Derű és ború : ELTeC kiadás Vachott Sándorné (1828-1896) ELTeC conversion Palkó Gábor Fellegi Zsófia Vétek Bence Bajzát Tímea Borbála 65112 493 2 COST Action "Distant Reading for European Literary History" (CA16204) Zenodo.org ELTeC ELTeC release 1.1.0 ELTeC-hun ELTeC-hun release 2.0.0 Derű és ború 2000-01-15 The Google Books Digital Content Store Original Electronic Edition Osztrák Nemzeti Könyvtár Derű és borúVachott SándornéMüller Gyula BizományaPest1854 Derű és ború Vachott Sándorné 1854

Hungarian Converted by checkUp script for new release

BEVEZETÉS.

Május végéhez közelge. Kedves enyhe tavaszeső árasztá jótékony harmatát a mezei virágot s zöld erdő terebélyes fáira. Az alkonyodó nap fényes gyémántokúi tünteté föl a minden fűszál s falevélen remegő esőcseppeket , s a tisztuló égen szállongó, tört felhőket megaranyozá lemenő fényével. A vidám dongással repkedő cserebogarak megittasulnak az édes-illatos légtől, s egymáshoz ütődve buknak le a puha, nedves gyepszőnyegzetre. S mig az eltévedt vadgalamb szerelmes búgással csalogatja párját; a fenn lebegő pacsirta eget hasító dala, mint lelkesítő mennyei zene hangzik alá a föld

gyermeke fülébe. S a csalogány, e szívreható dalnoka a gazdag tavasznak, sűrű lombok közt, keser-édes hangon panaszolja szerelmét és bánatát.

Kopasz, sziklás bérezek, mint az erdő óriásai, emelkednek itt-ott a rengetegben, mely jelen közléseink színhelye, — s örök fenyegető szózatként hallik a hegyekről lerohanó vízzuhatagok moraja. A sokoldalú vidék a kopasz bérezek ellentételéül, csendesen emelkedő zöld hegyeket is állíta föl, miken százados fák nyúlnak ég felé, s lombozatos karjaikat egymásba fűzve, arról látszanak egymást biztosítani: miként habár fölfelé törekvésük mindnyájuké egyirányban, mindnyájuké ég felé tart is, még sem képes őket vetélkedési vágy, fajkülönbség , vagy irigység egymás gyűlölőivé tennE —

A mértföldekre terjedő erdőség, tekervényes, kígyózó csavarodásokban nyújtja tova kristály tiszt a forrásait, s vad szakadású vízzuhatagait. Sziklás bérczei, szép hegylánczolata, s roppant erdőségével körülkarolja a messze vidéket, s nem egy népes falut foglal magába.

A rengeteg egész vidék legkitűnőbb részét azon kies hegy képezi, melynek homlokát, ékes koronaként, a pompás urasági várkastély díszíti, A tornyos várkastély oly erő s épségben álla mindenkor, mikép vénségtől hamuszines, mohosult falai , még századokon át is képeseknek látszottak a múlandósággal daczolni. A néző a nagyszerű épület barna, mohlepte falaira tekintve, nem fojthatja el nemét az önkénytelen tiszteletnek , mit a kastély bir-tokosira is átruházott, kik bizonynyal századok óta lehettek erény- s hatalomban gazdagok, hogy a nagyszerű épület épségben tartását, minden időben eszközölhették.

Annyi bizonyos, miként a kastély a terjedelmes uradalom tulajdonosainak, már századok előtt, a jelen birtokosok ősei nevezék magukat. — Téli estvéken a vidéki nép következő babonás regét mond, házbeli munka közt, a tiszteletben tartott ősj család, s ezen szép birtok származása felől.

Hajdan, több század év előtt, a roppant erdőséget, hegy-, völgy- ős szántóföldéivel együtt, hatalmas szellem bírta és lakta; szellem; kit bűnei, ádázsága és sötét alakjáért: fekete szellemnek neveztek. A völgy, mely regényes szépen terűit el a várkastély alatt, s mely jelenleg a legszebb fekvésű faluk egyikét, elbeszélésünk egyik fő színpadát foglalja magában, — volt birodalmának székhelye. De a szép völgy, a lombkoszorús erdőség, a zöldellő virágos rétek, azon időben csak sötét fűszálakat, gyászszinü virágokat s falombokat termettek, mert a fekete szellem birodalmát oly sűrű köddel árasztá el, miként abba egyetlen éltető napsugár sem hathatott, s bizonyára sötét fű-falombok sem diszlettek volna

ott, hacsak részvétből nem, a fekete szellem áldozatainak korán megszakított élete folytatásául. A fekete szellem, mint a rege állítja, minden évben. megkiváná; ember-áldozatait , azon okból x mivel egy földi leány: a bájos aranyhajú Zella, vissza merészlé ajánlott szerelmét utasítani. S habár, sötét felhőalakban jelenve meg, a a szerencsétlen ifjú ; hölgyet , ellenkezéséért, fölkarolva magával ragadá is, boszujában sem volt azonban erő-bátorsága, a hölgy bájos alakját szétrombolni, és sötét virággá változtatni. E helytt, hogy láthatása gyönyörét élvezhesse, s ha egyébként nem lehetséges, kényszerítve is ébresszen szivében maga iránt szerelmet, a bérczormon, melyen a várkastély állott, arany- s drága kövekből csarnokot búvöle, belsejét ellátva pazar pompa- s fénynyel: hogy szíve úrnőjét, a soha nem látott diszü tündén lakkal elbájolhassa. De mily düh boszú lepte meg őt, midőn zord birodal

mában, melyben a hölt lég minden éíet ellensége lén, s melyet fölkeresni irtózott az éltető sugár,—midőn birodalmában a lányka gyöngéd élete megfagyott! — Az igéző Szempár hosszú, mély álomra zárult, s a szerelemre fogékony szív, megszűnt dobogni! Keserű fájdalma- s alig fékezhető dühében, előidéző varázsszavakkal sötét hatalma gyámjait: a mindent jósló és sejtő szolgaszellemeket, s fölhivá őket: mondanák meg a talizmán nevét, mi elég erővel bírna Zelllát fölébreszteni. A szellemek a parancs folytán összeültek, s hosszú tanácskozás és vita után, fölállott egy szikár női szellem, fcötét arczczal, lángveres ruhában, s egész óvatossággal helyező kék lángok fölé az üstöt , melyben a titkot kifőzni szándékozók. A többi szellem rémes tánczot járva az üst körűi, elébb varázshangokat s bűvös igéket dörmöge , majd aztán érthetlen csodaéneket dalolt mindaddig, mígnem az üstből két, rózsaszínű, fényes, rokonláng ki- s összecsapott, s egyesülésük perczében eltűntek a sötét birodalom határiról.

„Zella szivét új életre egyedül a kölcsönös szerelem ébresztheti!" Hangozék biztos talizmánul a szellemek ünnepies halk szózata.

A fekete szellem, e szózatot hallva, tomboló dühében örök gyülölséget esküvék az ország vesztére, mely Zellát szüle. És azontúl háborúkkal ostorozá, s betegségekkel nyomorgatá szülő-honát, s a hon gyermekeit. Tizenkét fejű sárkány alakját öltvén magára, évenként ugyanannyi jeles ifjú bajnokkal küzde, kiket hosszú tüzes körmeivel izekre tépve, a halál legrémítőbb nemével ölt meg. E kivül tizenkét tiszta szép, hajadont is kívánt évenként áldozatúl, hogy haláluk által haragját hüthesse, s Zella elleni boszú-gondolatait enyhítse. De végre is mit ért düh, fájdalom és boszú? Mit ért hogy a hont minden kigondolható rósz- és nyomorral ostorozá? Mit ért, hogy alvó

bálványáért kirablá a tenger gyöngyeit a föld kebelét föltúrta gyémánt- s aranyáért ? Mit ért, hogy fölpiperézé öt selyem- s bársonynyal, s hónyakát s karjait drága kövek- gyöngyökkel ékesíté ? Mit ért, hogy homlokára koronát illeszte, szebbet és fényesebbet minden királyi koronánál, s kisded lábaihoz a föld és tenger kirablott kincseit halmozá, — kincseket: mik egy országot tehetének vala nagygyá s dicsővé ? Mit ért harag s hízelgés , kérelem s fenyegetőzés ? Zella aludva maradt, a fekete szellem nem volt elég hatalmas öt fölébreszteni! — És a lányka aludt, sőt tán álmodott is; és álma édes lehete, mert zárt ajkai körül örök mosoly játszadozék. Tán ártatlan szive a még alig sejtett szerelem országában tétovázott ? —Keblén összekulcsolt kis kezeiben fényes kövekkel ékesített tőrt szoríta , mely még anyja ajándoka volt, s melyet a fekete szellem nem csavarhata ki a gyöngéd kis kezekből , habár a főiirat, mi a tőrön olvasható volt, növelé is iszonyú haragját. A fölirat egyik oldalán ez vala: Erény és szerelem, vagy halál! Más oldalon: Zella végső menedéke!

A szellem tomboló dühét s határtalan szerelmét, mi sem csillapítható, sőt növelé minden körülmény. Egy századon át ostórozá már a hazát s annak gyermekeit, megtízszerezvén a nyomort és Ínséget, s megtizszerezvén az emberáldozatok számát., Végre az ádáz szellem telhetlen követeléseit kielégíteni lehetlen lön. Habár a kívánt áldozatok készséggel adattanak is meg, ő ennek daczára sem szűnt még folytono-san , sőt még rettentőbben ostorozni a hazát. Végre egy bátrabb a többinél: az ifjú . Zombor Dezső, megsokalva a sok szószegést s iszonyú kegyetlenséget , főikére a fejedelmet s országnagyokat: tagadnának meg mindent a hitszegö szellemtől, s engednék meg neki párbajra hívhatni a szörnyet. A király s nrszágnagyok belefáradva; a sok igaztalan követelésbe, teljesen méltányolok a bátor ifjú határzatát, ki az országot megmentendő, szokatlan erőt kezde magában érzeni, s bizton reméllé, miként Isten segedelmével, legyőzendi a kegyetlen gonoszt,

Dezső vitéz, magára öltvén harczi mezét , s kezébe véve apáitól öröklött nehéz buzogányát, búcsút monda rokonai-, barátai-, s királyának, ki őt megindulása előtt lovaggá üté fel, s a nép és haza áldása kiséretében, megindult a sötét birodalom határai felé, Ment, ment... s már látá feketleni a sziklás hegyeket, midőn egy őszfürtű remete, durva szőrcsuklyában, útját állá r

„Áldásodat atyám! szóla Dezső vitéz, az ősz előtt térdre borulva. „Hosszú, mészsze útra készülök — folytatá — s áldásod tán visszasegít utamból, szent atya!“

A remete megáldá az ifjút. Megáldván őt, szent ereklye-kereszttel díszített olvasójáról fényes rubintos gyűrűt vont le , melyre imától tisztult ajakkal nyoma bucsú-csókot, s melyet következő szavak kíséretében vont a térdelő ifjú kis ujjara:

„Ha ezen gyűrűvel kezeden, ragadod a fegyvert hazád ádáz szörnye ellen, úgy karod elég erős leend legyőzni az erősek legerősbikét is. S ha menyasszonyodat ezen gyűrűvel jegyzended el: szerető, hű nőt, erényekben gazdag anyát nyerendesz magad , s maradékid boldogítására. Őrizd és őriztesd maradékaiddal is ezen szent talizmánt. Mig ez családod birtokában leend, mindaddig üdv, szerencse s nyugalom környezendi azt!.. Isten veled fiam ! Menj, haladj békével utadon. Előtted: vész, — de aztán fényes, boldog jövő! Fölötted: az ország s üldözött gyermekei áldása! —

Szavait végezve eltűnt a szent ember. Szavai Dezső vitéz keblében, szinte isteni erő- s bátorságot költének. És ment lelkesülten, bizton, előre és előbbre az ifjú mindaddig, mígnem a fekete birodalom

határait átlépve, a rémes szellemet csengő, hangos szózatával, élet- és halál-viadalra szólítá. A gyászfák és virágok , mintha jótékony tavaszszellő lengette volna leveleiket, halkal inogni és suhogni kezdenek, midőn a bátor, délczeg dalia, főtől talpig fegyverben, fényes paizs- és buzogánynyal kezében, kiállott a síkra. Széles vállai, erőteljes magas alakja, büszke, bátor homloka igényleni látszottak a győzelmet.

S midőn a szellem mogorva sárkány-alakban megjelenék, vakító fényt terjesztve maga körül, mitől sötét birodalma rémes derűt nyert: az ilju világossághoz szokott szemei nem kápráztak; — s midőn a sárkány irtózatos körmeit az ifjú szivének meresztve, hirtelen lecsapott a magasból, De vitéz nem tántorodék meg,—sőt ellenkezőleg , fölegyenesült, férfias keblét fe-szülni érzé, s bátor szive magas vágyában oly hőn dobogott, miszerint erejét isteni erővé érezvén magasulni, ez érzelem önbizalmát növelve, oly szerencsét kölcsönze karja és fegyverének, hogy elébb mint gondolható, lábai előtt vergődött a keresztül döfött rém. A sárkány ömlő véréből, néhány erős vonaglás után, sűrű, sötét pára emelkedék föl, mely pára a magasban tömöttebb és tömöttebb lön, mig végre sötét emberi alakká gomolyult, s miután a győzelmes ifjút a gyülölség engesztelhetlen kifejezésével megfenyegetné: a pára lassan oszlani kezde, miglen utóbb teljesen elszétoszlott !

A mily aránybanvékonyult a pára, oly arányban világosult a sötét birodalom. A nap kivánosi fénynyel ömleszté el a láthatárt , melyet szent sugarai most kereshetének föl először, s a nap hevétől fölmelegedve, boldog suhogással rázkódtak meg fák és virágok, a fákból ifjak, a virágokból leányok váltanak, kik visszanyerve korábbi emberi alakjaikat, mindnyájan hódolattal borultak megmentőjök lábához, s

neki hűséget esküdve, önkénytes híveivé tevék magukat.

Zombor Dezső nem volt büszke győzelmére , hanem szent hálát érze, hogy az ég ura megengedé honát mentenie, s ily sok ifjú életet föltámasztania. Uj viszonyai, s őszinte boldogságának közepette, bejárta minden irányban a kevéssel elébb sötét, s most már a nap éltető melege sugaraitól tündöklő birodalmat, s midőn nem kis meglepetésére , a hegyormon gazdag fényű épületet vön észre, kalandokhoz szokott ifjú lelke egész kíváncsiságával közeledék az épület csarnokához.

De nagy ég! mi csodaszerű látvány ! A drága kővel- s gyöngyökkel kirakott falak, a szende ragyogást!, karcsú oszlopok, mik a tündérépület előcsarnokát képezék, az efféle látványokhoz szokatlan ifjú szemeit annyira elkápráztaták, hogy huzamosb ideig észre sem vévé a kincshalmaz legfőbb kincsét: az alvó Zellát. S midőn végre föl— fedezé, midőn megpillantó a bibor vánkosokon pihenő leányt, minden egyéb érzelme elnémúlt, egyedül a mindent feledő szerelem heve lön úrrá férfias lelkén.

Pillanat alatt a lányka mellett terme, s a mosolygó rózsaajkakat lángcsókjaival halmozó,—a tárt hókebelt lángoló szivéhez szorító, és a szerelem valódi, megható szavait suttogva az alvó hölgy fülébe, önkénytelenül karjaira emelé őt, hogy forró lélekzete-, s áradó szerelmével, üdítse föl az elalélt tagokat. S im, a régpihenő kebel emelkedni kezd, az összekulcsolt parányi kezekből kiesik a tőr, a bibor ajakról halk sóhaj kél; megnyitnak az igéző szemek, s első tekintetökkel teljes üdvösséget ízlettetnek a bajnok ifjúval!

Szerelme mámorában nem feledé a remete szavait. Levonván ujj áról a becses gyűrűt , szerelmese, a szép Zella hófehér ujjára voná azt, eljegyezvén öt ez által. Majd azután fölemelé a tőrt, megtekintő«

azt, s ünnepélyes fogadást tőn: miként nem csak a gyűrűt, hanem a tőrt is szent örökségképen, azon utasítással hagyandja maradékaira , hogy mindenik családfő, menyegzője alkalmával, ezen nagybecsű ereklyéket, jegyajándokul nyújtsa menyasszonyának.

Az első és kölcsönös szerelemnek eredménye igen természeteden: házasság lön. S lehet-e csodálni, ha ily frigyet boldogság kisért? Maradékaik az atyától lovagiasságot, az anyától erényességet látva: mintegy megszilárdulva s rászületve minden jóra, firól-fira hagyák roppant vagyonuk koronájaúl: az erényt.

Az ádáz fekete szellem kiűzetve paradi-csomából , kimozdítva székhelyéből, koronként vissza-vissza tért vészes felhőalakban , s megjelenését többnyire szerencsétlenség követé a Zombor családban. Olykor egész vidék termése bánta meg látogatását: jégeső vagy felhőszakadás pusztitásait hagyva maga után. A Zombor család tagjai, mint mondva volt, az erényt szinte örökleni látszának,— de ha valamely gyermek születésekor, keresztelő vagy esküvőn jelenék meg a szellem: akkor megmételyező az ünnepelt gyermek, menyasszony vagy vőlegény szivét, — minek folytán a család ezen egyes tagjaiba bűnöket oltott , vagy erénytelenségre csábítá őket, s ha megrontási szándoka balul sikerült, szerencsét-lenné tévé haragjában őket, mit könnyebb volt kivinnie,

Az üldöző szellem kisértései daczára is erő- és fényben, tovább és tovább virágzék a Zombor család, — azonban a múlt század vége felé annyira megfogyott, miként egyedül két figy érmékből álla. A két testvér elválhatatlanul szerété egymást. Egy időben házasodtak, s egyszerre hozák az ősi várba szép nejeiket.

Mindenik választása szerencsés volt. Nejeik a család angyalaivá lettek. Az ifjabb házasságit egyetlen fiúval áldá meg a gondviselés, az idösbikét: két leánynyal. De, mert a földön változó a szerencse kedvezése , a két egyesült család boldogsága sem tarthata folytonosan.

Az ifjabb testvér nejével együtt elébb elhalt, hogysem egyetlen kedves gyermeköket, a jóra hajló Ákost fölnevelhették volna. A kis gyermek gyönge kora miatt nem érezheté teljesen a veszteséget, mely éré, s nagybátyja s nagynénje mindent elkövettek, hogy a csapást enyhítsék. Nevelését oly gonddal vezeték, mintha saját li- gyermekök lett volna.

Midőn a gyermek ifjúvá fejlett, s az egyetlen fiörökös s idősb leányuk, a szép Ilona közt szerelmi viszony keletkezett, a boldog szülök benső elégiiltséggel adák a szeretőkre áldásukat, — s midőn néhány hóval később oltár elé léptek a szerelmesek, s frigyöket az úr szent szolgája is megáldá, boldogságuk tetőpontját éré el.Azonban a szülők fellegtelen boldogságát nemsokára másfelől lepte ború. Ákos és Ilona alig múltak fél éves házasok, midőn az utóbbinak szép és büszke nővére Klára, szenvedélyes szerelemmel hajlott egy ifjú, a várban tartózkodó s a család tömérdek jótéteményiben részesült művészhez , ki rang- és vagyontalan létére, addig tömjéneze az iíju lány szépsége- és gőgjének, mígnem ez feledve az épen oly tisztes, mint fényes nevet, melyet viselt, —feledve szülői jóakaró intéseit, s Ilona testvére kérelmeit s könyeit, egy szép tavaszi napon arra használá a zavart, melyet a kastélyban anyja hirtelen és veszélyes megbetegülése okozott, hogy magához véve ékszereit s némi pénzt, az iíju olaszszal hiradás nélkül útra kelt. E szégyent az anya nem élheté túl, s nyomban követé a hálátlan gyermeket könnyelmű útjában az anya halála, s ezzel együtt a megszomorodott férj, s meggy alázott atya sanyarú átka.Évek múltak el; már az ősz apa is sírba szállt, a nélkül, hogy átkát visszavonta volna, a a nélkül, hogy Klára felől hír jőne. Az átokterhelt gyermek nyom nélkül tűnt el. Tudakozódni utána ki sem akarta Egyedül a testvérnek voltak a szerencsét len testvérért könyüi, — egyedül a testvér külde imát a mennyei atyához: enyhítené az átkot, melyet a szerencsétlen könnyelműsége vont maga után..

Egy szép téli estvén Ákos kényelmes karszékben ülve, magasan eregeté tajtpipája bodor füstjeit ég felé. Szemei nyugodt házias boldogságot árulának el, s majd a kandalló vidám lángjait szemlélék, majd ismét neje kedves arczán legeiének, ki ős szokás szerint, gyorsan hajtá piczin lábával a pergő rokka kerekét, mig fehér ujjai szorgalmasan fonák a finom lenszálakat. Koronként beszélgetéssel szakíták meg az egyhangú csöndet, mely hű tanulságot tőn a békéről, mi boldog házasságukat jellemzé. Egyszerre a kastély régi szolgája, egy agg komornyik; félig meglepetést, félig ijedelmet tükröző arczozal, hirtelen berohan s jelenti: miként egy szerencsétlen, eléggé ismert vonásokkal biró nő , esedezik bebocsáttatásért.

,Hadd jőjön ‘ szólott Ákos és neje majd nem egyszerre. .

A komornyik, mintha vonakodni, s kétkedni látszott volna, a parancs után néhány perczig tétovázva állott egy helyben, mígnem aztán engedelmeskedett, s bebocsátá a szerencsétlen hölgyet.

Midőn a nőalak inkább betántorga, mint belépett, s midőn fájdalomdúlt arczát a meglepett házaspárra emelve, térdre rogyott , alig bírva zokogás miatt a következő szavakat kimondani: „Bocsánat, bocsánat tévedésemért!“ valóban bajos lett volna első tekintettel fölismerni a térdelő nőben, a büszke szép Klárát, ki szülői átkát önkényt választá örökségéül.

,Vétkem iszonyú volt — kezdé ismét a hölgy — de igaz megbánást érezve, egész jövőmet jótékonyságok, és szelíd erények gyakorlatával töltendőm. Oh csak bocsássatok meg! Emeljetek föl a porból, melybe saját tetteim vontak alá! A ki megtér: üdvözűl; mond az irás igaz szava, s én őszintén, lélek szerint megtérve, könyörgök tőletek bocsánatot!‘

„Ha, ha, ha! — Hangozék a kastély minden sarkain végig üvöltő harsány Kaczagás. A kaczagást bömbölő szélvész s iszonyú vihar követé.

,Mentsetek meg, irgalmazzatok! Mentsetek meg az iszonyú rémtől! Nyögé a szerencsétlen hölgy, s ájulva terült el megrémült testvére lábainál.

„A fekete szellem, a fekete szellem !“ SuttogA a megfélemült cselédség.

Hosszabb, gondos ápolás, s őszinte meleg bocsánat, melyben nemeslelkü sógora s nővére részesíték, csakhamar felüdíté a lélek és testben megtört hölgyet, ki kevés

hónap múltán ismét virágzó és szép leve, ki újólag kezde ifjúságának s az életnek örvendeni, s kinek utóvégre régi jellemvonása , büszkesége is visszatért. Megtért büszkeségét annyira kifejleszté, miszerint könnyelmű múltja daczára is, képes vala meghódítani gróf Fellegi kapitányt, ki őt ellenállhatlanul szépnek, s ehez még gaz-dagnak is találva, nem hallgata semmi rágalom- s mende-mondára, sőt boldognak érzé magát, midőn szerelmi nyilatkozataira Klára „igen" szóval felelt, rövid időn nejévé lön. Ilona, a mindenből kitagadott testvérnek nemesielküleg átadá az őt illető részt, megáldá az uj házassá-got, s leikéből örvende testvére szerencséjének. . Midőn Fellegi, ifjú, szép nejét a pompás, négyfogatú hintóba emelé, a rémes gúnykaczaj ismét hallható lön, s a megborzadt Klára halálsápadtan, s eszmélet nélkül hanyatlott a pompás kocsi párnáira. A kaczajra újólag bömbölő vihar támadt fel, s a cselédség, magára keresztet hányva, az elrobogó kocsi után iszonyodva mormogá:

„A fekete szellem, a fekete szellem!“ De hagyjuk a zajt és őket. Tekintsünk nyugal-masabb terére a családi életnek. Tekintsük meg közelebbről Ákos házi életét. — Zombor Ákos, roppant uradalmak örököse, nagybátyja s nagynénje kivánatára vévé ugyan nőül unokatestvérét Zombor Ilonát; de rokonai kivánatával, saját szive óhajtását is teljesítő, — mert Ilona szépsége épen oly hírben állott, mint félreismerhetlen jósága, — s azonkül eszes derék honleány is volt, ki arra látszék teremtve lenni, hogy gyermekei növelését határozott biztossággal vezethesse, s férjének nehéz körülmények közt segélye, s ha szükség kívánná: támasza is legyen.

És valóban úgy lön, Ilona megfelelt a legtúlzóbb várakozásoknak. Öt nem roppant vagyona tévé férje előtt becsessé, habár menyasszonyi hozománya megkétszerező férje tetemes gazdagságát, hanem erényei, mik minden viszonyok között, feltaláltaták vele a helyes utat. Házasságuk szilárd alapja: kölcsönös becsülés és szeretet vala — ily alap természetessé tévé a boldogságot! Zombor Ákosnak oly átalános tiszteletet biztosítának megvesztegethetlen becsületessége, szilárd elvei s egyszerű szokásai, mikhez a legmagasabb polgári erények is csatlakoztak, miként a vidéki főaristocratia, s kisebb földesurak, valamint az uradalmi tisztviselők serege, valódi rajongással függtek a szigorú, de nagylelkű úron, jobbágyai pedig földi istenségként imádák.

önbecsérzete őrködteté őt az átalános erkölcsiség, s alattvalói java felett. Ő aristocrata volt, de nagyszerű, önzéstelen aristocrata, ki büszke tudott lenni, rang- és czimvágy nélkül, egyedül származása nemességével elégedni meg, ki nem akará bemutatni a világnak nagy- uraságát, hanem inkább bőséges adakozásokkal, mikkel hasznos nyilvános intézeteket épen oly mértékben gyámolíta, mint egyes szerencsétleneket is. Egy nemét a kisdedóvónak maga alakított, melyben szülődén gyermekek ápolására, később tanítására, becsületes szegény tanítók, s ápolónők nyertek élet-tért, mely utóbbiak viszont szorgalmukért, ruházat- s éle-lemben részesültek.

Oh — szólott nem egyszer Zombor Ákos —hálát adok a gondviselésnek áldásaiért, melyekkel elhalmozott, mindazáltal szép jövedelmeim daczára is valóban szegénynek érzem magamat, mert nem egy magamféle emberre volna szükség, hogy az átalános szerencsétlenségen segítve legyen! S ezt önérzettel mondhatá a derék úr.

tán az egyetlen aristocrata volt, ki roppant hitele mellett is, soha adósságot nem csinált, de nem is kölcsönzött pénztw

soha senkinek. Jótékony adakozásra igen sokat költött, kölcsönadni egy fillére sem maradt. Jövedelmeit mind elkölté, azon felül semmit, s jövedelmei kisebb része elégséges volt saját és családja házi szükségére, a többi részint egyes szükölködők, részint közintézetek fölsegítésére fordíttaték.

Utazásokat csupán a honban, külföldön soha nem tett, s ha kérdék ennek okát, azt szokta válaszolni, miként nem akarja azon lelketlen nagyurak számát szaporítani, kik külföldön költik el a miök van, mig földeik honn, idegen kezekre kerülnek.

Habár az öreg úr több idegen nyelvet beszélt, házánál mindig anyai nyelven folyt a társalgás , s csak merő idegen s érdemes külföldinek kellett annak lenni, kinek kedvéért a hazai nyelvet idegennel cseréié fel. Tisztviselői mind magyarok voltak ugyan, azonban mivel lakása környéke többnyire oláhságból állott, e nyelvet is kelle érteni s beszélniük. Társalkodni nem csupán fővagyonosokkal szokott, ellenkezőleg, a legegyszerűbb, becsületes házban is gyakran vala szívesen látott vendég.

Neje mindenben összehangzott szeretett férjével, s boldog házasságuk sem volt gyümölcstelen; egyetlen fiuk: Tihamér nevet viselt. Jeles szülői nagy gonddal voltának a gyermek növelésére. Nevelőjéül nem csupán tudományos készültségű, hanem müveit jellemű egyént kérésének, ki tanítványa természeti hajlamait kipuhatolva , a veleszületett nemesebb hajlamok kiképezésére, főfigyelmet irányzott.

Időfolytával az ifjúban utazási vágy ébredt, mivel vágyai távol országokba szivesen kalandoztak; atyja beleegyezett, hogy az ifjú elérvén -ik évét, Európa műveltebb országaiban megfordulhasson. Ez engedélye azon édes remény fejében történt, hogy majd az ifjú saját szemeivel látván, s érezni kényszerülvén, mennyire elhagyatott, mennyire hátra van önhazája, a müveit idegen országokhoz képest, ez érzelem nem kicsinylő megvetéssel töltendi el lelkét saját hona iránt, sőtinkább fölébredt szánalma kétszerezendi szeretetét, á jövőben minden áldozatra kész leend hátramaradt hona érdekében..

A boldog szülők nem csalatkoztak. S habár leveleiben elragadtatva szólt is Francziaországról, a hon- és tettvágy, visszaragadák őt mindannyiszor szülőföldére, melynek javára munkálni, melynek virágzását erejéhez képest elősegélni, ottküri még forróbb vágyat érze. Anglia, szilárd nagyszerűségében annyira meglepte öt, hogy a gazdag , müveit országról, hónapok múltán sem bátorkodók biráló nézete-ket, tapasztalatokat közleni leveleiben. Belátta, miként Anglia ismeretéhez, huzamosb idő s a kellő források szorgalmas kutatása, kivántatnak meg.

Nemesi származás és pénz, mindenütt, úgy Angliában is sokat tehetnek, s e kettő nem

hiányozván , könhyü volt Tihamérnak őzéi jóhoz képest mozognia. Beutazó Scott- és Irhont is , s figyelemmel kérésé fel Anglia nevezetesebb pontjait. S mivel a sokféle tapasztalati tárgyak nevezetességein kívül, az ország kitünőbb férfiéit is óhajtó ismerni, főbb szerencséjének tartó, midőn a derék Scott Valterrel együtt vadászhatni alkalma nyilt.

Örömmel látogatá meg többizben Childe Harold magas, csapongó szellemű szerzőjét is, ki épen ez időtájban akará Angliát végkép odahagyni. Tihamért fiatal szive, nyilt nemes jelleme, s rajongó hódolata, mellyel a nagy britt költő iránt viselteték, annyira megkedvelteték a gyúlékony keblű lord Byronnal, miként rövid idő alatt valódi barátság fejlődött köztök.

A nemes lord minden alkalommal pártfogoló , szinte atyai vonzalmat érze az ifjú iránt, s midőn elborult lélekkel tengerre szállá, hogy a hazát, mely szüle, örökreelhagyja, — az utitárflul hozzászegődött Tihamérhez intézé következő elhirhedett, büszke szavait: „Oly vádakat emelt ellenem Anglia, mik ha valók, méltatlan vagyok hazámra, s mint ilyen, önkénytes számkivetésben élek ezután; ha azonban a vádak nem egyebek rágalomnál, akkor a haza méltatlan reám, s mint ilyet, örökre elhagyom." —

A hajó, mely a szenvedőt elmessze szállttá imádott, mint ő hívé , mostoha honától , Tihaméren kívül, egy gyönyörű ifjú leányt is vitt, a nagy költő gyöngéd szeretete tárgyát . . Gyöngédebb volt e leány a harmatnál, s szelidebb mint a gyöngyvirág ! Fehér vala és karcsú, mint a liliomszál , melegen szerető mint az életadó nap, s e mellett szerény és szemérmes, mint a rejtezkedő kis ibolya.

E hölgyet Tihamér a hajón látá először. Idő kell-e ahoz, hogy szép virágot látva tetszésünkre legyen az, s örömet, gyönyört

találjunk benne ? Látni a leányt, látásán gyönyörködni, őt megszeretni — minderre egy pillanat elég vala.

Tihamér szerelmes lön. Szeretett hévvel, reménytelenül. Mert hiheté-e, hogy a bájos leány szivét ne inkább fogja, bármi körülmények közt is, érdekelni a magas szellemű költő , mint ő, a messze föld idegen gyermeke? Byron régebben ismeri, tehát régebben is szereti a hölgyet. Ót a gyönyörű hölgy el nem fogja hagyni, hogy el hagyja, nem is kívánhatja.

Ez időben Tihamér gyérebben tudósítá szülőit. Leveleiben közönyösen említé meg, hogy Angliát korábban hagyta el, mint egyelőre gondola. Odavetve irá meg, miszerint gyakran mély, ki nem mondható szomorúság lepi meg lelkét. A bájos hölgy felől említést soha nem tőn. Byronról mindig rajongó hévvel irt. Minél mélyebben érzé szerencsétlenségét, annál nagyobb csodálattal gondolt reá.Boldogtalanabb lŐn az ifjú, mint szülői vagy önmaga sejthette volna. Iszonyú fáj-dalma- és végtelen örömére : a leányt mindennap kelle látnia, s mindig azt éreznie, hogy reménytelen szerelme napról-napra erősbödik. Nemes barátja előtt nem maradhata titok lelki küzdelme.

Midőn egy napon az ifjú fájdalma kétségbeeséssé vált, s dúlt arcza elárulá érzelmeit, lord Byron szomorú, de szeretetteljes hangon szóla hozzá: „Szegény ifjú! Hogyan nem tudád megérzem már korábban , miként szeretetem Medóra iránt szentebb a szerelemnél, forróbb a barátságnál s viszont az őszeretete édesb nekem a boldogságnál ! Ezt tudva, sok bánattól megkímélhetted vala magadat, szegény ifjú!“— S mielőtt a meglepett ifjú válaszolhatott volna, mielőtt megértheté a szavakat, mik megnyugtató szándékkal valának hozzá intézve , a lord igéző alakja eltűnt, a hosszú fasorok között.

Ez idő óta varázsfordulatot vett az ifjú élete. Szülőinek lelkesülve irt le minden új vidéket; öröm volt minden szava; boldogságról beszélt; levelei biven tükrözék viszsza átalakult valóját, s a szerető szülők szinte aggódók levének fiuk ismeretlen, gyanús boldogsága miatt.

Mióta a lord jelentős szavait hallá, más szemmel nézte Medórát. Társalgása a hölgygyei biztosabb leve, szerelmét nem titkolá tovább, s csakhamar viszonszerelemmel lön megvigasztalva. A leány szerelme oly erős volt, hogy élet és halál magvát rejté magában. Az ifjú lelkében hasonlag a tiszta boldogság, és őrjöngő szenvedés vegyülete habozott. Majd félté őt a lordtól, ki minden női szivet meghódíthatott; majd meg határtalan boldogságot érze, midőn Medóra s a lord közt félreismerhetlen hasonlatot látva, azt következtethető, hogy tán Byronnak köszönheti Medóra léteiét. Túlboldoggá tette őt azon hit, hogy az, kit oly melegen szeret, Byron gyermeke, s túlszerencsétlenné azon gondolat, hogy tán Byron kedvesét kell szeretnie.

Medóra nem érté kedvese gyakori bánatát, de bánata viszhangot költe szivében, és ő is szenvedett. Fájt látnia, hogy kit egész életén át imádva szeretett, kinek hihetőleg létét köszönheti, magába vonultabb, s miként Lara, szótlanul, és sötéten bolyong; kerülve mindenkit, még őt is, kinek korábban oly szívesen figyelt ártatlan, szerető szavaira. Halványuló arcza, s harmatos nefelejts- szemei tanusíták miként ily erős szenvedélyek vihara szertezúzandja a lenge kis sajkát!

Byron küzde magával, mert lehetlen volt nem látnia, mi Medóra s ifjú barátja lelkében véghez ment, ö, ki oly meleg szív, s oly mély érzelemmel bírt, könnyen felfogá mindkettejük szenvedését; fájt egyszersmind azt is tapasztalnia, hogy a balsors, mely őt élte utain mindenütt követte, azokra is kiterjesztésötét fátyolát, kik szivének annyira kedvesek.

És sötétebb s fájdalmasabb hangon zendült meg halhatlan lantja mint valaha, de midőn elzengé mély, örök bánatát, keble megkönnyült, s komoly határozata változhatlanná lett. Ö ki hazájától megtuda válni,#, ki képes volt örökre odahagyni azt, kedvesei s emlékeivel; ki képes idegen országok határain s vizein, idegen népek közt bolyongani; ő ne tudna az életben bármiről is lemondani ? A nagy szenvedő kedvtelve kinzá önmagát, kedve telt nemes, hullámzó érzelmeit nehéz próbákra tenni, s büszke volt szenvedéseiben, büszke volt arra, hogy szivét megtörni nem élt elég nagy csapás! —

Egy gyönyörű őszi estvén Medórához kéreté ifjú barátját. A meghivás némi ünnepélyességgel történt, mi az ifjút valami rendkiviilibbre készité elő. A nap lemenőiéiben volt, és sugarai megaranyozák a tengerparti ligetke fáit, mely Medóra velenczei lakát környezé.

Sötét narancs-lugas enyhadó árnyában, lágy moha-szőnyegen pihent Medóra könynyü alakja. Előtte kristályvizü szökőkút játszadozék; gyémántszerü cseppei kápráztatólag zúgtak a rózsa-, jázmin- és nefelejtsel szegélyezett mederbe, melyből aztán vigan szökdécseltek ismét fáradhatlan gyorsasággal felfelé.

A lugas körül aloebokrok, babérfalombok, mirtus- és czitromfák gazdagon pompáztak, s imitt-amott gyönyörű rózsabokrok , hortensia s különféle szinü Camelia- csoportok diszelgtek, sűrű apró virágoktól szegélyezve,

A sima tengeren, melyre a lugasból szabad kilátás nyilt, könnyű gondolák sikamlottak tova, s a vidor sajkások ajkairól, szép olasz dalok rezegteték édesen a léget,

Medóra szobor gyanánt, csöndesen pihent ; leomló barna Törteivel az esti szellő enyelegve játszadozék, s balkezére támaszkodva pihentető szép fejét, mig jobbja könnyedén feküdt gazdag redőzetű ruháján, s finom ujjaiközt fris virágokból kötött menyasszonyi füzért tartott.

Öltözete hófehér vala. Fehér, mint ár-tatlansága. Szemei sötétkékek, mint a mennyboltozat, melytől szinöket kölcsönzők. A csöndes esti szellő ide s oda lengető a karcsú virágokat Medóra körül, bizonynyal kedvezésből, mert lengés közben nem egyszer érintők harmatos kelyheikkel a szűz kedves ajkát, s kellemes illataikat édes lehelteiével vegyítheték. Piczi rózsalábacskái harisnya s czipő nélkül süppedtek a lágy, hűvös moha közé.

Megható volt a szent nyugalom, mely a gyermekded bájos alak egész valóján elömlött. Hit, remény és szeretet sugárzott a szép merengő szemekből, s ajkai, mintha csupán imaszerü szavakra lettek volna teremtve, szelíd mosolylyal nyilának meg a fájdalom sóhajtásainak.

,Medóra!‘ Hangozék mögötte férfias csengő szózat. A hölgy gyöngéd testét örömremegés fatá végig. Hirtelenül térdre emelkedve, s kis kezeit mintegy imára kulcsolva , tekinte fel a hófehér ártatlanság, egy sötét, köpenybe burkolt férfi-alakra.

, Atyám, kedves atyám! Szólott a hölgy szeretettől remegő hangon.

S nehány perczig a kölcsönös vonzalom szavai lőnek hallhatók. Lord Byron ismételve csókolá a homlokot, s szeretettel karoló magához a gyöngéd szép gyermeket. S midőn az alkalmatlan dús fürtöket, többször elsimítaná a hajadon hófehér homlokáról kissé türelmetlen, de a valódi szeretet hangján igy szólott:

,E sötét fájdalom-fürtöket tőlem örökléd gyermekem. Nemde ezt magad is érzed ? Tejszín arczod- s kék szemeidhez , aranyló szőke fürtöket adott volna a természet, — csupán én utánam volt lehetséges e mennyei vonásoknak, ily sűrű gyászfátyolt örökölniük. Azonban ez csak növeli irántadi vonzalmamat. Oh szép gyermekem, te egyetlen élő emlék hazámból, szeretett barátném, s ifjúságom édes záloga: mi nehéz tőled megválnom! De mert volt eddig is erőm megválni oly soktól, mi szivemnek becses vala, lesz erőm ez utolsó áldozatra is. Alig monda el fájdalomtelt lelke szavait az atya, midőn Tihamér tisztes ősz pap, s egyházfi kíséretében megjelent. Kölcsönös üdvözletek után néhány meleg, halk szót válta Byron meglepetett, ifjú barátjával, azután ennek kezét Medórával összetevő, igy szólott :

,Elsö szerelmem gyöngéd virágát, utolsó barátom keblére tűzöm! E tisztes öreg megáldja szövetségieket. Egybekeléstek tanúja, Istenen kivül, egyedül én leszek. Ünnepeljük meg tehát azt, a szent természet nagyszerű templomában!

Pár órával az esketési szertartás után, lord Byron örökre búcsút vön szeretete végső tárgyaitól, kik határtalan szerelmük daczára is, a rögtöni válás miatt, leverve, szomorúan álltak előtte,

,Ezentúl — szólt a búcsúzó—nem fogtok követni engem. Az én utamon balsors jár, ti válasszatok szerencsésebb ösvényt. Angliában, hová visszatérve, mindaddig időzni fogtok, mig Medóra jövő új hazája nyelvét megtanulandja, hirt veendetek felőlem. Ne feledd szeretett gyermek, hogy nemcsak férjed, hanem az én óhajtásomat is teljesíted , ha uj hazádnak hű leánya leszesz.. Ha majd édes honodban—folytatá búskomolyan Tihamérhoz fordulva — ifjú nődnek szülőit kérdezik: mond, hogy nincsenek szülői; mond, hogy ő a költő legszebb álma, melyet az anyatermészet örömében megvalósíta, s tedd azt is hozzá, miként szomorú hivatása a költőnek, lelke legbecsesb kincseit, életét, részletekben szórni szét a világba , s mert ez egy álmot sajnálta a kíméletlen, hálátlan világtól, melynek hidegsége szivén nőtt virágát megfagyaszthatta volna, épen azért neked ajándékozá azt, neked, ki a költő utolsó barátja valál! Érdemeld meg és szeresd őt! Isten s áldásom veletek!“

Az ifjú házaspár bánattal kezdé meg utazását , s csak napok múltán enyhité a kölcsönös szerelem fájdalmukat, Tihamér híven őrködött egész a magasztaltságig szeretett szép neje kényelmei fölött. Azon érzelem , hogy Medórának ő már egyedüli védője, egyedüli boldogsága, kétszerezé gyöngédségét az imádott hölgy iránt, Angliába minden baj nélkül érkeztek vissza, hol reájok már várakozók Byron búcsúirata. Mohó kíváncsisággal bonták azt fel, az óhajtott viszontlátás Ígéretét gondolák abban feltalálni, s mivel csalatkoztak, fájdalmukat kétszeresen érezék megújulni. Csak néhány sort irt hozzájok a lord, s megküldé életnagyságú arczképét s összes halhatatlan költeményei füzetét.

Medóra életét, a szerelem tartá fel. E nélkül megölte volna öt szomorúsága. Tihamér mindent elkövetett, hogy fájdalmuk daczára, a föld legboldogabb szerelmesei legyenek S ez nagyrészben úgy volt Érzék mindketten, hogy teljes nyugodt boldogság csak Magyarországban vár reájok, minden szorgalmat elkövettek , hogy Medóra a magyar nyelvet megtanulja, s midőn szorgalmuk, korábban mint hitték, megtermé gyümölcsét, midőn Medóra folyékonyan beszélé nyelvünket, útra keltek, Tihamér régen látott édes hona felé.

,Nem bátorkodtam mindaddig szülői áldástokat kérni, mig saját nyelveteken nem tehetém vala azt. Oh áldjátok meg, és szeressétek Tihamér nejét!

így esdett Medóra, midőn Tihamér szülői előtt térdre ereszkedék A szülők, habár eleinte titkon elégületlenek voltak is egyetlen fiuk választásával, megbocsáták, sőt természetesnek találták szerelmét, midőn a hölgyet jobban megismerek. öt év alatt két gyermekkel ajándékozá öt meg imádott neje: Aladár- és Hajöával. És boldog volt a család, mint még soha nem. Az öreg úr vidorabb lön, mihelyt unokáival játszadozhaték, s tisztes neje Medórában édes leányát leié fel.

Tihamér fénynyel környezé hitvesét, mit gazdagsága által oly könnyen eszközölhetett , és Medóra szeretö-hiven felelt meg, anyai, női s leányi kötelességeinek, annyira, hogy ő leve a család kedvencze.

Ah! de a szép boldogság nem tarthata soká. Házasságuk hatodik évében, Tihamért nehéz lázroham köté ágyhoz, s nap elég volt, hogy az ifjú, nemes élet ellobogjon. Midőn Tihamér holtteste két napi virasztás után sírboltba tétetett, arczczal a koporsóra borulva lelték Medóra holt tetemét. A szegény szerető szív, élete boldogsága után, megszakadt.

,Még ez is!‘ szólt búskomolyan az öreg Zombor, midőn menye holttetemét fiáéval egy koporsóba rendelé tétetni. ,Még ez is tehát! Bizony, bizony, kit a jó ég rósz kedvében meglátogat, eröslelkünek kell lennie, hogy bánatában össze ne roskadjon! S először életében köny után köny pergett ősz szakálára, mialatt vigasztalhatlan neje keresztbe font karok- s lehajtott fővel, lépdelt le s fel a teremben..

I.

1840-ik évben, az ősz végszakában tíz órát üte Feketevölgy kis templomórája.

Feketevölgy regényes, két halom közt fekvő falucska vala, s nagy erdőség s hegyektől környezteték. Falu végén a legszebb s emeltebb helyen állott az ószerű kis templom, mely harangja csengő szavával koronként imára inté a falu népét. A templom közelében takaros, fehérre meszelt házacska állott, melynek ablakai előtt vén vad gesztenye- hársfa sor díszelgett. A tágas udvar két géme felülemelkedék a házon, mintha kiváncsiság nyújtotta volna hosszúra vékony nyakát, hogy a jövő-menőket elébb láthassa, mint a ház legszemesebb szolgája. A közép tért elfoglaló lakház egyik oldalkeritését a jó karban tartott istálló, másikat a cselédház képezé, s a ház tomácza a csinos kis kertre nyílott, melyben kellem haszonnal kedvesen vala párosítva.

A házacska birtokosa mintegy tizenkét év előtt hozta Feketevölgyre ifjú szép nejét, s azóta a ház a legboldogabb családi élet temploma volt; ah de néhány nap előtt halálos betegség szegődék hozzája, félni lehete a boldogság elvesztésétől.

Künn süvölt, bömböl a szél, a villámok czikáznak, s az eső oly süru, nagy oseppekben zuhog alá, miként felhőszakadástói tarthat, ki egyéb baj hián, az idővel törődik. De a kis fehér ház lakói nem hallak a vihart, nem hallak mint zokog a szél, mint keringéli üvöltve a vidéket, nem hallak azt, saját siralmaiktól, — ők nem hallák midőn a házat minden sarkaiban megrázá a vihar, nem haliák azt, a szeretett beteg sóhajtásaitól.

A! házacska egyik szögletszobájában, fehér, dagadó párnákon feküdt a haldokló nő. Az ellenzőtől árnyékban tartott halovány lámpafény, túlvilági színben tünteté fel az áléit nő nemes, szép vonásait. Ott feküdt, fáradt fejét pihenésre hajtva, mint ágáról tört virág, mely hervadásában sem veszti el kellemét. Dús, sötét hajának egy része leomlott a csipke fejkötŐcske alól, s a csipkékkel szegélyzett hálóköntös} mely gyöngéd tagjait födé , alig vala fehérebb halovány arczánál. Homályosuló szemei szeretettel függöttek kedvesei arczán, s ha a lankadt pillák koronként álomra zárultak, szelíd mosolyt külde az álom a kedves ajakra, mely övéi számára vigasztaló jel gyanánt tűnt fel.

Az ágy előtt tíz éves lányka térdelt. Hullámzó éj fürtéi mintegy fájdalomtól lankadtan omlák végig gyöngéd alakját, — kis kezével elfödé arczát, hogy ne nézhesse folytonosan a szerető anya feloszló vonásait, mert ha sokáig nézné, meg kellene gyermeki hu szivének repednie. S ha erejét megfeszítve, toppal egy pillantást merészel vetni a kedves elhaló arozra, teljes hatalmát gyakorolja fölötte a fájdalom, s hogy görcsös zokogását elfojthassa, anyja vánkosaira borúi, úgy sirja ki mély bánatát. A gyötrelem élő hű képe gyanánt, keresztbefont karokkal, s az ágyra merően szegzett szemekkel álla a férj , beesett szemei , s dúlt vonásai hiven tükrözők lelki állapotát. Mint vizbenhaló, ki utolsó reményét gyönge fűszállhoz köti, úgy a szerenosétlen férj is, feledve, hogy némely bajokban a halál kikerülhetlen minden reményét az orvos által rendelt szerekbe helyezé s nehogy a beadással egy perczozel is késsék, koronként nyugtalan pillantást vete a ketyegő falórára, mely a fájdalomdúlta házban, az egyedüli mozgó jószág, mi érzéketlen-pontosán , rendes kerékvá-gásában működik.

,Hogy érzed magad édesem Kérdé a férj , az álmából fölrettent beteget.

,Végórám jelen van — felelt a haldokló halk, töredezett hangon — szeretett férjem — kezdé ismét rövid szünet után, mialatt férje kezét kis hidegülő kezeibe zárta — mi boldogok voltunk; szerelmünket a kímélet és becsülés — évről évre — erősbíté; soha sem bántam meg, sőt az mindig büszkeségem maradt, hogy nőd tevék. Előkelő rokonim gőgös lenézésére, e pillanatban is, csak szánalommal gondolhatok; ők törpeségökben nem valának képesek feledni, hogy grófi korona nem ékesíte, mert az Derű és Ború. erény, a szeretet, becsületesség és szellem koronáját, nem láták rövidlátó szemeikkel. Pedig e korona oly fényes, hogy én homályosuló szemeimmel is látom azt ragyogni nemes homlokodon?

Szavai után fáradtan, kimerülve hanyatlott vánkosaira. El-elakadó lélekzetét gyorsan szedé, s tekintetét izgatott nyugtalansággal jártatá végig többször a szoba különböző tárgyain, — végre leirhatlan fájdalom kifejezésével állottak meg elhaló szemei, majd férje, majd gyermeke vígasztalán arczán, s két nehéz, enyhítő könycsepp — életében az utolsók — gördülének végig halovány arczain. A férj szólani, vigasztalni akart, de szó helyett görcsös zokogás tört ki kebléből. S a kis leány, a szép barna fürtű Zonga, folytonosan térdelő helyzetben maradt. Könyázott arczocskáját anyjához emelé, és szemeit nem fődé el többé. Lélekzetét elfojtva figyelt anyja vonásai- s szavaira; minden sóhajtását megszámlálá, mert érezte: hogy ez arcz, e hang, s a kedvelt anya szeretete, nem-sokára csak emlékezetében fognak élni!

A haldokló fölemelkedett, szemei megtört sugarát kedveseihez emelé; de a tétovázó tekintet tanusítá, miként csak a szeretőszív ösztönszeru vonzalma jelölé kedvesei alakját; a szem nem láthatá többé azokat.

,Kedves Zongám, szerelmünk szép virága — szóla mindinkább gyöngülő hangon — áldásom, az anyai szív meleg áldása kisérjen minden lépteden. Szeresd atyádat, szeresd őt, kit anyád mindenekfelett szeretett. Élj örömére gyermekem, s vigasztald őt szereteteddel, hogy halálomat túlélni legyen ereje. S ha egykor, szived óhajtása szerint, férjet választasz magad-nak, hallgasd meg atyád tanácsát is, s ha tán elébb ő is el lenne kénytelen hagyni tégedet, ha már nálam volna, — halálos órám emlékezetére kérlek, gyermekem: éves korodig ne köss örök , feloldhatlan frigyet; — férjhez né menj ! — Szegény szép, nagyon is szép gyermekein — szólt az aggodalmas anya fájdalmas hangon — te anyát veszítesz; vigyázz, hogy szerfölötti szépséged ártalmadra ne váljék

Miután fájdalmát lehetőségig leküzdé, s perczről-perczre növekvő lankadtságán erőt vön, következőleg folytatá szavait, gyönge, mintegy önmagával beszélő hangon:

,Midőn oly igen vágytam vigasztalás után , midőn telkemre oly sötét fátyolt borita a szenvedés, min azt hittem, át nem ragyoghatna egyetlen reménysugár sem, szeretett gyermekem miatt kimondhatlan fájdalom szállta meg szivemet; mert ah, igen érezém, miként nemsokára egyedül, árván marad, — szülőit egyesítendi a halál , s ők mitsem tehetnek kedves gyermekükért , csupán egygyé olvadt szellemeik küldhetnek fohászt érette a mennyei atyához ! Midőn ily keserű érzelmek vettek rajtam erőt, mint édes, vigasztaló angyal, mint szent fénysugár jelenék meg lelki szemeim előtt Ida! Ö fogja gyermekemet, ha szükség, önfeláldozással is megmenteni. Légy áldva szent, vigasztaló angyal! Légy áldott Idám! Utolsó áldásomat megosztom közted, s gyermekem között!‘

Mindezt töredezett hangon, s öntudatlan zavaros tekintet kíséretében mondá el, s szavai után minden erejéből kifogyva, lankadt feje férje kebelére hanyatlott, — de mintha öntudata most tért volna csak viszsza, szelíd mosolylyal kérésé fel férje arczát, s halk, susogó hangon igy szóla:

,Végy erőt fájdalmadon szerelmesem! Elválásunk ideje nem leend hosszú; a mennyi még számodra felmaradt, éld le az életet gyermekünkért; kövess el mindent, hogy az árvát oly szilárd akarat-erővel hagyhasd magára, miként az élet nehéz, viharos küzdelmeit legyen ereje elviselni. S most hajolj hozzám. Az első csókkal,

mit szerelmünk jeléül váltottunk, kezdődők életem; engedd hogy utolsó csókunkkal végződjék — az

E szavakat gyönge, ismételt remegés követé. Halk sóhaj röppent fel az elhalványuló ajkakon. A hidegülő kéz még egyszer megszórná a kedves férj lázas, forró kezét, és vége vala mindennek... A szemek örök, mély álomra zárultak!

Künn egyre süvölt a förgeteg. A dúló, keringélő vész házakat foszt meg fedélzetüktől, s óriási, vén fákat csavar ki töveikből. Azonban a vész nem tesz oly dulást a természetben , mint a kis fehér ház lakóinak szivében a fájdalom. A szél egyre zúg, sír, panaszosan lengve hegy- s völgyeken; de a szél siralma nem oly megható, mint a kis fehér ház lakói zokogása. A természet gyászba öltözködék, a kegyetlen vihar meggyilkolá, eltemető kevés felmaradt virágait , s azok fölébredni csak tavaszkor fognak ismét,—de mivel fölébrednek, mivei ismét fognak e földön virágozni: nem lehete a természet gyásza oly mély, oly bánatos, mint a kis fehér ház lakóié, örökre elvesztett kedv esőkért. Hagyjuk őket a fájdalommal küzdeni, melytől most elválasztani úgy sem lehetne őket. Az idő legbiztosabb orvosa minden roncsolt szívnek, bízzuk tehát fájdalommal telt szíveiket a jövőre! —

II.

Január -kén, -ik évben, Budán, egyikében a legpompásabb palotáknak fényes tánczestély tartatott.

A palota birtokosa N. Félix herczeg, nyugalmazott altábornagy volt, ki élete delén monda le a dicsteljes katonai pályáról, melyen, mint magas rangja tanúsítja, érdem- és szerencsével járt; — lemonda, mert az ismert népdal szavaiként:

A szerelem

Sötét verem . . .

S e verembe a nagyon tisztelt altábornagy is beleesett, minek következtében a nyugtalan katonai életet, a nyugalmasabb családi élettel cseréié fel.

De valóban oly szerelemre is gyűlt az altábornagy szíve Zombor Haj na igéző szépsége iránt, miszerint képes vala kevélysége legmakacsabb lázongását is legyőzni , midőn az ifjú hölgy nagyapja s anyja nyíltan utasíták őt vissza. A ki mer az nyer! gondola elszántan az altábornagy. S nem roszúl számíta. A lányka, mint párjáért szomorgó gerle, búsongani kezdeja busongás halovánnyá tévé arczocskáját; az orvosokroszatjövendölgettek, s a jó nagy-szülőkben aggodalom támadt a kedvelt unoka miatt, s hosszabb tűnődés és sokszoros fejcsóválás után, azon ismert példaszóval nyugtatva meg magukat, miként: házasság Isten rendelése, — teljesíték elvégre a szerelmesek vágyát. Az altábornagy tehát nyertes lön!

És a nagyszülők nem kis örömére, jobban ütött ki e házasság, mint előre gondolhaták : mert Félix, a kötelesség hidegnek látszó embere , a rettenthetlen katona és gőgös föur — nejét bálványozólag imádván, közelében szelíd és jámbor tuda lenni. Hogy évek sem csökkenték, sőt növelék az altábornagy szerelmét, az nem egyedül Hajna szépségének, hanem inkább tökélylyel felruházott női jellemének vala tulaj-donítható. Ö soha nem háborítá férjét köte-lesség-teljesítéseiben, miben az szigorúpontosán szerete eljárni; soha nem emelt szót férje kevélysége ellen, mellyel gyöngéd női szive nem kis fájdalmára, gyakran olyakat is sérte, kik becsülésre voltak érdemesek. A finom tapintatú nő érezé, miként az ily kevélység legyözhetlen; mit csillapítani nem igen lehet, de ingerelni s ez által szélsőségig hajtani, annál könynyebb. Soha semmiben nem ellenkezék a gőgös férjjel, mert irántai szerelme azon megnyugtató hiedelemmel tölté el kebelét; miként a kevély külső a legnemesebb szivet rejti, mely valamint szerelemre , azonképen minden fenségesebb érzelemre is hajló lehete.

Ily kedély s ily nézet mellett természetes vala a nő boldogsága, s ily nő birtokában, természetes a férj változatlan gyöngédsége !

A mai tánczestély, mely a herczegi háznál tartatott, habár féltitok leple alatt, az altábornagy sógora, az ifjú Zombor Aladár megérkezése ünnepére rendezteték. Aladár két évig tartott külföldi utazását, rokonai valódi örömére, most végzé be. Az estélyt még ünnepiesbbé tévé, az altábornagy testvéröoscse Alfréd herczeg jelenléte, ki Aladár iránt ifjúkori barátsággal viseltetvén , falusi birtokáról szinte megérkezett.

Az Alfréd s Aladár közti viszony, mind a mellett hogy régebbi volt, még sem viselé az igaz rokonszenv s bizalom színét.

Alfréd herozeg képtelen volt kizárólagos barátságot, vagy bizalmat ajándékozni bárkinek is. Azonban udvarias és könnyű, eszes modorával kellemes pillanatokat készséggel okozott bárkinek. A mélykedélyű , s magasztos szellemű Aladár, nem elégedhető meg felszínes barátsággal, s szive ez oknál fogva öntudatlanul csak félszeretetet táplált gyermekkori barátja iránt. Alfréd udvariassága szép hölgyek ellenében, túlzásokra kész , mind a mellett lovagias vala. Szerelmeskedni, s e közben epedni vagy örülni, zaj és feltűnés nélkül tuda. Az el-csábított áldozatot elhagyni, önvád és emésztő gond nélkül sikerült nem egyszer elbizakodott kedélyének. Aladár szerelmeséül eszményképet alkota magának, szebbet a kikelet-, ártatlanabbat az angyaloknál. S ez imádott képet kérésé szárazon és tengeren, hegyek közt és falukban, paloták-s gunyhókban, s remegett, hahogy sikeretlen fáradság után meggondoló, miként az, mit keres, tán a földön nem is ta-lálható, s e szerint bajosan fog valaha szemei elé kerülni. Aladár szigorúbb követelései s hőbb vágyainak, eddigelé egy nő sem volt elég szép s tökéletes; ellenben Alfréd herczeg gyúlékony, könnyen kielégíthető szivének minden csinos arczocska jókor érkezett bájkép vala. Alfréd komolyabb ügyek- vagy személyekről nem nyilatkozott sem jól, sem roszúl, s igy természete-sen senkit meg nem bánta, és senki által meg nem bántaték. Aladár őszintén s egyszerűen, helyeselve és roszalva , szokott nyilatkozni, s mind a mellett több igaz tisztelője s barátja volt, mint a síma, közönyös Alfrédnek.

Alfréd felöl a vélemények megoszlottak. Kevesen tudák határozottan, mit tartsanak felőle. Voltak, kik égig magasztalák, mig mások alaposabb okokat hozva fel vádul ellene, jellemtelen embernek szidalmazás Anyák és férjek, minden körben hol megjelent, félték tőle lányaik- s női-ket, — pedig az ifjú herczeget soha szerelmi kalandon nem érték. Szóval, mert senki mélyebben nem ismeré, mindenki félveszélyes, félhasznos rejtélynek tartá öt, kivel nagy áron is becses jól lenni.

Aladár, mint költő és ember egyenlően közbecsülésben részesült. Volt modorában valami vonzó és a mellett férfiasán határozott, mi bizalmat s tiszteletet biztosíta számára.

Külseje mindkettejöknek elég kellemes volt. Alfrédet barna haj , kissé ravasz mosoly gású ajkak, eszes szemek s mindenkor pongyola, de választékos öltözet tünteté ki. Aladárt sötét éj-haja, lelkes szemei, nyilt magas homloka különbözteté meg barátjától ; öltözetét minden időben divatos csín és egyszerűség bélyegzé, mi a különbséget még feltűnőbbé tette.

Ily teljesen különböző lelkűiét és modor mellett, mi sem lehete következőbb, minthogy az ifjak közt valódi barátság nem fejlődhetett ki. De azért nem kis örömmel fogadd ifjú barátját Alfréd, s mindnyájan szivesen hallák, midőn Aladár, Hajna herczegnő óhajtására, megigéré , miszerint az estélyig eltitkolandja unokahúga Ida, s nagynénje Délfellegi grófnő előtt honlétét, — hogy a kellemes meglepetés, a viszontlátás édes meglepetése, az estéiy alkalmával történhessék.

III.

A fényesen világított termek pazar pompával valának bútorozva, s habár az ezerféle nagyúri divat- s fenyüzési czikk elkábíthatá az effélékhez nem szokott szemeket, minden oly csínnal és dísszel vala rendezve, — minden pompás porczelán medenczékben felállított virágbokor, minden függönyredőzet annyira helyén vala, miként a legidegenebb szemlélő is tájékozhatá magát, és kénytelen vala az átalános öszhangzást elismerni, melyet az össze nem zavart tárgyak halmaza, a legcsekélyebb részletességekben is, kitüntetett.

A tágas előteremben , a herczegi család czimeivel diszesített számtalan inas, a nélkül hogy egymásba ütközött volna, kiki saját körére szorítkozva, készséggel végezé az egyre sűrűbben gyülekvö vendégek körüli szolgálatokat. A termekbe vezető nagy szárnyas ajtókat komornokok foglalák el, kik az érkező vendégek neveit hangosan jelenték, hogy azok a ház ura s asszonya által, rangjok szerint fogadtathas-sanak.

Habár a nagyvilágtól oly hódolva tisztelt, egész a parányiságokig menő illedelmi szabályok, mindenki által folytonosan szem előtt tartattak, mindazáltal lehetőségig fesztelen vidorságot térj észté szét a pompás termekben azon biztos tudat, miként rang-és szokásokra, kevés kivétellel, rokon egymáshoz az összes társaság. A kivételt többnyire azon egyének képezek, kiket Alfréd hivott meg az estélyre.

N. Félix herczeg büszkesége kellemes engesztelőéül, szeretetre méltó neje nyájassága tűnt fel. A herczegnö mindenkihez tuda, néhány lekötelező, nyájas szót intézni, s épen azért egy sem lévén, kinek jelenléte , hacsak egy perezre bár, figyelme tárgya ne lett volna, ezen figyelem a legrugalmasabb hangulatba hozá a kedélyeket.

,Soha—szólt H. báró elragadtatás hangján, midőn egy csomó fiatal uracs közé vegyülne — soha nem ismertem gyönyörűbb , szeretetre méltóbb hölgyet, mint a herczegnö!‘

,Oh mi szépsége erényeihez képest?! Jegyzé meg sentimentalisan az ifjú B. kire minden szellemi érzékenyítöleg hatott.

,Istenemre! — kiáltott S. elragadtatva, ki hirtelen lelkesüléseért franczia-tűznek kereszteltetek, — ez idegen herczeg hazánk egyik legbájosabb virágát tüze keblére !

,Fogadni mernék bármibe, hogy szépség s kellemre, ismét ő leend az est királynéja ! — Monda mély sóhaj után az érzékeny B.

,Bizonnyára, bizonnyára!‘ ismétlék viszhangzólag többen

,Lassabban, uraim csitt l‘ Kiált a egy kis pohos emberke, ki épen most tolakodék a körbe.

,Intem önöket — folytatá pathossal — ne ítéljenek, hogy meg ne ítéltessenek!

,Halljuk a kis satyricustl Kiálta H. báró nevetve.

Jtt nincsen helye satyrának; itt nem szabad satyrisálni! Veté közbe nemes boszúsággal az érzékeny B.

,Pohos barátunknak minden szabad! Kiáltott félkomolyan a franczia-tüz, ki eperczben (talán csak tréfából) a pohos ügye miatt jőve lelkesülésbe.

,Halljuk, halljuk a kis pohost!‘ Hangzók vidám várakozással többek ajkáról.

,Ha hallani akarnak, fogják be szájokat s hallgassanak! Szólt a kis pohos, kiről, mellékesen mondva, azon hír szárnyalt, hogy minden nagy és apró titokba avatott, s mikép minden gorombaságot eltűr, hogy viszont ő is goromba lehessen.

Miután néhány perczig átalános csend uralkodott, a kis pohos gúnymosolylyal legelteté, hol egyik, hol másik kiváncsi arczon tekintetét, s csak midőn meggyőzödék, hogy a nyugtalan várakozás egy vagy más oldalról ismét szavakba akar kitörni, — kezdé beszédét következőleg:

,Csupán arra kívánom önöket figyelmeztetni, hogy ne tegyék oly hirtelenül a szépség koronáját, a legelső bájos hölgy fejére, ki szemeik elé kerül, ne még akkor sem, ha oly gyönyörű, oly kellemteljes hölgyet látnának, mint az ifjú herczegnö Legyenek önök várakozással — szólt széles ajkát mosolyra vonva — nem vetek neki egy órát, nem egy felet, s önök oly szépségtől fognak meglepetni, milyet legme-részebb képzelődésök sem teremthete , ha t. i. van némi képzelő-tehetségök. Ma vezettetik először szinünk elé , más szóval: ma mutatják őt be a nagy világnak; vagy még jobban mondva: ez az első nyilvánosabb mulatság, melyben részt veend. Gyönyörű a hölgy, szép és fiatal, s mi szépségének szokatlan, szinte túl világi fényt köl-csönöz , az roppant gazdagsága! He, he, he... Ugy-e ilyet aztán nem lenne rósz tréfa hazavinni ? Szép és gazdag! Gazdag mint valamely aranybánya! . . . Minden emelkedettebb hangon ejtett szavánál magasan jártatá kezeit, hogy a szavak hatását kezeivel növelhesse.

,Pénzzel, gazdagsággal soha nem törődtem !‘ Szólott megvetőleg a franczia-tűz.,Kivéve az egy esetet, ha erszényed üres volt — válaszolt a kis pohos, nem épen finom nevetéssel — s az efféle napfogyatkozás , a csillagászok állítása szerint, nem épen szokatlan, he, he , he

,S vájjon, ki ama szép s csodagazdag hölgy ?‘ Kérdék többen kiváncsilag.

,Ah !‘ Kezdé a kis pohos, szemeit égnek meresztve, s rövid kezeit domború hasán ajtatosan összekulcsolva, mig hirtelen ko-molyságra ránczolt ajkain ismételt mély sóhajok röppentek fel. ,Ah! — kezdé újólag — a hölgy igen szép. Sőt több: dicső !

