1. Nedves, hűvös éjszakán

Úriember áll meg a kirakat vagy más néznivaló előtt, és már a következő percben fél tucat mosdatlan utcagyerek fúródik melléje, tolong mögötte, és fütyül a fülébe. Mindjárt azután megjelenik három-négy ruhaszagú öregasszony, és ők is beerőlködnek a kirakatüveg meg az úr közé.

A mi úriemberünk, amint tudomást vett kellemetlen alkalmi kollégáiról, halkan sokkal súlyosabb szókat suttogott haragjában, mint azt, elegáns külseje után ítélve, bárki is gondolhatta volna. Születésétől fogva ideges, ingerlékeny ember volt, és különösen bosszantotta az, hogy az ember legapróbb örömét is feltétlenül tönkreteszi valami egészen váratlan és indokolatlan, rosszakaratú kis apróság. Odább lépett, megállt, és ern y edten nézegette a fényes kis pocsolyákat, amik az esővízből verődtek össze az aszfalt mélyedéseiben. Az ő ernyőjéről is hulltak alá cseppek, és amíg a vidáman szertefutó, gyűrűs kis hullámokat vizsgálgatta, váratlanul ez a gondolat rakódott össze a tudat ában:

- Ha még tíz percig nem jön, elmegyek!... Valószínűleg kár a tíz percért is, de ha ez alatt az idő alatt teljesen tisztába jövök vele, hogy jobb-e, ha eljön, vagy ha elmarad, akkor megérte!... Ha pedig tényleg eljön... akkor... akkor... hát akkor itt lesz!

De ebben a mondatban, úgy, ahogy a fiatalember lelkében megszületett, nyoma sem volt sem az unott közönynek, sem a mindegyből fakadó kesernyés egykedvűségnek, de viszont az önámításnak, a vigasztalgatásnak sem. A helyzetnek e nyugtalan, habozó lélekből fakadó latolgatása volt csupán az egész, még el nem torzulva a különös procedúrától, amelyen a gondolat átmegy, ha kimondatik vagy leíratik. A mondatnak az ő akaratától szinte független ily precíz és határozott összeilleszkedése magát a fiatalembert is meglepte kissé, mert meg volt szokva, hogy válságosabb helyzetekben a gondolatai szétszaladjanak, gondtalanul ugrándozzanak, mintha fogságukból kiszabadulva virágos mezőre találtak volna. Az is úgy szokott lenni nála, hogy két komolyabb, fontosabb gondol a t között szinte akaratlanul is kedves, régi áriákat fütyürészett, amik észrevétlenül betöltötték az elröppent gondolat helyén a lelkében maradt ürességet. A mi emberünk kényelmes és érzékeny volt, tehát hasonló oly sok nobilis lelkű embertársához, akiket a zonban az élettől való félelem visszatart attól, hogy teljesen átadják magukat önmaguknak. De ő nem félt az élettől, mint egyébtől sem, mert nemigen szerette azt vizsgálgatni, és így nem ismerte a szögleteit, az éleit.

Néhány tétova, unott lépést tett, és megint egy kirakat, egy kisebb úridivat-áruház kirakata elé került. Most hirtelen súlyát veszítette az előbbi elhatározás, mert a fiatalember olyan helyre jutott, ahol a sötét hátterű kirakatüveg egészen tisztán, tükörszerűen verte vissza az alakját. Kedv telten nézegette önmagát, és akkor már vágyódott az asszony után, hogy legyen, aki e kellemes látnivalót megossza vele. Szép, karcsú, vállas legény volt, de azért nem túl a szalonatléták kontúrjain, akiknek, ha valami nippet véletlenül eltörnek, a háziasszo ny azt szokta mondani hízelgő patvarkodással: a maguk keze olyan, mint a vas! - de akiknél az iparoslegény tízszerte többet elbír. Pompásan szabott télikabátja is jelentékenyet lendített az ügyön, és a sok feketeségből kedvesen nézett elő halvány arca és s ötétkék szeme. - Az úrfit még otthon, a kisvárosban Flórusznak nevezte el valamelyik szerelmes varrólányka, aki ezt a nevet valami regényben olvasta, és persze csak a sejtésével közelítette meg a valóságot, hogy az ő szerelmese különös sorsra született em ber, akire illeni fog a csodálatos név.

A poros gallérok és színehagyott, még talán a nyárról ottmaradt divatcikkek csendes világában, az egyik sarokban fakópiros nyakkendőt pillantott meg, aminőt az iparosok viselnek vasárnap. Tűnődve húzta fel a szemöldö két, de akkor valaki gyengéden megfogta a karját, és a fülébe súgta:

- Szegény kis Flórusz elázik!... Elkéstem, tudom, de lássa...

Ez Malvin volt, a fess fiatalasszony, akinek ma randevúja volt Flórusszal. Ma talán még csak harmadszor, de már annyira összeszoktak, mintha több éve ismerték volna egymást. Az asszony szép kis szájából, piros ajkai, hófehér fogsorai közül az az üde, kedves csillag áradt, amelyik oly észrevétlenül lopózik bele a férfiemberek szívébe. - Az asszony beszélt volna még sokkal többet is, ez természetes, de Flórusznak állandóan könnyen öltözött lelke fázott az előre tudott mondandók hallásától. Kár, hogy nem maradt ránk az első randevú története, abból talán kiderülne az is, hogy az első asszony leírta és lekottázta azt, amit az első t a lálkán mondott énekes rebegéssel, és aztán a librettót is meg a partitúrát is áthagyományozta minden utódjára. Így kell lenni, mert minden asszony szóról szóra ugyanazokat mondja találkáján az elkésés rendkívüli okáról, a félelemről és főként az áldozat n agyságáról, amit lovagja érdekében hozott. És a hanghordozás édeskés muzsikája is ugyanaz, és bizony unalmas dolga lehet annak a sátánnak, amelyik a taktust veri hozzá.

Ettől félt Flórusz éppen, mint minden olyan beszédtől, amely udvarias ellenmotyogást arrogál a maga számára, mert anélkül ízetlen lenne. Ettől félt, meg általában mindentől, aminek nincsenek határozott körvonalai, nincs megmondott célja és így tovább. Malvin tehát beszélt volna tovább is, de Flórusz kínos zavarában közbevágott:

- Igen... ige n!... Tudom én az nagyon jól, maga kedves!... De nézze csak ezt a lehetetlenül piros nyakkendőt!... Milyen világ lehet annak az emberek lelkében, aki ilyesmit felköt, és azután gyönyörködik benne!?

Kérdezte, de a pillanat egy ezredrészéig sem foglalkozott komolyan annak a másik, piros nyakkendős embernek a lelkivilágával. Soha a gondolatainak egyetlen foszlánya sem szállt túl a maga belső világának kerítésén, hogy belehelyezkedhessen, belenézhessen másokéba. Nemcsak most, amikor kényszerűségből kimondta, a mit mondott, de máskor sem. Ez már gyermekkorában is többször baj okozott neki, de éppen ezért megszokta és nem kereste a bajok forrását, sőt legtöbbször magukat a bajokat sem ismerte fel, vagy ha mégis felismerte őket, azokat habozás nélkül olyan okokr a vezette vissza, amelyek neki kellemesek voltak: irigységnek, később féltékenységnek tartotta az egészet. Vagyonos szülei elkényeztették; az ilyen: hogy lehet!?... nem értem!?... az isten tudja!... kezdetű fitymáló mondatok már a vérében voltak, mondogatta őket fölényesen, felelősségmentesen, és anélkül hogy egy pillanatra is feltűnt volna neki, hogy az a hogy lehet!? valahogyan mégiscsak kell, hogy lehessen, mert azok a hogy lehet-e emberek mégiscsak élnek, olykor vidámak is, és az életüknek van tartalma. És hogy az ilyen fölényeskedése mögött semmi gondolatérték sem húzódott meg, annak már valahogy a hanghordozásából is ki kellett érződnie, mert még soha senki sem vette őket komolyan, soha senki sem reflektált reájuk. A legtöbb, amit elért velük, bizonyo s savanykás íz volt, ami a hallgatója szájában visszamaradt.

Malvint bántotta, hogy Flórusz nem hallgatta végig nagy gonddal készült mondókáját, egy pillanatra be is állt közöttük a kínos csend, amibe a szerelem oly igen könnyen belefullad, de akkor a fiat alember mosolyogva nézett rá - úgy nagyon kedves és csinos volt -, megfogta, és a saját karja alá vonta a karját, végül megcsókolta kesztyűs kezét, és tréfásan azt mondta:

- Me...hett!

Azzal gyengéden vezetni kezdte az asszonyt a lakása felé. Malvin a forma kedvéért húzódott kissé, fontos dolgokat suttogott, végül azt mondta:

- Azt hiszem, Flórusz, maga megbolondult!

- Magam is azt hiszem! - mondta a fiatalember fölényesen, és mondása nyomán az a kellemes meggyőződése támadt, hogy ezzel nagy szerelmi gyakorlatról és az azzal együtt járó érdekes cinizmusról tett tanúságot; hogy érdekesen, vonzóan gonosz volt. De őnála az ilyesmi nem valami előre kidolgozott életprogram apróbb megnyilatkozása, valami előrekészült rosszhiszeműség kis töredéke vagy általában v a lami szerves egésznek részleges megmutatkozása volt. Érkezése egészen pillanatszerű, teljesen ötleties volt, és a rendeltetése sem volt más, mint kedves, régebben olvasott regényekre emlékeztető hangulatok teremtése és az, hogy anyagot szolgáltasson kell e mes gondolatokhoz, ábrándozáshoz arra az időre, amikor majd egyedül marad, főként elalvás előtt, mert szerette álomlátásait előre kidolgozni, előkészíteni. Fantáziája remekbe készült gépecske volt, amelyet tetszése szerint igazgathatott, de a munkáját ed d ig csak ilyen apró haszontalanságok feldolgozására fecsérelte. Lelkében nagy szenzibilitás, értékes sejtelmek szunnyadoztak, de ő mindig igen csendesen viselte magát, nehogy azok felébredjenek, mert valahogy mégiscsak le kellett volna velük számolnia, am i pedig munkával járt volta, ami hideg valóságot, álomölő napfényt bocsátott volna be álmodékony lelkének homályos csarnokaiba. Konok halogató volt, de a halogatásra alapított élet csődbe jut, aminthogy őreá nézve is végzetes lett, amikor lelkének elhanyag o lt, szunnyadó lakói felébredtek, enni kértek, és mivel nem kaptak, felfalták a tulajdon gazdájukat. Pedig az akár már nem is az volt, aki most itt él előttünk, sem nem az, akinek ő akkoriban önmagát gondolta, tudta. De nem ő változott meg a világ számára , ő a szemlélők előtt mindvégig megmaradt az oktalan, csapongó jókedv és a rákövetkező csüggedt bú szolgai hordozójának - a világ változott meg az ő számára. Az ilyen ember megy az utcán, lát, hall valamit, és az a valami esetleg nyomban kizökkenti minden r égi meggyőződéséből, feldönti oly nehezen felépített nyugalmát, új, bizarr célok felé hajszolja - új lelket varázsol a régiből. Ezek a változások minden emberrel közösek, hiszen ezeknek összessége maga az élet, de ezeknél a Flóruszoknál a változások oly b izarrak, mint a kaleidoszkóp színes üvegcserepeinek játéka, és nyugalommá csak akkor tömörülnek, amikor a színes üvegdarabok sírkereszt alakjára formálódnak.

Malvin, az asszony, csak harmadszor volt nála ezúttal, mégis a találkozás pillanatától fogva egészen addig, amíg az ajtó be nem záródott mögöttük, egyetlen szót sem kellett már váltaniok. Flórusz a sógoránál, Marinczer osztálytanácsosnál lakott ugyan, de a szobája teljesen külön állt a folyosó másik végén. Amikor tehát a ház közelébe értek, elváltak, F lórusz előresietett, kinyitotta az előszoba ajtaját, azután az ablakhoz állt, és onnét intett az utána jövő asszonynak, hogy minden rendben van. Az akkor szégyenlős-negédesen végigtipegett a folyosón, és belépett.

Flórusz felcsavarta a villamoslámpát, az asszony odaállt a tükör elé, a kalapját igazgatta, várva, amíg a másik a háta mögé sompolyog, titokban kihúzza a kalaptűjét, megcsókolja illatos, szőke haját, amiközben a tükörben összevillan a szemük, amint ez a foncsor feltalálása óta obligát mozzanata minden randevúnak. Az asszony szeme szépen, tisztán, okosan ragyogott, de Flórusz nemigen figyelt rá, átölelte Malvint, aki azonban kibontakozott a karjai közül, de a szerelmesek gyengéd mozdulatainál egy árnyalattal erőszakosabb kézmozdulattal. Flórusz a z onnal visszalépett, de az asszony akkor már magától is észrevette a dolgot, erőltetetten, zavartan mosolygott, de mit tehetett volna akkor már egyebet?... A találkára járó asszonyok okosan tennék, ha a randevú programjából kihagynák ezt a figurát, amelyre a velük született ravaszkodás és az ősmakacsság ösztökéli őket. Az ilyesmi az úriembert elkedvetleníti. És azután látniok kell, hogy a férfi már csak a lelkében lobogó lovagias tűz lángjánál hevíti fel erőszakkal a maga vérét, vagy éppen fel sem hevíti.

M alvin mozdulata nyomán kínos helyzet állt elő, amelyet mindketten egyformán éreztek; az asszony megbánta már, amit tett, a fiatalembernek pedig az egyetlen mozdulata nyomán látnia kellett, hogy a lelkével egyetlen pillanatig sem szerette az asszonyt, hogy ahhoz csak a fiatalos fellángolása meg a kaland érdekessége fűzte. Hogy könnyítsenek a dolgon, beszélni kezdtek tréfásan, utóbb szerelmesen, de a dolog nem javult, és ugyanegy pillanat alatt mindketten megérezték, hogy a kis tündérvilág összeomlott. És ak kor már mindketten óhajtották, hogy bárcsak közbejönne valami.

Az engedelmes valami közbejött.

Csengettek.

Az asszony összerezzent, elhalványult, de Flórusz boldog biztonsággal intett a kezével, hogy nincs mitől félnie. Kiment, valakivel beszélt odakint, és amikor visszajött, azt mondta:

- A cselédlány volt, a sógorom kérte, hogy menjek át!

