valamennyien teljes egységben legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, bennem élsz, és ahogyan én benned élek. Ők is így éljenek mibennünk, teljes egységben, hogy a világ elhiggye, és meggyőződjön róla, hogy valóban te küldtél engem! Azt a dicsőséget, amelyet tőled kaptam, továbbadtam nekik, hogy ők is abban az egységben éljenek, ahogyan mi egységben élünk. Én bennük élek, és te, Atyám énbennem — hogy ők is eljussanak a tökéletes egységre. Ennek láttán majd az egész világ felismeri, hogy te küldtél engem, és őket is ugyanúgy szereted, ahogyan engem. Atyám, azt akarom, hogy azok, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok. Azt akarom, hogy lássák dicsőségemet, amelyet tőled kaptam, mivel te már a világ teremtése előtt szerettél engem. Igazságos Atyám! Ez a világ soha nem ismert meg téged, de én ismerlek, és ők is felismerték és elfogadták, hogy te küldtél engem. Megmutattam nekik, hogy te valójában milyen vagy, és továbbra is meg fogom mutatni, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük éljen, és én is őbennük éljek.” Miután Jézus befejezte az imádkozást, tanítványaival együtt átment a Kidron-patak völgyének másik oldalára, egy kertbe, ahol máskor is gyakran megfordult. Ezt a helyet ismerte Júdás is, aki Jézust az ellenségei kezére akarta adni. *** Ezért ide vezette azt a csapatot, amelyben római katonák és templomőrök voltak. Ez utóbbiakat a főpapok és a farizeusok küldték. Fáklyákat, lámpásokat és fegyvereket is vittek magukkal. Jézus már előre tudta, hogy mi következik, ezért előlépett, és megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” — felelték. „Én vagyok” — mondta Jézus. Ott volt közöttük Júdás is, aki elárulta. Amikor Jézus azt mondta: „Én vagyok”, azok mind hátratántorodtak, és a földre estek. Jézus ekkor ismét megkérdezte: „Kit kerestek?” „A názáreti Jézust” — válaszolták. Jézus azt mondta: „Már megmondtam nektek, hogy én vagyok az, ha tehát engem kerestek, akkor a többieket hagyjátok békében elmenni!” Ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit előzőleg mondott: „Senkit sem veszítettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Ekkor Simon Péter kirántotta a kardját, és rávágott az egyikre azok közül, akik Jézust akarták elfogni, de csak a jobb fülét vágta le. Ez a férfi a főpap szolgája volt, Málkusnak hívták. Jézus azonban rászólt Péterre: „Tedd csak vissza a kardodat a helyére! Nem tudod, hogy ki kell innom azt a poharat, amelyet Atyám adott nekem?” Ekkor a római katonák a parancsnokukkal és a zsidó templomőrökkel együtt letartóztatták, és megkötözték Jézust. Először Annáshoz vitték, aki Kajafás apósa volt. Abban az évben Kajafás volt a főpap. Ő volt az, aki azt tanácsolta a vallási vezetőknek, hogy jobb, ha egyetlen ember hal meg, mintha az egész nép elpusztul. Simon Péter követte Jézust egy másik tanítvánnyal együtt, aki ismerte a főpapot, ezért Jézussal együtt ő is bement a főpap palotájának udvarára. Péter azonban kint maradt a kapunál. Később kijött az a másik tanítvány, szólt az ajtót őrző szolgálólánynak, és bevitte Pétert is az udvarba. Ez a szolgálólány megkérdezte Pétert: „Ugye te is annak az embernek a tanítványai közé tartozol?” „Nem, dehogyis!” — tiltakozott Péter. A szolgák és a templom őrei tüzet raktak az udvarban, körülállták, és melegedtek, mert hideg volt az éjszaka. Péter is közéjük állt. Eközben a főpap a tanítványairól és tanításairól kérdezte Jézust. Ő így válaszolt: „Én mindig nyilvánosan tanítottam a zsinagógában és a Templomban, ahol a zsidók összegyűlnek. Semmit nem mondtam titokban. Miért engem kérdezel? Kérdezd azokat, akik hallgatták tanításaimat! Ők tudják, mit mondtam!” Akkor egy közelben álló őr az arcába vágott Jézusnak, és rákiáltott: „Hogy mersz így válaszolni a főpapnak?!” Jézus így felelt: „Ha valami rosszat mondtam, bizonyítsd be! Ha pedig helyesen válaszoltam, akkor miért ütöttél meg?” Ezután Annás megkötözve átküldte Jézust Kajafáshoz, a főpaphoz. Eközben Simon Péter az udvarban, a tűznél melegedett. A többiek megszólították: „Ugye te is annak az embernek a tanítványai közé tartozol?” De ő letagadta: „Nem vagyok!” Ott volt a főpap egyik szolgája is, aki rokona volt annak, akinek Péter levágta a fülét. Megkérdezte Pétertől: „Azt hiszem, én már láttalak téged vele együtt a kertben! Nem így van?” De Péter újra letagadta, s abban a pillanatban kukorékolt a kakas. Mikor feljött a hajnal, Jézust átvezették Kajafás házából a római helytartó palotájába. A vallási vezetők azonban nem akartak oda belépni, hogy ne váljanak tisztátalanná, és részt vehessenek az ünnepi páskavacsorán. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte: „Mivel vádoljátok?” Ezt felelték: „Ez az ember bűnöző! Ha nem így volna, nem adtuk volna a kezedbe!” Pilátus így válaszolt: „Vigyétek el, és ítéljétek el a ti saját Törvényetek szerint!” A vallási vezetők így feleltek: „Nekünk nincs jogunk hozzá, hogy valakit halálra ítéljünk!” (Így teljesedett be, amit Jézus előre megmondott: hogy milyen módon fog meghalni.) Ezután Pilátus visszament a palotába, maga elé hozatta Jézust, és megkérdezte tőle: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus kérdéssel válaszolt: „Magadtól kérdezed ezt, vagy mások mondták rólam?” Pilátus így felelt: „Nem vagyok én zsidó! Saját néped és a főpapok adtak a kezembe. Mit tettél?” Jézus így válaszolt: „Az én királyságom nem ehhez a világhoz tartozik. Ha ehhez tartozna, a szolgáim harcolnának értem, hogy ne szolgáltassanak ki a vallási vezetőknek. De királyságom nem ebből a világból való.” Pilátus azt kérdezte: „Szóval mégis király vagy?” Jézus válaszolt: „Igen, jól mondod, az vagyok. Azért születtem, és jöttem erre a világra, hogy az igazságról tanúskodjak. Aki az igazsághoz tartozik, az hallgat a szavamra.” Pilátus ezt mondta: „Ugyan, mi az, hogy igazság?” — s ezzel újra kiment a vallási vezetőkhöz, és ezt mondta nekik: „Nem találok benne semmi bűnt, amiért el kellene ítélnem. A szokás szerint azonban egy foglyot szabadon engedek a kedvetekért a Páska ünnepén. Akarjátok-e, hogy szabadon engedjem nektek a zsidók királyát?” Erre azok kiabálni kezdtek: „Nem, ne őt, hanem Barabbást engedd szabadon!” Ez a Barabbás rablógyilkos volt. Ekkor Pilátus megkorbácsoltatta Jézust. A katonák tövises ágakból koszorút fontak, Jézus fejébe nyomták, és egy bíborszínű köpenyt adtak rá. Azután egymás után eléje jöttek, és gúnyolódva így kiáltottak: „Éljen a zsidók királya!” Közben pedig arcul ütötték. Később újra kijött Pilátus a vallási vezetőkhöz, és azt mondta: „Nézzétek! Kihozom őt ide elétek, hogy értsétek meg, én semmi okot nem látok arra, hogy megvádoljam!” Ezután kivezették Jézust a palotából, a fején töviskoszorúval, bíborszínű köpenyben. „Nézzétek, itt van az ember!” — mondta Pilátus. Amint a főpapok és a templomőrök megpillantották Jézust, kiabálni kezdtek: „Feszítsd keresztre! Feszítsd keresztre!” De Pilátus így válaszolt nekik: „Feszítsétek meg ti! Én semmiben nem találtam bűnösnek!” Azok erre így feleltek: „Törvényünk szerint meg kell halnia, mert azt mondta, hogy ő az Isten Fia!” Amikor ezt Pilátus meghallotta, még jobban megrémült. Visszament a palotába, és újra faggatni kezdte Jézust: „Honnan jöttél?” De Jézus nem válaszolt. Pilátus így folytatta: „Nekem nem felelsz?! Nem tudod, hogy hatalmamban áll szabadon engedni, vagy kivégeztetni téged a kereszten?” Jézus így válaszolt: „Semmi hatalmad nem lenne fölöttem, ha nem kaptad volna felülről. Ezért, aki a kezedbe adott engem, az súlyosabb bűnt követett el, mint te.” Ettől kezdve Pilátus igyekezett Jézust szabadon engedni. De a vallási vezetők így kiáltoztak: „Ha őt szabadon engeded, akkor nem vagy a császár barátja! Aki királynak mondja magát, az a császár ellensége!” Erre Pilátus újra kihozatta Jézust a palotából a „Kövezett udvarba”, amelyet héberül Gabbatának neveznek. Ott Pilátus beült a bírói székbe. A Páska-ünnepre való előkészület napja volt, és dél felé járt az idő. Pilátus így szólt a júdeabeliekhez: „Nézzétek, itt a királyotok!” Erre azok így kiabáltak: „Vidd el innen! Vidd el innen! Feszítsd keresztre!” Pilátus megkérdezte: „Végeztessem ki a királyotokat?” De a főpapok így feleltek: „Nincs más királyunk, csak a császár!” Ekkor Pilátus átadta a katonáknak Jézust, hogy feszítsék keresztre, és így végezzék ki. Ők pedig elvezették Jézust. Jézus maga vitte a keresztfáját. Kimentek a városon kívül, a „Koponya” nevű helyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott Jézust a keresztfára szögezték. Ugyanakkor két másik férfit is keresztre feszítettek: egyiket Jézus jobb oldalán, a másikat a bal oldalán. [19-20] Pilátus készített feliratot is, amelyet rászögeztek Jézus keresztfájára. Ez állt rajta héber, latin és görög nyelven: „ NÁZÁRETI JÉZUS A ZSIDÓK KIRÁLYA”. Az a hely, ahol Jézust megfeszítették, közel volt a városhoz, ezért a zsidók közül sokan elolvasták ezt a feliratot. A főpapok azt mondták Pilátusnak: *** „Ne azt írd: »A zsidók királya«, hanem inkább azt: »Ez az ember azt mondta magáról, hogy ő a zsidók királya«!” De Pilátus így válaszolt: „Amit írtam, megírtam!” Amikor a katonák megfeszítették Jézust, minden ruhát levettek róla, s azokat négy részre osztották, hogy mindegyiküknek jusson belőle. A köntösét azonban nem akarták szétszakítani, mivel az varrás nélkül készült, vagyis az egészet egy darabban szőtték. Azt mondták: „Ezt ne szakítsuk szét, inkább sorsoljuk ki, hogy kié legyen!” Így teljesedett be, amit az Írás mondott: „Ruháimon megosztoztak, és köntösömre sorsot vetettek.” A katonák pontosan ezt tették. Jézus anyja ott állt a keresztfa közelében. Vele volt a nővére, Mária, a Klópás felesége, és a magdalai Mária is. Mikor Jézus látta, hogy anyja is ott áll, meg az a tanítvány is, akit Jézus szeretett, ezt mondta az anyjának: „Asszony, ő a fiad!” A tanítványnak pedig ezt: „Nézd, ő az édesanyád!” Ezért az a tanítvány befogadta a saját otthonába Jézus anyját, aki attól kezdve ott lakott vele. Később, amikor Jézus látta, hogy már mindent befejezett, ami rá volt bízva, megszólalt: „Szomjas vagyok.” Ezzel teljesítette be, amit az Írás mondott. Volt ott egy ecetes korsó, abba valaki belemártott egy szivacsot, és azt egy izsóp szárára tűzve felnyújtotta Jézus szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: „Beteljesedett!” Ezután lehajtotta a fejét, és meghalt. A Páska-ünnepre való előkészület napja volt, és utána különleges szombati ünnepnap következett. Emiatt a vallási vezetők nem akarták, hogy a kivégzettek teste szombaton is a keresztfán maradjon. Megkérték hát Pilátust, parancsolja meg, hogy a katonák törjék el a három keresztre feszített férfi lábát, és vegyék le a holttesteket a keresztről. A katonák eltörték az egyik elítélt lábát, akit Jézussal együtt feszítettek meg, azután a másikét is. Amikor Jézushoz értek, látták, hogy már halott, ezért nem törték el a lábát, hanem az egyik katona beledöfte a lándzsáját Jézus oldalába. A sebből azonnal vér és víz folyt ki. (Az tanúsítja ezt, aki szemtanúja volt, és igazat mond. Azért mondja ezt, hogy ti is higgyetek. Ő tudja, hogy ez az igazság, mert látta.) Mindez azért történt, hogy beteljesedjen, amit az Írás mond: „Egyetlen csontját se törjék el!” Egy másik helyen pedig ezt mondja az Írás: „Néznek majd arra, akit átszúrtak.” Ezután arimátiai József kérte Pilátust, hogy levehesse a keresztről Jézus testét. József is Jézus tanítványa volt, de csak titokban, mert félt a vallási vezetőktől. Pilátus engedélyt adott rá, József pedig elment, és levette Jézus testét. Eljött Nikodémus is, aki mirhából és aloéből készült illatszer-keveréket hozott, körülbelül harminckilónyit. Nikodémus volt az, aki korábban egyszer éjszaka beszélgetett Jézussal. Miután levették Jézus holttestét, lenvászonba tekerték az illatszerekkel együtt, a júdeaiak temetési szokásai szerint. Azon a helyen, ahol Jézust keresztre feszítették, volt egy kert, abban pedig egy új sziklasír, ahová addig még senkit sem temettek. Mivel ez a sír közel volt, oda helyezték Jézus testét. Sietniük kellett, mert az előkészület napja a végéhez közeledett. A hét első napján korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária kiment a sírhoz. Látta, hogy a zárókövet elgördítették a sír bejáratáról. Ekkor Mária elszaladt Simon Péterhez és ahhoz a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és elújságolta nekik: „Elvitték a sírból az Urat, és nem tudjuk, hová tették!” Ekkor Péter és a másik tanítvány azonnal elindultak a sírhoz. Együtt szaladtak, de az a másik megelőzte Pétert, és elsőként ért oda. Lehajolt, és látta, hogy ott vannak a vásznak, de nem ment be a sziklasírba. Simon Péter ugyan lemaradt egy kissé, de hamarosan ő is odaért, és be is ment a sírba. Ő is látta a vásznakat, és a kendőt is, amely Jézus arcán volt, de az távolabb feküdt, külön összehajtva. Ekkor bement az a másik tanítvány is, aki elsőként ért a sírhoz. Látta mindezt, és hitt. Ugyanis még nem értették, amit az Írás mondott, hogy Jézusnak fel kell támadnia a halálból. Ezután a tanítványok hazamentek, Mária pedig ott maradt zokogva a sír előtt. Közben lehajolt, és benézett a sziklasírba. Két fehér ruhás angyalt látott, akik ott ültek, ahol korábban Jézus teste feküdt: egyik a feje, a másik a lába helyén. Az angyalok megszólították Máriát: „Miért sírsz, asszony?” Ő így válaszolt: „Mert elvitték Uramat, és nem tudom, hová tették.” Majd hátranézett, és látta, hogy egy férfi áll a háta mögött. Jézus volt az, de Mária nem ismert rá. Jézus megkérdezte: „Miért sírsz, asszony? Kit keresel?” Mária azt hitte, hogy a kertésszel beszél, ezért így felelt: „Uram, ha te vitted el a testet, kérlek, mondd meg, hová tetted, és én elviszem!” Jézus ekkor a nevén szólította: „Mária!” „Rabbuni!” — kiáltott fel Mária, miután Jézus felé fordult. (Ez a héber szó azt jelenti: „Mester”.) „Ne tartóztass! — mondta Jézus —, mert még nem mentem fel az Atyához. Inkább menj a testvéreimhez, és mondd meg nekik, hogy most felmegyek Atyámhoz, aki a ti Atyátok is; Istenemhez, aki a ti Istenetek is!” Ezután Mária elment a tanítványokhoz, és ezt mondta nekik: „Láttam az Urat!” Elmondta nekik azt is, amit Jézus üzent. Aznap este, a hét első napján, a tanítványok együtt voltak. De bezárták az ajtókat, mivel féltek a vallási vezetőktől. Jézus hirtelen megjelent közöttük, és köszönt: „Békesség!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a két kezét és az oldalát. A tanítványok nagyon megörültek, hogy látják az Urat. Ezután Jézus újra azt mondta nekik: „Békesség! Ahogyan engem elküldött az Atya, most én is úgy küldelek el titeket.” Rájuk lehelt, és ezt mondta: „Fogadjátok be a Szent Szellemet! Ha megbocsátjátok valakinek a bűneit, akkor azokra a bűnökre bocsánatot nyer. Ha pedig nem bocsátjátok meg, akkor azokra nem kap bocsánatot.” Tamás, akit Ikernek is hívtak, a tizenkét tanítvány közé tartozott, de nem volt ott, amikor Jézus megjelent közöttük. A többiek elmondták neki, hogy látták az Urat, de Tamás így válaszolt: „Csak akkor hiszem, ha a saját szememmel látom és megérintem Jézus kezén a szögek helyét, és ha a kezem az oldalára teszem!” Nyolc nappal később a tanítványok újra összegyűltek, és akkor már Tamás is velük volt. Ekkor Jézus ismét megjelent közöttük, pedig az ajtók zárva voltak. „Békesség!” — köszönt nekik. Azután Tamáshoz fordult: „Tedd ide az ujjadat, és nézd meg a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet, és tedd az oldalamra! Ne kételkedj többé, hanem higgy!” Tamás ezt mondta: „Uram, Istenem!” Jézus ezt kérdezte tőle: „Azért hiszel, mert látsz engem? Boldogok és áldottak, akik bár nem látnak engem, mégis hisznek bennem!” Jézus nagyon sok csodát tett a tanítványai szeme láttára. Ezek közül azonban sok nincs leírva ebben a könyvben. Amelyek viszont le vannak írva, azokat éppen azért jegyezték fel a számotokra, hogy higgyétek, hogy Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a benne való hit által életetek legyen a nevében. Később Jézus újra megjelent a tanítványoknak a Galileai-tónál. Ez így történt: együtt voltak Simon Péter, Tamás, akit Ikernek hívtak, Nátánaél a galileai Kánából, Zebedeus fiai és még két tanítvány. Simon Péter azt mondta: „Kimegyek halászni.” Erre a többiek azt mondták: „Mi is veled megyünk.” El is indultak egy halászbárkával, és egész éjszaka halásztak, de nem fogtak semmit. Már reggel volt, amikor Jézus megállt a parton, de a tanítványok nem ismertek rá. Megkérdezte tőlük: „Barátaim! Fogtatok-e valamit?” „Semmit” — felelték a tanítványok. Akkor Jézus ezt mondta: „Vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok!” A tanítványok kivetették a hálót, de visszahúzni már nem tudták, olyan nagy volt a fogás. Ekkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, azt mondta Péternek: „Az Úr van ott!” Amint Péter ezt meghallotta, felvette a felsőruháját — mert a munkához nekivetkőzött —, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány a partra evezett, és húzták a halakkal teli hálót. Nem voltak túl messze a parttól, csak mintegy száz méterre. Amikor partot értek, ott egy tűzrakást láttak. A parázson halak sültek, és kenyér is volt ott. Jézus megszólította őket: „Hozzatok néhány halat, amelyet most fogtatok!” Ekkor Simon Péter visszament a bárkához, és a partra húzta a hálót, amely tele volt nagy halakkal, szám szerint százötvenhárommal. De a háló, bár ilyen sok hal volt benne, mégsem szakadt szét. Azután Jézus hívta őket: „Gyertek, reggelizzetek meg!” A tanítványok nem merték megkérdezni tőle: „Ki vagy te?”, mert tudták, hogy ő az Úr. Jézus ekkor fogta a kenyeret, és odaadta nekik, majd a halakat is. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halálból. Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétertől: „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e, mint ők?” Péter így felelt: „Igen, Uram, tudod, hogy milyen kedves vagy nekem.” Jézus erre azt mondta neki: „Viselj gondot a bárányaimra!” Azután újra megkérdezte tőle: „Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?” Péter ismét ezt felelte: „Igen, Uram, tudod, hogy milyen kedves vagy nekem.” Jézus azt mondta: „Viseld gondját a juhaimnak!” Ezután harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, Jóna fia, a barátom vagy?” Péter erre elszomorodott, hogy Jézus harmadszorra is megkérdezte tőle: „A barátom vagy?” Így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz. Tudod, hogy milyen kedves vagy nekem.” Jézus azt mondta neki: „Viselj gondot a juhaimra! Igazán mondom neked, amíg fiatal voltál, felkötötted az övedet, és oda mentél, ahová akartál. De ha megöregszel, kinyújtod a kezed, és akkor majd más köti fel az övedet, és oda visz, ahová nem akarsz menni.” Ezzel adta tudtára, hogyan fog meghalni, és a halálával hogyan szerez dicsőséget Istennek. Ezután hozzátette: „Kövess egem!” Ekkor Péter hátrafordult, és látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus szeret, utánuk jön. Ő volt az, aki a vacsora közben Jézushoz közel hajolt, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az, aki elárul téged?” Mikor Péter látta ezt a tanítványt, megkérdezte Jézustól: „Uram, hát vele mi lesz?” Jézus ezt felelte: „Ha azt akarom, hogy életben maradjon, amíg visszajövök, mi közöd hozzá? Te csak kövess engem!” Így terjedt el a testvérek között az a hír, hogy ez a tanítvány nem fog meghalni. Pedig Jézus nem ezt mondta, hanem azt: „Ha azt akarom, hogy életben maradjon, amíg visszajövök, mi közöd hozzá?” Ez a tanítvány az, aki mindezekről a dolgokról tanúskodik. Ő az, aki ezeket leírta, és tudjuk, hogy amit mond és ír, az igaz. Jézus még sok más dolgot is tett. Ha ezeket mind részletesen leírnák, azt hiszem, az egész világ sem lenne elég, hogy befogadja azokat a könyveket. Kedves Teofilus, első könyvemben mindarról írtam neked, amit Jézus tett és tanított addig a napig, amikor felvitték a Mennybe. Mielőtt felvitték volna, Jézus még beszélt az apostolokkal, akiket kiválasztott: a Szent Szellem által útbaigazította őket, és parancsokat adott nekik. Ez Jézus szenvedése és halála után történt. Ő azonban negyven napon keresztül többször is megjelent az apostoloknak, beszélt nekik Isten Királyságáról, és sokféle módon meggyőzően bizonyította, hogy él. Az egyik ilyen alkalommal, amikor együtt ettek, ezt parancsolta nekik: „Az Atya megígért nektek valamit, ahogyan már beszéltem erről. Ne menjetek el Jeruzsálemből, amíg ő be nem teljesíti az ígéretét! Mert János vízbe merített be, titeket azonban néhány nap múlva Szent Szellembe fognak bemeríteni.” Amikor az apostolok együtt voltak, megkérdezték Jézust: „Uram, nem mostanában fogod helyreállítani Izráel népe számára a királyságot?” Ő így válaszolt: „Azokat az időpontokat és időszakokat, amelyeknek kijelölését az Atya saját magának tartotta fenn, nektek nem szükséges ismernetek. Ellenben, amikor a Szent Szellem leszáll rátok, erőt kaptok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt szerte a világon mindenhol.” Miután Jézus ezt mondta, a szemük láttára felemelkedett, majd egy felhő beburkolta és eltakarta a tanítványok tekintete elől. Az apostolok még mindig merően néztek a távolodó Jézus után, amikor hirtelen megállt mellettük két fehér ruhás férfi, és megszólította őket: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé meredve? Ez a Jézus, akit felvittek tőletek a Mennybe, ugyanúgy jön majd vissza, ahogyan felmenni láttátok.” Ezután az apostolok az Olajfák hegyéről visszamentek Jeruzsálembe, amely körülbelül egy kilométerre volt onnan, majd felmentek abba az emeleti szobába, ahol a szállásuk volt: Péter, János, Jakab, András, Fülöp, Tamás, Bertalan, Máté, azután Jakab, az Alfeus fia, azután a zélóta Simon és Júdás, a Jakab fia. Mindannyian együtt voltak, állandóan és egy szívvel-lélekkel imádkoztak. Asszonyok is voltak velük — többek között Jézus anyja, Mária — meg Jézus testvérei is. Ezekben a napokban történt, hogy amikor körülbelül százhúszan gyűltek össze, Péter felállt a testvérek között, és azt mondta: [16-17] „Testvéreim, be kellett teljesednie az Írásnak, amit a Szent Szellem Dávid által már régen megmondott Júdásról. Bár ő korábban közénk tartozott, és velünk együtt szolgált, mégis ő vezette azokat, akik Jézust letartóztatták. *** (Júdás a gonoszságáért pénzt kapott, s ezen egy telket vettek. Amikor a holtteste lezuhant, a belső részei kiomlottak. Mindenki megtudta ezt Jeruzsálemben, és ezért adták annak a teleknek ezt a nevet: »akeldama«. Ez az ő nyelvükön azt jelenti: vérmező.) A Zsoltárok Könyvében így van ez megírva: »Legyen az ő lakóhelye elhagyatott, senki ne lakjon ott!« És az is meg van írva: »Valaki más foglalja el a helyét a vezetők között!« [21-22] Ezért választanunk kell valakit, aki velünk együtt tanúskodik Jézus feltámadásáról. Olyan valakit, aki közénk tartozott egész idő alatt, amíg az Úr Jézus velünk volt — attól fogva, hogy Bemerítő János bemerítette őt, egészen addig, amíg tőlünk a Mennybe felvitték.” *** Két férfit javasoltak: Józsefet (akit Barsabbásnak és Jusztusznak, vagyis igazságosnak is hívtak), és Mátyást. [24-25] Azután így imádkoztak: „Urunk! Te mindenki szívét ismered. Mutasd meg, hogy e kettő közül melyiket választottad ki arra, hogy apostol legyen, és átvegye azt a szolgálatot, amelyet Júdás elhagyott, hogy oda jusson, ahová való!” *** Azután sorsot húztak, és a választás Mátyásra esett, aki ettől fogva az apostolok közé tartozott. Mindannyian együtt voltak akkor is, amikor elérkezett a Pünkösd ünnepe. Hirtelen zúgás hallatszott az égből, mint amikor erős szél fúj, és betöltötte az egész házat, ahol ültek. Azután lángnyelvek jelentek meg közöttük, és rászálltak mindenkire. Ekkor betöltötte őket a Szent Szellem. Mind más-más nyelveken kezdtek beszélni, ahogy a Szent Szellem adta kinek-kinek, hogy mit mondjon. Az ünnepre sok istenfélő zsidó gyűlt össze Jeruzsálemben a világ minden tájáról. Amikor meghallották ezt a zúgást, mindenfelől odagyűltek az emberek, és nagyon meglepődtek, mert mindenki a saját anyanyelvén hallotta őket beszélni. A csodálkozástól magukon kívül voltak, és azt mondták: „Hát nem mind Galileából valók ezek, akik itt beszélnek? Hogyan lehet, hogy mind a saját nyelvünkön halljuk őket? Hiszen vannak itt közöttünk pártusok, médek és elámiták. Jöttek Mezopotámiából, Júdeából, Kappadóciából, Pontuszból és Kis-Ázsiából, Frígiából, Pamfíliából, Egyiptomból, Líbia Ciréné melletti vidékéről és Rómából is. Vannak közöttünk, akik zsidónak születtek, és vannak, akik felvették ezt a vallást. Kréta szigetéről is jöttek, és vannak itt arabok is. Mégis mindannyian a saját nyelvünkön halljuk, amit ők Isten csodálatos dolgairól mondanak.” Mind nagyon csodálkoztak, és zavartan kérdezték egymástól: „Mit jelentsen ez?” Mások azonban gúnyolódtak: „Biztosan túl sok édes bort ittak.” Ekkor Péter a többi tizenegy apostollal együtt felállt, és hangosan így szólt az összegyűltekhez: „Zsidó testvéreim, és ti mindnyájan, akik Jeruzsálemben laktok! Kérlek, figyeljetek rám, hadd mondjam el nektek, mit jelent ez! Nem részegek ezek, mint ahogy ti gondoljátok — hiszen még csak reggel kilenc óra van! —, hanem az történik most, amit Jóel próféta előre megmondott: »Azt mondja Isten: az utolsó napokban majd kiárasztom Szellemem minden emberre, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, a fiatalok látomásokat látnak, az öregek pedig álmokat álmodnak. Azokban a napokban szolgáimra is kiárasztom Szellememet, férfiakra is, meg nőkre is, és ők is prófétálni fognak. Fönt az égben csodákat mutatok, lent a Földön meg jeleket: vért, tüzet és füstfelhőket. A Nap elsötétedik, a Hold pedig vérvörös lesz. Azután jön el az Örökkévaló hatalmas és dicsőséges napja. De mindenki üdvözül, aki az Örökkévalót hívja segítségül.« Izráeli férfiak, hallgassatok rám! A Názáret városából való Jézus olyan férfi volt, akit Isten maga igazolt és ajánlott nektek azok által a csodák, erők és jelek által, amelyeket ő vitt véghez közöttetek Jézuson keresztül. Mindannyian láttátok ezeket a csodálatos dolgokat, és magatok is jól tudjátok, hogy mindez igaz. Jézust a kezetekbe adták, ti pedig gonoszok segítségével keresztre feszítve megöltétek. Isten azonban előre tudta, hogy ez így lesz, mert minden az ő terve szerint történt. Jézus elszenvedte a halál fájdalmát, de Isten feltámasztotta őt, mert lehetetlen volt, hogy a Halál fogva tartsa. Hiszen Dávid is ezt mondja róla: »Mindig az Örökkévalót látom magam előtt: itt van a jobb oldalamon, hogy biztonságban legyek. Ezért örül a szívem, és nyelvem boldogan szól. Még testem is abban a reménységben él, hogy nem hagysz a Halál birodalmában, nem engeded, hogy Szented teste a sírban pusztuljon el. Megmutattad nekem az életre vezető ösvényeket, közel jössz hozzám, és betöltesz örömmel.« Testvéreim, nyíltan megmondhatom nektek, hogy Dávid, aki őseink közé tartozott, meghalt, eltemették, és a sírja itt van Jeruzsálemben mind a mai napig. Ő azonban próféta volt, és tudta, hogy Isten megígérte neki, sőt meg is esküdött rá, hogy egyik leszármazottját teszi királlyá Dávid trónján. Mivel Dávid ezt előre látta, ezért a Messiás feltámadásáról beszélt, amikor azt mondta: »Nem maradt a Halál birodalmában, és teste nem pusztult el a sírban.« Így tehát nem Dávid, hanem Jézus az, akit Isten feltámasztott a halálból! Erről mi mindnyájan tanúskodunk. Azután Jézust a legmagasabb helyre emelte fel Isten: jobb keze felől maga mellé ültette. Ekkor Jézus megkapta az Atyától a megígért Szent Szellemet, akit most kiárasztott. Ez történik most a ti szemetek láttára, és ezt halljátok. Hiszen nem Dávid ment fel a Mennybe, amint ő maga mondta: »Így szólt az Örökkévaló az én Uramhoz: Ülj mellém, a jobb oldalamra, amíg ellenségeidet hatalmad alá kényszerítem!« Ezért tudja meg Izráel egész népe, hogy Isten Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti a keresztfán megöltetek. Ehhez semmi kétség nem fér!” Ezek a szavak úgy szíven találták őket, hogy azt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: „Akkor most mit tegyünk, testvérek?” Péter erre így válaszolt: „Térjetek vissza Istenhez, és merítkezzetek be mindannyian Jézus, a Messiás nevébe. Isten meg fogja bocsátani bűneiteket, és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát. Mert az ígéret nektek szól és gyermekeiteknek, meg azoknak is, akik távol vannak — mindenkinek, akit Istenünk, az Örökkévaló magához hív.” Péter még sok egyebet is mondott nekik, hogy figyelmeztesse és biztassa őket: „Meneküljetek ki ebből a gonosz nemzedékből!” Akik elfogadták Péter beszédét, még azon a napon bemerítkeztek. Így körülbelül háromezren csatlakoztak hozzájuk. Ezek kitartóan foglalkoztak az apostolok tanításával, részt vettek a közösségben és a kenyér megtörésében, és együtt imádkoztak. Az apostolok által sok jel és csoda történt, ezért mindenkiben Isten iránti félelem és tisztelet támadt. A hívők egy akaraton voltak, és amijük csak volt, mindent közösnek tekintettek. Akiknek valami vagyonuk volt, eladták, és az árát szétosztották a testvérek között. Mindenkinek annyit adtak, amennyire szüksége volt. Napról napra rendszeresen összegyűltek a Templomban. Otthonaikban megtörték a kenyeret, őszinte szívvel és boldog örömmel együtt ettek, és dicsérték Istent. Még azok is kedvelték őket, akik nem tartoztak közéjük. Az Úr pedig napról napra gyarapította a csoportot olyanokkal, akik üdvösségre jutottak, és csatlakoztak hozzájuk. Történt egyszer, hogy Péter és János délután három órakor imádkozni ment a Templomba. Éppen akkor hozták oda azt a koldust, akit minden nap a Díszes-kapu mellé szoktak letenni, hogy kéregessen azoktól, akik a Templomba mentek. Ez az ember születése óta béna volt, nem tudott járni. Amikor meglátta a kapuhoz közeledő Pétert és Jánost, tőlük is pénzt kért. Péter Jánossal együtt a szemébe nézett, és azt mondta neki: „Nézz csak ránk!” A koldus felnézett, és azt várta, hogy majd adnak neki valamit. Péter azonban ezt mondta: „Arany-, vagy ezüstpénzem nincs, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus, a Messiás nevében mondom: kelj fel és járj!” Ezzel megfogta a koldus jobb kezét, és segített neki felállni. A béna férfi bokája és egész lába azonnal meggyógyult. Talpra ugrott, és életében először járni kezdett. Azután fel-alá járkált, örömében ugrándozott, Istent dicsérte, majd Péterékkel együtt bement a Templomba. Ott mindenki észrevette, hogy tud járni, és Istent dicséri. Ráismertek, hogy ő az, aki a Díszes-kapu mellett ülve koldulni szokott. Mindenkit ámulattal és Isten iránti csodálattal töltött el, ami vele történt. A meggyógyult koldus együtt ment be Péterrel és Jánossal a Templom területének abba a részébe, amelyet Salamon oszlopcsarnokának neveznek. A csodálkozó sokaság odafutott hozzájuk. Amikor Péter ezt látta, megszólította őket: „Izráeli férfiak! Csodálkoztok azon, ami ezzel a férfival történt? Azt gondoljátok, hogy mi gyógyítottuk meg őt a saját hatalmunkkal, vagy vallásosságunkkal, hogy járni tudjon? Nem! Ezt Isten tette, az Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, ősapáinknak Istene. Ő dicsőítette meg szolgáját, Jézust ezzel a gyógyulással, akinek ti a halálát akartátok, pedig Pilátus már szabadon akarta engedni őt. Elutasítottátok és megtagadtátok a Szentet és Igazat, és azt kértétek Pilátustól, hogy inkább a gyilkost engedje szabadon. Megöltétek az örök élet forrását! Isten azonban feltámasztotta Jézust a halálból, s ennek mi a tanúi vagyunk, hiszen a saját szemünkkel láttuk őt. Ez a Jézus az, akiben mi hiszünk. Ő adott erőt a hit általi gyógyuláshoz ennek az embernek, akit itt láttok, s akit ismertek. Igen, a Jézusban való hit állította helyre teljesen ennek a bénán született embernek az egészségét, mégpedig a szemetek láttára. Testvéreim! Jól tudom, hogy sem ti, sem a vezetőitek nem fogtátok fel, hogy mit tettetek. Isten azonban így valósította meg, amit az összes próféta által előre megmondott: hogy az ő Messiásának ezt kell elszenvednie. Most azonban változtassátok meg gondolkozásotokat és forduljatok vissza Istenhez, hogy eltörölje a bűneiteket, eljöjjön a szellemi felüdülés ideje számotokra, és elküldje hozzátok a Messiást, akit előre kiválasztott a számotokra, Jézust. Mert Jézusnak addig kell a Mennyben maradnia, amíg Isten mindent helyre nem állít. Erről ő már régóta szólt szent prófétáin keresztül. Ahogyan Mózes is megmondta: »Istenetek, az Örökkévaló, egy hozzám hasonló prófétát ad majd nektek a saját népetekből. Hallgassatok rá, és engedelmeskedjetek minden szavának! Akik pedig nem hallgatnak arra a prófétára, és nem engedelmeskednek neki, azok mindenestül ki fognak pusztulni Isten népe közül.« Sámueltől kezdve az összes próféta mind előre megmondta mindazt, ami ezekben a napokban történt. Ti ezeknek a prófétáknak az utódai vagytok. Tiétek az a szövetség is, amit Isten ősapáitokkal kötött, amikor azt mondta Ábrahámnak: »A te leszármazottad által fogom megáldani a Föld összes népét.« Amikor Isten elküldte a szolgáját, Jézust, akkor először hozzátok küldte, hogy általa mindegyikőtöket elfordítson gonoszságaitoktól, és így áldjon meg benneteket.” Péter és János még beszéltek, amikor odaértek hozzájuk a papok, a templomőrség kapitánya, meg néhány szadduceus. Nagyon haragudtak rájuk, mert Jézus feltámadását hirdették a népnek, s ezzel együtt azt is, hogy a halottak fel fognak támadni a halálból Jézus által. Ezért Pétert és Jánost letartóztatták, és mivel már este volt, másnapig börtönbe zárták őket. Azok közül, akik hallgatták az apostolokat, sokan hittek, úgyhogy a Jézusban hívő férfiak száma körülbelül ötezerre nőtt. A következő napon azután összegyűltek Jeruzsálemben a nép vezetői, és a Törvény tanítói. Ott volt Annás, a főpap, meg Kajafás, János, Sándor, és a főpapi családok minden férfi tagja. Előhozatták az apostolokat, és azt kérdezték tőlük: „Miféle erővel, kinek a felhatalmazásával tettétek ezt?” Akkor Pétert a Szent Szellem betöltötte, és így válaszolt: „Népünk vezetői! Arról a jó cselekedetről kérdeztek bennünket, amit ezzel a béna emberrel tettünk? Azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg? Akkor hát tudjátok meg mind, és tudja meg Izráel egész népe, hogy ez a gyógyulás a názáreti Jézus, a Messiás nevében és hatalma által történt. Ő az, akit ti keresztre szegezve megöltetek, de akit Isten feltámasztott a halálból. A feltámadott Jézus hatalma gyógyította meg ezt az embert, ezért áll itt előttetek teljesen egészségesen. Mert Jézus »az a kő, akit ti, építők félredobtatok, de mégis a ház sarokköve lett.« Mert nincs senki másban üdvösség, egyedül csak Jézusban! Az ő neve az egyetlen a világon, amely által az emberek üdvösségre juthatnak!” A vallási vezetők látták, hogy Péter és János milyen bátrak, s mikor megtudták, hogy tanulatlan és egyszerű emberek, nagyon elcsodálkoztak. Azt is tudták róluk, hogy Jézus követői voltak, de mivel a meggyógyított férfi ott állt mellettük, nem tudtak semmit sem válaszolni. Ekkor kiküldték őket a teremből, és így tanakodtak: „Mit tegyünk ezekkel? Mert kétségtelenül csodát tettek, ezt mindenki tudja Jeruzsálemben, ezt mi sem tagadhatjuk le. Valahogy mégis meg kell akadályoznunk, hogy ez tovább terjedjen a nép között. Tehát fenyegessük meg őket, hogy többé senkinek se beszéljenek annak az embernek a nevében!” Majd behívták Pétert és Jánost, és megparancsolták nekik, hogy többé senkinek ne beszéljenek Jézusról, és ne tanítsanak az ő nevében. Az apostolok erre így válaszoltak: „Gondoljátok meg, jónak látja-e Isten, ha inkább nektek engedelmeskedünk, mint neki! Ami azonban minket illet, mi nem hallgathatunk, hanem beszélnünk kell arról, amit láttunk és hallottunk.” Ekkor a vezetők még egyszer megfenyegették, majd szabadon engedték őket. Nem tudták sehogyan sem megbüntetni őket, mert az egész nép dicsérte Istent a történtek miatt, hiszen a koldus, akivel a csoda történt, már negyven éves is elmúlt! Akkor szabadon engedték Pétert és Jánost, akik visszamentek a tanítványok csoportjához, és elbeszélték mindazt, amit a főpapok és a nép vezetői mondtak. A tanítványok, miután meghallgatták őket, egy szívvel-lélekkel kiáltottak Istenhez, és így imádkoztak: „Urunk, te teremtetted a Mennyet, a Földet, a tengert, és mindent, ami bennük van. Te mondtad a Szent Szellem által szolgádon, ősapánkon, Dávidon keresztül: »Miért kiabálnak dühösen a nemzetek? Miért készítenek Isten ellen terveket? Hiszen nem lesz azokból semmi! A föld királyai harcra készültek, a fejedelmek összefogtak az Örökkévaló és Messiása ellen.« Mert Jeruzsálemben valóban ez történt: Heródes, Poncius Pilátus, Izráel népe és a többi nemzetek mind összefogtak szent szolgád, Jézus ellen, akit te tettél Messiássá. Így együttesen meg is tették mindazt, amit te, Urunk, hatalmaddal és akaratoddal előre elhatároztál. Most azért, Urunk, halld meg, amivel fenyegettek bennünket! Tegyél bennünket, szolgáidat képessé, hogy teljes bátorsággal hirdessük üzeneted! Te pedig nyújtsd ki kezedet, gyógyítsd meg a betegeket, tegyél csodákat, és adj jeleket szent szolgádnak, Jézusnak neve által!” Amikor befejezték az imádkozást, megremegett a föld, ahol összegyűltek, és betöltötte őket a Szent Szellem. Ezután továbbra is bátran hirdették mindenkinek Isten üzenetét. A hívők egész közösségének szíve-lelke egy volt. Egyikük sem tartotta saját tulajdonának a maga vagyonát, hanem mindenüket közösnek tekintették. Az apostolok nagy erővel tanúskodtak az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt rajtuk. Mindenki megkapott mindent, amire szüksége volt. Akiknek földjei vagy házai voltak, eladták azokat. A pénzt, amit érte kaptak, az apostolokhoz vitték, ők pedig szétosztották a közösség tagjai között. Mindenkinek annyit adtak belőle, amennyire szüksége volt. Ezt tette József is, aki Lévi törzséből és Ciprus szigetéről származott, és akit az apostolok elneveztek Barnabásnak. Ez a név azt jelenti, hogy „Bátorító”. Ő is eladta a földjét, és a pénzt átadta az apostoloknak. Volt egy Anániás nevű férfi, aki feleségével, Szafirával együtt eladta egyik földbirtokát. Az érte kapott pénz egy részét megtartotta magának, és ezt a felesége is tudta. A másik részt pedig elvitte, és átadta az apostoloknak. Péter azonban ezt mondta neki: „Anániás, hogyan foglalhatta el a Sátán ennyire a szívedet? Megpróbáltad becsapni a Szent Szellemet, és félretettél magadnak az eladott föld árából! Hát nem a tiéd volt, mielőtt eladtad? Vagy talán nem a tiéd volt a pénz, amit érte kaptál? Hogyan jutott ilyesmi az eszedbe? Hiszen ezzel Istennek hazudtál, nem embereknek!” Amikor ezt Anániás meghallotta, azonnal összeesett és meghalt. Akik csak hallották ezt az esetet, nagyon megrettentek. Majd a fiatalok betakarták a holttestet, kivitték és eltemették. Körülbelül három óra múlva odament Anániás felesége is, aki még nem tudta, mi történt. Péter megkérdezte tőle: „Mondd meg nekem, ennyi pénzért adtátok el azt a földet?” „Igen, ennyiért” — válaszolta az asszony. Péter ezt mondta neki: „Miért egyeztetek meg a férjeddel abban, hogy próbára teszitek az Úr Szellemét? Nézz oda! Ott jönnek, akik épp az előbb temették el a férjedet, és téged is kivisznek innen!” Ebben a pillanatban az asszony is holtan esett össze Péter lába előtt. Amikor a fiatalok bejöttek és látták, hogy Szafira meghalt, őt is kivitték, és a férje mellé temették. Ezért az egész gyülekezet nagyon megrettent, és mindazok is, akik hallottak az esetről. Az apostolok sok jelet és csodát tettek a nép között. Mindannyian egy szívvel-lélekkel együtt voltak a Templom területén, a Salamon oszlopcsarnokában. Akik nem hittek Jézusban, azok nem mertek hozzájuk csatlakozni, de az egész nép nagyra becsülte és dicsérte a hívőket. Egyre többen hittek az Úrban, és csatlakoztak hozzájuk, férfiak és nők egyaránt. Az utcára vitték a betegeket, hordágyakra és matracokra fektették őket, hogy amikor Péter arra megy, legalább az árnyéka essen rájuk. A Jeruzsálem környéki városokból és falvakból is sokan összegyűltek, elhozták a betegeket és a gonosz szellemek miatt szenvedőket, és mindezek meggyógyultak. A főpap azonban megtelt irígységgel, és vele együtt a szadduceusok csoportja is, akik támogatták őt. Ezért letartóztatták az apostolokat, és a városi börtönbe zárták őket. De az Úr egyik angyala megjelent éjjel, kinyitotta a börtön ajtaját, kivezette onnan az apostolokat, és azt mondta nekik: „Menjetek a Templom udvarába, és továbbra is hirdessétek a népnek az örök életet!” Az apostolok engedelmeskedtek, és már hajnalban a Templom udvarába mentek, ahol tanítani kezdték az összegyűlteket. Amikor a főpap megérkezett a kíséretével együtt, összehívta a Főtanácsot, vagyis Izráel vezetőinek testületét, majd őröket küldött a börtönbe, hogy hozzák eléjük az apostolokat. Az őrök oda is mentek, de nem találtak ott senkit. Visszamentek a Főtanácshoz és jelentették: „A börtönt jól bezárva találtuk, és az őrök is az ajtók előtt álltak. Mikor azonban bementünk, senkit sem találtunk odabent.” A templomőrség kapitánya és a főpapok zavarba jöttek, és azon gondolkodtak, hogy vajon mi történhetett. Ekkor valaki ezt a hírt hozta: „Azok a férfiak, akiket börtönbe zártatok, a Templom udvarában tanítják a népet!” Ekkor a kapitány az őrökkel együtt odament, és elhozták az apostolokat, de erőszak nélkül, mert féltek a néptől, hogy megkövezik a katonákat. Miután a Főtanács elé állították az apostolokat, a főpap ezt mondta nekik: „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy erről az emberről tanítsatok. Ennek ellenére egész Jeruzsálemet betöltöttétek a tanításotokkal, és minket akartok felelőssé tenni annak az embernek a haláláért!” Erre Péter a többi apostollal együtt így válaszolt: „Inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mint az embereknek! Ősapáink Istene feltámasztotta a halálból Jézust, akit ti keresztre feszítve megöltetek. Felemelte, a jobb oldalára ültette, uralkodóvá és megváltóvá tette őt, hogy általa visszatérítse magához Izráelt, és a bűneiket megbocsássa. Mi tanúi vagyunk ennek, és erről tanúskodik a Szent Szellem is, akit Isten mindazoknak ad, akik engedelmeskednek neki.” Ennak hallatára a Főtanács tagjai dühükben a fogukat csikorgatták, és meg akarták ölni az apostolokat. Ekkor azonban felállt a Főtanács egyik tagja, akit mindenki tisztelt. Gamáliélnek hívták, a Törvény tanítója és farizeus volt. Megparancsolta, hogy egy időre vigyék ki az apostolokat. Majd ezt mondta a többieknek: „Izráeli férfiak, vigyázzatok, hogy mit akartok tenni ezekkel az emberekkel! Emlékezzetek Teudásra, aki nemrégiben tűnt fel! Nagynak tartotta magát, követték is vagy négyszázan. Mikor azonban őt megölték, a követői szétszóródtak, és az egész ügynek vége lett. Utána a népszámlálás idején felkelt a galileai Júdás. Néhányan követték, de őt is megölték, és követői szétszóródtak. Ezért azt tanácsolom, hogy ne avatkozzatok bele ebbe a dologba, hanem hagyjátok békén őket! Ha a szándékuk és a mozgalmuk csak emberi eredetű, akkor úgyis kudarcot vallanak. Ha viszont ez az egész Istentől van, akkor nem tudjátok megállítani őket. Sőt, még az is kiderülhet, hogy Isten ellen harcoltok.” Gamáliél tanácsát mindenki elfogadta. Azután behívatták az apostolokat, és megkorbácsoltatták őket. Majd ismét megparancsolták nekik, hogy többé ne beszéljenek Jézus nevében, s végül elengedték őket. Az apostolok nagy örömmel mentek ki a Főtanács elől, mert nem szégyennek, hanem dicsőségnek tartották, hogy Jézusért szenvedtek. Azonban a tiltás ellenére sem hagyták abba a nép tanítását. Minden nap hirdették a Templomban és a családi otthonokban az örömüzenetet, hogy Jézus a Messiás. Azokban a napokban, amikor a tanítványok száma nagyon megnövekedett, feszültség támadt a gyülekezeten belül a görög kultúrát követő és a héber hagyományokhoz ragaszkodó zsidók között. Az előbbiek panaszkodtak, hogy a közülük való özvegyasszonyokat mellőzik, és nem osztják be ugyanúgy a mindennapi szolgálatokra, mint a hébereket. Ekkor a tizenkét apostol összehívta az egész gyülekezetet, és azt mondta: „Nem lenne helyes, ha elhanyagolnánk Isten üzenetét az asztaloknál való felszolgálás kedvéért. Ezért válasszatok ki magatok közül hét férfit, akikről a többieknek jó véleménye van, és akik be vannak töltve Szent Szellemmel és bölcsességgel. Rájuk fogjuk bízni a felszolgálás munkáját. Mi pedig továbbra is minden időnket arra fordítjuk, hogy imádkozzunk, és hogy Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.” Ez a javaslat mindenkinek tetszett. Ekkor kiválasztották Istvánt, aki telve volt hittel és Szent Szellemmel, és Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és az antókhiai Nikoláoszt, aki felvette a zsidó vallást, és az apostolok elé állították őket. Az apostolok pedig rájuk tették a kezüket, és imádkoztak értük. Isten üzenete egyre több embert ért el. Jeruzsálemben megsokszorozódott Jézus tanítványainak száma. Még a papok közül is sokan hittek Jézusban, és engedelmeskedtek neki. István telve volt Isten kegyelmével és erejével, ezért nagy csodákat és jeleket tett a nép között. Azonban egyes cirénei, alexandriai, ciliciai és kis-ázsiai zsidók, akik az úgynevezett szabadosok zsinagógájához tartoztak, vitatkozni kezdtek Istvánnal. De a Szent Szellem olyan bölcsességet adott Istvánnak, hogy annak a vitatkozók nem tudtak ellenállni. Ekkor titokban rávettek néhány embert, hogy tanúskodjanak István ellen, és ezt mondják róla: „Hallottuk, amikor István gyalázta Mózest és Istent!” Ezzel István ellen uszították a tömeget, a nép vezetőit és a Törvény tanítóit, akik odarohantak Istvánhoz, letartóztatták, és a Főtanács elé állították. Hamis tanúkat is hoztak, akik megerősítették a vádat: „Ez az ember mindig a Templom és a Törvény ellen beszél. Hallottuk, amikor azt mondta, hogy a názáreti Jézus le fogja rombolni a Templomot, és megváltoztatja azokat a hagyományokat, amelyeket Mózes parancsolt nekünk.” Amikor a Főtanácsban ülők Istvánra néztek, olyannak látták az arcát, mint amilyen egy angyalé. A főpap ekkor megkérdezte Istvántól: „Igaz ez?” Ő pedig így válaszolt: „Testvérek és atyák, hallgassatok rám! A dicsőséges Isten megjelent ősapánknak, Ábrahámnak, amikor ő Mezopotámiában lakott, s még nem költözött Háránba. Isten így szólt hozzá: »Hagyd el országodat és rokonaidat, és menj abba az országba, amelyet majd én mutatok neked!« Ekkor Ábrahám kiment a káldeusok országából, és Hárán városába költözött. Ott az apja meghalt. Azután Isten elvezette Ábrahámot ebbe az országba, ahol ti most éltek. Akkor nem adott neki saját birtokot ebből a földből, még egy talpalatnyit sem. Azonban megígérte, hogy majd neki és leszármazottjainak fogja adni, pedig akkor Ábrahámnak még nem volt gyermeke. Ezt mondta neki Isten: »Utódaid idegenek és menekültek lesznek egy másik országban. Ott rabszolgasorba kényszerítik, és nyomorgatják majd őket négyszáz évig. Én azonban megbüntetem azt a népet, amely rabszolgákká teszi őket, s azután majd kijönnek abból az országból, és ezen a helyen fognak imádni engem.« Isten szövetséget kötött Ábrahámmal, és ennek a jele volt a körülmetélés. Ezután született Ábrahám fia, Izsák, akit apja körülmetélt születése után nyolc nappal. Izsák is így tett a fiával, Jákóbbal. Azután Jákób is körülmetélte tizenkét fiát, akik a mi ősapáink. Ezek az ősapáink irigykedtek Józsefre, a testvérükre, és eladták őt rabszolgának Egyiptomba. De Isten ott is vele volt, megszabadította minden bajból, majd bölccsé és kedvessé tette őt Egyiptom királya, a fáraó előtt. Ezért a fáraó Józsefre bízta egész országának kormányzását, és a királyi palota szolgáinak irányítását is. Ezután nagy szárazság és éhínség következett egész Egyiptomban és Kánaánban. Nem volt mit enni ősapáinknak sem, de Jákób meghallotta, hogy Egyiptomban van ennivaló. Ezért odaküldte ősapáinkat, akik ekkor jártak először Egyiptomban. Amikor másodszor jártak ott, József felfedte kilétét a testvérei előtt. Ekkor a fáraó is megismerte József származását és családját. Ezután József szolgákat küldött, hogy hozzák el Egyiptomba Jákóbot, az édesapját, és egész rokonságát, összesen hetvenöt főt. Így költözött Jákób Egyiptomba, és ott is halt meg, akárcsak ősapáink. Később a holttestüket visszavitték Sikembe, és abba a sírba temették, amelyet még Ábrahám vett Sikemben ezüstért Emór fiaitól. Amikor már közeledett az idő, hogy Isten teljesítse Ábrahámnak tett ígéretét, népünk nagyon megszaporodott Egyiptomban. Ekkor egy olyan király kezdett uralkodni, aki már nem ismerte Józsefet. Ez a király gonoszul és kegyetlenül bánt népünkkel, mert megparancsolta, hogy tegyék ki a házból az újszülötteket, hogy azok magukra hagyva elpusztuljanak. Abban az időben született Mózes, aki kedves volt Istennek. A szülei három hónapig otthon nevelték, azután kitették a házukból és magára hagyták. A király leánya azonban megtalálta a gyermeket, és úgy nevelte fel, mint a saját fiát. Mózest megtanították az egyiptomiak minden tudományára. Kiváló volt mind a beszédében, mind a tetteiben. Amikor negyvenéves lett, arra gondolt, hogy meglátogatja a testvéreit, Izráel népét. Közben látta, hogy az egyik egyiptomi ütlegeli az egyik izráeli férfit. Ekkor Mózes megvédte az izráelit, bosszút állt érte, és megölte az egyiptomit. Azt gondolta, hogy a testvérei majd megértik, hogy Isten általa akarja Izráel népét megszabadítani, de azok nem értették meg. Másnap Mózes akkor ment hozzájuk, amikor éppen verekedtek, és így próbálta kibékíteni őket: »Férfiak, ti testvérek vagytok! Miért bántjátok egymást?« De aki bántotta a másikat, félrelökte Mózest, és azt mondta neki: »Ki tett téged vezetővé és bíróvá fölöttünk? Vagy talán engem is meg akarsz ölni, mint tegnap azt az egyiptomit?!« Amikor Mózes ezt meghallotta, elfutott, és sokáig Midján földjén lakott, mint egy menekült. Ott azután két fia született. Negyven évvel később a Sínai-hegy melletti pusztában egy égő bokor lángjaiban megjelent Mózesnek egy angyal. Mózes meglátta, és nagyon elcsodálkozott. Amikor odament, hogy közelebbről is megnézze, az Örökkévaló hangját hallotta: »Én vagyok ősapáidnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene.« Mózes reszketett a félelemtől, és nem mert odanézni. Ekkor így szólt hozzá az Örökkévaló: »Vedd le a sarudat, mert ahol állsz, az szent föld!« Azután így folytatta: »Közelről figyeltem, és jól láttam népem minden szenvedését Egyiptomban. Meghallottam panaszkodásukat, és lejöttem, hogy megszabadítsam őket. Most pedig jöjj ide Mózes, elküldelek téged Egyiptomba!« Azt a Mózest, akit elutasítottak, és akinek azt mondták: »Ki tett téged vezetővé és bíróvá?«, igen, éppen őt küldte el Isten vezetőnek és szabadítónak — annak az angyalnak a segítségével, aki az égő bokorban megjelent neki. Ez a Mózes volt az, aki kivezette Izráel népét Egyiptomból, közben jeleket és csodákat tett Egyiptomban, a Vörös-tengernél és a pusztában negyven éven keresztül. Ez a Mózes mondta Izráel népének: »Isten egy prófétát fog nektek adni, aki olyan lesz, mint én, és közületek való lesz.« Ez a Mózes az, aki a pusztában közbenjáró volt őseink közössége és a között az angyal között, aki a Sínai-hegyen szólt hozzá. Mózes élő és élet-adó igéket kapott Istentől, hogy azokat továbbadja nekünk. De ősapáink nem engedelmeskedtek Mózesnek, hanem elutasították, és vissza akartak menni Egyiptomba. Azt mondták Áronnak: »Mózes kivezetett bennünket Egyiptomból, de nem tudjuk, mi történt vele. Ezért készíts nekünk isteneket, hogy azok vezessenek minket.« Ekkor egy bikaborjút formázó szobrot készítettek, és áldozatokat mutattak be ennek a bálványnak. Azt ünnepelték, amit a saját kezükkel készítettek. Ezért Isten elfordult tőlük, és hagyta, hogy azokat a hamis isteneket imádják, akik a magasban vannak. Ez így van megírva a próféták könyvében, ahol Isten ezt mondja: »Ó Izráel, nem nekem adtál áldozati állatokat és ajándékokat a pusztában negyven évig, hanem a Molok sátrát hordoztad, és a te istened, Romfa, csillag alakú bálványát, amelyeket magadnak készítettél, hogy azokat imádd. Emiatt Babilonon túlra űzlek benneteket!« A Szent Sátor ott volt ősapáinkkal a pusztában. Isten megmondta és megmutatta Mózesnek, hogyan készítse el ezt, és pontosan úgy is készítették el. Később, Józsué vezetésével ősapáink elfoglalták ezt a földet. Isten kiűzte előlük azokat a népeket, akik itt laktak. Amikor őseink ide költöztek, magukkal hozták ezt a Szent Sátrat is, és az megmaradt egészen Dávid király idejéig. Dávid nagyon kedves volt Istennek, és azt kérte tőle, hogy templomot építhessen neki, a Jákób Istenének. Mégis Salamon építette fel a Templomot. De a Magasságos Isten nem olyan templomban lakik, amit emberek építenek. Amint a próféta is mondja: »Azt mondja az Örökkévaló: A Menny a trónom, és a Földön pihen lábam. Miféle házat építhetnétek nekem, milyen helyet, ahol megpihenjek? Talán nem az én kezem teremtette mindezeket?«” István így folytatta: „Ti, kemény nyakúak! Csak a testetek van körülmetélve, de a szíveteket nem adtátok Istennek, és nem hallgattatok rá! Ti mindig ellenkeztetek a Szent Szellemmel, akárcsak őseitek! Éppen olyanok vagytok, mint ők! A próféták közül kit nem bántalmaztak és üldöztek ősapáitok? Megölték azokat a prófétákat, akik előre hirdették az »Igazságos«, a Messiás eljövetelét! Ti pedig most elárultátok, és meggyilkoltátok őt is, az »Igazságost«. Ti vagytok, akik angyalok segítségével kaptátok a Törvényt, mégsem tartottátok meg!” Ezt hallva a vallási vezetők annyira megharagudtak Istvánra, hogy a fogukat csikorgatták dühükben. István pedig megtelt Szent Szellemmel, és amint felnézett, meglátta Isten dicsőségét és Jézust, aki Isten jobb oldalán állt. Felkiáltott: „Nézzétek! Látom a megnyílt Mennyet, és az Emberfiát Isten jobb oldalán állni!” Ekkor mind kiabálni kezdtek, befogták a fülüket, és Istvánra rohantak. Kilökdösték a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk egy Saul nevű fiatalember lábához tették a köpenyüket. Miközben hullottak rá a kövek, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz a szellememet!” Majd térdre esett, és hangosan kiáltotta: „Uram, bocsásd meg nekik ezt a bűnt!” Miután ezt mondta, meghalt. Azután néhány istenfélő férfi eltemette, és megsiratta Istvánt. A gyülekezetet üldözni kezdik Saul is helyeselte, hogy Istvánt megölték. Azon a napon nagy üldözés kezdődött a jeruzsálemi gyülekezet ellen. Ezért Jeruzsálemből a hívők mind elmenekültek Júdea és Samária különböző vidékeire, csak az apostolok maradtak a városban. Saul is igyekezett a jeruzsálemi gyülekezetet elpusztítani. Házról házra járt, a gyülekezethez tartozó férfiakat és nőket erőszakkal elhurcolta otthonaikból, és börtönbe zárta őket. *** *** Így a hívők Jeruzsálemből minden irányba szétszóródtak, és amerre mentek, mindenkinek hirdették az örömüzenetet. Fülöp Samária városába ment, és ott a Messiást hirdette a népnek. Nagy sokaság gyűlt össze, akik egy szívvel-lélekkel hallgatták, amit mondott. Látták a jeleket és csodákat, amelyek Fülöp által történtek. Sokan megszabadultak a gonosz szellemektől, akik hangos kiáltással kimentek belőlük. Sok béna is meggyógyult. Az egész várost elárasztotta az öröm. Élt a városban egy Simon nevű varázsló, akit a nép csodált a varázstudománya miatt. Simon maga is sokat dicsekedett a hatalmával. Samáriában a vezetőktől a koldusokig mindenki hallgatott rá, és hitt neki. Úgy nevezték, hogy „Nagy hatalmú”, és azt gondolták, hogy Isten ereje mutatkozik meg benne. Azért csodálták, és hallgattak rá, mert Simon már régóta ámulatban tartotta és lenyűgözte őket a varázslataival. Amikor azonban Fülöp hirdette nekik az örömüzenetet Isten Királyságáról és Jézusról, a Messiásról, a város lakói — férfiak és nők egyaránt — hittek Fülöpnek, és bemerítkeztek. Simon maga is hívő lett, bemerítkezett, és igyekezett mindig Fülöp közelében maradni. Látta a nagy csodákat és jeleket, amelyek Fülöp által történtek, és egészen meg volt döbbenve. Amikor Jeruzsálemben meghallották az apostolok, hogy Samária lakosai befogadták Isten üzenetét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Amikor ők ketten megérkeztek, imádkoztak a samáriai hívőkért, hogy azok is kapják meg a Szent Szellemet. Ezek a hívők ugyanis már bemerítkeztek az Úr Jézus nevébe, de a Szent Szellem még nem szállt le rájuk. Amikor azonban Péter és János rájuk tették a kezüket, a samáriai hívők is megkapták a Szent Szellemet. Simon látta, hogy akikre az apostolok ráteszik a kezüket, azok megkapják a Szent Szellemet. Ezért pénzt kínált az apostoloknak, és azt mondta: „Adjátok nekem is ezt a hatalmat, hogy ha valakire ráteszem a kezemet, az megkapja a Szent Szellemet!” Péter erre így válaszolt: „Pusztuljon a pénzed veled együtt! Hogy képzelted, hogy Isten ajándékát pénzért megveheted? Semmi közöd neked ehhez, és nem is részesülhetsz benne, mert a szíved nem egyenes Isten előtt! Azonnal fordíts hátat ennek a gonoszágnak, és könyörögj az Úrnak, hátha megbocsátja neked ezt a gonosz szándékot! Úgy látom, egészen tele van a lelked méreggel, és az istentelenség uralkodik rajtad.” Simon így válaszolt: „Kérlek, imádkozzatok értem az Úrhoz, hogy ne történjen meg, amit mondtatok!” Péter és János hirdették a sokaságnak mindazt, amit Jézus tett és mondott, azután visszatértek Jeruzsálembe. Útközben sok samáriai faluban is hirdették az örömüzenetet. Ezek után Fülöphöz így szólt az Örökkévaló egyik angyala: „Készülj fel, és indulj el dél felé, azon az úton, amely Jeruzsálemből a sivatagon keresztül Gázába visz!” [27-28] Fülöp útnak eredt, és meglátott egy szekeret, amelyen egy előkelő etióp férfi utazott. Etiópia királynőjének, Kandakénak a nagy hatalmú főembere volt ez, akire a királynő országa pénzügyeit bízta. Éppen hazafelé utazott Jeruzsálemből, ahová azért ment föl, hogy ott Istent imádja. A szekerén ülve Ézsaiás próféta könyvét olvasta. *** Ekkor a Szent Szellem szólt Fülöpnek: „Menj oda, és csatlakozz ahhoz a szekérhez!” Amikor Fülöp odafutott a szekérhez, hallotta, hogy az etióp főember Ézsaiás próféta könyvét olvassa. Megkérdezte tőle: „Érted-e, amit olvasol?” Ő így válaszolt: „Hogyan érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?” Megkérte Fülöpöt, hogy szálljon fel, és üljön mellé. Éppen azt a részt olvasta, amely így szól: „Ahogy a juhot levágni viszik, úgy vezették őt. Ahogy a bárány hallgat, amikor nyírják, ő sem szólt egy szót sem. Megszégyenítették, és igazságtalanul bántak vele. Élete véget ért a földön, s nem fogják emlegetni utódait!” A főember Fülöphöz fordult: „Kérlek, mondd meg, kiről beszél itt a próféta: saját magáról, vagy valaki másról?” Fülöp hozzáfogott, hogy elmagyarázza a Jézusról szóló örömhírt. Azzal kezdte, amit a főember éppen olvasott. Amint tovább haladtak, egy vízfolyáshoz értek. Ekkor az etióp főember megszólalt: „Nézd csak, ott a víz! Szeretnék bemerítkezni. Van-e valami akadálya?” [37] Akkor a főember megparancsolta, hogy álljanak meg. Mindketten belementek a vízbe, és Fülöp bemerítette a főembert. Amikor feljöttek a vízből, az Úr Szelleme hirtelen elragadta Fülöpöt. Az etióp főember nem is látta többé, mégis boldogan folytatta útját. Fülöp pedig Azótosz városában találta magát, majd onnan továbbmenve minden városban hirdette az örömüzenetet, amíg Cézáreába nem érkezett. Saul ezalatt folytatta az Úr tanítványainak üldözését Jeruzsálemben. Fenyegette őket, és gyűlöletet szított ellenük. Elment a főpaphoz, és kérte, hogy írjon leveleket a Damaszkusz városában lévő zsinagógákhoz. Az volt a szándéka, hogy Damaszkuszban is felkutatja a Jézusban hívő zsidó férfiakat és nőket, majd letartóztatja, és Jeruzsálembe hurcolja őket. El is indult Jeruzsálemből, és amikor már közel járt Damaszkuszhoz, hirtelen mennyei fény ragyogta körül, ő pedig a földre esett. Azután egy hangot hallott: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Saul megkérdezte: „Ki vagy te, Uram?” Ő így válaszolt: „Én vagyok Jézus, akit üldözöl. De most kelj fel, menj be a városba. Ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” Saul útitársai úgy meglepődtek, hogy egy szót sem tudtak szólni. Csak álltak, mert a hangot ugyan hallották, de nem láttak senkit. Saul felállt a földről, de amikor a szemét kinyitotta, semmit sem látott. Ekkor kézen fogták, és úgy vezették Damaszkuszba. Ezután még három napig nem látott, és nem evett, nem ivott semmit. Élt Damaszkuszban egy Anániás nevű tanítvány. Az Úr megszólította őt látomásban: „Anániás!” Ő így válaszolt: „Itt vagyok, Uram!” Az Úr így folytatta: „Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak. Keresd meg a Júdás házát. Kérdezd meg, hol van az a Saul, aki Tarzusz városából való. Ő most éppen imádkozik, és látomást lát. Azt látja, hogy egy Anániás nevű férfi bemegy hozzá, és ráteszi a kezét, hogy újra lásson.” Anániás erre így válaszolt: „Uram, már sokaktól hallottam erről az emberről, hogy mennyi gonoszságot követett el a tanítványaid ellen Jeruzsálemben. Ide is azért jött, mert felhatalmazást kapott a főpapoktól, hogy letartóztassa azokat, akik benned hisznek.” De az Úr azt mondta Anániásnak: „Menj csak oda, mert ezt a férfit arra választottam ki, hogy a nevemet hordozza és megismertesse az Izráelen kívüli nemzetekkel, királyokkal, és Izráel népével is. Én magam fogom megmutatni neki, mennyit kell szenvednie a nevemért.” Ekkor Anániás elindult, bement Júdás házába, kezét Saulra tette, és ezt mondta neki: „Saul testvérem, az Úr Jézus küldött hozzád, aki megjelent neked az úton, amikor ide jöttél. Azért küldött, hogy újra láss, és a Szent Szellem betöltsön téged.” Abban a pillanatban Saul úgy érezte, mintha pikkelyek hullottak volna le a szeméről, és újra látott! Majd felkelt, bemerítkezett, és miután evett valamit, az erejét is visszanyerte. Saul Damaszkuszban Ezután Saul egy ideig még a tanítványokkal maradt Damaszkuszban. Azonnal hirdetni kezdte a város zsinagógáiban, hogy Jézus az Isten Fia. Akik hallották Sault, nagyon csodálkoztak, és ezt kérdezték: „Hát nem ő az, aki Jeruzsálemben el akarta pusztítani azokat, akik Jézusban hisznek? Hiszen ide is azért jött, hogy letartóztassa, és a jeruzsálemi főpapokhoz hurcolja őket!” De Saul egyre nagyobb erővel bizonyította a damaszkuszi zsidóknak, hogy Jézus a Messiás, és zavarba hozta őket. [23-24] Egy idő múlva a damaszkuszi zsidók összefogtak, és elhatározták, hogy végeznek Saullal. Éjjel-nappal őrizték a város kapuit, hogy ha arra jön, meggyilkolják. Saul azonban megtudta, mire készülnek. *** A tanítványai pedig az egyik éjszaka egy kosárban leengedték őt a városfalon kívülre, és így elmenekült. Amikor Saul Jeruzsálembe érkezett, szeretett volna a tanítványokhoz csatlakozni. De azok féltek tőle, mert nem hitték el, hogy ő is Jézus tanítványa lett. Csak Barnabás barátkozott vele, és elvitte az apostolokhoz. Elmagyarázta nekik, hogyan látta meg Saul az Urat az úton, hogyan szólt hozzá az Úr, és hogy Damaszkuszban Saul milyen bátran beszélt Jézus nevében. Így azután Saul is a tanítványok közé tartozott, szabadon járt-kelt Jeruzsálemben, és bátran beszélt az Úr nevében. Gyakran beszélgetett, sőt vitatkozott a görög kultúrát követő zsidókkal, akik viszont azt tervezték, hogy meggyilkolják őt. Amikor a testvérek ezt megtudták, elvitték Sault Cézárea városába, és onnan továbbküldték Tarzuszba. Ebben az időben Júdeában, Galileában és Samáriában Jézus tanítványainak egész közössége mindenhol nyugalmat élvezett, épült és gyarapodott. A hívők egész életükkel tisztelték az Urat, a Szent Szellem pedig bátorította és segítette őket, ezért egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Péter bejárta a Jeruzsálem környékén lévő városokat. Eközben meglátogatta a Liddában élő hívőket is. Ott talált egy Éneász nevű béna embert, aki már nyolc éve ágyban fekvő beteg volt. Péter megszólította: „Éneász! Jézus, a Messiás meggyógyít téged! Kelj fel, és tedd rendbe az ágyadat!” Ő pedig azonnal felkelt. Lidda és Sáron lakói mind látták, hogy Éneász meggyógyult, és hittek az Úrban. Joppéban élt egy Tábita nevű tanítvány, akit görögül Dorkásznak hívtak, (ami zergét jelent). Ez az asszony mindig jót tett mindenkivel, és sokszor adakozott a szegényeknek. Azokban a napokban Tábita megbetegedett, és meg is halt. A testét megmosták, és egy emeleti szobában fektették le. Joppé közel volt Liddához. Ezért, amikor a tanítványok meghallották, hogy Péter Liddában van, elküldtek hozzá két férfit. Ezt üzenték neki: „Kérünk, azonnal jöjj át hozzánk!” Péter el is ment velük. Amikor megérkezett Liddába, bevezették őt abba a felső szobába, ahol Tábita holtteste feküdt. A síró özvegyasszonyok mind körülállták Pétert, és mutogatták neki azokat a ruhákat, amelyeket még Tábita készített, amíg velük volt. Péter ekkor mindenkit kiküldött a szobából, letérdelt és imádkozott. Azután a holttesthez fordult, és azt mondta: „Tábita, kelj fel!” Az asszony kinyitotta a szemét, és amikor meglátta Pétert, felült. Péter kézenfogta és felsegítette, majd behívta a hívőket és az özvegyasszonyokat a szobába. Megmutatta nekik, hogy Tábita él. Ennek az eseménynek elterjedt a híre egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban. Péter ezután még sokáig Joppéban maradt egy Simon nevű tímármester házánál. Cézárea városában élt egy Kornéliusz nevű római katonatiszt, aki századosi rangban szolgált az úgynevezett „itáliai” ezredben. Jó és istenfélő ember volt, és egész családjával együtt az igaz Istent imádta. Gyakran osztogatott adományokat a szegényeknek, és állandóan Istenhez imádkozott. Egyik délután három óra körül látomás látott. Nyitott szemmel figyelte, amint Isten egyik angyala bejött hozzá, és megszólította: „Kornéliusz!” Kornéliusz döbbenten meredt rá, és rémülten kérdezte: „Mit kívánsz, Uram?” Az angyal így válaszolt: „Isten meghallgatta imádságaidat, és jól látta a szegényeknek osztott adományaidat. Most azért küldj embereket Joppéba, hogy hívják ide azt a Simont, akit Péternek is hívnak. Ő éppen egy Simon nevű tímármesternél vendégeskedik, aki a tenger partján lakik.” Ezután az angyal eltűnt. Kornéliusz magához hívta két szolgáját és egy katonát a saját közeli segítői közül. Ez a katona is istenfélő ember volt. Mindent elmondott nekik, és elküldte őket Joppéba. Másnap délben Kornéliusz küldöttei már a város felé közeledtek, amikor Péter — Joppéban, Simon házában — felment imádkozni a ház tetőteraszára. Közben megéhezett, és szeretett volna enni valamit. Amíg az ebédet készítették, Péter látomást látott: megnyílt az ég, és valami leereszkedett onnan. Egy nagy lepedő volt az, amelyet a négy sarkánál fogva a földre eresztettek, éppen Péter elé. Mindenféle állat volt benne: négylábúak, csúszómászók és madarak. Azután egy hangot hallott: „Kelj fel, Péter, vágd le őket, és egyél belőlük!” Péter így válaszolt: „Soha nem tennék ilyet, Uram! Nem ettem én soha olyat, amit a Törvény szerint nem szabad megennünk, vagy ami tisztátalan!” Akkor az a hang másodszor is szólt hozzá: „Amit Isten »tisztává« tett, azt ne tekintsd tisztátalannak!” Ez még kétszer megismétlődött, majd az egész felemelkedett az égbe. Péter még azon gondolkodott, hogy mit jelenthet ez a látomás, amikor megérkeztek Kornéliusz küldöttei. Ott álltak a kapu előtt, és Simon mester házát keresték. Bekiáltottak, és megkérdezték, van-e ott egy Simon nevű vendég, akit Péternek is hívnak. Péter eközben még mindig a látomáson gondolkozott, de a Szent Szellem szólt hozzá: „Figyelj rám! Három férfi keres téged. Kelj fel, menj le hozzájuk. Én küldtem őket, ezért ne kérdezz semmit, csak menj el velük.” Péter lement a küldöttekhez, és ezt mondta: „Én vagyok, akit kerestek. Mondjátok el, miért jöttetek!” Ők így feleltek: „Kornéliusz százados küldött bennünket, aki igaz, istenfélő, és akiről az egész zsidó nép jó véleménnyel van. Egy szent angyal mondta neki látomásban, hogy hívjon meg téged a házába, és hallgassa meg, amit mondasz.” Péter ekkor behívta és vendégül látta őket. Másnap Péter útra kelt, és néhány testvér kíséretében elment velük. A következő nap megérkeztek Cézáreába. Közben Kornéliusz összehívta a rokonait, meg a legjobb barátait, és együtt várták Pétert. Amikor Péter belépett a házba, Kornéliusz elébe ment, és a lába elé borult, hogy imádja. Péter azonban felemelte, és azt mondta: „Állj fel, hiszen én is csak ember vagyok!” Azután beszélgetni kezdtek, és beljebb mentek a házba. Amikor Péter meglátta, milyen sokan összegyűltek, ezt mondta: „Tudjátok, hogy nekünk, zsidóknak, tilos a nem zsidókkal barátkozni, vagy meglátogatni őket. Isten azonban megmutatta nekem, hogy senkit se tartsak „közönségesnek” vagy „tisztátalannnak”. Ezért, amikor elhívtatok, nem ellenkeztem, hanem eljöttem. Most viszont hadd kérdezzem meg: miért hívtatok ide?” Kornéliusz így válaszolt: „Négy nappal ezelőtt ugyanebben az időben, délután három órakor a házamban imádkoztam. Hirtelen megállt előttem egy férfi, fénylő ruhában, és azt mondta: »Isten meghallgatta imádságaidat, és jól látta a szegényeknek osztott adományaidat. Most azért küldj embereket Joppéba, hogy hívják ide azt a Simont, akit Péternek is hívnak! Ő éppen egy Simon nevű tímármesternél vendégeskedik, aki a tenger partján lakik.« Ezért azonnal hozzád küldtem az embereimet. Igazán kedves tőled, hogy eljöttél hozzám! Most tehát mindannyian Isten előtt állunk, hogy meghallgassuk, amit az Úr rádbízott, hogy elmondd.” Péter ekkor beszélni kezdett: „Most látom csak igazán, hogy Isten nem személyválogató! Aki tiszteli Istent, és igazságosan él, azt ő elfogadja, bármelyik néphez tartozik is. Ti ismeritek azt az üzenetet, amelyet Isten küldött Izráel népének: az örömhírt, amely arról szól, hogy Jézus, a Messiás által kaphatunk békességet. Mert a Messiás Jézus az Úr mindenek fölött. Ismeritek azokat a dolgokat is, amelyek egész Júdeában történtek. Ezek Galileában kezdődtek, azután a bemerítés után, amelyet János tanított. Hallottatok a Názáret városából való Jézusról is, akit Isten tett Messiássá: betöltötte a Szent Szellemmel, és felruházta hatalommal. Tudjátok, hogy Jézus sok helyen járt, sok jót tett az emberekkel, és megszabadította azokat, akiket a Sátán az uralma alatt tartott — mert Isten volt vele. Mi láttuk mindazt, amit Jézus tett Júdeában és Jeruzsálemben, és tanúskodunk arról, hogy mindez igaz. Azután Jézust keresztre feszítve megölték, de Isten a harmadik napon feltámasztotta, és világosan megmutatta az embereknek, hogy Jézus él. Azonban nem mindenkinek mutatta meg, csak azoknak, akiket Isten előre kiválasztott, hogy Jézus feltámadásáról tanúskodjanak. Mi vagyunk ezek a kiválasztottak, akik együtt ettünk és ittunk Jézussal, miután ő feltámadt a halálból. Ő parancsolta meg nekünk, hogy mondjuk el mindenkinek, és tanúskodjunk róla, hogy Isten őt választotta ki arra, hogy bírája legyen minden embernek, élőknek és halottaknak egyaránt. A próféták is mind őróla tanúskodtak: azt hirdették, hogy akik hisznek Jézusban, azoknak Isten megbocsátja a bűneit.” Miközben Péter még beszélt, a Szent Szellem leszállt mindenkire, akik Pétert hallgatták. A zsidó hívők, akik Péterrel együtt jöttek, elcsodálkoztak azon, hogy Isten a más nemzethez tartozóknak is adta a Szent Szellem ajándékát, mert hallották, hogy azok más nyelveken szólnak, és Istent dicsérik. Ekkor Péter azt mondta: „Senki sem tilthatja meg nekik, hogy bemerítkezzenek, hiszen ők is ugyanúgy megkapták a Szent Szellemet, mint mi!” Így azután Péter úgy rendelkezett, hogy Kornéliusz, meg a rokonai és barátai mind merítkezzenek be Jézus, a Messiás nevébe. Így is történt. Azok pedig kérték Pétert, hogy maradjon velük még néhány napig. Az apostolok és a Júdeában élő testvérek megtudták, hogy a más nemzethez tartozók is elfogadták Isten üzenetét. Azután Péter felment Jeruzsálembe. Ott egyes zsidó hívők a szemére vetették: „Más nemzethez tartozók házába mentél be, és még együtt is ettél velük!” Péter ekkor részletesen elmondta nekik, hogy mi történt: „Joppéban voltam és imádkoztam, amikor hirtelen látomást láttam. Egy nagy lepedő ereszkedett le az égből a négy sarkánál fogva, és leszállt hozzám a földre. Belenéztem, és mindenféle állatot láttam benne. Voltak ott vadállatok, négylábúak, földön csúszó állatok és madarak is. Majd egy hangot hallottam, amely ezt mondta: »Kelj fel, Péter, vágd le őket, és egyél belőlük!« Mire én azt válaszoltam: Soha nem tennék ilyet, Uram! Nem ettem én soha olyat, amit a Törvény szerint nem szabad megennünk, vagy ami tisztátalan! Ekkor másodszor is megszólalt a hang a Mennyből: »Amit Isten tisztává tett, azt ne tekintsd tisztátalannak!« Ez még kétszer megismétlődött, majd az egész felemelkedett az égbe. Ebben a pillanatban három férfi érkezett ahhoz a házhoz, ahol vendég voltam. Cézáreából jöttek értem, és a Szent Szellem azt mondta, hogy nyugodtan menjek velük. Ez a hat testvér is velem jött Cézáreába. Amikor megérkeztünk annak a férfinak a házába, ő elmondta, hogy egy angyalt látott. Az angyal a házában állt, és azt mondta neki: »Küldj embereket Joppéba, és hívasd el Simont, akit Péternek is hívnak! Ő majd elmondja neked mindazokat a dolgokat, amelyek által üdvösséget kaphatsz te is, meg az egész családod is«. Alighogy beszélni kezdtem hozzájuk, leszállt rájuk a Szent Szellem, éppen úgy, ahogyan kezdetben ránk is leszállt. Ekkor visszaemlékeztem arra, amit az Úr mondott: »János vízbe merített be, de ti majd Szent Szellembe fogtok bemerítkezni.« Isten pedig nekik is ugyanazt az ajándékot adta, mint nekünk, amikor hittünk az Úr Jézusban, a Messiásban. Akkor hogyan állhattam volna Isten útjába?” Ezt hallva a zsidó hívők nem vitatkoztak tovább, hanem dicsérték Istent. Azt mondták: „Ezek szerint Isten a többi népeknek is lehetővé tette, hogy hozzá forduljanak és örök életet kapjanak!” Miután Istvánt megölték, a hitetlenek a hívők ellen támadtak, és üldözték őket. Ezért a hívők minden irányba elmenekültek Jeruzsálemből. Eljutottak egészen Föníciáig, Ciprusig és a szíriai Antiókhia városába. Mindenhol hirdették az örömüzenetet, de csak a zsidóknak. A hívők között azonban voltak Ciprus szigetéről és Cirénéből származók is. Amikor ezek a szíriai Antiókhiába értek, ott a görögöknek is hirdették az Úr Jézusról szóló örömüzenetet. Az Úr hatalma volt velük, így nagyon sokan a görögök közül is megváltoztatták a gondolkodásukat, Istenhez fordultak, és hittek az Úrban. Amikor ennek híre eljutott a jeruzsálemi gyülekezetbe, Barnabást elküldték a szíriai Antiókhiába. Amikor megérkezett, látta, hogy ott milyen erőteljesen működik Isten kegyelme. Ennek nagyon megörült, és biztatta az antiókhiai hívőket, hogy teljes szívvel maradjanak hűségesek az Úrhoz. Barnabás jó ember volt, telve Szent Szellemmel és hittel. Így ott nagyon sokan kezdték követni az Urat. Barnabás ezután Tarzuszba ment, hogy Sault megkeresse. Amikor rátalált, elvitte a szíriai Antiókhiába. Egy évig maradtak ott a helyi gyülekezetben, és nagyon sok embert tanítottak. Jézus tanítványait ebben a városban nevezték először Krisztus-követőknek, vagyis keresztényeknek. Ebben az időben néhány próféta érkezett Jeruzsálemből a szíriai Antiókhiába. Egyikük, akit Agabosznak hívtak, felállt, és a Szent Szellem által előre megmondta, hogy nagy éhínség következik az egész világra. Ez Claudius császár idejében meg is történt. Ekkor minden tanítvány elhatározta, hogy segít a Júdeában élő testvéreknek. Mindenki igyekezett annyi pénzt adni, amennyit csak tudott. Amit összegyűjtöttek, azt rábízták Barnabásra és Saulra, hogy vigyék el a júdeai gyülekezetek vezetőinek. Ebben az időben Heródes király üldözni kezdte a gyülekezet egyes tagjait. Megparancsolta, hogy Jakab apostolt, János testvérét, végezzék ki. Miután látta, hogy a júdeaiak örülnek Jakab halálának, megparancsolta, hogy Péter apostolt is fogják el. Mindez a kovásztalan kenyerek ünnepén történt. Heródes tehát elfogatta Pétert, börtönbe záratta, és tizenhat katonát rendelt az őrzésére. Az volt a terve, hogy majd a páska ünnepe után állítja a nép elé, és akkor ítélkezik felette. Mialatt Péter a börtönben raboskodott, a gyülekezet állandóan imádkozott érte. A kitűzött tárgyalás előtti éjszakán Péter — két lánccal megkötözve — két katona között aludt a börtönben. A börtön kapui előtt is katonák őrködtek. Hirtelen világosság fénylett a börtönben. Megjelent az Úr egyik angyala, oldalba lökte Pétert, és felébresztette: „Kelj fel gyorsan!” Ekkor a láncok leestek Péter kezéről. „Öltözz fel, és vedd fel a sarudat is! Vedd magadra a köpenyed, és gyere utánam!” — mondta az angyal. Péter felöltözött, és követte az angyalt, de nem fogta fel, hogy amit az angyal tesz, az valóságos. Azt hitte, hogy látomást lát. Elmentek az első, majd a második őrség mellett, s a vaskapuhoz érkeztek, amely a városba vezetett. Ekkor a kapu magától kinyílt előttük, és az utcára jutottak. Egy darabig együtt mentek, majd az angyal hirtelen eltűnt. Péter csak ekkor tért magához, és ezt mondta: „Most látom csak, hogy az Úr elküldte angyalát, és megszabadított Heródes hatalmából, a júdeaiak szándékától.” Miután ezt Péter megértette, János Márk anyjának, Máriának a házához ment, ahol sokan együtt imádkoztak. Péter kopogtatott a kapun, mire kijött a házból egy Rodé nevű szolgálólány. Amikor Péter hangját felismerte, örömében ki sem nyitotta a kaput, hanem visszafutott a házba, és lelkesen újságolta a többieknek, hogy Péter áll a kapu előtt. De azok azt mondták: „Elment az eszed!” Mikor Rodé továbbra is állította, hogy valóban Péter van ott, ezt válaszolták: „Biztosan Péter angyala az.” Közben Péter egyre csak zörgette a kaput. Mikor végre kinyitották, és látták, hogy valóban ő az, nagyon elcsodálkoztak. Péter azonban intett nekik, hogy csendesedjenek le, majd elmagyarázta, hogy az Úr hogyan szabadította ki a börtönből. Azután azt mondta: „Mondjátok el ezt Jakabnak és a többi testvérnek is!” Ezután elment. Másnap reggel a börtönben őrködő katonák között nagy zűrzavar támadt, mert nem értették, hová tűnhetett Péter. Heródes elküldte őket, hogy keressék meg, de sehol sem találták. Azután Heródes kikérdezte az őröket, majd megparancsolta, hogy végezzék ki őket. Heródes király halála Ezután Heródes Júdeából elutazott Cézárea városába, és egy ideig ott is maradt. Tírusz és Szidón városának lakóira Heródes nagyon haragudott, de azok közös akarattal követeket küldtek a királyhoz. Békét akartak kötni Heródessel, mert az ő országából vásárolták az élelmiszert. Rábeszélték Heródes személyes szolgáját, akit Blásztusznak hívtak, hogy segítsen nekik. Heródes egy bizonyos napon gyönyörű királyi ruhában trónra ült, és nagy szónoklatot tartott. A sokaság így kiáltozott: „Egy isten szava ez, nem emberé!” Ekkor az Úr egyik angyala azonnal lesújtott Heródesre, aki elfogadta ezt a dicséretet, és nem Istennek adta a dicsőséget. A király testét férgek emésztették meg — így pusztult el. Isten üzenete azonban egyre jobban terjedt, és egyre több emberhez jutott el. Miután Barnabás és Saul befejezték a feladatukat Jeruzsálemben, visszatértek a szíriai Antiókhia városába. Magukkal vitték János Márkot is. A szíriai Antiókhia városában, a helyi gyülekezetben próféták és tanítók is voltak: Barnabás, Simeon, akit Nigernek is neveztek, azután Lucius, aki Ciréne városából jött, azután Manaén, aki együtt nevelkedett Heródes királlyal, és Saul. Egy alkalommal, amikor ezek a férfiak együtt imádták az Urat, és böjtöltek, így szólt hozzájuk a Szent Szellem: „Válasszátok külön a számomra Barnabást és Sault arra a feladatra, amelyre elhívtam őket!” Ezért, miután böjtöltek és imádkoztak, Barnabásra és Saulra tették kezüket, és kiküldték őket. Barnabás és Saul, miután ilyen módon kiküldte őket a Szent Szellem, elindultak. Először Szeleukia kikötőjébe mentek, ahol hajóra szálltak, és Ciprus szigetére utaztak. Amikor Szalamisz városába értek, a helyi zsidó közösség zsinagógáiba mentek, és ott hirdették Isten üzenetét. János Márk is velük volt, mint segítőtárs. Azután bejárták Ciprus szigetét egészen Páfoszig. Ott találkoztak egy zsidó származású varázslóval, akit Bar-Jézusnak, görögül Elimásznak hívtak. Ez hamis próféta volt, és igyekezett mindig a kormányzó, Szergiusz Paulusz közelében maradni. A kormányzó, aki nagyon értelmes ember volt, meghívta Barnabást és Sault, mert Isten üzenetét akarta hallani tőlük. Ők el is mentek, de Elimász, a varázsló folyton ellenkezett és vitatkozott velük, sőt a helytartót is igyekezett visszatartani attól, hogy higgyen Jézusban. Ekkor Sault — akit Pálnak is hívtak — betöltötte a Szent Szellem, egyenesen Elimászra nézett, és ezt mondta: „Te ördögfajzat, minden jónak ellensége, aki telve vagy mindenféle hazugsággal és gonoszsággal! Hát már sohasem hagyod abba, hogy az Úr nyilvánvaló igazságait kicsavard és meghazudtold?! Figyelj csak rám! Az Úr keze elér téged, megvakulsz, és egy ideig nem látod a napot.” Abban a pillanatban sötétség borult Elimászra és körbe-körbe járkált, hogy keressen valakit, aki kézen fogva vezeti. A helytartó látta, mi történt, hitt Jézus Krisztusban, és megdöbbent az Úr tanításán. Ezután Pál és társai tovább hajóztak Páfoszból. Perga városában szálltak partra, Pamfilia vidékén. Itt János Márk elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe. A többiek tovább mentek a pizidiai Antiókhia városába. Amikor eljött a szombat, Pál és Barnabás bementek a zsinagógába, és leültek. A Törvény és a próféták írásainak felolvasása után a zsinagóga vezetői üzentek nekik: „Testvérek, most szóljatok, ha akartok valamit mondani, ami javunkra válik!” Ekkor Pál felállt, intett a kezével, és beszédet tartott: „Hallgassatok meg engem, izráeli férfiak, és ti többiek, akik félitek az Istent! Izráel népének Istene kiválasztotta ősapáinkat, és naggyá tette ezt a népet, amíg Egyiptom földjén éltek. Ő vezette ki onnan őket nagy hatalmával. Ezután körülbelül negyven éven keresztül türelmesen bánt velük a pusztában. Hét népet pusztított ki Kánaánból, és azt a földet Izráel fiainak adta örökségül. Mindez körülbelül négyszázötven év alatt történt. Ezután vezetőket adott nekik egészen Sámuel próféta idejéig. Ekkor a nép királyt kért Istentől, ő pedig Sault adta nekik, aki negyven évig uralkodott. Saul Kis fia volt, és Benjamin törzséből származott. Azután Isten Saul királytól elvette a hatalmat, és Dávidot tette királlyá. Róla ezt mondta Isten: »Megtaláltam Dávidot, Isai fiát, aki a szívem szerint való, s majd mindent véghezvisz, amit kívánok.