— Még több: felséges — Ennél is több: isteni! — Ah! de mit ér szépsége, gazdagsága, mit istenisége? Mit ér mindez? Hiszen (oh igaztalan, kemény sors!) — folytatá szinlett könyeit keszkenőjével törölve

— hiszen a gazdag, a szépséges hölgy már menyasszony!‘

,Oly gazdag, oly szép ? S mégis annyira siettek őt eljegyezni, mint valamely pórleányt. Ma mutattatik be a világnak; ma vezetik először nyilvános mulatságba, és már menyasszony?! Ha, ha, ha, ez nem volna kisebb csoda, mintha pohos barátunk megszűnnék sületlen elménczkedéseit, gömbölyű magával együtt, mindenfelé hurczolni! Nemde az egész unalmas mese a csodahölgyről elménczség akart lenni ? De mi haszna, midőn értelmét a legélesb elme sem foghatja fel! Fájdalom , "pohos barátunk ez új elménczsége többi izetlen testvéreinél is sületlenebb s teljesen kárba veszett! —

E szavakat az elkeseredett franczia-tüz szavalá el, kit mi sem sérte inkább , mintha gyakori pénz-zavaraira lön emlékeztetve , s a kis pohos , mint haliánk, kevéssel előbb épen e részről érdeklé őt.

,Hogy elménczkedéseim sületlenek, az lehetséges, sőt tán nincs különben. — Mondá megadó hangon a kis pohos. — Hiába! elménczkedéshez mindenekfelett franczia véralkat kell, s ki dicsekedhetnék ily véralkattal, ha nem azon férfiú, kit a világ franczia-tűz néven tisztel ?! De tréfán kivül, oly helyes ötletei vannak olykor a lelkes tűznek, oly elsült, vagy inkább tűzről pattant, tűzön sült ötletei, hogy az ember szája önkénytelenül tátva marad, mikor aztán a jóizű ötletek, valóságos sült galambként röpülnek az ember száján be, s onnan gyomrába le. Csak aztán az árva gyomor birna vele! Megfekszi, megfekszi az egy tagban elnyelt galamb a legerősebb gyomrot is Oh szegény gyomor, oh szegény franczia-tűz!‘

A kis pohos saját szavain elérzékenyülve szemeit törölgeté. A körben álló uracsok pedig jóizűn nevetének. Ki festhetné méltán a franczia-tűz belső lobbanásait? Boszú, párbaj, halál és vér... ily szavak vagy inkább képek czikáztak át fölgerjedt lelkén. S bizonnyára e képek tükörévé a valóságot teendi, ha eszébe nem ötlik, miként haragudnia kevés, dühösködnie pedig illetlen ez órában s e helyen. Ugyanazért, mint miveit, finom uracshoz illek, harag- és dühét elfojtva, s a gonosz tréfához lehető fel sem vevő arczot vágva, megbántójához a kis pohoshoz fordult, s teljesen mellőzve a további, kellemetlen szó vitát, higgadtan kérdé tőle: , Vájjon létezik-e valóban a szép hölgy, ki korábban leve menyasszony, mint felserdült leány, s ha csakugyan létezik, megjelenik-e ma itt ? . . .

,A hölgy, kit említék, valósággal szép is, gazdag is, menyasszony is. Hanem — tévé hozzá szorgalmasan körülnézve, titokteljes s fél lassú hangon — úgy hallom nem szerelem vagy önkénytes választás folytán leve menyasszonnyá; inkább csak gyermeki engedelmességből

,A mese mindig érdekessebbé kezd válni — szóla mohón H. báró — de hát nevezze meg, ki azon angyal, kinek szülői zsarnokság, szerencsétlenséget esküdött? Szóljon , nevezze őt nevén, hadd mentsük meg jegyesétől!‘

,Megmenteni őt, aztán érte meghalni! Oh lehetne-e dicsőbb vég ennél ? ! Sóhaj - ta nagy könycseppeket törölve ki szemeiből az érzékeny B» ,Oh szóljon — folytató remegő esdekléssel — oh nevezze meg a gyönyörű áldozatot, — szóljon, beszéljen !c

,Halljuk, halljuk! Hangzók több felől.

,Sajnálom — úgymond a kis pohos vállvonítva , kinek kedve telt az uracsok kíváncsiságát legfőbb fokra emelni — szívből sajnálom önöket! Kíváncsiságukat igenis kielégíthetem, azonban hirtelen kelt óhajtásaik kárával. Az iíju hölgy oly annyira szép , gazdag s előkelő, miként ha közülünk egy bátrabb a többinél a magas szentséghez csak közelíteni merne is , —- azt hiszem, még a falak is azt fognák kiáltani hogy: hátrább az agarakkal! Kedves jó barátim! Ti öt—fájdalom! — csak Tantalus módjára csodálhatjátok!‘ Nehéz sóhajjal fejező be ki nem elégítő szavait a pohos , s hallgatói szemlátomást veszték türelmöket. . ;

—A manóba! Ez nem járja! Engem senki fia ne húzzon orromnál fogva! — kiáltott H. báró ingerülten, kit a talány mindinkább érdekelt. Beszéljen —- ösztönző a kis urat—mert ha önkényt nemteszi, úgy segéljen, kényszeríteni fogjuk!,

—Igen, igen, kényszeríteni fogjuk! Ismétlők többen.

—Csi-í—i—tt!—kezdő derülten akis po-hos-csitt! Semmi fenyegetőzés! Ily móddal velem nem boldogultok kedveseim. Ha szólok, egyedül azért teszem, mert szólásra e pillanatot legalkalmasabbnak, látom. Tudjátok meg tehát, hogy a hölgy, kiről beszéltem, N. Alfrédherczeg menyasszonya; a büszke Fellegi grófnő unokája: az ifjú, gazdag és szép Zoár Ida!

Alig végezé szavait a kis pohos, midőn Peru é« Ború, ff nagy szárnyas ajtók egyike megnyílt s az ajtónálló komornok hangosan jelenté: Fellegi grófnőt és unokáját.

Fellegi grófnő körülbelül évet számíthat. S habár vonásai mindenikét feltűnő kevélység bélyegzé, még sem lehete a magas , büszke homlokot, mely alatt fényesen világítónak a nagy, barna szemek, — a gyönyörű villák- s karokat, s az egész magas , mondhatni, fenséges alakot, egy neme nélkül a csodálatnak szemlélni. A mai estélyen sötétkék nehéz habselyem ruhát viselt, melynek kelméjébe aranyleveles piros és fehér rózsák valónak hímezve. Fehér , tölt nyakót fekete zománczu gyémánt nyaaláncz ékesíté, gömbölyű karjai hasonló karpereczekkel valónak diszesítve. Sötét hajfonadéka gyémántos fésű közé volt tűzve, s az egyetlen szál hófehér, becses toll, melynek csavarodott vége könnyedén vegyült a lefüggő fekete fürtökkel, három nagy értékű gyémánt rózsával vala hajá

hoz erősítve. S a grófnő büszke szépsége kellemes ellentétéül: unokája szelíd alakja tiint fel. Valóban a kis pohos nem túlzott, midőn gróf Zoár Mát soha nem látott szép nek festé. Alig számíthata az igéző leány — évet, s egész valóján oly bájhatalmás vegyülete ömlött él a fesztelen kellém és szűzies szeméremnek, miként egy pillantás ezen fiatal életre elég vala, hogy at szivek fölmelegűljenek. Képzelni sem lehetne varázslóbbat a gyermekded, szende arcznál, s ha rózsa-ajka szóra nyil, szelíd mosoly játszik körülötte, s apró, fehér fogacskái, mint megannyi igaz gyöngyök tündökölnek a nyájas rózsa széleeskék között. Ki szavai édes hangját hallja, azt nem lepi meg többé a csalogány dala s nem ejti tőrbe a áyyenek csábéneke! Fényes, sötétszőke fürtéi, halvány domború homloka, és szépen ívezett keskeny szemöldei csak szelídebbé tevék á madonnaszeru arczot. S ha finom sylphidi alakját, könnyű lépdelését s kellemteli moz

dulatait megemlítjük, lehet képzeletünk: a kedves ifjú hajadon mi meglepő teremtés vala. Öltönye rózsa atlaszból készült, s fehér, könnyű csipkesfcövettel volt borítva. Oly jól állott a halovánv-fehér arczhoz a rózsaszín öltöny Fürtéi közé néhány szál fris virág vala tűzve, melyet hajazatához lepkealakú rubin- és gyémántos rezgő tű erősített. A lepkealakú tű úgy tűnt fel a szép fej legkisebb mozzanatánál, mintha a lepke természetét is elsajátította volna: mert minden kis mozdulat következtében, majd egyik, majd másik virágra rézgétt. Hóválla a szelíd fényű igaz gyöngy fehérségével, melyet nyakához mogyorónyi rubin csatolt, vetélkedni látszék. Mellbokrétáját pihegő kebelén drágakövekkel kirakott bőség-szaru tartá. N. Félix herczeg szemei több Ízben gyönyörrel pihenének a kedves ifjú hajadonon,s a szives herczegnö fesztelen nyíltsággal jelenté ki, hogy öröme- sőt szerencséjének tartja, miszerint az ő termeiben gadagúlt a nagy világ ékes hölgykoszorúja óly szép virággal, minő Zoár Ida.

Alfréd herczeg huzamosb idő óta nem látá szép menyasszonyát, ki rá oly bűvösen hatott, hogy az igazság érdekében meg kell vallanunk , miként ez estélyén, szokás ellenére, egyetlen más hölgyet sem vön észre,—egyedül Ida számára voltak szemei. Mindazon apró szolgálatokat, melyeket hölgyek ellenében a lovagiasság tűz ki férfiúi kötelességül: hódító udvariassággal végzé menyasszonya körül Alfréd. Csinos kis legyezőjét ejtve le Ida, gyorsabban észre vévé az ifjú herozeg azt, mint, sok hozzá közelebb hemzsegő s bájait csodáló lovag, kik a legyező után csak akkor érkeztek hajlani, midőn már Alfréd, kellemes bók kíséretében, átnyujtá azt Idának. Ha kifáradva a tánczban, ülőhelye után epedett a hölgy tekintete, annyi bámész közt, ismét Alfréd volt az első, ki saját kezeivel

kényelmes széket toltvala a díszes szögletkébe, hol virágillat közt kellemes pihenő hely kinálkozék a bájos teremtés számára. S midőn pihenés után nagy , sötétkék szemei hűsítő italt kérésének, Alfréd herczeg a közeli inasok egyikétől kis ezüst fálozát vön el, s nyájas meghajlással nyújtotta át a kivánt italt. Fellegi grófnő, ki Alfréd minden mozdulatát tetsző figyelemmel kiséré, azon csodálkozék, s valóban megfogkatlannak látszék előtte, miként lehetséges udvariasságát oly kitűnő modorú fér-fiúnak, minő Alfréd, oly félszives közönynyel fogadni r mint Ida fogadás Meg nem foghatá, hogyan lehet képes oly gyermekies hévvel fuggeni a tánczon, midőn herczegi jegyese hízelgő környezetében részesülhet. Épén magához akará Idát inteni, hogy megfoghatlan viseletéért számoltassa, egyszersmind további viseletére nézve néhány szigorú szóval utasítsa, midőn Hajna herczegnő halavány kékselyem ruhája suhogása voná magára figyelmét, s a ked-ves szőke fürtü arcz, s nyájas éjszemek bizonyos titokteljes rejtélylyel közeledének felé, miből következtetve, valami érdekest vélt a grófnő hallani s utbaigazítási szándékát kissé továbbra halasztás Sejtelme nem csalta meg a grófnőt. Azon hír, miszerint unokaöcscse, Aladár, nem sokára eljövend, épen oly új , mint meglepő volt rá nézve. E hír hallatára részint örömet, részint halk döbbenést érzett szive Miért? — maga sem tudá....

E közben folyt a táncz; aj zene harsogott A tánczosnők negédes vidámsággal lejték a csárdást, lengyelt, francziát, keringőt vagy polkát, s tetszelgve mosolygás nak, mig a figyelő arszlánok szünet nélkül sugdosák csípős észrevételeiket. Itt új szerelmi kaland fejlődött; amott felbonták a régit. Kissé odább: a szivet féltékenység marczangolja; ott pedig az arcz irigységtől sápadoz, mig közelében egy más arcz kárörömtől piroslik. A hány ember, annyi oly különböző érzelmek, és mégis minden arczon egy kifejezés uralkodik: ledér önfeledség s könnyelmű tetszelgés.

' —Pszt! Csitt! Elég már! tía soká kellene hallanom csodálkozástok dongásait, istenemre! megsikétülnének füleim! kiabálá kezeivel takarva el füleit a kis pohos, ki még mindig középpontja volt a körötte tolongó uracsoknak. Hiszen megmondtam, hogy oly szépségről nem volt, nincsen és nem lesz ideátok. Pszt tehát! Hallgasatok! Ideje újdonságaim másik felével költeni fel bámészkodástokat. Nem mintha bizalmamat megérdemelnétek, épen nem! — mondá széles ajkait megvetőleg bigyesztgetve hanem, mert át akarom láttatni veletek, mennyire alattam álltok emberismeret, becsültetés és hírvétel dolgában. Bennem sokan bíznak, azért vagyok oly sok titokba avatva, bennetek senki, jó magamon kivül, én is csak szánalomból! Pedig a szánalom szomszéd ura a megvetésnek! De térjünk a dologra. Újdonságom másik része egy új vendég jövetelét tartalmazza. Igen, igen, — adatik tudtotokra, miként a leg-érdekesebb vendég kissé váratni szokott maga után. Azonban—folytata érzékenyült hangon — ne csüggedjetek bajtársak! A mi halad el, nem marad! Ó is, oh értsetek meg jól — monda gyors nekilelkesüléssel — ő is el fog érkezni s mi látni fogjuk őt!

— Ha, ha, ha! Derék, derék! Hangzók minden oldalról. — Már azt szép volna tudni csakugyan, miféle csodalény az: ki még nincs jelen, habár hivatalos volt, e termekben. Ki légyen ő, ha szabad kérdeni?

—Kérdeni semmit, hallgatni mindent! Ez elvem s egyszersmind jelszó számotokra! monda a kis potos határozottan. -

— A kis pohosba valami bújt, moúdaH. báró nevetve. Fogadni mernék, hogy az új csoda nevét az ajtónállóval mondatja ki.

— Ha, ha, ha! felkaczagtak többen.

— Es minthogy kétkedni bátorkodtok —

lóban úgy leend, miként a báró úrnak jóslani tetszik. S most csitt! Csöndet kérek ! Az, kit e termekben még ma látni remélitek, oly férfiú, — mert mellékesen

legyen megjegyezve, nem bájos hölgyet,

hanem férfiút vártok — vagy tulajdonkép nem oly, hanem azon férfiú: kit fővárosunkban mindenki vágyva kívánna látni, s még eddig igen kevesen láthattak, s ki hona díszét a külföld előtt költészetével emelé, s kiről megjegyzendő még, miszerint szellemes társalgása, könnyű, kellemteli modora, gyönyörű külsejével ellenállhatlan leve a nők előtt.

—Kiről beszél ? Kérdé hirtelen eléugratva Kongó Péter, ki, mint később tapasztalni fogjuk, sok tekintetben igen hízelgő hitben élt kedves maga felől, s kinek egyik szépx tulajdonául feljegyzendő azon

szives leereszkedése, miként minden nagyúri háznál volt egy ajtónálló közelebbi ismerőse , s ezek minden vegyítettebb mulatságalkalmával, viseltetének irányában annyi barátsággal, hogy meghivó-jegy nélkül is bebocsáták őt uraságaik fényes termeibe. Egy üy nemes lelkű ajtónállónak köszönheté azt, hogy mai napon N. herczeg termeibe férkezheték, s hogy ismerőseinek szélűre beszélheti majd, miként ő N. herczeg estélyeire mindig hivatalos.

— És — folytatás kis pohos, Kongó úr megszakítását számba sem véve — soha egyet sem csalt meg, vagy csábított el.

— Ah nagyszerűen tévedtem—nem rólam van szó, mert én csakugyan nem dicsekhetem afféle ártatlansággal! vágott vala ismét közbe Kongó úr, és szavait szemtelen kaczaj kiséré.

Fogd be a szád, Kongó:

Bele száll a dongó!

szólt gúnynyal a kis pohos, ki megvetését rimes szavakkal vélte kellőleg kifejezhetni ; aztán mintha megszakítás sem történt volna, előbbeni hangján következőleg folytató:

— Azon férfiú, ki előtt meghunyászkodik a bűn, kire a rósz hazafi nem mer föltekinteni ... kit kerül a hűtlen nő, s kire bizalommal néz az ártatlanság — azon férfiú , kihez a becsületes, legyen bár szegény vagy nyomorék, bizton folyamodik segélyért, s ki mint ember, költő és hazafi egyenlően nemes és nagy .... Nemde sej-titek , kiről beszélek ? Sejtitek, mert szólani nem bátorkodtok.. — azon férfiú neve: pszt! csitt! haliga! — monda füleit hegyezve —azon férfiú neve:

— Zombor Aladár! kiáltott mintegy en-gedelmeskedve az ajtónálló.

A terem nagy szárnyas ajtaja ketté nyilt, minden szem, kivéve Kongóét, ki a pohos úrban régi hitelezőjére ismerve, hirtélén hagyta el a termeket, a nyiló ajtóra lön függesztve. Az épen ekkor megszűnő tánczzene, úgy tetszett, mintha az uj vendég nevének hallatára némult volna el. Minden beszélgetés megszakadt, s az ülők, mintegy öntudatlanul emelkedtek föl helyeikről, s csak, midőn észrevevék magokét, ereszkedtek ismét üléseikre vissza Villanyzó hatást gyakorolt a név, s nem kévésbbé a személy, ki a nevet követte.

Zombor Aladár deli magas termete, később többekkel megosztott, de mégis mindig egész nyájassága, új örömet, új élénkséget hoza a termekbe.

N Félix herczeg volt első, ki elfogadására sietett Nem egyedül szép rteje testvérét. látszék Aladár üdvözleni; hanem a hírneves férfiút is — legalább a tisztelet, melylyel rokonát fogadá, erre látszék mutatni Aladár viszonüdvözletében melegséggel tévé Hájha férjét bizonyossá, miként Szerencsésnek érzi magát, hogy végre meglátogáthatá termeit, fiajnát alig volt képes a szigorú illedelem helyéhez bilincselni , és midőn régen látott kedves bátyját oly szerető arczkifejezéssel látá közeledni, a szeretet szárnyain röpült Aladár karjaiba, s a viszonlátás első örömperczei élvezése után, előbbeni ülőhelyéhez, testvére karjain lépdelt vissza. Itt reá tartózkodó elfogultsággal várakozók Ida. Ezen elfogultság oka tán az volt, mert Zoár Ida ábrándos fejecskéje minden nevezetesebb költőt egy-egy istenségnek tarta, s rokona költeményei annyira megragadák ártatlan szivét, miként őt , már régebben, eszményképéül választá. És most, midőn két évi távoliét után ismét láthatá őt, meg kelle önmagának vallani, hogy a kép, mely Zombor Aladár felől lelkében élt, a valóságos Aladár által sokszorosan fölülmulaték. S e szédítő pillanatban legalább nem vala képes meghatározni: a költő varázsa, vagy az érdekes ifjú megjelenése teszi-e őt a hajdan oly bizalmas rokon irányában elfogulttá ? — Azonban a szives szerető mosoly, melylyel már távolabbról üdvözlő hölgyrokonát az ifjú, viszszabüvölé Ida emlékezetébe az Aladárral töltött kedves, gyermekkori napokat, s az emlékezet kiengeszté a lányka elfogultságát, őszinte, meleg örömet keltvén szivében.

—Te légy első, Ida, kinek Aladárt bemutatom — monda Hajna, fivérével Ida előtt állva meg — reményiem, miként rég látott rokonodnak bizalommal nyujtandod kezedet.

— Ha nem volna is ön rokonom—szólt Aladárhoz fordulva, kissé remegő hangon a lányka — mégis szerető, csodáló barátnőjét, vagyis barátnődet — igazító pirulva szavát — találnád bennem. De ki ne tisztelné, ki ne szeretné Zombor Aladárt? Mint magán ember ellenállhatlanul szeretetre, mint közpálya embere pedig tiszteletre ragad mindenkit; annyival inkább engem, ki, mint említed, édes Hajnám, rokona vagyok, mint ilyen, úgy érzem, mintha dicsőségének egy sugara tán engem is érhetne—E szavakat gyermekies játszisággal monda el a leányka, félenyelgő, félkomoly hangon. S habár szelíd szemei tekintete, s modora, tiszta vidorságot áruiának is el, volt szemeiben valami olyas, mi enyelgésnél többet, tiszteletnél mele-gebbet , mi határost jelente a szerelemmel.

— Isten látja lelkemet — szólt udvarias meghajláss lekötelező mosoly kíséretében Aladár — sokkal büszkébb volnék, ha ez öröméjen hódoló lovagodul fogadnál, kedves rokon, mint minden képzelt s tán való érdemeimre. Mert akár tetteim-, akár költeményeimről szóljak — azok legtermészetesebb következményei érzelmeimnek, s ha tehát úgy cselekszem s úgy írok, mint érzelmeim kívánják, Önmagámmal teszek leginkább jót; — de ha te, kedves szép rokon, ez órában lovagodul fogadnál, már arra méltán büszke lehetnék t mert azt ro-konszenvednek, neked köszönhetném...

Mielőtt Ida válaszolhata, Fellegi grófnő odalépdelt, ünnepélyes szavakkal üdvözlő testvére unokáját. S csak midőn a grófnővel váltott feszes üdvözletek véget értek, fordult ismét Idához Aladár, s őszintén , elbájoltatva szépsége által imigy kiálta fel:

' —Kedves Idám, beh angyal szép lettél!

—De te, Aladár, te nyertél sokat, mióta nem láttalak — viszonzá gyöngéd pirulással Ida — valóban — folytatá kedves mosollyal — lelkes szemeid s éjsötét törteiddel beillenél e termek Adonysának.—Saját szavai mélyen elpiríták a lánykát, s zavarodása okát önmaga előtt is leplezni akarva , következőleg folytatá: Alig képzelheted , mily igen szeretnék neked sok szépét kellemest mondani, mily igen szeretnélek lekötelezni, hogy aztán bizonyos lőhetnék , miként többé oly sok időre nem fogsz elmenni tőlünk. Hiszen bennünket oly sok gyermekkori kedves emlékezet kot össze , miként természetes, ha szeretjük egymást.

— Parancsold, hogy lábaidnál térdeljem át az életet, s én megteszem! monda az ifjú elragadtatva, s beszéde közben hevesen átölelé szép rokona derekát, — de egy másod percznyi kis idő s még inkább Ida zavarodása magához téríték őt, s hibáját helyrehozandó, minden habozás nélkül, a legkellemesebb könnyűséggel vegyült Idával , sebes keringő tánczosai közé; — és tánczolt, tánczolt, és érezé, mintha szárnyai keltek volna, vagy mintha megvalósult eszményképe karjain röpülne ég felé!

. Alfréd és Aladár eltávolíthatlan udvarlói valának Idának. Alfréd nem tágított, mert mint jegyes jogaiban érzé magát; Aladár szinte nem, mert érzé, hogy rokonsága mindenki előtt igazolja viseletét Az illedelem tőn némi kivételt, de azzal Aládár szinte daozolni látszott, valamint — fájdalom! — arra sem fordíta elég figyelmet, hogy Fellegi grófnő kedvét veszti. Alfréd hasztalanul {igyekezett udvariasság köpenye alá rejteni helyzete árvaságát, s bármint szinlett is vidorságot, úgy tűnt fel a fesztelen, bizalmas Aladár mellett, mint ujoncz udvarié, ki az első vetélytárstól megrettenve, otthoniatlanul érzi magát. Az tévé Alfréd herczeg helyzetét kényel-metlenné , hogy szükségkép éreznie kelle s érezé is, miként Ida az ő udvarlásait csak kénytelenségből tűri, mig Aladárral oly szives-rokonilag társalog, hogy szinte elkedvetlenül, ha valaki tánczra hivja. Felleginé még Alfrédnál is élesebb figyelő vala, és nem kevésbbé boszantá őt, mint a herczegét, Aladár vizelete, s még inkább Ida elfogulatlan vidorsága az ifjú iránt.

Minden hasztalan volt! A grófnő neheztelő példázgatásai épen úgy, mint Hajna gyöngéd figyelmeztetései. Aladár és Ida feledék, hogy a fényes termekben kivűlök még sokan vannak. Eltűnt közöttük avilág. Ők nem láttak, nem hallottak senkit és semmit, csupán egymás arczát s egymás szavait! —

IV.

Ida grófnő kedvencz magán-teremébe vonult, hogy átadhassa ifjú lelkét szokott édes ábrándjainak. A terem, melybe követjük gyöngéd lépteit, elbájoló csínnal vala rendezve, s magába foglalá a hölgy legkedvesebb foglalkozása tárgyait. A rózsaszinü márványfalazat, nehéz fehér, ezüsttel hímezett kárpitokkal vala felruházva , s az ablakok hasonló ezüstcsipkékkel szegélyezett redözetes függönyökkel ékesítettek A pompás velenczei tükröknél, melyekhez hasonlókat alig lehete látni, inkább diszesíté a termet az egyetlen kép, mely e teremben találtatott. A kép Raphael halhatlan műve, gyönyörű madonna vala. Ezen kép előtt szokta Ida naponként: imáját végezni; ezen kép előtt szokta ártatlan szive örömeit s bánatát kiönteni. E kép vala szomorban: vigasztalója, s örömben: derültsége osztályosa.

A nagy ablakok egyikénél állott az ékes, aranyozott varróasztalka, s az asztalon a himzőráma. És szóljunk-e á rózsabársonynyal bevont pompás bútorzatról; megemlítsük-e a lágy, hímzett virágokkal; tele-, szórt szönyegzetet? Elmondjuk-e, mily gyönyörű faragványúak a szebbnél szebb virágbokrokkal terhelt állványok ? Eltaondjuk-e, a virágok közt mily jól tanyáznak aranyozott kalitkáikban, a kedves énekes madarak ? Elmondjuk-e, hogy á madárkákat Ida sajátkezűleg szokta táplálni, s a’ szép virágokat is maga ápolja? Ha ezt mind elmondtuk, s hozzáteszszük, miként e teremben pompás zóngorá s énekes kis könyvtár sem hiányzott; ha megemlítjük, hogy a terem kedvesebb illatú vála sok tavaszmezőnél, — akkor az aprólékos cseosebecsék elsorolását mellőzve is, képesek lehetünk Ida grófnő kedvenez teremét, teljes pompájában élénkbe varázsolni.

Nehéz s magas habselyem ruhát viseli a bájos hölgy e napon, virágai közé rejtett kedvenez pamlagán szeliden-komoly arczczal foglalt helyet. A fekete ruha s fölötte a fehér finom csipke-gallérka, gyönyörű rózsaszín szalaggal, Ida halvány arczát a legérdekesebb szépségben tünteté ki. S ah a leomló sötétszőke fürtök, egyetlen szál fris rózsaszín kaméliával ékesítve, kedves eszmény-képpé varázsálok őt!

Szelíd, sötétkék szemei ábrándos merengéssel függének a kedves madonnaképen, mintha tőle nyájas, felvilágosító szavakat várt volna. S miután a kép hoszszabb várakozás után sem szólalt meg: hasztalanul imádkozott elvesztett nyugalmáért , — s hasztalanul ügyekvék izgatott érzelmeit leküzdeni. Végre megeredt könyűi enyhítek fájdalommal telt szivét, midőn aztán a kép előtt leborulva öntudatlanul hangzottak ajkairól a következő szavak :

— Oh segíts meg imádott őrangyalom! Segíts értenem érzelmeimet; segíts kitalálnom : a költészet csodálata-e, vagy szerelem az, mi oly édes borongással tölti szivemet? Melyik a kettő közöl boldogságom? Csodálat-e vagy szerelem az, mi egy perczben oly bút hoz rám, miként szivemet megrepedéstől kell féltenem, más perczben oly édes mámorral borítja leltemet, miként egész világot szeretném magamhoz ölelni, hogy túl sok örömemből mindenkinek juttassak egy kis boldogságot?!— Nemde — monda néhány perez múltán, örömittasan szorítva kis fehér kezét szinte hallhatóan dobogó szivére — nemde, szerelem? Oh hála neked, szent an-gyalom , hogy felvilágosítasz, hogy megértetéd velem szerelmemet! Hála neked, hogy úgy áldál meg engem, miszerint,költőt szerethessek! — Szavait végezve, nyugodt és vidám leve. Megtorló könyharmatos szemeit; kissé rendetlenségbe bonyolult fürtéit, egyike előtt a pompás nagy tükröknek , rendbe szedé, s miután csipkegallérkája szalagját is megigazítá, — magával teljesen készen lön. Most tehát virágtestvéreiről kezde gondoskodni., A szárazukat kis ezüst kupáiból öntözgeté, — a hervadt, sárgult levélkéket lecsipdesve, a gyöngébbeket a nap éltető sugárai felé forgatá, s az árnyék-kedvelőket árnyas helyre igazítá. Virágival végezve, madárkáit, a kedves éneklő rabokat, bocsátá a teremben szabadon. Oh — gondolá magában — miként ne adnék számotokra néhány órai szabadságot, mikor magam oly boldog vagyok, hogy szívesen szeretném a föld minden teremtményét bohdoggá tenni!... Boldog vagyok? kérdé a lelkiismeret bíráskodó,, intő szava,—boldog vagyok, midőn menyasszony létedre nem jegyesedet, hanem mást szeretsz ? Imádkozzál, hogy legyőzhesd szererelmedet; imádkozzál, hogy viszszanyerhesd szived korábbi nyugalmát, ártatlanságát ... E hang, e nem várt szavak oly fájdalommal boríték a lányka tiszta boldogságát, mikép, hogy enyhülést szerezzen lelkének, hogy feledje az intő szózatot, ösztönszeruleg tántorgott zongorájához , és öntudatlanságában játszani kezde, játszani tele érzés-, erős művészettel. fi valóban oly elragadó szépen játszá el Thalberg Marche Funebrejét, mi-ként maga a halhatlan művész, maga Thalberg sem játszhatá vala el meghatóbban.

Ida nagyatyja és anyja öröme és büszr keege lévén, oly elkényeztetve növelteték, annyira teljesítve lőnek mindjárt keletkezésűkkor vágyai, szeszélyei, annyira csapán nyájas szeretettel vagy hizelgve közeledék hozzá mindenki, hogy az iQu hölgy tullágy, túlgyöngéd természet mellett, a legszerencsétlenebbé Válhatott volna ; vagy hidegebb szive, s kevésbbé ne mes természet mellett, a legönzőbb teremtéssé fejlödhetendett. Ah! de Ida termé szeté fenkölt vala, és szilárdan ragaszkodó a jóhoz , és meleg szeretetre hajló, szeretetre, mely önfeláldozással is kész tárgyaiért hevűlni. Bűn, gonoszság, nyomor és szenvedések csak regényekből voltak ismerősei. A magas kör, melyben élt, az élet árnyoldalait teljesen elleplezé előtte. Ha eddig bánatos volt, bánatának nem tudta okát adni; ha szép szemeiből a fájdalom könyeket sajtolt ki, kénytelen vala önmagának megváltani, hogy képzelt fájdalom miatt könyezett. most, midőn kötelességérzete szigorú szava, szíve új, kedves vendégével: a szerelemmel jőve ellenkezésbe, — az első valódi fájdalom oly súllyal nehezkedék rá, miként ifjú, Örömekhez szokott szive, csaknem megszakadt.De a zene nagy, engesztelő hatalma, ír leve beteg szivére. A zene hangjai visszahivák reményét, vissza hitét. S midőn zon-gorájától fölemelkedék, ismét derűit leve, szemei, ajkai nyájasan mosolyogtak,— mert szive megvigasztalódott, mert ismét merészle: szeretni!

Ah — gondoló Ida, egy véletlen pillantást vetve a ritka-szép falórára «— már hat óra, s Haj na várakozik reám.

Egy óranegyed múlva megállott a pompás üveges hintó, N. Félix herqzeg palotája előtt ,a hintóból Ida könnyű, szép alakja lépett ki.

V.

A terem, melyben jelenleg Hajna herczegnőt találjuk, költőileg szép; mint lak ónéj a lelkülete. A tágas, gömbölyeg terem falszőnyegzetét, kárpitok helyett, eleven, zöld folyondárok képezik, melyek sűrű, lombos ágacskáikkal különböző iránybán tekervényesen futva szét, a terem oldalfalait , a kúpidomú tetőt teljesen el-lepek , s a leggyönyörűbb lúgossá varázsolák. A gyönyörű terem legkitűnőbb részét, lord Byron élethű, s életnagyságu arczképe foglalá el. Kietlen, kopár vidék veszi őt a képen körűi; zord, jégcsapos sziklák merednek feje fölött, s lábainál sötét örvény nyúlik el, s vészben hánykódó ten-ger , mely minden szörnyeit felszínére űzi. Jobb oldalánál zord sziklák mögül, félig élébukkant vadak leskődnek, megtámadó helyzetet foglalva a nemes zsákmány ellenében ; — balján nagy embertömeg pezseg, s a különböző arczok, a legkülönbözőbb érzelmeket árulják el. Egy szelíd, szőke, angyal-arczu hölgy térdet hajtva, imádva tekint a nagy szenvedőre, mig amott a silány költő, irigységtől sápadtan, nyújtja aszott, sárgás kezeit, hogy az örökzöld babért homlokáról letépje. S íme ott, a miden rendkívüli iránt közönyös pénztőzsér áll, és zsebeibe rejtett kezekkel játsza a hideg néző szerepét. Kissé távolabb bájos, éjfürtű hölgy, mosolygó, félignyilt ajk, tárt hókebel, s kaczér pillantással hivja szerelemre a bűvös Adonyst. Pillantása csábít, s mindent ígér. Mosolygása hüségi esküt, s esküszegést jelent. A hölgy szomszédságában tisztes, őszhajú lelkész áll, egyszerű papi öltönyben, sátánüzö tömjén-füst , s imával akarva elmessze távolítani , a daczos szellemben rejleni vélt isten-káromlót. És ottan áll, a tisztes ősz ellentétéül, arczán az emberi érzelmek legundokabbikát képviselve: a hálátlanság,

— ottan áll, hegyes, fölemelt tőrét azon szívnek szánva, mely a nemesebb emberi érzelmek forrása lehet, mely ha gyakori csalódás után, képes vala is tévedésekre,

— tévedéseiben is nagyszerű s nemes maradt. S ő, ki ily különböző szenvedélyek czélpontja, ébresztője; kit az elemek, ember- s állatvilág fenyegetve környeznek — ottan áll, óriási sziklákhoz támaszkodva, keresztbe font karokkal, sötét, redőzetes köpenyét balvállára vetve, s minta szenvedélyek nagy hatalmú ura, büszke, kihivó tekintettel szemléli az ellene táma-dókat. önérzete határozott biztosságát növelni látszik a szolid fény, mely feje fölött rezeg. Két könnyű fellegen pihenő alak, két rózsafüzér és zöldbokrokkal ékesített, csodásán szép Istennő jelenléte okozza a fényt. Az Istennők egyike, baloldalán kis ezüst lantot visel, s hófehér ruhája tündököl a sok csillagkoszorútól. Aranyíurtei közt, melyek hóvállait ellepik, piros rózsák illatoznak. Az édes, bíborajkak mosolygását , s az átszellemült nagy, sötétkék szemek meleg tekintetét, Byron deli alakja köti le... Társnője, a fekete fürtű Istennő ruhája felett lángoló veres palást függ. Ejszemei lángoló, szenvedélyes tekintetét szinte Byronra függeszti, míg hószinű jobbjaikat mindketten összefogva tartják.

Ez utóbbi a szerelem, amaz pedig a költészet Istennője. Mindketten frigyet kötének, Byron megdicsőitésére! — E nagyszerű, elragadó festmény alatt , egy másik, nem kevésbé becses, habár teljesen különböző hatást eléidéző kép függött. Ez — ha nem csalt a nagy hasonlatosság — szinte Byronkép vala, csakhogy itt az Isten- s emberben hivő ifjú Byron ábrázolta ték. Természettől fürtözött dús selyem haja el nem takará a nyilt, jelentékeny homlokot. Komoly szemeiből ész és lélek világoltak. A deli, magas termetről sötét kö peny folyt alá. Szép vágású ajkai teljesséT ge odamutat, miszerint nemcsak megfázó, hanem szerelmi hangok susogására is teremtvék az ajkak. A britt költő magasabban függő f s annyiféle ábrával tömött képétől egyedül a kis barna bajúaz, s fényes barkó különbözteté meg a szóban levő képet, melyet a legkiesebb tayaszvidék, lenyugvó naptól aranyozott fák, virágzó vadrózsa-bokrok, nefelejts- s gyöngyvirággal hímzett mezőség környezett, s mindez, valamint a játszi patakcsa, oly híven valának festve, hogy szinte hallani vélte a néző a habok halk moraját s a lombok közt rejlő fülmile dalát..

Hajna herczegnő e képeket úgy állíttatá, hogy a belépők első tekintetét azok fogadhassák. Körültök pompás faragványú, aranyozott állványokon, gyönyörű medenczékben diszelgteté a legkülönneműbb virágok, fák és bokrok fajait. Rózsa, camélia, cactus és ranunculok; törpe pálmafa, mirtus és czéderbokrok ágai, mintegy átkarolák, körülkoszorúzák a művészi becsű festményeket. A meglepően pompás terem magában foglalá, Sakespearre vezérlete alatt, a külföld minden nagyobbszerű költőjének arczképét. A külföld fáklyavivőivel szemben , a magyar ifjú irodalom csillagai világítának: Zrínyi a költő, s koszorús Vörösmartynk vezérlete alatt.

Minden képrámát felfutó rózsák tündöklő levelii amarillisek, czéder- és babérfa lombok , karoltanak füzérekben körük

A terem hátsó részét pompás könyvtár foglalá el, melyben a válogatott irók müvei ékesen bekötve, valamint élettörténetök a legvalódibb kútforrásokból merítve, részint kéziratban, részint nyomtatva, valának összegyűjtve. A könyvtár körül, Apollo vezérlete alatt, a kilencz Musa életnagysága szobra tűnt fel, halhatlan művészektől készítve. A szobrokat egymástól porczelán s ezüst medenczében fák s virágok választék el, pompájokkal a termet va-lódi tündércsarnokká varázsolák. Oh nem tündércsarnok vala e terem, hanem a költészet szent temploma, melyet látva, az avatatlan sem fojthatá el egy nemét a vallásos érzelemnek. Itt-ott sűrűn rakott s a termet környező fák közt, kényelmes körevetek ajánlkoztak kellemes ülőhelyekül. A kedves, alkonyatszerű világítást, a lombok s virágok közé rejtett különböző színű kristálylámpácskáktól nyeré a terem. Egyikén a pompás, aranyhimzetü kereveteknek, pihent Haj na szép, gyöngéd alakja. Fehér finom himzetű pongyolát viselt a herczeg- nő. Pongyoláját nehéz, rózsa-atlasz övszalag tartá karcsú derekán össze. Arányló, szőke haja hosszú, rendezetlen fürtökben omlott félig rejtett hóvállaira, és szép barna szemei boldog merengéssel tétováztak a terem képein. Jobb kezén az ábrándos fejecske nyugodott, s kis balkeze öntudatlan kegyetlenséggel tépdesé a keblére tűzött rózsabokor leveleit. A nehéz, redőzetes bibor-fuggöny, mely az ajtó helyét foglalá, félrevonaték, s a néhány napi utazásból hazatért, s örömsietve belépő férj, a gyönyörű nő szemléletébe merülve, szótlanul állva maradt. N. Félix herczeg harminczadik évét haladhatta meg, s lehetlen yolt az erőteljes, deli termetre, a büszke tartású fő, egész alak méltóságteli voltára, — a dús sötét hajzatra, széles büszke homloka fölött, s nagy, eszes szemeire, egy neme nélkül a meglepettségnek tekinteni. N. herczeg férfias szépség volt, s mint máskor is mondottuk, minden vonása nemesb kevélységet s értelmi erőt árula el. Ah, de e perczben szerelemmel függőitek sötét szemei ifjú neje szépséges alakján. S mivel a legmélyebb figyelem zajtalanabb a leghalkabb sóhajnál, Hajna nem veheté észre férje merengését,

— Hajnámljszóla végre a férj.

—Ah — viszonzá örömteli meglepetéssel a nő, mi közben hirtelenül fölemelkedék — mi jól cselek vél, kedvesem, hogy kedvencz helyemen fölkerestél. , Oh kedves Felixem, ha tudnád: mily óhajtva vártalak! E szavak után kedves arczát férje kebelére rejté.

— S én a szerelem szárnyain vágytam hozzád röpülni; azonban különféle dolgaim tartóztattak ez ideig. De reméllpui — íolytata mintegy tudakozólag — mindenki kétszeres szorgalommal végzé körüled szolgálatait , s hanyagság miatt nem volt kellemetlen pillanatod? —

—Mit ért, ha mindenki ügyekvék is ked-vemben járni; mit ért, ha virágaim kétszer oly szépen nyilottak is, — midőn a legfőbbet, midőn életem boldogságát, tégedet kelle nélkülözném! —

A férjet neje szerető szavai megnyugtaták, mert bizonyossá lön, hogy távollétében ki sem merészlé legkevésbbé is elhanyagolni , imádva szeretett nejét.

,Nemde kedvesem — monda a herczeg, nője kis kezét gyöngéden ajkához szorítva — nemde távollétem alatt itt töltéd időd nagy részét? Itt imádkozál boldogságunk ért, — itt remélléd, szokásod szerint, legohajtottabb vágyaid teljesülését?

— S teheték-e másként—szólt a herczegnő, szemeit szelíd, angyali kifejezéssel emelve férje szeretett arozára — hiszen tudod, hogy néhány napi távoliét tőled, számomra valódi öröklét. Hiszen tudod édesem hogy e teremben kétszeresen érzem az örömet boldogságot, s könnyebben le tudom győzni a bút, aggodalmat, és fájdalmat. Tudod, édesem, hogy oly becses e terem előttem, miként itt csak azokat fogadom, kiket leginkább szeretek, kiket lelkem kedves részének tarthatok. Honn létedkor azért jövök ritkábban ide, hogy távollétedben annál több vigaszt találjak itt, s hogy a nemes arczok itt körülöttünk, ’ melyek engem a jó és széphez ragaszkodóbbá tesznek, megszokás által közönyösekké ne váljanak előttem. Ah, Felixem, ha valaha képes volnék bűnre, azontúl e terembe többet nem lépnék, vagy ha képes volnék bármi szentségtörésre, szívem a fájdalomtól itt azonnal megrepedne!‘

— Kis ábrándozó — szólott a herczeg, nője homlokát kezével megsimítva — nincs neked szükséged saját angyakarczodon ki vül más arczokat látni, hogy a jó, szép s nemeshez örökre hü maradj. Hiszen —

— Zoár Ida grófnő kívánja látogatását tenni! jelenté egy belépő éltes komorna, az egyedüli választott a számos cselédség között, kinek a tiszteletben tartott terem küszöbét szabad volt átlépnie.

—ziv©sen várom öt ide. Ertesz-e ? Ida, monda a herczegnő.

— Ahá—szólott mosolygva a férj —tehát a szép kis Ida egyike a kevés választottaknak? Köszönet kedves, Hajnám, köszönet Alfréd nevében; ő bizonynyal a föld legszerencsésebb halandói közé sorozandja magát, hogy szereteteddel kezeskedel menyasszonya tökélyeiről.

—Ida valóságos angyal, édes Félixem. Én javulok társaságában, és szeretem őt, mintha nővérem volna!

—Mulassatok tehát jól. Javítsátok, szeressétek egymást a lehetőségig. De bármiHl

jól mulatnál is ifjú barátnőddel, ne feledd, kedves angyalom, hogy férjed a mai estét társaságodban óhajtja tölteni! Szavai után távozott a herczeg, s alig bocsáttaték le mögötte a biborfüggönyzet, mely, mint említők, az ajtó helyét pótlá, midőn Ida grófnő kellemes alakja megjelenek.

— Brrr , iszonyú hidegség! szóla Ida összerázkódva. Feledtem téli czipőket vonni fekete-atlasz czipőimre, annyira átfáztam , miként közelségedre van, édes Hajnám, szükségem, hogy fölmelegedhesHem? Mielőtt Hajna egy szóval is válaszolhatott volna, Ida örömteli meglepetés hangján kiálta fel: Mit látok ? Oh miként lehetséges ily hasonlatosság! Lehetetlen egyszerre rá nem ismerni! . . . Nemde, édes Hajnám, az ott a nagy költő , a szép , a férfias lord Byron arczképe, s a másik festmény, a lord képe alatt, oly gyönyörű tavasztól környezteivé, — nemde Zombor Aladárt ábrázolja?‘ Szavait izgatott öröm, remegés és pirulás felváltva kísérek, s Haj na herczegnö eszes szemei, e jelekből többet következtettek, hogysem nemes, jó szive megvonhatta yolna szánalmát sógorától. Alfrédet kezdé szánni, Aladár miatt!. Nemcsak Uajna, ki higgadt szemmel Ítélt, hanem a szegény, kis Ida is észrevette magát, mint zavarodása, s következő szavai tanusíták:

— Oly feltünőleg hasonlít bátyád, édes Hajnám, a szép lord Byronhoz, — annyira meglepett képeiket egymás közelében látni , — oly csodálatra ragadott a künn érzett hideg és tél után, a szép tavasz, melyet itten találtam , mikép beszélni, remegni és pirulni kezdék, s magam is alig tudom: mit és miért ?‘

— Ne mentekezzél—mondá kissé ingerlé mosolylyal Hajna — midőn mentegetőzünk, többnyire bocsánatra van szükségünk. Ne tedd hát magadat gyanússá, kedvesem , hiszen te jó vagy mint az áldás, és tiszta, mint a tavasz fehér lilioma, neked nem lehet szükséged bocsánatra. S légy meggyőződve, édes Idám, miként Alfréd . nem veendené rósz néven, ha pillanatnyi kedélyizgatottságod Aladárt illette volna is.

— Ah, Alfréd jóváhagyására nem is gon-doltam — monda Ida gyermekded könnyűséggel — hogyis gondolhatnék e helyen, e templomában a költészetnek arra ? Hiszen ez itt valódi templom, édes Hajnám. A halhatlan szellemek képei — folytatá ihlett szemekkel tekintve végig a nemes arczokon — a szentképek; te vagy, kedves szép Hajna, a papnő; — és én — oh engedjétek : — legyek én: a hivő !‘

— Legyen úgy! — válaszolt Hajna szelíd mosoly lyal. Hidd el, édes Idám, a költők és művészek Isten választottal, mit eléggé tanúsít az, hogy egyedül velők osztá meg az Ur teremtő hatalmát! — Ki bennök hisz, az el nem aljasulhat! Va

lamint, ki Istent leikéből hisz, bűnökre nem képes. Ha a vallástalanság bűnökbe sodró örvény, úgy a műveletlenség bizonyos út az elaljasulásra ’ —- De im — folytató előbbeni hangulatát levetkezve, szokott kellemteli modorával — egész ünnepéllyel avatlak be, szentelje meg a beavatást testvéri szerető csókom, — naponkénti munkámba. ígérd meg: hogy mától fogva segítendnek kis kezeid, minden kép fölé, egy-egy fris fiizérkét fonni. Eddig magam tartam ezt önkéntes kötelességemül: ezentúl megosztod e kötelességet velem! Szavait végezve, virágokkal halmozott, ébenfa asztalkához vezeté Idát, s miután az asztalka előtti pamlagon elhelyezkedve, hozzáfogott ügyes kezecskéivel a füzérfonáshoz: Ida, kis bársony zsámoly on, Hajna lábainál foglalva ülést, örömmel követé a példát. És gyorsan készültek egymásután szebbnél-szebb füzérkék. Körültök s fejeik fölött lombos fácskák pompáztak, lábaiknál a ruháikba gyűjtött virághalmaz hulladekái szétszórva bevertek. A félhomály, melyet a rejtett kristálylámpák terjesztének, varázsszeruleg tüntető föl a különben is pompás termet, s a bájos hölgyeket oly mesés szépséggel árasztó el, miként az elő-ítéletekre hajlandó, túlvilági tündérekül tekintheté vala őket, kiktől a jámbor halandónak rémülve kell elfordulni, nehogy szépségüktől elkábulva, képtelen legyen azontúl földi nőt szeretni.

— Még két füzért kell fonnunk—monda Ida hosszú szünet után — egyiket lord Byronnak, másikat — —

,Aladárnak — egészítő ki Hajna a kissé habozó Idát — te, édesem, fonj Aladárnak, én a lordnak fogok.

— Ah — kezdé Ida, rövid küzdés után— ha te tudnád, Hajnám, mi sokat ábrándoztam évek óta költő bátyád felől, — ha tudnád , mennyit imádkoztam boldogságáért, s mily esd ve kértem a mindenhatót, engedné megérnem, hogy legalább egy öröm- perczet szerezhessek én is neki: akkor, édesem, nem fognád csodálni, ha azt mondom: miként egész életemre egy nemét az elégíiltség— a boldogságnak szülné lelkemben, ha e füzért az élő Zombor Aladár homlokára tehetném, jeléül csodálatom s szerété

Halk sikoltása szakítá félbe szavait, melyet az észrevétlenül belépett s huzamosb idő óta szótlanul figyelő Zombor Aladár hirtelen előlépése okozott, ki hullámzó érzelmein nem bírva tovább erőt venni, a helyett, hogy korábbi határozatához híven, észrevétlenül távozott volna: feledve mindent , Ida lábaihoz omlott, lelkesült, égő tekintet kíséretében rebegve a következő szavakat:

— Mint e legmegtisztelőbb sboldogítóbb jutalmat, térdeimen fogadom füzéredet!

Ida szelíd boldogan mosolygva, félöntudattal illeszté Zombor Aladár homlokára a jelentőségteli babér-füzért! —

VI.

Kongó Péter, Pesten, a uri-utczában, csinos második emeleti szállást tartott, s ma, mint a világított hat szoba tanúsítja, valami noble estélyféle van házánál készülőben.

— Kisasszony lelkem — kezdé a sürgő háziúr, neje házi kisasszonyához fordulva — szíveskedjék ma mindenre szorgos figyelmet fordítni. De mit látok? Oh teremtő atyám! A vendégek egyszeribe kezdik a gyülekezést, s maga lelkem még becsületesen felöltözve sincs. Meg kell itt mellékesen jegyeznünk, miként Kongó úr az „ön" vagy „kegyed" szót soha nem szokta használni. Azon nőket, kik szerencsések voltak nejével egyranguaknak tekintetni általa: nagysádolta, kiket alábbnézett: magázta. A férfiak irányában hasonló rendszert gyakorolt, — & vele egyrangüakat tegezte, kiket tisztelt magánál leebb nézett, vagy kik nálánál fiatalabbak voltak: azokat barátomnak szólítá.

— Menjen hát, ha mondom — kiáltott hangja egész erejéből a folytosan asz tál terítéssel foglalkozó házi-kisasszonynak — hiszen az több mint secatura itt ténferegni. arra, mit az ember mond, még csak nem is hederíteni.

—Méltoztassék türelemmel lenni—monda a hajadon tartózkodva — még csak a poharakat s üvegeket kell felraknom, s minden készen lesz. Ha itt végeztem, magammal egy perez alatt elkészülök, s nyugottan láthatok a nagyságos asszony öltöztetéséhez

Lóduljon öltözni — kiáltott Kongó úr indulatosan — mert úgy lököm el innen, hogy hármat bukik, még szobáját eléri. A poharakat az inas, vagy pedig szobalány isti#

felrakhatjamaga, mint házi-kisasszony, szorítkozzék ilyenkor saját körére.

Egy óra múlva, hála az erélyes házi úr még erélyesebb föllépésének, melylyel a házi kisasszonyt, szobalányt, inast és szakácsnőt kötelességeik gyors teljesítésére ösztönzé — minden rendben volt.

—Hogy érzed magad, édes Malvinám ? kérdé Kongó úr, midőn öltözködését végezve megjelent neje toilette-szobájában, ki örökös betegeskedése miatt, örök tétlenségben élt, idejét olvasás- és öltözködéssel ölé. Most is, midőn férje belépett, nagy álló tükör elé telepedve, s kezében könyvet tartva leié Malvinét. Szemeit nem annyira a könyv lapjain legeltété, mint inkább a tükörben kémleié: vájjon jól fésüli-e haját a szobalány, a házikisaszszony, elég Ízléssel tűzi e föl fejékét?

— Hogy érzem magam? kérdéa gyöngéd nő , leírhatlan kédvességü, bágyadt mosolylyal. A mily jól csak lehet ily gyönge, beteges nőnek, minő én vagyok, oly férj oldalán, kiről az egész nőnem elismerte , hogy ellenállhattam

— Tán a mai napod — szólt az ellen állhatlan férfi — ismét féltékenységed napja ? Hidd el, lelkem Malvinám , nincs okod félteni — se szavakat mondva tetszelgő pillantást vete a tükörbe — mert habár kénytelen vagyok is elismerni, hogy nők körül van némi szerencsém: téged gyöngéd angyal annyira szeretlek, mint magad is tudod, hogy szentségtörésnek tartanám a hűtlenséget.

— Valóban — válaszolt a gyöngéd Malvin lankadt pilláiról könyeit törülgetve — ezen tudat, szerelmed tudata kölcsönző csupán beléptedkor halvány arczomnak pirt, e tudat teszi, ha hiú vagyok, — mert érzem; hogy a nő, ki oly férfiú szerelmét képes lebilincselni, minő te vagy, Petikéin, .nem épen közönséges nő.

— Uram ne vígy a kisértetbe | — kiáltott Kongó úr, midőn nője szavait mellőzve , egy pillantást vetett az órára — már nyoloz óra; a vendégek mindjárt itt lesznek, s te lelkem még nem vagy készen. Az isten szent szerelméért, siessetek, mert bizony szégyent vallunk e napon. S én, telkemre mondom, föl nem venném egy pesti házért, ha legkisebb rendetlenség is tör-ténnék ma házunknál. Tudod: mi sok függ a mai estélytől.

— Tudom, tudom, édesem, s ép azért a lehetőségig fogok sietni. S most, mert sietnem kell — folytatá a gyöngéd hölgy, pajzán mosolylyal — ajtót mutatok nagyságos férjem Uramnak. Hi, hi, hi! — nevete csöndeskén, mint finomságától várni lehe- te — most szegyszer kikaptál. Félóra múlva látjuk egymást. Adieu tehát, a közel viszontlátásig. Ez, épen oly kedvesen pajkos, mint salonilag finom elutasítás után, körülbelül egy óra alatt, csakugyan elkészült Malvin. Sőt már salonnak nevezett legnagyobb a legfényesb szobájában, a leg- csinosabb selyempamlag egyik szögletét el is foglalta, — hanem természetesen időbe került, mig megpróbálá: vájjon gyöngéd, finom alakja félfekvő helyzetben, vagy egyenesen ülve veszi-e ki magát kedvesebben? S vájjon sápadt arczának a bágyadt mosoly, vagy szelíd, szenvedő kifejezés kölcsönöz-e több bájt? — Mig megpróbálá, melyik kezébe vegye illatos bokrétáját s melyikbe pompás legyezőjét és csipkével szegélyezett keszkenőjét, — mig redőzetes, nehéz selyem ruháját szépen, gondosan eligazítá: bizony elég időbe került. De végre mégis mindennel elkészült. S íme ott ülé szalagokkal szeszélyesen fölpiperézett, s arczbőréhez hasonló szinü sárgás selyemruhájában, ott ült , kis sovány arozához kissé tetemes frisura, s csipkék, szalagok és virágokkal túlterhelt fejékében, ott ült Kongó Péter szive asszonya, mint a következő estély csodálandó királynője!S mintha a sors is kedvezni akart volna a gyöngéd, beteges Malvinnak, ime alig készült el, már a vendégek gyülekezni kezdenek , s úgy mentve lön a hosszas, unaU más várakozástól.

A vendégek gyülekeztek, s a szeretetreméltó Kongó-párnak fényes alkalom nyílt, kedves, mívelt társalgását kitüntethetnie És valóban nem kis büszkeségére szolgált Kongóné asszonyságnak, midőn Élezi úr. egyik politicai lap hírneves vidéki újdonságírója s levelezője, a tudományos fő, mellette foglalt helyet, talpraesett, mulattató elménezségeit, melyeket, mellékesen mondva: jelenlevő kedves neje, s hat felnőtt lánykái nevettek meg legzajosabban, —mindig a finom s jó felfogású nőhöz intézgeté.

— — Nos, kedves nagysádkám, — kezdé Élezi úr, szemüvegen átsugározó pillantásait Kongónéra függesztve, mi újság, mi újság?Valóban nem szolgálhatok vele — viszonzá a gyöngéd Malvin — egyébiránt

— folytatá szives mosolylyal — ha újságot kívánunk hallani, kitől várhatnánk azt hi-telesebben , mint vidékünk igen tisztelt újdonság-írójától.

— Ha parancsolja nagysám, én ezennel kész vagyok újsággal is szolgálni. Ezt igen könnyen tehetem, mert körülbelül négy hava már, hogy e teremekben nem valék, következőleg a legnagyobb újság itt: én vagyok! mondá Élezi úr könnyedén, s oly hangon , mely bizton számíthata zajos köz tetszésre.

— Édes mama — kezdé a legidősebb Élezi kisasszony, kitörő nevetéstől alig bírva szólani — hallja-e, mit mond megint papa? Azt mondja, hogy itt ő a legnagyobb újság!

— Ez jó, ez jó — válaszolt nevetve a kedves máma — igen jó !

— Az már igaz, hogy jó! ismételék kaczagás közben a kisasszonyok. , :

Élezi úr elégülten tekintgete körül. Jól esett a köztiszteletű férfiúnak azt éreznie, hogy a kitűnő társaságnak, ez éjen át ö leend egyik középpontja. .

— És hogy szolgál a drága egészség ? —kérdé ismét Kongónét a kedves társalgású, eszes Élezi. ' i

— Egészségemmel még mindig jobb hallgatnom — válaszoló a gyöngéd nő, fe jét lankadtan hátrahajtva — higye : megj édes Élezi, némely napon . egyszerre oly gyöngeség lep meg, hogy akaratlanul, is közeli feloszlásomra kell gondolnom.

— Isten őrizz! csillapító megdöbbenő részvéttel Élezi. Csak szórakozást keressen , édes nagysád, nincs a szórakozásnál hatalmasabb gyógyszer. Ámbár — folyta tata kis szünet után, mi alatt eszébe jutott, hogy túláradó részvéte, ártalmára lehetne elmés, játszi hangulatánakámbár meg kell vallanom, ha én betegség volnék s ily kedves , gyöngéd zsákmányra tehetnék szert,minő nagysád, Isten bizony! nem egy könnyen bocsátanám ki körmeim közöl.

: — Hallja, édes mama — kiáltott ez úttal a legifjabb Élezi kisasszony — most meg azt mondta papa, ha ő betegség volna, nem bocsátana ki körmei közöl Kongóné nagyságát!

' — Igen jó, elmés ötlet! válaszolá jóiziít mosolyogva a kedves mama s méltányos nő.

— Oh beh nagyon jó! nagyon, nagyon! mosolygónak kissé hangosan a kisasszonyok.

— Hej, barátocskám! igy szólíta meg Élezi úr egy szőke, hátrafésült hajú ifjat, ki beszédeire gömbölyű, tárt szemekkel bámulva figyelt. Hej , barátocskám, hány hét e világ ? — Folytatá Kongónét odahagyva, s könnyű szökkenéssel az ifjú mellett termett. A szerencsétlen fiatal ember meglepetésében összerázkódott, elpirult, végre alig hallhatólag dadogá a következő szavakat:

— Nem szolgálhatok vele ~ .

— Azon kérdésre, édes barátom , hogy hány hét a világ ? A legtermészetesebb válasz igy hangzik: ezzel is (t. i. ezzel a héttel is) kevesebb ! Volt Élezi úr elmés magyarázata.

Hallja, édes jó mama, már, már meg azt mondta papa, hogy a világ ezzel a héttel isrövidebb. .

— Gyönyörű gondolat! mondá a szerető hitestárs és jó anya, ez úttal nem kaczagva, de annál lelkesebben.

— Többj mint gyönyörű! kiabálák a gyúlékony keblű kiasszonyok.

Élezi úr alig hallá a minden oldalról elétörő tetszésnyilvánításokat, mert mióta a szőke fiatal emberrel eredt beszédbe, azóta csak számára voltak füléi. A szőke ifjú t. i. fiatal költő volt, költő, kit sem közönség , sem irótársai nem méltányoltak, Kölr tő, kinek létezéséről hallgattak a lapok, hallgattak a bírálatok; hallgatott a legkereplöbb nyelv , s a leghangosabb hírha-ha ang. Költő, ki lángszellemévei hasztalan ügyekvék világítani a sötét ösvényen járó emberiségnek, mely vakságában elfordult az égő világtól, s eltüré, hogy az lassanként önmagát emészsze föl! Lehet-e csodálni ezek folytán , ha a szerencsétlen ifjú, ember- és világgyülölővé zördulván, költeményei a legkeserűbb világfájdalmat lehelék ?

Lehet-e csodálni, ha sem magában, sem másokban bízni nem tudott? Lehet-e csodálni , ha valamint irányában a hideg világ, úgy ő is könyörtelen leve mindenkihez, — könyörtelen mindaddig, mígnem kebele, a legifjabb Élezi kisasszonyért lángokra gyulván: a szerelem jótékony lángjai a hálátlan emberiséggel némileg kibékíték ? S itt, e szerencsés fordulatpontnál igényli, mindenek fölött, Élezi úr mély belátása

teljes köszönetünket. Mert nem egyedül szerelem, a kisasszony viszonlángjai, békiték ki a méltatlanul elhagyott költőt a világgal, hanem tán inkább még a papa gyöngéd részvéte, ki mióta Virágli (ekkép nevezék az ifjú költőt) Jazminának (e névvel ruházá föl Élezi úr kedvencz leányát) udvarolni kezde, azonnal észre vévé az ifjúban lappangó szép tehetséget, melyet hírféltés, s kenyérirígység örömest szorítottak volna háttérbe. S Élezi úr, ez idő óta, újdonságai közt ügyszerető leik ességgel; bűz dítgatta mindig a t. közönséget Virágfi mű-í-veinek méltánylására. Virágfi minden reményét az ügyes tollú Elczihez köté, — Élezi úr viszont alig várá, miszerint ha nem is minden, de legalább reményei egy hatodát az ifjú költőhöz köthesse. Élezinek, t. i. mint már említők, hat fölserdült haja dona, s kivülök egy nagy reményű fia is volt. Habár a derék atya mindent elkövetett , hogy kedves leányait a lehető mívelt

úrhölgyekké növelje, — habár neveik vá-lasztásával is elléggé kitünteté a finom, költői irányt, melyen jövőben haladniok kellend: még sem oly kapva-kapta őket a férfivilág, mint azt kellemeik, mível tségök s atyjok hírénél fogva igényelhetek. Rózsa, Amarilla, Viola, Hortensia, Kamélia, és Jazmina a világ irányában méltán érezhették némi neheztelést. A kisasszonyok legifjabbika és néhány évet számíthata csak, de viruló tej-arczáról Ítélve, ki sem gondolható öt évesnél idősbnek. A legidősb testvér születési éve nem tudaték. Fivérök, az alig éves Leander, kit mind hatan bátyjoknak szólítának, s ki, miután rendkívüli szónoklati hajlammal bírt, átalánosan a szónok melléknévvel tisztelteték meg a legkivánatosabb udvarlók s fánczosok közé soroztatott a megyebeli szépnem által; sőt a mai estvélyen is igen keresett, s kapva-kapott ifjú vala, s valamint apja s a Kongó-pár — ő szinte egyik középpontját képezé a társaságnak. S ez nem kis dicséret, mert oly estélyen, melynek hőse Kongó Péter — valóban nem csekély érdem feltűnni.

Az estély mindinkább vidám leve. Mindenki keresett s talált a mindennel bővelködő Kongó-Gáznál mulatságot. Virágfi , a költő, szive választottja, s jövendőbeli ipa közt osztá meg figyelmét. A gyöngéd Malvin szinte középpont leve: ő a hölgytársaságnak képezé szende fényű középpontját, — mig férje, a tüzesvérü háziúr majd a nők köz volt közcsodálat s féltékenység tárgya, majd pedig a férfiakat ragadá szikrázó elróénczsége- s hatalmas gondolataival ámulatra. Egyedül Élezi Leander , a szónök, nem érzé magát, keresettsége daczára sem, jól. Malvinon kívül nem talált a társaságban hölgyet, kivel szó-ba állani méltó lett volna, s ugyanazért ke-resztbefont karokkal egy szögletben támaszkodék meg, s a szobafödélzetre szegzett szemekkel, bizonyára mély, szónoki gondola-tokba merült ifjúi lelke.

— Kedves Malvinám — pihegé az épen belépő s két lánya által kisért Lomhafiné asszonyság — nézd körül leányaimat, s ha találsz öltözetökben hibát, utasítsd őket szobalányodhoz; hadd szedje a leánykákat rendbe! Szavait végezve még erősebb lihegéshez kezde a kövérségtől felfútt aszszonyság, s lihegés közben, már messziről pirosló arcza, haragos-vörös szint kezde ölteni:

— Ezen átkozott lépcsőkhöz csak nem szokhatunk mi falusiak. Haj , ph, hja, beh el is fáradtam! mondá huzamos sóhaj után, mintegy berekesztőleg a kövér asszonyság, mialatt az úrias, finom Malvin mellett helyet foglalt.

— No, nézz hát körül, Malvin — kezdé az idősebb Lomhafi kisasszony ijesztő, mély hangon, és szavai közben irgett-forgott, jobbra-balra Kongóné előtt — s ha találsz öltözetemben csak legcsekélyebb hibát, ródd azt szobalányom ügyetlenségének fel, mert én lehetőségig ügyekeztem utánozni az általad küldött divatképi pompás öltönyt.

— Valóban — vizonzá á kisasszony szo-katlan , mély hangjától feltűnően különböző nyafka, vékony hangon Malvin — csoda-jói nézesz ki, Ludikám. S habár az éke sítő vörös-szalag szine kissé grell, a ruha halvány kelméjéhez, ez csak kedves pikantságot kölcsönöz megjelenésed- s öltözetednek Tudod, édes folytatá egy tized- percznyi szünet után — mi jut mindig eszembe, ha halvány szinnel, s különösen halvány virággal élénk szalagokat látok egyesítve ?

—Ugyan mi? kérdé Lomhafiné s kisasz szonyai egyszerre.

— Midőn most két éve — folytatá fi nomúl kikerekített mosolylyal hajtva fejét- hátra — fölötte magas rangú háznál tánczvigalomban vettem részt, szobalányom szinte erőszakolva tűzött fürteim közé piros kaméliákat. A mint a pompás terembe lépek, gróf B.... üdvözletemre siet, sa mint jobban szemügyre vesz, kezeit félig rémülten csapja össze s csodálkozásában igy kiált fel: Nagy ég, mint volt lehetséges ily halovány fényű arczhoz ily élénk virágokat tűzni ?! Vagy tán fehérek voltak azok, s csak örömükben lettek pirossá, hogy a selyem-puha, dús fürtökkel jöheté- nek érintkezésbe ?!

Beh szerencsés is, ki oly úrias, sápadt színű, mint ez a Malvin! sohajta az ifjabb Lomhafi kisasszony, egy pillantást vetve saját, piros arczára az átelleni: tükörben; mely arczulatnak azonban — mellékesen mondva — Élezi Leander őszinte csodálója lön, hahogy a kisasszonyra meresztett nyilt szemei, s bámulásában tátva feledett szája — nem csalnak.

—.Ha, ha', ha — kezdé ismét harsány kaczagás közben akisasszony—beh furcsa is lenne , nemde, édes anyám ha én pecsétviaszt enném, eczetei innám, s a keblemben kánfort hordanék, hogy , mint Malvin, oly sápadt lehessek? Ha, ha, ha, beh furcsa is lenne, ha, ha, ha!

Mindenek előtt, kedves Birikém—monda Malvin finnyás arczczal —? nem illik oly hangosan nevetni. Persze még nem igen forogtál a nagy világben s igy természetes ha szokásait nem ismered. Nemde, kedvesem — folytatá nyájasan, Lomháiméhoz fordulva — nem veszed roáz néven , ha lányaidat a nagyvilági tónba ügyekszem avatni!

— Csókollak érte — válaszolt a kövér nő újabb lihegéssel—mert ha n ém ü n émüképen beavatódiak is csekélységem által., — de azért ily olvasott, ily kiváló személytől, minő te vagy, édesem, rájok fér a tanulás.