- Megyek! - rebegte az asszony ijedten. Összekapkodta a holmiját, és a függöny résén kilesve, nem jön-e megint valaki, kisurrant.

- Írjon azonnal, hogy mikor láthatom újr a! - suttogta utána a fiatalember. Az asszony igent intett, azzal eltűnt a lépcső fordulójánál. Flórusz utánanézett, amíg láthatta, akkor visszafordult, elégedetten mosolygott, megdörzsölte kezét, mindezt örömében, hogy a dolog ily simán, minden zökkenő nélkül sikerült. A kényelmes, érzékeny fiatalember sokkal jobban fél a köznap minden zökkenőjétől, mint amennyire azok valóban félelmesek, félt az izgalmaktól, gyötrelmes hazudozásoktól, kínosan összetákolt levelektől, amelyek egy-egy baklövés nyomában járnak.

Most mindez elmarad, a dolog ügyesen volt keresztülvive, és simán folyt le.

Legalább ő így tudta. Pedig a dolog lényegesen másként történt.

Malvin, amint lefelé sietett, az első emeleti lépcsőn sötét alakot pillantott meg, amint szemközt jött vele. A fordulónál aztán megismerte. Marinczer volt, a Flórusz sógora. A dolog iránt semmi kétség sem lehetett: a jövevény cifra, csodálatos füttyfutamokat lövellt ki a szájából, oly agyafúrtan intézve a dolgot, hogy a tekervényes fúgákból mindig és következet esen a Márta című opera utolsó rózsa-áriája jött ki. Flórusz már többször tett tréfásan említést sógorának erről a szenvedélyéről, de egyébként sem lehetett tévedés, mert Malvin látásból nagyon jól ismerte az osztálytanácsost, jóllehet az nem ismerte őt.

A mikor Marinczer hatalmas alakja eltűnt, Malvin egy pillanatra nekitámaszkodott a lépcső karfájának, mert annyira dobogott a szíve, hogy egyetlen lépést sem bírt volna tenni. Szörnyű pillanat volt ez a számára: a szerelmes, megtévedt asszonynak a pokolból f ellopózott pillanata, amelyben látnia kell, hogy túladtak rajta, hogy a szerelmese lerázta magáról, mint a bogáncsot, éspedig minden előző belső vihar, minden lelki gyötrelem nélkül és anélkül hogy bár valami remekbe készült, finom cselt eszelt volna ki . Megtette úgy, hogy a legelső buta kis mesét, ami a keze ügyébe került, fülön fogta, és odaállította eléje, ő pedig, kegyetlenül keserű dolog ez is, ő pedig, az önmagát szellemesnek tudó asszony, akit a hódolói Madame Staëlnak nevezgettek, ő úgy elhitte a primitív kis regét, ahogy a parasztmenyecske elhiszi a cigányszibillának, hogy a lidérc majd pénteken éjjel szerelemre lobbantja iránta az urasági kocsis szívét. Flórusz azt hazudta, hogy a sógora hívatta, és az osztálytanácsos csak most megy haza. Nehéz p illanat volt ez; Malvin tűzvörös, pompás kis szájában keserű nyál gyűlt egybe, a megcsalt csaló most mélységesen utálta a férfit, valamennyit, csak egyet szeretett most, azt sem szerelemmel, hanem aggódó, remegő, megbánó szeretettel, a nyomorúságos, tökél e tlen, megcsalt férjet, akihez most visszavágyódott, mint a gyermek az édesapjához, akit éretlen hősködésben megbántott.

Amíg a lépcsőn lejutott, nehéz, sötét, átoktól terhes szókat suttogott a láthatatlan Flórusznak, de már azután odalent az utcán egészen tisztán érezte, hogy minden hiábavaló, mert mégiscsak vissza kell majd térnie hozzá, nem a szerelemért többé, hanem pusztán azért, hogy közelről, hogy szemtől szembe gyűlölhesse, és hogy érezhesse fájó szívének sajgását, amikor majd hallgatnia kell, ami k or majd a régi, nyájas arcot kell mutatnia, mert szörnyű vereségét bevallania, az maga volna a halál.

Amikor a bűnök kedves, régi utcájából kifordult a legközelebbi keresztutcába, a szíve hevesen hánykolódni kezdett, mert a túlsó gyalogjárón megpillantotta férjét, amint szokott pipogya lépéseivel, vékony kis lábait úgy húzva, mintha zsineggel volnának hozzákötve a testéhez, hazafelé tartott, be a Körút felé.

Malvin tudta jól, hogy a férjének ebben az időben, a városnak e részében semmi keresnivalója nincsen. Érezte, hogy a mai napon fekete árnyék borul föléje, ami többé soha el nem mozdul pompás, szőke, bűnös feje fölül. Szíve megtelt félénkséggel, könnyes, megbánó szeretettel, ijedező menekülési vággyal. Egyetlen pillanatig sem habozott tovább, elhatározta , hogy utánasiet a férjének, belékarol, és azután legyen minden úgy, ahogy lenni akar.

Malvin férje, Koltay Sándor, államvasúti főellenőr, törekvő, a feljebbvalóit szinte könnyes szemmel tisztelő, saját érintetlen, mert érinthetetlen becsületességét gyakran és hősiesen hangoztató, fontos és aggályos emberke volt; belvilágának minden zugát, minden rejtett sikátorát, amit az önzés tévedésből üresen hagyott, az önmagát fontossá tevésnek vágya, a mások gyors előhaladása felett érzett aggodalom, az ötödéves korp ó tléknak időmúlás, de viszont pénzgyarapodás dilemmája és a felesége iránt érzett korlátlan, ijedező szerelme töltötte be. A főellenőr azok közül a lélektelen keresőgépecskék közül való volt, akikhez a lányok nem hozzámennek, hanem akire hideg okossággal r á csüggeszkednek mint feleség, és azután megcsalják őket.

A főellenőr ezen a napon délután is ott bent maradt a hivatalában.

Bizonyos grafikonokat kellett készítenie a forgalomról, amelyekre nézve a főnöke már eleve kijelentette, hogy azokat kizárólag csak ő tudja elkészíteni. Ez a kijelentés, amikor a fülébe jutott, néhány pillanatig teljes hatalommal uralkodott a lelkén, de azután utánasietett a konkurense, és szíven döfte. A konkurens az az értesülés volt, hogy ezekért a grafikonokért külön díjazás jár, am iből még a mai napon kiutaltatik bizonyos előleg. Mindezek nyomán Koltay tudatában sok édes gondolkodási anyag raktározódott össze, amit ő a következő három pontban foglalt össze, hogy már készen legyen a programja otthonra, amikor a feleségének beszámol a z eseményekről:

1. Szervusz, asszonyka!... Brrr! De haragos az arcod!... Ugye, azt hiszed, hogy lumpoltam, azért nem jöttem haza ebédre!? Nohát, igenis! Lumpoltam!... Punktum!... No jó, jó, jó, csak ne pityeregj, kis gerlicém, majd elmondom sorra a dolgoka t!... Képzeld, ma délelőtt a méltóságos úr direkte - no, te persze nem érted a hivatalos nyelvet, nem is értheted, de ne aggódj, nem veszem rossz néven tőled, én sem tudok fánkot sütni, elvégre kinek-kinek a maga dolga -, tehát közvetlenül, vagyis az ügyo s ztály- és a szakosztályfőnök mellőzésével magához... izé... kéret, és azt mondja: főellenőr úr, ezeket és ezeket a grafikonokat kizárólag csak ön tudja elkészíteni! Elvárom őket holnapután délre! Tudom, hogy két délelőttön nem lehet az ilyesmit felfújni, azért azt tanácsolom, hogy maradjon itt bent délután is! A dolog végtelenül fontos, a miniszter úr őnagyméltósága okvetlenül elvárja, én pedig már exponáltam magamat ebben az ügyben. Ne vesztegesse hát az időt azzal se, hogy hazamegy ebédelni; tudom, hogy messze lakik. Menjen el a legközelebbi vendéglőbe. Nehogy pedig bárminő fennakadása legyen, már ki is utaltam önnek száz korona előleget. Itt a kész utalvány!... A többi miatt se aggódjék!... No, most már nem haragszol a te rossz Sándorodra, cicus?...

2. K érlek, kedves Malvin, tudom, hogy ma, mint csütörtökön rendesen, az én kedvenc ételemet főzted, borsót! Képzelem, mennyire fájt a szívecskéd, hogy nem jöttem haza!... Hanem hát ne mondd, hogy rossz ember vagyok!... Elfogadod tőlem ezt a csekélységet cser é be a borsóért?... (Itt átnyújtja azt a doboz paradicsomos pisztrángot, amit majd hazamenet vásárol a feleségének, és amit az nagyon szeret... Dicső pillanat lesz az!...) No, most már nem haragszol a te rossz Sándorodra, cicus?

3. (Ekkor már eszik is majd a vacsorát.) Hát ízlik a pisztráng, tubi, tubi?!... Egyél ám csak bátran, ne félj te semmitől, amíg engem látsz!... Hm!... Nevetnem kell, igazán haragudni sem tudok érte, mondom: nevetnem kell, ha visszagondolok rá, hogy az eljegyzésünk előtt miket suttogt a k a kedves rokonaid - nono, ne szepegj, nem bántom őket! -, hogy én pipogya emberke vagyok!... Igazán mulatságos!... Ők a kicsiny emberkék, de hiszen elvégre a szúnyog is kicsiny, mégis meg tudja csípni akár magát a császárt is!... Nem igaz?... Hanem, muc u skám, holnap sem jöhetek haza ebédre!... Első a munka!... De azért nem haragszol a te rossz Sándorodra, ugye, cicus?

Amikor a három pont már meg volt fogalmazva, a főellenőr nekifeküdt a grafikonoknak. Délután hat óráig dolgozott, tovább már nem bírta a szeme. Akkor boldogan összecsomagolt, megindult hazafelé, de előbb a legközelebbi csemegeüzletben megvásárolta a pisztrángot, és a csomaggal a hóna alatt sietett tovább.

Az eső ugyan már akkor is hulldogált, de azért meleg tavaszi alkonyat volt, és ő nem tudta, kigombolja-e a kabátját, mert kívülről is langymeleg övezte körül fázékony testét, de belülről még erősebben hevítette a szíve, és ilyen körülmények között óvatosnak kell lennie.

Végül mégis úgy határozott, hogy a pisztrángosdobozt beteszi a belső zsebébe, a kabátját pedig begombolja. Felnyitotta az ernyőjét, és megnyugodva folytatta az útját.

Amikor a Veress-féle vendéglő elé ért, dévaj gondolat tette rabjává. Az ajtók már tárva-nyitva álltak, belülről hívogatóan mosolyogtak elő a hófehér abroszok és igazán kellemes volt látni az ott bent ülő urakat és hölgyeket.

- Legénykoromban magam is sokszor gonoszkodtam így sörszó mellett!... Ugyan, hogy ízlenék most egy korsóval?

Belépett. Kissé formátlanul mozgott, de az egyik pincér hamar leszerelte, és elébe állította a sört.

Ezt is bevallom majd a Mucusnak! - gondolta, kezeit boldogan dörzsölgetve. - Milyen édes lesz, ha majd jól összeszid érte!

Melegen tekingetett ide-oda, majd hirtelen felkapta a korsót és félig kiitta. Néhány perc múlva a sör második fele is el tűnt, és a főellenőr a sikerült csínytevés bizsergető örömével látta, hogy már a második korsó is ott áll előtte. Akkor rágyújtott egy szivarra, és hátradűlve székén, merengeni kezdett.

A múltja kísértette leginkább; a párás, langyos alkonyaton keresztül a fiatalsága közeledett feléje, és betoppanva a nyitott ajtón, odasietett hozzá, és megsimogatta bozontos, őszülő szakállal borított arcát. Egyszerű, szánalmasan egyszerű kis emlékek jártak fel-alá a szeme előtt; valami illatosabb tavaszi este, egy kínos e lszánás után adott kézcsók, gyerekes becsípés... ilyesmi, de mindez most, hogy visszatért, naggyá és fontossá lett, és melegséggel töltötte el a félénk emberke lelkét.

A főellenőr néhány pillanatig nagyon boldog volt. De a lelke hamar elernyedt az új világ ban; a visszatért emlékeket szomorúan elküldözgette, mert a felesége arcát nem tudta közéjük illeszteni, pedig Malvin nélkül vége volt mindennek.

Ekkor történt, hogy a terembe egy fiatal, nyalka, túl elegáns ifjú lépett be, könnyed nonchalance-szal körüln ézett, és mintha véletlenül pillantotta volna meg a főellenőrt, hirtelen felderülő arccal, pompás léptekkel odament hozzá, utolérhetetlen ívben leemelte a cilinderét, engedelmet kért a leülhetésre, és be sem várva a választ, lebocsátotta keskeny válláról a raglánt, és leült.

Ez az ifjú Szirtes Elemér volt, díjnok az igazgatóságnak ugyanabban az ügyosztályában, amelyikben Koltay mint főellenőr működött. Egyébként pedig egy a jenidge-rágó ifjak ama fajtájából, amelyik a pályatársai körében nagyszerű történeteket mesél el egyik-másik főnökének legyőzéséről, fontos kijelentéseket tesz, a mondanivalóit így kezdi: uraim!... a valóságban azonban minden felfelé szóló mondatában olvadékony és kellemes, kivéve a közismerten befolyástalan feljebbvalókat, akikkel sze mben szemtelen és impertinens.

Az elegáns Szirtes Elemér, mint majdnem minden pályatársa, őszinte ellenszenvet érzett a főellenőr iránt, és mint egyike azoknak a kellemes emberkéknek, akik szeretnek belefúródni másoknak a dolgaiba, tudomással bírt a főellenőr feleségének a Golyó utcában tett látogatásairól. Most, ahogy az utcán lebegett, a nyitott ablakon keresztül véletlenül megpillantotta Koltayt, és pár pillanatnyi habozás után, amely alatt néhány szakavatott tapintással átvizsgálta pénzügyeinek állapot á t, elhatározta, hogy odamegy hozzá, és mivel a hivatalban nincsen meg rá a kedvező alkalom, ott döfi szívébe a kést.