« Ennek a Dávidnak a leszármazottjai közül támasztotta Isten a Szabadítót, ahogyan ezt megígérte. Ez a Szabadító pedig nem más, mint Jézus! Az ő fellépése előtt Bemerítő János hirdette egész Izráel népének, hogy változtassák meg gondolkozásukat, térjenek vissza Istenhez, és merítkezzenek be. Amikor János befejezte a feladatát, ezt mondta: »Mit gondoltok rólam, ki vagyok én? Nem én vagyok a Messiás! Ő majd csak ezután fog jönni, de én még arra sem vagyok méltó, hogy a saruját levegyem.« Testvéreim, akik Ábrahámtól származtok, és ti, más nemzetbeliek, akik Istent imádjátok, hallgassatok meg engem! Az üdvösségnek ez az üzenete nekünk szól! [27-28] Jeruzsálem lakói és a nép vezetői nem értették meg, hogy Jézus a Szabadító, és elítélték őt. Bár nem tudták vádolni semmivel, amiért halált érdemelt volna, mégis azt kérték Pilátustól, hogy ítélje halálra, és végeztesse ki. Így teljesedett be mindaz, amit a próféták előre megmondtak és leírtak, és amit a zsidók minden szombaton felolvasnak a zsinagógákban. *** Miután megtették vele mindazt, amit az Írások előre mondtak róla, Jézus holttestét levették a keresztről, és egy sziklasírba helyezték. Isten azonban feltámasztotta őt a halálból! Ezután több napon át látták a feltámadt Jézust azok az emberek, akik Galileából vele együtt mentek fel Jeruzsálembe. Ők most is tanúsítják az egész nép előtt, hogy mindez igaz. Mi pedig azt az örömhírt hoztuk nektek, hogy azokat az ígéreteket, amelyeket Isten őseinknek tett, most nekünk, az ő leszármazottjaiknak teljesítette be. Éppen azáltal teljesítette, hogy Jézust feltámasztotta a halálból, ahogyan ez meg van írva a második zsoltárban: »Te vagy az én fiam, ma lettem az édesapád.« Isten valóban feltámasztotta Jézust! Ő már soha többé nem fog meghalni! Erről így szólt Isten: »Nektek fogom beteljesíteni azokat a szent és biztos ígéreteket, amelyeket Dávidnak tettem.« Egy másik helyen meg azt mondja: »Nem engeded, hogy szented teste a sírban pusztuljon el.« Dávid Isten akarata szerint szolgált, amíg élt. Azután meghalt, eltemették ősei mellé, és teste bizony el is pusztult a sírban. De Jézus, akit Isten feltámasztott a halálból, nem pusztult el a sírban! [38-39] Testvéreim, kérlek, értsétek meg: azt hirdetjük nektek, hogy Isten Jézus által kínálja fel nektek a bűneitek bocsánatát. Hirdetjük, hogy Jézus az, aki megszabadítja a benne hívőket. Megszabadítja őket mindazokból, amelyekből Mózes Törvénye nem tudott bennünket megszabadítani. *** De jól vigyázzatok! Nehogy megtörténjen veletek, amit a próféták mondtak: »Ti, akik lenézitek a többieket, figyeljetek! Csodálkozzatok, és pusztuljatok el, mert olyan dolgot teszek napjaitokban, amit soha nem hinnétek el! Bizony, nem hinnétek, akárki mondaná!«” Amikor Pál és Barnabás kimentek a zsinagógából, az emberek kérték őket, hogy a következő szombaton is tanítsanak ezekről. Mikor a zsidók hazamentek a zsinagógából, mind a zsidók, mind a más nemzetekhez tartozók közül sokan követték Pált és Barnabást. Ők pedig beszéltek velük, és biztatták őket, hogy továbbra is Isten kegyelmében éljenek. A következő szombaton a városból majdnem mindenki összegyűlt, hogy hallgassa Isten üzenetét. Amikor a zsidók látták, hogy milyen sokan összegyűltek, beteltek féltékenységgel és irígységgel. Káromkodva és szitkozódva ellenkeztek Pállal. Ekkor Pál és Barnabás azonban felbátorodtak, és ezt mondták nekik: „Szükséges volt, hogy először nektek hirdessük Isten üzenetét, ti azonban elutasítottátok. Ezzel világossá tettétek, hogy nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, ezért most a többi nemzethez fordulunk. Mert azt parancsolta nekünk az Úr: »Világossággá tettelek az Izráelen kívüli népek számára, hogy mutasd meg a szabadulás útját a világ minden népének.«” Amikor ezt a más nemzetbeliek hallották, nagyon megörültek, és dicsérték az Úr beszédét. Akiket csak Isten kiválasztott az örök életre, azok mindannyian hívőkké lettek. Isten üzenete így sokakhoz eljutott azon a vidéken. A nem hívő zsidók azonban Pál és Barnabás ellen uszították az előkelő és vallásos asszonyokat, és a város vezetőit, akik rájuk támadtak, és kiűzték őket a városból. Ekkor Pál és Barnabás még a port is lerázták a lábukról, és továbbmentek Ikóniumba. A pizídiai Antiókhiában azonban Jézus tanítványait betöltötte az öröm és a Szent Szellem. Pál és Barnabás Ikóniumban is elment a helyi zsidó közösség zsinagógájába. Olyan erővel hirdették Isten üzenetét, hogy mind a zsidók, mind a görögök közül sokan hívővé lettek. De azok a zsidók, akik nem hittek Jézusban, a hívők ellen uszították a nem zsidókat. Pál és Barnabás mégis sokáig ott maradt, és bátran beszélt az Úrról, aki pedig megerősítette, hogy amit Pálék az Úr kegyelméről mondtak, az igaz: jeleket és csodákat tett az apostolok által. A város lakói emiatt két csoportra váltak. Az egyik csoport a helybeli zsidók mellett volt, a másik pedig az apostolok mellett. Az a csoport, amelyik Pálék ellen volt, zsidókból és nem zsidókból, meg a nép vezetőiből állt. Ezek meg akarták verni az apostolokat, sőt meg is akarták kövezni őket. Amikor Pál és Barnabás ezt megtudták, elmenekültek a városból. Elmentek Likaónia vidékére, Lisztrába és Derbébe, meg azok környékére, és ott is hirdették az örömüzenetet. Élt Lisztrában egy ember, aki születésétől fogva béna volt, soha életében nem tudott járni. Ott ült a földön, és a többiekkel együtt hallgatta Pál beszédét. Egyszer Pál ránézett, és látta, hogy ez az ember hisz abban, hogy Isten meg tudja gyógyítani. Ekkor Pál hangosan rákiáltott: „Kelj fel, és állj a lábadra!” Ő erre felugrott, és járni kezdett. Amikor a tömeg látta, hogy Pál mit tett, likaóniai nyelven így kiabáltak: „Az istenek emberi formában lejöttek hozzánk!” Barnabásról azt mondták, hogy ő Zeusz, Pált pedig Hermésznek tartották, mivel legtöbbször ő beszélt. Zeusz temploma a város közelében volt, és Zeusz papja virágfüzérekkel feldíszített bikákat vezetett a város kapujához. Az összegyűlt tömeggel együtt áldozatot akart bemutatni Pálnak és Barnabásnak. Amikor az apostolok, Pál és Barnabás megértették ezt, megszaggatták ruhájukat, és a tömeg közé futva így kiáltottak: „Emberek, ne tegyétek ezt! Nem vagyunk mi istenek, csak ugyanolyan emberek, mint ti! Azért jöttünk, hogy hirdessük nektek az örömüzenetet, és hogy ezektől a tehetetlen bálványoktól az élő Istenhez forduljatok! Mert ő teremtette az eget, a földet, a tengert és mindent, ami bennük van. Isten eddig minden népnek megengedte, hogy a maga útját járja. Bár velük is törődött, aminek sok tanújelét is adta. Jól bánt veletek is: ő adott nektek esőt az égből, gazdag termést és gyümölcsöket a maga idején, hogy bőségesen enni adjon nektek, és hogy megtöltse szíveteket örömmel!” De még így is alig tudták az embereket lebeszélni arról, hogy áldozatot mutassanak be nekik. Később azonban a pizidiai Antiókhiából és Ikóniumból néhány zsidó érkezett a városba. Ezek addig uszították az embereket Pál ellen, amíg sikerült meggyőzniük a lisztrai lakosokat, akik azután megkövezték Pált. Azt hitték, hogy meg is halt, ezért kivonszolták a városból. De Jézus tanítványai összegyűltek Pál körül, aki felkelt, és visszament a városba. Másnap pedig Barnabással együtt továbbmentek Derbébe. Derbében is hirdették az örömüzenetet, és ott is sokan Jézus tanítványai lettek. Azután Pál és Barnabás visszatért Lisztrába, majd Ikóniumba, onnan pedig a pizidiai Antiókhiába. Mindenhol megerősítették a tanítványokat, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben. „Sok szenvedésen kell keresztülmennünk, amíg eljutunk Isten Királyságába” — mondták nekik. Minden egyes városban kiválasztották a helyi gyülekezetből azokat, akiket vezetőknek jelöltek, majd böjtöléssel és imádkozással az Úr kegyelmére bízták őket, akiben hittek. Pizidián át Pamfiliába, majd Pergébe mentek. Itt is hirdették az örömüzenetet. Azután Attáliába érkeztek, ahol hajóra szálltak. Pál és Barnabás visszatér a szíriai Antiókhiába Ezután tértek vissza a szíriai Antiókhiába. Ebből a városból indultak útnak, amikor Isten kegyelmére bízták és kiküldték őket arra a feladatra, amelyet most befejeztek. Amikor megérkeztek, összehívták az egész helyi gyülekezetet. Előttük Pál és Barnabás mindenről beszámolt, amit Isten velük tett. Elmondták, hogy Isten hogyan nyitotta meg a kaput az Izráelen kívüli népek előtt, hogy ők is higgyenek Jézusban. Majd hosszú időt töltöttek ott a tanítványokkal. Ezután néhány férfi érkezett Júdeából a szíriai Antiókhiába, akik így tanították a testvéreket: „Csak akkor üdvözülhettek, ha a mózesi hagyomány szerint körülmetélkedtek.” Pál és Barnabás azonban nem értett egyet velük, s így nagy vita támadt közöttük. Végül elhatározták, hogy Jeruzsálembe küldik Pált, Barnabást és még néhány testvért az apostolokhoz és a jeruzsálemi gyülekezet vezetőihez, hogy beszéljék meg velük ezt a kérdést. Az antiókhiai gyülekezet tehát útnak indította ezeket a testvéreket, akik áthaladtak Fönícián és Samárián. Útközben az ottani testvéreknek is beszéltek arról, hogy az Izráelen kívüli nemzetek is az igaz Istenhez fordultak. Ennek mindannyian nagyon megörültek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egész helyi gyülekezet, annak vezetői, és az apostolok szívesen fogadták őket. Pál, Barnabás és a többiek elmondták, amit Isten velük tett. Néhány, a farizeusok csoportjához tartozó jeruzsálemi hívő ekkor felállt, és azt mondta: „A más nemzetbelieket is körül kell metélni, és meg kell nekik parancsolni, hogy tartsák meg a Mózes Törvényét!” Ezért az apostolok és a jeruzsálemi gyülekezet vezetői elhatározták, hogy összegyűlnek, és megvizsgálják ezt a kérdést. Hosszú vita után Péter felállt, és ezt mondta: „Testvéreim, tudjátok, hogy jó idővel ezelőtt Isten engem választott ki közületek, hogy a más nemzetbeliek tőlem hallják az örömhírt, és ők is higgyenek Jézusban. Isten tudja, mi van az emberek szívében, és azzal tanúskodott mellettük, hogy nekik is ugyanúgy adta a Szent Szellemet, mint nekünk. Semmi különbséget nem tett közöttük és közöttünk, hanem egyedül a Jézusba vetett hit által tisztította meg a szívüket. Akkor miért teszitek próbára Isten türelmét? Miért akartok ilyen nehéz terhet tenni Jézus nem zsidó tanítványainak a vállára? Hiszen ezt a terhet sem az őseink, sem mi nem bírtuk el! Hisszük, hogy mi, akik zsidók vagyunk, az Úr Jézus kegyelme alapján üdvözülhetünk. De hisszük, hogy akik nem zsidónak születtek, azok is ugyanígy üdvözülhetnek.” Ekkor az egész csoport lecsendesedett. Majd meghallgatták Pált és Barnabást, akik beszámoltak azokról a jelekről és csodákról, amelyeket Isten tett rajtuk keresztül az Izráelen kívüli nemzetek között. Amikor befejezték, Jakab szólalt meg: „Figyeljetek rám, testvéreim! Simon Péter elmondta, hogyan mutatta meg Isten, hogy ő bizony szereti a többi nemzeteket is. Most először történt meg, hogy Isten közülük is magához fogadott embereket, hogy a saját népévé legyenek. A próféták üzenete is teljes harmóniában van ezzel, ahogyan meg van írva: »Azután majd visszatérek, és újjáépítem Dávid összedőlt sátorát. Újra fölépítem romjaiból, és helyreállítom, hogy az Izráelen kívüli népek is megkeressék az Örökkévalót, minden nemzetből azok, akik az én nevemet viselik. Így szól az Örökkévaló, aki mindezt meg is teszi.« »Mindezt pedig az Örökkévaló kezdettől fogva tudta.« Ezért én azt tanácsolom, hogy ne nehezítsük meg azoknak az Izráelen kívüli testvéreknek a dolgát, akik Istenhez jönnek. Inkább írjunk nekik egy levelet, és hagyjuk meg nekik, hogy ne egyenek olyan ételt, amelyet valaki bálványoknak ajánlott fel, mert az tisztátalan, ne kövessenek el szexuális bűnt, ne egyenek megfulladt állatok húsából készült ételt, se olyan húst, amelyben benne maradt a vér. Mert Mózes Törvényének régóta megvannak a hirdetői minden városban, hiszen felolvassák a zsinagógákban minden szombaton.” Ekkor az apostolok és a jeruzsálemi gyülekezet vezetői az egész gyülekezettel együtt elhatározták, hogy néhány testvért Pállal és Barnabással elküldenek a szíriai Antiókhiába. Kiválasztották maguk közül Júdást, akit Barsabbásnak is neveztek, és Szilászt, akik vezetők voltak a testvérek között. Írtak egy levelet is, amelyet a küldöttek magukkal vittek. Ez állt a levélben: „Mi, az apostolok, és a jeruzsálemi gyülekezet vezetői, a testvéreitek, üdvözletünket küldjük nem zsidó származású testvéreinknek, akik a szíriai Antiókhia városában, meg Szíria és Cilicia tartományaiban élnek. Megtudtuk, hogy hozzátok ment közülünk néhány férfi, és olyan dolgokat mondtak, amelyekkel megzavartak és nyugtalanítottak benneteket, de mi nem bíztuk meg őket ezzel. Ezért egy akarattal elhatároztuk, hogy kiválasztunk néhány férfit, és elküldjük őket hozzátok. Ők együtt mennek szeretett Pál és Barnabás testvérünkkel, akik életüket is odaadták Urunkért, Jézusért, a Messiásért. Elküldjük tehát hozzátok Júdást és Szilászt, akik majd személyesen is elmondják nektek ugyanezt. A Szent Szellem úgy látja jónak, és mi is egyetértünk vele, hogy ne terheljünk benneteket semmi mással, csak ezeket a dolgokat tartsátok be: ne egyetek olyan ételt, amit a bálványoknak ajánlottak fel, ne egyetek megfulladt állatok húsából készült ételt, se olyan húst, amelyben benne maradt a vér, és ne kövessetek el semmilyen szexuális bűnt. Ha ezeket elkerülitek, jól teszitek. Isten veletek!” Ezzel útnak indították Barnabást, Pált, Júdást és Szilászt. Ők pedig elmentek a szíriai Antiókhiába, összehívták a gyülekezetet, és átadták a levelet. Amikor az antiókhiai testvérek ezt elolvasták, nagyon megörültek, és a levél megerősítette őket. Júdás és Szilász, akik mindketten próféták voltak, sokáig beszélgettek a testvérekkel, bátorították és erősítették őket. Egy ideig még velük maradtak, majd miután az antiókhiai testvérek békességgel elbocsátották őket, visszatértek Jeruzsálembe azokhoz, akik elküldték őket. [34] Pál és Barnabás egy ideig még a szíriai Antiókhiában maradtak. Sok más testvérrel együtt tanították az Úr beszédét, és hirdették az örömüzenetet. Néhány nap múlva Pál azt mondta Barnabásnak: „Sok városban hirdettük az Úr üzenetét. Most menjünk vissza ezekbe a városokba, és látogassuk meg a testvéreket! Nézzük meg, hogy vannak!” Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal Jánost is, akit Márknak is hívtak. Az első útjukon azonban János Márk Pamfiliában visszafordult, és nem folytatta velük együtt a munkát. Emiatt Pál nem akarta őt magával vinni. Pál és Barnabás ezen sokat vitatkoztak, de nem tudtak megegyezni, ezért elváltak egymástól. Barnabás maga mellé vette Márkot, és Ciprus szigetére hajózott, Pál pedig Szilászt választotta útitársnak. Akkor a testvérek az Úr kegyelmére bízták Pált, ő pedig Szilásszal együtt elindult. Végigjárta Szíriát és Ciliciát, és erősítette a helyi gyülekezeteket. Pál ezután elment Derbébe, majd Lisztrába. Élt ott egy Timóteus nevű tanítvány, akinek az anyja Jézusban hívő zsidó, az apja pedig görög volt. Timóteusról jó véleménye volt a lisztrai és az ikóniumi testvéreknek. Pál magával akarta vinni Timóteust, de azon a környéken a zsidók mind tudták, hogy Timóteus apja görög volt. Pál emiatt — a zsidókra való tekintettel — körülmetélte Timóteust. Ezután együtt mentek városról-városra, és mindenhol elmondták a hívőknek azt a határozatot, amelyet az apostolok és a jeruzsálemi gyülekezet vezetői hoztak. Kérték őket, hogy ennek megfelelően éljenek. Így a helyi gyülekezetek erősödtek a hitben, és napról-napra egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Pál és társai Kis-Ázsiában is szerették volna hirdetni az Isten üzenetét, de a Szent Szellem nem engedte nekik, hogy arrafelé menjenek. Ezért keresztülutaztak Frígia és Galácia vidékén. Amikor Mízia határához értek, Bitíniába akartak menni, de Jézus Szelleme oda sem engedte őket. Ezért Mízia mellett elhaladva Tróászba mentek. Azon az éjszakán Pál látomást látott: egy macedón férfi állt előtte, és így kérte: „Gyere át Macedóniába, és segíts nekünk!” Pál látomása után azonnal elhatároztuk, hogy Macedóniába megyünk. A látomásból megértettük, hogy Isten oda hívott bennünket, hogy ott is hirdessük az örömüzenetet. Tróászban hajóra szálltunk, és egyenesen Szamotráké szigetére mentünk. Innen másnap továbbhajóztunk Neápoliszba, majd a macedóniai Filippi városába érkeztünk, ahol rómaiak laktak. Ez volt a legjelentősebb város Macedóniának ebben a részében. Itt több napot töltöttünk. Szombaton kimentünk a városkapun túl, a folyóhoz. Azt gondoltuk, hogy ott van az a hely, ahol néhányan imádkozni szoktak. A folyó partján leültünk, és beszélgetni kezdtünk az összegyűlt asszonyokkal. Néhányan közülük figyelmesen hallgattak ránk, különösen egy Lídia nevű asszony, aki Thiatíra városából származott, és drága, bíborszínű szövetekkel kereskedett. Lídia már korábban is az igaz Istent imádta, és az Úr megnyitotta a szívét, hogy elfogadja, amit Pál mondott. Ezután Lídia egész családjával együtt bemerítkezett, majd meghívott bennünket az otthonába. Ezt mondta: „Ha elfogadtok engem az Úr Jézus igazi követőjének, akkor jöjjetek a házamhoz, és legyetek a vendégeim!” Így rábeszélt bennünket, hogy vele menjünk. Történt egyszer, hogy amikor az imádkozás helyére mentünk, szembejött velünk egy rabszolgalány, akiben a jövendőmondás szelleme lakott. Ez a leány sok pénzt szerzett a gazdáinak azzal, hogy jövendölt az embereknek. Állandóan követte Pált és csoportját, és közben így kiáltozott: „Ezek a férfiak a Magasságos Isten szolgái, akik az üdvösségre vezető utat hirdetik nektek!” Ez így ment több napon keresztül. Végül Pál megelégelte, hátrafordult, és azt mondta a leányban lakó gonosz szellemnek: „Jézus Krisztus nevében parancsolom neked, hogy menj ki ebből a leányból!” Erre a jövendőmondó szellem azonnal kiment belőle. Amikor a rabszolgalány gazdái megértették, hogy többé nem tudnak pénzt keresni a leány segítségével, megragadták Pált és Szilászt, és a piactérre hurcolták őket, a város vezetői elé. Ott azután így vádolták őket: „Ezek a férfiak zsidók, és felforgatják városunk nyugalmát! Olyan szokásokat tanítanak, amelyeket nekünk — római polgároknak — törvényellenes lenne elfogadnunk, vagy követnünk.” Velük együtt az összegyűlt sokaság is vádolta Pált és Szilászt. A város vezetői pedig letépték róluk a ruhát, és megparancsolták, hogy botozzák meg őket. Miután sok botütést mértek rájuk, börtönbe zárták őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy szigorú őrizet alatt tartsa a foglyokat. A börtönőr — a parancs szerint — a belső börtöncellába zárta őket, és még a lábukat is megkötözte. A börtönben az éjszaka közepén Pál és Szilász imádkoztak, és dicséreteket énekeltek Istennek, a többi fogoly pedig hallgatta őket. Hirtelen erős földrengés támadt, amely az alapjáig megrázta az egész börtönt. Az ajtók azonnal kinyíltak, és a foglyokról leestek a láncok. A börtönőr felébredt, és látta, hogy a börtönajtók nyitva vannak. Kivonta a kardját, és öngyilkos akart lenni, mert azt hitte, hogy a foglyok megszöktek. Pál azonban odakiáltott neki: „Meg ne öld magad, mert mindannyian itt vagyunk!” Az őr ekkor szólt, hogy hozzanak valami világítóeszközt, majd berohant a börtönbe. Remegett a félelemtől, és Pál, meg Szilász lába elé borult. Azután kivezette őket, és azt kérdezte: „Férfiak, mit tegyek, hogy üdvözülhessek?” Pálék így válaszoltak: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz te is, meg a családod is.” Azután elmondták az Úr üzenetét a börtönőrnek és mindazoknak, akik a házában voltak. Ő pedig még akkor éjjel kimosta Pál és Szilász sebeit, és egész családjával együtt bemerítkezett. Ezután behívta őket a saját házába, megvendégelte őket, és egész családjával együtt teljes szívvel örvendezett, hogy most már ők is hisznek Istenben. Reggel a város vezetői katonákat küldtek a börtönőrhöz ezzel az üzenettel: „Engedd szabadon azokat a férfiakat!” A börtönőr ezt Pálnak is tudtára adta: „A város vezetői azt üzenték, hogy engedjelek szabadon benneteket. Most tehát szabadok vagytok. Menjetek békével!” De Pál ezt mondta a katonáknak: „Vezetőitek nem bizonyították ránk, hogy bűnt követtünk volna el. Ennek ellenére nyilvánosan megvertek, és börtönbe zártak bennünket. Mi római polgárok vagyunk, és jogaink vannak. Most meg titokban akarnak elküldeni?! Azt már nem! Jöjjenek csak ide, és ők maguk vezessenek ki minket!” A katonák visszamentek a város vezetőihez, és átadták Pál üzenetét. Amikor a vezetők megtudták, hogy Pál és Szilász római állampolgárok, megijedtek. Odamentek hozzájuk, és bocsánatot kértek tőlük. Azután kivezették őket a börtönből, és kérték, hogy menjenek el a városból. Pál és Szilász a börtönből Lídia házához ment, és ott találkoztak a testvérekkel. Bátorították őket, majd továbbindultak Filippiből. Pál és Szilász Amfipolisz és Apollónia érintésével Thesszalonikába érkeztek. Ebben a városban zsinagógájuk is volt az ott élő zsidóknak. Pál — szokása szerint — itt is elment a zsinagógába. Három héten keresztül minden szombaton vitatkozott a zsidókkal az Írásokról. Magyarázta és be is bizonyította nekik az Írások alapján, hogy a Messiásnak szenvednie kellett, és azután fel kellett támadnia a halálból. Azt mondta nekik: „Az a Jézus a Messiás, akit én hirdetek nektek.” Néhányan elfogadták ezt, és csatlakoztak Pálhoz és Szilászhoz. Ebbe a zsinagógába azonban nem csak zsidók, hanem olyan görögök is jártak, akik az igaz Istent imádták, meg gazdag és előkelő asszonyok is. Közülük is sokan csatlakoztak Pálékhoz. Ezt látva, azok a zsidók, akik nem hittek Jézusban, féltékenységgel teltek meg. Maguk mellé vettek néhány lézengő, hitvány embert a piactérről, akiknek segítségével csődületet támasztottak, és fellármázták az egész várost. A feldühödött tömeget azután Jázon házához vezették, hogy Pált és Szilászt erőszakkal kihozzák onnan, és a városi népgyűlés elé állítsák. Pálékat azonban nem találták ott, ezért Jázont ragadták meg, és néhány másik testvérrel együtt a város vezetői elé hurcolták őket. A vezetők előtt ezt kiabálták: „Ezek a bajkeverők, akik az egész világot felforgatták, most itt is megjelentek, és Jázon befogadta őket! Szembeszállnak a császár parancsával, mert mást tartanak királynak: egy bizonyos Jézust!” A tömeg és a város vezetői ezen nagyon felháborodtak. A vezetők kötelezték Jázont és a testvéreket, hogy egy bizonyos összeget helyezzenek letétbe, s azután szabadon engedték őket. Ezután a testvérek még azon az éjszakán útnak indították Pált és Szilászt, akik továbbmentek Bérea városába. Amikor megérkeztek, ott is elmentek a zsinagógába. Az ottani zsidó közösség tagjai nemesebb lelkűek voltak, mint a thesszalonikabeliek. Nyitott szívvel és örömmel fogadták az üzenetet, amelyet Pál hirdetett. Naponta tanulmányozták az Írásokat, és gondosan megvizsgálták, hogy valóban igaz-e, amit Páltól hallottak. Ennek az lett az eredménye, hogy sokan hittek Jézusban. De nemcsak a zsidók közül, hanem a gazdag és előkelő görög asszonyok és férfiak közül is sokan hívőkké lettek. Amikor azonban a thesszalonikai zsidók megtudták, hogy Pál Béreában is hirdeti Isten üzenetét, oda is utánamentek, és Pál ellen uszították a helybelieket. Ekkor a testvérek azonnal továbbküldték Pált a tengerhez, míg Szilász és Timóteus a városban maradtak. Azok a testvérek, akik elkísérték Pált, egészen Athén városáig mentek vele, majd visszatértek Béreába. Pál azt üzente velük Szilásznak és Timóteusnak, hogy ők is minél hamarabb menjenek utána Athénbe. Pál tehát Athénben várta Szilászt és Timóteust. Nagyon felháborodott, amikor látta, hogy a város tele van bálványszobrokkal. Itt is elment a zsinagógába, és vitatkozott a zsidókkal és az istenfélő görögökkel. Naponta beszélgetett azokkal is, akiket éppen a város főterén talált. Vitába is keveredett néhány filozófussal, akik az epikureusokhoz, illetve a sztoikusokhoz tartoztak. Néhányan ezek közül azt mondták: „Ez az ember össze-vissza beszél! Mit akarhat mondani?” Mások meg azt mondták: „Úgy látszik, valami idegen isteneket hirdet” — Pál ugyanis Jézusról és a feltámadásról beszélt nekik. Azután magukkal vitték Pált, hogy az Areopágosz elé állítsák. Azt mondták neki: „Magyarázd el nekünk ezt az új dolgot, amiről beszélsz, mert nem értjük! Furcsa, amit mondasz, de szeretnénk megérteni.” Az athéniek és az ott tartózkodó idegenek ugyanis mind azzal töltötték az idejüket, hogy új elméleteket hirdettek, vagy azokat hallgatták. Pál tehát felállt az Areopágosz tanácsa előtt, és beszédet tartott: „Athéni férfiak, úgy látom, ti valóban nagyon vallásosak vagytok! Amikor a városotokban jártam, megnéztem a szentélyeiteket. Találtam egy olyan oltárt is, amelyre ez volt írva: » AZ ISMERETLEN ISTENNEK«. Éppen ő az, akiről én beszélek — akit ti nem ismertek, mégis tiszteltek. Ő az Isten, aki teremtette az egész világot és mindent, ami benne van. Ő a Menny és a Föld Ura, aki nem kézzel készített templomokban lakik, és nincs szüksége rá, hogy az emberek szolgálják őt, mintha valamiben hiányt szenvedne. Éppen ellenkezőleg: ő ad mindenkinek életet, leheletet, és minden mást is, ami szükséges. Ő teremtette az első embert, és annak az utódaiból az összes nemzetet, és azt akarta, hogy az emberek az egész Földön mindenhol elterjedjenek. Ő határozta meg a népek lakóhelyének határait, és azt is, hogy meddig lakhatnak ott. Mindezt azért tette, hogy az emberek keressék Istent, kinyújtsák a kezüket utána, és talán meg is találják. Pedig nincs messze egyikünktől sem, mert benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Költőitek közül az egyik ezt mondta: »Az ő gyermekei vagyunk.« S mivel valóban Isten gyermekei vagyunk, hogyan is gondolhatnánk, hogy Isten hasonló lenne az aranyból, ezüstből vagy kőből készült dolgokhoz, amelyeket az emberi képzelet és művészet formált? Mindeddig Isten türelmesen elnézte, hogy az emberek nem ismerik és nem értik őt. Most azonban parancsolja az egész világon mindenkinek, hogy változtassák meg a gondolkodásukat és térjenek vissza őhozzá. Mert Isten már kijelölte azt a napot, amelyen majd igazságos ítéletet tart az összes ember fölött. Ezt az ítéletet egy olyan férfira bízta, akit erre a célra már régen kiválasztott, és ezt azzal bizonyította mindenki számára, hogy feltámasztotta a halálból!” Amikor azonban Pál a halottak feltámadását említette, egyesek csúfolódni kezdtek, mások meg azt mondták: „Majd később még meghallgatunk erről.” Pál ezután otthagyta őket. Néhányan azonban hittek Jézusban, és csatlakoztak Pálhoz. Ezek között volt Dioniziosz, az Areopágosz tanácsának egyik tagja, egy Damarisz nevű asszony és még néhányan mások. Ezután Pál továbbment Athénból Korinthusba, ahol találkozott egy Akvila nevű zsidó férfival, aki Pontuszból származott. Mivel Claudius császár elrendelte, hogy minden zsidó hagyja el Rómát, Akvila — a feleségével, Priszcillával együtt — kénytelen volt máshová költözni. Nem sokkal Pál előtt érkeztek Itáliából Korinthusba. Pál meglátogatta őket, és attól kezdve náluk is lakott. Mivel Pálnak is sátorkészítő volt a mestersége, ezután együtt is dolgoztak. Pál minden szombaton elment a helyi zsinagógába, és ott érveléssel, sőt vitatkozással is igyekezett meggyőzni mind a zsidókat, mind a görögöket. Miután Szilász és Timóteus megérkezett Macedóniából, Pál minden idejét annak szentelte, hogy Isten üzenetét hirdesse a zsidóknak, és minden erejével meggyőzze őket arról, hogy Jézus a Messiás. A zsidók azonban elutasították az üzenetét, és kitartóan ellenkeztek Pállal, sőt, szidalmazták és átkozták. Ekkor Pál lerázta ruhájáról a port, és azt mondta nekik: „Ha nem fogtok üdvözülni, arról csak ti tehettek! Az én lelkiismeretem tiszta, mert mindent megtettem, hogy megmentselek titeket. Mostantól kezdve a görögökhöz megyek.” Azzal otthagyta őket, és Titiusz Jusztusz házába költözött, aki az igaz Istent imádta, és a zsinagóga mellett lakott. Kriszpusz, a zsinagóga vezetője egész családjával együtt mégis hitt az Úrban. Korinthusban még sokan mások is hallották Pál beszédét, és hittek Jézusban, majd pedig bemerítkeztek. Egyik éjjel az Úr látomásban így szólt Pálhoz: „Ne félj! Bátran beszélj továbbra is, ne hallgass el, mert én veled vagyok! Senki sem fog megtámadni, vagy bántani téged. Sokan vannak ebben a városban, akik az enyémek!” Ezért Pál még másfél évig Korinthusban maradt: hirdette és tanította Isten beszédét és üzenetét. Amikor Gallió volt Akhája kormányzója, a korinthusi zsidók összefogtak, rátámadtak Pálra, és erőszakkal Gallió elé hurcolták. Ezzel vádolták a kormányzó előtt: „Ez a férfi azt tanítja a népnek, hogy olyan módon imádják Istent, amely ellenkezik a mi Törvényünkkel.” Pál éppen mondani akart valamit, de szóhoz sem jutott, mert Gallió ezt válaszolta a zsidóknak: „Ha bűncselekményről, vagy valami törvénytelenségről lenne szó, akkor meghallgatnálak benneteket, zsidók. Mivel azonban csak szavakról, nevekről és a saját törvényetek kérdéseiről vitatkoztok, ezt intézzétek el magatok között! Én nem leszek bíró ilyen dolgokban.” Ezzel elküldte őket a bíróságról. Ekkor a zsidók megragadták Szószthenészt, aki akkor a zsinagóga vezetője volt, és a bíróság előtt megverték. Gallió azonban ügyet sem vetett rájuk. Pál sokáig Korinthusban maradt a testvérek között, azután elbúcsúzott tőlük, és Szíriába hajózott. Priszcilla és Akvila is vele tartott. Amikor Kenkreába értek, Pál levágatta a haját, mert fogadalmat tett Istennek. Amikor megérkeztek Efezusba, Priszcilla és Akvila letelepedett a városban. Pál Efezusban is bement a zsinagógába, ahol beszélgetett és vitatkozott a zsidókkal. Azok kérték, hogy maradjon még náluk, de ő tovább akart utazni. Amikor elbúcsúzott tőlük, azt mondta: „Ha Isten is akarja, még visszajövök hozzátok.” Azután hajóra szállt, és tovább utazott Efezusból. Cézáreában szállt partra, majd innen felment Jeruzsálembe. Köszöntötte a helyi gyülekezetet, azután a szíriai Antiókhiába ment. Egy ideig ott maradt, azután innen is továbbutazott, s bejárta Galácia és Frígia vidékét. Minden városban biztatta és erősítette Jézus tanítványait. Közben egy Apollós nevű művelt zsidó férfi érkezett Efezusba. Alexandria városából származott, kitűnő szónok volt, és nagyon jól ismerte az Írásokat. Apollós már korábban kapott valamilyen tanítást az Úr Útjáról, de csak azt a bemerítést ismerte, amelyet Bemerítő János hirdetett. Ennek ellenére nagy buzgalommal hirdette, és tanította a Jézussal kapcsolatos dolgokat. Apollós kezdett az efezusi zsinagógába járni, és ott nagyon bátran beszélt. Amikor Priszcilla és Akvila hallották Apollóst, meghívták magukhoz. Beszélgettek vele, és részletesebben elmagyarázták neki Isten Útját. Ezután Apollós el akart menni Akhájába. Az efezusi testvérek biztatták, és levelet írtak az Akhájában lakó tanítványoknak, hogy fogadják őt szívesen. Amikor azután Apollós odaérkezett, nagy segítséget jelentett azoknak, akik Isten kegyelme által hívőkké lettek. Apollós ugyanis a nyilvánosság előtt tartott viták során meggyőző erővel cáfolta a zsidók érvelését, és az Írások alapján bebizonyította, hogy Jézus a Messiás. Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál más városokat látogatott meg, majd Efezusba érkezett. Itt találkozott néhány tanítvánnyal. Megkérdezte tőlük: „Megkaptátok-e a Szent Szellemet, amikor hívők lettetek?” De ők így válaszoltak: „Nem, de még csak nem is hallottunk a Szent Szellemről!” Ekkor Pál megkérdezte: „Hát akkor hogyan merítettek be titeket?” Mire ők azt mondták: „Úgy, ahogyan Bemerítő János tanította a bemerítkezést.” „János azért merítette be az embereket, hogy ilyen módon fejezzék ki, hogy őszintén Istenhez akarnak fordulni. Azt is mondta nekik, hogy higgyenek abban, aki majd ő utána fog jönni, vagyis Jézusban” — mondta Pál. Amikor a tanítványok ezt meghallották, bemerítkeztek az Úr Jézus nevébe. Amikor Pál rájuk tette a kezét, a Szent Szellem leszállt a tanítványokra, akik kezdtek más nyelveken szólni és prófétálni. A tanítványoknak ez a csoportja tizenkét férfiból állt. Pál ezután elment a zsinagógába. Ott bátran beszélt a zsidóknak Isten királyi uralmáról. Sokat vitatkozott velük három hónapon keresztül, és próbálta meggyőzni őket. [9-10] Közülük néhányan makacsul ellenkeztek, és nem fogadták el, amit mondott. Sőt, az egész zsinagógai közösség előtt gyalázták és rossz hírét keltették az Úr Útjának. Pál Efezusban tanít Ekkor Pál szakított a zsinagógai közösséggel, de magával vitte azokat, akik Jézus tanítványai lettek. Őket azután két éven keresztül minden nap tanította egy Tirannosz nevű férfi iskolájában. Ennek az lett az eredménye, hogy a Kis-Ázsiában élő zsidók és nem zsidók mindenhol hallották és megismerték Isten üzenetét. *** Isten pedig különleges csodákat tett Pálon keresztül. Az emberek elvitték, és ráhelyezték a betegekre azokat a kendőket és ruhadarabokat, amelyeket Pál a testén viselt. A betegek pedig meggyógyultak, és a gonosz szellemek kimentek belőlük. Arra járt néhány zsidó, akik ördögűzéssel foglalkoztak. Elkezdték az Úr Jézus nevét erre a célra használni. Azt mondták a gonosz szellemeknek: „Annak a Jézusnak a nevében parancsolunk nektek, akiről Pál beszél!” Ezt tette egy zsidó főpap, bizonyos Szkéva hét fia is. De egyszer a gonosz szellem így feleselt vissza ezeknek a zsidóknak: „Jézust ismerem, Pálról is hallottam, de kik vagytok ti?” Akkor az az ember, akiben a gonosz szellem volt, a zsidó ördögűzőkre ugrott, megverte őket, és még a ruhát is letépte róluk. Erősebb volt, mint ők együttesen — olyannyira, hogy azok meztelenül és sebesülten rohantak ki a házból. Ezt mindenki megtudta, aki csak Efezusban lakott, zsidók és görögök egyaránt. Félelem fogta el őket, és még jobban tisztelték az Úr Jézus nevét. A hívők közül sokan nyilvánosan megvallották bűnös tetteiket. Voltak olyan hívők is, akik korábban varázsoltak. Ezek közül sokan összegyűjtötték a varázsláshoz használt könyveiket, és nyilvánosan elégették őket. (Ezek az elégetett könyvek összesen körülbelül ötvenezer ezüstpénzt értek.) Így az Úr ereje által az üzenet egyre jobban terjedt, és egyre nagyobb befolyásra tett szert. Ezek után Pál elhatározta, hogy Macedónián és Akháján keresztülutazik, és felmegy Jeruzsálembe. Ezt gondolta: „Jeruzsálem után Rómába is el kell mennem.” Ezért két segítőtársát, Timóteust és Erásztoszt előreküldte Macedóniába, ő maga pedig egy ideig még Kis-Ázsiában maradt. Ekkor történt, hogy nagy zűrzavar támadt Efezusban az Úr Útja miatt. Volt a városban egy Demeter nevű ötvösmester. Azzal foglalkozott, hogy Artemisz istennő templomának kicsinyített másolatát készítette ezüstből. A műhelyében dolgozó munkások ezért jó fizetést kaptak. Demeter összegyűjtötte ezeket a munkásokat és a többi hasonló iparost. Azt mondta nekik: „Tudjátok, hogy milyen jól keresünk ezzel a mesterséggel. Ti magatok is látjátok és halljátok, mit művel ez a Pál! Mennyi embert meggyőzött már, de nem csak Efezusban, hanem szinte egész Kis-Ázsiában! Azt mondja, hogy a kézzel készített istenek valójában nem is istenek. Az a veszély fenyeget bennünket, hogy rossz hírbe keveredik a mesterségünk, sőt, nagy istennőnket, Artemiszt és a templomát is semmibe veszik. Pedig Artemiszt egész Kis-Ázsia, sőt az egész világ istennőként tiszteli!” Ezt hallva az összegyűltek nagyon feldühödtek, és kiabálni kezdtek: „Nagy az efezusi Artemisz!” Az egész városban zűrzavar támadt. Elfogták Gájuszt és Arisztarkhoszt, akik Macedóniából jöttek, és Pál útitársai voltak. Erőszakkal elvitték őket a stadionba, ahol nagy tömeg gyűlt össze. Pál is oda akart menni, hogy szóljon a tömeghez, de a tanítványok nem engedték. Pálnak volt néhány barátja a város vezetői között, és ők is azt üzenték neki, hogy ne menjen a stadionba. Közben a stadionban összegyűlt tömeg már össze-vissza ordítozott. Az egész népgyűlés összezavarodott, sőt a legtöbben azt sem tudták, miért jöttek ide. A zsidók kiválasztották Sándort, és előre állították, hogy beszéljen. Sándor intett a kezével, hogy beszédet akar mondani. De mikor az emberek megtudták, hogy zsidó, egy emberként ordították mintegy két órán keresztül: „Nagy az efezusi Artemisz! Nagy az efezusi Artemisz!” Végre a város egyik vezetője lecsendesítette a sokaságot. Ezt mondta: „Efezusiak! Van-e valaki széles e világon, aki ne tudná, hogy Efezus városa őrzi a nagy Artemisz istennő templomát, és az égből hullott szent követ? Mivel mindez nyilvánvaló, csillapodjatok le, és ne okozzatok semmi bajt! Mert idehoztátok ezeket az embereket, holott nem loptak a templomból, és nem szidalmazták istennőnket. Ha Demeternek és a többi mesterembernek panaszuk van valaki ellen, akkor menjenek a bíróságra, és pereljék be egymást. Ha ezen felül még bármi más dolgot akartok elintézni, akkor azt a törvényes népgyűlésen tisztázhatjuk. Attól félek, hogy azért, ami ma történt, még lázadással is vádolhatnak bennünket, hiszen nem tudjuk megmondani, miért okoztunk ekkora zűrzavart.” Ezzel feloszlatta a népgyűlést. Miután megszűnt a zűrzavar, Pál magához hívta a tanítványokat. Bátorította őket, majd elbúcsúzott tőlük, és elindult Macedóniába. Macedóniában járva mindenhol hosszasan beszélt a tanítványokkal, és bátorította őket. Azután Görögországba ment, és ott maradt három hónapig. Innen Szíriába akart hajózni, de megtudta, hogy a hitetlen zsidók valami merényletet terveznek ellene, ezért úgy döntött, hogy Macedónián keresztül tér vissza. Pált elkísérte a Bérea városából való Szópatér, Pirrosz fia, azután a Thesszalonika városából való Arisztarkhosz és Szekundusz, meg Gájusz, aki Derbéből jött, azután Timóteus, és a Kis-Ázsiából származó Tükhikosz és Trofimosz. Ez a csoport előrement, és Tróászban vártak meg bennünket. Mi a kovásztalan kenyerek ünnepe után szálltunk hajóra Filippiben. Öt nappal később találkoztunk a csoporttal Tróászban, ahol hét napot töltöttünk. Amikor a hét első napján összejöttünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál egészen éjfélig beszélt, mert másnap tovább akart utazni. Az emeleti szobában, ahol összegyűltünk, elég sok világítóeszköz volt. Egy Eutikhosz nevű fiatalember az ablakban ült, és nagyon elálmosodott, mivel Pál kissé hosszúra nyújtotta a beszédét. A fiatalember olyan mélyen elaludt, hogy kiesett az ablakból. Három emelet magasról esett le, és amikor felemelték a földről, már halott volt. Akkor Pál lement hozzá, ráborult a fiú testére, átölelte, és azt mondta: „Ne aggódjatok, mert él!” Ezután Pál újra felment az emeleti szobába, megtörte a kenyeret, és evett. Még sokáig, egészen hajnalig beszélgetett a tanítványokkal, majd elment. Eutikhoszt pedig — mindenki nagy örömére — épségben hazavitték. Ezután hajóra szálltunk, és elindultunk Asszoszba. Ott szándékoztuk felvenni Pált a hajóra, mert ő odáig gyalog akart menni. Amikor Asszoszban találkoztunk, ő is felszállt, és együtt hajóztunk tovább Mitilénébe. Innen másnap útnak indultunk, és eljutottunk egy helyre, amely szemben volt Khiosszal. Következő nap átmentünk Számoszba, másnap pedig a hajónk Milétoszba érkezett. Pál ugyanis elhatározta, hogy Efezusban nem állunk meg. Nem akart Kis-Ázsiában időt tölteni, mert sietett Jeruzsálembe, hogy ha lehet, Pünkösdre odaérjen. Milétoszból Pál üzenetet küldött Efezusba, és magához hívta az ottani gyülekezet vezetőit. Amikor ők megérkeztek, ezt mondta nekik: „Ti tudjátok, hogyan éltem közöttetek az első naptól kezdve, amikor Kis-Ázsiába jöttem. Mindig alázatosan szolgáltam az Urat — sokszor sírva, azok között a bajok között, amelyeket el kellett viselnem a júdabeliek ellenem való támadásai miatt. Tudjátok, hogy bizonytalankodás nélkül elmondtam nektek mindazt, ami a javatokat szolgálta. Tanítottalak titeket nyilvánosan, és házról házra járva is. Mind a zsidókat, mind a görögöket sürgettem, hogy változtassák meg a gondolkodásukat, térjenek vissza Istenhez, és higgyenek Urunkban, Jézusban. Most azonban a szellem sürget, hogy menjek fel Jeruzsálembe, bár nem tudom, hogy ott mi fog történni velem. Csak azt tudom, hogy a Szent Szellem minden városban figyelmeztet arra, hogy börtönbe fognak zárni, és bajba kerülök. Engem azonban ez nem rettent vissza. Csak a fontos, hogy célhoz érjek, és elvégezzem azt a feladatot, amit az Úr Jézus bízott rám: hogy hirdessem Isten kegyelmének örömüzenetét. Ha ez az életembe kerül, az sem számít! Most hallgassatok rám! Tudom, hogy többé nem látjuk egymást. Amíg veletek voltam, tanítottalak benneteket Isten Királyságáról. Ezért ma ünnepélyesen kijelentem, hogy én nem tehetek róla, ha közületek valaki nem fog üdvözülni, mert bizonytalankodás nélkül mindent elmondtam, amit Isten nektek üzent. Viseljetek gondot magatokra, és azokra, akik rátok vannak bízva, mert olyanok, mint a juhnyáj, amelyben a Szent Szellem pásztorokká tett titeket! Őrizzétek és gondozzátok Isten eklézsiáját, amelyért ő a saját vérével fizetett. Tudom azt is, hogy miután én elmegyek, gonosz emberek jönnek közétek. Olyanok lesznek, mint az éhes farkasok, akik megtámadják és pusztítják a nyájat. Sőt, még közöttetek is lesznek olyanok, akik téves és eltorzított dolgokat tanítanak. Ezzel Jézus tanítványai közül egyeseket eltérítenek az igazságtól, és maguk köré gyűjtik őket. Ezért vigyázzatok! Ne felejtsétek el, hogy három éven keresztül éjjel-nappal könnyek között tanácsoltam, biztattam és figyelmeztettem mindegyikőtöket. Most pedig Istenre bízlak benneteket, és az Isten üzenetére, amely kegyelméről beszél. Ez az üzenet képes arra, hogy erőssé tegyen és felneveljen titeket, hogy megkapjátok mindazt a jót, amit Isten örökségül akar adni a maga számára különválasztott népének. Amíg veletek voltam, nem kívántam senkinek sem az ezüst-, vagy aranypénzét, sem a ruháját. Ti is jól tudjátok, hogy mindig saját kezemmel dolgoztam, hogy gondoskodni tudjak magamról és a munkatársaimról is. Így mutattam meg nektek, hogy szorgalmas munkával kell segítenünk azokat, akiknek szükségük van rá. Arra tanítottalak, hogy emlékezzetek az Úr Jézus szavaira: »Boldogabb és áldottabb dolog adni, mint kapni.«” Miután Pál befejezte, az efezusi gyülekezet vezetőivel együtt letérdelt és imádkozott. Mindannyian sírtak, a nyakába borultak és megcsókolták. Különösen azt fájlalták, hogy nem fogják többet látni. Azután elkísérték a hajóhoz. Miután elbúcsúztunk a vezetőktől, útra keltünk, és egyenesen Kószba hajóztunk. Másnap Rodoszba érkeztünk, majd onnan Patarába indultunk. Itt találtunk egy másik hajót, amely Föníciába tartott. Erre felszálltunk, és útnak indultunk. Miután megláttuk Ciprust, és bal kéz felől elhajóztunk mellette, Szíria felé indultunk, és Tírusz városában kötöttünk ki. Itt a hajóból partra tették a rakományt. Tíruszban felkerestük Jézus tanítványait, és hét napig velük maradtunk. A testvérek a Szent Szellem által azt mondták Pálnak, hogy ne menjen Jeruzsálembe. Amikor már letelt az időnk, mégis továbbutaztunk. Az egész gyülekezet, az asszonyokkal és gyerekekkel együtt kikísért bennünket a városon kívül, egészen a tengerig. A parton letérdeltünk és imádkoztunk, majd elbúcsúztunk egymástól. Felszálltunk a hajóra, ők pedig hazamentek. Tíruszból továbbhajózva Ptolemaiszban kötöttünk ki. Itt is üdvözöltük a testvéreket, és egy napig náluk maradtunk. Másnap továbbindultunk, majd Cézáreába érkeztünk. Itt Fülöp házához mentünk, és nála maradtunk. Ő volt az egyik a hét szolgálatra beállított testvér közül, és mindenhol az örömüzenetet hirdette. Négy hajadon leánya volt, akik mindannyian a prófétálás ajándékát kapták. Néhány napja már ott voltunk, amikor egy Agabosz nevű próféta érkezett Júdeából. Odajött hozzánk, elvette Pál övét, összekötözte vele a saját kezét-lábát, majd ezt mondta: „A Szent Szellem azt mondja, hogy ennek az övnek a gazdáját így kötözik meg Jeruzsálemben a zsidók, majd átadják őt az Istent nem ismerő más népeknek.” Amikor ezt hallottuk, mi is, meg a többiek is kérlelni kezdtük Pált, hogy ne menjen fel Jeruzsálembe. Ő azonban így válaszolt: „Miért sírtok? Ne keserítsetek, hiszen felkészültem rá, hogy megkötöznek, vagy akár meg is ölnek Jeruzsálemben az Úr Jézus nevéért.” Mivel nem hagyta, hogy lebeszéljük, nem is próbálkoztunk tovább, hanem azt mondtuk: „Legyen úgy, ahogy az Úr akarja!” Néhány nap múlva elindultunk Jeruzsálembe. A cézáreai tanítványok közül is velünk jöttek néhányan. Elvezettek bennünket a ciprusi Mnázón házához, aki Jézus első tanítványai közé tartozott. Nála laktunk egy ideig. Amikor Jeruzsálembe értünk, a testvérek örömmel fogadtak bennünket. Másnap Pál velünk együtt meglátogatta Jakabot és a jeruzsálemi gyülekezet vezetőit, akik mind együtt voltak. Pál köszöntötte őket, majd részletesen beszámolt arról, hogy mi mindent tett Isten az ő szolgálatán keresztül az Izráelen kívüli népek között. Ezt hallva a jeruzsálemi testvérek dicsérték Istent. Majd azt mondták Pálnak: „Testvér, látod, hogy a zsidók közül milyen sok ezren lettek Jézusban hívőkké, és ugyanakkor a Mózes Törvényének is mind buzgón engedelmeskednek? Ők viszont azt hallották rólad, hogy mindenhol azt tanítod a többi országban élő zsidóknak, hogy hagyják el Mózes Törvényét: ne metéljék körül a gyermekeiket, és ne kövessék a hagyományokat. Most mit tegyünk? A zsidó hívők biztosan megtudják, hogy megérkeztél. Tedd meg, amit mondunk neked! Van közöttünk négy férfi, akik fogadalmat tettek Istennek. Vidd őket magaddal, végezd el velük együtt a tisztulási szertartást, és fizesd ki a költségeiket, hogy lenyírassák a hajukat! Így mindenki meg fogja tudni, hogy nem igaz, amit rólad hallottak, és hogy te magad is úgy élsz, hogy engedelmeskedsz a Törvény parancsainak. Ami pedig az Izráelen kívüli hívőket illeti, nekik írtunk egy levelet, hogy ne egyenek olyan ételt, amit a bálványoknak ajánlottak fel, ne egyenek megfulladt állatok húsából készült ételt, se olyan húst, amelyben benne maradt a vér, és ne kövessenek el semmilyen szexuális bűnt.” Pál tehát csatlakozott ahhoz a négy férfihoz, és másnap velük együtt elvégezte a tisztulási szertartást. Azután elment a Templomba és bejelentette, hogy mikor jár le a tisztulásuk ideje, s hogy akkor készítsék el értük az áldozatot. Amikor a hét nap már majdnem letelt, néhány Kis-Ázsiából jött zsidó meglátta Pált a Templomban. Ezek az kis-ázsiaiak Pál ellen uszították a többieket, akik erőszakkal megragadták őt, és közben azt kiáltozták: „Izráeli férfiak, segítsetek! Ez az a férfi, aki népünk, Törvényünk és szent Templomunk ellen tanít minden városban mindenkit! Ráadásul nem zsidókat is behozott a Templom területére, és ezzel tisztátalanná tette a szent helyet!” (Ezt azért mondták, mert előzőleg látták Pált és Trofimoszt a városban. Trofimosz Efezusból jött, és görög volt. A zsidók azt hitték, hogy Pál bevitte őt a Templom területére.) Az egész város felbolydult emiatt, és a nép a Templom udvarába csődült. Erőszakkal megragadták Pált, kivonszolták onnan, a kapukat pedig azonnal bezárták. A feldühödött tömeg meg akarta ölni Pált. Közben azonban valaki szólt a római katonai parancsnoknak, hogy Jeruzsálemben zűrzavar támadt. A parancsnok azonnal maga mellé vette a tisztjeit, meg a katonáit, és ezekkel együtt lefutott oda, ahol a csődület volt. Amikor az emberek meglátták a parancsnokot és a katonákat, elengedték Pált, és nem verték tovább. A parancsnok letartóztatta Pált, és megparancsolta a katonáinak, hogy két lánccal kötözzék meg. Ezután megkérdezte, hogy kicsoda ez a Pál, és mi rosszat tett. De a sokaság össze-vissza kiabált, és a parancsnok a nagy zűrzavarban nem tudta kideríteni, hogy valójában mi is történt. Ezért megparancsolta, hogy Pált vigyék fel az erődbe. Amikor a lépcsőkhöz értek, a katonák felvették Pált, és úgy vitték fel a lépcsőn. Így védték meg a dühös tömegtől, amely jött utána, és folyton azt kiáltozta: „Pusztuljon! Öld meg!” Amikor már éppen be akarták vinni az erődbe, Pál megkérdezte a parancsnokot: „Mondhatok neked valamit?” Az így válaszolt: „Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi férfi, aki nemrég lázadást szított, és négyezer gyilkost vezetett a pusztába?” Pál így válaszolt: „Nem, én zsidó vagyok. Tarzuszból, a híres cilíciai városból származom. De kérlek, engedd meg, hogy szólhassak a néphez!” Amikor a parancsnok megengedte, Pál megállt a lépcsőn, és intett a tömegnek. Ekkor mindenki lecsendesedett, Pál pedig héberül szólalt meg. Ezt mondta: „Testvérek és népünk vezetői, hallgassatok meg, hadd védekezzem előttetek!” Amikor az emberek meghallották, hogy az anyanyelvükön beszél, egészen lecsendesedtek. Pál ekkor így folytatta: „Én magam is zsidó vagyok. A cilíciai Tarzuszban születtem, de Jeruzsálemben nevelkedtem. Gamáliél tanítványa voltam, aki gondosan megtanított mindenre atyáink Törvénye szerint. Szenvedélyes buzgósággal akartam Istent szolgálni, ahogyan most ti is, ezért halálra üldöztem Jézus tanítványait. Letartóztattam, és bebörtönöztem őket, férfiakat és nőket egyaránt. Egyeseket közülük ki is végeztek. A főpap és az egész Főtanács a tanúm, hogy ez így történt. Tőlük kaptam azokat a leveleket is, amelyekkel Damaszkuszba mentem, hogy ott is letartóztassam Jézus tanítványait. Megkötözve akartam visszahozni őket Jeruzsálembe, hogy börtönbe kerüljenek, és megbüntessék őket.” „De útban Damaszkusz felé valami történt velem. Körülbelül dél lehetett, s már közeledtem Damaszkuszhoz, amikor hirtelen vakító fényesség vett körül, amely az égből világított rám. Leestem a földre, és egy hangot hallottam. Azt mondta: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« Megkérdeztem: »Ki vagy te, Uram?« Ő így válaszolt: »Az a názáreti Jézus, akit te üldözöl.« Akik velem voltak, látták a fényességet, de a hangot, amely hozzám szólt, nem hallották. Ekkor megkérdeztem: »Most mit tegyek, Uram?« Az Úr pedig így válaszolt: »Kelj fel, és menj be Damaszkuszba! Ott majd megmondják neked mindazt, amit az én tervem szerint tenned kell.« Mivel a nagy fényességtől megvakultam, társaim kézen fogva vezettek be a városba. Élt abban a városban egy Anániás nevű zsidó, aki hűségesen megtartotta a Törvény parancsait, és akit minden damaszkuszi zsidó tisztelt. Odajött hozzám, megállt mellettem, és azt mondta: »Saul, testvérem, nyerd vissza a látásodat!« Abban a pillanatban valóban megláttam őt. Anániás így folytatta: »Ősapáink Istene kiválasztott téged, hogy megtudd, mi a terve veled, és hogy meglásd az Igazságost, azaz Jézust, és halld meg, amit neked mond. Mert róla fogsz tanúskodni: el kell mondanod mindenkinek, amit láttál és hallottál. Most pedig ne késlekedj tovább! Kelj fel, merítkezz be, és hívd segítségül az ő nevét, hogy bűneidtől megszabadulj!« Később visszajöttem Jeruzsálembe, és amikor a Templomban imádkoztam, Jézust láttam látomásban. Azt mondta nekem: »Siess, gyorsan menj el Jeruzsálemből, mert itt nem fogadják el, amit rólam mondasz!« Én így feleltem: »Uram, ezek az emberek tudják, hogy én egyik zsinagógából a másikba mentem, letartóztattam, börtönbe zártam és megveretésre ítéltettem azokat, akik benned hisznek! Amikor Istvánt megölték, aki rólad tanúskodott, én is ott álltam, és helyeseltem, az ő kivégzését. Sőt, őriztem is azoknak a ruháit, akik megkövezték őt«. Jézus azonban ezt válaszolta: »Most indulj el! Messzire küldelek téged, az Izráelen kívüli népekhez.«” Az összegyűltek eddig a szóig csendben hallgatták Pált, ekkor azonban ismét ordítozni kezdtek: „Tüntesd el az ilyet a föld színéről! Az ilyen embernek nem szabad élnie!” Felsőruháikat eldobálták, ordítoztak, és port szórtak a levegőbe. A parancsnok ekkor utasította a katonáit, hogy Pált vigyék be a várba, és korbácsolják meg. Így akarta Pált kivallatni, hogy miért kiabáltak rá ilyen haragosan. Amikor lekötözték a megkorbácsoláshoz, Pál megkérdezte az ott álló századostól: „Szabad-e nektek római polgárt ítélet nélkül megkorbácsolni?” Ekkor a százados a parancsnokhoz sietett, és azt mondta neki: „Vigyázz, mit teszel, mert ez a férfi római polgár!” A parancsnok ekkor Pálhoz sietett, és megkérdezte: „Mondd, te igazán római polgár vagy?” „Az vagyok” — mondta Pál. „Én sokat fizettem a római polgárjog megszerzéséért” — mondta a parancsnok. „Én pedig már római polgárnak születtem” — felelte Pál. Ekkor azonnal abbahagyták a kínvallatás előkészületeit. A parancsnok is megijedt, mert megértette, hogy egy római polgárt tartóztatott le. A parancsnok pontosan meg akarta tudni, mivel vádolják Pált a zsidók, ezért másnap összehívta a főpapokat és az egész Főtanácsot. Pálról levették a bilincseket, majd elővezették az erődből, és a Főtanács elé állították. Pál a Főtanácsra nézett és beszédet tartott: „Testvéreim, én mind e mai napig tiszta lelkiismerettel éltem Isten előtt.” Ekkor Anániás főpap megparancsolta azoknak, akik Pál mellett álltak, hogy üssék szájon. Pál Anániáshoz fordult: „Isten fog téged megverni, te képmutató! Te akarsz engem a Törvény alapján elítélni, s ugyanakkor a Törvény ellenére megparancsolod, hogy engem üssenek meg?” Akik mellette álltak, rászóltak Pálra: „Hogy mersz így beszélni Isten főpapjával?” Pál így felelt: „Testvéreim, nem tudtam, hogy ő a főpap. Meg van írva: »Ne szidalmazd néped fejedelmét!«” Amikor Pál látta, hogy a Főtanács egy része szadduceusokból, a másik része farizeusokból áll, felkiáltott: „Testvérek, én is farizeus vagyok, sőt már apám is az volt! Most is azért állok a bíróság előtt, mert hiszek abban, hogy a halottak fel fognak támadni.” Amikor ezt mondta, a farizeusok és a szadduceusok vitatkozni kezdtek egymással, és a gyűlés két csoportra szakadt. A szadduceusok ugyanis nem hiszik, hogy a halottak fel fognak támadni. Nem hiszik, hogy vannak angyalok, vagy szellemek, a farizeusok azonban hisznek ezekben. Nagy zűrzavar és kiabálás támadt. Majd a farizeusok csoportjából felállt néhány törvénytanító, és szenvedélyesen így érveltek: „Semmi rosszat nem találunk benne. Lehet, hogy egy angyal vagy szellem szólt hozzá.” A vitatkozás annyira elvadult, hogy a parancsnok már attól félt, hogy Pált széttépik. Ezért megparancsolta a katonáknak, hogy menjenek le, Pált szabadítsák ki a vitatkozók közül, és vigyék vissza az erődbe. Azon az éjszakán az Úr megállt Pál mellett, és azt mondta neki: „Légy bátor, mert ahogyan Jeruzsálemben hűségesen tanúskodtál rólam, úgy kell majd tanúskodnod Rómában is!” [12-13] Másnap reggel a zsidók közül negyvenen összegyűltek, és azt tervezték, hogy meggyilkolják Pált. Átok terhe alatt megfogadták, hogy addig sem nem esznek, sem nem isznak, amíg ez nem sikerül. *** Elmentek a főpapokhoz és a nép vezetőihez, és azt mondták: „Megfogadtuk, hogy addig semmit nem eszünk, amíg Pált meg nem öljük. Ezért most a Főtanáccsal együtt kérjétek meg a parancsnokot, hogy küldje le hozzátok Pált, mintha még kérdezni szeretnétek tőle valamit. Mi pedig lesbe állunk, és megöljük, mielőtt ideérne.” Pál unokaöccse azonban meghallotta ezt a tervet, elment az erődbe, és elmondta Pálnak. Pál ekkor magához hívta az egyik századost, és azt mondta neki: „Vidd ezt a fiatalembert a parancsnokhoz, mert fontos hírt hozott!” A százados a parancsnokhoz vezette a fiút, és jelentette: „Az a Pál nevű fogoly hívatott, és megkért, hogy hozzam ide ezt a fiatalembert, mert mondani akar neked valamit.” A parancsnok ekkor kézen fogta a fiút, különvonult vele, és megkérdezte tőle: „Mit akarsz mondani?” A fiú így válaszolt: „A zsidók megegyeztek, hogy megkérnek, küldd le Pált holnap a Főtanács elé, mintha még valamit kérdezni akarnának tőle. De ne higgy nekik, mert több mint negyvenen állnak lesben, hogy útközben meggyilkolják Pált. Ezek átok terhe alatt megfogadták, hogy addig nem esznek, s nem isznak semmit, amíg meg nem ölik őt. Már készen állnak, és csak a te engedélyedet várják.” A parancsnok ekkor elküldte a fiút. Azt mondta neki: „Senkinek se szólj, hogy ezt jelentetted nekem!” Azután magához hívatott két századost, és azt mondta nekik: „Készítsetek fel 200 gyalogos katonát, 70 lovast és 200 lándzsást, és ma este kilenc órakor induljatok útnak Cézáreába. Ültessétek lóra Pált is, és juttassátok el épségben Félix kormányzóhoz!” A parancsnok levelet is írt Félixnek, amelyben ez állt: „Klaudiusz Liziásztól, üdvözlettel a nagyra becsült Félix kormányzónak. Ezt a férfit a zsidók elfogták, és meg akarták ölni, de katonáimmal kiszabadítottam, mert megtudtam, hogy római polgár. Tudni akartam, hogy mivel vádolják, ezért levittem őt a Főtanácsuk elé. Kiderült, hogy csak a saját törvényükkel kapcsolatban vádolják, és nincs ellene semmi olyan vád, amely alapján halált vagy börtönt érdemelne. Amikor megtudtam, hogy titokban meg akarják ölni, azonnal elküldtem őt hozzád. Vádlóinak pedig meghagytam, hogy előtted emeljenek vádat ellene.” A katonák a parancs szerint még azon az éjszakán elvitték Pált Antipatriszba. Másnap a lovas katonák továbbmentek vele, a többiek pedig visszatértek Jeruzsálembe. Amikor a lovascsapat megérkezett Cézáreába, átadták a levelet a kormányzónak, és Pált is elébe vezették. A helytartó elolvasta a levelet, és megkérdezte Páltól, hogy melyik tartományból való. Amikor megtudta, hogy Cilíciából, azt mondta neki: „Majd meghallgatlak, amikor a vádlóid is megérkeznek.” Megparancsolta, hogy Pált a Heródes palotájában őrizzék. Öt nappal később Anániás főpap néhány idős zsidó vezetővel együtt lement Cézáreába. Magukkal vittek egy Tertullusz nevű ügyvédet, hogy ő mondja el a kormányzó előtt, mivel vádolják Pált. Amikor Pált elővezették, Tertullusz vádbeszédet tartott: „Nagyra becsült Félix, neked köszönjük, hogy hosszú ideje békében élünk! Bölcsességeddel sok fontos változást hoztál országunkban. Ezt minden körülmények között és mindenhol nagy hálával ismerjük el. De hogy ne raboljuk tovább az idődet, most arra kérünk, hallgasd meg rövid beszédünket! Ez az ember nagy bajkeverő, aki az egész világon zűrzavart kelt a zsidók között. Ő a názáretiek szektájának a vezetője. [6-8] Még a Templomot is meg akarta szentségteleníteni, de ebben megakadályoztuk. Ha kikérdezed, te is meggyőződhetsz azokról a dolgokról, amelyekkel vádoljuk.” *** *** A többi zsidó vezető is bizonygatta, hogy Tertullusz mindenben igazat mondott. Amikor a helytartó intett, hogy most Pál következik, ő így válaszolt a vádakra: „Félix kormányzó! Tudom, hogy hosszú évek óta vagy már ennek a népnek a bírája, ezért örülök, hogy előtted védekezhetek. Megtudhatod, hogy csak tizenkét nappal ezelőtt mentem fel Jeruzsálembe, hogy ott Istent imádjam. Ezalatt nem láttak engem sem a Templomban, sem a zsinagógában, vagy bárhol a városban, hogy vitatkoztam volna, vagy zűrzavart keltettem volna a nép között. Azt sem tudják bizonyítani, amivel most vádolnak. Azt elismerem, hogy atyáink Istenét olyan módon tisztelem, ahogyan az Úr Útjának követői teszik. Akik engem vádolnak, ezt az Utat szektának tekintik, és ellenzik. Én azonban hiszek mindabban, ami Mózes Törvényében és a próféták könyveiben meg van írva. Ugyanazt várom és remélem, mint a vádolóim, hogy Isten egy napon feltámasztja majd mind az igazakat, mind a gonoszokat. Ezért teljes erővel arra törekszem, hogy a lelkiismeretem mindig tiszta legyen Isten és az emberek előtt. Sok éven át távol voltam Jeruzsálemtől, de most visszajöttem a népemhez, hogy pénzadományt hozzak a szegényeknek, és áldozatokat mutassak be. A tisztulási szertartás közben talált rám a Templom területén néhány, kis-ázsiai zsidó, de nem volt körülöttem csődület, sem nem okoztam zűrzavart. Nekik kellett volna ide jönniük, hogy előtted vádoljanak, ha valami panaszuk van ellenem. Vagy mondják el neked ők maguk, akik Jeruzsálemből jöttek, hogy miben találtak bűnösnek, amikor a Főtanács kihallgatott engem. Legfeljebb csak azért vádolhatnak, mert akkor azt kiáltottam: Azért állok itt előttetek, mert hiszek a halottak feltámadásában.” Ekkor Félix kormányzó — aki már sok mindent tudott az Úr Útjának követőiről — elnapolta a tárgyalást: „Majd akkor döntök az ügyedben, amikor Liziász parancsnok is ide jön.” Ezzel berekesztette a meghallgatást. A századosnak megparancsolta, hogy tartsák védőőrizet alatt Pált, és a barátainak engedjék meg, hogy meglátogassák és szolgáljanak neki. Néhány nap múlva Félix kormányzó újra eljött a feleségével, Druzillával együtt, aki zsidó származású volt. Előhozatta Pált, és meghallgatta, amit a Krisztus Jézusban való hitről mondott. De mikor Pál az Isten akarata szerint való életről, az önfegyelmezésről és az eljövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megijedt, és azt mondta: „Most menj el, de ha ráérek, majd újra hívatlak.” Ugyanakkor azt is remélte, hogy Pál majd megvesztegeti, ezért gyakran hívatta, és beszélgetett vele. Két év telt el így. Azután Porciusz Fesztusz lett az új kormányzó Félix helyett, aki azonban Pált nem engedte szabadon, mert kedvében akart járni a zsidóknak. Miután az új kormányzó, Fesztusz megérkezett a tartományába, három nap múlva felment Cézáreából Jeruzsálembe. Itt a főpapok és a zsidók vezetői előterjesztették a Pál ellen szóló vádjaikat. Arra kérték Fesztuszt, hogy a kedvükért hozassa Jeruzsálembe, mivel azt tervezték, hogy Pált útközben megölik. Fesztusz erre azt felelte, hogy Pált Cézáreában tartják fogva, és hamarosan ő maga is odautazik. Azt ajánlotta a zsidó vezetőknek, hogy vele együtt menjenek Cézáreába, és ott mondják el, mivel vádolják Pált. Miután nyolc-tíz napot Jeruzsálemben töltött, Fesztusz visszatért Cézáreába. A megérkezése utáni napon beült a bírói székbe, és maga elé hívatta Pált. Amikor Pál megérkezett, a Jeruzsálemből érkezett zsidók körülállták, és igen sok dologgal vádolták, de semmit sem tudtak rábizonyítani. Pál így védekezett: „Semmit sem vétettem sem a zsidók Törvénye, sem a Templom, sem a császár ellen.” Fesztusz azonban kedvében akart járni a zsidóknak, ezért megkérdezte Pált: „Akarsz-e Jeruzsálembe menni, hogy ott ítélkezzem fölötted ezekben a dolgokban?” Pál így válaszolt: „A császár bírósága előtt állok, és itt kellene ítélkezni fölöttem! Semmit nem vétettem a zsidók ellen, ezt te is tudod, Fesztusz! Ha vétkeztem, és a törvény szerint meg kell halnom, akkor nem fogok kegyelemért könyörögni. Viszont ha az ellenem felhozott vádakat nem tudják bizonyítani, akkor engem senki nem szolgáltathat ki a vádolóimnak! Azt akarom, hogy maga a császár legyen a bíró az ügyemben. Ehhez jogom van!” Miután Fesztusz megbeszélte a tanácsadóival a dolgot, így válaszolt: „Mivel azt kérted, hogy a császár mondjon ítéletet fölötted, ezért hozzá küldelek.” Néhány nappal később Cézáreába érkezett Agrippa király és Bereniké, hogy üdvözöljék Fesztuszt. Amikor már több napja ott voltak, Fesztusz megemlítette a királynak Pált is: „Van itt egy fogoly, akit még Félix hagyott a börtönben. Amikor Jeruzsálembe mentem, a főpapok és a zsidók vezetői azt mondták róla, hogy sok rosszat tett, és azt akarták, hogy ítéljem halálra. Azt válaszoltam nekik, hogy a rómaiak addig nem adnak ki egy vádlottat, hogy megbüntessék, amíg a vádló és a vádlott nem állnak szemtől szemben a bíróság előtt. A vádlottnak meg kell engedni, hogy védekezzen a vád ellen. Amikor idejöttek velem a jeruzsálemi zsidó vezetők, nem vártam sokáig, hanem már másnap a bírói székbe ültem, és behívattam a vádlottat, ezt a bizonyos Pált. Azután a jeruzsálemiek előadták, hogy mivel vádolják, de semmi olyat nem mondtak, amire számítottam. Csak a saját vallásukról vitatkoztak Pállal, meg egy bizonyos Jézusról, aki már meghalt. Pál viszont azt állította, hogy ez a Jézus él. Mivel nem tudtam eldönteni a vitát, megkérdeztem a vádlottat, hogy akar-e Jeruzsálembe menni, hogy ott tárgyaljuk meg az ügyét. Ő azonban azt kérte, hogy a császár legyen a bíró ebben az ügyben. Ezért úgy döntöttem, hogy őrizzék itt, amíg majd Rómába küldöm a császárhoz.” Agrippa király ezt válaszolta: „Fesztusz, én is szeretném meghallgatni azt a férfit.” „Holnap meghallgathatod” — mondta Fesztusz. Másnap Agrippa és Bereniké díszes ruhába öltözve újra eljöttek. A katonai és városi vezetőkkel együtt bevonultak egy nagy terembe, majd Fesztusz parancsára eléjük állították Pált. Ekkor Fesztusz így szólt: „Agrippa király és ti mindannyian! Itt látjátok ezt az embert, akit a zsidók vezetői megvádoltak előttem Jeruzsálemben is, meg itt is. Azt kiabálták, hogy Pálnak meg kell halnia, én viszont megállapítottam, hogy semmi olyat nem tett, amiért halálbüntetést érdemelne. De mivel Pál azt akarta, hogy a császár ítéljen felette, elhatároztam, hogy elküldöm a császárhoz. Azonban nem tudom, hogy mit írjak róla a császárnak. Ezért elétek állítom, elsősorban pedig eléd, Agrippa király. Azt remélem, hogy kikérdezitek, és ez után a vizsgálat után meg tudom írni, miért is kell a császárhoz küldenem. Hiszen nincs értelme valakit odaküldeni, ha nem tudjuk megírni, mivel vádolják.” Agrippa ekkor Pálhoz fordult: „Megengedjük, hogy most elmondd, mivel védekezel.” Pál ekkor kinyújtotta a karját, és belekezdett védőbeszédébe: „Agrippa király, szerencsésnek tartom magam, amiért ma előtted védekezhetek. Válaszolni fogok azokra, amikkel a zsidók vezetői vádolnak. Tudom, hogy te jól ismered a zsidó szokásokat, és a vitás kérdéseket, ezért kérlek, hallgass meg türelemmel! Minden zsidó tudja, hogyan éltem gyermekkoromtól fogva a saját városomban és Jeruzsálemben. Régóta ismernek, ezért ha akarják, tanúsíthatják, hogy én a zsidó vallás legszigorúbb irányzatának voltam a tagja. A farizeusok közé tartoztam. Most is azért állok itt, és azért vádolnak engem, mert hiszek abban, amit Isten ígért őseinknek, és várom annak beteljesülését. Ugyanezt reméli népünk tizenkét törzse is. Éjjel-nappal buzgón szolgálják Istent, hogy elérjék az ígéretek beteljesülését. Éppen e miatt a reménység miatt vádolnak engem a zsidók, ó, király, mint egy bűnözőt! Miért tartjátok hihetetlennek, hogy Isten feltámasztja a halottakat? Amikor még farizeus voltam, azt gondoltam, hogy minden tőlem telhetőt el kell követnem a názáreti Jézus ellen. Jeruzsálemben valóban sok mindent tettem is a Jézusban hívő zsidók ellen. A főpapoktól engedélyt kaptam, hogy közülük sokakat börtönbe vessek, és arra szavaztam, hogy ítéljék halálra őket. A zsinagógákban is gyakran megbüntettem a hívőket, és próbáltam őket arra kényszeríteni, hogy tagadják meg Jézust. Annyira telve voltam irántuk való féktelen gyűlölettel, hogy még más városokban is üldöztem őket.” „Egy ilyen alkalommal éppen úton voltam Damaszkusz felé, ahová a jeruzsálemi főpapok küldtek. Egyszer úgy déltájban az égből a napnál is fényesebb világosság ragyogott rám, és körülvett engem meg a kísérőimet. Mindannyian leestünk a földre, én pedig hallottam, hogy valaki így szólt hozzám héber nyelven: »Saul, Saul, miért üldözöl engem? Nehéz neked a saját lelkiismereted ellen harcolni!« Ekkor én megkérdeztem: »Ki vagy te, Uram?« Az Úr így válaszolt: »Jézus vagyok — az, akit üldözöl. De most állj fel! Azért jelentem meg neked, mert kiválasztottalak, hogy a szolgám legyél. Azt akarom, hogy tanúskodj az emberek előtt arról, amit ma láttál, és amit majd ezután mutatok neked. Megvédelek téged a zsidóktól és a többi néptől is, akikhez küldelek. Azért küldelek hozzájuk, hogy nyisd meg a szemüket, jöjjenek ki a sötétségből a világosságra, hogy a Sátán hatalma alól kiszabaduljanak és Istenhez forduljanak, megkapják bűneikre a bocsánatot, s hogy elnyerjék a helyüket és örökségüket azok között, akik a bennem való hitük által Isten szent népévé lettek.«” „Így hát, Agrippa király, engedelmeskedtem a mennyei látomásnak, és először Damaszkuszban, azután Jeruzsálemben, egész Júdeában, majd a zsidóságon kívüli népeknek is hirdettem, hogy változtassák meg a gondolkodásukat, és térjenek vissza Istenhez. Biztattam őket, hogy éljenek úgy, hogy a tetteik bizonyítsák a szívük megváltozását. Ezért tartóztattak le engem a zsidók, amikor a Templomban voltam, és ezért akartak megölni. Isten azonban mind a mai napig megsegített. Ezért állok itt ma is előttetek, és tanúskodom ezekről a dolgokról mindenkinek, egyszerű embereknek és hatalmasoknak egyaránt. Csak ugyanazt mondom, amit már Mózes és a próféták is előre megmondtak: hogy a Messiásnak szenvednie kell, de ő lesz az első, aki feltámad a halottak közül, és hogy ő hozza majd el a világosságot a saját népének és a többi nemzetnek egyaránt.” Miközben Pál így védekezett, Fesztusz hangosan közbekiáltott: „Elment az eszed, Pál! A sok tanulás megzavarta az elmédet.” „Nem vagyok őrült, tisztelt Fesztusz, hiszen amit mondok, igaz, és mindezt komolyan gondolom — válaszolta Pál. — Agrippa király tudja, miről van szó, előtte nyíltan beszélhetek. Biztos vagyok benne, hogy ő mindezt jól ismeri, hiszen ezek a dolgok nem titokban történtek. Agrippa király, hiszel-e a próféták írásainak? Tudom, hogy hiszel!” Ekkor Agrippa ezt mondta Pálnak: „Azt gondolod, hogy ilyen könnyen meg tudsz győzni, hogy én is Krisztus követője legyek?” Pál így felelt: „Nem az számít, hogy könnyen vagy nehezen, de arra kérem Istent, hogy te is, Agrippa király, meg mind a többiek is, akik ma hallgattok engem, legyetek hozzám hasonlóak — e láncokat leszámítva.” Ekkor Agrippa király, Fesztusz, a helytartó, Bereniké és a többiek is mind felálltak, és kimentek a teremből. Közben beszélgettek egymás között: „Ez a férfi semmi olyat nem tett, amivel halálbüntetést vagy börtönt érdemelne.” Agrippa ezt mondta Fesztusznak: „Akár szabadon is engedhetnénk ezt a Pált, ha nem mondta volna, hogy a császár elé akar állni.” Miután úgy határoztak, hogy hajón küldenek bennünket Itáliába, Pált a többi fogollyal együtt átadták egy Juliusz nevű századosnak, aki a császár hadseregében szolgált. Adramittiumban felszálltunk egy hajóra, és elindultunk. Ez a hajó Kis-Ázsia kikötői felé tartott. Velünk utazott a macedón Arisztarkhosz is, aki Thesszalonikából jött. Másnap kikötöttünk Szidónban. Juliusz nagyon jóindulatú volt Pál iránt, és megengedte neki, hogy meglátogassa a Szidónban lakó barátait. Azok pedig ellátták Pált mindennel, amire szüksége volt. Szidónból továbbindultunk, és mivel a szél szembe fújt, Ciprus partjai mentén hajóztunk el. Ezután elhaladtunk Cilicia és Pamfilia mellett, majd a líciai Mira kikötőjébe érkeztünk. Itt a százados talált egy Itáliába tartó alexandriai hajót, amelyre átszállított bennünket. Több napig tartó, lassú hajózás után nagy nehezen eljutottunk Knidoszig, de olyan erős ellenszél fújt, hogy abba az irányba nem mehettünk tovább. Ezért Kréta szigete felé fordultunk. Szalmóné mellett elhaladtunk, és Kréta déli partja mentén hajóztunk, ahol nem ért bennünket az erős szél. Nehezen haladtunk, majd befutottunk egy Szépkikötő nevű helyre, nem messze Lázea városától. Itt sokáig horgonyoztunk. Ezzel időt vesztettünk, és már veszélyes volt továbbmenni, hiszen a Böjt ideje is elmúlt. Ezért Pál figyelmeztette a hajósokat: „Emberek, úgy látom, hogy ez az utazás nagyon veszélyes vállalkozás! Kockára tesszük ezzel az egész rakományt, magát a hajót, sőt, az életünket is!” A hajó tulajdonosa és a kapitány azonban tovább akartak menni, és nem hittek Pálnak. Juliusz, a százados pedig inkább hallgatott a kapitányra és a hajó tulajdonosára, mint Pálra. Mivel ez a kikötő nem volt alkalmas arra, hogy ott töltsük el az egész telet, a többség úgy döntött, hogy hajózzunk tovább, próbáljunk meg elérni Főnixbe, és ott várjuk ki a tél végét. Főnix városa Kréta szigetén van, és a kikötője délnyugatra és északnyugatra is nyitott. Amikor enyhe déli szél támadt, úgy gondolták, hogy szándékukat véghez tudják vinni, ezért felhúzták a horgonyt, és Kréta partjai mentén tovább indultunk. A sziget felől azonban hamarosan viharos szél támadt, és elsodorta a hajót. (Ezt a szelet „Északkeleti”-nek nevezik.) Mivel a széllel szemben a hajó nem tudott tovább haladni, engedtük, hogy a vihar vigye, amerre akarja. Azután egy kis sziget, Kauda partja mellett hajóztunk, ahol nem ért bennünket a szél. Ekkor nagy nehezen biztonságba helyeztük a mentőcsónakot: az emberek felhúzták a hajó fedélzetére, majd a hajót kötelekkel átkötötték. Azután, mivel attól féltek, hogy Szirtisz homokpadjaiba ütközünk, behúzták a vitorlát, és hagyták, hogy a vihar sodorja a hajót. A tenger olyan erősen dobált bennünket, hogy másnap elkezdték a vízbe szórni a rakományt. A következő napon a saját kezükkel dobálták ki a hajó felszerelését is. Mivel több napon keresztül nem láttuk sem a napot, sem a csillagokat, és a vihar egyre erősebb lett, már nem is reméltük, hogy megmenekülünk. Amikor már hosszú ideje senki nem evett semmit, Pál felállt, és azt mondta: „Emberek, mondtam nektek, hogy ne induljunk el Kréta szigetéről. Jobb lett volna, ha hallgattok rám, mert akkor elkerülhettük volna ezt a bajt és veszteséget. Mégis biztatlak benneteket, hogy ne féljetek, mert senki nem hal meg közülünk, csak a hajó fog elpusztulni. Az elmúlt éjjel mellém állt egy angyal, akit hozzám küldött Isten — az én Istenem, akié vagyok, és akit szolgálok. Ezt mondta nekem: »Ne félj, Pál, mert neked a császár elé kell állnod! Nézd, Isten neked ajándékozta és megmenti azoknak az életét is, akik veled együtt hajóznak.« Ezért szedjétek össze a bátorságotokat, férfiak, mert én bízom Istenben, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy mondta. Egy szigeten fogunk partot érni.” Már a tizennegyedik éjszakát töltöttük az Adriai-tengeren, egyre csak hánykolódva, céltalanul. Éjfél körül a matrózok gyanították, hogy valamilyen szárazföld van a közelben. Megmérték a víz mélységét, és látták, hogy körülbelül 40 méter. Kis idő múlva újra megmérték, és ekkor már csak 30 méter volt. Mivel attól féltek, hogy a sziklás parton esetleg zátonyra futunk, a matrózok négy horgonyt vetettek ki a hajó hátsó részéből, és várták a reggelt. Azután leeresztették a tengerre a mentőcsónakot. Úgy tettek, mintha a hajó orrából akarnák a horgonyt kivetni, de valójában el akartak szökni. Pál figyelmeztette a századost és a többi katonát: „Ha a matrózok nem maradnak a hajón, ti sem menekülhettek meg.” Ezért a katonák elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy az a vízbe essen. Mielőtt hajnalodni kezdett, Pál mindenkit biztatott, hogy egyen valamit. Azt mondta: „Ez már a tizennegyedik nap, hogy éhesen várakoztok, és semmit nem esztek. Most kérlek benneteket, egyetek valamit, mert ez is kell az életben maradáshoz! Mind meg fogunk menekülni, senkinek nem vész el még egy hajszála sem.” Miután ezt mondta, kenyeret vett elő, és mindannyiuk előtt hálát adott Istennek, azután megtörte, és enni kezdett. Ekkor mindenki felbátorodott, és evett. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután eleget ettünk, a tengerbe szórtuk a gabonát, hogy ezzel is könnyítsünk a hajón. Amikor megvirradt, a matrózok látták a partot, de nem tudták, hová jutottunk. Észrevettek egy homokos öblöt, és elhatározták, hogy ha lehet, itt viszik partra a hajót. Ezért elvágták a horgonyok köteleit, és a horgonyokat a tengerben hagyták. Meglazították a kormánylapátok tartóköteleit, és az első vitorlát a szél felé fordították. Így a hajó elindult a part felé, de hamarosan ráfutott egy víz alatti homokpadra, és megfeneklett. Az orra belefúródott a homokba és meg se mozdult, a hátsó részét pedig darabokra tördelték a hullámok. A katonák elhatározták, hogy minden rabot megölnek, nehogy valaki kiússzon, és megszökjön. De Juliusz százados meg akarta menteni Pál életét, ezért nem engedte, hogy megöljék a foglyokat. Megparancsolta, hogy először azok ugorjanak a tengerbe, akik tudnak úszni, és igyekezzenek a partra, a többiek meg deszkákba, vagy a széttört hajó darabjaiba kapaszkodjanak. Így azután a hajóról mindenki baj nélkül partot ért. Senki nem veszett oda. Miután mindannyian kimenekültünk a vízből, megtudtuk, hogy Málta szigetére kerültünk. Az ott lakók nagyon jóságosak voltak hozzánk. Tüzet raktak, és mindannyiunkat befogadtak, vendégül láttak, mert esni kezdett az eső, és hideg volt. Pál is fölszedett egy csomó ágat, és a tűzre dobta. Az ágak közül előbújt egy mérges kígyó és a kezébe harapott. Amikor a sziget lakói látták, hogy Pál kezén ott csüng a kígyó, azt mondták egymás között: „Ez biztosan valami gyilkos lehet. A tengerből ugyan megmenekült, de az isteni igazságszolgáltatás nem engedte, hogy éljen.” Pál azonban lerázta magáról a kígyót a tűzbe, és semmi különös sem történt. Az emberek arra számítottak, hogy Pál teste feldagad, vagy pedig hirtelen holtan esik össze. Hosszú ideig vártak, de semmi baja nem történt. Ezért mást gondoltak, és azt mondták, hogy Pál biztosan valami istenség lehet. A sziget főemberének, Publiusznak nem messze volt a birtoka, és meghívott bennünket a házába. Ott három napon át nagy szeretettel látott bennünket vendégül. Publiusz apja betegen feküdt, mert lázas volt és vérhasban szenvedett. Pál bement hozzá, imádkozott, rátette a kezét és meggyógyította. Miután ez történt, a szigetről a többi beteg is eljött Pálhoz, és meggyógyultak. [10-11] Ezért aztán sokféleképpen kifejezték a tiszteletüket irántunk, és amikor újból hajóra szálltunk, mindennel elláttak bennünket. Három hónappal később felszálltunk egy alexandriai hajóra, amely a szigeten várta, hogy elmúljon a tél. A hajó címere az alexandriai iker-isteneket ábrázolta. *** Megérkeztünk Szirakuzába, és ott töltöttünk három napot. Onnan továbbhajóztunk, és Régiumban kötöttünk ki. Másnap déli szél fújt, így továbbindultunk, és két nap alatt eljutottunk Puteoliba. Itt találkoztunk néhány testvérrel, akik megkértek, hogy maradjunk velük hét napig. Pál Rómában Végül megérkeztünk Rómába. A római testvérek már hallottak rólunk, és elénk jöttek egészen az Appiusz piacáig és a Három Vendégfogadóig. Amint Pál meglátta őket, hálát adott Istennek, és felbátorodott. Amikor megérkeztünk Rómába, Pálnak megengedték, hogy egyedül lakjon. Csak az a katona lakott vele, aki őrizte. Három nappal később Pál magához hívta a Rómában lakó zsidók vezetőit. Amikor összegyűltek, ezt mondta: „Testvéreim, annak ellenére, hogy semmit sem vétettem népünk vagy atyáink hagyományai ellen, Jeruzsálemben mégis fogolyként adtak át a rómaiaknak. Miután a rómaiak kihallgattak, szabadon akartak engedni, mert semmi halálbüntetést érdemlő bűnt nem találtak bennem. De a zsidók nem akarták, hogy a rómaiak elengedjenek. Emiatt kénytelen voltam azt kérni, hogy a császár ítéljen ügyemben. De nem azért tettem ezt, mintha valamivel vádolni akarnám népemet. Ezért kértem, hogy jöjjetek hozzám, hogy beszélhessek veletek, mert Izráel reménysége miatt viselem ezeket a láncokat.” A zsidó vezetők erre azt válaszolták Pálnak: „Mi nem kaptunk rólad semmiféle levelet Júdeából, és az onnan jött testvérek sem hoztak semmiféle rossz hírt rólad. Ezért szeretnénk most tőled hallani, hogyan gondolkozol, és mit hiszel. De azt tudjuk, hogy ezzel a vallási irányzattal mindenhol ellenkeznek.” Meg is egyeztek, hogy egy bizonyos napon újra visszajönnek. Azon a napon még többen eljöttek Pálhoz, ő pedig reggeltől estig magyarázott nekik, és tanította őket Isten Királyságáról. Mózes Törvénye és a próféták írásai alapján próbálta meggyőzni őket, hogy higgyenek Jézusban. Néhányan közülük elfogadták, amit Pál mondott, a többiek azonban nem hittek neki. Egymás között vitatkozva éppen el akartak menni, amikor Pál még valamit mondott nekik: „Milyen igaza volt a Szent Szellemnek, amikor Ézsaiás prófétán keresztül így szólt őseinkhez: »Menj ehhez a néphez, és mondd nekik: csak hallgattok, és hallgattok, de nem értitek meg, csak néztek, és néztek, de nem láttok meg semmit. Mert megkeményedett e nép szíve, nehezen hallanak fülükkel, és becsukták a szemüket. Azért történt így, hogy ne lássanak szemükkel, ne halljanak fülükkel, ne értsenek szívükkel, és ne forduljanak hozzám, hogy meggyógyítsam őket.