— Igen lekötelez bizalmad — monda a gyöngéd hölgy elbájoló mosolylyal — de apropos: halvány arcz! Térjünk csak előbbeni beszédünkre. Tudjátok, kedveseim, hogy a világnak mindig gondja volt rám, — természetes, hogy a nagy világot értem — s a nélkül, hogy vala divathölgy lettem volna (mert persze divathölgy csak kaczérhölgy lehet), mindig hol egy, hol más divatszépséghez hssonlítottak, vagy sajátképen őket hasonlítók hozzám, — s most legújabban — folytatá affectált közönynyel— sokan N. herczegnö s köztem feltűnő hasonlatott találnak. Mennyire találjátok ti, édesim? Azt hiszem — folytatá bájos könnyűséggel — miként mindig ál szerénység nélkül megvallhatom, hogy én magam is úgy találom, miszerint van valami a dologban. Azonban első találkozásunk alkalmával, mellé állok a herczegnőnek, s a tükörtől, ezen legigazabb birótól kérdjük meg: csal-e vagy nem világi hír?

— A mi a világban mondódik, abban mindig rejlik egy kis igazság, kedvesem, jegyzé meg mívelt magyar nyelven s éleselműleg Lomhafiné asszonyság, s kövérségalkotta , három egymásután következő álla, rövid nyakát egészen ellepé, midőn barátnőjét kiemelő büszkeségében, saját, éles elmű szavait, harsány kaczajjal kiséré. De vájjon láttad-e már fiamat? — folytatá rövid szünet után — elvégzé-e már Náezika kézcsókolááát ?

— Bizony még eddigelé sajnálva nél-külöztem a kedves ifjú láthatását. Válaszolt Malvin elnéző mosolylyal,

— Eredj csak hamar, Biri, mond Ná czikának, hogy siessen Malvin kézcsókolására, úgymond Lomhafiné asszony, nem épen gyöngéden lökve egyet, siettetésül leányán.

Lomhái! Ignácz volt alszolga- s most főtáblabiró, testvére Biri után, zsinóros dolmány és sarkantyús csizmában közeledék, — nem kis barázdákat huzva sarkanytyújával a viaszos padozaton, s erős dohányillatot terjesztve maga körül. Malvin elébe érve, megállott, — s miután taréjos bokáját amúgy huszárosán összeüté, le hajlék negédes feszszel, s megfogta dohányos, nap-barnította kezével, Malvin fehér kéz tyüs kezecskéjét, s nagy csókot czuppanta rá, tiszteletejeleűl. Malvin csaknem el ájult! alig vala képes néhány félszíves szót rebegni , midőn a gyanús tisztáságú kéz felmaradt nyomát pillantá meg fehér keztyujen.

Lomháit Ignácz athlétai termete, sűrű, barna, fésületlen barkója s jól kifentped rett bajusza marczonaságában is, kapós ifjú volt a vidéki szépek előtt. A leányos anyák keserűen neheztelek, hogy szép vagyona jövedelmeit nagyrészint lakmározás, paripa- s agarakra költi, s legtöbb idejét dohányzás és borozgatással öli. Miért nem házasodik? Gondolák a szerető , jó anyák: úgy legalább haszontalanságokra nem vesztegetné szép vagyonát. Az elmés Élezi legidősebb kisasszonya : Rózsa, teljesen osztá a gondos anyák véleményét, r? s Dirivel erélyénél fogva, eszménél a tényt többre becsülte: elhatározá női kellemeivel Lomhái! Ignácz urat, a mai estélyen, mindaddig ostromolni, mígnem sikerülend őt vagyona- és szivével együtt teljeseit magához bilincselnie. Ennek elérése nem kis , s épen azért ingerlő dicsőségnek tetszék Rózsa kisasszony előtt. S ez volt oka, hogy mióta Lomhafi úr Malvin kézcsókolását elvégező, nem szabadulhatott ismét a dohányzó szobába, hová oly igen vágyott mindamellett is r hogy a dohányzást, habár eleinte kisebb füstgomolyokat eregetve, a nők teremében sem szakítá meg. — Élezi Rózsa kisasszony bizonynyal igen sokat ol-vasott ábrándos, merengő szemekről, s azon hitben élvén, miként minden ábrándozás határos a föllengzéssel, s miként ábrándos kifejezést vagy tekintetet, csak föl— felé forgatott szemek kölcsönözhetnek: ennek folytán szemeit, midőn hajolni akart, többnyire fölfelé forgatá, s e közben erősen meg vala győződve, miszerint lehet ugyan szebb vagy kaezérabb, — de áb-rándosabb tekintet az övénél, nem létezhetik széles e világon. A felforgó bús szemeket hiven követé a vidám, kis fitos orr, mely alatt bigyedtszéléé ajak fogott kissé szerénytelen helyet. Öltözéke, ruhája virágokkal vala díszesítve, fürtéit rózsafüzér , sovány nyakát s karjait fényes ékszer vígasztala. Minden, minden, mi rajta volt, rózsaszínű, virágos és fényes vala, — talán hogy az ellentét által, arcza s alakja hervadása, annálinkább kitűnjék. S az igy felczifrázott kisasszonyt, azon boldog, szinte biztos remény is ékesíté, hogy az oly sok év óta esdve várt férjet, végre Lomhafi Ignáczban csakugyan feltalálta! — A hölgy boldogító reményeit nem kevéssé legyezgeté azon sokat Ígérő körülmény is, miként testvére: Leander, a kövér, pirosló arőzú Birike — Ignácz nővérétől, látszék elbűvölve lenni, ha valósággal lehet következtetni az ifjú úr udvarias szónoklatairól (mert Leander még udvarolni sem tudott másképen, niint szónokolva), s a kisasszony nagyszerű, folytonos pirulásai, s tetsznyilvánítás vagy nyájas mosoly helyett, harsány , trombitaszerű kaczagásaiból. Rózsa ezt látva és hallva, s érezvén saját bájai s kelleme hatalmát, perczig sem kétkedék a kettős házasság létesűlésén. Sőt! mi ezen hitét még inkább megszilárdítás az azoh jót jövendőlő körülmény volt, miként Lomháimé s Élcziné egymás mellé ülve, szíves barátságos társalgásukkal mintegy megáldák, a keletkező kettős szerelmi frigyet.

— Édes Lomhái! — kérdé minden apropos nélkül a választottja egyhangú.feleletei által ki nem fárasztott Rózsa ?- kedveli ön á regényest? ;

— Nem mondhatnám — volt áz' őszinte válasz, mi ha kissé együgyúleg hangzók is, annál meglepőbb volt a göndör füst, melyet nagy tajtpipájából a kisasszony arczára eresztett.

— Eh-eh-eh — köhögött Rózsa kisaszszony a füsttől elfuladva — a regényest nem sze-eh-eh-retni! Eh-eh, ön iszonyú ember, édes, eh-eh Lomhafi! Nézzen reám — folytató, köhögése szüntével, szemeit ismét ábrándosán forgatva fel — reóm tekintve merészli-e a nem-et ismétleni? No — folytató győzelmes pillantást vetve Lomhafi megzavarhatlan lényére, mialatt kezeit gyermekies vidorsággal összecsapkodá — nemde győztem ? Hogyis ne szeretné ön a regényest ? Hiszen a miveltség a regényességben találja magvát. Lám, háziasszonyunkat , az egész világtól imádott Malvint, egyedül csak regényes finomsága tartja fel. Vallja csak meg, édes Lomhafi, nemde, ön is Kongóné asszony imádói közé tartozik?

— Ugysegéljen, nem adnék én sem Kongóné-, sem az ostoba regényességért

— már megbocsásson —egy pipadohányt sem, szóla Lomhái! tajtpipáját széles tenyerén kiverve. Hiszen — mormogá folytatólag — ha Petinek jó dohánya s pipája nem volna, már régen alva nyújtóznám unalmamban , valamely szögletben.

Ugyan Lomhái! — mondá a kisasz- szony szemrehányó mosolylyal — miként lehetséges az én mulattatásomat oly udvariatlanul számba Sem venni ?

— Engedőimet istálok—válaszolt őszintén Lomhafi — férfiaknak . asszonyszemélyekkel nem igen nagy mulatsága van.

— Az ön őszintesége igen-igen tetszik nekem — szólt a visszariaszthatlan hajadon

— s megvallom, érdemetlennek tartanám magamat ön további bizalmára, ha szintoly őszinteséggel nem viszonzanám azt. Tudja meg tehát — folytatá kaczérul pillantva az érzéketlen táblabiróra—énmind addig nem nyugszom, míg önnel a nőket s a női társaságot meg nem kedveltetem.

— De már az bajosan fog megtörténni! mond Lomhafi, szemérmesen oldalt pislogatva.

— Tehát mig, mint erősen reméltem, örök szent frigyet kötünk , addig: haroz és háború!

— Mit ? — kiálta a közel sétáló Virágfi keserűen—mit? Tehát ön is képes ellenem, ön is, Rózsa kisasszony, frigyet kötni s romlásomra haroz és háborút fogadni?! Virágfi t. i. önbeosének túlságos érzetében, és szive keserű voltánál fogva, föltevé az egész társaságról, miként az némely pillanatban kirekesztőleg róla beszél, őt szánja vagy gúnyolja, s ezen hit folytán azt vélte, hogy leendő sógornője, a gazdag táblabiróval, szinte róla, s a mi legkeserűbb, megbukótatása felöl beszél. Rózsa kisasszony nem az őt valóban méltatlanul sértő vád, hanem inkább á megszakítás miatt jővén nem kis bosszúságba, épen akkor, midőn sze-relmi czéljához oly bizton vélt haladni: lelkének fölgerjedt haragjában következő, a legmélyebb megvetés hangján elmondott szavakra fakadt:

— Én? ön ellen frigyet kötni? Én önt megbuktatni ? Szegény, kis emberke! Egy fővel legalább is nagyobbnak kellene lennie , hogy én önt megbuktatásra méltónak tartsam!

— Ismételje szándékos gúnyát még egyszer ! — kiáltott ökleit görcsösen összeszorítva, megsértett keserűségében az ifjú — én megvetést senkitől sem tűrök, s ki ellenemben ezt merészlené, eltiprom, szétzúzom azt, mint a rágalom kígyóját!

— Ne hallgass rá, kedvesem — kiáltott Jazmína, a költő szerelemvirága — ne hellgass nénire Ö osak irigységből beszél, hogy nem neki, hanem nekem udvarolsz!

— Én irigységből ?! — visítozá elsárgulva , s ifjabb nővérére szegezve átdöfő Derű é« Ború. szemeit— én volnék rád irigy ? Oh semmiházi ! Hiszen te még a világon sem voltál, midőn én már, mint lapdákkal játszottam udvarlóimmal!

— Hisz épen azért nem kellene irigynek lenned, mert te már születésem előtt is eleget mulattál! Kiáltott szenvedélyesen Jazmina.

— Micsoda ? ! Hát én oly sokkal volnék korosabb a kisasszonynál? Hanem csalatkozom , a múlt hónapban a kisasszony is meghaladta -ik évét ?

— Már ha mindjárt úgy volna is — viszonzá elárult évei miatt végképeni kifakadással Jazmina — azért te mégis egész évvel vagy nálamnál idősebb!—Dühében : Rózsa elárulván a legifjabb testvér éveit, többi nővéreit illetőleg is rósz fát tett a tűzre, mert ezek Jazminánál szinte idősebbek lévén, egyszerre valamennyien túl-vetődtek a -ik éven, mely vigyázatlan szelesség , természetesen, méltó boszuságbahozhatá őket. Valamennyien rátámadtak tehát a legidősebb testvérre, ki viszont mindnyájokkal kész lévén szembeszállani, egyenként és együtt, rémületes lármát s visítást indítanak. A szülők csillapítása, s a szónoki testvér pirongatásai csak növelék a zajt.

— El, el innen! rivalgá Virágfi, a keserű költő — el, messze innen, hol a testvérek is majd felfalják egymást!

— Megállj , megállj ! — sikoltott Jazmina, megragadva szive hősének frakkját.

De Virágfi mindamellett is egyenesen csak kifelé törtetett, frakkjával együtt kedvesét is kiragadva. Jázminét Élcziné aszszony követé, s az anyát a visítozó többi hajadon. Élezi úr szónoki fiával nyugottab- ban lépdele utánok; mert az imént festett jelenet következtében, nekik sem volt kedvük tovább mulatni. — Kongó úr a nagy zajt s lármát ügyesen használva, megraga- dá Lomhafi kezét, magával vonszolá őt szobájába.

— Ülj le csak, Náczika, néhány barátságos szóm van veled. Képzeld a szerencsétlenséget , mely e napokban ért. Tegnapelőtt hozzám jő gróf dúlt, halovány arczczal, s égre, földre kér, kölcsönzenék neki, ha kétségbeeséstől meg akarom menteni, ezer pengő forintot. Tudod, mi-lyen vagyok. Barátimnak, ha kérnék meg-szorulva látnám őket, odaadnám utolsó garasomat, sőt ingemet is. Nem elég, hogy tegnapelőtt a grófnak pengőt adok,— tegnap, gondold meg, elvesztőm hatszáz pengő forinttal bélelt tárczámat. Ez tudod nem sok pénz, de hiszen — szólott öklével fájdalmas sóhaj után főbe ütve magát— nem is annyira a hatszáz forint aggaszt, mint inkább a tárcza, melyet Malvinám gyöngéd kezei hímzettek, s mely miatt — kiáltott lábával dobbantva — nem egy előkelő hölgy fog compromittáltatni, a mennyiben, ostoba fővel, az általok hozzára intézett szerelmes levélkéket azon tárczában tartam. Node elég a tárczáról , — ezen a káron te nem segíthetsz Náczikám. Hanem pénzzavaromtól, megvallom, igen jól esnék, ha megszabadítanál. A hajhász, kit megszólíték, csak azon esetben Ígért pénzt, ha értékes zálogot adhatok neki. De, mint tudhatod, kedveském, vidéken lakó ember nem czipel magával Pestre nagyobb értékű zálogot. Egyébiránt mindössze is csekélységet: ezer p. forintot akarok fölvenni. Téged szólítlak fel bizodalmasan, Náczuskám, szíveskedjél nevedet zálogul ide kölcsönzeni, — más szóval, szíveskedjél értem jót állani. Szavait végezve elévonta Kongó úr a váltót.

Igen, de kis megfontolás, kis gondolkozásra volna szükségem, tudod. hiszen . . . dadogá zavarodottan s meglepetve a táblabiró.

— Semmi de, és semmi tétovázás, Náczuskám! Barátok közt nem lehet ilyekről szó . . . írd alá, hiszen nem adsz pénzt, csak jót állasz.

— Igen, de.

— Ismétlem, semmi d e, kedves barátom. Vagy egy tollvonást is sajnálnál tőlem ? Mert hiszen rongyos ezer pengőnyi hitelem csak van s lehet előtted? Jere no, te késedelmes, te rósz barát — folytatá a hirtelen bemártott tollat Lomhafi kezébe erőszakolva — ülj le hát; — se szavai közben székre nyomá a zavarában egészen megizzadt táblabirót — írd, lelkem, írd alá nevedet, mig valaki be nem lép. Többet soha nem lesz tán alkalmad értem valamit tenni. Becsületességemben bátran bízhatok No lásd, kedves Náczim, már túl vagy rajta ! — kiáltott az aláírás után örömmel. Hiszen az egész oly csekélység, hogy meg vagyok győződve, miként ha igen köszönném fáradságodat, meg is neheztelnél. Mig e néhány szót elmondá, alig titkolható örömizgatottsággal rejté oldalzsebébe az összehajtogatott váltót. Nem is köszönöm hát barátságodat, mert reméltem: lesz alkalmam, tízszeresen visszapótolhatni azt irányodban, mit jelenleg értem tették

Oly valódiság hangján, oly melegen mondá el szavait Kongó úr, miként a szegény, jámbor táblabirót szinte megszégyeníté korábbi habozásáért. Zavarában néhány mentegetőző szót rebegett, — mire azonban Kongó úr nem is figyelt, hanem ismét karon ragadá őt, s visszavezető a társaságba.

Miután Lomhafival jól megfizettette a mulatság árát, miután czélt ért, kétszeres vidámsággal társalga a házi úr. Minden vendég elégülten távozók, miután egynek sem lehete panasza elhanyagoltatás miatt. E szerint egyhangúlag elismerő a díszes társaság: miként nem létezik párja az ellenállhatatlan háziúrnak, s nincs kedvesebb házinő messze földön: a beteges, gyöngéd Malvinánál.

VII.

Másnap reggelizésnél Kongó úr és neje vidám, s mint vélé, igen kedélyes társalgást folytattak.

— Most már bátran töltheted a jövő nyarat fürdőn, kedves angyalom — szólott a férj kényelmessen szippantgatva, kávézás közben, hosszú török pipájából.

— S te, jó Petikém, legalább három paripát, öt szép kocsilovat tarthatsz. Szenvedélyed telvén bennök: jól teszed, ha lovakra költesz — úgymond a nőke könyekbe lábadt szemekkel.

— Élvezzünk, mig lehet! — kiálta jókedvűleg a férj — minek az afféle bárgyú ficzkónak, minő Lomhafi uram, pénz és vagyon? Nevettem az oktondit magamban , midőn a , pengő forintról szóló váltót pengősnek vélve, jámbor pirulások közt, aláírta. Még csak meg sem nézte a bikficz, mielőtt aláírta. Ha, ha, ha!

— És hiszed-e, Petikém, hogy vannak emberek , kik a helyes és helytelenről, a jó és roszról ál fogalommal bírván — iszonyú kimondani — téged könnyen csalással vádolnának ? ! Pedig természetes az, s mi egyszerű valami (e szavainál ismét könyek tolultak szemeibe), ha ily Lomhafiféle faragatlan íiczkók helyett, az éli világát, ki míveltsége- s ügyességénél fogva hivatva van, fényesebb körökben mintaképül tűnni fel? — Lomhafi számba csupán gazdagsága által jő; egyedül e miatt nem lökik őt ki miveit körökből, — hol mindazáltal csak olyan: mint kocsiban az ötödik kerék,—de vedd magadat, Petikém. Anélkül, hogy szerénytelen volnál, vagy szerénytelenek volnánk, kénytelenek vagyunk átlátni, érezni, miként mi ketten szükségesek vagyunk , épen a míveltebb, a finomabb társalgás érdekében. Nem mél

tó érdek, nem méltó czél-e vájjon ez, hogy végette Lomhafi vagyonának egy része felhasználtassék ? Mi örömest adunk nyíltabb mulatságokat, örömest gyűjtünk magunk köré társaságot — és te, valamint én, szívesen megosztjuk másokkal gondolatainkat: nagyon természetes tehát, ha mi szinte részesülni akarunk némi anyagi javakban, s ha, előttünk társasczél lebegvén, az afféle bárdolatlan ficzkót, mint Lomhafi, szép móddal odaviszszük, hogy a magasabb igények, a magasabb élet czéljainak valamivel ő is áldozzék. S utóvégre ki a nyertes ? Egyedül ő és családja. Mert társalgásunkban részeltetvén őket, ez által bizonyos míveltségi szin, bizonyos tekintély hárul rájok. Szóval, kedves Petikém, én nyugott vagyok a tudva levő , pengő miatt; — pedig, hiszen ismeresz, lelkiisméretem végtelenül kényes, s bűnre képes nem volnék. Te szinte teljesen nyugott lehetsz , kedvesem, — te érdemesebb vagy minden névvel nevezhető földi jóra, mint száz Lomhafi!

— Oh te, kedves gyöngéd angyal!—kiáltott Kongó úr, hites társa sárgás kezecskéjét ajakához szorítva — mennyire bebizonyítád ismét megnyugtató, okos szavaiddal, miként ezer nő közt sem találtatik, ki oly finom felfogással bírjon mint te, s ki — engedd kimondanom — oly félreismerhetlenül megértsen, felfogjon engem, mint te, angyalom!

— Petikém — válaszolt ábrándos, kéj-sugárzó szemekkel a nő — meg vagyok győződve, hogy nem akarsz nekem hízelegni , hanem szívből és valót beszélsz. Ah, Petikém, e tudat telkemet tiszta boldogsággal tölti el!

— Oh mi boldogság ily költői lény szerelmét bírni! — kiáltott a lelkesült férj.

— Az nagyságos zúrnak levél hozott czivra cseléd — jelenté a nagy tót inas, kit mint Kongó állítá elkorbácsolni sem lebetett volna a háztól, oly hű ragaszkodással viseltetek iránta.

— Hol a levél ? — kérdé mohón Kongó úr.

— Leginy tart a kezibe — válaszolt a szikár, szőke atyafi.

— Ostoba marha, hát kérd el tőle! úgymond a ház ura, szavait tót nyelven elpattogott szitkokkal fejezvén be. Az ekképen kötelességére térített tót fiú, kiballagott ügyetlen, nagy léptekkel, s másod perez múlva, csinosan összehajtott levelet nyujta át urának. Kongó úr és neje egyszerre nyúltak mohó kíváncsisággal a levélért. Rövid küzdés után a’ férj lett győztes, s a vesztes, gyöngéd Malvin, hogy boszuságát hűthesse, a közeli kis zsámolyszékre ugrott, s a tátott szájú inast nagyobb csattanással üté arczul, mint erejétől várni lehete. Az inas nagy sebességgel kapott arczához, s mint a villám, egy ugrással künn termett az előszobában, s onnan ismét rögtön odább állott, nehogy valamikép a megkezdett pofot, ura izmos karja sokszorozza. Az ártatlanúl üldözött tót eltűnése után, Malvin férje mellé czipelé a zsámolyt; ismét reá álla, s férje vállaiba kapaszkodva olvasá a vett sorokat. Az olvasás színt kölcsönze arczának, valamint férje vonásainak leírhatlan büszkeséget s örömet.

A czédula igy hangzott:

„Ö nagysága Zombor Aladár úr szívesen venné, ha ön ma délelőtt órától -ig hon tartózkodnék. Kérem tehát a Tekintetes Urat, szíveskedjék eő nagysága kivánatának eleget tenni, kivánata némi megbízatást foglal magában. —

Pest, febr. -án, .

Tisztelettel:

Káldi Balázs.

Miután ismételve többször átolvasá a szerető házaspár e néhány sort, mi őket oly büszkévé tette, a nő igy szóla:— Tudtam, hiszen elébb mondám, hogy mi hivatva vagyunk mintaképül tűnni fel a nagyvilágban.... Miként is volna különben lehetséges, hogy a büszke Zombor bennünket meg ne látogasson !

— S hiszed-e — válaszolt a férj örömét láthatólag leküzdeni akarva — hogy a meg-bízatás csak szin ? Mert ezek az átkozott aristokraták —- folytatá tetszelgőn nevetve, kevélységüket leküzdni nem képesek teljesen. De majd letöröm én szarvokat, csak közéjök vegyülhessek.

— Teremtő Isten — sikolta Malvin, miután egy pillantást vetve a mellékszobai falórára, mit gyakran emlegetett noble rövid látása a meglehetős távolság daczára is azonnal jól kivett — már egy negyed tízre, még én nem viselem ízletes muslin pongyolámat!

— Kisasszony! Hánika! Hol késnek ? kiabála kétségbeesés hagján — ki segít nekem öltözködni ?

— Ne visíts, lelkemI - kiáltott meglehetős durván az e perczben érzéketlen férj, ki már néhányszor, fontos gondolatokba mélyedve, végig járta a szobát. — Mig én Jankót, vagy — kiálta boszusan dobbant-va — Jeant betanítom, hogyan viselje magát az előszobában s hogyan jelentse s ereszsze be az előkelő vendéget, s e mellett öltözetét is rendbe szedem: te, kedvesem, futtasd el a kisasszonyt valamelyik könyvárushoz , s hozasd meg Zombor arczképét, s összes költeményeit. Az arczképét tegyétek az én arczképem rococorámájába, — ha a ráma régi, a képen sem oly ismerhető , hogy új, — s aztán állítsd fel azt a bársony-pamlagocskád előtti kis asztalon; te magad pedig pihenj le pamlagodra, lapozgass, szokott gyöngéd andalgásoddal, a veres könyvben. Midőn belép Zombor, s látja majd, hogy ily finom, szellemdús hölgy, mint te, művei olvasásával foglalkodik, s arczképét kedves ülőhelye asztalkaján tartja: nem képzeled , mennyire fog mindez hiúságának hizelegni; ha, ha, ha! — Az én emberismeretem soha nem csal. Meglásd, ha az első látogatás kedvezően üt ki, az egész nagyvilág megnyílik előt-tünk ! Szavai után kezeit dörzsölve távozók, miután minden szavát lelkesült tetszéssel fogadó nejét még egyszer figyelmeztette, hogy a kép- s költeményeket illetőleg, mindent sietve s pontosan teljesítsen.

Három negyed tízre már pamlagán pihent Malvin, szalagokkal ékesített muslin pongyolában. Fejét fehér csipke, reggeli főkötő fedé, mely alól néhány ideális fürt függött le vállaira.

— Meglesz-e a könyv, Hani? kérdé Kongóné asszonyság a könyv lapjait fölmetélő szobalánytól.

— Sietek, nagyságos asszonyom. Már eddig is többet kimetéltem felinél, volt a válasz.

— És kegyed, kisasszony, meglesz-e a képpel ? kérdé izgatott pillantást vetve a ketyegő órára.

— Mégis nagy e szűk rámába a kép — szólt a házi-kisasszony a képet kivéve a rococo-rámából, s nagy papír metsző ollóval rövidítve s keskenyítve azon. A hoszsza jól lesz—úgymond — s a szélességét is eltaláltam, hála Istennek ! Hol is a kalapács ? Ahá, látom már, — mindjárt készen lesz. S miután egyet fordított a képen , ismét kalapálni kezdett.

— A nagyságos Czompor megvan! Rohant be czifrán felöltöztetve a tót fajankó, kinek megparancsoláKongó úr, hogy mihelyt messziről megsejti a várt vendég érkezését, azonnal törtessen a nagyságos asszony szobájába, s tegyen jelentést. Ezt végezve, rögtön menjen vissza az előszobába, s mielőtt a vendég belépne, jelentse hangosan: Zombor eő nagyságát. A szegény inas azonban annyira gyönyörködék saját czifra öltözetében, hogy a kocsizörgést sem vette

észre, s csak akkor gyanítá a vendég jövetelét , midőn az már az előszobába lépett. Rohant tehát lélekszakadva Kongóné aszszony szobájába, s elébb mintsem a házasszonya megérthette volna őt — újra nyilt az ajtó, s a vendég lépe be. De a pontos inas, ura parancsát betű szerint akarván teljesíteni, sebes (igyekezettel épen az előszobába indult, midőn a véletlenül kitárt ajtóba ütközve, orra bukott, s egész hosszában nyúlt el a belépő lábainál kit zuhanása közben majdnem szinte leütött.

— Pardon! kiáltott a belépő, a véletlen fogadtatáson kissé megzavarodva.

— Hah!

— Bah! sikoltának a házi-kisasszony és szobaleány egyszerre, mialatt gyors szaladással tartottak Kongó úr szobája felé, hogy a történteket s a magas vendég érkezését bejelentsék. Azonban Kongó úrnak sokkal élesebb föle volt, mintsem hogy a többszöri ajtónyitást, s az inas zuhanását ne hallot

ta volna. E jelekből iszonyút sejtve, tüstént nője szobái felé indult, s azon perczben, midőn ajtót nyitna, a szobájába küszöbéig törtetett lányokkal úgy összebonyolodék, hogy a sok el- és visszalökések következtében , az egyensúlyt mind hárman elveszítve, végig nyúltak a padlózaton. Az inas, a házi úr s két lány szerencsétlensége gyorsabban megtörtént, mint azt elbeszélni lehetséges , s e szerencsétlenség lá-tása, mi nagyon természetes, a házi aszszonyra oly szédítőleg hatott, miként képtelen volt észrevenni, hogy a szeles házikisasszony rémületében a kalapácsot a kép üvegére hajítá, miáltal szerte zúzaték az üveg; — a szobalány pedig a papírmetszőt a könyv lapjai közt feledé, mi könnyen elárulhatá, hogy a könyv még olvasatlan. Malvin mitsem vön észre, csak az iszonyú zavart, melylyel házánál a várva várt vendég fogadtaték, s mely épen nem volt nagyúrias, s főleg e miatt tudott volna sírni, mint nem sírt senki még, ha igen élénken nem érzi, miként ez által csak nevetségesebbé tenné a dolgot. Fölemelkedett tehát ülőhelyéből, miután az inas talpra ugrott ura arczárói nem nagyon jót olvasva, kiugrott, a lányok szégyenelve a hát-ságot, hirtelen kikotródtak, hogy valamikép vonásaikat meg ne jegyezhesse a vendég, — s miután fölemelkedett ülőhelyéről, mélyebben hajolva meg a vendég előtt, mint nagyvilágban forgott nőnek szabad — következőleg szóla:

— Üdvözlöm nagyságodat szerény házunkban ! Reméltem — folytatá összeszedve magát szemeitől telhető ábrándos bájjal, vagy bájos ábránddal tekintve Zomborra — nem szól meg ön a kissé nevetséges zajért, melylyel fogadtatása nem kis fájdalmunkra történt. Cselédeink, mint szinte magunk is, meg voltak lepetve a szokatlan látogatástól, — vagy nem is annyira a szo- katlanság — igazító ki helytelen előadását — mint inkább a szokatlan megjelenés — tévé hozzá még helytelenebből — vagy, hogy jól fejezzem ki magamat — szólt mosolyogva kissé hangosabban, föltalálván elvégre a keresett szót — a szokatlan fény, melyet nagy költő jelenléte okoz, elkábítá cselédeinket; igen, valóban az ifjú, nem legügyesebb szolga, s a két lányka a költői fénytől kábultanak el! Kongóné aszszonyság oly zavartan volt, miként azt sem tudta, mit beszél. Férjét majd a guta üté meg, midőn finom neje ügyetlen szavait kelle hallania, midőn magas vendége arczán gúnymosolyt vélt fölfedezni, boszusága csak növekedett, s dühében szét tudta volna a gyöngéd nőt tépni, ha elgondolá, mily nevetséges volt, a tót inas s a két közönséges lány orra-bukását, költői fény hatása gyanánt, rónia fel.

— Mint sejtheti, nagyságod — szólt Kongó úr erőt véve izgatott érzelmein — a mívelt ember minden ügyetlenséget kétszerésén szégyenei, s ily érzelem fogta el szegény Malvinámat, kiben nőmet van szerencsém nagysádnak bemutatni, midőn az otromba cselédség, a helyett hogy köte-lessége terén forogna, hanyat-homlok rohan összevissza.

— Köszönöm, kedves Petikém, hogy helyrehozád botlásomat. Többé ne szóljunk az egész megtörtént ügyetlenségről, nemde Zombor — szólt mindinkább bizalmas, pajzán mosolygással — ön ezentúl is meglátogat bennünket, s ha ezt teendi, tapasztalni fogja, mikép házunknál több harmónia uralkodik, mint e zavar sejteni engedi. De szent Isten! — folytató lelkesültséget érőtető , affektált arczczal, kit ha beszédnek eredt, midőn bájolni akart, nem lehete egykönnyen megállítani — mily élethűn van ön találva, mi jó az arczkép, mely mindig asztalomon áll. E szavainál az asztalra tekinte, s elréműlve látta a kalapácstól összezúzott üveget, s a rámából kicsúszott képet. Hirtelenül zsebkendőjét dóba a képre, s nehogy a vendég meglássa, mit rejteni vágyott, lehető gyorsasággal igy folytatá szavait:

— Nem találod-e, Petikém, hogy a hír valót mondott, midőn azt állítá, miszerint a derék, jeles Zombor Aladár, nagyon hasonlít Schillerhez?

— Tán nem is Schillerhez hasonlíták nagyságát — szólt Kongó úr némi zavarral, a miatt, hogy gyöngéd nője olyakat állít, mit bizonyosan nem tud — én úgy emlékszem : inkább az olasz Tasséhoz, mert hiszen ő nagysága barna ....

— Hogy eddig nem szóltam — kezdé a vendég udvariasan —aönök túlszives fogadása volt oka. Van tehát szerencsém, vagy inkább szerencsétlenségem jenlenteni, hogy én nem Zombor Aladár. hanem csak Káldi Balázs, eő nagysága titoknoka vagyok.

Lehetlen leírni a házaspár kellemetlen meglepetését. Mindketten halálosan sértve Á érezék magokat, mert azt hivék, hogy Káldi Balázs kiszámítva akará magát zavaraikon mulatni. Azonban neheztelésüket nem merek egyébként, mint felötlő hidegséggel mutatni ki, nehogy máskülönben nevetségesebbé tegyék magokat. S midőn a titoknok közié Kongóval megbízatását (melyet azért nem említünk bővebben, mert elbeszélésünk folyamával nincs összeköttetésben), azonnal távozott. A magára hagyott házaspár sokáig maradt szótlanul, gondolatokba mélyedve. Mígnem aztán Malvin megszakítá a csöndet.

— Mindig utáltam a szegénységére büszke Káldi-hadat, s mától fogva gyűlölöm , megboszúlni ügyekvendem őket!

— Én, kedves Malvinám, kezet fogok veled ellenük, mert mi ez idétlenül büszke, koldúshadat nem annyira boszulni, mint inkább büntetni fogjuk!

— ügy legyen! szólt kipirult s határozott arczczal Malvin. S mit én erősen fölteszek magamban, arra gyöngéd idegzetem daczára is van erőm. S tudod-e Peti kém, hogy épen e miatt nem vágyók én oly közönséges nő, mint a többi ?!

VIII.

A korán özvegyen maradt Fellegi grófnő házassága, kedves gyümölcsül két leányt terme. Adél, az idősebb, kevesbbé vala szép,' mint Elvira, s mindázáltal már tizennyólcz éves kora előtt férjhez ment gróf Zoár Gyulához, ki roppant vagyon egyetlen örököse, s e mellett szilárd jelle-mű , derék ifjú Volt minden egyébben, csupán szerelem dolgában vala határtalan könnyelmű. — Adél tehát nem lehete oly boldog, mint erényei, nemes jó szive s vonzó alakja méltány igényélheték. Nem volt boldog, de panaszszót soha senki nem halla ajkairól; E tiszta, nemes lélek magába zára szerencsétlenségét, s még Derű és Ború. azon elégtételt sem vévé magának, hogy könnyelmű férjét., boldogtalansága teljes megismertetésével, büntette volna. A baljós Elvira érezte, látta szeretett nővére méltatlan szenvedéseit, s kétszeresen fájt lelke, ha meggondolá, hogy a szegény búterhelt szív, még csak panaszszal sem enyhíti fájdalmát. Testvére néma Szenvedése eldöntő hatást gyakorta Elvira, sorsára. A fiatalabb hölgy elhatározz,. miként inkább soha pemmepend férjhez, minthogy érdekből: gazdagság- vagy rangért válaszszon magának férjet. Határozottan eltölt élé, férjhez menetelével nem fényes bút, hanem egyszerű, valódi boldogságot biztosítani jövő életének Elvira szépsége oly elhírhedett vala, miként szülői büszkébb reménye azon alapult. S ez alapén családjók számára új dísz-, új fényről álmadoztak, — meg leven győződve, hogy oly rendkívüli szépség, nagy vagyopnal párosulva , legalább is herczegi férjet ígér az itjuhölgyöek. Anyár egy réstét többnyire Méretett nagy bátyja-s Kénjénél tölté Elvira; kik megszokva kedves társaságát, mindenkor fájdalmasan váltak meg tőle. Nagybátyja kastélyában nyeré Elvira a „Zoiá- horváti liliom" nevezetet. De nem egyedül szépsége, hanttá, meg inkább kedves nöigé' vont maga .után annyi Méretétét Simulékonysága, minélfogva- a nagynéne ház foglalkozásait megosztani épen: úgy tudá, mint anyja fényes termeiben a szereplést: életrevalósága felöl nyújta kezességet Ö, egy személyben előkelő hölgy , gondos házinő, áldozékony leány, jó rokon-, testvér- és barátnő tudá lenni. Mások örömét lébe tévé saját öröméinek. Csupán egyben volt makacs, odupánegyben.nem hajtott senki szavára, t i..féijé megválasztásában. Sok fényes nevű, rang-éa vagyonos kérőt tisáááatasítva; szinte kétkedni kezdőnek: fog-e Valaha szeretni? — Végre egy tááczvigalom alkalmával megismerkedék Káldi

Ernő alezredessel , ez ismeretség eldöntő leve jövőjére. —A fiatal alezredes szerény , egyszerű származása daozáraőly sok magas, lovagi erénynyel vala felruházva, s oly meleg szerelemmel közeledék Elvirahoz, miként nem lehette csódálni, hogy a hölgy szívéi leköté. ; S midőn Bizonyos alkalommal , az elutasított, fényes’rangúkérők egyike, nyílt helyen, ocsmány Tágalmát koholt és terjeszte Elvira tiszta neve bemocskolására, Káldi Ernő, fellázadt szerelmi hevében, meghaudtolá, a arczúl esapá a fényes nevű rágalomterjesztöt. Ez eset eredménye természetesen párbaj lön, melyből Káldi Ernő, mint győztes tért meg. Elvira neve ismét tiszta, ismét rágalom-mentes leve, s á vakmerő meg lett büntetve nemtelenségeért. De Káldi Ernő katonai szép állását veszté,-miután a fényes család, mellynek tagja az ilju alezredes kezei által bűnhödék, mindent elkövete megboszu- lásárá. :Midőn Elvira meghallá ez eseményt midőn megérté, mily lovagias önfeláldozással szerető őt Káldi Ernő, — midőn megtudd , miként becsülete rágalmazóját meg-büntető , s e miatt álláat, rangot veszíte: szivében a még csak keletkező szerelem erős. hatalomra emelkedett, el annyira, miként acm lebeszélés, sem fenyegetés, s mi legrettentőbb: a szülői átok sem vala képes őt az ifjútól elidegeníteni. Hiszen a szülők és rokonok egyedüli kifogása ellene abból állott, hogy származása nem fényest, nem előkelő; rangja pedig, mi azt pótolhatá, megszűnt Elvira,, két évre Adél férjT hez menetele után, Káldi Ernő nejévé lön. Elhagyá az-ifju hölgy szülői fényes házát de nem hivét hogy örökre; — remellé: mir ként az idői kiengesztelendi szülőit,. s ők megújuló szeretettel bocsátandják meg Káldi egyszerű származását,, ha évek.mul tavai meggyőződtek: miként a szerény netvű férfiú inkább'boldogítja őt, mint riővé rét, Adélt, afényes eredetű Zoár. Feketevölgyön , mely a közeliZonaborvárhoz tartozott , egyszerű, kis házban találtak béldog, családi tanyát, melyben szerelem és öröm oly szépen Virágoztak. A sors akará, miként Elvira és Adél egy idébenreméllhessék a legszentebb boldogságot:’ az anyai öröm boldogságát. Mindketten érezék , miként kevés hónap múlva, karjaikra emelve aaegszülétendűgyermekeikett adhatnak hálát a mindenhatónak a szentédes kéjért, melyben éket nészeltetendi! — Adél . ki fclytonoe gyöngélkedése miatt falusi nyugalom után vágyott, tudati férjével ez óhajtását, ki mióta nejében anyát láta, a leggyöngédebb ápolás és szeretetben rév szesíté az adddig kissé elhanyagolt hölgyet. Most tehát készséggel teljesíté neje óhajtását , maga kisérvén ót Zomhorvárra, hol ápolása végett.véle maradt. Zoár Gyula, ki mint megjegyeztük, minden tekintetben derék férfi volt, csupán szerelemben pongó, a ez is talán csak azért, mert feltűnően szép alakja, — szabályos, keleties areza, éjsötét, valóban bűvös szemei, és dús, sötét fürtéivel oly könnyen s oly gyakran hódíthatott, — a derék Zombor Ákos patriaröhai, boldog fészkét látva, megszé-gyenült eddigi könnyelműségei miatt; s az ifjú, lovagias Káldi derűit nejét, saját halvány nejével hasonlítva — lelkiismérete szava is fölébredt, őszinte megbánással tölté el minden jóra fogékony szivét. Ez érzelem folytán megkétszerező neje iránti gyöngédségét, ki feledve mait szenvedéseit, áldozatra oly kész szerelmével jutalmazó férjé megtérését. Az agg patriarcha: Zombor Ákos valódi örömére, Zoár Gyula és Káldi Ernő között épen oly meleg barátság fejlett, a mily meleg, változhatlan sze-retet egyesítő nejeiket: Adélt és Elvirát.

Még Káldi és Zoár az öreg Zombor tár-saságában vadászat, halászat, vagy egyéb férfias mulatsággal tölték idejűket, — addig a boldog, ifjú nők tisztes nagynénjök: Ilonának rózsaszínű, szép jövőről regéltek, melyben a főszerepet, szerelmük még alvó gyümölcse, kis gyermekük játszá. Es fontak gondolatban a kisdedek aranyló fiirtei közé erény-, boldogság- örömekből füzért , melyét saját üdvök, s anyai áldásuk fényes aranyporával hintének meg. Ilona szeretettel figyelt szavaikra , és visszaélmodá eltűnt ifjúságát!

A sors véletlen játéka következtében -ik év május -ke leve , minid a két nő reményei teljesülése napja, melyhez nehéz szenvedés útja vezetett. Egy napon szültek mindketten leánykákat. Káldiné szerencsésebb volt. Ö bírt erővel az anyai örömet megszentelő kínt és fájdalmat kiáltani. Adél azonban életet adva, életet veszíte. Sírba szállt a kedves nő, férje és szeretteinek maga miatt határtalan bút, s az élő csecsemő által kedves örömet okozva. A gyászhír vételével Fellegi grófnő h-ladék nélkül sietett Zomborvárra. Elvira csak hetek múlva értesült szeretett nővére haláláról, s mély bánatát és levertségét megkétszerező anyja fájdalmának gondolata , ki. Adélt elvesztve, bizonyára teljesen gyermektelennek érezé magát. Ez eszme oly igien kínozá jó, lelkét, miszerint egy napon elhatározz, férje kíséretében Zomhor- várja. menni,, hogy üldözött szerelméért ártatlan oseosemöje nevében kérjen anyjától bocsánatot., 'Mély gyászt öltve,,; halovány aroza- s könyes szemeivel, oly szép Volt -Elvira, púként búja éB szépsége magát a kérlelhetlenségnt is megindíthatta volna. ,pe nem a büszkeségében megsértett,. szívtelen .anyát. Fellegi grófnő $ legzordonahhúl fogadá megtagadott lányát. S midőn Elvira .térdre - hullva könyörge utóbb .csak gyermeke számára bocsánata áldásért, a dühös anya megátkozá,az ártatlan cseese.mőt. Mj töfcb;: esküvel fogadá s gyOrmeketányjával együtt mindaddig üllőT

deni, mígnem nyomor-, ínség- és gyalázattól környezve, mindkettejöket sírba döntendi.

— Elég! kiálta fenséggel a kegyetlen nö szavain fölháborodott Káldi Ernő, ki az egész természetellenes jelenet néma tanúja volt. Ha még tovább is esengenél ezen szörny bocsánatáért, nem válnál méltó saT ját erényeidre. Az átok, mélyet az érzéketlen anya rád s gyermekedre szórt, visszapattan rólatok, kiket Isten s a jók áldása környez, Őmagára! .

E szavai után könyázott ; remegő nejét kézen fogva, távozók Káldi. A grófnő szive nemesebb fájdalomra képtelen vala. Épen ezért volt Elvira elleni gyűlölete Adél halála miatti fájdalmánál erősebb. Elvirát az előtt nemcsak Adél de a föld minden teremtményénél inkább látszék szeretni. Azon sorscsapást, hogy fi-gyelmekkel nem lön megáldva, ast reményié, kipótelandja Elvira szokatlan népsége, mely legalább is fényes herczegi vővei kecsegtető a felfuvalkodott hölgyet. Mintán Adél férje fiatal, gazdag és e lök el ő volt, észre sem vévé, sőt föl sem tehető, hogy házasságuk kezdetben nem legboldogabb Elvirára a miatt, hogy sok előkelő kérőt visszautasíta, spha mélyebben nem. neheztelt, mert ő( mindenkinél még előkeT lőbb férjet remélt, és ohajta szép gyermekének. S midőn választásával meghiusítá a lányka büszke anyja túlmerész reményeit, egyszersmind megsemmisítő szeretetét is. És a szeretet helyét keserű gyűlölet töltő be a kegyetlen szívben, mely Káldi neje- ősi gyermekére örömmel árasztotta volna a nyomor, és Ínség elnyelő özönét. Az anya keserű indulatát még vészesebbé fokozá

Zoár Gyula, azon kijelentett határozata, mi

szerint Adél kis árváját: a csecsemőt, - Idát, Elvira anyai gondoskodására óhajtja bízni,, zik m telepedni hogy gyermeke növelősében tettleg részt vehessen. Veje nyugodt hangon kijelentett határozatából Ítélve, meggyőződheték a grófnő , miként szándéka megváltoztatására hasztalan volna minden szó, minden erőtetés. Szótlanul fordult tehát el vejétöl, s hogy elfojtott mérgét, mely fokról-fokra hevesebben forrongott Elvira éllen, fékezhesse, a kastélyt környező erdőbe sietett, a szabad lég- és sétától reméllve némi enyhülést. Mintha űzné az égő gyűlölet, mindig mélyebben haladt az erdőbe. Terveket gondolt, felkapva s elvétve egyiket á másik után. Egy sem volt elég kegyetlen, egy sem hűtheté teljesen bősz ül ázat. Még bizony ára soká járt-kelt s gondolkozott volriá, ha lelkében helyt nem ad gyűlölete az iszonynak. És aziszony megállítá vala őt, földhez gyökerezve lábait. Már huzamosabb idő óta háta mögött valami suhogást vön észre, — most azonban nemcsak suhogási vélt hallani, hanem hosszú, sötét árnyat is pillanta mely, mely midőn ő csöndeken lépdelt, csöndesen huzódék utána; midőn siete, az árny is kiejtett, s midőn végre szaladni kezdett, a su hogó árny is röpülve lebegett nyomában, fizi érezve inkább mint látva, rémültében megállapodék' « habár visszatenkinteni nem mert , érezé, miként az árny szinté megállapodott.

— Ha, ha, ha! hangzók mögötte rémes gúnykaczaj, mely egész lelkét megrázkocfc tata s melyre hirtelen , önkényteleuül visz-l száfordult. :

Gino MánueL! rebegé a hölgy Halálsápadtan, midőn magától' kis távolságra sötét férfi-atakot'pillanta meg. : '

J ‘Gino’Mánuei árnyéké! akarád válaszolt gúnynyál a férfiú p-nerb BisZen magát Giho Máhúelt meggyilkoltad; ő tehát uldözfileg nem követhet! : ' ■

Kegyelem! Irgalom! kiálta kétsége beesve Fellegi grófné. '

— Hogyan? Ént irgálmazzak néked?Neked, gyilkosomnak? Hiszen te saját bűntelen gyermeked iránt sem vagy irgalmas I Vagy azt hiszed, lányod nagyobb büntetést érdemel azért, mert akaratod ellenére választa; szerény nevű, demélté férjet, — mint te, ki haldokló anyádat hagytad el rangtalan nem férjed-, csak kedvesedért? Azonban úgy lehet azthivéd, miként Gino Mánuelnek fényés őtei s vágyottá van,. s mert sorsát megosztva ellenkezőről győződtél meg, s több évi együttlét után meguntad a szerény,. fénytelen hajlékot, melyben csupán Mánuel szerelme volt fényes — feledve hüségi epküt, feledve szerelmét, egy éjjel meggyilkoltad öt. Ha. bt, ha! Az dicső mulatság volt, midőn a gyanútlan Mánuel, forró szerelmed helyett, hideg, tőrödet érezé szive felé nyomulni, — midőn édes álmából felriadva, agyilkóst torkön tagadá a az ablakán rémesen bevilágító hold fényénél, a gyilkosba kedveiére, Klárára ismerveőszméletlenül rogyott viasza ágyéba! Ha, ha, ha! Emlékezel-e?Szólj ,mit érezél akkor, mbdőn tudtad, hogy rád ismertem, hbgy látnőm kelle, miként tó vagy gyilkosom ? I S emlékezel-e, mint követett olaszhoni hajló-kunkból idáig az árhy és gúnykaezaj t Nemde, tudtad, hogy sz árny Mánuel árnyéka, s a gúnykaezaj a legyőzött halál kaczagása ? Hatalmam bibéé alatt állsz,' nyomorrá gyilkos!'— folytató .a sötét alak, megra gadva a grófnő vállait s égő barna szeméi majdnem séikrát háúytak a föléledt dühös gyűlölettől Megfojthatnálak, eltiporhatnálak, ha ezt elég lakóláráak tarthatnám bü neidért,— de . menj , nyomorult! kiáltó megvetéssel taszítva őt el magától. ' A. fáj dalmati kínt és nyomért, az elaljasulást és könyörtelenséget, jnit! lelkesében hűtelenséged ébresztő; nem egyedül te, hahetrá mindén tíéid maradékaid harmad izáglen avárkastély,mélybén ízületéi, —-avi- dék, mely fölnevelt, — mind, mind kelérüen fogják'mhgairatni Árnyékod vagyok s lessek', s a fél világért sem ’ óhajtanék egyéb lenni! Előlem,, haragom elöl, nem rejthet el semmi; csak a síri ■-- Mfenj útadón , '■ siess haza a kastélyba , mert elmarar dásod könnyén feltűnő lehetne! '

. Szavait végézve' eltűnt d sötét alaki egyedűlhágyvía a grófnőt határtalan iszo-nyával. -Huzamosabb ideig mem vala eteje a grófnőnek helyből mozdulnia.- Csak midőn hosszabban beállóit' ceend meggyőz őt-, hogy, isinét egyfedül rtnrindúit vissza felé’, denem. esöndesen détálőas a lányai Elviramegbostulásáról gyilkos ,kt azt vpli,? hogy áldoiata bőszüké szettemétől űzetik Futott és sz árnyismét;iiké üt.’ A várkastély, kapnjánáb ájulva'fogy oth össze.

t

Ájulását .harsány)gúnykaczaj -követés á kacnajt hirtelenvihar , hrelyra kháiéiy afölött összetornyosultaötét ifWlhők záporával végzödék. A fekete szellem! A fekete szélién®! mormogá iszonynyal Feketevölgy népe,s a várbeli cselédség.

Ezen találkozás óta Fellegi grófnőnek a sötét férfi-alakkal sok év elmúlt inár; de arra visszaemlékezve, annyira nem fojthátá el az iszonyt, miként találkozása óta nem bátorkodók többé Zomborvárra menni. Sőt midőn gróf Zoár Gyula, néhány év mulva sírba követé nejét, hétramaradt unokájáért nem ment maga, hanem egy éltes nőrokont küldeki boldognak érzé magát, hogy égy hangul életét utalással élénkítheti. Zoár Ida növelését nagy gonddal vezeté a grófnő. S mivél a felserdült ifjú hölgy szépségé szinte meghaládá Elvira egykori szépségét i a nagyanya kétszeresen büszke lön unokájára. S hogy valámikép olyas eset ne álljon be, minő Elviránál: óvatosságból ideje korán eljegyzé st N. Alfréd herczegnek, a a nagyvilágban már mint menyasszonyt mutatá bei Nem lehetségese grófnő rémíM

lését'leírni, midőd elhunyt testvéré unokája ; Aladár, ki a mellett, hogy alakjával eléggé veszélyes lehete fiatal nő társaságé bán, még költő s Byron unokája is volt, — midőn Aladár ismételve meglátogató őket, a Idával a rokonság tág leple alatt, á leggyöngédebben s bizalmasabban társalgóit. Magában a gondolat is rémesen; hatott a grófnőre, hogy Ida herctegi jegyesét viszszáutasíthatja. Azonban azt szihte jól tudván , hogy ellenkezés által a szerelem még inkább szilárdul, ez okból tehát úgy tőn, mintha Ida rokonszenvét Aladár iránt észre sem venné, — de titkon annál inkább törte fejét, mint lehetne észrevétlenül találkozhatádukdak gátat vetni. Midőn Aladártól alt hallá, hogy késő őszig nem mehet Zomborvárra, Hajna azonban néhány nap múlva odaszándékozik: terve rögtön kész vala. Tudva , miként Idának régi óhajtása Zomborvárat meglátogatni, mielőtt a lánykát megkérdezte volna : ha most szívesen menaé-e oda? Fölkérte Hajhát: vinné öt magéval. Hajna kapva kapott az alkalmon; örvendett, boldog volt„ hogy kedves Idája társaságában teheti meg a hosszú utat, a a rideg kastélyban, melynek öregei már- sírba bújták fejőket, a leányka kellemes jelenléte vidítandja fel éráit.'S hogy Ida hűségét niég inkább biztosítsa Alfréd Bsámára a grófnő : ügyes fogásokkal rávette a herozeget, miszerint: ő kisérné ' Zotoborvárra a fiatal hölgyekét. Egyedüli feléiméül ’ az maradt fel: hogy a még . halva is gyűlölt Elvira gyermekével: Zongával taláikozhatik majd Ida; — azonban Alfréd herczeg ottléte ■nég erre nézve is megnyugtató őt. Ida nehézszív veibe gyaielPartet, mindamellett is, hogy Zomborvárva a Feketevölgyre regété örömmel vágyakozék. önmagának sem more megváltani, miért volt szomorú, midőn áikényelmes úti hintóbán Hajna mellé hely ezkedék, esek azt étté, hogy e szomorúság.

IX.

Zombor Aladár íróasztala előtt ült Most végfcé a gyönyörű dalfözért mit rövid idő alatt ki szándékozik adni r következő czím alatt: Szerelem rózsái. Széniéi lelkesültek, s heviilt arcza átszellemült az érzelmektől melyeknek szenvedélyes, magasztos szerelme kölcsönre hangokat. Aladár életében most volt felőször szerelmes. az első szérelém fölemeld,. s még inkább mégszentelé nemes lényét. Boldog és bol-dogtalan. volt egyszerre, mivel nemcsak szeretett, de féLtettis.. rzéwyao, hogy Ida által viszont ezerettetikyíSíBegisféLté ifjtL angyalát; megdöbbente öt, ha Ida egyetlen pillantása egyetlemmosolya ims# rászállott. Aegtöbb Önzés- s egyszersmind önzéaielenaégré teszi fogéknnynyá lelkünket a szerelem, s valamint legmagasztosabb erényeinket fényese eltünteti ki, úgy szinte sok esetben kjttnhajlamaiukat fejleszti ki. Zombor Aladár erényesség s nemes y nagy tettekre vágyott, dea teltek küzdelmes, sík teréről visszavezető öt szívó az érz$l mek fenséges világába. Képzelődésena és éjjed ldát varáistílá szeriiei elé, — álmai hölgyét fölékesíté szerelme virági vah s megdicsőité költészete súgáraiyal. Éskarjaiban vétó tartani a kedves lényt, árosát, hófehér homlokát csókjaival boríta; magához öleiéőt v az édes rózsaajkakhoz köze ledék lehellete, — keble keblén pihent, midőuaz álomkép eltűnt. í\ dz ajtó megnyfteks egyalig vagy éves ifjú megjelenése gondolatainak más irányt adott. A belépő ifjú csínnal szabott á vö~ rösíeb ékesített feketé bársony aptódköntöst viselt i mely egész díszében tüntető ki sugár termetét Avcza :$zine tbama, ide tisztá és jinom valá j égd- fekete szemei, — sötétj természettől füftözött haja, - kisséhajlott, szabályosom,— szépen ívezeth piros a teljes ajka Szépség kedvelései benrészesíték fit.

—Hogy ah, Angéla teitt ’ kiáltottmeg lépetten Aladár, aliíju belépése pillanhiában. . , . . . .

— Oh bocsáss bocsáss meg sserfenesétrr len, mély szerelmemnek — szólott fájdalmasan aziiju — lásdi azösztöhze, az kényseríte, hogy'idáig kövesselek. Szavait keserves zokogás kiséré, melyet lecsillapítania csak huzamosabb küzdés után vök lehetséges. . .

— Boldogtalan! — sóhajtott Aladárbánatos részvéttel — miattamjövél Magyarhonba, a mi czélbél,tni végre ? S miöek a férfiöltöny? ;

— Aladár! kezdd Angéla — tudom nemszeretsz: — elég fiazwfte elég nemes valál tudatna ezt velem. Ném is szerelmedért esdek. ; Egyedül arra kérlek,; ehgeddi hogy körjilted lehessek engedd, ha be'- tegaég,, vagy bánat nyom, éri őrködhéssém álmaid fölött. Feledd, hogy nő vagyok, híz -sál. meg"apjtódi szolgálatokkal, pwneáz fiaévzsnine hívj Angélának, hanem nevézxi: Angoléinak. Lásd,te nem gyanítád,i midőá az erény telenség aljas ptóváuyából kiemel tél, midőn meguiáltatád velem az életet, melyet ramlásonkraoly fiatalan folytattam, hogy, eltérve a bűn ösvényéről,, megtisztult lelkem azerelmeörökre tiéd leend Ezt nem vártad, s nem is sejthetted, azért etnelél valaki, — azért bocsátom meg neked, hogy jobbá, s egyszersmind szerencsétlen nebbé tevéi I .

— Szerencsétlenséged vádját, i nemér

demlem!.— válaszoltegyBZerűeai s nemesen Aladár -r magad tudod, miként én oka nem vagyok boldogtalan . szerelmednek, Térj vissza szép: hazádba, menj. a.; kedvest meleg éghajlat alá. ,- — keress szerelmednek más, nálainnál megnyugtatóbb tárgyat, S légy oly boldog,. mint hazád éghajlata!

Menj, menj, mindenre kérlek, a mi szent!

Soha, soha! -— kiáltott valajfájdalomal a hölgy — inkább kész vagyok meg halni, mint tőled megválni! Hiszen te vé tozzászelídebben —’ nem kívánom én szerelmedet, nem kívánok - én egyebet, minthogy megtűrj magadkörül párám csolj velem, mint leghűbb szolgáddal. Azután — folytatá merengőbben az is meglelhet, hogy hazád hidegebb éghajlata, szived irántam! hidegségével egyesülve, megfagyasztja majd forró szerelmemet!

— Szegény, szegény leány ! — sohajta igazfáj dalommal Aladár! — ám teljesüljön kivánatod. Maradj nálam, ne mint szolga, de mint barát. E perestől fogva úgy tekintelek, mint ifjú , kedves védenczemet. Viseld folytonosan ezen apródköntöst, s velem együtt ügyekezzél feledni, hogy köntösöd áöi alakot rejt, hogy nőnek születét Neved mától fogva: Angelo!

— Köszönet! hála szavaidért! — kiáltott elragadtatva az apród, s védura előtt térdre omolva, mielőtt ez meggátolhatná, szenvedélyes csókot nyoma kezére. Még egyet! — tévé hozzá kis szünet után — Ígérd meg, hogy bár merre mégy, engem mindig magaddal viendesz, miként Lara vitte apródját, Kaledet. En feledni akarom, hogy nő vagyok, de te szinte tartsd meg ígéretedet s főleg az esetben, ha valamely hölgyet megszeretnél. A boldog hölgy soha ne tudja, mily remény-hagyottan szeretlek én, — sértene, megölne ha ezt megtudná valaha. Ne csak ígérd ezt, hanem tartsd is meg, s én szerelmed miatt nem fogok zúgolódni !

— Óhajtásodat teljesítendem. Fogadd szavamat!

— Hála, ezer hála irgalmadért! kiáltott az apród, s elégült, boldog arczczal tűnt el.

Aladár ismét iró-asztalához ült, de az előbbi kedves képek elkerülék őt, komoly

Derű ée Ború. aggodalmak- s fájdalomnak adva helyet szivében!

X.

Szép hegyek közt fekvék Feketevölgy, a kedves falu, melyben több év előtt, zivatarós éjen, haldokló nő szobájába tekinténk. Azóta már a szerető, bús férj is el. halt, a fájdalom megvénült s a kis fehér ház árvája és lakói ismét régi rend szerint folytaták éltöket.

íme, ott gubbaszkodik ma is, mint tíz év előtt, a hosszú lábú gólya, — s a vén holló , az udvar régi híve, a konyhaküszöbön ólálkodik húsdarabok után, mit a piros arczu szolgáló fösvényebből osztogat számára, mint a szögletből felkapott czirók-seprővel, szapora ütlegeit. S a kényes páva, a háztér dísze, amott járdái, épen mint hajdan fényes tarka tollaival pompázva , mig rekedt, kellemetlen kiáltozásai közel esőt jövendölnek.; A tehenek is hazatértek már á kövér legelőről, mert ime a mindenes itatni hajtja őket a hosszú nyakú gémes kút vályújához. A boldogúlt háziasszony kedven cze,? a szép bimbó, ma is bővebben igér tejet, mint a többi, s hasznaért kiváló kedvezésben részesül.

A konyhában pattog a magasan lobogó tűz, s a gömbölyű képű szolgáló kezébe nyalábolt fahasábokkal jól megrakva azt, biztosítani kívánja lángolását. A vacsora után áhítozó súhancz lakodalmat jósol a házban, mert úgymond: a tűz nem pattog hiábánk .

— Bizony nem — válaszolt a fülig elpirult szolgáló — mert tudom , Istenem, férjhez megy az idén Zonga kisasszony.

— Dejszen! megelőzi a kisasszonyt Kató! — szólott a suhancz egyet csípve a lány egészségtől fényes arczán.

— Ugyan hagyjon kéé békét! — kiáltott színiéit boszusággal a vad nympha, könyökével jót lökve szeretője oldalán.

A legény válasz helyett magához öleié a lányt s félre vágva karimás kalapját, nyájas arcz- s mosolygó ajakkal kővetkező dalt kezde:

Van nekem szeretőm

Katicza a neve,

Hű marad, nem hagy el, Együtt élek vele! —

— Ejha! — kiálta félbeszakítva őt a zsémbes gazdasszony — mindennek megvan a maga ideje; a dolognak épen úgy, mint a mulatságnak. S a mely lány akkor mulat, mikor dolgozni kéne, annak jó hire méltán szenved csorbát, — a mely legény pedig dologtól vonja el szeretőjét, annak nem lesz sem magának, sem feleségének kenyere. Alig vonja ki az ember lábát a házból, már semmi sem megy rendibe. Be-hajtottad-e az aprólékot? kérdé indulatosan a szolgálót.— Igenis, nagyasszonykám, bel vá-laszolt a megrémült leányzó.

— Megszámláltad, megvannak-e ?

— Igenis, meg!

— Hát te, te korhely, ha nincs az udvaron dolgod, miért nem segítesz Tamásnak a kertben?

— Szívesen segítenék, kérem átossággal—kezdé a subancz fö vegét megemelintve — de mikor Tamás úr csak magának szeret érdemet róni Zonga kisasszony előtt, nekem nem enged dolgot

— Tamás csak a virágokra ügyel — s tán bizony virágnál egyéb nincs a kertben, hé ? Ha jóra való volnál, találhatnál a zöldségek körül elég dolgot. Vagy tán a kapálás , öntözgetés, üttisztogatás nem is a te dolgod? Oh sehonnai fajta! Élne csak szegény, boldogult urunk, majd ránczba szedne. igazságos egyszersmind kemény ember volt, adjon Isten örök nyugodalmat hamvainak!

Még bizonyára tovább zsémbelt volna a jó örzse asszony, ha figyelmét hangos lódobaj az udvar felé nem vonja. A konyha-ajtón kitekintve, ernyőül, a nap heve ellen, szemei fölé tartá egyik kezét, s az érkező vendégeket látván, elibök indult, ijedt hangon következő szavakat mormogva :

— Szent, irgalmas Isten! Ki lehet e czifra nép, épen most, midőn kisasszonyunk nincs honn?! S valóban nagyon természetes volt a jó nő ijedelme, midőn az igénytelen, fehér házacska előtt két előkelő lovagnőt, eSy Mju lovagot, három czifra lovász kíséretében — pillanta meg. — A hölgyek idősbike, ki alig haladhatá meg -ik évét, gyönyörűen ült sötét pej paripáján. Kedves vonásai, lengő fürtéi s gyönyörű termeténél , melyet az uszályos sötét bársony lovag-öltöny kitüntete — alig képzelhetni szebbet. Élénk, nagy szemei kedves kiváncsisággal függöttek az egyszerű, kis házon, midőn társnőjének halkan valamit súgott. A lovagnők iíjabbika karcsú vala és deli, mint a rengeteg őzikéje. Nagy kék szemei s dús, sötét-szőke fürteihez mondhatlanul jól állott a búzavirág szinú, kék, finom cachemir lovagöltöny, s.fehér csipke-fodrozat, mely hónyakát rózsa-szalaggal ékesítve, körözé. örzsé asszonyt megpillantva, legott hozzá lovagolt, arczán szíves mosoly-, szemeiben szelíd nyájas-sággal:

— Ha nem Csalódom, a jó örzse aszszony jő elfogadásunkra ? — monda a szép hölgy, s kedves csengésű hangja szokatlan felindulástól remegett. ’. -.

— Szolgalatjára nagysádnak! — vála szolt többször ismételt bók után, fél szívességgel örzse asszony — szentséges ég ! — kiálta az elragadtatás s kitörő öröm hangján, miután jobban szemügyre vévé az ifjú hölgyet — hihetek-e szemeimnek ? Nem a kedves, szép, kis Idát látom-e magam előtt? Vagy — oh, uram bocsi! — teve hozzá javítólag, mi közben ajakára ütött, — nem a szép , ifjú Ida grófnőt tisztelhetem-e ? Istenem , Istenem! Hová legyek ? Mit tegyek ? Jaj , jaj, jaj! Csak Zongám itthon volna! Mint örülne a kedves gyermek közeli barátnője, vére látásán! Hisz én tudhatom legjobban, mint szeretek egymást piczi korukban is! Nevetnem kell örömemben , ha visszaemlékezem , szépecskén öszszefogézva, mint kezdtek járni tanulni, s ha az ügyetlenebb megbotlott, lerántá magával a másikat is. Én persze odafutottam, felkaptam s örömemben összecsókoltam mindkettejöket. De annál inkább nehezemre esett, annál inkább búsultam a gondolaton, mint fogja majd idővel a szerető angyalkát nagyanyjok külön választani. Isten bocsássa meg neki! És a jó asszony most is, mint akkor, keserves sírásra fakadt.

Idát mélyen meghatá az öreg asszony jósága, s midőn vigasztalására megszólalt, szavai hangja hiven tükröző meghatottságát.

— Ne sírva, hanem mosolyogva, örömmel fogadjon, édes Örzse asszony. Lássa, nekem fáj, ha sírni látom: mert tudom, mennyire híve volt örzse asszony családunknak. Anyámat és Zonga anyját egyenlően szerété, s csupán azért maradt Zonga anyjával, mert őt boldogtalanabbnak vélte. Tudva mindezt, s hű, igaz ragaszkodását ismerve, ismételve mondom: igen fáj , ha jelenlétem bús emlékezeteket költ szivében. S nem képzeli, mily jól esnék, ha meggyő-ződhetném, hogy látogatásom jó szivét egy tiszta öröm-perczczel gazdagította.

— Istenem! — viszonzá érzékenyülten az öreg asszony, s beszéd közben Ida köntösét s kis kezeit csókjai- könyeivel halmozó — ki tekinthetne rád, szép angyal, öröm s boldogság nélkül ? Hiszen ilyen lehet maga a megtestesült öröm. S mily csodálatos hasonlatosság I Épen mint gyermek korában, mostan is a megvetett angyalhoz, Zongám anyjához hasonlít. Oh csak már honn volna a kisasszony! Mi szép két gyer-mek volna akkor együtt, s mint örvendenének mennyben a boldogultak lelkei, gyermekeiket ölelkezve látni!

— De tán, csak a faluban látogatni ment Zonga? —, kérdé Ida kissé nyugtalanul.

— De hogy látogatni a lelkem! Ide a közeli erdőbe ment sétálni.

— Ah, úgy semmi baj! - monda Ida derülten — meglepjük, fölkeressük őt s magunkkal hozzuk. Az alatt a jó örzse asszony egyszerű, ízletes vacsorát készít számunkra, s mi csak étkezés után, a szép holdvilágnál, lovagiunk innen haza!

— Tehát egy éjszakát is sajnálnának tőlünk? — kérdé örzse asszony elkomolyodva.

- Ah, sajnálásról szó sem lehet! De miután N. herczegnő vendége vagyok, a most Zonga látogatására ő és sógora is velem jött, magukban hazatérni nem engedhetném őket.