Koltay az ifjú megjelenésének pillanatában csüggedt szomorúságot, keserű unalmat érzett, de már későn volt bármit is kieszelnie. A díjnok beszélni kezdett, eleinte rendkívül mulatságos hivatali történetkékkel bosszantva a főellenőrt, azután bizalmas közléseket tett egy-egy magas rangú tisztviselő magánéletét illetőleg, ezúttal csak egyszerűen a vezetéknevükön nevezve őket. Később rátért a gr a fikonügyre, hódolatát fejezve ki a főellenőr előtt, és diszkréten megemlítve, hogy minő irigységet keltett a hír a kollégák körében, bár ezt a kijelentését utóbb nyíltan sajnálgatni kezdte, mert az ilyesminek, amint mondta, csak abban az esetben volna ér t elme, ha ő szóról szóra reprodukálhatna bizonyos nyilatkozatokat, amitől azonban az ő úri lelke, szintén amint mondta, mindenkor visszadöbbenik.

Amikor idáig jutott, elérkezettnek látta az időt, hogy szorítson egyet a hurkon, amit a boldog emberke vézna te ste köré font, és lassan-lassan rátért annak családi ügyeire, kedves mosollyal említvén meg, hogy már két ízben volt szerencséje a nagyságos asszonyt látni, amint alkonyattájban befordult a Golyó utca hatodik számának kapuján, bizonyára valamelyik kedves barátnőjét felkeresendő.

Itt nem lehet határozottan tudni, hogy mik történtek tovább. A főellenőrt szürke gomolyag vette körül, amitől lehetetlenség őt tisztán látni. A díjnok nemsokára eltávozott, Koltay azonban még maradt néhány percig, akkor megitta a második korsóval is, azután kilépett az emberforgatagba.

- Most elmegyek a Golyó utcába!...

Nem tudta, miért megy, mit keres ott, hiszen érezte, hogy nem volna ereje a dolgot vizsgálgatni, de azért csak megindult, a kabátját szorosabbra vonva a mellén, mert lázas hidegséget érzett.

Végül odaért, és anélkül hogy feltekintene, céltalanul fel-alá bolyongott. Egyszer azután akaratlanul is meg kellett látnia, amint a felesége a hatos számú házból kilépett. Fájdalmasan nagyot dobbant a szíve a tehetetlen dühtől, ami az árulkodó fickó irán t eltöltötte, akinek az ócska véletlen így a kezére játszott, és könnyes vágyódással gondolt vissza azokra a pillanatokra, amelyekben még nem tudott semmit. Hirtelen lekapta a szemét az asszonyról, mintha nem látta volna, és sürgős léptekkel megindult a K örút felé.

Hogy az igazság sértetlen maradjon: Koltay lelkében e nehéz pillanatban nyoma sem volt semmi olyan érzésnek, amely, ha megnyilatkozik, ellenszenves lehetett volna bárki előtt is. Még csak gyáva sem volt, jóllehet a szörnyű bajnak ez ártatlanná tétele, ez a megvert elosonás bizony annak látszik. De az ilyen mérges seb a hangos szótól, a kérkedő mutogatástól csak megijed, és még beljebb húzódik a lélek redői közé. Azután pedig akire az összeomló paradicsom reá zuhan rettentő terhével, az meghal, a n nak a lelke elröppen, az olyan ember helyett azután már csak valami hasonló idegen jár az utcán, aki már nem úgy érez többé, mint az elődje.

Ekkor történt, hogy Malvin hátulról belékarolt a férjébe. De mivel az nem szólt semmit, és fel sem tekintett, a bűnös asszony már tudta, hogy el van árulva. Beszélni kezdett halkan, szaporán, kétségbeesett elszántságában nem is tudva, hogy a hangja minden pillanatban elakadhat, és mit sem gondolva azzal, hogy semminő palástoló mesét sem gondolt ki, ha a férje mégis k érdéseket intézne hozzá.

- Ó, be pompás idő van most, hogy az eső elállt, Sándor!... Ugye, te is sétáltál?... Jól tetted!... Mennyire aggódtam miattad az ebédnél!... De rossz is az, úgy nálad nélkül enni!...

A főellenőr mindezt csak álmában hallotta. De ment. Mert hallotta ismét a bűvös hangot, és hallotta e bűvös hangon: te!...

Hazaértek.

Az asszony egyre-másra ki-kiment a konyhába, és erős, kemény hangon beszélt a cseléddel, nehogy a szívéből feltörekvő könnyek elszoríthassák a torkát.

Végre azonban be kellett mennie.

Amikor belépett, férje az asztal körül sétált, és gyámoltalanul, ugyanazon célból, amiért a felesége, az előbb hangosan beszélt, valami ősrégi nótazagyvalékot dudorászott.

Nem néztek egymásra, lehajtott fővel ettek, és zavartan kevergették az ételt. Az asszony végül felállt, majd a pamlaghoz ment, és belétemetkezett az újságba. Sok, nagyon sok idő telt el így, majdnem két perc, amikor végül azt vette észre, hogy a férje ott térdel előtte, és csókolgatja a kezét, amire reá hullanak a könnyei.

Malvin hajnalban felébredt.

Az utcán vad szél nyargalt fel-alá, az ablak üvegét apró, sűrű eső kopogtatta.

Odament az ablakhoz, és kitekintett.

Majd a tükör elé állt, és minden megdöbbenés nélkül, mosolyogva látta, hogy az arca fakó, gyűrött, öreg lett.

A fé rje még aludt. Nehezen, hörögve lélegzett, és időnkint kínosan nyöszörgött, mint a beteg gyermek.

Halkan odament hozzá, gyengéden megsimogatta az alvó csapzott, verejtékes, kusza, ősz haját. Szeme a távolba révedt, ahol a fiatalember most nyugodtan aludt é s boldogan álmodott a tavaszról.

- Átkozott legyen minden lépésed!... Még találkozunk!

Flórusz akkor, amikor az ajtó bezáródott Malvin mögött, pár percig fütyörészve járt fel-alá, élvezve fondorlatának sikerét, azután átment a sógora lakásába.

Éppen csak a kalapját akaszthatta fel, és az előszoba tükrében cserélhetett önmagával egy megelégedett pillantást, amikor a csengő már újra megszólalt, és belépett Marinczer.

A fiatalembernek kisség megrebbent a szíve, érezte, hogy egy pillanatra átizzik az arca, mert akkor már tudta, hogy találkozniok kellett. De nyomban azután kivetette tudatából az eset szégyenletes részét, és csak arra gondolt, hogy mindez mily érdekes és fontos, mert a gonoszságnak a szerelembe való belevegyülése - hízelgett magának ilyen szerelmi bölcsességek kifundálásával - azt vagy a poklok tornácáig mélyíti, vagy - megöli. És elvégre - gondolta - így is jó, amúgy is. Hanem ezt a gondolatát nyomban meg is tagad ta, érezve, hogy az valahonnét kívülről lopózott a lelkébe, ami eddig csak pompás, illatos virágot termelt ki magából, ilyen mérges gyomot még soha. Teljesen tisztában volt azzal, hogy ízetlen és formátlan, amit művelt, és mint már annyiszor, ezúttal is m e gfogadta, hogy így, puszta pajzánságból sem hazudik többé - hanem aztán mindjárt egyébre szökkent át a figyelme, mert tudta jól, hogy fogadalmak, ígéretek vagy axiómák, közmondások, életigazságok szem előtt való tartásával csak igen erős lelkületű emberek mennek valamire, az olyanra nézve azonban, mint ő - mert nagyjából ismerte önmagát -, az ilyesmi csak a folytonos megbánások kútfeje.

- Még ma éjjel megírom a bocsánatkérő levelet!

Ez volt az egész, akkor azután bement a nővére szobájába.

Marinczerék pedán s emberek voltak, napjaik meglehetősen egyformán folytak le, könnyű volt tudni, hogy a napnak ebben vagy amabban az órájában ki mit csinál. Flórusz tudta, hogy a nővére szobájában most egyedül fogja találni a sógora húgát, a tizenhét éves Irént, akit rend k ívül szeretett. Voltak, főként még tavaly, pillanatok, amelyekben azt hitte, hogy valami rejtett szerelem lappang közöttük, és egyszer, amikor erőszakosan megcsókolta a lányka ajkát, nagyon hevesen vert mindkettőjük szíve, de később mindez oly bizarrnak é s nyeglének tűnt fel mindkettőjük előtt, hogy vége szakadt a gyermekes játéknak, és attól fogva beérték a meghitt barátság kedves melegével.

De Flórusz itt sem tudott egészen becsületes lenni. Ne felejtsük azonban, hogy ez a fogalom ővele kapcsolatban egészen mást jelentett, mint általában. Mindannak, amit a polgári becsület fogalma fed, valósággal rajongója volt, mégpedig nem a gyűlöletes catói értelemben, ami a kedves megértések és nyájas méltánylások félrelökdösésével szinte a fanatikus őrjöngők táncát j á rja a merev szabályok körül. Ellenkezőleg: ő a becsületet szép, szabályos formákban kristályosodott szeretetnek képzelte, és ha önmagát ezekből a formákból kis is vette szuverén önkénnyel, ez is a tulajdon rovására ment, mert ebből következtek olyasmik, h ogy semmi megbánást sem érzett, ha önmagát oktalanul megkárosította, vagy ami a leggyakoribb volt, ha önmagát megcsalta, jóllehet teljes tudatában volt a csalásnak. Ebben az értelemben nem tudott becsületes lenni a leánnyal szemben való magaviseletében sem. Amit pedig tényleg vétett a köznapi becsület fogalma ellen - vagy lehet másként felfogni azt a hazugságot, amivel annyi gyötrelmet szerzett szerelmes asszonyának? -, arról legfeljebb a pillanat egy ezredrészére volt tudomása, és ez is nyomban felolvadt, semmivé lett a legtökéletesebb megbánásban.

Ha a fiatal leánnyal beszélt, az ahhoz intézett kérdésekkel csalta önmagát.

Már a dolog külsőségei is magukon viselték az alakoskodást; ilyenkor Flórusz egyre közelebb húzta székét a leányéhoz, halk, fontos hangon beszélt, szemmel láthatólag kutatva oly szók után, amelyek minél kevesebbet áruljanak el valami mérhetetlenül fontos titkot illetőleg, ami természetesen ismét és ismét valami szerelmi viszonyra vonatkozott. Kérdéseket intézett Irénhez aziránt, hogy mivel lehet egy szerelmes nőnek igazán nagy örömet okozni - ez a kérdés azt engedte sejtetni, hogy a fiatalember a kedvesét valami értékes ajándékkal akarja meglepni; megkérdezte tőle, hogy mit szólna hozzá, ha az udvarlója ezt vagy amazt a túl bizalmas kérdést intézte volna hozzá? - ebből az lett nyilvánvalóvá, hogy ő tegnap ugyanezt a kérdést intézte a kedveséhez, és most kíváncsi az abból eredt hangulatra és így tovább. Jöttek aztán súlyosabb kérdések is, amelyeknél egészen közel hajolt a leányka füléhez, úgy h ogy annak aranyszőke haja megcsiklandozta az ajkát, és amelyeknek hallatán a leány arca rózsapirosra vált, de ezek is mind csak édes titkok megsejtetői voltak. Úgy látszik, ugye, mintha mindez a leányka megtévesztésére irányult volna? A leány, okos, sokat tudó, élénk eszű leány, oly tisztán átlátott a kis játékon, mint a kristályüvegen, hanem szerette, ha a szíve kidobbant a rendes taktusából. Mindez még nem változtatna a dolgon, az csak ott fordul meg, hogy Flórusz az ilyen játékok alatt egyetlen pillanat i g sem törődött azzal, hogy a leány mit hisz vagy mit nem. Ő csak érdekes akart lenni önmaga előtt. Ha ez sikerült volna neki, az ő szempontjából valahogy rendben lenne a dolog. De megcsalta önmagát, mert ahogy a szép, fiatal leánnyal való bizalmaskodás ki s mámora elszállt fölüle, azonnal eszébe jutott:

- Mily nyegle és gyerekes mindez!

A beszélgetésnek rendszerint az vetett véget, ha Marinczer belépett a szobába. Attól fogva az a nehezen zökkenő trialógus kezdődött meg, amelyet két, egymásnak terhére levő, de ezt egymást előtt rejtegető, meg egy indifferens harmadik ember szokott folytatni egymással ócska haszontalanságokról, be nem fejezett mondatszilánkokban.

- Ahogy így kezd kinyílni a tavasz, az utcákat úgy ellepik az emberek, hogy...

- Igen!... És ez oly kellemetlen!... Az ember szinte...