« Ezért tudjátok meg, hogy Isten az üdvösségnek ezt az üzenetét az Izráelen kívüli nemzeteknek küldi, és ők majd meg is hallgatják!” [29] Ezután Pál még két éven keresztül ott maradt abban a lakásban, amelynek bérét ő fizette, és szívesen látta mindazokat, akik meglátogatták. Bátran és akadályoztatás nélkül beszélt nekik Isten Királyságáról, és tanított az Úr Jézusról, a Messiásról. Üdvözlet Páltól, a Krisztus Jézus rabszolgájától. Isten arra választott ki engem, hogy apostola legyek, és rám bízta, hogy hirdessem örömüzenetét. Prófétái által Isten már előre megígérte ezt az örömhírt a szent Írásokban. Az örömhír Isten Fiáról szól, Urunkról, Jézus Krisztusról, aki emberi természetét tekintve Dávid családjából született, de a Szent Szellem hatalmas erővel bizonyította, hogy Jézus ugyanakkor Isten Fia — azáltal, hogy őt a halálból feltámasztotta. Urunk, Jézus Krisztus által kaptam kegyelmet és apostoli megbízást, hogy az ő neve dicsőségére az összes zsidóságon kívüli nemzetből származókat elvezessem a Jézusban való hitre és az engedelmességre. Ti is ezek közül valók vagytok, akiket Isten arra hívott el, hogy Jézus Krisztushoz tartozzatok. Nektek írom ezt a levelet, akik Rómában laktok, akiket Isten szeret és elhívott, hogy saját népévé legyetek. Atyánk, az Isten és az Úr Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Először is hálát adok értetek Istenemnek Jézus Krisztus által, mert hitetekről már az egész világon beszélnek. Tanúm az Isten — akinek a Fiáról szóló örömüzenet hirdetésével teljes szívvel-lélekkel szolgálok —, hogy amikor imádkozom, értetek is mindig könyörgök. Egyre csak azt kérem tőle, hogy egyszer már hozzátok is eljussak, ha ő is akarja. Nagyon szeretnék már találkozni veletek, hogy néhány szellemi ajándékot átadjak nektek, és ezzel megerősítselek benneteket. Helyesebben szólva, hogy ti is, meg én is felbátorodjunk egymás hitének segítségével. Testvéreim, szeretném, ha tudnátok, hogy már sokszor meg akartalak látogatni benneteket, de mindeddig akadályokba ütköztem. Azért akartam hozzátok menni, hogy a munkámnak közöttetek is legyen valami eredménye, akárcsak a többi nép között. Nem számít, hogy valaki kulturált vagy primitív, tanult vagy tanulatlan, én mindenkinek adósa vagyok. Ezért hát kész vagyok nektek is hirdetni az örömüzenetet, akik Rómában éltek. Mert nem szégyellem senki előtt az örömhírt, hiszen Istennek hatalma az, amellyel üdvösségre juttatja mindazokat, akik hisznek benne, elsőként a zsidóknak, azután a többi népnek is. Az örömhír mutatja meg, hogyan teszi Isten a maga számára elfogadhatóvá az embert. Ez pedig kezdettől mindvégig az Istenben való hit által történik. Ahogyan az Írás mondja: „Akit a hite alapján Isten elfogad, az örökké élni fog.” Megmutatkozik azonban Isten haragja is a Mennyből azok miatt a gonosz és igazságtalan tettek miatt, amelyeket az emberek elkövetnek, amikor gonoszságukkal elnyomják az igazságot. Hiszen mindaz, amit Istenből megismerhetünk, nyilvánvaló előttük, hiszen maga Isten mutatta meg mindenkinek. Isten örök hatalma és isteni természete ugyan emberi szemmel nem látható, de mégis világosan érzékelhető és megérthető, mert a világ teremtése óta mindenki láthatja és tanulmányozhatja Isten teremtményeit. Így tehát nincs mentség azok számára, akik felismerték Istent, de mégsem tisztelték őt Istenként, sem nem adtak hálát neki. Ezért gondolkodásuk értelmetlen lett, és ostoba szívük egyre jobban elsötétült. Bár magukat bölcseknek tartják, bolondok lettek. Az örökké élő Isten dicsőségét elhagyták, és helyette bálványokat imádtak, amelyek halandó emberekre, madarakra, négylábú állatokra és hüllőkre hasonlítottak. Ezért Isten is kiszolgáltatta őket a saját gonosz szívük kívánságainak. Hagyta, hogy szexuális bűnökben éljenek, és egymás testével gyalázatos visszaéléseket kövessenek el. Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményeket imádták — ahelyett, hogy Istent, a Teremtőt imádták volna! Pedig az imádat egyedül Istent illeti, aki örökké legyen áldott! Ámen. Mivel ezt tették, Isten is kiszolgáltatta őket a saját szégyenletes kívánságaiknak. Asszonyaik felcserélték a férfiakkal való természetes szexuális kapcsolatot más nőkkel való természetellenes szexuális kapcsolatra. Hasonlóképpen a férfiak is elhagyták az asszonyokkal való természetes szexuális kapcsolatot, és más férfiakat kívántak meg égő vágyakozással. Így azután a homoszexuális férfiak egymással követtek el gyalázatos dolgokat, és a saját testükben kapták meg a büntetést, amelyet tévelygéseikért megérdemeltek. Mivel Istent nem tartották méltónak arra, hogy ismeretét megőrizzék, ezért Isten is magukra hagyta őket. Engedte, hogy megromlott gondolkodásuk szerint olyan dolgokat tegyenek, amelyeket nem lenne szabad. Mindenféle igazságtalanság, gonoszság, kapzsiság és rosszakarat tölti be őket. Tele vannak irigységgel, gyilkos szándékkal, veszekedéssel, alattomossággal, mindig rosszat gondolnak a másikról, pletykálnak és vádaskodnak, Istent gyűlölik, gúnyolódnak, erőszakosak, dicsekvők, gonosz dolgokat találnak ki, szüleik iránt engedetlenek, ostobák, nem tartják meg ígéreteiket, szeretet nélkül és könyörtelenül bánnak az emberekkel. Jól ismerik Isten igazságos törvényét, és tudják, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, méltók a halálra. Mégis folytatják ezeket a gonosz dolgokat, sőt helyeslésükkel bátorítják azokat, akik hasonlóan élnek. Nincs mentség számodra, akárki is legyél, ha magadat bírónak képzeled, és mások felett ítélkezel. Ha másokat elítélsz, azzal magadra is ítéletet mondasz. Hiszen te is ugyanazokat műveled, amelyek miatt a másikat elítéled! Igen, Isten valóban elítéli azokat, akik ilyen dolgokat tesznek, és tudjuk, hogy az ő ítélete igazságos. Hogyan is képzeled, hogy te majd elkerülöd Isten ítéletét, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, miközben magad is ugyanúgy élsz? Vagy talán semmibe veszed Isten gazdagon áradó jóságát, elnézését és nagy türelmét? Nem veszed észre, hogy jóságával arra az elhatározásra akar vezetni, hogy megváltoztasd a gondolkodásodat és egész életedet? Mivel azonban megmakacsoltad magad, és szíved nem akar megváltozni, Isten haragját gyűjtöd a fejedre. Ez pedig majd a Harag Napján mutatkozik meg, amikor Isten igazságos ítéleteit mindenki meglátja. Isten ugyanis mindenkit a tettei szerint jutalmaz, vagy büntet meg. Örök életet ad azoknak, akik kitartóan törekednek jót tenni, és ezzel a dicsőséget, tisztességet és a romolhatatlan életet keresik. Akik viszont önzők, és nem engedelmeskednek az igazságnak, sőt az igazságtalanságot szolgálják, azok Isten haragjával fognak találkozni. Nyomorúság és szenvedés lesz a sorsa mindenkinek, aki gonoszságot művel, elsőként a zsidóknak, azután a többi népnek is. Akik viszont jót tesznek, azok dicsőséget, tisztességet és békességet nyernek, előbb a zsidók, azután a többi népek is. Mert Isten részrehajlás nélkül ítél. Akik nem ismerték Isten Törvényét, és úgy követtek el bűnt, azok úgy pusztulnak majd el, mint Törvényen kívüliek. Akik viszont a Törvény alatt éltek, és úgy vétkeztek, azokat maga a Törvény ítéli el. Pusztán attól, hogy valaki ismeri a Törvényt, még nem válik Isten számára elfogadhatóvá, mert Isten csak azokat tekinti elfogadhatónak, akik meg is teszik, amit a Törvény követel. Az Izráelen kívüli nemzetek, bár nem ismerik a Törvényt, ösztönösen mégis azt teszik, amit a Törvény megkövetel. Így, bár Törvényük nincs, ők maguk lesznek törvénnyé saját maguk számára. Életük mutatja, hogy a Törvény követelései a szívükbe vannak írva, ezért tudják, hogy mi a helyes, és mi a rossz — erről tanúskodik a lelkiismeretük is. Néha úgy gondolják, hogy rossz, amit tettek, és emiatt bűntudatuk van. Máskor viszont úgy gondolják, helyesen cselekedtek, és nem érzik magukat bűnösnek. Azonban még az emberek titkos gondolatai is nyilvánvalóvá lesznek azon a napon, amikor Isten ítélni fog Jézus Krisztus által. Ez is része az örömüzenetnek, amelyet én hirdetek. Mi a helyzet veled, aki zsidónak mondod magad? A Törvényben bízol, és Istennel dicsekszel, hogy ismered akaratát, és képes vagy mindig a legjobbat választani, hiszen a Törvény megtanított rá. Azt gondolod, hogy te vagy a vakok útmutatója, a sötétségben élők világossága, a tudatlanok vezetője és a szellemileg kiskorúak tanítója, mivel a Törvényben tiéd a formába öntött ismeret és igazság. Ha ezt gondolod, akkor miért nem tanulod meg magad is, amit másoknak tanítasz? Azt hirdeted: „Ne lopj!” — te magad mégis lopsz?! Azt mondod: „Ne légy házasságtörő!” — te mégis házasságtörést követsz el?! Utálod ugyan a bálványokat, mégis lopsz a templomokból? Te, aki a Törvénnyel dicsekszel, miért hozol szégyent Istenre azzal, hogy nem engedelmeskedsz a Törvénynek? Ezért mondja az Írás: „Miattatok szidalmazzák Isten nevét az Izráelen kívüli népek.” Az, hogy körül vagy metélve, csak akkor ér valamit, ha engedelmeskedsz is a Törvénynek. Ha nem engedelmeskedsz, akkor hiába vagy körülmetélve, semmiben sem különbözöl azoktól, akik nincsenek körülmetélve. A zsidóságon kívüli népek nincsenek ugyan körülmetélve, de ha a Törvény igazságos rendelkezései szerint élnek, akkor Isten mégis úgy tekinti őket, mintha körülmetéltek lennének. Te, mivel zsidó vagy, ismered az írott Törvényt, és körül is vagy metélve. De ha vétkezel a Törvény ellen, akkor azok ítélnek el, akik ugyan nincsenek körülmetélve, mégis teljesítik a Törvényt. Mert nem a külsőségek teszik az embert zsidóvá! Nem az az igazi körülmetélés, amely külsőleg, a férfi testén történik. Hanem az a zsidó, aki titokban, a szívében az. A valódi körülmetélés pedig a szívben történik, a Szent Szellem által, nem pedig az írott Törvény parancsai szerint. Akinek a szíve van körülmetélve, az Istentől kap dicséretet, nem emberektől. Akkor van-e valami előnye a zsidóknak a többi néppel szemben? Van-e valami értelme a körülmetélkedésnek? Igen, minden tekintetben sok előnyük van! Ezek közül a legfontosabb, hogy Isten rájuk bízta, hogy őrizzék meg, amit ő kijelentett. Igaz ugyan, hogy közülük egyesek hűtlenek lettek Istenhez, de vajon emiatt Isten is hűtlenné lesz a saját ígéreteihez? Dehogy, semmiképpen! Hiszen Isten még akkor is teljesíti, amit megígért, ha az összes ember hazudna is. Mert ezt mondja az Írás Istenről: „Igaznak bizonyulsz, abban, amit mondasz, és győztes leszel, amikor vádolnak téged.” Ezek szerint, ha mi igazságtalanok vagyunk, az még világosabban megmutatja, hogy Isten igazságos? Akkor hát nem igazságtalan-e Isten, ha mégis megbüntet? — kérdezhetné valaki, az emberi okoskodás szerint. Nem, Isten semmi esetre sem igazságtalan! Hiszen akkor hogyan ítélkezhetne az egész világ felett? Erre azt mondhatná valaki: „Amikor hazudok, az tulajdonképpen Isten igazságát mutatja meg, és a dicsőségét növeli. Akkor viszont miért ítél el engem?” Ha ez igaz lenne, akkor már azt is mondhatnánk: „Vétkezzünk csak nyugodtan, úgyis jó származik belőle!” — és valóban vannak, akik hamisan azzal vádolnak engem, hogy ezt tanítom. De akik ilyesmit mondanak, hazudnak. Az ilyen rágalmazók megérdemlik, hogy Isten elítélje őket! Mi következik ebből? Talán mi, zsidók, különbek vagyunk, mint a többi nép? Dehogyis! Hiszen éppen az előbb bizonyítottam be, hogy zsidók és nem zsidók egyformán a bűn hatalma alatt vannak. Mert ezt mondja az Írás: „Nincs bűntelen ember, egy sem, nincs senki, aki megértené, nincs, aki keresné Istent. Mindannyian elfordultak Istentől, és megromlottak, nincs aki jót tenne, egy sem!” „Torkuk nyitott sír, nyelvük megtévesztő hazugságot szól.” „Kígyóméreg van ajkukon.” „Szájuk átkozódással és keserűséggel van tele.” „Sietnek, hogy gyilkolhassanak. Amerre csak mennek, pusztulást és nyomorúságot okoznak. A békesség útját nem ismerik.” „Nincs bennük sem istenfélelem, sem Isten iránti tisztelet.” Ezeket a Törvény azokról mondja, akik a Törvény hatalma alatt élnek. Így azután kivétel nélkül mindenki — zsidó és nem zsidó — egyaránt bűnös Isten előtt. Miért? Mert senki sem képes arra, hogy a Törvény parancsainak teljesítésével Isten számára elfogadhatóvá legyen. Hiszen a Törvény csak rávilágít a bűneinkre, hogy világosan meglássuk és felismerjük azokat. Isten azonban mégis képes arra, hogy a maga számára elfogadhatóvá tegye az embert a Törvény nélkül is. Nekünk meg is mutatta ezt az új utat, amelyről már a Törvény és a próféták is beszéltek. Isten ugyanis mindenkit elfogad, aki hisz Jézus Krisztusban, attól függetlenül, hogy az illető zsidó, vagy nem zsidó. Hiszen minden ember vétkezett, és emiatt nem méltó arra, hogy Isten dicsőségében részesüljön. Isten azonban kegyelemből teszi a maga számára elfogadhatóvá az embert. Ez Isten ajándéka, amelyet a Jézus Krisztus által elvégzett megváltásban kaphatunk meg. Isten azért küldte Jézust, hogy akik benne hisznek, azoknak a bűneit megbocsássa. Ez Jézus vére, vagyis a halála által lehetséges. Így mutatta meg Isten, hogy ő mindig igazságos. Igazságosságát mutatja az, hogy türelmes volt, és Jézusra való tekintettel elengedte a múltban elkövetett bűnöket. Ugyanígy az is Isten igazságosságát bizonyítja, hogy most elfogadja azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek. Ezek után dicsekedhetünk-e valamivel? Egyáltalán nem! És miért nem? Vajon az a törvény teszi lehetetlenné, amely a tetteken alapul? Nem, hanem a hit törvénye! Ezt úgy értem, hogy az ember az Istenben való hite által válik Isten számára elfogadhatóvá, nem pedig annak következtében, amit a Törvényt követve tesz. Vagy talán Isten csak a zsidók Istene? Nem lehet egyúttal más népeké is? Bizony, ő a nem zsidók Istene is! Hiszen csak egy Isten van, és ő az, aki a zsidókat a hitük alapján teszi elfogadhatóvá, a nem zsidókat pedig ugyancsak a hitük segítségével. Vajon érvénytelenné akarom-e tenni a Törvényt, amikor a hitet hangsúlyozom? Egyáltalán nem! Sőt, inkább megerősítem a Törvény érvényességét a hit által. Mit mondjunk arról, amit Ábrahám — népünk ősapja — tapasztalt a hittel kapcsolatban? Ha Ábrahám a tettei alapján lett volna elfogadható Isten számára, akkor dicsekedhetne. De Isten előtt nincs mivel dicsekednie! Nézzük csak, mit mond erről az Írás: „Ábrahám hitt Istenben, Isten pedig elfogadta Ábrahám hitét. Így lett Ábrahám Isten számára elfogadható.” Aki dolgozik, annak nem ajándékot adnak, hanem jogos fizetést kap a munkájáért. De a tettei alapján senki nem lesz elfogadható Isten számára. Bíznia és hinnie kell Istenben, aki a bűnös embert a hite alapján fogadja el. Ugyanerről beszélt már Dávid is, amikor boldognak mondja azt, akit Isten a tetteitől függetlenül, a hite alapján fogad el: „Boldogok, akiknek Isten megbocsátotta, amikor a Törvény ellen vétkeztek, akiknek bűneit eltakarta! Boldog ember, akinek bűneit nem tartja számon az Örökkévaló!” Vajon csak a körülmetéltek juthatnak el erre a boldog állapotra, vagy a körülmetéletlenek is? Ezt mondja erről az Írás: „Ábrahám hitt Istenben, aki ezért elfogadta őt.” De mikor történt ez? Körülmetélkedése előtt vagy után? Bizony, még előtte! A körülmetélés jelét Ábrahám éppen annak bizonyítékául kapta, hogy őt körülmetéletlen állapotában, a hite alapján Isten már elfogadta. Így ősapjává lett minden olyan hívőnek is, aki ugyan nincs körülmetélve, Isten mégis elfogadja. Ugyanakkor Ábrahám azoknak a hívőknek is ősapja, akik körül vannak metélve, és ezen felül ugyanúgy hisznek Istenben, mint ahogyan Ábrahám hitt, amikor még nem volt körülmetélve. Ábrahám és utódai azt az ígéretet kapták, hogy az egész világot örökölni fogják. De ezt nem a Törvény alapján ígérték Ábrahámnak, hanem azért, mert a hite alapján Isten elfogadta őt. Ha ugyanis azok lennének az örökösök, akik a Törvény alatt élnek, akkor a hitnek nincs semmi értelme, és az előbbi ígéret semmit sem ér. Mert a Törvény Isten haragját kelti fel azok ellen, akik nem engedelmeskednek neki. Ahol viszont nincs semmiféle törvény, ott nem is lehet ellene vétkezni. Amit Isten megígért, azt csak hit által kaphatjuk meg. Ez azért van így, hogy ajándékba kapjuk, kegyelemből. Így tehát az ígéret Ábrahám minden utódja számára biztosítva van. Nemcsak azoknak, akik a Törvény alatt élnek, hanem azoknak is, akiknek ugyanolyan hitük van, mint Ábrahámnak. Ő tehát mindannyiunk ősapja. Ahogyan az Írás is mondja: „Sok nép ősapjává tettelek téged.” Ezt az ígéretet Ábrahám azért kapta, mert hitt Istenben, aki életre kelti a holtakat, és megteremti azokat, akik most még nem léteznek. Nem volt már semmi reménye arra, hogy gyermeke szülessen, Ábrahám mégis hitt Istenben, és kitartott ebben a hitében. Ezért lett sok népnek ősapjává, ahogy ezt Isten megígérte neki: „Sok-sok utódod lesz.” Ábrahám akkor már majdnem százéves volt, ezért a testét tekintve már nagyon megöregedett. Hasonlóképpen Sára is meddő és nagyon idős volt. Ábrahám azonban nem ezekre tekintett, és a hite sem ingadozott. Ellenkezőleg, Isten ígéretét tartotta a szeme előtt. Nem kételkedett abban, hogy amit Isten megígért neki, azt meg is fogja tenni. Hite megerősödött, és dicsőséget adott Istennek. Teljesen meg volt győződve arról, hogy Isten meg tudja tenni, amit megígért. Ezért mondja az Írás: „Isten elfogadta Ábrahám hitét, és ő ez által lett Isten számára elfogadhatóvá.” Azonban nem csak Ábrahámra vonatkozik, amikor ezt mondja: „Isten elfogadta Ábrahám hitét”, hanem ránk is, mert mi is hiszünk, és a hitünk alapján fogadott el bennünket Isten. Igen, hiszünk abban, aki feltámasztotta Urunkat, Jézust a halálból. Neki ugyanis a bűneink miatt kellett meghalnia, és azért támadt fel a halálból, hogy mi Isten számára elfogadhatók legyünk. Most tehát Isten elfogadott bennünket a hitünk alapján. Ezért Urunk, Jézus Krisztus által békességben élünk vele. Jézus által kaptunk szabad hozzáférést Isten kegyelméhez, amelyben élünk. Örvendezünk annak, hogy reménységünk szerint részesülni fogunk Isten dicsőségében. De nemcsak ennek örülünk, hanem a megpróbáltatásoknak is, amelyeket ki kell állnunk. Miért? Mert tudjuk, hogy ezek türelmes kitartást fejlesztenek ki bennünk. A kitartás eredménye a kipróbált jellem, abból pedig reménység származik, ez a reménység pedig soha nem fog csalódást okozni. Hiszen Isten szeretete betöltötte szívünket a Szent Szellem által, aki Isten ajándéka a számunkra. Amikor eljött a megszabott ideje, Krisztus meghalt értünk, bűnösökért. Mi akkor még tehetetlenek voltunk. Nehéz lenne olyan embert találni, aki hajlandó lenne meghalni, hogy valaki mást megmentsen, még akkor is, ha az a másik igazságos. Egy jó emberért talán mégis vállalná a halált valaki, Isten azonban azzal mutatta meg, mennyire szeret bennünket, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor mi még bűneinkben éltünk. Akkor most mennyivel inkább megmenekülünk Isten haragjától Krisztus által! Hiszen Isten már elfogadott bennünket Krisztus vére, vagyis a halála által. Amikor még ellenségei voltunk, Isten békét kötött velünk a saját Fia halála árán. Akkor mennyivel inkább megment bennünket Krisztus élete most, miután már békességben élünk Istennel! Sőt mi több, örülünk és dicsekedünk is Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által, aki békét teremtett köztünk és Isten között. A bűn egyetlen ember — Ádám — által lépett be a világba. A bűn által pedig bejött a halál is, amely mindenkit elért. Mindenkinek meg kell halnia, mert mindenki vétkezett. A bűn már a Mózesi Törvény előtt is jelen volt a világban. De amíg nincs Törvény, addig a bűnt sem lehet senkinek felróni. Ádámtól Mózesig mégis mindenki felett a halál uralkodott, még azok felett is, akik nem úgy vétkeztek, mint ahogyan Ádám, aki megszegte Isten parancsát. Ádám előképe volt az eljövendő Krisztusnak. Isten ajándéka, a kegyelem azonban másképpen működik, mint Ádám bűne! Igaz, Ádám bűne sok ember halálát okozta, de Isten kegyelme és ajándéka sokkal hatásosabb, és bőségesebben árad ki sok-sok emberre. Ezt a kegyelem-áradást egy másik ember, Jézus Krisztus kegyelme tette lehetővé. A következményekben is különbség van Ádám bűne és a kegyelmi ajándék között! Hiszen az ítélet már egyetlen bűnt is halállal büntetett. Ezzel szemben a kegyelem ajándéka sok-sok bűn elkövetése után is elfogadhatóvá teszi a bűnösöket Isten számára. Egyetlen ember bűne miatt a halál valóban uralomra jutott azon az egy személyen keresztül. De ha ez így van, mennyivel inkább uralkodnak az életben a másik ember, Jézus Krisztus által azok, akikre bőségesen árad Isten kegyelme! Ezek ajándékba kapták, hogy Isten elfogadhatónak tekinti őket. Egy ember bűne az összes többi számára is ítéletet eredményezett. Ugyanígy, amit az a másik ember — Jézus Krisztus — Isten akarata szerint elvégzett, az mindenki számára lehetővé tette, hogy Isten elfogadja őt, és örökké éljen. Ahogyan egyetlen ember engedetlensége következtében sokan bűnösökké lettek, úgy egyetlen ember engedelmessége által sokan elfogadhatóvá válnak Isten számára. Isten pedig behozta a Törvényt, és ez csak tovább szaporította a bűnöket. De ahol elszaporodik a bűn, ott Isten kegyelme még inkább megsokasodik. Azért van így, hogy — ahhoz hasonlóan, ahogy a bűn uralkodott a halál által — a kegyelem is uralomra jusson Isten bennünket elfogadó és örök életet nyújtó kegyelme által a Jézus Krisztussal való azonosulásunk révén. Mi következik mindebből? Vétkezzünk továbbra is, hogy annál több kegyelmet kapjunk Istentől? Szó sem lehet róla! Hogyan élhetnénk továbbre is bűnben, ha egyszer már meghaltunk a bűn számára? Vagy talán elfelejtettétek, hogy mi, akik bemerítkeztünk Krisztus Jézusba, az ő halálába merültünk bele? A bemerítkezéskor vele együtt minket is eltemettek a halálba, hogy azután — ugyanúgy, ahogyan az Atya-Isten dicsőséges hatalma feltámasztotta Krisztust a halálból — mi is új életre keljünk. Mert ha eggyé váltunk Krisztussal a halálában, akkor egyesülni fogunk vele a feltámadásában is. Tudjuk, hogy a régi emberi természetünket vele együtt keresztre feszítették, hogy a bűnnek ne legyen hatalma felettünk, és többé ne legyünk a bűn rabszolgái. Aki ugyanis meghalt, az felszabadult a bűn hatalma alól. Mivel Krisztussal együtt meghaltunk, hisszük, hogy vele együtt fogunk élni is. Hiszen tudjuk, hogy mivel Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg soha, és a Halálnak nincs hatalma felette. Mert Krisztus azért halt meg, hogy egyszer és mindenkorra legyőzze a bűn hatalmát. Mióta viszont feltámadt és él, Istennek él. Hasonlóképpen ti is tekintsétek magatokat halottnak a bűn számára, ugyanakkor pedig élőnek Isten számára — Jézus Krisztusban. Ne uralkodjon tehát a bűn rajtatok, amíg ezen a földön éltek, és soha ne engedjetek gonosz kívánságainak! Ne adjátok oda magatokat, se a képességeiteket a bűn szolgálatára! Ne legyenek a gonoszság eszközei! Ellenkezőleg, szánjátok oda magatokat Isten szolgálatára, mint akik feltámadtatok a halálból! Egész valótokat és minden képességeteket állítsátok az igazságosság szolgálatába! Akkor a bűn többé nem fog uralkodni rajtatok, hiszen már nem a Törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek. Mit tegyünk hát? Vétkezzünk, mivel már nem a Törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk? Semmiképpen! Nem tudjátok, hogy akinek a szolgálatára odaszánjátok magatokat, annak rabszolgaként kell majd engedelmeskednetek? Igen, ha a bűnt szolgáljátok, akkor annak a rabszolgái vagytok — s ennek pedig halál az eredménye! Ha viszont Istennek engedelmeskedtek, annak az lesz az eredménye, hogy Isten elfogad benneteket. Régebben ti is a bűn rabszolgái voltatok. De hála Istennek, hogy teljes szívvel engedelmeskedtetek annak a tanításnak, amelyet megismertetek. Így felszabadultatok a bűn uralma alól, és igaz célokat szolgáltok. Azért használok ilyen hétköznapi példákat, hogy megértsétek, amit mondani akarok. Régen a bűnnek és a törvénytelenségnek szántátok oda a testeteket, és valóban ezeket szolgáltátok. Ugyanúgy most szánjátok oda magatokat és minden képességeteket az igazságosság szolgálatára, hogy teljesen és kizárólagosan Istenhez tartozzatok! Mert amikor még a bűn rabszolgái voltatok, nem is törődtetek a jó célokkal. Mi volt ennek az eredménye? Olyan dolgok, amiket ma szégyelltek, mert végül a halálba vezetnek. Most azonban felszabadultatok a bűn uralma alól, és Isten rabszolgái lettetek. Ez olyan életre vezet, amelyet csakis Istenért éltek, s ennek a végeredménye az örök élet. A bűn szolgálatáért járó bér a halál, Isten kegyelmének ingyen ajándéka ellenben az örök élet — Urunkban, Krisztus Jézusban. Testvéreim, ti mind ismeritek Mózes Törvényét. Tudjátok azt is, hogy a Törvénynek csak addig van hatalma valaki felett, amíg az illető életben van. Például a férjes asszonyt mindaddig a férjéhez köti a Törvény, amíg a férje él, de ha meghal a férje, az asszony felszabadul a házasságra vonatkozó törvény alól. Ezért ha más férfi felesége lesz, amíg az első férje él, akkor a Törvény szerint vétkes a házasságtörés bűnében. Ha viszont meghal a férje, az asszonyt már nem köti a házassági törvény, és nem követ el házasságtörést, ha más férfi felesége lesz. Hasonlóan van ez veletek is, testvéreim. Ti is meghaltatok a Törvény számára Krisztussal együtt, amikor ő testileg meghalt. Így most már máshoz kapcsolódhattok — ahhoz, aki azért támadt fel a halálból, hogy ezentúl már Istennek teremjünk jó gyümölcsöket. Az elmúlt időkben még a régi emberi természetünk uralkodott rajtunk. A Törvény bűnös kívánságokat keltett életre bennünk, ezért követtük el a bűnöket, és a halálnak teremtünk gyümölcsöket. Akkor a Törvény foglyai voltunk, most azonban felszabadultunk ebből a rabságból, mert a régi emberi természetünk meghalt. Most már új módon szolgáljuk Istent a Szent Szellem által, nem pedig a régi, írott szabályok szerint. Ezzel vajon azt állítjuk, hogy a Törvény és a bűn azonos? Semmi esetre sem! Az viszont igaz, hogy a Törvény nélkül nem tudtam volna, mi a bűn. Például nem tudnám, mit jelent a bűnre csábító kívánság, ha a Törvény nem mondaná: „Ne kívánd!” Ez a parancs tehát lehetőséget teremtett a bűnnek, hogy különféle, bűnre csábító kívánságokat ébresszen bennem. A Törvény nélkül ugyanis a bűnnek nincs ereje. Korábban úgy éltem, hogy nem ismertem a Törvényt. Később azonban, amikor megismertem a parancsokat, megelevenedett bennem a bűn, én pedig meghaltam. Így az a parancs okozta a halálomat, amelynek életet kellett volna adnia. A bűn számára ugyanis lehetőség nyílt a parancs által, hogy becsapjon és megöljön engem. A Törvény tehát szent, és annak minden parancsa is szent, igazságos és jó. Ezek szerint az okozta halálomat, ami jó? Nem, dehogyis! A bűn azonban felhasznált valamit — ami egyébként jó —, hogy megöljön engem. Ez azért történt, hogy tisztán megláthassam a bűn valódi természetét. A parancs arra volt jó, hogy lássam, mennyire gonosz dolog a bűn! Tudjuk, hogy a Törvény szellemi természetű, én azonban nem vagyok szellemi, hanem a régi, emberi természetemet követve élek, és a bűn rabszolgája vagyok. Nem értem a saját tetteimet: nem a jó dolgokat teszem, amelyeket akarok, hanem a rossz dolgokat, amelyeket nem akarok. Mivel azonban nem akarom elkövetni azokat a rossz dolgokat, amiket mégis megteszek, ezzel igazat adok a Törvénynek. Igen, a Törvény jó! Valójában nem is én vagyok, aki ezeket a rossz dolgokat teszem, hanem a bűn, amely bennem lakik. Jól tudom, hogy semmi jó nem lakik bennem, vagyis a régi emberi természetemben, hiszen a jót akarom tenni, mégis képtelen vagyok rá. Mert nem a jót teszem, amit annyira szeretnék, hanem a rosszat, amit nem akarok. De ha azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. Tehát ez érvényes rám nézve: én, aki a jót akarom tenni, mégis törvényszerűen mindig valami rosszat találok magamban. Ami a lényem legbelső részét illeti, szeretem Isten törvényét. Azonban látok egy másik törvényt, amely a régi, emberi természetemben működik. Ez a bűn törvénye, amely az értelmem által elfogadott törvény ellen harcol. Emiatt vagyok fogoly, a bűn törvényének börtönébe zárva. Milyen szörnyű helyzetben is vagyok! Ki szabadít meg engem ettől a régi természettől, amely a halál felé taszít? Isten az, aki megszabadít! Hálát adok Istennek, hogy valóban megszabadít Urunk, Jézus Krisztus által! Ami tehát engem illet, a lényem legbelső részével Isten törvényét szolgálom, ugyanakkor a régi emberi természetem még a bűn törvényének a rabszolgája. Ezért már nem fenyegeti büntető ítélet azokat, akik a Krisztus Jézusban élnek. Miért nem? Mert én a Krisztus Jézusban élek, és őbenne az Élet Szellemének törvénye uralkodik, amely felszabadított engem a bűn és halál törvénye alól. Így oldotta meg Isten azt, amire a Mózesi Törvény képtelen volt, mivel a régi emberi természet miatt nem volt rá ereje. Isten azonban a saját Fiát küldte el hozzánk, hogy általa leszámoljon a bűnnel. Igen, a Fiú ugyanolyan testben élt a földön, mint amilyenben most mi élünk. Isten ezt az emberi testet, Jézus testét használta fel arra, hogy általa elítélje a bűnt. Így érte el azt, hogy a Törvény jogos követeléseinek meg tudjunk felelni. Mi ugyanis nem a régi természetünket követjük, hanem a Szent Szellem szerint élünk. Akik a régi természetük szerint élnek, azok egyre csak arra törekszenek, amit ez a természet kíván. Akik azonban a Szent Szellem szerint élnek, azok arra törekednek és azzal foglalkoznak, amit a Szent Szellem kíván. Régi természetünk igyekezete végül is a halálhoz vezet. A Szent Szellem azonban mindig az életre és a békességre törekszik. Régi természetünk igyekezete tehát ellentétes Isten törekvésével, mivel az a természet nem akar, de nem is tud engedelmeskedni Isten törvényének. Ezért akik a régi emberi természetük uralma alatt élnek, azok nem képesek Isten tetszésére élni. Ti azonban már nem a régi természet irányítása alatt éltek, hanem a Szent Szellem uralma alatt. De csak akkor, ha valóban bennetek él Isten Szelleme, mert ha nem, akkor nem is tartoztok Krisztushoz. Ha viszont Krisztus valóban bennetek él, akkor a testetek ugyan halandó a bűn miatt, a szellem azonban él, mivel Isten befogadott bennünket! Ha pedig annak Szelleme, aki feltámasztotta Jézust a halálból, bennetek lakik, akkor a ti halandó testeteket is fel fogja támasztani a bennetek lakó Szent Szellem segítségével. Így tehát, testvéreim, nem vagyunk a régi természetünk uralma alatt. Nem szükségszerű, hogy annak a kívánságai szerint éljünk. Ha ugyanis a régi természet szerint éltek, meg fogtok halni. Ha viszont a Szent Szellem segítségével könyörtelenül lemetszitek a régi természet dolgait, akkor fogtok igazán élni. Mert azok az Isten fiai, akiket Isten Szelleme irányít. Hiszen a Szent Szellem, akit befogadtatok, nem tesz újra félelemmel megkötözött rabszolgává benneteket. Ellenkezőleg! Isten fiaivá tesz, és az ő segítségével így kiálthatunk Istenhez: „Abba!” Maga a Szent Szellem a mi szellemünkkel együtt megerősíti, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig valóban azok vagyunk, akkor az örökösei is. Igen, Isten örökösei és Krisztusnak örököstársai vagyunk — de csak akkor, ha együtt is szenvedünk Krisztussal. Akkor pedig vele együtt veszünk részt a dicsőségben is. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi szenvedésünk össze sem hasonlítható azzal a dicsőséggel, amelyben részünk lesz. Mert az egész teremtett világ feszült figyelemmel várja, hogy Isten nyilvánosságra hozza és láthatóvá tegye, hogy kik az ő fiai. Azért várja ennyire, mert a teremtett világ az elmúlás hatalma alá van kényszerítve. Nem önként, hanem Isten akarata szerint, aki így rendelkezett. Ugyanakkor a teremtett világ is abban a reményben él, hogy a romlás rabszolgaságából fel fog szabadulni, és ugyanazt a dicsőséges szabadságot fogja élvezni, amelyben Isten gyermekei élnek. Jól tudjuk, hogy mind a mai napig az egész teremtett világ úgy nyög és vajúdik, mint a szülő asszony. De nem csak a teremtett világ, hanem mi magunk is ugyanígy sóhajtozunk. Pedig mi előleget kaptunk a Szent Szellemből! Mégis sóhajtozva várjuk a testünk megváltását, hogy ezzel teljesen Isten fiaivá váljunk. A teljes üdvösségünk ugyanis magában foglalja ezt a reménységet, a testünk megváltását is. Ezt azonban még nem láthatjuk. Ha már látható lenne, akkor nem kellene remélni. Mivel azonban olyan valamit remélünk, amit még nem látunk, várjunk rá türelmesen! Hasonlóképpen a Szent Szellem is segítségünkre siet abban, amiben erőtlenek vagyunk. Hiszen sokszor még azt sem tudjuk, hogy miért és hogyan imádkozzunk. A Szent Szellem azonban maga könyörög értünk, szavakkal ki sem fejezhető sóhajtásokkal. Isten ugyanis jól tudja, mi van a szívünkben, és azt is, mi a Szent Szellem szándéka, mert ő Isten akarata szerint könyörög Isten népéért. Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik — akiket ő a saját terve szerint elhívott. Hiszen őket Isten már a világ teremtése előtt ismerte. Sőt, külön is választotta őket, hogy a Fiához hasonlóvá váljanak. Igen, azt akarta, hogy Fia legyen az elsőszülött a sok testvér között Isten nagy családjában. Azt tervezte, hogy ezek a testvérek a Fiához hasonlítsanak. Ezeket a maga számára előre különválasztotta, azután elhívta, majd elfogadhatóvá tette őket, és dicsőséget is adott nekik. Mit is lehetne még hozzátenni ezekhez? Mivel Isten velünk van, ki lehet ellenünk?! Hiszen ő még a saját Fiát sem kímélte meg, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért! Akkor hogyne adna nekünk minden mást is a Fiával együtt? Ki vádolhatja azokat, akiket Isten kiválasztott? Senki! Isten felmentette őket minden vád alól! Akkor ki ítélhetné el őket? Talán Krisztus Jézus? Hiszen ő nemcsak meghalt, de fel is támadt értünk! Most pedig az Atya jobb oldalán ül, és közbenjár értünk az Atyánál! Mi választhat el bennünket Krisztus szeretetétől? Elnyomás, szenvedés, nyomor, nehézségek, üldözés, éhínség, ruhátlanság, életveszély, vagy akár ha meg is ölnek bennünket? Nem, egyik sem! Hiszen az Írás is azt mondja: „Érted gyilkolnak bennünket állandóan, olyannak tekintenek, mint a levágni való juhokat.” Mindezek ellenére, minden nehéz helyzetben mi vagyunk a győztesek! Sőt, még annál is többek — ő általa, aki szeretett bennünket. [38-39] Mert Isten szeretetétől semmi, de semmi nem tud minket elválasztani — ebben egészen biztos vagyok! Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem az uralkodó szellemek, sem ami most van, vagy ami ezután következik, sem azok, akiknek hatalmuk van, semmi, ami a magasságban vagy a mélységben van, semmiféle teremtmény sem választhat el bennünket Isten irántunk való szeretetétől, amely Urunkban, Jézus Krisztusban mutatkozott meg. Igazat mondok, nem hazudok, hiszen Krisztusban élek, és tanúskodik erről a Szent Szellem által megvilágított lelkiismeretem is, hogy nagy szomorúság és állandó fájdalom gyötri a szívemet Izráel népe miatt, hiszen ők a testvéreim, a rokonaim. Bárcsak tudnék rajtuk segíteni! Inkább lennék én magam átkozott, és Krisztustól elszakított, ha ezzel segíthetnék rajtuk! Igen, őket választotta Isten: Izráel népét, akiket a fiaivá is fogadott. Övék a dicsőség, és velük kötötte Isten a szövetségeket. Ők kapták Istentől a Mózesi Törvényt, az Isten tiszteletének és imádásának rendjét, és az ígéreteket. Ők a mi ősapáink leszármazottjai, és emberi természete szerint közülük származik Krisztus, aki Isten minden és mindenki felett. Legyen örökké áldott! Ámen. Szomorú vagyok Izráel népe miatt, de nem azért, mintha Isten nem teljesítette volna a nekik adott ígéreteit. Hiszen nem mindenki számít Izráel népéhez tartozónak, aki származása szerint Izráel, vagyis Jákób utódja. Ugyanígy, nem számítanak mindannyian Ábrahám igazi gyermekeinek, akik testileg tőle származtak. Hanem ahogyan Isten megígérte Ábrahámnak: „Utódaid Izsáktól származnak majd.” Tehát Ábrahámnak nem az összes utódja számít Isten gyermekének, hanem csak azok, akik Isten ígérete szerint születtek. Mert így hangzott az ígéret: „A megfelelő időben visszajövök, és akkor Sárának fia születik.” Így volt ez Rebeka esetében is, akinek két fia volt. Mindkettőnek ősapánk, Izsák volt az apja. [11-12] Mielőtt azonban ez a két fiú megszületett volna, Isten azt mondta Rebekának: „Az idősebb fiú szolgálni fog a fiatalabbnak.” Ez a születésük előtt történt, ezért akkor még a két fiú semmi jót vagy rosszat sem tehetett. Azért történt így, hogy Isten megmutassa: választása nem attól függ, hogy az emberek mit tesznek, hanem egyedül tőle magától. *** Ezért mondja az Írás: „Jákóbot szerettem, Ézsaut ellenben gyűlöltem.” Hogyan értsük ezt? Vajon igazságtalanság ez Isten részéről? Nem, dehogyis! Hiszen Isten már Mózesnek is megmondta: „Annak adok kegyelmet, akinek akarok, és azon könyörülök, akin könyörülni akarok” Tehát Isten dönti el, hogy kin könyörül, és kinek ad kegyelmet! Ez a döntés pedig nem függ attól, hogy az emberek mit akarnak, vagy milyen erőfeszítéssel küzdenek, csakis Isten könyörületétől függ! Az Írás szerint ugyanis ezt mondta Isten a fáraónak: „Azért tettelek királlyá, hogy hatalmamat megmutassam rajtad, és mindenki megismerje nevemet az egész Földön.” Isten tehát könyörül, akin akar, viszont megátalkodottá és keményszívűvé teszi azt, akit akar. Erre talán azt kérdezed: „Ha Isten irányítja, amit mi, emberek teszünk, akkor miért vádol bennünket a bűneinkért? Hiszen senki sem állhat ellen Isten akaratának!” De hát kicsoda vagy te, hogy vitába mersz szállni Istennel? Felelősségre vonhatja-e a cserépedény a fazekasmestert: „Miért formáltál engem ilyenné?” Vagy talán nincs hatalma a fazekasnak arra, hogy ugyanabból az agyagból az egyik cserépedényt megbecsült célra, a másikat pedig megvetett célra formálja? Hasonló ehhez, amit Isten tett. Meg akarta mutatni haragját és hatalmát azokon az „edényeken”, akikre haragudott. Mégis türelmesen és hosszasan elviselte őket, pedig már megérdemelték volna, hogy elpusztítsa őket. De meg akarta mutatni dicsőségének gazdagságát is azokon az „edényeken”, akik elfogadták Isten kegyelmét, és akiket arra készített, hogy részesüljenek a dicsőségéből. Ilyenek vagyunk mi is, akiket erre hívott el, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is, ahogyan ezt az Írás mondja Hóseás könyvében: „Népemnek hívom majd azokat, akik nem voltak az enyémek, és szeretni fogom azt a népet, amelyet eddig nem szerettem.” És: „Ugyanazon a helyen, ahol azt mondta nekik Isten: »Ti nem vagytok az én népem!« — az Élő Isten fiainak hívják majd őket.” Izráelről szólva így kiáltott fel Ézsaiás próféta: „Ha Izráel gyermekei oly sokan vannak is, mint a tengerpart homokja, akkor is csak a nép maradéka jut üdvösségre, mert az Örökkévaló hirtelen és teljesen végrehajtja ítéletét a földön.” Ahogyan előre megmondta Ézsaiás próféta: „Ha az Örökkévaló, a Seregek Ura meg nem mentett volna egy keveset népe közül, olyanná lettünk volna, mint Sodoma vagy Gomora.” Mi következik ebből? Azt látjuk, hogy az Izráelen kívüli nemzetekből sokan elfogadhatóvá váltak Isten számára, pedig korábban nem is törekedtek erre. Igen, a hitük által érték el ezt. Izráel népe azonban arra igyekezett, hogy a Törvény követeléseinek megfeleljen, és így váljon elfogadhatóvá Isten számára, de nem voltak képesek a Törvénynek megfelelően élni, ezért kudarcot vallottak. Miért? Azért, mert megpróbáltak a saját erejükből és a tetteik alapján elfogadhatóvá válni Isten számára. Nem a hitük által és Istenben bízva törekedtek erre. Beleütköztek abba a botránykőbe, amelyről az Írás ezt mondja: „Figyeljetek rám! Elhelyezek egy követ Sionban, amelyben az emberek megbotlanak, egy sziklát, amely miatt elesnek. De aki bízik és hisz őbenne, az nem fog csalódni.” Testvéreim, szívből kívánom és könyörgök Istenhez, hogy Izráel népe üdvösségre jusson. Elmondhatom róluk, hogy teljes erővel igyekeznek Istenhez, de nem ismerik az utat, amely hozzá vezet. Nem értették meg, hogy milyen módon teszi Isten az embert elfogadhatóvá a maga számára, ezért megpróbálták saját magukat elfogadhatóvá tenni. Isten ugyan elkészítette az útját, hogyan lehet valaki a számára elfogadható, de Izráel ezt elutasította. A Törvény ugyanis Krisztusban érte el a végső célját: aki bízik és hisz Jézus Krisztusban, azt Isten elfogadja. Mózes azt írja az Istenhez való helyes viszonyról, amely a Törvény követelésein alapul: „Aki mindezeket megteszi, az élni fog a tettei által.” Arról viszont, hogy hit által hogyan válhatunk Isten számára elfogadhatóvá, így ír: „Ne mondd magadban: Ugyan ki megy fel a Mennybe?” — vagyis, hogy a Krisztust lehozza onnan. De ne mondd azt sem: „Ki megy le a mélységbe?” — vagyis, hogy a Krisztust felhozza a halottak közül. Hanem mit mond az Írás? „Egészen közel van hozzád Isten üzenete. Ott van az a szádban és a szívedben.” Ez pedig a hit üzenete, amelyet mi hirdetünk. Ha tehát megvallod, hogy Jézus az Úr, mert a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz. Mert belül, a szívünkben jön létre az a hitbeli meggyőződés, amely Isten számára elfogadhatóvá tesz bennünket, és ha a szánkkal megvalljuk, amit hiszünk, akkor üdvözülünk. Azt mondja ugyanis az Írás: „Senki sem fog csalódni, aki benne hisz.” Nincs különbség tehát zsidók és nem zsidók között. Mert ugyanaz az Úr uralkodik minden ember felett, ő pedig bőkezűen osztja áldásait mindenkinek, aki hozzá fordul segítségért, mert „mindenki megmenekül, aki segítségül hívja az Úr nevét”. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan higgyenek abban, akiről még csak nem is hallottak? Hogyan hallhatnának róla, ha senki nem mondja el nekik az üzenetet? Viszont hogyan vihetné el valaki az üzenetet, ha nem küldik ki? Hiszen ezt mondja az Írás: „Milyen szép és jó, amikor jönnek, akik az örömhírt hozzák!” Mégsem engedelmeskedett mindenki az örömhírnek. Hiszen Ézsaiás próféta is ezt mondta: „Uram, ki hitte el, amit mondtunk?” A hit tehát abból származik, amit hallunk, és amit hallunk, az Krisztus beszéde. De hadd kérdezzem meg: Vajon nem hallotta a mi üzenetünket mindenki? De bizony hallotta! Hiszen az Írás is azt mondja: „Az egész földkerekségen mindenhol hallatszott a hangjuk, a lakott föld széléig mindenhol hallották szavukat.” Újra kérdezem: talán Izráel nem értette meg? De bizony, megértette! Először is, már Mózes azt mondja, amikor Isten üzenetét adja tovább: „Féltékennyé teszlek benneteket oly nép által, amely nem az én népem, értelmetlen nemzettel bosszantalak fel titeket.” Majd Ézsaiás próféta nagy bátran így szól, amikor Isten szavait mondja: „Megtaláltak azok, akik nem is kerestek. Megmutattam magam azoknak, akik sohasem kérdezősködtek utánam.” Isten ezt az Izráelen kívüli népekről mondta. Izráel népéről viszont így szól: „Egész nap kitárt karokkal vártam erre az engedetlen népre, amely ellenkezik velem, és nem akar követni.” Azt kérdezem tehát: vajon teljesen visszautasította és eltaszította magától Isten a saját népét? Nem, dehogyis! Hiszen én magam is Izráel népéhez tartozom, Ábrahám utódja vagyok, Benjámin törzséből származom. Nem, Isten nem taszította el magától Izráel népét, amelyet kezdettől fogva kiválasztott a maga számára! Vagy talán nem tudjátok, mit mond az Írás arról, amikor Illés próféta Izráel miatt panaszkodott Istennek? Azt mondta: „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, már csak én maradtam meg, és most engem is meg akarnak ölni!” De mit felelt neki Isten? Ezt: „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem imádták Baált.” Ugyanígy, a mostani időben is van egy „maradék”, akiket Isten a kegyelme alapján választott ki. Ha pedig kegyelemből tette, akkor nem az emberek tettei alapján — különben a kegyelem nem lenne kegyelem. Hogyan is van hát ez? Izráel népe nem érte el, amire törekedett. Csak azok érték el a célt, akiket Isten kiválasztott. A többiek pedig megkeményedtek és érzéketlenek lettek, mint a kő. Amint az Írás mondja: „Isten a kábultság szellemét adta nekik.” „Olyan szemet adott nekik, amely nem lát, olyan fület, amely nem hall. Így van ez mind a mai napig.” Dávid is ezt mondja: „Ünnepi asztaluk legyen a számukra csapda, az fogja meg őket! Ez lesz a vesztük és büntetésük. Homályosodjon el a szemük, hogy ne lássák az igazságot, és örökre görbítsd meg a hátukat!” Azt kérdezem tehát: azért boltott bele Izráel népe ebbe a botránykőbe, hogy elessen? Egyáltalán nem! Éppen ellenkezőleg: botlásuk következtében jutott el az üdvösség üzenete az Izráelen kívüli népekhez — hogy azután Isten Izráel népét ezzel féltékennyé tegye. Valóban, Izráel népének botlása milyen bőséges áldást hozott az egész világnak! Amit ők elveszítettek, azzal a többi nép lett gazdagabb. De ha ez így van, akkor képzeljétek el, milyen hatalmas nyereséget fog jelenteni a világnak az, amikor Izráel népét Isten teljes egészében helyreállítja! Most pedig hozzátok szólok, akik nem vagytok zsidók. Mivel Isten engem az Izráelen kívüli népekhez küldött, teljes erőmmel arra törekszem, hogy a szolgálatomat minél sikeresebben végezzem. Közben állandóan abban reménykedem, hogy így féltékennyé tudom tenni a saját népemet, és néhányat közülük is elvezethetek az üdvösségre. Mert ha az, hogy Isten elfordult népemtől, azt eredményezte, hogy kibékült a többi néppel, akkor mi lesz abból, ha ismét kegyelemmel fordul hozzájuk, és magához fogadja őket? Bizony, olyan lesz az, mint a feltámadás a halálból! Ha az aratás kezdetén Istennek szentelik az első kévét, akkor szent lesz az abból készült tészta is. Hasonlóképpen, ha a fa gyökerei szentek, akkor az ágak is azok. Olyan ez, mint mikor a nemes olajfa ágai közül néhányat letörnek, titeket pedig, akik az Izráelen kívüli népek közül jöttetek, és így a „vadolajfa ágai” vagytok, beoltanak a letört ágak helyére. Így most már ti is részesültök mindabból a jóból, amit a nemes fa gyökere nyújt. De ne gondoljátok, hogy különbek vagytok, mint a letört ágak! Ha pedig jobbnak képzelitek magatokat, jusson eszetekbe: nem ti tápláljátok a gyökeret, hanem a gyökér titeket! Lehet, hogy így gondolkoztok: „Azért törték le az ágakat, hogy minket beoltsanak az olajfába.” Ez igaz, de gondoljátok meg, hogy azokat a hitetlenségük miatt törték le, és ti is csak a hitetek által maradhattok meg. Ezért ne legyetek büszkék, hanem istenfélők! Mert ha Isten nem kímélte meg az olajfa saját ágait a hitetlenségük miatt, akkor titeket sem fog kímélni, ha nem hisztek. Ismerjétek fel azért, hogy Isten nemcsak jóságos, hanem szigorú is! Szigorú azokhoz, akik elestek, hozzátok viszont mindaddig jó, amíg megmaradtok Isten jóságában. Ha nem, akkor titeket is letör arról a fáról, mint azokat az előző ágakat. Ugyanakkor, ha Izráel népe már nem marad tovább a hitetlenségben, akkor Isten újra beolthatja őket a saját fájukba. Isten meg tudja tenni, hogy újra beoltsa őket. Nem természetes, hogy a vadolajfa ágát beoltsák a szelíd olajfába. Ti, akik az Izráelen kívüli népek közül származtok, valóban olyanok vagytok, mint a vadolajfa ágai. Isten mégis beoltott benneteket a szelíd olajfába. Gondoljátok meg, mennyivel inkább természetes, ha a szelíd olajfa letört ágait ismét beoltják a saját fájukba! Hiszen ezeknek az ágaknak a természet rendje szerint ott a helyük! Testvéreim, szeretném, ha megértenétek ezt az eddig elrejtett igazságot, és nem csapnátok be magatokat: Izráel népe csak részben makacsolta meg magát. De még ez is csak addig tart, amíg teljes számban Istenhez jönnek azok, akiket ő az Izráelen kívüli népek közül hívott el. Akkor majd Izráel népe teljes egészében üdvösséget nyer. Amint az Írás is mondja: „Szabadító érkezik majd Sionból, aki minden istentelenséget kitisztít Jákób családjából. Szövetséget kötök velük, amikor megbocsátom bűneiket.” Igaz, hogy Izráel népe az örömhír ellenségévé lett, de még ez is a ti javatokat szolgálja. Ennek ellenére Izráel még mindig Isten kiválasztott és szeretett népe, az ősapák kedvéért. Isten ugyanis soha nem veszi vissza az ajándékait, és nem vonja vissza, ha egyszer valakit elhívott. Gondoljátok csak meg! Régebben ti voltatok engedetlenek Istennek, most azonban Izráel engedetlensége miatt Isten a kegyelmébe fogadott titeket. Hasonlóképpen most Izráel engedetlen, hogy — azon a kegyelmen keresztül, amelyet most ti élveztek — majd ők is kegyelemben részesüljenek. Mert kivétel nélkül minden ember engedetlen Isten iránt. Ő pedig mindenkit bezárt az engedetlenség börtönébe, hogy azután mindenkinek felkínálhassa kegyelmét. Ó, milyen hatalmas Isten gazdagsága, milyen mélységes a bölcsessége, és végtelen a tudása! Milyen nehéz megérteni a döntéseit! Ki képes követni, hogy Isten mit miért tesz? Amint az Írás is mondja: „Ugyan ki értheti az Örökkévaló gondolatait, ki adhat neki tanácsot?” „Ki adott valaha is elsőként az Örökkévalónak, hogy annak visszafizetését várja tőle?” Mert mindent Isten teremtett, mindent ő tart fenn, és minden őérte létezik. Övé legyen a dicsőség örökké! Ámen. Isten irántunk mutatott nagy kegyelmére kérlek benneteket, testvéreim, hogy határozottan szánjátok oda és adjátok át magatokat Istennek! Olyan ez, mintha élő és szent áldozatot vinnétek neki, amelyet ő szívesen fogad. Ez legyen a ti önkéntesen fölajánlott áldozatotok, amellyel őt méltóképpen tisztelitek! Ne igazodjatok a jelenlegi istentelen korszellemhez, se a divatjaihoz! Ellenkezőleg, újítsátok meg az egész gondolkodásotokat, és ezáltal gyökeresen változzatok meg! Akkor lesztek majd képesek megérteni, mi az, amit Isten akar: ami szerinte jó, ami neki tetszik, amit tökéletesnek tekint. Ezekre igyekezzetek! Az Istentől kapott kegyelem által figyelmeztetlek benneteket, hogy egyikőtök se tartsa magát többre, mint ahogyan kellene! Józanul lássátok magatokat, a hiteteknek megfelelően, hiszen mindenki kapott bizonyos mértékű hitet Istentől. Gondoljátok csak meg: az emberi test egységes egész, de sok részből épül fel! Az egyes részeknek mind megvan a maguk sajátos feladata. Ugyanígy van ez velünk is, akik Krisztusban vagyunk: sokan vagyunk ugyan, de együttesen alkotunk egyetlen „testet”. Ennek a testnek külön-külön a részei vagyunk, és kölcsönösen kapcsolódunk egymáshoz. Különböző ajándékokat kaptunk aszerint, hogy Isten mire adott nekünk kegyelmet. Használjuk hát ezeket! Ha például valaki a prófétálás ajándékát kapta, akkor a hite mértéke szerint használja ezt az ajándékot! Aki a gyakorlati dolgokban való szolgálat ajándékát kapta, azzal szolgáljon! Aki a tanítás ajándékát, az tanítson! Aki a biztatás és bátorítás ajándékát kapta, az biztassa és bátorítsa a többieket! Aki az adakozás ajándékát kapta, az adakozzon egyszerűen és tiszta szívvel! Aki azt az ajándékot kapta, hogy vezető legyen, az végezze szorgalmasan a feladatát! Aki azt kapta, hogy a szenvedőkkel jót tegyen, az tegye ezt jókedvűen és barátságosan! A bennetek lévő isteni szeretet képmutatás nélkül jusson érvényre! Gyűlöljetek minden gonoszságot, viszont ragaszkodjatok ahhoz, ami jó! Testvéri szeretettel szeressétek egymást, és a másik testvérnek mindig adjatok nagyobb tiszteletet, mint amit tőle vártok! Ha dolgozni kell, ne lustálkodjatok, a Szent Szellem tüze lobogjon bennetek, hiszen az Urat szolgáljátok! A reménység töltsön be örömmel! Legyetek türelmesek és kitartók, ha nehézségek vesznek körül! Állandóan imádkozzatok! Isten népét segítsétek adományaitokkal, ha szükségük van rá! Gyakoroljátok a szíves vendéglátást! Még azokat is áldjátok, akik üldöznek vagy zaklatnak titeket! Ne kívánjatok nekik semmi rosszat, hanem áldjátok őket! Örüljetek együtt azokkal, akik örülnek, és sírjatok azokkal, akik sírnak! Éljetek egyetértésben és összhangban egymással! Ne legyetek büszkék, hanem az egyszerű emberekkel vállaljatok közösséget! Ne becsüljétek túl magatokat! Ha valaki rosszul bánik veletek, ne álljatok bosszút rajta! Arra törekedjetek, amit mindenki jónak és nemesnek tart! Tegyetek meg mindent, ami tőletek telik, hogy mindenkivel békességben éljetek! Szeretett testvéreim, ne álljatok bosszút magatokért! Inkább bízzátok ezt Isten haragjára, mert meg van írva: „A bosszúállás az én dolgom, én majd megfizetek, ezt mondja az Örökkévaló.” Sőt, „ha éhezik ellenséged, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni! Mert olyan ez, mintha izzó parazsat tennél a fejére.” Ne hagyd, hogy a gonosz legyőzzön téged! Tedd azt, ami jó és helyes — ezzel te fogod legyőzni őt! Szükséges, hogy mindenki engedelmeskedjen azoknak, akik a kormányzás munkáját végzik! Mert mindazok, akik valamilyen hatalmat gyakorolnak, Istentől kapták a hatalmukat. Igen, Isten az, aki az éppen kormányzó hatóságokat hatalommal ruházta fel. Így tehát ha valaki nem engedelmeskedik a hatóságoknak, akkor Isten rendelkezésével fordul szembe, és ítéletet von magára. A hatalmon lévők nem azért vannak, hogy azok féljenek tőlük, akik rendesen élnek és jó dolgokat tesznek. Féljenek azok, akik valami rosszat művelnek! Ha nem akarsz félni a hatóságoktól, akkor élj tisztességesen, tedd azt, ami jó — és dicséretet kapsz tőlük! Mert ők valójában Isten szolgái a te érdekedben. Ha pedig valami rosszat teszel, akkor joggal félhetsz tőlük, mert hatalmuk van arra, hogy megbüntessenek, és élni is fognak vele! Isten szolgái ők, hogy Isten haragja szerint álljanak bosszút azokon, akik valami gonosz dolgot tettek. Tehát szükséges, hogy engedelmeskedj nekik, nem csak a büntetéstől való félelem miatt, hanem a tiszta lelkiismeretért is. Az adót is ezért fizetitek, hiszen a kormányzat hivatalnokai Isten szolgái mindenkinek a javára, és erre a szolgálatra szánják az idejüket. Adjátok meg tehát mindenkinek, amivel tartoztok: akinek adóval, annak fizessétek meg az adót, akinek a vámmal, annak a vámot! Akinek tisztelettel tartoztok, annak adjátok meg az illő tiszteletet! Akit megbecsülés illet, azt becsüljétek meg! Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak a szeretettel — ezzel azonban mindannyian tartoztok egymásnak! Aki szereti embertársát, az eleget tett a Törvény követeléseinek. Miért mondom ezt? Mert a Törvény azt mondja: „Ne légy házasságtörő, ne gyilkolj, ne lopj, és ne kívánd, ami a másé!” Mindezek, és az összes többi parancsolat összefoglalható ebben az egyben: „Úgy szeresd embertársadat, mint saját magadat!” A szeretet nem tesz semmi olyat, amivel a másiknak ártana. Ezért a szeretet által töltjük be a Törvényt. Mindezt azért is mondom, mert jól tudjátok, hogy milyen időket élünk! Itt az ideje, hogy végre felébredjetek az álomból! Hiszen most már sokkal közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk. Az „éjszaka” már majdnem elmúlt, és közeleg a „nappal”. Dobjuk hát félre mindazokat a dolgokat, amelyek a „sötétséghez” tartoznak, és vegyük fel a világosság fegyvereit! Éljünk úgy, ahogy a teljes nappali világosságban illik! Ne vegyünk részt vad mulatozásokban, se részegeskedésben, és ne kövessünk el szexuális bűnöket! Ne vétkezzünk a testünkkel! Hagyjuk abba a veszekedést, és ne irigykedjünk többé! Ehelyett „öltsétek magatokra” az Úr Jézus Krisztust, és a régi emberi természetet pedig ne tápláljátok, se ne teljesítsétek a kívánságait! Fogadjátok be magatok közé azokat is, akiknek a hite még gyenge, de ne vitatkozzatok velük, se ne kritizáljátok őket! Van, akinek az a meggyőződése, hogy mindenféle ételt szabadon megehet. Akinek viszont gyenge a hite, azt hiszi, hogy csak zöldségféléket ehet. Aki tehát mindent megeszik, ne nézze le azt, aki bizonyos dolgokat nem eszik meg! De aki nem eszik meg mindent, az se ítélje el a másikat, aki mindenfélét szabadon elfogyaszt! Hiszen Isten mindkettőt magához fogadta! Különben is, ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélkezel?! Hiszen csak az urának van joga elbírálni, hogy a szolgája jól vagy rosszul végezte a feladatát. De az Úr Jézus szolgája nem fog kudarcot vallani, mert az Úr hatalmas arra, hogy megerősítse. Van, aki bizonyos napokat fontosabbnak tart, mint a többit. Más viszont mindet egyformának tekinti. Mindenki a saját felfogásának helyességéről legyen meggyőződve. Aki különbséget tesz a napok között, az Úr tiszteletére teszi. Aki mindenféle ételt elfogyaszt, az is az Úrért teszi, hiszen hálát ad Istennek, amikor eszik. Aki viszont bizonyos ételektől tartózkodik, az is az Úrért teszi, és ő is hálát ad Istennek. Igen, mi valamennyien az Úrért élünk! Közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha pedig meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úrhoz tartozunk. Hiszen Krisztus azért halt meg, és azért támadt fel, hogy uralkodjon mind a holtak, mind az élők felett. Ha ez így van, akkor hogy mered elítélni, vagy megvetni a testvéredet? Hiszen egyszer mindannyian oda kell majd álljunk az ítélő Isten elé! Ahogyan az Írás mondja: „Mindenki térdet hajt előttem, mindenki nyilvánosan elismeri, hogy én vagyok az Isten. Olyan biztos ez, mint ahogy élek, mondja az Örökkévaló.” Tehát mindenki csak saját magáról fog számot adni Istennek. Tehát ne kritizáljuk, se ne ítéljük el többé egymást! Inkább határozzuk el, hogy nem teszünk semmi olyat, amivel a testvéreink hitét lerombolnánk, vagy őket elgáncsolnánk! Tudom, mert az Úr Jézus meggyőzött róla, hogy önmagában véve semmilyen étel sem tisztátalan. Csak annak a számára tisztátalan, aki azt tisztátalannak tartja. Ha viszont megbotránkoztatod a testvéredet azzal, amit eszel, akkor nem a szeretetnek megfelelően jársz el. Vigyázz, hogy ne tedd tönkre a testvéredet, akiért Krisztus meghalt! Ne fordulhasson elő, hogy valaki más gyalázatosnak tartja azt, amit te helyesnek gondolsz! Mert Isten Királyságában nem az számít, hogy mit eszel, vagy iszol. Csak az számít, hogy Isten akarata szerint élsz-e, és hogy a Szent Szellem békessége és öröme uralkodik-e benned. Aki tehát így szolgálja Krisztust, annak valóban örül majd Isten, és az ilyen embert a többiek is elismerik. Ezért hát teljes erővel törekedjünk azokra a dolgokra, amelyek a közöttünk lévő békességet, összhangot, egymás épülését és megerősítését szolgálják! Ne romboljátok le Isten munkáját holmi ételek miatt! Mert igaz ugyan, hogy önmagában véve minden étel rituálisan „tiszta”, vagyis megehető, de mégis rosszul teszed, ha olyat eszel, amivel a testvéredet megbotránkoztatod. Inkább ne egyél húst, vagy ne igyál bort, ha ezen a testvéred megütközne! Ne tegyél semmi olyat, amivel a testvéred hitét rombolod! Ezekben a dolgokban a meggyőződésedet tartsd meg magadnak! Legyen ez olyan dolog, amit csak Isten ismer! Boldog és áldott, aki azt teszi, amit helyesnek tart, és emiatt nem kell utólag magát elítélnie. Aki viszont úgy eszik valamit, hogy nem biztos benne, hogy ez helyes, az ítéletet von magára, mert nem a hite és meggyőződése szerint cselekedett. Mert minden, amit nem a hitünk alapján teszünk, bűn. Mi, akik erősek vagyunk, türelmesen el kell viseljük azoknak a gyengeségeit, akik még erőtlenek. Ne a magunk javát keressük hát, hanem mindenben arra törekedjünk, ami a testvéreink javát szolgálja, és őket erősíti! Gondoljátok meg, hogy Krisztus sem a saját javát kereste! Hiszen meg van írva róla az Írásokban: „Mindaz, amivel gyalázóid szidalmaztak téged, Istenem, engem ért.” Mindaz, amit az Írásokban régebben megírtak, most a mi tanításunkat szolgálja. Azért írták le, hogy az Írások által felbátorodjunk, képesek legyünk a türelmes kitartásra, és erősen belekapaszkodjunk a reménységbe. Isten, akitől a kitartást és a bátorítást kapjátok, adja meg nektek, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértésben és harmóniában éljetek egymással! Mindnyájan egy szívvel-lélekkel dicsőítsétek Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját! Ahogyan Krisztus elfogadott titeket, ti is úgy fogadjátok el egymást! Ez dicsőséget hoz Istennek. Mert határozottan állítom, hogy Krisztus azért lett Izráel népének szolgája, hogy ezzel megmutassa nekik: Isten hűségesen megtartja az ősapáinknak tett ígéreteit. Krisztus azonban nemcsak ezért jött, hanem azért is, hogy az Izráelen kívüli nemzetek is dicsőítsék Istent az irántuk való irgalmasságáért, ahogyan ez meg van írva az Írásokban: „Dicsérlek téged, Örökkévaló, a többi népek között, és nevednek zengek éneket.” Majd ismét ezt mondja: „Örüljetek, ti többi nemzetek is, Isten saját népével együtt!” És megint: „Dicsőítsék az Örökkévalót, a többi népek is mindnyájan, dicsérjék őt az összes nemzetek!” És ismét, amint Ézsaiás próféta mondja: „Megjelenik majd Isai utóda, aki azért jut hatalomra, hogy uralkodjon a többi nemzeten, akik mind őbenne reménykednek.” Isten, aki a reménység forrása, csordultig töltsön be titeket örömmel és békességgel — a benne való hitetek által — s így a Szent Szellem erejében a reménységetek is túláradóan bőséges legyen! Testvéreim, meg vagyok győződve róla, hogy telve vagytok jóindulattal, és megvan bennetek minden szükséges ismeret, olyannyira, hogy még egymást is képesek vagytok tanácsolni és helyreigazítani. Ebben a levelemben mégis őszintén írtam nektek néhány dologról, hogy emlékeztesselek benneteket, hiszen Isten maga adott nekem kegyelmet, hogy Krisztus Jézust szolgáljam az Izráelen kívüli népek között. Miközben az örömüzenetet hirdetem a nemzeteknek, valójában papi szolgálatot végzek. Az a célom, hogy a Szent Szellem által az Izráelen kívüli népek is olyan elfogadhatók és megszenteltek legyenek Isten számára, mint az áldozati ajándék az oltáron. Tehát van okom rá, hogy dicsekedjek a munkámmal, amit Istenért végzek. De kizárólag azért merek dicsekedni vele, mert Krisztus Jézus által végzem. Hiszen még említeni se mernék olyan dolgokat, amelyeket a magam erejéből tettem. Csakis olyanokról beszélek, amelyeket Krisztus vitt véghez általam — akár a beszédem, akár a tetteim által —, hogy az Izráelen kívüli népek eljussanak az Isten iránti engedelmességre. Jelek és csodák által, a Szent Szellem erejével végeztem mindezt. Jeruzsálem környékétől kezdve egészen Illíriáig mindenhol hirdettem a Krisztusról szóló örömüzenetet. Így a munkámnak ezt a részét befejeztem. Azonban mindig arra törekedtem, hogy ne ott hirdessem az örömüzenetet, ahol Krisztus neve már ismert volt. Nem akartam olyan alapra építeni, amelyet valaki más fektetett le. Hanem ahogyan meg van írva az Írásokban: „Akiknek eddig nem beszéltek róla, azok is meglátják majd őt. Azok is megértik, akik még nem hallottak róla.” Emiatt nem tudtam eddig eljutni hozzátok, pedig már sokszor szerettelek volna meglátogatni benneteket. [23-24] De most már befejeztem a munkámat ezekben az országokban. Így az a tervem, hogy amikor majd Spanyolországba utazok, akkor titeket is meglátogatlak, hiszen már évek óta szeretnélek látni benneteket. Bizonyára segíteni fogtok nekem, hogy tovább is utazhassak, ha már egy kis időt eltöltöttem nálatok. *** Most azonban előbb Jeruzsálembe kell mennem, hogy ott Isten népét megsegítsem. Ugyanis néhányan a jeruzsálemi testvéreink közül nagyon szegények. A macedóniai és görögországi gyülekezetek pedig elhatározták, hogy gyűjtést rendeznek a szegény jeruzsálemi testvérek számára. Szívesen tették, de ugyanakkor tartoznak is ezzel. Hiszen ezek az Izráelen kívüli népek sok szellemi áldást kaptak a zsidó testvéreken keresztül. Illő tehát, hogy adományaikkal viszonozzák a szellemi áldásokat. Magam viszem el az összegyűjtött adományokat Jeruzsálembe, hogy biztosan megkapják az ottani testvérek. Ha ezt a feladatomat elvégeztem, utána már indulhatok is Spanyolországba. Útközben megállok Rómában, és meglátogatlak benneteket. Biztos vagyok benne, hogy Krisztus áldásának teljességét viszem majd hozzátok. Arra kérlek benneteket, testvéreim, segítsetek nekem azzal, hogy erőteljesen imádkoztok értem Istenhez — Urunk, Jézus Krisztus és a Szent Szellem szeretete által! Imádkozzatok értem, hogy megszabaduljak a júdeai hitetlenektől! Imádkozzatok, hogy az ajándékot, amit viszek, szívesen fogadják a jeruzsálemi testvérek, és azért is, hogy nagy örömmel elmehessek hozzátok, és veletek együtt én is megpihenjek, ha valóban Isten is ezt akarja! Isten, aki békességünk forrása, legyen veletek! Ámen. Ajánlom nektek testvérnőnket, Fébét, aki a Kenkrea városában élő helyi gyülekezet diakónusa. Fogadjátok őt szeretettel az Úrban úgy, ahogyan Isten népéhez illik! Segítsétek mindenben, amire csak szüksége van, mert ő is sokat segített nekem, és másoknak is! Köszöntsétek Priszkát és Akvilát, akik munkatársaim Krisztus Jézusban! Ők életük kockáztatásával mentettek meg engem, amiért hálás vagyok nekik, de nemcsak én, hanem az Izráelen kívüli népek között élő összes helyi gyülekezet is. Köszöntsétek a gyülekezetet, amely a házuknál szokott összejönni. Köszöntsétek az én kedves Epainetosz barátomat is! Ő volt az első, aki Kis-Ázsia tartományában Krisztus követője lett. Köszöntsétek Máriát, aki olyan sokat dolgozott közöttetek! Köszöntsétek Andronikoszt és Juniászt, a rokonaimat, akik régebben velem együtt raboskodtak a börtönben! Előbb lettek hívők, mint én, és nagyra becsülik őket az apostolok között. Köszöntsétek Ampliátuszt, akit nagyon szeretek az Úrban! Köszöntsétek Urbánuszt, munkatársunkat az Úrban, és szeretett barátomat, Sztakhüszt is! Köszöntsétek Apellészt, aki kiállta a próbát, és bebizonyította, hogy igazán szereti Jézust! Köszöntsétek Arisztobuloszt és a családját, meg Heródiónt, a rokonomat, és azokat, akik Narcisszusz családjából az Urat követik! Köszöntsétek Trüfainát és Trüfószát! Ez a két asszony sokat dolgozott az Úrért. Köszöntsétek kedves barátomat, Persziszt, aki szintén sokat tett az Úrért! Köszöntsétek Rufuszt, az Úr kiválasztott szolgáját, és Rufusz anyját, akit én is úgy szeretek, mintha a tulajdon édesanyám lenne! Köszöntsétek Aszünkritoszt, Flegónt, Hermészt, Pátrobászt, Hermászt és a velük levő többi testvért! Köszöntsétek Filologoszt és Júliát, Néreuszt és a nőtestvérét, meg Olümpászt és a velük levő többi testvért is! Köszöntsétek egymást szent csókkal! Krisztus összes helyi gyülekezete köszönt titeket. Figyelmeztetlek benneteket testvéreim, hogy legyetek nagyon óvatosak és vigyázzatok, mert vannak, akik széthúzást és viszályt keltenek, és a testvéreket egymás ellen fordítják. Ezek összezavarják a többiek hitét, és ellenkeznek azzal az igaz tanítással, amit hallottatok. Kerüljétek el őket! Az ilyenek nem Urunkat, Krisztust szolgálják, hanem a saját hasukat! Hízelgéssel és mézes-mázos szavakkal becsapják az egyszerű és ártatlan embereket. A ti engedelmességetek híre azonban már mindenhová eljutott, ezért nagyon örülök nektek! Azt akarom, hogy bölcsek legyetek abban, ami jó, és ne legyen semmi közötök a gonoszhoz. A békesség Istene hamarosan összetiporja a Sátánt a lábatok alatt. Urunknak, Jézusnak kegyelme legyen veletek! Köszönt még benneteket Timóteus, a munkatársam, és rokonaim: Luciusz, Jázon és Szószipatrosz is. Én, Terciusz is köszöntelek benneteket az Úrban, aki ezt a levelet Pál szavai szerint leírom. Köszönt benneteket Gájusz, aki nemcsak az én házigazdám, hanem az egész itteni helyi gyülekezeté is. Köszönt benneteket Erásztosz, a városi kincstárnok, és Kvártusz testvér. [24] Dicsőség Istennek, mert ő meg tud titeket erősíteni az örömüzenet által, amelyet hirdetek, és amely Jézus Krisztusról szól! Ez az a titok, amely kezdettől fogva el volt rejtve, most azonban nyilvánosságra került a próféták írásai által. De az örökké élő Isten parancsa szerint nemcsak nekünk, hanem az összes népnek is kihirdették ezt a titkot, hogy ők is eljussanak a hitből származó engedelmességre. Az egyedül bölcs Istené legyen minden dicsőség Jézus Krisztus által mindörökké! Ámen. Üdvözlet Páltól — akit Isten arra hívott el, hogy Jézus Krisztus apostola legyen — és Szósztenész testvértől! Isten Korintusban élő gyülekezetének szól ez a levél, akik Krisztus Jézus által szentek lettek, s akiket Isten arra hívott el, hogy szent népévé legyenek. Ugyanakkor mindazoknak is szól, akik bárhol a világon segítségül hívják Urunk, Jézus Krisztus nevét, aki az ő Uruk is. Atyánk, az Isten, és az Úr, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet! Mindig hálát adok Istenemnek értetek azért a kegyelemért, amelyet Krisztus Jézussal együtt ajándékozott nektek. Mert Jézusban Isten mindennel megáldott benneteket, különösen a beszéd és az ismeret sokféle ajándékával. Ezáltal minden kétséget kizáróan megerősítette mindazt, amit nektek a Krisztusról mondtam. Így hát az összes kegyelmi ajándék megvan közöttetek, és örömmel várjátok Urunk, Jézus Krisztus megjelenését. Isten mindvégig megerősít majd titeket, hogy Urunk, Jézus Krisztus Napján senki se vádolhasson benneteket. Isten teljesen megbízható, és megtartja ígéreteit! Ő hívott el bennünket, hogy teljes életközösségben éljünk a Fiával, Urunkkal, Jézus Krisztussal. Testvéreim, kérlek benneteket, Urunk, Jézus Krisztus nevében, hogy éljetek egymással összhangban és teljes egyetértésben! Ne legyen köztetek széthúzás, se pártoskodás, hanem állítsátok helyre a harmóniát magatok között mind a gondolkodásban, mind a törekvésben! Ugyanis Khloé családjából néhányan meglátogattak, és tőlük hallottam, hogy nézeteltérések vannak közöttetek. Arra gondolok, hogy közületek egyesek azt mondják: „én Pált követem”, mások: „én Apollós csoportjába tartozom”, megint mások: „én Kéfáshoz tartozom”, vagy ezt: „én pedig közvetlenül Krisztushoz”. Mit gondoltok, talán részekre lehet szaggatni Krisztust? Vagy talán Pált feszítették keresztre, hogy meghaljon értetek? Vagy azért merítkeztetek be, hogy Pál tanítványai legyetek? Hálát adok Istennek, hogy — Kriszpuszt és Gájuszt kivéve — senkit sem merítettem be közületek, hogy senki se mondhassa, hogy az én nevemre merítkezett be. Most jut eszembe, még Sztefanász családját is bemerítettem, de mást valóban nem — amennyire vissza tudok emlékezni. Krisztus ugyanis nem azért küldött engem, hogy bemerítsek, hanem azért, hogy az örömüzenetet hirdessem mindenkinek. Azonban azt is úgy, hogy a Krisztus keresztjéről, vagyis a haláláról szóló üzenet el ne veszítse az erejét — ezért is nem támaszkodtam emberi okoskodásra vagy szónoki fogásokra. A keresztről szóló üzenet bolondság azok számára, akik elvesznek, de számunkra, akik az üdvösség felé haladunk, Istennek erejét jelenti. Ahogyan az Írás mondja: „Lerombolom a bölcsek bölcsességét, az értelmesek értelmét pedig semmivé teszem.” Mire jut itt a „bölcs”? Mit akar az írástudó, vagy a divatos filozófus? Hiszen Isten már e korszak minden bölcsességéről bebizonyította, hogy bolondság! A bölcs Isten úgy határozott, hogy a világ a saját bölcsessége által ne legyen képes őt megismerni. Ezért Isten abban leli örömét, hogy a bolondságnak látszó örömhír üzenetével menti meg azokat, akik ezt hittel elfogadják. A zsidók csodás jeleket kívánnak, a görögök meg a bölcsességet keresik. Mi azonban egyedül Krisztust hirdetjük, akit a keresztre feszítve megöltek! Ezen azonban a zsidók megütköznek, a nem zsidók pedig fel sem tudják fogni, hanem értelmetlenségnek tartják. A meghívottak számára viszont — akár zsidók, akár nem — Krisztus valójában Isten ereje és bölcsessége. Mert amit az emberek Isten „bolondságának” tartanak, az bölcsebb minden emberi bölcsességnél! Amit pedig az emberek Isten „gyengesége” jelének tartanak, az is erősebb minden emberi erőnél! Testvéreim, amikor Isten elhívott benneteket, nem sokan voltak közöttetek — emberi megítélés szerint — bölcsek, hatalmasok, vagy előkelő származásúak. Gondolkozzatok el ezen! Mert Isten azokat választotta, akiket ez a világ bolondoknak tart, hogy ezáltal megszégyenítse a bölcseket. Azokat választotta, akiket a világ gyengének tekint, hogy megszégyenítse azokat, akiket erősnek tartanak. Azokat választotta, akiket a világ megvet és semmibe vesz, hogy semmivé tegye azokat, akiket a világ sokra tart. Mindezt Isten azért tette, hogy előtte senki ne dicsekedhessen! Isten az, aki véghezvitte, hogy ti Krisztusban vagytok. Így lett Krisztus a mi bölcsességünk, és általa fogadott el Isten bennünket. Krisztusban választott külön minket Isten a maga számára, és általa váltott meg bennünket. Amint az Írás mondja: „Aki dicsekszik, csakis az Úrban dicsekedjék!” Testvéreim, amikor hozzátok mentem, nem emberi bölcselkedéssel, vagy különleges ékesszólással ismertettem meg veletek Isten szellemi igazságait. Elhatároztam, hogy minden mást félretéve csakis Jézus Krisztusról fogok nektek beszélni, és róla is úgy, mint aki meghalt a kereszten. Amikor hozzátok érkeztem, gyenge voltam, és szinte reszkettem a félelemtől. Beszédemet és tanításomat nem a bölcs szavak tették meggyőzővé, hanem a Szent Szellem ereje — ez volt a bizonyítéka annak, hogy igazat mondok! Azért történt ez így, hogy a ti hitetek alapja az Isten erejének megtapasztalása legyen, ne pedig valami emberi bölcsesség. A szellemileg érett hívőket azonban tanítjuk a bölcsességre. Csakhogy ez a bölcsesség egészen más, mint a jelenlegi világ bölcsessége! Más, mint azoké, akik most uralkodnak a világ felett, s akik el fognak tűnni a hatalomból. Mi Isten bölcsességét tanítjuk, amelyet ő mindeddig titokban tartott, noha már az idők kezdete előtt arra rendelte, hogy a dicsőségünkre legyen. A világ felett uralkodó hatalmasok közül senki sem ismerte fel ezt a bölcsességet. Hiszen, ha felismerték volna, nem ölték volna meg a kereszten a Dicsőség Urát, Jézust. Mert azt mondja az Írás: „Amit szem nem látott, fül soha nem hallott, ember szíve meg sem sejtett, olyan dolgokat készített Isten azoknak, akik szeretik őt.” Nekünk azonban Isten mégis megmutatta ezeket a dolgokat a Szent Szellem által, aki mindent megvizsgál és kikutat, még magának Istennek a mélységes gondolatait is. Mert senki sem ismerheti a másik ember gondolatait, csakis az illető saját szelleme, amely benne lakik. Ugyanígy, Isten gondolatait sem ismeri más, csak Isten Szelleme. Mi azonban nem ennek a világnak a szellemét kaptuk, hanem az Istentől származó Szent Szellemet, hogy általa megismerjük mindazt, amit Isten nekünk ajándékozott. Amikor ezekről a dolgokról beszélünk, nem az emberek bölcsessége szerint szólunk, hanem úgy, ahogy a Szent Szellem tanít: szellemi dolgokat szellemi módon magyarázunk. Akiben csak a régi, emberi természet él, az nem tudja felfogni az Isten Szellemétől származó dolgokat. Számára mindez csak bolondság. Egyszerűen képtelen megérteni, mivel ezeket csak a Szent Szellem segítségével lehet megismerni. A szellemi ember viszont mindent képes megvizsgálni és helyesen értékelni. Őt azonban — a nem szellemi emberek — nem tudják kiismerni és helyesen értékelni. Mert, ahogyan az Írás mondja: „Ki ismeri és érti az Örökkévaló gondolatait, s tanácsot ki adhat neki?” Márpedig mi Krisztus gondolatai, szándékai és gondolkozásmódja szerint gondolkozunk. Veletek azonban, testvéreim, eddig nem beszélhettem úgy, mint szellemi emberekkel, hanem csak úgy, mint akik a Krisztus követésében még kisgyermekek: nem szellemi, hanem testi természetűek. Úgy tanítottalak benneteket, ahogy az anya tejjel táplálja a gyermekét. Tejjel és nem felnőtteknek való étellel, hiszen azt még nem bírtátok volna el. Sőt, még most sem tudnátok befogadni, hiszen még mindig a régi emberi természet uralkodik bennetek! A köztetek lévő féltékenység és a veszekedések ugyanis ezt mutatják. Úgy viselkedtek, mint a hitetlenek. Amikor egyikőtök azt mondja: „Pált követem”, a másik meg így szól: „én Apollós embere vagyok”, vajon nem úgy beszéltek-e, ahogy a hitetlenek szoktak? Mert ugyan kicsoda Apollós, és kicsoda Pál? Csak Isten szolgái, akik elvezettek benneteket a hitre, ahogyan az Úr erre képessé tette őket. Igen, én ültettem el bennetek az Isten beszédét, Apollós öntözte a palántát, de mégis Isten az, aki felnevelte. Tehát nem az a fontos, aki elülteti, sem nem aki öntözi, hanem egyedül Isten, mert ő neveli fel. Aki elülteti, meg aki öntözgeti, egy célért dolgoznak, és mindketten jutalmat kapnak érte. Hiszen mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig az ő gazdasága: kertje és szántóföldje vagytok. Milyen anyagból építed a házadat? Vagy egy másik hasonlattal, olyanok vagytok, mint a lakóház, amelynek Isten a tulajdonosa. Mint bölcs építőmester, én fektettem le a ház alapját, ahogy Isten erre képessé tett. A további építést azonban már mindenki maga végzi! Jól vigyázzatok, mit és hogyan fogtok erre az alapra építeni! A ház alapja már készen van: Jézus Krisztus ez az alap, hiszen más alapot senki sem készíthet. Erre az alapra azután mindenki ráépítheti a maga házát, amelyhez különböző anyagokat használhat fel: aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, vagy szalmát. Hogy milyen anyagból épített, az az Ítélet Napján fog kiderülni. Mert az a nap tűzzel jön el, és próbára teszi, hogy ki milyen anyagból építkezett. Ha valakinek a háza kiállja a tűz próbáját, akkor jutalmat kap. Ha viszont leég a háza, kárt szenved. Ő maga ugyan megmenekül, de csak úgy, mint akit az égő házból mentenek ki a tűzön keresztül. Nem tudjátok, hogy ti Isten Temploma vagytok, és Isten Szelleme lakik bennetek? Ha valaki pusztítja Isten Templomát, azt Isten is el fogja pusztítani. Mert Isten Temploma szent — és ti vagytok ez a Templom! Senki se csapja be magát! Ha valaki közületek azt gondolja, hogy a jelenlegi világ szerint bölcsnek számít, inkább legyen „bolonddá”, hogy valóban bölcs lehessen. Miért? Mert ennek a világnak a bölcsessége Isten szemében bolondság. Ahogyan az Írás is mondja: „Isten a saját ravaszságukkal ejti csapdába a bölcseket.” Másutt: „Az Örökkévaló ismeri a bölcsek gondolatait, és tudja, hogy semmit sem érnek.” Azért senki se dicsekedjék emberekkel, hiszen minden a tiétek: Pál, Apollós, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelen meg a jövendő is. Minden a tiétek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus meg Istené. Mi Krisztus szolgái vagyunk, és Isten ránk bízta a titkait — így tekintsen ránk mindenki! Akire pedig rábíztak valamit, attól elvárják, hogy hűséges és megbízható legyen. Én azonban nem törődöm vele, mi a véleményetek rólam, és hogyan ítéltek meg engem. Az sem érdekelne, ha a bíróság ítélkezne felettem, sőt, még én sem mondok ítéletet magamról. Bár a lelkiismeretem tiszta, ez még nem bizonyítja, hogy ártatlan vagyok. Maga az Úr fog felettem ítélkezni! Azért ne mondjatok ítéletet senkiről idő előtt, vagyis mielőtt az Úr eljön! Várjátok meg őt! Majd ő derít fényt arra, amit ma még a sötétség takar el a szemünk elől. Napvilágra hozza még a szív legrejtettebb szándékait is! Akkor majd Istentől kapja meg mindenki az őt megillető dicséretet. Testvéreim, mindezt tiértetek mondtam, és Apollóst, meg magamat csak a példa kedvéért említettem. Tanuljátok meg, mit jelent ez: „Ne menj túl azon, amit az Írás mond!” Ne dicsekedjetek az egyik emberrel a másik ellenében. Miért gondolod magadat a másiknál különbnek, hiszen amid van, azt mind Istentől kaptad ajándékba! Ha pedig ez így van, akkor miért dicsekszel vele úgy, mintha magad szerezted volna? Azt hiszitek, hogy már mindent bőségesen megkaptatok, s mindenben meggazdagodtatok. Már királynak érzitek magatokat — de nélkülünk. Bárcsak valóban királyok lennétek, hiszen akkor mi is veletek együtt uralkodhatnánk. Úgy gondolom, Isten minket, apostolokat — mindenki szeme láttára — az utolsó helyre állított, s olyanok lettünk, mint akiket halálra szántak. Látványosságává lettünk az egész világnak: angyaloknak, embereknek egyaránt. Krisztushoz tartozunk — ezért mindenki bolondnak néz minket. Ti azonban bölcseknek tartjátok magatokat Krisztusban. Mi vagyunk a gyengék, ti pedig azt hiszitek, hogy erősek vagytok. Benneteket tisztelnek, bennünket ellenben megvetnek. Mindeddig ilyen az életünk: éhezünk és szomjazunk, ruhánk sincs elegendő, sokszor meg is vernek bennünket, hajléktalanok és hontalanok módjára megyünk helyről-helyre, s közben a saját kezünkkel, kemény munkával keressük meg a kenyerünket. Akik átkoznak, azokat áldjuk, s ha üldöznek bennünket, kitartással tűrjük. Mikor szidalmaznak, szelíden válaszolunk. Mind a mai napig úgy bánnak velünk, mintha a világ szemetje, a föld szégyene lennénk. Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek, hanem hogy figyelmeztesselek titeket, mint féltett gyermekeimet. Mert lehetne akár tízezer tanítómesteretek is a Krisztusban, de édesapátok csak egy van, hiszen az örömhírt tőlem hallottátok! Így lettem a Krisztus Jézusban a szellemi édesapátok. Kérlek hát, kövessétek az én példámat! Éppen azért küldtem el hozzátok Timóteust, akit szeretek, és aki hűséges szellemi gyermekem az Úrban, hogy juttassa eszetekbe, hogyan élek Krisztusban. Ezt az életmódot tanítom mindenhol, minden helyi gyülekezetben. Néhányan közületek büszkék és önteltek lettek. Azt gondolják, hogy úgysem jutok el hozzátok. Azonban, ha az Úr is úgy akarja, bizony meglátogatlak benneteket, mégpedig hamarosan! Akkor majd kiderül, hogy ezek a büszkék valóban olyan erősek-e, vagy csak a hangjuk nagy. Mert Isten Királysága nem abból áll, hogy beszélünk róla, hanem Isten erejének megnyilvánulásából. Mit akartok? Szeretettel és szelídséggel menjek hozzátok, vagy fenyítés céljából? Azt a hírt hallottam, hogy szexuális bűnök is előfordulnak köztetek. Sőt, olyan bűn is, amelyre még azok között sincs példa, akik nem ismerik Istent: hogy valaki közületek a mostohaanyjával él együtt. Ti meg annyira önteltek vagytok, hogy ez nem is bánt benneteket? Miért nem külditek el magatok közül ezt a férfit? Bár én most távol vagyok tőletek, szellemben mégis ott vagyok köztetek. Már el is határoztam, hogy mit kell tenni az ilyen emberrel. Úgy hoztam ezt az ítéletet, mintha ott lennék közöttetek. Gyűljetek össze az Úr Jézus nevében, és szellemben én is ott leszek veletek. Akkor Urunk, Jézus hatalmával kiszolgáltatjuk a Sátánnak azt a férfit. Ez ugyan most a teste romlását, vagy pusztulását jelenti, azonban szelleme mégis megmenekülhet az Úr Napján. Nem helyes, hogy ilyen önteltek vagytok! Nem ismeritek a mondást: „Egy kevés kovásztól is megkel az egész tészta”? Tisztítsátok hát ki magatok közül azt a régi „kovászt”, hogy teljesen új „tésztává” legyetek! Olyanok lettetek, mint a kovásztalan kenyér, hiszen Krisztust, a mi páskabárányunkat már feláldozták! Azért a tisztaságnak és az igazságnak kovásztalan kenyerével ünnepeljünk, ne pedig a rosszaság és gonoszság régi kovászával! Előző levelemben írtam már nektek, hogy ne legyen semmi közötök a szexuális bűnökben élő emberekhez. De ezt nem úgy értettem, hogy semmiféle kapcsolatot ne tartsatok a jelenlegi világ embereivel, akik szexuális bűnökben élnek, pénzimádók, becsapják egymást, és bálványokat imádnak. Hiszen, ha tőlük teljesen el akarnátok zárkózni, akkor ki kellene mennetek a világból. Azt írtam nektek, hogy ne vállaljatok közösséget az olyan emberrel, aki magát Krisztusban a testvéreteknek mondja, mégis szexuális bűnökben él, vagy a pénz a mindene, vagy bálványokat imád, vagy káromkodik, vagy részeges, vagy csaló. Az ilyennel még csak ne is egyetek együtt! [12-13] Nem az én dolgom, hogy ítéletet mondjak a gyülekezeten kívüliekről. Ti is csak azok felett bíráskodhattok, akik a gyülekezethez tartoznak. A többieket majd Isten fogja megítélni. Az Írás azt mondja: „Űzzétek ki magatok közül a gonosz embert!” Ha közületek valakinek vitás ügye van a hívő testvérével, hogyan merészel a polgári bíróságra menni? Hiszen azok ott a bíróságon nem ismerik Istent! Nem szégyellitek magatokat? Miért nem Isten népe elé viszitek az ügyet? Nem tudjátok, hogy egyszer majd Isten népe fogja a világot kormányozni? Akkor közönséges dolgokban mennyivel inkább illetékesek vagytok helyesen ítélni! Nem tudjátok, hogy angyalok felett kell majd uralmat gyakorolnunk? Mennyivel inkább ítélhetünk hát közönséges ügyekben. Amikor mindennapi dolgokban vannak vitáitok, miért fogadtok el bírónak olyanokat, akiknek semmi közük a helyi gyülekezethez? Szégyelljétek magatokat! Hát nincs köztetek egyetlen bölcs ember sem, aki a testvérek közötti vitában igazságos ítéletet tudna hozni? Inkább a hitetlenek bírósága elé mentek, hogy előttük vitatkozzon testvér a testvérrel? Egyáltalán, már az is szégyen és vereség, ha az egyik testvér a másik ellen a bírósághoz fordul panaszával. Miért nem tűritek el inkább az igazságtalanságot? Miért nem viselitek el, ha valaki kárt okoz nektek? Ehelyett ti magatok vagytok igazságtalanok, és kárt okoztok a másiknak, aki ráadásul hitben a testvéretek. [9-10] Vagy talán nem tudjátok, hogy igazságtalan emberek nem vehetnek részt Isten Királyságában? Ne csapjátok be magatokat! Isten Királyságában nem vehetnek részt a szexuális bűnökben élők, vagy bálványimádók, vagy házasságtörők, vagy prostituáltak, vagy homoszexuálisok, vagy tolvajok, vagy pénzimádók, vagy részegesek, vagy káromkodók, vagy csalók. *** Pedig néhányan ilyenek voltak közületek is. Isten azonban megtisztított, a maga számára elkülönített, és elfogadott benneteket az Úr Jézus Krisztus nevében és Istenünk Szelleme által. „Semmi sem tilos a számomra” — írtátok a leveletekben. Erre azt válaszolom: igen, de nem minden válik a javatokra! Még ha igaz is, hogy semmi sem tilos, azt azonban nem hagyhatom, hogy bármi is a szolgájává tegyen! „Az étel a gyomornak való, a gyomor meg az ételnek” — mondjátok. Ez igaz ugyan, de Isten ezt is, azt is félre fogja tenni, és többé nem lesz szükség rájuk. Testetek azonban nem arra való, hogy a szexuális bűnöket szolgálja, hanem hogy az Urat szolgáljátok vele. Az Úr pedig gondot visel a testetekre is. Isten nemcsak Urunkat, Jézust támasztotta fel a halálból, hanem minket is fel fog támasztani hatalmas ereje által! Nem tudjátok, hogy testetek olyan szorosan hozzá tartozik Krisztushoz, mint az emberhez a testrészei? Ezért hát soha ne szakítsátok el testeteket Krisztustól, hogy egy prostituálttal kapcsoljátok össze! Isten mentsen, hogy ez előforduljon! Vagy talán nem tudjátok, hogy ha valaki egy prostituálttal szexuálisan egyesül, akkor a testük eggyé lesz? Ahogy az Írás mondja: „a kettő egy testté lesz”. Aki azonban az Úrhoz kapcsolódik, az szellemben egyesül vele. Fussatok el a szexuális bűnöknek még a közeléből is! Minden más bűn, amelyet elkövet az ember, a testén kívül van, aki azonban szexuális bűnt követ el, az a saját teste ellen vétkezik. Tudjátok meg, hogy a testetek a bennetek lakó Szent Szellem temploma! Igen, a Szent Szellem tulajdona, akit Istentől kaptatok, ezért többé már nem ti rendelkeztek a testetekkel! Isten nagyon drága váltságdíjat fizetett értetek — szerezzetek hát dicsőséget Istennek a testetekkel is! Most pedig a leveletekben feltett kérdésekre válaszolok. Azt írtátok: „Jobb a férfinak, ha egyáltalán nem is nyúl asszonyhoz.” Én meg azt mondom: a szexuális bűnök veszélye miatt minden férfi házasodjon meg, és minden leány menjen férjhez. A férj adja meg a feleségének, amivel tartozik neki, és ugyanígy a feleség is a férjének. Nem a feleség rendelkezik a saját testével, hanem a férje. Hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a feleségét szolgálja vele. Ne tagadjátok meg a másiktól, hogy a testetekkel is szolgáljátok egymást! Csak közös megegyezéssel tartózkodjatok a házasélettől, és akkor is csak egy ideig, ameddig teljesen az imádkozásra fordítjátok minden figyelmeteket. Azután ismét legyetek együtt, hogy a Sátán ne tudjon benneteket szexuális kívánságokkal kísérteni. Mindezt azonban azért mondom, mert kedvezni akarok nektek, nem pedig parancsként. Szeretném, ha mindenki úgy élne, mint én, de Isten mindegyikünknek más-más ajándékot adott: az egyiknek ilyet, a másiknak másfélét. Akik még nem élnek házasságban, vagy már megözvegyültek, azoknak azt üzenem: jobban teszik, ha továbbra is egyedül maradnak, mint ahogyan én is élek. Azonban, ha nem tudják magukat megtartóztatni, inkább házasodjanak meg, illetve menjenek férjhez. Mert jobb házasságban élni, mint a szexuális kívánság tüzében égni. Azoknak, akik házasságban élnek, azt a parancsot küldöm — és ez valójában az Úr Jézus parancsa! —, hogy az asszony ne hagyja el a férjét, se ne váljon el tőle! Ha pedig mégis elválik, utána ne menjen férjhez máshoz, inkább béküljön ki a férjével! Parancsolom a férjeknek is, hogy feleségüktől ne váljanak el, se ne hagyják el őket! A többieknek pedig én mondom, nem az Úr: ha egy hívő férfinak hitetlen felesége van, aki együtt akar vele élni, a férj ne váljon el a feleségétől! Ha valamelyik hívő asszonynak hitetlen férje van, aki együtt akar vele élni, az asszony ne váljon el a férjétől! Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, és a hitetlen feleség meg van szentelve hívő férje által. Ha nem így lenne, akkor közös gyermekeik nem tartoznának Isten népéhez, így azonban ezek a gyermekek is szentek. Ha azonban a hitetlen férj, vagy feleség el akar válni hívő házastársától, ám váljon el! Ilyen esetben a hívő férj, vagy a hívő feleség nincs hozzákötve a hitetlen házastársához, hanem szabad. Isten azonban arra hívott el benneteket, hogy egymással békességben éljetek. Te hívő feleség, talán még megmentheted a hitetlen férjedet! Te hívő férj, talán még megmentheted a hitetlen feleségedet! Mindenki folytassa azt az életmódot és hivatást, amelyet Isten adott neki! Éljen úgy, ahogyan akkor élt, amikor Isten megszólította. Így rendelkezem az összes helyi gyülekezetben. Ha például valaki már körül volt metélve, amikor Isten megszólította, ne akarjon ezen változtatni! Akit viszont körülmetéletlen állapotban hívott el az Úr, az ne akarjon körülmetélkedni, mert nem az a fontos, hogy valaki körül van metélve, vagy nincs. Csak egy dolog számít: az Isten parancsainak való engedelmesség. Mindenki maradjon meg abban az állapotában, ahogyan elhívta az Úr! Rabszolgaként kaptad az elhívást? Ne bánkódj emiatt! Azonban ha szabaddá lehetsz, akkor élj a lehetőséggel! Mert az a rabszolga, akit az Úr elhívott, szabad ember az Úrban. Másfelől viszont, aki szabad emberként kapta az elhívást, az meg Krisztus rabszolgája lett. Drága váltságdíjat fizetett értetek Isten, ezért csak őt szolgáljátok, ne másokat! Testvéreim, bármilyen állapotban is ért benneteket Isten hívása, maradjatok meg abban azután is, amikor már Istennel együtt éltek. Most szeretnék azokról írni, akik még nem házasodtak meg, illetve nem mentek férjhez. Erre nézve ugyan nem kaptam parancsot az Úrtól, de tanácsot azért adhatok. Úgy mondom ezt, mint akit az Úr a kegyelme által megbízhatóvá tett. Azt gondolom, hogy a mostani nehéz időkben az a helyes, ha mindenki abban az állapotban marad, ahogyan éppen most van. Ha megnősültél, akkor ne akarj elválni! Ha nincs feleséged, ne is keress magadnak! Azonban ha mégis megnősülsz, nem vétkezel, és ha a leány férjhez megy, ő sem vétkezik. Az ilyeneknek azonban gondjaik lesznek a mindennapi életben — én pedig szeretnélek benneteket ezektől megkímélni. Azért mondom ezt, testvéreim, mert a hátralévő idő már nagyon rövid. Ezért mostantól fogva, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem is volna. Akik sírnak, mintha nem sírnának, akik örülnek, mintha nem örülnének, aki vásárol valamit, mintha semmije se lenne! Akik használják, amit ez a világ nyújt, úgy éljenek vele, mintha semmi közük nem lenne hozzá, mert a világ jelenlegi formája és rendszere hamarosan elmúlik. Azt szeretném, hogy gondok és aggodalmak nélkül éljetek. Az a férfi, aki nem házasodik meg, az Úr tetszését keresi, és az Úr munkájára van gondja. Viszont aki megházasodott, az a világi dolgokkal törődik, és a felesége kedvét keresi. Így kétfelé oszlik a figyelme: kedvét keresi az Úrnak is, meg a feleségének is. Hasonlóképpen az asszony, aki már nincs férjnél, vagy a leány, aki még nem ment férjhez, az Úr dolgaira visel gondot, és egyedül az Urat szolgálja testével és szellemével egyaránt. A férjes asszony azonban a mindennapi dolgokkal törődik, és a férje kedvét keresi. Mindezt a ti érdeketekben mondom, nem azért, hogy korlátozzalak benneteket. Abban szeretnék segíteni, hogy helyesen és jó rendben éljetek, és teljes odaadással szolgáljátok az Urat. Ha egy férfi úgy gondolja, hogy a menyasszonya lassan túlhaladja a házasságra legalkalmasabb kort, és ezért feleségül akarja venni, ám vegye feleségül. Azzal, hogy összeházasodnak, nem vétenek semmit. Egy másik férfi azonban lehet, hogy arra a szilárd meggyőződésre jut, hogy nem akar megházasodni, és teljesen szabadon dönthet ebben, semmi sem kényszeríti. Így eldöntheti, hogy mégsem veszi feleségül azt a leányt, akit korábban eljegyzett. Ez a férfi is helyesen döntött. Tehát az is helyesen teszi, aki a menyasszonyával összeházasodik. Aki azonban nem házasodik meg, az még helyesebben cselekszik. A férjes asszony maradjon a férjével, amíg a férje él. Ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez akar, csakhogy az új férje is az Úr követője legyen. Azonban boldogabb lesz, ha nem megy újra férjhez. Ez a véleményem, és hiszem, hogy Isten Szelleme bennem lakik. Most pedig a bálványoknak felajánlott ételáldozattal kapcsolatban írok nektek. Ahogy írtátok, „mindnyájan jól ismerjük ezeket a dolgokat”. Azonban a puszta ismeret még nem elég, mert a tudás önmagában csak felfuvalkodottá tesz. A szeretet ellenben a többieket erősíti. Ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő már „tud valamit”, akkor még semmit sem ismer úgy, ahogy kellene. De ha valaki igazán szereti Istent, azt Isten is közelről és bensőségesen ismeri. A bálványoknak felajánlott ételáldozatokról tehát azt mondom: tudjuk, hogy a bálványok valójában semmik, és csak egyetlen Isten van. Mert vannak úgynevezett „istenek”, akár az égben, akár a földön — és valóban sok ilyen „isten” és „úr” van —, nekünk azonban csak egyetlen Istenünk van, az Atya, akitől a mindenség származik. Mi őérte élünk. Hasonlóképpen, egyetlen Úr van, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, és mi is őáltala élünk. Ezt azonban nem minden hívő testvérünk tudja! Vannak, akik nemrég még a bálványokat tisztelték. Ha az ilyen ember továbbra is eszik a bálványoknak áldozott ételből, akkor úgy érzi, hogy még mindig a bálványokhoz tartozik. Mivel pedig nem biztos benne, hogy ezt helyesen teszi, rossz a lelkiismerete. Isten számára azonban nem az tesz bennünket kedvessé, hogy mit eszünk, vagy mit nem. Nem lesz belőle hátrányunk, ha visszautasítunk egy ételt, és attól sem leszünk jobbak, ha elfogyasztjuk. Csak arra vigyázzatok, hogy a ti szabadságotok — vagyis, hogy akármit megehettek — nehogy megütközést okozzon azoknak, akik még gyengék a hitben! Mert lehet, hogy a felfogásod helyes, de megláthat téged egy ilyen gyenge testvér, amint éppen együtt étkezel a bálványimádókkal a hamis istenek templomában. Ezen felbátorodva azután ő is eszik a bálványoknak áldozott ételekből — annak ellenére, hogy ezt ő helytelennek tartja. Így azután a szabad gondolkodásoddal te okozod a vesztét a testvérednek, akiért Krisztus meghalt. Amikor ilyen módon vétkeztek a testvéretek ellen, akkor valójában Krisztus ellen vétkeztek. Megsebzitek a testvéretek erőtlen lelkiismeretét azzal, hogy miattatok olyat tesz, amit rossznak tart. Ezért ha a testvérem megütközik azon, hogy én megeszek valamit, akkor inkább sohasem eszem húst, csakhogy ezt elkerüljem! Talán nem vagyok szabad ember? Nem vagyok apostol? Vajon nem láttam Urunkat, Jézust a saját szememmel? Vagy talán nem az én munkám eredménye az, hogy ti az Úrban vagytok? Ha mások nem is fogadnak el apostolnak, nektek bizony, az vagyok! Ennek ti magatok vagytok a bizonyítékai! Így védekezem azokkal szemben, akik megkérdőjelezik a szolgálatomat. Ezt válaszolom nekik: Talán nincs jogunk hozzá, hogy elfogadjuk az ételt és italt, amivel megkínálnak? Vagy nincs jogunk arra, hogy magunkkal vigyük hívő feleségünket, mint a többi apostolok, az Úr testvérei és Kéfás teszik? Csupán nekem és Barnabásnak kell a magunk kezével dolgoznunk, hogy megkeressük a magunk kenyerét? Ugyan ki katonáskodik a maga költségén? Ki ültet szőlőt úgy, hogy nem eszik annak gyümölcséből? Vagy ki legelteti a nyájat úgy, hogy nem iszik a birkák tejéből? Vajon amit mondok, csupán emberi vélemény? Vajon nem ugyanezt mondja a Mózesi Törvény is? Ott ugyanis ez van megírva: „Ne kösd be a száját a nyomtató ökörnek!” Talán Istennek csak az ökrökre van gondja? Nem értünk parancsolta ezt? Bizony, értünk van megírva, hogy aki a földet műveli, azzal a reménységgel szánt, hogy ő is részt kap majd a termésből! Hasonlóképpen van megírva ugyanez arról a munkásról is, aki csépel. Mi szellemi „magokat” vetettünk el köztetek. Vajon nagy dolog-e, ha úgy „aratunk”, hogy anyagi javakat kapunk tőletek cserébe? Ha másoknak joguk van ehhez, nekünk sokkal inkább jogunk lenne rá! Csakhogy mi nem éltünk ezzel a jogunkkal, és nem fogadtunk el tőletek semmit. Inkább mindent eltűrünk, hogy ne akadályozzuk Krisztus örömhírének terjedését. Nem tudjátok, hogy akik Jeruzsálemben a templomi szolgálatot végzik, onnan kapják az élelmüket is?! Akik az oltár körül szolgálnak, azok részt kapnak az oltárra vitt adományokból. Ehhez hasonlóan rendelte az Úr is, hogy akik az örömhírt terjesztik, azok abból is éljenek meg. Én azonban ezekkel a jogokkal nem éltem. Nem is azért írom mindezt, hogy engem is ti tartsatok el. Inkább meghalnék, mint hogy másoknak terhére legyek. Ha az örömüzenetet hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj lenne nekem, ha nem végezném ezt a munkát! Ha a magam jószántából tenném, jutalmat érdemelnék. De nincs más választásom: köteles vagyok mindenkinek hirdetni az örömüzenetet, hiszen ezzel vagyok megbízva. Így tehát, mi az én jutalmam? Az, hogy mindezt ingyen teszem! Nem élek azzal a jogommal, amely az örömüzenet hirdetőjét megilleti. Bár én minden embertől független vagyok, mégis mindenki rabszolgájává tettem magamat, hogy minél több embert nyerjek meg Krisztusnak. A zsidóknak olyanná lettem, mint egy zsidó, hogy megnyerjem őket. A Mózesi Törvény alatt élőknek olyanná lettem, mint aki a Törvény alatt él, hogy megnyerjem őket — pedig én magam nem élek a Törvény uralma alatt. A Törvény nélkül élőknek olyanná lettem, mint egy Törvény nélkül élő, hogy megnyerjem őket is — bár Isten törvényét egyáltalán nem utasítom el, hanem Krisztus törvénye szerint élek. A gyengéknek olyanná lettem, mint aki gyenge, hogy őket is megnyerjem. Mindenkinek mindenné lettem, hogy minden lehetséges módon megnyerjek Krisztus számára, akit csak lehet. Mindezt az örömhírért teszem, hogy én is részese lehessek az örömhír által megígért jutalomnak. Tudjátok, hogy a versenypályán sok versenyző fut, de csak egyikük lesz a győztes, és ő kapja a díjat. Úgy fussatok hát, hogy győzzetek! Minden sportoló, aki a versenyre készül, nagy önuralommal végzi az edzéseket, és minden tekintetben fegyelmezetten él, hiszen meg akarja nyerni a versenyt, hogy megkapja a győztesnek járó koszorút. Az a koszorú azonban nem marad meg örökké, hanem elhervad. Mi ellenben olyan jutalmat fogunk kapni, amely örökké megmarad. Ezért hát, ami engem illet, úgy futok, hogy a biztos célt mindig a szemem előtt tartom. Úgy küzdök, mint az ökölvívó, aki pontosan eltalálja ellenfelét, és nem a levegőbe csapkod. Keményen megfegyelmezem és szolgámmá teszem hát a testemet, mint egy sportoló, mert nem akarom, hogy miközben az örömüzenetet hirdetem, engem kizárjanak a versenyből. Testvéreim, azt akarom, hogy tudjátok, mi történt őseinkkel, akiket Mózes vezetett. Ők mindannyian a felhő alatt voltak, és gyalog mentek keresztül a tengeren. Mind Mózes követői lettek, amikor a felhő betakarta őket, és átkeltek a tengeren. Mindannyian ugyanazt a természetfölötti eredetű ételt ették, és ugyanazt a természetfölötti eredetű vizet itták. Ugyanis abból a szellemi kősziklából ittak, amely követte őket — az a kőszikla pedig Krisztus volt. A nép túlnyomó többségében azonban Isten nem lelte kedvét, ezért azok sorra elhullottak a pusztai vándorlás alatt. Ami velük történt, intő példa számunkra, hogy mi ne kívánjunk gonosz dolgokat, mint ők! Ne imádjatok hamis isteneket, mint ők! Ahogy az Írás mondja: „Leült a nép enni-inni, és fölkelt táncolni.” Szexuális bűnöket se kövessünk el, mint ahogyan közülük sokan, és emiatt egyetlen napon huszonhárom ezren pusztultak el. Krisztus türelmét se tegyük próbára, mint azok közül egyesek, akiket ezért kígyók pusztítottak el. Ne elégedetlenkedjetek, mint közülük sokan, akiket ezért megölt a pusztító angyal. Mindezek azért történtek, hogy tanuljunk a példájukból! Azért írták le, hogy figyelmeztessenek bennünket, akik ennek a korszaknak a végén élünk. Azért aki azt gondolja, hogy ő biztosan áll, vigyázzon, nehogy elessen! Eddig még csak olyan próbatétel ért benneteket, amely minden más embert is előbb-utóbb elér. Isten azonban hűséges, ezért nem fogja megengedni, hogy túl nehéz megpróbáltatásnak legyetek kitéve. Sőt, amikor a próbatétel kellős közepén vagytok, utat nyit nektek, hogy kiszabaduljatok belőle. Így ki fogjátok bírni a megpróbáltatást. Ezért kedveseim, mindenképpen kerüljétek a bálványimádást! Úgy szólok hozzátok, mint értelmes emberekhez, gondoljátok meg jól, amit mondok! Az „áldás-pohár”, amelynél áldást mondunk, vajon nem azt jelenti-e, hogy közösségben vagyunk Krisztus vérével, vagyis a halálával? A kenyér pedig, amelyből együtt eszünk, vajon nem azt jelenti-e, hogy közösségben vagyunk a Krisztus „Testével”? Csak egyetlen kenyér van, mi pedig sokan vagyunk. Mégis egyetlen „Testet” alkotunk sokan, mert valamennyien abból az egyetlen kenyérből veszünk egy-egy darabot. Gondoljatok csak Izráel népére! Amikor ők az áldozati állatok húsából esznek, közösségben vannak az áldozati oltárral, igaz? Ezzel azonban egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a hamis isteneknek és a bálványoknak áldozott hús valami fontos dolog lenne. Azt sem gondolom, hogy maguk a bálványok fontosak lennének. Dehogyis! Azt mondom, hogy amit az emberek a bálványoknak áldoznak, azt valójában gonosz szellemeknek adják, és nem Istennek. Én azonban nem akarom, hogy a gonosz szellemekkel legyetek közösségben! Nem tehetitek meg, hogy az Úr poharából is isztok, meg a gonosz szellemek poharából is. Nem ehettek az Úr asztalának ételéből is, meg a gonosz szellemek asztalának ételéből is. Vagy magunkra akarjuk haragítani az Urat? Talán erősebbek vagyunk nála? „Semmi sem tilos a számomra” — mondjátok. Ez igaz, de nem minden válik a javatokra — válaszolom erre. Igen, mindent szabad, de nem minden szolgálja a többiek javát és épülését! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt! Inkább egymásnak segítsetek, és a másik javát keressétek! Mindenfajta húst megehettek, amelyet a boltokban árulnak. Ne kérdezzétek, honnan származik! Nyugodtan megehetitek, nem kell aggódnotok, mert „az Úré az egész Föld és minden, ami rajta van”. Ha tehát egy hitetlen ember vendégségbe hív benneteket, és el akartok hozzá menni, mindent megehettek, amivel megkínál. Ne kérdezzétek, honnan származik, és ne aggódjatok amiatt, hogy szabad-e megennetek. Ha viszont valaki azt mondja a vendégségben: „Ezt az ételt valamilyen bálványnak, vagyis hamis istennek áldozták” — akkor ne egyetek belőle! Miért? Hogy ne okozzatok kárt annak a hitében, aki figyelmeztetett erre. Hiszen az az ember úgy gondolhatja, hogy az ilyen ételt nem szabad megenni. Nem arról beszélek, hogy te mit tartasz jónak, vagy rossznak, hanem arról, hogy az a másik ember rossznak tartja, ha te megeszed az ilyen ételt. Csak emiatt mondom, hogy ne edd meg, mert egyébként nem kellene törődni vele, hogy az a másik mit gondol. Hiszen én mindig hálát adok Istennek, amikor eszem. Ha pedig hálaadással eszem valamit, akkor ne hibáztasson érte senki! Tehát akár esztek, akár isztok, vagy bármit tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek! De ne tegyetek semmi olyat, ami akár a zsidókban, akár a nem zsidókban, akár Isten eklézsiájában megütközést kelt! Én is erre törekszem. Mindenkinek igyekszem a tetszését megnyerni, és nem azzal törődöm, ami nekem, hanem azzal, ami másoknak jó. Mert azt akarom, hogy mindannyian üdvösségre jussanak. Kövessétek tehát a példámat, ahogy én is követem Krisztust! Dicsérlek benneteket, hogy minden dologban emlékeztek rám, és hűségesen követitek mindazt, amire tanítottalak benneteket. Azt akarom azonban, hogy értsétek meg: Krisztus a „feje” minden férfinak, a férj „feje” a feleségének, Krisztusnak pedig az Atya-Isten a „feje”. Ezért minden férfi, aki befedett fejjel imádkozik, vagy prófétál, szégyent hoz arra, aki az ő „feje”. Ha viszont egy asszony fedetlen fejjel imádkozik, vagy prófétál, akkor szégyent hoz arra, aki az ő „feje”. Hiszen, ha nem fedi be a fejét, az olyan, mintha kopaszra nyírták volna! Mert ha valamelyik nő nem takarja be a fejét, akkor akár le is nyírathatja a haját. De ha szégyen lenne a számára kopaszra nyírt fejjel járni, akkor inkább takarja be a fejét! A férfinak azonban nem illő, hogy befedje a fejét. Miért? Mert a férfit Isten úgy teremtette, hogy őrá hasonlítson, és a dicsőségét tükrözze. Ehhez hasonlóan a feleség is a férje dicsőségét tükrözi. Mert nem a férfi származik az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Nem a férfit teremtette Isten az asszony számára, hanem az asszonyt a férfi számára. Ezért szükséges, hogy az asszony takarja be a fejét valamivel, és így jelezze, hogy valakinek a hatalma és védelme alatt áll. Ez szükséges az angyalok miatt is. Az Úrban azonban az asszony sem független a férfitől, és a férfi sem független az asszonytól. Mert egyfelől az asszony a férfiból származik, másfelől viszont az asszonyok szülik a férfiakat. Valójában mind a kettő Istentől származik. Döntsétek el magatok, illik-e, hogy az asszony fedetlen fejjel imádkozzon Istenhez? Vagy nem arra tanít benneteket a természet is, hogy szégyen az, ha egy férfi hosszú hajat visel, a nőnek pedig ékessége a hosszú haja? Hiszen ez a természet adta fátyol a fején! Ha pedig valaki ebben a dologban továbbra is vitatkozni akar, tudja meg, hogy sem mi, sem az Isten gyülekezetei nem értünk egyet vele. A következő dologban, amelyben most rendelkezem, nem tudlak benneteket megdicsérni. Mert amikor összejöttök, annak több a kára, mint a haszna! Először is, úgy hallom, hogy amikor a helyi gyülekezetben összejöttök, akkor is csoportokra váltok szét. Azt hiszem, ez valóban így is van. Az ugyanis elkerülhetetlen, hogy különböző szakadások történjenek közöttetek, hiszen így válik mindenki előtt nyilvánvalóvá, hogy kik azok, akik ezt a próbát kiállták. Amikor tehát összegyűltök, valójában nem is az Úrvacsorában vesztek részt, hiszen, amikor leültök enni, mindegyikőtök a saját ételét eszi, amelyet otthonról hozott. Így azután az egyik éhes marad, a másik pedig lerészegedik. Hát nincs saját otthonotok, hogy ott egyetek és igyatok? Ennyire lebecsülitek Isten gyülekezetét, és meg akarjátok szégyeníteni a szegényeket? Mit mondjak erre? Megdicsérjelek benneteket? Ezért biztosan nem! Mert én közvetlenül az Úrtól kaptam, amire titeket is tanítottalak: az Úr Jézus azon az éjszakán, amikor kiszolgáltatták, fogta a kenyeret, s miután hálát adott Istennek, megtörte, és ezt mondta: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek ti is — így emlékezzetek rám!” Ugyanígy, a vacsora után felemelte a borral teli poharat, és ezt mondta: „Ez a pohár bor az Új Szövetséget jelenti, amely akkor lép életbe, amikor a véremet, vagyis az életemet értetek adom áldozatul. Ezt tegyétek ti is — így emlékezzetek rám, valahányszor ebből isztok!” Így tehát, amikor esztek ebből a kenyérből és isztok ebből a borból, akkor valójában az Úr Jézus halálát hirdetitek. Ezt pedig mindaddig tegyétek, amíg az Úr maga vissza nem jön! Aki tehát nem úgy eszik a kenyérből, vagy nem úgy iszik az Úr poharából, ahogy az méltó az Úrhoz, az vétkezik az Úr teste és vére ellen. Ezért mindenki vizsgálja meg magát, csak azután egyen abból a kenyérből és igyon abból a pohár borból. Mert aki úgy eszi és issza, hogy nem becsüli meg az Úr testét és annak jelentőségét, az ítéletet hoz magára. Ezért van köztetek sok gyengélkedő és beteg, és sokan ezért haltak meg. Ha alaposan megvizsgálnánk magunkat, akkor nem kellene ítélet alá kerülnünk. Amikor azonban az Úr ítél meg, akkor azért fegyelmez bennünket, hogy megmutassa a helyes utat, és hogy ne kelljen véglegesen elítélnie bennünket a hitetlenekkel együtt. Ezért testvéreim, ha összejöttök, hogy az Úrvacsorában részt vegyetek, várjátok meg egymást! Ha valaki olyan éhes, hogy nem tud a többiekre várni, az előbb egyen otthon, hogy ne ítélet származzon abból, ha összejöttök! A többi kérdést majd akkor beszéljük meg, ha meglátogatlak titeket. Testvéreim, nem akarlak benneteket tudatlanságban hagyni a Szent Szellem működésével és ajándékaival kapcsolatban. Emlékezzetek rá, hogy mielőtt hívőkké lettetek, a néma és élettelen bálványokat imádtátok, amelyek befolyásoltak és tévútra vezettek benneteket. Ezért tudjátok meg, hogy aki Isten Szelleme által szól, sohasem mondja, hogy: „Jézus átkozott”. Másfelől, senki sem mondhatja, hogy: „Jézus az Úr”, csakis a Szent Szellem által. A szellemi ajándékok sokfélék, de mind ugyanattól a Szent Szellemtől származnak. A szolgálatok is különfélék, de ugyanazt az Urat szolgáljuk. Isten természetfeletti ereje különböző módokon nyilvánul meg, mégis ugyanaz a bennünk és közöttünk cselekvő Isten. Mindannyiunkban azért működnek a Szent Szellem különféle megnyilvánulásai, hogy ezekkel a többieket szolgáljuk és segítsük. Egyikünknek például a Szent Szellem azt adja, hogy képes legyen az isteni bölcsesség szavait mondani. A másiknak ugyanaz a Szellem természetfeletti ismeretet és megértést ad, amikor beszél. Megint másiknak ugyanaz a Szellem hitet ad, másnak pedig a gyógyítás ajándékait. Van, aki olyan erőt kap, amellyel csodákat tud tenni, és van, aki a prófétálás ajándékát kapja. A másik meg arra kap képességet, hogy felismerje és azonosítani tudja a szellemeket. Egyik a nyelveken szólás különféle fajtáit kapja, a másik meg azt a képességet, hogy a nyelveken szólást megértse, és meg tudja magyarázni. Mindezt ugyanaz a Szent Szellem cselekszi az embereken keresztül, és a saját belátása szerint adja ezt vagy azt az ajándékot. Az emberi test egységes egész, bár sok részből áll. Ez a sok és sokféle testrész együttesen mégis egyetlen testet alkot. Így van ez Krisztussal is. Mert bennünket — zsidókat és nem zsidókat, rabszolgákat és szabadokat — ugyanaz a Szent Szellem egyesített egyetlen „Testté”, amikor bemerítkeztünk, és ugyanazt a Szent Szellemet ittuk. Az emberi test sem egyetlen testrészből, hanem sokból áll. Ha például a láb azt mondaná: „mivel nem kéz vagyok, tehát nem is tartozom a testhez”, attól még valójában a láb is része a testnek, igaz? Vagy, ha a fül azt mondaná: „Mivel nem szem vagyok, nem is vagyok a test része” — akkor valóban nem tartozna a testhez? Ha az egész test csak egyetlen szem volna, akkor semmit sem hallana! Ha az egész test csak a fülből állna, egyáltalán nem érezné az illatokat! Isten azonban minden egyes testrészt beillesztett a testbe a maga helyére, és az egészet jól elrendezte — úgy, ahogyan neki tetszett. Ha csak egyetlen testrész lenne, akkor hol lenne maga az egész test? Azonban nem egy testrészünk van, hanem sok — a test mégis egyetlen, egységes egész. Így hát nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem!” A fej sem mondhatja a lábnak: „Nem kellesz!” Sőt ellenkezőleg, éppen azokra a testrészekre van a legnagyobb szükségünk, amelyeket érzékenyeknek, sérülékenyeknek tartunk. Testünknek azokat a részeit öltöztetjük nagyobb odafigyeléssel, amelyeket elrejtünk. Különleges figyelemmel gondozzuk és ékesítjük azokat a testrészeinket, amelyeket legkevésbé találunk magunkon vonzónak. Azoknak a testrészeknek viszont, amelyek egyébként is szemrevalóak, nincs erre szükségük. Isten úgy építette fel a testet, hogy a kevésre becsült tagnak nagyobb megbecsülést adott. Azért tette ezt, hogy a test részei között ne legyen meghasonlás, hanem a tagok kölcsönösen gondoskodjanak egymásról. Ha valamelyik rész szenved, vele együtt szenved a test többi része is. Ha valamelyik tag megtiszteltetésben részesül, a többi tag is együtt örül vele. Tehát ti együttesen a Krisztus „Testét” alkotjátok. Egyenként pedig ennek a „Testnek” a tagjai vagytok, és mindegyikőtöknek megvan a maga helye és feladata ebben a „Testben”. Ennek megfelelően Isten elhelyezett és beépített az Eklézsiába először apostolokat, másodszor prófétákat, harmadszor tanítókat. Azután még sokakat: vannak, akik Isten csodatévő erejével szolgálnak, mások a gyógyítás ajándékait kapták, megint mások segítik a többieket, vagy a vezetés ajándékával szolgálnak, vagy a nyelveken szólás különféle fajtáival. De nem mindannyian apostolok, nem mind próféták, nem mind tanítók — igaz? Nem kapták mind a csodatevő erő ajándékát, nem mindenkiben működnek a gyógyítás ajándékai vagy a nyelveken szólás ajándékának különböző fajtái. Nem mind kapták a nyelvek magyarázatának ajándékát. Kívánjátok a Szent Szellem legértékesebb ajándékait! Most pedig megmutatom nektek a legkiválóbb utat, az isteni szeretet útját. Ha képes vagyok emberek vagy angyalok nyelvén beszélni, de isteni szeretet nincs bennem, olyan leszek, mint egy zajos cintányér, vagy egy zörgő cimbalom. Ha megkaptam a prófétálás ajándékát, ha ismerek minden titkos igazságot, ha minden tudás a birtokomban is van, ha olyan erős hitem van, hogy hegyeket is elmozdítok vele, de nincs bennem isteni szeretet, semmi vagyok! Ha minden vagyonomat elosztom a szegények között, ha a testemet feláldozom, hogy tűzben égjen el, de isteni szeretet nincs bennem, semmit nem érek el vele. Az isteni szeretet türelmes és jóságos. Ez a szeretet nem féltékeny, nem irigy, nem dicsekszik, nem büszke, nem viselkedik gorombán, nem a maga hasznát keresi, nem lesz indulatos, nem tartja számon, ha valaki rosszul bánik vele, nem örül az igazságtalanságnak, de együtt örül az igazsággal. Az isteni szeretet mindent eltűr, mindig hisz, mindig remél, mindenben kitart. Ez a szeretet soha nem fogy el. Elmúlik a prófétálás, elmúlik a nyelveken szólás, elmúlik minden tudás. Mert töredékesek az ismereteink és a prófétálásunk is. Amikor azonban eljön a teljesség, a töredékes feleslegessé válik. Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem és úgy gondolkodtam, mint a gyermekek. Mikor azonban felnőttem, elhagytam a gyerekes dolgokat. Mi is hasonlóképpen vagyunk: most csak úgy látjuk a valóságot, mintha egy homályos tükörben szemlélnénk. De mikor eljön a teljesség, mindent szemtől-szembe és világosan fogunk látni. Most mindent csak töredékesen ismerek és értek, de akkor majd olyan tökéletesen fogok ismerni és érteni mindent, ahogyan maga Isten ismer engem. Ez a három azonban mindig megmarad: a hit, a remény, és a szeretet. Ezek közül azonban az isteni szeretet a nagyobb. Minden erőtökkel azon igyekezzetek, hogy ez az isteni szeretet éljen és működjön bennetek! Teljes szívvel kívánjátok a Szent Szellem ajándékait, leginkább a prófétálás ajándékát! Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez beszél, hanem Istenhez. Az emberek közül senki sem érti, amit mond, mert a Szent Szellemben és titkosan szól. Aki viszont prófétál, az emberekhez szól: olyan dolgokat mond, amelyek épülésükre, bátorításukra és megerősítésükre szolgálnak. Aki a nyelveken szólás ajándékát használja, szellemileg erősíti és építi saját magát. Aki azonban a prófétálás ajándékával szolgál, az a gyülekezetet építi. Szeretném, ha mindegyikőtöknél működne a nyelveken szólás ajándéka, de még inkább azt, hogy prófétáljatok. Hasznosabb annak a szolgálata, aki prófétál, mint aki nyelveken szól, kivéve, ha az, aki a nyelveken szólás ajándékával szolgál, egyúttal meg is tudja magyarázni, amit mondott, hogy az egész gyülekezetnek hasznára legyen. Így tehát testvéreim, ha elmegyek hozzátok, és nyelveken szólok, hogyan szolgálhat ez a ti javatokra, hacsak nem szólok hozzátok egyúttal isteni kijelentéssel, ismerettel, prófétálással, vagy tanítással is? Így van ez még az élettelen hangszerekkel is. Ha például fuvolán, vagy valamilyen húros hangszeren játszik valaki, ám ezek a hangszerek nem adnak tiszta és érthető hangokat, akkor senki nem fogja felismerni, milyen éneket akarnak kísérni vele. Vagy gondoljatok a csatára: ha a trombita nem ad jól hallható és világosan felismerhető jelzést, akkor a katonák nem készülnek fel a harcra. Így van ez veletek is: ha nyelveken szóltok, hogyan fogják a hallgatók megérteni, amit mondtok? S ha nem értik, akkor a levegőbe fogtok beszélni. Milyen sokféle nyelv van a világon, és mindegyik érthető jelentést hordoz. Mégis, ha valaki olyan nyelven szól hozzám, amelyet nem ismerek, akkor idegen leszek a számára, és ő is idegen lesz nekem. Ugyanez vonatkozik rátok is. Mivel nagyon akarjátok a Szent Szellem ajándékait, azon igyekezzetek, hogy elsősorban a helyi gyülekezet építésére, megerősítésére szolgáló ajándékok működjenek közöttetek! Ebből következik, hogy aki a nyelveken szólás ajándékát használja, imádkozzon érte, hogy meg is tudja magyarázni, amit mondott! Ha ugyanis nyelveken imádkozom, a szellemem ugyan imádkozik, de az értelmem nem vesz részt benne. Akkor mit tegyek? Imádkozom a szellememmel is, de az értelmemmel is. Dicséretet énekelek a szellememmel is, de énekelni fogok az értelmemmel is. Máskülönben, ha te csak szellemeddel mondasz áldást, vagyis a nyelveken szólás ajándékát használod, hogyan mondhatja rá a másik ember, hogy „Ámen”? Hiszen nem is érti, mit mondasz! Te ugyan szépen adsz hálát, de ez a többieknek szellemileg semmit sem használ! Hálát adok Istennek, hogy a nyelveken szólás ajándéka bennem jobban működik, mint bárkinél közületek. Ha viszont a helyi gyülekezetben vagyok, inkább akarok valamelyik érthető nyelven öt szót mondani, hogy ezzel is tanítsalak benneteket, mint tízezret a nyelveken szólás ajándékával, amelyből senki sem ért semmit. Testvéreim, ne úgy gondolkozzatok, mint a gyerekek! Csak a gonoszságban legyetek olyanok, mint a csecsemők! Mert ezt mondja az Írás: „Olyanok által fogok ehhez a néphez szólni, akik más nyelveken beszélnek, és idegenek szájával beszélek népemhez, de még így sem hallgatnak rám” — ezt mondja az Úr. Ezért a nyelveken szólás ajándéka jel a hitetlenek számára, nem pedig a hívők számára. A prófétálás ajándéka azonban nem a hitetleneknek, hanem a hívőknek szóló jel. Gondoljátok csak meg: az egész helyi gyülekezet összejön, és ti mind egyszerre beszéltek a nyelveken szólás ajándékát használva. Ha ekkor valaki bejön közétek, aki nem tartozik hozzátok, vagy hitetlen, biztosan azt fogja hinni, hogy mind őrültek vagytok. Viszont, ha a gyülekezetben mind prófétáltok, és akkor jön be közétek egy idegen vagy hitetlen, akkor az ott elhangzó próféciák megmutatják a bűneit, és meggyőzik őt, hogy bűnös. Így azután, mivel a szíve titkai kiderülnek, az idegen a földre borulva imádja majd Istent, és azt fogja mondani: „Bizony, Isten itt van közöttetek!” Mi hát a helyes, testvéreim? Amikor összejöttök, mindegyikőtök igyekezzen a többieket építeni! Egyikőtök énekeljen egy dicsőítő éneket, a másik tanítson, a harmadik mondja el, amit Isten kijelentett neki, más valaki szolgáljon a nyelvek ajándékával, valaki pedig magyarázza meg — de mindenkinek az legyen a célja, hogy szellemileg erősítse a gyülekezetet! Ha a nyelvek ajándékával akarnak szólni a testvérek, ketten vagy legfeljebb hárman beszéljenek. De csak egymás után, valaki pedig magyarázza meg! Ha nincs senki, aki meg tudná magyarázni, akkor a nyelveken szóló ne beszéljen a helyi gyülekezet előtt, hanem hallgasson: csak magában és Istennek mondja el! Két, vagy három próféta szóljon, és a többiek vizsgálják és ítéljék meg, amit mondanak! Lehet, hogy miközben az egyikük beszél, valaki más is kap üzenetet Istentől. Ekkor az elsőször szóló hallgasson el, és engedje szólni a következőt! Mert valamennyien prófétálhattok, de csak egyik a másik után. Így mindenki tanulhat és bátorítást kaphat belőle. A próféták szellemei ugyanis engedelmeskednek a prófétáknak. Hiszen Isten nem a rendetlenség, hanem a békesség Istene. Így van ez Isten népének minden helyi gyülekezetében. Az összejöveteleken az asszonyok ne beszéljenek, hanem maradjanak csendben. Maradjanak meg az engedelmességben, amint azt a Mózes Törvénye is mondja. Ha pedig valamit meg akarnak kérdezni, azt otthon kérdezzék meg a férjüktől, mert nem helyes, ha az asszony a helyi gyülekezet összejövetelén beszél. Vajon Isten üzenete tőletek eredt, vagy egyedül csak hozzátok jutott el? Ha valaki azt gondolja magáról, hogy ő próféta, vagy szellemi ember, akkor fel kell ismernie, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsa! Ha ezt nem ismeri el, akkor őt sem fogja az Úr elismerni. Tehát, testvéreim, teljes szívvel kívánjátok a prófétálás ajándékát, de ne tiltsátok vagy akadályozzátok a nyelveken szólás ajándékát se! Azonban minden szép rendben történjen közöttetek! Emlékeztetlek benneteket testvéreim arra az örömüzenetre, amelyet tőlem hallottatok, és amelyet el is fogadtatok. Ez lett a hitetek alapja, és ez által fogtok üdvözülni, ha hűségesek maradtok hozzá. Ha nem, akkor hiába lettetek hívőkké. Elsősorban azt a legfontosabb üzenetet adtam át nektek, amelyet én is kaptam: hogy Krisztus a bűneinkért halt meg — úgy, ahogyan az Írás előre megmondta —, azután eltemették, de a harmadik napon feltámadt — úgy, ahogyan az Írás előre megmondta —, és hogy a feltámadása után láthatóan megjelent Kéfásnak, azután a tizenkét apostolnak. Azután egy alkalommal egyszerre több mint ötszáz testvérnek is megjelent, akik közül a legtöbben még most is élnek, bár néhányan már meghaltak. Megjelent Jakabnak is, majd a többi apostolnak is. Végül, mindezek után nekem is láthatóan megjelent Jézus — nekem, aki olyan vagyok, mint a túl későn született gyermek. Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között. Sőt, nem is vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten Eklézsiáját. Isten kegyelme által mégis azzá lettem, aki vagyok. Elmondhatom, hogy irántam való kegyelmét nem vesztegettem hiába, sőt, sokkal többet dolgoztam, mint a többi apostol. Valójában nem is én tettem mindezt, hanem Istennek velem lévő kegyelme. De nem is az a fontos, hogy tőlem, vagy más apostoloktól hallottátok-e az örömhírt, amelyet hittel befogadtatok — hiszen mindannyian ugyanazt hirdetjük. Krisztusról azt hirdettük nektek, hogy feltámadt a halottak közül. Akkor hogyan mondhatják közületek néhányan, hogy a halottak sohasem támadnak fel? Hiszen ha ez igaz lenne, akkor Krisztus sem támadt volna fel. Ha pedig Krisztus valóban nem támadt volna fel, akkor nem lenne semmi értelme annak az üzenetnek sem, amelyet nektek hirdettünk. Sőt, akkor a ti hiteteknek sem lenne értelme! Ráadásul, Istennel kapcsolatban is hazudtunk volna. Miért? Mert azt mondtuk, hogy ő feltámasztotta Krisztust a halálból. Ha tehát igaz lenne, hogy a halottak nem támadnak fel, akkor mi is hazugok lennénk. Mert ha a halottak tényleg nem támadnak fel, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus valóban nem támadt fel, akkor semmit sem ér a hitetek, és még mindig a bűneitekben éltek. Ezen felül még azok a testvérek is végleg elvesztek volna, akik eddig a Krisztusban való hitben haltak meg. Ha csak erre a földi életre nézve lenne reménységünk Krisztusban, akkor minden embernél szánalmasabbak lennénk! Ámde Krisztus valóban feltámadt a halottak közül! Ő támadt fel legelőször azok közül, akik meghaltak. A halál ugyanis annak következtében éri el az embereket, amit egyetlen ember tett. Hasonlóképpen a halálból való feltámadás is egyetlen emberen keresztül kezdődött el. Mert ahogyan Ádám után minden ember meghal annak következtében, amit Ádám tett — ugyanúgy Krisztus által is minden ember fel fog támadni, annak következtében, amit Krisztus tett. Mindenki a maga idejében, előre megszabott sorrend szerint támad fel. Legelsőként Krisztus, azután majd Krisztus visszajövetelekor azok, akik hozzá tartoznak. Azután következik a befejezés, amikor Krisztus minden uralkodót és fejedelmet megfoszt a hatalmától, és véget vet uralmuknak. Azután ő maga is átadja a királyságot az Atya-Istennek. Mert Krisztusnak addig kell uralkodnia, amíg az Atya-Isten az összes ellenséget Krisztus uralma alá nem kényszeríti. A Halál lesz az utolsó ellenség, aki erre a sorsra jut. Az Írás azt mondja: „Isten mindent az ő lába alá vetett”. Amikor azt mondja, hogy „mindent a lába alá vetett”, ez természetesen azt jelenti, hogy az Atya-Isten kivételével, hiszen ezt az alávetést maga az Atya-Isten viszi véghez! Amikor már minden és mindenki Krisztus uralma alatt lesz, akkor maga a Fiú is aláveti magát az Atya-Isten uralmának. Igen, az Atya mindent a Fiú uralma alá helyez. Végül pedig a Fiú is aláveti magát az Atyának — így azután az Atya-Isten tökéletesen uralkodni fog minden és mindenki felett. Egyébként pedig mit tesznek azok, akik a korábban meghaltakért merítkeznek be? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, akkor ezek az emberek miért merítkeztek be értük? Mi is miért nézünk szembe állandóan a veszélyekkel? Naponta halálos veszélyben élek, és kész vagyok a halálra. Testvéreim, ez olyan igaz, mint a veletek való dicsekvésem Urunk, a Krisztus Jézus által. Ha csak emberi módon küzdöttem volna a „vadállatokkal” Efezusban, annak mi értelme lett volna? Ha a halottak soha nem támadnak fel, akkor annak van igaza, aki azt mondja: „Együnk, igyunk, mert holnap úgyis meghalunk!” Ne engedjétek magatokat becsapni! „A rossz társaság elrontja a jellemes embert is!” Térjetek végre észre, és ne vétkezzetek többé, mert vannak közöttetek, akik nem is ismerik Istent igazán — azért mondom ezt, hogy elszégyelljék magukat! De azt kérdezhetné valaki: „Hogyan támadhatnak fel a halottak? Milyen testben jönnek vissza az életbe?” Ezek ostoba ellenvetések! Gondolj arra, amikor elveted a gabona vetőmagját! Az előbb „meghal” a földben, és csak azután fog kihajtani. Ami pedig kinő belőle, az nem is hasonlít az elvetett magra, hanem a magnak megfelelő növény lesz, például búza vagy más gabonaféle. Isten azonban felnöveszti, és arra a mintára formálja, amelyet annak a bizonyos növénynek tervezett. Minden egyes fajnak a saját alakját adja. Az élőlények különböző csoportjainak a teste és formája is különböző. Más az emberi test, más a négylábú állatok teste, megint más a madaraké, vagy a halaké. Az égitestek pedig egészen mások, mint a földi élőlények. Bizony, nagy különbség van az égitestek szépsége és a földi élőlények szépsége között! Még az égitestek sem egyformák: más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, megint másféle a csillagok fénye. Sőt, még a csillagok is különböznek egymástól a fényüket tekintve! Így van ez a halottak feltámadásával is. Az emberi test, amelyet „elvetünk” a földbe, romlandó, és el is pusztul. A feltámadott test viszont romolhatatlan és elpusztíthatatlan! Amikor eltemetjük a holttestet, az egyáltalán nem szép látvány, de amikor feltámad, már dicsőséges lesz! Amikor eltemetjük, már nincs benne semmi erő, de milyen erőteljes lesz, amikor majd feltámad! Amikor eltemetjük, közönséges emberi testet temetünk el, de amikor feltámad, már szellemi test lesz! Igen, ahogyan van hús-vér emberi test, amelyet az emberi lélek ural, úgy van szellemi test is, amelyet a szellem kormányoz. Erről beszél az Írás: „Az első ember, Ádám, élő lélekké lett.” Az „utolsó Ádám” viszont életet adó szellem. Azonban nem ez a szellemi ember jött először, hanem a lelki, vagyis a természetes ember, csak azután jött a szellemi ember. Az első ember a földből származik, hiszen Isten a földből formálta. A második ember a Mennyből jött. Amilyen volt az első, a földből való ember, olyan a többi földi ember is. Viszont, amilyen az a Mennyből való, olyanok azok is, akik szintén a Mennyből származnak. Ahogyan hasonlítunk az első földi emberre, úgy fogunk hasonlítani majd arra a mennyeire is. Ezt azért mondom, testvéreim, mert ezzel a földi, hús-vér testünkkel nem vehetünk részt Isten Királyságában. Hiszen az, ami el fog pusztulni, az nem vehet részt abban, ami örökkévaló. Figyeljetek rám, mert titkot tárok fel előttetek: nem mindannyian fogunk meghalni, de mindannyian át fogunk változni! Mindez egy szempillantás alatt fog történni, amikor az utolsó trombitaszó felhangzik. Megszólal a trombita hangja, és akik korábban meghaltak, feltámadnak a romolhatatlanságra, az örök életre. Mi pedig, akik akkor még élünk, át fogunk változni. Ez a mostani testünk romlandó, ezért feltétlenül szükséges, hogy átváltozzon, és mentes legyen mindenféle romlástól. A mostani testünk halandó, ezért át kell változzon halhatatlan testté. Amikor ez majd megtörténik, és a romlandó és halandó test átváltozik romlástól mentes és halhatatlan testté, akkor teljesedik be, amit az Írás mond: „Elnyelte a halált a teljessé lett győzelem.” „Halál, hová lett a győzelmed? Hol a fegyvered?” Ugyanis a halál fegyvere a bűn, a bűn erejét pedig a Törvény adja. De hálát adunk Istennek, hogy Urunk, Jézus Krisztus által győztesekké tesz bennünket! Mivel ez így van, kedves testvéreim, legyetek szilárdak, hogy senki ne tudjon kimozdítani benneteket a helyetekről! Mindig teljes erővel és odaadással végezzétek az Úr munkáját, hiszen jól tudjátok, hogy az ilyen munka sohasem hiábavaló. Ami pedig az Isten népének megsegítésére való gyűjtést illeti, kövessétek, amit a Galáciában élő helyi gyülekezeteknek mondtam! Minden hét első napján tegyetek félre annyi pénzt, amennyit erre tudtok szánni. Így gyűjtsétek össze, amit tudtok, annak megfelelően, hogy mennyi a jövedelmetek. Ne akkor kezdjetek gyűjteni, amikor hozzátok érkezem! Majd kiválasztok közületek néhány embert, hogy vigyék el az összegyűlt pénzt Jeruzsálembe. Olyanokat fogok választani, akiket ti javasoltok, és ajánlólevelet is írok nekik. Ha pedig úgy látszik jónak, akkor magam is elmegyek velük. Az a szándékom, hogy előbb átutazom Macedónián, s utána látogatlak meg titeket. Macedónián csak átutazom, nálatok azonban talán el is időzöm egy darabig, esetleg még a telet is ott töltöm. Azután majd a ti segítségetekkel megyek tovább, ahová mennem kell. Most azért nem látogatok hozzátok, mert akkor csak átutazóban, és rövid ideig láthatnálak benneteket. Azt remélem ugyanis, hogy később majd hosszabb időt tölthetek veletek, ha az Úr is úgy akarja. Itt, Efezusban pünkösdig akarok maradni, mivel nagy lehetőség nyílt előttem, hogy az Úr munkáját végezzem, de sok az ellenség is. Ha Timóteus megérkezik, legyen gondotok rá, hogy semmitől se kelljen tartania, amíg közöttetek lesz, mert ő is az Úr munkáját végzi, akárcsak én! Ne becsüljétek le, hanem segítsétek, és békességgel küldjétek hozzám, mert várom a többi testvérrel együtt! Ami a testvérünket, Apollóst illeti, nagyon kértem, hogy látogasson meg titeket a testvérekkel együtt, de ő most nem akart menni. Egy másik alkalommal azonban majd meglátogat benneteket. Maradjatok éberek, és szilárdan álljatok meg a hitben! Viselkedjetek úgy, mint bátor férfiakhoz illik, legyetek erősek! Mindent az isteni szeretet által tegyetek! Tudjátok, hogy Sztefanász és családja voltak az első hívők Akhájában, és hogy ők Isten népének szolgálatára szánták magukat. Ezért kérlek titeket, fogadjátok el és kövessétek őket, meg mindazokat, akik velük együtt szolgálnak, és az Úr munkáját végzik! Örülök, hogy Sztefanász, Fortunátusz és Akhaikosz megérkezett hozzám, és kárpótoltak azért, hogy ti olyan messze vagytok! Felüdítették a szellememet, akárcsak a tiéteket. Becsüljétek meg az ilyen embereket! Köszöntenek benneteket a Kis-Ázsiában élő helyi gyülekezetek! Sok szeretettel köszönt benneteket az Úrban Akvila és Priszka, meg az a helyi gyülekezet, amely az ő házuknál jön össze. Köszöntenek benneteket a testvérek mindannyian. Köszöntsétek egymást szent csókkal! Ezt a köszöntést én írom, a saját kezemmel: PÁL. Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott! Marana, tha! Az Úr Jézus kegyelme legyen veletek! Szeretetem legyen mindnyájatokkal a Krisztus Jézusban! Páltól és Timóteustól, aki testvérünk a Krisztusban. Én, Pál, a Krisztus Jézus apostola vagyok, mert Isten ezt így akarta. Isten gyülekezetének szól ez a levél, amely Korinthusban él, és Isten szent népének egész Akhájában. Atyánk, az Isten és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Áldott legyen az Isten — Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja —, akinek irgalma bőséges, és aki minden vigasztalás és bátorítás forrása. Ő biztat és bátorít bennünket minden bajban, hogy mi is meg tudjunk vigasztalni és erősíteni másokat, amikor ők vannak bajban. Ugyanúgy bátorítjuk őket, ahogyan Isten is megerősített bennünket. Mert amilyen bőségesen kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, ugyanolyan bőséges megerősítést is kapunk Krisztus által. Amikor bajok vesznek körül bennünket, az a ti megerősödésetek és üdvösségetek miatt van. Amikor viszont bátorítást kapunk, az is a ti javatokra szolgál, és nektek is vigasztalást jelent, hogy legyen erőtök türelmesen elviselni ugyanazokat a szenvedéseket, amelyek minket is érnek. Biztosak vagyunk benne, hogy amint a szenvedéseinkben társaink vagytok, úgy a vigasztalásunkból is részesedni fogtok. Testvéreim, tudjatok róla, hogy Kis-Ázsiában igen nagy megpróbáltatásokat kellett kiállnunk, amelyeket pusztán a saját erőnkből nem tudtunk volna elviselni. Olyan nagy teher nehezedett ránk, hogy már teljesen feladtuk a reményt, hogy életben maradunk. Magunkban már fel is készültünk a halálra. De ez is csak azért történt, hogy többé ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki még a halottakat is feltámasztja. Ő pedig valóban kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít, ha ti is segítségünkre lesztek azzal, hogy imádkoztok értünk. Akkor majd sokan és sokféleképpen fognak hálát adni Istennek értünk, és azért a kegyelemért, amelyet — válaszul az imádságaikra — ránk fog árasztani. Mert mi azzal dicsekszünk, hogy minden dolgunkban tiszta szívvel, isteni egyszerűséggel és őszinteséggel jártunk el. Nem emberi bölcsességgel, hanem Isten kegyelmével végeztük el, ami ránk volt bízva. A saját lelkiismeretünk is tanúskodik erről. Különösképpen érvényes ez arra, ahogyan közöttetek viselkedtünk, mert amit nektek írtunk, abban nincs semmi hátsó szándék. Ezért ha elolvassátok, megérthetitek — és valóban remélem, hogy teljesen meg is fogtok érteni engem is, meg a leveleimet is! Hiszen részben már meg is értettétek, hogy őszintén büszkék lehettek ránk, ahhoz hasonlóan, ahogyan mi is dicsekedni fogunk veletek az Úr Jézus Napján. Ami engem illet, én mindig is biztos voltam ebben, s ezért határoztam el, hogy először titeket látogatlak meg, hogy kétszeres áldást kapjatok. Azt terveztem ugyanis, hogy tőletek Macedóniába, onnan visszatérőben pedig újra hozzátok megyek. Azután ti segítettetek volna nekem, hogy továbbutazzam Júdeába. Ezt a tervemet azonban meg kellett változtatnom. Azt gondoljátok talán, hogy ezt meggondolatlanul tettem? Vagy, hogy amit tervezek, emberi módon tervezem, vagyis „igent” mondok, miközben azt gondolom, hogy „nem”? Amilyen biztos, hogy Isten megbízható, és azt is gondolja, amit mond, olyan biztos, hogy amit nektek mondunk, az is megbízható. Ha azt mondjuk, hogy „igen”, akkor az soha nem jelentheti azt, hogy „nem”! Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit nektek Szilvánusz, Timóteus és én hirdettünk, nem olyan, hogy egyszerre jelentene „igen”-t és „nem”-et. Jézus maga az isteni „igen”! Mert Istennek minden ígérete Jézus Krisztus által vált „igen”-né, és az ő közreműködésével valósul meg a végső „Ámen” is, vagyis az ígéretek maradéktalan beteljesülése. Ez pedig rajtunk keresztül történik, és Isten dicsőségét fogja szolgálni. Mert Isten az, aki Krisztusban veletek együtt megerősít minket és különleges módon megáldott bennünket. Meg is jelölt minket a pecsétjével, és szívünkbe adta a Szent Szellemet, aki örökségünk előlege és biztosítéka. Isten a tanúm, hogy csak azért nem mentem még vissza hozzátok Korinthusba, hogy kíméljelek titeket. Mert nem uralkodni akarunk rajtatok, vagy ellenőrzést gyakorolni a hitetek fölött, hiszen erősen álltok a hitben. Mi ugyanis a munkatársaitok vagyunk, hogy az örömötök teljes legyen. Elhatároztam tehát, hogy amikor ismét meglátogatlak benneteket, nem okozok nektek újabb fájdalmat és szomorúságot. Mert ha megszomorítlak benneteket, akkor engem ki vidámít meg? Ti tudnátok engem felvidítani — éppen ti, akiket én szomorítottam meg! Azért is írtam inkább levelet erről, hogy amikor megérkezem, ne kelljen miattatok szomorkodnom. Hiszen éppen azt várnám, hogy ti szerezzetek nekem örömet, mert meg vagyok győződve róla, hogy az én örömem nektek is örömöt szerez. Amikor az előző levelemet írtam, sokat aggódtam miattatok. Azt a levelet sírva írtam nektek, sok-sok szomorúsággal és fájdalommal — de nem azért, hogy megszomorítsalak titeket, hanem azért, hogy megtudjátok, mennyire szeretlek benneteket. Ha pedig valaki közületek szomorúságot okozott, az nem engem bántott meg, hanem titeket, mindnyájatokat. Ezt túlzás nélkül mondhatom. Így tehát elég neki az a büntetés, amit a többiektől kapott. Most már inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, nehogy túlságosan bánkódjon, és a nagy szomorúság megártson neki! Kérlek benneteket, most még inkább éreztessétek vele, hogy szeretitek! Mert azért is írtam, hogy lássam, vajon mindenben engedelmesek vagytok-e. Akinek pedig ti megbocsáttok, annak én is. Mert ha volt egyáltalán mit megbocsátanom, akkor is a ti érdeketekben bocsátottam meg, Krisztus jelenlétében. Igen, feltétlenül szükséges, hogy megbocsássunk egymásnak, különben becsaphat bennünket a Sátán — hiszen jól ismerjük a szándékait. Azért mentem Tróászba, hogy ott is mindenkinek hirdessem a Krisztus örömüzenetét. Ott az Úr jó lehetőséget is adott nekem erre, mégsem volt nyugalmam, mivel nem találtam sehol Tituszt, aki a Krisztusban a testvérem. Ezért elbúcsúztam az ottani testvérektől, és továbbmentem Macedóniába. Hálát adok Istennek, aki mindig a diadalmenetében, Krisztus uralma alatt vezet bennünket, és rajtunk keresztül mindenhol érzékelhetővé teszi az emberek számára, hogy milyen öröm és boldogság őt megismerni! Ez a felismerés úgy terjed, mint egy drága parfüm illata. Mert mi valóban olyanok vagyunk, mint a Krisztus által bemutatott illatáldozat Istenhez felszálló, jó illata. Ezt az illatot azok érzik, akik az üdvösség felé haladnak, de érzik azok is, akik a pusztulás felé mennek. Az utóbbiak azonban olyannak érzékelik, mint a halál bűzös leheletét, amely a halálból származik, és ismét a halálba vezet. Akik pedig az üdvösség felé igyekeznek, azok megelevenítő, felüdítő illatnak érzik, amely az életből származik, és az életre vezet. De vajon ki alkalmas erre a feladatra? Mi azonban nem „üzletelünk” Isten üzenetével, és nem arra használjuk, hogy a magunk hasznát keressük vele, mint azt sokan mások teszik. Nem! Mivel bennünket Isten küldött, mi Krisztussal való egységben és Isten jelenlétében tiszta szívből hirdetjük az igazságot mindenkinek. Kezdjük-e ismét ajánlgatni magunkat? Talán szükségünk lenne ajánlólevelekre — mint egyeseknek — hozzátok, vagy tőletek? Nem! A mi „ajánlólevelünk” a szívünkbe van írva, és ezt mindenki ismeri és olvassa. Bizony, ti magatok vagytok a mi ajánlólevelünk! Mert nyilvánvaló, hogy Krisztustól származó „levél” vagytok, amelyet ő bízott ránk. Ezt a levelet azonban nem tintával írták, hanem az élő Isten Szellemével, és nem kőtáblára, hanem emberi szívekbe. Azért merjük ezt mondani, mert Krisztus által teljes bizalmunk van Istenben. Nem mintha önmagunktól, a saját erőnkből képesek lennénk bármi jót tenni, hanem Isten az, aki képessé tesz bennünket erre. Igen, ő tett alkalmassá minket, hogy az Új Szövetség szolgái legyünk — vagyis a Szent Szellemet szolgáljuk, nem pedig a Törvény betűjét! Az írott Törvény ugyanis megöl, a Szent Szellem pedig életet ad. A Törvényt kőbe vésett betűkkel rögzítették, és a halálba vezetett. A szolgálata mégis olyan dicsőséges volt, hogy Izráel népe rá sem tudott tekinteni Mózes ragyogó arcára, amelyen Isten dicsősége tükröződött — bár ez a dicsőség hamarosan elhalványult! Mennyivel dicsőségesebb hát az életadó Szent Szellemet szolgálni! Ha dicsőséges dolog a Törvényt szolgálni, vagyis rábizonyítani az emberekre a bűneiket, és elítélni őket, akkor sokkal dicsőségesebb az a szolgálat, amely Isten számára elfogadhatóvá teszi az embereket! Kétségtelenül a Törvény szolgálatának is megvolt a maga dicsősége, ez azonban az Új Szövetség sokkal nagyobb dicsősége mellett egészen elhalványul. Az a régi elmúlt, mégis dicsőséges volt. Mennyivel dicsőségesebb tehát az, ami örökké megmarad! Mivel mi ebben a nagyobb dicsőségben reménykedünk, teljesen nyíltan és félelem nélkül szólunk. Nem úgy viselkedünk, mint Mózes, aki eltakarta az arcát, hogy Izráel népe ne láthassa a rajta ragyogó dicsőséget, se azt, amikor az elhalványul, és végleg eltűnik. De Izráel népének gondolkodása valóban elsötétült, és megmerevedett. Mind a mai napig, amikor csak olvassák az ószövetségi Írásokat, befedi a szívüket az a „takaró” — s az nem is tűnik el onnan, csak akkor, ha az Úrhoz fordulnak. Igen, mindmáig, amikor csak Mózes Törvényét olvassák, ez a „takaró” borul az értelmükre. Amikor azonban az Úrhoz fordulnak, az a „takaró” eltűnik, mivel az Úr a Szellem, ahol pedig az Úr Szelleme, ott a szabadság. Mi azonban mindannyian fedetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét. Eközben pedig az Úr Szelleme által fokozatosan átváltozunk, egyre jobban hasonlítunk őhozzá, és dicsőségről-dicsőségre jutunk. Mivel Isten az, aki a kegyelme által indítva ilyen szolgálatot bízott ránk, nem veszítjük el a bátorságunkat, és nem adjuk fel! Nem ravaszkodunk, nem is hamisítjuk meg Isten üzenetét, és elutasítunk mindenféle tisztességtelen manipulációt, amelyekkel egyesek titokban félrevezetik a többieket. Mi nyíltan hirdetjük az igazságot. Így ajánljuk magunkat — Isten tekintete előtt — minden ember lelkiismeretének. Ennek ellenére az örömüzenet, amelyet hirdetünk, egyesek számára mégis érthetetlen — de csak azért, mert ők a pusztulás felé haladnak. Ezek a hitetlenek azért nem képesek az örömhírt megérteni, mert ennek a világnak az „istene”, a Sátán elsötétítette a gondolkodásukat. Azt akarta, hogy ne láthassák az örömhír világosságát, amely Krisztus dicsőségéről szól, aki minden tekintetben olyan, mint maga Isten. Mert mi nem magunkat, hanem Jézus Krisztust hirdetjük, és azt, hogy ő az Úr. Magunkat pedig úgy ajánljuk, mint akik rabszolgáitok vagyunk, Jézus kedvéért. Mert Isten az, aki ezt mondta: „Ragyogjon fel a világosság a sötétségből!” Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben is, akik hiszünk Jézusban. E világosság által ismerjük fel Isten dicsőségét Krisztus arcán. Az, hogy Jézust megismertük, igen nagy kincs! Ezt a kincset azonban „cserépkorsóban”, vagyis emberi testünkben hordozzuk. Így azután jól látható, hogy ez a mindennél nagyobb erő Istentől származik, nem pedig tőlünk. Mindenfelől bajok vesznek körül és nehézségek szorongatnak bennünket, mégsem szenvedünk vereséget! Sokszor nem tudjuk, mitévők legyünk, de nem esünk kétségbe! Üldöznek, de Isten nem hagy el bennünket. Néha földre terítenek, de nem tudnak egészen elpusztítani. Mindig testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy az ő feltámadott élete is megnyilvánuljon bennünk. Életünk folyamán állandóan halálos veszélyeknek vagyunk kitéve Jézusért, hogy Jézus élete viszont látható legyen a mi halandó testünkben. Ezért a halál bennünk végzi a munkáját, az élet pedig bennetek. Az Írás azt mondja: „Hittem, azért szóltam.” Bennünk is a hitnek ugyanaz a szelleme van. Mi is azért szólunk, mert hiszünk, mert tudjuk, hogy Isten, aki feltámasztotta Urunkat, Jézust a halálból, ugyanúgy bennünket is fel fog támasztani, és veletek együtt maga elé állít. Mindez értetek történik. A célja pedig az, hogy egyre több és több ember fogadja el és adja tovább Isten kegyelmét, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségéért. Ez az oka, hogy nem adjuk fel, és nem fáradunk bele a szolgálatba. Igaz, a „külső emberünk”, vagyis a testünk egyre idősebb és gyengébb, de a „belső emberünk” mégis napról napra megújul. Mert a mostani, könnyen elviselhető szenvedéseink csak rövid ideig tartanak, mégis örök dicsőséget szereznek számunkra! Ez a dicsőség pedig olyan csodálatos, hogy össze sem lehet hasonlítani a szenvedéseinkkel. Ezért nem a látható dolgokat tartjuk szem előtt, hanem a láthatatlanokra figyelünk. Ugyanis ami látható, az hamar elmúlik, ami pedig láthatatlan, örökké megmarad. Tudjuk, hogy ez a „sátor”, amelyben itt a földön élünk — vagyis a testünk —, egyszer el fog pusztulni. Isten viszont örök lakóhelyet készített számunkra a Mennyben, amelyet nem emberek építettek. Ezért, amíg ebben a földi testben élünk, sóhajtozunk, mert szeretnénk már beköltözni mennyei otthonunkba. Amikor majd oda beköltözhetünk, az olyan lesz, mintha felöltöztetnének bennünket, és akkor valóban nem leszünk meztelenek! Most, amíg ebben a földi testben élünk, sok teher nehezedik ránk, s ezért sokszor sóhajtozunk. Mégsem kívánjuk „levetni” ezt a földi testet. Inkább szeretnénk, ha „rávehetnénk” azt a mennyeit, hogy ezt a halandó testet teljesen nyelje el az örök élet. Aki pedig bennünket éppen erre készített fel, az maga Isten! Ő adta nekünk előlegbe a Szent Szellemet, aki annak a biztosítéka, hogy mindazt, amit Isten megígért, valóban meg is fogjuk kapni. Ezért minden körülmények között bátran tekintünk előre. Hiszen tudjuk, hogy amíg ebben a földi testben élünk, távol vagyunk az Úrtól. A benne való hitünk és bizalmunk által élünk, nem pedig ahhoz igazodva, amit a szemünkkel látunk, ezért vagyunk bátrak és bizakodók. Jobban szeretnénk ugyan kiköltözni ebből a földi testből, és hazaköltözni az Úrhoz, de akár ebben a testben élünk, akár hazaköltözünk, arra törekszünk, hogy az Úr kedvében járjunk. Mert kivétel nélkül mindannyiunknak oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé! Ott fogja mindenki megkapni, amit megérdemel, aszerint, hogy ebben a földi testben mit tett: jót, vagy rosszat. Mi tudjuk, mit jelent az Urat tisztelni és félni, ezért igyekszünk meggyőzni az embereket az igazságról. Isten számára teljesen nyilvánvaló, hogy mi valójában kik vagyunk. Reméljük azonban, hogy ez a ti számotokra is nyilvánvaló! Nem is akarjuk magunkat újra ajánlgatni, inkább lehetőséget adunk nektek, hogy ti dicsekedjetek velünk. Így majd meg tudtok felelni azoknak, akik a külső látszattal dicsekednek, nem azzal, ami a szívben van. Ha egyesek úgy gondolják, hogy magunkon kívül vagyunk, az Istenért van, ha pedig józanok vagyunk, az a ti kedvetekért. Mert bennünket Krisztus szeretete szorongat és sürget. Meg vagyunk győződve róla, hogy ha egy ember — Jézus — meghalt mindenkiért, akkor valójában minden ember meghalt. Jézus pedig azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek. Igen, ő meghalt és feltámadt, hogy az emberek érte éljenek. Ezért mostantól fogva nem úgy tekintünk az emberekre, ahogyan a hitetlenek. Igaz, régen mi is úgy gondolkoztunk Krisztusról, mint ők, de ez már teljesen megváltozott. Így hát, ha valaki Krisztussal egyesült, akkor új teremtménnyé lett! Ami benne régi volt, elmúlt, ő pedig minden tekintetben újjá lett! Mindez Istentől származik, aki Krisztus által kibékített önmagával bennünket. Sőt, ránk bízta, hogy másoknak is segítsünk kibékülni vele. Isten ugyanis maga volt jelen Krisztusban, amikor kibékítette az embereket önmagával, és eltörölte a bűneikről szóló feljegyzést — s az erről szóló üzenetet pedig ránk bízta. Mi tehát Krisztus követei vagyunk az emberek között. Úgy kérünk és biztatunk benneteket, mintha Isten szólna általunk. Krisztusért kérünk titeket: „Béküljetek ki Istennel!” Krisztus sohasem vétkezett, de Isten őt bűnért való áldozattá tette. Azért történt ez, hogy mi pedig Krisztus áldozata által elfogadhatóvá váljunk Isten számára. Mint Isten munkatársai, kérünk benneteket, hogy úgy éljetek, mint akik nem hiába kapták Isten kegyelmét! Mert ő mondja: „A kegyelem idején meghallgattalak, az üdvösség napján megsegítettelek.” Bizony, most van a kegyelem ideje! Most van az üdvösség napja! Azt akarjuk, hogy az emberek ne mondhassanak semmi rosszat a szolgálatunkról, ezért igyekszünk elkerülni, hogy megütközést okozzunk bárkinek is. Minden dologban úgy ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái, akik türelmesen elviseljük a nehéz körülményeket, a szorult helyzeteket, a bajokat és a nélkülözést. Bizony, előfordul, hogy megvernek vagy börtönbe zárnak bennünket, és a tömeg ellenünk támad. Keményen dolgozunk, néha még sincs mit ennünk, néha pedig éjjel sem alhatunk. Mi valóban Isten szolgái vagyunk! Ezt bizonyítja, hogy senki sem vádolhat bennünket bűnnel, ezt bizonyítja a tudásunk, a türelmünk, jóságunk, a bennünk élő Szent Szellem. Ezt bizonyítja a képmutatás nélküli szeretetünk, az igazság üzenete, amit hirdetünk, és Isten ereje, amely megmutatkozik rajtunk keresztül. Ezt bizonyítja, hogy szellemi értelemben fel vagyunk fegyverkezve az igazságosság támadó és védekező fegyvereivel. Az emberek néha dicsérnek, máskor szidalmaznak bennünket. Van, aki rosszat, van, aki jót mond rólunk. Néha csalóknak tartanak minket, pedig csak az igazat mondjuk. Sokan egyáltalán nem törődnek velünk, mások pedig jól ismernek. Néha úgy látszik, már közel vagyunk a halálhoz, mégis élünk! A szenvedések sokszor megviselnek, de mégsem ölnek meg bennünket! Sok szomorúság ér bennünket, ugyanakkor mégis tele vagyunk örömmel. Igaz, hogy a pénztárcánk majdnem üres, mégis, sokakat mi tettünk gazdaggá. Valóban nincs semmi vagyonunk, mégis minden a miénk! Korinthusi testvéreink, mi mindent őszintén elmondtunk nektek! Kitártuk előttetek a szívünket. Értsétek meg, hogy a mi szívünkben bőven van hely a számotokra! Azonban ti ezt nem viszonozzátok: nem akartok a szívetekbe fogadni minket. Úgy beszélek veletek, mint a saját gyermekeimmel: nyissátok meg a szíveteket előttünk, és fogadjatok be minket! Testvéreim, ne engedjétek, hogy bárki a hitetlenekkel közös igába fogjon benneteket! Mi köze lehet egymáshoz két embernek, ha az egyik Istennel összhangban akar élni, a másik meg áthágja Isten törvényeit? Mi köze lehet a világosságnak a sötétséghez? Miben lehet egyetértés Krisztus és a Sátán között? Lehet-e valamilyen közössége hívőnek és hitetlennek? Mi köze van Isten templomának a bálványokhoz? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan Isten maga mondta: „Velük együtt fogok lakni, és közöttük járok, Istenük leszek, ők pedig népemmé lesznek.” „Ezért jöjjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük — így szól az Örökkévaló —, hozzá se érjetek ahhoz, ami tisztátalan, és magamhoz fogadlak titeket!” „Édesapátok leszek, ti pedig fiaim és leányaim lesztek — így szól az Örökkévaló, a Seregek Ura.” Kedveseim, mivel ilyen nagyszerű ígéreteket kaptunk Istentől, tisztítsuk meg magunkat minden olyan dologtól, amely akár a testünket, akár a szellemünket tisztátalanná teszi! Egészen szánjuk oda magunkat Istennek, és egész életünket szenteljük neki — így tiszteljük őt! Kérlek, fogadjatok be minket a szívetekbe! Senkit nem bántottunk meg, senkit nem károsítottunk meg, senkit nem használtunk ki. Nem azért mondom ezt, hogy hibáztassalak titeket, hiszen a szívembe zártalak benneteket. Mert akár élünk, akár meghalunk, együtt leszünk veletek. Őszintén beszélek veletek, és nagyon büszke vagyok rátok. Minden gondom ellenére tele vagyok örömmel és vigasztalással. Amikor megérkeztünk Macedóniába, nem találtunk nyugalmat. Mindenféle gondok és bajok gyötörtek: kívülről támadások értek, belül meg a félelem szorongatott. Isten azonban megvigasztalja azokat, akiket a földre tapostak. Igen, ő vigasztalt meg minket azzal, hogy Titusz megérkezett. De nem csak ezzel, hanem azzal a bátorítással is, amelyet tőletek kapott. Mert jó híreket hozott: hogy mennyire szeretnétek már találkozni velünk, hogy mennyire szomorúak vagytok amiatt, amit rosszul tettetek, és hogy mennyire ragaszkodtok hozzánk. Ennek azután szívből megörültem. Mert lehet, hogy az előző levelemmel szomorúságot okoztam nektek, de már nem bánom. Igaz, korábban azt hittem, hogy rosszul tettem, de most már látom, hogy az a levél csak egy kis időre szomorított el benneteket. Most már örülök, hogy megírtam. Persze, nem annak, hogy szomorúságot okoztam vele, hanem annak, hogy ezáltal megváltoztattátok a gondolkodásotokat és a szíveteket. Az ilyen fajta szomorúság Isten akarata szerint változtat meg, és így az a levél semmi bajt nem okozott nektek. Mert az a fajta szomorúság, amely Isten akarata szerint változtatja meg a gondolkodásotokat, és visszatérít őhozzá, végül az üdvösségre vezet — az ilyet utólag sohasem kell megbánni. Ezzel szemben a hitetlenek világának szomorúsága a halálba vezet. A ti szomorúságotok nyilván Isten akarata szerinti változtatott meg titeket: nagy igyekezetet, védekezést, bosszankodást, félelmet és ragaszkodást keltett bennetek. Felkeltette bennetek a vágyat, hogy újra találkozhassunk. Sőt, meg is akartátok büntetni azt, aki vétkezett. Ezek a dolgok mind azt bizonyítják, hogy ártatlanok vagytok. Ha tehát írtam is nektek, nem amiatt az ember miatt írtam, aki valami rosszat tett, sem nem amiatt, akit megbántottak. Azért írtam, hogy ti magatok is lássátok meg Isten szemével, milyen nagy igyekezet van bennetek irántunk. Így azután megvigasztalódtunk és felbátorodtunk. Igen, mi magunk is felbátorodtunk, de még jobban megörültünk annak, hogy Titusznak örömet szereztetek, és a szellemét felvidítottátok. Ugyanis előzőleg sok jót mondtam Titusznak rólatok, sőt, dicsekedtem veletek. Nagyon örülök, hogy ezzel nem vallottam szégyent, mert ő úgy tapasztalta, hogy amit rólatok mondtam, mind igaz. Így azután Titusz még jobban szeret benneteket. Örömmel emlékezik vissza arra az engedelmességre, tiszteletre, sőt félelemre, amellyel fogadtátok. Szívből örülök én is, hogy minden tekintetben megbízhatok bennetek. Hadd mondjam el nektek, milyen kegyelmet adott Isten a Macedóniában élő helyi gyülekezeteknek. Ezeknek a testvéreinknek nagyon sok szenvedést és megpróbáltatást kellett elviselniük. Ennek ellenére olyan nagy öröm lakik bennük, hogy bőségesen adakoztak, pedig ők maguk is mélységes szegénységben élnek. Elmondhatom, hogy annyit adtak, amennyit csak tudtak, sőt, talán még annál is többet! Mindezt pedig önként tették. Újra meg újra könyörögve kérték, hogy adakozásukkal Isten népét szolgálhassák. De nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem még annál is többet: először önmagukat adták oda az Úrnak, azután nekünk is. Ez az, amit Isten akar! Ezért kértük meg Tituszt, hogy fejezze be köztetek az isteni kegyelemnek ezt a munkáját: az adományok gyűjtését. Hiszen ő volt az, aki ezt elkezdte. Minden dologban meggazdagodtatok: hitben, beszédben, tudásban, mindenféle igyekezetben, és a szeretetben, amelyet tőlünk tanultatok. Most hát legyetek bőkezűek az adakozásban is! Nem parancsként mondom, hogy adakozzatok, de szeretném kipróbálni, hogy igazi szeretet van-e bennetek. Ezért mondtam el nektek, hogy mások milyen bőségesen adakoznak. Hiszen megismeritétek Urunk, Jézus Krisztus irántatok való bőkezűségét és nagylelkűségét! Bár ő gazdag volt, szegénnyé lett értetek, hogy az ő szegénysége által ti meggazdagodjatok. [10-11] Hadd adjak nektek tanácsot! Tavaly ti voltatok az elsők, akik adni akartak — és adtatok is. Most pedig jó lenne, ha befejeznétek, amit elkezdtetek. Ne csak a jó szándék legyen bennetek, hanem tegyétek is meg, amit elhatároztatok! Tehát gyűjtsétek össze, amit adni akartok — mindenki a lehetőségeihez mérten. *** Mert ha valóban adni akartok, akkor ajándékotok ahhoz mérten lesz kedves, ami az erőtökből telik, hiszen senkitől sem várnak többet, mint amit képes adni. Nem arról van szó, hogy amiatt, hogy másokon segítetek, ti meg szükséget lássatok. Inkább a kiegyenlítésre törekedjetek. Hiszen most a ti adományotok fogja kipótolni, ami a testvéreiteknek hiányzik. Máskor meg éppen fordítva: ők fogják majd a bőségükből kipótolni a ti hiányotokat. Így mindannyian egyformán részesedtek a javakból, ahogyan az Írás mondja: „Aki sokat szedett, az sem tudott túl sokat összegyűjteni, de aki keveset szedett, annak sem lett túl kevés, amit összegyűjtött.” Hálát adok Istennek, hogy ugyanazt a szeretetet adta Titusz szívébe, mint amely bennünk is van. Szívesen fogadta kérésünket, de ettől függetlenül ő maga is azon volt, hogy meglátogasson titeket. Elküldtük vele együtt azt a testvért is, akit az örömhír terjesztésében végzett szolgálata miatt a helyi gyülekezetekben mindenhol dicsérnek. Sőt, a helyi gyülekezetek azzal is megbízták, hogy útitársunk legyen, és segítsen a pénzadományok gyűjtésében. Ezt a szolgálatot azért végezzük, hogy dicsőséget szerezzünk az Úrnak, és megmutassuk, hogy valóban segíteni akarunk a testvéreinknek. Mert igyekszünk elkerülni, hogy bárki kivetni valót találjon abban, ahogyan ezt a nagy összegű adományt kezeljük. Mert nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is gondunk van arra, hogy jó hírünk legyen. Elküldtük velük együtt még azt a testvérünket is, aki mindig készséges volt, hogy segítsen. Ő már többször is bebizonyította, hogy megbízható segítőtárs. Most még sokkal lelkesebb, mert nagyon bízik bennetek. Ami Tituszt illeti, ő a társam a közöttetek végzett munkámban, a többi testvér pedig, akik vele utaznak, a helyi gyülekezetek küldöttei. Mindannyian Krisztus dicsőségére végzik a munkájukat, fogadjátok hát őket szeretettel! Mutassátok meg nekik, hogy nem hiába dicsekszünk veletek a többi helyi gyülekezet előtt! Azt hiszem, arról nem is kell írnom, hogy Isten népét segítsétek meg adományaitokkal, hiszen tudom, hogy valóban milyen készségesek vagytok. El is dicsekedtem veletek a macedón testvéreknek. Mondtam nekik, hogy az Akhájában élő testvérek már tavaly óta készen állnak arra, hogy segítsenek a rászorulóknak. Ezen felbuzdulva a macedón testvérek többsége elhatározta, hogy ők is adakozni fognak. Most mégis elküldöm hozzátok ezeket a testvéreket. Nem akarom ugyanis, hogy a veletek való dicsekedésemmel szégyent valljak. Azért küldtem őket, hogy időben felkészülhessetek, mint ahogy azt korábban mondtam. Ha azután a macedón testvérek velem együtt megérkeznek hozzátok, remélem, hogy nem találnak benneteket felkészületlenül! Nehogy szégyent valljunk — jobban mondva, nehogy megszégyenüljetek — ha kiderül, hogy mégis hiába bíztam bennetek. Ezért kértem a testvéreket, hogy menjenek előre hozzátok, és készítsék elő adományaitokat, amelyeket korábban megígértetek. Azt szeretném, ha adományotok úgy lenne elkészítve, mint önként adott nagylelkű ajándék. Nem akarom, hogy kényszerből vagy kelletlenül adjatok akár egyetlen fillért is. Ne felejtsétek, hogy aki kevés magot vet a szántóföldjébe, az keveset is fog aratni! Aki pedig bőven vet, az majd bőven is arat. Mindenki annyit adjon a gyűjtésbe, amennyit előre elhatározott. Ne adjon senki kényszerből, se úgy, hogy később megbánja. Azt az embert szereti Isten, aki szívesen és jókedvűen ad. Mert Isten hatalma több mint elégséges arra, hogy minden kegyelmét bőségesen rátok árassza — s ezáltal minden körülmények között mindent bőségesen és folyamatosan megkaptok, amire csak szükségetek van. Sőt még azon felül is, hogy bőségesen legyen módotok mindenféle jótettre. Amint meg van írva: „Bőkezűen adott a szegényeknek, jótettei nem merülnek feledésbe.” Isten a magvetőnek vetőmagot ad, az éhezőnek meg kenyeret. Ő fog nektek is szellemi vetőmagokat adni, és megszaporítja a magokat, amelyeket a földbe vetettetek, hogy bőségesen arassatok. Ilyen módon sokasítja meg bőkezű és szíves adakozásotok gyümölcseit. Így fogtok mindenben meggazdagodni, hogy mindig bőkezűen adakozhassatok a rászorulóknak. Ez pedig — rajtunk keresztül — azt fogja eredményezni, hogy akik kapják, hálát adnak érte Istennek. Az adakozás szolgálata ugyanis kettős haszonnal jár. Egyrészt így Isten népének segítségére siettek, másrészt azok, akik az adományokat kapják, hálát adnak érte Istennek. Az adakozással ugyanis bizonyítjátok, hogy engedelmeskedtek a Krisztusról szóló örömhírnek, amelyről tanúskodtok, és ezért bőkezűen adakoztok nekik is, meg másoknak is. Emiatt ők majd dicsőítik Istent, és amikor értetek imádkoznak megszeretnek benneteket, mivel Isten jósága olyan bőségesen kiáradt rátok. Hála legyen Istennek elmondhatatlan ajándékáért! Krisztus szelídségével és gyöngédségével intelek és figyelmeztetlek titeket én, Pál — akiről egyesek azt mondják, hogy szemtől szemben alázatosan viselkedek, és csak a távolból vagyok harcias. El fogok menni hozzátok, de kérlek, ne kényszerítsetek rá, hogy harcias legyek azokkal, akik úgy gondolják, hogy mi csak közönséges emberi eszközökkel élünk! Mert igaz, hogy ebben a testben élünk, de nem közönséges fegyverekkel harcolunk, ahogyan az emberek szoktak. [4-5] A mi fegyvereink nem ember alkotta eszközök, hanem szellemi fegyverek, amelyek Isten ereje által hatásosak! Ezekkel le tudunk rombolni minden büszke erődítményt, amelyet az ellenség azért épített, hogy Isten igazi megismerését akadályozza. Le is rombolunk minden emberi okoskodást és vitatkozást, és foglyul ejtünk minden gondolatot, hogy engedelmeskedjen a Krisztusnak! *** Készek vagyunk arra is, hogy megbüntessünk közöttetek minden engedetlenséget, mihelyt a ti engedelmességetek tökéletes lesz. Lássátok meg ezeket a nyilvánvaló tényeket: ha valaki meg van győződve arról, hogy ő Krisztusé, akkor fogja fel, hogy mi is ugyanúgy Krisztushoz tartozunk! Lehet, hogy látszólag túl sokat dicsekszem azzal a hatalommal, amelyet az Úr arra adott, hogy építselek benneteket, s nem arra, hogy ártsak vele — de én nem fogok ezzel a hatalommal szégyent vallani! Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha csak a leveleimmel ijesztgetnélek benneteket. Mert vannak közöttetek, akik azt mondják: „Pál levelei szigorúak és kemények, de ő maga gyenge, és beszéde semmit sem ér.” Ezeknek azt üzenem, hogy amit távolról, a leveleinkben írtunk, pontosan azt fogjuk tenni, amikor személyesen közöttetek leszünk. Mert mi nem akarunk versengeni ezekkel az önjelöltekkel, akik nem veszik észre, milyen ostobák, amikor a saját mércéjükhöz mérik magukat! Mi azonban semmi mással nem dicsekszünk, csak azzal a munkával, amelyet Isten ránk bízott. Ebben azonban ti is benne vagytok, hiszen hozzátok is eljutottunk. Mert mi nem lépjük át a megbízatásunk határait. Akkor léptük volna át, ha soha nem mentünk volna el hozzátok. De bizony elmentünk! Sőt, mi voltunk az elsők, akik a Krisztus örömhírét hozzátok vitték! Csak arról beszélünk, amit magunk végeztünk, s nem dicsekszünk mások eredményeivel. Viszont abban reménykedünk, hogy hitetek megerősödésével ti is egyre jobban segíteni fogtok, hogy a szolgálatunk kiterjedjen. Mert az a szándékunk, hogy a városotokon túli vidékeken is hirdessük az örömüzenetet. Semmiképpen sem akarunk azonban olyan munkával dicsekedni, amelyet más végzett a maga területén. Mert meg van írva: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjen!” Mert nem az a megbízható, aki önmagát ajánlgatja, hanem az, akit az Úr ajánl. Kérlek, viseljetek el tőlem egy kis „bolondságot” — sőt, engem is! Isten szenvedélyes, féltő szeretetével szeretlek benneteket, mivel a Vőlegény számára akarlak titeket felkészíteni, ahogyan a menyasszonyt eljegyzik. Igen, én „eljegyeztelek” benneteket Krisztusnak, és arra törekszem, hogy úgy állítsalak elé, mint tökéletes menyasszonyát. Attól félek azonban, hogy a gondolataitok eltávolodnak a Krisztus iránti egyenességtől és őszinte odaadástól. Ez történt akkor régen Évával is, amikor a „Kígyó”, vagyis a Sátán ravaszul félrevezette — és ez megtörténhet veletek is! Mert látom, hogy amikor egy idegen megy hozzátok, őt szívesen fogadjátok! Amikor közöttetek „másféle” Jézust hirdet, mint akit mi hirdettünk nektek — azt is elfogadjátok! Ha másféle szellemet vagy „másfajta örömüzenetet” kínál fel nektek, mint amit mi — azt is befogadjátok! Pedig — úgy gondolom — semmivel sem vagyok alábbvaló azoknál a híres „szuper-apostoloknál”! Lehet, hogy nem vagyok képzett a szónoklás művészetében, de ismeret és tudomány dolgában nem maradok el tőlük — ezt már minden tekintetben bizonyítottam előttetek. Ingyen hirdettem nektek Isten örömüzenetét, és megaláztam magam, hogy ti legyetek fontosak. Talán rosszul tettem?! Más helyi gyülekezetektől elfogadtam a pénzbeli támogatást, hogy titeket ingyen szolgálhassalak. Amikor pedig nálatok voltam, és szükségem volt valamire, nem szóltam senkinek. A Macedóniából jött testvérek azonban támogattak az adományaikkal. Így nem voltam a terhetekre, de nem is leszek ezután sem. Akhája egész tartományában senki sem veheti el tőlem ezt a dicsekedést! Ezt úgy mondom, mint akiben Krisztus igazsága lakik. Mit gondoltok, miért nem akartam elfogadni tőletek semmit? Talán azért, mert nem szeretlek benneteket?! Dehogyis! Isten jól tudja, mennyire szeretlek titeket. De továbbra is ezt fogom tenni, hogy elvegyem a dicsekvés lehetőségét azoktól „apostoloktól”, akik el akarják elhitetni veletek, hogy az ő munkájuk is ugyanaz, mint a miénk. Mert ezek hamis apostolok! Csalók, akik becsapják az embereket, és elhitetik velük, hogy ők Krisztus apostolai. De ez nem is csoda, hiszen maga a Sátán is elhiteti az emberekkel, hogy ő a világosság angyala. Nem meglepő tehát, ha a Sátán szolgái olyan álarcot vesznek fel, hogy az igazság szolgáinak látsszanak. Végül azonban megkapják, amit a tetteik szerint megérdemelnek. Megint csak azt mondom, hogy senki se tartson engem bolondnak! Ha mégis annak gondoltok, akkor fogadjatok el így, hadd dicsekedjek egy kicsit, mint a bolondok! Ezt most nem úgy mondom, mintha az Úr szólna, hanem úgy, mintha a dicsekedés miatt valóban bolond lennék. Sokan dicsekednek emberi módon, hadd dicsekedjek hát én is! Hiszen ti olyan bölcsek vagytok, hogy eltűritek a bolondokat. Igen, eltűritek, ha valaki szolgáivá tesz benneteket. Eltűritek, ha kihasznál, élősködik, vagy uralkodik rajtatok, ha azt hiszi, hogy sokkal különb nálatok. Eltűritek még azt is, ha pofon üt titeket. Szégyenkezve mondom, hogy mi „túl gyengék” voltunk, hogy ilyen dolgokat tegyünk veletek! Ha valaki merészel dicsekedni, akkor én is dicsekedni fogok! Úgy mondom ezt, mintha bolond lennék. Ha ezek a hamis apostolok héberek — hát, én is az vagyok! Izráel népéhez tartoznak? — én is! Ábrahám leszármazottjai? — én is az vagyok! Ha ők Krisztus szolgái, én még inkább az vagyok! (Milyen bolond dolog így dicsekedni!) Hiszen többet dolgoztam, mint ők! Többször zártak börtönbe, többször korbácsoltak meg, többször forogtam halálos veszedelemben, mint ők. A zsidóktól ötször kaptam 39 korbácsütést, háromszor bottal vertek meg, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjszakát és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Folyton úton vagyok, sokszor voltam veszélyes helyzetekben: folyókon, rablók között, a saját népem között, a nem zsidók között, városban, pusztában, tengeren és hamis testvérek között. Sokat fáradoztam és vesződtem, gyakran átvirrasztottam az éjszakát, éheztem és szomjaztam, sokszor nem volt mit ennem, sokszor fáztam, vagy nem volt ruhám. A külső bajok és nehézségek mellett állandóan hordozom az összes helyi gyülekezet gondját-baját. Ha valaki a testvérek között erőtlen, én is viselem a gyengeségét! Ha valaki vétkezik, vele együtt engem is éget a szégyen! Ha már dicsekednem kell, akkor a gyengeségeimmel dicsekszem. Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki örökké áldott, tudja, hogy igazat mondok. Amikor Damaszkusz városában voltam, el akartak fogni. Ezért Aretász király helytartója őriztette a várost. Akkor az ablakon keresztül egy kosárban leeresztettek a városfalon kívülre, és így menekültem meg a kezéből. Bár semmi haszna sincs a dicsekedésnek, mégis hadd beszéljek az Úrtól kapott látomásokról és kijelentésekről! Ismerek egy embert a Krisztusban, akit tizennégy évvel ezelőtt felvittek egy időre a harmadik Mennybe. Hogy ezt a testében élte át, vagy a teste nélkül, azt csak Isten tudja. [3-4] Csak azt tudom, hogy azt az embert — akár a testében, akár testén kívül, azt csak Isten tudná megmondani — felvitték a Paradicsomba, és ott olyan dolgokat hallott, amelyeket nem szabad, de lehetetlen is lenne elmondania. *** Ilyen dolgokkal dicsekszem, nem saját magammal. Vagy ha mégis magammal, akkor is csak a gyengeségeimmel. Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék ostoba, mert igazat mondanék, de nem akarom, hogy bárki is többet gondoljon rólam, mint amit látott a tetteimből, vagy hallott tőlem. S hogy el ne bízzam magam az Úrtól kapott különleges kijelentések miatt, egy „tövist” kaptam a testembe: a Sátán egyik angyalát. Azért kaptam, hogy állandóan ostorozzon engem, hogy el ne bizakodjam. Háromszor kértem az Urat, hogy szabadítson meg ettől a „tövistől”, de ő ezt válaszolta: „Elég az a kegyelem, amelyet kaptál, mert az én erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem a gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem. Örömmel elviselem a gyengeségeimet, meg amikor az emberek bántanak, vagy rosszat mondanak rólam, vagy amikor különböző nehézségek és bajok vesznek körül, amikor az emberek üldöznek vagy rosszul bánnak velem Krisztus miatt, mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. Úgy beszélek, mint egy bolond, de ti kényszerítettetek rá. Igazában nektek kellett volna jót mondanotok rólam, hiszen semmivel sem vagyok alábbvaló azoknál az önjelölt „szuper-apostoloknál” — noha valójában semmi vagyok. Amikor nálatok voltam, olyan dolgokat tettem, amelyek teljes mértékben bizonyítják, hogy valóban apostol vagyok! Láttátok a jeleket, csodákat és hatalmas erőket, amelyek a szolgálatomban megmutatkoztak. Így hát ti is megkaptatok mindent, amit a többi helyi gyülekezet. Talán csak egy valamit nem: azt, hogy tőletek nem fogadtam el semmiféle anyagi támogatást. Bocsássátok meg nekem ezt az „igazságtalanságot”! Most tehát kész vagyok harmadszor is elmenni hozzátok, de most sem fogok tőletek semmit sem kérni, sem elfogadni. Engem nem az érdekel, amitek van, hanem titeket magatokat szeretnélek látni. Hiszen nem a gyerekeknek kell vagyont gyűjteniük a szüleik számára, hanem fordítva! Én pedig szívesen költöm rátok minden pénzemet. Sőt, saját magamat is szívesen odaadom a lelketekért. Ha én ennyire szeretlek benneteket, ti vajon kevésbé szerettek engem? Igen, az világos, hogy én magam nem használtalak ki benneteket. Azt gondoljátok, hogy ez csak ügyes trükk volt, hogy becsapjalak titeket? Vajon valamelyik testvér, akit hozzátok küldtem, becsapott benneteket, és elfogadott pénzt vagy ajándékot tőletek? Ugye, hogy nem? Valóban, Tituszt én kértem, hogy látogasson meg titeket, és vele együtt küldtem el azt a másik testvért is. Vajon Titusz kihasznált benneteket, és elfogadott valamit tőletek? Ugye, hogy nem? Ti magatok láttátok, hogy Titusz és én ugyanúgy viselkedtünk közöttetek. Igen, mi ugyanabban a Szellemben teszünk mindent, és ugyanazon az úton járunk! Most lehet, hogy azt gondoljátok: ez az ember egyre csak magát próbálja védeni és mentegetni. Pedig egészen másról van szó! Amit írtam, azt Isten előtt, Krisztusban mondom, és a ti érdeketekben! Benneteket szeretnélek mindezzel megerősíteni, akiket annyira szeretek! Mert félek, hogy amikor megérkezem hozzátok, nem olyannak talállak majd benneteket, mint amilyennek szeretnélek — és ti is hasonlóképpen csalódni fogtok bennem. Félek, hogy veszekedést, irigységet, haragot, önzést, rágalmazást, vádaskodást, büszkeséget és rendetlenséget találok közöttetek. Félek, hogy amikor odamegyek, ismét megaláz engem az én Istenem közöttetek: szomorkodni és szégyenkezni fogok miattatok. Meg fogom gyászolni azokat, akik vétkeztek, és mégsem akarták megváltoztatni az életüket, sem nem fordítottak hátat a kicsapongó életnek, a szexuális és egyéb szégyenletes bűneiknek. Ez lesz a harmadik látogatásom nálatok. Emlékezzetek rá, hogy meg van írva: „Minden vádat két vagy három tanú szavának kell megerősítenie!” Legutóbb, a második látogatásom alkalmával figyelmeztettem azokat, akik a látogatásom előtt vétkeztek. Most, hogy távol vagyok, ismét figyelmeztetek mindenkit, aki vétkezik: amikor ismét hozzátok megyek, nem leszek elnéző a bűnösökhöz! Szeretnétek biztosan tudni, hogy általam valóban a Krisztus szól? Meg fogjátok látni, hogy ő egyáltalán nem gyenge, hanem nagyon is erőteljes közöttetek! Igaz ugyan, hogy amikor megfeszítették, akkor gyenge volt, de most már Isten ereje által él. Igaz, hogy Krisztusban mi is gyengék vagyunk, de az is igaz, hogy Krisztussal mi is erőteljesnek fogunk bizonyulni Isten ereje által, amikor közöttetek leszünk! Vizsgáljátok meg magatokat, hogy valóban hitben éltek-e! Tegyétek próbára magatokat! Vagy talán nem tudjátok, hogy Jézus Krisztus bennetek él? Természetesen csak akkor, ha valóban hitben éltek. Remélem, felismeritek, hogy mibennünk igazán Krisztus él! Azért imádkozunk Istenhez, hogy semmi rosszat ne tegyetek. Nem az a fontos ugyanis, hogy rajtunk lássátok, és elismerjétek, hogy bennünk Krisztus él. Fontosabb, hogy valóban azt tegyétek, ami jó és helyes. Még akkor is, ha rólunk azt gondoljátok, hogy Krisztus nem él bennünk. A valósággal szemben úgysem tehetünk semmit, csak a valóságért. Mert ha mi gyengék vagyunk is, mégis örülünk, ha ti erősek vagytok! Azért imádkozunk, hogy ti egyre erősebbek és tökéletesebbek legyetek. Ezeket a dolgokat azért írom most a távolból, hogy amikor megérkezem, ne kelljen szigorúan bánnom veletek. Mert az Úrtól a szellemi felépítésetekre és megerősítésetekre kaptam a hatalmat, nem arra, hogy romboljalak benneteket. Testvéreim, most búcsúzom: törekedjetek a tökéletességre, vegyétek komolyan a figyelmeztetésünket, és tegyétek meg, amire kértelek benneteket! Legyetek egyetértésben, és éljetek békességben egymással, s akkor Isten, aki a szeretet és a békesség forrása, veletek lesz! Köszöntsétek egymást szent csókkal! Az itteni testvérek köszöntenek benneteket! Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szent Szellem közössége legyen veletek! Üdvözlet Páltól, az apostoltól. Engem nem emberek tettek apostollá, és nem is ők küldtek a szolgálatba, hanem Jézus Krisztus hívott el, és az Atya Isten, aki Jézust feltámasztotta a halálból. Ezt a levelet a velem levő testvéreim nevében is küldöm a Galácia tartományában élő helyi gyülekezeteknek. Atyánk, az Isten és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet. Jézus önmagát áldozta fel a bűneinkért, és hogy kiszabadítson bennünket ebből a jelenlegi, gonosz világrendszerből — Atyánknak, az Istennek terve és akarata szerint. Övé legyen a dicsőség mindörökké. Ámen! Meglep, hogy ilyen gyorsan elfordultatok Istentől, aki Krisztus kegyelméhez hívott titeket, és átpártoltatok valami másféle örömüzenethez — máshoz, mint amit mi hirdettünk nektek. Pedig nem létezik másféle, csupán arról van szó, hogy némelyek megzavarnak titeket azzal, hogy el akarják torzítani a Krisztusról szóló örömüzenetet. Az igazi örömüzenet az, amelyet mi hirdettünk nektek. Akárki hirdetne másfélét, az legyen átkozott — még ha egy Mennyből jövő angyal, vagy akár mi magunk mondanánk is! Ezt már korábban is mondtuk nektek, de most megismétlem: ha valaki másféle örömüzenetet hirdetne nektek, mint amelyet tőlünk elfogadtatok, az átkozott legyen! Mit gondoltok, az emberek kedvét keresem, vagy Istenét? Vajon arra törekszem, hogy népszerű legyek? Bizony, ha még mindig az emberek tetszését keresném, akkor nem lennék Krisztus rabszolgája. Testvéreim, szeretném, ha tudnátok, hogy az örömüzenet, amelyet nektek hirdettem, nem emberektől származik, hiszen nem emberek tanítottak rá vagy adták át, hanem maga Jézus Krisztus jelentette ki nekem. Ugye hallottátok, hogy életem korábbi szakaszában, amikor a zsidóság vallása szerint éltem, könyörtelenül üldöztem, sőt megpróbáltam elpusztítani Isten Eklézsiáját. A zsidó vallás gyakorlásában sok kortársamat megelőzve, minden erőmmel igyekeztem követni őseim tanításait. Isten azonban már a születésem előtt különválasztott engem a maga számára! Azután pedig kegyelme által megszólított, és a Fiát kijelentette nekem, majd elküldött, hogy az Izráelen kívüli nemzeteknek hirdessem a Krisztusról szóló örömüzenetet. Attól kezdve senkitől sem kértem tanácsot, vagy segítséget. Még azokat sem látogattam meg Jeruzsálemben, akik előbb voltak apostolok, mint én, hanem azonnal elmentem Arábiába, majd később visszatértem Damaszkuszba. Csak három évvel később mentem fel Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel, és nála is maradtam tizenöt napig. De a többi apostollal nem találkoztam, csak Jakabbal, az Úr testvérével. Isten előtt mondom, hogy ez, amit írok, nem hazugság! Később Szíria és Cilicia vidékére mentem. A Krisztushoz tartozó júdeai gyülekezetek azonban még személyesen nem ismertek engem. Csak ennyit hallottak rólam: „Ez az ember egykor üldözött minket, de most ugyanazt a hitet tanítja, amelyet valamikor el akart pusztítani.” Ezek a hívők azután Istent magasztalták értem. Tizennégy évvel később Barnabás kíséretében újból felmentem Jeruzsálembe, és magammal vittem Tituszt is. Isten kijelentése következtében indultam el. Ez alkalommal külön, csak a vezetőknek magyaráztam el, hogy milyen örömüzenetet hirdetek az Izráelen kívüli nemzeteknek. Meg akartam bizonyosodni afelől, hogy ebben egyetértünk, nehogy az addigi és a jelenlegi munkám kárba vesszen. Bár a velem levő Titusz görög származású volt, a vezetők mégsem kényszerítették arra, hogy körülmetélkedjen. Szükséges volt azonban, hogy velük megbeszéljük ezeket a kérdéseket, mivel néhányan befurakodtak közénk, akik magukat a testvéreinknek mutatták. Ezek alattomos szándékkal ki akarták kémlelni a mi szabad életmódunkat, amelyet Krisztus Jézusban kaptunk. Az volt ugyanis a szándékuk, hogy ismét a Törvény rabszolgáivá tegyenek bennünket. Mi azonban egy pillanatra sem hátráltunk meg, és semmiben sem tettünk engedményt nekik, hogy az örömhír igazságát tisztán megőrizzük számotokra. A tekintélyes vezetők tehát semmiben sem változtatták meg az örömüzenetről szóló tanításomat. (Nekem egyébként mindegy, hogy tekintélyesek-e, vagy sem, hiszen Isten előtt mindenki egyforma.) Sőt, belátták, hogy Isten nekem azt a különleges feladatot adta, hogy az Izráelen kívüli — vagyis körülmetéletlen — népeknek hirdessem az örömüzenetet, ahhoz hasonlóan, ahogy Péter a zsidóknak hirdeti. Mert Isten, akitől az erőt kaptuk, Pétert a zsidók közé küldte apostolnak, engem viszont az Izráelen kívüli népek közé. Jakab, Péter és János, akiket a gyülekezet tekintélyes vezetőinek tartanak, elismerték az én Istentől kapott különleges ajándékomat, és annak jeleként, hogy elfogadnak szolgatársuknak, barátságosan kezet nyújtottak nekem és Barnabásnak. Abban egyeztünk meg, hogy mi a zsidóságon kívüli népek közé megyünk az örömhírt terjeszteni, ők pedig a zsidók között teszik ugyanezt. Csak azt kötötték a lelkünkre, hogy ne feledkezzünk meg a szegényekről — amit én magam is mindig fontosnak tartottam. Amikor viszont Péter Antiókhiába érkezett, nyíltan szembeszálltam vele, mivel helytelenül viselkedett. Amikor ugyanis Péter először jött Antiókhiába, közösséget vállalt és együtt étkezett a nem zsidó származású hívőkkel. Azután néhány férfi érkezett Jeruzsálemből, akiket Jakab küldött, s ettől kezdve Péter minden kapcsolatot megszakított a nem zsidókkal. Ugyanis félt azoktól a zsidóktól, akik azt gondolták, hogy minden nem zsidó származású hívőt körül kell metélni. Péter képmutató viselkedéséhez csatlakoztak a jelen lévő hívő zsidók is. Még Barnabást is rávették a képmutatásra. Amikor tehát láttam, hogy nem az örömhír igazsága szerint viselkednek, mindnyájuk előtt felelősségre vontam Pétert: „Ha te zsidó létedre magad sem tartod meg a zsidó szokásokat, akkor miért kényszeríted a nem zsidókat, hogy zsidó módra éljenek?” Mi, akik zsidónak születtünk — nem pedig ugynevezett „Izráelen kívüli bűnösnek” —, jól tudjuk, hogy az ember nem a Törvény szerinti tettei alapján válik Isten számára elfogadhatóvá. Isten egyedül a Jézus Krisztusban való hit által fogad el bennünket! Mi ugyanis azért hittünk a Krisztus Jézusban, hogy Isten számára elfogadhatóvá váljunk. Isten pedig azért fogadott el bennünket, mert hittünk Krisztusban, s nem a Törvény szerinti tettek alapján. Ezek által ugyanis soha senki sem válhat Isten számára elfogadhatóvá. Mi zsidók azért jöttünk Krisztushoz, hogy Isten számára elfogadhatók legyünk. Ekkor ismertük fel, hogy mi is bűnösök vagyunk. Talán ez azt jelenti, hogy Krisztus tesz minket bűnössé? Semmi esetre sem! Hiszen ha újból felvenném magamra azt a köteléket, amelyet egyszer már levetettem, akkor lennék csak igazán törvényszegő! Maga a Törvény vetett véget annak az életnek, amelyet a Törvény uralma alatt éltem. Meghaltam a Törvény számára, hogy attól kezdve Istennek éljek. Krisztussal együtt engem is keresztre feszítettek, és meghaltam, s így ettől kezdve már nem a saját régi életemet élem, hanem Krisztus él bennem! Ezt az életet, amelyet most testben élek, az Isten Fiába vetett hit által élem, aki annyira szeretett engem, hogy önmagát áldozatul adta értem. Mindazt, amit Isten kegyelemből ajándékozott nekünk, nem akarom hiábavalóvá tenni! Hiszen, ha a Törvény megtartása tenne elfogadhatóvá Isten előtt, akkor Krisztus halála értelmetlen és fölösleges lett volna. Ó, ti ostoba galaták! Ki tudott ennyire félrevezetni titeket? Hiszen úgy hirdettük nektek Jézus Krisztus kereszthalálát, mintha a szemetek előtt feszítették volna meg őt! Mondjátok meg nekem igazán: vajon azért kaptátok-e a Szent Szellemet, mert megtartottátok a Törvény előírásait, vagy pedig azért, mert amikor hallottátok Jézusról az örömhírt, hittel elfogadtátok? Hogyan lehettek ennyire ostobák, hogy a Szent Szellemben elkezdett új életeteket most emberi erővel akarjátok folytatni? Olyan sok minden történt veletek! Talán minden hiába volt? Remélem, hogy nem! Mit gondoltok, Isten azért adja Szent Szellemét nektek, vagy azért munkálkodik hatalmas csodákkal köztetek, mert megtartottátok a Törvény előírásait? Nem! Hanem azért, mert amikor hallottátok az örömhírt Jézusról, hittetek benne. Az Írások ugyanezt mondják Ábrahámról is: „Ábrahám hitt Istenben, aki elfogadta őt a hite alapján.” Értsétek meg tehát, hogy akik hisznek és bíznak Istenben, azok Ábrahám igazi gyermekei! Az Írás előre megmondta, hogy Isten a zsidóságon kívülieket a hitük által fogja elfogadni. Ezt az örömhírt Isten jó előre kijelentette Ábrahámnak, amikor ezt ígérte neki: „Rajtad keresztül áldom meg a Föld összes népét.” Ezt Ábrahám hittel elfogadta, s ezért Isten megáldotta őt — és a hívő Ábrahámmal együtt azokat is mind megáldja, akik maguk is hasonlóképpen hisznek. Ellenben akik abban bíznak, hogy a Törvény előírásainak megtartása teszi őket Isten számára elfogadhatóvá, azokra átok nehezedik, amint meg van írva: „Átok sújt mindenkit, aki nem engedelmeskedik mindenben a Törvény előírásainak.” Azt pedig, hogy a Törvény megtartása által senki sem lesz Isten szemében elfogadható, világosan mondja az Írás: „Akit Isten elfogad, az a hite által fog élni.” A Törvény azonban nem a hitre épít, hiszen az Írás azt mondja: „Csak az élhet a Törvény által, aki megtartja azt.” Krisztus azonban kiváltott bennünket a Törvény átka alól, amikor helyettünk magára vette az átkot. Az Írás ezt így magyarázza: „Átok sújt mindenkit, akit fára függesztve végeznek ki.” Így az Ábrahámnak ígért áldás Krisztus Jézusban a zsidóságon kívüli népekre is érvényes, hogy hitük által megkapják a megígért Szent Szellemet. Testvéreim, hadd mondjak most egy példát a mindennapi életből: egy érvényes szerződést senki sem érvényteleníthet, és nem is egészíthet ki. Isten ígéreteket tett Ábrahámnak és a leszármazottjának. Az Írásban nem azt olvassuk, hogy „leszármazottjainak”, többes számban, mintha sok emberről lenne szó, hanem egyes számban: „leszármazottodnak”, aki nem más, mint Krisztus. Ezzel azt szeretném megértetni veletek, hogy az Istennel kötött Szövetséget a 430 évvel később adott Törvény nem tehette érvénytelenné. Így az Ábrahámnak tett ígéret a Törvény életbe lépése után is érvényben maradt. Ha ugyanis a Törvény megtartásáért kapnánk örökséget, akkor az nem függne az ígérettől. Isten viszont az Ábrahámnak tett ígérete alapján, és azon keresztül áldotta meg Ábrahámot. Akkor tehát mi a Törvény célja? Azért kaptuk, hogy rámutasson azokra a bűnökre, amelyeket az emberek elkövetnek. A Törvény addig működött, amíg el nem jött Ábrahám Leszármazottja, akiről az ígéret szólt. A Törvényt Isten adta az angyaloknak, ők pedig elhozták azt Mózesnek, aki közvetített Isten és az emberek között. Közvetítőre akkor van szükség, ha két fél közötti megállapodásról van szó. Amikor viszont Isten egyoldalúan ígéreteket tett Ábrahámnak, nem kellett közvetítő. Ez azt jelentené, hogy a Törvény Isten ígéretei ellen van? Szó sincs róla! Mert ha olyan törvényt kaptunk volna, amely képes lett volna életet adni, akkor annak alapján válhatnánk Isten számára elfogadhatóvá. Az írott Törvény azonban az egész emberiséget a bűn rabságába zárta, hogy a megígért örökséget kizárólag a Jézus Krisztusban való hit által kaphassák meg azok, akik hisznek benne. Mielőtt azonban elérkezett ez a hit, a Törvény őrzött bennünket, és egészen addig raboskodtunk, amíg Isten meg nem ismertette velünk az eljövendő hitet. Így tehát Krisztus megérkezése előtt a Törvény volt a Krisztushoz vezető nevelőnk. Azóta viszont már hit által válhatunk Isten számára elfogadhatóvá. Miután ez a hit megérkezett, többé nincs szükség arra, hogy a nevelőnk felügyeljen ránk. Ti mindnyájan Isten gyermekei vagytok Krisztus Jézusban, és ez a hitetek által valósult meg, mivel, aki Krisztusba merítkezett be, az Krisztust öltötte magára. Ebben a tekintetben tehát nincs többé különbség zsidó és görög, rabszolga és szabad, vagy férfi és nő között, mert Krisztus Jézusban mindannyian egyek vagytok. Ha pedig Krisztushoz tartoztok, akkor Ábrahám leszármazottjai vagytok, és egyúttal örökösei mindannak, amit Isten Ábrahámnak és a leszármazottjainak ígért. Ezzel azt szeretném mondani, hogy amíg az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a rabszolgától, pedig jogilag már akkor is minden az övé. Mégis nevelőszülők és gondviselők felügyelete alatt él az apja által meghatározott ideig. Ugyanígy mi is, amikor még olyanok voltunk, mint a gyermekek, a világot uraló hatalmasságok rabszolgái voltunk. Amikor pedig eljött a megfelelő idő, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született, és a Törvény ideje alatt élt, hogy felszabadítsa a Törvény uralma alatt élőket, és hogy bennünket Isten a maga fiaivá fogadhasson. Mivel tehát gyermekei vagytok, Isten elküldte Fiának Szellemét a szívünkbe, aki így kiált: „Abbá!”, azaz: „Édesapám!” Így azután többé már nem vagy rabszolga, hanem fiú. Ha pedig fiú, akkor örökös is, akit maga Isten tett azzá. Régen, amikor még nem ismertétek Istent, olyan úgynevezett istenek rabjai voltatok, akik valójában nem is istenek. De most már ismeritek Istent — vagy sokkal inkább: Isten megismert benneteket. Miért fordultatok ismét azokhoz a gyenge és haszontalan, világot uraló hatalmasságokhoz? Talán újra azok rabságában akartok élni? Gondosan betartjátok a különleges napokat, hónapokat, évszakokat és éveket. Aggódom miattatok! Lehet, hogy hiába fáradoztam közöttetek? Testvéreim, kérlek benneteket, legyetek olyanok, mint én! Hiszen, korábban én is olyan voltam, mint most ti. Egészen mostanáig nem adtatok okot arra, hogy panaszom legyen rátok. Hiszen jól tudjátok, hogy először a betegségem miatt maradtam tovább, és hirdettem nektek az örömüzenetet. Bár a betegségem terhet jelentett számotokra, ti mégsem utáltatok meg, és nem utasítottatok vissza, hanem úgy fogadtatok, mint Isten angyalát, vagy mint magát Krisztus Jézust. Hová tűnt a korábbi lelkesedésetek? Emlékszem, hogy megtettetek volna bármit, hogy segítsetek rajtam. Állítom, ha rajtatok múlt volna, még a saját szemeteket is kivettétek volna, hogy nekem adjátok. Csak nem azért váltam ellenségetekké, mert megmondtam nektek az igazságot? Azok az emberek nagy érdeklődést mutatnak irántatok, és minden áron azon mesterkednek, hogy titeket elszakítsanak tőlem, és szembefordítsanak velem. A szándékuk azonban nem tiszta. Azt akarják elérni, hogy csak őket kövessétek. Az persze helyes, ha valaki a jó célokra törekedve lelkesen dolgozik. Ezt tegyétek is, akár közöttetek vagyok, akár nem! Drága gyermekeim! Szinte ismét meg kell „szüljelek” benneteket, s annak minden fájdalmát el kell szenvednem — amíg Krisztus egészen ki nem formálódik bennetek! Szeretnék most közöttetek lenni, és egészen más hangnemben beszélni veletek, mert bizonytalanságban vagyok felőletek. Ti, akik még mindig a Törvény uralma alatt kívántok élni, mondjátok csak, nem halljátok a Törvény szavát? Az Írásban ugyanis azt olvassuk, hogy Ábrahámnak két fia volt: az egyiket Hágár, a rabszolganő szülte, a másikat pedig Sára, aki szabad volt. A rabszolganő fia úgy született, mint mindenki más. A szabad asszony fia azonban Isten ígérete alapján született. Ennek az igaz történetnek szellemi jelentése is van. A két asszony ugyanis a két szövetséget jelképezi. Az egyiket Isten a Sínai-hegyen kötötte a népével, amikor a Törvényt adta nekik. Akikre ez érvényes, azok szolgák. Hágár, aki maga is szolga volt, az Arábiában levő Sínai-hegyet jelképezi, és ugyanakkor a mostani Jeruzsálemet is, hiszen ez a város a népével együtt a Törvény rabszolgája. Sára azonban szabad asszony volt, aki a Mennyei Jeruzsálemet jelképezi. A Mennyei Jeruzsálem pedig szabad — ő a mi anyánk. Mert az Írás így beszél róla: „Örülj, te meddő asszony, aki még sohasem szültél! Örvendj, és ujjongva kiálts, te, akinek nem lehetnek szülési fájdalmai, mert több gyermeke lesz az elhagyott asszonynak, mint annak, aki férjnél van.” Testvéreim, ti Isten gyermekei vagytok, akik szellemi értelemben Isten ígérete alapján születtetek — akárcsak Izsák. De ahogyan annak idején a természetes módon született gyermek üldözte azt, aki a Szent Szellem ereje által született, ma is ugyanez történik. Mit mond erről az Írás? „Kergesd el a rabszolganőt a fiával együtt, mert az a fiú nem fog együtt örökölni a szabad asszony fiával!” Tehát, testvéreim, szellemi értelemben mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony leszármazottjai vagyunk. Krisztus azért szabadított fel bennünket, hogy ebben a szabadságban éljünk. Ne engedjétek hát magatokat újra rabszolgává tenni! Figyeljetek rám! Én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, akkor Krisztus nem jelent semmi áldást számotokra. Megismétlem: aki körülmetélkedik, annak a Törvény minden egyes parancsát pontosan meg kell tartania! Akik közületek a Mózes Törvénye által akarnak Isten számára elfogadhatókká lenni, azok elszakították magukat Krisztustól, és kiléptek a kegyelem hatóköréből. Mi ugyanis a Szent Szellem általi újjászületésben, a hit alapján bizakodva várjuk, hogy Isten elfogad bennünket. Ha ugyanis a Krisztus Jézusban vagyunk, akkor sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem számít, csakis az a hit, amely az isteni szeretet által nyilvánul meg. A futásotok igazán szépen indult. Ki akadályozott meg titeket abban, hogy az igazságnak engedelmeskedjetek? Ez a félrevezetés nem Istentől való, aki elhívott titeket. Egy kevés kovász is megkeleszti az egész tésztát. Bízom az Úrban, hogy végül mégsem fogtok eltérni attól a gondolkodástól, amelyre tanítottalak benneteket. De aki összezavar titeket — bárki is legyen —, megkapja méltó büntetését! Testvéreim! Ha én még mindig a körülmetélkedést terjesztem — amint azt egyesek állítják —, akkor miért üldöznek engem továbbra is? Hiszen, ha még mindig a körülmetélést hirdetném, akkor a Keresztről szóló tanításom nem okozna botrányt. Bárcsak azok, akik titeket megzavarnak, a körülmetélkedésükön túlmenően még ki is herélnék magukat! Testvéreim! Isten benneteket szabadságra hívott el! Csakhogy ezt a szabadságot ne a régi emberi természet kívánságainak kielégítésére használjátok, hanem inkább szeretettel szolgáljatok egymásnak! Az egész Törvény ugyanis ebben az egy mondatban foglalható össze: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat!” De ha továbbra is marakodtok, végül még elpusztítjátok egymást! Éljetek a Szent Szellem állandó irányítása szerint, s akkor a régi emberi természet kívánságait nem fogjátok teljesíteni! Mert amire a régi természetünk törekszik, az ellentétes azzal, amit a Szent Szellem akar. E kettő tehát ellensége egymásnak. Ebből következik, hogy ha a Szent Szellem szerint éltek, akkor nem azt fogjátok tenni, amit a régi természet szerint kívánnátok. Ha engeditek, hogy a Szent Szellem vezessen benneteket, akkor nem vagytok a Mózes Törvényének uralma alatt. Nyilvánvaló, hogy a régi természetünkből ilyen dolgok származnak: paráznaság, erkölcstelenség, szexuális bűnök, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, veszekedés, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, megosztottság, irigykedés, részegeskedés, vad mulatozás és ezekhez hasonlók. Figyelmeztetlek benneteket — ahogy azt már korábban is tettem —, hogy akik így élnek, nem fogják örökölni Isten Királyságát! A Szent Szellem pedig ezeket teremti meg bennünk: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom. Nincs olyan törvény, amely ezeket elítélné. Akik pedig Krisztus Jézushoz tartoznak, azok már megfeszítették a régi természetüket, annak szenvedélyeivel és vágyaival együtt. Mivel a Szent Szellem által kaptunk új életet, ezért éljünk is a Szent Szellem vezetését követve! Ne legyünk büszkék, ne ingereljük egymást, és ne legyünk féltékenyek egymásra! Testvéreim, előfordulhat, hogy valaki közületek valamiben vétkezik. Az ilyen testvért gyengéden és szelíden azok igazítsák helyre, akik a Szent Szellem szerint élnek! De ők is vigyázzanak magukra, nehogy ugyanabba a kísértésbe essenek! Segítsetek egymásnak a terhek hordozásában — így engedelmeskedjetek Krisztus törvényének. Ha valaki nem akar másoknak segíteni, mert olyan fontosnak tartja magát, akkor valójában senki, és csak magát csapja be. Ne hasonlítsátok össze magatokat másokkal, hanem mindenki a saját munkáját tegye mérlegre! Akkor csakis a maga munkájával dicsekedhet, hiszen mindenkinek saját magáért kell felelősséget vállalnia. Akit Isten beszédére tanítanak, az viszonozza ezt a tanítójának, ossza meg a javait vele! Ne áltassátok magatokat: Istent nem lehet becsapni! Amit vet az ember, azt fogja aratni is! Aki azért tesz valamit, hogy kielégítse a régi természetének kívánságait, annak ez a régi természet romlást és halált fog teremni, és azt is fogja learatni. Aki viszont a Szent Szellem tetszése szerint cselekszik, az a Szent Szellemből arat örök életet. Ne fáradjatok bele, hogy jót tegyetek! Ha kitartóan végezzük a munkánkat, akkor majd a maga idején aratni is fogunk! Rajta hát! Amíg van lehetőségünk, addig tegyünk jót mindenkivel, de leginkább azokkal, akik hitünk családjához tartoznak! Nézzétek csak, milyen óriási betűkkel írok most a saját kezemmel! Akik megpróbálják rátok erőltetni, hogy körülmetélkedjetek, azok az emberek tetszését keresik. Attól félnek, hogy ha egyedül csak Krisztus keresztjét hirdetik, akkor üldözni fogják őket. Ők körül vannak metélve ugyan, de maguk sem tartják be a Törvény előírásait. Csak azért akarják, hogy körülmetélkedjetek, hogy majd ezzel a testi formasággal dicsekedhessenek. Engem azonban Isten őrizzen attól, hogy mással dicsekedjem, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével! A kereszten a világ meghalt a számomra, és én is meghaltam a világnak. Mert sem a körülmetélkedés, sem a körülmetéletlenség nem számít. Kizárólag az új teremtménynek van értéke. Békesség és irgalom mindazoknak, akik ezen igazság szerint élnek, és Isten Izráelének! Ezentúl senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert én olyan sebhelyeket hordozok a testemen, amelyek világosan mutatják, hogy Jézusé vagyok. Urunk, Jézus Krisztusnak kegyelme legyen veletek! Ámen. Üdvözlet Páltól, aki Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, Isten szent népének, akik Efezusban laknak, és hisznek a Krisztus Jézusban. Atyánk, az Isten és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Áldott legyen az Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki Krisztusban megáldott bennünket minden szellemi áldással a Mennyben. Az Atya annyira szeretett bennünket, hogy Krisztusban már a világ teremtése előtt kiválasztott minket, hogy bennünket a saját népévé tegyen, akik az ő szemében szentek és tökéletesek. Szeretetétől indíttatva előre elhatározta, hogy Jézus Krisztus által a saját gyermekeivé fogad bennünket. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki. Mindezt pedig azért tette, hogy dicséretet szerezzen dicsőséges kegyelmének, amellyel megajándékozott bennünket szeretett Fiában, Jézus Krisztusban, aki megváltott bennünket a vére, vagyis a halála árán. Rajta keresztül kaptuk meg bűneinkre a bocsánatot Isten kegyelmének gazdagsága szerint. Isten elárasztott bennünket kegyelmével, mindenféle bölcsességgel és megértéssel. Megismertette velünk mideddig elrejtett tervét, amelyet tetszése szerint készített, és Krisztus által akar megvalósítani. E terv szerint, amikor erre megérik az idő, Isten mindent egybeszerkeszt Krisztusban — mindent, ami a Mennyben és a Földön van —, és őt teszi mindennek fejévé. Krisztusban kaptuk meg az örökségünket Istentől, ahogyan ezt ő már előre elhatározta, mert ez így felelt meg a céljának. Isten ugyanis mindent a saját elhatározása és akarata szerint cselekszik. Bennünket, akik elsőként reménykedtünk a Krisztusban, Isten arra választott ki, hogy dicséretet szerezzünk dicsőségének. Ti is hallottátok az igazság üzenetét, üdvösségetek örömhírét, és hittetek Krisztusban. Isten pedig Krisztusban megjelölt benneteket egy különleges jellel: a megígért Szent Szellemet adta nektek is. A Szent Szellem a foglalója az örökségünknek és a biztosítéka annak, hogy azt egyszer teljes egészében birtokba is fogjuk venni. Mindennek a célja pedig Isten dicsőségének dicsérete. Mivel hallottam az Úr Jézus Krisztusba vetett hitetekről és a szeretetről, amellyel Isten szent népe iránt vagytok, én is mindig hálát adok Istennek, amikor imádkozom értetek. Azt kérem, hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőséges Atya-Isten töltsön be titeket a Szent Szellemmel, aki bölccsé tesz, kijelenti és igazán megismerteti veletek Istent. Azt kérem Istentől, hogy nyissa meg szívetek szemét, hogy fel tudjátok fogni, milyen reménységre hívott el titeket, és milyen dicsőséges az a hatalmas örökség, amit Isten a saját szent népének szánt. Imádkozom, hogy megtudjátok, milyen mérhetetlenül nagy Isten ereje, amely hatékonyan működik bennünk, hívőkben. Ugyanez az erő mutatkozott meg akkor is, amikor az Atya feltámasztotta Krisztust a halálból, és a Mennyben a jobbjára ültette. Így lett Krisztus sokkal hatalmasabb, mint az összes uralkodó, hatalmasság, erő vagy király, vagy bármilyen más hatalom — de nemcsak a jelenlegi, hanem a következő korokban is. Isten tehát mindent Krisztus lába, vagyis a hatalma alá helyezett. Ugyanakkor mindenekfelett Krisztust tette „fejévé” az Eklézsiának, amely viszont a „teste” Krisztusnak. Az Eklézsiát minden tekintetben Krisztus tölti be és teszi teljessé — mint ahogyan minden mást is ő tesz teljessé és befejezetté. Régebben szellemileg halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, amelyekben éltetek, akárcsak a többi ember — a jelenlegi korszakhoz igazodva. Azt a gonosz szellemi fejedelmet követtétek, aki most a levegőbeli hatalmasságok felett uralkodik. Ez a szellem működik mindazokon keresztül, akik nem engedelmeskednek Istennek. Valamikor mi is mindnyájan közéjük tartoztunk, és a régi természetünk kívánságai uralkodtak rajtunk. A saját elgondolásainkat törekedtünk megvalósítani, és igyekeztünk elérni, amit a régi természetünk megkívánt. Így tehát ránk is, mint mindenki másra, Isten jogos haragja következett volna. Isten azonban telve van irgalommal, és nagyon szeret bennünket, ezért, amikor még szellemileg halottak voltunk a bűneink miatt, Krisztussal együtt új életre keltett. Bizony, Isten kegyelme mentett meg minket! Sőt, mivel Jézus Krisztus részei vagyunk, vele együtt feltámasztott a halálból, és vele együtt a mennyei helyekre ültetett bennünket. Isten így akarta megmutatni — még a jövendő korszakoknak is — kegyelmének határtalan gazdagságát irántunk, akik a Krisztus Jézushoz tartozunk. Mert egyedül Isten kegyelme tette lehetővé, hogy a hitetek által üdvösségre jussatok. Ez nem a ti érdemetek, hanem Isten ajándéka! Nem a jó cselekedetek eredménye, hogy senki ne dicsekedhessen. Hiszen minket Isten a saját kezével alkotott: arra teremtett bennünket a Krisztus Jézusban, hogy nemes tetteket vigyünk véghez. Ezeket pedig Isten már előre elkészítette a számunkra, hogy lépésről lépésre ezeken haladjunk. Emlékezzetek rá, hogy emberi származásotok szerint korábban ti az Izráelen kívüli népek közé tartoztatok. Ezért benneteket „körülmetéletlennek” neveztek azok, akik magukat „körülmetélteknek” nevezik, mivel a testükön emberkéz által körül vannak metélve. Emlékezzetek rá, hogy akkor még Krisztus nélkül éltetek, és nem tartoztatok Izráel népének közösségébe. Ezért semmi közötök nem volt Istennek a saját népével kötött szövetségeihez, amelyekhez ígéretek is kapcsolódnak. Reménység nélkül éltetek ebben a világban, és nem ismertétek Istent. Igen, valamikor Istentől távol éltetek, de most Krisztus Jézusban közel kerültetek hozzá. Valóban, Krisztus vére — vagyis halála — által jöttetek közel Istenhez. Mert Krisztus Jézus a békességünk. Ő tette eggyé ezt a két csoportot, amelyet a kölcsönös ellenségeskedés fala választott el egymástól. Krisztus azonban ledöntötte ezt a falat, amikor a kereszten a saját testét feláldozta. Félretolta az útból a Törvény szabályait és rendelkezéseit, hogy a saját uralma alatt ebből a két csoportból egyetlen új embert teremtsen, és így békesség legyen közöttük. Azt akarta, hogy a saját élete árán a zsidókból és a nem zsidókból egy Test legyen, és hogy kibékítse őket Istennel. Amikor Krisztus meghalt a kereszten, akkor ezzel a két csoport közötti ellenségeskedésnek is véget vetett. Eljött, és a békesség örömhírét hozta a zsidóságon kívüli népeknek, akik távol voltak Istentől. De ugyanígy a zsidóknak is békességet hirdetett, akik közel voltak Istenhez, mert Krisztus által ugyanaz a Szent Szellem nyitott szabad utat az Atyához mindkettőnknek. Ezért ti sem vagytok már többé idegenek, hanem polgártársai Isten népének és tagjai Isten nagy családjának. Isten szellemi értelemben beépített benneteket abba a templomba, amelynek alapját az apostolok és próféták alkotják. Ennek a szellemi templomnak a sarokköve maga Krisztus Jézus, aki által az egész harmonikus egésszé épül, és folyamatosan növekszik, hogy az Úrban szent templommá legyen. Krisztusban ti is — mindazokkal együtt, akik őhozzá tartoznak — folyamatosan beépültök ebbe a templomba, amely Isten számára készül, hogy ő lakjon abban, a Szent Szellem által. Mindezek miatt vagyok én, Pál, most fogságban. Azért kerültem ide, mert Krisztus Jézust szolgálom tiértetek, akik a zsidóságon kívüli nemzetek közül valók vagytok. Biztosan hallottatok már arról a megbízatásról, amelyet Istentől kaptam — kegyelme által — a ti érdeketekben. Isten ugyanis közvetlen kijelentés által ismertette meg velem azt a korábban rejtett tervét, amelyről az előbb röviden írtam már. Ha ezt elolvassátok, megértitek belőle, milyen betekintést engedett nekem a Krisztusra vonatkozó rejtett tervébe. Ezt Isten mindeddig senkinek sem mutatta meg olyan módon, ahogyan most kijelentette a Szent Szellem által szent apostolainak és prófétáinak. Ez a titok pedig a következő: az örömüzenet által a nem zsidó származásúak örököstársaivá lettek a zsidóknak, részeivé váltak ugyanannak a Testnek, és ők is ugyanúgy várják Isten — Krisztusban adott — ígéreteinek beteljesedését. Ennek az örömüzenetnek a szolgája lettem. Irántam való jóindulatából Isten ajándékozott meg ezzel a feladattal. Így mutatta meg a hatalmát bennem, aki a legeslegkisebb vagyok Isten népe között. Mégis nekem adta Isten azt a kiváltságot, hogy Krisztus felmérhetetlen gazdagságát hirdessem a zsidóságon kívüli népeknek. Isten azt is rám bízta, hogy mindenkinek megvilágítsam azt a titkos tervet, amelyet Isten — aki a mindenséget teremtette — öröktől fogva mindeddig elrejtve tartott magában. Most viszont meg akarja mutatni sokoldalú bölcsességét az Eklézsia közreműködésével a mennyei hatalmasságoknak és fejedelmeknek. Ez felel meg Isten örök tervének, amelyet Urunkban, Krisztus Jézusban valósított meg. Krisztusban élve és Krisztusban való hitünk által szabadon, sőt, bátran és bizalommal közeledhetünk az Atyához. Ezért arra kérlek benneteket, hogy ne szomorkodjatok az én szenvedéseim miatt, amelyeket értetek vállaltam, és amelyek dicsőségetekre vannak. Mindezeket látva letérdelek az Atya-Isten előtt, és imádom őt, akitől minden mennyei és földi család a nevét kapja. Arra kérem, hogy dicsőséges gazdagsága szerint erősítse meg a „belső embert” bennetek a Szent Szellem segítségével, hogy Krisztus maga lakjon a szívetekben, hit által. Azt kérem, hogy mélyen gyökerezzetek bele az isteni szeretetbe, sőt, egész életetek erre épüljön. Kérem, hogy ilyen módon képesek legyetek — Isten egész népével együtt — annak a megragadására, hogy milyen széles, mennyire hosszú, milyen magas és mennyire mély az isteni szeretet. Bár ezt emberi értelemmel fel sem lehet fogni, én mégis azért imádkozom, hogy átéljétek, és igazán megismerjétek Krisztus szeretetét, és ezáltal Isten maga töltsön be titeket teljesen. Bennünk működő ereje által Isten mérhetetlenül többet tud tenni, mint amire kérjük, vagy amit el tudunk képzelni. Dicsőség Istennek az Eklézsiában és a Krisztus Jézusban, nemzedékről nemzedékre, örök időkig! Ámen! Kérlek benneteket — én, aki azért viselem ezt a fogságot, mert az Urat szolgálom —, hogy Istentől kapott elhívásotokhoz méltóan éljetek! Legyetek mindig alázatosak, szelídek, türelmesek, és isteni szeretettel viseljétek el egymást! A Szent Szellem a békesség kötelével vesz körül — így egyesít benneteket. Ezért minden igyekezettel arra törekedjetek, hogy őrizzétek meg ezt a harmóniát! Mivel mindannyian ugyanazt az egyetlen Szent Szellemet kaptuk, együttesen ugyanazt az egyetlen Testet alkotjuk. Hasonlóképpen mindnyájan ugyanazt reméljük és várjuk, hiszen Isten erre hívott el bennünket. Csak egyetlen Úr van, aki mindannyiunknak Ura. Ugyanazt a hitet kaptuk, és ugyanabban a bemerítésben részesültünk. Csak egy Isten van — mindannyiunk Atyja — aki mindenek felett uralkodik, mindenen keresztül cselekszik, és mindenben jelen van. Közülünk mindenki kapott valamilyen ajándékot, annak megfelelően, hogy Krisztus milyen célra adta neki a kegyelmet. Ezért mondja az Írás: „Amikor felment a magasságba, foglyokat vitt magával, és ajándékokat adott az embereknek.” Amikor azt mondja, hogy „felment”, az azt jelenti, hogy előzőleg Krisztus lejött a Földre. Aki alászállt, ugyanaz, mint aki felemelkedett minden égi magasság fölé, hogy mindent betöltsön. Igen, Krisztus az, aki apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat adott ajándékul az embereknek. Azért adta őket, hogy felkészítsék és kiképezzék Isten szent népét a feladatukra: Krisztus „Testének” felépítésére. Meddig fog tartani ez a felépítés? Addig, amíg mindnyájan egységre és harmóniára nem jutunk az Isten Fia megismerésében, és mindabban, amit a hitünk magában foglal. Addig, amíg majd mindannyian egészen felnőtté válunk, és minden tekintetben Krisztusra fogunk hasonlítani. Akkor majd nem leszünk többé olyanok, mint a gyermekek. A különböző tanítások nem fognak ide-oda dobálni és elsodorni bennünket, mint a szél és a hullámok a csónakot. Akkor majd nem tud többé befolyásolni bennünket az emberek tévútra vezető ravaszsága. Ragaszkodjunk hát az igazsághoz, növekedjünk fel az isteni szeretetben, és kapcsolódjunk össze minden tekintetben Krisztussal, aki a „Fej”! Mert Krisztus illeszti és kapcsolja össze a test különböző részeit, amelyek mind a saját feladatukat végzik, és segítik egymást. Így az egész „Test” arányosan növekedik és fejlődik az isteni szeretet által. Azt mondom tehát, sőt, figyelmeztetlek benneteket az Úr nevében, hogy ezentúl már ne úgy éljetek, mint az Istent nem ismerő, Izráelen kívüli nemzetek! Mert ők a saját fejük után mennek, és a gondolkozásuk elsötétült. Eltávolodtak az isteni élettől, mivel nem ismerik Istent és a szívük megkeményedett. Lelkiismeretük eltompult, ezért gátlásatalanul átadták magukat mindenféle kicsapongásnak és tisztátalanságnak. Ti azonban Krisztust egészen másmilyennek ismertétek meg! Tudom, hogy már hallottatok róla, és meg is tanítottak titeket azokra az igazságokra, amelyek Jézusban öltöttek testet. Ennek megfelelően hagyjátok el a korábbi gonosz életmódotokat, és vessétek le a régi emberi természetet, amely már teljesen megromlott a saját rossz irányba vezető vágyai miatt. Teljesen újítsátok meg a gondolkozásotokat, és öltsétek fel az „új embert”, akit Isten úgy teremtett, hogy őhozzá hasonlítson, igazságosságban és szentségben éljen. Ezért soha többé ne hazudjatok! „Mindig igazat mondjatok egymásnak”, hiszen mindannyian ugyanahhoz a „Testhez” tartozunk! „Még ha haragudtok is, de ne vétkezzetek!” Mielőtt a nap véget ér, szabaduljatok meg a haragtól! Ne adjatok helyet magatokban a Sátánnak, ne adjatok neki semmi lehetőséget! Aki eddig lopott, többé ne lopjon, hanem dolgozzon! Saját kezével végezzen hasznos munkát, hogy még a szegényeknek is adhasson valamit! Többé ne káromkodjatok, és romlott beszéd ne hagyja el a szátokat! Csak olyat mondjatok, ami a javát szolgálja annak, aki hallja! Legyen a beszédetek kedves és építő! Ne szomorítsátok meg Isten Szent Szellemét, aki által meg vagytok jelölve arra az időre, amikor elnyeritek a teljes megváltást! Tisztítsátok ki magatokból a keserűséget, haragot, indulatosságot és mindenféle egyéb gonoszságot. Soha ne kiabáljatok mérgesen a másikra, ne kívánjatok rosszat senkinek, ne átkozódjatok! Ellenkezőleg, legyetek mindig kedvesek és együtt érzők! Bocsássatok meg egymásnak, amiként Isten is megbocsátott nektek Krisztusban. Isten szeretett gyermekei vagytok, ezért őt kövessétek! Éljetek az isteni szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett bennünket: feláldozta értünk önmagát, mint oltárra helyezett véres áldozatot és jó illatú füstölő áldozatot, amelyet Isten szívesen fogad. Nyoma se legyen köztetek semmiféle szexuális bűnnek, romlottságnak, vagy kapzsiságnak, hiszen ezek a dolgok nem illenek Isten népéhez! Ocsmány szavak, káromkodás, bolond beszéd, vagy mocskos viccelődés sem illenek hozzátok. Sokkal inkább, hogy hálát adjatok Istennek. Tudjátok meg, hogy aki szexuális bűnben vagy tisztátalanságban él, vagy aki pénzimádó — mert az ilyen valójában bálványimádó —, az egy sem kaphat helyet a Krisztus és Isten Királyságában! Nehogy valaki becsapjon benneteket üres beszédekkel és hazugságokkal, mert ezek miatt fog Isten haragja rázúdulni az engedetlen emberekre. Ne vállaljatok hát velük közösséget! Igaz, hogy valamikor ti is sötétségben éltetek, most azonban világosság vagytok, mert közösségben vagytok az Úrral. Éljetek ezért úgy, ahogyan a világosság gyermekeihez illik, hiszen a világosság mindenféle jó, igazságos és a valóságnak megfelelő dolgot eredményez. Mindig igyekezzetek mérlegelni, mi kedves az Úrnak! Többé ne vegyetek részt azokban a hiábavaló dolgokban, amelyeket a sötétségben élő emberek szoktak tenni! Sőt, inkább leplezzétek le, és bizonyítsátok be, hogy ezek a dolgok rosszak! Mert még beszélni is szégyen azokról a gonoszságokról, amiket ők titokban elkövetnek. Ám minden cselekedet nyilvánvalóvá lesz, amikor fény derül rá, és minden, ami napvilágra kerül, az maga is világosság. Ezért mondjuk: „Ébredj fel, te alvó! Támadj fel a halálból, és Krisztus világossága ragyog rád!” Ezért ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem bölcsek! Aki értelmes, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk. Ne legyetek hát ostobák, hanem ismerjétek fel, és értsétek meg az Úr akaratát! Többé már ne részegeskedjetek, mert az megvadít, és bolondságra vezet! Ellenkezőleg, inkább a Szent Szellem töltsön be újra meg újra benneteket! Zsoltárokkal, himnuszokkal és a Szent Szellemtől kapott énekekkel bátorítsátok egymást! Énekeljetek az Úrnak teljes szívvel! Énekeljetek neki új éneket! Urunk, Jézus Krisztus nevében adjatok hálát mindig, mindenért Istennek, az Atyának! Rendeljétek alá magatokat egymásnak a Krisztus iránti tiszteletből! Minden feleség úgy rendelje alá magát a férjének, mint az Úrnak! Mert az asszony „feje” a férje, ahogyan az Eklézsia „feje” Krisztus. Az Eklézsia Krisztus „Teste” — és Krisztus ennek a „Testnek” az Üdvözítője. Ahogy az Eklézsia alárendeli magát Krisztusnak, ugyanúgy a feleség is minden dologban rendelje alá magát a férjének! Férjek, ti pedig úgy szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus szerette az Eklézsiát. Odaadta érte a saját életét, hogy szentté tegye, és szellemileg megtisztítsa, mintegy megfürdetve az Isten beszédében. Így készíti fel az Eklézsiát a maga számára, hogy ne maradjon azon szennyfolt, vagy ránc, vagy bármi efféle, hanem hogy szent és tökéletes menyasszonya legyen. Ugyanígy szeresse minden férj is a saját feleségét! Ahogyan a saját testét szereti, úgy szeresse a feleségét is! Mert aki a feleségét szereti, az egyúttal önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja és gondozza. Ugyanígy táplálja és gondozza Krisztus is az Eklézsiát. Hiszen mi a Krisztus „Testének” részei vagyunk. Ahogy meg van írva: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik a feleségéhez, és a kettő eggyé lesz.” Mélységes titok ez, de én most Krisztusról és az Eklézsiáról beszélek. Ugyanakkor viszont minden férfi úgy szeresse a feleségét, mint saját magát! A feleség pedig tisztelje a férjét! Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úr akarata szerint, mert ez így helyes! Meg van írva: „Tiszteld apádat és anyádat!” Ez az első parancsolat, amelyhez ígéret is kapcsolódik: „Akkor majd jó dolgod lesz, és sokáig élsz itt a földön.” Apák, ne ingereljétek haragra gyermekeiteket, hanem az Úr útmutatása szerint neveljétek és fegyelmezzétek őket! Rabszolgák, engedelmeskedjetek földi uratoknak! Ezt félelemmel, tisztelettel és igaz szívvel tegyétek, mintha közvetlenül Krisztusnak engedelmeskednétek! De ne csak akkor, amikor szem előtt vagytok, hogy az emberek tetszését elnyerjétek! Szívvel-lélekkel végezzétek a munkátokat, mint Krisztus rabszolgái, akik Isten akaratát teljesítik! Örömteli szívvel lássátok el a feladataitokat, mintha nem is a gazdátokat, hanem közvetlenül az Urat szolgálnátok! Jusson eszetekbe, hogy aki jól végzi a munkáját — akár rabszolga, akár szabad —, az Úrtól kapja meg a jutalmát! Hasonlóképpen ti is, akiknek rabszolgáitok vannak, bánjatok jól velük, és ne fenyegessétek őket! Jusson eszetekbe, hogy Uratok, Jézus — aki a Mennyben van — a szolgáitoknak is Ura, és ő nem személyválogató! Végül pedig, erősödjetek meg az Úrban, és hatalmának erejében! Öltözzetek fel abba a teljes fegyverzetbe, amit Isten ad, hogy képesek legyetek ellenállni a Sátán minden cselének és ravaszságának! Hiszen mi nem emberek ellen harcolunk, hanem szellemi természetű uralkodók és fejedelmek ellen, a jelenlegi sötét világot irányító hatalmas és gonosz szellemek ellen, akik a magasságban vannak. Ezért szükséges, hogy vegyétek fel és használjátok mindazokat a fegyvereket, amelyeket Isten ad nektek. Így lesztek képesek ellenállni a gonosz napokon, és megtartani az állásaitokat a gonosszal szemben. Tehát álljatok erősen, és vegyétek körül magatokat az igazsággal, mint egy övvel! Vegyétek magatokra az igazságosságot, mint mellvértet! Legyetek állandóan készen rá, hogy a békesség örömüzenetét hirdessétek — ez legyen a saru a lábatokon! Minden körülmények között hordozzátok a hit pajzsát, amellyel kivédhetitek a Gonosz minden tüzes nyilát! Az üdvösség sisakjával védjétek a fejeteket! Vegyétek kezetekbe a Szent Szellem kardját, amely az Isten beszéde! Minden helyzetben imádkozzatok és könyörögjetek a Szent Szellem által. Erre mindig legyetek készen, maradjatok éberek, tartsatok ki az imádkozásban, és járjatok közben Isten embereiért és népéért! Állhatatosan imádkozzatok értem is, hogy mikor megszólalok, tudjam, mit kell mondanom, és bátran hirdessem mindenkinek az örömüzenet titkát, amelynek követe vagyok, noha most rabságban. Imádkozzatok értem, hogy bátran szólhassak, ahogyan kell! Hogy ti is megtudjátok, miként megy a sorom, és hogyan élek, Tükhikosz — aki szeretett testvérünk és az Úr hűséges szolgája —, majd mindent elmond nektek. Azért küldöm őt hozzátok, hogy megtudjátok, hogyan alakulnak a dolgaink, és hogy megvigasztaljon benneteket. Adjon az Atya Isten és az Úr Jézus Krisztus minden testvéremnek békességet és isteni szeretetet a hittel együtt! Isten kegyelme nyugodjon mindazokon, akik el nem múló szeretettel szeretik Urunkat, Jézus Krisztust! Üdvözlet Páltól és Timóteustól, Krisztus Jézus szolgáitól, mindazoknak, akik Jézus Krisztus által Isten népéhez tartoznak Filippi városában, a gyülekezeti vezetőkkel és a diakónusokkal együtt. Atyánk, az Isten és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Hálát adok Istenemnek, valahányszor rátok gondolok. Mindig örömmel imádkozom értetek, és hálás vagyok Istennek azért a segítségért, amit tőletek kaptam az örömhír terjesztésében. Ti valóban segítségemre voltatok ebben az első naptól fogva mindmáig. Igen, Isten kezdte el bennetek ezt a jó munkát. S ő folytatni is fogja mindaddig, amíg Krisztus Jézus vissza nem jön, és addig a napig tökéletesen be is fogja fejezni — ebben egészen biztos vagyok. Teljesen helyénvaló, ha így gondolkozom rólatok, hiszen a szívembe zártalak benneteket, akik mindnyájan a társaim vagytok Isten kegyelmében. Társaim vagytok most is, amikor fogságban vagyok, meg akkor is, amikor az örömhírt védem, és annak igazságát bizonyítom. Isten a tanúm, mennyire szeretnélek már látni benneteket, mert Krisztus Jézus szeretetével szeretlek titeket. Azért imádkozom, hogy egyre jobban növekedjen bennetek az isteni szeretet, és ezzel együtt az igazság ismerete és mindenféle megértés, hogy ezáltal minden helyzetben képesek legyetek felismerni azt, ami a legjobb, és azt válasszátok, hogy ilyen módon tiszták és ártatlanok legyetek a Krisztus eljövetelének napjára, és hogy Jézus Krisztus segítségével sok olyan tettet vigyetek véghez, amely tetszik Istennek, és ezzel dicsőséget és dicséretet szerezzetek neki. Testvéreim, szeretném, ha tudnátok, hogy amik eddig velem történtek, azok egyre inkább az örömhír terjedését szolgálják. A császári palota egész őrsége, sőt, mindenki más is tudja már, hogy engem azért tartanak itt rabságban, mert Krisztust szolgálom. Ezért sokan, akik testvéreink az Úrban, felbátorodtak, és félelem nélkül hirdetik Isten üzenetét. Igaz, vannak olyan testvérek is, akik ezt féltékenységből és versengésből teszik. Mások azonban jó szívvel és tiszta szándékkal, a szeretet által indítva hirdetik Krisztust, hiszen tudják, hogy Isten engem az örömhír védelmével bízott meg. Azok, akik féltékenységből és nem tiszta szívvel, hanem önző szándékkal hirdetik Krisztust, azt hiszik, hogy ezzel még inkább megnehezítik a fogságomat. De mit számít ez? Akár jó, akár rossz szándékkal teszik, az a fontos, hogy Krisztust hirdetik — ennek pedig szívből örülök! Igen, örülni is fogok, mert tudom, hogy imádságaitok és Jézus Krisztus Szellemének segítsége által ez az én üdvösségemet szolgálja. Ugyanakkor ez meg fog felelni annak a határozott várakozásomnak és kívánságomnak is, hogy nem fogok szégyent vallani semmiben. Sőt, bátran meg fog mutatkozni bennem — akár életben maradok, akár meg kell halnom —, hogy Krisztus mindenkinél hatalmasabb. Igen, azt várom, hogy ez a mostani helyzetemben is így lesz, mint ahogy eddig is mindig így volt. Hiszen élni annyit jelent számomra, hogy Krisztussal élni, ha viszont meg kell halnom, az tiszta nyereség. Igaz, ha tovább élhetek ebben a testben, az gyümölcsöző munkát jelent a számomra, ezért nem is tudom, melyiket válasszam. Egyszerre kétféle kívánság van bennem. Szeretnék már kilépni ebből a földi életből, és Krisztushoz költözni, mert az számomra sokkal-sokkal jobb. Számotokra viszont az az előnyösebb, ha életben maradok. Ebben bízva tudom, hogy egy ideig még itt maradok, és veletek leszek. Segíteni fogok nektek, hogy felnőjetek a hitben, és sok örömötök teljék benne. Ezért, amikor újból meglátogatlak benneteket, még több okotok lesz arra, hogy Krisztus Jézusban dicsekedjetek velem. Mindenesetre ügyeljetek arra, hogy a Krisztusról szóló örömüzenethez méltóan éljetek. Akkor akár meg tudlak látogatni titeket, akár nem, jó híreket fogok hallani felőletek. S én azt szeretném hallani, hogy erősek vagytok, és egy szívvel-lélekkel küzdötök azért, amit az örömhírből származó hit jelent. Azt szeretném, ha egy pillanatra sem ijednétek meg az ellenfeleitektől. Ha bátrak vagytok, ez az ő számukra annak a jele, hogy a vesztükbe rohannak — számotokra viszont az Isten által biztosított győzelem jele. Isten megadta nektek, hogy Krisztusban higgyetek, de ez még nem minden! Azzal is megajándékozott benneteket, hogy szenvedjetek Krisztusért. Amikor nálatok voltam, láttátok, hogyan harcoltam azokkal, akik az örömhír ellenségei. Halljátok, hogy most is ilyen harcaim vannak. Most azonban nektek magatoknak is ugyanilyen csatákat kell megvívnotok. Várhatok-e tőletek bátorítást, vagy isteni szeretetből fakadó vigasztalást Krisztusban? Van-e igazi közösségünk egymással a Szent Szellemben? Van-e bennetek könyörületesség és együttérzés irántam? Ha igen, akkor tegyétek meg, amire kérlek titeket, hogy az örömömnek ne maradjon semmi híja! Hozzátok összhangba egymással a gondolkozásotokat, és ugyanazzal az isteni szeretettel szeressétek egymást! Éljetek teljes egyetértésben, és ugyanarra a célra törekedjetek! Ne az önzés vagy a dicsőségvágy irányítson benneteket! Ellenkezőleg, legyetek alázatosak, és a testvéreiteket részesítsétek előnyben magatokkal szemben! Ne a saját érdekeiteket tartsátok szem előtt, hanem mindenki a másik javát keresse! Az a gondolkozásmód és törekvés uralkodjon hát bennetek is, amely a Krisztus Jézusban volt, aki öröktől fogva isteni természetű, mégsem ragaszkodott ahhoz, hogy Istennel egyenlő. Önként mondott le minden dicsőségéről, vállalta, hogy szolgává legyen, és emberré lett. Szolgai formában élve a földön, még jobban megalázta magát, engedelmes volt egészen a kereszthalálig! Isten ezért mindenek fölé emelte, s olyan nevet adott neki, amely minden névnél hatalmasabb. Térdet hajt minden teremtmény Jézus nevére Mennnyen, Földön és föld alatt, s minden nyelv megvallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére! Szeretett testvéreim, ti mindig hallgattatok rám, amikor közöttetek éltem. Most, hogy távol vagyok, még sokkal fontosabb, hogy engedelmeskedjetek. Isten iránti teljes tisztelettel, sőt istenfélelemmel tegyétek teljessé és vigyétek véghez mindazt, ami az üdvösségetekből következik! Mert maga Isten az, aki végzi a munkáját bennetek, és segít, hogy ti is azt akarjátok tenni, ami neki örömet szerez. Ő ad hozzá erőt is, hogy képesek legyetek megtenni, amit kell. Mindezt azonban elégedetlenség és panaszkodás nélkül tegyétek! Akkor Isten ártatlan és tiszta gyermekei lesztek, akikben senki sem találhat hibát. E gonosz és romlott nemzedékben úgy ragyogtok, mint a csillagok a sötét éjszakában, miközben Isten életet adó üzenetét hirdetitek nekik. Ezért majd dicsekedni fogok veletek a Krisztus Napján, amikor ő visszajön. Akkor látni fogom, hogy nem hiába fáradoztam közöttetek. Akkor látszik majd meg, hogy a versenypályát végigfutottam, és győztem. Hitetek által egész életetek olyan, mint Isten oltárán az áldozat. Lehet, hogy ehhez az áldozathoz — italáldozatként — a saját halálomat is hozzá kell adnom. De még ha így is történne, akkor is boldog leszek, és együtt örülök veletek. Ti is örüljetek ennek velem együtt! Bízom az Úr Jézusban, hogy hamarosan elküldhetem hozzátok Timóteust, és hogy a jó hírek, amelyeket rólatok fog hozni, felvidítanak engem. Ő az egyetlen, aki hozzám hasonlóan a szívén viseli a sorsotokat. A többiek ugyanis csak a saját érdekeikkel törődnek, nem a Jézus Krisztus dolgaival. Ismeritek Timóteust, és tudjátok, hogy úgy szolgált velem együtt az örömüzenet hirdetésében, mint fiú az apjával. Mihelyt meglátom, hogyan alakul a sorsom, azonnal szeretném elküldeni őt hozzátok. Sőt, bízom az Úrban, hogy hamarosan én magam is meglátogatlak benneteket. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditoszt, aki kedves testvérem, munkatársam és harcostársam is. Őt azért küldtétek hozzám, hogy a mostani helyzetemben segítsen nekem, most azonban visszaküldöm, mert már nagyon hiányoztatok neki. Az is nyugtalanította, hogy tudomást szereztetek a betegségéről. Mert valóban beteg volt, sőt majdnem meg is halt, Isten azonban könyörült rajta. De nemcsak rajta, hanem rajtam is, hogy egyéb szomorúságaimra ne jöjjön újabb bánat. Ezért még inkább haza akartam őt küldeni, hogy mikor találkoztok, újra együtt örülhessetek. Így én is megnyugodhatok. Fogadjátok hát őt nagy örömmel az Úrban, mert megérdemli, hogy tiszteljétek! Ő ugyanis Krisztus munkája miatt került oly közel a halálhoz. Életét kockáztatta, hogy engem szolgálhasson helyettetek is. Egyébként pedig örüljetek az Úrban, testvéreim! Számomra nem fárasztó, ha újra meg újra erre bíztatlak benneteket, hiszen ez titeket megerősít. Vigyázzatok, maradjatok távol a gonosz emberektől, akik olyanok, mint a kutyák! Legyetek óvatosak, mert ezek gonosz ügyet szolgálnak, és mindenkit alá akarnak vetni a körülmetélésnek! Az igazi körülmetéltek ugyanis mi vagyunk! Mi Istent az ő Szent Szelleme által imádjuk, egyedül csak a Krisztus Jézusban dicsekszünk, és nem magunkban bízunk, vagy abban, amit magunktól is meg tudnánk tenni. Bár én bízhattam volna a származásomban, mégsem teszem. Ha valaki ilyen előnyökben bízik, akkor én sokkal inkább bízhatnék! Engem valóban körülmetéltek a születésem utáni nyolcadik napon! Származásom szerint Izráel népéhez — közelebbről Benjámin törzséhez — tartozom. Héber szülők héber anyanyelvű gyermeke vagyok, akárcsak minden ősöm. A Törvény követésére nézve a farizeusok közé tartoztam. Olyan buzgón és elszántan védelmeztem a vallásomat, hogy üldöztem az Eklézsiát, vagyis Jézus követőit. Senki sem találhatott hibát abban, ahogyan Mózes Törvényét követtem. Régen ezek nagyon értékesek voltak a számomra. Most már viszont úgy tekintek rájuk, hogy Krisztussal összehasonlítva csak veszteséget jelentenek. Sőt, ma már nemcsak ezeket a dolgokat, hanem minden mást is veszteségnek tekintek ahhoz a nyereséghez képest, amelyet Uram, a Krisztus Jézus személyes megismerése jelent! Mert őt igazán megismerni — az minden másnál összehasonlíthatatlanul jobb és értékesebb! Így hát minden mást kárba veszni hagytam, és a szemétbe dobtam, csakhogy Krisztust megnyerjem, és benne élhessek. Mert őbenne, vagyis a Krisztusban való hitem alapján Isten elfogadott engem. Egykor igyekeztem a Törvényt megtartani, és ilyen módon kiérdemelni, hogy Isten elfogadjon engem — ezzel azonban kudarcot vallottam. Most viszont arra törekszem, hogy egyre jobban megismerjem Krisztust, és hogy megtapasztaljam azt az erőt, amellyel Isten feltámasztotta őt a halálból. Azt kívánom, hogy egyre jobban átváltozzam, és hasonlítsak hozzá, közösséget vállalva Krisztussal a szenvedéseiben is, egészen a halálig. Mindezt pedig abban a reményben teszem, hogy én is részt fogok venni a halottak közül való feltámadásban. Nem gondolom, hogy mindezt elértem volna, vagy hogy már tökéletes lennék. De azért küzdök, hogy elérjem és kezembe vehessem a kitűzött jutalmat — hiszen Krisztus éppen ebből a célból vett engem a kezébe. Testvéreim, tudom, hogy még nem értem célba, de egyet teszek: elfelejtem azt, ami már mögöttem van, és teljes erővel igyekszem előre. Azért küzdök, hogy elérjem a célt, és megkapjam a győztesnek járó mennyei jutalmat, hiszen Isten erre hívott el bennünket a Krisztus Jézusban. Nekünk, akik szellemileg érettek vagyunk, mind így kellene gondolkoznunk, de ha nektek valamiben más lenne a véleményetek, Isten majd megvilágítja nektek, mi a helyes. Amit viszont már megértettünk, azt az igazságot követnünk is kell. Testvéreim, kövessétek az én példámat! Azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát mutattunk nektek! Mert sokan vannak, akik úgy élnek, mint a Krisztus keresztjének ellenségei. Ezekről már sokszor beszéltem nektek, és most sírva mondom ismét. Az ő útjuk a pusztulásba vezet. Nem Istent imádják, hanem a saját testi kívánságaikat szolgálják, s folyton csak földi dolgokon jár az eszük. Szégyenletes dolgokat tesznek, és még büszkék is rá! A mi igazi hazánk azonban a Menny, s mennyei polgárjogunk van. Szabadítónkat, az Úr Jézus Krisztust is a Mennyből várjuk: onnan fog visszajönni. Hatalmas erejével ő fogja átváltoztatni a mostani halandó, földi testünket, hogy hasonló legyen az ő dicsőséges testéhez. S ugyanezzel az erővel fogja uralmát kiterjeszteni minden és mindenki fölött. Testvéreim, úgy szeretnék már találkozni veletek! Hiszen nagyon szeretlek benneteket: ti vagytok az én örömöm és győzelmi koszorúm! Továbbra is kövessétek az Urat, aki szeret titeket, és maradjatok benne! Evódiát és Szüntükhét kérem, hogy egyezzenek meg, és legyenek összhangban egymással az Úrban! Téged pedig, hűséges munkatársam, arra kérlek, hogy segíts ennek a két asszonynak. Hiszen ők is együtt küzdöttek velem az örömhír terjesztésében, akárcsak Kelemen és a többi munkatársaim, akiknek nevét beírták az Élet Könyvébe. Mindig örüljetek az Úrban! Újra mondom: örüljetek! Mindenki lássa meg, hogy szelídek és kedvesek vagytok! Közel van már az Úr! Semmi felől ne aggódjatok! Bármilyen helyzetben vagytok is, imádkozzatok! Hálaadással kérjétek Istentől, amire szükségetek van! Isten békessége, amely minden képzeletet felülmúl, megőrzi majd szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Végül, testvéreim, azokon a dolgokon gondolkodjatok, amelyek igazak, dicséretre méltók, igazságosak, tisztességesek, szépek, tiszteletre méltók, kiválók és dicséretesek. Továbbra is úgy éljetek és tevékenykedjetek, ahogyan azt tőlem láttátok, hallottátok, tanultátok és elfogadtátok, akkor veletek lesz a békesség Istene. Nagyon boldog voltam az Úrban, mert hosszú idő után ismét gondoskodtatok rólam. Tudom, hogy már korábban is gondoltatok rám, de nem volt rá lehetőségetek, hogy ezt megmutassátok. Ezt azonban nem azért mondom, mintha valamiben hiányt szenvednék. Megtanultam, hogy minden körülmények között elégedett legyek. Mind szűkös, mind bőséges körülmények között tudok élni. Ismerem a jóllakást és az éhezést, a szükséget és a bőséget is. Megtanultam, hogyan nézzek szembe bármikor, bármilyen helyzettel, mert mindenre van erőm Krisztus által, aki megerősít! Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem a fogságomban! Ti magatok is tudjátok, hogy amikor az örömüzenet hirdetését elkezdtem, és Macedóniából elindultam, csak tőletek, a filippi gyülekezettől kaptam anyagi segítséget. Amikor Thesszalonikában jártam, akkor is többször küldtetek ajándékot nekem. Valóban szükségem is volt a segítségetekre. De ezt nem azért mondom, mintha ajándékokat várnék tőletek, inkább arra vágyom, hogy áldást kapjatok. Mert aki ad, az áldást nyer. Mindenem megvan, ami csak szükséges, sőt még azon felül is. Amióta ajándékotokat Epafroditosz elhozta, több is van, mint ami szükséges. Ez az ajándék olyan volt, mint az Istennek felajánlott, jó illatú áldozat, amelyet ő szívesen fogad. Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket dicsőséges gazdagsága szerint, ha a Krisztus Jézusban éltek. Dicsőség Atyánknak és Istenünknek örökké! Köszöntsetek mindenkit, aki Isten népéhez tartozik: mindenkit, aki Krisztus Jézusban van! A velem lévő testvérek is köszöntenek benneteket. Köszöntésüket küldik nektek mindazok, akik itt Isten népéhez tartoznak, különösen pedig a császár udvarából való testvérek. Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Üdvözlet Páltól, aki Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, és Timóteus testvértől, Isten Kolosséban élő népének, akik hűséges testvéreink Krisztusban. Atyánk, az Isten adjon nektek kegyelmet és békességet! Hálát adunk Istennek, Urunk, Jézus Krisztus Atyjának minden egyes alkalommal, amikor értetek imádkozunk. Hálát adunk, mert hallottuk, hogy hisztek a Krisztus Jézusban, és igazán szeretitek Isten minden gyermekét. Ez a hit és szeretet pedig abból a reménységetekből fakad, amely a Mennyben elkészítve vár reátok, s amelyről akkor hallottatok először, amikor az igazság üzenetét, az örömhírt megismertétek. Az örömhír hozzátok is eljutott, akárcsak a többi nemzethez, szerte a világon. Igen, az örömhír egyre jobban terjed, és mindenhol jó gyümölcsöket terem. Nálatok is így van ez, amióta csak hallottátok, és igazán megismertétek Isten kegyelmét. Az örömhírt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól hallottátok először, aki hűségesen szolgálja Krisztust a ti érdeketekben. Tőle hallottuk, milyen erős isteni szeretet él bennetek a Szent Szellem által. Amióta ezeket a jó híreket hallottuk felőletek, szüntelen imádkozunk értetek: Azt kérjük Istentől, hogy akaratának teljes megértése által töltsön be titeket mindenféle szellemi bölcsességgel és belátással. Kérjük, hogy az életetek méltó legyen az Úrhoz, sok örömet szerezzetek neki, sokféle jó tettet vigyetek véghez, és hogy egyre mélyebben ismerjétek meg Istent. Kérjük, hogy Isten a saját dicsőségének hatalma szerint erősítsen meg benneteket minden tekintetben, hogy minden körülmények között állhatatosan és türelmesen helyt álljatok, sőt, hogy mindezt örömmel és hálás szívvel tegyétek. Igen, adjatok hálát az Atyának! Mert ő tett benneteket alkalmassá, hogy részt vegyetek abban az örökségben, amelyet Isten készített szent népe számára a világosságban. Az Atya mentett ki bennünket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fia Királyságába. Mert a Fiú által szabadultunk meg, és kaptunk a bűneinkre bocsánatot. A láthatatlan Isten látható képmása az elsőszülött Fiú, aki minden teremtmény előtt született, s aki által Isten a mindenséget teremtette: a mennyei és földi lényeket, láthatókat és láthatatlanokat, a szellemi uralkodókat, fejedelmeket, hatalmasokat és kormányzókat. Mindezeket Isten a Fia közreműködésével, és a Fia számára teremtette. A Fiú minden teremtménynél előbb létezett, s az egész világmindenséget ő tartja egyben. Ő a „Feje” az Eklézsiának, amely az ő „Teste”. Ő a kezdete és forrása mindennek. Ő a legelső, aki a halálból feltámadt, ezért mindenben és minden tekintetben övé az első hely. Mert tetszett az Atyának, hogy az ő teljessége éljen a Fiúban, és a Fiú által kössön békét mindenkivel, aki a Földön, vagy a Mennyben lakik. Békét kötött — Fiának vére árán, amikor a Fiú meghalt a kereszten. [21-22] Veletek is békét kötött, bár ti régebben Istentől elidegenedve éltetek, sőt, ellenségesek voltatok vele szemben gonosz gondolkozásotok és tetteitek miatt. Most azonban titeket is kibékített magával a Fia halála által, amelyet a Fiú emberi testben szenvedett el itt, a Földön. Isten ezt azért tette, hogy szentek, hibátlanok és feddhetetlenek legyetek, amikor majd maga elé állít benneteket. *** Feltéve, ha mindvégig kételkedés nélkül és szilárdan megmaradtok a hitben, és belekapaszkodtok abba a reménységbe, amelyet az örömüzenet nyújt nektek attól fogva, hogy ti is hallottátok. Ezt az örömüzenetet — amelynek én, Pál, a szolgája lettem — már szerte a világon mindenkinek hirdetik. Annak ellenére, hogy most értetek szenvedéseket kell elviselnem, mégis örülök. Ugyanis még sok olyan dolog van, amit Krisztusnak el kell szenvednie a „Testében”, vagyis az Eklézsiában. Én pedig elfogadom azt, ami ebből nekem jutott, és elszenvedem ezeket az én testemben az ő „Testéért”. Ezt a „Testet”, vagyis az Eklézsiát szolgálom Isten megbízása alapján, amelyet a ti érdeketekben adott nekem. Isten rám bízta, hogy üzenetét teljesen megismertessem veletek. Ez az üzenet pedig az a titok, amely öröktől fogva mind ez ideig el volt rejtve, most azonban Isten megmutatta az övéinek. Ugyanis azt akarta, hogy népe világosan megértse, milyen nagy és dicsőséges ez a titkos igazság, amely az Izráelen kívüli nemzetekre is vonatkozik. Ez a titok pedig az, hogy Krisztus bennetek lakozik! Ő a mi dicsőséges reménységünk! Mi Krisztust hirdetjük mindenkinek. Mindenféle bölcsességgel tanítunk, biztatunk és figyelmeztetünk mindenkit, hogy úgy állítsuk őket Isten elé, mint akik már elérték Krisztusban a teljességet. Ez a célja minden erőfeszítésemnek, ezért küzdök Krisztus erejével, amely hatalmasan működik bennem. Testvéreim, akarom, hogy tudjatok róla, milyen sokat küzdök értetek, és mindazokért a Laodicea városában és máshol élőkért, akik személyesen nem ismernek engem. Azért küzdök, hogy mindannyian felbátorodjanak, és hogy az isteni szeretet kösse össze őket. Azt akarom, hogy megtapasztalják a valódi megértésből származó bizonyosságot, és hogy egyre mélyebben megértsék Isten titkát, amely nem más, mint maga Krisztus. Őbenne rejtette el Isten a bölcsesség és tudás minden kincsét. Mindezt azért mondom, hogy senki se csapjon be titeket a rábeszélő képességével. Testben ugyan most távol vagyok tőletek, szellemben azonban közöttetek vagyok, és örülök, mert látom, hogy rend van köztetek, és rendíthetetlenül bíztok Krisztusban. Éppen ezért, mivel befogadtátok Jézust, mint Krisztust és Urat, egész életmódotokat igazítsátok hozzá! Mélyen gyökerezzetek bele Krisztusba — ő legyen az a szilárd alap, amelyre az életetek felépül! Erősödjön meg a benne való hitetek, és mindenben szüntelen adjatok hálát Istennek — ahogyan azt tanultátok! Vigyázzatok, nehogy valaki félrevezessen benneteket valamilyen filozófiával, értelmetlen okoskodással, vagy emberi hagyományokkal, amelyek a világot uraló hatalmasságoktól, és nem Krisztustól származnak. Mert Krisztusban lakozik Isten egész teljessége emberi testben, ti pedig Krisztusban teljesedtetek be. Krisztus az összes uralkodó és fejedelem fölött uralkodik. A benne való hit által — szellemi értelemben — benneteket is „körülmetéltek”, de ezt nem emberek tették veletek, hanem maga Krisztus. Ezzel a „körülmetéléssel” levetettétek a régi emberi természetet, amikor bemerítkeztetek, és ezáltal Krisztussal együtt eltemettek titeket. Isten ugyanakkor Krisztussal együtt fel is támasztott benneteket — mivel hittetek a hatalmában, amelyet akkor mutatott meg, amikor feltámasztotta Krisztust a halottak közül. Ti ugyanis szellemileg halottak voltatok a bűneitek miatt és azért, mert a régi emberi természet uralkodott rajtatok. Isten azonban Krisztussal együtt nektek is új életet adott, miután megbocsátotta minden bűnünket. Adósság-listánkat — amely azzal vádolt bennünket, hogy felsorolta az Isten törvénye ellen elkövetett vétkeinket — odaszegezte a Keresztre, s ezáltal azt végleg eltörölte. Ugyanakkor a szellemi világ fejedelmeit és uralkodóit Krisztus közreműködésével megfosztotta hatalmuktól, és diadalmenetében közszemlére tette őket, mint győztes hadvezér a foglyait. Ezért ne engedjétek, hogy bárki is szabályok közé szorítson benneteket a tekintetben, hogy mit ehettek vagy ihattok, vagy hogy milyen zsidó vallási ünnepeket — például az Újhold vagy a Szombat ünnepét — kell megtartanotok. Mindezek a vallási szabályok a múltban csak előrevetített árnyékai voltak a közeledő valóságnak — vagyis Jézus Krisztusnak. Ne veszítsétek el a győztesnek járó jutalmatokat olyan emberek miatt, akik élvezik az alázatoskodást, az angyalokat imádják, és mindig a látomásaikról beszélnek. Ezek ok nélkül nagyra tartják magukat, mert a régi emberi természetük szerint gondolkodnak. Az ilyenek nem ragaszkodnak a „Fejhez”, vagyis Krisztushoz. Pedig Krisztus kapcsolja és tartja össze a „Test” részeit az izületek és inak által. Így növekszik a „Test”, amelyet Isten nevel föl. Mivel Krisztussal együtt ti is meghaltatok, ezért felszabadultatok a világot uraló hatalmasságok alól. Akkor miért viselkedtek úgy, mintha még mindig ehhez a világhoz tartoznátok? Miért követtek olyan szabályokat, amelyek ezt követelik: „Ne vedd a kezedbe!” „Ne egyél ilyet!” „Még csak hozzá se érj!” Hiszen ezek olyan dolgokra vonatkoznak, amelyek elhasználásra valók és nem maradnak meg sokáig. Ha ilyen szabályokat akartok betartani, akkor csak emberek tanításait és parancsait követitek, és nem Isten gondolatait. Ezek a szabályok bölcs dolgoknak látszanak, de csak a vallásoskodást szolgálják, amelyre a hamis alázatosság és a test gyötrése jellemző. Ezeknek azonban semmi hasznuk sincs, mert csak a régi emberi természet kívánságainak kielégítését szolgálják. Mivel Krisztussal együtt feltámadtatok a halálból, a mennyei dolgokra törekedjetek, hiszen Krisztus is a mennyben ül, Isten jobb oldalán! A mennyei dolgokon gondolkozzatok, ne a földieken járjon az eszetek! Hiszen meghaltatok, az új életetek pedig Krisztussal együtt Istenben van elrejtve. Igen, a mi új életünk már Krisztusban van, s amikor majd ő megjelenik, akkor vele együtt ti is dicsőségesen megjelentek. Ezért gyökerestül irtsátok ki magatokból a régi emberi természetet, és annak minden megnyilvánulását: a szexuális bűnöket, minden gonosz kívánságot és szenvedélyt, és a gazdagság után való vágyakozást, amely a bálványimádás egyik fajtája. Ezek miatt sújt le Isten haragja az engedetlenekre. Régen ti is így éltetek, és ilyen gonosz dolgokat tettetek. Most azonban irtsátok ki magatokból a haragot és a dühöngést; ne mondjatok, vagy tegyetek semmi olyat, amivel valakit megbántanátok, ne mondjatok rosszat a másikról, és ne káromkodjatok! Többé ne hazudjatok egymásnak, hiszen ez a „régi ember” szokása volt. Ti azonban már levetkőztétek azt a régi természetet, és annak szokásait. Viszont felöltöztétek az „új embert”, aki állandóan megújul, és így egyre inkább hasonlít Teremtőjéhez, Istenhez, és egyre jobban megismeri őt. Ebben az új állapotban már nem fontos, hogy valaki eredetileg zsidó, vagy nem zsidó származású, körülmetélt vagy körülmetéletlen, más népből származó idegen, tanulatlan, rabszolga vagy szabad volt. Csak maga Krisztus a fontos, csak ő a lényeges a hívőkben, bárhonnan származnak is. Ezért legyetek mindenki iránt együtt érzők, kedvesek, alázatosak, türelmesek! Hiszen Isten szeret titeket, és kiválasztott benneteket a maga számára, hogy szent népévé tegyen! Viseljétek hát el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valami panaszotok lenne a másikra! Ahogyan az Úr megbocsátott nektek, ti is úgy bocsássatok meg egymásnak! Legfőképpen pedig szeressétek egymást, mert az isteni szeretet teszi az egységeteket teljessé. Isten arra hívott el benneteket, hogy Krisztustól származó békesség uralkodjon a szívetekben, és mindig hálásak legyetek, hiszen mindnyájan Krisztus „Testének” a tagjai vagytok! Krisztus beszéde és tanítása teljes gazdagságában éljen bennetek és közöttetek! Tanítsátok és tanácsoljátok egymást mindenféle bölcsességgel! Isten iránti őszinte hálával énekeljetek zsoltárokat, himnuszokat és a Szent Szellemtől származó énekeket! Akármit tesztek, szóval vagy tettel, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek, és általa adjatok szüntelenül hálát Istennek, az Atyának! Asszonyok, éljetek a férjetek fennhatósága és védelme alatt, mert ez illik azokhoz, akik az Úr hatalma alatt vannak! Férfiak, isteni szeretettel szeressétek feleségeteket, és ne bánjatok velük durván, se keserűséggel! Gyermekek, mindenben fogadjatok szót a szüleiteknek, mert ez így illik azokhoz, akik az Úrhoz tartoznak. Apák, ne követeljetek túl sokat a gyermekeitektől, nehogy elkeseredjenek! Rabszolgák, minden helyzetben engedelmeskedjetek földi uratoknak, ne csak akkor, amikor szem előtt vagytok, hogy megdicsérjenek, hanem őszintén, az Úr iránti tiszteletből! Minden munkátokat szívvel-lélekkel végezzétek, mint akik nem embereknek, hanem az Úrnak dolgoztok. Jusson eszetekbe, hogy a munkátok igazi jutalmát nem emberektől, hanem magától az Úrtól kapjátok majd! Mennyei örökséget ad nektek, hiszen valójában Krisztust, az Urat szolgáljátok! Ha pedig valaki igazságtalanul cselekszik, azt kapja vissza, amit megérdemel — akárki legyen is —, mert Isten nem személyválogató! Ti pedig, akiknek rabszolgáitok vannak, bánjatok jól és igazságosan velük, hiszen nektek is van uratok a Mennyben! Az imádkozásban tartsatok ki, legyetek éberek és hálás szívűek. Imádkozzatok értünk is, hogy Isten adjon nekünk alkalmat arra, hogy üzenetét hirdessük, és a Krisztusra vonatkozó titkát megismertessük az emberekkel! E miatt az eddig elrejett igazság miatt vagyok most börtönben. Kérlek, imádkozzatok értem, hogy ezt a titkot úgy tudjam feltárni az emberek előtt, hogy ők világosan meg is értsék! Bölcsen viselkedjetek azok között, akik még nem hisznek Jézusban, és jól használjátok ki az időtöket! Amikor velük beszéltek, legyetek mindig bölcsek és kedvesek! Akkor majd mindig tudni fogjátok, hogy kinek mit válaszoljatok. Tükhikosz majd elmondja nektek, hogy mi történt velem, és hogyan vagyok. Ő szeretett testvérem, aki velem együtt hűségesen szolgálja az Urat. Éppen azért küldöm most hozzátok, hogy megtudjátok, mi van velünk, és így megvigasztaljon benneteket. Vele megy majd hűséges és szeretett testvérünk, Onézimosz is, aki közétek tartozik. Ők majd elmondanak nektek mindent, ami velünk történt. Köszönt benneteket Arisztarkhosz, aki velem együtt raboskodik, és Márk, Barnabás unokatestvére is. Márkról már írtam nektek: fogadjátok őt szeretettel, amikor hozzátok érkezik. Köszönt titeket Jusztusz, akinek a másik neve Jézus. A zsidók közül csak ők dolgoznak velem együtt Isten királyi uralmának kiterjesztésében. Ők viszont valóban nagy vigasztalást jelentenek számomra. Epafrász, aki közétek tartozik, szintén köszöntését küldi. Ő is a Krisztus Jézus szolgája, aki imádságaiban állandóan küzd értetek. Azért imádkozik, hogy szellemileg érettek legyetek, és minden helyzetben biztosan felismerjétek, mi az Isten akarata. Bizony, nagyon sokat fáradozik értetek, és azokért, akik Laodiceában és Hierápoliszban laknak. Köszönt még benneteket kedves barátunk, Lukács doktor és Démász is. Köszöntsétek a Laodiceában élő testvéreket, valamint Nimfát és a házánál levő helyi gyülekezetet is. Miután felolvastátok ezt a levelet, gondoskodjatok róla, hogy olvassák fel a laodiceai helyi gyülekezetben is. Ti pedig vegyétek át és olvassátok fel azt a levelet, amelyet nekik írtam! Mondjátok meg Arkhipposznak: „Legyen gondod a szolgálatra, amit az Úr bízott rád, és azt gondosan végezd!” Ezt a köszöntést a saját kezemmel írtam — PÁL. Emlékezzetek rám, mert most még börtönben vagyok! Az Úr kegyelme maradjon veletek! Üdvözlet Páltól, Szilvánusztól és Timóteustól, a Thesszalonika városában élő gyülekezetnek, amely Istené, az Atyáé és Urunké, Jézus Krisztusé. Kegyelem nektek és békesség! Mindig hálát adunk Istennek mindnyájatokért, amikor csak értetek imádkozunk. Emlegetjük a munkátokat, amelyhez az energiát a hitetek adja, és a szolgálatot, amelyre az isteni szeretet indít benneteket. Hálát adunk, hogy kitartóan reménykedtek Urunkban, Jézus Krisztusban. Jól tudjuk, testvéreim, hogy Isten szeret és kiválasztott benneteket, hiszen, amikor az örömhírt elvittük hozzátok, az nem csupán beszéd volt. Bizony, az örömhír isteni hatalommal és a Szent Szellem megnyilvánulásaival érkezett meg hozzátok, és annak a teljes bizonyosságával, hogy ez az igazság! Emlékeztek rá, hogyan éltünk közöttetek, és hogy mindent értetek tettünk. Ti pedig követtétek a példánkat és az Úr példáját, és a Szent Szellem keltette örömmel fogadtátok a tanításunkat, pedig sok szenvedést kellett elviselnetek. Így azután egész Macedóniában és Akhájában ti lettetek a példaképei mindazoknak, akik később hívőkké lettek. Igen, az Úr üzenete, az örömhír valóban tőletek kiindulva terjedt el. De nem csak Macedóniában és Akhájában, hanem még azon túl is mindenfelé híre ment, hogy ti Istenben hisztek. Ezért nekünk erről nem is kell beszélnünk, mert az emberek maguk újságolják nekünk, hogyan fogadtatok minket, és hogyan fordultatok a bálványoktól az élő és igaz Istenhez, hogy ezután őt szolgáljátok, és hogyan várjátok vissza a Fiát, Jézust. Igen, a Mennyből várjátok vissza őt, akit az Atya feltámasztott a halottak közül, és aki megment bennünket Isten közelgő haragjától. Testvéreim, magatok is jól tudjátok, hogy amikor nálatok jártunk, az nem volt hiábavaló erőfeszítés. Mielőtt hozzátok érkeztünk volna, Filippiben megvertek és bántalmaztak bennünket — amint tudjátok. Isten azonban mégis felbátorított minket, hogy a ti városotokban is szabadon hirdessük az Istentől származó örömüzenetet. Hirdettük is, pedig Thesszalonikában is sokan ellenünk voltak. Üzenetünk és tanításunk igaz, a szándékaink tiszták, a viselkedésünk egyenes és őszinte. Bennünket maga Isten tett próbára és talált alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az örömüzenetet. Ezért azt nem úgy hirdetjük, hogy azzal az emberek tetszését nyerjük meg, hanem Istenét, aki a szívünket és a szándékainkat vizsgálja. Jól tudjátok, hogy soha nem hízelegtünk nektek. Nem próbáltuk senkitől kicsalni a pénzét. Isten a tanúnk erre! Nem igyekeztünk az emberek elismerését megszerezni, sem a tiéteket, sem másokét. Pedig Krisztus apostolai vagyunk, és használhattuk volna ezt a tekintélyünket. Mi azonban olyan gyengéden bántunk veletek, ahogy az édesanya dajkálja gyermekét. Annyira megszerettünk titeket, hogy nemcsak az örömhírt adtuk át nektek, hanem még a saját lelkünket is odaadtuk volna értetek. Bizony, valóban nagyon kedvesek vagytok nekünk! Emlékezzetek csak vissza, testvéreim, milyen keményen dolgoztunk, amikor nálatok voltunk! Éjjel-nappal a saját kezünkkel dolgoztunk, hogy ne legyünk terhetekre, és hogy ne nektek kelljen gondoskodnotok rólunk. Így adtuk át nektek az Istentől származó örömhírt. Ti vagytok a tanúink és Isten is, hogy milyen becsületesen, igazságosan és ártatlanul éltünk közöttetek, hívők között. Úgy bántunk veletek, mint az apa a gyermekeivel: egyenként vigasztaltunk és bátorítottunk benneteket. Kértük, hogy Isten tetszésére éljetek, aki a Királyságába és dicsőségébe hív titeket. Azért is mindig hálát adunk Istennek, hogy befogadtátok az üzenetét, amelyet átadtunk nektek. Nem úgy fogadtátok, mintha csak emberek beszéde lenne, hanem úgy, mint Isten szavát — mint ahogy valóban az is. Isten beszéde pedig hatékonyan működik bennetek, akik hisztek benne. Testvéreim, ti is sorstársaivá lettetek Isten Júdeában élő, Krisztusban hívő gyülekezeteinek. Ti is ugyanúgy szenvedtetek a saját honfitársaitoktól, mint ahogy ők a hitetlen júdeaiaktól, akik megölték az Úr Jézust és a prófétákat, és minket is üldöztek. Ezek nem tetszenek Istennek és minden embernek ellenségei, hiszen próbálnak minket megakadályozni abban, hogy az Izráelen kívüli népeknek is hirdessük az örömüzenetet. Pedig szükséges, hogy azok a nemzetek is hallják az örömhírt, hogy ők is üdvösségre jussanak. Ezek a hitetlen júdeaiak mindig csak újabb és újabb bűnökkel gyarapítják vétkeiket, amíg végleg betelik a pohár, de Isten haragja már utol is érte őket. Testvéreim, egy kis ideig el kellett válnunk tőletek, bár lélekben mindig veletek maradtunk. Az utóbbi időben azonban már nagyon szerettünk volna látni benneteket. Ezért minden erőnkkel igyekeztünk eljutni hozzátok — különösen én, Pál, aki többször is megpróbáltam hozzátok utazni, a Sátán azonban mindeddig megakadályozott. Mert ugyan ki más lehetne a mi reménységünk, örömünk és győzelmi koronánk, ha majd megállunk Urunk, Jézus előtt, amikor visszajön? Bizony, ti vagytok a mi dicsőségünk és örömünk! Mi magunk nem mehettünk hozzátok, de várni sem tudtunk tovább. Ezért elhatároztuk, hogy inkább egyedül maradunk Athénban, de elküldjük hozzátok Timóteust, aki testvérünk és társunk Isten munkájában és a Krisztusról szóló örömhír terjesztésében. Azért küldtük hozzátok, hogy megerősítse hiteteket, bátorítson benneteket, és hogy senkit se tudjanak megfélemlíteni azok a bajok és nehézségek, amelyek most körülvesznek benneteket. Hiszen jól tudjátok, hogy ezeket nem kerülhetjük el! Emlékezzetek rá, hogy amikor nálatok jártunk, már akkor figyelmeztettünk titeket, hogy számíthattok ilyen nehézségekre! Látjátok, pontosan így is történt! Így hát elküldtem hozzátok Timóteust, mert nem tudtam tovább várni. Tudni akartam, erős-e a hitetek. Aggódtam miattatok, hogy nem tett-e próbára benneteket a Kísértő, s nem veszett-e kárba a közöttetek végzett munkánk. Timóteus éppen most érkezett vissza tőletek, és örömmel számolt be arról, hogy hitben és szeretetben éltek, jó szívvel emlékeztek ránk, és nagyon szeretnétek már találkozni velünk, mint ahogyan mi is veletek. Ezzel nagyon megörvendeztetett és felbátorított bennünket, mert láttuk, hogy erős a hitetek. Sok baj és nehézség közepette is megvigasztalódtunk. Szinte újjáéledünk, amikor halljuk, hogy milyen szilárdan megálltok az Úrban. Hogyan is tudnánk Istennek illendően megköszönni, hogy ennyi örömöt szereztetek nekünk? Mennyire hálásak vagyunk értetek! Isten előtt éjjel-nappal örömmel és teljes szívvel-lélekkel imádkozunk értetek, hogy végre szemtől-szembe láthassunk benneteket, és kipótolhassuk hitetek hiányosságait. Azért imádkozunk, hogy Istenünk, Mennyei Édesapánk és Urunk, Jézus segítsen meg minket, és végre valóban eljussunk hozzátok! Imádkozunk, hogy az Úr erősítse meg bennetek az isteni szeretetet egymás és mindenki más iránt is — ugyanúgy, ahogy mi szeretünk benneteket. Kérjük, hogy az Úr erősítse meg a szíveteket, hogy legyetek feddhetetlenek és szentek Istenünk, Édesapánk mértéke szerint — és így állhassatok elé, amikor majd Urunk, Jézus visszajön az összes szentjeivel együtt. Testvéreim, most szeretnék valami másról írni. Tanítottunk titeket arra, hogyan éljetek Istennek tetsző módon, és valóban úgy is éltek. Ezért most kérünk és biztatunk benneteket az Úrban, Jézusban, hogy ebben jussatok még előbbre! Hiszen jól tudjátok, mit parancsoltunk nektek Jézus Krisztus nevében. Isten azt akarja, hogy szentek legyetek és távolodjatok el minden szexuális bűntől. Azt akarja, hogy mindegyikőtök tanulja meg, hogyan kell a saját teste fölött uralkodnia. Olyan tisztességes módon bánjatok a testetekkel, hogy az valóban csak Istennek szolgáljon. Ne adjátok át testeteket a szenvedélyes kívánságoknak, vagy szexuális bűnöknek, mint a hitetlenek, akik nem ismerik Istent. A testvéreiteknek ne okozzatok kárt, és ne csapjátok be egymást, mert ezt megbünteti az Úr! Erre már régebben is figyelmeztettünk titeket. Az Úr szent életre hívott el bennünket, és nem arra, hogy bűnben éljünk! Ezért, aki nem akar engedelmeskedni ennek a tanításnak, az nem embereket utasít el, hanem Istent, aki pedig Szent Szellemét adta nekünk! A testvéri szeretetről nem is kell nektek írnom, hiszen titeket maga Isten tanított meg arra, hogyan szeressétek egymást. Ti valóban szeretitek minden testvéreteket egész Macedóniában! Csak arra biztatlak, hogy ezt folytassátok! Becsületbeli dolognak tartsátok, hogy csendesen és békességben éljetek! Mindenki gondosan végezze a maga munkáját, és saját kezével keresse meg a kenyerét! Ezt már korábban is parancsoltuk nektek. Viselkedjetek tisztességesen a hitetlenekkel szemben, és ne szoruljatok rá senkire! Tudjátok, hogy a hitetlenek, akiknek nincs miben reménykedniük, gyászolnak és szomorkodnak azok miatt, akik már meghaltak. Azt akarjuk, hogy ti ne bánkódjatok, és ne legyetek bizonytalanságban azoknak a testvéreinknek a sorsa felől, akik már meghaltak. Mivel hisszük, hogy Jézus meghalt, azután pedig feltámadt a halálból, ezért abban is bizonyosak lehetünk, hogy Isten visszahozza azokat a testvéreinket Jézussal együtt, akik benne bízva haltak meg. Ezt pedig úgy mondjuk nektek, mintha maga az Úr mondaná: mi, akik még akkor is élni fogunk, amikor az Úr visszajön, nem fogjuk megelőzni azokat a testvéreinket, akik már korábban meghaltak. Akkor maga az Úr fog leszállni a Mennyből! Felhangzik egy hangos parancsszó, az angyalok fejedelmének hangja és Isten trombitajele. Akkor fel fognak támadni azok, akik úgy haltak meg, hogy hittek Krisztusban. Ők lesznek az elsők. Ezután mi következünk, akik akkor még életben leszünk. Feltámadott testvéreinkkel együtt az Úr fölemel magához bennünket a felhőkön a magasságba. Együtt fogunk mindannyian szemtől-szembe találkozni az Úrral fönt, a levegőben. Ettől a pillanattól fogva pedig mindörökké együtt fogunk lakni Urunkkal! Ezzel vigasztaljátok és bátorítsátok egymást! Úgy gondolom, a kijelölt időszakokról és időpontokról nem kell külön írnom nektek, testvéreim. Hiszen jól tudjátok, hogy az Úr Napja olyan váratlanul fog megérkezni, mint az éjjeli tolvaj. Amikor majd mindenki azt mondja: „Most teljes a béke és biztonság!”, hirtelen rájuk tör a pusztulás, ahogy a szülési fájdalmak rátörnek a terhes asszonyra. Ezek elől semmiképpen nem tudnak elmenekülni! Ti azonban, testvéreim, nem a sötétségben éltek. Ezért számotokra az Úr Napja nem váratlanul fog megérkezni, mint a tolvaj. Hiszen ti mindannyian a világosságban éltek és a nappalhoz tartoztok. Nincs semmi közünk az éjszakához és a sötétséghez. Ne legyünk hát olyanok, mint a hitetlen emberek! Ne aludjunk, hanem éberen őrködjünk, és legyünk elővigyázatosak, mert, aki aludni akar, éjszaka alszik, és a részegesek is éjszaka részegednek le. Mi azonban, akik a nappalhoz tartozunk, legyünk józanok és elővigyázatosak! Vegyük fel hát magunkra a hit és az isteni szeretet mellpáncélját! Fejünkre tegyük fel a sisakot, vagyis bizakodva várjuk a teljes megváltásunkat, hiszen Istennek nem az a terve velünk, hogy haragja elpusztítson, hanem hogy üdvösséget nyerjünk Urunk, Jézus Krisztus által! Jézus azért halt meg értünk, hogy mi vele élhessünk! Nem számít, hogy életben leszünk-e még, amikor visszajön, vagy addigra már meghalunk, mindenképpen vele együtt fogunk élni! Ezzel bátorítsátok és erősítsétek egymást, ahogy azt teszitek is! Arra kérünk titeket, testvéreim, hogy becsüljétek meg és tiszteljétek azokat, akik vezetőitek az Úrban! Ők sokat dolgoznak értetek, tanítanak és tanácsolnak benneteket! Kérlek, hogy a munkájukért szeressétek és különösen becsüljétek meg őket! Békességben éljetek egymással! Nagyon kérünk benneteket, testvéreim, hogy figyelmeztessétek azokat, akik nem akarnak dolgozni és rendesen élni! Viszont biztassátok azokat, akik bátortalanok, és segítsétek a gyengéket! Mindenkivel szemben legyetek türelmesek! Senki a gonosz dolgokat ne viszonozza gonoszsággal, hanem mindig a jóra törekedjetek! De ne csak egymás között, hanem mindenkivel szemben így viselkedjetek! Mindig örüljetek! Szüntelen imádkozzatok! Minden körülmények között adjatok hálát Istennek — mert ez az Isten akarata a Krisztus Jézusban! A Szent Szellemet ne akadályozzátok abban, hogy a munkáját végezze! A prófétai ajándékot és üzeneteket ne becsüljétek le, viszont mindent gondosan vizsgáljatok meg, hogy valóban Istentől származik-e! Ha igen, akkor ahhoz ragaszkodjatok, de maradjatok távol mindentől, ami gonosznak látszik! Azért imádkozunk, hogy Istenünk, a Békesség Istene, szenteljen meg titeket teljesen, és egész valótokat őrizze meg: szellemeteket, lelketeket és testeteket egyaránt, amíg Urunk, Jézus Krisztus vissza nem jön! Isten, aki hív benneteket, hűséges és megbízható, ezért mindezt meg is fogja tenni. Testvéreim, imádkozzatok értünk is! Köszöntsetek minden testvért szent csókkal! Meg kell ígérnetek, hogy ezt a levelet az összes testvér előtt felolvassátok! Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Üdvözlet Páltól, Szilvánusztól és Timóteustól a thesszalonikai gyülekezetnek, amely az Atya-Istené és Urunké, Jézus Krisztusé. Isten, az Édesapánk és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Testvéreim, mindig hálával tartozunk Istennek értetek! Igen, erre minden okunk megvan, mert a hitetek olyan csodálatosan erősödik, és az egymás iránti isteni szeretet folyton növekszik bennetek. Ezért dicsekszünk is veletek az Isten gyülekezeteiben. Elmondjuk, hogy milyen türelmes kitartással és hittel viselitek el az üldözést, a sokféle bajt és nehézséget, amely körülvesz benneteket. Mindez biztos előjele annak, hogy Isten igazságosan fog ítélni, amikor majd titeket méltónak nyilvánít arra, hogy bemehessetek Királyságába, amelyért szenvedtetek is. Ahogyan igazságos lesz az is, hogy szenvedéssel fizessen majd azoknak, akik nektek most szenvedést okoznak. Nektek pedig, akik most szenvedtek, velünk együtt megpihenést és nyugalmat fog adni. Hogy mikor? Amikor az Úr Jézus lángoló tűzben megjelenik a Mennyből, hatalmas angyalaival együtt. Akkor fogja majd megbünteti azokat, akik nem ismerik Istent és nem akarnak engedelmeskedni az örömhírnek, amely Urunkról, Jézus Krisztusról szól. Ezeknek az engedetleneknek örökké tartó pusztulás és szenvedés lesz a sorsuk, mivel örökre száműzik őket az Úr jelenlétéből és erejének dicsőségéből. Azon a napon, amikor az Úr eljön, mindenki dicsőíteni fogja őt, mert látják majd a dicsőségét azokban, akik teljesen őhozzá tartoznak. Mindenki csodálni fogja őt azok miatt, akik hisznek benne. Ezek közé tartoztok ti is, hiszen hittel elfogadtátok, amit Jézusról mondtunk. Ez az, amiért szüntelenül imádkozom értetek. Azt kérem Istentől, hogy tegyen titeket méltóvá az elhívásra. Azt kérem, hogy Isten ereje által teljesen véghez tudjátok vinni mindazt, amit jósága meg akar tenni rajtatok keresztül — mindazt, amire a hitetek indít benneteket. Azért imádkozom, hogy Urunk, Jézus legyen még dicsőségesebb bennetek és általatok, ti pedig szintén dicsőséget kapjatok Jézusban — Istenünk és Urunk, Jézus Krisztus kegyelméből. Most pedig, testvéreim, Urunk, Jézus Krisztus eljöveteléről szeretnék írni nektek, és arról, hogyan fog bennünket magához gyűjteni. Kérünk, hogy ne rémüljetek meg, se ne zavarjon össze benneteket, ha valaki azt mondja, hogy az Úr Napja már itt is van! Mert vannak, akik ezt állítják, és bizonyos szellemek üzenetére vagy tanításokra hivatkoznak. Még az is lehet, hogy olyan hamis levelet is mutatnak nektek, amelyről azt állítják, hogy mi írtuk. Semmiképpen ne engedjétek, hogy valaki becsapjon benneteket! Mert mielőtt az Úr Napja eljönne, még más dolgoknak is meg kell történniük. Előbb az Istentől való elfordulás ideje következik, majd megjelenik a Bűn Embere, aki pusztulásra van ítélve. Ő az, aki szembeszáll majd mindennel, és mindenkivel, amit vagy akit „Isten”-nek neveznek és imádnak az emberek. Ugyanis saját magát akarja mindezek fölé emelni, egészen addig, hogy a trónját Isten templomába helyezi, és azt mondja magáról, hogy ő az Isten. Erről már beszéltem nektek, amikor nálatok voltam, emlékeztek rá? Azt is tudjátok, mi tartja vissza a Bűn Emberét, hogy csak a maga idejében jelenjen meg. Igaz ugyan, hogy a törvénytelenség ereje titokban már is működik, de valaki most még feltartóztatja, amíg el nem távolítják a törvénytelenség útjából. Amikor ez megtörténik, akkor fog megjelenni a Bűn Embere. Őt azonban az Úr Jézus meg fogja ölni a leheletével. Az Úr megjelenésének dicsőségével vet majd véget neki. A Bűn Emberének megjelenése a Sátán munkájának eredménye lesz. Ennek a személynek a működését nagy erők, hamis jelek és csodák fogják kísérni. Mindenféle gonosz trükkel igyekszik becsapni majd azokat, akik a pusztulás felé haladnak, mert visszautasították az igazságot. Pedig, ha szerették volna az igazságot, megmenekülhettek volna. Mivel azonban nem az igazságot szerették, Isten megengedte, hogy a megtévesztés és hazugság ereje uralkodjon rajtuk, és hogy elhiggyék a hazugságot. Mindez pedig azért történik, hogy akik nem hittek az igazságban, hanem a gonoszságban lelték örömüket, ítélet alá kerüljenek. Értetek azonban, testvéreim — akiket szeret az Úr —, mindig hálával tartozunk Istennek, mivel ő kezdettől fogva kiválasztott benneteket, hogy üdvösséget nyerjetek az igazságban való hitetek és a Szent Szellem által, aki Isten számára különválaszt benneteket. Mert Isten erre hívott el titeket az örömhír által, amit tőlünk hallottatok. Arra hívott, hogy ti is részesüljetek Urunk, Jézus Krisztus dicsőségében. S mivel ez így van, kérlek, hogy minden tekintetben álljátok meg a helyeteket! Kitartóan ragaszkodjatok a tanításhoz, amit tőlünk élőszóban, vagy levélben kaptatok! [16-17] Azért imádkozunk, hogy Urunk, Jézus Krisztus és Isten, a mennyei Édesapánk bátorítsa a szíveteket és erősítsen meg benneteket minden jóra — szóban és tettekben egyaránt. Hiszen Isten megmutatta, hogy mennyire szeret bennünket, és irántunk való jóindulatából örökké tartó vigasztalást, bátorítást és biztos reményt adott nekünk. Végül pedig arra kérünk, testvérek, hogy imádkozzatok értünk! Imádkozzatok hogy az Úr üzenete mindenhol gyorsan és akadálytalanul terjedjen és győzzön, mint ahogy az nálatok is történt! Imádkozzatok, hogy Isten szabadítson és védjen meg bennünket minden rossz és gonosz embertől! Mert nem mindenkié a hit. Az Úr azonban hűséges, megerősít és megvéd titeket a gonosztól! Az Úrra való tekintettel bízunk bennetek, hogy megtartjátok mindazt, amit tanácsoltunk és parancsoltunk nektek, de nemcsak most, hanem a jövőben is. Az Úr irányítsa szíveteket arra, hogy Istent tejes szívvel szeressétek, és kitartóan várjátok Krisztust, amíg visszatér! Most pedig Urunk, Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, testvérek, hogy vonuljatok vissza és maradjatok távol minden olyan hívő embertől, aki rendetlenül él, és nem akar dolgozni! Mert az ilyen ember nem a szerint a tanítás szerint él, amit tőlünk kaptatok, hiszen jól tudjátok, milyen példát mutattunk nektek. Amikor köztetek éltünk, soha nem lustálkodtunk. Nem ettük ingyen senkinek a kenyerét, hanem mindig fizettünk érte. Éjjel-nappal keményen dolgoztunk, hogy ne nektek kelljen gondoskodnotok rólunk. Pedig jogunk lett volna rá, de mi nem éltünk ezzel a jogunkkal, hogy a saját példánkat állítsuk elétek, hogy kövessetek bennünket. Ezért is parancsoltuk nektek, amikor nálatok voltunk: „Aki nem akar dolgozni, ne is egyen!” Mindezt azért mondjuk, mert hallottuk, hogy vannak közöttetek, akik rendetlenül élnek, és nem akarnak dolgozni. Sőt, ahelyett, hogy a saját dolgukat végeznék, beleavatkoznak mások dolgába. Az ilyeneknek megparancsoljuk és sürgetjük is őket Urunk, Jézus Krisztus nevében, hogy ne másokkal foglalkozzanak, hanem maradjanak nyugton, dolgozzanak, és a maguk keresetéből éljenek! Ti azonban, testvérek, ne fáradjatok bele, hogy jót tegyetek! Ha valaki közületek nem akar engedelmeskedni annak, amit ebben a levélben írtunk, jegyezzétek meg azt az embert, és ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy szégyellje el magát! De azért ne tekintsétek ellenségnek, csak figyelmeztessétek, ahogyan testvéreinket szoktuk! Maga a Békesség Ura adjon nektek mindig és minden körülmények között békességet! Az Úr legyen veletek! Ezt a köszöntést a saját kezemmel írtam — PÁL. Minden levelemet így szoktam befejezni, s ebből tudhatjátok, hogy valóban én küldöm. Így írok. A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme legyen veletek! Pál, aki megmentő Istenünknek és reménységünknek, Jézus Krisztusnak megbízásából lett apostollá, üdvözletét küldi. Timóteusnak szól ez a levél, aki igazi fiam lett a hit által. Az Atya-Isten és Urunk, Krisztus Jézus adjon neked kegyelmet, könyörületet és békességet! Amikor Macedóniába utaztam, kértelek, hogy maradj Efezusban, mert vannak ott bizonyos emberek, akik téves dolgokat tanítanak. Figyelmeztesd őket, hogy ezt hagyják abba, és ne foglalkozzanak kitalált történetekkel és a családjuk bizonytalan eredetével! Ezek a dolgok csak arra jók, hogy vitatkozzanak rajtuk, és Isten üdvözítő tervének megvalósulását nem szolgálják. Isten tervei ugyanis hit által valósulnak meg. Azért mondom ezt, hogy a hívőkben felébredjen az isteni szeretet, amely a tiszta szívből, a jó lelkiismeretből és a képmutatástól mentes hitből fakad. Néhányan azonban letértek erről az útról, és haszontalan dolgokat tanítanak. Ezek másokat akarnak a Törvényre tanítani, de valójában maguk sem értik, amiről beszélnek, sőt, még azt sem, amiről azt állítják, hogy abban egészen biztosak. Tudjuk, hogy a Törvény jó, ha helyesen alkalmazzák. Azt is tudjuk, hogy a Törvényt nem azokra kell alkalmazni, akik igazságosan élnek, hanem azokra, akik törvényszegők, lázadók, istentelenek, bűnözők, hitetlen gonoszok, elvetemültek, apagyilkosok, anyagyilkosok, emberölők, paráznák, homoszexuálisok, emberrablók, hazugok, hamisan tanúskodók, vagy más olyan dolgot tesznek, ami az egészséges tanítással ellenkezik. Ez a tanítás pedig része annak a dicsőséges örömüzenetnek, amely áldott Istenünktől származik, s amelynek hirdetésével engem megbízott. Hálát adok Urunknak, Krisztus Jézusnak, aki engem megerősített, megbízhatónak tartott, és rám bízta ezt a szolgálatot. Megbízott bennem, annak ellenére, hogy régebben gyaláztam Jézust, üldöztem a tanítványait, és erőszakos voltam. Isten mégis könyörült rajtam, mert tudatlan és hitetlen voltam, amikor ezeket tettem. Urunk bőségesen árasztotta rám kegyelmét, és megajándékozott azzal a hittel és szeretettel, amely Krisztus Jézusban található. Bárcsak mindenki felismerné és elfogadná, hogy Krisztus Jézus azért jött a világra, hogy a bűnösöket megmentse! Ez a mondás kétségtelenül igaz! A bűnösök között pedig én vagyok a legbűnösebb. De Krisztus Jézus éppen azért könyörült meg rajtam, a legnagyobb bűnösön, hogy így mutassa meg mindenkinek, milyen határtalan nagy a türelme. Azt akarta, hogy példa legyek azok számára, akik majd utánam fognak Jézusban hinni, és így eljutnak az örök életre. Minden tisztelet és dicsőség az örökkévaló, halhatatlan és láthatatlan Királyé, az egyetlen Istené örökké. Ámen! Timóteus fiam, a lelkedre kötöm, hogy azok szerint járj el, amelyeket neked parancsolok. Emlékezz azokra a személyes próféciákra, amelyeket még régen kaptál, támaszkodj ezekre, és harcold végig a hit nemes harcát! A hitben megállva és jó lelkiismeretettel küzdj. Ugyanis vannak, akik nem tartották tisztán a lelkiismeretüket, s ezért a hitben hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Hümenaiosz és Alexandrosz is, akiket átadtam a Sátánnak, hogy tanulják meg: ne szitkozódjanak. Mindenekelőtt tehát arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok és könyörögjetek minden emberért, járjatok közben és adjatok hálát értük! Imádkozzatok a királyokért és mindazokért, akik hatalmat kaptak, hogy nyugodt és békés életet élhessünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Ez jó dolog és tetszik Istennek, Üdvözítőnknek. Ő ugyanis azt akarja, hogy mindenki üdvösségre jusson és megismerje az igazságot. Csak egyetlen Isten van és csak egyetlen közvetítő Isten és az emberek között: az emberré lett Krisztus Jézus. Igen, Jézus áldozatul adta magát, hogy kifizesse a váltságdíjat minden emberért és tanúskodott Istenről a maga idejében. Ennek a hirdetője és apostola vagyok én is, hogy tanítsam az Izráelen kívüli népeket a hitre és az igazságra. Ez a színtiszta igazság, nem hazudok! Tehát azt akarom, hogy imádkozzanak a férfiak mindenhol! Amikor imádkoznak és felemelik a kezüket, szentek legyenek, ne legyen a szívükben harag, vagy neheztelés. Az asszonyok és leányok pedig úgy öltözzenek és ékesítsék magukat, hogy az ne legyen kihívó vagy feltűnést keltő. Ne a különleges hajviselettel, aranyékszerekkel, gyöngyökkel vagy drága ruhákkal igyekezzenek ékesítseni magukat, hanem azzal, hogy Istennek tetsző dolgokat tesznek, mert ez illik azokhoz, akik azt mondják, hogy Istent imádják. Az asszonyok és lányok a helyükön maradva csendben hallgassák a tanítást, így tanuljanak, és készségesen engedelmeskedjenek. Nem engedem meg nekik, hogy tanítsanak, sem azt, hogy uralkodjanak a férfiakon. Inkább viselkedjenek csendesen. Miért mondom ezt? Mert Isten Ádámot teremtette először, és csak azután Évát. Nem Ádámot csapta be a Kísértő, hanem az asszonyt, aki emiatt vétkezett. Ennek ellenére az asszonyok is megmenekülnek a gyermekek szülése és felnevelése közben, ha józanul kitartanak a hitben, a szeretetben és az Istennek odaszánt életben. Igaz ez a mondás: „Ha valaki gyülekezeti vezető szeretne lenni, jó dolgot kíván.” Ezeknek a vezetőknek azonban úgy kell élniük, hogy senki se kritizálhassa őket jogosan! Az ilyen férfi legyen hűséges egyetlen feleségéhez, legyen bölcs, fegyelmezett, tiszteletre méltó, vendégszerető és jó tanító. Nem lehet részeges, kötekedő, verekedő, vagy olyan, aki a pénzt szereti, hanem legyen szelíd és békés természetű! Legyen igazi családfő: nevelje a gyermekeit engedelmességre és szüleik iránti tiszteletre! Hiszen, ha valaki a saját családját sem tudja kormányozni, hogyan lenne képes akkor gondot viselni a helyi gyülekezetre, amely Istené? Ne legyen gyülekezeti vezető olyan, aki még csak nem régen kezdte el Jézust követni! Az ilyen ugyanis könnyen beképzelt és büszke lesz, és ugyanolyan ítélet alá kerülhet, mint a Sátán. Fontos, hogy a gyülekezeti vezetőnek a gyülekezeten kívüliek között is jó híre legyen! Ha megfelel ezeknek a követelményeknek, akkor nem fogják kritizálni, és nem esik a Sátán csapdájába. Hasonlóképpen a diakónusok is olyan férfiak legyenek, akiknek tekintélyük van mások előtt. Ne legyenek kétszínűek, részegesek, ne akarjanak csalással meggazdagodni. Hűséggel ragaszkodjanak a hit titkához, amelyet Isten megismertetett velünk, és tartsák tisztán a lelkiismeretüket. Előbb ki kell próbálni őket, és csak akkor végezzék ezt a szolgálatot, ha megbízhatónak bizonyultak. Hasonlóképpen a nők esetében is követelmény, hogy mások szemében tiszteletre méltóak legyenek, ne pletykáljanak, hanem legyenek józan gondolkodásúak, és minden tekintetben megbízhatóak. A diakónusok is legyenek hűségesek egyetlen feleségükhöz, gyermekeiket és családjukat jól irányítsák. Akik folyamatosan jól végzik diakónusi szolgálatukat, megbecsülést szereznek maguknak, és a Krisztus Jézusban való hitük megerősödik. Mindezeket abban a reményben írom neked, Timóteus, hogy hamarosan eljutok hozzád. Ha mégis késnék, ebből a levelemből megértheted, hogyan kell élni és viselkedni Isten családjában. Ez a család pedig az élő Isten Eklézsiája, amely támasza és szilárd alapja az igazságnak. Kétségtelenül nagy az istenfélő élet titka, amelyet Isten kijelentett nekünk: Jézus Krisztus emberi formában megjelent közöttünk, a Szent Szellem tanúsította, hogy igazságos volt, és látták őt az angyalok. Hirdették a népeknek, szerte a világon hittek benne, és felment dicsőségben a Mennybe. A Szent Szellem világosan mondja, hogy az utolsó időkben lesznek olyanok, akik letérnek a hit útjáról, megtévesztő szellemeket és gonosz szellemek tanításait követik. Ezeket képmutató és hazug tévtanítók terjesztik, akiknek a lelkiismerete már kiégett. Arra tanítják az embereket, hogy ne házasodjanak meg. Azt tanítják, hogy bizonyos ételeket nem szabad megenni — pedig azokat is Isten teremtette. Ezért a hívők, akik megismerték az igazságot, hálaadással és nyugodtan megehetik ezeket is, hiszen minden jó, amit Isten teremtett! Semmit sem kell visszautasítanunk, ha hálaadással fogadjuk az ételt. Minden, amit Isten teremtett, szentté válik Isten beszéde és a hívő ember imádsága által. Ezekre tanítsd a testvéreket! Így leszel Krisztus Jézus jó szolgája, akin látszik, hogy a hit igazságain és a helyes tanításon nőtt fel. Te hűségesen követted ezt a jó tanítást. Viszont utasítsd el az értelmetlen mondákat és történeteket, amelyek nem egyeznek Isten igazságaival! Azon igyekezz, hogy az istenfélelemben és az Isten helyes módon való szolgálatában gyakorold magad! Bár a testünk edzésének is van valami haszna, az istenfélelem gyakorlása sokkal hasznosabb, mert mind a jelenlegi, mind a jövendő örök életben áldásokat eredményez. Ez így igaz, fogadd el, amit mondok! Hiszen azért dolgozunk és küzdünk teljes erőnkkel, mert az élő Istenben reménykedünk és bízunk, aki minden embernek megmentője, de különösképpen a hívőknek. Parancsold meg, és tanítsd ezeket a dolgokat! Igaz, hogy még fiatal vagy, de emiatt senki se becsüljön le téged! Éppen ellenkezőleg, te legyél a példa a testvéreknek! Mutasd meg nekik, hogyan éljenek. Légy példa a számukra abban, amit mondasz, és ahogyan élsz, meg a benned élő isteni szeretettel, hiteddel és az életed tisztaságával! Addig is, míg megérkezem hozzád, olvass fel a többieknek az Írásokból, bátorítsd, biztasd és tanítsd őket! Ne hanyagold el, hanem használd a benned levő szellemi ajándékot, amelyet prófétai üzenet által kaptál, amikor a gyülekezet vezetői rád tették a kezüket! Ezekkel a dolgokkal foglalkozz minden erőddel! Ezekben élj teljes odaszánással, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen! Legyen gondod magadra, és te is figyelj oda arra, amit tanítasz! Légy kitartó ezekben! Ez a javadat szolgálja neked is, meg a hallgatóidnak is. Idősebb férfival soha ne bánj vagy beszélj gorombán! Még ha helyre is kell igazítanod, akkor is úgy kérleld, mintha az édesapád lenne! A fiatalabb férfiakkal úgy bánj, mintha öcséddel beszélnél! Idősebb asszonnyal úgy, mint az édesanyáddal, a fiatalabbakkal, mint húgoddal vagy nővéreddel! Velük kapcsolatban különösen ügyelj a tisztességre! Gondoskodj azokról az özvegyasszonyokról, akik teljesen egyedül élnek! Azonban ha egy özvegyasszonynak vannak gyermekei, vagy unokái, akkor elsősorban azoknak kell megtanulniuk, hogy gondoskodjanak a saját családtagjaikról. Így viszonozzák szüleiknek vagy nagyszüleiknek a gondoskodást! Az az özvegyasszony, aki teljesen egyedül él, Isten gondviselésére bízza magát. Az ilyen özvegy éjjel-nappal kitartóan imádkozik és könyörög Istenhez. Az olyan özvegyasszony azonban, aki csak az élvezeteket hajszolja, már életében halottnak számít. Parancsold meg a hívőknek, hogy ezek szerint éljenek, és hogy viseljenek gondot a saját családjukra! Ne adjanak alkalmat senkinek, hogy vádolhassa őket! Ha egy hívő mégsem gondoskodik a rokonairól, különösen pedig a saját családjáról, akkor valójában megtagadta a hitet, és rosszabb még a hitetlennél is. Csak olyan özvegyasszonyt lehet felírni az özvegyek listájára, aki legalább hatvanéves, és hűséges volt egyetlen férjéhez, akiről mindenki tudja, hogy mennyi jót tett, aki felnevelte a gyermekeit, szívesen fogadta házában a vendégeket, szolgálta a testvéreket, segített a bajbajutottakon, és mindig készen állt arra, hogy valami jót tegyen. Hatvan évnél fiatalabb özvegyasszonyokat ne írj fel az özvegyek listájára, mert, amikor a testi kívánságaik erősebbek lesznek, mint az a vágyuk, hogy Krisztust szolgálják, újra férjhez akarnak menni. Így nem tartják meg korábbi ígéretüket, és ítélet alá kerülnek. Ráadásul az ilyen fiatalabb özvegyasszonyok megszokják, hogy kerüljék a munkát, és hogy házról-házra járjanak. De nemcsak munkakerülők lesznek, hanem pletykákat is terjesztenek, beleavatkoznak mások ügyeibe, és olyan dolgokat mondanak, amilyeneket nem kellene. Éppen ezért azt akarom, hogy a fiatalabb özvegyasszonyok inkább menjenek férjhez, neveljenek gyermekeket, viseljék gondját a saját családjuknak és a háztartásuknak! Így az ellenségünknek nem fognak semmi lehetőséget adni a vádolásra. Azért mondom ezt, mert vannak olyan fiatalabb özvegyasszonyok, akik már le is tértek a jó útról, és a Sátánt követik. Ha egy hívő asszony rokonai között vannak özvegyasszonyok, akkor ez a hívő asszony maga tartsa el őket. Ne a helyi gyülekezetre nehezedjen ez a teher. Így csak a teljesen egyedül élő özvegyeket kell támogatnia a gyülekezetnek. Azok a vezetők, akik jól végzik a gyülekezetben munkájukat, kétszeres anyagi támogatást és megbecsülést érdemelnek, különösen azok, akik az Isten üzenetével és a tanítással foglalkoznak. Mert az Írás azt mondja: „A cséplést végző ökörnek ne kösd be a száját, és engedd, hogy egyen is, miközben tapossa a gabonát!”, és: „A munkásnak add meg a maga fizetését!” Ne hallgass arra, aki gyülekezeti vezetőt vádol, csak akkor, ha két vagy három másik ember is tanúsítja, hogy igazat mond! Akik folyamatosan vétkeznek, azokat határozottan figyelmeztesd, de ezt az egész helyi gyülekezet előtt, nyilvánosan kell megtenned. Így a többieket is figyelmezteted, hogy ne vétkezzenek. Megparancsolom neked, Timóteus, hogy kövesd ezeket az utasításaimat, és senkivel se kivételezz! Úgy mondom ezt, mint aki tudom, hogy Isten, Krisztus Jézus és a kiválasztott angyalok előtt állok. Gondold meg jól, mielőtt kijelölsz valakit gyülekezeti vezetőnek és ráteszed a kezed, hogy ezáltal megerősítsd a kijelölését! Ne siess ezzel! Vigyázz, hogy téged ne terheljen a felelősség mások bűnei miatt! Őrizd meg tisztán magadat! Timóteus, te eddig kizárólag vizet ittál. Ezentúl igyál egy kevés bort is, mert jót fog tenni a gyomrodnak, és nem fogsz olyan gyakran gyengélkedni! Vannak, akiknek a bűnei jól láthatók. Ezek a nyilvánvaló bűnök mutatják, hogy ítélet vár rájuk. De vannak olyanok is, akiknek a bűnei csak később derülnek ki. Hasonló a helyzet a jótettekkel is: vannak, amelyeket jól lehet látni. Más jótettek nincsenek szem előtt — de ezek sem maradnak örökké rejtve! Akik rabszolgák, és keményen dolgozniuk kell, őszintén tiszteljék és becsüljék a gazdájukat, hogy Isten nevét és a tanításunkat senki ne szidalmazza! Vannak olyan hívő rabszolgák, akiknek a gazdájuk is hívő, tehát testvérek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy gazdájuk kevesebb tiszteletet érdemel. Éppen ellenkezőleg, még jobban kell szolgálniuk a gazdájukat, mint szeretett hívő testvérüket! Timóteus, tanítsd ezeket a testvéreknek, és biztasd őket, hogy eszerint éljenek! Azonban vannak, akik másképpen tanítanak — olyan dolgokat, amelyek nincsenek összhangban Urunk, Jézus Krisztus egészséges tanításával. Ezek a hamis tanítók nem fogadják el azt a tanítást, amelynek az igazi istenfélelem és az Isten helyes szolgálata az alapja. Ezek nagyra tartják magukat, de semmihez sem értenek igazán. Valójában az a betegségük, hogy szeretnek vitatkozni, és bizonyos szavak miatt huzakodni. Ebből azonban csak irigység, veszekedés, egymás sértegetése és gonosz gyanúsítás származik. Állandóan viszálykodnak, megromlott a gondolkozásuk, és nem ismerik az igazságot. Úgy gondolják, Isten szolgálata arra való, hogy ezzel sok pénzt szerezzenek. Természetesen az istenfélelem és az Isten helyes szolgálata valóban nagy haszonnal jár, de csak akkor, ha igazán elégedett vagy mindazzal, amid van. Gondold meg: amikor világra jöttünk, semmit sem hoztunk magunkkal. Világos, hogy el sem vihetünk semmit, amikor meghalunk. Ha tehát van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele! Akik arra vágyakoznak, hogy meggazdagodjanak, csapdába kerülnek, és kísértések veszik körül őket. Ostoba vágyaikat követik, és maguknak ártanak vele, a vesztükbe rohannak, s végül elpusztulnak. Pénzimádatukból sokféle baj és gonoszság származik. A pénz utáni sóvárgás már letérített a hit útjáról egyeseket, akik ezenfelül még rengeteg szenvedést is okoztak saját maguknak. Te azonban, Timóteus, Isten embere vagy! Tehát menekülj el, és maradj távol ezektől a dolgoktól! Teljes erővel azon igyekezz, hogy Isten tetszése szerint élj, és őt szolgáld! Küzdj a hitért, az isteni szeretetért, a türelmes kitartásért és a szelídségért — hogy ezek uralkodjanak benned! Folytasd a küzdelmet a hit szép harcában! Ragadd meg és ne engedd ki a kezedből az örök életet — hiszen Isten erre hívott el, amikor sok ember előtt megvallottad, hogy hiszel Jézusban. Isten előtt és Krisztus Jézus előtt meghagyom neked ezeket. Isten az, aki életet ad mindenkinek, és Jézus az, aki bátran tanúskodott Poncius Pilátus előtt. Tehát azt parancsolom neked, hogy vidd véghez a megbízatásodat hiánytalanul és feddhetetlenül egészen addig, amíg Urunk, Jézus Krisztus vissza nem jön! Mert ő vissza fog jönni! Mikor? A legalkalmasabb időpontban, amikor áldott Istenünk elküldi őt. Igen, ő az egyetlen uralkodó, a Királyok Királya és az Urak Ura! Egyedül övé a halhatatlanság, aki az emberek számára megközelíthetetlen világosságban lakik, és akit ember még nem látott, és nem is láthat. Egyedül őt illeti a tisztelet, és övé az örök hatalom örökké! Ámen! A gazdagoknak, akik a mostani világban sok vagyonra tettek szert, mondd meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban bízzanak! Sokkal inkább Istenben bízzanak, aki bőségesen megad mindent, amire szükségünk van. Parancsold meg nekik, hogy a jó tettekben legyenek gazdagok! Legyenek nagylelkű adakozók, szívesen osszák meg másokkal, amijük van! Ha ezt teszik, kincset gyűjtenek maguknak a Mennyben. Ez lesz a jövőjük biztos alapja, és képessé teszi őket, hogy megragadják a valóságos életet. Timóteus, Isten sok dolgot bízott rád. Őrizd meg ezeket! Tartsd magad távol azoktól, akik ostoba dolgokat beszélnek, amelyek nem Istentől valók! Kerüld el azokat, akik az igazság ellen érvelnek! Ezek azt mondják, hogy ők tudják, mi az „igazi ismeret” — ez azonban csak üres fecsegés! Egyesek, akik azt állítják, hogy bennük megvan ez az „igazi ismeret”, már el is fordultak a hittől. Isten kegyelme legyen mindnyájatokkal! Üdvözlet Páltól, Jézus Krisztus apostolától. Isten akarta, hogy apostol legyek és hirdessem az örök életet, amelyet Isten megígért, és amely Jézus Krisztusban található. Timóteusnak, szeretett fiamnak szól ez a levél. Az Atya-Isten és Urunk, Jézus Krisztus adjon neked kegyelmet, irgalmat és békességet. Amikor imádkozom — éjjel és nappal —, mindig érted is könyörgök, és hálát adok Istennek, akit tiszta lelkiismerettel szolgálok, akárcsak az őseim tették. Eszembe jut, hogyan sírtál, és már nagyon szeretnék újra találkozni veled! Hogy fogunk örülni, ha megint láthatjuk egymást! Eszembe jut, milyen igazi és őszinte hit lakik benned. Ugyanez a hit élt előbb nagyanyádban, Lóiszban, majd édesanyádban, Eunikében, és meg vagyok győződve róla, hogy benned is. Ezért sürgetlek, hogy ismét lobbantsd lángra azt az ajándékot, amit Isten adott neked, amikor rád tettem a kezemet. Hiszen a Szent Szellem, akit Isten adott nekünk, nem a félénkség, gyávaság szelleme, hanem az erő, az isteni szeret, a kiegyensúlyozottság és a fegyelmezettség Szelleme! Tehát ne félj, hanem mindenki előtt bátran tanúskodj Urunkról! Ne szégyellj engem se, aki az Úrért vagyok fogságban! Vállald velem együtt az örömhírért való szenvedést, amelynek elviseléséhez Isten megadja az erőt! Hiszen ő az, aki megmentett és elhívott, hogy szent népévé tegyen bennünket, de nem azért, mintha ezt bármivel is kiérdemeltük volna. Egyáltalán nem! Hanem azért, mert így látta helyesnek, és mert kegyelme erre indította, hiszen már az idő kezdete előtt elhatározta, hogy Jézus Krisztus által kegyelmébe fogad minket. Most pedig Isten irántunk való kegyelme kézzelfoghatóan megnyilvánult abban, hogy Megváltónk, Jézus Krisztus eljött. Ő még a halált is legyőzte, és az örömhír által világosan megmutatta az örök és elpusztíthatatlan életre vezető utat. Ennek az örömüzenetnek a hirdetésére választott ki engem Isten, s ő tett apostollá és tanítóvá. Emiatt kell most elszenvednem a fogságot, de nem szégyellem, mert ismerem Jézust, akiben hiszek. Meg vagyok győződve, hogy az ő kezében biztonságban van a rám bízott kincs, amíg elérkezik az a Nap. Tekintsd mintának és kitartóan kövesd az egészséges tanítást, amelyet tőlem hallottál! Ragaszkodj hozzá a Krisztus Jézus iránti hittel és szeretettel! A bennünk élő Szent Szellem segítségével őrizd meg azt a drága kincset, amelyet Isten rád bízott! Amint te is tudod, a Kis-Ázsiából valók mind elfordultak tőlem, még Fügelosz és Hermogenész is. Az Úr könyörüljön meg Onéziforosz családján, mert ő sokszor meglátogatott és felüdített engem, és soha nem szégyellte, hogy börtönben vagyok. Sőt, amikor Rómába jött, addig keresett, amíg meg nem talált. Az Úr könyörüljön rajta, amikor az a Nap elérkezik! S hogy Onéziforosz milyen sokféle módon segített nekem, amikor Efezusban voltam, azt te tudod a legjobban. Fiam, Timóteus, erősödj meg a kegyelemben, Istennek irántunk való jóindulatában, amely a Krisztus Jézusban fordult felénk! Mindazt, amit sok tanúval együtt te is hallottál tőlem, bízd rá megbízható és hűséges emberekre, akik majd képesek lesznek ezeket a tanításokat továbbadni. Vállald velem együtt a közös szenvedéseket és nehézségeket, mint Krisztus Jézus jó katonája. Aki katonai szolgálatot teljesít, az nem foglalkozik a hétköznapi élet dolgaival. Csak arra törekszik, hogy a felettese meg legyen vele elégedve! Az atlétikai versenyen résztvevőknek a szabályok szerint kell küzdeniük, különben nem kaphatják meg a győztesnek járó koszorút! A földjén szorgalmasan dolgozó gazdának kell elsőként részesednie a föld terméséből! Gondolkozz el ezeken a dolgokon! Az Úr segít majd megérteni, mit akarok ezekkel mondani. Soha ne felejtsd el egy pillanatra sem, hogy Jézus Krisztus — aki Dávid király családjából származik — feltámadt a halálból! Róla szól az én örömhírem. Ezt hirdetem mindenkinek, és emiatt kell most elszenvednem, hogy láncra vertek, mint egy bűnözőt. Isten beszéde azonban nincs megbilincselve! De mindent szívesen elviselek azokért, akiket Isten kiválasztott, hogy Jézus Krisztus által üdvösségre jussanak, és részesüljenek az örökkévaló dicsőségben. Bizony, igaz tanítás ez: Ha Jézussal együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is. Ha hűségesen kitartunk mellette, vele együtt fogunk uralkodni is, de ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő még akkor is hű marad, mert magát meg nem tagadhatja. Emlékeztesd az embereidet ezekre! Figyelmeztesd őket Isten jelenlétében, hogy ne vitatkozzanak bizonyos szavakon, mert annak semmi értelme! Sőt, az ilyen vitatkozás kárt okoz azokban, akik hallgatják! Igyekezz mindent megtenni, hogy Isten tetszését elnyerjed! Légy Istennek olyan szolgája, akinek nem kell szégyenkeznie Ura előtt semmiért, és aki helyesen tanítja és alkalmazza Isten igazságait! Kerüld az értelmetlen vitatkozásokat, mert ezek csak eltávolítják az embereket Istentől! Az ilyen beszédek úgy terjednek közöttük, mint a veszélyes fertőzés. Hümenaiosz és Filétosz is ilyen dolgokat terjesztenek, hiszen azt állítják, hogy a halottak feltámadása már megtörtént, s ezzel felforgatják némelyek hitét. Bizony, ezzel nagyon eltértek az igazságtól! Isten azonban olyan erős alapot épített, amelyet senki sem tud lerombolni. Erre ez a két dolog van felírva: „Az Úr jól tudja, ki tartozik hozzá”, és: „Aki azt mondja, hogy az Úrhoz tartozik, az hagyjon fel minden hamissággal!” Egy nagy háztartásban nemcsak aranyból és ezüstből, hanem fából és cserépből készült edények is vannak. Egyiket különleges és ünnepi alkalmakon használják, a másikat meg közönséges célokra. Így tehát, ha valaki megtisztítja magát minden hamisságtól és gonoszságtól, akkor olyan edény lesz belőle, akit dicsőséges feladatokra fognak használni. Igen, akkor az az ember szent lesz, hasznos eszköz a Mester kezében, és minden jó munkára alkalmas. Timóteus, fuss el az ifjúkori kívánságok elől, és maradj távol tőlük! Viszont teljes erővel törekedj arra, hogy Isten tetszése szerint élj! Törekedj a hitre, isteni szeretetre és békességre mindazokkal együtt, akik tiszta szívvel bíznak az Úrban! Kerüld el az ostoba és értelmetlen vitatkozásokat, mert ezekből csak veszekedés lesz, te is jól tudod. Az Úr szolgája pedig ne veszekedjen senkivel, hanem legyen kedves és türelmes mindenkihez, és legyen gyakorlott a tanításban! Szelíden és udvariasan igazítsa helyre azokat, akik ellenkeznek vele! Abban a reményben foglalkozzon velük, hogy Isten talán mégis megváltoztatja az ellenkezők szívét és gondolkodását, és akkor felismerik az igazságot. A Sátán ezeket csapdába ejtette, hogy azt tegyék, amit ő akar. De még ezek az emberek is észhez térhetnek, és kimenekülhetnek a csapdából. Értsd meg, hogy az utolsó időkben nehéz lesz helytállni. Az emberek ugyanis énközpontúak lesznek, akik csak magukat és a pénzt szeretik; dicsekvők lesznek és büszkék, akik gonosz dolgokat mondanak másokról; szüleiknek nem engedelmeskednek; hálátlanok és istentelenek. Hiányozni fog belőlük a mások iránti szeretet, nem akarnak majd megbocsátani, szívesen mondanak rosszat másokról, mértéktelenek és féktelenek lesznek, akik gyűlölik a jót. Elárulják majd a barátaikat, gondolkodás nélkül vakmerően cselekszenek, büszkék lesznek, és nem Istent szeretik, hanem inkább az élvezeteket hajszolják. Eközben megtartják ugyan a vallásosság külső látszatát, de a valódi istenfélelem erejét elutasítják. Maradj távol az ilyen emberektől, Timóteus! Közülük valók azok is, akik ravaszul beférkőznek egyes családok bizalmába, hogy behálózzanak olyan asszonyokat, akik gyenge akaratúak, tele vannak bűnökkel és mindenféle kívánságokkal, s akik mindig igyekeznek új tanításokat hallani, mégsem ismerik meg az igazságot soha. Emlékezz Jannészre és Jambrészre, akik Mózes ellenfelei voltak! Ugyanígy van ezekkel a zavaros gondolkodású emberekkel is, akiknek a hite nem állta ki a próbát, mert ellenkeznek az igazsággal. De ők is kudarcot fognak vallani, mint Jannész és Jambrész: felsülnek a nyilvánosság előtt! Timóteus, te jól ismered, és szorgalmasan követted is a tanításaimat. Közelről láttad, hogyan élek, s tudod, mi az életcélom. Megismerted a hitemet, türelmemet, kitartásomat és a bennem lévő isteni szeretetet. Tudod, hogyan üldöztek és mit kellett elszenvednem Antiókhiában, Ikóniumban és Lisztrában. Micsoda üldözéseket éltem át, de az Úr mindegyikből kiszabadított! Bizony, akik Isten akarata szerint akarnak élni a Krisztus Jézusban, azokat is mind üldözni fogják! A gonoszok és csalók pedig egyre mélyebbre süllyednek a gonoszságban, s miközben másokat becsapnak, saját magukat is becsapják. Te azonban, Timóteus, tarts ki amellett, amit tanultál, és amiről meggyőződtél, hogy igaz! Hiszen jól ismered azokat, akiktől ezeket tanultad. Már gyermekkorod óta ismered a szent Írásokat is, amelyekből megértheted, hogy az üdvösség a Krisztus Jézusba vetett hit által érhető el. Istentől származik az egész Írás, amely hatékonyan használható a tanításra. Alkalmas arra, hogy meggyőzően rávilágítson a bűneinkre, hogy helyreigazítson és helyreállítson bennünket, hogy engedelmességre neveljen, és megmutassa, hogyan éljünk Isten tetszése szerint. Mindez pedig azt a célt szolgálja, hogy az Isten embere tökéletes legyen: minden tekintetben felkészült és alkalmas mindenféle jó munkára. Timóteus, ezt a parancsot úgy adom neked, mintha Isten és Krisztus Jézus előtt állnánk. Mert Krisztus Jézus ítélni fog élők és halottak felett, és visszajön, hogy királyként uralkodjon a földön! Tehát azt parancsolom neked, hogy hirdesd Isten üzenetét az embereknek, akár kedvező, akár kedvezőtlen a helyzet! Győzd meg, igazítsd helyre, bátorítsd, figyelmeztesd és tanítsd őket nagy türelemmel! Azért írom ezt, mert eljön az idő, amikor már hallani sem akarják többé az egészséges tanítást. Inkább olyan tanítókat keresnek majd maguknak, akik azt fogják mondani, amit a közönségük hallani szeretne. Akkor az emberek elfordulnak az igazságtól, és inkább a kitalált, misztikus történetek és legendák érdeklik őket. Te azonban őrizd meg a józanságodat, és bármilyen nehézséggel kell szembenézned, viseld el! Hirdesd az örömüzenetet, és kitartóan végezd mindazokat a szolgálatokat, amelyeket Isten rád bízott! Ami engem illet, életem a befejezéséhez közeledik, és hamarosan elköltözöm innen. Életem Isten oltárára kerül, mint ahogy az italáldozatot kiöntik. Végigküzdöttem a szép harcot, pályafutásomat befejeztem, s a hitet mindvégig megőriztem. Vár az igazságosság koszorúja, a győztesnek járó jutalom, amelyet maga az Úr, az Igazságos Bíró fog átnyújtani nekem azon a Napon. De nemcsak nekem, hanem mindazoknak is, akik szeretettel és vágyakozva várják őt vissza. Siess hozzám, amilyen gyorsan csak tudsz! Démász ugyanis elhagyott engem, mert jobban szerette ezt a mostani világot, és Thesszalonikába ment, Kreszcensz Galáciába utazott, Titusz pedig Dalmáciába. Egyedül Lukács maradt mellettem. Amikor eljössz, hozd magaddal Márkot, mert hasznos lenne a segítsége! Tükhikoszt elküldtem Efezusba. A kabátomat Karposz házában hagytam, Troászban. Kérlek, hozd magaddal azt is, amikor jössz, meg a könyveimet is. Különösen a pergamen-tekercsekre van szükségem! Alexander, az ötvösmester sok bajt okozott nekem, de az Úr majd megbünteti a tettei szerint. Óvakodj tőle, mert erősen ellenkezett azzal, amit tanítottunk! Amikor első bírósági tárgyalásomra sor került, senki sem támogatott, hanem mindenki magamra hagyott. Isten bocsásson meg nekik! De az Úr nem hagyott el, hanem mellém állt és megerősített, hogy rajtam keresztül az igazság üzenetét minden nép meghallja, Izráelen kívüli is — és megmenekültem az oroszlán fogai közül. De az Úr meg fog védeni engem minden más gonosztól is, és biztos kézzel elvezet mennyei Királyságába. Dicsőség neki örökkön-örökké! Ámen. Add át köszöntésemet Priszkának és Akvilának, meg Onéziforosz családjának! Erasztosz Korinthusban maradt. Trofimoszt Milétoszban hagytam betegen. Siess, próbálj meg ideérni még a tél előtt! Köszöntését küldi Eubulosz, Pudensz, Linosz, Klaudia és az összes többi testvér is. Az Úr legyen szellemeddel, és kegyelme mindnyájatokkal! Üdvözlet Páltól, aki Isten rabszolgája és Jézus Krisztus apostola. Isten engem azért küldött el, hogy a választottaiban megerősítsem az iránta való bizalmat és hitet, hogy segítsek nekik az igazság mélyebb megismerésében, hogy ezáltal Isten tetszése szerint éljenek. Ez a hit abból a reménységből származik, hogy Isten — aki teljesen szavahihető — örök életet ad nekünk, amint azt már az idők kezdete előtt megígérte. Most pedig az általa választott időben nyilvánosságra hozta ezt az örök életet azáltal, hogy az erről szóló örömüzenetét mindenkivel megismertette. Üdvözítő Istenünk rám bízta és megparancsolta, hogy ezt az üzenetét mindenkinek hirdessem. Titusznak szól ez a levél, aki olyan, mintha a fiam lenne, mivel mindkettőnkben ugyanaz a hit él. Atyánk, az Isten, és Megmentőnk, Krisztus Jézus adjon neked kegyelmet és békességet! Azért hagytalak téged, egy időre még Kréta szigetén, hogy fejezd be azokat a dolgokat, amelyek elintézetlenül maradtak, és hogy jelölj ki minden városban gyülekezeti vezetőket, ahogyan azt meghagytam neked. Gyülekezeti vezetőknek olyok alkalmasak, akiket nem lehet jogosan vádolni semmilyen bűnnel, akik hűségesek egyetlen feleségükhöz, s ezen felül akiknek gyermekei is hívők, engedelmesek és rendes életet élnek. Aki gyülekezeti vezető, az Isten népére visel gondot, ezért szükséges, hogy kifogástalan életet éljen, és ne lehessen jogosan vádolni. Szükséges, hogy ne legyen önfejű, vagy beképzelt, ne legyen hirtelen haragú vagy részeges, se kötekedő, verekedő, vagy olyan, aki mások kárára próbál meggazdagodni. Legyen vendégszerető, a jóra hajlandó, szélsőségektől mentes, józan gondolkodású és igazságos. Isten tetszésére éljen, és uralkodjon önmagán. Ragaszkodjon azokhoz az igazságokhoz, amelyeket tanítunk, és éljen azok szerint. Legyen képes rá, hogy az embereket az egészséges tanítással bátorítsa, az ellenkezőket pedig meggyőzze. Ez azért is fontos, mert sokan vannak — különösen a zsidók között —, akik engedetlenek, össze-vissza beszélnek és másokat rossz útra vezetnek. A gyülekezeti vezetőnek képesnek kell lennie arra, hogy az ilyeneket elhallgattassa. Ezek az engedetlenek egész családokat dúlnak fel azzal, hogy olyan dolgokat tanítank, amelyeket nem lenne szabad. Mindezt aljas módon, haszonszerzés céljából teszik. Az egyik krétai próféta ezt mondta: „A krétaiak folyton hazudnak, gonoszak, vadak, lusták, s mindig csak a hasukkal törődnek.” Ez a mondás igaz. Ezért bánj velük szigorúan, és figyelmeztesd őket, hogy egészségesek legyenek a hitben, és ne foglalkozzanak többé zsidó legendákkal, se az igazságnak hátat fordító emberek parancsolataival! A szellemileg tiszta ember számára minden étel és egyéb dolog is elfogadható. Azonban a romlottaknak és a hitetleneknek semmi sem tiszta, mivel a gondolkodásmódjuk és a lelkiismeretük is megromlott. Azt állítják, hogy ismerik Istent, de amit tesznek, az ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja: utálatosak, engedetlenek, és már képtelenek bármiféle jóra. Te azonban, Titusz, tanítsd a hívőket, hogyan éljenek az egészséges tanítás szerint. Az idősebb férfiakat arra tanítsd, hogy legyenek józanok, mértéktartók és tiszteletre méltók. Legyenek egészségesek a hitben, a szeretetben, a türelmességben és az állhatatosságban. Tanítsd az idősebb asszonyokat is, hogy tiszteletre méltó módon viselkedjenek, ahogy ez Isten népéhez illik. Ne terjesszenek rossz híreket, és ne legyenek részegesek! Sőt, másokat is tanítsanak a jóra. Neveljék arra a fiatalabb asszonyokat, hogy szeressék a férjüket és gyermekeiket, s hogy megfontoltak és kedvesek legyenek, tiszta erkölcsűek, jól igazgassák a háztartásukat, és engedelmeskedjenek a férjüknek, hogy ne hozzanak szégyent arra a tanításra, amelyet Istentől kaptunk. Hasonlóképpen a fiatalabb férfiakat is biztasd, hogy legyenek mértékletesek és megfontoltak mindenben, és te magad légy a példa előttük minden nemes cselekedetben! A tanítást igaz szívvel és méltósággal végezd! Minden, amit mondasz, legyen egészséges és igaz, hogy senki se vádolhasson érte! Így még az sem mondhat semmi rosszat rólad, aki ellenkezik veled, hanem kénytelen lesz elhallgatni. A hívő rabszolgákat arra tanítsd, hogy mindenben engedelmeskedjenek a gazdájuknak, és igyekezzenek a kedvükben járni. Ne feleseljenek a gazdájuknak, ne lopkodjanak tőlük, hanem legyenek hűségesek és teljesen megbízhatóak! Ha így szolgálnak, akkor az Üdvözítőnkről, Istenünkről szóló tanítást mások számára is vonzóvá teszik. Mert Istenünk üdvösséget hozó kegyelme már eljött és látható lett minden ember számára. Ez a kegyelem arra nevel bennünket, hogy forduljunk el az istentelenségtől és a gonosz kívánságoktól, és hogy mértékletesen, bölcsen, igazságosan és istenfélelemmel éljünk ebben a jelenlegi világban. Így várjuk azt a napot, amikor beteljesedik a reménységünk, és nagy Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsősége láthatóan megjelenik. Jézus feláldozta értünk önmagát, hogy megváltson bennünket minden törvénytelenségtől, s megtisztítsa a maga számára választott népét, amely mindig teljes szívvel-lélekkel a jóra törekszik. Ezeket tanítsd! Teljes felhatalmazással bátorítsd, figyelmeztesd és igazítsd helyre őket! Senki sem nézhet le téged! Emlékeztesd a hívőket, hogy engedelmeskedjenek a felettes hatóságoknak — mindazoknak, akik uralkodnak és kormányoznak! Emlékeztesd őket, hogy legyenek készségesek mindig jót tenni! Ne mondjanak rosszat senkiről, éljenek békességben mindenkivel és legyenek udvariasak! Viselkedjenek mindenkivel kedvesen és szelíden! Azért mondom ezt, mert régen mi is ostobák és engedetlenek voltunk, rossz úton jártunk, különböző szenvedélyek és élvezetek rabjai voltunk. Gonoszságban és irigységben éltünk, az emberek gyűlöltek bennünket, és mi is gyűlöltük őket. Amikor azonban megmentő Istenünk jósága és irántunk való szeretete megjelent, akkor minket is megmentett. De nem azok miatt, amiket mi tettünk, hogy Isten számára elfogadhatóak legyünk, hanem mert megkönyörült rajtunk. Megmentett bennünket az újjászületés „fürdője” által, és megújított a Szent Szellem segítségével. Isten bőségesen ránk árasztotta a Szent Szellemet — Megmentőnk, Jézus Krisztus közreműködésével. Isten azért tette ezt, hogy kegyelme segítségével elfogadhatóak legyünk a számára, és örökségül örök életet adjon nekünk, amelyet reménységgel várunk. Igen, ez a tanítás igaz! Azt akarom, hogy erősítsd meg a testvéreket, hogy ezekben a dolgokban mindnyájan egészen biztosak legyenek! Akik Istenben hisznek, igyekezzenek a jó és hasznos dolgokban elöl járni, mert ez így helyes, és mindenkinek a javát szolgálja. Kerüld el a származással kapcsolatos ostoba vitatkozásokat és a Mózes Törvénye körüli veszekedéseket! Ezek értelmetlen és haszontalan dolgok. Ha valaki vitatkozásokat és viszálykodást szít, akkor figyelmeztesd! Ha mégis folytatja, újból figyelmeztesd. De ha akkor sem hagyja abba, akkor ne állj vele többé szóba! Hiszen, ha nem változik meg, akkor tudhatod, hogy az ilyen ember letért a helyes útról, eltévesztette a célt, és magában hordja az ítéletét. Amikor Artemászt vagy Tükhikoszt elküldöm hozzád, igyekezz hozzám jönni Nikopoliszba, mert úgy határoztam, hogy ott töltöm a telet! Zénászt, a törvénytudót és Apollóst segítsd és lásd el mindennel, amire csak szükségük van az utazás során! Gondoskodj róla, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt! A mi embereinknek is meg kell tanulniuk, hogy igyekezzenek jót tenni, és segítsenek, ha másoknak szüksége van rá. Így lesznek hasznosak. Köszöntésüket küldik mindazok is, akik valam vannak. Te is add át köszöntésünket mindenkinek, akik szeretnek bennünket, és ugyanabban az igaz hitben élnek! Isten kegyelme legyen mindnyájatokkal! Pál, Jézus Krisztus foglya és Timóteus testvér üdvözletünket küldjük Filemonnak, kedves munkatársunknak. Üdvözöljük Appiát, nővérünket, Arkhipposzt, a harcostársunkat, és az egész helyi gyülekezetet, amely Filemon házában szokott összejönni. Atyánk, az Isten, és Urunk, Jézus Krisztus adjon nektek kegyelmet és békességet! Mindig hálát adok Istenemnek, amikor érted imádkozom, Filemon, mert hallom, milyen hűség és isteni szeretet van benned az Úr Jézus és mindazok iránt, akik Istenhez tartoznak. Azért imádkozom, hogy az a hit, amely közös bennünk, vezessen el téged azoknak a jó dolgoknak a teljes felismerésére, amelyeket Krisztusban kaptunk. Testvérem, sokszor megmutattad, hogy isteni szeretettel szereted a testvéreket, és ezzel felbátorítottad őket. Ezzel engem is megerősítettél, és nekem is nagy örömet szereztél. Filemon, szeretnék valamit kérni tőled. Igaz, a Krisztustól kapott felhatalmazásommal ezt akár meg is parancsolhatnám neked, hiszen illő lenne, hogy megtedd. A szeretet kedvéért mégis inkább kérlek. Igen, én magam kérlek, az öreg Pál, aki most Krisztus Jézusért vagyok fogságban. Onézimoszért, a fiamért szeretnélek kérni valamire, aki olyan a számomra, mintha valóban a fiam lenne, hiszen itt, a fogságban lett a fiammá. Régebben talán haszontalan szolgád volt, Filemon, de most már neked is, nekem is hasznos lett. Visszaküldöm hát Onézimoszt hozzád, és vele a szívemet is. Szerettem volna magam mellett tartani, arra az időre, amíg az örömhír miatt fogságban vagyok, mert ha itt maradt volna, helyetted is segített volna nekem. De a belegyezésed nélkül nem akartam semmit tenni, hogy ne kényszerből tegyél jót, hanem önként, saját elhatározásodból. Onézimosz talán azért hagyott el téged egy kis időre, hogy most örökre visszakapd, de már nem úgy, mint rabszolgádat, hanem jóval többet: mint kedves testvéredet! Nagyon megszerettem őt, de te még jobban fogod szeretni. Nemcsak úgy, mint akármelyik embert, hanem mint az Úrban testvéredet. Ha tehát igazán barátodnak tartasz, akkor úgy fogadd vissza Onézimoszt, mint ahogy engem fogadnál. Ha bármivel megkárosított téged, vagy tartozna neked, én fogom megfizetni helyette. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt: mindent visszafizetek, amivel Onézimosz tartozik neked. Igaz, te magad is tartozol nekem az életeddel — de ezt nem is kell mondanom. Testvérem, kérlek, tedd meg nekem ezt a szívességet az Úrért! Vidámíts fel engem Krisztusban! Úgy írom ezt a levelet, hogy biztos vagyok benne, megteszed, amire kérlek, sőt, még annál is többet. Egyúttal kérlek, készíts elő a számomra egy szobát a házadban! Remélem, hogy Isten válaszolni fog imádságaitokra, és hamarosan meglátogatlak benneteket. Köszöntését küldi Epafrász, aki velem együtt raboskodik Jézus Krisztusért. Munkatársaim — Márk, Arisztarkhosz, Démász és Lukács — is köszöntenek. Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen a szellemetekkel! Régen a próféták által szólt Isten az őseinkhez. Sokszor és sokféleképpen megszólította őket. Most, ezekben az utolsó napokban azonban a saját Fián keresztül szólt hozzánk, aki által teremtette a világot, és akinek mindent örökségül adott. Isten láthatatlan lénye látható formában mutatkozik meg a Fiúban, aki Isten dicsőségét tükrözi vissza. Hatalmas szavával a Fiú tartja össze és kormányozza az egész világmindenséget. Ő az, aki megtisztított bennünket bűneinktől, s azután a Felséges Isten jobbja felől leült a Mennyben. Isten a Fiának sokkal magasabb rangot és nagyobb hatalmat adott, mint az angyaloknak, ezért a Fiú sokkal feljebb való az angyaloknál. Isten soha egyetlen angyalnak sem mondott ilyet: „Te vagy a fiam, ma lettem az Édesapád!”, vagy ezt: „Apja leszek, ő meg a fiam lesz.” Viszont, amikor Isten behozza elsőszülött Fiát ebbe a világba, így szól róla: „Imádva boruljanak a Fiú elé Isten összes angyalai!” Az angyalokról pedig ezt mondja Isten: „Angyalait szelekké teszi, szolgáit pedig tűz lángjaivá.” A Fiúról viszont így beszél: „Trónod, ó Isten, örökre megmarad, igazságos ítéletek által uralkodsz királyságodban. Szereted az igazságot, és gyűlölöd a gonoszt, ezért öntötte Isten, a te Istened az öröm olaját fejedre, s ezért emelt a társaid fölé.” Ezt is a Fiúról mondja: „Kezdetben te alapoztad meg a Földet, Uram, és a Menny is a kezed munkája. Azok el fognak tűnni, de te örökre megmaradsz. Azok elhasználódnak, ahogy a ruhák elkopnak, és összehajtod őket, mint a köpenyt. Azokat újakra fogod cserélni, mint az elkopott ruhákat, de te mindig ugyanaz maradsz, életed évei sohasem érnek véget.” Isten nem mondta ezt egyik angyalnak sem: „Ülj mellém, a jobb oldalamra, amíg ellenségeidet hatalmad alá kényszerítem!” Az angyalok mindannyian szellemi lények, akik Istent szolgálják. Isten küldi őket, hogy segítsenek azoknak, akik majd elnyerik az üdvösséget. Ha pedig ez így van, még gondosabban kell követnünk azokat az igazságokat, amelyekre megtanítottak bennünket. Vigyázzunk, hogy senki és semmi el ne térítsen ezektől! Amit Isten az angyalokon keresztül mondott, az érvényesnek és igaznak bizonyult. Ezért, amikor Izráel népe nem engedelmeskedett a Törvénynek, hanem ellene szólt vagy tett valamit, megkapta méltó büntetését. Isten megmentő kegyelme azonban, amelyet felkínált nekünk, sokkal hatalmasabb! Ezért még kevésbé kerülhetjük el a büntetést, ha nem törődünk a kegyelemmel! Hiszen először maga az Úr Jézus hirdette Isten megmentő kegyelmét! Azok pedig, akik személyesen hallották őt, tanúsítják, hogy mindez igaz. De maga Isten is bizonyította, hogy ez az üzenet igaz: jelekkel, csodákkal, sokféle természetfölötti jelenséggel és a Szent Szellem ajándékaival. Ezeket az ajándékokat Isten úgy osztja szét az emberek között, ahogyan ő akarja. Isten nem angyalokat választott ki arra, hogy uralkodjanak abban a következő világkorszakban, amelyről most beszélünk. Az Írásban ezt olvassuk: „Micsoda az ember, hogy törődsz vele, Istenem, vagy az ember fia, hogy gondolsz rá? Rövid időre alacsonyabb rangúvá tetted az angyaloknál, azután megkoronáztad őt dicsőséggel, méltósággal, és mindent uralma alá helyeztél.” Amikor Isten mindent Jézus Krisztus uralma alá helyezett, nem hagyott ki semmit. Igaz, most még nem látjuk, hogy minden az ő uralma alatt van. Azt azonban látjuk, hogy Isten dicsőséggel és méltósággal koronázta meg Jézust, aki rövid ideig valóban alacsonyabb rangú volt az angyaloknál. Jézus azért kapta ezt a dicsőséget, mert elszenvedte a kivégzést, és Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált. Isten teremtett mindent a világon, és minden az ő dicsőségére szolgál. Mivel Isten sok fiát akarja bevezetni a dicsőségébe, ezért Jézust a szenvedései által tette tökéletessé. Így volt ez helyes, mert Jézus az, aki Isten fiait bevezeti a dicsőségbe. Jézus az, aki az embereket Isten számára különválasztja, de mind ő, mind pedig azok, akiket különválaszt, ugyanabból a családból származnak. Ezért nem is szégyelli Jézus őket a testvéreinek nevezni, hanem azt mondja: „Istenem, rólad beszélek testvéreimnek, és dicséreted éneklem összegyűlt testvéreimmel együtt.” Azt is mondja: „Istenben bízom én”, és ezt is: „Itt vagyok, és velem együtt a gyermekek is, akiket Istentől kaptam.” Ezek a „gyermekek” közönséges hús-vér emberek. Ezért Jézus is ugyanilyen emberi testben járt a Földön. Azért kellett ennek így lennie, hogy Jézus a saját halálával legyőzze a Sátánt, aki a Halál felett uralkodik. Igen, Jézus emberré lett és meghalt, hogy az embereket megszabadítsa a halálfélelemtől, amely őket egész életükben rabszolgaságban tartotta. Nyilvánvaló, hogy Jézus nem az angyaloknak nyújtott segítő kezet, hanem Ábrahám utódainak. Ezért kellett Jézusnak minden tekintetben hasonlóvá válnia a testvéreihez. Csak így lehetett könyörületes és hűséges Főpap, aki Istent szolgálja. Csak így szerezhette meg Isten bocsánatát a nép bűneire. Jézus megtapasztalt minden kísértést és szenvedést, ezért most valóban tud segíteni azoknak, akiket ugyanezek a kísértések tesznek próbára. Ezért mindnyájan figyeljetek Jézusra! Őrá gondoljatok, aki hitünk szerint Isten Apostola és Főpapja. Nektek mondom ezt, szent testvéreim, akiket Isten elhívott. Jézus hűséges volt Istenhez, aki őt elküldte — akárcsak Mózes Isten népe között. Amikor valaki házat épít, akkor jobban megbecsülik az építőt, mint az épületet. Ugyanez a helyzet Jézussal is: sokkal nagyobb tiszteletet érdemel, mint Mózes. Mert minden háznak van építője, de Isten az, aki mindent felépített. Mózes hűségesen szolgált Isten népe között, de csak szolga volt. Az volt a feladata, hogy tanúskodjon azokról, amelyeket Isten csak sokkal később jelentett ki. Krisztus azonban úgy uralkodik Isten családja felett, mint a Fiú. Isten családjának tagjai pedig mi vagyunk — de csak akkor, ha mindvégig megőrizzük Istenbe vetett örömteli bizalmunkat és a reménységünkkel való dicsekedést. Ezért, ahogyan a Szent Szellem mondja: „Ma, ha meghalljátok Isten hangját, ne makacskodjatok, mint amikor Isten ellen fellázadtatok a pusztában, a próbatétel napján, ahol őseitek próbára tették türelmemet, pedig negyven éven keresztül látták tetteimet. Ezért megharagudtam arra a népre, és azt mondtam: ezek mindig rosszul gondolkoznak, és sohasem értették meg, hogy mit akarok. Haragomban megesküdtem: sohasem fognak bemenni nyugalmamba.” Vigyázzatok, testvérek! Ne legyen közöttetek senki, akinek a szíve gonoszul és hitetlenül elfordul az élő Istentől! Inkább bátorítsátok egymást minden nap. Biztassátok egymást, amíg még tart a „mai nap”, hogy közületek senki se makacsolja meg magát a bűn hamissága miatt! Mert mi mindannyian részeseivé lettünk Krisztusnak, feltéve, hogy mindvégig szilárdan megtartjuk azt a bizalmat, amely kezdetben bennünk élt. Az Írás ezt mondja: „Ma, ha meghalljátok Isten hangját, ne makacskodjatok, mint amikor Isten ellen fellázadtatok!” Kik voltak azok, akik hallották Isten hangját, mégis fellázadtak ellene? Akiket Mózes kivezetett Egyiptomból! Kikre haragudott Isten negyven éven keresztül? Azokra, akik vétkeztek, és a pusztában haltak meg! Kiknek esküdött meg Isten, hogy sohasem léphetnek be a nyugalmába? Azoknak, akik fellázadtak! Látjuk tehát, hogy ezek a hitetlenségük miatt nem is mehettek be Isten nyugalmába. Istennek az az ígérete, hogy bemehetünk a nyugalmába, még ma is érvényes. Nagyon vigyázzunk tehát, nehogy elmulasszuk ezt a lehetőséget! Hiszen nekünk is ugyanúgy hirdették az örömüzenetet, mint Izráel népének. De nekik akkor nem használt az üzenet, mert amikor hallották, nem hittel fogadták, hanem elutasították. Mi megyünk be abba a nyugalomba, akik hittel fogadjuk! Ahogyan Isten mondta: „Haragomban megesküdtem: sohasem fognak bemenni nyugalmamba.” Igen, ezt Isten mondta, pedig ő a világ teremtése óta mindent előre elkészített! Mert valahol az Írásban ezt mondta a hetedik napról: „A hetedik napon Isten abbahagyta minden munkáját.” Itt mégis azt mondja: „Sohasem fognak bemenni nyugalmamba!” Máig is érvényes tehát, hogy egyesek be fognak menni Isten nyugalmába. Ugyanakkor azok, akik akkor régen először hallották az örömhírt, nem léptek be, mert engedetlenek voltak. Ezért Isten újra ad egy lehetőséget, és ezt így nevezi: „ma”. Erről a napról sok idő múltán maga Isten mondta Dávid által azt, amit már az előbb is idéztünk: „Ma, ha meghalljátok Isten hangját, ne makacskodjatok!” Mert, ha Józsué lett volna az, aki bevezeti Izráel népét Isten nyugalma helyére, Isten nem szólt volna később egy másik napról. Van tehát egy másik fajta szombati nyugalom, amely elkészítve várja Isten népét. A teremtéskor Isten befejezte a munkáját, és utána megnyugodott. Ezért, aki belép Isten nyugalmába, az is abbahagyja a saját erőfeszítéseit, ahogyan Isten is tette. Tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik, hogy beléphessünk abba a nyugalomba! Egyikünk se vesszen el a hitetlenség miatt, mint ahogy azok elvesztek, akik akkor engedetlenek voltak! Mert amit Isten kimond, az a szó, élő, erőteljes és hatékony. Isten szava élesebb, mint a legélesebb kétélű kard. Mélyen belénk hatol, egészen addig, ahol a szellem és a lélek közötti határ húzódik. Isten beszéde behatol a csontjaink találkozásáig, sőt a csontjaink belsejébe is: megítéli és szétválogatja szívünk gondolatait és szándékait. Senki és semmi sem rejtőzhet el Isten tekintete elől! Ő mindent tisztán és világosan lát, tekintete előtt minden és mindenki meztelen. Ő az, akinek egyszer mindannyian számot fogunk adni! Nekünk hatalmas Főpapunk van: maga Jézus, az Isten Fia, aki felment a Mennybe! Ezért szilárdan ragaszkodjunk ahhoz, amit hittel megvallottunk! Mert olyan Főpapunk van, aki megérti gyengeségeinket, hiszen ő is ki volt téve azoknak a kísértéseknek, amelyek az embereket érik. Mindenféle próbán győzelmesen ment keresztül, és sohasem vétkezett. Ha pedig Jézus a Főpapunk, akkor bátran és bizalommal lépjünk oda az Atya-Isten kegyelmének Trónjához! Nála bőségesen megtaláljuk mindazt a megbocsátást, segítséget és kedvességet, amire éppen szükségünk van — s mindezt a legalkalmasabb időben. A régi Izráelben a főpapnak, akit Isten a nép közül választott ki, az volt a feladata, hogy népe nevében ajándékokat és bűnért való áldozatokat vigyen Istennek. Így segített az embereknek az Istennel való kapcsolatukban. Ezek a főpapok is együtt éreztek a tudatlanokkal, a bűnösökkel, és megértők voltak irántuk. Hiszen ők is ugyanolyan emberek voltak, mint a többiek: hajlamosak minden vétekre. Éppen ezért a főpap nemcsak a nép bűneiért, hanem a saját bűneiért is köteles volt áldozatot vinni Istennek. Főpapnak lenni nagy megtiszteltetés volt, de azt a tisztséget senki sem szerezhette meg magának. Csak az lehetett főpap, akit Isten maga választott ki erre, ahogyan Áront is. Ugyanígy Krisztus sem maga szerezte azt a dicsőséget magának, hogy főpap legyen, hanem Isten tette őt főpappá, aki ezt mondta neki: „Te vagy a fiam, ma lettem az édesapád!” Egy másik helyen ezt mondja: „Örökké pap leszel, Melkisédek rendje szerint.” Amikor Jézus testben élt itt a Földön, hangos kiáltásokkal, könnyhullatással imádkozott, sőt könyörgött az Atya-Istenhez, aki képes őt magszabadítani a halál hatalmából. Jézus tisztelettel és valódi istenfélelemmel közeledett az Atyához, aki teljesítette a kérését. Bár Jézus mindig is Isten Fia volt, mégis azok által tanulta meg a hitből fakadó engedelmességet, amiket elszenvedett. Miután mindent beteljesített, Jézus lett az örök üdvösség forrása mindazok számára, akik hitben engedelmeskednek neki, mivel Isten őt tette Melkisédek rendje szerint való főpappá. Ezekről még sok mondanivalónk lenne, de nehezen értenétek meg, mert a szellemi felfogóképességetek eltompult. Ilyen hosszú idő után már nektek kellene másokat tanítanotok! Most mégis arra van szükségetek, hogy valaki Isten tanításának alapelemeit ismételje át veletek. Olyan tanításra van szükségetek, mint a kis gyerekeknek való tej, mert még nem bírjátok a felnőtteknek való ételt. Aki csak tejet iszik, az még csecsemő. Az ilyen ember még járatlan és tapasztalatlan az isteni igazságok megértésében. Az igazi ételek a szellemi értelemben felnőtteknek valók, akik már megtanulták, hogyan kell megkülönböztetni a jót a rossztól. Ezért hagyjuk el a Krisztusról szóló alapvető tanításokat, és igyekezzünk szellemileg felnőtté válni! Ne kezdjük el újra elölről az abc-t: az elemi tanítást az Istenben való hitről és a gonosz dolgok elhagyásáról, a bemerítkezésekről, a kézrátételről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről! Tovább kell mennünk, és komolyabb tanításokkal kell foglalkoznunk. A továbbiakban ezt is fogjuk tenni, ha Isten megengedi. [4-6] Ha valaki elhagyja Krisztus útját, vajon visszatérhet-e hozzá megint? Olyanokról beszélek, akiket az igazság egyszer már megvilágosított, meg is ízlelték ajándékát, megkapták a Szent Szellemet, hallották Isten beszédét, megtapasztalták a következő korszak erejét, azután mégis elhagyták Krisztus útját. Ezek szinte ismét megfeszítik Isten Fiát, és szégyent hoznak rá az emberek előtt. Vajon az ilyen emberek ezután ismét visszatérhetnek Istenhez? Nem, ez lehetetlen! *** *** Vannak, akik olyanok, mint a termőföld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényeket terem azoknak, akik megművelik — ők áldást kapnak Istentől. Mások viszont olyanok, mint az a föld, amely folyton csak töviseket és gazt terem. Az ilyen föld haszontalan, átkot érdemel, és végül a tűz égeti meg. Ezzel figyelmeztetni szeretnélek benneteket, kedves testvéreim, de biztos vagyok benne, hogy rátok jobb dolgok várnak, és azok közé tartoztok, akik üdvözülni fognak. Mert Isten nem igazságtalan, hogy elfelejtkezzen a munkátokról. Nem felejti el azt a szeretetet sem, amellyel iránta vagytok, és amellyel segítettétek, és ma is segítitek népét. Azt kívánjuk, hogy mindannyian szorgalmasan végezzétek ezt a munkát, egész életetekben. Így azután meg is fogjátok kapni, amiben most reménykedtek! Ne legyetek lusták! Azokat kövessétek, akik hittel és türelemmel végül megkapták, amit Isten ígért nekik! Isten esküvel megerősített ígéretet tett Ábrahámnak, de mivel nagyobbra nem esküdhetett, ezért saját magára esküdött. Azt mondta Ábrahámnak: „Esküszöm, hogy bőségesen megáldalak, és sok-sok utódot adok neked.” Ábrahámnak sokáig és türelmesen kellett várnia, de végül megkapta, amit Isten ígért. Az emberek között az a szokás, hogy olyan valakire esküsznek, aki nagyobb náluk. Így erősítik meg ígéretüket, és ezzel vetnek véget a vitának. Hasonlóképpen, amikor Isten egészen világosan meg akarta mutatni, hogy ígéreteit biztosan teljesíteni fogja, ő is megesküdött azoknak, akiknek az ígéreteket tette. Tehát Isten egyrészt megígért valamit, másrészt azt az esküjével erősítette meg. Ez a két dolog sohasem változik! Isten nem hazudhat, amikor ígér valamit, és nem hazudhat, amikor megesküszik. Ez erős biztatást jelent, és reménységet ad nekünk. Hiszen odamenekültünk Istenhez, és belekapaszkodtunk abba a reménységbe, amelyet ő adott nekünk. Ez a reménység olyan a lelkünk számára, mint a csónak erős horgonya. Ez a „remény-horgony” a mennyei Templomban, a függöny mögött, a mennyei Szentek Szentjében kapaszkodik meg, ott, ahová Jézus bement. Értünk ment be oda, hogy utat készítsen a számunkra, hiszen mindörökké Jézus lett a Főpap, Melkisédek rendje szerint. Ez a Melkisédek Sálem királya és a Magasságos Isten papja volt. Ábrahám éppen hazafelé tartott abból a csatából, amelyben több királyt is legyőzött. Ekkor találkozott Melkisédekkel, aki megáldotta őt, Ábrahám pedig neki adta a hadizsákmánya tizedrészét. Melkisédek neve kettős jelentésű. Először is: „igazságosság királya”, azután „Sálem királya”, vagyis „békesség királya”. Apjáról, anyjáról, vagy származásáról semmit sem tudunk. Életének sem a kezdete, sem a vége nem ismert. Akárcsak Isten Fia, Melkisédek is örökké pap marad. Látjátok hát, milyen hatalmas ez a Melkisédek, hogy még Ábrahám ősapánk is neki adta a hadizsákmánya tizedét! A Törvény azt parancsolja, hogy Izráelben a papok — Lévi utódai — szedjenek tizedet a néptől, vagyis saját testvéreiktől, akik szintén Ábrahám utódai. Melkisédek nem volt Lévi utóda, mégis tizedet kapott Ábrahámtól, és megáldotta őt — azt, aki Istentől ígéreteket kapott. Pedig nyilvánvaló, hogy aki áld, hatalmasabb annál, akit megáld. Izráelben a papok, akik a tizedet kapják a többiektől, maguk is halandó emberek. Melkisédekről viszont azt mondja az Írás, hogy örökké él. Úgy is mondhatnánk, hogy a tizedet szedő Lévi Ábrahámon keresztül tizedet adott Melkisédeknek. Hiszen, amikor Ábrahám Melkisédekkel találkozott, Lévi még meg sem született, hanem Ábrahám testében volt. A Törvényt Isten a lévita papsággal együtt adta a népnek. De ezen az úton a szellemi tökéletességet nem lehet elérni. Ezért volt szükség arra, hogy egy teljesen másféle pap jöjjön el. Ez az új pap pedig Melkisédek rendjéből, és nem Áron rendjéből való! Ha pedig a papság rendszere megváltozik, akkor vele együtt a Törvény is megváltozik — legalábbis a papságra vonatkozó része. Jézus Krisztus, akiről beszélünk, nem Lévi törzséből származott, hanem egy másikból, amelyből senki sem végzett papi szolgálatot az oltárnál. Mert nyilvánvaló, hogy Urunk, Jézus, Júda törzséből származott. Mózes pedig semmit nem mondott Júda törzsével kapcsolatban a papokról. Még világosabb, hogy milyen nagy változást is jelentett mindez, amikor Jézus — a Melkisédekhez hasonló, másfajta pap — megjelent. Jézus ugyanis nem az emberi származása alapján lett pap, hanem a benne lévő elpusztíthatatlan élet hatalma által. Hiszen róla ezt mondja az Írás: „Örökké pap vagy, Melkisédek rendje szerint.” Ezzel a régi rend félre van állítva, mert gyengének és eredménytelennek bizonyult, hiszen a Törvény senkit sem tudott tökéletessé tenni. Most azonban Isten sokkal jobb reménységet adott nekünk, amely által közel jöhetünk hozzá. Az is fontos, hogy Isten az esküjével tette Jézust főpappá. A régi papság rendjében eskü nélkül léptek szolgálatba a papok, Jézus azonban úgy lett főpap, hogy Isten megesküdött és ezt mondta neki: „Megesküdött az Örökkévaló, és vissza nem vonja: »Te mindörökké pap leszel.