— Oh Istenem — szólott zavarodással az öreg nő — s én oly főméltóságu asszonyságot merészlettem itt várakoztatni. Engedelméböl, kedves kisasszonyom , hibámért megkövetem ő nagyméltóságát. ;

De mielőtt Örzse asszony a herozegnőhöz közelednék, Ida paripáján egy ugratással barátnője mellett terme, s kedves mosolylyal néhány szót súgva ennek, a herozegnő finom aroza szives nyájasságával üdvözlé a mélyen meghajlott nőt.

— Nemde, mi, édes örzse asszony, régi ismerősek vagyunk? Mert ah, nem feledte tán el, midőn egykor, mint igen kis lány, könnyelmű komornámtól magamra hagyatva, néhány szál virágért magasabban felmásztam, mint a meredek hegyoldal és sikamlós lejárás miatt kellett volna. a midőn lefelé akarók indulni, érezve tehetlenségemet, keserves sírásra fakadók — egyszerre mint védangyalom, karján a kis Zongával, megjelent a jó Örzse aszszony, s engem másik karjára ölelve, viszszavitt a kastélyhoz, a kapuban valamelyik cselédnek átadott, a nélkül, hogy szülőim köszönetét bevárta volna, ügy, úgy, édes örzse asszony, akkor jó és rósz is volt egyszerre, mert mig maga nemeslelküleg cselekvők, szülőimnek nem engede hálára időt.

— Megszégyenít kegyességével főmél-tóságod — válaszolt erősen elpirulva, a herczegnő szíves emlékezete által szinte zavarba jött nő — sohsem hallgathattam megindulás nélkül gyermeksírást, s nagyon természetes volt tehát, hogy a gyermeki tehetlenség siránkozása szivemre hatott. A mi pedig kedves — Istenben boldogult — szülői háláját illeti, azt főméltó-ságod megemlékezése ez órában bőven kipótolandja. Oly csekély szívesség szót sem érdemel, s valósággal meg tudnám győzni nagyméltóságodat, ha most idején volna, a felől, hogy roszabbnak kellett volna lennem a vadállatnál, ha segítségemmel késem, miután még a vadállat is — és erre példát tudnék felhozni — kész a kisdeden könyörülni.

— Ha azt hiszi, édes örzse , hogy ily csoda meghallgatására nincs mindig idő — nagyon csalatkozik. S épen azért kérjük, győzzön meg bennünket, miként a vadban is van nemeslelküség s könyörület a kisdedek irányában!

A szeretetre méltó herczegnö mindenkép el akará örzse asszony zavarát oszlatni, azért viseltetett figyelemmel miden kiejtett szava iránt. Örzse asszony pedig nagy illetlenségnek vélte a herczegnö kíváncsiságát ki nem elégíteni s válaszát tehát a herczegnö kérésére igy kezdé:

— Hogy főméltóságod kivánata parancs

előttem, engedelmességemmel bizonyítom be . . Ugyan mikor is volt csak ? — kezdé kis gondolkodás után — igen ám, pünkösd hetén lesz esztendeje, mikor boldogult asszonyom igen beteg lett. Hosszasan, hónapokig őrizé ágyát, kis Zongájára sem gondolhatott, s én, ki bánatomban alig tudtam szegény asszonyomat kellőleg ápolni , a kis Zongát épen nem érkezhettem dajkálni. Hogy az ő gondját is elvállalhassam , két szívem- s négy kezemnek kellett volna lenni, mert egy szívem- s két kezem-re elég fájdalmas dolog várt, szegény, félholt asszonyom körül. Hogy s hogy nem volt, mit űzömfűzöm hosszasan a dolgot ? Elég az hozzá, hogy egy szép nyári napon dajkával küldtem sétálni a két éves lánykát, s a gondtalan lány magára hagyta őt futosni, maga pedig szeretőjével mulatott-e vagy mit csinált ? mai napig sem tudom. Egyszer csak azon vette magát észre, hogy a kis Zonga eltűnt. Hasztalan volt minden

keresése : a lánykának nem akadt nyomára. Lélekszakadva futott aztán a szeleverdi haza , s ijedség- és sírástól alig tudta bevallani gondatlanságát. Én hát kapom magam, befutok urunkhoz, de — Isten ments ! szegényt a világért sem akartam volna megrémíteni, s Uram bocsá (e szavainál szájára ütött a jó asszony) azon hazugsággal takartam a dolgot, hogy a beteg számára becsináltat kell kotyvasztani mennem a konyhára , kis ideig tehát méltóztatnék ő asszo-nyom ágyánál maradni. Szegény jó urunk szívesen hajlott szavamra. Én pedig, a lány utasítása szerint, egyenesen az erdőnek vettem utamat, útközben mindig a kis kedves nevét kiáltozva. S már azt kezdtem hinni, hogy sok ide-oda lótásom-futásom hasztalanul történik, midőn egyszer csak úgy rémlett, mintha éles visítást hallanék a völgyből, melynek épen torkolatához értem. Kettőztetett sietséggel futék belebb a völgybe és — oh iszonyat! Azóta sem győzök a jó Istennek hálát adni, hogy egyszeribe szörnyet nem haltam — mit kelle látnom ? A kedves lányka, kis kezecskéit fel és hátra tartva, hangos sikítáasal futott a völgyi barlang felé, utána — mintha most is látnám — meg-megállva, lassú léptekkel nagy farkas őlálkodéL Engem az ijedség, a szó teljes értelmében, földhöz ragasztott, s bálványnyá meredtem volna talán, ha a kedves lányka folyton tartó sikoltása eszemre nem térit. Gondolkozás nélkül, vakon rohantam az. ártatlan angyal felé, — mindazáltal addig százszor is széttéphette volna őt a gonosz állat, mikorra én segítségére érkezhetém, ha — Isten rendelése szerint, mert másnak nem is tulaj-doníthatom — a vén maozkó — igy hivják az öreg medvét,—kétlábon elé nem czammog a völgyi barlangból, s megjelenésével vissza nem riasztja az éhes farkast.

— De hisz az Istenért — kiálta borzalommal Ida, mintha a veszély pillanata még folyvást tartana — a medve félelmesebb állat a farkasnál is!

— Igen ám , de ez régi, ismerős és jámbor medve volt — nyugtató meg Idát örsze asszony — ugyanazon medve, melyet a szegény, eszelős Tamás, jelenleg házi kertészünk, azelőtt állatmutogató, néhány héttel előbb, az erdőn szabadjába bocsátott — Hát ez a Tamás — kérem alázatosan—azzal szerzetté élelmét, hogy kitanult medvéje- s majmaival egyik urasági udvarból a másikba járt, s a medvével kis csecsemőket dajkál tat ott, vagy, kedve ellen is tánczoltatta a szegény maczkót; majmai pedig mindenféle nevetséges dolgokat míveltek ugrándozásaik- s osúfolkodásaikkal. S mivel Tamás a mi udvarunkban többet kapott, mint máshol, kegyes jó asszonyomat s a kedves kis Zongát nagyon tisztelte A bolondos egyszer, midőn észre sem vettük, azidomtalan állat karjaiba fektető a gyermeket, én rémülve szaladtam

érette, a mormogó állat szinte vonakodék őt visszaadni. Ez idő óta valahányszor elhozta Tamás a medvét , s Zonga udvaron volt, mindig czammogó tánczát járva s nyájasan dúdolva közeledett felé, a kis ártatlan mindig jóizűt kaczagott neki, s édesanyjától mézes kenyeret vagy húsdarabokat kért öregének, mint már akkor nevezte későbbi szabadítóját, a jó medvét. A szép völgyét, hol a lányka oly szerencsésen megmenekült, azóta Zonga-völgynek hívjuk. ’ . .

— Édes örsze asszony — szólt Ida — elbeszélése oly megható s Zongátoly érdekesen tünteti föl, hogy idegen is kiváncsi lehetne látására, annyival inkább tói, kik oly rég szeretjük s annyira óhajtjuk őt viszontlátni. Utasítson, édes jó Örzse asszony, hol és mikép találhatnék fel őt legkönynyebben?

— ügy van, úgy, jó öreg szólt leereszkedőleg Alfréd herczeg — gondoskodjék útmutatóról, mért, mi a rengetegben meglehetősen járatlanok vagyunk.

— A legörömestebb, e perczben — szólt útnak mozdulva Örzse asszony—Tamás éjien a kertben van, tüstént előrendelem őt vezetőül.

E szavak után elsietett a legnagyobb

Tamás nem késett soká. A lovag-társaság megindult, s vidám beszéd közben haladott az erdőség felé.

XI.

A tető alatt, min a Zombor-család ősi várkastélya állott, elrejtve hegyek-, erdőség-és bozóttól, kies völgy terült el, melyhez az utat az is bajjal fodözheté feL, ki e vidéken tölté életét, s a rengeteg minden i osztályait bebarangolá. Annál meglepőbb volt, miként a völgyet keresztülhasító csermely partjain jól ápolt, rendezett

virágok díszelegtek. Gondosan karókhoz kötözött hónapos rózsák, rezeda, százszorszép , jáczint s többféle szinti violák pompáztak különböző csóportozatokbán, s minden csoport a nyirkos földben gazdagon, buján tenyésző kék és fehér nefelejts szegővel vala körözve. De főékesség a völgynek fris forráa mellett emelkedő halom vala , melynek elég magasra emelkedett tetejét gyönyörű rózsalugas koszorúzá, s a lugas csinos faragványú falóczája tündérek ülőhelyeként tűnt fel. A lombos vén fák-, sziklás bérezek- és tátongó barlangoktól körülvett völgy zordonságát tehát, tündéries ellentétül gondosan ápolt virágok, — halom-tetőn szép rózsalugas, — lugasban kedves ülőhely varázsolák szelíddé, otthoniassá. A kedves helyen e perezben bájos ifjú lány, vagy, meglehet, csodaszép tündér ült. Valószínűleg az utóbbi, mert nem igazolják-e ezen sejtelmet a magány virágai, s a fényes szépségű hölgy alakja? Mit is keresne világi lény,.ez elszigetelt völgyben ? Miért rendül meg a föld kebele örö-mében, midőn a kedves, könnyű terhet maga fölött érezi ? Az ég íve azért oly kék, mert igaz híve a bájos hölgynek, — a nap és hold szinte hívei lehetnek, azért egyik oly égető s a másik oly epedő. Korát tekintve, legfelebb tizenhat tavaszt láthatott a deli teremtés. Magas, nyúlánk alakja, liliom-vállai, gömbölyeg, finom karjai Psyche-szépségüvé tevék őt. Könnyű, fehér ruhája, mint vékony hófelleg öleié át a szűzies alakot, melynek feltűnő díszt kölcsönző a lángvörös övszalag, mely karcsú derekáról hullatá alá hosszú, lengő végeit.

A dús, holló hajfonadék egyszerien koszorúba tűzve, a kis gömbölyű fej hátsó részét födözé, mig arozát rózsaszállal ékesített hosszú, fényes fürtök árnyékolók körül. S az arcz, az arez! melyről a íátyolt alig bátorkodunk félrevonni. Ki látott valaha hollófürtökhöz oly finom, fehér bőrt, s oly Íma, m&rvány homlokot , melynek halvány fehérségét még inkább kitüntetek keskeny, fekete szeműidéi? Az arcznak életet, szel- lemetaszemek kölcsönöznek, —' s férhet-e két szembe több élet, több szellem el, mint a mennyi e hölgyéből sugárzik ? Leket-e képzelni sotétebb éjt s fényesebb csillagot e szemeknél? Terjeszthet-e a legszebb dal annyi szerelmet, mint e hölgy itekintete? A sima, bíborajk körül örök, pajkos mosoly játszadozik, s arczai- és álltára odafészkelik magukat a szerelem parányi , kedves gödröcskéi, .

A rózsalugas csinosan faragott lóczáján .pihent az igéző alak, jobbjában díszes kötésű könyvet tartva, melynek lapjaik merengve, initsöm látszék tudni a körülte pompázó virágok- s gyönyörű völgyről. A könyv czímlapján, mely majd könyűket csalt a lányka szemeibe, majd megint lel— kesültség s elragadtatás tüzet, s nllykor az ébredő szerelem olvadó, édes mosolygását— a könyv czímlapján köveikozö felírat vala olvasható: Z o m b o r A a d k r k ö e menyei. '

Még bizonynyal soka olvasott volna nemcsak értve, de érezve is a lapok tartalmát , ha zörej s a völgy bozontos lombjainak recsegése nem kötik le figyelmét. A könyvet bucsuzásúl kebléhez, majd hevesen ajkaihoz szorítva, letevó, s ülőhelyét elhagyva, könnyedén fűtött le a gyönyörű halom virágos ösvényén s hallgatózva, lábhegyen a zaj felé közelgett. S midőn a bokrok közöl, ág-bogat tördelve, az erdőség karcsú, szép őzikéje törtetett elő, a hölgy csintalan mosolylyal sűrű bokor mögé rejtőzék S' látva, miként a nemes vad okos szemeibi eresve jártátja körüli hirtelen előlépett, — mire az őzike meglepetten már- már tovariadni készült, de i megismerve a i kedves alakot', három könnyű szökelléssel, mellette termei A lányka édes kaczagása volt az üdvözlés első jele,f aztán megsimogatva a szép állat módos, kis fejét, kö-vetkező szavakat intézé hozzá:

— Hogy vagy, szép Apollóm ? Nemde, régen nem láttál már? Hja! hiába! — tévé hozzá tréfáskomolyan — én nem tehetek róla, hogy múlt két nap oly esős volt, miként ide jönnöm lehetlen vala. Azonban ne búsulj — folytatá, karján levő kosárkájából kenyér-szeletkéket szedve ki s rakva le az őzike elé — ma kipótlom, mit elmulasztók. íme, lásd tehát, kétszer annyi kenyeret hoztam ma számodra, mint egyébkor szoktam. — Nemde — kezdé ismét, kis szünet után, s nem kevéssé örvendve őzecskéje mohó étvágyán — tapasztalod, hogy szeretlek ? Hiszen te kedvenczem vagy; lásd, mig elő nem jövél, rózsalugasomba rejtőztem, nehogy vet ély társaid ész re vegyenek s eleségért ostromoljanak, holott neked szántam az első tápot. Miután azonban te ki vagy elégítve, jól lakoztál, megsi-mogattalak s társalogtunk együtt, hogy valamikép igaztalansággal ne vádoltassam, búcsút veszek tőled s vetélytársaidhoz járulok. Pá, Apollóm — monda kellemmel csókolva meg saját finom újjhegyeit — pá, pá, a viszontlátásig. Ha kedvez holnap az idő, ismét látjuk egymást!

Az őz a búcsúszavakat érteni látszék, mert, midőn az utolsó izei falat után megnyalta száját, a lánykával egy perozben, noha ellenkező irányban, tovairamlotf, kevés pillanat múlva eltűnt szem elől. Az ifjú hölgy is eltűnt, elrejték őt a völgy sűrű, árnyékos lombjai, de többi védenczeit esologató hangja hallható volt, s kéjjel ismétlé azt a rengeteg viszhangja.

— Tub, tub, tubikám — hangzók a kedves ajkakról, mig kis kezei piros búzaszemet szórónak a gyepszőnyegre — tub, tub, tub — folytatá ismét — s édes búgó szavára egész sereg szelíd és vad galamb röppent elő fészke- s lombjaiból, s örömteli turbékolással lepék el a lányka keblét, válIáit, mi£ az idegenebbek körülié, fölötte szállongának, Az alkonyodó, kiváncsi napsugár behatott a sűrű közé s meglepetve a kedves látvány által, megaranyozá fényével a lányka mosolygó arczát s fürtéit, bucsúcsókját az ifjú hölgy homlokára hinté, S miután galambjaival szinte beszélgetett , velők szinte enyelge, megvált tőlök s édesen zengő, teljes, tiszta hangon éneklé a dalt:

Zöld erdő zúgásán, Vad galamb bugásán Növeld fel jó anyám ♦ . .

Dalolás közben tátongó , sötét barlanghoz közeledék, mely előtt egy ideig hallgatózva állott,

— Honn vagy-e öreg ? — kérdé rövid szünet után — ha igen, vánszorogj elő, látogatásodra jöttem. Szavai közben kifogyhatlan kosárkájából kis osengetyűt vön elő, s hangosan, élesen csöndített. A csöngetésre erős, tompa mormogás lön hallható, s kevés perez múlva nagy, helytelen medve czammogott a lányka felé.

— Üdvözletedre jöttem, öreg hősöm!— kezdé a bátor leány tréfás meghajlással a rengetegi szörny előtt — tudom, fájdalmasan esett, hogy két hosszú napon át kelle barátságomat nélkűleznöd. De hogy elfeledd, mit szenvedned kelle, ime bőven kármentesítem mulasztásomat. Szavait végezve, kosárkáját fenékig kiüríté s jókora húsdarabokat vete a mohó étvágyú medve elé.

— Mily éhen lehetél, szegény jó öreg!

— szóla hozzá újólag a szép lány, fényes szőrét félelem nélkül simogatva, mire a szelídült vad, még inkább megjuhászodva, jámboran hajtá meg mogorva fejét — oly szívesen biztosítnálak minden baj s pillanati éhség ellen is, mert lásd, soha, soha nem fogom feledni, miként egykor életemet mentéd meg. Sőt álmom folytán, titkos sejtelmem , előérzetem azt súgja, miként ha engem kiszámított, emberi gonoszság miatt érne baj, te lennél az, ki megboszúlnád szenvedésem- vagy halálomat! — Úgy, úgy öregem, te valódi hívem vagy nekem szóla a komoly gondolatba mélyedt hölgy mintegy berekesztőleg. Azonban komolyságát hirtelen levetkőzve, ismét kedves mosoly szállta meg arczát, s előbbi szavait feledni óhajtva , következőleg folytatá tár-salgását;

— Ne hidd azért, hogy irántadi hálám s bizalmam kizárnák a jótékony szigort, mely miatt nem engedhetem, hogy valamit feledj abból , mit régebben tudsz. Legfőbb tudományod engedelmességben áll. Kezdd rá tehát s tánczolj egyet! — Lásd, öregem — folytatá édes kaczagás után — oly mulatság nézni, midőn te tánczot jársz! Tudod nekem mi kevés mulatságom van, tudod, mily elárvult szegény lány vagyok — tévé hozzá kissé elszomorodva — s te mindig felvidítasz engem tánczoddal. Tánczolj hát! Én leszek zenészed! Szavait végezve vékony, virágos gallyacskát tört le, melylyel a levegőben tactust verve, édes, csengő hangon énekle, mint következik:

A víz a kereket aláhajtja,

A leány öregét nagyra tartja, Tarthatja is olyan nagyra,

Szebb sincsen, jobb sincsen erre, arra!...

Alig lehet csodásabb ellentétet képzelni, mint a mosolyogva éneklő tündéri hölgyet, s a két hátsó lábán döczögő állatot, egymás mellett. Vidáman zengett az ének, s a táncz szinte megeredt, s perczenként gyorsabbodék, midőn a gyermek hódító tekintete úgy kiváná. De im a lányka nem kis csodálkozására, a vad dühös mormogást hallatva, engedelem nélkül felhagyott tánczával, s mielőtt a hölgy engedetlensége okát sejtette volna, megindult a mérges állat, s azon közel hegynek tarta, melynek fokán, néhány perez óta, észrevétlenül lovagcsapat állott meg, a gyönyörű völgy és sajátságos jelenet néma tanújául. A medve ellenséges szándokától megfélemült lo-vagcsapat nem csekély meglepetésére , Tamás , az útmutató, hirtelenűl a vad felé rohan, s következő szavakat dúdolva meg fordítja s barlangjába űzi azt:

Huih hó. huih hó Huih hó. huih hó!

Nyaló-faló! Pszt: csöndesen! Vén kedvesem!

Ki közéig? Huih hó, huih hó!

Remegj ! remegj! Vén talpaló! —

Az eszelős Tamás, valami középlénynek látszék az ember és majom közt. Tarka-barka , kezei- s lábaihoz feszesen simult öltözete, különböző színű atlasz és bársonyszeletkékből vala összeférczelve. Fején gömbölyű, félig vörös, félig fekete föveget viselt, nagy lefüggö ezüst rojtozat s három szál kakastollal ékeskedőt. Feje kicsi s aszott arcza sárgás színű vala, mely halott arcznak látszott volna, ha élénk, tüzes és szokatlan nagy fekete szemei, nem kölcsönöznek annak szinte rémes életet. Állát hosszú , őszbevegyűlt szakái boritá, s bajusztalan keskeny ajkszélei minden szavánál kimutaták hófehérségű fogait. Kezei egyikében kis kertészkapát, másikban rajzecsetet tarta. Csodahatást gyakorlott a vadra dúdolása, melynek tisztán de rikácsoló hangon kiejtett szavait, s valamely vad madár szavára emlékeztető ismétlett, huih hó! sivitásait hallani, valóban borzasztó is vala, s alig lehete csodálni, hogy maczkó a rémhangok elől barlangjába menekült. A lovagló csapat megrendülve állott a hegy fokán, s csak midőn a dana utolsó hangja elhangzott, s a medve barlangba vonult, — kezdének ismét lecsillapodni. Tamás viszszatért hozzájok s emlékeztető őket, miként ha a völgybe akarnak jutni, szálljanak le lovaikról, mert a meredeken lefelé biztosan csak gyalog haladhatni. Ezután azzal legkevésbbé sem törődve: vájjon á társaság követi-e tanácsát? Ó maga könnyű, állatiszökkenésekkel a völgyi tündérhez siete, s kis lábaihoz omolva, mély tisztelet s mohó vad örömmel illeté a lányka hófehér ruhája szegélyét ajkaival. Az ifjú hölgy meglepetten, szótlanul álla a völgyben. Meg nem foghatá: miért jött kedves magányát zavarni a lovagcsapat ? Ámultából csak akkor jőve magához, midőn a bájos lovagnők egyike mellette termett, s örömlázzal omlott karjaiba.

- Ida!

— Zonga! — kiáltának a hölgyek egyszerre , s viszonlátási édes boldogságukat könnyebb képzelni mint leírni.

Hajna herczegnő oly melegen öleié meg Zongát, mintha régen ismert barátnőt ölelt volna. S Alfréd herczeg önkénytelen hódolat- s csodálattal hajlott meg a lányka mesés szépsége előtt, mely a herczeg szemeiben több fényt és csáberőt kölcsönze neki, mint rang és gazdagság.

Alfréd némi sietséggel s épen azért némileg gyanús érzelemmel hasonlító össze Zongát Idával, — s mert félig-meddig sejté Ida vonzalmát Aladár iránt, és hiúságát mélyen sebzé, hogy épen menyasszonyában kelle más iránt több melegséget észrevennie —; régebben titkos, visszatorlási gondolatok czikáztak lelkében,—s most, midőn új szépséggel ismerkedve meg, alkalma nyílt hasonlítást tehetnie : a hasonlítás nem Ida részére ütött ki kedvezően. — S valóban' az első látásra feltudott volna örömében kiáltani: ha nem tartja mámorában is okosabbnak, hallgatva táplálni szívemelő, titkos reményeket.

S pedig Ida nem kevésbbé vala szép, mint Zonga, csakhogy az ő szépsége talány volt, mit figyelés nélkül megérteni nem lehete, — Zongáé villám, mely egyszerre kápráztatólag hat. Ida szelídfényű holdvilágként ragyoghata, melynek bújait teljesen, csak költőibb kedély értheti; Zonga ellenben mint a meleg véröfény, első pilla-natban érezteté hatalmát Igen természetes tehát, ha a sértett hiúságú Alfréd szivében , Zonga szépsége száz édes tervet, s kármentesítő reményt keletkeztetett!

Kedves estét tölte a társaság Zonga egyszerű hajlékában. Bucsúzáskor meg kelle Zongának ígérnie, miként ha nem leszen is teljesen kastélyi lakos, legalább naponként fel megy oda, sőt néhány hetet ott töltend. S minthogy Ida nemes, jó szívét vágy szállta meg Zonga rokonait ismerni Zongának meg kelle Ígérnie egyszersmind, hogy ketten együtt látogatandják meg az egyszerűbb sorsú rokonokat, örzse asszony áhítattal áldá meg Idát, nemes óhajtásáért, mit Hajna herczegnő gyöngéd, engedékeny kedélye világért sem volt volna képes ellenzem. Egyedül Alfréd emelhetett volna a lánykák határzata ellen szót, de teheté-e azt, a nélkül hogy Zongát sértse ? Békével hallgató tehát a látogatási terveket,, sőt kedvadó szavakkal kiséré azokat. Majdnem konyezett örömében, midőn lefesté az érdekes pásztori jeleneteket, melyek Ida szemei előtt fel fognak tárulni. A csillagzatok ily kedvezőleg állván : elhatározák az ifjú hölgyek , mindjárt más nap kezdeni meg vándorlásaikat.

XII.

Az első rokon, kinél a hölgyek látogást tőnek Káldi Béla, Zombor Aladár jószágainak igazgatója volt. A ház, melyben lakott, falu végén, csöndesen emelkedő dombtetőn feküdt, s alatta regényes kedvességében tűnt föl Feketevölgy. A barátságos hajlékot mohosult vén fák, emlékezetes, hű őrök gyanánt környezék, s lombos ágaikat, vész és vihar ellen, szélesen terjeszték ki. A házacska mögött csinos kert nyúlt el, mely virág- s különféle zöldségekkel egyenlön bővelkedék. Az utak tiszták, a fák s virágok gondosan ápoltak valának. A taka

ros udvart pulyka, liba, kacsa s apróbb baromfiak számlálbatlan sokasága élénkítő. A konyhában magasan lobogott a tűz, az ügyes liba-pásztor, mai szerepéhez : a pecsenye-forgatáshoz híven — lángoló arcz- s fáradhatlan kézzel hömpölygeté a pirosló malaczot, a nélkül hogy a szokatlanabbá! sürgő-forgó konyhai személyzet egyetlen tréfás észrevételétől is megvonta volna őszinte kaczaját. A szobák gondosan voltak takarítva, pókháló, por vagy rendetlenség a legsötétebb szögletben sem leende fölfedezhető, — minden bútor-darabon meglátszék a házinő ápoló keze. Az egyszerű jóllét ezen szent templomában bűnül rovatott volna fel a legmegviseltebb szék elhanyagolása is. Szeretet s összetartás — lehető a ház népének jelszava, azért lehelt minden tisztaságot s elégültséget. A ház asszonya teljesen felfogá rendeltetését, — ő anya és nő volt a szó legszorosabb értelmében. Mulatság és társaság keresése, s az ezekkel járó hiúsági czikkek, előtte mulékony pára és gőz valának, miknek ránézve nem volt hatásuk. Férje s gyermekeinek élt e nő kizárólag, s iránt oki szeretetét, a házi hasznos foglalkozások kedvelésével párosítá. Káldi Béla szerencsés házassága, három kedves gyümölcsöt terme: a két idősebb fiú volt s a legiQabbik leányka. Mind egészséges és szép gyermek vala; Endre és Béla pajkos és vidám, Jolán szelíd és nyájas. S ah, szabad-e felednünk a háziasszony édes anyját, a jó, öreg Lobornét ? A tisztes nő Boriskája — igy nevezék Káldi Bélánét — házánál ohajta lakni, mert ez születisztelö, kedves leány volt. Loborné, öregsége daczára is, megosztá lányával a háztartás gondjait, — ily gondokban telt el élete nagy része,, miktől megválva, édes régi örömektől vált volna meg.

— Mit gondolsz, Boriskám kérdé leányát , ki sötétkék, aranyozott virág-poharakba rózsa-orgona- és gyöngyvirágot rakott, melyek kellemes illattal tölték a szobát — eljőnek-e csakugyan délre ?

— Oh minden bizonynyal, anyácskám! — válaszolt Boriska vidáman folytatva virágai rendezését — különben nem ígérte volna Zonga.

Könnyén meglehet, gyermekem , hogy Zonga azt hitte, mikép Ida grófnő ebédre készült hozzánk, de kinek, úgy lehet, nincs nagy kedve ilyen egyszerű ház lakomájához.

— Ahá! innen fú a szél — szólt nevetve Boriska — anyácskám csak nem hisz kivételt a nagyúri világban, pedig közel példákat látott szemei előtt. Vagy feledi, jó anyám Adél és Elvira grófnőket? Mindamellett , hogy a büszke Felleginé növelte őket, úgy hiszem, a kivételes példák közé tartoznak ?

— Mind igaz, mind igaz — viszonzá az öreg asszony — nem feledém én őket, de azt sem tudom ám felejteni, mi drágán fizették meg, hogy jobb B igazabb szívök volt, mint a nagyvilág fonákságai engedik.

— Tán csak változott azóta Fellegi grófnő is. Hisz az lehetlen, hogy gyermekei kora halálával ne lágyult volna meg szíve. Vagy hiheti, jó anyám, hogy nagyanyja tudta nélkül bátorkodnék Ida Zonga rokonait, sőt magát Zongát is meglátogatni ?

— Mondasz valamit, ebben igazad lehet , — habár elég csodálatos, hogy öregségére változott meg a kőszívű grófnő. Isten tudja, én csak magamról veszek példát, s annyit mondok, hogy körülöttem változhatik a világ, a mint tetszik neki, de én ugyan öreg koromban is csak az maradok, ki eddig voltam. Az igaz, én nem vagyok nagy úri dáma, s az olyannak egészen más lehet a természete!

— Oh, édes jó anyám t nem képzelheti azt, mily hatalmas orvos a megbánás, ez elébb megváltoztathat bennünket, mint egyelőre gondolhatnók ! — De hiszen anyácskámnak soha sem kelte megbánásra gondolnia — folytatá Boriska, mialatt az öreg redős kezét tiszteletteljesen voná ajkához — hiszen anyám élete tiszta és felhotelen volt mindig, melyen szívtelenség vagy egyéb bűn soha, legkisebb foltot sem hagyott.

— Anyám édes, anyám édes! Jőjön hamar! Itt van Zonga és még egy igen szép kisasszony ! jelenté a kis Jolán , fürtös fejecskéjét egy perezre az ajtón bedugva, hogy miután jelentést tőn, annál könnyebb szívvel szökdécselhessen a vendégek elibe.

— Tán anyámnak is illő volna elibök jönie? — kérdé előkelő látogatói miatt, kissé elfogultan Boriska.

— Hogy ne adnám meg a tiszteletet! ?

— válaszolt készséggel az öreg asszony, — Jól van-e a főkötőm? Nemde, minden egyéb rendben van ?— Hál’ Istennek, minden ! — szólt némi ünnepélyességgel Boriska.

— Jer, menjünk tehát fogadásukra!

Zonga és Ida alant, a laposon szálltak le pompás üveges hintójokból, s a három gyermek által környezve csöndesen lépkedtek föl a partnak, a ház felé. Meglátván a házi nőket, megkettőzteték lépteiket, de a távolság időt engede mindkét részről, a szemek vizsgább figyelésére. Idát kellemesen lepte meg Boriska kedves arcza, s csodálva nézte, mint állhat oly jól az egyszerű, sötétkék kartonruha, a koczkás merino-kötény, s a rózsaszínű krepp kendőcske, mely könynyedén vala fehér vállaira vetve Oh, gondolá Ida, ez egyszerű emberek sok szépet és kényelmest nélkülöznek, de annál igazabb boldogságban vehetnek részt, mert egyszerű öltönyeiknek csínt, ízlést boldog arczuk kölcsönöz: különben mikép lehetne az egyszerű öltözetű nő oly kedves jelenet ? S midőn a tisztes öreg nőre tekinte, ki

csöndesen haladt szép lánya mellett, akaratlanul nagyanyja jutott eszébe, — öszszehasonlítá őt a szinte sötét kartonruhába öltözött nővel, kinek tisztes fejét gyémánt és csipkék helyett egyszerű hófehér gyolcs fejkötő fedte, — nyakáról drága gyöngyök s ékszerek helyett rojtos, barna nyakkendő vala derekán hátra kötve, s hogy gondosan őrzött ruháját be ne fenjék a gyer-mekek , vagy a konyhában valamely tisztátalan edény — feketére festett kétszél kötény borítá majd egész ruhája alját, — s a hosonlítás, melynek legtávolabbi gondolata is ájulásba hozta volna a büszke grófnőt, valóban az egyszerű, tisztes nő részére ütött ki kedvezően. A két házi nő sem szemlélte Idát kevesebb figyelemmel, mint ez őket, s habár egy tekintettel fölfogak s csodálák szépségét, gyönyörű termetét , piczi lábait a parányi atlasz csípőkben , hófehér, hasonló szinű atlaszszal bélelt , könnyű ruháját, — sőt azt is egyszerre elismerék, miként alig láttak szebben fésült hajat Ida grófnő hátra tűzött fürtéinél : mindazáltal nem ezek voltak mik meghatották s lepték őket, hanem inkább a szíves öröm, mi a közeledők arczárói szelíden sugárzott feléjök. Sírni, keservesen tudtak volna sírni, ha a pillanat ellenkező hatást nem igényel; noha az elérzékenyült öreg asszony kénytelen volt egy perezre megállapodni, hogy a találkozást kissé késleltesse.

— Oh Boriskám, gyermekem — szólott az érzékeny öreg — ha éjjel látnám Zonga mellett az ifjú, grófnőt, azt kellene hinnem, hogy Elvira szelleme őrködik egyetlen gyermeke fölött. Csodás hasonlatosság, igazán csodás!

— Oh válaszolt Boriska — én Zonga anyjának csak arczképét láttam, de valóban épen olyan lehete ő, mint Ida grófnő. Azonban uralkodjunk érzelmeink felett, jó anyám , nehogy azt vélhesse a kedves vendég, hogy látogatása nem tiszta örömmel lep meg bennünket. Alig végzé Káldiné szavait, midőn már hallhatá Zonga ruhája suhogását, egy perczczel később már a kedves teremtés szavait is értheté.

— Rósz Boriska, és kedves jó nénikém — kezdé Zonga az öreg asszony kezeit megcsókolva — miért is nem maradtak a a házban, rendes foglalkozásaik körül? Akkor volt volna Ida valóban kedvesen meglepve.

— Sőt inkább — szólott a közelebb lévő Ida — rámnézve kétszeresen megható, kedves rokonim szívessége, mit elénk jőve tanúsítanak.

— Igen kegyes a gróf kisasszony — szóla megindulva az öreg — ah, de bocsásson meg gyöngült szemeimnek, melyek a viszszaemlékezést könyezés nélkül meg nem bírják. Zongám, Zongám, anyádat vélem újra látni, ha ez ifjú, szép arczra tekintek. Hangját és beszédmódját is anyádtól öröklé. Ismételve kérek bocsánatot, kedves gyermek, de arra, de arra, kit a föld legtökéletesebb angyalának tartottam mindig, s kinek oly korán el kelle hagyni e gyarló életet — arra nem emlékezhetem vissza könyezés nélkül.

— Csak sírjon, sírjon , kedves néném — szólott megindulással Ida — a könyek, mint harmat a virágot, megenyhítik a szivet. Igen, igen, sírjon, s ha kisírta magát, szeresse rokonát, hiszen azért, hogy kedves nagynéném vonásait öröklém, azért is megérdemlőm anyai részvétét. E szavai után a mindinkább elfogódott szívű öregasszony karjaiba omolt, szívesen viszonozta a jó asszony csókjait, ölelését.

Boriskát szinte a legmelegebben üdvözölte : ki egészen el lön a kedves kis grófnő által bájolva, s mint mondá: örökké fogja bánni, hogy férje nincs honn, s e szerint tán soha nem leend szerencséje magas vendégéhez. Ezt tagadá Ida, mert, mint igéré, ő

még többször alkalmat veend kedves Zongájával ide rándulni. Zonga mindent elé- mutogatott Idának. Megmutatta a szelíd galambokat pulykákat s libákat , — megmutatta: tél idején hol fon a nőcselédség vidám éneklés közt, — megmutatta: mily csondafinomúl tud fonni maga a házinő, a kedves, jó Boriska, — megmutatta, a szoba mely szögletében szokta a tisztes öreg nő rokkáját pergetni, mi közben ajkai ajtatos, szent énekeket hangoztatnak. Nem mulasztá el megmutatni a házi úr kedvencz ülő-helyét sem a lobogó kandalló mellett s fölemlíté azt is, miként ha a férj munka után fáradtan hazatér, a kandalló melletti karszék elé asztalka is van téve, s az asztalkán párolgó sült vagy hideg sonka és pogácsa, vagy túrós lepény, azon kivül egy üveg magyaráti és tiszta pohár, sőt pipa s dohány sem hibázik. S ki mindezt a kedvel férj kényelmére elkészíti, természetesen nem lehet más: mint a kedves, jó, kis Boriska. Szóval, Zonga erősítései szerint, nincs háziasabb, kedvesb nőke, mint Boriska , nincs szeretőbb férj s atya, mint Káldi Béla, s nincs tisztesebb nő, jobb anya s nagymama, mint az öreg néni. És Ida hitt, hogyis ne hitt volna Zonga állításai- és saját szemeinek ?! Es vidám s derültek voltak mint a háziak: a kert tiszta útain s virágai közt, mint könnyű őzikék, futostak le s föl. Boriska és anyja feledék, hogy magas rangú hölgy van házuknál, s mint magukhoz vagy inkább kedvelt Zongáj okhoz hasonlóval , úgy bántak Idával is, t. i. valódi szeretet- s kedvezéssel. Ida pedig elemében találá magát, — otthonias és kedves volt, mintha élete minden óráját ezen családi körben töltötte volna. Egyszerre az általános vidámságot kocsizörej szakítá meg , — Ida és Zonga megrettentek, azt híve, hogy már értök jönnek; — Boriska pedig megörült , mert a kert lombjain keresztül férjét ismerte meg.

— Béla megérkezett — kiáltott Boriska örömében elpirulva — nemde, grófnő ....

Már ismét grófnő ? — szólt szemrehányóla Ida — Nemde, édes Idám — foly- tatá Boriska szavait kiigazítva — megbocsátasz , ha elébe megyek ?

— Sőt kérlek, édesem!

Boriska távozása vagy inkább röpülése után (mert hiszen a szerelemnek szárnyai kelnek, mihelyt viszontlátásról van szó) ekkép szóla Zonga:

— Lásd, ily jól angyal ez a Boriska! Mivel tudja, hogy férjének roszúl esik, ha nyájas arcz és szó nem fogadja hazaérkeztekor: kész ilyenkor ritkább örömeit is megszakítani , hogy üdvözletére siethessen. Aha — folytatá kedves nevetés közben — a mint látom, mégsem Boriska első, ki Bélát üdvözli. Jolán már atyja nyakán függ, és im a fiúk is megelőzik őt. De hagyjuk őket, édes Idám, örvendjünk az örülőkkel, s adjunk hálát Istennek, hogy nincs közel bánkódó, kivel tón sírnunk kellene. — E szavai utón megcsókolá a titkosédes érzelmekbe merült Idát, s tovalebegtek a virágos kerti gyepen.

Káldi Béla mintegy éves lehete. Erőr- teljes, férfias alakja a legbecsületesebb szívet rejté. Aroza nem volt szépnek mondr ható, mindazáltal szóméiból jóság s őszinteség sugárzott, s előrehajlott álla szilárd akaratot, erőt tanúsíts. Öltözéke falusiasán egyszerű, — délozeg termetét azonban az egyszerű öltöny is kitüntette. Miután gyermekeivel szeretve enyelgett, s hozzásiető Borókáját melegen keblére karolá, — az ácsorgó cselédek egyikét előkiáltá, hogy a kicsiről hordja be az utiládát, lőfegyvert, csákányt stb. ott találkozó apróságot. Miután a cseléd gyors engedelmességgel fogott a rábízott dologhoz, Káldi Béla nője- s gyermekeivel a ház felé indult.

Mig a férj útiköpenyét leveté, magát Derű és Bőrű. Wpórtól megtisztító, addignőjOakjandalr dó melletti kis asztalkát r megtörtté T bont, maradék hideg sültet, sgyüfaaöloíöi hozott. Férje kedvenez karpzéke; mellé inága;sjtár máifia szinté széket tőn mert tüdta.á jé nő, hogyBélájaétkézés közben, beszélgetni Szeret, smqst különben i! sokibeszélni valója volt; A férj minden ! híinezés+tómuzáiB nélkül elfoglalta kényelmes; ülőhelyét,, JB f hozzá látott a: siilthöz; oly étvágygyal,; mély 'hárem városi uracsnak -isi becsületére . vált Volna;'Boriikat ki. örömmel ábőmléltekiérje 'hatalmas létvágyát, azt tenaészbt szerint inkább az élébe hatott ; ízletes. éteknek, mint az hát fáradalmainak; Vélt! bajlánjtó-tiít- lajdonítani eleinte utazáta felől t kérdez,- -geté férjét ,s taidőn. kérdéseinél megnyerte -a béllö i jnövidr vékáért, icsák rákkor, kqz Hé á legfohtosabb napi újdonságot, iaLke&- -ves vendégek érkezését i, egész.napimtk- latságaikat elbeszélni. Fölemlíté Ida gté£- nő feltűnt hasonlatosságát .Zonga, anyjához,

A ?s 'f i üi éliüöhd&’iiiifld ;’a«t! í: mii eyíítt ! beszéltek; — elmondó az ördg’ásázodyfntegilUtődéaét; s Mily gyermekded nyájasan kére'Ida az öreg ázeretfttét, ;a miután mindent, helylyeL- köüzH iöníétlőlég is elmondá , beszédét; htélytiék tartalmává férj. érdékké! hallgató; ékké'p Végezte:

J’rt,-flwd‘l édesBétóna; té iád fogod isffiiétfti, hogy !Zonga‘sem' haladja mog Idát.

Ez kissémer ész: állítás, Boriskám éirólaétkezés közben moáolyglva ’ a: férj —t dé, mert!állítod, elhiszem; noha bővebben kellene ismerned; hogy Zóbgával «gjt polézra tehesd. Engedj meg ; kedveséin— folytató nyájasan: átkarolná nője karcsú derekát - de azt hiszem, ii miként szemeit det kissé a grófi ratig, abern (jgyedül a hölgyibövölé ügy megl'

BélapBéla — szóltelpirúlva-rily®St nht komolyad nem hihfetsz. Minthogy ismersz, tudod, hogy soha nem vágytam a nagyok közé tolakodni s ha

— Ne mentegetődzél, édesem — monda nevetve a férj — ki ismerné, ha én nem, angyali szerénységedet, s igénytelen büszkeséget, melyet önbecsérzeted kölcsönöz szívecskédnek. Oh tudom én, Borist ám, hogy te érdem s nem rang után Ítéled meg az illetőket, de—folytatá enyelgő hangon — ne tagadd, kissé hízeleg bizony az még neked is, angyalkám, hogy a nagyvilág oly előkelő hölgye, minő Ida grófnő, tiszteié meg látogatásával szerény házunkat. Őszinteségemét ne vedd rósz néven , kedves kis ragyogó Boriskám, s hidd el, miként esak egypár nap múlva hajlóbb leszesz elismerni, mint e perczben, hogy Ítéleted Ida grófnő fölött kissé részrehajló volt. — Beszéde közben oly vidám vala Béla, annyira félnevetve, félkomolyan szólott, miszerint az eleinte valóban neheztelni kezdő Boriska, végre maga is osztozott férje nevetésében, s vidám hangon ekkép válaszolt:

— Jó, jó, csak nevess! Minél jobban neki ereszkedünk a vidor kedvnek, annál nehezebb visszanyernünk szokott kedélyhangulatunkat , s neked az annál nehezebb lesz, mert alig vetek neki egy órát, melyet Ida társaságában tölteni fogsz, s mind azt elismerended, sőt többet még, mint a menynyit felőle én mondtam. S akkor bezeg jaj neked Béla, mert rajtam leend a nevetés sora, s én szinte azt fogom majd hinni , hogy nem a kellem, hanem az előkelő rang igézett úgy meg.

— Ha jóslatod teljesül — monda nője homlokát megcsókolva — én térdet-fejet hajtok, s be fogom vallani győzelmedet. Különben is — monda pajkos mosolylyal — csak azért kezdtem vitázni, hogy általad meggyőzessem.

— Ahá! már fél valaki — szólt a nő nevetve — annál jobb! A megrettent ellen

ség ritkán veszélyes. De . most ne vitázzunk, mert tovább is egymással időzni, midőn oly igen kedv es, oly elő — — : Félig kiejtett végszavát hangos, kedves kaözajjal egészíté vala ki, ha férje a kaczajt szó gyanánt nem; fogadja, s közbe nem azól: , . z ; . ..

— Előkelj, akarád mondani, de mif sem tesz, hiszen azért hu maradtál jó szivedhez , mert az előkel ő p.e k t elébe tevéd a k e d v e s t.. Ezt mondva karját nyujtá.nejének, s vidáman indultak npndketten a kert felé.

Miután Béla öreg napát, ki: a nyílt,abclaknál ült, tiszteletteljesen köszönte — fölkeresek az ifjú hölgyeket. Zonga szíves .szeretettel fogott kezet unoka-bátyjával. Ida követé a példát, s kézszorítás közbep [szeretetre méltó nyájassággal üdvözölte rokonáéi Bélát. Az egyszerű háziúr, mindamellettj hongy Zongát nejével együtt szinte bálványosa , valósággal alig találtaIda grófnőt kevésbé szépsí kéemfcBnek, s méltán tart kedves Boriskája igafcságosjki-f hevítésétől. A nap még hátralevő részét mindnyájan együtt tőitek, a midőn ft nyájas vendégeknek távoziőoki kellé ,n mindkettőt Ogyfenlö ‘szeretettel bqosátá el i az egyszerű családazon kérelmet intézve,uhozzájok.; jönnének mielőbb ismét látogatásukra , ha még, legalább egy szép napot , nem Sajnálník-ily; Szerény háznép öröméire szánni I ,-S miután szíves Ígéretet tőnek,X a nagy, üveges hintó kigörgött szép terhével a barát- eágok udvarból, -— u .(

XIII.

Kedbes Miksám, a kedvei "KongÓnénak, szedetett Malvinomnak , köhöghetjük e valóban szokatlak megtisztelté tési, mondái Káldi Miksádé aészohyság, dtissé pohos, de mindazáltal elég, csinos fétr jenek , mialatt meggy-sdínü Selyem ruhája édőzétót igaagatltatfcszwbalányá. Már, kedves Katiczám, én csak azt tartom, hogy — tisztelet, becsület, de igazság is! — ha Ida grófnő látogatását nem akarod saját jó szívének tulajdonítani, mely vágyat érze megtagadott nagynénje rokonainak látására, úgy ne tulajdonítsuk azt senki másnak, hanem egyedül kedves, kis Zongánknak, ki bizonynyal annyira elbűvöli magasrangú, fiatal rokonát, miként ez engedve neki, kénytelenségből jő hozzánk , mivel Zonga úgy akarja,

— Bocsáss meg, édes férjem: ez oly nevetséges beszéd, minő egyedül Zonga bálványzójától telhetik ki — mondá a nő, mialatt szép, tejarczát az irigység lángja borítá: — Malvin és Zonga ! Mintha e két lény egyenlő hatást volna képes valakire gyakorolni! Ugyan, kedves lelkem, hová tetted itélötehetségedet — folytatá közönyösebb hangon. — Maradj csak, maradj Betti! — szólott hirtelen távozni készülő szobalányához — igazítsd meg fejkötőmet,nézd, fiamez a szalag kissé hátra van, igazítsd jobban arczomhoz — így jól lesz! Ostoba! — kiáltott türelmetlenül — csak nem akarod hajam helyett, fejem bőrébe szúrni a tűt!

— Engedelmet instálok — monda ijedten , s mint vélé, igen illedelmesen a szobalány — a fejkötőt tartanom is kell, tűznöm is, ez oka ügyetlenségemnek.

— Kérlek, Miksám, tartsd csak fejkötömet!

— Megtehetem ha akarod — szólott á türelemhez szoktatott férj — de aztán ne vedd rósz néven, lelkem, ha pipás kezem kissé összemocskolja, vagy töri csecsebe cse pókhálódat. Alig mondá ki kedélyes szavait a falusi földesúr , ki szép birtokot kapott még szebb nejével, midőn izmos marka megragadó nője csipke-ékességét, s mielőtt a szoba-szűz és úrnője, az iszony éles sikoltásával visszariaszthaták vala őt, már oly dúlást tett a fej kötőn, miként ugyancsak ügyes pipere-készítőnőnek kelle annak lenni , ki előbbi állapotába helyezze azt vissza. De iszonyú is volt Káldiné asszony boszsága (sőt tán méregnek is beillik mit e perczben érze nemes szive) a férj kártékony segédkezése miatti — Mindenek előtt könyek törtek elő haragos szemeiből, s ezek annyira megkönnyíték még haragosabb szívét, miként elakadt hangját visszanyervén , ily szókra nyíltak rózsaajkai:

— Te iszonyú, sőt minden iszonyúnál iszonyatosabb szörny! (Ez vala a. bevezetés, de már a bevezetés; ia ppnyira iszonyatosa hatott a jámbor férfiéira, miként a, lehetőségig elfojtani .(igyekezve előtörni készülő nevetését, s hibáját a mellett teljesen elismerve, kalapját vévé, s mielőtt peje gátolhatta volna, kirohant). Ez rettentő! Hallatlap valami —szólott a nő kétségbeesve — előbb fejkötőmet .teszi tönkre, aztán igazságos, de (s itt könyekre fakadt) szelíd pirpngatásmat meg sem yárva, kiröhánf Dfejszen, féljem urain - hozzá teve makacs indulatossággal ez már nem jártja ! Én nem hagyom magámat cáúffá r sőt bolonddá tétetni! Vagy tán azt tetszik hindui -X monda kihivívólag, férje hült helyére tekintve, — s a boszuság annyira, ellepte a képzelő-tehetség káprázataival szemeit, miként a vékony , híg léget , hol férje állott vállbaszakadt, - pohos férjének tekintő —tán azt tetszik hinni; hogy'ferde kény ty- ‘tyal-fogok grófi rokonomé barátnőm, előtt megjelenni f! Öe hogyis ne t Hiszen úgy a híres Káldi-Csálád bálványa ; a szép , a hájoló Zonga egészen homály háborítana, Nem óda Éiidá! Abból ugyan semmi sem; lesz! {Itt már oly igen felcsigázódták; vagy ahy nyira elmélyedtekérzelmei , hogy shaválni keSde; mint valami falusi dziuésznŐK Bizony nem ! Emlékszem, ölj jól emlékszem, hogy elég ügyes, elég finomvoit az tín pipás kefe, midőn Zonga számára violát szedett; de ifŐkötöniet tartdni, öhv azmár ;más,! arramocskosak is, durvák is újjai! — Egy markolással igy tönkre silányítani a gyönyörű fejkötőcskét! De nagyon tudom, kinek rójjam fel férjem uram szándékos figyelmetlenségét,— neki, egyedül Zongának, mert csak ö a dicső, csak ő a felséges! Ha, ha, ha! Végszavait, mint vélé, szívet sebző gúnynyal monda el, se hite oly erős volt miként teljesen magához tért,

S ha igazat akarunk a szegény hölgynek adni, el kell ismernünk, miként őszintén szégyenlé indulatosságát, és nem adta volna összedult fejkötőjeért, ha Betti, a káron bálványnyá meredt, tátott szájjal bámészkodó szobaszűz, nem tanúja e jelenetnek. Szemtelen időzéseért méltó boszuságát ekkép érezteté a lánynyal:

— Mit bámulsz, mit állasz itt meredt szemekkel s tátott szájjal? Nem veszed észre, ostoba, miként indulatosságom csak színlés volt, hogy téged bolonddá tegyelek? Na, tán bizony nem hiszed? — kérdé ingerülten a hal-néma leányzót — bárgyú teremtés! Ném egy, de száz főkötő szerencsétlensége (e szóval férje hibáját a sors nyakába vélte akasztani) sem volna engem indulatba hozni.. Mit? Mégsem hiszed, hogy téged akartalak bolonddá tenni ?

— Oh, de hogy nem, csókolom kezeit, — úgy hiszem, ha parancsolni méltóztatik, akár a hiszek-egyet. Hogy nem hinném ?! Ily ostobát mint én, könnyű akár egész bolonddá is tenni.

A leányzónak e szerény nyilatkozata nemileg kiengesztelte Káldinét a csillapult úrnő szelídült hangon szóla hozzá:

— Eredj, fiam, hozd ki kék szalagos .fejkötőmet, tán az sem fog roszul állani.

— Gyönyörűen fog állani, csókolom ke zeit Szőke haj és hófehér bőrhöz semmi sem állhat jobban a kék színnél. Szavai közben távozott, s midőn kis idő múlva megjelent a kék szalagos fejkötővel, — ismét szokott nyájas kedélyében leié úrnőjét, s miután' mlég néhány alázatos bókot inon«- da néki szép Szőke haja-, fehér bőre-| tölt vállai- s karjaitól, teljesen kiengesztelte ót. Azöltöztetéssfel csakhamar elkéssülvüh' ’a lány,- úrnőjének kezet ‘ csókolt.,. s kisietett, a kis úrfiakB kisasszonyok öltbáetétiö szemügyre Veendő. Káldiné aszszónyság egyedül maradván' kérdeg tekintgétenagy állótükrébe, s midőn ajkai körül tetsző mosolyt vŐn észre, éiégübten vette tölt fehér kezébe' napernyőjét, "hogy féíjéVel, ' mielőtt at vendégéti Megérkeznek kibékülhessen,s meggyőzhesse őt, hogy neín dongának (kivel haragja éslllápúltával szinte kibékült, egyedül szokott' féltékenységét nemgy őáheté: lé' eljönébeh), hanem kedves, finom Malvinnak ‘köszönhetendikl Idagdóínő látogatását. Férjét az udvaron sétálva találá; kicsinoBan 'öltözködött néje arezára tekintve.' azonnal meggyőződött, hogy a Vihar ' teljesen elvonult, hélyelte. tisztánap'»ütött ki.

besietett tehát , nője néhány gyönge Szem-rehányására kedélyes-vidórán mentegetőző-ve—kibéktílésöket hosszú , meleg bsókkal pecsételek meg. Miután'sZetit lön h béke, Káldiné ismét fölvevő a bészéd-fötiálat, mit öltözködés közben épen ö metszett ketté

Túdod-e, Miksám, hogy addignem nyugszom, migMalvin élleniigaztalansá godát el nefn isniéred I? J - - J

— Halljuk, kedvesem, mi igaztalahsá- gót kWétfertí literié ,x —

I Hogyan; még kérdheted ? Hát nerii venrfékszél V miként ázt» áílítád högyriem a tedvés, gyöngéd MUlViímak\ hanem Éoh ‘gStfkk ' köszönhetjük Ida grófhő—L Kedves Káticzámi nekem téíjességi- gél ííihds MtédVéní h'ÍŐlét vitázni f Vájjöh besz&lt-é Ida. gtfőfWWólJ valaha Kohgóhé asszonyság felelünk, vágy seth? Éh egyágasiában senki ellen igaztalan nem akarók tengni lbgkévésbbé pedig bálátiyéioti barátnőd ellen, ugyan azért nem is vitázom tovább e tárgyról.

— Oh hidd el, Miksám, több volt nekem Malvin mint pusztán barátnőm: ő valódi anyám vala!

— He he — nevetett a férj — nem tudom : melyikünk követett el Malvin ellen nagyobb igaztalanságot, én-e, vagy te , Katiczám, ki ragaszkodásodban anyádnak nevezted őt ?!

— Az igaz (szólott Káldiné asszonyság, kinek tán még inkább, mint Malvin- s igen sok más asszonynak , gyönge oldala volt az örök ifjúság)! Malvinnak, noha ő a világ tökéletesebb s úriasabb teremtése, az minidig gyönge oldala volt, hogy évei egy harmadát titkolgatá ; —- azt azonban roppant nevetséges el nem ismernie (folytatá igen neheztelő hangon), hogy nálamnálsokkal idősebb, mert azt első tekintetre észre veheti rajtunk a bolond is.

— Az okos épen úgy, mint a bolond — szólott jót nevetve Miksa azon, hogy a szeretet oly hamar legyőzeték a hiúság által. — Ki Malvin sárgás fonyadt arezát, s egyedül csipkék- és szoknyákból álló alak ját, a te fris piros ajkaiddal, s tölt villáid s karjaiddal Összehasonlítja, az valóban keresztelő-levéltek nélkül is könnyen kitalálja : mélyítek sokkal idősebb.

— Pszt! itt a grófnő! — szóla Káldiné az Öröm- s büszkeségtől elpirulva, midőn a Zombor-család, színeiben öltözött cselédeket megpillantó az üvegzett hintán.

XIV.

— És hogyan találja magát a grófnő egyszerű vidékünkön?—kérdé Káldiné aszszonyság telhető nyájassággal, legékesebb szobájában ültetvén le előkelő vendégét.

— Mintha egész életemet itt töltöttem volna — volt a válasz — vagy legalább —

íolytptá! jelBntőségtélí'piUantásitvetye) ZöBr g&ra; életem legykpdvest xéMzéto j - j „-j N

?. , Káldiné ataonybágl níohón;», bmfupí alig.! várta.,, i hogy csodált: lpr$ isikéből büszfcevalajidéheahaSaan-yöJtnT dőúlargnHnőáek Zofagárévfetettpillantásá-r bői megérté, ihogyíéltékenyfeégaltárgjA gröfii&Iáltáb szeretttetikrkétMíereaeti vágya ébbedtt, n Malvjfa fonfoenákiiyéslt -nevével Zóngaegésii hatását;, lerontani; rr de tűbr dőn Idaiarnzáh Jatné hállatáraH Üqmváct elragadtatást, hanem szótlan mosolyt látott, mi épen úgy Jelenthete sóvárgást Malvin társasága után', mint az ellenkezőt: Ü:füy aRnyw»).ffieg a .őjrátnőt, jpiképt: jféljdalpm, ehieztjés pgján

Malvin iránti szerétét-jelnek vette, férjére, ki eddig az üdvözlet szávait kivéve] telj es szó Hanságban ült, és Zongára j ki oly nyugod t szelíden érezé magát rokonai körében , harcziasan kihívó tekinteiet veié, mely azt jelentté i figyeljetek csak, s meglát] átok] mily győzelmét aratok Máivih ne Vével! — E szémbeszéd után ismét finned pélyéébangón szólalt ineg f ; k ’ í! ! td' ihily észt el éhség-tőlem ilyésihit kérdeni ? Hiszen az igén térméázetéá ,j hbgy á nagyvilág ragyogó égén (e régéiíyesen kóltőíklfejézésf csodált? barátnőjétől Aaílá, ki áztbfebfiyárá Valáthr szép köny vbeiíöl vasa) két oly fényes csillagnak, minő"Köií- gó Malvin és Zoár Ida grófnő, találkozniok kellé! .Néáide igazam van , ’ Szép grófnő? Végszavait oly ödaolvadó gyöngédséggél monda el,miként tán Jiéldányképét, ászén de Malvint iá fölülmúlta; Ah,- de mi haszna volt mindennek ? Miután Idára nézve teljesen kárba veszett az odaolvadó gyöngédség, ha következtetni lehete szíves, de mindamellett is hidegebb hangon ejtett válaszából, mely igy hangzott:

— Nincs szerencsém Kongóné asszonyt ismerni I

— Lehetetlen! — kiáltott Káldiné, kép-zelődése magas világából egyszerre lezuhanva — hogyan? — folytató a csodálkozó őszinte hangján — ily előkelő hölgynek, mint a grófnő, szinte lehetetlen Malvint nem ismernie ! Vagy tán — szólott a találékonyság nyájasságával — tán nagysád fiatalsága miatt még nem is mutattaték be a nagyvilágnak, s ez okból nem ismeri Mal-vint ?

— Őszinte fájdalmamra — szólott Ida nyájasan — ismét csalatkozik kegyed, — mert mindamellett, hogy a múlt télen volt már szerencsém a nagyvilág mulatságaiban részesülni, Kongóné asszonysággal tudtómmal sehol sem találkozóm, sőt nevét is kegyedtől hallom először

— Ez oly megfoghatatlan — válaszolt Káldiné fájdalmas mosolylyal—miként ma-gyarázatára sem akadok. Pedig mondhatom a grófnőnek, midőn Pesten Leiritznénél nevelő intézetben voltam, — mellékesen érintve : két évig valék Leiritzné intézetében , s ezalatt minden vasárnapot Kongóék házánál töltöttem — a Kongó-háznál—magam szemeivel láttam, miként egymást váltá a vendégsereg, ha mint afféle gyermeklányka kérdezem Malvint: ki ez vagy amaz ? mindig hol báró hol gróf, sőt herczeg is volt a kérdezett személy S az szinte csodálatos, de miután Kongóéknál szinte fész-kében éltem a nagyvilágnak, annyira magamévá tettem némely nagyvilági szokást, miként nekem például nem is ruha, hacsak nem selyem, s ugyanazért nem törődve a sok megszólással, melynek falun ki van téve az ember, én bizony folyvást selyem nem Uttapa. dt. egypbhen, minik nyárén kbflnjrű j' fehár-mháhan. s lön. egyswp». Mtét sá$$ j cimkmnirtew Nemde t któ,Zöngám igazanírató, !é ;u[t Teljesigjáadratótott. Zonga. ímfr? tűzkődén nélhiíli TTTuónl naivívtok tóga íaörYttí ruhákat; tnérteMkíi'miyelMédieM ninoarávde küjöiiber( iá móndd!caák,:;édoa Kationéin miként egyeznék azikérti fogT lalkezÁseiHU. egysuprö ilakwom-s erdei bawngjQlásMninill: öaázé ,h»i iselyemKruhábíH .csipkékkelékesdva járnék? (líemj öetaaz íenjaeketniváló.'Elgyzöriü:öItíiwkdáew módntiengnd Jegalább jövékleimed Ifotósle- géből is könnyen teheted fezt. J n Í -Öh, Zong-ámj — szólott Idarm elegen fittébb vfegy té a ’l egegysnerfiWxfcltözet bén 'is, mint tniselyemég Kátsonyban. Nem de hyójásau a házaspár fcj} fölt

tf alttá Négyetek? ’stíiöte- így (Vélekedik?

Kégyetek szinte: róéltAnyólja, fmikép {én; Óftgfe HétóétíéttAségét - ' Í'H’U: ,;ndír?t ‘-Lieg heftí íeghatw, édes IdáMi Szólott Zongfe £ légteitíéözeteselibi otöSál díÓtá hangján, ‘S égykwézié felpfctojtvi ’Wttri csodá dolgot nióridtatn tégy feettemhey-té hemeslelkuségémröl szólasz? Szinte ziávani. ba hozasz, édesemfólytfetáníéíyOb béá áit keíéwznehi ,'mintha

— Hogy méltóságodban Zonga iga;: ba-rátnőre talált, tanúsítják nemes, elismerő szavai, miket épen e perczben baliánk — monda Káldi úr, ki e pillanat óta minden társaságban, hol jóság, szépség, kellem szóba jött, két tökéletes angyalról beszélt, e két angyal: Zonga és Ida volt! Ellenben szép neje még féltékenyebb lön Zonga irányában , mint valaha, s haragudott önmagára. hog selyem-ruháit szóba is hozta, és Malvin jelenléte után, ki Zongát egyedül vala képes, véleménye szerint, homályba borítani, epedő vágyat érze, mit a távozni készülő grófnőhöz intézett következő szavai tanúsítónak is:

— Miután nem ismeri nagysád Malvint engedje meg, hogy én lehessek a szerencsés , ki őt nagysáddal megismerkedtessem. Malvinnak bizonyára nagy élvezet leend az ismeretség, s engedje nagysád kimondanom, miszerint nagysádnak bizony szinte az leend, — mert mi, édes Zongám nem-de: alig vagyunk érdemesek, hogy személyeinket a kedves, finom, gyöngéd Malvinével egy napon említsék?! Jó szúrást, mely vágásnak is beillett, gondolt végszavaival Zonga hiúságának adni; de, hogy véleményében csalatkozott, tanúsító Zonga következő válasza, melyet bucsúzási ölelés közt a legnyájasabb hangon ada:

— Ma mindig igazad van, kedves Kati- czám, mert köztem és Kongóné asszony közt valóban feltűnő különbség lehet, miután társaságában soha nem tudtam magamat kényelmesen érezni.

— A különbség bizonyos — szólt vido- - ran Káldi úr, kit Ida grófnő azon rokoni szívesség-tanúsítása, miszerint távozáskor, Zonga példáját követve, kezet szoríta barátnője unoka-bátyjával, úgy elragadott, miként nője utólagosan remélhető leczkézéseivel előre daczolva, igy folytatá kezdett szavait: Ismétlem, a különbség bizonyos, — csakhogy az nehezen Kongóné asszony részére ütne ki kedvezően.

Vendégei távozása után, feledve azt, hogy férje, Malvin miatt, korholást érdemel , — levél-papírt és tollat vön Kongóné asszonyság, következő czédulát írt a legnagyobb gyorsasággal:

„Édes Malvin! Vidékünket kedves csillag, az ifjú Zoár grófnő, szállta meg, de oly röviden mulat egünkön, miként légigazabban: mulékony futóosillagnak nevezem én őt. Mert neked írok, szeretett Malvinom, azért vagyok képes egyszerre ily költői lángokkal festeni. E napon a grófnő szíveskedett engem is látogatásával meg-tisztelni, én (ki mint tudod élni sem tudnék, ha rólad csak egy napon át is hallgatnőm kellene) téged természetesen eléhoztalak neki, — vagy sajátkép, ha meg kell vallani az igazat, látogatását neked tulajdonítám, azt vélve, hogy te jö ismeretségben lévén vele rólam előtte szíves valál megemlékezni, s ő engem egyedül megem-lékezésed folytán látogatott meg. Ezen őszinte, komoly hiedelmemet tudattam vele, s megvallom fölingerelt s fájt is egyszersmind , midőn a grófnő bizonyossá tőn, hogy életében soha nem látott, sőt nevedet is tő-lem hallja először. E körülmény annál inkább bántott, mert a grófnő nyilatkozatát nem egyedül én, hanem Zonga és férjem is hallák, - mellékesen legyen mondva, a grófnő igen látszik azt a kis hiú Jibácskát, Zongát, szeretni, — képzelheted tehát, mily győzelmes mosolylyal tekintett reám férjem, midőn hallá, hogy mégis csak él oly előkelő hölgy az ég alatt, ki rólad, Malvinom, angyalom, semmit sem tud. Ezért óhajtóm, lelkem szerint, komolyan, jer el hozzám levelem véteje után azonnal, még pedig tengernyi szerelmed tárgyával, kedves férjeddel, hogy fényes megjelenésed semmivé tegye ama kis együgyű tubácska csinos képecskéjének hatását. Kénytelen vagyok J

sietve végezni be levélkémet, mert a posta indul, a világért sem akarnám , hogy levelem itthonn cseppenjen. Üdvözlöm melegen lánglelkű s eszű férjedet , ki tudom e télen is féltékenységed, s az egész nagyvilág hölgyeinek kapva-kapott szerelmi tárgya. Csókol képzeletben százszor addig is, mig valódilag tíz annyiszor teheti, forrón szerető barátnőd:

Káldi-Juhari Katalin.

U. i. Rendetlen Írásomért megbocsátasz tudom, mert sejted, hogy igen sietve írtam. Egészen megkönnyűltszivem, hogy Zongáról írhattam neked, édes angyali Malvinom ; képzelheted, mennyi kellemetlenséget okozhat nekem e kis liba, kit férjem egész Káldi-család égig magasztalnak. Nem gondolnék dőreségökkel, csak előttem ne tennék, ki hozzád vagyok, angyalom, szokva Miután e levélke postára küldeték, Káldiné asszonyság csakugyan teljesen nyugodt leit.

XV.

Méltóztassék helyet foglalni — monda Káldi Balázsné, Ida grófnőnek, midőn ez, Zonga kíséretében, Káldi Balázs, családját is meglátogatá.

Káldi Balázs elég szép férfi, s e mellett katonatiszt, még pedig a Ferdinand-hu-szároknál kapitány volt, midőn elbájoltaték Mogyorósi Juliska szépségétől, ki épen oly csinos vagyonnal bírt, mint tetszetős külsővel, miután rá legalább , forintos birtok nézett; azonkívül fehér, tölt vállai s piros, egészséges arcza nem egy táblabiró, de számtalan arszlán szivét is meghódíták, — azonban a válogató szép által mindannyian visszautasíttattak, miután ő tánczolni sem tudott mással, mint katonatiszttel , hát még másfajta emberhez férjhez menni! Ki csak ilyet gondolni merészelt volna is a kisasszony előtt, haragra lobbanr tá vala bizonynyal nemes, szelíd szivét. Káldi Balázst három utolsó kérője közöl választá férjéül, s a bájos hölgy azon bevallott őszintesége daczára is , miszerint ö határtalan szenvedélyességü szerelem folytán ment férjhezkülönböző mende-mondákat koholtak a rágalmazó nyelvek szerelmi viszonya felől.