Marinczer kissé nehéz ember volt, ahogy ezt a budapesti nyelvjárás szókönyvében találnád. Jókora adag önzését semmiképpen sem sikerült ellepleznie ezerszer elismételt kedélyeskedéseivel, amit valószínűleg ő maga is tudott, de azt a hibáját felfelé mérhetetlen előzékenységével leplezte, a lefelé valóknak véleményét pedig lerázta magáról. Szerény származásának tradíciói - egy falusi kántortanítónak volt a fia - egész miniszteriális pályafutása alatt sem homályosodtak e l ; még mint osztálytanácsos sem igen ment el a feleségével meg a húgával a rangjabeliek társaságába, amit a két nő nem is bánt, mert szögletes, kínos modorú ember volt, ehelyett tavasszal és nyáron valami budai asztaltársaságba járt tarokkozni, amelynek ő v olt az elnöke; télen pedig jobb fajta ferencvárosi vendéglőkben találkozott ismerőseivel, amely helyeken a hivatali rangkülönbségtől férfias nyíltsággal eltekintett, ha kínálásokról volt szó. Otthon csak olyankor számított teljes súlyával, ha a máshol óva t osságból le nem csapolhatott ingerültségnek szabad utat engedett. Ilyenkor valóban faragatlan volt, és főként, ha látnia kellett, hogy semmiképpen sincsen igaza, nyomban hatalmi kérdést csinált a dologból. - Az én pénzemért... itt, az én lakásomban... aki az én kenyeremet eszi... és így tovább, ebben az értelemben. - A feleségére nézve, aki egy vidéki földbirtokos leánya volt, és mint asszony sem volt hajlandó családjának nobilis, igazán úri gondolkodásmódjával szakítani - az ilyesmi eleinte szinte elviselhetetlen volt. Hanem éppen mivel lelkiviláguk mérhetetlen távolsága miatt kísérletet sem tett, hogy a férje álláspontjait megértse, utóbb csak hideg, kissé gúnyos mosolygással hallgatta az ilyen durvaságokat. Ez a mosolygás pedig még inkább felingerelte az osztálytanácsost, mert abból meg kellett értenie felesége gondolatait. - De talán az ilyen jeleneteknél is formátlanabbak, kínosabbak voltak a tanácsos úr kedélyes estéi. Ha jó estéje volt, vagy ha pár pohárka kilendítette rendes tekintélyt óvó hangulatábó l, már hazafelé menet kigondolta, hogy mely régi kalandjainak elmesélésével vagy az ismerőseitől hallott mely anekdotákkal fogja az otthoniakat felderíteni. Ilyenkor a háziak már a vacsora alatt tudták, hogy kedélyes este készül, mert az osztálytanácsos m á r a felszolgáló leánynak is mondott néhány leereszkedően tréfás szót, és az ételt nem taszigálta ide-oda azokkal a mozdulatokkal, amelyek úgy fel tudják forralni az asszonyi vért. Amikor végül hátradőlt karosszékében, és ujjaival tréfásan dobolgatni kezde t t kis pocakján, annak jeléül, hogy jóllakott, iparkodott a társalgást olyan irányba terelni, hogy az összegyűjtött humor egyes elemei a kellő helyen és pillanatban legyenek elhelyezhetők. Amikor egy-egy ifjúkori csintalanságát, egyszerű, köznapi, gyatra k is csintalanságait tálalta fel, a beszéd lódulatában még formátlan kis toldásokat is illesztett hozzájuk, amikor észrevette, hogy mily szánalmasan kevesek azok, ha kilépve az ő izzó emlékei közül, magányosan dideregnek a hűvös csendben, amely fogadta őket . De az ilyen toldásokat oly ügyetlenül csinálta, hogy belepirult, és aztán zavartan, erőltetetten nevetgélt. Ilyenkor Bertának, a tanácsosnénak emlékezetében felbukkantak az otthoni nyári esték elegáns vendégei vagy itteni társaságának ötletes kozőrjei, és nem állhatta meg, hogy össze-össze ne pillantson az öccsével. Amikor Irén odakerült hozzájuk, eleinte a legnagyobb óvatossággal kellett titkolniok az ilyesmit, de csakhamar kiderült, hogy a fess, életvidám és a magasabb társaság után teljes lélekkel vágyódó leány teljesen, minden feltétel nélkül hozzájuk csatlakozott.

Irén már kislány korában elkerült ugyan hazulról, de legelső benyomásai sohasem mosódtak el emlékezetében. Álmában gyakran látta önmagát mint mezítlábas apróságot a porban játszadozva, látta a kimosott tarka ágyneműt a szélben kalimpálva, és hallotta a s z omszéd öregasszonyok rekedt suttogását, amint a mészáros csalásait hánytorgatták. Amikor a bátyja, aki majdnem húsz évvel volt idősebb nála, segédtitkár lett, felhozatta a kis húgát Pestre, és itt intézetbe adta. Ott azután új világ tárult fel a leány előtt. Eleinte nehezen tudta magát mihez tartani a kényes, rátartós úrilánykák között, de később? - miért lett volna leány, ha nem találta volna bele magát játszi könnyedséggel mindabba, ami szebb, több, fényesebb a réginél? Az úri allűröket szenvedélyesen s z ívta magába, és éppen oly mohón tette magáévá azokat a fülledt, bágyatag titkokat is, amelyek az intézeti lányok sivár álmaiból születve, egyiktől a másokhoz röppennek vágypiros szárnyacskáikon. Amire az intézetből kijött, tudott mindent, és ahogy szabads á gában a regényolvasásra vetette magát, már csak arról lehetett szó, hogy teoretikus tanulmányait teljesekké tegye. - Bertát, a sógornőjét nagyon szerette, mert az vezette be őt az elegáns társaságba, az végezte modorán az utolsó simításokat. Alkonyatonk i nt, amikor egyedül maradtak otthon, összebújtak a szalonban, és meghányták-vetették előző napi benyomásaikat, a toalett kérdéseit és mindazt, ami közelebbről érdekelte őket. Irén eleinte a kis engedelmest, a kis tanítványt affektálta, sógornőjét mamának n e vezgette, de később persze egyre közelebb jutottak egymáshoz, főként azoknak az apró, meglehetősen ártatlan közös titkoknak a révén, amelyek azonban, szerencsétlen időben kipattanva, mindkettőjükre nézve vég nélkül kellemetlenek lettek volna.

Flórusz a sóg ora kedélyes estéin talán még inkább szenvedett, valósággal fizikailag szenvedett, mint olyankor, ha szó nélkül kellett hallgatnia a nővérének mondott kellemetlenségeket. Az utóbbi esetben is fojtogatta a tehetetlen düh, bár azt is le tudta rázni magáról annak a tudatnak a segítségével, hogy a nővére utóbb már csak annyiba veszi az egészet, mintha kénytelen lett volna belelépni a sárba, azután meg ilyenkor csak a kényszerű hallgatás gyötörte. De amikor a sógora kedveskedett, és egy-egy kis humorlövelléss el után szinte provokálón nézett rá, mosolyognia kellett, holott nyugtalan, ideges mivolta szinte reszketett a szabadulás után való vágytól. Utóbb úgy segített a dolgon, hogy amikor a sógori kedély közeledtét megsejtette, jó eleve bejelentette fanyar arccal, hogy már megint el kell mennie a kávéházba valami fontos megbeszélnivalóra, holott nem volna forróbb vágya, mint otthon maradhatni. - A maga szempontjából tökéletesen igaza volt. Nehéz az embereket nélkülözni, de talán még nehezebb mindenkit elviselni. Különösen azokat az örök idegeneket, akik közül legalább egyet mindenki számára kijelölt a végzete.

És mindezek ellenére is tévedés volna az osztálytanácsost különösen kellemetlen vagy éppen gyűlöletes embernek képzelni. Lelkiismeretes, pontos, a családjáért sokat megtevő ember volt, és ezekből az erényeiből az sem von le sokat, hogy alkalomadtán szívesen fontoskodott és nagyképűsködött velük. Az emberek azonban hajlamosak a karakternek ezeket a nem érdekes, mert nem rendkívüli erényeit észre nem venni mind a ddig, amíg a helyzet rosszabbra nem változik. Azután meg a Flórusznak a judíciuma, a benyomásai egyelőre nem irányadók az élet igazán fontos kérdéseit illetőleg. Végül ha az osztálytanácsos ugyanoly ellenszenvvel viseltetett a fiatalember iránt, mint az ő i ránta, ebben viszont őneki volt tökéletesen igaza. Lehetetlen, hogy észre ne vette légyen a néma, megbeszéletlen szövetkezést, amely a családban ellene alakult, és annak vezérét a fiatalemberben sejtette - de ettől eltekintve sem tudott volna soha belenyu g odni a magánál sokkal fiatalabb embernek az ő társadalmi állását és kiváló érdemeit - ezt a kérdést sohasem tisztázta ugyan önmagával szemben, de valahogy úgy volt, hogy tényleg vannak kiváló érdemei - semmibe vevő, kissé hányaveti modorába. Kezdetben élé n k szemrehányásokat tett neki éjszakázásai és délben való felkelései miatt, de olyankor is mindig csak fel kellett ingerlődnie sógorának léha válaszain, hát inkább abbahagyta az egészet. - A legutóbbi időben meg még egyéb is járult ahhoz, hogy az osztály tanácsos elidegenedjen feleségének családjától.

Az apósa anyagi helyzetéről egyre riasztóbb híreket kellett hallania.

Az öregúr már régebben is csak az úgynevezett betömési rendszerrel tudta vagyoni egyensúlyát valahogy fenntartani, de már három évvel ezel őtt rákerült a sor a reszneki birtok eladására. Ez ideig-óráig segített a dolgon, most azonban, úgy látszik, az utolsó felvonásra került a sor, és Marinczer, akinek volt némi magánvagyona is, félt, hogy az ő segítsége is szóba jön majd. Felesége örökségén ek elvesztésébe már belenyugodott valahogy, de további áldozatokra nem volt hajlandó.

Flórusz maga is tisztában volt azzal, hogy bármely pillanatban lecsaphat rá a végzetes hír, de az ilyen gondolatokat ideges félelemmel elhessegette magától, nehogy rommá d önthessék a valóságtól ábrándokkal gondosan elsáncolt kis csodavilágot, amit a maga számára felépített. Szíve meg-megrebbent néha a jövő sivár képétől, amikor a tavaszi reggelek illatába belevegyül majd a kenyér szaga is, azé a kenyéré, amelyet előbb meg kell majd szereznie - de mélyebben sohasem merült a kérdésbe. Bízott az abszurdum tündéri erejében, ami már eleve kizárja, hogy az ő életének zökkenői lehessenek... Valami díszes hivatalra való meghívás... az ellenállhatatlan fellépés... már magában véve a név... Csak olyan megoldásra nem gondolt soha, amelyik őbelőle magából indulna ki.

Amire esténkint álomra hunyta a szemét, már híre sem volt a hióbhírek kísértettáborának; az álomképek zavartalanul lebbenhettek egyre közelebb a megszokott úton.

Flórusz ezen az estén korán visszatért a szobájába.

A lámpa felvillanó fényében a jól ismert bútorok oly kedvesek, nyájasak voltak, hogy szinte várni látszottak őt. Barátságosan nézegette őket, majd az ablakhoz lépett, hogy betegye, mert az éjszaka még hideg és nedves volt. Felhőrongyok csúszkáltak a hold előtt; a város ezüstfényben úszott, majd újra fekete éjszakába merült. Amikor a függöny alászállt, a külső világból nem maradt meg más, mint az éjszakai szél távoli suhogása és a kályha csövén át besurranó panaszo s, halk siralom: mit tettél?!... mit tettem!?... mit tettem!?...

Flórusz a konzoltükör elé állt, hogy szokása szerint megbeszéljen önmagával valamely új arckifejezést, amikor váratlanul éles fájdalommal sajdult át a lelkén, hogy a kedves, csintalan asszonyi arcocska nem nyugszik többé a vállán, mint pár órával azelőtt. Hirtelen visszaemlékezett arra, hogy egy alkalommal már megpróbálta kielemezni a maga számára a nincs félelmes fogalmát, de akkor nem ment vele semmire, mert nyomban lecsapott rá az ábrándozók gyors fáradtsága. Most azonban hirtelen átnyilallt tudatán a feneketlen ürességnek ez a félelmes, gonosz kis allegóriája, maga után lebbentve éjfekete uszályát is, mindazt a sötét gondolatot, ami a nyomában szokott tolongani.

Mindez egy pillanatig tartott csak.

A fi atalember elővette parfümös levélpapírjait, és írt.

“Kedves, édes Malvin!

Oly végtelenül egyedül vagyok maga nélkül!... Tegnap valami gonosz szellem szállt meg engem, de a szerelmem azóta már megölte őt!... Írjon azonnal, hogy mikor láthatom, mert mindazt, amit most érzek és gondolok, lehetetlen leírni, azt csak úgy suttoghatom majd bele a fülecskéibe!... Ezer csók!”

A levelet borítékba tette, de nem ragasztotta le, hogy reggel majd újra elolvashassa. Hanem aztán arra gondolt, hogy a reggel nedves hűvösében didergő hangulata különösnek találna majd egyet-mást, pedig kár volna minden szóért. Főként a gonosz szellem bűnhődéseiről szóló mondattól várt sokat.

Lepecsételte a borítékot, aztán lefeküdt.

Amire a lámpát eloltotta, már bizonyosan tudta, hogy rendben l esz minden. Annyi izzó gondolattal, annyi könnyes bocsánatkéréssel környezte akkor már az asszonyt, amennyi bizonnyal áttöri majd a házak nyirkos falait, és hírt visz a szendergő, szomorú szerelmesnek.

Odakint egyre erősebb lett a szél, és a kályha fekete szája most már sikongva, nyögve kérdezgette:

- Mit tettél!?... Mit tettem!?...

2. A keresztelő

A második emeletről két hivatalszolga jött le a sötét csigalépcsőn, hónuk alatt hosszúkás, kék aktakönyvvel.

Flórusz a folyosó egyik ablakmélyedésében állt a poros deszkára könyökölve, és várt.

Már vagy órája állt ott, mert amikor benyitott a terembe, ahol sógora kérésére valami hivatalos dolgot akart elintézni, ott bent ember ember hátán tolongott, és a levegő fülledt, romlott volt. Úgy gondolta, hogy inkább o dakint vár, és meglesi az alkalmas pillanatot.

A bírói letéthivatal ódon épületének folyosóiban még meg sem mozdult költözőre a tél, a jéghideg légvonat ide-oda lebbent, mint január közepén; a hatalmas üvegtáblákon behulló gyatra napfényben porszemek tánco ltak, és boldog sietséggel ültek meg a fiatalember télikabátjának finom szövetén.

Flórusz mozdulatlanul nézte a piszok lassú, biztos munkáját, lába fázott a hideg kövön, szájában keserű nyál gyűlt össze az éhségtől - máskor ilyen tájban szokott reggelizni - meg az unalomból elszívott cigaretták füstjéből. Türelmetlen és ideges volt; a vadidegen arcok között mindenkor is érzett valami ideges nyugtalanságot, ilyen hivatali ácsorgások alatt azonban szinte teljesen elveszítette önmagát. Felbőszítette a semmib e vevés, megbántást látott mindenben, és erős gyűlöletet érzett a hajlott hátú vagy túl elegáns emberek iránt, akik az ő meggyőződése szerint oktalan fecsegésekkel töltik az időt, és alkalomadtán elvből nem intézik el a dolgaikat, hogy azok a várakoztatás sal arányban nyerjenek fontosságukban.

A hivatalszolgák egyike, egy nagy bajuszú, beretválatlan, dörmögő hangú, idősebb ember alig néhány lépésnyire a fiatalember előtt állt meg, megnyálazta az ujját, feltette orrára a csíptetőt, és keresgélni kezdett a könyvecskében. A jóval fiatalabb, rövid vörös bajuszú, orgyilkos képű másik már továbbment pár lépéssel, várt néhány pillanatig, majd visszament hozzá.

- Ugyan hagyja már, Bajusz bácsi - mondta a kezével legyintve -, éppen jókor lesz az holnap is!