«” Ez az eskü azt is jelenti, hogy Jézus egy új és jobb szövetségért vállalt kezességet. A régi papság rendjében sok főpap következett egymás után, hiszen mindannyian halandók voltak, s nem maradhattak örökké szolgálatban. Jézus azonban örökké él, így örökké pap marad. Ezért minden időben meg tudja menteni azokat, akik az ő segítségével jönnek Istenhez. Hiszen Jézus örökké él, és mindig segít nekünk, ha Istenhez jövünk, mert a mi érdekünkben emel szót Isten előtt. Ilyen főpapra van szükségünk, aki szent, hibátlan és bűntelen, a bűnösöktől elkülönített, és akit Isten a Menny fölé emelt! Nem olyan, mint azok a főpapok a régi papság rendjében, akiknek naponta kell véres áldozatokat vinniük Istennek: először a saját bűneikért, azután a nép bűneiért. Jézus ellenben csak egyetlenegy áldozatot vitt Istennek, de az mindörökre érvényes: saját magát adta oda áldozatul! Mert a Törvény halandó embereket tesz főpappá, akikben megvannak az emberi gyengeségek. A Törvény után azonban Isten szava és esküje következik, amellyel főpappá tette a Fiút, aki örökké tökéletes. Látjátok, nekünk ilyen Főpapunk van! Ez a lényege annak, amit eddig mondtunk. Igen, Jézus a Mennyben, a Felséges Isten trónjának jobb oldalán ül, és főpapként szolgál a mennyei Szentek Szentjében, az igazi Templomban, amelyet az Örökkévaló épített, nem az emberek. Minden főpapnak az a dolga, hogy ajándékokat és áldozatokat vigyen Isten elé. A mi Főpapunk, Jézus sem kivétel. De, ha még mindig itt, a földön élő ember lenne, nem is lehetne pap, hiszen már megvannak azok, akik a Törvény szerint az áldozatokat bemutatják. Az a szolgálat azonban, amelyet a földi papok végeznek, csak másolata és árnyéka a valódi, mennyei dolgoknak! Ez abból is látható, hogy amikor Mózes a Szent Sátor felállítására készült, Isten így figyelmeztette: „Vigyázz, hogy mindent annak a mintájára készíts, amit a hegyen mutattam neked!” Az a szolgálat, amit Isten Jézusra bízott, sokkal magasabb rendű, mint a földi papoké. Az Új Szövetség Ugyanígy az Új Szövetség, amelyet Jézus hozott létre, sokkal magasabb rendű, mint a Régi Szövetség, mert sokkal jobb ígéretekre épült. Ha a Régi Szövetség tökéletes lett volna, nem lett volna szükség helyette egy másikra. De Isten nem volt megelégedve a népével, ezért így szólt hozzájuk: „Eljön az idő — mondja az Örökkévaló —, amikor új szövetséget kötök Izráel népével és Júda népével, de ez az új nem olyan lesz, mint a régi, amelyet őseikkel kötöttem azon a napon, amikor kézen fogva kivezettem őket Egyiptom földjéről. Mivel nem maradtak hűségesek a régi szövetséghez, én is elfordultam tőlük, — mondja az Örökkévaló. — Azok után a napok után majd új szövetséget kötök Izráel népével, — mondja az Örökkévaló —, törvényeimet beírom értelmükbe, bevésem a szívükbe, Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. Nem lesz többé szükség rá, hogy valaki a testvérét, vagy társát tanítsa. Nem mondja neki: »Ismerd meg az Örökkévalót!«, mert mind ismerni fognak engem — a legkisebbtől a legnagyobbig. Mert megbocsátom gonoszságaikat, és bűneikre többé nem emlékezem.” Isten „újnak” nevezte ezt a szövetséget — ez pedig azt jelenti, hogy a Régi Szövetség már elavult, s nem használható. Ami pedig elavult és használhatatlan, az hamarosan el is fog tűnni. A Régi Szövetség is rendelkezett Isten tiszteletének módjáról és annak földi szent helyéről, a Szent Sátorról. Ennek első részében volt a hétágú mécses-tartó, és az Istennek felajánlott szent kenyerek asztala. Ezt a helyet Szentélynek nevezték. A második függöny mögött volt a Szentek Szentje. Ebben volt az arany illatáldozati oltár és a Szövetségláda, amelyet kívül-belül arany borított. A ládában volt egy mannával teli aranykorsó, azután Áron botja, amely egyszer kivirágzott, és itt voltak a Szövetség kőtáblái. A láda fölött pedig ott voltak a dicsőséges kérubok, akik beárnyékolták a kegyelem helyét. Ezeket azonban most nem részletezzük. A Szent Sátor tehát így volt elrendezve. A papok naponta bementek az első sátorba, hogy ott imádják Istent, és hogy a papi szolgálatukat végezzék. A második sátorba azonban egyedül a főpap mehetett be, ő is csak évente egyszer. Akkor is csak úgy, ha magával vitte az áldozat vérét, amelyet a saját bűneiért és a nép bűneiért kellett felajánlania Istennek — azokért a bűnökért, amelyek észrevétlenek maradtak. Ezzel pedig azt mutatja meg a Szent Szellem, hogy amíg ez a Szent Sátor áll, addig nem nyílik meg az út a Szentek Szentjébe. Isten tiszteletének ez a rendje egyúttal példázat is, amely a mostani időre is vonatkozik. Azt jelenti, hogy a Szent Sátor rendje szerinti ajándékok és áldozatok nem képesek megtisztítani a résztvevők lelkiismeretét. Ezekben a szertartásokban ugyanis csak ételek, italok, különböző mosakodások, meg egyéb külsőséges dolgok szerepeltek. Ezek csak kívülről érintik az ember testét, de a belsejét nem tisztítják meg. A szertartásokat Isten csak arra az időre adta, amíg el nem jött a teljes megújítás ideje és az új rend. Ez az idő pedig most van, hiszen már Krisztus lett a Főpapunk! Ő azoknak az új áldásoknak a Főpapja, amelyek már elérkeztek hozzánk. De nem a földi sátorba ment be, hanem nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem emberek építettek, és nem ebből a földi világból való. Nem is a bakok vagy bikák vérét vitte be, hanem a saját vérét, amikor a Mennyben bement a Szentek Szentjébe. Csak egyszer ment be, de örökre ott is marad — s ezzel örökké tartó megváltást szerzett nekünk. A régi rend szerint a bakok és bikák vérével és a vörös tehén hamujából készült tisztító vízzel szellemileg meg tudták tisztítani az embereket. Akkor viszont Krisztus vére mennyivel inkább meg tudja tisztítani a lelkiismeretünket a halott tettektől — hogy azután az élő Istent szolgáljuk! Hiszen Jézus Krisztus tökéletes áldozatként ajánlotta fel magát Istennek az örökkévaló Szent Szellem által. Krisztus Új Szövetséget kötött velünk. Azért halt meg, hogy az embereket megszabadítsa a bűnöktől, amelyeket a Régi Szövetség idején követtek el, de azért is, hogy azok, akiket Isten elhívott, megkapják örökkévaló örökségüket, amelyet Isten ígért nekik. Egy végrendelet esetén először meg kell bizonyosodni arról, hogy a rendelkező meghalt. A végrendelet ugyanis csak ekkor lép életbe. Ameddig a végrendelkező él, addig a végrendelet nem érvényes. Hasonló a helyzet itt is. Ezért nem lépett életbe a Régi Szövetség sem a vér, vagyis az áldozat halála nélkül. Mózes előbb az egész népnek elmondta a Törvény minden rendelkezését. Azután vette a bikák és bakok vérét, meg vizet, vörös gyapjút és izsópot, és ráhintette a vért a Törvény könyvére és az egész népre. Azt mondta: „Ez a vér teszi érvényessé a Szövetséget, amelyet Isten parancsolt nektek.” Ugyanígy vérrel hintette be a Szent Sátrat, és azokat a dolgokat, amelyeket a papok használtak. A Törvény parancsai szerint szinte mindent vérrel kell „megtisztítani”, és a vér kiontása nélkül nincs lehetőség a bűnök megbocsátására. A Szent Sátor és a régi szertartások csupán hasonlítanak azokra a valódi dolgokra, amelyek a Mennyben vannak. A Földön azokra az áldozatokra volt szükség, amelyekről az előbb beszéltünk, hogy általuk megtisztítsák a földi dolgokat. A Mennyben lévő valóságos dolgok azonban ennél különb áldozatot kívánnak. Ezért Krisztus nem a földi, emberek által készített Szent Sátorba ment be, hanem egyenesen a Mennybe. A földi Szent Sátor ugyanis csak a másolata az igazinak, amely a Mennyben van. Jézus Krisztus azért ment fel a Mennybe, hogy ott most a mi érdekünkben jelenjen meg Isten előtt. Krisztus nem azért ment be oda, hogy újra meg újra feláldozza magát. A földi főpapnak valóban minden évben újra be kellett vinnie a vért a Szentek Szentjébe. Nem a saját vérét vitte, hanem az áldozati állatokét. Ha Krisztus is földi főpap lenne, neki is már sokszor fel kellett volna áldoznia magát a világ teremtése óta. Ő azonban csak egyetlen egyszer jelent meg — amikor az elrendelt idő elérkezett —, hogy önmagát feláldozza. Ez az egyetlen áldozat viszont egyszer s mindenkorra elegendő, mert amikor Jézus Krisztus saját magát feláldozta, akkor véglegesen leszámolt a bűnnel. Ahogyan el van rendelve, hogy egyszer minden embernek meg kell halnia, azután pedig mindenki ítéletre kerül, ugyanígy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokak bűnét magára vállalja. Amikor pedig majd másodszor is megjelenik, akkor már nem a bűnök terhét hordozza, hanem azért jön, hogy az üdvösség teljességét hozza azoknak, akik őt várva-várják. A Törvényben az eljövendő áldásoknak csupán az árnyéka van meg, nem pedig maguk a valóságos dolgok. Ez vonatkozik azokra az áldozatokra is, amelyeket a Törvény szerint évente újra meg újra be kell mutatni Istennek, mert ezek az áldozatok sohasem tudják tökéletessé tenni azokat, akik ilyen módon közelednek Istenhez. Hiszen, ha a Törvény tökéletessé tette volna őket, már régen abbahagyták volna az áldozatokat! Akkor ugyanis azok, akik az áldozatokat bemutatták, egyszer s mindenkorra megtisztultak volna, és nem lenne többé bűntudatuk. De nem ez a helyzet! Éppen ellenkezőleg: az évente bemutatott áldozatok folyton a bűnre emlékeztetnek, mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje az emberek bűneit! Ezért mondta Krisztus, amikor bejött a világba: „Istenem, nem kívántad a bűnért való áldozatokat, sem a hálaáldozatokat, hanem testet alkottál nekem. Nem lelted örömödet az égőáldozatokban, sem a vétekért való áldozatokban. Ezért azt mondtam: Itt vagyok én, Istenem! Azért jöttem, hogy véghezvigyem akaratodat, úgy, ahogy a könyvtekercsben meg van írva rólam.” Tehát először azt mondja: „Nem kívántad a bűnért való áldozatokat, sem a hálaáldozatokat. Nem lelted örömödet az égőáldozatokban, sem a vétekért való áldozatokban.” (Pedig a Törvény szerint ezeket az áldozatokat kellett bemutatni.) Azután pedig így szól: „Itt vagyok én, Istenem! Azért jöttem, hogy véghezvigyem akaratodat.” Ez azt jelenti, hogy Isten megszünteti az áldozatok régi rendjét, és ugyanakkor új rendet vezet be. Jézus Krisztus valóban véghezvitte mindazt, amit Isten akart. Bennünket pedig Istennek ez az akarata tett az ő számára különválasztott, szent néppé. Ez Jézus testének egyszeri feláldozása által történt meg, amely mindörökké érvényes. Izráelben a papok minden nap szolgálatban álltak, és elvégezték a Törvény által előírt kötelességüket. Újra és újra bemutatták ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem tudták eltörölni a bűnöket. Ezzel ellentétben Krisztus csak egyetlenegy — örökre érvényes — áldozatot mutatott be a bűnökért, majd leült Isten jobbján, és már csak arra vár, hogy ellenségeit az Atya-Isten legyőzze és Krisztus hatalma alá kényszerítse. Mert Krisztus ezzel az egyetlenegy áldozatával örökre tökéletessé tette azokat, akiket Isten számára különválasztott. Ugyanezt mondja nekünk a Szent Szellem is: „Ilyen Szövetséget fogok kötni velük azok után a napok után, — mondja az Örökkévaló —: törvényeimet a szívükbe vésem, és beírom az értelmükbe.” Azután pedig ezt mondja: „Többé nem fogok visszaemlékezni bűneikre és gonoszságaikra.” Ha pedig Isten végérvényesen megbocsátotta a bűnöket, akkor többé nincs szükség újabb bűnért való áldozatra! Ezért, testvéreim, félelem nélkül, teljes bizalommal és szabadon bemehetünk a mennyei Szentek Szentjébe Jézus vére, vagyis halála által, mivel Jézus megnyitotta számunkra az odavezető utat. Ez az út új és élő, amely bevezet a széthasadt függönyön keresztül a Szentek Szentjébe. A függöny pedig Jézus testét jelképezi. Hatalmas Főpapunk van, aki Isten családját kormányozza! Ezért őszinte szívvel és a hit bizonyosságával közeledjünk Istenhez! Hiszen a szívünket Jézus vére megtisztította a rossz lelkiismerettől, ahhoz hasonlóan, ahogy a tiszta víz lemossa testünkről a piszkot. Kapaszkodjunk bele erősen ebbe a reménységbe, ne engedjük ki a kezünkből, és bátran valljuk is meg! Hiszen Isten, akitől az ígéreteket kaptuk, teljesen megbízható, és meg is fogja adni, amit ígért. Figyeljünk oda egymásra is! Biztassuk egymást az isteni szeretetre és a helyes tettekre! Ne hanyagoljuk el a közösség összegyülekezéseit — mint egyesek teszik —, hanem bátorítsuk egymást! Annál is inkább, mivel látjuk, hogy közeledik az a bizonyos Nap! Azonban, ha szándékosan továbbra is vétkezünk, miután megismertük az igazságot, akkor nincs többé bűnért való áldozat, amely eltörölhetné a bűneinket. Nem marad más hátra, mint rettegve várni Isten ítéletére és haragjának pusztító tüzére, amely mindenkit megemészt, aki ellenkezik vele. Ha valaki Mózes Törvényének nem engedelmeskedett — és ezt két vagy három tanú bizonyította —, akkor a bűnöst meg kellett ölni, s nem volt szabad megkönyörülni rajta. Akkor vajon mit érdemel az, aki Isten Fiát „megtapossa”? Bizony, az ilyen még sokkal súlyosabb büntetést kap, mivel nem tisztelte Jézus vérét, amellyel ő az Új Szövetséget megkötötte, s amellyel az illetőt egyszer már megtisztította! Ezzel az ilyen ember a Szent Szellemet is bántalmazta, aki Isten kegyelmét közvetíti! Mert ismerjük azt, aki ezt mondta: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek!” És ezt is mondta: „Az Örökkévaló meg fogja ítélni népét.” Bizony, rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni! Emlékezzetek azokra az időkre, amikor először megismertétek az igazságot! Milyen sok szenvedést kellett elviselnetek, mégis kitartottatok. Volt, hogy sokak előtt megszégyenítettek titeket, és gonoszul bántak veletek. Ti pedig segítettétek azokat, akik hasonlóan szenvedtek, vagy, akiket börtönbe zártak, és együtt szenvedtetek velük. Még azt is jókedvvel viseltétek, amikor a vagyonotokat erőszakkal elvették tőletek, hiszen tudtátok, hogy sokkal értékesebb és örökkévaló kincsetek van. Ezért hát őrizzétek meg ezt a bátorságot és hitet, mert nagy jutalom vár rátok! Legyetek türelmesek és kitartók, mert miután mindent véghezvittetek, amit Isten akar, megkapjátok tőle, amit megígért! Hiszen ő mondta: „Hamarosan megérkezik, akit várunk, nem fog elkésni. Szolgám, akit elfogadtam, aki bízik és hisz bennem, örökké élni fog, de ha meghátrál vagy visszafordul, akkor nincs a kedvemre.” Mi azonban nem azok közé tartozunk, akik visszafordulnak és elvesznek, hanem azokhoz, akik hisznek és üdvösséget nyernek. Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk. Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja. Hitük miatt voltak olyan kedvesek Isten számára mindazok, akik a régi korokban hitben előttünk jártak. Hitünk által értjük meg, hogy a világmindenséget Isten a kimondott szava által teremtette, és hogy a láthatókat a láthatatlan dolgokból hozta elő. Hite által vitt Istennek Ábel olyan áldozatot, amelyet Isten szívesen fogadott, s amely jobb volt, mint Kain áldozata. Így lett Ábel Isten számára elfogadhatóvá. Bár Ábel meghalt, a hite által még ma is szól hozzánk! Énókot a hite miatt emelte fel Isten magához a földről. A földön többé senki sem találta Énókot, aki sohasem találkozott a Halállal. Az Írások azt mondják róla, hogy még mielőtt Isten felvitte volna, Énók megbizonyosodott arról, hogy Isten a kedvét leli benne. Hit nélkül ugyanis nem lehet Isten tetszését elnyerni. Aki Istenhez közeledni akar, annak hinnie kell, hogy Isten létezik, és abban is, hogy Isten megjutalmazza az őt keresőket. Isten előre figyelmeztette Nóét azokról a közelgő dolgokról, amelyeket akkor még nem lehetett látni. Nóé pedig hittel fogadta Isten szavát, és istenfélelemmel engedelmeskedett: felépítette a Bárkát mind saját maga, mind a családja megmentésére. Ezzel a tettével egyrészt rábizonyította a kortársaira a hitetlenségüket, másrészt pedig méltónak bizonyult arra, hogy az Istenben való hite és bizalma alapján Isten elfogadja őt. Ábrahám is a hite által engedelmeskedett, amikor Isten hívta, hogy költözzön egy másik országba. Elindult, bár fogalma sem volt róla, hol van az az ország, csak azt tudta, hogy Isten neki ígérte örökségül. Miután odaért, ugyancsak a hite által lakott azon a megígért földön, de csak úgy, mintha menekült lett volna egy idegen országban. Sátorban lakott, akárcsak Izsák és Jákób, akiknek Isten ugyanazt az ígéretet tette. Azért vándorolt, mert hittel várta azt a várost, amelynek alapja szilárd, és amelyet maga Isten tervezett és épített. Sárának egészen addig még nem született gyermeke, és már túl öreg volt ahhoz, hogy szüljön. Ábrahám hite által Sára mégis képessé vált arra, hogy gyermeket foganjon és szüljön. Ugyanis Isten ezt előre megígérte Ábrahámnak, aki teljesen megbízott benne. Így történt, hogy ettől az egyetlen férfitől, Ábrahámtól — aki akkor már közel volt a halálhoz — olyan sokan származtak, mint égen a csillagok, vagy mint tengerparton a homokszemek. Ezek az emberek mind hitben éltek és haltak meg, de életükben nem kapták meg mindazt, amit Isten nekik ígért. Csak távolról látták azokat, és már előre örültek az ígéretek jövendő beteljesülésének. Nyíltan megvallották, hogy idegenek és jövevények, akik csak átutazóban vannak a Földön. Ezzel azt is kifejezték, hogy várják és keresik a saját hazájukat. Mert, ha abba az országba kívánkoztak volna vissza, ahonnan eljöttek, bőven lett volna idejük, hogy visszatérjenek oda. Ők azonban sokkal jobbat kívántak: olyan ország után vágyakoztak, amely a Mennyben van. Ezért Isten sem szégyelli, hogy őt Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének nevezzék, mert valóban elkészítette számukra azt a mennyei várost! [17-18] Ábrahámot a hite tette képessé arra, hogy a fiát, Izsákot az oltárra tegye. Isten ezzel tette próbára Ábrahámot, hiszen azt mondta neki: „Izsákon keresztül származnak majd az utódaid.” Bár ezt ígérte neki, Ábrahám mégis kész volt arra, hogy egyetlen fiát feláldozza. *** Ugyanis arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten még a halálból is fel tudja támasztani Izsákot. Amikor Isten megállította Ábrahámot, és nem engedte, hogy Izsákot ténylegesen feláldozza, az valóban olyan volt, mintha Izsák feltámadt volna. Izsák is a hite által nézett a messzi jövőbe, amikor megáldotta a fiait, Jákóbot és Ézsaut. A haldokló Jákób is hittel áldotta meg József mindkét fiát, és botja végére támaszkodva imádkozott. Élete végén József is hittel beszélt arról, hogy Izráel népe majd egyszer ki fog vonulni Egyiptomból, és még arról is rendelkezett, hogy akkor majd hová temessék el a csontjait. Hitük által bátorodtak fel Mózes szülei, hogy újszülött fiukat három hónapos koráig rejtegessék, hiszen látták, milyen gyönyörű a kis Mózes, és nem féltek a király parancsának ellene szegülni. Amikor Mózes felnőtt, hite által utasította vissza, hogy a fáraó leánya gyermekének tekintsék. Inkább vállalta a közösséget Isten népével, és velük együtt a szenvedést is, mint hogy Egyiptomban a bűn pillanatnyi örömeit élvezze. A Messiáshoz hasonlóan ő is úgy tartotta, hogy Isten népéhez tartozni és az ezzel járó megvetést elviselni többet ér, mint Egyiptom összes kincse — mivel arra a jutalomra tekintett, amelyet Istentől várt. Hitére támaszkodva hagyta ott Egyiptomot, és nem félt a király haragjától. Ingadozás nélkül kitartott, mert Istenre nézett, aki láthatatlan. Mózes hittel készítette el a páskabárányt és kente be az ajtófélfákat vérrel, hogy a Pusztító ne nyúlhasson Izráel elsőszülött fiaihoz. Hit által tudott az egész nép is átkelni a Vörös-tengeren, amikor Mózes vezette őket. Úgy mentek át a tengeren, mintha csak a szárazon jártak volna! Amikor pedig az egyiptomiak is megpróbálták ugyanezt, mind belefulladtak a tengerbe. Izráel népének a hite által dőltek le Jerikó falai, miután hét napon keresztül körüljárták a várost. Hite miatt menekült meg Ráháb, a prostituált: nem ölték meg, mint a többi engedetlent. Ráháb ugyanis jó szívvel befogadta a házába az izráeli kémeket. Szükség van-e még további példákra? Nincs elég idő, hogy Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról is beszéljek. Nekik valóban erős hitük volt! Hitük által országokat hódítottak meg, igazságosan uralkodtak, megkapták Isten ígéreteit, bezárták az oroszlánok száját, eloltották a dühöngő tüzet, megmenekültek a kard általi haláltól, felerősödtek a gyengeségből, hősökké lettek a csatában és megfutamították az ellenséges seregeket. Asszonyok a hitük által visszakapták halottaikat, akik újra életre keltek. Másokat megkínoztak, mert visszautasították a szabadulást, hogy majd jobb feltámadásban legyen részük. Egyeseket kigúnyoltak és megkorbácsoltak, másokat megbilincseltek és börtönbe zártak. Voltak, akiket kövekkel dobáltak halálra, másokat kettéfűrészeltek, vagy karddal öltek meg. Egyesek közülük csupán báránybőr, vagy kecskebőr ruhát viseltek, bujdostak, és szegénységben éltek. A többiek gonoszul bántak velük és elnyomták őket. Pusztákon és a hegyek között bujdostak, barlangokban és földbe vájt odúkban rejtőztek. Rájuk nem volt méltó a világ! Bár a hitük miatt mindannyian kedvesek voltak Isten számára, mindeddig még nem kapták meg, amit Isten ígért nekik. Isten ugyanis valami jobbat tervezett a számunkra, ezért a hitnek ezek a hősei is csak velünk együtt fogják elérni a tökéletességet. A hit embereinek ez a nagy serege körülvesz bennünket! Az ő életük mutatja meg igazán, mit jelent a hit. Ezért mi is dobjunk le magunkról minden terhet, amely akadályoz bennünket a futásban, s még azokat a bűnöket is, amelyek olyan szívósan tapadnak ránk és elgáncsolnak! Kitartással fussuk végig az előttünk lévő versenypályát! Közben le ne vegyük a szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője! Ő azért az örömért, amely várt rá, elszenvedte még a kereszten való kivégzést is, és nem törődött a szégyennel, amelyet ez jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán. Gondoljatok Jézusra, aki türelmesen elviselte, amikor a bűnösök gonoszul bántak és makacsul ellenkeztek vele! Ha erre gondoltok, nem fogtok belefáradni a küzdelembe, sem a kedveteket nem vesztitek el. A bűn elleni harcotokban még nem kellett szembenéznetek a halállal. Elfelejtettétek a figyelmeztetést, amely nektek, mint fiaknak szól: „Fiam, ne vedd félvállról, amikor az Örökkévaló helyreigazít, és ne veszítsd el a kedved, amikor megfegyelmez téged! Mert az Örökkévaló felneveli azokat, akiket szeret, és megfenyít mindenkit, akit a fiává fogad.” Fogadjátok el, és vessétek alá magatokat az ilyen nevelésnek! Tekintsétek ezt a mennyei Édesapátoktól jövő megfegyelmezésnek, mert ebből látszik, hogy Isten úgy bánik veletek, mint a fiaival! Hiszen minden fiút megfegyelmez az apja. Mindenkinek szüksége van erre! Ha viszont sohasem kaptok fegyelmezést, akkor nem is vagytok igazán Isten fiai, csak törvénytelen gyerekek. Ezen kívül mindegyikünket fegyelmezett és fenyített a földi édesapánk, akit tisztelünk. Akkor mennyivel inkább kell engedelmeskednünk szellemi Édesapánknak, hogy éljünk! Földi apánk csak rövid ideig fegyelmezett bennünket, és a saját belátása szerint, Isten azonban a mi érdekünkben fegyelmez és nevel. Abból a célból teszi ezt, hogy szentek legyünk, olyanok, mint ő. A fegyelmezés, meg a fenyítés egyáltalán nem kellemes, amikor el kell szenvednünk, inkább fájdalmas és szomorúságot okoz! Később mégis igazságosságot és békességet eredményez annak az életében, aki a fegyelmezés által megedződött. Ezért ne szomorkodjatok, hanem emeljétek fel a fejeteket! Ne legyetek gyengék, hanem erősítsétek meg magatokat! Egyenes utakon járjatok, és helyesen éljetek, hogy megmeneküljetek, és gyengeségeitek miatt el ne vesszetek! Igyekezzetek mindenkivel békességben élni! Törekedjetek arra, hogy bűn nélkül éljetek, mert aki nem szent, az sohasem fogja meglátni az Urat! Vigyázzatok, hogy Isten kegyelmétől senki el ne forduljon! Vigyázzatok, hogy senkiben ne növekedjen fel a keserűség, mint egy mérgező növény, mert ez sok más embert is megmérgezhet! Közöttetek senki ne éljen szexuális bűnben! Senki se legyen istentelen, mint Ézsau, aki egy tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát! Tudjátok, hogy amikor később örökölni akarta az áldást, már nem kapta meg. Nem tudott többé változtatni azon, amit tett, pedig sírva igyekezett megszerezni az apja áldását. [18] Ti már új helyre érkeztetek, nem úgy, mint Izráel népe akkor régen, amikor megérkeztek a Sínai-hegyhez. Ti most nem kézzelfogható hegyhez jöttetek, amely tűzben ég, nem sötétséghez, homályhoz, viharhoz, a trombita harsogó hangjához, sem a hanghoz, amely rettenetes volt. Olyan félelmetes volt, hogy azok, akik hallották, könyörögtek, hogy ne szóljon hozzájuk többé, mert nem tudták elviselni a kapott parancsot: „Még ha egy állat érinti is a hegyet, azt is halálra kell kövezni.” Olyan rémületes volt a látvány, hogy még Mózes is azt mondta: „Reszketek a félelemtől.” Nem, ti nem ilyen helyre jöttetek! Az az új hely, ahová érkeztetek, a Sion-hegy, az Élő Isten városa, a Mennyei Jeruzsálem, és benne az angyalok ezrei, akik összegyűltek, hogy együtt örvendezzenek. Ahová érkeztetek, az az elsőszülöttek Eklézsiája, vagyis azoknak az ünnepi összegyülekezése, akiknek a neve fel van írva a Mennyben. Magához Istenhez jöttetek, aki minden ember bírája, és a megváltott emberek szellemeihez, akik már tökéletessé váltak. Jézushoz jöttetek, aki az Új Szövetséget megkötötte, és Jézus véréhez, amely megtisztít, és sokkal jobb dolgokról beszél, mint Ábel vére. Vigyázzatok tehát, nehogy elutasítsátok azt, aki most szól hozzátok! Azok sem menekültek meg, akik akkor régen nem akartak hallgatni arra, aki figyelmeztette őket itt, a földön. Akkor mi mennyivel kevésbé menekülhetünk meg, ha hátat fordítunk annak, aki most a Mennyből szól hozzánk! Akkor régen, mikor Isten szólt, a hangja megrázta a földet. Most pedig azt ígéri: „Még egyszer megrázom a földet, sőt, még az eget is.” Ez a „még egyszer” azt jelenti, hogy minden teremtett dolgot megrendít, és ezek el is fognak tűnni. Csak az marad meg, ami rendíthetetlen. Mi pedig olyan királyságot kapunk, amelyet semmi sem rendíthet meg. Ezért hát legyünk hálásak Istennek, és szolgáljuk olyan módon, ahogy neki tetszik: tisztelettel és félelemmel! Mert a mi Istenünk olyan, mint a mindent megemésztő tűz! A testvéri szeretet maradjon meg bennetek és közöttetek! A vendégszeretetről se feledkezzetek el! Voltak, akik angyalokat vendégeltek meg anélkül, hogy észrevették volna. Gondoljatok azokra, akik börtönben raboskodnak, mintha ti is a fogolytársaik lennétek! Ne felejtsétek el azokat, akik szenvednek, hiszen ti is testben éltek! Mindenki tisztelje és becsülje a házasságot! A férj és feleség közötti szexuális kapcsolatot tartsátok tisztán, mert Isten elítéli a szexuális bűnben élőket és a házasságtörőket! Tartsátok távol magatoktól a pénz utáni vágyakozást, és elégedjetek meg azzal, amitek van! Mert Isten azt mondta: „Sohasem hagylak cserben, sem nem hagylak magadra.” Ezért bizalommal mondhatjuk: „Az Örökkévaló megsegít engem, nem félek. Ember mit árthat nekem?” Ne feledkezzetek meg a vezetőitekről, mert ők tanítottak benneteket Isten szavára. Figyeljétek meg, hogyan élnek és halnak meg, és kövessétek a hitüket! Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Ne engedjétek, hogy különféle idegen tanításokkal félrevezessenek benneteket! Isten kegyelmével erősítsétek meg a szíveteket, ne különböző ételekre vonatkozó szabályok betartásával, mert azoknak semmi értelmük sincs! Nekünk olyan oltárunk van, amelyről nem ehetnek azok, akik a Szent Sátorban szolgálnak. Mert a főpap az áldozati állatok vérét beviszi a Szentek Szentjébe bűnért való áldozatul, de azoknak az állatoknak a testét a táboron kívül kell elégetni. Ugyanígy Jézus is a város kapuján kívül szenvedett. Azért halt meg, hogy a saját vérével szentelje meg a népét. Menjünk ki hát vele együtt a táboron kívülre, és vállaljuk vele együtt a kirekesztést és a megaláztatást! Mert itt a földön nincs örökkévaló városunk, hanem azt a várost várjuk, amely majd egyszer eljön. Ezért Jézus által szüntelenül vigyük Isten elé áldozatunkat: dicsérjük őt szívvel-lélekkel, és hirdessük dicsőségét! Ne feledkezzetek meg arról, hogy másokkal jót tegyetek, és adjatok azoknak, akik rászorulnak! Az ilyen áldozatok kedvesek Istennek. Engedelmeskedjetek vezetőiteknek, és készségesen tegyétek meg, amit mondanak, hiszen felelősek értetek, vigyáznak rátok, és erről majd számot kell adniuk Isten előtt! Engedelmeskedjetek tehát nekik, hogy munkájukban örömük teljen, és ne okozzatok szomorúságot nekik! Ha megnehezítitek a dolgukat, az nem válik a javatokra. Továbbra is imádkozzatok értünk, mert meg vagyunk győződve róla, hogy lelkiismeretünk tiszta Isten előtt, hiszen mindig arra törekszünk, hogy helyesen éljünk. Kérlek, különösen azért imádkozzatok, hogy hamarosan visszatérhessek hozzátok! [20-21] A Békesség Istene feltámasztotta a halálból nyája — vagyis népe — nagy Pásztorát, Urunkat, Jézust, aki a saját vére által megkötötte az Örökkévaló Szövetséget. Most pedig a Békesség Istene adja meg nektek mindazt a jót, amire szükségetek van ahhoz, hogy akaratát véghezvigyétek. Azért imádkozom, hogy Jézus Krisztus segítségével Isten változtasson benneteket olyanná, hogy örömét lelje bennetek. Jézusnak legyen dicsőség örökké! Ámen. *** Testvérek, kérlek benneteket, fogadjátok el ezt a bátorító üzenetet, hiszen igen röviden írtam nektek! Tudjátok meg, hogy Timóteus testvérünket kiengedték a börtönből. Ha idejében megérkezik, akkor együtt megyünk hozzátok. Üdvözletünket küldjük minden vezetőtöknek, és minden testvérnek. Az Itáliában élő testvérek is köszöntenek benneteket! Isten kegyelme legyen veletek! Jakab, Isten és az Úr Jézus Krisztus szolgája, üdvözletét küldi Izráel szétszóratásban élő tizenkét törzsének. Testvéreim, örüljetek, amikor különböző megpróbáltatásokat kell elviselnetek, hiszen tudjátok, hogy ezek a nehézségek az Istenben való bizalmatokat és hiteteket teszik próbára. Ha pedig a hitetek kiállja a próbát, az kitartóvá tesz benneteket. Az állhatatosságban azonban egészen a célig tartsatok ki! Akkor lesztek majd érettek és tökéletesek, akikben nincs semmi hiányosság. Ha valakinek bölcsességre van szüksége, egyszerűen csak kérje Istentől, és meg fogja kapni! Hiszen Isten mindenkinek örömmel, nagylelkűen és szemrehányás nélkül ad. Viszont aki kér tőle valamit, az bizalommal kérjen, ne kételkedve! Aki kételkedik, hasonlít a tenger hullámaihoz, amelyeket a szél ide-oda dobál. Az ilyen ember ne is remélje, hogy megkapja, amit az Úrtól kér, mert, aki kételkedik, annak a lelke kétfelé sántikál, nem képes dönteni, mindenben állhatatlan és megbízhatatlan. A szegény sorsú testvér azzal a szellemi gazdagsággal dicsekedjen, amelyet Istentől kapott. A gazdag testvér viszont a megalázottságával dicsekedhet, hiszen lehet bármilyen gazdag, ő is úgy múlik el, mint a mezőn a virágok. Mert felkel a nap, és a forró szél kiszárítja a növényeket, lehullnak a virágok, és szépségük elmúlik. Ugyanígy múlik el a gazdag ember is. Egyik nap még üzleti terveket készít, a másik nap már halott. Boldog és áldott, aki a kísértésben kitart, mert miután kiállta a próbát, megkapja az örök élet koszorúját, amelyet Isten azoknak ígért, akik szeretik őt. Amikor kísértések érnek valakit, ne mondja, hogy Isten akarja őt rávenni valami gonoszságra! Mert Istent a gonoszság nem kísértheti meg, ő maga pedig senkit sem akar gonoszságra biztatni. Ha valakiben feltámad a gonosz dolgok iránti kívánság, akkor valójában a saját szívének kívánsága csalogatja rossz irányba. Ha ezek a gonosz vágyak meggyökereznek benne, akkor abból bűnös tettek származnak. Amikor pedig a bűn eluralkodik valakiben, az halálba vezet. Szeretett testvéreim, ne hagyjátok magatokat becsapni! Minden jó dolog és tökéletes ajándék felülről jön, attól, aki az égitestek Teremtője. Ő mindig ugyanaz, és nem változik — nem úgy, mint az égitestek fénye. Isten azt akarta, hogy a gyermekei legyünk. Ezért „újjászült” bennünket az igazság üzenete által, hogy új életünk legyen, és olyanok legyünk az új teremtésben, mint az első gyümölcsök a kertben. Tanuljátok meg, szeretett testvéreim: mindenki készségesen hallgassa meg a másikat, és jól gondolja meg, mit beszél, s emellett ne legyen hirtelen haragú, mert az ember haragjából származó tettek nem szolgálják Isten céljait. Ezért takarítsatok ki magatokból minden gonoszságot és aljas szándékot! Szelíden és alázattal fogadjátok szívetekbe Isten beszédét és tanítását, amely meg tudja menteni a lelketeket! Amit Isten mond, azt tegyétek is meg, ne csak hallgassátok! Ha csak hallgatjátok, de nem teszitek meg, becsapjátok magatokat. Van, aki csak hallgatja Isten tanítását, de nem engedelmeskedik annak. Az ilyen ember úgy jár, mint aki megnézi arcát a tükörben, azután elmegy, és azonnal el is felejti, amit látott. Aki viszont megnézte magát a szabadság tökéletes törvényében, és kitart a megismert igazság mellett — vagyis nem felejti el, hanem tettekre váltja amit látott, hallott és tanult — az mindenben áldott és boldog lesz! Ha valaki istenfélőnek tartja magát, de nem fegyelmezi meg a nyelvét, akkor csak magát csapja be. Az ilyen vallásosság semmit sem ér! Ellenben az Atya-Isten azt tekinti igazán istenfélőnek, aki gondot visel az árvákról és özvegyekről, és tisztán tartja magát a világ gonosz befolyásától. Testvéreim, ti hisztek dicsőséges Urunkban, Jézus Krisztusban. Ezért hát ne legyetek személyválogatók! Képzeljétek el, hogy bejön a gyülekezetbe egy jól öltözött, aranygyűrűs férfi, és bejön egy szegény is, piszkos ruhában. Ha a jól öltözött emberhez különleges figyelemmel fordultok, és azt mondjátok neki: „Ülj le erre a kényelmes helyre!” A szegénynek meg azt mondjátok: „Te csak állj meg ott!”, vagy: „Ülj le ide, a lábam elé!” — akkor különbséget tesztek közöttük, és helytelen indulatok alapján, rosszul ítéltek. Figyeljetek, kedves testvéreim! Isten kiválasztotta azokat, akiket a világ szegényeknek tart, hogy a hitük által gazdagok legyenek. Kiválasztotta őket, hogy övék legyen a Királyság, amelyet Isten az őt szeretőknek ígért. Ti pedig ilyen megalázó módon bántok a szegényekkel?! Pedig a gazdagok azok, akik mindig uralkodni akarnak rajtatok. Ők visznek benneteket a bíróság elé, és ők azok, akik gonosz dolgokat mondanak Jézus szép nevéről, amelyről titeket is elneveztek. Ez a királyi törvény az Írásokban található: „Úgy szeresd a másik embert is, mint saját magadat!” Ha ennek a parancsnak engedelmeskedtek, jól teszitek! Ha viszont az egyik embert fontosabbnak tartjátok a másiknál, akkor bűnt követtek el, és Isten Törvénye ellen vétkeztek. Hiszen, ha valaki csak egy dologban bűnös, de máskülönben az összes többi parancsot megtartja, mégis az egész Törvény ellen vét. Isten azt mondta: „Ne csald meg a házastársadat!” és „Ne gyilkolj!” Márpedig ha nem csalod meg a házastársadat, de gyilkolsz, akkor is az egész Törvény ellen vétkezel. Titeket a szabadság törvénye alapján fognak megítélni. Erre mindig emlékezzetek, ha mondtok, vagy tesztek valamit! Mert az ítélet irgalmatlan azzal szemben, aki nem irgalommal bánik másokkal. Az irgalom azonban erősebb, mint az ítélet, és felülírja azt. Testvéreim, ha valaki azt mondja, hogy hisz, de ez a tetteiből nem látszik meg, akkor annak az embernek a „hite” nem ér semmit! Vajon az ilyen „hit” által megmenekülhet-e? Ha például valamelyik testvéreteknek — akár férfinak, akár nőnek — nincs rendes ruhája, és nincs mit ennie, akkor hiába mondjátok neki: „Isten veled, remélem, nem fogsz fázni, és lesz mit enned.” Ha nem adtok neki ruhát és ennivalót, ugyan mit érnek a szavak? Bizony, nem érnek semmit! Ugyanígy van a hit is: ha nem következnek belőle tettek, akkor halott. Nem ér semmit, mert nem hatékony. Valaki esetleg így érvelhet: „Vannak, akiknek hitük van, másoknak meg jó tetteik.” Erre azt válaszolom, hogy nem tudod megmutatni a hitedet, ha nem teszel semmit — én viszont éppen azzal bizonyítom be a hitem valódi voltát, amit a hitem alapján teszek! Hiszitek, hogy csak egyetlen Isten van? Helyes! De gondoljátok meg, hogy ezt a gonosz szellemek is hiszik — és reszketnek a félelemtől! Ó, ti ostobák! Bebizonyítsam nektek, hogy az a hit, amelyből nem következnek tettek, nem jó semmire? Ábrahám, ősapánk is azzal vált Isten számára elfogadhatóvá, amit tett: felajánlotta Istennek az oltáron a fiát, Izsákot. Ebből láthatjátok, hogy Ábrahám hite és a tettei összhangban voltak. A hite azzal vált tökéletessé, amit a hite alapján tett. Így teljesedett be, amit az Írás mond: „Ábrahám hitt Istennek, és bízott benne. Ennek a hitnek és bizalomnak az alapján Isten pedig elfogadta Ábrahámot”, és a „barátjának” nevezte. Látjátok tehát, hogy az embert a tettei teszik valóban elfogadhatóvá Isten számára. Pusztán a hite által ez nem lehetséges. Ugyanerre példa a prostituált Ráháb esete is. Ő is a tettei alapján lett Isten számára elfogadhatóvá, amikor házába fogadta az izráeli kémeket, és segített nekik, hogy másik úton meneküljenek el az üldözők elől. Ahogyan az ember teste halott a szellem nélkül, ugyanúgy a hit is halott, ha nem tesz semmit. Testvéreim, ne akarjatok sokan tanítók lenni, hiszen tudjátok, hogy bennünket, tanítókat szigorúbban fognak megítélni. Mindannyian sokszor vétkezünk. Aki viszont a beszédében nem vétkezik, az már tökéletes! Hiszen, ha a beszédén tud uralkodni, akkor az egész lényét is uralma alatt tartja. A lovak szájába zablát teszünk, hogy engedelmeskedjenek akaratunknak, s így a ló egész testét irányítani tudjuk. Vagy gondoljatok a hajókra! Lehetnek bármilyen nagyok, és bármilyen erős szelek hajtják is őket, az irányításukhoz elég egy kis kormány: arra fordulnak, amerre a kormányos akarja. Ugyanígy van a nyelv is: bár csak kis része a testnek, mégis azzal dicsekedhet, hogy igen nagy hatása van! Gondoljatok arra, milyen nagy erdőt tűzbe boríthat egyetlen lángnyelvecske! Bizony, a nyelv is veszélyes, mint a tűz! A gonoszság egész világa! Testrészeink közül a nyelvünk az, amely az egész testünket meg tudja fertőzni. Olyan tüzet gyújthatunk vele, amely elpusztíthat bennünket. Miért? Mert a nyelv tüzét a pokol lángjai gyújtják meg. Mindenféle vadállatot meg lehet szelídíteni, a madarakat, szárazföldi és tengeri állatokat is. Sőt, az emberek meg is szelídítették ezeket. De a nyelvet senki emberfia nem tudja megszelídíteni, mert az maga a nyughatatlan gonoszság, és tele van halálos méreggel. Nyelvünkkel áldjuk és dicsérjük Urunkat és Atyánkat. De ugyanazzal a nyelvvel átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett! Ugyanabból a szájból származik áldás és átok! Testvéreim, nem kellene ennek így lennie! Láttatok már olyan forrást, amelyből hol jóízű, hol meg keserű víz folyik? Vagy gondoljátok meg, testvéreim, teremhet-e a fügefa olajbogyót, vagy a szőlő fügét? Ugyanígy, édes víz sem eredhet sós forrásból. Ha valaki közöttetek bölcs és értelmes, ezt mutassa meg az egész életével és olyan jótettekkel, amelyeket szelíd bölcsességgel vitt végbe! Ha ellenben keserű irigység és önzés van a szívetekben, ne dicsekedjetek a „bölcsességetekkel”! Az ilyen dicsekvés hazugság lenne, amely eltakarja az igazságot. Az ilyen „bölcsesség” nem Istentől származik, hanem a földről, az emberi romlottságból, sőt a gonosz szellemektől! Mert ahol irigység, féltékenység és önző törekvések uralkodnak, ott zűrzavar és mindenféle gonosz dolog is megtalálható. A Mennyből, vagyis az Istentől származó bölcsesség elsősorban tiszta, azután békeszerető, figyelmes, kíméletes, megértő, és könyörületes. Az ilyen bölcsesség sok jó „gyümölcsöt” terem, azonkívül igazságos, őszinte, és nem részrehajló. Akik békességet teremtenek, békességben vetnek el olyan magokat, amelyekből idővel az igazságosság „gyümölcse” terem — azaz olyan dolgok, amelyek Isten számára kedvesek. Miért harcoltok, vitatkoztok és veszekedtek egymással? Mert folyton önző kívánságok dúlnak a szívetekben! Nagyon kívántok megszerezni bizonyos dolgokat, de nem kapjátok meg. Ezért gyilkoltok, irigykedtek, és mégsem tudjátok megszerezni, amit annyira akartok. Veszekedtek és harcoltok, mégsem kapjátok meg, mert nem kéritek. Vagy, ha kéritek is, akkor sem kapjátok meg, mert nem a helyes indítékkal kéritek, hiszen önző módon a saját kívánságaitokat akarjátok kiszolgálni vele. Olyanok vagytok Isten iránt, mint a férjéhez hűtlen, házasságtörő asszony! Hát nem tudjátok, hogy a világot szeretni annyi, mint Istent gyűlölni?! Ha valaki a világ barátja akar lenni, Isten ellensége lesz. Vagy azt gondoljátok, az Írás csak üres beszéd, amikor azt mondja, hogy a Szent Szellem — akit Isten adott, hogy bennünk lakozzon — féltékeny és szenvedélyes szeretettel kíván bennünket, hogy kizárólagosan őhozzá tartozzunk? Isten azonban egyre nagyobb kegyelmet ad nekünk. Ezért mondja az Írás: „Isten ellenáll a büszkének, de kegyelmet ad az alázatosnak.” Adjátok hát oda magatokat Istennek, és engedelmeskedjetek neki! Ugyanakkor álljatok ellen a Sátánnak, és ő el fog futni tőletek! Jöjjetek közel Istenhez, és ő is közeledni fog hozzátok! Ti bűnösök, takarítsátok ki a bűnöket az életetekből! Tisztítsátok meg a szíveteket, és ne próbáljátok többé Istent is, meg a világot is követni! Ahogyan Istenhez közeledtek, szomorkodjatok, bánjátok meg a bűneiteket, és sírjatok! Nevetés helyett sírjatok, öröm helyett szomorkodjatok! Alázzátok meg magatokat Isten előtt, és ő majd felemel benneteket! Testvéreim, ne kritizáljátok egymást, mert aki testvérét vádolja, vagy elítéli, az a Törvényt kritizálja és ítéli el. Ha pedig a Törvényt elítéled, akkor már nem engedelmeskedsz neki, és bíróvá teszed magadat. Pedig csak egyetlen Törvényhozó és Bíró van: Isten! Ő az, aki meg tud menteni, vagy el tud pusztítani. De ki vagy te, hogy a másik ember felett bíráskodsz?! Vannak, akik azt mondják: „Ma, vagy holnap elmegyünk abba a városba. Ott maradunk egy évig, üzleteket kötünk, és sok pénzt keresünk.” Jól figyeljetek! Azt sem tudjátok, mit hoz a holnap! Hiszen egész életetek olyan, mint a pára, amely csak rövid ideig látszik, azután szétfoszlik. Ehelyett azt kellene mondanotok: „Ha az Úr akarja, és élünk, ezt meg ezt fogjuk tenni.” Ti pedig magabiztosak és büszkék vagytok — minden ilyen büszkeség gonosz dolog! Ha valaki tudja, hogy mi volna helyes, mégsem teszi meg, bűnt követ el. Gazdagok, figyeljetek rám! Már most kezdjetek sírni és jajgatni, mert nyomorúság következik rátok! Gazdagságotok elpusztul, pompás ruháitokat a moly rágja szét, aranyotok, ezüstötök mind az enyészeté lesz! Éppen ez lesz a bizonyíték ellenetek, sőt, ez a pusztulás elemészti még a testeteket is, mint a tűz! Képesek voltatok még az utolsó napokban is vagyont gyűjteni! Figyeljetek, ti gazdagok! A földjeiteken dolgozó aratómunkások béréből csalással elloptatok, s amit tőlük elvettetek, az vádol benneteket Isten előtt! A Seregek Ura pedig meghallotta a becsapott aratómunkások panaszos kiáltását. Gazdagok, ti bőségben és pazarlóan éltetek, s amit csak megkívántatok magatoknak, megszereztétek. Meghizlaltátok magatokat, mint az állatokat szokták a levágás napjára. Elítéltétek és meggyilkoltátok az ártatlan embereket, akik nem álltak ellen nektek. Testvéreim, az Úr vissza fog jönni, de addig várjatok türelmesen! Gondoljatok a földművesre, aki türelmesen várja, hogy szántóföldje gazdag termést hozzon! Várja, amíg az őszi és a tavaszi eső megöntözi a földjét. Ti is várjatok türelemmel! Erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr hamarosan visszajön! Többé ne panaszkodjatok egymásra, nehogy elítéljenek benneteket! Nézzétek, a Bíró már az ajtó előtt áll! Emlékezzetek a prófétákra, akik az Úr nevében szóltak! Kövessétek a példájukat: sok gonosz dolgot szenvedtek el, mégis türelmesek maradtak. Gondoljatok arra, hogy áldottnak mondjuk azokat, akik a szenvedésben kitartottak! Hallottatok Jóbról, aki türelmesen elviselte a szenvedést. Tudjátok, mennyire bőségesen megáldotta végül az Úr — így mutatta meg jóságát és irgalmát! Testvéreim, a legfontosabb, hogy ezentúl ne esküdjetek égre-földre, se semmi másra, amikor megígértek valamit! Amikor „igen”-t mondotok, az legyen valóban „igen”. Ha pedig „nem”-et, az legyen valóban „nem”, különben ítélet alá kerülhettek. Ha közületek valaki bajban van, imádkozzon! Ha örül, énekeljen, s dicsérje az Urat! Aki beteg, hívja magához a helyi gyülekezet vezetőit, azok pedig imádkozzanak érte és kenjék meg olajjal a beteget az Úr nevében! Mert a hitből való imádság hatására a beteg meg fog gyógyulni: az Úr helyreállítja az egészségét. Ha pedig a beteg valami bűnt követett el, az Úr megbocsát neki. Ezért valljátok be egymásnak a bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok, mert az igazságos ember erőteljes imádsága hatalmas dolgokra képes. Illés próféta is ugyanolyan ember volt, mint mi. Amikor teljes szívvel imádkozott, hogy ne legyen eső az országban, nem is esett három és fél évig. Amikor pedig újra imádkozott, az ég ismét esőt adott, és a föld is termést hozott. Testvéreim, előfordulhat, hogy közületek valaki letér az igaz útról. Ekkor valaki más segíthet neki, hogy visszataláljon Istenhez. Aki segít neki, tudja meg, hogy a haláltól menti meg annak a bűnösnek a lelkét, és sok bűnre bocsánatot szerez. Péter, Jézus Krisztus apostola üdvözletét küldi Isten kiválasztott népének, akik szétszóródva élnek Pontuszban, Galáciában, Kappadóciában, Kis-Ázsiában és Bitiniában. Az Atya-Isten már réges-régen elhatározta, hogy kiválaszt és szent népévé tesz benneteket a Szent Szellem által. Isten arra választott ki benneteket, hogy engedelmeskedjetek neki, és hogy megtisztítson titeket a Jézus Krisztus vére, vagyis áldozati halála által. Isten adjon nektek egyre több kegyelmet és békességet! Áldott legyen az Isten, Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült bennünket Jézus Krisztusnak a halálból való feltámasztása által. Ez pedig élő reménységet jelent a számunkra. Most tehát reménységgel várjuk, hogy megkapjuk örökségünket, amelyet semmi sem tehet tönkre, s amely soha meg nem fakul, és sohasem veszít az értékéből, mert a Mennyben őrzik a számunkra. Mindez a tiétek, akiket Isten hatalma védelmez a hitetek által, ameddig a teljes üdvösséget el nem éritek. Ez már el van készítve, hogy az idők végén mindenki számára lelepleződjön. Ezért tölt el benneteket nagy öröm — annak ellenére, hogy most még egy kis ideig különböző megpróbáltatások szomorúságot okoznak nektek. S hogy miért van ez így? Mert szükséges, hogy ezek a nehézségek próbára tegyék a hiteteket, vajon valódi-e. Az igazi hit ugyanis értékesebb a színtiszta aranynál. Az aranyat tűzzel tisztítják meg, mégsem marad meg örökké. Hitetek viszont, miután kipróbálták és valódinak bizonyult, dicséretet, elismerést és dicsőséget szerez nektek, amikor Jézus Krisztus megjelenik. Igaz, ti nem ismertétek Jézust személyesen, de mégis szeretitek őt. Bár most sem látjátok, mégis hisztek benne, és dicsőséges öröm tölt el benneteket, amelyet lehetetlen szavakkal kifejezni. Így éritek el a hitetek célját: a lelketek üdvösségét. Ezt az üdvösséget próbálták megérteni, ezt kutatták nagy szorgalommal a régi időkben a próféták is, akik Isten kegyelméről prófétáltak, amely most megérkezett hozzátok. Azt szerették volna tudni, hogy mikor és hogyan fog megtörténni az, amit Krisztus Szelleme mutatott nekik. A Szent Szellem a prófétákban élt, és előre megmutatta Krisztus szenvedéseit és az utána következő dicsőségét. Azt is megmagyarázta a prófétáknak, hogy a munkájukkal nem saját maguknak, hanem az utánuk következő nemzedékeknek szolgálnak. Ti vagytok ez a nemzedék, és a ti javatokra szolgál mindaz, amit a próféták mondtak! Ugyanerről beszéltek azok is, akik mostanában az örömhírt elvitték hozzátok. Isten azért küldte a Mennyből a Szent Szellemet, hogy segítsen nekik hirdetni az örömüzenetet, amelybe még az angyalok is vágyakozva szeretnének betekintést kapni! Ezért szedjétek rendbe a gondolataitokat, készüljetek fel, és legyetek józanok! Amikor Jézus Krisztus megjelenik, ő majd Isten kegyelmét hozza magával a számotokra. Ebben a kegyelemben reménykedjetek teljes erővel! Régebben, amikor még nem ismertétek Jézus Krisztust, a bennetek lévő gonosz kívánságok szerint éltetek. Most azonban Isten engedelmes gyermekei lettetek. Ezért ne éljetek tovább úgy, mint régen, hanem életetek minden területén szentek legyetek, mivel Isten is szent, aki elhívott benneteket! Mert ezt mondja Isten az Írásban: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!” Amikor imádkoztok, édesapátoknak hívjátok Istent! De tudjátok meg, hogy ő kivételezés nélkül és igazságosan fog ítélni mindenkit! Ezért Isten iránti tisztelettel és félelemmel éljetek, mint akik csak átutazóban vagytok a Földön! Tartsátok szem előtt, hogy régen számotokra nem volt az életnek igazi értelme. Ezt az életmódot az őseitek hagyományozták rátok, de Isten kiszabadított benneteket ebből a céltalan életből. Ez azonban nagyon sokba került! Nem arany- vagy ezüstpénzzel fizetett értetek, amely elveszti az értékét, hanem Krisztus vérével, amely mindennél értékesebb. Ez a vér olyan, mint a hibátlan áldozati bárány vére. Isten már a világ teremtése előtt kiválasztotta Krisztust, aki csak most, ezekben az utolsó napokban jelent meg értetek. Sőt, a halálból is feltámasztotta őt, és dicsőséget adott neki. Krisztus által hisztek és reménykedtek ti is Istenben. Mivel engedelmeskedtetek az igazságnak, ezzel megtisztítottátok lelketeket. Most tehát éljetek képmutatás nélkül, őszinte testvéri szeretetben! Isten szeretetével, tiszta szívvel, és teljes erőtökkel szeressétek egymást! Újjászülettetek, de az új életetek már nem halandó forrásból származik, mint a földi élet, hanem halhatatlanból. Ez a forrás pedig Isten beszéde, amely élő és örökké érvényes. Ahogyan az Írás mondja: „Minden ember olyan, mint a fű, és minden emberi dicsőség, mint a mező virága. Elszárad a fű, lehull a virág, de az Örökkévaló beszéde mindig érvényes marad.” Ezt a beszédet hallottátok ti is, amikor az örömüzenetet hirdették nektek. Most azért takarítsatok ki a lelketekből minden gonoszságot és képmutatást! Ne hazudjatok, ne csapjatok be senkit, ne irigykedjetek, és ne mondjatok rosszat senkiről! Olyanok vagytok, mint az újszülött csecsemők, tehát kívánjátok a tiszta szellemi „tejet”, vagyis Isten beszédét, amelynek segítségével felnövekedhettek egészen az üdvösség teljességéig. Hiszen már megtapasztaltátok az Úr jóságát! Az Úr Jézus az „Élő Kő”, akit az emberek visszautasítottak. Isten számára azonban nagyon értékes, mert őt választotta ki. Ezért jöjjetek Jézushoz! Hiszen ti is olyanok vagytok, mint az élő kövek, akikből a szellemi templom épül fel. Ebben a templomban ti vagytok a szent papok, akik a szellemi áldozatokat viszik Istennek. Ezeket Isten azért fogadja szívesen, mert Jézus Krisztus által hozzátok elé. Az Írás azt mondja: „Nézzétek, én választottam ki egy drága sarokkövet, és leteszem Sionban! Aki benne bízik, nem csalódik soha.” Ez a kő, vagyis Jézus értékes kincs a számotokra, akik hisztek benne. De a hitetlenekre ez vonatkozik: „Az a kő lett az épület sarokköve, amelyet az építők félredobtak.” Igen, a hitetleneknek Jézus „az a kő, amelyben az emberek megbotlanak, és a szikla, amely miatt elesnek.” Mivel nem akarnak engedelmeskedni Isten beszédének, kikerülhetetlenül megbotlanak benne és elesnek. Ti azonban kiválasztott nép vagytok, papok királysága és szent nemzet. Olyan nép, amely csak Isten tulajdona. Azért választott ki benneteket, hogy mindenkinek hirdessétek Isten nagy tetteit, és nyilvánvalóvá tegyétek az ő kiválóságát. Mert ő hívott ki bennünket a sötétségből a világosság csodálatos birodalmába, ahol ő maga is lakik. Ti a múltban nem tartoztatok Istenhez, most azonban Isten népévé lettetek. Régen nem ismertétek Isten kegyelmét, most pedig a kegyelmébe fogadott benneteket. Szeretett testvéreim, kérlek benneteket — mint akik csak átutazóban vagytok a földön, és a valódi otthonotok nem itt van — tartsátok magatokat távol a régi emberi természet kívánságaitól, amelyek arra törekednek, hogy uralomra jussanak fölöttetek! Itt körül vagytok véve olyanokkal, akik nem hisznek Istenben, és sokszor azzal vádolnak titeket, hogy gonosztevők vagytok. Tehát éljetek úgy, hogy mindenki lássa, milyen jó dolgokat tesztek, s hogy milyen jól és békességben éltek! Akkor még a hitetlenek is dicsőíteni fogják Istent a jó tetteitek miatt azon a napon, amikor ő eljön. Az Úr iránti tiszteletből engedelmeskedjetek mindenkinek, aki ezen a világon valamilyen hatalmat kapott! Engedelmeskedjetek a császárnak, akié a legfőbb hatalom, és azoknak a kisebb vezetőknek is, akiket a császár nevezett ki! Hiszen ők azért kapták a hatalmukat, hogy megbüntessék a gonosztevőket, és megjutalmazzák azokat, akik jót tesznek. Mert Isten azt akarja, hogy jó dolgokat tegyetek, és így némítsátok el a tudatlanok ostobaságait. Éljetek szabadságban, és legyetek Isten rabszolgái! De a szabadságotokkal ne éljetek vissza! Ne használjátok arra, hogy valami gonoszságot leplezzetek vele! Tiszteljetek minden embert! Isten családjában minden testvéreteket szeressétek! Méltó módon tiszteljétek Istent! A királyt is tiszteljétek! Rabszolgák, fogadjátok el uraitok hatalmát, engedelmeskedjetek nekik, és tiszteljétek őket, de ne csak azokat, akik jók és emberségesek, hanem azokat is, akik igazságtalanok! Dicséretre méltó és jó dolog, ha valakinek istenfélő magatartása miatt kell igazságtalanul szenvednie. Ha viszont azért szenved, mert vétkezett, akkor nem nagy dicsőség, ha megérdemelt büntetését türelmesen elviseli. Ellenben ha jót tesztek, és amiatt kell szenvednetek, ezt pedig türelmesen viselitek, az tetszik Istennek! Hiszen éppen erre hívott el benneteket! Gondoljátok meg, hogy Krisztus is szenvedett értünk! Ezzel példát adott nekünk, hogy ebben is kövessük. Ahogyan az Írás mondja: „Ő nem követett el semmi bűnt, és soha semmi gonoszságot nem mondott.” Mikor szidalmazták és gyalázták, Jézus ezt nem viszonozta. Mikor bántották és verték, nem fenyegetőzött, hanem teljesen rábízta magát az igazságosan ítélő Istenre. Krisztus a mi bűneinket magára vette, sőt, a saját testében felvitte a keresztfára, amikor megölték. Azért tette ezt, hogy mi is meghaljunk a bűn számára, viszont Isten mértéke szerint helyesen éljünk. Krisztus sebei által gyógyultatok meg a betegségeitekből. Olyanok voltatok, mint a nyájtól elkószált és eltévedt juhok. De most visszatértetek a Pásztorhoz: ő vigyáz a lelketekre, védelmez és őriz benneteket. Ehhez hasonlóan ti, asszonyok is fogadjátok el a férjetek fennhatóságát, és engedelmeskedjetek nekik! Így még azokat a férjeket is megnyerhetitek Isten számára, akik Isten beszédének nem akarnak engedelmeskedni. Nem kell semmit sem mondanotok: az fogja meggyőzni a férjeteket, ha látja, milyen tiszta és istenfélő életet éltek. Ne a hajfonatokkal, arany ékszerekkel, vagy drága ruhákkal akarjatok külsőleg szépnek látszani! A szépségetek belülről, a szívetekből sugározzon, kedves és nyugodt szellemetekből, mert ez a szépség örökkévaló, és ez az, amit Isten igazán értékel. Ez tette széppé a régi idők szent asszonyait. Ők is Istenben reménykedtek, és engedelmeskedtek a férjüknek. Ilyen asszony volt Sára is, aki engedelmeskedett a férjének, Ábrahámnak, és urának hívta őt. Ti is Sára példáját követitek, ha azt teszitek, ami helyes, és nem féltek semmitől. Ugyanígy, férjek, ti is megértően bánjatok a feleségetekkel! Úgy tiszteljétek őket, mint a gyengébbeket illik! De tiszteljétek őket úgy is, mint akikkel együtt kaptátok az örök élet kegyelmét! Így bánjatok velük! Ellenkező esetben hiába imádkoztok, nem lesz semmi eredménye! Végül pedig, éljetek egyetértésben és harmóniában! Ugyanaz a gondolkodásmód és törekvés legyen bennetek! Igyekezzetek egymást megérteni! Szeressétek egymást, mint igazi, jó testvérek! Legyetek együtt érzők és alázatosak! Sohase bánjatok rosszul azzal, aki veletek rosszul bánik, se ne mondjatok rosszat annak, aki nektek rosszat mond! Ellenkezőleg: áldással viszonozzátok a rosszat! Hiszen Isten erre hívott el benneteket, és így kapjátok meg áldását. Ahogyan az Írás mondja: „Aki szereti az életét, és jó napokat akar látni, az ne mondjon semmi gonoszságot, se ne hazudjon! Forduljon el a gonosztól, és tegyen jót, keresse a békességet és őrizze meg! Mert az Úr figyel az igaz emberekre, és meghallgatja imádságukat, de szembeszáll azokkal, akik gonoszságot művelnek.” Ugyan ki bánt benneteket, ha igazán a jóra törekedtek? Ha viszont jót tesztek, és mégis szenvednetek kell, akkor is örüljetek! Tehát „ne féljetek tőlük, és ne hagyjátok magatokat megijeszteni!” Szívetekben Krisztust tiszteljétek, mint Uratokat! Mindig legyetek készek, hogy meg tudjatok felelni azoknak, akik azt kérdezik, miben reménykedtek! De szelíden és tisztelettel válaszoljatok nekik! Legyen tiszta a lelkiismeretetek! Így azok, akik Krisztus követése miatt kritizálnak benneteket, szégyent fognak vallani. Lehet, hogy jót tesztek, és igazságosan éltek, mégis szenvednetek kell. Ha Istennek ez az akarata, ez még mindig sokkal jobb, mintha valami rosszat tesztek, és amiatt szenvedtek. Hiszen maga Krisztus is meghalt egyszer a bűnök miatt. Az Ártatlan halt meg a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen benneteket. Az emberi testben meghalt, de a Szent Szellem erejében feltámadt. Krisztus a Szent Szellem erejével elment azokhoz a szellemekhez, akik a „börtönben” raboskodtak, és beszélt hozzájuk. Ők azok, akik engedetlenek voltak Nóé idejében, pedig Isten türelmesen várt rájuk, amíg Nóé a Bárkát építette. Ebben a Bárkában csak kevesen, mindössze nyolcan menekültek meg az Özönvízből és a víz által. A mostani bemerítkezés annak az Özönvíznek a jelképe, mert hasonlóképpen megment benneteket. De nem azzal, hogy testetekről a piszkot lemossa, hanem azáltal, hogy Istentől tiszta lelkiismeretet kaptok. Ez pedig azért lehetséges, mert Jézus Krisztus feltámadt a halálból, felment a Mennybe, és Isten jobb oldalán leült. Minden angyal, minden hatalmasság és minden erő felett már ő uralkodik. Krisztus is szenvedett, amikor ebben a testben élt, ezért erősítsétek meg magatokat, és fegyverkezzetek fel a Krisztuséhoz hasonló gondolkodással! Mert aki testi szenvedést visel el, az eltávolodik a bűntől, hogy földi életének hátralevő idejét ne emberi vágyak, hanem Isten akaratának teljesítésére szánja. Hiszen éppen elég időt pocsékoltatok már el olyan dolgokkal, amelyeket a hitetlenek szoktak tenni. Szexuális bűnökben éltetek, szenvedélyeiteket követtétek, részegeskedtetek, vad mulatságokba jártatok, és utálatos bálványokat imádtatok. Most azonban a hitetlenek értetlenkedve nézik, hogy már nem folytatjátok velük együtt ezt a romlott és vad életmódot, és emiatt szidalmaznak benneteket. Egyszer azonban felelniük kell annak, aki készen áll, hogy minden embert megítéljen: élőket és holtakat egyaránt. Mert az örömüzenetet még azoknak is hirdették, akik már régen meghaltak, hogy szellemben élhessenek, ahogyan Isten is él. Ezeket a régi embereket is meg fogja Isten ítélni annak megfelelően, amit életükben tettek, akárcsak a többieket. Közeledik már az idő, amikor minden a csúcspontjára ér és befejeződik. Ennek megfelelően legyetek józanok, éberek és mértékletesek, hogy imádkozni tudjatok! Az a legfontosabb, hogy ápoljátok és őrizzétek meg az egymás iránti isteni szeretetet, mert ez a szeretet készségessé tesz titeket arra, hogy megbocsássatok egymásnak. Gyakoroljátok a vendéglátást, de panaszkodás nélkül! Mindegyikőtök kapott valamilyen szellemi ajándékot Istentől. Ezzel az ajándékkal szolgáljátok egymást, mint hűséges szolgák, akik Isten sokféle kegyelmével jól gazdálkodnak! Aki beszél, Isten szavait mondja, aki pedig szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet Isten ad, hogy ezáltal mindig Istené legyen a dicsőség Jézus Krisztus által! Mert övé a dicsőség és a hatalom örökké. Ámen! Kedves barátaim, ne érjenek benneteket meglepetésként ezek a mostani szenvedések, amelyek próbára teszik a hitetek valódi voltát. Ne gondoljátok, hogy valami szokatlan dolog történik veletek! Inkább örüljetek, hogy részt vehettek Krisztus szenvedéseiben, s akkor majd teljes szívvel örülhettek akkor is, amikor dicsősége megjelenik. Ha azért szidalmaznak benneteket, mert Krisztust követitek, akkor boldogok és áldottak vagytok, mert Isten Szelleme, a Dicsőség Szelleme megnyugszik rajtatok. Közületek senki se szenvedjen amiatt, hogy gyilkolt, lopott, bűnt követett el, vagy más dolgába avatkozott. Ha viszont azért kell szenvednie, mert Krisztus követője, akkor ezt ne szégyellje, hanem ellenkezőleg: szerezzen dicsőséget Istennek azzal, ahogyan Krisztus nevét viseli! Mert itt az ideje, hogy az Isten családján kezdve elinduljon az ítélet. Ha pedig velünk kezdődik, mi lesz a vége azok számára, akik nem engedelmeskednek az Istentől származó örömhírnek? „Ha még az igaz is alig menekül meg, mi lesz az istentelenek és a bűnösök sorsa?” Ezért, akik Isten akarata szerint kell elviseljék a szenvedést, bízzák rá magukat hűséges Teremtőjükre, és továbbra is tegyék azt, ami jó és helyes! Most pedig a köztetek lévő gyülekezeti vezetőknek szeretnék tanácsokat adni. Magam is ilyen vezető — és így a társatok is vagyok. Láttam Krisztus szenvedéseit, és veletek együtt fogok részt venni a dicsőségben, amely majd mindenki számára látható lesz. Kérlek benneteket, legyetek olyanok, mint a jó pásztor: viseljetek gondot azokra, akikért felelősek vagytok — de ne kényszerből, hanem önként, mert ez Isten akarata! Olyanok ők, mint Isten nyája. Ne a pénz utáni kívánságtól hajtva végezzétek a munkátokat, hanem készségesen! Ne zsarnokoskodjatok a rátok bízottakon, hanem mutassatok nekik példát! Amikor majd Jézus, a Főpásztor megjelenik, dicsőséges koszorút kaptok, amely soha nem veszti el a szépségét. Fiatalok, ti is ugyanígy engedelmeskedjetek a gyülekezet vezetőinek! Mindannyian legyetek alázatosak egymás iránt, mert: „Isten ellenáll a büszkéknek, de kegyelmesen bánik az alázatosakkal.” Alázzátok meg magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy amikor eljön az ideje, ő felemeljen benneteket! Minden gondotokat bízzátok rá, mert ő gondot visel rátok! Legyetek józanok, kiegyensúlyozottak, és vigyázzatok, mert ellenségetek, a Sátán, kerülget benneteket. Úgy járkál körbe-körbe, mint az ordító, éhes oroszlán, keresve, kit nyelhet el. Szilárd hittel álljatok meg vele szemben, hiszen tudjátok, hogy ehhez hasonló szenvedést állnak ki testvéreitek is mindenhol az egész világon. Igen, szenvedni fogtok egy kis ideig, de utána Isten maga fog helyreállítani, megerősíteni benneteket, mert ő a forrása minden kegyelemnek, és arra hívott el benneteket, hogy örökké tartó dicsőségében részesüljetek a Krisztussal való egységben. Övé a hatalom mindörökké! Ámen! Ezt a rövid levelet Szilvánusz segítségével írtam, aki hűséges testvérünk Krisztusban. Röviden írtam nektek, bátorításul és megerősítésül, hogy lássátok: ez az Isten igazi kegyelme! Tehát maradjatok is meg ebben mozdíthatatlanul! Üdvözöl benneteket a Babilonban lévő helyi gyülekezet, amelyet Isten ugyanúgy kiválasztott, mint benneteket. Üdvözletét küldi nektek Márk, aki Krisztusban a fiam. Köszöntsétek egymást a szeretet csókjával! Békesség mindnyájatoknak, akik Krisztusban vagytok! Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, üdvözletét küldi mindazoknak, akik velünk együtt ugyanazt a drága hitet kapták Istenünk és Üdvözítőnk, az igazságos Jézus Krisztus által. Mind több és több kegyelem és békesség töltsön be titeket azáltal, hogy Istent és Urunkat, Jézust, személyesen és egyre mélyebben megismeritek. Az ő isteni hatalma mindennel megajándékozott bennünket, ami ahhoz szükséges, hogy Isten tetszésére és dicsőségére éljünk — azon keresztül ajándékozott meg, hogy egyre jobban és bensőségesebben megismerjük őt, aki a saját dicsőségébe hív bennünket. Egyúttal igen nagy és értékes ígéreteket is adott nekünk, amelyek megragadása által kimenekülhetünk a jelen világ romlottságából, és részesülhetünk az isteni természetben. A világ romlottságának gyökere pedig az olyan kívánság, amely gonosz dolgokra irányul. Ezért hát ti is teljes erővel törekedjetek arra, hogy a hiteteket egészítsétek ki elsőként jósággal és tisztességgel, azután a tisztességet helyes ismeretekkel és tudással, továbbá mértékletességgel, állhatatossággal és türelemmel, majd istenfélő magatartással, s azonfelül a testvéreitek iránti kedvességgel és jóindulattal, végül az isteni szeretettel is. Ha mindezek megvannak, és egyre erősödnek bennetek, akkor Urunk, Jézus Krisztus mélyebb megismerése egyúttal tevékeny és eredményes életre is elvezet majd benneteket, amely jó gyümölcsöket fog teremni. Akiből viszont hiányoznak ezek a tulajdonságok, az szellemileg vak vagy rövidlátó, mert elfelejtette, hogy a régebben elkövetett bűneitől Isten megtisztította. Ezért, testvéreim, még inkább törekedjetek arra, hogy megerősítsétek: Isten elhívott és kiválasztott benneteket. Ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani, vagy elesni soha, és nagyszerű fogadtatásban lesz részetek Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus örökké tartó Királyságában. Ti ugyan jól tudjátok ezeket a dolgokat, és kitartóan ragaszkodtok az igazsághoz, amelyet elfogadtatok, mégis szeretnék segíteni nektek, hogy soha ne feledkezzetek meg ezekről. Hasznosnak tartom, hogy amíg ebben a földi testben élek, emlékeztesselek benneteket. Ugyanis tudom, hogy hamarosan el kell hagynom ezt a világot, amint azt Urunk, Jézus Krisztus kijelentette nekem. Ezért minden igyekezetemmel azon leszek, hogy segítsek nektek emlékezni ezekre, még az elköltözésem után is. Beszéltünk nektek arról, hogy Urunk, Jézus Krisztus nagy hatalommal fog visszajönni. De nem ravaszul kitalált történeteket meséltünk el nektek, hiszen mi a saját szemünkkel láttuk Jézus fenséges nagyságát! [17-18] Ott voltunk Jézussal együtt a szent hegyen, amikor az Atya-Isten abban a dicsőségben és tisztességben részesítette, hogy a Felséges Dicsőség hangja szólt hozzá: „Ez az én Fiam, akit nagyon szeretek, és akiben gyönyörködöm!” Mi hallottuk ezt a Mennyből jövő hangot! *** Ezért teljesen megbízhatónak tartjuk a próféták üzenetét. Jól teszitek hát, ha hallgattok a prófétákra, mert a szavuk olyan, mint a fény a sötétségben. Figyeljetek is rá, amíg eljön a hajnal, és a hajnalcsillag felkel a szívetekben! Mindenekelőtt meg kell értenetek, hogy az Írásban található próféciák közül egyetlen egyet sem lehet önkényesen értelmezni és magyarázni. Ugyanis a próféciák sohasem ember akaratából keletkeztek, hanem úgy, hogy a Szent Szellem indított bizonyos embereket arra, hogy az Isten üzenetét mondják! Isten népe között voltak azonban hamis próféták is. Ehhez hasonlóan közöttetek is feltűnnek majd hamis tanítók, akik észrevétlenül ártalmas és hamis tanításokat csempésznek majd be a gyülekezetekbe. Egészen addig elmennek, hogy megtagadják Jézust, a Mestert, aki pedig megmentette őket — ezzel pedig hirtelen és gyors pusztulást hoznak magukra. Sokan követik majd őket az erkölcstelen életmódjukban. A kívülállók pedig miattuk fogják rossz hírét terjeszteni az igaz Út követőinek. Ezek a haszonleső és kapzsi hamis tanítók mindenféle kitalált történetekkel akarnak kihasználni benneteket. Azonban Isten már régóta ítéletet hirdetett felettük, és biztos pusztulás vár rájuk. Amikor az angyalok követtek el bűnt, Isten őket sem kímélte, hanem az alvilág sötét mélyére zárva őrzi őket az ítélet napjáig. Nem kímélte meg azt a régi világot sem, hanem elpusztította az Özönvízzel. Csak Nóét mentette meg, aki Isten igazságos ítéletét hirdette. Az Özönvízből csak Nóé menekült meg nyolcadmagával! Hasonlóképpen pusztulásra ítélte Isten Sodomát és Gomorát. Megégette azokat, hogy csak hamu maradt belőlük. Példájuk figyelmeztetésül szolgál az istentelen embereknek, hogy lássák, mi vár rájuk. [7-8] Ugyanakkor Isten kimentette Sodomából Lótot, akit elfogadott. Lót istenfélő és igaz ember volt, és szenvedett a körülötte élő istentelenek gonoszsága miatt. Nap mint nap látta és hallotta, milyen gonosz dolgokat művelnek a többiek, és ez gyötrelmet okozott igaz lelkének. *** Mindebből láthatjátok, hogy az Úr ki tudja menteni a megpróbáltatásokból azokat, akik őt szolgálják. Ugyanakkor fogva tartja a gonoszokat az Ítélet Napjáig, amikor majd megkapják a büntetésüket. Különösen pedig azokat, akik bűnös emberi természetük romlott kívánságai szerint élnek, és semmibe veszik Isten fennhatóságát. Ilyenek ezek a hamis tanítók is: vakmerők, elbizakodottak, és a saját fejük után mennek. Még attól sem riadnak vissza, hogy a dicsőséges lényeket gyalázzák, akiket még az angyalok sem vádolnak, vagy szidalmaznak az Úr előtt, pedig az angyalok sokkal erősebbek és hatalmasabbak! Ezek a hamis tanítók mégis gyalázzák azokat a lényeket, akiket nem is ismernek! Úgy viselkednek, mint értelmetlen vadállatok, amelyek gondolkodás nélkül követik ösztöneiket, és csak arra valók, hogy megfogják és levágják őket. Bizony, ezek a hamis tanítók is hasonló módon fognak elpusztulni! Most sokan szenvednek miattuk, de egyszer majd ők is szenvedni fognak! Ez lesz a büntetésük mindazért, amit tettek. Ugyanis ők élvezik, ha mindenki szeme láttára gonoszságot követhetnek el. Olyanok, mint a szennyfolt a tiszta ruhán! Szégyent hoznak rátok, amikor együtt esztek velük. Ha ránéznek egy asszonyra, máris megkívánják, és azon jár az eszük, hogyan követhetnének el házasságtörést vele. Folytonosan vétkeznek, és a bizonytalankodó embereket is bűnre csábítják. Szívüket hozzászoktatták a kapzsisághoz, és átok ül rajtuk. Ezek a hamis tanítók letértek az egyenes útról, és eltévedtek. Úgy jártak, mint Bálám próféta, Beór fia, aki szerette volna megkapni az istentelenségért felajánlott bért, de lelepleződött a törvényszegése! Egy beszédre képtelen szamár szólt hozzá emberi szóval, hogy megakadályozza a próféta esztelenségét. Ezek a hamis tanítók olyanok, mint a kiszáradt források vagy a felhők, amelyeket vihar kerget — a legsűrűbb sötétség vár rájuk. Olyan dolgokkal dicsekednek, amelyeknek semmi értelme sincs. Kihasználva az emberek gonosz kívánságait rossz útra vezetik azokat, akik csak nemrég távolodtak el a bűnben élőktől. Szabadságot ígérnek nekik, holott ők maguk is a romlottság rabszolgái. Ugyanis, ha valaki alulmarad a bűnnel szemben, rabszolgája lesz annak. Ha valaki egyszer már megismerte Urunkat és Megmentőnket, Jézus Krisztust, és kimenekült a világ romlottságából, azután ismét belekeveredik ugyanazokba a gonosz dolgokba, és megint a régi bűnei uralkodnak rajta, akkor még mélyebbre süllyed, mint ahonnan indult. Bizony, jobb lett volna az ilyennek, ha meg sem ismeri az igazság útját! Valóban, ez jobb lett volna, mint megismerni az igaz utat, és azután elfordulni a szent tanítástól, amelyet kapott. Valóban illienek rájuk a mondások: „Visszatér a kutya ahhoz, amit kihányt” és „A megfürdetett disznó újra sárban hempereg.” Szeretteim, ez már a második levelem, amelyet nektek írok. Mindkettővel az a célom, hogy emlékeztesselek titeket ezekre a dolgokra, és hogy ébren tartsam bennetek a józan gondolkodást. Emlékezzetek arra, amit régen a szent próféták mondtak! Jusson eszetekbe Urunk és Megváltónk parancsa, amelyet apostolaitok közvetítettek nektek! Mindenekelőtt értsétek meg, hogy az utolsó napokban olyan gúnyolódók lépnek majd színre, akik csak a saját emberi kívánságaikat követik, és mindenből gúnyt űznek! Azt mondják: „Jézus megígérte, hogy vissza fog jönni, igaz? De hol késik? Mióta őseink meghaltak, semmi sem változott! Minden ugyanúgy megy tovább, mint a világ teremtése óta.” Ezek a gúnyolódók szándékosan nem akarnak emlékezni arra, hogy Isten a szava által teremtette az eget és a földet réges-régen, majd a szárazföldet a víz által formálta ki, és a vízből hozta elő. Azután Isten ugyancsak vízzel borította és pusztította el azt a régi világot. A mostani eget és földet is ugyanez az isteni szó őrzi meg addig, amíg egy napon majd tűzben fog elpusztulni. Ez ugyanakkor fog megtörténni, amikor az istentelen embereket Isten megítéli és elpusztítja. Csak azt az egyet ne felejtsétek el, szeretett testvéreim, hogy az Úrnál egy nap annyi, mint ezer év, és ezer év, mint egy nap! Az Úr sohasem késik el ígérete teljesítésével, bár vannak, akik ezt gondolják. Nem várakoztat bennünket, hanem ő vár ránk türelmesen, hiszen nem akarja, hogy akár csak egyetlen ember is elvesszen. Ellenkezőleg, azt kívánja, hogy mindenki megváltoztassa gondolkozását és hozzá forduljon. Bizony, eljön az Úr Napja, de úgy fog megérkezni, mint a tolvaj! Akkor az ég recsegve-ropogva eltűnik, az elemek elégnek a tűzben, a föld pedig megég mindazzal együtt, amit az emberek hoztak létre. Ha pedig mindezek így el fognak pusztulni, gondoljátok meg, hogyan éljetek! Szánjátok oda magatokat Istennek, szent és istenfélő életre! Várva várjátok, sőt siettessétek Isten Napjának eljövetelét! Azon a Napon tűzben pusztul el az ég, és az elemek szétolvadnak a hőségben. Isten ígérete szerint azonban Új Eget és Új Földet várunk, ahol igazságosság fog uralkodni. Szeretett testvéreim, mivel vágyva várjátok mindezt, teljes erővel azon igyekezzetek, hogy tisztán, bűntelenül és békességben találjon benneteket az Úr! Urunk most még türelmesen vár. Értsétek meg, hogy ez sokak számára a megmenekülés lehetőségét jelenti! Ugyanerről írt nektek szeretett testvérünk, Pál is, Istentől kapott bölcsességgel. Ő minden levelében szokott írni ezekről a dolgokról. A leveleiben akadnak nehezen érthető részek, amelyeket egyes tudatlan és bizonytalan emberek félremagyaráznak és kiforgatnak. De nemcsak Pál leveleit, hanem az Írások egyéb részeit is kiforgatják eredeti értelmükből, és ezzel a saját pusztulásukat okozzák. Szeretett testvéreim, ti azonban mindezeket már előre tudjátok. Vigyázzatok tehát, s ne hagyjátok, hogy ezek az elvetemült emberek félrevezessenek benneteket! Ne engedjétek a szilárd meggyőződéseteket megingatni! Inkább erősödjetek meg Jézus Krisztus kegyelmében! Ő Urunk és Megmentőnk — igyekezzetek tehát minél mélyebben megismerni őt! Övé legyen a dicsőség most és örökké! Ámen! Arról írunk nektek, aki már a világ kezdete előtt létezett, az Igéről, aki maga az Élet. Arról, akit magunk hallottunk, saját szemünkkel láttunk, egészen közelről figyeltünk, sőt, kezünkkel érintettünk. Ő, aki az Élet, nyilvánvaló lett — mi láttuk őt, tanúskodunk róla, és hirdetjük nektek az Örök Életet, aki öröktől fogva az Atya-Istennel volt, most azonban látható módon megjelent nekünk. Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy titeket is bevonjunk abba a szeretet-közösségbe amelyben az Atyával és a Fiával, Jézus Krisztussal élünk. Azért írunk most nektek erről, hogy ti is együtt örüljetek velünk. Az üzenet, amelyet Jézus Krisztustól hallottunk, és amelyet most nektek hirdetünk, így szól: Isten világosság, és benne nincs semmi sötétség. Ezért, ha azt mondjuk, hogy közösségben vagyunk Istennel, de továbbra is a sötétségben élünk, akkor hazudunk, és nem követjük az igazságot. Ha pedig valóban abban a világosságban élünk, amelyben maga Isten is él, akkor közösségben vagyunk egymással. Akkor Jézusnak, Isten Fiának a vére — vagyis áldozati halála — megtisztít, és tisztán tart bennünket minden bűntől. Ha nem akarjuk elismerni, hogy bűnösök vagyunk, akkor csak magunkat csapjuk be, és nincs bennünk igazság. Ha viszont beismerjük bűneinket, akkor megtapasztaljuk, hogy Isten hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket, és teljesen megtisztít minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem követtünk el semmi bűnt, akkor valójában azt állítjuk, hogy Isten hazudik, és üzenetének nincs helye a szívünkben. Kedves gyermekeim, azért írtam ezt nektek, hogy ne vétkezzetek. De ha valaki mégis elkövet valamilyen bűnt, akkor van, aki segít nekünk, és szót emel az érdekünkben az Atya-Istennél: az igazságos Jézus Krisztus! Ő maga volt az áldozat a bűneinkért — de nemcsak a mi bűneinkért, hanem minden ember összes bűnéért is. Ha engedelmeskedünk annak, amit Isten mondott nekünk, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valóban megismertük őt. Aki azt mondja: „ismerem Istent”, de nem engedelmeskedik Isten szavának, az hazudik, és az igazságnak nincs helye a szívében. Aki viszont engedelmeskedik Isten szavának, abban az emberben Isten szeretete elérte a célját. Aki azt mondja, hogy Istenben él, annak úgy kell élnie, ahogyan Jézus élt. Szeretteim, amit nektek írok, az egyáltalán nem új dolog, hanem ugyanaz a régi parancs, amelyet még kezdetben kaptatok. Ez az a tanítás, amelyet már hallottatok, mégis újra mondom nektek, mintha új parancs lenne. Ez az igazság megmutatkozott Jézus életében, és érvényes a ti életetekben is, mert múlik a sötétség, és már ragyog az igazi világosság. Aki azt mondja, hogy a világosságban él, mégis gyűlöli a testvérét, az valójában még mindig a sötétségben van. Aki Isten szeretetével szereti a testvérét, az megmarad a világosságban, és semmi sincs benne, amin mások megütközhetnek. De aki gyűlöli a testvérét, az a sötétségben van, és nem tudja, hová megy, mert a sötétség megvakította. Azért írok nektek, kedves gyermekeim, mert Jézus Krisztusért Isten megbocsátotta bűneiteket. Azért írok nektek, apák, mert ti már megismertétek őt, aki öröktől fogva él. Azért írok nektek, fiatalok, mert legyőztétek a Gonoszt. Azért írok nektek, gyermekek, mert megismertétek az Atya-Istent. Azért írok nektek, apák, mert megismertétek őt, aki kezdettől fogva él. Azért írok nektek, fiatalok, mert erősek vagytok, mert Isten beszéde bennetek él, és legyőztétek a Gonoszt. Ne szeressétek ezt a világot, se a világ dolgait! Aki ezt a világot szereti, az nem szereti az Atya-Istent. Ezek azok a dolgok, amelyek a világban vannak: a régi emberi természet vágyai, a szem kívánságai és az élet kérkedése. Mindezek nem az Atya-Istentől, hanem a világból származnak. Ez a mostani világ azonban elmúlik, és vele együtt az is, amit a hitetlenek kívánnak. Aki ellenben Isten akaratát viszi véghez, az örökké él. Gyermekeim, elérkezett az utolsó óra. Ahogyan már hallottatok róla, Krisztus Ellensége el fog jönni. Valóban, Krisztusnak sok ellensége már itt is van, ebből is láthatjuk, hogy csakugyan az utolsó órában élünk. Krisztusnak ezek az ellenségei egy ideig közöttünk voltak, azután elhagytak bennünket. Közöttünk voltak, de valójában sohasem tartoztak közénk, hiszen máskülönben nem hagytak volna el minket. Mivel azonban elmentek, nyilvánvaló, hogy valójában sohasem tartoztak közénk. Gyermekeim, ti mindannyian különleges ajándékot kaptatok Istentől, ezért ismeritek az igazságot. Nem azért írtam nektek ezeket, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem éppen azért, mert ismeritek. Azért írtam, mert tudjátok, hogy az igazságból nem származik hazugság. Mi a legnagyobb hazugság? Az, ha valaki azt állítja, hogy Jézus nem a Messiás. Aki ezt mondja, az Krisztus ellensége, mert nem akarja elismerni az Atya-Isten és a Fiú hatalmát. Aki nem hisz a Fiúban, az nem ismeri az Atyát sem. Aki azonban elismeri a Fiú hatalmát, az elismeri az Atyát is. Kövessétek továbbra is azt a tanítást, amelyet kezdettől fogva hallottatok! Ha ez bennetek marad, akkor ti is közösségben maradtok a Fiúval és az Atyával. Mert ez az, amit ő nekünk megígért: az örök élet. Mindezt azért írom nektek, mert vannak, akik megpróbálnak rossz útra téríteni és becsapni titeket. Ti azonban különleges ajándékot kaptatok Istentől, amely most is bennetek van, ezért nincs szükségetek más tanítóra. Az ő ajándéka megtanít benneteket mindenre, és amit mond, az mind igaz, mert benne nincs semmi hazugság. Tehát ahogy ő tanított benneteket, úgy éljetek Krisztusban továbbra is! Drága gyermekeim, éljetek továbbra is Krisztusban! Ha megmaradunk benne, akkor nem kell félnünk azon a napon sem, amikor ő majd megjelenik. Bízhatunk benne, hogy nem fogunk szégyent vallani előtte. Tudjuk, hogy Krisztus igazságos. Ugyanígy biztosak lehettek abban is, hogy mindazok, akik igazságosan élnek, Isten gyermekei. Gondoljátok csak meg: az Atya annyira szeret minket, hogy Isten gyermekeinek neveznek bennünket! De nemcsak így hívnak, hanem valóban azok is vagyunk! A hitetlenek nem értik, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, mert nem ismerték meg Istent. Kedveseim, igaz, hogy most Isten gyermekei vagyunk, de még nem tudjuk, hogy majd mivé leszünk. Csak azt tudjuk, hogy amikor Krisztus visszajön, mi is hozzá hasonlóvá válunk, hiszen meg fogjuk látni őt teljes valójában! Mindenki, aki abban reménykedik, hogy meglátja őt, tisztán tartja magát a bűntől, ahogyan Krisztus maga is tiszta. Aki bűnt követ el, az Isten törvénye ellen vétkezik, mert a bűn nem más, mint az Isten törvényével szembeni engedetlenség. Tudjátok, hogy Krisztus azért lett emberré, hogy a bűnt félretegye az útból, és benne egyáltalán nincs bűn. Aki Jézus Krisztusban él, és benne is marad, az nem fog továbbra is bűnben élni. Ha valaki folyamatosan bűnben él, az valójában nem is látta meg Jézust, sem nem ismerte meg őt igazán. Kedves gyermekeim, nehogy valaki becsapjon benneteket! Aki Istennek tetsző életet él, az maga is igazságos és jó, amint Krisztus is igazságos és jó. Aki ellenben bűnben él, az a Sátánhoz tartozik. A Sátán ugyanis kezdettől fogva állandóan vétkezik. Isten Fia azonban éppen azért jött le a Földre, hogy lerombolja és megsemmisítse mindazt, amit a Sátán épít. Aki Isten gyermeke lett, az nem marad továbbra is a bűnben. Miért? Mert új életet kapott Istentől, amely állandóan benne marad. Isten gyermeke nem maradhat a bűnben, hiszen az ilyen ember Istentől született. Az, hogy ki az Isten gyermeke, és ki tartozik a Sátánhoz, ebből látszik meg: aki nem Istennek tetsző életet él, az nem Isten gyermeke. Ugyanígy, aki nem szereti a testvérét, az sem Isten gyermeke. A régi parancs — amelyet jól ismertek — az, hogy Isten szeretetével kell szeretnünk egymást. Ne legyünk olyanok, mint Kain, aki a Gonoszhoz tartozott, és meggyilkolta a testvérét. Miért ölte meg? Mert Kain gonosz dolgokat tett, a testvére pedig Istennek tetsző dolgokat. Testvéreim, ne csodálkozzatok, ha gyűlölnek benneteket azok, akik nem hisznek Istenben! Mi átmentünk a halálból az életre. Honnan tudjuk ezt? Onnan, hogy Isten szeretetével szeretjük a testvéreinket. Aki ugyanis nem szereti a testvérét, azon még mindig a halál uralkodik. Aki pedig gyűlöli a testvérét, az valójában gyilkos, és jól tudjátok, hogy egyetlen gyilkosnak sem lehet örök élete. Abból értettük meg, hogy valójában mit jelent Isten irántunk való szeretete, hogy Krisztus a saját életét áldozatul adta értünk. Ezért mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a testvéreinkért. Tegyük fel például, hogy van egy gazdag hívő, akinek mindene megvan, és látja a testvérét, aki szegény, mégsem segít rajta. Mit gondoltok, Isten szeretete megmaradhat az ilyen gazdag testvérben? Bizony, nem! Kedves gyermekeim, ne szóval szeressük egymást! Az isteni szeretet abban mutatkozik meg, amit teszünk. [19-20] Így lehetünk biztosak abban, hogy az igazsághoz tartozunk. Így nyugtathatjuk meg a szívünket Isten előtt még akkor is, ha vádol bennünket a lelkiismeretünk, hiszen Isten sokkal hatalmasabb, mint a lelkiismeretünk, és mindent jól lát. *** Kedveseim, ha a szívünk nem vádol bennünket, akkor bizalommal mehetünk Istenhez. Ő pedig megadja, amit kérünk, akármi legyen is az, mert engedelmeskedünk a parancsainak, és azt tesszük, amit ő szeret. Isten pedig azt parancsolja, hogy a Fiában, Jézus Krisztusban higgyünk, és szeressük egymást. Ezt parancsolta nekünk maga Jézus is, amikor velünk volt. Aki engedelmeskedik Isten parancsainak, az Istenben él, és az Isten is él őbenne. Honnan tudjuk, hogy Isten bennünk él? Onnan, hogy a saját Szellemét adta nekünk! Kedves gyermekeim, ne higgyetek akármelyik szellemnek. Előbb gondosan vizsgáljátok meg őket, hogy valóban Istentől jöttek-e! Azért mondom ezt, mert sok hamis próféta jön-megy szerte a világon. Így tudjátok eldönteni, hogy egy szellem Istentől jött-e: ha elismeri és megvallja, hogy Jézus a Messiás, aki emberi testben jelent meg a Földön — akkor az a szellem Istentől jött. Ha viszont ezt nem ismeri el, és nem akarja kimondani, akkor nem Istentől jött. Ez a Krisztus Ellenségének szelleme, akiről hallottátok, hogy el fog jönni a világra, és már itt is van. Ti azonban, gyermekeim, Istenhez tartoztok, ezért legyőztétek őket, mert aki bennetek él, hatalmasabb, mint az, aki a világban van. Ők a világhoz tartoznak, és amit mondanak, azt is a világból veszik, ezért hallgat rájuk a világ. Ezzel szemben mi Istenhez tartozunk, és aki Istent ismeri, hallgat ránk. Aki pedig nem Istenhez tartozik, az nem fogadja el, amit mondunk. Így tudjuk megkülönböztetni az Igazság Szellemét attól a szellemtől, amely félrevezeti és becsapja az embereket. Kedveseim, Isten szeretetével kell szeretnünk egymást, mert ez a szeretet Istentől származik. Aki így szeret, az mind Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten maga a szeretet. Isten pedig úgy mutatta meg nekünk, mennyire szeret bennünket, hogy elküldte a Földre az egyetlen Fiát, hogy rajta keresztül örök életet kapjunk. Ez az isteni szeretet! Nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem ahogy ő szeret bennünket. Ezt pedig azzal mutatta meg, hogy a saját Fiát küldte a Földre azért, hogy engesztelő áldozat legyen a bűneinkért. Kedveseim, ha Isten így szeretett bennünket, akkor nekünk is ezzel az isteni szeretettel kell szeretnünk egymást. Istent még soha senki nem látta, de ha isteni szeretettel szeretjük egymást, Isten bennünk él, és ez a szeretet kiteljesedik bennünk. Tudjuk, hogy Istenben élünk, és Isten bennünk él. Honnan tudjuk? Abból, hogy ő a saját Szelleméből adott nekünk. Az Atya-Isten elküldte a Fiát a Földre, hogy az egész világot megmentse — ezt mi a saját szemünkkel láttuk, és bizonyítjuk, hogy így igaz. Aki elismeri és megvallja az emberek előtt: „Hiszem, hogy Jézus az Isten Fia” — abban Isten benne él, és ő is Istenben él. Mi pedig megismertük és tapasztaljuk Isten irántunk való szeretetét, ezért bízunk ebben a szeretetben. Mert Isten maga a szeretet. Aki ebben az isteni szeretetben éli az életét, az valójában Istenben él, és Isten is él benne. Így növekszik bennünk Isten szeretete, amíg teljessé nem lesz. Ezért örömteli bizalommal várjuk az Ítélet Napját, hiszen mi is ugyanúgy vagyunk ebben a világban, ahogyan ő. Ahol Isten szeretete uralkodik, ott nem marad hely a félelem számára. Sőt, amikor ez a szeretet egészen kiteljesedik, minden félelmet kiűz belőlünk. Ha valaki fél, igazában attól tart, hogy Isten meg fogja büntetni. Az ilyen ember azért fél, mert Isten szeretete még nem töltötte be teljesen. Isten előbb szeretett bennünket, ezért tudunk mi is másokat szeretni Isten szeretetével. Aki azt mondja: „szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazudik, hiszen hogyan szerethetné Istent, akit sohasem látott, ha nem szereti a testvérét, akit lát? Mert Krisztus azt parancsolta, hogy aki Istent szereti, az a testvérét is Isten szeretetével szeresse. Aki valóban hiszi, hogy Jézus a Krisztus, az Istentől született. Aki az Atya-Istent szereti, az természetesen szereti mindazokat is, akik Isten gyermekei. Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy valóban isteni módon szeretjük az ő gyermekeit? Úgy, hogy valóban szeretjük Istent, és engedelmeskedünk parancsainak! Mert Istent szeretni annyi, mint engedelmeskedni neki — ez pedig egyáltalán nem nehéz! Ami Istentől született, az legyőzi a világot, ami pedig a világot legyőzte, az a hitünk. Mert ugyan ki más győzhetné le a világot, mint az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia? Ő az a Jézus Krisztus, aki víz által és vér által jött. Tehát nemcsak víz által, hanem víz és vér által. A Szent Szellem bizonyítja, hogy ez igaz, mert a Szent Szellem az igazság. Ez a három tanú bizonyítja az igazságot: a Szent Szellem, a víz és a vér. S ez a három pedig ugyanazt mondja. Ha az emberek tanúskodását elfogadjuk, mennyivel hitelesebb Isten tanúsága! Mert Isten maga tanúskodott a Fia mellett, és aki hisz az Isten Fiában, elfogadja ezt a tanúságtételt. Aki viszont nem hisz, az egyúttal azt állítja, hogy Isten hazudik! Miért? Mert nem fogadta el Isten tanúságtételét, amellyel ő a Fia mellett tanúskodott. Ez a tanúságtétel pedig így szól: Isten örök életet adott nekünk — és ez az élet Isten Fiában van. Ebből következik, hogy akiben él a Fiú, annak örök élete van. Akiben viszont nem él az Isten Fia, annak nincs örök élete. Ezeket nektek írom, akik már hisztek Isten Fiának nevében. Azért írom, hogy egészen biztosak legyetek benne: nektek már most örök életetek van! Ezért teljes bizalommal fordulhatunk Istenhez: ha az ő akarata szerint kérünk valamit, biztos, hogy meghallgat bennünket! Ha pedig biztosak vagyunk benne, hogy meghallgat — bármit is kérünk tőle —, akkor azt is tudjuk, hogy amit kértünk, azt meg is adta. Ha valaki látja, hogy a testvére vétkezett, de nem halálos bűnt követett el, imádkozzon érte! Kérése szerint Isten életet fog adni annak, aki vétkezett. Van halálos bűn is, arra nem vonatkozik, hogy imádkozzatok azért, aki ilyet elkövet. Minden gonosz tett bűn, de nem mindegyik bűn halálos. Tudjuk, hogy akik Istentől születtek, azok nem maradnak a bűnben, mert Isten Fia megőrzi őket teljes biztonságban, hogy a Gonosz ne árthasson nekik. Tudjuk, hogy mi Istenhez tartozunk, de a világ a gonosz hatalmában van. Azt is tudjuk, hogy Isten Fia eljött a Földre, és ő tett bennünket képessé arra, hogy az igaz Istent megismerjük. Most pedig az igaz Istenben élünk, fia, Jézus Krisztus által. Igen, ő az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek és maradjatok távol a bálványoktól és a hamis istenektől! A gyülekezeti vezető üdvözletét küldi annak az asszonynak, akit Isten kiválasztott, és a gyermekeinek. Isten szeretetével igazán szeretlek benneteket — nem csak én, hanem mindazok, akik megismerték az igazságot. Emiatt az igazság miatt szeretünk így benneteket — az igazság miatt, amely bennünk él, és örökké velünk is marad. Kegyelem, irgalom és békesség legyen velünk az Atya-Istentől és Fiától, Jézus Krisztustól — igazságban és szeretetben. Nagyon megörültem, amikor gyermekeid között olyanokat találtam, akik az igazság útján járnak, ahogy az Atya-Isten parancsolta. Kedves asszonyom, arra kérlek benneteket, hogy isteni szeretettel szeressük egymást mindannyian! Ez a parancs nem új a számotokra, hiszen már régóta ismeritek. Az isteni szeretet azt jelenti, hogy Isten parancsai szerint élünk. S ez a parancs, amint azt kezdettől fogva hallottátok, így szól: az isteni szeretetnek megfelelően éljetek! Mert sokan vannak szerte a világon, akik becsapják az embereket: letagadják, hogy Jézus Krisztus emberi testben jött el a világra. Aki ezt mondja, az hamis tanító, Krisztus ellensége. Vigyázzatok, nehogy elveszítsétek azt, amiért fáradoztunk! Igyekezzetek, hogy a teljes jutalmatokat megkapjátok! Továbbra is kövessétek a Krisztusról szóló igazi tanítást. Aki eltér ettől, és nem egyedül az ő tanításait követi, abban nem él Isten. Aki pedig Krisztus tanításait követi, abban benne él az Atya-Isten és a Fiú is. Ha valaki hozzátok érkezik, de nem ezt tanítja, azt be se engedjétek az otthonotokba, sőt még csak ne is köszöntsétek! Mert, ha befogadjátok az ilyen embert, akkor valójában részt vesztek abban a gonosz munkában, amelyet végez. Bár sok mindent szeretnék még mondani nektek, most mégsem folytatom az írást tollal és tintával. Inkább majd ha meglátogatlak benneteket, szemtől szemben beszélgetünk, hogy örömünk teljes legyen. Üdvözölnek benneteket a kiválasztott nővéretek gyermekei. A gyülekezeti vezető köszönti kedves barátját, Gájuszt, akit igazán szeret. Szeretett barátom, tudom, hogy a lelkednek jó dolga van. Imádkozom, hogy minden tekintetben jó dolgod legyen, és testileg is éppen olyan jó egészségnek örvendj, mint amilyen jól vagy lélekben. Nagyon megörültem, amikor néhány hozzánk látogató testvérünk elmondta, milyen hűséges vagy az igazsághoz, és hogyan követed az igazság útját. Semmi sem szerezhet nagyobb örömöt nekem, mint ha azt hallom, hogy gyermekeim az igazság útját követik. Szeretett barátom, hűségesen cselekszel, amikor segítesz a testvéreidnek, még akkor is, ha személyesen nem ismered őket. A hozzánk látogató testvérek elmondták az itteni helyi gyülekezet előtt, hogy milyen szeretettel voltál irántuk. Kérlek, hogy Istennek tetsző módon segítsd a testvéreket útjuk folytatásában, mert ők Krisztus szolgálatára indultak útnak, és a hitetlenektől semmit sem fogadtak el. Ezért nekünk, hívőknek kell őket segítenünk, hogy munkatársaik legyünk az igazságban. Írtam egy levelet a helyi gyülekezetnek, de Diotrefész, aki ott vezető szeretne lenni, nem fogad el minket. Ezért, ha elmegyek hozzátok, szembesíteni fogom a tetteivel, mert rosszindulatú pletykákat terjeszt rólunk, sőt még azokat a testvéreket sem fogadja vendégszeretettel, akik Krisztust szolgálják. Ráadásul, még másokat is megakadályoz ebben, és kizárja őket a helyi gyülekezetből. Szeretett barátom, ne a rosszat utánozd, hanem a jót! Aki jót tesz, az Istené, aki pedig rosszat, az nem látta Istent. Demetrioszról mindenki jót mond, az igazság is mellette tanúskodik, de mellette tanúskodunk mi is, és tudod, hogy a mi tanúságtételünk igaz. Sok mondanivalóm van még a számodra, de nem akarom folytatni tollal és tintával, mert remélem, hogy hamarosan találkozunk, és akkor majd beszélgetünk. Békesség veled! Üdvözlet a barátaidtól! Köszöntsd te is minden barátunkat személyesen! Üdvözlet Júdástól, aki Jézus Krisztus szolgája és Jakab testvére, azoknak, akiket az Atya-Isten elhívott, szeret és Jézus Krisztusban megőriz. Egyre jobban és jobban töltsön be titeket Isten irgalmassága, békessége és szeretete! Szeretett testvéreim, a közös üdvösségünkről szerettem volna írni nektek. Azonban most mégis szükséges, hogy valami másról írjak. Arra biztatlak benneteket, hogy teljes erővel harcoljatok azért, hogy amiben hiszünk, azt meg tudjátok őrizni — azokat a tanításokat, amelyeket Isten egyszer és mindenkorra az övéinek adott! Ugyanis titokban istentelen emberek férkőztek be közétek. Ezek az istentelenek Isten kegyelmével visszaélve kicsapongó életet élnek, és megtagadják Jézus Krisztust, egyedüli Mesterünket és Urunkat. A próféták már régen megírták, hogy ezeket Isten el fogja ítélni. Néhány dologra újból szeretnélek benneteket emlékeztetni, bár ezeket jól tudjátok. Az Úr kiszabadította a népét Egyiptomból, később mégis elpusztította azokat, akik közülük nem hittek! Emlékezzetek azokra az angyalokra is, akik nem őrizték meg a rangjukat, hanem elhagyták a saját lakóhelyüket! Az Úr ezért örökre megkötözte, és a sötétségben tartja fogva őket az Ítélet nagy Napjáig. Gondoljatok Sodomára, Gomorára és a környező városokra is! E városok lakói természetellenes szexuális bűnöket követtek el, ezért az örök tűz büntetését viselik. Példájuk bennünket is figyelmeztet. Ugyanez a helyzet azokkal is, akik befurakodtak közétek. Ők a saját álmaikat követik, bűnökkel szennyezik be a testüket, megvetik az isteni fennhatóságot, és a dicsőséges lényeket szidalmazzák. Pedig még Mihály, az angyalok fejedelme sem mert ilyet tenni! Amikor Mózes teste miatt vitatkozott a Sátánnal, nem merte őt vádolni, vagy elítélni, hanem csak ennyit mondott: „Büntessen meg téged az Örökkévaló!” Ezek az emberek viszont szidalmazzák azt, amiről fogalmuk sincsen, amit meg az oktalan állatok módjára ösztönösen tudnak, az is csak a vesztüket okozza. Szerencsétlenek! Kain példáját követték, és mivel kívánták a pénzt, Bálám rossz útját választották. Lázadó természetük miatt úgy fognak elpusztulni, mint Kóré. Olyanok, mint a szennyfolt a tiszta ruhán, amikor veletek együtt vacsoráznak a helyi gyülekezetben. Szemtelenül együtt esznek veletek, de csak magukat hizlalják. Olyanok, mint a szél kergette felhők, amelyekből nem esik egy csöpp eső sem, vagy mint a terméketlen gyümölcsfák, amelyeket késő ősszel gyökerestül kivágnak — s amelyek így kétszeresen is elpusztulnak. Mint ahogy a tenger vad hullámai tajtékot hánynak, úgy vannak ezek az emberek is a saját szégyenletes dolgaikkal. Olyanok, mint az eltévedt csillagok, akikre a legsűrűbb örök sötétség vár. Róluk is prófétált Énók, aki Ádámtól számítva a hetedik nemzedékben élt, amikor azt mondta: „Nézzétek, eljön az Úr sok ezer szentjével együtt! Eljön, hogy ítéletet tartson mindenki felett, és megbüntessen minden istentelen embert. Elítéli őket minden tettükért, amelyet Isten ellen követtek el, és minden gonosz beszédért, amelyet Isten ellen mondtak.” Ezek az emberek mindenben hibát keresnek, mindig panaszkodnak, a saját kívánságaikat követik, szeretnek nagyokat mondani és haszonlesésből dicsérnek másokat. Szeretett testvéreim, emlékezzetek azokra, amiket Urunk, Jézus Krisztus apostolai mondtak! Mert így figyelmeztettek titeket jóelőre: „Az utolsó időben majd olyanok jönnek, akik még Istent is kicsúfolják, és a saját istentelen kívánságaikat követik.” Ezek azok, akik viszályt szítanak közöttetek. Saját bűnös természetük kívánságai uralkodnak rajtuk, és nem lakik bennük a Szent Szellem. Szeretett testvéreim, ti viszont imádkozzatok a Szent Szellem által — így épüljetek fel és erősítsétek meg magatokat abban a hitben, amely a legszentebb dolog a világon! Maradjatok meg Isten szeretetében! Várva várjátok Urunkat, Jézus Krisztust és a kegyelmét, mert ő hozza nektek az örök életet! Bánjatok könyörületességgel azokkal, akik kételkednek, másokat pedig a tűzből is ragadjatok ki, hogy megmentsétek őket! Legyetek óvatosak, amikor könyörültök rajtuk! Még a régi bűnös természet által bemocskolt ruhát is gyűlöljétek! Isten meg tud őrizni benneteket az elbukástól, és képes hibátlanul maga elé állítani a dicsőségben. Micsoda öröm lesz ez mindannyiunk számára! Ő az egyetlen Isten, és egyedül ő tud megmenteni bennünket. Övé legyen minden dicsőség, nagyság, uralom és hatalom Urunk, Jézus Krisztus által a múltban is, most is, és örökké! Ez Jézus Krisztus kijelentése. Azért kapta Istentől, hogy előre megmutassa a szolgáinak azokat, amiknek hamarosan és hirtelen meg kell történniük. Jézus elküldte angyalát a szolgájához, Jánoshoz, hogy jelképek által közölje vele ezeket, János pedig tanúskodott mindarról, amit látott. Ez az, amit Isten üzent, amit Jézus Krisztus kijelentett Jánosnak. Boldog és áldott, aki felolvassa, s boldogok és áldottak, akik készséges szívvel hallgatják ennek a próféciának az üzeneteit, és engedelmeskednek azoknak, mert már közeledik az idő. Jánostól a Kis-Ázsiában lévő hét helyi gyülekezetnek: kegyelem és békesség szálljon rátok attól, aki van, aki mindig is volt, és aki el fog jönni; a trónja előtt lévő hét Szellemtől, és Jézus Krisztustól — a hűséges tanútól, aki elsőként támadt fel a halottak közül, és aki a Föld összes királyának fejedelme. Jézus mindig is szeretett bennünket, és a saját vére árán véglegesen megszabadított minket a bűneinktől. Ő tett bennünket királysága népévé és papokká, akik Istent, Jézus Atyját szolgáljuk. Jézusé legyen a dicsőség és a hatalom örökké! Ámen! Nézzétek! Jézus jön, a felhőkkel körülvéve! Mindenki meg fogja látni, még azok is, akik őt lándzsával átszúrták és az egész világon mindenki siratni és gyászolni fogja őt. Igen, így lesz, ámen! Azt mondja az Úr Isten: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, aki vagyok, aki mindig is voltam, és aki el fogok jönni, a Mindenható.” Én, János, testvéretek vagyok Jézus által, és társatok a szenvedésben, a türelmes kitartásban, és a Jézussal való együtt uralkodásban. Patmosz szigetére kerültem, mivel Isten beszédét és Jézust hirdettem mindenkinek. Ekkor magával ragadott a Szent Szellem, és elvitt az Úr Napjára. A hátam mögül erős hangot hallottam, amely trombita hangjához hasonlított. Ezt mondta: „Írd meg egy könyvben mindazt, amit látsz, és küldd el annak a hét helyi gyülekezetnek, amely Efezusban, Szmirnában, Pergamonban, Thiatirában, Szárdiszban, Filadelfiában és Laodiceában él!” Megfordultam, hogy lássam, ki szól hozzám. Hét színarany olajmécs-tartót láttam, és közöttük valakit, aki az Emberfiához hasonlított. Hosszú ruhát viselt, a melle körül aranyövvel. A feje és a haja olyan fehér volt, mint a hó vagy tiszta gyapjú. A szeme, mint a tűz lángja, a lába, mint a kemencében olvasztott izzó réz, a hangja pedig olyan volt, mint egy hatalmas vízesés zúgása. A jobb kezében hét csillagot tartott, és a szájából kétélű éles kard jött ki. Arca úgy ragyogott, mint délben a nap, mikor a legerősebben süt. Amikor megláttam őt, a lába elé estem, mint egy halott. Ő azonban rám tette jobb kezét, és azt mondta: „Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, én vagyok az Örökké Élő. Halott voltam, de nézd, élek örökké, és kezemben vannak a Halál és a Hádész kulcsai. Ezért írd le, amit látsz: amik most vannak és amik majd ezután fognak megtörténni! A jobb kezemben levő hét csillag és a hét arany olajmécs-tartó titka pedig ez: a hét csillag a hét helyi gyülekezet angyala, a hét olajmécs-tartó pedig maga a hét helyi gyülekezet.” „Az efezusi gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, és aki a hét arany olajmécs-tartó között jár: »Jól ismerem mindazt, amit teszel. Tudom, hogy szorgalmas, türelmes és kitartó vagy, és hogy nem tűröd meg a gonoszokat magatok között. Próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és rájuk bizonyítottad, hogy hazudnak. Tudom, hogy az én nevemért türelmesen elszenvedted a megpróbáltatásokat, és nem fáradtál bele. De van valami, ami nem tetszik nekem: a szereteted már nem olyan, mint kezdetben. Emlékezz vissza, hol voltál, és honnan estél le! Változtasd meg a szíved és az életed! Térj vissza azokhoz, amiket kezdetben tettél, mert ha nem változol meg, eljövök hozzád, és az olajmécs-tartódat elveszem a helyéről. Az viszont melletted szól, hogy gyűlölöd, amit a nikolaiták tesznek, mert azt én is gyűlölöm. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak megengedem, hogy egyen az Élet Fájáról, amely Isten Kertjében van.«” „A szmirnai gyülekezet angyalának írd meg: Ezt üzeni az Első és Utolsó, aki meghalt és feltámadt: »Jól ismerem szenvedésedet és szegénységedet — bár valójában gazdag vagy! Tudom, hogy milyen gonosz dolgokat mondtak rólad azok, akik zsidóknak tartják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája. Semmit se félj a rád váró szenvedésektől! Mert a Sátán néhányat közületek börtönbe fog zárni, hogy próbára tegyen titeket, és szenvedni fogsz tíz napig. Maradj hűséges mindhalálig, és neked adom az örök élet koszorúját! Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt majd a második halál.«” „A pergamoni gyülekezet angyalának ezt írd meg: Ezt üzeni az, akinél a kétélű, éles kard van: »Tudom, hogy ott laksz, ahol a Sátán trónja van. Mégis ragaszkodsz hozzám, és nem tagadtad meg, hogy hiszel bennem, még akkor sem, amikor hű tanúmat, Antipászt megölték a városodban, ahol a Sátán lakik. De van valami, ami nem tetszik nekem: vannak közöttetek, akik Bálám tanítását követik. Bálám arra tanította Bálák királyt, hogyan csalja csapdába Izráel népét. Rávette őket, hogy egyenek a bálványisteneknek felajánlott ételekből, és szexuális bűnöket kövessenek el. Így nálad is vannak, akik a nikolaiták tanítását követik. Változtassátok meg szíveteket és életeteket, különben hamarosan eljövök hozzátok, és a számból kijövő karddal fogok harcolni ezek ellen. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, és kap tőlem egy fehér követ, amelyre új név lesz ráírva, amelyet csak az tud, aki kapja.«” „A thiatirai gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni az Isten Fia, akinek a szeme olyan, mint a tűz lángja, és a lába, mint az izzó fém: »Jól ismerem mindazt, amit teszel, hitedet, szolgálatodat és türelmes kitartásodat. Tudom, hogy a mostani tetteid jobbak, mint amelyeket kezdetben tettél. De van valami, ami nem tetszik nekem: eltűröd, hogy az az asszony, Jezábel, azt tegye, amit akar. Mert prófétának mondja magát, és tanításaival félrevezeti szolgáimat. Ráveszi őket, hogy házasságtörést kövessenek el, és hogy egyenek a bálványoknak áldozott ételekből. Adtam neki időt, hogy megváltozzon, de ő nem akar, hanem továbbra is vétkezik. Lásd! Jezábelt betegágyba vetem, s azokat, akik szexuális bűnöket követtek el vele, súlyos szenvedésekkel sújtom — ha meg nem bánják a Jezábellel együtt elkövetett gonoszságaikat —, Jezábel követőit pedig halálos betegséggel ölöm meg. Akkor majd megérti az összes helyi gyülekezet, hogy én vagyok az, aki mindenkinek vizsgálom a szívét és a lelke mélyét, és hogy mindenkinek a tettei szerint adom meg, amit megérdemel. De vannak ott Thiatirában, akik nem követik Jezábel tanítását, és nem ismerték meg a Sátán úgynevezett mélységeit. Nekik azt üzenem: nem teszek rátok több terhet, csak ahhoz ragaszkodjatok, ami a tiétek, amíg eljövök! Aki győz, és mindvégig engedelmeskedik parancsaimnak, azt a nemzetek feletti hatalommal ruházom fel. Vasból készült királyi jogarral fog uralkodni rajtuk, és összetöri őket, mint a vas a cserépedényeket. Úgy adom neki a hatalmat, ahogyan én is kaptam Atyámtól, és neki adom a Hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek!«” „A szárdiszi gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni az, akinél Isten hét Szelleme és a hét csillag van: »Jól ismerem mindazt, amit teszel, és tudom, hogy élőnek hívnak, pedig valójában halott vagy. Ébredj fel! Erősítsd meg azt, amiben még van élet, mielőtt meghalna, mert amit eddig tettél, azt Istenem hiányosnak találta. Emlékezz vissza arra, amit hallottál és elfogadtál — vedd a szívedre, és engedelmeskedj annak! Változtasd meg a szívedet és az életedet! De ha nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában. Vannak azonban néhányan közöttetek Szárdiszban, akik tisztán megőrizték a ruhájukat. Ők velem együtt járnak majd, mert méltók rá. Aki győz, az fehér ruhát viselhet, és nem húzom ki a nevét az Élet Könyvéből, hanem kihirdetem Atyám és angyalai előtt, hogy ez a győztes hozzám tartozik! Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek!«” „A filadelfiai gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van. Ha ő kinyit egy ajtót, azt senki sem zárhatja be, de ha bezárja, akkor senki sem képes kinyitni. »Jól ismerem mindazt, amit teszel. Nézd, kitártam előtted egy ajtót, amelyet senki sem zárhat be. Tudom, hogy bár gyenge vagy, mégis követted tanításomat, és nem tagadtál meg engem. Lásd, idehozom eléd azokat, akik a Sátán zsinagógájához tartoznak! Ezek azt mondják, hogy ők zsidók, de valójában nem azok, csak hazudnak. Eléd hozom őket, hogy meghajoljanak a lábad előtt, megértsék és elismerjék, hogy én mindig szerettelek téged. Mivel engedelmeskedtél a szavamnak, hogy türelmesen tarts ki, én is megmentelek a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljön, hogy próbára tegye a Föld lakóit. Hamarosan eljövök! Ragaszkodj ahhoz, ami a tiéd, és abban tarts ki, akkor senki nem veheti el a koronádat! Aki győz, azt mindörökké oszloppá teszem Istenem templomában. Ráírom Istenem nevét, azután ráírom Istenem városa, az Új Jeruzsálem nevét — amely a Mennyből száll le Istenemtől —, és ráírom az én új nevemet is. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek!«” „A laodiceai gyülekezet angyalának ezt írd: Ezt üzeni az Ámen, a hű és igaz Tanú, aki a Kezdet Isten teremtésében: »Jól ismerem mindazt, amit teszel. Ismerlek téged: sem hideg nem vagy, sem forró. Bárcsak hideg, vagy forró lennél! De mivel langyos vagy, kiköplek a számból! Azt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire! Nem veszed észre, hogy valójában milyen nyomorult vagy, szánalmas, szegény, vak és meztelen? Azt tanácsolom, hogy tőlem vegyél igazi aranyat, amelyet tűzben tisztítottak meg, hogy valóban gazdag legyél! Tőlem vegyél fehér ruhát, hogy eltakard szégyenletes meztelenségedet! Tőlem vegyél orvosságot a szemedre, hogy tisztán láss! Akit én szeretek, azt helyreigazítom, megfegyelmezem, sőt, megfenyítem. Ezért teljes erővel igyekezz, változtasd meg szívedet és az életedet! Nézd, itt állok az ajtód előtt, és kopogtatok! Aki meghallja a hangomat, és beenged, ahhoz bemegyek, és együtt vacsorázom vele. Aki győz, annak megengedem, hogy velem együtt üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és az Atya maga mellé ültetett a trónjára. Akinek van füle, hallja és értse meg, amit a Szent Szellem mond a gyülekezeteknek!«” Ezek után láttam: egy ajtó nyílt ki a Mennyben, éppen előttem. Hallottam ugyanazt a hangot, amelyet korábban. Olyan volt, mint a trombitaszó, és azt mondta nekem: „Jöjj fel ide, és megmutatom neked azokat, amiknek ezek után kell megtörténniük!” Ekkor azonnal magával ragadott a Szent Szellem. A Mennyben voltam egy királyi trón előtt. A trónon valaki ült, aki úgy ragyogott, mint a gyémánt és a rubin fénye. A trónt smaragdfényű szivárvány vette körül. Körülötte huszonnégy másik trónt láttam, rajtuk huszonnégy mennyei vezető ült fehér ruhában, fejükön aranykoszorúval. A középen álló trónból villámok csaptak ki, mennydörgések és más hangok is hallatszottak. A trón előtt hét láng lobogott: Isten hét Szelleme. A trón előtti tér kristálytiszta üvegtengerhez hasonlított. A trón belsejében és oldalainál négy mennyei élőlényt láttam, akiknek a testén körös-körül sok szem volt. Az első élőlény oroszlánhoz hasonlított, a második bikához, a harmadiknak emberi arca volt, a negyedik pedig olyan volt, mint a repülő sas. Mindegyiknek hat-hat szárnya volt, és ezeket is kívül-belül mindenütt szemek borították. Éjjel-nappal szüntelenül ezt kiáltották: „Szent, szent, szent az Úr, a Mindenható, aki volt, aki van, és aki el fog jönni!” Amikor ezek a mennyei élőlények dicséretet, tiszteletet és hálát adnak annak, aki a trónon ül, aki örökké él, a huszonnégy mennyei vezető leborul a trónon ülő előtt, és imádja az Örökké Élőt. Koronájukat a trón elé teszik, és azt mondják: „Urunk, Istenünk, méltó vagy rá, hogy tiéd legyen minden dicsőség, tisztelet és erő, mert te teremtettél mindent, és mindent akaratod hozott létre!” Ezután ismét láttam: a trónon ülő a jobb kezében egy könyvtekercset tartott. A tekercs hét pecséttel volt lezárva, és kívül-belül írást láttam rajta. Azután egy hatalmas angyalt láttam, aki erős hangon így kiáltott: „Ki méltó arra, hogy feltörje a pecséteket, és felnyissa a tekercset?” De nem volt senki, sem a Mennyben, sem a Földön, sem a föld alatt, aki méltó lett volna rá, hogy felnyissa a könyvtekercset és beletekintsen. Ezért sokáig sírtam, mert senki sem volt méltó rá, hogy felnyissa a könyvtekercset és beletekintsen. Ekkor az egyik mennyei vezető megszólított: „Ne sírj, hanem nézz oda! Látod, ő a Júda törzséből származó Oroszlán, a Dávid leszármazottja, aki győzött! Ő méltó rá, hogy feltörje a hét pecsétet, és felnyissa a könyvtekercset.” Amikor odanéztem, egy Bárányt láttam a trón közepén, a négy mennyei élőlény között, a mennyei vezetők által körülvéve, aki olyan volt, mint akit áldozatként megöltek. Hét szarva volt és hét szeme — Isten hét Szelleme, akit Isten elküldött az egész Földre. Azután a Bárány odalépett ahhoz, aki a trónon ült, és átvette annak jobb kezéből a könyvtekercset. [8-9] Ekkor a négy mennyei élőlény és a huszonnégy mennyei vezető leborult a Bárány előtt, és új éneket énekeltek neki. Mindegyiküknél egy-egy hárfa és aranypohár volt. Az aranypoharak tele voltak tömjénnel, vagyis Isten népének imádságaival. Ezt énekelték: „Méltó vagy, hogy átvedd a könyvtekercset, és felnyisd a pecsétjeit! Méltó vagy, mert áldozatként megöltek, és véred árán embereket váltottál meg Isten számára, minden törzsből, nyelvből, népből és nemzetből! *** Belőlük építetted fel királyságodat, Isten papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a Földön.” A trón, a mennyei élőlények és a mennyei vezetők körül sok-sok angyalt láttam. Ezerszer ezren és tízezerszer tízezren voltak. Hallottam, amint hangosan kiáltották: „Méltó a Bárány, akit áldozatként megöltek, hogy hatalmat, gazdagságot, bölcsességet, erőt, tisztességet, dicsőséget és áldást kapjon!” Azután hallottam, hogy minden teremtmény a Mennyben, a Földön, a föld alatt és a tengerben ezt mondta: „Áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom annak, aki a trónon ül, és a Báránynak örökké!” A négy mennyei élőlény így válaszolt: „Ámen!” A mennyei vezetők pedig leborultak, és imádták Istent. Ezután láttam: a Bárány feltörte a hét pecsét közül az elsőt. Majd hallottam, hogy az egyik mennyei élőlény mennydörgő hangon ezt kiáltja: „Jöjj!” Ekkor egy fehér lovon ülő lovast láttam, aki íjat tartott a kezében. Győzelmi koszorút tettek a fejére, és győztesként lovagolt ki, hogy újra győzzön. Amikor a Bárány feltörte a második pecsétet, hallottam, hogy a második mennyei élőlény ezt kiáltja: „Jöjj!” Ekkor előjött egy másik lovas, aki tűzvörös lovon ült. Megengedték neki, hogy elvegye a Földről a békét azért, hogy az emberek tömegei egymást mészárolják. Ennek a lovasnak hatalmas kardot adtak a kezébe. Amikor a Bárány feltörte a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik mennyei élőlény ezt kiáltja: „Jöjj!” Ismét egy másik lovast láttam, aki fekete lovon ült, és mérleget tartott a kezében. Ekkor a négy mennyei élőlény közül hangot hallottam, amely ezt mondta: „Egy mérték búza egy dénár, három mérték árpa egy dénár, de az olajat és a bort ne bántsd!” Amikor a Bárány feltörte a negyedik pecsétet, hallottam, hogy a negyedik mennyei élőlény ezt kiáltja: „Jöjj!” Ismét egy lovast láttam, aki hamuszürke lovon ült. A lovas neve: Halál. Közvetlenül utána a Hádész haladt. Ők ketten hatalmat kaptak, hogy háborúkkal, éhínségekkel, járványos betegségekkel és vadállatokkal megöljék a Föld lakosainak negyedrészét. Amikor a Bárány feltörte az ötödik pecsétet, emberek lelkeit láttam az oltár alatt, akiket Isten beszéde és a tanúskodásuk miatt gyilkoltak meg. Erős hangon kiáltották: „Szent és igaz Úr! Meddig vársz még? Miért nem ítélsz, és miért nem bünteted meg azokat, akik megöltek minket?” Ekkor mindegyikre fehér ruhát adtak. Mondták nekik, hogy még várjanak egy kis ideig, mert még vannak olyan szolgatársaik és testvéreik, akiket ugyanúgy meg fognak ölni, ahogy őket. Meg kell várniuk, amíg ezeknek a száma teljessé lesz. Mikor a Bárány feltörte a hatodik pecsétet, erős földrengés támadt, a Nap elsötétült, mintha fekete gyászruhába öltözött volna, és a Hold teljes korongja olyan lett, mint a vér. Az ég csillagai úgy hullottak a földre, mint erős szélben a fügefáról az éretlen fügék. Az ég eltűnt, mint egy könyvtekercs, amelyet összetekernek. Minden hegy és sziget elmozdult a helyéről. A földi királyok, uralkodók, katonai vezetők, gazdagok, hatalmasok, minden rabszolga és minden szabad ember mind elbújtak a barlangokban és a sziklák közt a hegyekben. Azt mondták a hegyeknek és a szikláknak: „Zuhanjatok ránk, és rejtsetek el minket annak szeme elől, aki a trónon ül, és a Bárány haragja elől, mert eljött a haragjuk nagy napja! Ki tudná ezt elviselni?” Ezután egy-egy angyalt láttam a Föld négy sarkánál állni, akik visszatartották a Föld négy szelét, hogy se a földön, se a tengeren, se a fákra ne fújjon a szél. Majd észrevettem egy másik angyalt is, aki kelet felől közeledett, és az Élő Isten pecsétjét hozta magával. Erős hangon kiáltott a másik négy angyalnak, akik hatalmat kaptak, hogy kárt okozzanak a földön és a tengeren: „Ne bántsátok se a földet, se a tengert, se a fákat addig, amíg Istenünk rabszolgáit a homlokukon meg nem jelöljük a pecséttel!” Hallottam a megjelöltek számát: összesen száznegyvennégyezer embert jelöltek meg a pecséttel Izráel népének tizenkét törzséből: tizenkétezret Júda törzséből, tizenkétezret Rúben törzséből, tizenkétezret Gád törzséből, tizenkétezret Ásér törzséből, tizenkétezret Naftáli törzséből, tizenkétezret Manassé törzséből, tizenkétezret Simeon törzséből, tizenkétezret Lévi törzséből, tizenkétezret Issakár törzséből, tizenkétezret Zebulón törzséből, tizenkétezret József törzséből és tizenkétezret Benjámin törzséből. Ezután ismét láttam: egy megszámlálhatatlanul nagy sokaságot, akik mindenféle nemzetből, törzsből, népből és nyelvből származtak. A trón és a Bárány előtt álltak fehér ruhában, és a kezükben pálmaágat tartottak. Ezt kiáltották: „A győzelem Istenünké, aki a trónon ül, és a Bárányé!” Az angyalok, akik körülállták a trónt, a mennyei vezetőket és a négy mennyei élőlényt, arcra borultak a trón előtt. Ezekkel a szavakkal imádták Istent: „Ámen! Istenünk, tiéd az áldás, a dicsőség, a bölcsesség, a hála, a tisztelet, a hatalom és az erő örökké. Ámen!” Ekkor az egyik mennyei vezető megkérdezte tőlem: „Kik ezek a fehér ruhások, és honnan jöttek?” Így feleltem: „Uram, te tudod!” Így válaszolt: „Ők azok, akik a nagy szenvedések idejéből jöttek, s akik a Bárány vérével megtisztították és megfehérítették ruháikat. Ezért állnak most Isten trónja előtt a templomában, és imádják őt éjjel-nappal. Az, aki a trónon ül, kiterjeszti sátorát fölöttük. Ezért soha többé nem éheznek, nem szomjaznak, a nap nem égeti, hőség nem bántja őket, mert a Bárány a pásztoruk, aki a trón közepén ül, és az élet vizének forrásaihoz vezeti őket. Isten pedig minden könnyet letöröl a szemükről.” Amikor a Bárány a hetedik pecsétet is feltörte, csend lett az egész Mennyben mintegy fél óráig. Azután hét angyalt láttam, akik Isten előtt álltak. Mindegyiknek adtak egy-egy trombitát. Ezután jött egy másik angyal, és megállt az illatáldozati oltárnál. Arany füstölő volt a kezében, és sok tömjént adtak neki, hogy Isten népének imádságaival együtt tegye a trón előtt álló arany illatáldozati oltárra. A tömjén füstje Isten népének imádságaival együtt felszállt az angyal kezéből Isten elé. Az angyal ezután izzó parazsat vett az oltárról, megtöltötte vele a füstölőt, majd ledobta a Földre. Erre mennydörgések és más hangok hallatszottak, villámlott, és földrengés támadt. A hét angyal pedig — akiknél a hét trombita volt — felkészült, hogy megfújja a trombitáját. Amikor az első angyal trombitált, vérrel kevert jégeső és tűz támadt, amely lezúdult a Földre. Ezért megégett a föld egyharmada, a fák egyharmada és az összes zöld fű. A második angyal is trombitált. Ekkor belezuhant a tengerbe valami, ami hatalmas lángoló hegyhez hasonlított. Ettől vérré változott a tenger egyharmada, elpusztult a tengeri élőlények harmadrésze és a hajók harmadrésze is. Amikor a harmadik angyal trombitált, egy óriási csillag zuhant le az égből, amely úgy lángolt, mint a fáklya. Ráesett a folyók egyharmadára és a vízforrásokra. A csillag neve „Üröm” volt. A vizek egyharmada olyan keserű lett, mint az üröm, és sok ember meghalt, mert ilyen keserű vizet ivott. A negyedik angyal is megfújta a trombitáját. Ekkor csapás érte a Nap egyharmadát, a Hold egyharmadát és a csillagok egyharmadát. Ezért mindegyiknek a harmadrésze elsötétült. Így a nappal egyharmad része és az éjszaka egyharmad része is teljes sötétségbe borult. Ekkor újra láttam: egy sas repült magasan az égen, és erős hangon ezt kiáltotta: „Jaj, jaj, jaj a Föld lakóinak a még hátralévő három trombitaszó miatt! Mert a következő három angyal is hamarosan megfújja a trombitáját!” Az ötödik angyal is megfújta a trombitáját. Ekkor láttam, hogy az égből a Földre hullt egy csillag, s ennek odaadták a feneketlen mélység lejáratának kulcsát. Amikor kinyitotta a lejáratot, a mélységből füst szállt fel, mint egy nagy kemencéből, és elsötétítette a Napot és az egész égboltot. A füstből sáskák szálltak le a földre. Ezek olyan erőt kaptak, mint a földi skorpiók. Megparancsolták nekik, hogy ne ártsanak se a füveknek, se a fáknak, se a többi növénynek, csak azoknak az embereknek, akik nem viselik Isten pecsétjét a homlokukon. De ezeket sem volt szabad megölniük, csak kínozták őket öt hónapig — olyan fájdalmat okoztak, mint a skorpió csípése. Azokban a napokban az emberek keresik majd a Halált, de nem találják. Szeretnének meghalni, de a Halál elfut előlük. Maguk a sáskák olyanok voltak, mint a harcra felkészített lovak. Emberi arcuk volt, és a fejükön volt valami, ami aranykoszorúhoz hasonlított. A hajuk mintha női haj lett volna, de oroszlánfogaik voltak. Mellkasuk, mint a vaspáncél, a szárnyaik pedig olyan zajt csaptak, mint a harci szekerek tömege, amkor a csatába rohannak. Farkukon a skorpióéhoz hasonló fullánk volt, és ebben volt az erő, amellyel öt hónapig kínozhatták az embereket. A feneketlen mélység angyala volt a királyuk, akinek a neve héberül Abaddon, görögül Apollion, vagyis Pusztító. Ezzel az első csapás elmúlt, de még két csapás következik. A hatodik angyal is trombitált, s ekkor hangot hallottam az Isten előtt álló aranyoltár négy szarva közül. A hang azt mondta a hatodik angyalnak, akinél a trombita volt: „Engedd szabadon azt a négy angyalt, akik a nagy folyónál, az Eufrátesznél vannak megkötve!” Ekkor szabadon engedték azt a négy angyalt, akik készenlétben álltak erre az órára, napra, hónapra és évre, hogy megöljék az emberiség egyharmadát. A lovas hadsereg húszezerszer tízezer főből állt — hallottam a számukat. A látomásban ilyennek láttam a lovakat és a lovasokat: mellvértet viseltek, amely tűzvörös, jácintkék és kénsárga színű volt. A lovak feje az oroszlánéhoz hasonlított, és a szájukból tűz, füst és lángoló kén tört elő. Ez a három csapás — a lovak szájából előtörő tűz, füst és lángoló kén — ölte meg az emberiség egyharmadát. A lovak ereje a szájukban és a farkukban volt. A farkaik kígyókhoz hasonlítottak és fejekben végződtek — ezzel ártottak az embereknek. A többiek, akik túlélték ezeket a csapásokat, mégsem változtatták meg a szívüket, nem tértek vissza Istenhez, és nem fordultak el bálványaiktól sem, amelyeket a saját kezükkel készítettek. Továbbra is imádták a gonosz szellemeket, és a bálványaikat, amelyeket aranyból, ezüstből, bronzból, kőből, fából ők maguk készítettek. Pedig a bálványok nem látnak, nem hallanak, és nem tudnak járni sem. Az emberek nem hagyták abba azt sem, hogy gyilkoljanak, varázsoljanak, szexuális bűnöket kövessenek el és lopjanak. Ekkor újra láttam: egy hatalmas angyal jött le a Mennyből. Felhőbe öltözött, és a feje körül szivárvány volt. Arca a naphoz, lábai pedig tűzoszlopokhoz hasonlítottak. Kezében egy kis, nyitott könyvtekercset tartott. Jobb lábával a tengeren, bal lábával a szárazföldön állt. Hatalmasat kiáltott, amely úgy hangzott, mint az oroszlán ordítása. Ekkor a hét mennydörgés is megszólalt. Már éppen le akartam írni, amit mondott, de hangot hallottam a Mennyből: „A hét mennydörgés szavait ne írd le, hanem tartsd titokban!” Ekkor az angyal, aki egyik lábával a tengeren, a másikkal a szárazföldön állt, jobb kezét felemelte az égre. Megesküdött arra, aki örökké él, és aki teremtette a Mennyet és a benne élőket, a Földet és a rajta élőket, és a tengert és a benne élőket. Azt mondta: „Nem lesz több haladék! Azokban a napokban, amikor a hetedik angyal is trombitálni kezd, beteljesül Isten titkos terve — pontosan úgy, ahogy Isten örömüzenetként előre kijelentette szolgáinak, a prófétáknak.” Ezután ugyanaz a mennyei hang szólt hozzám: „Menj, és vedd át a nyitott könyvtekercset az angyal kezéből, aki a tengeren és a szárazföldön áll!” Ekkor odamentem az angyalhoz, és kértem tőle a kis könyvtekercset. Ő ezt mondta: „Fogd, és edd meg! A gyomrodban keserű lesz, de a szádban édes, mint a méz.” Átvettem az angyaltól a tekercset és megettem. A számban édes volt, mint a méz, de miután lenyeltem, a gyomrom megkeseredett tőle. Azután ezt hallottam: „Újra prófétálnod kell sok népről, nemzetről, nyelvről és királyról.” Ezután egy nádból készült mérőpálcát kaptam, és ezt hallottam: „Kelj fel, és mérd meg Isten templomát, az oltárt, és azokat, akik a templomban imádják Istent! De a templom udvarával ne törődj, ne mérd meg, mert azt az Izráelen kívüli nemzeteknek adták, akik negyvenkét hónapig tapossák majd a Szent Várost. Én pedig hatalmat adok két tanúmnak, hogy prófétáljanak. Ezerkétszázhatvan napig fognak prófétálni, zsákruhába öltözve.” Ez a két tanú az a két olajfa és az a két mécstartó, akik az egész föld Ura előtt állnak. Ha valaki megpróbál ártani nekik, a két tanú szájából tűz jön ki, amely elpusztítja ellenségeiket. Így fognak meghalni, akik megkísérelik bántani őket. Ennek a két tanúnak hatalma van arra, hogy bezárják az eget, és ne essen az eső addig, amíg a prófétálásuk ideje tart. De hatalmuk van arra is, hogy a vizeket vérré változtassák, vagy hogy bármilyen csapással megverjék a földet, ahányszor csak akarják. Amikor a két tanú befejezi feladatát, a tanúskodást, a feneketlen mélységből feljövő Szörnyeteg majd háborút indít ellenük, legyőzi és megöli őket. Holttestük az utcán fog feküdni abban a nagy városban, amelyet szellemben „Sodomának” és „Egyiptomnak” neveznek. Ez az a város, ahol a két tanú Urát megölték a kereszten. Az emberek mindenféle népből, törzsből, nyelvből és nemzetből három és fél napon keresztül nézik ezt a két halottat, s nem engedik eltemetni őket. A Föld lakosai örülnek, ünnepelnek, és ajándékokat küldenek egymásnak, mert ez a két próféta sok szenvedést okozott nekik. Három és fél nap múlva azonban Istentől az élet szelleme száll a két prófétába, akik talpra állnak. Akik ezt látják, szörnyen megrémülnek. A két próféta pedig hangos kiáltást hall a Mennyből: „Jöjjetek fel ide!” Ekkor egy felhőben ellenségeik szeme láttára felemelkednek a Mennybe. Ebben az órában szörnyű földrengés támad, amelyben a város tizedrésze elpusztul, és hétezer ember meghal. Akik életben maradnak, nagyon megrémülnek, és dicsőséget adnak a Menny Istenének. Ezzel elmúlt a második csapás, de nézzétek, már közeledik a harmadik! A hetedik angyal is megfújta trombitáját, s ekkor erős hangok szólaltak meg a Mennyben. Ezt kiáltották: „Most lett az egész világ feletti királyi uralom Urunké és az ő Krisztusáé! Ő fog uralkodni mindörökké!” Ekkor a huszonnégy mennyei vezető, akik Isten előtt ültek trónjaikon, felkeltek, és arcra borulva imádták Istent. Ezt mondták: „Hálát adunk neked, Mindenható Úr Isten, aki vagy, és mindig is voltál, mert nagy hatalmad kezedbe vetted, királyi uralkodásodat elkezdted! Megharagudtak az Izráelen kívüli népek, de most elérkezett a te haragod ideje. Itt az idő, hogy megítéld a halottakat, megjutalmazd szolgáidat, a prófétákat, szent népedet és mindazokat, akik tisztelnek téged, kicsiket és nagyokat egyaránt. Itt az idő, hogy elpusztítsd azokat, akik pusztítják a Földet.” Ekkor kinyílt Isten mennyei temploma, és abban láthatóvá vált Isten Szövetségének ládája. Villámlott, erős hangok és mennydörgések hallatszottak, földrengés és nagy jégeső támadt. Azután egy hatalmas jelkép tűnt föl az égen: egy asszony, aki a napba volt öltöztetve, lába alatt a hold, a fején pedig koszorú tizenkét csillagból. Az asszony terhes volt, és a vajúdás fájdalmai miatt kiáltozott, mert már közeledett a szülés ideje. Majd egy másik jelképet láttam az égen: egy óriási, vörös sárkányt, amelynek hét feje és tíz szarva volt, a fejein pedig hét korona. Farkával lesöpörte az égről, és a földre dobta a csillagok egyharmadát. A sárkány az asszony elé állt, aki már majdnem megszülte a gyermekét. A sárkány azonnal fel akarta falni a gyermeket, mihelyt megszületik. Majd az asszony világra hozta a fiát, aki arra született, hogy vasjogarral uralkodjon minden nép fölött. Azután a fiúgyermeket felragadták Istenhez — a trónjához. Az asszony pedig elmenekült a pusztába, ahol Isten helyet készített neki, hogy ott gondoskodjanak róla ezerkétszázhatvan napig. Ezután háború kezdődött az égben. Mihály és angyalai harcoltak a sárkánnyal és annak angyalaival. A sárkány vereséget szenvedett, és ezért sem ő, sem az angyalai nem maradhattak többé a Mennyben, hanem kihajították őket onnan. Ez a sárkány az a régi kígyó, akit Ördögnek, vagy Sátánnak is hívnak, és aki az egész emberiséget becsapja. A Sárkányt és angyalait ledobták a Földre. Ekkor erős hangot hallottam a Mennyben. Ezt mondta: „Most lett a győzelem Istenünké, most mutatta meg az erejét, most érkezett el királyi uralkodásának ideje! Isten Messiása most kezdi gyakorolni királyi hatalmát, mert most dobták le a Mennyből testvéreink Vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Isten előtt. Testvéreink legyőzték a Vádlót a Bárány vérével, legyőzték beszédükkel, mert tanúskodtak az igazságról, legyőzték, mert nem ragaszkodtak az életükhöz sem, s nem féltek a haláltól. Örüljön a Menny, és ti mind, akik a Mennyben laktok! De jaj nektek, föld és tenger, mert leszállt hozzátok a Sátán, aki őrjöng dühében, mert tudja, hogy már csak kevés ideje maradt!” Amikor a Sárkány látta, hogy ledobták a Földre, üldözni kezdte az asszonyt, aki a fiúgyermeket szülte. Az asszony azonban két sas-szárnyat kapott, a hatalmas sas szárnyait, hogy el tudjon menekülni. El is repült a pusztába, arra a helyre, amelyet Isten készített a számára. Ott, a Sárkánytól távol, gondot viseltek rá három és fél évig. Ekkor a Sárkány szájából egy folyó ömlött ki, hogy az asszonyt elsodorja. De a föld segített az asszonynak: megnyitotta a száját, és elnyelte a vizet, amely a Sárkány szájából ömlött. Erre a Sárkány nagyon megharagudott az asszonyra, és elment, hogy háborút indítson az asszony többi gyermeke ellen: azok ellen, akik megtartják Isten parancsait, és Jézusról tanúskodnak. A Sárkány a tenger partjára állt. Ekkor láttam: egy Szörnyeteg emelkedett ki a tengerből, amelynek hét feje és tíz szarva volt. A szarvain tíz aranykoronát viselt, és a fejeire Istent gyalázó nevek voltak írva. Párduchoz hasonlított, de a lába olyan volt, mint a medvéé, a szája pedig, mint az oroszláné. A Sárkány átadta neki a saját erejét, trónját és nagy hatalmát. A Szörnyeteget az egyik fején halálosan megsebesítették, de a sebe begyógyult. Az egész föld lakossága ámulattal követte a Szörnyeteget, és imádta a Sárkányt, aki a hatalmát és uralmát átadta a Szörnyetegnek. Imádták a Szörnyeteget is, és azt mondták: „Senki sincs hozzá hasonló! Senki nem állhat ellene!” A Szörnyeteg dicsekedett, nagyokat mondott, és Istent gyalázta. Lehetőséget kapott, hogy 42 hónapon keresztül tetszése szerint gyakorolja a hatalmát. Isten ellen fordult, és ömlött szájából a káromkodás: gyalázta Istent és a nevét, Isten lakóhelyét és a Menny többi lakóját is. Azt is megengedték neki, hogy Isten szent népe ellen harcoljon, és legyőzze őket. Hatalmat kapott minden törzs, nép, nyelv és nemzet fölött. Ezért a Föld lakói mind imádni fogják a Szörnyeteget — mindazok, akiknek neve nincs beírva az Élet Könyvébe. Ez a könyv a Bárányé, akit még a világ teremtése előtt megöltek. Akinek van füle, hallja és értse meg: Akinek fogságba kell mennie, az fogságba megy, akinek pedig karddal kell megöletnie, azt kard öli meg. Ebben az időben lesz igazán szüksége Isten szent népének az állhatatos kitartásra, hűségre és hitre! Azután megint láttam: kiemelkedett a földből egy Vadállat, amelynek két szarva volt, mint egy báránynak, de úgy beszélt, mint a Sárkány. A Szörnyeteg felhatalmazásával és annak teljes hatalmával rendelkezett. Ezzel vette rá a Föld minden lakóját, hogy imádják a Szörnyeteget, akinek a halálos sebe begyógyult. A Vadállat nagy csodákat is tett, még tüzet is hozott le az égből a földre az emberek szeme láttára. Ezekkel a csodákkal a Szörnyeteget szolgálta, és becsapta az embereket, mert hatalmat kapott rá. A Föld lakóinak megparancsolta, hogy készítsék el a Szörnyeteg tiszteletére annak bálványszobrát. Ez a Szörnyeteg az, akinek a kard által okozott sebe begyógyult. A Vadállat hatalmat kapott arra is, hogy szellemet adjon a Szörnyeteg bálványszobrába, amely így beszélni tudott. Azt is megparancsolta, hogy öljék meg azokat az embereket, akik nem imádják a Szörnyeteg szobrát. A Vadállat kényszerített mindenkit, kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat, hogy a jobb kezükön vagy a homlokukon egy bizonyos jelet viseljenek. Enélkül a jel nélkül senki sem adhatott-vehetett semmit. A jel pedig a Szörnyeteg neve, vagy a nevének megfelelő szám volt. Ehhez kell a bölcsesség! Aki értelmes, fejtse meg, mit jelent a Szörnyeteg száma, mert az emberi szám: 666. Ezután ismét láttam: a Bárány állt a Sion-hegyen, és vele együtt az a száznegyvennégyezer ember, akik a Bárány nevét és a Bárány Atyjának nevét viselték a homlokukon. Azután hangot hallottam a Mennyből, amely nagy vízesés dübörgő hangjához, vagy hatalmas mennydörgéshez hasonlított. Úgy hangzott, mint mikor sok hárfán egyszerre játszanak. Új éneket énekeltek Isten trónja, a négy mennyei élőlény és a mennyei vezetők előtt. Ezt az éneket senki más nem énekelhette, csak az a száznegyvennégyezer, akiket a Földről, az emberek közül váltottak meg. Ők nem követtek el semmi olyat, amivel tisztátalanná tették volna magukat az asszonyokkal, mert szüzek. Ők azok, akik követik a Bárányt, akárhová is megy. Az emberek közül váltották meg őket, hogy a legelsők legyenek, akiket Isten és a Bárány számára kiválogattak. Beszédükben nem találtak hazugságot, és feddhetetlenek. Ekkor ismét láttam: magasan az égen egy angyal repült. Nála volt az örökkévaló örömüzenet, hogy kihirdesse a Föld lakóinak — minden nemzetnek, törzsnek, nyelvnek és népnek. Erős hangon ezt kiáltotta: „Istent tiszteljétek és féljétek! Őt dicsőítsétek, mert ítéletének órája elérkezett! Imádjátok azt, aki a Mennyet, a Földet, a tengert és a vízforrásokat teremtette!” Ezután egy másik angyal jött, aki kihirdette: „Elpusztult! Elpusztult Babilon, a nagy város, amely minden népet megitatott paráznasága részegítő borával!” Majd egy harmadik angyal jött utánuk, és nagy hangon ezt kiáltotta: „Aki a Szörnyeteget vagy annak bálványszobrát imádja, és annak jelét engedi a homlokára vagy a kezére tenni, az is inni fog Isten haragjának borából, amelynek erejét nem enyhíti semmi! Ott gyűlik az Isten harag-poharában. Aki ebből iszik, azt tűz és égő kén fogja kínozni a szent angyalok és a Bárány szeme láttára. Sem éjjel, sem nappal nem lesz nyugtuk azoknak, akik a Szörnyeteget és annak bálványszobrát imádják, vagy magukon viselik a Szörnyeteg nevének jelét. Kínlódásuk füstje örökké felszáll. Itt van szüksége az állhatatos kitartásra és türelemre Isten népének — azoknak, akik engedelmeskednek Isten parancsainak, és megőrzik a Jézusban való hitüket.” Ezután egy hangot hallottam a Mennyből. Ezt mondta nekem: „Írd le ezt: mostantól fogva boldogok és áldottak, akik az Úrban halnak meg.” „Igen — mondja a Szent Szellem —, most már megpihenhetnek a munkájuk után, mert amit elvégeztek, az követi őket.” Azután ismét láttam: egy fehér felhőn ült valaki, aki hasonlított az Emberfiához. A fején aranykoszorút viselt, a kezében pedig éles sarlót tartott. A templomból kijött egy másik angyal, és erős hangon kiáltott annak, aki a felhőn ült: „Fogd a sarlódat, és kezdd el az aratást, mert eljött az aratás órája, megérett a Földön az aratnivaló!” Ekkor az, aki a felhőn ült, megsuhintotta sarlóját a Föld fölött, és learatta a termést. Ezután a mennyei templomból kijött egy újabb angyal, aki szintén éles sarlót tartott a kezében. Az oltártól pedig előlépett egy másik angyal, akinek hatalma volt a tűz fölött, és nagy hangon ezt kiáltotta a sarlós angyalnak: „Fogd a sarlódat, és szüreteld le a Föld szőlőjét, mert már érettek a fürtök!” Erre az angyal megsuhintotta sarlóját a Föld fölött, leszüretelte a Föld szőlőjét, és a szőlőfürtöket bedobta Isten haragjának hatalmas szőlőtaposó kádjába. A városon kívül taposták meg a szőlőt, amelyből annyi vér ömlött ki, hogy az áradat a lovak zablájáig ért, és 1 600 stádium távolságban mindent elöntött. Ismét láttam: egy hatalmas és csodálatos jel tűnt fel a Mennyben. Hét angyal jött elő, akiknél az utolsó hét csapás volt. Ezekkel a csapásokkal lett teljessé és fejeződött be Isten haragja. Azután ismét láttam: mintha üvegtenger lett volna előttem, amelybe tűz keveredett. Láttam azokat, akik legyőzték a Szörnyeteget, annak bálványszobrát, és a nevének megfelelő számot. A győztesek az üvegtengeren álltak, és Isten hárfáit tartották a kezükben. Énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Báránynak énekét: „Nagy és csodálatos minden, amit teszel, Mindenható Úr Isten! Igazságos és helyes, ahogyan cselekszel, Nemzetek Királya! Ki ne tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné neved? Mert egyedül te vagy szent! Minden nép hozzád jön, hogy imádjon téged, mert látják, hogy igazságosan cselekszel!” Azután ismét láttam: Isten mennyei szentélye feltárult, és hét angyal jött elő, akiknél a hét utolsó csapás volt. Fénylő fehér lenvászon ruhájukat a mellükön aranyöv fogta össze. A négy mennyei élőlény közül az egyik hét aranypoharat adott a hét angyalnak. A poharak tele voltak az örökkön-örökké élő Isten haragjával. A szentélyt pedig betöltötte Isten dicsőségének és hatalmának felhője, és senki nem léphetett be oda, amíg a hét angyal hét csapása be nem fejeződött. Ezután erős hangot hallottam a templom szentélyéből. Ezt mondta a hét angyalnak: „Menjetek és öntsétek ki a Földre az Isten haragjával teli hét poharat!” Az első angyal megindult, és kiöntötte a Földre az első poharat. Ekkor szörnyű és fájdalmas fekélyek támadtak azokon az embereken, akik a Szörnyeteg jelét viselték, és annak bálványszobrát imádták. A második angyal a tengerre öntötte ki a poharát. Ekkor a tenger vize olyan lett, mint a halott vére, és a tengerben minden élőlény elpusztult. A harmadik angyal a folyókra és a forrásokra öntötte ki a poharát. Ekkor azoknak vize mind vérré változott. Hallottam, hogy a vizek angyala ezt mondja: „Igazságosan ítéltél, te Szent, aki vagy, és aki mindig voltál! Mivel szent népedet és a prófétákat gyilkolták, és vérüket a földre ontották, most vért adtál inni gyilkosaiknak, mert ezt érdemlik.” Ekkor megszólalt a mennyei oltár: „Igen, Mindenható Úr Isten, ítéleteid igazak és igazságosak!” A negyedik angyal kiöntötte a poharát a Napra, amely hatalmat kapott, hogy tüzével égesse az embereket, akik emiatt súlyos égési sérüléseket szenvedtek. A sebesültek átkozták Istent, mert neki hatalma volt ezeken a csapásokon. Mégsem változtatták meg a gondolkodásukat, és nem tértek vissza Istenhez, hogy dicsőséget adjanak neki. Az ötödik angyal a Szörnyeteg trónjára öntötte ki a poharát. Ekkor a Szörnyeteg birodalma sötétségbe borult, és az emberek a nyelvüket harapdálták kínjukban. Átkozták a Menny Istenét a fekélyeik és fájdalmaik miatt, de nem akartak megváltozni, és nem fordultak el gonosz tetteiktől. A hatodik angyal a nagy folyóra, az Eufráteszre öntötte ki a poharát. Ekkor annak vize kiszáradt, hogy utat készítsen a kelet felől jövő királyoknak. [13-14] Ezután ismét láttam: egy-egy gonosz szellem jött ki a Sárkány, a Szörnyeteg és a Hamis próféta szájából. Ezek a gonosz szellemek békákhoz hasonlítottak, és csodatévő hatalmuk volt. A Föld összes királyához elmentek, hogy összegyűjtsék őket a Mindenható Isten nagy Napjának csatájára. *** „Figyeljetek! Hamarosan megérkezem, de úgy jövök, mint a tolvaj. Boldog és áldott, aki éberen őrködik, és megőrzi a ruháit, mert nem fog meztelenül járni, és nem kell szégyenkeznie.” A gonosz szellemek össze is gyűjtötték a Föld királyait arra a helyre, amelyet héberül Armageddonnak neveznek. Ezután a hetedik angyal kiöntötte a poharát a levegő-égre. Erre erős hang hallatszott a mennyei szentélyben lévő trón felől: „Befejeződött!” Villámlott, mennydörgés és morajlás hallatszott, és nagy földrengés támadt. Ez volt a legerősebb földrengés, mióta csak ember él a Földön. A nagy város három részre hasadt, és a nemzetek városai összedőltek. Isten nem felejtkezett el a nagy Babilonról sem, hanem a kezébe adta a poharat, amelyben Isten rettenetes haragjának bora volt, és kényszerítette, hogy igya ki az utolsó cseppig. A szigetek mind elsüllyedtek, és a hegyek is eltűntek. Az égből hatalmas jégeső zuhogott. Egy-egy jégdarab körülbelül 30 kilónyi volt. Az emberek gyalázták Istent a jégeső csapása miatt, mert az valóban szörnyű volt. Odajött hozzám az egyik angyal a hét közül, akik a hét poharat kapták, és azt mondta: „Jöjj, megmutatom neked a Nagy Parázna elítélését, aki a tengerek felett ül. Ő az, akivel a Föld királyai paráználkodtak, s aki lerészegítette a Föld lakóit paráznaságával, mint erős borral.” Ekkor az angyal szellemben magával ragadott a pusztába. Ott egy asszonyt láttam, aki egy skarlátvörös színű Szörnyeteg hátán ült, amelynek hét feje és tíz szarva volt. A Szörnyetegre mindenhol olyan nevek és titulusok voltak írva, amelyek Istenre nézve gyalázkodást jelentettek. Az asszony bíborszínű és skarlátvörös ruhát viselt, drágakövekkel, gyöngyökkel és arannyal ékesítette magát. A kezében borral teli aranykelyhet tartott, amely az asszony paráznaságát, és mindenféle utálatos tisztátalanságát jelképezte. Homlokára ez a titokzatos név volt felírva: NAGY BABILON A PARÁZNÁK ANYJA A FÖLD MINDEN GONOSZSÁGÁNAK ANYJA Láttam, hogy az asszony lerészegedett azoknak a vérétől, akiket Isten szent népe közül a Jézusról való tanúskodásukért öltek meg. Amikor ezt az asszonyt megláttam, nagyon megdöbbentem. Az angyal meg is kérdezte: „Csodálkozol? Feltárom hát neked, mi az értelme ezeknek a jelképeknek: az asszonynak és a hétfejű, tízszarvú Szörnyetegnek, amely az asszonyt a hátán hordozza. A Szörnyeteg, amelyet láttál, volt, de most nincs, azonban arra készül, hogy feljöjjön a feneketlen mélységből, s azután majd a végső pusztulásra megy. A földön élő emberek közül azok, akiknek a nevét nem írták be a világ teremtése előtt az Élet Könyvébe, csodálkoznak, amikor meglátják a Szörnyeteget. Azon csodálkoznak, hogy a Szörnyeteg volt, most nincs, de mégis meg fog jelenni. Itt van igazán szükséged a bölcsességre és értelemre, hogy ezt megérthesd! A Szörnyeteg hét feje azt a hét hegyet jelenti, amelyen az asszony ül. De jelenti azt a hét királyt is, akik közül az első öt már meghalt, az egyik most van, az utolsó pedig még nem jött el. Amikor majd eljön, csak rövid ideig marad. Maga a Szörnyeteg pedig, amely volt, de most nincs, az a nyolcadik király. Ez is a hét király közé tartozik, és a pusztulás felé halad. A tíz szarv, amelyet láttál, tíz királyt jelent, akik még nem kezdték meg uralkodásukat. Ők majd a Szörnyeteggel együtt kapnak egyetlen óráig tartó királyi hatalmat. Mind a tíz királynak az a közös szándéka és célja, hogy erejüket és hatalmukat átadják a Szörnyetegnek. Együttes erővel háborút fognak indítani a Bárány ellen. A Bárány azonban legyőzi őket, mert ő az Urak Ura és a Királyok Királya. Vele együtt fognak győzni azok is, akik kiválasztottak, elhívottak és hűségesek.” Az angyal így folytatta: „Az a hatalmas tenger, amely felett a Nagy Paráznát láttad ülni, a népeket, embertömegeket, nemzeteket és nyelveket jelképezi. A Szörnyeteg és a tíz szarv, amelyet láttál, meggyűlölik a Nagy Paráznát, mindenéből kifosztják, még a ruhát is letépik róla, húsát megeszik, és tűzben pusztítják el. Mert Isten adta ezt a tíz király szívébe, hogy az ő tervét végrehajtsák. Igen, Isten akarta, hogy a tíz király egy akarattal átadja hatalmát a Szörnyetegnek, amíg Isten szavai beteljesednek. Az asszony pedig, akit láttál, azt a nagy várost jelenti, amely a Föld királyai felett uralkodik.” Ezután egy másik angyalt láttam leszállni a Mennyből, akinek igen nagy hatalma volt. Dicsőségének fénye beragyogta a földet, és erős hangon ezt kiáltotta: „Összedőlt Babilon! A nagy város összedőlt! Gonosz szellemek lakóhelye lett, mindenféle tisztátalan szellem, utálatos és tisztátalan madár tanyája. Mert Babilon minden népet megrészegített paráznasága borával, hiszen vele paráználkodtak a Föld összes királyai. A világ üzletemberei Babilon pazarló életmódjából és költekező jólétéből gazdagodtak meg.” Ezután egy másik hangot hallottam a Mennyből, amely ezt mondta: „Jöjj ki abból a városból, népem! Ne vegyél részt annak bűneiben, s ne érjenek a csapások, amelyek a városra következnek! Mert Babilon bűnei már az égig érnek, és Isten elérkezettnek látta, hogy számon kérje rajta. Bánjatok úgy ezzel a várossal, ahogy ő bánt másokkal! Sőt, kétszeresen fizessetek meg neki mindenért, amit tett! A pohárba, amelyet másoknak készített, töltsetek neki magának kétszeresen! Fizessetek neki annyi gyásszal és kínnal, amennyi dicsőséget és gazdagságot szerzett magának! Mert ezt mondja: »Királynő vagyok, trónomon ülök! Nem vagyok özvegy, nem látok gyászt soha!« Egy napon érik hát Babilont a számára készített csapások mind: halál, gyász és éhínség. Tűzben pusztul el a város, mert erős az Úr Isten, aki ítélkezik felette.” A föld királyai pedig, akik Babilonnal paráználkodtak és dőzsöltek, elsíratják és meggyászolják majd, mikor látják a város égésének füstjét. Megállnak a távolban, mert félnek a kínjaitól, és azt mondják majd: „Jaj, jaj, te nagy város! Jaj neked, hatalmas Babilon! Egyetlen órában beteljesedett rajtad az ítélet!” Siratják és gyászolják Babilont az egész világ üzletemberei és kereskedői is, mert senki sem veszi meg többé az áruikat: aranyat, ezüstöt, drágaköveket, gyöngyöket; finom ruhákhoz való vásznat, bíborszínű vásznakat, selymet, bársonyt; sokféle illatos fát, elefántcsontból faragott dísztárgyakat; sokféle drága fából, bronzból, vasból és márványból készült tárgyakat; fűszereket: fahéjat, balzsamot, füstölőszereket, mirhát, tömjént; bort és olívaolajat, finom lisztet, búzát; marhákat, juhokat, lovakat és szekereket; rabszolgákat — és az emberek lelkét. A kereskedők sírva kiáltják: „Ó, Babilon, amire a szíved vágyott, mindaz a jó és gazdagság eltűnt előled! Minden gazdagságod és fényes jóléted örökre elveszett! Soha többé vissza nem tér hozzád!” Az üzletemberek és kereskedők, akik meggazdagodtak a Babilonnal való kereskedésből, most félve a kínjaitól, csak a távolból siratják és gyászolják Babilont. Ezt mondják: „Jaj, jaj! Te nagy város, aki gyolcsvászonba, bíborba-bársonyba öltöztél, arannyal, drágakövekkel, gyöngyökkel ékesítetted magad! Hogy elpusztult minden gazdagságod egyetlen óra alatt!” Ugyanígy a hajóskapitányok, tengerészek, és mindazok, akik a tengereken utaznak és kereskednek, távolról nézik az égő Babilon felszálló füstjét, és ezt kiáltják: „Nem volt a Földön még egy ilyen nagy város!” Gyászukban a fejükre port szórnak, és sírva kiáltozzák: „Jaj, jaj! Te nagy város! Akinek csak hajója volt a tengeren, mind meggazdagodott Babilon gazdagságából, mégis elpusztult Babilon egyetlen óra alatt!” Örülj ennek, Menny! Örvendezzetek, apostolok, próféták és Isten szent népe, mert Isten bosszút állt Babilonon miattatok! Ezután egy erős angyal felkapott egy malomkő nagyságú sziklát, ledobta a tengerbe, és azt mondta: „Így süllyed el a nagy város, Babilon! Ilyen lendülettel hajítják a pusztulásba, hogy soha többé ne is lássa senki! Nem hallatszik benne többé hárfások, lantosok, fuvolások és trombitások zenéje, nem dolgoznak benne mesteremberek, nem hallatszik a malomkő zaja, nem fénylik benne lámpa, nem hallatszik vőlegény és menyasszony hangja! Mert üzletemberei voltak a világ hatalmasai, és varázslásával minden népet becsapott! Babilon! Kezeden szárad a prófétáknak és Isten szentjeinek vére! Te vagy a bűnös mindazoknak a haláláért, akiket megöltek a Földön.” Ezután olyan hangot hallottam, mintha a Mennyben óriási sokaság erős hangon egyszerre kiáltana: „Halleluja! Istenünké a győzelem, a dicsőség és a hatalom! Igazak és igazságosak ítéletei, mert elítélte és megbüntette a Nagy Paráznát, aki megrontotta az egész Földet paráznaságával, és bosszút állt rajta Isten szolgáinak legyilkolásáért!” És újra kiáltották: „Halleluja! A Nagy Parázna égésének füstje felszáll örökkön-örökké!” Ekkor földre borult a huszonnégy mennyei vezető és a négy mennyei élőlény, és így imádták a trónon ülő Istent: „Ámen! Halleluja!” Hang hallatszott a trón felől, amely ezt mondta: „Dicsérjétek Istenünket, ti, akik szolgáljátok őt, dicsérjétek mind, akik félitek őt, kicsinyek és hatalmasok!” Nagy sokaság hangját hallottam, amely hatalmas vízesés robajához, vagy mennydörgéshez hasonlított. Ezt kiáltották: „Halleluja! Uralkodik Istenünk, az Örökkévaló, a Mindenható! Örüljünk, ujjongjunk és adjunk dicsőséget neki, mert eljött a Bárány menyegzőjének napja! Menyasszonya felkészült a menyegzőre: ragyogó, tiszta menyasszonyi ruhát kapott, abba öltözött.” (Ez a menyasszonyi ruha Isten népének jó és igazságos tetteit jelképezi.) Ezután az angyal hozzám fordult: „Írd le: Boldogok és áldottak, akiket meghívtak a Bárány lakodalmába, az ünnepi vacsorára!” Majd hozzátette: „Ezek valóban Isten igaz szavai.” Ekkor én, János, az angyal lába elé borultam, hogy imádjam őt, de ő visszatartott: „Vigyázz, ne tedd, mert én csak szolgatársad vagyok neked is, meg a testvéreidnek is — mindazoknak, akik Jézus tanúságtételét hordozzák. Istent imádd! Mert a Jézus tanúságtétele a prófétálás szelleme.” Ismét láttam: megnyílt a Menny, és egy fehér ló jelent meg. Lovasának neve „Hűséges és Igaz”, mert igazságosan ítél és harcol. Tekintete, mint a tűz lángja, fején pedig sok koronát visel. Erre a lovasra olyan név van ráírva, amelyet rajta kívül senki sem ismer. Vérbe mártott köpenyt visel, és így nevezik: „Isten Igéje”. Mennyei seregek követik fehér lovakon, tiszta fehér, gyolcsvászon ruhákba öltözve. Az elöl haladó lovas szájából éles kard jön ki, amellyel csapásokat mér a nemzetekre. Vaspálcával uralkodik fölöttük, és ő tapossa majd a szőlőt a Mindenható Isten szörnyű haragjának szőlőtaposó helyén. A lovas derekánál, a köpenyére ez a név volt írva: KIRÁLYOK KIRÁLYA ÉS URAK URA Azután láttam: egy angyal állt a Napban, és erős hangon ezt kiáltotta az égen magasan szálló valamennyi madárnak: „Gyertek ide, gyűljetek össze Isten nagy lakomájára, és egyétek a királyok, vezérek és hatalmasok testét, egyétek a lovakat és lovasaikat, egyétek mindenféle ember holttestét, szabadokat és rabszolgákat, kicsiket és nagyokat!” Ekkor megláttam a Szörnyeteget és a Föld királyait: hadseregeikkel együtt összegyűltek, hogy harcoljanak a fehér lovon ülő lovas és annak serege ellen. Akkor a Szörnyeteget és vele együtt a Hamis Prófétát is foglyul ejtették. (Ez a Hamis Próféta az, aki csodákat tett a Szörnyeteg érdekében, és ezzel becsapta mindazokat, akik magukra vették a Szörnyeteg jelét, és imádták annak szobrát.) Azután a Szörnyeteget és a Hamis Prófétát elevenen bedobták a tűz-tóba, amelyben kén ég. A többieket pedig a fehér lovon ülő lovas szájából kijövő kard ölte meg. Az elesettek húsából a madarak lakmároztak, ameddig mind jól nem laktak. Ezután ismét láttam: egy angyal szállt le a Mennyből, aki a kezében tartotta a feneketlen mélység kulcsát és egy nagy láncot. Foglyul ejtette a Sárkányt, azt a Régi Kígyót — akit neveznek Ördögnek és Sátánnak is —, azután megkötözte ezer évre. Majd ledobta a feneketlen mélységbe, a lejáratot pedig bezárta és lepecsételte, hogy a Sárkány ne tudja többé becsapni a népeket, amíg az ezer év le nem telik. Ezer év múlva a Sárkányt egy kis időre szabadon kell majd engedni. Azután trónokat láttam, és akik rajtuk ültek, azok hatalmat kaptak, hogy uralkodjanak. Majd láttam azoknak az embereknek a lelkeit, akiket azért fejeztek le, mert Jézusról és az Isten Igéjéről tanúskodtak; akik nem imádták a Szörnyeteget, sem annak bálványszobrát, és nem engedték sem a homlokukra, sem a kezükre tenni a Szörnyeteg jelét. Ők ismét életre keltek, és uralkodtak Krisztussal együtt ezer esztendeig. A többi halott azonban még nem támadt fel, amíg le nem telt az ezer év. Ez az első feltámadás. Áldottak, boldogok és szentek, akik részt vesznek az első feltámadásban! Rajtuk nincs hatalma a második halálnak, hanem Isten és Krisztus papjai lesznek, és együtt uralkodnak vele ezer esztendeig. Amikor eltelik az ezer év, kiengedik börtönéből a Sátánt, Ő pedig kimegy, hogy elhitesse és becsapja a világ összes népét — Gógot és Magógot. Háborúra gyűjti össze őket, és annyian lesznek, mint a tenger partján a homokszemek. Felvonulnak az egész földön, bekerítik Isten népének táborát és a szeretett várost. Ekkor azonban a Mennyből tűz száll le, és megemészti őket. A Sátánt pedig, aki becsapta a népeket, bedobják a tűz-tóba, amelyben kén ég. Így ő is oda kerül a Szörnyeteg és a Hamis Próféta mellé, ahol éjjel-nappal, örökkön-örökké gyötrődnek. Azután láttam: egy hatalmas, fehér trónt, amelyen ült valaki. Tekintete elől elfutott a föld és az ég, és nyomtalanul eltűntek. Majd láttam, hogy a trón előtt álltak a halottak, nagyok és kicsik. Azután könyveket nyitottak ki, és ítéletet hirdettek a halottak felett — mindenkinek a saját tettei alapján, amelyek a könyvekben voltak feljegyezve. Azután kinyitottak egy másik könyvet is, az Élet Könyvét. A tenger kiadta a benne levő halottakat, ugyanígy a Halál és a Hádész is kiadták a náluk levő halottakat. Minden egyes embert a tettei szerint ítéltek meg. Ezután a Halált és a Hádészt is bedobták a tűz-tóba. Ez a második halál: a tűz-tó. Ha valaki nem volt beírva az Élet Könyvébe, azt is a tűz-tóba vetették. Újra láttam: Új Ég és Új Föld tűnt elő, mert a régi Ég és a régi Föld már eltűnt, és tenger sem volt többé. Láttam, hogy a Szent Város, az Új Jeruzsálem leszállt a Mennyből, Istentől. Olyan volt, mint egy menyasszony, akit a férje számára öltöztettek és ékesítettek fel. Majd erős hangot hallottam a Mennyből, amely ezt kiáltotta: „Isten otthona most már az emberek között van, s ő ezentúl együtt lakozik velük. Népévé lesznek, ő pedig Istenükké lesz. Minden könnyet letöröl a szemükről, s nem lesz többé halál, sem gyász, sem sírás, sem fájdalom, mert a régi dolgok elmúltak.” Ekkor az, aki a trónon ült, megszólalt: „Lásd, én mindent megújítok!” Majd így szólt hozzám: „Írd le, mert ezek a beszédek megbízhatók és igazak!” Azután ezt mondta: „Be van fejezve! Én vagyok az Alfa és az Ómega, mindennek az elkezdője és a befejezője. Aki szomjas, annak inni adok az élet vizének forrásából ajándékul. Aki győz, örökli mindezeket, annak Istene leszek, ő pedig a fiam lesz. Azonban a gyávák, a hitetlenek, és akik gyűlöletes dolgokat tesznek, a gyilkosok, a szexuális bűnben élők, akik varázslással foglalkoznak, a bálványimádók és a hazugok — mindezek a tűz-tóba kerülnek, amelyben kén ég. Ez a második halál.” Azután odajött hozzám az egyik a hét angyal közül, akik a hét utolsó csapással teli poharakat kapták. Ezt mondta: „Jöjj velem, megmutatom neked a Menyasszonyt, a Bárány feleségét!” Ekkor magával ragadott a Szent Szellem, és az angyal elvezetett egy hatalmas és magas hegyre. Megmutatta a Szent Várost, Jeruzsálemet, amely Istentől, a Mennyből szállt le. Isten dicsősége ragyogott belőle: a fénye olyan volt, mint a legértékesebb drágakőé, a kristálytiszta gyémánté. A városnak erős és magas fala volt és tizenkét kapuja. Egy-egy angyal állt a kapuknál, amelyekre fel volt írva egy-egy név Izráel tizenkét törzsének nevei közül. Három kapu volt a város keleti oldalán, három az északi, három a déli és három a nyugati oldalon. A városfal tizenkét alapkőre épült, amelyekre a Bárány tizenkét apostolának neve volt felírva. Az angyalnál, aki velem beszélt, volt egy arany mérőpálca, s azzal mérte meg a várost, a kapukat és falakat. A város pontosan négyzet alakú, hossza és szélessége egyenlő. Megmérte a várost a mérőpálcával, és az eredmény 12 000 stádium lett. A város hossza, szélessége és magassága is egyenlő. Azután a falat is megmérte: ez 144 könyök magas volt — férfi, vagyis angyal mértékével mérve. A fal gyémántból épült, maga a város pedig színaranyból, amely átlátszó volt, mint a tiszta üveg. A városfal alapkövei sokféle értékes drágakővel voltak ékesítve. Az első alapkő gyémánt, a második zafír, a harmadik kalcedon, a negyedik smaragd, az ötödik szárdonix, a hatodik rubin, a hetedik krizolit, a nyolcadik berill, a kilencedik topáz, a tizedik krizopráz, a tizenegyedik jácint, a tizenkettedik ametiszt. A tizenkét kapu tizenkét gyöngyből készült — minden kapu egy-egy gyöngyből —, a város főútja pedig színaranyból, amely olyan átlátszó volt, mint a tiszta üveg. Templomot nem láttam a városban, mert annak temploma maga a Mindenható Úr Isten és a Bárány. A városnak nincs szüksége sem a Nap, sem a Hold fényére, mert Isten dicsősége ragyogja be, a világosság forrása pedig maga a Bárány. Ebben a világosságban élnek a világ nemzetei. A Föld királyai ebbe a városba hozzák be gazdagságukat és kincseiket. Nappal a város kapuit soha nem zárják be, éjszaka pedig egyáltalán nem is lesz ott. Oda viszik a nemzetek gazdagságukat és kincseiket, de semmit sem lehet oda bevinni, ami tisztátalan. Akik szégyellni való, utálatos, vagy hamis dolgokat tesznek, nem mehetnek be, csak azok, akiknek nevét felírták az Élet Könyvébe, amely a Bárányé. Azután az angyal megmutatta nekem a folyót, amelyben az élet vize folyik: fénylő és tiszta, mint a kristály. Isten és a Bárány trónjától ered, és végigfolyik a város utcájának közepén. A folyó mindkét partján az Élet Fája áll, amely évente tizenkétszer terem — minden hónapban gyümölcsöt hoz —, levelei pedig a nemzetek gyógyítására valók. A városban soha nem lesz semmi, ami átkozott. Isten és a Bárány trónja lesz abban a városban. Szolgái ott imádják Istent, látják az arcát, és neve a homlokukon lesz. Éjszaka nem lesz ott, ezért nem lesz szükségük sem lámpafényre, sem napfényre, mert az Úr Isten világossága fogja beragyogni őket. Isten szolgái királyok lesznek, és uralkodnak örökkön-örökké. Azután ezt mondta nekem az angyal: „Mindezek a dolgok valóságosak, és a kijelentés hiteles! Az Örökkévaló, a próféták szellemeinek Istene küldte el angyalát, hogy megmutassa a szolgáinak mindezeket a dolgokat, amelyeknek hamarosan és hirtelen meg kell történniük.” „Figyeljetek rám! Hamarosan visszajövök! Áldott és boldog, aki készségesen engedelmeskedik a próféciák üzeneteinek, amelyek ebben a könyvben le vannak írva.” Én, János vagyok az, aki hallottam és láttam ezeket. Miután pedig hallottam és láttam, leborultam az angyal lába elé, aki ezeket megmutatta, hogy imádjam őt. De azt mondta: „Vigyázz, ne tedd! Csak a szolgatársad vagyok: neked is, meg a testvéreidnek is, a prófétáknak, sőt mindazoknak is, akik engedelmeskednek az üzeneteknek, amelyek ebben a könyvben vannak leírva. Istent imádd!” Azután hozzátette: „Ne tartsd titokban ennek a könyvnek a próféciáit, mert az idő már közeledik, amikor mindezek beteljesednek! Aki igazságtalan, maradjon továbbra is igazságtalan, aki gonosz, maradjon továbbra is gonosz, aki igaz, legyen továbbra is igaz, és aki szent, legyen továbbra is szent!” „Figyeljetek rám! Hamarosan eljövök, és magammal hozom a jutalmatokat! Mindenkinek megadom, amit a tettei szerint megérdemel. Én vagyok az Alfa és az Ómega, az Első és az Utolsó, az Elkezdő és a Befejező. Áldottak és boldogok, akik kimossák ruhájukat, mert joguk lesz rá, hogy egyenek az Élet Fájáról, és a kapukon keresztül bemenjenek a városba. De kívül maradnak a »kutyák«, akik varázsolnak, akik szexuális bűnökben élnek, a gyilkosok, a bálványimádók és mindazok, akik szeretik a hazugságot, és hamis dolgokat tesznek. Én, Jézus küldtem el hozzátok angyalomat, hogy tanúskodjon ezekről a dolgokról a helyi gyülekezeteknek. Én vagyok Dávid gyökere és utóda. Én vagyok a fényesen ragyogó hajnalcsillag.” A Szellem és a Menyasszony is azt mondja: „Jöjj!” Aki hallja ezt, mondja az is: „Jöjj!” Aki szomjas, jöjjön! Aki csak akarja megkaphatja az élet vizét ajándékba! Figyelmeztetek mindenkit, aki ennek a könyvnek a próféciáit hallgatja: ha hozzátesz valamit ezekhez, akkor Isten elküldi rá azokat a csapásokat, amelyek le vannak írva ebben a könyvben. Ha pedig valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek a szavaiból, attól Isten is elveszi az örökrészét az Élet Fájáról és a Szent Városból, és mindazokból, amelyek le vannak írva ebben a könyvben. Aki tanúsítja, hogy ezek a dolgok igazak, ezt mondja: „Igen, hamarosan eljövök!” „Ámen! Jöjj, Úr Jézus!” Az Úr Jézus kegyelme legyen veletek!