De bármit, és mennyit fecsegtenek a gúnyos nyelvek, Mogyorósi Juliska kisaszszony Káldi Balázsné leve, s férjével, ki házassága előtt néhány héttel búcsút monda a katonai pályának, elég boldog házasságban élt. Igaz, hogy olykor rövid napokra , vagy legfölebb hetekre megszállotta a volt katonát valamely rósz szeszély, s ilyenkor az ebéd idejét kivéve, családi körét szintúgy kerülte, mint az idegeneket, — s ebéd alatt is csak az étkeket fitymálá, nem egyszer állítván, miként, ha katona korában a vendéglőkben ily ételeket tesznek elé bizonyára a vendéglősné vagy szakácsnő

feje bánja meg;—mert a tál étkestül együtt röpült volna fejéhez; — azonban ily szeszélyes napokat kivéve, Káldi Balázs, mint fölebb mondottuk, eléggé boldogító férj s apa volt, mert nejét, gyermekeit őszintén szerette, s a gyanakvó hölgy örökös féltékenysége sem fárasztó ki annyira, hogy szeretetét meghűthette volna. — Ida grófnő látogatási szándoka felől, valamint a többi rokont, úgy szinte Balázsékat is, eleve ér tesité Zonga, igen jól tudva, hogy zavaroktól menti úieg rokonait ez által. A vett bír, öröm- s büszkeséggel tölté el a házaspárt , s hogy a várt magas vendég minél jobban érezhesse magát házuknál, fölszólíták Mogyorósi Fridát (Káldi Balázsné idősebb nővérét) szíveskednék a látogatási napon körükben mulatni. Megjegyzendőnek véljük, miként Frída büszkesége volt családjának , nemcsak, mert esze fellengzően nagynak tartaték, s érzelmei minden szép-, jó- főleg magasztosért lánglobogva égtenek , — hanem mert az ész- és szívhez nemes különcz-természet, s férfiasán szilárd jellem osatlakozék! S habár modora kissé nyers, némelyek szerint a gorombaságig kíméletlen volt, — e csekély hibát nem ellensúlyozák-e nagyszerűen fenséges erényei ? Sőt nem volt-e szükséges, hogy valami hibával bírjon, — hiszen különben nem is volt volna némber, hanem imádásra méltó lény ? I Egyébiránt, kik ismerték, valóban imádák is a csodálatra méltó férfiasasszonyt, — noha — fájdalom! — önnön családján s még egy, csak egyetlenegy lényen kívül senki, senki nem volt képes felfogni magasztosságát! Ki is foghatta volna fel e rendkívüli lényt oly kis városkában , melybe őt szeszélyes, mostoha sorsa taszítá? Többnyire neveték őt a városban. — Szép! — kiáltott volna a félreismert jellem, ha nevetésöket hallja, — mások gúnyolák. — Még szebb! — szólott volna a kitűnő lény, ha a gúnyos szavak füleibejönnek, — a legközönyösebbek — oh iszonyat kimondani! — megvetek fit annyira, hogy csak beszédtárgyul is érdemetlennek tárták. Erre már, ha valamikép meg találja hallani, rövid kaczaja utón a megvetésnek, következőleg kiáltott volna fel az imádásra méltó nő: felséges!

Ennyit előlegesen elég volt felőle mon-danunk; hiszen, kik képesek fit felfogni, ennyiből is megérthetik jellemét , — azoknak pedig, kik az eddig hallottak folytán édes kábultságba estek, s a kábultság varázsa, mit e csodásán nagyszerű tünemény mindenkire borít, ki közelébe jő, — nem engedi, hogy fit egyszerre s teljesen felfog hassák: azoknak édes vigasztalást nyújthat azon biztos ígéret, miszerint elbeszélésünk folytán lesz alkalmuk vele megismerkedniök.

Az említett meghívásra, mit nővérétől vett vala Frída, következőleg hangzók rövid, genialis válasza:

„Ha valakinek van joga a magasrangúakkal társalogni, úgy nekem bizonyára. S mivel ti — legalább azt kell következtetnem sürgetős meghivástokból— olyszerü véleményben éltek, hogy a magasrangúak más anyagból gyúrattak mint a felséges nép, s az összes nagy emberiség: ezen véleménytek megmászására, elmegyek hoz-zátok , Ida grófnő látogatása napján. Meg-vallom , azért is óhajtók azon alkalommal körötökben lenni, mert férjed sok tekintetben nincs tisztában jellememre nézve, s ha látni fogja, miként fölöttem sem rang, sem gazdagság nem képesek hatalmat gyakorolr ni, — meg fog legalább győződni, hogy én magam fölött egyedül a szenvedélyek uralmát ismerem el. Adieu Juliskám!

csókol szeretettel:

F r i d a.

U. i. Midőn jelen soraimat átfutám, lehetlen volt visszafojtanom a mosolyt. Hiába! Minden kiejtett szavunk jellemzi lel— kületünket. S én, mint tudod különcz vagyok. Vagy nem különczség-e, lelkületedet jellemző, egyszerű meghivásodra, ily választ adnom? Gondolkozzatok férjeddel ezen nézetemről, s aztán közöld velem különböző véleményteket.

Apropost Majd elfeledtem valamit A szegény kedvest, kit családja miattam számi-űzött: Jóskámat, szinte magammal viszem. Fogadjátok majd őt kitűnő szívességgel, mert miután elég erős lelkülettel bírt, az alig éves ifjú, övéit miattam elhagyni,— én viszont szigorúan követelem enyéimtől, miszerint kövessenek el mindent, mi önkényes, zsarnoki családját felejtetendi vele.

A napon, melyen Ida grófhő-hintaja be»- dörgött Káldi Balázs háza udvarára, s a háziúr nejével együtt kisietett az érkezők elé — már ott volt Frída kedves Jóskájával , de ők koránsem sietének a grófnő elé. — Nem és ezerszer nem! Ennyire ugyan le nem alázzuk magunkat! — monda ismételőlég Frída, s határozatát Jóskával együtt férfias szilárdsággal keresztül is vitte. Azon csekély körülmény, hogy az ablakhoz siettek leskődni, midőn sógora és testvére kimentek a magas vendég üdvözletére — teljességgel nem kíváncsiságból történt, oh koránsem I Az efféle nyomorult érzelmeket elébb kitépte a rendkívüli lény szívéből, semmint azok gyökeret verhettek volna ott!

— Mit nekem kíváncsiság ?! Félre tőlem, nyomorú érzelem! — szólott Frída, mialatt királynői méltósággal lépdelt az ablakhoz —, én nem kíváncsiságból, nem leskődni megyek, hanem sietve akarom az arczot látni, melynek pár perez múlva anynyira fogok inponálni!

— Imádlak, Frídám , mert nemcsak női szeretettem, de férfiúi barátom is vagy egyszersmind! — méltányoló őt meleg cso-dálattal Jóskája.

Mogyorósi Frída közép magasságú, szikár nö volt, — év közt. Mostani szerelmese , kedves Jóskája, könnyen fia lehetett volna, sőt ha saját figyermeke életben volna, Jóskával körülbelül egy idejű lenne. De mivel a szellemdús hölgy férjét, három havi együttlét után odahagyta, az apátián gyermek — talán nem eléggé gondos ápolásban részesülve — korán elhalt. E körülmény azon szerencsés helyzetbe hozá Frídát, hogy nem remegett korosíttatni fia serdülése miatt. A szegény, bálványozó ifjúnak pedig gyakran rebesgető a gyermektelen anya, miként vonásai, kedves gyermeke vonásaira emlékeztetik anyai szivét, s nagy részben azért ragaszkodik oly lángoló szerelemmel hozzá.

Jóska szerelme tárgya: hollófekete kör-hajjal, kis, világoskék, nagyon kifejezéstelen szemekkel, s tele fekete pontos, sötétbarna arcsszínnel bírt. Szája keskeny, halvány színű, s fogai a sok szivarozástól hamuszinesek valának. Öltözéke mai napon sötétkék, égő veressel bélelt, bőújju, zsinórod zekéből álla , mely alktt meglehetős rövid narancssárga ruhája kitüntető magas sarkú, kopogó topányát. Nyakán mindig kihajtott gyolcsgallérkát viselt, mit szalag helyett férfiak módjára kötött fekete selyem nyakkendő ekesíte. Kedves Jóskája karcsú, alacsony termetű ifjonca vala világos szőke, hosszú körhajjal, halvány arczszínnel. Szomorú, világoskék szemei örökös könyekben úsztak, s igen hosszú, hajlott s annyira vékony orra volt, mintha mindig összeszíva tartotta volna. Öltözéke több mint hanyag; szokottnál hosszabb kezei pedig szögletesen mozogtak ide-oda, mihelyest kissé élénkebben beszélt. Ilyen vala a szeretetre méltó pár, mely az itt következő jelenet föszerepvivője.

— Méltóztasdék helyet foglalni! — ismétlő Káldi Balázsié Idát üléssel kínálva.

S habár visszatéréssel fognánk is vádoltatni, lehetetlen bizonyos előzményt, mi

Frídát híven jellemzi, hallgatással mellőznünk. Lehetetlen említetlenül hagynunk, hogy, midőn Ida és Zonga, a háziúr és aszszony kíséretében., a nappali szobába léptek , — Frída azonnal eléjük ment, s a nélkül , hogy Ida grófnő üdvözletét viszonzaná, egyenesen Zongához lépdelt, s vele kezet szorítva, fenbangon igy kezde bészéleni:

— Mióta nem láttalak, édes Zongám, ismét sokkal szebb lettél. Valóban okosan tette sors uram, hogy egyikünknek szépsér get, másikunknak észt ajándékozott. A két- tő ritkán jár együtt, hanem — s tán igy van ez jól — utóvégre egyik is kárpótolja a másik hiát. Én részemről, ha választanom kellene is, csak az.ész mellett maradnék— és te, kié Zongám, nemde, választás esetére is csak a mellett maradnál, mivel oly bőségesen meg vagy áldva: nemde te a szépr ségetválasztanád ? — kérdé szabadelvű jó-akarattal, de oly hangon, a milyenen elké-nyeztetett gyermekekkel szoktunk beszélni.

— Mindenikből csak annyit választanék, — válaszolt kedves mosolylyal Zonga— hogy semmiféle társaság vagy emberek előtt ne kelljen, egyik vagy másik miatt, zavarba jönnöm.

— Igaz, nagyon igaz! Igen jól válaszoltál ! — monda Frida értő s elnéző mosolylyal. Ah, de — folytatá félsúgva —= úgy elmerültem veled a beszélgetésben, miként nővérem másik vedégérŐl, még pedig az előkelőbbről, feledkeztem meg. E szavai után ünnepélyes lassúsággal lépdelt a grófnő elé, miután mélyebben hajolt meg előtte, mint maga is szerette volna, következőleg kezdé beszédét:

— Üdvözlöm a grófnőt, de koránsem rangjáért, mert rang és gazdagság előttem mindig mellékesek, hanem egyedül jósága s erényéért, mikről sok szépet s dicséretest volt szerencsém hallani.—- Én szinte üdvözlöm s oly értelemben, mint Frída! — monda Jóska, szerel mes pillantást vetve szíve hősnőjére.

Ezzel Frída helyet foglalt a grófnő mellett , s legott ostromlani kezdé őt magasztos politicai nézeteivel,—megkérdő: imádja-e a népet ? S hosszasan szónokolt önlelkessége felől, de még többet mások lelketlensége s rövidlátása ellen. A szegény ilju grófnő egészen elrémült volna, ha különböző kérdéseire, mikről alig lehete ideje valaha gondolkodni, felelnie kellett vala. E tehertől azonban fölmenté őt Frída bőbe-szédűsége , mely saját kérdéseire válaszszal is késztető őt szolgálni. Miután a legkülönbözőbb dolgok felől teljes kedvére kibeszélte magát a genialis nő, hirtelenül fordulatot adva beszéde tárgyának, igy szólt:

— Falun szeret-e a grófnő inkább, vagy pedig Pesten? . . . Psz! — szóla a felelni akaró grófnőt megszakítva — engedje kitalálnom , nemde: Pesten Mert ki élvezni született, ki mindenek fölött mulatságokat vadász, annak természetesén Pest mindene.

— Csalatkozik, kegyed — szólott a grófnő szelíd mosolylyal — habár életem legnagyobb részét Pesten vagy Bécsben töltöttem is, mindamellett annyira összehangzik kedélyem a falusi élettel, miként teljesen boldognak tartanám magamat, ha kedves Zongám társaságában, falun lakhatnám. Egyébként folytatá kitérőlég — szerintem nem az határozza meg a boldogságot : hol lakunk ? Hanem milyen körülmények közt élünk, s olyakkallehetünk-e, kiket valódilag szeretünk ?

— Oh — szólott Zonga hévvel — teljes igazad van! Nem a hely határozza meg boldogságunkat, hanem az , ha szeretteinkkel lehetünk-e?

— Igaz, igaz, magam is azt tartom: nem a hely határoz — szólott eldöntő hangon Frída — hanem szeretteink környezetén kívül azon körülmény is: vájjon nyílik- e tartózkodásunk helyén elég tág cselekvési tér előttünk ?—S ezt nem kell felednünk Nádiamnál senki nem szeretheti jobban hazáját, én életemmel kész volnék javáért áldozni — folytatá minden ápropos nélkül—de aztán kölcsönben én is megkívánom, -se szavainál kihivólag hordozá körül apró szemeit — megkivánom a haza gyermekeitől, hogy értem, ha lángoló honszeretetemmel vészbe dönteném magamat, kötelességüknek ismerjék áldozatokat is hozni. S ilyen vagyok házi viszonyainkat illetőleg is. Én minden önzés nélkül viszem a gazdálkodást családom javáért, e czélt tekintve nem kímélek semmi fáradságot, semmi áldozatot. Igen , igen, mi tagadás benne — folytatá nekitüzesedve — családom rég megbukott volna nélkülem, — én valék a gát, mely nem engedő őket hanyat-homlok rohanni a nyomorba. De ha észrevenném, hogy ők engem csak szükséges eszközül tekintenek: akkor — folytatá szenvedéllyel - apámat

is megvetném, és saját vesztökre hagynám mindnyájokat, hadd élnének úgy, mint a fészkűkben veszett madarak, melyeket veszélyes golyó anyjoktól fosztott meg!

— Dicső, dicső! — szólott elragadtatásában szinte zokogva Jóska — ily rendkívüli vagy te, kedves Frídám, ily nagyszerű mindenben!

— Ejh, dőreség! — szólott Frída büszke mosolylyal — az egészen nem sok csodálni való van. De már az természetem, édes grófnő — folytatá ismét saját kedves énjére térve — hogy bármi ügyben is lelkesen fáradok, mig saját akaratomat követhetem. — Egyébiránt én jó vagyok, s fönnebbi szavaim, atyámat érdeklőleg, nem roszaság szüleményei, — sőt inkább szigorú igazság-szeretetemből folynak ki azok, melynek következtében, még apám felett is pálczát török, ha gonoszságon kapom őt!

— Oh Istenem — sóhajtott Jóska összkulcsolt kezek- s égre meresztett szemekkel — beh dicső tulajdonokkal ruházád fel némely teremtményedet!

— Kis ábrándozó! — szólítá őt Frída enyelegve — félek, grófnő t hogy e fiúnak magneticus álomra van hajlama !

— És elhiheti nagysád — folytatá az ábrándos Jóska — Frída épen olyan, mint minőnek magát lefesti, — mert Frída hazudni soha nem szokott!

— Hát azt tudja-e a grófnő — kezdé Frída.

— Hallga! csitt! Ismét maga felől szóland! — mondá hősnője szavait félbeszakítva Jóska, mialatt vékony hosszú orrhegyére szegzett újjal, feszült figyelemmel bámult a beszélőre.

— Tudja-e azt, édes grófnő — kezdé ismét Frída, oly biztos hangon, melyet azon tudat kölcsönöz valakinek, ha magát valamely társaság szellemének képzeli — hogy én különcz vagyok ? De a szó nemes értelmében ! Bennem nincs semmi r ősz, sőt mit hibának tart is bennem a világ: az nem annyira hiba, mint inkább különczség!

— Úgy van, igaz! Frídában semmi hiba nincs! — kiáltott tapsolva Jóska.

— De eszem a lelkit, édes, kis grófnő — szólott ismét Frída — miért oly hallgatag? Talán bizony kételkedik, tán nem hisz beszédemnek ?

— Mindent hiszek — válaszolt Ida, kissé megrettenve azon, hogy az igazat eltalálta Frída — de talán — folytatá a háziúrhoz fordulva — körülnézhetnénk a kertben? .

A mint parancsolja — válaszolt a kérdezett , udvariasan nyújtva egyik karját a grófnőnek, másikat Zongának, ki mosolyogva vévé észre Ida menekülési szándokát. — S valóban a kis grófnőt annyira kifáraszták Frída szellemdús beszédei, s annyirakülöncznek találá őt, annyira szokatlan tüneménynek (jele hogy nem könnyű oly hibátlan lényt érteni), miként képtelennek érzé magát tovább is figyelni szavaira.

Frídát oly igen sérté a grófnő hirtelen távozása, miként testvére unszolása kérelmei daczára is, azonnal fogatni parancsolt, kijelentve kereken, miként nincs istennek oly angyala, kinek kedvéért csak egy perczczel is tovább maradna oly helyen, hol őt megbántják. S midőn be volt fogva, Frída pillanat alatt a koc&isülésre serdült, — a gyeplőt ostort kezébe ragadá, — Jóskát maga mellé, a kocsist pedig a hátulsó ülés-re inté, — azután mint valódi eszeveszett különcz, kieresztő az ostort, nagyot csattanta , hajtott oly sebesen, hogy szegény Jóskának ég felé meredeztek hosszú, szőke hajszálai, s hősi elszántság után egyik kezével a kocsi oldalt, másikkal kedvese selyemruháját ragadá meg, szemeit pedig erősen behunyta, hogy ne lássa a ragadó lovakat, s a sebesen velők haladni látszó tárgyak ne rémíthessék őt még jobbat.

Frída mire sem gondolt, csak az iszonyú bántalomra, mit szenvednie kellett.

E közben Ida és Zonga befejezek láto-gatásukat, s a házaspár szíves bucsúzásai után szinte eltávoztak.

Ekképen végződött Káldi Balázsék házánál, a rajok nézve Felejthetetlen látogatás.

XVI.

— Nos, kedves Idám—szóla Zonga pajzán mosoly-, de mindamellett is némi nyugta-lansággal , midőn hintajok kigörgött Káldi Balázs udvarából — vájjon Frída szellemdús társalgása után, nem bántad-e meg, hogy pillanatra is közénk vegyültél?

— Zonga, Zonga! viszonzá Ida szemrehányólag — valóban lehetetlen, hogy te oly melegen, oly mondhatatlanul szeress engem, mint én szeretlek téged, ha fölteheted rólam, miként habár mibe kerülne is,

ne Örvendenék, né boldogítana hogy veled lehetek! .

— Bocsánat, bocsánat, kedves Idám lf Hiszen tudóm , hiszen mélyen, hálásan érzem ézeretetedet. De te sem hidd ám, hogy ne viszonoznám teljes mértékben irántami érzelmeidet. Hiszen én egyedül állok a világban, — engem nem környez oly sokszoros áldás és szeretet, mint téged, — holott az én szívem, valamint a tiéd: szerelemre van hivatva. Miként ne szeretnélek hát téged, az egyedüli lényt, ki meleg szívem érzelmeit, hasonló melegen viszonozza?—Szavai közben aroza kihevűlt, és szép szemei könyekkel teltek meg

Ida meghatottan öleié meg rokonát, barátnőjét, s mindketten sírtak, a nélkül hogy igaz okát képesek voltak volna adni: miért? . .

Hosszú szünet, hosszú mély csend álla be, melyet végre Ida következő szavai szakítanak meg

— Ilyen az élet! Lásd, kedvesem, a helyett, hogy ily közel egymáshoz, teljes mértékben örvendenénk egymás szeretetének, sírunk és bánkódunk, mintha örök elválásunk egymástól nem messze volna!

— Ne bánd, Idám, ne bánd, hogy együtt sírtunk ! Hidd el, nem történt ez ok nélkül, habár nem értjük, nem sejtjük is még, mi baj, mi vész és fájdalom vár ránk!

— Oh, te előítéletes bohó! — monda Ida szelíden mosolyogva, de hangja önkénytelenül el áruiá, miként ö is hajlandó borús sejtelmekre — ha önmagunk akarjuk magunkat képzelődésekkel rémíteni, — úgy boldogságunk perozeit is elkeseríthetjük !

— Meglehet, igazad van! — válaszolt ábrándos, sötét szemeit kezeivel elfődözve Zonga — de én még sem válhatok meg sötét előérzetimtől!

— Zongám! — kezdé Ida titkos, sejtő érzelemtől átvillanyozva — te szenvedsz, keseregsz, s Isten a megmondhatója: miért ? Oh, szólj — folytatá kedves pirulással — nincsen-e szívedben oly titkos-édes érzelem , mely közel rokon a fájdalom- és örömmel ? Nem vagy-e úgy, mint én ? Ki bátorkodnál-e mondani minden ismerős nevet, — vagy ismersz tán egy lényt, egy férfit, kiről mélyen hallgatsz, noha oly élénken szeretnél beszélni ?! S nem érzed-e, hogy neked is, valamint nekem, van egy titkunk , mit meleg szeretetünk jeléül, szivünk megkönnyítésére, szükségkép kell közlenünk egymással!

— Oh folytasd, folytasd! — szólott Zonga elragadtatva — szavaid édes hangja enyhíti szenvedő szívemet. Te értesz engemet. Te kitaláltad lelkem titkát. Te sejted: mi kín, oly édes titkot, oly forró érzelmet, közlés nélkül, szívbe zárni. És mégis, mégis nevét kimondani, előtted sem bátorkodnám. Hiszen én soha nem láttam fit. S nem tudnék nevet adni érzelmeimnek.

Ida a boldogság emlékezet szelíd pi-rulásával vön elé tárczájából ónt és papírt, mit kettészakítva, egyik felét magának tartó, másik felét pedig következő szavak kíséretében nyújtá Zongának:

— Mindkettőnknek van édes titkunk. A szó mindkettőnknek nehéz. Mivel azonban a keresztelés nem csupán szóval, hanem kézzel is történik, írja fel tehát kezünk, kölcsönös szeretetünk s bizalmunk jeléül, e papír-szeletkékre a nevet, azon lény, vagy férfi nevét, ki miatt szivünk titka ply fájó , s oly édes egyszersmind. Fogd tehát az egyik papír-szelctkét, s írd rá a kedves nevet, én e szeletkére szinte fölirom az én nyugalmam háborítója nevét, s aztán Szeretetünk örök jeléül cseréljük ki a papír- szeletkéket! — Zonga szó nélkül, teljesíté Ida kivánatát, s perez alatt mindketten följegyzék a nevet, mit, midőn a szeletkék kicserélése után elolvastak, — mindketten halálsápadtan tekintének egymásra.

Mindkét papír-szeletkén e név vala ol-vasható : Zombor Aladár.

— Ha, ha, ha! — hangzók közelükben rémes gúnykaczaj, mely ereikben megfagy- lalá a vért. A lovak megrettenve horkolni kezdének és sebesebben ragadák a hintót, a kocsis pedig és inas egyszerre mormogok : A fekete szellem! —

Ida és Zonga szó nélkül ülének hazáig egymás mellett. Egyik sem mert a másiktól bővebb felvilágosítást kérni. S végre Zongát az nyugtató meg, hogy Ida Alfréd menyasszonya, s hogy lehetetlen, miként jegyesét ne szeretné;—Idának pedig eszébe jutának Zonga azon szavai, miszerint floha nem látta őt, ki miatt oly édes titkot, oly forró érzelmet zár szivébe. A titok tehát nem szerelem, hanem csak ábránd, melynek tárgya ismeretlen. S e gondolat elaltató Ida nyugtalanságát.

Mindamellett is, midőn a várkastély kapuján begörgött hintóból kiszálltak a fiatal lánykák, Hajna herczegnőhöz nem a szokott vidorsággal futának, s csupán az élénkítő valamennyire kedvöket, mert a következő naptól kedves örömet és szórakozást vártak, mely bizonyára elűzendi keblök aggalmas sejtéseit. Következő napon szándékozának az öreg Csongort, s bájos unokáját, a legifjabb Káldi virágzó menyasszo-nyát: Etelkét meglátogatni.

XVII.

Vannak családok, melyekben az erény a birtokkal együtt száll gyermekről gyermekre, melyek irányában minden nemesebb kebel önkénytelen tisztelettel viseltetik. Ilyen család vala a Csongor-család.

Az öreg Csongor Gerő tiszteletben tartaték dús- és szegény, közelebb és távolabbi ismerős által egyenlően. Az öreg úr esős

időben, s hosszú téli estéken sokat tudhatna regélni,—miután ő többet élt és tapasztaltabb a falu legvénebbeinél is. Ó túlélő gyermekeit, s a bánatot, melyet haláluk miatt érzett, s miután bánata magával együtt elavult, örvendett, hogy majdan fölserdült unokája kisérendi sírba tetemeit. Qerő úr hosszabb időre soha el nem hagyá ősei hajlékát, s habár nagyúri házaknál szinte megfordult, É ott mint bármely előkelő, szint úgy megbecsülteték: mindazáltal hű ma radt egyszerű, patriarchai szokásaihoz, ezekből sem idő, sem körülmények, sem példa nem valának elég erősek őt kivetköztetni. Ha szorgalom s takarékos gazdálkodás egyszerű igényekkel párosul, — ennek igen természetes következménye: a gyarapulás. S hol gyarapulás s jólét mutatkozik, ott rendszerint a szerencse is otthonosabb. Nem meglepő tehát, ha Gerö úr unokája: Etelke, a vidék kitünőbb szerencséi közé számíttaték, s hahogy majd a nagyapa, majd a szép hajadon által visszautasított kérők serege után, a végre mindkettejök megégyeztével választott vőlegényre több irigy szem nézett, mint azt maga a választott ifjú sejthető.

Gerő úr családjában soha nem lehete hallani rósz házasságról. Pedig mindig csak olyannak nyújtá kezét a család gyermeke, kit a szülők választanak. Példát sem lehetett hallani-a család oly gyermekéről, ki, szülői akaratával daczolva, ment volna férjhez, sem oly szülőkről, kik kényszerítve adák férjhez, vagy házasíták meg gyermekeiket, — ők az effélét kölcsönös akarat és szeretettel vivék véghez, minélfogva családi életök összehangzóbb volt az angyalok énekénél.

t De hogy mindezeknek szemtanúi lehessünk , vizsgáljuk meg kissé közelebbről az öreg úr háztartási rendjét. Ő mint becsületes, honntartózkodó ember, bizonyára ven-dégszerető, szives háziúr is egyszersmind, habár reggeltől estig házánál időznénk is, biztosítva lehetünk szíves látása felől.

A hajnal élénk piros fényét a barátságos hajlék ablakaira veti. Csöndes minden: ház,udvar és kert,—mert habár közel van, még nem érkezett el teljesen az ébredés ideje. A házacska az udvar és kert közepén álla, s ez által a gazdálkodási szemponttal kellem párosíttaték. Az ablakok előtt nagy, pázsit-gömbölyeg terült el, melyből imitt- amott, százszor szép- s egyéb kisebb virágokkal szegélyezett hónapos rózsák nyúltak fel, karcsú száraikon hintáivá illatos fejeiket. A keskeny kerti utak szorgalmasan meg valának apró kövecsesei hordva, s az utak mellett, két oldalt, gondosan ápolt gyümölcsfa-sorok állának sudaras ágaikkal büszkélkedve. Hátrább az élősövénynyel körülövezett zöldséges kert foglalt helyet. A kora reg, harmattal lepett el minden fűszálat s virágot, — mert az anya-természet nagyszerű működéseinek közepette sem feledkezik el egyetlen fűszálról sem. A madarak háborítás nélkül danoltak, s a szorgalmas méhecskék dongva röpkedtek virágról-virágra, s midőn ezeket megfoszták kelyhecskéik édességétől, vidáman röpültek vissza édes terhökkel a gyarapodó köpűbe. A lombok közt fészkelő kakuk egyhangú szózata felkölté a hajnal tollas hirdetőjét: a kakast, s a szomszédokból, első szavára, megérkezett egymásután a rikácsoló válasz.

De már a házban is mozogni kezdenek, — a konyha- és pitvarajtó megnyíltak, s im a piros arczú szolgáló, még álmos szemmel , siet a kútra fris vízért, s midőn a megtöltezett edényt a konyhában helyére tévé, — nem sokára ismét öblös fejő-sajtárral jelent meg, nyomban követve egy más alak által. Az ifjú hölgy, ki a szolgálót kiséré, alig számíthata évet, —szép orczáiról még nem tűnt el az álom meleg pírja, s fényes szemeivel vidáman látszék a szép reggelt üdvözleni. Fris, piros ajkai körül a vidorság mosolya játszadozék, s gesztenye-barna, szokatlan dús haja, fényesre és simára volt már fésülve. Fején kis piros kendőcskét viselt, mely álla alatt köny nyedén volt megkötve, s rövid ujjú ruhája pedig gömbölyű karjait, s könyökén a kedves gödröcskéket látni engedé. Egyébiránt egyszerű ruhája sötétszinű kartonból készült , mely, hogy a reggeli harmat ne lepje , csak oly hosszú volt, miként tölt kis lábacskái, melyek hófehér harisnya, s fekete, keresztbekötött szalagokkal ékesített, fényes bőrczipöcskékbe voltak rejtve, kilátszának. Hogy vörös karton, keskeny fodorrral szegélyezett, köténykéjét dolog közben össze ne fenje: föléje fehér, tiszta konyhakötényt kötött. S ha mindezekhez hozzá teszszük még, hogy kissé féltve hófehér } tölt vállacskáit a barnító naptól, — oltalmazóúl tarka-barka, rojtos kendőcskét vete nyakára, mi nagyon jól állott gyönyörű virágzó arczához, — miután ezt hozzá tettük, készen vagyunk egész öltözetével. S ő napról-napra , reggeltől estig, ehhez hasonló egyszerűen vala öltözködve. Neki nem vala ideje: reggeli pongyolát viselni, s csak dél felé öltözni fel, —- neki öltözkedésre napjában csupán csak egyszer volt ideje, s ez is csak jókor reggel. Többi idejét részint gazdasszonykodás-, részint nagyapjával beszélgetés-, vagy kis árva testvérei tanítása- s ápolásával tölté Etelke. Midőn istállóba ért a szolgálóval, — ö maga szinte fejeshez ült, mert tarka, kedves tehenét naponként saját, kis kezei fej - ték, — s bizonyára hálából adott az kétszer annyit, mint a másik kettő, melyeket a szolgáló fejt.

; — Siessünk! Panni, — szólott a lányka

kedves csengő hangon, a nélkül hogy működő kis kezei megállották volna — tudod: jókor kell a városba menned, hogy a tejet jó áron eladhasd.

— Kérem alásan a kisasszonykát, most úgyis elég dolog van ünnepek hetin, kár az időt tej eladással veszítenünk!

— Van egy kis igazad — válaszolt a lányka — de mindamellett is be kell küldeném a tejet, először, mert pünkösd hetén jobb áron kél, másodszor pedig azért, mert a gyermekeknek már régen ígérem, hogy pünkösdre, ha jól viselik magokat, ajándékot kapnak. Már Zella és Erzsiké szá mára alkudtam is ki köténykét s egy-egy bábut, — Géjzának pedig ringáző lovat, s új kalapot szeretnék venni, — s hogy e sok vásárját kifizethessem: nemde, pénz kell ?

— Ha szólna kisasszonykám a tens úrnak, könnyen kifizethetné a tejára nélkül is.

— Elhiszem azt — szólt Eteljce nevetve — de ám énátallanék nagyapám szívességével annyira visszaélni, ' hogy szavam kiváltására is költséget okozzak neki. Soha ne ígérjen az ember olyat, mit megtartani saját emberségéből nem képes.

A szolgáló e néhány szóból megérté, hogy kisasszonyát nem sikerülend saját nézeteire bírni, s épen azért elhallgatott, és fejt sietve , hogy legalább, ha már el kellend a tejjel mennie, mielébb menjen és jöhessen is haza. Fejés után indult a szolgáló a városba. Etelke pedig öntöző kannát vön kezébe, hogy virágait nap felkölte előtt meglocsolhassa, s egyszersmind Zsuzsit , a mindenes lányát is magával vivé, hogy vele a zöldségeket öntöztesse. Miután virágai mindenikén volt némi igazítani valója,—egyiknek karó-kötője tágult meg, azt tehát megkelle kissé szorítnia, — másik körül a föld volt túlröges , azt hát a kis kertészkapával kelle megkapálgatnia, — amott meg a csúf vakandok túrt fel egy bokor százszor-szépet, azt természetesen el kelje ismét ültetnie, s nagy cseréppel beborítani, hogy a nap heve ne ártson a szegény lankadt virágnak. Alig Etelke ily módon bíbelődött addig Zsuzsi szinte elvégezte az öntözést, s igy mindketten a ház felé tarthattak. Ah, de Etelke még a mindenessel a mai napi teendők felől nem szólott, — elfuttatá tehát Zsuzsit az öregért, s miután vele meglehetős hosszan okoskodék: mi munka volna legalkalmasabb ? Szükséges-e napszámost híni, s maradhat-e valamelyik a cselédség közöl itt— honn fát vágni, s a kertben kapálni ? Miután ezekről végeztek, lelkére köté a lányka az öregnek , hogy csak mindenben okosan és szorgalmasan járjanak el, nehogy szegény öreg nagyapja megboszankodjék. A mindenessel rendet csinálva, a konyhába sietett, hogy a reggeli-készítésű ez láthasson , s midőn a tűzhöz tett reggeli tej mellé oda állítá Zsuzsit, hogy valamikép ki ne fusson: a szobába ment asztalt teríteni. Alig végezé a terítést, midőn nagyapja is-mert hangja nevét kiáltá:

— Jó reggelt, kedves jó nagyatyám I — szólott a lányka szeretetteljesen — milyen volt éjjeled ?

— Köszönöm kérdésedet, gyermekem— válaszolt az agg — és te mit miveltél ma reggel ? Dologban vannak-e az emberek ? S mi dologban? — kérdé feleletváró figyelemmel. A lányka szóról-szóra elmondá rendelkezéseit, mikkel őszinte örömére, meg volt a nagyapa elégedve. Mert az öreg, ha nem úgy folyt a dolog, mint szerette, pontos természeténél fogva, fél napig is el szokott zsémbelni, rendesen a következő szavakat hajtva: Hiába! Nem mehet ott semmi jól, hol a gazda kivénült a dologból! Tönkre kell jutni az ily elhagyott háznak, — mert mit is tudhatna fiatal lány? Volna vagy ne volna; egyre megy ki!

Szegény, kis Etelke, ki mindent elkövetett , hogy kedvelt nagyapja gondolatait is kitalálhassa: ilyenkor aztán búsult, bánkódék, és soha nem az öreget, hanem mindig jómagát találá hibásnak. Miután nagyapját, ki évek óta világtalanná lón, szokott ülőhelyéhez vezette, kisietett, hogy a már hihetőleg fölébredt gyermekeket felöltöztesse ; mert tudta, hogy az öreg úr akkor költi el teljes-vidáman reggelijét, ha apró unokái mind körülte vannak, s vele együtt reggeliznek. S midőn szobájokba lépett Etelke s mind három gyermeket ágyaikban játszva találá, első kérdése az vala hozzájók: imádkoztak-e már ?

— Imádkoztunk bizony — szólt Erzsiké az anyáskodó testvér nyakába borulva — kértük a jó Istent , hogy tartson meg, s növeljen föl bennünket, s engedje, hogy oly jók lehessünk, minő te vagy, kedves Etelkánk. És azért is imádkoztunk — folytatá félsugva — hogy téged és nagyapát szeressen az Isten, még pedig igen nagyon úgy mint mi szeretünk titeket I

— Ha imádkoztok, kedveseim, megáld mindnyájunkat a jó Isten. Ki valódikig jó,az soha nem mulasztja el az imádságot Most azonban siessetek öltözködni, mert nagyapa reggelizéshez vár benneteket I

A gyermekek sietve bár, csinosan felöl-tözködtek. Nagyapjok enyelegve fogadá őket s az enyelgés pajkosságra bátorítá mind hármukat. Futkostak, szökdécseltek s lármázának mindaddig, míg Etelke rendre utasító, kedves hangját nem haliák. A lányka egyetlen szava egyszerre csöndet eszközölt , — hangja,. minden szelídsége mellett is, oly hatásos volt,, mint a legjobb édes anyáé.

Először nagyapja reggelijét tölté ki. Ez idő alatt a gyermekek szép csöndesen üléseiket foglalák el, s vártak, mig rájok kerül a sor. Midőn az öreg i'irnak kezébe adá kanalát s evéshez fogott, — csak akkor kezde Etelke kis testvéreinek kenyér darabkákat szeldelni, mindegyiknek gyomrocskájához mért adagban, s a kerek csészéket rendre megtölté forralt édes tejjel, minden gyermek elé a maga csészéjét állítá. A gyermekek teljes jó étvágygyal hozzá láttak a reggelizéshez; Etelke szinte helyet foglalt, nagyapjával bészelgetve költé el reggelijét. Étkezés után világtalan . öregét a kertbe vezette, testvéreit hasonlókép oda hivá, miután az öreg urat árnyas helyen lóczára ülteté, s a gyermekeknek leikökre kötötte, hogy csak az útakon futkossanak a virágok- s veteményekben kárt ne tegyenek: fölment, a szobákat Zsuzsi segítségével kitakarítandó.

Midőn minden bútordarab, mik egyszerű tölgyfa-asztalok, székek, lóozák ágyakból állottak, de mindazáltal mintha ébenfa, bársony és atlaszszövet azépsége- értékével bírtak volna, oly gondosan tisztán tartattak, — miután tehát minden bútordarab le lön porozva s törülve ; most már ideje — gondolá — az ebéd-készítés-hez látni, mindenekelőtt arról gondolkozni : miből álljon az egyszerű ebéd ? Etelke gyakorlott fejecskéje csakhamar kitalálta mindazon étkeket, miket nagyapja s a gyermekek is szeretnek, — sőt a főzéshez szükségeseket is kiadta már, — tűzhöz rakatta , és újólag a kert felé indult megtudni: nincsen-e nagyapjának vagy a gyermekek valamelyikének közelségére szüksége? — Alig haladt az udvar közepéig, s ime lódobogás hangzik füleibe, s midőn a kapu felé tekint, vérét arozába érzi szökkenni, örömmel ismer jegyesére: Káldi Zoltánra. A kölcsönös szerelmi üdvözletek természetes melegséggel váltattak mindkét részről. De sürgős apró-cseprő dolgai nem engedek Ételkének, hogy hosszabb társalgásba merüljön szerelmesével; lekisérvén tehát őt a kertbe nagyapjához, tüstént fölsietett onnan újólag, hogy az ebédet, szívesen látott vendége tiszteletére, egypár tál étellel megtoldani el ne késsék. — Alig éré el a szorgos, kis gazdasszony a konyhaajtót , midőn az udvaron újabb kocsizörgést hallva—hirtelenül hátra tekint. Meglepetésében szinte bálványnyá meredt, mert az igénytelen házacska előtt pompás hintót, bérruhába öltözött cselédekkel , láta megállani. S ime már az inas leszáll a bakról, a a hintó ajtaját felnyitva, jól begyakorlott ügyességgel segít ki egy bájos ifjú hölgyet, könnyű, átlátszó, fehér- és rózsaszínnel csíkozott ruhában, melyhez hófehér csipke nagykendőt viselt. Kalapja egyszerű fehér kreppből készült, melynek egyedüli ékessége: a visszahajtott széles csipke vala. Az ifjú hölgy , könnyedén mint a tavaszi szellő, egyenesen Etelke felé lépdelt, s mintha régi bizalmas ismerősök voltak volna, az öröm valódi nyájasságával Bzólítá öt nevén :

— Kedves, édes Etelkém! — kezdé a. hölgy, melegen szörítva kezet az elő siető lánykával — mennyire örvendek a véletlenen, mely úgy akará, hogy épen te jőj el fogadásomra!Bár mennyire volt is a hang, mely e szavakat intézd, szíves és szerető, — Ételkének csak zavarodását növelé ily teljesen ismeretlen , előkelőnek látszó hölgy bizal-ma. Ennélfogva szerény meghajlás s mély pirulás kíséretében következőleg válaszolt:

— Bármily szívesen nyílik is meg nagyapám egyszerű háza kedves vendégek előtt: tartok tőle, hogy túlszerény az nagysád elfogadására. Nagysád bizonyára idegen e vidéken, s eltévedt. E házban nagyatyám, az öreg Csongor Gerő lakik, s nagysád bizonynyal a várkastély lakóit szándékozik meglátogatni.

— Csalatkozol, édes Etelkám — szólott ismét a legvalódibb szívesség hangján — én téged s tisztes nagyatyádat kívántalak fölkeresni, s ha, mint hiszem , szívesen fogadod ismeretlen, de melegen szerető rokonodat, úgy a mai napot körötökben töltöm.

Miután meggyőződék a kedves, egyszerű gyermek , hogy a vendég csakugyan Iá fogat ásukra érkezett, azonnal minden további elfogultság vagy kérdezgetés nélkül, szíves, vendégszerető hangon főik éré őt: mennének be az igénytelen hajlékba. De alig léptek néhányat, midőn mögöttük könnyű robaj hallatszik, s mielőtt visszafordulhattak volna, finom, puha ujjacskák nyomák le Etelke kedves szemeit, és gyermekded, zenei hang igy ejté szózatát mögötte:

— Találd , Etelke, ki van itt ?!

— Kedves, édes Zongám! — kiáltott örömtől remegő hangon Etelke, mialatt a szeretett barátnőt melegen megölelé — mindjárt gondolhattam volna, hogy te vagy a játékban I Te szoktad egyszerre többszörösen lepni meg az embert. Nemde — folytatá az idegen hölgy felé fordulva, teljesen elfogulatlanul — Zoár Ida grófnőhöz van szerencsém ? Oh, ha & csintalan Zonga egyszerre jelen meg nagysáddal, úgy a grófnőt bizonyára oly tisztelet- és szeretettel fogadtam volna, miszerint meggyőződheték vala, hogy teljesen érzem a megtiszteltetést, mely házunkat nagysád látogatása folytán érte.

— Ha kívánod, Etelkém, hogy látoga-tásomat meg ne bánjam: hagyj föl, kérlek,, mindén czímadás- s tiszteletnyilvánításokkal. Czím helyett keresztnevem elé tedd oda az; édes — szót, de ám Bzívből, — s elhihedd: jobban fog aZ esni s hízelegni nekem, minden czímadásokríál.'

— Oh, nagyon is, édes Idám! — szólott félpirulással, s egész kellemmel Etelke — azon megható nemességed, mi félretéteti velem a rangkülönbséget, mely gyakran örökös gát, nem egy, különben összehangzó lények közt , — e nemességed magasabbra , helyheztet téged lelkem előtt, minthogy valaha vissza tudnék élni ajánlott bizalmaddal! Szavait az igénytelen lány valódiság hangján monda el, s épen azért hatásgerjesztőleg

És megeredt a beszéd s fesztelen társai- gás hátmok között. Bizalmasan, szeretettel tekintek egymást, mintha éltök legnagyobb részét együtt töltötték volna. Az ifjúság a szerelem, barátság és költészet kora, S vétkezik, ki nem használja kellően ifjúságát.

Ida mindenben alkalmazkodék az egyszerű , tiszteletre méltó család szokásaihoz, — ennek folytán az öreg úr, Káldi Zoltán, s a három gyermek, feledék magas rangját gátul tekinteni, sugynézékőt, mint régen ismert s nélkülözött rokont. — Etelke helyett (ki a konyhában az étkek körül forgott) Zonga fogott az asztal-terítéshez, Ida pedig szeretette méltó készséggel segédkedett mellette.

Midőn eljött az est s a lánykáknak indulniok kelle már: az egész család, az öreg világtalantól kezdve, akis, zokogó Erzsikéig—bús lett. Távozásuk fájt, mert fesztelen s bizalmas társalgásuk folytán, az egész ház szinhié, oiv hogy a család leg-legkedvesebb tagjai tűntek el, s hagyák őket magukra. Nyolcz órát harangoztak, — Etelke rövid imádság után álomra fektető kis testvéreit. A napi foglalkozásoknak vége szakadt. Etelke már a tejet is elszűreté, s az élés-kamrát, padlásokat, pinczét sajátkezűleg, gondosan elzárván, — az öreg úrnak beadá a kulcsokat, a végzett napi foglalkozások sorozatos jelentése mellett. Még beszédét sem végezé, midőn máraz öreg úr unokája ismert, kedves hangjának zengése mellett, édes álomha merült. Ezt látván a lányka, a gyertyát csöndesen fölvevő , s kis kezei egyikét, mintha a gyönge fény a világtalant, s hozzá még alvót, háborgathatta volna — gondosan a gyertya elé tartva, lábhegyen s nem kis vigyázattal távozott. A gyertyát eloltva könnyű léptek- s még könnyebb szívvel futott a kertbe, hol reá — ah, édes boldogság! — szerető jegyese várakozók. — Alig váltottak néhány szerelmes szót egymással, midőn Zoltán félijedten kiálta:

— Beteg vagy, kedves, drága gyermek ? Oh, szólj , beszélj, nyugtass meg: miért vagy oly halovány ?

— Mi jut eszedbe, kedves Zoltánom? Semmi bajom , ha csak a túl sok boldogság meg nem ártott t

— Tehát csalódtam — szólt rövid sóhaj után a könny ült ifjú — bizony nyal a hold fénye tüntetett oly haloványan fel, kedvesem. Vagy az is lehetséges — folytafá redőzött homlokkal — hogy a túl sok táradság, melylyel a házi rend s gazdagsági dolgok miatt magadat terheled, — vagy eltávozott barátnőid gondolata, s az édes öröm elmúlása, — színezte haloványabbá arczodat... Vigyázz magadra, óvd magad, lelkem jobb fele ! Tudod, hogy éltem a tiédhez nőtt, s hogy a te sorsod az enyém ist

— Kedves, jó Zoltánom! — szólt a lányka, könynehéz szemeit szerelemmel függesztve jegyese arczára légy nyugodt miattam, nincs legkisebb bajom is. Minő az ember szíve! — Lásd, nekem fáj s egyszersmind jól esik aggodalmad, jól esik annyiból, mert szerelmed jele Oh, Zoltán nőm! oly igazán, oly melegen szeretlek én téged, hogy szóval ki sem mondhatom szavai után arczocskáját jegyese kebelére rejté. .

A jó Isten áldjon meg szerelmedért!— szólt Etelkéjét hévvel magához karolva— most jó éjszakát, édes angyal! Az éj harmatos és hívesülni kezd. Könnyen meghűlhetnél, Menj, édesemshajtsd álomra ártatlan fejecskédet. Álmodjál pedig szépet, s álmodban se feledkezzél meg rólam, — mert habár álmod képei, angyalai jobbak is nálamnál,—úgy miként én, még sem szeretnek ások téged!

XVIII.

Zonga csaknem naponkénti kedves vendég vala Zombor-váron. S ha olykor elmaradt , mindnyájan nagy hiányt éreztek, a nehezen nélkülözök a megszokott, kedvet teremtést.

Hajna herczegnő megismerteié ifjú ba+ rátnÖit és sógorát a várkastély minden ér-dekességével. Meghatott szívvel vezeté Ékei először is karán elhunyt szülői: Tihamér gróf és grófnő lakosztályába. Medóra háló-tereme még ma is akként vala rendezve, a mint azt bájos neje számára, Tihamér rendezteté. A pompás, menyezetes ágy várni látszott a könnyű, kedves teherre. Drága porczelán edényekben illatos virágok díszelegtek az ágy körül, s a nagy bársony karszék akként vala a gazdagon aranyozott, s minden szükségesekkel halmozott pipere-asztal elé állítva, mintha a díszes terem kedves úrnője, csak kevéssel előbb emelkedett volna föl róla. A bársonypárnás s remek faragásu imazsámoly fölött Krisztus szent képe íiigött. Közelében lord Byron életnagyságu szobra állott, mely számos év előtt arra emlékezteté Medóráját, hogy érte is küldjön fohászt a mennyek urához! A díszes asztalok egyikét a lord pompásan kötött müvei, s angol nyelveni élet-irata ékesíték. A falazat egyszínű, pompás szőnyegzetét Baphael és Rubens halhatatlan müvein kivűl, a lord költői beszélyeihez festett nagybecsű képek díszesíték. Minden azt látszék itt jelenteni, miként meghalt ugyan Medóra; de a terem, melyben lakott, melyben oly édesen pihent és álmodott szép feje, a te

rém most sem üres: még ma is látható a gyöngéd kéz nyoma minden tárgyón, s azért honol abban fény és ízlés párosulva, s azért uralkodik háboritlanul: a művészet!

Szokatlanul meghatottan hagyák el a bájos hölgyek Medóra termét, s nem kevésbbé költe telkeikben űnnepies érzelmeket, midőn Tihamér dolgozó-szobájába lépve, Íróasztala felett, angol származású gyöfiyöru neje arczképét pillanták meg.

Ida és Zonga önkénytelenül a mesés szépségű hölgy s nemeslelkü férj egyetlen figyelmekére, a világhírű lord Byron unó káj ára gondoltak. Oh mily szép családi és származási emlékek környezék ez ifjaf I S mi szép, mi fényes sugár-koronává alakulónak homloka körül' saját nemes tettei s költői érdemei 1 Ida ártatlan keblének egész tiszta szerelme övé vala már, és Zonga ifjú, heves lelkében iránta gyúládt nemkönnyén öltható láng, örvény szélén állottak az egymást oly melegen szerető lány

kák, holott azt képzelek: mennyei üdvösség küszöbén állanak.

Hajna kedélye bús-komolyságát legyőzni óhajtva, kivezető barátnőit, s eléggé szórakozott sógorát Tihamér osztályából, — és hogy meleg tiszteletben tartott nagyapja s nagyanyja emlékét se bántsa meg: méla illetődéssel lépte át a tisztes öreg pártól: Ákos- és Ilonától lakott osztály küszöbét , — de a máig is fentartott rend, a tisztaság, a nagyapa tajtpipája- s a nagyanya pergő rokkájának látása, nem hűsítőig. sót inkább megnyugtatólag hatotténak mindnyájokra.

A tisztes pár sok, sok boldog éven át lakta e termeket, s midőn belőlük sírba szállott, unokáik egyikéi) Hajnát, már férjnél , Aladárt erényekéfl érdemekben gM dagnak tudta. Csöndes, nyugptt lélekkel szállta boldog pár, rövid betegség után, sírba, — áldást hagyva szeretett unokáikra l

Esen osztályból kijőve, a várkartély /égi büszkeségét: a történeti emlékű részeket járdalák be. Hunyadi-osztály,— Nagy Lajos-terem, Zriny i-esar- nők, Mária Terézia-szárnynak neveztetének ezen részek. - :

Mátyás király — igy regéli aosalád krónikája — gyakran' időzött Zombor-váron, 9 tiszteletére pompás vadászatok tartattak a nagyszerű rengetegben. De mikor a szép Zömkor Jolán halála fájt szülőinek, a király Szivét is bú szállotta meg, s hogy a ■szép leány búköltő emlékezetét feledhesse, bármint kegyelte a Zombof-esalád tagjait, a bármi jól mulatott vadászataikon : a szomorú esemény után többé Zoesbor-várát Soha nem látogat!. Azon osztály, melybe Mátyás kíséretével szállási szokott: Huny adiosa tó lyne vet nyere.

Nagy bajos király életét Zómbor István lovag, önélete feláldozásával menté meg a vérengző csata-téren. A hálás nagy

király meglátogató a hős özvegyét, s fiait fényes tisztségekkel halmozá. A terem, melyben a király fogadtatott, ez idő óta N agy Laj os-t e r emne k nevezteték.

Az ifjú Zombor Ödön lelki-barátja volt Zrínyi- a költőnek Hónapokat tölte a jeles költőés hős Zombor-váron. Ödön életpályája , fényes hadi tettek után, csatamezön szakadt meg. Zrínyi megéneklé az ifjú hős és kedves barát halálát, s a költeményt családja vigasztalására — Zombor-várra kőidé. A kézirat minden időben nagy becsben tartaték, s a Zrínyi-csarnokban gondosan őriztetett.

Mária Terézia császárné, nagy vész idején , hű magyarjait szólítá fel koronája s trónja védelmezésére. Zombor Tamás nem egyedül maga sietett a vész-környezte, ifjú, szép császárné védelmére, hanem tetemes anyagi áldozattal, saját költségén sereget alakíts, hősi, bátor sereget, s igy vön részt a császárné elleneinek dicsőséges legyőzéseben. A császárné bőven megjutalmazá Tamás hűségét, s kegyelme legmelegebb jeléül három ízben fordult meg Zombor vártt. A császárné s kísérete elfogadására a kastély dél-keleti szárnya ékesítteték föl pazar fény- s pompával, s ezen része az épületnek mostanig megtartá aMáriaTeréziaszárny szép melléknevet.

Megismerkedve a nagyszerű várkastély minden részével, Hajna ifjú barátnői és sógora oly otthonosan érzék magukat azokban, mintha nemcsak pár hét óta időznének Zombor-váron 9 hanem életök huzamosabb részét töltötték volna ott.

Egyikén a legszebb júniusi napoknak, hasztalanul várakozott Hajna herczegnő vendégeivel Zonga látogatására, az ifjú hölgy Ígérete daczára sem jőve el. Hajna és Ida séta-terve hiusúlt meg e miatt, kik Zongára várva, nem ménének ki. A kedves barátnő megfoghatlan elmaradása fájt nekik s lehangolá őket; Alfréd herczeg szórakozott, boszús hangulata pedig, csaknem kiállhatatlanná tévé, a különben is tikkasztó hőségü napot. Midőn esteledni kezdett s meggyőződtek, miként Zongára sikeretle nül várakoznak, Hajna herczegnő, türel metlen sógora nem kis örömére, fogaim parancsolt, azon szándokkal, hogy, inig Ida bevégzi nagyanyjához intézendő levelét-, ő addig Alfréd kíséretében lekoesiz Feketevölgyre, és Zongát, hacsak lehetséges, ma gával hozza. Hajna és Alfréd távozta után, Íráshoz fogott Ida, 8 a mint levélkéjét be végzé, ideje maradt gondolatainak adni át ifjú lelkét. '

Dobogó kis szive első gondolata, tetmé- azetesen: Aladár volt. Ráemlékezék, őt keresék föl édes álmai. Eleinte leikéből örvendett szabadon szárnyaló gondolatinak, de csakhamar erőt vön szivén a szomorúság. Alfréd herczeg közelsége fölébreszté lelki— ismérete szavát. Erzé, mélyen érzé, miként jegyesét, Alfrédet szeretni soha, soha nem

leend képed— s ez érzelem borzalommal tölté ártatlan szivecskéjét. Folytonos Önvádat rejtegetve kebelében, föl sem tűnt szemeinek Alfréd herczeg növekvő szerelme Zonga iránt. Ha ezt figyelni el nem mulasztja, bizonyára könnyebbed kibékülenett önmagával. És óh — képzeletnek is rettentő — hátha nem bírná majd szíve az édes titkot, Aladár iránti szerelmét, magába zárni, —s ha tudni fogja Alfréd, hogy menyasszonya nem őt szereti: mi leszen ennek következménye? Keserű viszály; úgy lehet, párbaj, s könnyen hálál! — Szegény kis önbinzó! E gondolatnál keserves sírásra fakadt. Csak annyi bátorságot sem vett magának, hogy havak éta rejtegetett titkát Hajnával, Aladár nővérével, nyíltan szóba hozni meresztette volna !

A sírás ideiglenesen megkönnyíté bú-terhelte szívét, ff hogy mire a kedves barátnők megérkeznek, elmessze űzhesse magától szomorúságát: rövid erdei sétára indult.

Tikkasztó nap után, az enyhe esti szellő kellemesen hívösíté meg a léget, mely szinte zúgott az ezerféle dongó bogárhangtól. A tollas világ apró énekesei el- elszünö dalolással buczúztak a naptól. A fölkelő holdvilág, mint szelíd égi lámpa, költői leplet boríta a messzei láthatárra, 8 a messziről hangzó pásztor-furulya, édes sejtelmeket, csöndes boldogságot költe a szívben. S mindehhez a természet nagyszerű , szent nyugalma, emelő s andalító is vala egyszersmind. Az ünnepélyes csend nem mulasztá el jótékony hatását Ida grófnő háborgó kedélyére kiterjeszteni. Keblét enyhadóbb érzelmek kezdék feszíteni, — ismeretlen vágy s boldogság szállta meg ifjú lelkét, s nagy sötétkék szemei kérdőlég függtek az égen, mintha édes titka égből származott volna, 8 csak onnan várhatna arra nézve felvilágosítást. S midőn a könnyű, röpülő virágillat, az est lengő szárnyain arczait meg-megérinté, hálából megcsókolá az arany-tiszta léget, mely édes illatával megenyhíté nehéz bánatát.

E közben mindig belebb haladt az erdő-ségbe , feledve, hogy este van, s hogy még vissza is kell mennie. De ime újólag mi kedves látvány csalogatja! Csipkebokrok, nyír- és hársfáktól környezett, s oly sok és oly különféle vadvirágtól tarkalló rét terült el lábai előtt, miszerint a kedves látványtól elragadtatva, könnyedén és boldogan egész a rét középéig futott, hol a magányosan álló hárs alá egész halom vadvirágot gyűjte, s leült, hogy a rét szépeiből füzért fonva, folékesítse fürtéit, keblét. S valóban úgy is tőn . . Virágai maradékát pedig hosszú fűszálakkal egy csomóba köté, s balkezébe véve azt: valahára megemlékezék a haza-indulásról. Felállott, hogy búcsút mondjon a gyönyörű rét- és fáknak; — de az első bokor, melyre buosú-tekintetet vete, a rémülés sikoltását csalá ki ajkairól, összerázkódott, s kezeiből a virág-csomót kiejté. Szikár férfiú keze hajtá ketté a bokor lombjait, s a ketté vált lombok közt mély redőzetü, őszbe vegyült szakái- és fürtökkel környezett arcza is kivehető vala. A rémalak sötét szemei vad, szenvedélyes tekintettel függének az iíju hölgy arczán, 8 keskeny ajkszélei gúny mosolyra vonulva , vakító fehér fogait láttaták. A védtelen lányka rémülése első pillanatában kezeivel fődé el szemeit, hogy ne lássa ijedelme tárgyát. De midőn az ág-bogak erőn sebb recsegése meggyőzé őt, miként a rém nem elégszik meg a puszta nézéssel, hanem közelíteni akar, — legyőzhetetlen borzadalma gyorsabb lépésekre, majd meg sebes futásra késztető őt; — de az idegen néhány nagy lépéssel utoléré, feltartózta- tá őt, s megragadva kis kezei egyikét, hideg, szőrös kezével, következő szavakat ejte rikácsoló hangján:

— Hasztalan minden menekvési vágy! Enyém vagy, kedves gyermek! Téged tőr lem,'ezután sem Isten, sem teremtményei nem választhatnak el! '. '■

Halványabban hófehér, redőzetes ruhár jónál, — egyetlen sóhaj és éle tjei nélkül állott Ida, mint virágokkal ékesített sként szobor, mely előtt imádkozni borúi le a hivő. , .

Mi kéj, hogy valaháua e régien várt édes pillanat elérkezett! — szólt újólag 4 sötét idegen — szép, igen szép lettél gyeté mek — folytató szemtelen; pillantásokkal csodáévá a lányka szépségeit — hálanagyanyád .gondos ápolásának! Ha, ha. ha ! ~ Valóban, igén lekötelezett a nagymamái hogy számomra ily gyönyörű virágot nöyelt. Es hogy van ő ? Oly szép;, s oly szelídemég mint .midőn iszonyú boázút esküdtem maradékaira harmadipiglén?!, Ha, ha, ha! — Kedvem telik visszanézni a múltba, hogy a jelent annál inkább élvezhessem. Jer, jer, édes gyermek! tárt, ölelő karjaimba, ne mulaszszuk a drága időt 1 Szavait végezve, magához ügyekvék ölelni az iíju hölgyet, mi a szerencsétlent föleszmélteté merevenségéből, — s visszatért hangjának első szava, szelíd jelleméhez képest, kérelem volt:

— Könyörüljön rajtam! Oh, bocsásson, bocsásson! — rimánkodék a lányka — hiszen én tudtommal, kinek sem vétettem, legkevésbbé pedig önnek, kit életemben ma látok először.

— Hiszen azért szeretlek végtelenül, épen azért óhajtalak minden áron bírni: mert soha sem vétél ellenem. Még most angyal jó vagy, tehát most akarlak bírni! —szólott sötét gúnynyal az idegen, és szavai közben ismét magához ügyekvék ölelni a lánykát. De Ida kisikamlott az ölelő karok közöl, s hirtelenül térdre boosátkozék.

— Oh, irgalmazzon! — esenge ezúttal oly fájdalmasan, miként a sötét alak pillanatra felhagyott üldözésével — oh, bocsásson! Hiszen egy tekintettel leolvashatná arczomról, miként inkább fognék öngyilkosságra vetemülni, mint

Nem fejezhető be, miután az idegen következő szavaival hirtelenül félbe szakítá őt:

— Meglátjuk, kedveském, te fogsz-e győzni ellenkezéseddel, vagy én szerelmemmel ! S e szók után oly erővel ragadá meg az iQu hölgyet, miként hasztalanul ügyekvék, tőrbe esett madárka gyanánt, magát a kétségbeesés erejével megmenteni , s hasztalanul sikólta segély után, — sikoltozására egyedül a rengetegi viszhang válaszolt.

A hosszas fárasztó küzdés végre kimerítő a gyönge hölgyet. mint lankadt virág minden ellenkezés nélkül türé, hogy a sötét férfiú karjaira vegye őt. De midőn az undok idegen forró csókjaival szeplősíté a tiszta homlokot, s rendetlenségbe bonyolult:

hosszú I lengő fürtöket, e pereiben a rendkivülifájdalom megrendítő, éles sikol-tásban tört ki ajkairól. 8 valódban csodálni lehete, hogy a fáid meg nem nyílt magába nyelnia gyönyörködve bosruÜlétjdeba ily csoda nem történt is, elég meglepő s meg-döbbentő vala a sötét idegenre nézve aa is, miként a magános rengeteg ez elszigetelt helyén, ily szokatlan érában, tiszta csen gé&ü férfihangot következőleg halla kiáltani:

— Hej hl KI van itt? Ki kiáltott segélyért ? |

Habár e többször ismételt hangos kérdés segély-ajánlatot foglalt magában; — egyszersmind tudata azt is, hogy a segélyajánló nem képes magát tisztán tájékozni a rengetegben. E szerint a sötét alakra nézve semmi veszve nem volt, miután a lányka eszmélet.nélkül feküdvén, mitsem sejthete a véletlen azabadítóvól: s ez viszont ujabbi kiáltásaira sem nyervén választ, a sűrű lombok éa nagy mohos kövekkel föde?ett búvóhely felől mitsesn gyam'thátóttt, A szép tisttft ösvénykere térti vala tehát, mely hevéásel előbb a zzérenesétlé® lánykát a virágos rétre csalá, s hihetőleg azt vélve, miként valamely kedves madárhaogot képtr zelt segélyért kiáltó női hangnak, tovább íplyttá útját. Azonban, nz ártatlanság fölött őrködő gondviselés akarás hegyi midtfai még .alig haladhatott 4z,éji vándor néhány lépést : Ida helyzete iszonyúságának tudatiéval feleszméljen, s mielőtt a sötét a(lak:ébredését észre ve nőé, hjrtelenül fölkeljen, félöntudaftal, többször ismételt segély-kár áltozás közben, néhány könnyű lépéstel tiszta útra fusspoc. Az éji vándor szótlanul ballagó társát odahagyva., pillanat alatt a segélyért esdő hölgy mellett terme. Ah, de mit iért gyorsasága•, holott meg nem előzr hété a:gQlyót,moly a rejtőkben maradt sötét alak pisztolyából vele csaknem egyszerre éré el a /lánykát, B a szép rét ázonhelyére

8 teríté, hol a bájos teremtés kevéssel előbb virágokkal diszesíté föl magát, nem sejtve, miként a fürteire illesztett füzér tán halotti koszorúja leend! Az elkésett szabadító még nem jöhete rémüléséből magához, midőn a fenyegető sötét alak pillanatra föl- és eltűnt az esti félhomályban.

A fekete szellem! — mormogó a vándor önkénytelenül.

— A fekete szellemi — ismétlé társa, ki e közben szinte melléje lépett.

De ki írhatná le az ifjú meglepetését a eleven fájdalmát, midőn a mozdulatlan hölgyben az ifjú Zoár Ida grófnőre ismert? Minden erejét s férfiasságát összeszedve legott a közeli forráshoz futott, melynek vizével kalapját tele merítve, megloosolá az áléit lányka halantékait, s halálsápadt arczát; vérző sebét pedig megáztatott kezkenőjével beköté s elszorítá. De minden ápolása s ébresztései sikerteleneknek mutatkoztak. Hasztalan lehelt az ajk rózsái

köré,, hogy saját életét odalehelhesse, hasztalan melengeté kézéi közt hideg kezecskéit, s mindinkábh növekedő kétségbe? esésben feledve komor hallgatásba merült társa jelenlétét, szerelemről kezde susogni az áléit hölgynek, oly meleg, és oly mély szerelemről, mint a nagy világ-tenger, s oly szép ,s oly boldogról, minő a költészet tavasza! — Kedvese nevét: az Ida szót oly lágyan, oly fájdalmaa-félve monda ki, mintha életadó álom tartaná lebűvölve őt, s ime alig ismétli a nevet, és — oh alig remélt, édes boldogság! — a sötétkék nagy szemek nyílni kezdenek, s pillanatnyi tétovázás Után az ifjú nemes, szenvedő vonásain pihennek meg! Bágyadt, szerelmi mosoly ,a viszonlátás és hála mosolygása sugárzott azokból nem várt szabadítója, Zombor Aladár arczára! — Aladár szerelemtől nyugtalanítva korábban elhagyá Pestet, mint egyelőre gondolható. Tudva, miként Ida Zomborváron van, kétszeres vágy ébredt lelkében ez évek óta nem látott ,/kiee vidék f erdőség és kastély látására. A tikkasztó hőség- s egész napi úttól kifáradva, s az alkony kelteméitől elragadtatva, leszállóit apródjávaá együtt könnyű, divatos hintájáról, B előre küldve azt a kastély ba, gyalog haladt r boldogító szeréten képeken függve, apái öm fészke félé. A hfétó már kitízei járhatott a kastélyhoz , midőn á segélyért kiált Ó-női hapg füleibe hangzott, 8 ugy ateurá a szerencsétlen szerencse , a kegyes ég, vagy jó sora, hogy épen 6 mentse meg az üldözöttet.

Öröm mámorában az iámét életreser kent lányka hókezeit s öltönyét forró, égő eeókjamd halmozz Háíha még fehér hóm kát, B kisded ajkait merészelhetné osókjai val illetni l'Ezt tenni azonban még sem vala képes. A hölgy szokat lan helyzetével így visszaélni, annyi volt volna hősünk szemei ben, mint megszegni a lovagiasság férfias szabályait. Erőt véve tehát hullámzó érzelmein, karjára dmelé az' édes, könnyű terhet , és biztosan s sietve haladt a kastélyheg vezető útQn. Angolé, az apród, keserű érzelmek- ő dúlt, sötét vonásokkal követé ura lépteit.

A kastély előtti csoportosat, élénk zaj, s ide-oda futosó fáklyások, meggyőzé Aladárt , miként Hajna szerető barátnőjét fáj— dalmasaa nélkülözi, s a kastélybeliek gyanítják tán a szerencsétlenséget, mely a szeretet lánykát éré, Közelebb érve a osoportozatboz, mOgitmeré Alfréd parancsold hangját. S hogy hősködéseiben ne háborítsa őt, a a találkozást vele, mi tán némi tekint Cetben kellemetlenül hatott volna rá, kikerülje, — kis mellék-kapun sietett észrevétlenül h kastélyba.