Az öreg rán ézett az üvegen keresztül, elmosolyodott, csíptetőjét furcsa grimasszal leugratta az orráról, a könyvecskét összecsapta, ráütött, és azt mondta:

- Lelked rajta, öcsém!... Hanem aztán tartsd a hátadat az Enyetér úrnak helyettem!

Az orgyilkos megvetően legyintett, ilyképpen intézvén el Enyetér urat, és aztán nyilván az előbbi beszélgetést folytatva, azt mondta:

- Rágondoltam, lássa, amit az előbb mondott!... Nem úgy van az!... Születni kell mindenre!... Maga, aszongya, csak int az ujjával, hogy három, és az a sszonynak már jó!... A Hunka meg, lássa, néha nem is szól semmit, csak kimegy, mintha már fizetett volna, és az is jó!... Nekem meg, ahogy odatesz egy új pohárral, már mindjárt mondja is, ez a negyedik, Török úr!... No lássa!

A fiatalember nem nézett rájuk , de érdekkel hallgatta a beszélgetésüket. Végül volt valami mulatsága. Hirtelen aztán elhatározta, hogy mielőtt elmennének, odasiet hozzájuk, lepénzeli valamelyiküket, és elintézteti vele a dolgát.

Hanem ugyanebben a pillanatban felnyílt az egyik hivatali szoba ajtaja, és egy apró, kerek fejű emberke lépett ki rajta. Fütyörészett, a kezét vidáman lóbálta, és megindult sietve, amiközben bokáig érő, kályhakürtőhöz hasonlóvá gyűrődött pantallója fürgén harangozott vézna lábszárain.

Flórusz már az első pillanatban tudta, hogy ismeri a kerekfejűt, de mégsem tudta volna megmondani, hogy ki az. Hanem az emberke éppen feléje tartott, és amikor odaért, felkapta a fejét, ránézett, arcát mosolyra illesztette, azután a megszólítás módjával küzdve, nyájasan hebegni ke zdett.

- Áh!... áh!...

- Szervusz, Szopornyák! - mondta Flórusz, vidáman nyújtva kezét a jövevénynek, akiben egyik régi iskolatársát ismerte fel. Szegény fiú volt a Szopornyák, aki otthon a kisvárosban az ő levetett cipőit szokta viselni, és az ő pénzén szokott itt-ott részt venni az úri fiúk mulatságain. Alázatosan hajlongott régi patrónusa előtt, gondosan ügyelve, hogy minél kevesebbszer használja a te megszólítást, és közben irigykedve nézte Flórusz pompás lakkcipőjét, élesre vasalt nadrágját.

Az efféle találkozásoknál sztereotip kérdések után, amelyekből kiderült, hogy Szopornyák díjnok ott, a letétben, azt mondta Flórusz:

- Azt hiszem, a sors akarta úgy, hogy most teveled találkozzam, Szopikám!... Nézd csak...

Elmondta neki a dolgát.

A harangnadrágú vé gighallgatta, aztán biztos kézmozdulattal elvette tőle az okmányát.

- Ah, az semmi!... Jöjj csak utánam! - mondta pártfogóilag, kezével kicsinylően legyintve. Azzal előresietett, intve Flórusznak, hogy kövesse.

Ahogy aztán a kis harangozó egyre biztosabb l éptekkel nyargalászott a folyosókon, ahogy egyre konfidensebben nyitogatta és csapkodta a hatalmas szárnyajtókat, ahogy egyre bizalmasabb hangon beszélgetett a Szerbák, a Búza, a Deckner és a Kósa urakkal, a fiatalember bámulata nőttön-nőtt. Amikor végül odakint voltak ismét a folyosón, Szopornyák így szólt pártfogói hangon, átadva az aláírt ívet:

- Nos, látod, ennyi az egész... nekem! Ha bármi dolgod lesz itt, csak keress fel engem bizalommal!... Sőt ha esetleg ide gravitálsz ebbe a hivatalba, amit azonban nem ajánlok, mert nagyon kihasználják az embert, csak szólj nekem, egyet-mást talán tehetek az érdekedben!... Most isten veled, még ezer a teendőm!

A kerek fejű kis tútor gyors léptekkel távozott.

Flórusz hosszan nézett utána, és a nyál még keserűbb lett a szájában. Egy pillanatig úgy képzelte, hogy a gyűrött, kopott nadrágszárak az ő gyönyörű önbizalmának a temetésére harangoznak.

- Ha ide gravitálsz, ebbe a hivatalba...

Lehajtotta a fejét, és azon töprengett, hogy voltaképpen csalás lenne a részéről a jövőben, ha azokon a helyeken, ahol hízelegnek neki, ahol a modora, a származása, az elegancia miatt nagyra tartják és bámulják, ki nem jelentené, hogy tévednek, mert ő csak olyan kicsiny, aminőnek ebben a pillanatban érzi önmagát. - De mi lenne akkor - tűnődött tovább -, ha mindenki ahhoz a mivoltához szabná a további önmagát, amelyikben a legkisebbnek érezte magát?... Hiszen akkor megszűnne minden akarat, minden törekvés, mert elvégre mindenkit érnek ilyen váratlan, gonosz, romboló pillanatok!... - Áh, m á r vigasztalom magamat! - tette hozzá fanyar mosollyal. - Pedig úgy látszik, hogy igazam van, mert hiszen ilyenformán csak valami olyan tökéletes lényről lehetne szó az alkotás terén, akit nem érhetne ilyen baleset, vagy aki oly távol tartaná magát mindenk i től, hogy... - Ejh - mondta hangosan, az ujjával pattintva -, utóbb még valami teológiai vitába bonyolódom önmagammal!

Lesietett az utcára, illatos zsebkendőjével leverte kabátjáról a port, a cilinderét is végigsimította, és boldogan, a megszabadulás érzésével nyelte a pompás tavaszi levegőt. A kapott kis seb olyan mélyen beleette akkor már magát a lelkébe, hogy nem is tudott róla, ahogy a tuberkulotikus nem tud hívatlan albérlőiről. Sőt örömteljes megnyugvással vette tudomásul, hogy szürke, hétköznapi mu nkát végzett, ami oly jótékonyan ellensúlyozza az álmodozásokból született önvádakat, nyugtalanságokat.

Akkor már erősen délre járt; Flórusz kisietett a Körútra, villamosra szállt, és visszament a Ferencvárosba, hogy napok óta gondosan felnevelt tervét vég hezvigye.

Hat nap tel el már azóta, hogy a levelét feladta, de még mindig nem jött rá semmi válasz. Akkor már teljesen tisztában volt a történtekkel, és nem volt nyugta többé. Erős vágy szállta meg újra az asszony után, de nem tehetett semmit. Malvinéknál nem volt még soha, fel tehát nem mehetett hozzájuk, sőt üzenetekkel sem merte zaklatni, nehogy bajba sodorja. Pedig most már egyre határozottabban érezte, hogy attól az éjszakától fogva, amelyen a megbánás úgy szorongatta a szívét, már szerelmes is az ass z onyba. Azt határozta hát, hogy elmegy a kedves házba, és kérdezősködik a család után. Tisztában volt vele, hogy mindez haszontalanság, mert úgysem tudhat meg semmit, de hátha megláthatja őt, vagy ha még azt sem, úgy legalább őróla beszélhet majd.

Szívdobog va lépett házba, és amíg a kapu aljában a lakók névsorát olvasta, óvatos oldalpillantásokkal vizsgálgatta a ki-be járókat, nem láthatja-e meg az asszonyt. Kedvtelve nézegette a belső csapóajtó színes üvegmintáit, a lépcsőház gázcsillárját tartó ércfaunt , és ezekben a pillanatokban igazán különös volt előtte, hogy a múltban talán éppen olyan közönyösen ment el a ház előtt, mintha az is csak egyike lett volna az unalmas téglabörtönöknek. A lépcsőn idősebb úrhölgy jött lefelé egy tizenhárom éves forma leány kával, aki csintalanul mosolyogva mérte végig a fiatalembert.

Ez a fruska talán tudna valamit?

Flórusz szíve boldogan vert az érdekes gondolattól, hogy szerelmének híre talán titkon szájról szájra röppenik már.

Belépett az udvarra, és körültekintett.

Hogy a házmester lakásához jusson, végig kellett mennie az egész udvaron.

Könnyed léptekkel indult meg, titokban fel-felpillantva a lakásra, amelyet az övékének tartott, és halkan dudorászva valami operettáriát, amihez a taktust a kesztyűivel verte, ide-oda csapkodva őket a kezében.

Amikor odaért, egy pillanatig küzdött az érth ető undorral, ami a házmester fogalommal kapcsolatosan reá nehezedett, de aztán a kilincsre tette a kezét.

Hanem az ajtó zárva volt.

Ilyenkor nincsen itthon senki!... A házmester hivatalszolga a városnál, a felesége meg a leánya pedig bizonyosan a csarnokba mentek!

A szomszédos kis udvari lakás ajtajában fiatal leányka állt, kezében tarka tollseprővel. Feje körül volt kötve virágos kendővel, de gesztenyebarna fürtjei kiszökdöstek alóla, és az egyik szinte elfedte csillogó, kerek, kék szemét. Amikor Flórusz ránézett, elmosolyodott, fehér arca kissé kipirult, és mintegy zavarában hozzátette:

- Tessék talán egy óra múlva jönni!

- Megvallom, már némi kellemetlen dolgokat kívántam magamban Budapest minden házmesterének, de ha ilyen szép kis... Magácska hozzájuk tartozik, ugyebár?

- Áh... nem! - mondta a leány, bebugyolált fejecskéjét hevesen rázogatva, és a hangjából némi önérzet csendült ki. - Csak ismerem a szokásaikat, mivel már itt lakunk hat éve!

- Ezer b ocsánat!... No, hiszen mindössze az egyik lakó felől akartam tudakozódni, hogy... hogy mikor vannak itthon leginkább, mikor beszélhetnék velük... és ilyesmit!... Hanem nagyon kérem, ne rázogassa olyan fenyegetően azt a tollseprőt, már úgyis meg vagyok ije dve a szigorú pillantásától!

A lányka elpirult, és nedves, vérvörös ajkai megint mosolygásra húzódtak.

- Nem is tudtam, hogy szigorúan nézek! - és zavartan riszálgatta a torkát.

Ekkor onnét belülről, a lakásból, sajátságos mekegő férfihang hallatszott:

- Kivel beszélsz, Piróka?!...

- A házmesteréket kereste egy úr, de nincsenek itthon!... Megyek már, bácsika!

Fejével búcsút intett Flórusz felé, aki egészen tisztán kiolvashatta a leányka szeméből, hogy szívesen maradt volna még.

- Csak még egy pillanatra, kér em! - mondta a fiatalember gyorsan, mielőtt a lányka elmehetett volna. De hirtelenében nem tudta, mit mondjon, és a leány észrevette a kis csalást, kipirult, mint a rózsa, szemrehányón nézett új ismerősére, majd hirtelen megfordult, hogy besiessen.

De ekkor megjelent mögötte a bátyja.

Apró, sovány, de zordon arcú emberke volt, hosszú, gyér hajszálai keresztül voltak fésülve a fején, őszülő bajusza szabályos kis karikába volt kunkorítva. A csíptető oly kajlán fityegett az orra végén, mintha véletlenül esett volna rá az emeletről.

Pár pillanatig némán nézte a fess fiatalembert, aki már attól tartott, hogy valami kellemetlensége lesz a kis szigorúval.

De nem úgy történt.

A bácsi rámutatott sovány, ráncos ujjával, ránézett a leányra, és azt mondta:

- Ezt az urat én látásból ismerem!... A Golyó utcában tetszik lakni, ugyebár? - folytatta Flóruszhoz fordulva. - Én Nordheimer szabómester vagyok és a Golyó utcába szoktam járni bevásárolni!

- Nagyon örülök, kedves Nordheimer úr! - mondta Flórusz kezet nyújtva, és ő i s bemutatkozott. - Joghallgató vagyok! - tette hozzá kissé gyerekes önérzettel.

- Joghallgató... igenis! - mondta Nordheimer. - Hallod, Piróka, az úr joghallgató!... Tessék csak besétálni szerény hajlékunkba, joghallgató úr!... Én egy kérdést lennék bátor... azaz...

- A legnagyobb örömmel! - mondta Flórusz tréfásan, diadalmas pillantást vetve a leánykára, aki alig észrevehetően megcsóválta a fejét.

- Ez az én kis unokahúgom, a Piroska, én csak úgy mondom, Piróka, árvácska szegényke, hát idevettük magunkhoz a feleségemmel - mondta Nordheimer. - Úgy, igen, a feleségem most nincsen itthon, de nem is baj, annyit beszél a jó lélek, mint a vízimalom kereke!... Hát tetszik tudni...

- Jaj, a bácsi már megint kezdi az örökség dolgát - súgta oda Piroska Flórusznak -, ennek sohasem lesz vége!

- Bár ne lenne! - súgta vissza a fiatalember. - Csak maga is maradjon itt!

Piroska arca ismét lángba borult.

- Nem, nem kimegyek a konyhába! - mondta halkan.

Kisietett.

Nordheimer leültette vendégét egy ódon ripszkarosszékbe, megkínálta rövid szivarral, hozzátéve, hogy az igazi szomolnoki, aztán elkezdte magyarázni, hogy az ő családjuk tulajdonképpen orosz és német keverék, hogy ő vándorlegény korában Kurlandból vetődött Magyarországra, hogy otthon a fiatal Ezésez meg tizenöt évvel ezelőtt n őül vette a bájos Aztésazt, közben azonban meghalt a gazdag Akárky, aki neki mostohabátyja volt, azonban a kapzsi és fukar Nemtomky pörrel támadta meg a végrendeletet, sőt a kincstár is...

Ismeritek a szegény ember ilyen reménytelen örökségi történeteit!

Flórusz csak fél füllel hallgatta az egészet, titokban egyre keresve tekintetével a Piroskáét. De a leány egyszer sem nézett vissza rá. Amikor Nordheimer már annyira belebonyolódott a dologba, hogy láthatólag már önmaga sem értette többé, amit mond, Flórusz szelíden közbe vágott. Magyarázgatni kezdte neki a dolgot, gondosan ügyelve, hogy semmi aprodiktikus kijelentést ne tegyen. Magyarázatába bőven vegyítette a latin terminusokat, hogy minél kevesebb értelme legyen neki. Nordheimer egyetlen szót sem értett belőle, de azért gyönyörködve nézte a fiatalembert, szívéből örülve, hogy végül talált egy hozzáértőt, aki komolyan foglalkozik a dologgal, amint ő hitte, mert eddig még mindenki szépszerivel lerázta a nyakáról.

Közben a lányka is bejött, és friss pogácsát tett az asztalra.

Flórusz felhasználta az alkalmat, és felállt.

- Hát igen, kedves Nordovics úr - mondta -, a legjobb...

- Nordovics!?... - csattant fel a lányka szívből kacagva, mialatt elővillantak hófehér fogai. - Hallja, bácsi? Nordovics!

Flórusz zavartan gyötörgette kis bajuszát, majd elmosolyodott.

- Bocsánatot kérek! - mondta, könnyedén meghajolva a szabómester előtt.

- Ez a kis bolond minden csekélységen akkorát tud nevetni, mintha a Peleskei nótárius -t látná! - mondta Nordheimer. - Az volt ám a nagyszerű darab, h a ugyan tetszett látni!

Pár pillanatig elmerengett emlékein, majd lemondóan legyintett.

- A jogász úr nem emlékezhetik rá!... Sokkal fiatalabb!

- Mindenesetre ismerem a darabot! - mondta Flórusz. - Tehát, kedves Nordheimer úr, van a dolognak egy pontja, am ellyel, őszintén megvallom, nem vagyok teljesen tisztában. Hanem majd utánanézek, és megírom önnek!

- Minek az a sok irkafirka!? - mondta a szabómester, Flórusz kezét rázogatva. - Én is jobban megértem, ha úgy tetszik elmondani szóval!... Tessék eljönni hozzánk!... Nagyon fogunk örvendeni mindannyian!... A feleségem is!... Mennyit beszélhetett volna már azóta!

Flórusz a forma kedvéért szabadkozott kissé, de amikor a tekintete a leánykáéval találkozott, ráállt, hogy holnapután estefelé eljön ismét.

Amikor Piroskától búcsúzott, az nem nézett rá. Hanem azt nem bánta meg, hogy a fiatalember kissé hosszabban tartotta a kezét a magáéban.

Flórusz már közel járt házához, amikor ráeszmélt, hogy az eredeti céljáról egészen megfeledkezett. Egyre csak a menyecskésen b ekötött, barna fürtű fejecskét látta, amint tréfás-rosszallóan bólogat. De most a bólogató fejecske mellett felbukkant egy halavány, szomorú, asszonyi arc is, és olyan volt, mint a liliom a mező virágai mellett. A fiatalember ijedten hunyta be a szemét a látvány előtt, de az átcsillant lehunyt szempilláin keresztül is. A két arc némán, szomorúan nézte egymást, és amikor hirtelen eltűntek, a szomorúság belefészkelődött a fiatalember szívébe.

Flórusz sietni kezdett, hogy minél előbb belemerülhessen kedves könyvébe, amelyet most már harmadszor kezdett újból. Turgenyevtől olvasta az Egy vadász emlékiratai -t, és főként ha a scsigri kerület Hamletjének töprengéseibe merült, érzékeny lelkéről lassan lehullt, lemállott minden, ami bántotta. Odaképzelte magát az elhagyatott öreg helyébe, aki egészen külön kis világot hordoz a lelkében, és úgy hányódik, bolyong nagy magányával az örökre idegenek között, mint a millió darabra pattant meteor egy szilánkja az űrben. Gyakran volt az az érzése, hogy a maga vidám nevetése , az asszonyi szóra felvillanó tekintete, a baráti körben felcsendülő játékos éneke mindmegannyi hazugság, mert ő is a szomorúságra, a magányra született. Megfigyelte már önmagán, hogy amikor szomorúság csap le rá, nem menekülni igyekszik az elől, mint a köznap emberei, hanem beleássa magát, és ha nem elég mély az, hogy szívéig érjen, addig ássa-vájja titkon könnyeivel, amíg az egészen elborítja.

Sietett, mert abban reménykedett, hogy a kedves könyv lapjai között nem fogja látni többé a két női arcot.

Ahogy a szögleten befordult, eszébe jutott, hogy ezen a helyen találkozott utoljára az asszonnyal.

Egy pillanatra megállt, mint akkor, és hirtelen eszébe jutott a kirakat, amelynek üvegében megnézte magát. Odaállt eléje, és nagyon-nagyon boldog lett volna, ha a kedves hang újra megszólalt volna mellette. De csend volt mindenütt; így ebédidőben alig volt ember az utcán.

A kirakat ugyanolyan volt, mint akkor, és a piros-poros, munkásnyakkendő is ott hevert régi helyén.

Egykedvűen nézegette, de hirtelen valami ötlö tt az eszébe.

- Piros... piros... Piroska!... Édes kis Piroska!

Boldogan mosolygott.

- Legyen ez is Piroska, hogy amikor látom, eszembe jusson mindig a kis borzas fejcsóválgató!

Fütyörészve sietett haza. Ahogy az előszobába belépett, a fogason függő kabátr ól azonnal tudta, hogy a sógora már otthon van. Csodálkozva nézett az órájára; fél három volt.

Besietett az ebédlőbe; a család már ott ült az asztalnál.

- Hol jártál ily sokáig, és micsoda ünnepélyesség sugárzik az arcodról? - kérdezte a nővére.

- Hja, ker esztelőn voltam! - mondta Flórusz rejtélyesen mosolyogva, és kezét dörzsölgetve leült.

- Végeztél a bírói letétnél? - kérdezte a sógora.

- Áh, igaz!... Igen!... Természetesen!

Átadta az okmányt.

- Végül valami okosat is műveltél! - mondta Marinczer tréfásan mosolyogva, de tisztán ki lehetett érezni a hangjából, hogy komolyan beszél. Flóruszt az új hang - ilyesmiről szó sem volt azelőtt - annyira meglepte, hogy hirtelenében nem tudott rá felelni. Közben az osztálytanácsos is észrevette, hogy a dolog kissé f ormátlanul esett, és hogy megelőzze az esetleg csípős választ, ami a fiatalembernél elég könnyen állt, barátságosabb hangon hozzátette:

- Lásd, rendszeresítenünk kellene, hogy az ilyen dolgokat, amelyeknek az elintézésére nekem a hivatalom miatt nem jut id őm, a jövőben te intéznéd el... természetesen... nem kérném ingyen... Legalább valami kis jövedelem... és megismernéd a pénzkeresés nemesen felemelő érzését!

Flórusz arca lángba borult; kissé remegő hangon mondta:

- Kérlek szépen, mindig örömmel állok rendelkezésedre... de... nem... pénzért!... Én... elvégre...

- Csak ne tüzelj!... Ezzel a hanggal nem megyünk egymással semmire!... Én a te korodban, mint jogász, már magam tartottam fenn magamat azzal, hogy leckéket adtam a kollégáimnak!

Flórusz kezében megre megett az evőeszköz.

Azt akarta mondani:

- Te megtehetted azt!...

De csak az ajka rándult meg, az utolsó pillanatban visszakapta a szót.

Hanem az osztálytanácsos leolvasta ajkáról a néma választ.

Nem felelt, és attól fogva az egész ebéd alatt nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem.

Odaát a szobájában Flórusz ezerszer is elismételte magában a párbeszédet, és gyötrődött a maga tehetetlensége felett, amiért nyomban nem tisztázta a dolgot egészen. Mert érezte, hogy már késő, mert a kérdést felújítani teljes le hetetlenség.

- Ma ez már a második ilyen koppanás a fejemen! - tűnődött. - Ugyan mi történhetett velem?... Vagy csak tévedek, és jóakaratú véletlenről lehet csak szó?... Lássuk csak nyugodtan!... Az a kis Szopornyák kétségtelenül nem akart semmit sem monda ni, nem célzott semmire, ez majdnem kétségtelen. Csak nagy boldogságában fecsegett, hogy sikerült neki előttem nagyszerűen fontosnak lennie, hogy sikerült a régi szívességeket valahogy viszonoznia!... Hogy ügyetlenül csinálta a dolgot? Bah! Hiszen már az i skolában is úgy hívtuk, te buta tót! A sógoromnak pedig, úgy látszik, igaza van!... Csakhogy mindent tönkretesz az a tudat, hogy azelőtt szó sem volt köztünk az ilyesmiről!

Odaállta a tükör elé, és vizsgálgatta magát: nem néz-e ki gyengének, nyomorultnak, szánalmasnak, akinek láttán a felebarátja azon töpreng: hogyan segíthetne rajta?

Az arca halavány, csüggedt volt ugyan, de tudta, hogy azt éppen csak e kínos percek okozták. Hanem ahogy figyelmesebben szemügyre vette önmagát, az elfojtott szenvedélyektől hirtelen elöregítve, valami rejtelmes emlék suhant át a tudatán.

- Mennyire hasonlítok az édesapámhoz!

És ahogy az apa szót kimondta magában, hirtelen nagyot dobbant a szíve. Akkor már tudni vélt mindent.

Visszasietett a lakásba, hogy a nővérével beszéljen .

Berta talán tudta már, hogy jönni fog, mert ahogy belépett, mélyen a kézimunkája fölé hajolt, és magához hívta Irént, hogy vele valami arra vonatkozó dolgot megbeszéljen.

Ki akart térni a fájdalmas párbeszéd elől.

Pedig akkor még csak egy levélről volt szó, az édesanyjuk leveléről, amelyben az arra kéri őket, hogy mivel néhány hónapig, amíg a dolgok jobbra nem fordulnak, nem küldhetik Flóruszért az ellátás díját, lássák őt szívesen mint vendéget, és ne éreztessék vele félszeg helyzetét.

Flórusz betegesen érzékeny lelkén átsajdult a gyanú, hogy fölösleges már minden további kérdezősködés.

Félt a kegyetlen bizonyosságoktól, azok elől mindig a barátságos bizonytalanságokhoz menekült, amiknek homályos gomolyából olykor előcsillant a tulipiros szócska: hátha!?. ..

Visszasietett a szobájába, és hanyatt feküdt a kereveten.

- Ha mindennek vége, fejbe lövöm magamat!... Nincs kedvem ezzel a piszok élettel marakodni!

Bármely bonyodalom előtt állt, amely durván befurakodni készült kis tündérkertjébe, hogy ott legázolja a virágokat, és széttépje a nyugalmat, csak percekig érzett félelmet vagy szomorúságot, mert azután felbukkant előtte az abszolút biztos megoldás, az öngyilkosság. Úgy játszott ezzel a gondolattal, mint pompás, csillogó játékszerrel, vigyázva, hogy meg n e tépje drága selymét, nehogy alóla ócska, szomorú csepű vigyorogjon elő.

- Ha majd rákerül a sor, azt írom Malvinnak, hogy őmiatta történt!... Mily pompás elégtétel lesz ez a számára!... Énnekem pedig oly mindegy, oly tökéletesen mindegy lesz!

Idegesen pa ttant fel fektéből.

- Mily hitvány és léha vagyok!... Még most is hazugságokon töröm a fejemet, ahelyett hogy szemközt mennék a bajokkal!

A következő második napon gyönyörű reggel ömlött el a város felett.

A fiatalember kilenc óra tájban ébredt, akkor kinyitotta az ablakot, de a függönyt nem húzta fel. Azután visszabújt az ágyába.

Vidám verébcsipogás csattogott be a szobába, és a messzeségéből a tavasz öreg hírnökének, valami rozzant zongoraverklinek merev, szaggatott muzsikája vonaglott erre-arra.

Sokáig heverészett még, de aludni többé nem tudott, csak zagyva, mámoros képeket látott. Amikor végül felkelt, tisztán érezte, hogy szilárdan meg fog bírni állani a forgatagban, amelyet maga felé közeledni sejtett. Vidáman dalolgatott, és aztán összeállította magában az esti toalettet. Elhatározta, hogy ma már felöltőt vesz, és cilinderét is átadja nyári álmának, helyette előveszi azt a finom, könnyű, kávébarna puhakalapot, amelyik oly ízléses, kedves kis gőgöt árnyal az arcára.

Alighogy megreggelizett, az egyik kollégája jött fel hozzá, és azután együtt mentek le borotválkozni, onnét pedig a forma kedvéért benéztek az egyetemre, mert úgy hírlett, hogy Földes ma kivételképpen katalógust fog olvasni. De nem lett a dologból semmi.

Ebédnél kimért, hideg, de azért simulékony volt.

Már hazamenet elhatározta, hogy formásan, végtelenül formásan ugyan, de hozzáférhetetlen lesz. Nem tudta, hogy miért, de érezte, hogy ez az elhatározása rendkívül kellemes megnyugvással tölti el.

Délutánját a pénzügytan társaságában akarta eltölteni, de abból az lett, hogy a devalvációt tárgyaló oldal margójára lerajzolta a bekötött fejecskét.

Nordheimer mester még azon az estén tudtára adta a feleségének, nagy bőbeszédűséggel, de azért férfiúi tekintélyének megóvása, sőt öregbítése céljából megfontoltan tagolgatva mondanivalóját - hogy végül előkerült az a hozzáértő úriember, aki komolyan foglalkozik a dologgal. Amikor cikornyás előadását befejezte, sóhajtva legyintett, és a megilletődöttségtől remegő hangon mondta:

- Megmondtam én ezt előre sz ázszor... ezerszer!... Hanem hiszen csak asszonynépnek beszéljen az ember!...