Hajna világított osztálya falé tartott Aladár, s midőn magán-termébe lépett, a meleg szivű herczegnő éles, rendítő sikoltás után, mi közben barátnője véres alakját pillantó [meg, — ájultan rogyott a padozat szőnyegére. Zonga, ki nyugtalanság gában minden neszre szorongva figyelt, a sikoltásra hirtelenül belépve, és a teremben Ida élettelen alakját, a még soha nem látott, mindazáltal ösztönszerüleg megismert Aladár karjain szemlélve: holthalványan, némán, mozdulatlanul állott meg; eszmélete azonban nem hagyá el őt. A gondolat , hogy sérüli barátnőjének épen most van legnagyobb szüksége ápolására, feltárté a megrendült ifjú lány erejét. Kevés pillanat múlva Ida ágyban feküdt, s ágya előtt a kastélybeli ügyes orvoson kívül, ott ült Zonga, s a föleszmélt herczegnő is. Az orvos bekötöző a sebet, s még az ifjú hölgyek remegő kérdéseire nem válaszolhatott, midőn a megnyílt ajtó küszöbén, Aladár iz-gatott alakja volt látható.

— Van-e remény ? — kérdé aZ örvöst re-megve s alig hallhatólag. '

— A seb nem csekély, de azért jó re menyben lehetünk! — válaszolt meghyugtatólag az orvos.

— Hála, oh bála neked, jóságos Isten! — kiálts lázas örömében az ifjú, és szavai után eltűnt.

Hajna édes, boldog mosolylyal tekinte Zoúgára, ö meglepetve látá dúlt, halovány vonásait; de meglepetése fájdalmas csodál-kozássá változók, midőn a lányka hirtelenül fölemelkedett és Zokogását vissza nem fojthatva, sietve tűnt el.

Habár az ifjú herczegnő kissé különösnek találá Zonga fájdalom-kitörőét épfen akkora midőn az orvos szeretett barátnője s rokona gyógyulásához reményt ada: mindazáltal azzal nyugtatá meg magát, hogy Ida betegsége miatt, ez ideig, erővel fojtván vissza könyűit — most törnek azok ki, s bizonyára enyhítni fogják az aggódó lányka szivét. Nem követé tehát őt, mint meghatottsága első pillanatában akarás hanem

maradt, időt engedveaz ifjú lánykának bá natát kisírni.

Zonga egyedül érezvén magát, térdeire omolt a miután huzamos, szívből eredt zo-kogása elszünt, félhangosan kővetkező szavakat rebege: í ■ . . \ l

Istenem, te látod szívemet, s tudod, miként én Idától fényt, rangot, gazdagságot soha nem irigyeltem. Jól esett őt, mint (valamely fenségesebb lényt, imádásig sze« rethetnem. Jólesett őt fényben, boldog jövendő küszöbén látnom, képzelhetnem. Mind ez mODdbatlahul jól esett De ah; miért akarád, hogy az egyetlen fénysugár is; mit magámnak óhajtók, ót élje? Miért en gedéd , hogy nappali álmaim s éji ábrán daim képe , az övé legyen? Sőt ezt sem irígyleném, még e szerelmet , fényt s bői dogságot is szívesén óda engedném Idánák, csaka legkesérűbbet, mi őt érte, adta voi na nékem a sors, — csak a golyó, mely Idát megsebzé, — semmisítette volna meg

az én örömtelen életemet. Őt annyian szeretjük, — már csak betegsége is boldogtalannokká tett mindnyájunkat. Az én halálom kevés bajt okozna, — az elárvult lányt könnyezés nélkül tennék kitagadott anyja koporsója mellé, mert hiszen engem úgysem szeret senki, senki!

XIX.

Káldi Miksáéknál sürgött-forgott a konyha-cselédség, kedves, s a mi több: becsült vendégek számára nagy ebéd lévén készülőben. A nagy lakoma sok falusi háznál , nagy szívesség jele, s hogy Káldiné igaz magyar vendég-szfcretetét s kifogyhatatlan szívességét fényeden tanúsítsa: készített ebédet hosszút és bőségeset , jót és nagyszeröt, melyet végig kibírni valóban Kongói szeretetre méltó türelem kellett. Már csak azon része is a bámulatos hosszú ebédnek, mely a leves és bús között egymást váltá, csodálatra ragadhatá az evőt, Káldiné asszonyság találékoysága miatt, mely képes vala egymás után oly sokfélét eléteremteni. Pörkölt malacz, — paprikás csibe, — liba-aprólék riskásával, •— fiatal nyúl savanyú tejfölös lével, — töltött tojás , — túrós lepény, mosola- s mondóiéval töltött bélés! s a jó ég tudná mi minden még! alkotá a leves és hús közét. És midőn az erre következett ebéd főrészét is elkölték, akkor következett az utó-ebéd, mely a különböző évszakok minden fris és czukorban főtt gyümölcsein kivül, állott még vagy hatféle édes sütemény, vagy négy torta, sulcz és fagylaltból. Záradékul a kávét hozák. — No hála az égnek! Sohajta a gyöngéd Malvin, ki mindenből ízlelve, annyira tele ette magát, miként a kávét folszörpölni alig maradt lélekzete •.

Ebéd végeztével nagyvárosi csín- és lo- vagisággal nyujtá Kongó úr karját a piruló háziasszonynak, s a gyöngéd, beteges

ti

Malvin, férje példáját Követve, Káldi úr karjába csimpeszkedett. S egymásután lépdelve , ünnepélyes lassúsággal haladt a két1 pár a társalgó szobába hol az úrakpamlaghoz vezetve a szeretetre méltó hölgyeket, épen távozni akarának, midőn az ajtó megnyílt, s Háni, Káldiné asszonyság hű szobalánya, csinosan összehajtott czédulával közeledők:

—■ Ugyan mi hírrel jő ez a jó Hánika?

— kérdő leereszkedőleg a gyöngéd Malvin/

— Magam sem tudom, csókolom kezeit! volt a1 válasz.

E közben Káldiné asszonyság mohó kí-váncsisággal bontá fel s ólvasá a levelet,

— olvasás alatt a boszuság- pírja festé aroZait s indulatosan kiálta fel :

— Mindjárt; tudhattuk volna, hogyaz a kedves; szép, jó, angyali Zonga sokkal irigyebb,' semmint megengedhetné, -Hogy Malvin is találkozhassék grófi barátnőjével; De üne, Kedves Malvinom; olvasd 'át -magad — szólott a hölgy, barátnőjének nyújtva a czódulát — s győződjél meg, hogy minden szaván e czédulának, a legfértelmesebb irigység látszik meg.

Kongóné asszonyság mohón kapá a czédulát, s nem kevésbbé kiváncsi férjével, pillanat alatt átfutá tartalmát, mely igy hangzott:

„Édes Katiczám! Ida grófnő, a kedves angyal, másod napja veszélyesen beteg ; ezt tudva, igen természetesnek fogod találni, hogy gyöngéd barátnőd miatt sem hagyhatja el ágyát, s igy bár mennyire sajnáljuk, én és te kedvesem, hogy meg nem ismerkedhetnek, — azzal kell magunkat megnyugtatnunk, miszerint a sors akaratával küzdeni, nem vagyunk elég erősek Isten veled, Kedvesem! Melegen ölel: Káldi Zonga.

U. Kedves férjednek ne feledd szerető , rokoni üdvözletemet átadni/

— saólott Kongó úr.

— mi ki nem telik a kis falusi libától ! Dejszen, leikecském, halkabban egy kevéssé, mért én átjárok nemcsak eszén, de a lelkén is annak, ki kézzelfqghaió irígyünk. Az egész levél, — szóla nejéhez fordulva — Ida grófnő betegségével együtt, kigondolt história, kereken mondva; hazugság. Azonban ezzel hallgatható t volna a gyönyörű virágszál, mert mi meg fogunk a -grófnővel ismerkedni, ha törik, ha szakad.

— ügy, úgy, édes Petikém — szólott a gyöngéd Malvin, férje erélyes szavain -könyekig megindulva — meg kell ismer-kednünk, — én őszintén óhajtók a grófnővel megismerkedni, s úgy hiszem, álszerénység volna el nem ismernem, hogy az isme- Tetség által ő is csak nyerhet '

— Oh, Malvinom szólottelragadtatva Katicza — ha ismeretségiek által vala melyitek nyer, úgy bizonynyal a grófnő lesz nyertes. Tőled, á műveltséget illetőleg,

(30 magam is mennyit tanulhatok; hát még a gyermek grófnő !

— Egy szó mint száz — kiálta Kongó úr, ki.néhány péroz Óta keresztbe font kaprokkal, gondolatokba t mélyedre állott' mi Malvinnal még ma, még ezen órában elmegyünk a grófnő látogatására, aztán nem törődöm vele, ha irigységében megfúl is Zonga kisasszony; — mi azt teszszük — folytatá nemes büszkeséggel, kiegyenesítve égész ellenállhatlan alakját — mit tennünk kell; sőt azt is kötelességemül ismétlem , hogy Zonga ravaszságát leálarczozzam a grófnő előtt!

— Úgy, úgy — mondá örömmel Káldvné: asszonyság— legjobb lesz, ha Malvin szokott úriasr eszes módjával eléadja Zonga cselszövényét a grófnőnek.. Sőt, hogy szavai hatásosabbak legyenek, vigyétek magatokkal, kedvesem, Zonga koholmányra czéduláját s mutassátok azt szinte.elé a grófnőnek. Ha, ha, ha! Mint fog majd hazugságaért pirulni a kisasszony, sőt az is meglehet, hogy Malvin szavaira megmutatják Zongának: merre visz ki az út a kastélyból ! Ha, ha, ha!

Félórával később már Káldiék négy osengős szürkéje ragadá a szeretetre méltó Kongó-párt a kastély felé. Minél közelebb értek a kastélyhoz, annál inkább unszolá Kongó úr a kocsist, hogy sebesebben hajtson, s midőn a nagyszerű várkastély óriási, tárt kapuit megpillantá az ellenállhatlan férfiú, a kocsisnak mellékesen jó borra-valót Ígérve, azt parancsolá , hogy a szélnél is sebesebb vágtatva rohanjanak az udvarba. Kongó úr nagy zajjal akart ott megjelenni, azt vélve, hogy a zajra az egész grófi család elébe rohan, vagy legalább azt fogja gondolni, hogy valami igen nagy úr érkezett.

A kocsis a jó borra-valóért híven enge-delmeskedve, közé vagdalta lovaknak, s a legsebesebb rohanással vágtattak azok audvarra; — de szerencsétlenségre, az urasági cselédek fülei kissé nyugalmasabb, ün-nepélyesebb kocsi-zörejhez lévén szokva, Kongó úr kocsijának mennydörgésétől föl-riasztva, urasági színekkel díszített öltö-nyeikben , minden oldalról előrohantak, — se nagy tarkaság következtében, a különben is bokros lovak, oldalt ugrottak, rudat törtek, s bőszült vadak gyanánt ragadok a kocsit és kocsin levőket a mellékudvar felé. Kongóné asszonyság éles, hoszszu sikoltással, mint valami rémült madárka, leugrottá kocsiból, azonban szerencsétlenségre orra bukott, s midőn néhány percznyi kábultság után magához tért és lábra vánszorgott, — dagadt veres orr- s összezúzott tollas kalappal kezde rohanni a férjét ragadó kocsi után, szüntelenül hangosan visítozva: Petikém, kedves, édes Petikém, mentsétek meg Petikémet! — Végre kiáltozása egyetlen öröm-sikoltássá vált, midőn férjét a kocsiból szerencsésen kiugrani látta, a habár véleüenaégből jókora pocsolyába ugrott, az mindegy volt, csakhogy a drága élet megmenekült. És valósággal ott álla Kongó úr. sáros arczczaLs ugrás közben végig repedt ruhában. Fején minden szál haj ziláltan meredezett ég felé, de mindamellett is nemes volt alakja. — Oh mit is árthatott volna ily szépségnek, hogy orra sártól maszatos lett, vagy hogy szakáját a nedves, sűrű sár egyetlen csepegő nagy gombóczczá alakította? — Miután átkait 8Ürűn.8zórá az igazságtalan sorsra, mely ily malheuröknek teszi ki gyakran az embért, kissé megkönnyülve, körülnézett, a kocsit, s különösen a kocsist keresve, kit vigyázatlanságáért agyba-fő be szándékozók verni. De — oh méltatlan sors, mely a jók ellen vét, mig a gonoszoknak kedvez - a kocsis, a másik udvaron át, azon útra, melyen jövének, visszaragadtatva, azóta bizonynyal hegyen-völgyön túljárt, a boszúságában is szetetetre méltó Kongó-párt a kapufél-fánál hátrahagyva.

—•Mit kivannak?—kérdéaz inasok egyike Kóngó úrtól, de sáros arozára pillantva hangos kaczajra fakadt, mi nem kevesse bánta Kongó urat.

— Én és nőm — válaszolt a sértést mélyen érezve s ez okból megvetőleg — ha szemeik láttára nem ér bennünket szerencsétlenség, azóta már Zoár Ida grófnő -termeiben foglalnánk helyet!

— Hol? — kérdé az inas még harsányabb kaczajjal — Ida grófnő termeiben? i;Az, jó barátom — folytatá kissé komolyabban — bajosan történt volna meg, ha orrod nem volna is kolimázos!

— Mit merészel e szolga ugatni?! — kiálta féldühödten Kongó úr — s nekem, "ki vicispány voltam! Nyomorult eb , vigyázz szavaidra, mert olyan huszonötöt vágatok rád, hogy unokád unokája is megemlegeti !

— Már — szólott ismét az inas hetykén — ha tízszer viczispány volt is az úr , az még sem eshetnék meg, hogy most Ida grófnő elé jusson!

— Es ugyan miért nem, ha merem kérdeni 1 — szólt Kongó úr dühét elfojtva, hogy kíváncsiságát kielégíthesse.

— Először azért — válaszolt az inas — mert a grófnő fekvő beteg, és másodszor azért — folytatá szemtelen kaczaj utáu — mert a tekintetes viczispány úr kolimázos orrú.

Szavait hangos kaczaj követte , s a kaczaj t hirtelen távozás. E párbeszédnek vagy tizenkét inas volt tanúja, kik társuk elménczségén, harsány hangon, chorusban nevettek. Kongó úr hihetőleg sejdítve megjelenése nevetséges voltát, az inasok kaczaja kiséretében, megragadá gyöngéd nője kezét, s egyetlen szó v8gy hang nélkül visszaindult a falu felé vezető gyaloguton.

Káldiné asszonyság a kapuban várakozék rajok, 8 élénk kétségbeesése daczára sem fojhatá el nevetését, midőn Malvint összezúzott kalap- s rajta hegyesen fölmeredő toll- s vörös orral látá, besározott 8 íödetlen fejű férje karján közeledni. Alig vezette be őket a házba, legott eléadák szerencsétlen látogatásukat, s az egész malheur miatt természet szerint egyedül Zongát vádolák, ki ha gúnyos czédulát nem ír, kétség kivül el fogott volna maradni a hevenyészett látogatás.

Mig Kongó úr, Zonga megtorlására, vészes fogadásokat tőn, azalatt a gyöngéd Malvin kimelegített ágyba bújt, a szerencsétlen nap fáradalmait s még nagyobb ijedelmeit kipihenendő.

— Ha nem mulathaték is e napon — gondolá magában — Ida grófnővel, legalább egy sorsban osztozom vele, — mert mindketten ágyban fekvő betegek vagyunk.

S e gyöngéd gondolat annyira megnyugtata a szegény szenvedőt , hogy nem sokára álomra zárultak bágyadt pillái.

XX.

Ida betegsége komolyabb fordulatot vön, mint azt az orvos előre sejthető. Éjenként folytonos láz- s őnkivüliségbep szenvede. Hajna és Zonga híven, fáradatlanul ápolák őt, 8 ágya mellett a nehéz éjeken felváltva virrasztottak. Az ifjú herczegnő kötelességének tartá, haladék nélkül tudatni Fellegi grófnővel unokája betegségét, 8 ennek következtében a grófnő naponként váratott a kastélyba.

Éji tizet ütött az óra. Hajna és Zonga együtt ülőnek még a szeretett beteg mellett. K.öztök a rokonszenv a folytonos egyíittlét által, testvéri szeretet- bizalommá fejlett. Mindketten érzék egymás becsét, 8 mi kebleiket még inkább egyesítő: az a közös szeretet és részvét volt, mit Ida irányában mindketten tápláltak.

— Kedves Hajnám — kezdé nyugtalanul Zonga, a beteg égő homlokát érintve — tapintsd csak homlokát, mily forró! Nekem úgy tetszik, még erősebb láza van, mint tegnap volt, i .

- ' — Én síinte azt hiszem -• volt az aggodalmas tálasz — sőt ma többet is beszél magán kívül. S az orvos mégis azt állítja, hogy ina jobban van!

•' llallga! — kezdé suttogva az eszmélétlen beteg, miközben jobb karjára emelkedék—csöndesen legyetek! Oh, ne hagyjá-tok, ne hagyjátok! —kiáltá rémülten—vagy bocsássatok hozzá; hadd mentsem meg őt!

“ —Kit óhajtasz megmenteni? Kit féltesz veszélytől? — könyes szemekkel kérdé Zonga, miközben megölelő a kedves szenvedőt. '

— Egyedül őt szeretem! — szóla ha-tározottan a beteg — s inkább kész vagyok

M

meghalni, mintsem oltár előtt mással esküdjem hűséget és szerelmet! ‘

Alfrédre vonatkozol ? Of szereted ?

— kérdé tartózkodva Zonga.

.... — Ki ne mondd többé á gyűlölt nevet

— kiáltott a beteg szenvedélyesen1 —ki ne

mondd : mert téged szinte meggyülöllek! Oh, magatoktól is kitalálhatnátok — tévé hozzá fájdalmasá hogy Alfréd miatt nem bátorkodom szerelmesem nevét kimondani, — ha tudná-Alfréd, hogy máét szeretek, meggyilkolná őt!.. Segítség! Ne "hagyjátok őt! Oh,- bocsássatok hozzá! szavai titán kimerülve hanyatlott vissza párnáira. ’ . ' u

~ " — Szentséges ég! — stisogá íforigánák Haj na — vajjön szeretheti-e á boldogtalan gyermek Alfrédet, ha öntudatlanságában ily ellenszenvvel szól felőle ? 1 "

— Ó nem Alfrédét szereti — monda halálsápadtan Zonga ~ ő ’ mást / egészen

mást szeret! 8 e szavai láng-pirosra festék halvány arczát.

— Szeretlek, Aladárom! — szóla ismét Ida meleg-édes hangon — s tudom, hogy viszonzod érzelmeimet. De szerelmünk maradjon titok, mély titok — folytaié suttogva — tudod: más menyasszonya vagyok, és — tévé hozzá összerázkódva — Alfréd haragja- s boszujától remegek 1

— És valóban Aladárt szereti! — szólt meghatottan Hajna.

— Oh, irgalmazzatok! Engedjetek neki utat hozzám l — esengett Ida alig hallhatólag — küldjétek őt sietve, ha nem akarjátok , hogy meghaljak! — s valóban szavai teljesülésétől lehete tartani, mert arczai halványabbak lettek a liliomnál, — szemei elhomályosulva zárultak le, — s a szűzi kebel nehezen lélekzett.

— Ha tán helytelenül cselekszem is —- szólt Zonga izgatott fájdalom hangján — e nehéz pillanat kimenti hibámat. Tovább nem hallhatom esdekléseit, — megyek , hivom Aladárt ! — s mielőtt Hajna visszatarthatta volna öt , távozott. :

Zombor Aladár, Ida betegsége óta csak félig élt. Erdei: barangolással tölté napjait, szüntelenül a gonosz,, sötét alakot keresve, Jd elégi kegyetlen s vakmerő vala Idát meg-sebesíteni. S habár siketetlenül kérésé is, nem volt nyugta, bonn időzni, s barangolásiból csak akkor tért vissza, midőn az égető vágy: felőle hallhatni, haza üzé őt. Az éjeket azonban többnyire Ida ablakai ■alatt., vagy előszobáján tölté., — s ott álmodozá éber álmait, ott fogantak a megható kesér-édes hangok: a költemények, melyekben elpanaszlá mélyszerelme végr télén fájdalmait! S e költemények, a hír sebes szárnyain röpülve, bánatával eltöltők a közel s távolabbi vidéket! —

Midőn Zonga felszólító a merengd Alar dárt: követné őt Ida szobájába, — örömr döbbenéssel tekinte Aladár, a még ez ideig

észre sem vett, fényes szépségű hölgyre , s méltányolva a kedves lány jótékony kivánatát, boldog elragadtatásában következő szavakat intéze hozzá:,

— Ha nem földi lény, hanem égből alá szállott tündér vagy, oh mesés szépségű alak! úgy ezentúl nemtőm gyanánt tekintelek , 8 csodálni foglak! — Ha pedig földi lény volnál, — megáldom jóságodat, hogy hozzá vezetsz 5 s ezen óra emlékezetére • fogadom neked, miként ha egykor szerencsétlenség környezne, s tudatni fogod velem , bármi áldozattal is kész leszek mentségedért mindent elkövetni!

Zonga remegve hallgató őt végig, s válasz nélkül indult Ida szobája felé. Aladár a gyöngéd lépteket háborgó érzelmekkel követé.

A halvány lámpa-fény kétszeres sápadtan tüntető föl a szenvedő hölgy kedves arczát. Aladár e látványra rengető, mély fájdalmat érze, s térdre omlott a mennyezeies agy előtt, mintha kdllőieg ösak imádó helyzetben fejezhető vala ki határtalan szerelmét s bánatát! [ J K.: /

•' Ida hunyt szemekkel is megérzéakecU ves közelséget , s a sejtett esöndes boldogság édes, szelíd mosolyt kiilde, szenvedés helyébe, ; hajós vonásaira. Igéződ szemei 'megnyíltak,-hangja visszatértééi szemeit •sí egész i lelkét szerelmeséhez emelve, kö- 1 Vetkező szavakat' intéze hozzá s i

. Hála a kedves angyalnak-, ki téged hozzám vezető ! Senki, senki sem képes kívüled eloszlatni az aggályt, mely szívemét nyomja. Oh, szólj, nyugtass meg, Aladárom folytatá lázas tekintetét szorongva hordozva körül nem rettentő vétek-e az, hogy Alféd menyasszonya tégedszeret?

— Vétkezik-e a nap, ha sugaraivaLa földet melegíti? Vétkezik-e a szenvedő, ha Isten színe előtt leborulva hiszi és vallja, miként az egymásért égő szíveket Isten rendelő egymásnak?! Ha ily hit vétek, akkor — oh Idám! — vétek a mi szerelmünk ,is. De mondd, angyalom, nem elég biztosíték-e mennyei jóságod arra nézve , hogy szerelmed nem lehet vétek, hiszen te oly tiszta, oly nemes vagy, miként bűnösen érzeni képtelen volnál ?! —

— Köszönöm megnyugtató szavaidat — szólott Ida szelíd mosolylyal — oly édesigazat beszéltél, Aladár! Hogyan is lehetne bűnös az, ki téged, ki költőt szeret? jTiteket Isten maga bővebb áldásában részesíte, mint többi teremtményeit. A jó Isten meg fogja bocsátani nekem, ha oly .megáldott egyén miatt, mint te .vagy, Aladár., eltépem a frigyet azzal, kit szívem különben is soha nem ismert kedvesének! — Hangja, mely mindig osöndesebb s egyszersmind biztosabb lön, és szemei, melyek ködtelenül, nyugott, enyhe álomra zárultak: meggyőzék a szerető környezetet, miként a lányka betegsége szerencsés fordu

latot vön, s közeli gyógyulásához remény lehet.

Hajna látván a lányka nyugodt álmát, Aladár további maradását fölöslegesnek tartá. Csöndesen köteledék tehát az ifjúhoz, ki miután szerelemteljes búcsúpillantást vető kedvesére, Hajna után, csöndes léptekkel távozók, Zonga egyedül maradt Ida szobájában, — hacsak határtalan fájdalmát, mely épen e perczben erősebben élt keblében, mint valaha, társa gyanánt nem számítjuk.

•— Még eddig alig vön észre — ekkép keidé keserű- gondolatai fonalát tovább nyújtani — alig vön észre; ma azonban, mert szerelmeséhez hívtam, mily melegséget tanusíta irányomban! Úgy van,meleg’ volt', mint kedves, szép költeniényei, mik annyira megszerettetek öt velem. Istenein, Isteneid: miért adái életet , ha ezzel egyűvé szerelmet és boldogtalanságot osafolál? ! 4 Emésztő fájjdalmátan mintegy összerósz

kadva omlott le Ida mennyezetes ágya előtt, s könyázott arczát a beteg párnáiba rejté.

Az ajtó megnyílt. Halvány karcsuifju lépe be, sötét tekintetét vigyázva jártatva körül az ékes háló-teremben. Senkit nem látott az enyhe álomban merült lánykán kívül , — Zongát elrejté szemei elől a redőzetes mennyezet. Az ágy előtt megállapodva hosszasan szemlélte az ártatlan,' gyermek-arczot, — a rendetlenségbe bonyolult fürtök színét, s a takarón pihenő kis,.fehér kezet. Es ennyi szépség, ily sok ízendeség nem vala képes az ifjú szivét kien-gesztelni 1 Irigy féltékenység- a gyűlölettel, vegyes pillantások szállottak égő szemeiből’ a csöndes betegre, öklei görcsösen össze-, szorultak e nem bírva lázongó szenvedélyén tovább uralkodni; késkeny övéből gyorsan fényes, tőrt ránts ki, s az ágyhoz-, rohanva, Ida Szivének szánáazt De noej íz alvó ártatlanság védelmére, a mennyezet redőzetei köztíiényes szépségű angyal

emelkedik föl, —a gyilkos kéz a tőrrel együtt lehany atlik , — az angyal és démon szemei találkoznak, s egyetlen pillantásaikból megértik: miként az alvó hölgynek mindketten vetélytársnői.

XXI.

Ida egészsége a fentebb leírt jelenet után szemlátomást javéit ,8 kevés nap elég volt őt annyira megerősíteni, miként általános örömre, az orvos nemcsak megengedés sőt javaslá is a minél gyakoribb sé- tálást.

Midőn Aladárral először találkozók a fellábbadt leányka alig vala képes megmentőjének néhány köszönő szónál egyebet rebegni. De Aladár nem vala élégületlen,’ mert a mély pirulás , a nagy kék szemek' epedŐ tekinteté többet'mondottak a légszerelmesébe szavaknál!

Hajna herézegnő, ismerve testvére it vagias természetet, nem gátolá, hogy a szerelmes pár naponként hosszabb, erdei sétákat tegyen. De mindamellett, hogy Aladárban' teljesén megbízott, megigérteté vele, miként Idával szerelemről lehetőleg, keveset fog szólani mindaddig, míg a minden órán várt Fellegi grófnővel nem közlendik a viszonyok új, váratlan fordulatát. Alfréd herczeg azzal tanusítá, hogy szívesen tűri Aladár környezetét menyasszonya körül; mert soha életében nem ügyekvék Aladár iránt'oly meleg barátságot mutatni, mint épén most. Alfréd herczeg nagy változáson ment keresztül: ő, a csapodár vi-lágfi, komoly, merengő szerelemre gyűlt Zonga iránt. Szerété a ritka szépségű hölgyet szenvedélyes szíve egész erejéből. valaki kevéssel ezelőtt azt meri állítani, hogy a rángtalan, szegény leánykát o)yr hévvel fogja szeretni, mint valósággal szerété, — mély megvetéssel fogott volna szeme közé nevetni, s komolyan moghazodtolja őt Szíve ezen elfoglalt állapotában szinte örült \ hogy menyasszonyával más társalog, s a hosszú erdei sétákat örömmel megboosátá nekik.

Aladár és Ida, hosszú sétáik közben, mélyen hallgattak a mindenek fölött érzett szerelemről. Félnapot is elbarangoltak együtt, jól tudva, de nem mondva, hogy egymásnak élnek, s egymásban nem csalatkozhatnak ! — Gyanútlan, boldog szívvel keresék föl a rengeteg legszebb részeit. Fejők felett a felhőtlen ég borútalan jövőt ■látszék számukra jóslani, — és szerelmök jelképe: az örök, forró nap megaranyozá a lombos vén fákat; mig a mezei vad virágok kellemes illataikkal üdvözlék őket.

Boldog szerelem, szép arany-kora éle-tünknek! Fennen röpülő szárnyaid suhogása jól értett, édes titok felől szól a megnyílt szívnek! Fényed színt, élétet kölcsönöz érzelmeinknek! Teáltalad válhatik édessé a mámor, az őrjöngés, a bűn, -r- te

Derű é» Ború. JI. 5

áltálad emelkedik az erény föl a csillagokig ... Örök hatalom: szerelem a neved! Ki téged megtagad' önmagát tagadja meg!

Egy gyönyörű, fényes napon, mely épen Hajna herczegnö születésnapja vala,— Aladár meleg üdvkivánatokkal lépett testvére magány-termébe, s jó kivánatait végezve , féltréfásan igy szóla: .

— Nehogy szószegéssel vádolhass, vagy vádolhassam — magamat, előre jelentem, .miként születésed ünnepnapját minden te- kintetben úgy nézem , mint kivételes napot, s kegyes engedelmeddel, e napon, a szép Idával bővebben fogok tilalmad tárgyáról : a szerelemről szólani.

S a nélkül, hogy nővére engedélyét be-várná, ment egyenesen Idához, s a lánykát némi ünnepélylyel magán-bétára kére föl. Szerelme ifját, mint mindig, ma szinte Örömteli készéggel fogadá, s kiséré a lányka, De a szép reggelt tikkasztó hőség váltván fel, korábban kifáradt Ida, mint maga

is hitte volna, s ez okból szinte óhajtását latszék kitalálni Aladár, midőn százados fák enyhe árnyékába vezeté őt, hol kívánatos ülőhelyül lágy moha-szönyegzet kinálkozék számukra, s egyszersmind szemeik előtt a legtündéribb kilátás nyílt távoli hegyek-, tornyok-, erdők- és vizekre. Ida elhelyezkedvén a lágy moha-szőnyegen, örömében igyszóla: s

— Ah , e gyönyörű táj szemlélete visz- szaidézi múlt éji boldog álmomat, az álmot, melytől szinte fájt ébredéskor megválnom! . — És, ha szabad kérdenem, kifelől ál

modéi? Kire lehetek féltékeny boldogságodért ? — kérdé Aladár, meleg tekintettel függve a lányka kedves arczán.

— önmagadra! — válaszolt pirulva a mosolygó gyermek — mint ébren teszszük, álmomban szinte veled sétáltam, gyönyörű zöld erdőségben. Egyszerre azonban elvesztél oldalam mellől, — s hasztalanul néztem körül, — hiába kerestelek, hiába kiáltám nevedet, — te nem jövel. S találd: mi lett a vége? Sírni kezdék — folytató mélyebb pirulással — mindaddig , míg magamhoz nem sírtalak. Annál boldogabb valók aztán, midőn közelemben, mint most, s még nagyobb fák árnyékában, mint ezek itt, mellettem láttalak ülni. Élénk csodálkozásomra azonban sem a vidék fáin, sem a réteket s ormokat borító mezőségen nem lehete egy szál virágot is látni. A fák, hegyek és rétek mind csak a remény zöld színét viselék. Nyilván mind csak a te megszólalásodtól reméllték a virágot. S ez nem tréfa. Mert midőn megszólalál, s bővebben kezdél beszélni, nemcsak a lég lett körülem melegebb , s illattal tele, hanem minden hozzám intézett kedves szavad a szó szoros értelmében virágalakot vön magára s mihelyt átalakulása véghez ment, azonnal keblemre hullott mindénik. S midőn a gyönyörü-szép virágok keblemen hervadatlán bokrétává képződtek — mert jó álmom

megsúgá nékem a virágok halhatatlanságát s — ekkor, óh ekkor leborulék előtted s hálát mondtam neked, hogy keblemet hervadatlan virágos kertté varázsolád, s a virágokat saját kebledből. ülteted át ényémbe.

—• És nem virágos kert-e valóban szived? kezdé,Aladár szerelemmel — nem virágoznak-e abban piros és fehér rózsák: a szerelem s ártatlanság rózsái?. És nem kell-e nekem bocsánatodat kérnem — folytatá mindinkább melegen — hogy földi szerelmemhez lánczolám mennyei érzelmei-det? Oh, bocsáss meg tiszta fénysugár, hogy szenvedélyem hullámos tengerére rántalak alá! Engedd, nh, Ida, ez órában tapasztalhassam bocsánatodat! — Szavai közben rubinnal ékesített gyűrűt vont le kis újjárói, 8 azt Ida átengedett ujjara vonva, következőleg végzé beszédét:

— Ezen gyűrűvel jegyezék el őseim menyasszonyaikat,—ezen gyűrűvel jegyezlek el én is téged. Viseld azt, Ida, szerelmemé saját hűséged jeléül.

A mélyen megilletŐdött ifjú lányka, válasz helyett, áhítattal emelé ajkaihoz a családi emlékű gyűrűt, s hűsége jeléül megcsókolá azt. Aladár szilárdabbnak hívé szerelmi frigyét, hogy a kedves Idát ugyanazon gyűrűvel jegyezheté el, melylyel egykor Dezső lovag, a Zombor-osalád alapítója: Zellát, az arany hajú hölgyet, s a legyőzött fekete szellem imádása tárgyát, jegyezé vala el!

XXII.

Káldi Zonga alig vala tíz éves, midőn szülőit elveszíté. Az egyedül öreg dajkája ápolására bízott árva, korán s mélyen érezé sorsa mostohaságát. Unoka-bátyjai való hogy tárt karokkal várták Őt, s igaz rokoni szeretettel nyiták meg előtte hajlékaikat: ő azonban visszautassá ajánlataikat, el

nem hagyhatván a kis fehér házat, melyben szülői éltek, haltak, — nem hagyhatván a házat, melyben a szentelt fájdalom, mit a szülők egyetlen gyermekükre örökségül szállítanak, hű fészekre talált.

Zonga maga növelé magát. S ez volt oka, hogy egyébként romolhattam, nemes természete sem óvhatá meg őt némi rajon-gástól. A tapasztalatlan lányka nem ismerve az életet , az ifjúság költői ecsetével festé azt szép, fényesre. A nagyvilágot örörrt és boldogság hohának képtelé. Es alkotott magának a képzelt világban embereket, kik határtalan jóság- s erényekkel megáldvák, kik közöl egyet, a legnemesebbiket , kiválasztó magának, hogy értté lángoljon szerelem után epedő szive. És mi hévvel lángolt az ifjú szív, s mily boldog volt, ha magát viszontszeretve képzeté! Mi nagy s mi nehéz áldozatokra érze magában erőt, a gondolatbán kiválasztott, de szemmel soha nem látott kedvesért! — A

nő szerelemre született. Szerencsés az köztök , ki mindaddig gyöngéd anyai ápolásban részesülhet, mig szerelmesét közelébe nem vezeti a végzet Zonga szülői korán ti .

elhaltak. Ot ábránd világából nem intő vissza szerető anyai szózat, s védelmére nem volt meg az apai erős kar! Zonga tanácsadója: heves szíve, — védője: ártatlansága volt! Soká, hasztalanul epedett a várt szerelmes után. — Kivel őt a csöndes, boldog falucskában végzete összehozá: egy sem felelt meg, kissé túlfeszített képzelődésének. De midőn Aladár első költe-ménye megjelent, s az elsőt követé a többi és szárnyra kelt híre az ifjúnak, kit ugyanazon vidék szüle, mely a lánykát: — ekkor megdöbbent az ártatlan női szív , s Aladár magas költészete, gyors híre, s a lányka rajongó szerelme együtt röpültének! — Zonga az ismeretlen ifjat, de annál ismertebb költőt szeretni kezdé, s ez idő óta nemcsak természete változott, hanem élete is uj irányt vön. Ez idő óta gyakran egész a kicsapongásig vidám és boldog volt. Mosolygó arcz- s gyermekded enyelgéssel köszönte a falu ismert lakóit, — erdei védenczeit napjában kétszer is látogató, — öreg dajkájának boldogságról regélt, — s virágait , melyeket Tamás ápolt, nemcsak maga öntözgeté, hanem enyelgett, szóba eredt velők: mintha a kedves, néma barátnők, új boldogsága biztosai volnának!—Máskor ismét halványan, szótlanul barangolá be az ismert erdő zordonabb részeit; elevenség nélkül lézenge, mintha meghalt örömei árnya önmaga volt volna, — sírt keservesen s emésztő fájdalmában térdre hullva kért: boldogságot vagy halált!

' Az elárvult, magára hagyatott lányka Szíve, boldogságában kiáradó, bánatában tulzárkozott leve. Bánatos küzdelmeivel csak magát emésztő, — de boldogságát kiterjesztette nem egyedül legközelebbi környezetére, kiterjesztő azt állat-védenczei- minden fűszál- és virágra.

Nagyanyja: Fellegi grófnő kegyetlen gyűlölete, melylyel a lányka édes anyját üldözé, mélyebben sebzé az árva szerető, nemes-büszke szívét, mint azt gyönge kora- s tapasztalatlanságától várni lehete. Az ismeretlen szép világba, melyet a lányka oly gazdagon fölékesítetett végtelen boldogság- s nagy erényű lényekkel, nem vágyakozék; — tudá, hogy vannak képzelődése élénk világának is koronként előtörő vészei, kerülendő csábjai; — érzé, hogy a szép világ, boldog könnyelműségében, igazságtalan vala szülői iránt: mert azután is tömjéneze nagyanyjának, miután az gyermekét ok nélkül megátkozó . .. Ö az ismeretlen, szép világnak egy teremtménye után vágyakozott, ki szerelmével kárpótolná mindazt, mit ideig nélkülözött és szenvede, — ki közlés nélkül is megértené , kitalálná zárkozottabb érzelmeit. S

ezen egy teremtményt saját kis világába ohajtá, a világba: mely szülői boldogságának színhelye volt. Feketevölgy kis, fehér házacskájában ohajta vele együtt lakni, s velejárni össze a szép erdőséget; az ő kíséretében vágyta a nevéről nevezett, kies Zonga-vÖlgyet meglátogatni, s neki dicsekedni el hű öreg medvéje ragaszkodásával, bemutatni sima őzikéjét, megmutatni Zonga- völgyi virágait, s a zöld tetőn: a gyönyörű rózsa-lugast. S mindenek felett sokat, igen sokat kívánt vele beszélni! Elkívánta mondani szenvedéseit, szerelme boldog ábrándjait, — elmondani a sok bajt, kínt, mit oly korán át kellett élnie. Sőt közleni ohajtá vele gondosan rejtegetett emlékiratait, melyeket különböző érzelmei hű tükréül, maga számára jegyzett a lányka, mindamellett is, hogy a czímlapon Zombor Aladárnak ajánlá azokat.

Volt Aladáron kívül még egy lény, kin meleg szeretettel függött Zonga: e lény.

•0 mint tudjuk , Ida volt. Szeretőiét, rokona s barátnője iránt, még szülőitől öröklé. S midőn a meleg emlékezetben tartott ifjú grófnő fölkeresé Zongát csöndes magányábán: egyelőre örömében azt képzelő a lányka, hogy a kedves rokon szeretete magában elégséges volna teljes boldogságára. S valóban kegyetlenül sujtá őt a szigorú sors csal-képzeleteért, midőn szerelme hőse, a jeles költő megjelenők, s neki tapasztalnia kelle, hogy az nem őt, hanem Idát szereti!

Zonga ritkán, igen ritkán ment gyógyulása után a vár-kastélyba. Minek kínozta volna szegény, nyugtalan szivét még job- ban ?! Hajna és Ida nem aggódtak annyira a kedves barátnő ritkuló látogatásán, mint várni lehetett volna, — önnyugtalanságaik kizárólagosan elfoglalván őket. Ida szerelmi boldogságán függött; Hajna pedig azon nyugtalankodék: mit fog majd a. minden órán várt Fellegi grófnő az idő közben teljesen változott viszonyokra mondani? — Szegény Zonga. elmaradása rejtély maradt, melyet megfejteni e perczben: nem vala idejök.

Alfréd herczeg volt az egyedüli, ki Zonga elmaradását élénken, fájdalmasan érezé. Említők már, miként ő, ki élete legnagyobb részét kicsapongó szerelmeske déssel tölté, — ki a szerelmet édes mámornak tartá, melyből élvezés után .az álom is kigyógyíthat, — ő, ki keresve kérésé, az alkalmat mindazok kigúnyolására, kik életfeladatul tekinték : egyszer, híven, és forrón szeretni: — most önmagát gúnyolhatta volna ki, mert az egyszerű ♦ rangtalan leányt úgy megszereté, miként soha nem érzett hatalmas szenvedélyében örök hűség, állapdó szerelem- s effélékről ábrándozott. De mi öt forró szerelménél inkább meglepte, az bátortalansága volt, melynél fogva, hetekig társalogva a tündér-szép gyermekkel , nem volt ereje érzelmeit előtte fölfedezni. Dühösködék, gyávának tartá, meg nem foghatva önmagát. S maga elleni haragja tetőpontját érte el, midőn azon gondolatra jött: vájjon nem azért maradt-e Zonga el, mivel sejtvén szerelmét, hogy- sem kedvelt rokona- s barátnőjét jegyese szívétől foszsza meg: inkább kész vala hal-ványan , némán vonulni vissza, s önszivét, szerelem helyett, fájdalommal jegyezni el?

Ily eszmék által nyugtalanítva, 8 azon erős föltétellel: miként tovább nem titkolandja szerelmét, elhatározá: rövid erdei séta után, meglátogatni Zongát. Legkellemesebb meglepetésére azonban, látogatásra nem vala szükség, mert a véletlen úgy akará, hogy az erdőben találkozzék a kedves lánynyal.

Zonga nem vévé a közeledőt észre, oly mély, habár csöndes bánatba látszék merülve. Nagy, sötét szemei andalogva tétováztak majd egy, majd más tárgyon; de szíve annálinkább foglalkozék csak egy

képpel, mi egyszerre két kiolthatatlan érzelmet köite: szerelmet és fájdalmat. Zonga szokatlanabb mértékben szenvedett ez órában. Halovány arcza, finom kék szemaljai, s megtört alakja: híven tükrözék dúlt lelki állapotát. Alfréd, ki nem egy anyai szívet repeszte meg könyörtelenül, midőn szerelme elhagyott tárgyát a gyalázatnak engedő , — most meghatottan omlott térdre, szent, élő képe előtt a csöndes fájdalomnak.

— Oh, szóljon! — kezdé a herczeg legvalódibb részvét hangján — ki bánta meg, mit fájlal, ki sérté ? Ha emberi erő, hatalom, vagy akármi áldozat, legyen az életem bár, — segíthet baján: oh, szóljon, én kész leszek megváltani bánatát 1

Zonga meglepetten, ijedve hátrált néhány lépéssel, s válasz helyett zokogás tört fel kebléből.

Alfréd a lányka izgatott ellágyulásából szerelme reményeire nézve jót következtetve, ekkép nyilvánítá szenvedélyét:

— Bocsássa , oh, bocsássa meg Szerel memet, mely e perczen túl nem férhete meg, közlés nélkül, szivemben. — Szeretem önt, édes Zonga, az első szerelem egész végtelen erejével, s ha ön csak parányi jelét veszi is észre szivében a viszonszerelemnek, mondja ki azt bizalommal,— könyörüljön rajtam, — enyhítse angyaliszózatával lángjaimat, melyektől el kell különben égni lelkemnek!

— Hogyan? — kezdé a lányka korábbi merengéseiből kikelve — hogyan, ön en gém, és nem Idát szeretné9 Miként lehetséges az, hogy Idát épen jegyese ne sze- , réssé; holott az is, ki nem jegyese, holott — javítá ki beszédét némi zavarodással — mindenki ...

9

— Áldott legyen szerelmük! — közbe kiálta Alfréd, hévvel kapva Zonga tévesz- ített szaván — Ida felolda engem minden jegyesi kötelességtől, én boldogan mondok

lé kezéről, ha Zonga szerelmét megnyerhetem! 1

’ — Elég, herczegl szólott a lányka hatálylyal — ön engem szeretni vél, de Szerelme annyira új, miként megtudva tőlem , hogy szerelmét nem viszonozhatom, önkényt ki fog az halni keblében. Feledjen ön engem, feledje , hogy valahá szeretni vélt. De azt ne feledje, miként Zonga szíve bezárult a szerelem titkainak. Arra született ő, hogy éljen örömtelenül és egyedül, s hogy hamvait virágtalansír takarja 1 Isten önnel I — Ezt mondva, halvány arbzát kis kezeivel elfödé, s finpiri ujjaoskáin mint igaz gyöngyök, futottak végig könyüi.

— .Megállj, Isten imádandó angyala! — kiáltott Alfréd, a legfelsőbb fokra hágott pzenvédélylyel ragadva meg a távozni készülő hajadon jobbját —, megállj! ÉSivalóban tudnád hinni: hogy átért teremte s ru~ háza fel Isten fényes szépséggel, miszerint

illetetlen virág gyanánt hervadj el ?! — Oh, nem, nem, nem! Ezt hinned lehetetlen. E hullámzó hókebel nem foghat szerelem nélkül, hidegen hamvadni el. Szeretlek, Zongám, hévvel, lángolón, és szerelmedért mindazt, mit az élet, gazdagság, rang fényben nyújthatnak, örömmel rakom kis lábaidhoz 1 Oh, csak szeress!

— Szerencsétlen ifjú I — szólott bánatosan a lány — szenvedélyében nem lát, s feledi a gátat, mely magas rangja, s Fellegi grófnő haragja alakjában, áthághatan akadály lenne köztünk, míg viszon- hajlamom esetében is. Bocsásson, herczeg l Az én szivein kimerült, kifárad érezni, — szerelmemre nem számíthat ön!

— Ne erezz hát szerelmet, csak légy nőm! Engedd hogy bírjalak, s örök szerelemmel környezhesselek ! Könyörülj. szép angyalom!

— Mondom, herczeg — szólott a lányka hidegen — szerelmemre nem számolhat

sem ön, sem más. Szívem hideg, s a hideg szív csak a halállal vágyhatik szövetkezni!

— Ez utolsó szavad? — kérdé Alfréd erős hangnyomatékkal.

Igen, utolsó! — volt a határozott válasz. ,

~ Jól van! — szóla Alférd izgatott ér-zelmein erőt véve — szavadat nem fogom feledni. De tudd meg büszke, hideg szép, miként ha azt hallanám, hogy még sem íragy oly kimerült, mint most állítod, s hogy kebled, évek múlva bár, szerelemre nyílt; ha azt fognám hallani, hogy a hideg, büszke hölgy boldog menyasszony leve, s oltár előtt szerelmet és hűséget esküszik,— ha ezt hallanám: azon leszek, miszerint menyasszonyi éjszakádon megemlékezzél Alfréd herczegre , s az utolsó szóra, mit őszinte szerelmére válaszul adál! — Végszavait suttogva, de szenvedélyes dühtől szikrázó szemekkel monda el a herczeg.

Zonga halálsápadtan, remegve távozók.

XXIII.

Fellegi grófnő végre sok küzdés és habozás után elhatározá, még mindig veszélyes betegnek vélt unokáját meglátogatni, s ifjúsága borongós emlékezetű színhelyére: Zomborvárra utazni. Midőn a rémes erdei jelenet felől halla, ez oly kellemetlen emléket költött lelkében, hogy az úttól minden kedvét elveszté; — azonban valamivel később értésére esvén, hogy Aladár szinte Zomhorvárt van, s hogy ő volt a szabadító : e hírre legyőzött borzadályt és minden keU lemetlen emlékezetet, s rögtönelhatározá: unokája ápolására sietni, s őt, mihelyt baja engedi, magával visszahozni Pestre. Elutazása reggelét megelőző estén levelet kapott Zomborvárról, melynek kézirata teljesen ismeretlen volt előtte. A levél következőleg hangzók:

,Késedelmed helyrehozhatlan. Unokádnak nincs többé ápolásodra szüksége , miután Idát tökéletesen meggyógyító Aladár iránti szerelme! Ők boldogok szerelmükben, scsupán áldásod az: mire epedve vágynak. Alfréd herozég, kinek leghőbb óhajtása volt Elvira árva leányának szerelmét bírni, — menyasszonyáról zúgolódás nélkül fogott volna lemondani; de a szegény vagyontalah Zonga hidegen utasító vlsssza a herczeget, s ennék folytán igen hihető, mi-r ként Alfréd ismét hajlandó lesz unokádat nőül venni. Azonban mit fognakehhez Aladár és Ida mondani? .. . Reád bízóm megítélését. Hagyján! Ne csüggedj! Jer sietve! Aladártól Idát elválasztani segítői fog neked: .

. . a fe kete széliem/

A levél kiesett Fellegi grófnő kezeiből, s legyőzve iszonyát, mit a levél titkos Írója lelkében ébresztő, még Szón este fogatni parancsolt, s indult Zombór-várfelé. ; .

Hogyan ? gondoló uti koósijába

rejtőzve a grófnő — terveim ismét meg-hiúsulnának? Terveim, mikkel nemcsak önérzetemet, de családom fényét is növelni törekvőm. Unokám számára biztosítva hittem a gazdag herczegi férjet, s Aladár, a Zombor-család végsarjadéka, s egyetlen örökösének szinte kiszemelém már a főrangú menyasszonyt, — midőn e semmiházi, e nyomorult föld terhe, ezen Káldi-sarjadék megrontani eléáll szépen fejlő terveimet. Nem, nem, az nem lehet! — folytató sötét gondolatait tovább fűzve, ■— mielőtt afféle lény, mint Zonga, családom nyugalmát felforgathassa: veszszen inkább! De Alfréd herczeget sem foghatom meg. Miként lehetséges az, hogy csak miután égy oly semmi lény által visszautasíttaték : csak akkor óhajtsa vissza korábbi jogait unokám: Zoár Ida grófhőre nézve? Gyalázat , igazán gyalázat! Azonban e miatt sem a herczeget gyűlölöm, hanem a kitanult, kaczér leányt, ki, mert megvetém megátkozám méltatlan szülőit: felhasználta si-ma képecskéje csábjaita herczeg szerelme megnyerésére. De ne'Örvendj győzelmednek, sehonnái! Esküszöm, elébb veszni fogsz, minthogy terveimet meghiúsíthasd. És Zombor Klára — gondolá magában szilárd makacssággal megszokta esküjét tartani!

— Ha, ha, ha! — hangozok éles, metsző gunykaczaj fiz erdőmélyiből, — s a gúnykaczaj megakasztá a grófnő gondola tait , s ereiben megfagylalá a vért.

Másnap este Zomborváíra érkezett. A várkastély tiszteletet parancsoló tekintete csodás hatást gyakoris a grófnőre; de meghatottságfi önelégültségének adott helyei szivében, eszébe jutván, miként azért jön a büszke kastély látogatására, hogy a Zom- bör-család végsarjadékai emelését elősegítse. Ezen eszme fényében királynői méltósággal üdvözlé Hajna herczegnőt és Alfrédet , Idát és Aladárt. Mindnyájukra neT2

heztelt büszke szíve, s talán e miatt is volt a tiszteletteljes, meleg fogadtatás után, viselete kimért és feszes. Az utazás fáradalmait hozván fel, s eltörödéséről panaszkodéks magányt és pihenést ohajta. Idát hivá: egyedül magával, mert — úgymond — Unokája oly igen megszokott környezete, nem fogja őt nyugalmában háborgatni. A mint azonban magokra; maradónak, Ida gyermekded, szerető kérdéseire oly fagylaló hidegséggel válaszola , hogy az újabban oly sok melegség- és gyöngédséget tapasztalt lányka szíve megfájult, s kényeit nem föjthatá vissza. A nagyanya alig várva, hogy erőszakosan elfojtott haragjának szabad tért engedhessena síró gyermekhez következőleg szóla:

— Nos, mi lelt? Ki bántott? Vagy tán az a bajod, hogy még eddig haj nélkül ha- gyott a sors? , ;

— Oh, kedves:, édes [nagyanya— kezdő Ida könytelt szemeit a haragvó grófnő

arczára emelve — mit vétettem, hogy ily szeretetlenül bánik velem ?

— Mit vétettél ? — szóla a grófnő, a lányka szelíd kérdésén még inkább felboszankodva — oh, ártatlanság angyala! Mily szelíd! Mily szeretettel van nagyanyja iránt! Hiszen tán nem is ő látogatá meg Zongát, nagyanyja megvetése s gyűlölete tárgyát? Hizen tán nem is ő volt, ki nagyanyja által választott herczegi jegyesét elhagyta csábítani az álnok, kitanult Zongától ? Hiszen tán nem is ő kötött nagyanyja megszomorítása- s felboszantására uj szerelmi frigyet Aladárral ? Szégyeld magad, rósz gyermek, ki öregségemet igy megkeserítéd!

— Hallgasson meg, kedves, édes nagyanya! — esdett a lányka — oh, hallgasson meg, mielőtt elitélne!

— Mentegetődzésről szót sem akarok hallani, szólj csupán megbánásról, s meg-bánásodnak is csak akkor hiszek, ha helyrehozni {igyekszel, mit könnyelműségeddel vétel. Hol most a hiú, romlott Káldi-sarjadék, hol van Zonga ?

— Hacsak egyszer látná is nagyanya Elvira gyermekét — szólott Ida mély megilletődéssel — fájlalni fogná, hogy a ked-ves, ártatlan, szép rokont ez ideig is átengedd elhagyottságának!

— Hogyan ? — kiáltott dühösen Fellegi grófnő — még dicsöítni merészled őt előttem? Tudod-e, szerencsétlen gyermek, miszerint annálinkább fogom öt üldözni, annálinkább törekszem őt megsemmisíteni, minél inkább szereted a méltatlan teremtést. Még ma szólni fogok a vidék előjáróival, hogy kergessék ele vidékről, hol én születtem , s hol őseim birtoka fekszik!

— Zongát elkergetni? Zongát megsem-misíteni? — kiáltott felháborodott érzelmein nem bírva uralkodni a lányka — oh, kedves angyal-szép és jó rokon, ily nagy áron kelle barátságomat megfizetned ?! De nem, nem! Félre sötét gondolatok! Hiszen az nem lehetséges, hogy szent ártatlanságod , s a jó Isten meg ne védjenek!

— Ha, ha, ha! — kaczagott éles gúnynyal a grófnő — a kis bohó azt képzeli, hogy én Fellegi grófnő, Zombor Klára, nem volnék elég erős és hatalmas oly férget , mint Káldi Zonga eltiporni, vagy lehelletemmel megsemmisíteni. Azonban — folytató sötéten égő szemeivel a lányka léikéig kívánva behatni — ha sorsa annyira szíveden fekszik : ám nyitok utat megmentésére. Szólj, mondd el őszintén: mint vagy Aladárral? Mennyire bátorítottad fel őt? Sejti-e szerelmedet ?

— Kérdezze a növényt, nem árulja-e szerelmét el éltetője: a nap iránt? S ha a növény válaszát megérté, kérdheti-e tőlem, vájjon tudja-e Aladár, hogy szerelme nélkül nem élhetek többé?!

— Ha örült szavaidat jól értem — szólt megvetőleg kaczagva a nagyanya — úgy a 7 kölcsönös szerelmi vallomáson már régen túl vagytok. Hogyan, eszeveszett gyermek? Még föltehetéd rólam, hogy rég táplált terveimről lemondok balga szerelmetekért ? Lemondok a herczegi vőröl ? Hogy vágyaimat kielégítve, s családom fényét emelve láthassam, Aladárnak herczegi hölgyet kellene nőül vennie, neked pedig herczeg- nővé kell lenned. Ertesz-e?—folytatá zordonan — te Alfréd neje leszesz: törik vagy szakad. S hogy Aladártól szép szerivel menekülhess , mondd neki: hogy soha nem szeretted őt, s csupán azért színiéi iránta vonzalmat, mivel Alfréd Zonga iránt mutatott szerelmet, s te rokonod iránt szinlett szenvedélyeddel csak jegyesed féltékenységét akarád fölébreszteni!

— Soha, soha nem fogom magamat előtte oly megvetésre méltó színben tüntetni föl! — szóla hévvel a lányka.

— Ha nem teszed — szólott vérfagylaló hangon a nagyanya — akkor esküszöm

az égre, hogy Zongaúgy fog elüzetni a vidékről , mint rósz személy: levágott hajjal, rongyokban, s újabb átkaimtól kisérve!

— Elég, elég! — kiáltott Ida izgatottan — ne folytassa tovább, ha szeretetemet, mit ez ideig oly gonddal tápláltam szivemben, nagyanya iránt, csak kissé is becsben tartja, — ne akarja , hogy szeretetem szörnyű szavaira kihaljon!

Ha, ha, ha! — kaczagott Felleginé gúnyosan — még ö fenyeget szerencsétlen-séggel? És ugyan miért? Talán én vagyok hibás ? Talán az én hibám , hogy oly rútul megcsaltad jegyesedet ?

— Alfrédet soha nem szerettem! — monda Ida határozottan—jegyesévé—folytatá — csupán nagyanya iránti engedelmességből lettem. S midőn Aladárral összehozott végzetem, midőn érzém, hogy csak őt szerethetem: akkor az Aladár iránti sze-relemmel egyszerre támadt szivemben az Alfréd irányábani ellenszenv. S hahogy azt kívánja nagyanya, miként Alfréddal maradjak eljegyezve, úgy a boldogtalanság-vagy tán halállal leendek eljegyezve; de ha Aladárral enged frigyet tartanom — oh, akkor édes boldogságot, s új életet biztosít számomra. Oh, áldja meg, kedves, jó nagyanya szerelmünket — esdett a lányka térdre borulva a grófnő előtt — 8 ha megáldotta, kívánjon tőlünk áldozatot, nagyot és végtelent, s mi örömmel teljesítjük azt!

— Kelj föl, bódult gyermek! — kiáltott Felleginé, mi közben indulatosan felrántá a térdelő leánykát - szót se halljak többé őrült szerelmetek felől, minden szavad, minden esdeklésed e miatt egy-egy átkot költ lelkemben. Ha ég, föld szövetkeznének is veletek ellenem, még akkor is leend annyi akarat-erőm, minélfogva egyetlen unokámat vagy herczegnővé, vagy zárdaszűzzé teszem; Zongát pedig eltiprom, megsemmisítem! Sőt, ha ingereltek, mindent el fogok követni, hogy őseim méltatlan végsarjadéka: kedves Aladárod, boldogtalan lehessen ! Ne adjon az élet egy órát, s ne nyissa meg a föld hamvaim elfogadására keblét, ha fogadásomat nem tel-jesítem ! Gondolkozzál és határozz. Ma még engedek időt!

Fellegi grófnő eltűnt, határtalan fáj-dalmával egyedül hagyva unokáját. A sze-rencsétlen lány lázas izgatottságában töké-letesen hitte, hagy nagyanyjának hatalmában áll fogadását betű szerint teljesíteni. Rettentő, rettentő véltozás! A fényes, arany remények megsemmisülve, — a boldog szerelemmel tölt szív megkeserítve, — az ártatlan, szelíd gyermekded lélek, melyben a tökéletesség minden magvai kikeltek s virágzásnak indultak: éles, vad fájdalomnak átengedve, szétdúlva, mennyből aláhullva, megtörve volt! — Mit tegyek ? Mit határozzak ? — kérdé önmagát a szerencsétlen lányka... Van-e csak egy védő szál is, mibe azon hittel fogódzhassék a gyöngéd kis kéz, hogy a fájdalom mély, zivataros tengeréről, a remény virágos révpartjára fog segíteni ? Nincs, oh nincs!

— Es mégis, mégis — szóla önmagához — midőn a hit szent sugara behatott fájdalma sötét éjjelébe: vájjon nem enyhítene, nem nyugtatna-e meg az imádkozás? — És fölemelkedők a szerencsétlen, s tántorgó léptekkel ment hálószobájába. A feszület előtt térdre borult, s áhítattal, lelke legmélyéből imádkozott. S az ima valóban jótékonyan enyhítő, szelídítő bánatát, azon eszmét keltvén lelkében: miként Aladárral közlendi bánatát 9 — s mit ő határoz: abban készszéggel megnyugszik , azt teljesíteni fogja.

Kis asztalához indult tehát, azon szán-dékkal, miként fölkérendi néhány sorral Aladárt: jelenjen meg az erdő valamely boldog emlékezetű részében magán-találkozóra. Azonban nem csekély meglepetésére

asztalán irat-csomót talált, következő czímmel :

,Káldi Zonga emlékiratai, ajánlva: Zombor Aladárnak?

— Miféle ismeretlen kéz vagy szellem teheté ez iratokat a zárt szoba asztalára ?.. Ida ezt nem kérdé ismételve, hanem a lapok olvásásába mélyedt, melyek tartalmából némi töredékeket közleni: később szükségesnek tartandjuk.

Olvasás közben csodálatos változás érhető a lányka lelkét. Mert ím csöndes, nyugott kifejezés sugárzik a szemekből, s a legyőzött szenvedély szelíd emlékéül: tiszta fényes könyűk peregnek alá a halovány arczon. Ida határozott. És fájdalmát megenyhíté, megszelídítő határozata: mert nemes önfeláldozásra tökélé el magát.

— Úgy legyen! -- szólott önmagához a lányka, visszafojthatatlan könyein átmosolyogni törekedve — legyen az én boldogságom egyedüli áldozat. Aladár szenvedni fog egy időre, de azon hitben, miszerint méltatlan valók érzelmeire — bizonynyal le fogja küzdeni szenvedését. S ha fájdalma enyhültével ez iratokat kezeibe juttatom, akkor Zongát méltónok fogja találni, hogy boldogítsa, s maga is boldogság után lásson! — Istenem, segélj meg! Adj erőt szándékom kiviteléhez !

Ezzel tollat vön elé s írt, mint következik :

„Igen kérlek, édes Aladár, szíveskedjél holnap rövid találkozóra Zonga- völgyben megjelenni, hol rád esti 8 óra körül várakozni fog

lda.“

E czédulát lepecsételve és czímirattal ellátva, ismét írni kezde , s jelen sorai ekkép hangzottak:

„Ám teljesüljön nagyanyám kivánata. Aladárról lemondok. Holnap esti 8 óra körül , Z o n g a-v ö 1 g y b e n találkozóra hívtam fel őt. Hogy meggyőződjék nagyanya, szavaim igazságáról, kérem, kövessen oda engemet, s legyen néma és lattatlan tanúja Aladárrali utolsó párbeszédemnek

Ida."

XXIV.

Ida a következő nap nem vala látható. Hosszú, álmatlanul töltött éj után szobájában zárkózva maradt. Hajna herczegnő sejté, hogy a kedves barátnőt inkább lelki, mint testi fájdalom vonja el tőlök, s látni óhajtva öt, ismételve megjelent a lányka zárt ajtaja előtt. De Ida gyöngéd, visszautasító üzenete mindig eltávolítá őt onnan. Hasztalanul ügyekvék derültséget erötetni a kedves herczegnő, — hasztalanul ügyekvék Fellegi grófnő mulattatása végett, sa-ját nyugtalanságát Ida miatt, háttérbe szorítani: nem volt lehetséges czélt érnie. A társalgás gyakran megakadt s Aladár borús szórakozottsága, s Alfréd csodálatos,

majd kicsapongásig vidor, majd kétségbeesett hangulata, még feltűnőbbé lön.

És a szegény, boldogtalan gyermek, ki virágzó múltja romjain, csak rideg, örömtelen jövőnek nézhete elébe: szorongva, remegő félelemmel várá a találkozás óráját. A kastély órája három negyedet ütött nyolczra. Ida összerázkódott. Menjen-e, maradjon-e ? alig tudná... Habozás szállotta meg szívét. — Még van idő, még visszaléphetsz föltételedtől — suttogá szerelme szózata — siess, ne késsél: a habozás magában is bűn! — volt a nemeslelkü- ség határozott biztatása. — És Ida legyözé . habozását. Megindult, de az ajtó küszöbtől ismét visszatért. Eszébe ötlött, miként pongyola öltözetén kellene igazítnia, nehogy a rendezetlen öltözék elárulja nehéz lelki harczait. A tükör elé lépett, de meglepetésében rémülten hátrált: alig hihetvén el, hogy a fehér ruhába öltözött haló vány árny-kép, saját képmása. Arcza tulvilági

halványságát még inkább növelek a hosszan leomló, lankadt selyem-fürtök. Visszaijedt önmagától, — megijedt a változáson, min egész lénye, min alakja egész kifejezése keresztülment, — és mégsem fojthatá el a kéj-érzelmet, ha meggondoló, miként e felötlő változás tán meg fogja hazudtolni szavait, Aladár szemeiben.

Midőn a szép Zonga-völgy felé kanyarodó útra tért, csöndes lépteket vélt háta mögött hallani. Összerázkódott, mert tudta, hogy nagyanyja neszét hallja. Fellegi grófnő is összerázkódott, mert érzé, hogy mögötte viszont a sötét árny suhog. Aladár a völgyben kedvesére várakozott, de nem boldog örömmel, — sőt inkább aggódó sejtelemmel. A gyönyörű, ismert völgy fájdalmat ébreszte szivében. S Ida, ki a szép helyet Aladár kíséretében oly gyakran látogatá, majd elrogyott bánatában, midőn megpillantá azt.

— Az Istenért, Idám, beteg vagy ? —

kérdé Aladár megilletődve Ida változott alakján — szépséges arczod, vonásaid bánatot árulnak el. Nemde: igen , igen szenvedet ?

— Csalatkozol I—volt erötetett mosoly kíséretében a válasz — sőt vidor tudnék lenni, mint soha nem voltam , ha némi ön-szemrehányás nem keserítene.

— És ugyan mi önváddal keserítheted magad te, a tiszta jóság szelíd angyala? — hangzók Aladár szerelem-teljes szava.

— A vád miattad terhel! — szólt Ida a tartózkodás remegő hangján, alig várva, hogy a nehéz pillanaton túl legyen.

— Miattam? — kérdé Aladár csodál-kozva. — oh, énmiattam ne nyugtalankodjál : én feloldalak minden vád alól. Vagy felejtheted a boldogságot, melyben viszon- szerelmed által, ez ideig részeltetél? E szent boldogság fejében megbocsátnám neked, ha mindjárt egész életem folytán kellene is miattad szenvednem!

— Akkor is: ha eddigi boldogságod csupán vélt boldogság volna ? Akkor is — folytatá Ida láthatólag remegve — ha meggyőződnél, miként bennem a múltra épen úgy, mint a jövőre nézve, teljesen csalódtál?

— Nem értelek! — monda Aladár redőzött homlokkal, mintha a balul hangzó szavakat értelmezni képtelen volna — nem értelek, Idája, és tán magad sem érted, mit beszélsz. Szegény , jó lány! Hiszen halaványabb vagy hófehér ruhádnál, és — teremtő égi... kiálta a lányka kis kezeit saját kezeibe zárva.... Kezeid jéghidegek, s egész testedben remegsz. Nemde, igen beteg vagy, angyalom? — folytatá a leggyöngédebb aggodalom hangján — jer, jer a kastélyba! Haza kisérlek, vagy karjaimon viszlek , mint már egyszer vittelek, — mert hiszen állani is alig van erőd!

— Oh, Aladárom! — kezdé a lányka szokott édes melegségével, de élrejtezett

nagyanyja jeladó nesze legott megszakító őt, s eszébe juttató, miszerint megilletődóst , szerelmet , s minden önjót félre kell tennie, ha nemes föltételeit, ha Aladár biztosságát, Zonga jövőjét nem akarja koczkázni.

— A félelem tesz ily remegővé! — szólt ugyanő rövid küzdés után, minden erejét összeszedve.

— Kitől vagy mitől félsz, kedvesem? — kérdé aggodalmasan körültekintve Aladár! mintha kedvese félelme tárgyát akarná fölfedezni.

— Tőled! — rebegé a lányka alig hall- hatólag, elhalásra Ítélt hangján.

— Tőlem ? — kiálta meglepetten Aladár! — E szegény hölgynek láza van, s úgy beszél. Különben tudni fogná, miként elébb döfném saját szívemet keresztül, hogysem ellene csak egy gondolattal is vétenék.

— De ha megtudod — szóla a lány vég-erőfeszítés után, kimondva utóbb a rettentő szót — hogy soha nem szerettelek, — ha megtudod, miként csak azért színlettem szerelmet, hogy Alfrédet, ki Zongának ud-varolt , s őt látszék szeretni, magam iránt féltékenynyé tegyem,—ha ezt tudod: nemde gyűlölni, s megvetni fogsz?