Az emberi szem voltaképpen megfordítva veszi fel a külvilág tárgyainak képét: a házakat tetejükkel lefelé, az embereket lábukkal felfelé mutatja, és csak a megszokás láttatja ve lünk a dolgokat későbben helyesen. A csecsemő még a gyertyatartóhoz kapkod, amikor a lángot szeretné megfogni. - Ez a Nordheimer olyan különösen járt, hogy minden egyébbel tisztába jött ugyan, hanem az igazságot még vénkorában is makacsul megfordítva látt a . Ha csikorgó januárban azt mondták neki, hogy a Duna vize beállott, nyomban kijelentette, hogy az nem lehet, mert ő már tavaly olvasta, hogy az idén enyhe tél lesz, és nyomban el is ment utánanézni a dolognak. Hanem az örökség meséjét oly rendíthetetlenü l hitte, mint a szentháromság misztériumát. Már politikai és szociológiai nézeteit is úgy formálta meg vasárnaponkint a körben, hogy azokból a plutokrácia feltétlen kárhoztatása kiérezhető ne legyen; gondolt a jövőre, amikor maga is plutokratikus ember l e sz, amint otthon titokzatosan mondogatta. Ez a különös vakság férfiaknál ma már ritkább, hanem nőknél, válogatás nélkül, elég gyakori. A miniszteri tanácsos felesége éppen úgy nem hiszi, mint a mosónője, hogy van valami különös abban, ha a férjét megcsalj a , ezzel szemben meg van győződve arról, hogy még ez a csekélység is nyomban rendbe jön, ha Szent Antal oltárán elhelyez harminchat krajcárt vagy egy kiselejtezett tésztarádlit. - Nordheimer arról is meg volt győződve, hogy a fiatalember már két napja csa kis annak a bizonyos perdöntő pontnak a megoldásán töri a fejét. Flórusz csak annyit mondott, hogy van valami a dologban, amit nem ért, hanem a szabómester azt egészen ösztönösen a döntő pont kérdésévé rafinálta magában, hogy az ezerfelé szertefolyó kételyeket megrendszabályozza, és hogy legyen egy szilárd cölöp, amelyhez a reményeit hozzákötözheti.

Felesége az intelligenciát illetőleg általában a szomszédasszonyi nyilatkozatoknak érzelmi alapon való mérlegelésénél tartott, az örökségügyet illetőleg azonban úgy volt, hogy bár ezernyi magyarázat után sem volt képes magának az ügyek állását illetőleg akár csak homályos, de valamennyire egységes képet is alkotni, nyugodt perceiben egészen tisztán érezte asszonyi ösztönével, hogy mindez semmit sem ér. Hanem ha a férje pár deci bor után lelkesedve kezdte előtte a jövőt festegetni, vagy főként ha kedvező álmot látott, hajlandó volt a hátha mégis verőfényes álláspontjára húzódni.

A család igazi feje kétségtelenül ő volt, és azokat az apró ügyeket, amelyek az ő miniatűr körükben felvetődhettek, tetemes butasága mellett is eligazította mindig. Most, hogy az új jogügyi szaktanácsos felbukkanásáról értesült, ugyancsak ösztönösen úgy érezte, hogy ez az ügy nincsen egészen rendben, sőt amikor a beismerkedés módozatait is végighallgatta, már bizonyosan vélte tudni, hogy a döntő pont kérdését jogi szaknyelven Piroskának hívják. Leghelyesebbnek tartotta azonban várakozó álláspontra helyezkedni.

Mindez két nappal ezelőtt történt; a mai nap délutánján a várás izgalmaiból előállott feszültség a kis családnál hirtelen, minden átmenet nélkül megernyedt, és helyét az a meggyőződés foglalta el, hogy a fiatalember úgysem fog eljönni.

Csak egyikük tudta bizonyosan, hogy eljön.

Piroska.

Nevelőszüleinek lemondása csak elkedvetlenítette, de a meggyőződését egyetlen hajszálnyira sem ingatta meg.

Sötétkék ruháját, amelyben legszebbnek vélte magát, már kora délután felvette valami ürügy alatt, és most, hogy a perc közeledett, boldog izgalma nőttön-nőtt, mert már egész izzó kis szívével szerette véletlen lovagját. Még a tegnapra virradó éjjelen álmot látott, amelyben a fiatalember megcsókolta az ajkát, és azóta nem volt nyugta többé. Most édes, remegő habozással válogatott a helyzetek között, amelyekben hogy majd a belépő találja; igen vonzón ak találta ugyan a régi rendszert, a házimunkába való temetkezést is, de utóbb mégis az olvasás mellett döntött.

Mindezekből azonban az lett, hogy amikor a fiatalember végül megkopogtatta az ajtót, és belépett, a leányka ott állt a szoba közepén, és a szívé vel birkózott, hogy szét ne feszítse domború, hófehér mellét.

Flórusz vett néhány szál virágot a legelegánsabb belvárosi üzletek egyikében, és volt gondja rá, hogy a csokorkát a cég papírjába burkolva adja át a leánynak, azzal, hogy az egész csak némi visz onzás akart lenni a múltkori szíves útbaigazításért, és amikor meghajtotta magát, gyönyörűséggel látta, hogy a leányka keze úgy reszket a pár szál virág súlyától, mintha ólomtuskóval kínálták volna meg. Azután az asszony előtt intézte el kis komplimentjét annyi természetes úriassággal és könnyed nonchalanceszal, amennyi nyomban részére hangolta a döntő családi véleményt.

Nordheimer régi ismerősként fogadta az ifjú jogtanácsost, és karját a karja alá öltve, bizalmaskodva mondta neki:

- Nos hát, doktor úr...

Flórusz nem tiltakozott új címe ellen, csak annyit mondott:

- Rendelkezésére állok, uram!

És ebből a néhány szóból annyi pártfogói jóakarat, annyi megértő, megbocsátó, szeretetre méltó leereszkedés csendült elő, hogy bármely ohnet-i őrgróf készségesen a magáé gyanánt ismerte volna el őket. Gyönyör percei voltak ezek a fiatalembernek: nagy, dicső és lovagi lehetett, amiről már annyit álmodott. E percben a szívét szerette volna átadni hódolóinak, akiknek odaadó, meleg pillantását ott érezte égni az arcán, e p ercben ezrekkel szeretett volna bírni, hogy amíg átnyújtja azokat, szinte bocsánatkérő rebegéssel mondhassa:

- ...és addig is, kedves új ismerőseim, amíg a fényes álom valóra válik...

És e pillanatban sejtelme sem volt arról, hogy gaz kis játéknak nyitotta meg kezdetét... Csodás jogászi mondatokba kezdett ismét, amelyekből a háziak semmit, ő maga pedig csak annyit értett meg, hogy valami rejtelmes idegen beszél helyette, mert hiszen az ő lelkében nem él semmi más, mint az izzó vágy, hogy a pompás tavaszi e s tén ott térdelhessen a leányka előtt, akinek nedveskék szeme szerelmesen lobogott feléje.

Azt hiszitek tehát, hogy Flórusz csalt?

Flórusz álmodott.

Nordheimer boldogan bólogatva hallgatta a fiatalembert, mosolyogva intett olykor igent, mintha minden szót é rtene... Hátha az ő lelkében is felbukkant néha, hogy mindez csak rózsapiros álom, amely nem tökéletesedik valósággá soha, hanem az mit sem tesz, mert elég, ha testet öltve láthatja, ha édesen zengő szavakba foglalva hallhatja!?

Flórusz leült, és hanyagul egymásra dobta pompás lakkcipőbe és mintázott fekete selyemharisnyába bújtatott lábait.

Akkor már az asszony vette át a szót, talán akaratlanul is úgy szőve a beszéd fonalát, hogy voltaképpen egyre csak kérdezett. És amikor egyszer Flórusz az osztálytan ácsos nevét említette, boldog sietséggel mondta:

- Ó, ismerem a nagyságos urat!... Még titkár korában jártam nála valami hivatalos ügyben, és ő csak a névjegyét adta át, és mindjárt el lett intézve a dolog!... Hát a nagyságos úr sógora a doktor úrnak!?...

Ez a pillanat döntötte el két lélek sorsát.

Mit szólt volna a puritán osztálytanácsos, ha hallotta volna, hogy a nevét milyen hitvány kis aprópénzre váltják fel!?...

Sötét volt már; Piroska behozta az állólámpást, és odatette az asztal közepére. És ahogy a kedves fény végigömlött a kis szobán, az ódon bútorokon, a fiatalember úgy érezte, mintha már évek óta ismerné a szekrény tetején hallgató porcelán figurákat és az aradi vértanúknak a falon függő, néma gipszarcát. Arra fordult a gondolata, hogy mennyivel szebb lehet a zimankós téli este, mint a parkettos, szőnyeges szobában, hogy mennyivel nyugodalmasabban lehet álmodozni a magasra vetett, levendulaszagú nyoszolyákban, mint a széles, hideg rézágyban. Ennél a gondolatnál egy pillanatra lehunyódott a szeme, a szíve ped i g elszorult, mert most hallotta először a szegénység hívó szavát, az most nyújtotta feléje először barátságos, de sovány, sárga kezét.

Akkor már mindenki tudott mindent, Flórusz bátran és zavartalanul beszélhetett a leánnyal. Értelmetlen semmiségekről beszéltek, és a leány egyszer véletlenül megemlítette, hogy esténkint ő szokott elmenni bevásárolni. A fiatalember ránézett vágyó pillantásával, és halkan azt kérdezte:

- És ma?...

Piroska lángvörös lett, és halkan így felelt:

- Már tegnap beszereztem mindent!

- És mikor szokott elmenni rendesen?

- Amikor ez az óra elüti a hatot!

Az öregek odakint bajlódtak a konyhában; a fiatalember ajkához húzta a leányka kezét, és megcsókolta. Azután elővette pompás arany zsebóráját, és mosolyogva hozzáigazította a falon függő ingaórához, amelynek porcelán oromzata középkori lovagvár bejáratát mutatta.

Az udvarra nyíló ajtón ismét kopogtak, és nemsokára férfihang hallatszott a szobába.

- Ki ez? - kérdezte Flórusz.

A leányka vállat vont.

- A Ramazetter úr! - mondta közönyösen. - Így, esténkint gyakran el szokott jönni.

Flórusz vizsgálódva nézett a leányra, és halkan azt mondta:

- Ne féljen, kedves, nem leszek útban, de az viszont nagyon formátlan lenne, ha most mindjárt megszökném!

Piroska nem felelt, csak szomorú szemrehányással nézett a fiú szemébe.

- Jó estét kívánok! - mondta eközben az érkezett, és Flórusz a félig nyitott ajtón keresztül láthatta, amint esetlenül rázogatta széles peremű, fekete iparoskalapját. - Nordheimer néni még csak most készül a vacsorához?... Ó, én már vacsoráztam!... De hát ahány ház, annyi szokás!... A Piroska kisasszony itthon van?

- Tessék beljebb fáradni, Ramazetter úr - mondta Nordheimer, kezével a szoba felé intve.

Ramazetter megkopogtatta az ajtófélfát, esetlenül meghajolt, majd belépett.

De ahogy a szoba homályos szögletében megpillantotta az elegáns fiatalembert, udvarias mosolyra húzódott arca hirtelen fájdalmas-szigorúra rándult, mint a csicsóné-cukorból készült kis lárvák, ha az ember kiengedi őket az ujjai közül, amikkel eddig nyájassá kényszerítette őket. Zavartan hebegett, de Piroska nyugodtan odalépett hozzá, kezet nyújtott neki, nyájasan szólt hozzá, és valahogy rendbe hozta a helyzetet. Flóruszt k edvesen lepte meg az a könnyedség, amellyel a leányka mindezt elintézte.

- Ramazetter úr! - mondta Piroska, a jövevényt Flórusz elé állítva, aki kezet nyújtott neki.

- Igenis, az vagyok, mint közönségesen! - mondta Ramazetter kínos mosollyal, ami jelezni lá tszott, hogy ez elmésség volt. Hanem dióbarna szeméből gyűlölet és megvetés villant a fiatalember felé. Ő az elegáns úrifiúkat tömör egyöntetűséggel azzal intézte el magában, hogy azoknak széles e világon semmi egyéb gondjuk vagy teendőjük nincsen, mit az , hogy leányokat csábítgassanak.

Ramazetter asztaloslegény volt egy nagy bútorgyárban.

Égő, vágyó szerelemmel szerette Piroskát, magában izzó vallomásokkal környezte őt, de ha ott volt náluk, a szerelme buta kis tréfák, az okosságok, műveltséget és finomságot jelképező, ezerszer elmondott közmondások álarcába öltözötten mert csak piros ajkú, csengő kacagású kis istensége körül kóvályogni. A leányért az életét is odaadta volna, a maga köreiben is jó fiúnak tudták, de az úri fajtát, akár volt rá oka, akár ne m , konok, gyerekes gyűlölettel gyűlölte. Majdnem minden este benézett Nordheimerékhez, mindenki tisztában is volt a szándékaival, hanem a leány semmibe sem vette, és halálosan unta ostoba kis tréfáit. A szülei meg úgy voltak vele, hogy - talán minden öntud atos számítás nélkül - evidenciában tartották a faute de mieux esetére.

Flórusz nyájasan, könnyedén szólt hozzá, hogy élét vegye a dolognak, pedig szeretett volna messzire röppenni onnét. Fájó, különös érzés vett erőt rajta, akkor nagyon érezte, hogy nem odavaló. És ahogy az asztaloslegény, hogy zavarát leplezze, szakadatlanul beszélt, és talán nem is véletlenül egyre kedves, régi, ostobán egyszerű kis emlékeket elevenítve fel a lánykával, idegenszerű érzése nőttön-nőtt. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és látni vélte a lánykát, mint nyári estéken a vasalólábú legénykékkel sétál - ezt a fogalmat ő maga teremtette a maga számára, értve alatta az egy darab bőrből szabott, formátlan, bütykös cipőket -, hallgatja az esetlen tréfákat, elígérkezik a rézöntők szak egyesületének estélyére és így tovább.

Ej, hiszen ha az ember előtt elvonulva a kedves nő egész élete, minden legkisebb mozzanatával együtt, talán nem is volna szerelem! - próbálta vigasztalni önmagát, de nem ment vele semmire.

Végighallgatta még Ramazette r néhány közmondását és alkalmi tréfáját, azután ajánlani kezdte magát. De amikor a legénynek nyújtotta a kezét, nem állhatta meg, hogy némi malíciával meg ne kérdezze tőle:

- Mondja, Ramazetter úr, kegyed mindig közmondásokban beszél?

A legény ellenségesen nézett rá, és azt felelte:

- Igen, mert így rövidebb! És sok beszédnek sok az alja!

- Bravó! - mondta Flórusz szándékosan bántó elismeréssel, de bosszúság öntötte el, mert nem tudta bizonyosan: nem akart-e Ramzetter célzást tenni a mondásával. Elpalástolta az érzését, és amikor a mesterlegénynek hátat fordítva, harmadszor is kezet nyújtott a leánykának, zsebéből félig kihúzta az óráját. Piroska elértette a célzást, és rózsapiros lett.