— Mit beszélsz? — kérdé Aladár elha-lványulva — engem játékszerül tekintettél volna ? Ha ez igaz lehetne, ha szavaidat nem egyedül lázadnak tulajdoníthatnám, — akkor, oh akkor — kiálta magához karolva a lányt — ölelésemmel roncsolnálak Össze, mint valamely méreg-virágot, mely szépségét és illatát élet-rablásra tartogatja! — De mit beszélek? — folytatá fájdalmasan — valóban esztelenebb vagyok az őrültnél, hogy szavaidnak perezre is hiheték. Hiszen csak rád, csakarczodra kell tekintenem , s legott meghazudtolvák rettentő szavaid. Te tudnál csalni? Oh, elébb hinném, hogy a nap bűnös gyújtogató, hogy a hold tolvajlámpa, s a csillagok ortüzek, mintsem téged oly gonosz játékra képesnek tartanálak! Oly mély fájdalom 8 oly magas fokra hágott szenvedély hangján monda e szókat az elhalaványult Aladár, miként Ida csak azon reményben vala képes az imént kifejtett erőt magában fentartani, mert hivé, mert titkos-édes örömmel remélté : hogy tán kedvese, csalatkozása- és fájdalmában , életétől fogja őt megfosztani, — az élettől, mely különben is terhére volt már! Ezen pillanat-szülte reményben, mely oly igen megbocsátható volt az elkinzott lánynak, következő szókkal fordult Aladárhoz , épen azon perczben, midőn látatlan nagyanyja ismételt jeladása föltételeire figyelmezteté őt.

— És pedig mégis igazak előbbi szavaim. Én egyedül Alfrédet szeretem . . . . S téged csupán . . . játékszerül tekintélek. Azonban tegnapi napon Alfréd irántami szerelméről meggyőződve — lelkiisméretem szava fölébredt. S im azért jövék, hogy

bűnőmet s könnyelműségemet megvallva, igazságos haragod kitörését eltűrjem!

Ida, beszéde alatt, nem mert kedvese arczára tekinteni. S ez tán szerencséje volt. Mert ha a végkép elgyöngült, búterhelt lányka, Aladár arczárói a küzdő szenvedélyek viharát leolvassa, — bizonyára szörnyet halva omlik lábaihoz. Zombor Aladár hosszabb ideig szótlanul, magába sülyedve állott az igéző lány előtt. A csalatkozott szerelem s megsértett büszkeség, egymást váltva, tükrözék magukat nemes vonásain. S ez érzelmek egyike sem volt képes hangot csalni ajkaira, — de midőn mondott érzelmein a fájdalom vett erőt, — e pillanatban az elborult lelkes , nagy szemekből két nehéz könycsepp tört elő, s fájdalma szinte kitört, következő szavakba :

— Nem átkozlak meg! édes, forrón táplált érzelmeim, ennyire néhány perez alatt nem keseredhetnek. És nem gyilkollak meg; habár te meggyilkoltad boldogságomat! —

Szeresd Alfrédet s légy boldog vele! Ne is engedje Isten, hogy valaha oly kínokat állj ki, minőket én érzek miattad! Bocsássa meg játékodat az ég, — egykor, ha elébb nem, a sírban, én is meg fogom azt bocsátani ! — Szavai után eltűnt a szép völgyből, melynek vidám emlékeit, a mostani jelenet, gyászfátyollal borítá. S a szerencsétlen ifjú lány, vissza akará őt hívni, — mindent meg akart neki őszintén vallani,— szólni, kiáltani akart: de a rendkívüli szellemi rázkódás megtagadá hangjától a szolgálatot. Egyetlen hang, vagy sóhaj nélkül ereszkedett tehát térdeire, s halk fohásza, erőért esengve, szállott fel az égbe! — Imája végeztével gesz a földig lehajtá fájdalmas arczát, s végtelen szerelme bucsú- csókjait, a kedvese lábaitól letiport, s ez által megszentesült fűszálakra nyomá. S a csók megkönnyíté szivét, mert végerejétöl s öntudatától fosztá meg.

Az elégült, büszke nagyanya rejtekéből

előlépett, hogy unokája szilárdságát meg-dicsérje. De kőszive megrendült, a boldogtalan lányka megható, eszméletlen alakját pillantva meg, az alakot, mely mint vihartól sújtott liliom, hófehér öltönyben, halvány arcz- és zárt szemekkel, feküdt nagyanyja lábainál.

— Imádkozzál értté!

E szavak hangzottak a nagyanya mögött , harsány gúnykaczaj kíséretében. Fellegi grófnő összerázkodék. Iszonyodva sejté az üldöző árnyat közelében. Percznyi habozás után végre összeszedő erejét, s az eszméletlen , könnyű terhet: unokáját, karjaira emelve: ment, ment, lehető sietséggel, a kastély felé vezető utón. A sötét árny, vele egyenlő lépéseket tartva, egész a kastélykapuig követé a rémült nőt.

XXV.

Hogy Ida önfeláldozó nemességét meg-értsük, csupán Zonga napló-tördékét szűkség figyelemmel átlapoznunk. Még fris emlékezetünkben van az elkeseredett párbeszéd: Felleginé s unokája közt, — emlékezetünkben van, ama párbeszéd az ifjú lányka kebelében mily vihart támasztott, s e vihar-, e küzdelmeknek közepette, mi meplepő módon akart kezeibe Zonga-naplója, melynek olvasása után eltökélé magát, az igaztalanul üldözött Elvira gyermekéért, lemondani legfőbb boldogságáról: Aladár szerelméről 1 Mert az bizton hivé , miként, ha csalódása első fájdalmán tullesz Aladár,

— s fájdalma miért volna tartós, holott oly megvetendő ledérséget tapasztaland ?

— a nemeslelkü, angyalszép lányka szerelmét viszonzani fogja, s boldogok lesznek. Aladár szerelméről lemondván Ida, egyszersmind lemonda az élet minden öröméről, s erősen elhatározá, soha férjhez nem menni. Legmelegebb vágya volt: zárdába menni, hol szerettei boldogságáért háborítlanul imádkozhassék I S valóban mindent

el akart követni, hogy nagynénje megegyezését, czéljára nézve, kinyerhesse. Vájjon szándékát kiviheti-e? lapjaink folytán látni fogjuk. Most egyelőre tekintsük meg a naplótöredéket , mely önfeláldozását eléidézé.

Káldi Zonga napló-töredékei

ajánlva:

Zombor Aladárnak.

I.

Feketevölgy, máj. 1845.

Életem fél játék , fél búbánat. Sírok és nevetek; játszom és szomorkodom. Jótékonyság , — boldogítás után eped szivem.

De vájjon nem teszek-e azzal elég jót: ha öreg, hű dajkámat fölvidítom s vele elhitetem , miként az ő környezete betölti szívemet, — nincsenek vágyaim .... nincsenek fájdalmaim ?!....

Nem jótékonyság-e az, hogy galambkáimat táplálom és szeretem, — virágimat öntözgetem, ápolom, — őzikémnek enni viszek , — sőt az öreg zord medve iránt hálás vagyok , s ha tánczát végzi, megsimogatom ? Nem jótékonyság-e, hogy Tamást megtűröm igénytelen hajlékomban, naponként barátságosan beszélek vele, mindamellett, hogy oly megfoghatatlanul iszonyodom tőle?.. Ennyiből áll mindaz, mit tehetek. A jótékonyságot tovább terjeszteni nem áll módomban.

Egyéb kötelességeimet szinte híven teljesítem. Jó, szerető rokon vagyok. Előre örvendek minden vasárnap- s ünnepnapnak, mert tudom: hogy olyankor mindig találkozom egyik másik kedves rokonnal.

Szívem át van hatva tiszta, valódi vallásos érzelmektől. S nem eszmélhetek sem a nap-, sem hold-, sem csillagokra, — nem tekinthetek a tavasz virágaira, s nem hallhatom a zúgó, tomboló vihart a nélkül:

hogy Istent imádva ne tisztelném azért, mivel e szép életet izlelteté velem.

Vallásos és tehetségem szerint jótékony is vagyok tehát, — valamint kötelességim teljesítését sem mulasztom. S mindamellett is: boldog vagyok-e ? Nem , nem , — szivem szerelemre hivaték, s úgy mint tudnék és óhajtanék, nem szerethetek senkit—senkit — —

II.

Feketevölgy, máj. 1845.

Mindig vágytam legbensőbb érzelmeimről enmagamon kívül valaki másnak számot adni: egy lénynek, kit mindenek fölött szeretek. A szegény, szülőtlen leány , kizárva rokonai köréből, más részről elkényeztetve áltatok — gyermekkora óta egyedül öreg dajkájára támaszkodhaték. Csoda-e, ha vágyik egy lény után azon világból, melyhez anyja tartozék? Egy lény után azon Derű Ború. II. 9

tündér-honból, melyet nagyvilágnak neveznek ? — De, oh, bocsáss meg, anyáin szent árnyéka! Nem a világba vágyom, melyből te igazságtalanul számüzetél, hanem csak azon világ egy hozzád hasonló lényének szeretete után esdem. Hisíetí oly angyal, minő te voltál, nemde: ott teremhet egyedül? Ott, azon fényes nagyvilágban , melyben az egyeseknek magas születés , vagyonosság által hatalmokban áll szeretteik legparányibb vágyait kielégíteni, — azon világban, melyben tán unalom sem létezik, annyiféle eszközökkel bírnak az emberek szórakozás? jótékonyságra . . . Istenem, Istenem!; mennyit fájt:szívem mir dőn szükölködőt, vagy ínségtől elnyomorodott embert láttam. Mennyit szenvedtem, ha szegénység- s anyagi gondoktól gyötörtetve szemléltem az érdemet! Volnék én gazdag s előkelő, — állana módomban mindazt tehetni, mit jelen igénytelen helyzetemben tennem lehetetlen: nemcsak egyes •

szerencsétlenek — de összes kifejlődésünk is megérzehé szerencsémet, — mert jeles Egyéniségekkel osztanám, meg vagyonomat. Ob,: szép, mesés tündérország: nagyvilág! Nem rabod, szeretnék lenni, nem kívánok ép berined élni, csak eszközeiddel óhajtanék bírni, högy elhagyatottságoinban másokat boldogítva magam is boldog lehetnék l

1 III.

: í , ' . ' i ' ;

Ida és Aladár! Mindig e két névvel fog4 lalknzik lelkem. Ida közeli rokonom, — ő flnyám kedves testvérének százszor-szép gyermeke: vele természetes ha foglalkozom De Sombor Aladárra, az előkelő, a büszké, hírneves dérfiúra,, miként merészlek cáak eszmélni is? . Egyszer»gyermekkoromban; egy képet iláttam , anyám kedveskis szobájában, melynek.vonásai vonzottak elbá4 jolák szemeimet. A kép alá e név vala írva: lord Byron. Azóta soha nem láttán! azon i . 9

képet, de gyakran gondoltam reá, s mióta azt haliam vagy olvastam valahol , miként Zombor Aladár meglepően hasonlít lord Byronhoz, akaratom ellen is nem a képre , hanem Zombor Aladárra kell, mint valami nagyon közel ismerősömre, gondolnom gyakran. De miért is ne gondolhatnék rá? Hiszen ő költő, és mű vei nem egyedül a magas ranguaknak, hanem mindenki számára írattak , számomra, ki szegény vagyok, épen úgy, mint a magas rangú Zoár Ida számára. Istenem, beh boldog is vagy te, szép Ida, kedves rokonom! Meglehet: e pillanatban enyelegsz, társalgasz a nevezetes költővel, mig én csak távolról gondolhatok reá! — Azonban te menyasszony vagy, édes Idám, s következőleg egészen más érzelemmel társalgasz vele, mint én fognék társalogni, ha helyedben lehetnék! Csodálatos 1 Valóban talány vagyok magam előtt. Mennyire megkönnyiilt e perczben szívem, hogy eszembe jutott, miszerint a nem Zombo

Id

Aladár menyasszonya. Hogyan ? Hát még e kedves, e mindenek fölött szeretett rokonomra: Idára is tudnék féltékenykedni ? Idára, kit élénk képzelődésem minden szép- s kedvessel fölékesít ? Idára, ez angyalra, kitől legfőbb boldogságomat várom ? nem kellene-e örvendenem, miután Zombor Aladár csodálatom és becsülésem tárgya, ha azt hallanám, hogy Ida az ő menyasszonya? Tudnék-e ily hírre örvendeni ? Nem, nem, nem örvendhetnék, sőt sírni fognék, mig szivem fájdalmában meg nem repedne!

IV

Feketevölgy, juni. 1845.

Zombor Aladárnak, ez ideig nem ismert, újabb költeményei füzetével lepett meg, születésem napján, Káldi Béla. Oh, hála jó rokonom ajándékáért! — A díszes füzet sugárzóbb világot tárt fel szemeim előtt, mint maga a nagyvilág: föltárta a

szellem birodalmát. És ezen tündér birodalomba Zombor Aladár karján juték, — ö melegítő fel szívemet, — ő tett fogékonynyá megérteni a szépet s magasztosai. És azóta ez uj ábrándvilágban tévelyeg lelkem ébren és álmaimban. És Zombor Aladár mindig mellettem, velem van. — Csodálatos, —• csodálatos a változás , min lelkem keresztülment! Azelőtt is sokat gondolkoztam Aladár felől, s ha rágondolék, szivem mindig fölmelegült; oh, de most, most mikép érzem magamat, ha képe merül fel telkemen ?! Csak te tudhatod, jó Istenem, mert te látod szivemet! Te akaród, hogy szerelmem övé legyen, oh akard, oh vezesd őt rá, miszerint viszonozhassa érzelmeimet! Vagy há van már. szivének más, boldog kedvese, — akai'd,. hogy az én szerelmem- és szenvedésemnek vessen gátat: a sír! —

V.

7 ■■ Fekete völgy, mart. 1846.

/ t

Életem megszűnt egyhangú lenn’, r+r megszűntem boldogságomat kizárólag ábrándképekben keresni, mióta értésemre esett, hogy ismeretlen, de legkedvesebb rokonom: Zoár Ida meglátogatja vidékünket, Ida nem sokára eljő, és én meglátom őt! Meglátom? De miként? Fölkereshtem-e őt én ? Vagy látogathat-e ő engem, ö a magas rangú hölgy, engem, a szülötten s rangtalan leányt? Én édes Istenem, még csak azon vigasztalásom sem lehet, hogy bizton számíthatnék láthatására! Gát, örökös gát köztünk közös nagyanyánk, kit azonban én nem szerethetek igy , ö nekem csak Fellegi grófnő, a magas rangú, a megközelíthetetlen.. Azon pillanat óta megszűnt ő nagyanyám lenni melyben kitagadd, megátkozd anyámat. Meglehet, hogy Ida kedvéért, kit mindenek fölött mondatik szeretni, eltűrne engem is közelében a grófnő; azonban megvallom, büszkébb vagyok, minthogy azon szeretet kegyelemszerű morzsalékát elfogadhatnám, melyből szeretett jó anyám kegyetlenül kizáratott. Kizáratott? És miért? Azért, mivel atyámat választá férjéül, — atyámat, kinek nem vala szüksége fényes név- és rangra, hogy a magasabb körökben is tündökölhessék. Ah, de feledd keserűségedet szegény, szenvedésre szü-letett szívem, — fordulj el a sérelmektől, mik szülőidet érték, hiszen te oly tiszta, szent boldogságot úgysem reméllhetsz, mint szülőidé volt, — ne szerezz hát magadnak szenvedést miattok, kik végre mégis oly boldogok voltak, s kik kölcsönös szerelmük folytán még a halálban is egyesülve, csak azzal követtek el hibát,

105 hogy egyetlen gyermeküket is nem vitték magukkal

VI.

Feketevölgy, mart. 1846.

Sokat, sokat gondolkozom Idáról, a szerencsés rokon felöl! Szebbnél szebb alakot képzelek magamnak, s mindeneket reá ruházom, és még sem hasonlít hozzá, kép-zeletem szerint, egy sem annyira, mini szeretett anyám leánykori arczképe. Azt képzelem, hogy sötétkék nagy szemei, és sötét szőke dús fürtéi vannak, és hogy szépségét emeli jósága, — sugár termetét, kedves, szelíd hangja.

Ida, Ida, mi szép, nii boldogságot igénylő név? Saját nevemet gyakran az övé után mondom ki: s úgy rémlik , mintha az én nevem szomorúbb hangzású s inkább hivatva volna : bánatot jelenteni, miként az övé! Én és Ida szerető testvérek 10

maradékai vagyunk. Én el hagyottság- s fájdalmakkal küzdve egyedül állok a világban , — Ida lábainál százak tömjéneznek, s boldog, ki szíves mosolyt nyer tőle. Ida menyasszony, s herczegi jegyese oldalán bizonyára a legboldogabb menyasszony, — én szerelem után eped ve, szeretetlenül élek, magánosán , elhagyatva! .

És mégis, mégis nem irigylem, boldog-ságodat szerencsés t kedves rokon !. Sőt ha kérdené a sors: akarom-e, hogy én legyek te helyeden, s te viszont az eijyémpp? Azt felelném: nem! — Te megpzokád.a boldogságot, s fájdalmakkal küzdve tán élni sem tudnál, — én megszokás az élhagyottságot , melyet kész vagyok síromig» zúgolódás nélkül, eltörni! — j

. • Vn • • : • V '

. ' . ■ ’ : i • J i..:

. , , Feketevölgy, april,; 1846.

És csakugyan őt, valóban Zombor Aládárt szeretem! Mai napon irataim czímlapjára odajegyzém: miként azokat neki ajánlom. Es fog-e ő engem szeretni? Megérzi-e vájjon, ha látni fog, miként széles e világon senki őt úgy nem szereti, mint én? — Mennyire vágyakoztam szerelem után, most szeretek, szivem tele, — lelkem lángol, s mindamellett oly elhagyottnak érzem magamat! Életem rideg és egyhangú, s az marad mindaddig, mig ő szivéhez nem fog emelni. Oh, Istenem, mire visz ábrándosságom, mire viszen ábrándos szerelmem ? Érzem , hiszem, miként újabb életet adand az, vagy halált! Ha ez utóbbi rendeltetésem, ha éffelől bizonyos volnék: leírnám minden, minden szenvedésemet, s bánatom könyvét neki hagyományoznám, És ő meg fogná tudni, hogy szerettem. Tán fölkeresné síromat, a részvéte nemes dalával fölébresztene halotti álmaimból, s magával ragadna költészete szellem-országába, hogy ott számomra, a halott számára, örök életet biztosítson. Valamint Isten úgy a költő is: teremt és öl, s halhatatlanná teszi teremtményeit!

VIII.

Feketevölgy, august. 1846.

Azt mondják: ne adjon az ember előérzeteire. Az én előérzeteim soha nem csaltak. Midőn fentebbi soraimat átolvasám, még inkább meggyőződtem effelőL Mennyire fájt egykor, hogy képes lehetek Ida ellen, mint hinni akarám, ok nélküli, képzelt féltékenységgel véteni. Ida, Ida! ismeretséged, barátságod, mily széppé, mi végtelen, kedvessé varázsolá életemet! Mi sok boldogságot rcmélltem barátságodtól a jövőben is! Sőt most, midőn szivem, lelkem széjjeltépeték fájdalom-, zerelem- és féltékenységtől: — most sem mondhatom, hogy nem szívesen szenvedek , — mert tudom, miszerint szenvedésem a te és az ő boldogságát vonja maga után. Hiába, igy kell lennie ! A gondviselés úgy akará, hogy te az én boldogságom árán találd fel üdvedet, szeretett Idám! Te szereted Aladárt; ő téged viszont, — én pedig mindkettőtöket, s érettetek örömmel vagyok szerencsétlen.

Gyakran kérdem magamtól: vájjon nem lett volna-e jobb mindnyájunkra nézve , ha Alfréd herozeg szerelmét s házassági ajánlatát vissza nem utasítom ? Alfréd igazán szeretett engem s lehet, hogy később, tán évek múlva, én is viszonozhatám vala érzelmeit, s e mellett milyen tágas út nyilt volna előttem jótékonyság- és százak boldogítására ? Ha magam nem lettem volna is boldog, másokat boldogítva , legalább elégült leheték vala. De ki le tudtam fény-, rang- s tán nyugalom- és elégültségről mondani: Aladár szerelméről nem valék képes lemondani. Mit mondok: szerelméről? Puszta ábrándjairól: mert hiszen ő engem soha nem szeretett. S midőn szivemet rákényszerítettem, hogy örömét lelje Aladár szerelmében Ida iránt: ezzel mennyei üdvösségemet koczkáziatám! mert iszonyú fájdalmam elébbutóbb öngyilkosságra vezetend, s az öngyilkosok kizáratnak Isten országából l c Bocsásd meg, Istenem, hogy jobban szeretem Aladárt lelkem üdvösségénél! Bocsásd még, ha & szenvedésekét, mélyeket rámmértél i nem leszek képes tovább viselhi. Miért engedted meg én teremtőm, hogy Aladár ési az élet, egy legyen rám ?! Mig együtt reméllhetém a kettői; atldig bírt előttem az élet ,becscsel. Aladár nélkül.nem kell az élet J — 1 /

•; Megvárom boldogsága szent ünnepét, ejáküyőjét Idával. ;S ha majd áz úr .szent szolgája kimondá fölöttük az.áldást:.;én is fohászt küldök boldogságukért a mennyei

atyához, s egyszersmind bezárom szemeimet örök, mély álomra, mi legalább nyugalmat biztosít számomra! Istenem, maradj 3 légy velem végpillauátotfiban r hiszén parancsod ellen vétve is, imádáfcsal borulok le szent színed előtti — '— —

XXVI.

Hogy Aladár mit szenvedhető Idátóli elválása; után; egyedül apródja.r Angeló sejthető J ki árnyaként kiséré lépteit, ajtójayfelőtt. őrt.állott, hogy ki se háborgás sá őt. Éj jeli órákban , midőn már mindenki pihent, Angelo zajtalanul közeledek uraihöz , S h- álomban' leié őt, a nyughelyé he i legközelebb eső székre bocsátkozok sarctára függesztett szetnekkek virasztott fáradatltful} álmai: fölött; ha pedig fölébredt, parancsa után tiniakozódék legott a hű apród, s a parancs rendszerint azt

tartalmazd, hogy magányát senki által ne engedje háborítani. De visszavonultságában is a kétségbeesés meg nem ölheté hősünket. Erős lelke szenvedett végtelenül ; de fájdalma el nem tompult, el nem fásult, hanem küzdött folytonosan, s maradt folyvást élő, viharosan élő elem, mely mint a háborgó tenger: egyszerre vészt és hatalmat jelente. S midőn az iszonyú fájdalom nehéz hetek és hónapok múlva, végre kitomboló szilaj dühét: ekkor a kimerült, fáradt lélek szinte megpihent, és gondolkozni kezde: a borús jövő felett. Aladár szeretett, mint oly férfiú szerethet, kiben a szív epedő gyermek; a lélek lángoló, magasztos ifjú, — szeretett lovagias indulattal: imádva, bálványozva szerelme tárgyát. S csak miután hölgy, kiért mindent tudott volna áldozni, kiben annyira hitt: méltatlan, ledér hölgygyé aljasult szemeiben, ki legszentebb érzelmeit képes vala játékul tekinteni, — csak ekkor váltak fel gyanútlan szerelmét az öngúny, fájdalom és keserűség érzelmei; és szivét, lelkét a fanyar, rideg eszmélődés gondolatai áraszták el: melyek hiábavalónak tekintik az eget és földet, s hiú pára és gőznek Isten szép világát. De a fájdalmiban is nemes lélek, elsötétülése daozára sem gondolt átok- vagy boszúra. Szerelmét feledni akará, s bánatát örömmel vágta volna egy perez alatt ketté, — s habár ezt tennie lehetetlen volt: maradt mégis annyi lelki ereje, hogy az életet magától eldobni, magához méltatlannak tartsa. Ez idő tájon juttatá a boldogtalan Ida, Zonga iratait, Aladár kezébe. És Aladár meglepetten, habár gyakran megszakítva, lapozá át a neki ajánlott iratokat. Fölidéző emlékezetében az oly kevés figyelemre méltatott leány képét. Halvány volta kép, minő csak a világból kizárt, elhagyatott, de épen azért talán jobb és nemesebb szivű, árva képe lehetett. Végig gondoláaz árva viszonyait: mily szomorú sorsbankelle, s mi méltatlanul részesülnie? Anyja kitagadott, megátkozott hölgye volt a fájdalomnak. — és Zonga a szomorú fának gyümölcse! . . Szánta öt Aladár, mert ki. maga boldogtalan, mások fájdalmát mélyebben érzi. Szánta őt s egyszersmind estébe jutóit nem egyszer; mi nemes önmegtagadással viraszta Ida ágya fölött, s mily angyali jósággal vezeté őt Zonga. a. titkos vetély-társnő , beteg rokona ágyá-hoz! S mindig hövekedő részvéttel olvasó az árva naplóját. Gondolatai gyakrabban és. gyakrabban látogatók áz elhagyottat, S midőn naplója végsorait ismételve átolvasás, .s a végsorok sötét szavai világom san tükrözék a lányka kétségbeesését, — döbbenve emlékezék ineg ekkor a lánykának tett azon fogadására; miként ha egykor szerencsétlenségtől környezve tudná öt, megmentéséreÍ bármi áldozatot sem kimélend.... Hogy megdöbbentő gondalaiétól elfordulhasson, olvasmányt kérésé; — de ime újólag a napló 'akadt keiébe, és olvaaá, azt, és olvasás közben méltánylás és.szánalom, önvád és megbánás váltakoztak lelkén, —» fájt neki a nemes, a költői lény szenvedése fájt ,r hegyi aaeröltíaével, tóm öt, ki atóyira megértéj ki ioly hévvel ézéteti: hanend ledér, méltat lan hölgyet- áraszta el, t De bár mennyire csalatkozott is szerelmében, Idaképejabbán, tnélyebbeú leikébe volt olvadva, hogy sem ázt onnan egyszerre kitéphette volna Idára emlékezvén, mindannyiszor éreznie kellett , hogy? gondolni. sem képés egész leiekké! uj Szerelemrq. ■ ;

. ps’ küldött a. nemes lélek , és küzdés közben gyakran az őrülés határait érintés Feledni a múltát oly szép, habár csalód kény emlékei vel,s új áldozatokkal teljes tettekben gazdag jövők varázsolni ele: ez vala , a, nehéz feladat. Feledni Mát,

boldogítani, ha egyébként nem lehetne, önfeláldozással is Zoogál! —

Küzdött az ifjú, és küzdelme közben önkénytelenül nyúlt lantja után, és áradó édes hangokon zengé el szerelme bús hattyúdalát. Gyönyörű dalban vön búcsút Idától, szive elpártolt életétől, — dalban, melyben a lélek felülemelkedve a köznapi szenvedélyek árjain, elég erős azt megáldani, ki a fajdalom kétélű tőrét legmélyebben marta a szívbe. A megható fáj-dalom és kiengesztelődés dalba olvadt érzelmei, enyhíték s némileg megnyugtaták Aladár sajgó keblét; — de az iszonyú űrt, mit abban a kitépett ezerelem okozott, be nem töltheték sem nemes föltétele , sem a megbocsátás! Azonban ismeré hősünk az idő hatalmát, s fájdalmában sem tagad-hatván meg azt, — reményié: miként idő múltával képes leend még boldogítani, 8 az által maga is boldogulni. Mivel azonban azt sem tagadhatá maga előtt, hogy jelen kedélyállapota sokkal tépettebb, mintsem Zonga szerelme viszonzására képes vagy méltó volna, s hogy a kedves lány boldogságát saját feldúlt boldogsága romjain ne kelljen koczkáznia: elhatározó mielébb küllődre utazni, hol a különböző vidékek, országok, szokások, és emberek szemlélete, lelke ruganyosságát hihetőleg korábban vissz szerzendi, mint bármi más . ..

, Egyedül Angélával, ki ura enyhültebb hangulatán gyors kedélyváltozásán nem győze csodálkozni, — tudatá elutazási szándékát. Angelo arczát e hír hallatára öröm-pir borítá, — mosolyga, nevetett , s lázas elragadtatásában ura nyakába ugrott. Bátorságáért azonban legott térdre borult, 8 néhány zavart szóval bocsánatot esdve, hogy örömének szabadabb tért nyihasson , hirtelen eltűnt.

Aladár gondolkozva nézett a túlboldog apród után, s nem fojthatva el részvétet alig hallhatólag következő szavakat sohajta:

Szegény, boldogtalan Angéla!

XXVII.

Egy év múlt el. Feketevölgy háznépei már csak mint. szép íeltünt álomra, emlékezések a bájofi Ida grófiad látogatásaira. Aladár. odahagyta .ősei kastélyát , 8 kivel sem tudata: mikor tér vissza. A kastélyban mély1 -csend uralkodott: a lákatlanság csendje.

. ' JZouga( fájdalomnak nézé az ütés,, zárt falakat melyekhez szivét mennyi meleg emlék kötél Szenvedései meghalvápyíták arpzát, debleírhatlatí fltépségébőhi mitáem vőnek el. Ida és Aladár, eltűntek -egymáa után r 8 a magán maradt Zonga nem kérdé senkitől: merre, hová tűitek? Néma bánatába zárkózottén, szó nélkül, szelíden

tűre lelke szenvedéseit, és még öreg dajkája: a tisztes Örzse asszony áéin sejthető, tóit állott ki a lányka, annyira; megőrzé őt' nemes, mély bújá i minden szeszélyes kedés- vagy panasztól. !

Künn visítozva üvöltött d felbőszült orkán. s \ megretóegteté: aí jkis fehér, hát ablakait. Benn, ugyanazon szobában injely- b«sn egykor Zonga anyja í: a bájósn Elvira haldokolt, - ült Zonga és ördg:! dajkája: örzse asszony. A'kandalló vidám lángjaitól világosul t meg a szoba;. Mindketten gyorsan pergeték rokkáik kerékét, a1 nélkül hogy az egyhangú csendet megszakítani kedv.ök; volna; Örzse., fcsszqny ’»rfedözetes halvány arcza, — szelíd-fénytelen szeméig s fehér haja a fekete főkötőben, ■’T;hívén tanusfták aggott élet idejétmig Zonga tündöklő- éjieméi-, kisded rpzSa-ajka- s nyúlánk és. mégis deli; termetével, melyet sötét szín éachenúr ruha födött, s mihez oly jól illett a hónyakát köröző fehér, vörös szalaggal ékesített csipke-fodrozat, — mint az ifjúság díszes jelképe, mint virágzó tavasz a virágtalan, havas tél mellett: — öreg dájkája közelében akként tünék fel. Egyik a sír szélén, másik az élet küszöbén, örzse asszony szíve: kihamvadt tűzhely; Zongáé: az égő szerelem s fájdalom tanyája, örzse asszony bánatát és örömét a múltban találja, Zonga életet vagy halált a jövőtől vár. Múlt és jövő 1 A jelenre egyikök sem gondol...

De íme, megnyílik az ajtó! S egyiket a múltból, másikat a jövőből, magához rántja: a jelen!

— Aladár! — hangzók Zonga ajkairól, midőn az ajtó-küszöbön köpenybe burkolt alak jelene meg.

örzse asszony tiszteletteljesen hajlott meg a váratlan látogató előtt, — s mint becsület-tudó cseléd s jó gazdasszony, ki meglepetésében sem feledkezik el a ven

dég számára jó eleve vacsoráról gondoskodni — távozott.

Aladár és Zonga egyedül maradtak. Hosszú, mély csend következett, melyet épen Aladár következő szavai szakítának meg :

— Viszontagságos vándorlásaimból, mint fáradt zarándok, végre megérkeztem. Sokat , igen sokat szenvedtem , Zongám. Remegve fognék a borús múltra visszatekinteni , ha a szép jövő reményei édes mosolygással nem vonzanának. A múlt borús képe nem más: mint Ida! A jövő édes mosolygása: te vagy, Zonga! Tudod, mennyire szeretém Idát, — de azt nem tudod, nem tudhatod , mit szenvedtem: midőn kimondá, hogy engem soha nem szerete, s legszentebb érzelmeimmel csak játszott. Most kiábrándulva első szerelmemből, s hosszú küzdelmeim után nyugalmat óhajtva : hozzád esdeklem, szép angyalom! Bocsásd, oh, bocsásd meg, hogy kívüled mást

Derű és Ború. II. 11 szeretek! S fogadd feléd fordult, s megtisztult érzelmeimet viszon-érzelmeiddel; fogadd szerelmemet szerelemmel! Életem főczélja boldogításod leend; szivem leghőbb vágya: feledtetni veled, mit miattam szenvedél! Szeretlek fájdalom-szentesítette érzelemmel! 8 egyedüli boldogságom: viszon-szerelmed reménye!

— Kegyes Isten! — kiálta Zonga hosz- szabb szünet után — nem álmodom-e, jól hallám-e szavaidat, Aladár? Örömtelen, magányos életemet egy lehelettel virágos boldoggá, fényessé varázsolnád? Azt mondád , nemde , hogy szeretsz, bogy a szegény, elárvult lányt szereted? Ha nem örök-igazság e szavad, — ne ámíts vele! Lásd, én zúgolódás nékül mondtam le az élet örömeiről — sőt ... az életről. Senki nem sejté, hogy szenvedek. Egyedül magam tudtam: mily közel hozott szerelmem az öngyilkossághoz! — Értesz-e ? Tudod-e, mint szeret a leány, ki egyedül áll a világbán szülők s védelmezők nélkül ? Tudod-e, hogy szerelmem a meleg nap, mely felolvasztó elhagy ottságom fagyát? Tudod-e, hogy re napot csak a halál sötét, zordon éjjele képes kioltani9 Te költő vagy, — te jobban érthetsz mint mások, sőt jobban, mint önmagam magamat. Te költő vagy, 8 épen azért szentebb, nemesebb lelkű, minthogy ily szegény lány leghőbb érzelmeiből gúnyt űznél! Te, mint mondod, tőlem vársz boldogságot... S én szerelmedtől: földi mennyemet reméllem. Én édes Istenem I oh, ne tégy őrültté! S ne engedd, hogy uj fényes boldogságom életemtől foszszon meg!

Az árva szív oly egyszerre s váratlanul lepeték meg, hosszú, örömtelen évek s a rideg elhagyottság után, ábránd-szerű boldogságtól, — miként érzelmei őszinte, igaz szavakban, milyen szíve vala, törtek elé ajkairól. Aladár megilletődve állott a kéj-ittas lányka előtt, és ismételve tőn 11

fogadást csak érte, egyedül java- boldogításaért élni. Es ez idő óta naponkénti látogató lön Aladár a kis, fehér házban,

— s öröm, boldogságnak tanyája a szerény ház. Zonga, ki bánatát oly sok ideig magába zárá, örömét nem tudá elrejteni,

— szíve ezt dobogá, — szemei ezt sugárnak, — ajkai ezt rebegék. Talán a lég is boldogsága- és szerelmétől kölcsönzé melegét : azért vala az oly enyhe és édes. Játszi, gyermekded, enyelgő lett a lányka. Hová azelőtt csak siránkozni járt, most az erdő zordonabb részeit is kéjjel barangolá be. Versenyt énekle a csalogánynyal, és lengén, könnyedén futosott völgyből halomra. Egy szép napon találkozóra kérte fel Aladárt Zonga völgy ben, melyet Aladár került, mióta Idával utolszor ott találkozók. Most is csupán Zonga esdő kérel-meire jelent meg ott, s az emlékezetek, mik e helyen meglepek , még mindig fájdalmasan érdeklék vala őt. Csaknem fél órái

hasztalanul várakozók Zongára, mi kedély- nyomottságát még inkább növelé. Nehogy a múlt borús emlékezetivei tovább is foglalkoznia kelljen, s hogy szivét teljesen átengedhesse jelen boldogságának:. megindult a rózsalugassal koszorúzott halom felé. De , jó Isten! mit kelle látnia? Zonga hófehér ruhában, rózsákkal ékesített fürtök- s kebellel pihent a kedves ülő-helyen, mig kisded lábainál vén, mogorva medvéje feküdt. Fölötte, körötte, vállain és kezén galambkák repkedtek, s jobbjánál, koszorúzott fővel, a szelíd őzike állott. Kissé távolabb a tarka-barka öltözetű, eszelős Tamás, vászonra festé a sajátságos jelenetet.

Aladár a szokatlan látványt néma, csodáló gyönyörrel szemléié. S midőn a kép elkészült; midőn Tamás az utolsó ecset-vonást végezé : — Zonga hirtelenül fölemelkedék ... A galambkák elröppentek ... az őzike ág-bogat tördelve tova-

áramlott .... Tamás összehajtá vásznát, s vad szökkenésekkel indult a völgy felé, rikácsoló dalával maga előtt hajtva a vén medvét:

Huih hó! huih hó!

Vissza bohó!

Nem hallod-e Vén remete: Mi a parancs? Barlangba tarts! Huih hó I huih hó! Hű talp-nyaló! Csak sebesen! Fuss, kedvesem! Huih hó, huih hó ! Vén talpaló! —

— Aladárom! — szólott melegen Zonga — nemde kedves emlék lesz számodra arczképem, mit a szegény, eszelős Tamás fest ? Lásd oly igen kért a szegény ember, engedném magamat általa lefesteni, s holott eszelőssége daczára is valóban igen

jól rajzol és színez: nem akarám ajánlatát visszutasítani, nehogy megbántsam szegény embert!

— Mondják: ha zene-művész örül meg, játéka őrültségében még rendítőbb ; — úgy lehet, ez a festőkre nézve is áll. S ha valóban úgy van! Tamásnak mindamellett is nagy mértékben kell őrültnek lennie, hogy ecsete az élő képet valamennyire utolérhesse. E szavakat, noha bókot tartalmaztak , oly élénktelen mosoly kíséretében monda el Aladár, miként Zonga némi aggodalommal intézé hozzá következő szavait :

— Te nem vagy derült, Aladárom.. Tán a múlt bánatos képein tétováz lelked ? Jer, jer,, hajolj meg, hadd csókoljam le homlokodról a borút! — Nézz rám : lehetnek-e szemeid tovább is komolyak, ha boldog, mosolygó arczom tükröződik bennük vissza ? Oh, Aladárom! Vidulj fel szerelmemtől! Erezz, engedje Isten: érez-hess állandó vidámságot azon határtalan boldogságért , mit nekem okoztál!

— Igazad van, édes angyal! Szerelmedben fekszik legfőbb jutalmam, s boldogításodért üdvözülni fogok! — monda Aladár a szerető lánykát hévvel magához ölelve. És a néma, meleg Ölelésben több boldogság vala számukra, mint a mennyit szó vagy mosoly képes leende kifejezni... Es jött az est enyhe fuvalma, s arczaikat lágyan érintve, gyorsan tovább röpült. Vájjon az est szelíd fuvalma, nem Elvirának mennyből alászállt áldása volt- ? Ha igen: akkor Aladár és Zonga boldogok lesznek, mert az anyai szeretet áldása magába zárja a legtartalmasabb jó kivánatot, mind a két életre.

XXVIII.

1848-ik évi martius első napján szokatlan zsibaj , sürgés-forgás uralkodott Zomborvár termei-, udvara-, konyhája-, s előcsarnokaiban.

A zöld posztóval bevont széles lépcsők , virággal hintvék; a főudvar pedig ünnep-fákkal van beültetve. Az összesereglett urasági cselédség, zsellér-s jobbágyság bokrétás kalapokban, s a pórleánykák koszorúkkal ékesítve, ünnepies, boldog várakozással futosnak a kastélyudvaron , s a kastély körül.

A hajnal óta hangzó csigányzene, — a levágott és szétosztogatásra szánt juhok, ökrök, — a nagy rakásra halmozott, szépen sült kenyér: — mind, mind nagy napot jelentenek.

Esteli hét órakor czigányzene s egyéb - zaj elhangzottak, s a nép ajtatos ajakkal szent énekeket zengve, a kivilágított kastély kápolnába vonult, ünnepélyes, csöndes menetet tartva.

Az oltár virágokkal hintett zsámolyán térdelt díszes magyar ruhában: Zombor 12

Aladár, — mellette hófehér finom csip-ke-ruhában , fátyolos és koszorús fővel, bájos menyasszonya: Káldi Zonga térdelt. Tisztes ősz hajú püspök esketé őket s áhítattal monda rájok áldást. Az oltár legközelebbi környezői közt: a bájos Hajna herczegnö s büszke férje, azonnal megismerhetők. Káldi Béla és neje Boriska képviselők, Zonga részéről, a szülők szerepét, — s valóban ha saját testvérök- vagy gyermeküket érte volna is a szokatlan boldogság, mi Zongának jutott, — annak sem fogtak volna tisztább szívből, s melegebben örvendeni. A rózsa-füzérrel díszesített koszorú-lány: Csongor Etelke vala, ki barátnője szerencséjén örvendve, oly édesen dobogó szívvel közeledők az oltárhoz, mintha saját és Zoltánja esküvője ünnepeltetett volna. A közel mellékoltár mögé három suttogó alak rejtőzék. Egy magas, mélyen elfátyolozott hölgy , és és két ifjú. A nő: Fellegi grófnő volt,

ki hírül vevén, a véleménye szerint, oktalan házasságot: azonnal siete Zomborvárra, azt, ha lehetséges, bármi áron meggátolni. Azonban határtalan boszuságára elkésett, mert megérkezvén, már épen a templomba vonult az ünnepélyes menet. — A másik , a szerelmében megsértett Alfréd herczeg volt, ki Zongát e perczben is oly mély szenvedéllyel ohajtá bírni, mint egykor, s épen azért lelkében rémes boszu-gondolatokat táplált. A harmadik : Angelo az apród, — a szerelmes, a féltékeny , a dúlt lelkű apród, ki két társában frigyesre találva: velők iedjekorán megismerkedett és szövetkezett.

— Mondom — suttogá a grófnő — nincs más mód, nincsen jobb terv mind hármunk megboszulására.... A szertartásnak vége. Nyilatkozzatok: elfogadjátok-e?

— A grófnő terve borzasztó! — kiálta Alfréd végerőködéssel ragaszkodva még a jóhoz, s irtózva a bűntől.

— Én helyeslem a tervet! — monda határozottan az apród — legalább, kerüljön bár életembe — tévé hozzá keserűen — meg lesz torolva saját elhanyagoltatásom !

— Amiegyen hát! Vidd véghez, bo8zuló-kéz, a rád váró nehéz munkát! — monda Alfréd Angelohoz fordulva, midőn az uj pár elhagyó az oltárt, s ő a menyasszony csoda-szép arczát ismétleg látva, azonnal megújult szerelme csillapítására, rettentő boszűt óhajt a.

— Úgy legyen! — monda enyhült kebellel a grófnő — úgy legyen! Ne feledd, Angelo: még ma éjjel!

— Ma éjjel! — ismétlék ünnepélyesen Alfréd herczeg és az apród. S midőn a sötét alakok mellett elhaladt a nász-nép, — el a menyasszony: Alfréd herczeg következő szavakat mormogott oly halkan, hogy azt egyedül a menyasszony hallhatá:

— Megemlékezzél hozzám intézett, s megszegett u t o 1 só szavadról

A menyasszony összerázkodva tekinte körül, — de már ekkor csak elvonuló sötét árnyat láta.

Aladár bájos menyasszonyát karján ve-zetve haladt elül, körötte legközelebb rokonai , utána a kísérő násznép ment. S a mint beléptek a pompás terembe, a perczben zendült meg, ősi szokásként, kívül a czigány-zene, s az uj házaspár javára a nép ajkán többszörös éljenzés hangzott.

A teremben várakozó apródok közöl kettő előlépett, s térdet hajtva az uj házaspár előtt: bíbor vánkosaikat Aladárhoz emelék. Az egyik bíbor párnán, melyet Angelo tarta kezében, Zella jelentőségteli gyűrűje- és tőrének kellett volna lenni, hogy a páros emléket, ősi szokásként, nejének nyújtsa az ifjú férj. A gyűrűt azonbán, mint tudva van, Idának adta volt Aladár, — se szerint Angelo párnáján csak a t ő r fénylett. A másik bíbor párnán ezüsttel áttört , s gyémánt tűzésekkel díszesített magyar csipke-fejkötő volt, melyet az ifjú férj , levevén menyasszonya fürtjeiről a koszorút, nője fejére illesztett. Készakarva nyúlt később Aladár a tőr után, melyet midőn Angelo párnájáról fölemelt, keze valamint szíve is remegett: mert szemei az apród sötét tekintetével talál— kozának. Mindazáltal erőt véve magán, gyűrű nélkül is átnyujtá a tört Zongának, következő szavak kiséretében:

— Fogadd e tőrt szerelmes, ifjú nőm : erényed védelmére. S őrizd azt híven, miként anyáim őrizék, kik erényekben gazdagan szálltak sírjaikba!

Zonga élvévé a tört Aladár kezéből, s mint egykor Ida a gyűrűt, oly meleg áhítattal csókolá meg ő a tőrt. S ezután, kis idő múlva, búcsút mondva vendégeinek, esti imáját mély megilletődéssel vé- gezé. Hálát ada a mindenhatónak, ki sok szenvedései után örök végtelen boldogságra segíté. Imádkozott, nagy boldogságában is, minden szeretteiért, fohásza közben e két nevet: Aladár és Ida — önkénytelenül rebegé egymás után.

Imáját végezve , Hajna elkiséré őt a hálóteremig, melynek küszöbétől visszalépvén : Aladárral találkozott a herczegnő. Meleg áldáskivánatokat rebege a gyöngéd nővér az ifjú férjnek, s már távozni készült, midőn mindkettejök meglepetésére, a háló-terem ajtaja magától ketté nyílt.

A világos kék bársony takaróval fedett, s hófehér dagadó párnákon pihenő menyasszony fölött, a fehér kárpitos, aranynyal fgazdagan hímzett pompás menynyezet, úgy tűnt fel: mint naptól arany zott könnyű felhő. A csipkékkel szegélyzett finom háló köntös, mely Zonga ifjú tagjait fedé, alig vala fehérebb a menyasszony haló vány arczánál. A sötét fürtök, melyek a finom arczot körülárnyékolák, a zárt szemek hosszú, sötét pilláit, s a mosolygó rózsa-ajkak: túlvilági színben tünteték fel a mozdulatlan alak igéző szépségét. Bársony takaróján élettelenül pihenő kis kezei egyikében a szép bokrétát tartá, melynek virágait, az esküvő boldog reggelén, Aladár sajátkezüleg szedé. Alig múlt el egy perez, a tündéri látvány gyönyör-percze, midőn a Aladár és bájos nővére ajkain, az ijedtség és fájdalom kiáltása tört elé. A rémülés, fájdalom, kétségbeesés riadozásai ismételve hangzottak ajkairól és szí-veikben, midőn legelébb a fehér hálóköntös, aztán a takaró, az ágy, a szőnyeg, mind, mind vérrel, a legdrágábbal, a kedves Zonga vérével lőnek borítva, — ki, az édes mosolyról ítélve, melyet a boldogság ajkán feledett, elébb meghalt: mint észreveheté, hogy örömeinek vég búcsút kell mondania!

Jött a várkastély ügyes orvosa, jöttek megfoghatlan gyorsasággal a vidék más legjelesebb orvosai, s mindent elkövetének, mire tudomány, ügyesség, önkitüntetési vágy által ösztönöztettek; — ámde életet csak Isten adhat, s az orvosoknak nem állott tehetségökben a halottat fölébreszteni!

A kastélyban az öröm-zaj megszűnése, helyet adott a gyász-hangok zúgó szavának. A menyasszonyi füzér halotti koszorú- s az esküvő virágai: temetkezési virágokká lőnek! —

Midőn a boldog menyasszony Hajnától megválva, magára maradt, az Aladártól elfogadott tört az ágya előtti asztalkára tévé, s bizalommal dőlt lágy párnáira, nem sejtvén, miként rövid boldogsága máris megirígyelteték. S midó'n édes örömtől remegő szíve a rózsaajkakra mosolyt külde, tiszta boldogsága mámorában lehunyá szemeit, s koránsem gyanítá, miként azokat felnyitni nem leend többé

Hirtelenül mint villám, mely észrevétlenül sújt és semmisíti meg áldozatát, lépett elő a nyúlánk ifjú alak, ki az erényvédő tőrt Zonga ártatlan szivébe mártá, — s lelkiismérete szélnél sebesebb szárnyain tűnt el egy mellék-ajtón, kegyetlen munkáját.

Aladárt kábítóbban éré a csapás, minthogy a merény nyomozására gondolt volna. Nem kérdé ő, merről jött a vész, mely boldogságát megsemmisítő? Hiszen, ha tudná is, ki volt a bűnös — azzal Zongát föl nem ébresztené! Zonga álomra, pihenésre hajtá szép fejét, csak hogy az álom sötét és örök, melyből őt sem sze-relmese bánata, sem szép tavasz-reggel nem ébresztendi föl soha, de soha! —

Hagyjuk őt békével aludni! Iránta a halál is gyöngéd vala; mert nem hervasztá el arczán virágait, s nem lehellé reá saját sárga színét. A két jegyes: Aladár és a halál ifjú menyasszonya, szép és kedves vala mindkettejök karján. Az egyik túl— meleg, a másik jéghideg volt: kik vetélkedve ohajták őt bírni. A költő lön vesztes, és győztes: a halál! —

A fris virágokkal behintett, fekete bársony ravatalon, fényes koporsóban feküdt a halott. Lefüggő , hosszú, sötét fürtéit menyasszonyi koszorúja ékesíté, s a síma, nehéz, fehér atlasz ruha gazdag redőzetben födözé gyöngéd tagjait, mig márványszerű arczának édes életet kölcsönze a szelíd mosoly, mely kisded ajkai körül játszadozék. Imára kulcsolt, fris virágfüzérrel átölelt kis kezei: szerelmese boldogságáért látszának könyörögni.

Aladár és Hajna, valamint a szegény örzse asszony is, éj s napon át virrasztottak a nyílt koporsó mellett! Az ifjú menyasszony kora, véletlen halálán mélyen megilletődött nép, mint szent hulla megtekintésére, mint szent búcsúra, oly áhítattal járult a jóság angyala koporsójához, s virággal hintvén el a ravatalt, s a számos viasz-gyertya fényétől ragyogó termet, — térdre borulva könyörgött a mindenhatóhoz : pótolná ki mennyei örömmel a halott menyasszony számára mindazt, mit a földön szenvednie kellett!

Midőn pedig a koporsót örök pihenő helyére vivék. s a nép látá, miként Zonga iQu, szent tetemei néma rideg, családi sírboltba temettetnek; hanem a nevéről nevezett zonga-völgyi rózsa-lugasos halom alá, a zöld halom alá, melyen a virágokat a lányka kezei ápolták, s melynek környe örömei s rövid boldogsága főszínhelye volt, — ezt látva a jámbor nép, s nem sejtve, hogy a költőnek köszönhető ezt, megáldá az ifjú földesurat, megáldá Aladárt önzéstelenségeért, minél-fogva nem körülfalazott, családi sírboltba rejté vala legfőbb kincsét, hanem nyilt

halomra temetteté, Hogy hamvainál ne egyedül ő , de minden szenvedő imádkozhassék. A nép szentté avatá a szűz menyasszonyt. — Gyermekkori csodálatos menekülése a medve által, mit örzse aszszony széltire regélt a faluban, — rendkívüli jósága és szépsége, — fényes férjhez-menetele, — kora halála menyasszonyi éjjelén, s mindehhez a bájos, angyal jó Elvirának, Zonga édes anyjának megható elet-története: — angyallá emelék a lánykát a nép előítéletes szemeiben, s az angyal elkeresztelteték: szent menyasszonynak!—

Zongavölgybe hat, tiszta szűz, a falu legszebb leányai, s köztök a kedves Csongor Etelke , vivék gyöngéd vállalkon a koporsót. És szerencsés vála az ifjú, s fájdalmát pillanatra elfojtá önérzete, ki gyászba öltözve fölvéteték a fáklyások hosszú sorába. A nép illetődött szívvel hangoztatva

szent énekeit, kiséré a koporsót örökös helyére.

S midőn sírba ereszték a koporsót, ki közeleg tántorgó léptekkel a nyílt sír felé? Látja-e, jól látja-e a sírt, mely oly keskeny, s mégis elnyelé minden boldogságát? Néhány marok földet vet a koporsóra , melynek tompa zuhanása, százszoros viszhangot kelt Aladár dúlt szivében. A mély gyászba öltözött férj példáját többen követék. Legelőbb is Hajna herczegnő , ki megilletődött férje karján zokogva, s azonnal távozók, öntudatlanul követé a gyászpéldát a hű öreg dajka: örzse ászszony is, de ő nem hallá a koporsóra hullott föld tompa hangjait, — hiszen ő csak a bálványozott lányka enyelgéseit szokta hallani! —

S midőn a nép ajkán elhangzott a buosú-ének, — midőn a sírtól már mindenki távozók, — egyedül Aladár maradt még ott, 8 vele a fájdalom !

Megemlékezek a kevés nap előtt e helyen fölmerült tündér-szép jelenetre, midőn a lánykát a rózsa-lugasban leié boldogságtól sugárzó arczczal, környezve galambkái-, őzikéje- s a lábainál heverő medvétől. Tamás megörökíté ecsetével a kedves boldogságot, s azóta a boldogság eltűnését — fájdalom! — az uj sírhalom örökíté meg. S az emlékező ifjú lehajtá égő homlokát a hideg sírdombra. Egy-szerre ime tompa, fájdalmas mormogás hat füleibe. Tán az egykori élet-mentő, a most tehetetlen öreg medve, megérzé úrnője kora halálát ? Aladár föltekinte, s lábainál látá feküdni a bús, mogorva állatot. Fölemelkedék, s a közel bokor lombjai közöl az őzike szelíd fejét látá kíváncsian kitekinteni, s midőn a kis Apollo úrnője helyett idegen alakot pillanta meg, rémülve iramlott tova, hogy többé soha, soha vissza ne térjen. Aladár szemeiből nehéz könyűk törtek elő, midőn emlékezeteinek adva át lelkét, azokat még inkább föleleveníté a meghalt lányka védenczeinek látása. De hogyan? — kérdé önmagától — e gyászhelyen még a lég is nyert hangot, melylyel fájdalmát elpanaszolja? Föl- és körültekinte, s fölötte és körülötte fájdalmasan búgó galambkák repkedtek. Ez vala az idő, mikor az ifjú lány kedven czeit rendesen fölkeresé, s mert mostan a kedvenczek elhagyatva érezék magukat : mindannyian panasz-hangokra fakadtak! —

Aladár még sokáig állott a sírdomb fölött, néma fájdalommal, mint élő sírkereszt. Végre megáldó menyasszonya hamvait, búcsút, örök búcsút monda szerelmesének. Es sötét köpönyébe burkolódzva eltűnt, kisérve mély bánatától! —

XXIX.

Hősünket: Zambor Aladárt, élénk fájdalmaiból ragadá ki a forradalom. Bol-dognak érzé magát, hogy szenvedései színhelyét a csata, harczi vészek színhelyével cserélheté föl. — És ő harczoltr szenvedett, nélkülözött, s kész vala feláldozni mindent az eszmeért, mely lel— kesíté. — A harcz viharában sebeket ka-pott , s végeztével, mint főtiszt fogságra jutott. . ;

1850-ik évben szép tisztán jött fel s alkonyult le a májusi nap. Minden fa, minden virág, bogárka és madár, örvende az ujuló tavasznak. Csupán börtöne rideg éjjelében nem nyílt a fogoly számára virág, — csupán számára nem jött fel, 8 tőle nem búcsúzott a szép tavasz-nap.

46

Éj volt körötte, éj volt szivében. Fáradt fejét kezére hajtva, némány , merően néz maga elé. Halvány arcza, kimerült vonásai, híven tükrözik: az élet-untságot.

— Hogyan ? Te egykor lángoló, vidorság s élet-kedvtől dobogó szív! meghaltál volna már, hogy oly néma és merev vagy? Vagy minden napja magánbörtönömnek, egy-egy évvel vitt volna közelebb síromhoz? Nem, nem, az nem lehet! Fáj az élet, — fáj hogy születtem. És mégis, mégis ragaszkodom az élethez, ügy van, élni akarok, hogy jövő tetteimmel kiábrándulásomat tanúsíthassam!

És az élénk képzelődésü költő szemei előtt, a börtön-éjben, sápadt, véres alakok vonultak el. Az átvonuló rémárnyak, kiket kétségbeesett anyák, — fájdalommal küzdő ifjú, szép nők, 8 virító, elhagyott gyermekek követének, — ködös, holtfényű tekintetöket ezemrehányólag sze gezék a költőre, s hideg ujjaikat fölemelve, sorban megfenyegeték őt: mjntha ő volt volna nyugtalanságuk, s fájdalmaik egyik oka. Aladár iszony- és megilletődésel nézé a feljáró szellemeket, s ismételt néma szemrehányásaikra, nemes szive sugallatával, kérdé őket: miként enyhíthetné nyugtalanságaikat ? — A vér-lepte árnyak legott kiengesztelődve, nyájas szemekkel tekintének Aladárra.

— Ti, látom, megbocsátotok nekem! — szólott Aladár mélyen megindulva — a nélkül, hogy kijelölnétek az utat, melylyel nyugtalanságtokon enyhítve volna!

— Halld meg szózatomat, költő ! — hangzók fölötte a puszta légben, s kis szünet után bájos, szőke fiirtü, kékszemű istennő jelenék meg, szelíd mosolylyal ajkain, és szemeiben a szeretet kifejezésével, mig kezei egyikében a béke olaj-ágát tartá . . . Aladár néma hódolattal érzé, miként e tünemény : a békenemtője .

— Költő! — kczdé ismét a lágy szel-lem-szózat — a te hatásod nagy, hivatásod még nagyobb: mert szent az . . Terjeszd a békét: légy igaz hazafii Tartsd hivatásodat szemeid előtt, s ösztönözz másokat is saját hivatásuk teljesítésére! Ha mindenki saját körében mozog: az iparos úgy mint a földmivelő; a költő, a művész épen mint a hivatalnok: elébb fog az ország fel virág ózni, mintha gyanúk, gyülölség, politikai ábrándok emésztik föl a drága időt! Költők és hazafiak egyesüljetek velem! Hintsétek a béke, a kiengesztelődés magvait! Jertek zászlóm alá; én a béke nemtője vagyok! —

És Aladár a szelíd nemtő nyomdokait ihlett lélekkel követve, örömmel szemléié : mint sereglenek utána százak, ezerek, sőt Százezrek! S a merre a roppant tömeg haladt, mindenfelé virágzó, dúsan termő földeket hagytak maguk után. A tiszta, szép falvak szorgalmas lakosai elégült arczczal üdvözlők, és csatlakozónak a tömeghez. A rend-, fény- és kincsgazdag városok híven tanusíták, mint élénkül, mennyire virágzik a kereskedelem! Az irodalom, s ebben a nemzet fődísze, büszkesége, pártfogolva lőnek a szorgalom s ipar következtében éberebb, fogékonyabb szellemű honfiak által. S irodalom és művészet édes honra lelvén a hazában: megtermék halhatlan virágaikat; megörökíték a nemzet sajátságait, s a magyar faj műveltségét a polgáriasodottabb népfajok műveltségével egy polczra emelék! —

Aladárt lassú nesz, halk léptek ébresztők föl képzelődése boldog, éber álmaiból. Magához jőve, foltekinte, és ime szelíd világ veszi őt körül, s felé könnyű léptek, gyöngéd női léptek közelednek. Kis kezét az égő szövétnek elé tartva, zajtalanul, mint kedves álomtünemény közeledők az ifjúhoz, a sűrűn elfátyolozott nŐ-alak. S midőn a szövétnek világánál Aladár halvány arczát megtekinti, fájdalmas, mély sóhaj emelkedők kebléből! Pillanatig megállapodva, pihenni, erőt gyűjteni látszott. Aztán inte a fogolynak, hogy kövesse őt. Aladár meglepetten, önkénytelenül engedelmeskedik. A kedves tünemény gyöngéd koczogatására megnyílt a nehéz börtön-ajtó, s utána a külső kapu is. Ők mehettek háborítlanul!

A hold teljes pompájában világítá meg a csöndes, tiszta éjét. Távolról a kakuk s pittypalatty hangjai, s magas fatetőről a fekete-rigó füttyentései: még kedvesebb- s költőibbé varázsolák a zajtalan éjt.

Mindig tovább és tovább haladtak, mig végre gyönyörű völgy-torkolatnál a hölgy megállapodott. Ismét hosszan szemléié, sűrű fátyolán át, Aladár halvány arczát, s finom újjai egyikét hallgatás jeléül , ajakára téve, iratot nyujta az ifjúnak aztán egyetlen hang, vagy szó nélkül, hirtelen eltűnt.

Aladár a fátyolos hölgy arczát nem láthatá; — azonban elég volt kis fehér keze ajkához emelt ujján, ősanyja: az aranyhaju Zella gyűrűjét megpillantania, hogy tudhassa, ki volt bájos vezetője. Mindazáltal saját szemeinek sem akart hinni, azt vélte: álmodik, s gyanúsan néze körül a szép vidéken, várván: mely perez ébreszti őt fel, s viendi vissza sötét börtönébe ?! — A csöndes éj, a virágzó ter-mészet majdan megnyugtató őt.

Csodás szabadulásán lelke hálával tölt el, s a rejtélyes hölgy gondolatával hosszasan foglalkozva, végre fölbontá az iratot, mit a hölgy kezeiből átvett.

Az iratban megkegyelmeztetését olvasó, azon meglepő kikötéssel: hogy ezentúl, a köz miveltség érdekében, nemes hivatása: a költészet körében működjék kizárólag! —

XXX.

Mielőtt tudatta volna Zombor Aladár szerencsés szabadulását, — mielőtt meglátogatá vala ősei termeit, a kastélykápolnába ment, hogy szabadulásáért őszinte 'hála-fohászt küldhessen az egek urához.

Est felé hajlott az idő, s a köpönybe burkolt Aladár nem csekély meglepetétésére, a kápolna ünnepélyesen ki vala világítva. A templom s oltárok föl valának virágozva, s a karzatról orgona hangozék, szent ének-kisérettel. Azt képzelé egyelőre: tán meghalták szabadulását, s azt kívánták megünnepelni. Ezen képzeletben még inkább elburkolá magát redőzetes köpenyével. Azonban csalatkozék, mert ím a kápolna ajtaja ketté tárult, s ünnepélyes rendben az oltár felé nagy fényű menet közeleg. Az első pár magas ifjú vala, karján halovány menyasszonyával. A menyasszony oly aléltan, oly tántorogva lépdelt az oltár felé, hogy szinte az összeomlástól lehet őt félteni. Midőn Aladár mellett haladt el a menet, önkénytelenül fölkiálta mind Aladár, mind a menyasszony : mert a megismerés kölcsönös volt! ♦ .

A tisztes püspök : ugyanaz, ki pár év előtt Zongát és Zombort esketé — rövid bevezető ima után, megkezdé az esketési kérdéseket. Alfréd herczeg — mert ő volt a jegyes — minden kérdésre határozott nyugalommal felelt; Ida, a menyasszony, alig hallhatólag, remegve. S miután az úr szent szolgája azon kérdésére: Szereti Alfréd herczeg Zóár Ida grófnőt, s igéri-e szent esküvel, hogy őt semmi körülmények közt nem hagyandja el ? Alfréd nyugottan mondá ki a hangos ,igen‘ szót, — Idához hasonló kérdés intézteték, és kérdését a tisztes ősz kétszer, sőt háromszor is megújítá, — de Ida válasz nélkül, némán álla. Végre a kétségbeesés fájdalmas kiáltása után ily szókat rebegett:

— Nem, nem szeretem őt! Történjék velem bármi, hamis esküre képes nem vagyok!

Szavai után eszméletlenül, halálsápadtan rogyott össze az oltár zsámolyánál. A szent atya meghatottan hajlott le a menyasszonyért. A fényes násznép meglepetés , álmélkodás, szánalom, gáncs különböző felkiáltásait hallata. Alfréd herczeg, a megbántott vőlegény, sötéten, megszégyenülve lépett vissza; mig ellenben a felbőszült nagyanya: Fellegi grófnő dühösen előre lépett. Mielőtt azonban a nagyanya indulata kitörhetett volna, a kápolna ajtajában következő szavak lőnek hallhatók:

— Csöndet kérek! Figyelemért esedezem , mélyen tisztelt magas gyülekezet!

E szavakra a suttogást és morajt mély csend váltá föl, s minden szem az ajtó felé fordult, melynek küszöbén a magas, szikár hírnök, több hivatalbeli személytől környezve, ünnepélyes arczczal állott vala, kezében irat-csomót tartva. Miután torkát ismételve, hangosan köszörűié, következőleg folytatá ünnepélyesen ejtett beszédét:

— Felsőbb parancs folytán kötelessé-gemül téteték, miként a példátlan boszuállás konok esetét e helyen köztudomásra, juttassam.

Gino Mánuel, olasz festész, ki több év előtt huzamosabb ideig Zombor-váron tar-tózkodók, 8 a nagyságos Zombor-család tetemes jóvoltaiban részesült — bizonyos vétség által, már azon időben, mélyen megkeserítő a magas családot. Később — Isten tudja miféle gonosz boszú-szándékkal — fölhasználó a sors azon véletlen játékát, minél fogva Zoár Gyula grófnő,

született Fellegi Adél 6 méltósága, és Káldi Ernőné asszonyság, született Fellegi Elvira grófnő: ugyan egy éjszakán szülték kisasszonyaikat A fortélyos Gino Mánuel, részint szép szó, részint megvesztegetés által rábírta az ápolónőket az újon szülöttek eloserélésére. S igy történt, hogy Adél grófnő gyermeke: Káldi Zonga kisasszonynyá Ion, s Káldi Elvira asszonyságé : Zoár Ida [ grófnővé! Ne hogy ezen körülmény későbbi megtudása, az illető magas személyekre nézve sérelmes lehessen, vagy épen a jelen házassági kötés ellen akadályképen hozathassék föl, siet-tem kötelességem szerint, megbízatásomban idejekorán eljárni. A megállapított tényre vonatkozó hiteles okiratokat, van szerencsém a kicserélt ilju hölgyek mélyen tisztelt nagyanyjának, Fellegi grófnő ö méltóságának kézbesíteni I

- A grófnő lázas remegéssel, verejtékező arczczal vévé át az iratokat, s midőn hirtelenül átfutván azokat, nemcsak a hírnök szavai valósága felől kelle meggyőződnie, hanem egyszersmind Gino Manuellel tartott saját viszonyát, mit a hírnök kímélet bői elhallgatott, szinte előadva, 8 kitárva látá,— ekkor a tehetetlen düh, fájdalom és gyalázat, eszméletétől fosztá őt még... -

Fellegi grófnő ájulva rogyott le ugyanazon oltár előtt, mely mögött, alig múlt két éve, Zonga meggyilkolására tervet készítet

XXXI.

Aladár, a kápolnai fejleményteljes jelenet után, lépteit a régen látott Zonga- völgy felé intézé. ‘

Az egykori rózsa-lugas helyett, most búsongó árvafűzek árnyékolók be a szép zöld .halmot, s alatta, a (cis sírdombot.

Jeléül a korán megszakított ifjú életnek, hófehér megtört oszlop állítaték Zonga halmához. Az oszlop fényes betűi egyetlen szót, a lányka nevét ragyogtaták a vándor szemeibe.

A csöndes holdvilágos éj fény-homálya, kétszeresen ünnepi színben tünteté fel a gyönyörű völgyet. Aladár homlokát a hideg sírjelre hajtá , s a szomorúfüzek, mintegy részvétből érinték alálengö lomb- fürteikkel az oszlopot, — az emlékeibe mélyedt ifjat teljesen elárnyékolák.

De valósággal a falu szente van-e itt eltemetve, hogy a gyászoló férjen kívül, mások is zarándokolnak a kis sírhalomhoz ? — íme magas nő-alak közeleg, halovány, szenvedély-dúlt arczczal, s a sír előtt, kis távolságban, sötét földre szegzett tekintettel állapodék meg. Hosszabb küzdelem s habozás után, töredelmesen hullott térdre a szent menyasszony hamvainál, — • fejét a sírhalom virágai közé

rejtve, görcsös zokogásra fakadt. De a rendült szív megható fájdalmát csak hamar a kétségbeesés minden kitörései válták fel. térdelő alak majdan kezeit tördelé, haját tépdesé, s rémítő vonaglások közt átkozni kezdé az eget és földet, mivelhogy amaz szellemét, emez tetemeit vévé keblébe az árvának! — E közben ismét uj vándor közeleg.. Halovány, gyászba öltözött ifjú jelenék meg a sírhant előtt, s vágyepedö tekintetével, át szerété vala fúrni a földet, hogy a rejtett, alvó kincset, hogy Zongát még egyszer láthassa. Soká némán, merően állott a sír fölött, a nélkül hogy az elcsillapult [nőt, vagy a füzek lombjaitól fedezett Aladárt, észrevenné. Végre ujjait esküvőre emelve, következő szavakat rebegett félig öntudatlanul:

- Szerelmem egyetlen valódi tárgya hamvainál, a te hamvaidnál eszküszöm, Zongám! miként kora halálodért szörnyű boszút állok: megboszulandom Idát, ki

csupán azért született, hogy nevedet, rangodat és boldogságodat bitorolja! Isten , ott fenn a magasban, hallgasd meg eskümet, s csak úgy segélj meg: ha hiven teljesítem azt!

— Átkom reád, Alfréd herczeg, ha esküdet meg nem tartod! — kiálta hirtelenül fölemelkedve a térdelő nő-alak. A boszút forraló ifjú rémülve tántorodék vissza, de megismerve Fellegi grófnőt, legott nyugottabb lön.

— Hogyan? — kezdé Alfréd herczeg szemrehányólag — a grófnő el merészelt ide jönni ? Ide, a megvetett, halálra üldözött unoka sírjához ? . , . Talán nem is tudja már, kogy miután Idát — a jó ég tudja, miféle babonák- és átkokkal ráerőszakolta, hogy imádott szerelme tárgyáról: Aladárról, mondjon le — Aladár valószínűleg csak azért vévé nőül a megvetett , kitagadott unokát, hogy ez által Ida szenvedéseit nagyanyján, igen, igen:

a grófnőn boszulhassa meg? Vagy tán azt szinte feledi a grófnő, hogy a gyilkos tervet, melybe, Zonga iránti őrült szerelmemben, én is beléegyezetem, 8 melyet dühös, szerelem-féltő Angelo végrehajt tott: maga készítő a grófnő? S mi csak eszközök valánk, mig a grófnő fŐgyil- kös volt? !

— Irtózatos, irtózatos! — sikolta a grófnő — de —• folytató összeszedve erejét — én nem őt akarám meggyilkolni, — én nem a tiszta vérű, nemes, dúsgazdag unokát akartam megölni: hanem családunk mocskát, Káldi Ernő gyermekét. S épen azért nem is vádolhatom magamat. Oh hiszen, hogy megboszuljam halálát, nincs tett, mitől visszaborzadnék. — nincs bűn, melytől iszonyodnám! -■

— Ám hát teljesüljön kivánatod! — szóla Alfréd rövid meggondolás után, kiengesztelődött hangon. — Én kezet fogok a grófnővel: Zonga halálinak megboszulására!

— Szóljon, ah, beszéljen! — esdett a büszke hölgy — szavai gyógy-cseppek sebzett érzelmeimre!

— Ki miatt lön Zonga megvetésed, gyűlöleted tárgya ? Ida miatt I — kezdé sötéten Alfréd herczeg — miért utasítá vissza lángoló szerelmemet Zonga? Mert Ida jegyese valék?.. Ki foglalá el jogtalanul Zonga rangját, vagyona- és gazdagságával ? Ida.. Ki miatt kelle Zongának, annyi szenvedés után, épen általunk megöletnie? Ismét a Káldi-gyermek, ismét Ida miatt!... S oly jámborak volnánk-e, hogy feltehetnők, miszerint ama Gino Manuelnek sikerült volna a gyermek-csere : Káldi Ernő, vagy Emőné tudta nélkül? S oly jámborok volnánk-e, miként feltennők Idáról, hogy e titokba nem volt avatva? Oh, oh — kiáltott dühvei — rútul rá vagyunk e gyermektől szedetve, s nem egyedűl Zonga. halála, hanem minmagunk miatt is, meg kell őt torlanunk!

— Oh. én jámbor bolond! Kígyót táplálék szerető keblemen I — kiálta szenvedélytől kikelt, változott arczczal Felleginé — de szóljon, beszéljen a herczeg boszu-tervéről, mert én harag és kimerültség miatt, nem vagyok képes tervezésekre !

— Idát kell az egész világ, s főleg Aladár előtt beszennyeznünk, meggyaláznunk ! —, kezdé Alfréd ünnepélylyel — csak igy torolhatjuk meg Zonga kora halálát méltólag. Csak igy boszulandjuk meg a grófnő szenvedéseit, — mert ekkor aztán tiszta önérzettel fogja elmondhatni, miként családa mocskait: Káldi nejét, és gyermekét, porig alázta! Csak ekkor leszek megboszulva magamis, kit oltár és oly fényes környezet előtt, nyíltan visszautasítva , meggyalázni bátorkodók! Nemde — folytatá félcsöndesen — még folyvást a grófnő házánál tartózkodik Ida? Adja át nekem, hogy minden zaj, föltünés, erőszak nélkül jőjön kezeimbe. Nőm nem akara lenni, hadd legyen hát kedvesem: hadd hervadjon el a gyalázat kebelén.

— Teljesüljön kivánatod! — monda a grófnő sötét kárörömmel — mikor és hol akarja őt átvenni?

— Látja ön ama bozóttal körülvett barlangot ? Hozza holnap , éji tíz órakor, őt ezen völgybe, s ama barlang előtt e kis sípot (szavai közben kis ezüst sípot nyújtott a grófnőnek) fújja meg háromszor röviden. A barlang azonnal meg fog nyílni, s a kilépő Angelo átveendi a lányt.

— Legyen úgy! — mondá határozottan a grófnő — itt, unokám szent hamvai fölött esküszöm: teljesítem kivánatodat!

— S én viszont a forrón szeretett, még halva is szeretett Zonga hamvaira esküszöm, miként kora halálát, önlealáztatagomat, a grófnő, s mindnyájunk sérelmeit, — példátlanul megboszulandom!

E szók után mindketten elsiettek: kü-lönböző irányban.

Mély csend állott be. A megtelt holdvilág andalító , nyájas fénynyel lepé a kies völgyet, s lenge tavaszszellő remegteté a lombokat, miknek halk suhogása, mintha múlt, kedves időkről regélt volna.

A fénybogarak, e kis lámpa-hordók, édes emlékezetet költhetének a magános vándor szivében.

A boszu-tervek hallatára teljesen el-komorult, szoborrá merredt Aladár előlépett. Es valóban szinte csodálattal néze a csöndes sírhalomra, mely oly rémes tervet hallva sem nyilott meg. Lelke borzadt, — de borzalmát a hála érzelme váltá föl a miatt, hogy a gondviselés kegye őt szemeié ki a gonosz szándék meghiúsítására. A fájdalom, mely Zonga halála óta, érzelmei vezére volt, édes-boldogan ve zeté vissza szerelmét, az erény s ártatlanság sugár-koszorújával ékesített Idához!

Aladár néma esküt tőn le: első szerelme édes tárgya megmentése- s boldogítására, s áhítattal hivá föl Zonga fényes szellemét: imádkozza le Idára az ég hatalmas védelmét is. Ihlett gondolatai közben a sírhalomra borult, s férfi-leikét imaszerű, vallásos érzelmek emelék. De íme meglepetésére szent ének hangjait vélte hallani, s úgy rémlett előtte, mintha az ének hangjai mindig közelebb és közelebb hangzanának. Néhány perez múlva zászló- és feszülettel közeledő bucsús népet pillantának meg szemei. A feketevölgyi nép egy része, visszatérve a budai búcsújárásról, útjában ejté a szent menyasszony sírját is, melyet áhítattal körültérdelve, virágokkal hintett s buzgó könyörgéssel szentelt meg. S midőn a búcsúmenet elvonult, 8 az ének hangjai szelíden elhaltak: Aladár, szinte a könnyezésig meghatva, emelkedék föl, — megáidá a nyugvó hamvakat, — redőzetes köpönyébe burkolódzék, s kalapját mélyen szemébe vonva: lépteit Zombor-vár felé intézé.

XXXII.

Káldi Bélát, mint sok ezer mást, szinte kiragadá a forradalom békés hajiokából, —s ő is, sőt csaknem az egész Káldi-család: Aladárral harczolt! —

A hadi mozgalmak családi fészkétől messze sodorván őt: szép Boriskája-s kedves gyermekeiről mitsem hallhata.

A forradalom megszűnte után ő, valamint Aladár egész csapata, kegyelemben részesülvén: a kegyelem hálára inté s föl melegíté becsületes szivét, s egyszersmind

Vágyat ébreszte keblében, az elhagyott családi édes béke s nyugalom után. Haza indult tehát a fáradt vándor, üres erény,— de tele szívvel. Lelkében fölelevenült szeretett Boriskája, két pajkos fia, szelíd kis Jolánja, s jó napa tisztes képe. Fölmerült előtte boldogsága tanyája: a rendes, kis hajlék, vén fák árnyékában, s a kert, melynek virágait oly gondosan ápolta neje, 8 melynek hasznos növényzetét nem kevesebb szorgalommal munkáltatá. Elébe tűnt a megszámlálhatlan sokaságú apróléktól hemzsegő udvar, s az istállós marhák, a fejős tehenek, erős lovak. Minden elétünt, egymást váltva lelki szemei előtt. De legörömestebb időzött gondolataival a ház azon szobájában, melyben kis asztal körül látá tisztába öltöztetett, egészségtől ragyogó gyermekeit, 8 az

ablak előtt tisztes napát, pergő rokkájával , — magát pedig a kandalló mellett, kényelmes karszékén ülve, képzelé, meg nem feledkezve a karszék előtti kis asztalról , melyet csinosan megterít, s ízletes étkekkel halmoz el kedves Boriskája. Oh, szép, kellemes képek! Egész teljességtekben fogtok-e ismét megújulni ? — kérdé önmagát. Hogy élnek, mit müveinek az én édes mindeneim ? Szegény Boriska! Képzelem, mennyit busúlt, mint eseng utánam! és lépteit gyorsítva haladt előbbre a magános vándor. Nem gondolt dicsőségre , elfeledkezett a harczok- s veszteségekről. S midőn végre hosszú, fáradalmas gyaloglás után, eléré a határt, mely múlt és jövő boldogságát magában foglalja: leborult s megcsókolá a földet, hálát mondva az ég urának, hogy ismét haza segíté!

Odább menve azonban, elszomorodott, megdöbbent a változáson, mely a csöndes, szép falut éré. íme ott látá öcscse: Miksa úriasan épült házát romb? dűlve, — udvara, kertje végkép elpusztűit, egyedül a cselédház egy része, tán a konyha, vagy szoba állott még fenn, gúnyoló kivételképen. Fájdalmas sóhaj emelkedett kebeléből. Az itthoni pusztulás váratlanabb, s épen azért leverőbb volt ránézve, mint a nagyobbszerű kártételek, miket útjában, s csatázásaiban látott... Amott állott kellemes meglepetésére a régi, jó karban levő templom közelében, tökéletes épségben a kis fehér ház, melyben Zonga lakott. Egyetlen ép hajlék a sok rom közt, régi árnyas fáival, s gondosan müveit kertjével. Az öreg Csongor háza, minden oldalról támogatva bár, mégis csak állott valahogy. Vájjon él-e még a világtalan ősz és kedves unokája ? Kérdé önmagát, s mivel tovább gondolt és nézett, annál inkább elszorult szíve. — Messziről látá fehérleni Káldi Balázs házának egyetlen fennálló falát, ott szinte csak rom és düledék volt minden, az egyetlen álló falat kivéve. Ment izgatottan előre és előbbre, — sóhaj, sóhaj után emelkedett kebléből, — 8 midőn a házat, melyben annyi boldog évet tölte, melyben annyi remény biztatá, midőn saját összerombolt házát elérte, nyúl szaladt előtte keresztül, s feje fölött huhogva röppent fel a bagoly. Háza rombolva bár, fennállott, — azonban az udvar, kert, üres, puszta vala. Borús kebel- s nehéz előér- zetekkel ment közelebb a házhoz; a kony-haajtóba ért, s mit látott a tárt ajtajú konyhában? Üres, edénytelen polczokat, félig leomlott tűz-helyet, barátságos lángok nélkül. Beléptekor, noha léptei a nagy csendben eléggé hangzottak, kisem hallá azokat, — kisem sietett elébe, nem egy üdvözlő teremtés sem. Egyik üres szobából a másikba lépett, és semmi nesz, semmi hang nem hatott füleibe.' Végre fájdalmát leküzdve, a kedvencz szobába lépett. Ott réméllé találni, kandalló füzénél , a kedves, ismert arczokat. Hol azonbán annak előtte szerető neje, s gyermekei, tisztes napa és a boldogság, oly szíves, oly szép öszhangzásban tanyáztak: most bútorokat, pusztaságot, s a falakon csinos táj-képek helyett, sötét vérfoltokat látott. Kétségbeesésében neje s gyermekei nevét kiáltozá, de fájdalmas kiáltásaira csak tompa, komoly viszhang válaszolt.

Egyike régi, hű cselédeinek, megtudván ura hazaérkezését, azonnal a házba sietett, s a hazatértnek ismételt, kétségbeesett kérdéseire, zokogások közt mondá el a szerencsétlenséget, mi nejét, napát s gyermekeit érte. A föllázadt nép, mely mint maga a hű cseléd is, többnyire oláhságból álla, — rabolt, pusztított, gyilkolt mindenfelé: kigyilkolá Káldi Béla honhagyott családját, elpusztítá kertét, udvarát, s elhordott mindent, cserében vémyomokat hagyva maga után. Káldi végig hallgatta a nem várt iszonyú esetet, végig hallgatá megszakítás és zokogás nélkül. A panaszos hu cseléd készséges szolgálati ajánlatait azonban vissza, és fit magát elutasító, egyedül kivánva határtalan bánatával maradni. Másnap reggel a hu cseléd ismét megjelent a házban; — de ki tudhatná leírni egyszerű, jó szive bánatát, midőn urát a kialudt kandalló mellett, félig rombolt egykori kedvencz karszékén, halva találá!... A becsületes ember, jó családapa, el tudá viselni a sok nyugtalanságot, szenvedést, mit csatamezőn kelle kiállania, — tuda tűrni nyomort és ínséget, — de kedvesei halála, a kínos halál: mely őket érte, megrepeszti szerető, hu szivét! —

XXXIII

Feketevölgyön is volt egy lazító, egy kevéssé ismert, sötét kinézésű férfiú, ki

a tudatlan nép szivében gyanút, s boszú- vágyat oltott , s azt saját czéljai kivitelére használta. Egy este megjelent ezen férfiú az agg Csongor házánál, s a szép Etelkét, az aranyhajú lánykát, a ház díszét : és büszkeségét, magán-beszédre kéré vala föl. Még ekkor rend és csend ural-kodott a faluban, s a mindenkihez nyájas, kedves lányka engedett a kérelemnek, s a kis kertbe, hol a csatába ment jegyesével oly sok boldog órát tölte, gyanútlan szivvel kiséré a sötét férfiút. A boldog emlékezeteket ébresztő helyen, szive fájdalommal, nagy kék szemei könyökkel teltek meg, de az idegen férfi jelenléte, s a vele született szemérem , adott neki erőt uralkodni érzelmein, s leküzdeni bánatát. —

— Bizonynyal fontos közleni valója van! — szólott követőjéhez, szokott nyájasságával a lányka.

— Fontos és életbejáró! — mondá ha-tározott hangnyomatékkal az idegen, mi közben sötét tekintetével majdnem elnye lé a lányka kedves alakját — habár ifjú lány is kegyed — folytatá fanyar nyájassággal — bizonyára érzi látja a vészp mely e hazában mindenfelé dúlong. Mivel azonban a mi lakásunk, s egyszersmind sorsunk színhelye: Feketevölgy, hagyjuk a hazában dúlongni a vészt, s kövessünk el mindent, hogy itthonn legalább csend és rend álljon fenn továbbra is!

— Hála a teremtőnek — szólott a lányka — itt még ez ideig háborítlan nyugalomban éltünk, s reményijük, miként isten segítségével, ezentúl is békében maradhatunk!

— Igen, békében — szólt szenvedéllyel a férfiú — békében, ha kegyed, ha te úgy akarod, bájos Etelke! — szavai közben a lánykát derékon akará ölelni: de a lány a rémület felsikoltása után, kibontakozók az ölelő karokból, s egyetlen tekintettel útba igazíts a megfoghatatlan tolakodót.

— Nem értem önt — szóla az elhalványult lányka hidegen — tőlem , ily egyszerű lánytól, függene Feketevölgy nyugalma?!

— Igen, ismétlem, tőled függ. Tudd meg, miként én egy sokfélekép megkeserített férfi vagyok, ki esküvel fogadá, miszerint addig nem nyugszik, míg e vidéket elpusztulva nem látja, — ki meg-esküvék: a lakosokra minél több bajt, szerencsétlenséget származtatni. Megesküdött: mert e vidék szülte azon hölgyet, ki az ő életét hitszegésével megmérgezte. Most azonban gyülölségem szelídült, — újabb szerelem szelídíté azt meg. Már régebben figyellek szép gyermek. Ismerem jóságodat, látom mily szeretettel ápolod zsémbes nagyapádat, s mily angyali gonddal őrködöl kis testvéreid fölött. Te szép, jó s igaz vagy, és én szeretlek téged.

Te képes volnál kibékíteni engem Önmagam-, az Isten- és emberekkel. Én bűnös vagyok, te angyal. Jóságod által tán én is üdvözölhetnék. Szeress, légy enyém! És én szerelmedért megmentem e vidéket. Tégy boldoggá: és én nem dúlom fel százezrek boldogságát. Szólj , beszélj , kedves lányka! Reméllhetek-e? — Végszavait majdnem térdre ereszkedve intézé Etelkéhez, s fekete arczát vakmerő szerelmi vágygyal emelé a lányra.

— Meg nem foghatom ön bátorságát ! — szólott a lány elborzadva — vagy azt véli, hogy most jegyesem s rokonaim nincsenek honn, s mert egyedüli biztosságom vak nagyatyám: — ki lehetek téve a legelső jött-ment, s gonosz szándékú ember kénye-kedvének? Azt véli, hogy mivel nem bírok fényes műveltséggel, anynyira együgyű vagyok, miként azt is el- higyjem, hogy öntől vagy tőlem függ e vidék nyugalma! Köszönje Istennek, ki 16 ily csöndes, megbocsát™ tudó szivet adott, hogy rögtön fel nem adom vész-hirdető , s rósz ozélzatú beszédeiért! Távozzék tüstént! — monda a hölgy s távozni készült.

— Megállj ! — kiáltott alig fékezhető dühvei az idegen, megragadva Etelke kezét — szólj : ez volt véghatározatod ?

— Igen, ez! — szólt bátran az ártat-lanságában erős lányka.

— Jól van, legyen úgy , mint határozád! — suttogá dühvei, s meglassítva hangját, a sötét férfiú — akarod vagy nem: enyém leszesz, — csakhogy már most nem egyedül magamé, hanem másoké is. Feketevölgy pedig és e vidék, a pusztulásé leendenek!

Szavai után eltűnt a rémes férfiú, a lánykát borzadályával egyedül hagyva.

Másnap hajnalodás előtt Feketevölgy lakóit álmaikból vad kurjongatás, tűz s a vészharang zúgása ébreszték föl. Az útczán menekülni vágyók 8 üldözők összekeveredve szaladoztak ide s tova. Jajveszéklés, fájdalom s vadöröm hangjai, a kétségbeesés sikítozásaival vegyülve, tölték meg a léget. Mindenütt vész és rombolás zajlott; mindenütt az üldözöttek s üldözők különböző hangjai harsogtak. Etelke rémülve ébredt a vad zajra, s ruháit rendetlenül magára hányva, 8 a gyermekeket egymásután nagyjából felöltöztetve, az ablakhoz futott, hogy tudja, lássa : mit jelentenek a vészhangok ?

Kinézett, s egy tekintettel szörnyülködve láthatá az átalános, bevégzett pusztulást. Térdre omlott, — imára kulcsolá kezeit, előre gyanítva: miként a vész őket sem kerülendi el. Ahítatos elmélyedéséből ősz nagyatyja kiáltása rezzenté Őt fel. Fölemelkedék: engedelmeskedni az ismert szózatnak , s azon perczben, melyben nagyapja szobájába lépett, a külső ajtó bezúzaték, s nagy csoport gyülevész nép kurjongva, véresen rohant be. A csapat vezére csöndet intve vadul ordítozó követőinek, ekkép szólala meg:

— Szűnjetek zsibongani, kurjongni! Az élet és halál ura, a vidék ostora kivan szólani. Hallgassatok szómra. Ez a szép gyermek — folytatá, Etelkére mutatva, kárörömmel — nem hallgatott szavaimra, s balga elbizottságában visszautassá szerelmemet. Csókold meg visszautasításodat szép gyermek, mi — én és czimboráim — parányi ajkaidat fogjuk majd csókolni, ügy van, szép gyermek, te a miénk leszesz; te velünk jösz; nagyapádra pedig s kis testvéreidre rágyújtjuk a házat!

— Rágyújtjuk, igen: rágyújtjuk! — ordítozó a gyülevész nép, vad mozdulatok jelenségei közben.

— Megálljatok! Egy perezre csak : irgalom, könyöriilet! — esdett halálsáp - padtari a remeg lányka — engedj etek — szegény nagyapám-, s kis testvéreimnek búcsút mondanom!

— A mint tetszése tartja! — szólt vigan a vezér —. Búcsúzzál, de minél rövidebben. Az ily jelenetek, míg hosszadalom által unalmasakká nem lesznek, igen mulattatok. —- Szavai után csapatához néhány érthetlen szót mormogott, mire a vad raj bárdolatlanul vigyogni kezde, 8 mint valamely mulatságos színjátékot, figyelemmel kiséré a lányka mozdulatatit.

— Atyám! — kezdé a szerencsétlen lányka, fölindulástól remegő hangon — jobb hogy nem látod, hiszen hallani is sok, mi körülöttünk történik. Te hallottad, mit akarnak ezek velem. Add rám utolsó áldásodat, s aztán — sugá alig hallhatólag— adj halált!

Az agg férfiú megáldá gyermekét, aztán szivéhez szorítá őt, 8 ölelés közben kirtelenül, bámulandó ügyességgel, tőrt ránta elő, 8 egy jól és gyorsan irányzott szú

rással, legkedvesebb kincsét, világtalan szemei világát, élete életét: örökre kiolts.

— Egyszerre halj meg, ne többszörösen I

Kiáltott az öreg rendítő fájdalmában ... A váratlan fordulat, mit a jelenet vön, pillanatra megakasztá a vad csoport, s vezére lélekzetét. Nem akartak önnön szemeiknek hinni, — meg nem foghaták az aggastány döre merészségét, ki szándékaikkal daczolni bátorkodott.

— Mit tevéi, vén gyilkos ? — ordítá a sötét vezér dühvei, 8 a védtelen öreget torkon ragadva, vérében fekvő unokája mellé zuhintá. A bőszült csoport ordítozás-, szitkok- és fenyegetőzésekre fakadt, s csak a vezér intésére vártak, hogy fenyegetéseik teljesítéséhez lássanak. Boszú, boszú! — mormogá fékezhetlen dühében a vezér, s már jeladásra emelé kezét, midőn künn újabb zaj , szabadító hangokriadozása üté meg füleit, s midőn rémült képpel futott a szobába egy suhancz, e szavakat kiáltva: Huszárok, huszárok!

A kegyetlenség ritkán zárván ki a gyávaságot, e hangok hallatára, a vérengező nép megfélemülve környezé vezérét, ki szinte tanácsosbnak vélvén, mellőzve minden boszúgondolatot, menekülés után látni. — Utánam! — kiálta hangosan, s a megjuhászodott csoport remegve, egymást lökdösve követé a vezér gyors lépteit. Künn rövid csatározás után, a közeli hegyek- s erdőségbe széledt a vad sereg, futással mentve meg életét.

A győzelmes huszárok egy része körülállá aházat, mig a többi, vezetőjök után, a házba vonult.

De ki írhatná le az elíílmenő ifjú fáj-dalmas elfogódását, midőn az ajtóhoz közeledve, a szobából bánatos jajgatások 8 keserves zokogás hatottak füleibe ? A bi-zonytalanságot kínosabbnak tartva, a bizonyos —bármi rettentő — vésznél, — kevés habozás után, benyitá az ajtót. — És mit kelle látnia? Oh miért nincs ő is vaksággal megverve, miként a bánatában haját és szakállát tépdeső vén Csongor: hogy soha ne kellett volna halva látnia azt, kit élve mindenek fölött szeretett? Lábainál feküdt a kedves lányka némán, mozdulatlanul, — ő, ki nagyapja gyámja, kis testvérei édes anyja, a ház angyala, és jegyese boldogsága, büszkesége volt! Lábainál feküdt a földön, hidegen tűrve szerettei zokogását! Oh, miért volt oly szép, miért volt oly angyal-szivű, ha ily korán meg kelle halnia? Ha életében hideg szívvel bírt volna, nem fájna oly végtelenül mostani hidegsége sem.

A feketevölgyi lázadás lecsillapítására, a legközelebb állomásozó huszárság lön kirendelve. Káldi Zoltán, ki a huszárság mellé, erősítésül küldött csapatban tett szolgálatokat, mint feketevölgyi születésű, 8 a vidékkel teljesen ismerős: felajánlá magát a huszárság vezetőjéül. Azonban sietségük daczára is, későn érkezének már. A falu, mely a kalauzoló iQu előtt, emlékeinél fogva, annyira kedves vala, szétdúlva, romokban hevert, — csekély va-gyona elpusztult, — forrón szeretett mátkája vérében, meggyilkova feküdt! — Ennyi veszteség, mérges nyil gyanánt, éré szivét, s mátkája hideg, szűzi ajkaira nyomva végső bucsű-csókját, az elszántság megrázó hangján fájdalmasan mosolygó arczczal, mondá a következő szavakat:

— Isten veled, élet és ifjúság! Szép remények, s még szebb Etelkém: Isten veletek!

Szavait pisztoly-durranás és halál követé.

XXXIV.

A barlang, melyet Alfréd herczeg Fellegi grófnőnek kijelelt, mint említők, Zongavölgyben vala, s oly sűrű bozót- 8 fáktól környeztetek, hogy az öblös, mély torkolat nyilasa alig vala fölfedezhető.

Sötét, vészes éjjelen közeledünk a barlang záros ajtajú nyitásához. A felhős ég csatornái megeredvén, sűrűn egymásra következő mennydörgés, és czikázó villámok kíséretében ziígott alá a sebes zápor. A vihar rémszava csattogva üvölté körül a vidéket, s a hajlongó fák reszketve suttogák a vészes éj rombolásait. A megriadt madárka tévelyegve keres a sürü bokrok közt biztos tanyát, — míg a pásztor, szűrbe burkolódzva, terelgeti össze nyáját, hogy együvé bujt nyáját úgy tekinthesse, annyiba vehesse csak, mintha csupán egy darab jószágot kellene örzenie ... A jámbor földmivelő háza ebét se hajtaná ki ily zord időben, — maga hát meleg szívvel ad hálát a mindenhatónak , hogy őt és családját, hajlékkal óvja a vihar ellen. S a csatákban elnyomorodott, elbénult fiatal ember, ki elázva , átfázva, hajléktalanul bolyong: a föld legmagasabb boldogságának képzeté a barátságos , meleg hajlékot, melyben lobogó tűz körül, szerető család tagjai melegszenek. Oh, ha ő ily család tagja lehetne, ha még egyszer erezhetne nyugalmat, biz-tosságot a családiság csöndes tűzhelye mellett!

És vannak mégis, kik tűzhelyeiket el-hagyva : künn bolyonganak a viharos éjben, — kik a vészes hangokat nem tekintik ég haragja s intésének : s ily zord, intő éjjelen, is képesek bűnös czélokat bajhászni. A barlang ajtajánál több elburkolt alak jelenék meg egymás után, gyorsan eltünedezve a barlang-torkolatban.

Az eső szakad; a szélvész dühöng, s az ég rémes villámlás- és dörgéssel jelenti haragját: de a barlangban mindezekre legkevésbbé sem ügyelnek, — míg egyik benn levő sír, a másik gúnyosan kaczag, vagy gyűlöletében kínzásokra kész.

A nemtelen emberi szenvedélyek gyakran gyászosabb nyomokat hagynak magok után, mint a természet nagyszerű viharainak pusztítása.

De késedelmet mellőzve, tekintsünk a a barlang titkaiba, — lássuk: mit fedez a sötét, ismeretlen tanya ? — Mit keres ő, ama halvány, szelíd alak a felczifrázott, kivilágított üregben? Minek nevezhető e fészek? Az ártatlanság rejtek-helye, vagy ortanya-e az vájjon I Oly ismerős a méla, bánatos arcz!—Ki lehet e hölgy? Az egykor kedves, vidám sugárzású, nagy sötétkék szemekből, most a fájdalom komoly fénye világot S a szép szemek finom kék aljain, az arcz átlátszó halványsága: mind, mind szenvedés nyomai. A halványult ró-zsa-ajkak nem mosolyra többé, csak panaszra látszanak nyilni. Kellemteli mozdulatai, járása is elveszték már régi élénkségüket, — és a méla, bizonytalan modor, mi azok helyett sajátja lön, — még jellemzőbben kitüntető a bájos hölgy szűzies, szelíd lényét. Hófehér könnyű ruhája, s dús, lankadt selyem-fürtéi, oly jól illettek csöndes bánatához! És ha a szenvedő keblébe tekinthetnénk, ha láthatnék az egykor nyugodt szívet, melyben oly dús virágokat hajtának az öröm, boldogság és szerelem rózsái, — oh, ha a temetővé alakult színbe láthatnánk, melyben nyugalom, öröm és boldogság már halva pihennek, s havaik fölött, szemfödél gyanánt , a fehér ártatlanság, — kiolthatatlan szövétnekül pedig: a reménytelen szerelem örök világa szolgál!

Nem a virágzó, boldog gyermek, de az élet küzdelmeivel megismerkedett ifjú hölgy vala a halovány alak, — nem a főrangú Ztfár Ida grófnő, hanem a szegény, elhagyott Káldi Ida. De vájjon a hely szegénységet árul-e el, hol őt találjuk? Búterhelt fejét kis kezére hajtva, aranynyal hímzett kereveten pihen Ida , — és a szőnyegzet, melyen öntudatlanul merengnek könytelt szemei, a nagy tükrök, aranyozott asztalkák, — nagy kargyertyatartókban a fényes világítás, a pompás virágok s egyéb dísz-czikkek : nem szegénység jelei.

— Hol vagyok ? — kérdé a szerencsétlen hölgy önmagát — kinek köszönhetem a fényt, mi e helyen környez s mitől borzadok? Sírnak is elég mély, koporsónak is elég volna e hely. Iszonyú gondolat! — folytatá összerázkódva — talán élve temettek el, s hogy egyszersmind kigúnyoljanak: megaranyozák, fölvirágozák a sírt, mely Isten napvilágát örökre elrejti tán előlem?!

Fékvő helyzetéből hirtelenül fölemelkedve , izgatottan le- és följárt. A menekülés vágyától késztetve, kezébe világot

vön, s a termet vizsga tekintettel járá körül: ha nem talál-e rést, rejtett ablakot vagy ajtót, min az esdett szabadulás eszközölhető volna. De minden keresgélés hasztalan! És a szerencsétlen lányka még inkább elborzadt, midőn a síri csendet a künn tomboló vihar hangjai, s az erős mennydörgésre felelő viszhang zúgó moraja — koronként meg-megszakíták. Az irtózat, remegő félelem, — fájdalom és kétségbeesés végre íkönyükben kérésének enyhülést. És Elvira valódi gyermeke, és hu képmása: térdre omolva könyörgött szeretett szülői áldásáért!

— Na, mondhatom, van ok a sírásra! — hangzók közelében női hang, melynek szavai, habár nem árulának is el részvétet, mindazáltal pillanatra megkönyíték Idát. Fölemelkedett imádkozó helyzetéből, könyeit letörlé, s megvigasztalódása jeléül: mosolyogva közeledett e nőhöz. Jobban láthatva a nő vonásait, a meg

lepetés fölkiáltását vissza nem fojthaTS. Alig tudá elhinni, hogy az előtte álló, valósággal a büszke, hiú s fényűzéshez szokott Káldi-Juhari Katalin, Malvin csodál ója legyen. Alig tudá elhinni, hogy a szinehagyott, kopottas, foltos ruhában, dologtól bámult kéz- és sírástól vörös szemekkel vele szembe néző alak, ugyanazon csinos, tejarczú, finom kezű fiatal asszonyka volna, ki néhány év előtt fennen azt állítá: miként ő egyedül selyem ruhában érzi magát kényelmesen.

— Oh, bocsásson meg, asszonyom, meglepetésemért! — kezdé Ida bánatos, részvevő hangon — annyira minden tekintetben megváltozottan tűnik ön fel szemeim előtt, miként alig hiheték önmagámnak , alig hihettem el, hogy Káldiné aszszonyság álljon előttem ...

— Nemde: szörnyű, nemde: rémítő vál-tozás? - szóla a nő sóhajtva — ah! de mi a változás szenvedéseimhez képest mi- kít kiállottam! Házam porrá égve, — vagyonom , gazdagságom feldúlva, — hónapokon át hajléktalanul, két kezem munkájával kerestem magam és hat gyermekem számára mindennapi kenyeret. Férjem a táborból nyomorék-betegen jött haza. Fél lábát és karját a csátamezőn hagyta, sebeknél egyebet mitsem hozva. S most férjemről , gyermekeink- és magamról egyedül nekem, annyi jókhoz szokott gyönge asszonynak, kell gondoskodnom!

— Szörnyű, szörnyű! — monda Ida részvevő bánattal. — Istenem, Istenem, miért vetted el tőlem épen most a gazdagságot , midőn azt szerencsétlenekkel oszthatnám meg!?

— S nem egyedül én és az enyéim, — hanem Feketevölgy majd minden lakója ha-sonló sorsra jutott! — szóla Káldiné — aí öreg Csongor akkor veszté csak el igazán szemefényét, midőn, högy unokája becsületét megvédje';- maga döfé szegény D ríí Ború. II. 17

Etelke szivébe a tőrt. S ki gondoskodik ott is az árvákról? Ki táplálja, ha éheznek; ki ápolja őket, ha betegek? Oh, bár valamennyien inkább Káldi Béláék sorsára jutottunk volna, — ők egyig leöletve: legalább nem szenvednek többé 1 -r- Rajtunk, élőkön annyi a seb, vállainkon oly súlyos a bú és gond, bogy könyű és részvét vajmi kevéssé enyhíthetnek bennünket !

— Oh, bár köny- és részvéten kivül volna egyebem is — szóla keserűen Ida — hogy mindent áldozhatnék javatokért!

— Az ég meg hallgató kérésedet, ifjú hölgy! — kezdé ismeretlen férfi-hang. Ida a hang felé fordult, s meglepetve egy egész társaságot láta szemei előtt.

Mielőtt Ida észrevehető: fölpattant a szomszéd világított öreg retesze. A tágas üregben, zöld posztóval bevont Üléseken, látá Ida legelsőbben az előtte ismeretlen, szeretetre méltó Kongó-párt, — mellettük a szellemdús Frídát (ki, mióta nem volt hozzá szerencsénk, a nélkül hogy közdolgokban részt vett volna, most nevezetes bujdosónak képzelé és tartó magát), Frída mellett, kis bivét: az ábrándozó Jóskát pillantó meg. A válogatott kört nem kevéssé díszest'tek : a vidéki híres újdondász, a találékony, elmés eszű Élezi és veje: a keserű szív, — való néven: Virágfi, a még mostaáig sem eléggé méltánylott költő. A társaság fölött virággal feldíszített szónokszék lebegett, s benne koszorúzott homlokkal Élezi Leander foglalt helyet.

— Az ég meghallgató kérelmedet, ifjú hölgy! — ismétlé ünnepélyesen Életei Leander — a te hivatásod fényes és fenséges, nagyszerű és dicső t Te arra vagy hivatva, hogy Feketevölgy ínség- és nyomortól üldözött lakóit megmentsed a véginségtől. Sőt nem’ csupán: henem tekints körül... Látod ezen arezokat? ezen társaságot? Ök valamennyien martvrok. Há őkét, ha 17

szenvedéseiket bármi áron kész leszesz megváltani, — a hazának téssz ez által rendkívüli szolgálatokat!

— Helyes! helyes I — kiáltott a pompás bevezetéstől elragadtatott Frída.

— Kérlek, kedves Frídám, ne zavarjuk a szónokot. Közbeszólásokkal csak a nagyszerű hatásnak ártasz ! —. jegyzé meg s gyöngéd Malvin, finnyás arczczal.

— Mit Frída mond, az mind helyesen van mondva. Ot útba igazítani senkinek nincs joga! — vágott közbe lelkesen Jóska, ki kedvesének rendreutasítását mélyen fájlalá.

— Ahhoz, megvallom egy kis szemtelenség kell, édes barátom! — kiálta hévvel Kongó úr, ki viszont gyöngéd neje rendreutasítatását vévé vala érzékenyen —; hogy bátorságot vesz magának, férfiú létére, a nők leggyöngédebbikét megbántani !

— Csöndet kérek! —? kiáltott eldöntő-lég az ifjú szónok, és szavai hatályával azonnal ünnepélyes csöndet s figyelmet eszközle.

— Igen, igen ,• ifjú hölgy , te nagyra születtél! — kézdé ismét az ihlett szónok . — hála a mindenhatónak, hogy megfosztott rangod- és gazdagságodtól, midőn más részről oly bőven áraszta el szépséggel. Neked, ifjú hölgy, hatalmadban áll mindnyájunk javát előmozdítani, szerencsénket megállapítani, és szenvedéseink özönét könnyű móddal megváltani! Halld egyszerűn és röviden, mi móddal: N. Alfréd herczeg ünnepélyes esküt tőn le mindnyájunk föle hallatára, kiket itt egybegyülve látsz, — miszerint, ha te övé leszesz, ha te önkényt leszesz szerelmese, ■— boldogságában örömest fölsegélendi e vidék szegényeit , — szerencsésekké teendi szenvedőit ! Légy tehát kedvese , forrón imádó szerelmese a magas férfiúnak, — s erényed föláldozásával fényesebb erényt gyakorlandasz, mert bennünket, az itt egybegyűlteket megmentve: /szent szolgálatot teendesz, s áldásainkra, elismerésünkre méltó igényt tarthatsz!

— Úgy van, úgy van!— hangzók az elragadtatott összes társaság ajkairól. . . És a gyöngéd, finom tapintató Malvin, üléséből fölemelkedve, lelkesültségé ihlett szavait ekkép hangoztató:

— Ah, én már nő vagyok, szerető, boldogító hitestárs, és ah, tegyen a herczeg nekem olyszeru ajánlatot, mint e boldog iíju hölgynek tőn, én ah, egész nyíltsággal, őszintén, s megható egyszerűen vallom be: miszerint magas büszkeséggel, és szent nyugalommal simulnék a herczegi szerető kebelre!

— Malvinnak igaza van ! Malvin felséges jellem! — monda Káldi Miksáné szemeit törölgetve, ki a gyöngéd nőcskét még mindig eszmény-képének tartó

— S hogy Malvinámat egész fenségében csodálhassátok, ám tudjátok meg: miként én, pedig férje vagyok, — hálát, meleg hálát adnék az egeknek, ha nőmnek: Malvinomnak tétetnék a herczeg ajánlata, ügy van ! En vérző szívval bár, de készséggel mondanék le gyöngéd életpáromról! — Kongó úr nagylelkű szavai hallattakot, az egész társaság oly annyira meg lön hatva , miszerint majdnem zokogva szorítának vele az összegyűltek egymásután kezet.

— Én, — szóla Frída üléséből fontos méltósággal emelkedve íöl — az előttem szólott, igen tisztelt házaspár jellemnagyságát magamévá teszem, s kijelentem- miként szinte kész volnék azcn pályán haladni , melyet ők hímezés nélkül kijelölének, ha t. i. a magas ajánlat csekély személyemnek tétetnék!

— Helyes! Helyes! Éljen! Éljen! — hangoztató az elégült társaság.

— Dicső, dicső!—zokogá a méltányos Jóska, zokogás közben is lelkesen tapsolva — oh beszélj, oh szólj, szerencsés iíju hölgy ! — folytatá könyázott arczát Idához . fordítván — mondd ki őszintén: nemde meg vagy nyerve?

— Mit akartok velem? — szóla Ida komoly fenséggel — mi czélja alig érthető, kiszámított, sértő beszédeiteknek ? Oh hagyjatok engem! Távozzatok innen! — folytatá mély bánattal — s ne űzzetek gúnyt s játékot fájdalmaim- és szerencsétlenségemből !

Szavait végezve kis kezeivel befödé szemeit és arczát, hogy a méltatlanok ne lássák a keserű könyüket, miket sértődése, s fájdalmas elhagyottsága érzetében, nem fojthata vissza.

— Nem gúny az s nem játék , mit kegyed itt hallott 1 — szóla lehető édesdeden a keserű Virágfi — mert nem egyedül férfi-erény az, mi egyes vidékek virágzását s ezzel kapcsolatban a közjót biztosítja : hanem bátran állíthatni, miként a haza iidiilése csak azon esetben hihető , ha leányaiban is van erő : az önfeláldozásra I

— Haza, hazat — szólott Ida fájdalmasan — vájjon elég tiszta-e szívetek és ajkaitok, midőn e szent szót emlegetve, annak érdekét, saját érdekeitekkel, kötitek össze? Maradjatok békében, s terjeszszétek a béke áldásait: igy legalább nem koczkázzátok a szegény haza sorsát!

— Oh! — szólt a keserű költő gúnynyal — ezen oldalról fú a szél? Ugyan- ugy-e ? S én botor majdnem hinni kezdém, miként e hölgyecske valóban szenved. Ilyen hát a női erény?! Gyáva lelketlensége könyeit, erény utáni bánkodásnak szeretné kiadni. Valóban nem méltó a világ, hogy, — hogy, — hogy — s még néhányszor ismétlő a .hogy' szót, mert gondolkodnia kellett, mire nem méltó a világ, — de haliga! Csöndesen! Mint következő szavai tanúsítják , ime kitalálta: — arra sem méltó a világ, hogy kimondjam, mire nem méltó!

— Sok igazság rejtik szavaidban t — kezdé Frída éleselmüleg, de mindamellett is tréfás kellemmel — csak azon egyet nem kellett vala feledned, miszerint körülted mégis csak a java, mégis csak a szine van az emberiségnek, s e szerint a megvetésre méltó világban is, van némi kimélni, hogy ne mondjam: kihalászni való !

Már épen az elismerő, szendén lelkesült Jóska akará hallatni tetszés-nyilvánítását, midőn Kongó Péter következő szavai szakiták őt félbe:

— Ejh , mit philosopbálunk most, midőn tennünk kell! A főkérdés, a fő vitatárgy ebből áll; vájjon akaróé vagy sem, e büszke kisasszony, kérelmeinknek engedni? Egyszerűen feleljen a kérdésre, —- azonban árra eleve figyelmeztetjük: miszerint ne képzelje magát valamikép még folytonosan Zoár grófnőnek , hanem tartsa eszében: miszerint a büszke grófi hölgyből, ugyancsak szegény lányka lett!

— Oh Istenem, Istenem! — kezdé az ifjú hölgy, szelíd szemeit szemrehányó tekintettel járatva körül a reá ellenséges indulattal figyelő és néző csoportozatra — mikor s mivel bántottam meg önöket, hogy kínzásomra összeesküdtek ?! Tekintsék szomorú, védtelen helyzetemet: oh, nem lehet-e bánatom és szenvedésem elég nagy? Nem ért-e elég sors-csapás a nélkül is? Es még önök is gyötrőimül szegődének!

— Mit, szegődni ? — kiáltott felbőszültén a keserű lyricus — hát mi fizetett bérenczek volnánk ? Tán bennünket megvesztegetés, s jobblét reménye tesz lelkesekké? Ha, ha, ha! Ez valóban szép és mulatságos! — kaczagott fogcsikorgató gúnynyal.

— Kisasszony! — kezdé előlépve s komoly ünnepélylyel az idősebb Élezi — mi nem azért jövénk itt össze, hogy bántamaknakJegyünk kitéve. A tény ez: Alfréd herczeg szereti önt, s birhatásaért semmi áldozatot sem sokak Fontolja meg józanul helyzetét. Tekintse: mi volt, és mi mostan! Nem áll—e a kisasszony egyedül a világban: támasz és véd nélkül? Fellegi grófnő megtagadta önt, s ha nagymamája is megtagadta: kire számolhat ön? Tán az egykori kedvesre: Zombor Aladár-ra? Ne feledje ön — folytatá Élezi úr az eszes mosolygástól szinte gömbölyű ajkkal

— ne feledje ön: miként, mielőtt vétett volna ön, már is elveszté Zombor Aladár, s az egész világ előtt jó hírnevét, — mert ön itt Alfréd herczeg hatalmában van, s a védtelen leánykát, ki Alfréd herczeg tudtával itt egy éjét töltött, bajosan fogja valaki Lucretia erényünek tartani! — Ismétlem : fontolja meg jól sorsát. En koros ember, hat neveletlen lányka apja vagyok,

— ismerem az életet, és, mondhatom, sok tapasztalással bírok . . .

I — JJn szólok tehát hozzád — folytató ügyes kanyarulattal — fiatal hölgy F Én mondom, miszerint csak nyerhetsz, har- hogy a herczeg ajánlatát elfogadod] Szeresd őt, s mindannyian megáldunk téged! Erényedet félted tán? nem több-e annál azon megnyugtató öntudat: miszerint sokak jólléte , 8 tán az átalános jóért áldoztad föl magadat ?! — Élezi úr nagyszerű, atyai szónoklatát végezve, megtörté homloka verejtékét, — fél lábát gólyakéntfölemelé, s ujjai egyikét orrhegyére szegezve: — hosszú, lélektani pillantásokat vete az ifjú hölgy arczára. A tapsviharral azonban nem volt egészen megelégedve, s jelen nem levő hat leánykája, s kedves hitestársa méltánylását fájdalmasan nélkülöző. S mi a nagy férfiú kedélyét még inkább lehangoló : az a megvetéssel határos fenséggel ejtett hang vala, melylyel Ida következő szavait, hozzáintézé:

— Hogyan, még te is képes vagy

sóé

bűnre csábítani, ősz hajú férfiú! Isten, Isten ! — folytató határtalan fájdalommal — miért engeded az ily bűnös aggok fiirteit a tisztesség szinébe öltözni?! Miért nem adsz nekik vörös fürtöket hadd lenne hajok mint a láng, mely az erényt megégeti ?!

— Hogyan ? — kérdé ingerülten Élezi Leander, a szónok — nem volt tehát elég hatalmas megnyerni a büszke hölgyet sem szónoklatom ereje, sem a finom példa és lelkes rábeszélés — e szavai közben a gyöngéd Malvin- s a szellemdús Frídára vetett epedö tekintetet, kik viszont szende, nyájas mosolylyal jutáimazák az epedőt, — sem a keserű, genialitást eláruló gúny — e szókat rebegve fél rémült, fél hízelgő arczczal nézdele keserű sógorára, Virágfi- ra — sem az erélyes és irány-adó szavak — ekkor Kongó úrra czélozgatott — sem a mély életbölcseség tisztes hangja — e szók közben nemzőjére pillantgata méltá

nyoló tisztelettel — ha mindez összevéve sem vála képes a fiatal hölgyet megnyerni, ha mindez nem vala képes őt saját java, • mindnyájunk jólléte eszközlőjévé tenni, kérdem én: vájjon érdemli-e tovább is kíméletünket?

. — Nem, nem! — hangzók határozot

tan minden ajkról. S az átalános ,nem kiáltás hihetőleg jelszó lehete, mert azt hir telenül nesz ? s a neszt váratlan látmány követé. Ida szemei előtt ismét uj , gömbölyeg, teremhet hasonló mellék-barlang tárult föl. A gömbölyeg ketté volt választva sudaras, leduggatott ünnepfákkal. Az egyik fele pazar pompával épített kis kéjlakot tüntetett fel, gazdag világítás fényiben. Az épületkét különböző virágok, csinos bokrocskák, s eleven gyepszönyegzet környezők. A másik fele sötét, hideget lehellő torkolat vala, melynek szikla-falazata csupán a penészes, csepegő nedvesség - töl ragyogott; Közepén halvány lámpától

208 megvilágított üres , nyilt koporsó tátonga, mintegy várakozva: örök lakójára! Mellette fényes pallossal állott a bakó, dúlt arcz- és vadtekintettel. A koporsó közelében az egyszerű feszület utolsó imára látszék az áldozatot emlékeztetni.

— Válaszsz a kettő közöl! — hangzók a háttérből mély férfias szózat — válaszsz a kényelem és Alfréd herczeg szerelme, vagy a koporsó között!

Ida összerázkódva, zavart, elhaló esz-mélettel szemléié a borzasztó látványt és szavakat. Kevés percznyi habozás és küzdelem után a feszület előtt omlott térdre, alig ballhatólag rebegve a következő szavakat :

— Inkább halál, mint gyalázat! — ezt mondva a sokféle szellemi rázkódástól ki-merült hölgy, eszmélet nélkül terült el a feszület mellett.

Az ifjú bakó néhány lépéssel közeledők az áléit lányka felé, — midőn ottktinnpisztolydurranások, s élénk zaj lön hallható. Rövid szünet múlva fegyveresek jelentek meg ft főnyiláson.

— Árulás! —Kiálta Leander, az ifjú szónok.

— Árulás, árulás! — ismétlé a megrémült társaság egyhangúlag — árulás! — viszhangozá a vén barlang szava is.

A riadás következtében erre-arra futosó, 8 egymást oldalba lökdöső nemeslelkü, sőt dicső társaság, részint a nagy ijedség, zaj, s fegyveresek látása, részint a nemes önszeretet, menekülési vágy, és sietség miatt, —■ megfeledkezett a sok nagy szóról, mit különben mindenkor ajkain viselt. És hordta magát mindenik, ki merre látott, s ki merre mehetett.

Az általános zavarban egyedül Angéla nem feledé a boszu-tervet, s míg a többi fejét vesztve ide-oda futosott: ő kaján örömmel ragadá karjaira az eszméletlen310 hölgyet, s egy mellék nyilason észrevétlenül elsuhant a könyü teherrel...

A szerencsétlen Angéla, ki Aladárt oly legyőzhetetlen szenvedélylyel szerété, miatta először az erénytelenség útját elhagyva , erenyes nő leve, — aztán apród-köntöst öltve, mindent megkisérte, hogy önmaga is fiúnak képzelje magát. Szive heve meghinsítá törekvését, s igy lön a2 apródból Zonga gyilkosa. Es a gyilkos' — mardosó öntudatával — őrjöngve futosott az erdőségekben; gyökereken tengődött: azt képzelve, miként nyomozzák, üldözik őt. A forradalom alatt honvédkedett, s bátorságáért tiszti rangot nyert. De a harczí pálya, — a hosszasb táborozás sem olthatá ki a szerencsétlen hölgy heves szerelmét. S midőn legközelebb, a régi ismeretség révén Alfréd herczeget fölkereső, 8 ez szándékosan azt mondá neki, miként Aladár ismét szereti Idát: — Angéla örjöngéssel határos örömihelvállalá el a herczeg boszü-tervébenneki szánt: bakói szerepet. . Alfréd herczeg szive nem kevésbbé

■ lángolt Zongáért, mint Angéla szive Ala

dárért, s midőn a herczeg az ifjú hölgy annggyilkolásába beleegyezett, egyszersmind saját boldogtalanságára is megalkuvék. . . .

Zonga halála után fölébredvén lelki-ismerete: minden áron kérésé a szórakozást. . A forradalomnak sem ellene , sem mellette nem volt. Annyiból azonban örvendett rajta, mert az átalános zavarban, saját szerelmi vágyait minden feltűnés nélkül elégíthette ki. Mulatsága telt uj, szokatlan arczokat, s tetteket látni. A legalsóbb néposztály örömeit is figyelemmel kiséré, nem részvétből, — hanem mert uj volt az előtte, s ennél fogva szórakozást igért. —

. A barlangban egybegyült társaság tagjait már korábban egyenként ismeré a

herczeg, s többnyire használta is őket szerelmi tervek, s egyéb kisebb vállalatai eszközeiül. Ismerte sorsukat, vágyaikat, hiúságukat. Tudta, mily kiváló hajlammal viseltetnek minden iránt, a mi kalandszerű és vadregényes, — s épen azért nem rósz tapintattal őket szemeié ki Ida elleni boszuterve mellékeszközeűl. Pénz, némi ajándék s minél több szép Ígéret: czélszerü előzményekül szolgáltának ismert egyéneinél. Szemtanúi valónk szerepléseiknek. Mit szónoklat ereje, komoly kikelések , elmésség gúnya eszközlőleg véghez vihetnek, mindazt el nem mulasztók megkísérteni a szóban forgó egyének • .. De hagyjuk őket lökdösődni, a fegyveresekkel küzdeni, vagy ha szerencséjük úgy akarja: baj nélkül menekülni .. .

Midőn Angelo az átalános zavarban, Idát karjaira véve, a melléknyiláson elsuhant a szűk és alacsony földalatti kijáráson kígyóilag kúszva, végre a kijárás tárt szá

jához ért. A szabadban halk, közel nyögést halla, s a gyors villám-fénynél rémülve Iátá az álruhába öltözött Alfréd herczeget sebesülve , véresen, lábainál feküdni. Azon perczben midőn e megdöbbentő látvány szemeibe tűnt: — Megállj, hölgyrabló! — harsogott füleibe, erős férfihang, mely hangban legott Aladár szavára ismervén Angelo: nehogy vele kelljen veszélyesen összetűznie, a legnagyobb sietséggel rohant előbbre, könnyű terhével, a koromsötét, záporos éjben. A nedves gyepen azonban elsikamlott lába, s az eszméletlen lánykát elejtve, maga hasonlóképen elesett. Egy perez elég volt őt talpra állítani. Fölállva azon nyugtalankodék: merre lehet Ida; de a sötétségben lehetetlen vala ai lányka fehér alakját látnia. Meg-meghajolva majd erre, majd arra tapogatódzék, s hosszabb, sikeretlen keresés után, bosszuságában erősen hozzárúgott az akadályhoz, miben lába, keresés közben, többször megbotlott. Réinülésére azonban a ruganyos akadály, vad mormogást hallatva, egyszerre folemelkedék. Angelo, a czikázó villáin fényinél, rémülve pillanta meg, két lábra emelkedett nagy medvét maga előtt. Keskeny övéből hirtelenül hegyes tőrt ránt a elé, a meg nem gondolva, miként tőrével bajosan terítheti le a nagy ál-latot: gyors döféssel megsebzé a mormogó vad szügyét. A medve felbőszült s dühösen rohaná meg Angelót, — és izmos, szőrös karjaival derékon ölelve őt, mindaddig szorongatá, mígnem ■ összezúzva, s azután széttépve martalékát, — meg nem boszülá kedves úrnője: Zonga kora halálát, és Ida üldetését. Aladár, ki a vad bősz mormogását, s a sikoltást hallva: a hangok irányában haladt, — borzadva látá a sűrűn czikázó villám-fénynél: mi rémea jelenet tanúja lön. Iszonya kétszeres volt, midőn aí szörnyű viaskodás teréhez közel, Ida öntudatlan alakját pillantá meg. A»aléltan fekvő hölgyhöz rohanva, pillanat alatt karjaira emelé őt, 8 menni akart vele tova, messze a borzadály helyétől. Azonban tán egy lépést sem tőn még előre, midőn a mennydörgésnél iszonyatosabb dörgés zúgó ropogását hallá, s egyszersmind a villámlásnál kápráztatóbb, s hosszabban tartó fény, és világosság annyira elkábiták, hogy lábait néhány perezre mintegy a földhöz gyökerezve érezé. Midőn kábultságából némileg föleszmélt, ipagához tért, — izgatottságában még mindig látni vélé, mint röpül lángoktól környezve, rémes dörgéssel, elődei ősi fészke: a büszke Zomborvár magasan a légbe 1 ....

Gino Manuel megboszúlta magát. Ö volt, ki Feketevölgy Ukóitfelbujtá, s a szörnyű jelenetekre ösztönzé. Ő irá Fel légi grófnőnek ,a fekete szellem aláírással ellátott levelet. Ö juttatá titkon Idfc asztalára Zonga emlékiratait. Ö segíté Angolát észrevétlenül a szent menyasszony teremébe. Ö vivé ki alattomban, hogy a tudvalevő gyermekcsere, a templomi fényes gyülekezet előtt, kihíreltessék. ! S midőn utóvégre megtudá, hogy egykori szerelmese: Fellegi-Zombor Klára, azon éjen, melyen Ida a bünbarlangbau szenvedő : Zomborvárt tartózkodik, — ő is odalopózék , s fölfedvén magát a grófnő előtt, elsoroló előtte, kezdettől végig, mi jól játszá el boszuló szerepét. Földicsekvék vele, hogy megtartó esküjét. A grófnő, maradékaival együtt, ugyszinte a vidék is, mely őt szülte, rémesen meg lön boszulva. S az ezek hallatára kővé meredt, halálsápadt Zombor Klárát erőszakoszan magához ölelve, rikácsoló gúnykaczaj után tudata vele, miként a fellázított nép segítségével, a várkastély alá gyűjtött lőport ezennel föl szándékozik lobbantam , hogy a várkastélylyal együtt mindketten össze- ölelkezve, s egy pillanatban röpüljenek a légbe! — És valójában úgy is lön : mertalig ejté ki Gino Manuel e szókat, midőn Zombor Klára éles, kétségbeesett sikoltását tízszeresen meghaladá a nagyszerű épület ropogó bömbölése! Más nap reggel a fényes, s még századok viharait kiáltani képes : Zomborvár helyett, gyászrom koronázá a szép bércztetőt! —

A nép hite s állítása szerint, megsem-misülvén a családi emlékű várkastély, — a Zombor-család végivadékai, s az egész vidék fölött örökre megsemmisült: a fekete szellem hatalma is ! —

Hogy a sötét rém, ki Idát egykor erdei sétájában megtámadó, — az árny, mely gyakori gúnykaczajával oly sokszoros ré-mülést költe, s mely Fellegi grófnőnek üldözője volt, — s az állatszelídítő eszelős Tamás, ki Zongához oly melegen látszék ragaszkodni: mind egy személy volt, soha űem gyanító senki, oly ügyes rejtélylyel változtatá alakját a boszuló szerető : Gino Manuel! —

P»rű é Bort. 19

Befejezésül.

Vihar és vész elvonultak. A borús idők után csöndes napok állanak be.

Két év múlt el, — s e két év alatt az elpusztult kis falu: Feketevölgy, ismét fölépült. De mily változás! Feketevölgy az előtt is csinos, kedves falucska volt, — most azonban a rendesen épült, jó formájú házak, s a házak előtt sudaras fiatal fák , s kis kertek díszelegnek.

Az utczákon játszadozó, egészséges arczú, tisztán öltözött pórgyermekek elárulák a keresztül utazónak, szíves üdvöz- letökkel, — miként tanításban részesülnek, és szülőik jólét-s elégültségben élnelt- Káldi Balázs és Miksa háza is ujonan épült, s a boldogult Káldi Béla isidét; ép karban fennálló házának egy része: falu-háza, s a másik: falu-iskolájává lön. Az agg Csongor tágas hajléka szinte visszanyerő korábbi tisztes alakját, — de már az ősz kiköltözött ' belőle — fölcseréié azt az örökös keskeny házzal: melynek koporsó a neve. Csongor tágas laka szegények ápoló , intézete lön, melyben védtelen öregek, csatá-ban elbénultak, s elárvult kisdedek híven ápoltatának. Az ékes kis templom megújítva, hófehér falával tanulságot látszék tenni a feketevölgyi lakosok megtéréséről. S a templom közelében az egykor barátságos , kis fehér ház: most ékes, könnyű öszlopokon nyugvó kastélylyá alakult. A térés udvarból ritka virágok, facsoporto zatok, zölddel szegélyezett szökőkutak, s kedves ülésekkel kínálkozó kert leve. S a kerthez néhány száz holdnyi föld vala foglalva, mely rendezett facsoportozatai-, csörgedező patakja-, szelíd halmai-, szakadó zuhatagja-, hosszú fasorokkal díszelgő sétautai-, s a fák között szállongó fáczánők-, legelő őzikék-, nyulak- s egyéb vadaival, a legtarkább szépségű, gyönyörű fiatal vadaskertet képezék. Az oszlopok, melyek a ház előterét szépiték, virágos folyókákkal valának felfuttatva, s nagy cserepekben diszelgö fák, s virágok árnyékában, a középoszlopzat közt, állott gyö-nyörű művészi szobra: a családok istenének, melynek fris füzérrel koszorúzott homloka, s a lábainál díszelgő gazdag virágzat, hűn tanusíták: mily méltányoló az itt lakozó család, boldogsága őre iránt. A kastély góth ivezetü ablakai nehéz damasz-függönyöket láttatának. A barátságos négy szoba, melyekben egykor a bájos Elvira férje 8 vélt gyermekével: Zongával oly csöndes elvo-nultságban élt, — egyetlen gömbölyeg, kápolnaszerű teremmé alakittaték. A falazatot fehér, ezüst csillagokkal hímzett kárpitok boríték, s a szőnyegzet virulmánynyal dúsan elhintett mezőséget ábrázolt. A főoltár : a szent madonna-kép volt, mely előtt Ida mint boldog gyermek, s mint serdülő hajadon imáját szokta végezni. S méltó mellékoltárokul tünének föl; lord Byron Medórájának férje- s gyermekeitől környezett képe, — valamint Elvira szelíd szépségű arczképe is férje, Káldi Ernő nemes vonásai mellett. De a kápolna legboldogabb, s virágzóbb angyala: Zonga képe vala! És valóban oly hű életet lehellt a kép vonásaira a művész, — miként minden perczben várhatá a szemlélő, a kedves mosolygó rózsaajkak megszólalását, — látni vélheté a hókebel emelkedését, s hallani pihegését,—s boldogságtól sugárzó éjszemek ragyogó tükörében, saját vonásai visszatükrözését keresheté. Galambkái- s őzikéjétől környezve : rózsákkal ékesítve, kedves lugasában pihent a lányka, — kisded lábainál a hű medve feküdt, s feje fö- folött felhőtlen ég mosolyga. Ez ugyanazon kép vala, melyet Tamás, Aladár számára, Zongának feste, s mi valódi szent ereklye,

oltárkép leve Ida és Aladár szemeiben. A becsben tartott kép mellett; Zoár Gyula gróf alakja, s közelében Adél arczképe látszék. Életében szülői nem környezheték egyetlen gyermekök képét: legalább halála után!

A család, mely a kastélyt lakta, s mely a vidék nemtője, s Feketevölgy uj- játeremtője vala, minden ünnepélyesebb vallási és családi szertartást e tiszteletben tartott kápolnában végze. Az első ünnepélyes , boldog szertartás, mi ott véghez ment: Aladár és Ida esküvője volt.

Aladár a két évet, melyben lépteit nem kisérhetők figyelemmel, kizárólag imádva-szeretett neje boldogítása- s Feke-tevölgy és lakóinak fölemelésére szentelé. Es nemeslelkü fáradozása jutalmazva lön, mert a mostani Feketevölgyet valóban megilleté: a ,boldogság-völgy' nevezete. Ott rend uralkodott és béke, elégültség és jóllét! A tisztes ősz pap, ki Aladár közbejárására feketevölgyi lelkész lón, — tiszta vallásosság- s egyszerű erkölcsösei árasztá el a nép szivét, — s a sok szenvedés , nyomor, Ínség után: Feketevölgy lakói szent hála-érzelemmel örvendének: a békének. Ki-ki teljes erővel ügyekvék földeit művelni, s ez által nem egyedül önmagának tőn hasznot, hanem a haza szent földének azon parányi részét, mely tőle függött, híven ápolva: több valódi hasznot tett honának is, mint egyszerűségében sejtheté.

Aladár nemtője lön Feketevölgy, s az angyal, ki jótéteményeit szelíd, elégült mosolylyal kiséré, — ki hű fáradalmaiért oly édes családi boldogságot készítő számára, az angyal: Ida volt.

Az öreg Csongor elhagyott kis unokái, a kastély lakosai lőnek, 8 Aladár- és Idában, valódi szülőkre leltek. Ida méltó neje vala Aladárnak ; ő nem egyedül saját háza angyala, hanem főápolója, látogatója volt a betegeknek, — vigasztalója a szenvedőknek , s anyja a szülőtleneknek.

Aladár néhány napra elutazott hazáiról, s Ida a kastélyban egyedül maradt. Mit mondok: egyedül? Egyedül van-e az ifjú szerető anya, kinek kebelén kisdede szunnyad ?

A terem, melyben a bájos iQu nőt fölfedezhetjük, magában foglalja mindazon fényt, csínt és egyszerű pompát, mit nemes Ízlésű, s oly bálványozólag szerető férj , mint Aladár, kiválaszthata, elrendezhető szerelmes neje számára. Halvány kék, könnyű pongyolát viselt e napon a kedves ifjú nő, mely fölül gazdag redözetü csipkézettel szegélyezve, kitüntető félig rejtett vállait, s hókeblét. Fején parányi kék szalagokkal díszített fejkötőcske volt, mely szende, boldog arczához, s tündöklő sírna hajához, oly igen jól illett. Kényelmes bár-sony kereveten pihent az igéző, szelíd szépségű alak, merengő kék szemei édes nyu

galom s áhitatszerü boldogsággal függöttek a kerevet melletti bölcsőn, a bölcsőn, mely ben Aladár gyermeke szendergett.

— Vajjonmiért szeretem e parányi, ön-tudatlan lényt oly megfoghatlanúi ? Azért-e, hogy Aladár gyermeke, vagy azért, hogy enyém ? — Kérdé az ifjú nő, szemeit foly-tonosan az ártatlan arczocskán legeltetve. — Oh azért, azért szeretlek, kedves gyermekem, mert mindkettőnké vagy! Es valóban anya volnék ? És valóban én adtam-e Aladár gyermekének életet? És valóban én táp-lálhatom őt szívem legédesebb s tisztább vérével? Oh Istenem, Istenem! — szólott önkénytelenűl fenhangon az ifjú nő, miközben hirtelenűl fölemelkedők — csillapítsd szívem remegő, édes mámorát! Oh ne engedd, hogy a túlboldogság, a túlsók öröm izgatottsága, ártalmára legyen véremmel táplált kisdedemnek! Oh ne engedd, hogy megérezze a gyermek, hogy alanya őrjönge örömében, midőn magát szentnek érezé hogy szerelme kisdedének életet adhatott!

Szavai után térdre rogyott a bölcső előtt, s kisdedét felcsókolá gyöngéd, szerető csókjaival. A kis alvó meglepetten veté föl szemecskéit, — s az édes álomnak búcsút mondva: ásított s kezecskéit nyújtózva emelé kis feje fölé, — de midőn tekintete az anya szerető arczára esett, a parányi lény ösztönszerűleg édesen mosolyga, s fölkivánkozék. Ida karjaira emelé Aladár gyermekét, ismételve összecsókolá, körülhordozá őt a teremben, s a gyermekszemet vonzó, különféle csecse-becséket mutogatá neki, — édesen beszélgete gyermekének sok szép, kedves dolgot, mintha a kis öntudatlan lényke megérthette volna szavait. 8 midőn a kisded, tápot keresve, szócskáját nyitogatá, s majd jobbra, majd balra forgatá fejét: Ida édes, gyermekded kaczagással nyújtá a kisdednek emlőjét; s midőn a kisded elszúnyadt az anya ártatlan, tiszta keblén, Ida szemeiből meghatott, áhitatszerű boldogsága jeléül, az öröm fényes, tiszta könyűi hullának a gyermek fehér homlokára!

Az ajtó Idától észre nem véve ketté nyílt, s a gyermekét karjain tartó madonnának vonzó szépségét, egy tekintettel föl— fbgák: Aladár, Hajna herczegnő és Félix herczeg. ’

— Oh — szólott Aladár szép testvére és sógorához fordúlva — csodálkoztok-e őt így látva, ha boldogságomban oly szívesen szeretném az egész világot boldoggá tenni! .

— Aladár! — kiáltott Ida édes meglepe-téssel, s mély öröm-pirulás kíséretében.

— Megjöttem, kedvesem!—-monda a félj a szerelem gyöngédségével ölelve meg ifjú, szép nejét — megjöttem s hoztam számodra kedves venndégeket. — ’ . '

Aladár beszéde közben, Ida visszafek- teté bölcsejébe kis gyermekét, s a legme228 legebb s kedvesebb házi női szívességgel öleié meg bájos sógornőjét: Hajnát, s üdvözlő a herczeget.

Hajna herczegnő magával hozta kis gyermekeit is, s az egyesült két család, tiszta örömnapokat tölte együtt. Feledék a nagy világ szórakoztató örömeit, kiengesztelődve eszméltek múlt nehéz napjaikra, s teljes szívvel élvezve a jelen szép boldogságát, édes reménynyel tekintének a jövőbe.

Ha kötelességeink hű teljesítése, erények s vágy a csöndes családi béke s boldogság után, jótékonyság, igaz honszeretet, pártfogása s terjesztése irodalom- s művészetnek, — biztosíthatnak a földön számunkra boldogságot: — úgy Aladár és övéi bizton reméllhetik, miként szenvedéseik sötét vihara örökre eltűnvén, fényes, tiszta örömek, nyugalom s boldogság várnak rajok a jövőben.