Nordheirmerné, aki egész az udvarig kísérte a fiatalembert, bizonyára észrevette annak arcán a kellemetlen érzést, mert halkan odasúgta neki:

- Jó ember ez, csak olyan együgyű!... Ne tessék törődni vele!... Majd szép lassan kiadjuk az útját!

- Ó, kérem, semmi, semmi! - motyogta Flórusz, megijedve a dolgok gyors iramától, és elsietett.

Milyen gyorsan süllyed az ember, ha egyszer belelépett az ingoványba! - gondolta, és szinte undorodott önmagától.

Ahogy a kapun sietve kilépett, szinte összecsapódott egy férfival és egy nővel, akik karonfogva jöttek vele szembe.

Malvin volt a férjével.

Ahogy a pillantásuk egymásba fúródott, a fiatalembernek egy pillanatra elállt a szívverése. Az asszony holthalvány lett, és a teste úgy megremegett, hogy a férje kérdőleg nézett rá, de nem vett észre semmit.

Az asszony megérezte, hogy a fiatalember már odakint az utcán megáll, és utánanéz.

- Eljött utánam, de hiába minden! - rebegte otthon, mikor egyedül maradt.

És másnap, hajnali félálmában rózsakertben járt, amelynek tekervényes, illatos útján Flórusz jött felé. Arra ébredt, hogy szakad a könnye, és hogy azt mondja a homályos semminek:

- Édes mindenségem!

Három nap múlva Flórusz apró kis csomagot kapott.

Amikor felbontotta, a piros nyakkendő került elő belőle meg egy levél.

“Maga szörnyű ember! Megőrült, hogy eljön utánam? Nem gondolja meg, minő bajokba dönthetne!?... Eszébe ne jusson még egyszer ilyesmi!... Mit akar!?... Ha valami különös mondanivalója van, pénteken este hét órakor beszélhet velem még egyszer... utoljára!... A régi szép napok emlékéül elküldöm magának ezt a nyakkendőt, amely után úgy vágyódott!... Viselje egészséggel!... Üdvözli M.”

Flórusz tűnődve nézte a furcsa kis ajándékot.

Ez a nyakke ndő üldöz engem! - gondolta. - Vagy megszököm előle, vagy szembeszállok vele!

Lehunyta a szemét, és megcsókolta a titokzatos prezentet.

- Most nem tudom, Malvint csókoltam-e meg vagy Piroskát... Pfuj!... Úgy látszik, az én becsületem kezd három krajcárt sem érni!... És mit tegyek, ha ez tovább is így tart, és én hiába küzdök ellene?... Rezignáljak?... Hogy is van a német bölcsesség!... Az értékes lélek, ha rezignál, filozofálni kezd, a hitványabb - iszik!... Hát én ebben is az eklektikus rendszer híve leszek: filozofálok is, meg - iszom is, mint eddig, vagy még jobban!

3. Csillagok

Nagy öröm volt akkoriban a Józsefváros ez irányban érdekelt körei szá mára, hogy Lakatos visszavásárolta vendéglőjét a Tingltől, akinek egy évvel azelőtt eladta.

Tavaly a Tingl felbukkanása egy sajátságos, névtelen kis köztársaságot robbantott szét, amelynek székhelye ott volt a vendéglőben.

Az új tulajdonos fontoskodó, tüchtig emberke volt, amint a felesége büszkén suttogta róla - egyik pillanatban a konyhában szaglászott, a másikban már kiugrott a söntésbe, hogy a vízvezetékkel babráljon, pedig valójában a csaposlegény torkát vegyelemezte. Amikor végül megteltek az asztalok , már odakint a vörös teremben elkezdte dörzsölgetni a két kezét, hogy azok kellő lendületbe jöjjenek, és belépve a nagyterembe, kecsesen hajlongani kezdett a vendégek előtt, ősi vendéglősi tanok értelmében illemes kérdésekkel bosszantva őket. Azután ide- o da szaladgált, intézkedett, és végül a fizetésnél szép, aranyszegélyű cédulácskákat vont elő a zsebéből.

A régi emberek megdöbbenve nézték a kietlen reformokat, aztán összesúgtak, és pár nap alatt eltűntek.

Lakatosnál mindez egészen másként volt.

Az ő vendégei is társadalmi állásuknak nagyjában megfelelően, bizonyos körökre oszlottak ugyan, de ezek a körök szerves kontaktust tartottak fenn egymás között. Ott minden ember ismerte egymást nemcsak név szerint, de ismerte mindenki a másiknak életét, tudta a ki s titkát, és együtt sóvárgott vele reményeinek teljesüléséért. Megfordult ott is naponta vagy nyolc-tíz idegen, de azok hamar végeztek, és aztán eltűntek ismét. De aki a bennszülöttek közül oda belépett, az nem vendéglőbe ment, hanem hazatért. Ha a tér felőli üvegajtó megnyikkant, a szakácsnő kitekintett hivatalos kis ablakán, és parancsnoki hangon hátraszólt a konyhalánynak:

- Mari! A Bitskei úr jön!... Hol a velős csont!?

- Mari! A Fedor úr jön!...Üssön a levesbe két tojást.

Az érkezettek odabent a nagyte remben leszereltek, aztán kimentek a vendéglősi szobába. Kezet csókoltak Lakatosnénak, és amíg az ebéd elkészült, leültek a feljáró lépcsőjére vagy máshová, megbeszélték a tegnap esti eseményeket, és megittak néhány csövecske törkölyt. Ebéd után senki sem zörgött, kellemetlenkedett, hogy fizetni akar, hanem az egyik szó nélkül letette a pénzt a pohárszékre - egy krajcárig annyi volt az -, a másik csak felpattant és elsietett - ez majd estére fizet -, a harmadik pedig, aki tegnap este összeveszett a vendéglő ssel, cédulát küldött neki.

- Kedves Péter, ha be nem ismered, hogy igazam volt, amikor azt mondtam, hogy a kontra volát negyven krajcár, nem fizetek! Viszontlátásra estére!

Alkonyatkor az őslakók újra feltünedeztek, összeverődtek köreikben, melegen egymáshoz húzódtak, és attól fogva szőni kezdték ábrándjaikat, álmaikat, megbeszélték fájó szerelmüket, és szeretettel gyönyörködtek egymás mámorában. Néha egyikük kisurrant a másik terembe, titkon megpiszkálta a villamos zongora hátsó, láthatatlan kis vaskampó ját, mire egy szilaj, görcsös fúga után felcsattant az offenbachi regedallam:

Voltam hatalmas és vidám!

Olyankor csend lett, olyankor az őslakók szíve elszorult, és a terem gázlámpák fényében tündöklő csodaszigetté vált, amelyet hiába csapkodnak a külső ember-óceán szennyes hullámai.

Mert e különös köztársaság tagjai, főként a belső kerek asztal vendégei, a szomorú, halk úriemberkék, mindnyájan voltak királyok már, mindnyájan voltak már hatalmasak és vidámak. De amikor a trónjuk öss zeomlott, a hatalmuk elmállott, mint a folyó kavicsa, és a vidámságuk fakó emlékcsokorrá fonnyadt, bolyongásaik közben valamely csodánál fogva rátaláltak a tört remények szigetére. A félbemaradt medikusból lett házitanító, a kényszernyugdíjba küldött tör vényszéki aljegyző, az utolsó szigorlatán kétszer megbukott kvesztori díjnok, a milliomos bácskai földesúr kitagadott fia, az iszákos, kedves, furcsa kis zeneszerző, aki sem zenét, sem pénzt nem szerzett, hanem a gazdag nagybátyja véredényeiben gyülekező m észre csinálta várakozástól keserű tréfákat - mind egyazon ösztönből talált rá a helyre. Kifelé szépek és vidámak maradtak azután is, amennyire csak lehetett, csak egymás előtt nyitották fel lelkük sötét mélységeit, amikbe a világossághoz szokott szemek b ele nem láthattak volna.

Amikor a visszavásárlás híre szétfutott a kerületben, sok hónapos szoba tikkasztó nyári délutánjának csendjében serkentett boldog, vidám megbeszéléseket.

Flórusz e napok egyikének estéjén találkozott régi ismerősével, Szirmay Gyuriv al, aki azt mondta neki:

- Holnap este lesz a mi régi, kedves vendéglőnknek, amit a volt tulajdonosa visszaszerzett, az új felavatása! Jöjjön el velem, biztosíthatom, hogy jól fog mulatni!

- Sajátságos - mondta Flórusz mosolyogva -, ma már harmadszor említ ik nekem azt a vendéglőt!... Jöjjön fel értem, kérem, holnap estére, azután majd együtt elmegyünk! Sajátságos emberek járhatnak oda, és én szívből utálom a hétköznapi embereket!

A fiatalember már két hónapja eljött a sógorától, és most a Salétrom utcában lakott albérletben egy számtiszt özvegyénél. A régi lakástól vagy ötpercnyire vetődött el, ezért már az első napokban kidolgozott magában egy különös, csavaros útvonalat, amelyen indulva bárhova lejuthatott ugyan, de amelyik ellenkező irányban haladt a r é gi ház fekvésével. Ábrándosabb, színesebb perceiben elhitte magának, hogy úri önérzete kerülteti el vele a régi tájat és vele együtt a véletlen találkozás lehetőségét is, hanem egyébként nagyon jól tudta, hogy a fájdalmas, kínos emlékek elől szökik. Maka c s, életerős, regényeskedő hajlamával azonban sikerült a kettőt olyan hangulatban összebékíteni, amelynek túlnyomó részét az érdekesség és az önkényes száműzetés fájó gyönyöre alkotta. De mindezek ellenére is, amint már említettem, időnkint megjöttek a tis z tánlátás kínos percei, amelyekben szinte menekülni szeretett volna önmaga elől.

Mert a sógorával való szakítása éppen annyira íztelen és gyerekes volt, amily fenségesnek és férfiasnak gondolta azt az első pillanatban.

Irén, a sógornője kottyantotta ki egyszer előtte - nem bírt a titkával -, hogy a szülei már két hónapja nem fizetnek érte.

- Ah, hiszen ez rettenetes! - mondta akkor Flórusz olyan hangon, mint a drámai hősök beszélnek. - Mién nem mondottad ezt meg előbb?

Akkor tökéletesen elfelejtette, hogy má r ugyanannyi idő óta gyáván bujkált a valóság elől. A leányka akkor nagyon megszeppent, és rimánkodott a fiúnak, hogy tegyen úgy, mintha nem tudna semmit, de a drámai hős már nem állhatott meg többé. Bezárkózott a szobájába, és hosszas tükörbe nézés és tö p rengés után végül sikerült összehoznia egy ostoba levélkét, amelyben gúnyosan ömlengő hálával köszönte meg sógorának eddigi szívességét és jótanácsait, amelyeket - írta - soha életében sem fog elfelejteni. Ígérte, hogy az ő egyetlen célja is az lesz ezu t án, hogy ő is osztálytanácsos lehessen, mert az ha az élet teteje, és végül negédes finomkodással bejelentette, hogy elköltözik, miután belátta, hogy nincs joga sógora jóságával visszaélnie.

A levelet egy alkalmas pillanatban elhelyezte sógora íróasztalán, aztán elszökött hazulról. Pár napig egyik barátjánál lakott, azután szobát bérelt, és a holmijáért hordárt küldött. A hordár vissza is jött, de nem a holmival, hanem egy levéllel, amelyet a sógora írt.

“Kedves Flórusz! Megbolondultál!? Jöjj vissza azonnal!”

A fia talembert a tacitusian rövid stílus erősen lesújtotta, és újabb levelet írt, amelyet ezzel a gyönyörű mondattal végzett: “Látni fogod, hogy elhatározásaim acélból vannak!”

A válasz ismét rövid volt:

“Tökfilkókkal nem tárgyalok! Tégy, amit akarsz!”

Az ügy ezzel lezárult.

A fiatalember akkor elment egyik barátjához, egy dúsgazdag fiúhoz, és nagyobb mennyiségű pénzt kért kölcsön tőle. A jövővel szemben való nemtörődöm bizakodás azonban egyetlen pillanatra sem rendült meg. Tudta, hogy még sok hasonló forrás áll rendelkezésére, és úgy képzelte, hogy amint a diplomája a kezében lesz, mindent a legnagyobb könnyűséggel fog visszafizethetni. Haza is írt egy magasztos levelet többször hangoztatva benne, hogy amíg őt az élet le nem tiporja, addig ne féljenek semmitől, nem gondolva meg, hogy ezzel a levelével mennyi bánatot okozott a két szomorú, szegény kis öregnek. Azok azután kérték, rimánkodtak neki, hogy térjen eszére, és menjen vissza a sógorához, de hiábavaló volt minden.

Flórusznak mindjárt a szecesszió legelső n apján csalódásokon kellett átesnie.

Az özvegyasszony, akihez költözött, a legkisebb jelét sem adta hálatelt örömének, amiért a sors ily csodálatos, tökéletes urat vetett hozzá, sőt később is, amikor hanyag, játszi célzásokat tett a családját meg az összeköttetéseit illetőleg, és mellesleg megemlítette a maga bizarr életfelfogását, a fanyar kis vénasszony csak bólogatott, csak nézett rá acélkék szemével, mintha azt mondta volna, hogy neki ugyan beszélhet, neki már sok szobaúrral volt dolga, és ő jól tudja, hogy a milliomosok fiai nem ilyen piszok kis szobában szoktak lakni.

- Ám legyen! - mondta Flórusz, önmagával is ilyen érdekes mondatokban beszélve, amikor észre kellett vennie fellépésének hatástalan voltát. - Tehát minden vonalon keresztül kell vinnem az úri, hideg elzárkózást! Az ember egyre csak tanul!... Hiba is lett volna részemről, ha túl közel eresztek magamhoz bárkit is, aki lelkem nívója alatt áll!

Akkoriban ezeknek az eseményeknek a hatása alatt érdekes és fontos elméletet állított fel a maga szám ára önmagát illetőleg, amelyről, azt hitte, hogy új és szűz eredeti. Feltételezte, hogy életének bizarr folyását - mert az eddigi eseményeket már bizarraknak és rendkívülieknek ítélte, sőt garanciát látott bennük a továbbiakra nézve is - az a körülmény ok o zza, hogy őbenne voltaképpen két emberi lélek lakik és harcol szakadatlanul. Az egyik, a nagyobb, a főbb, az igazi, a köznap kereteiből való kilendülést kétszerkettőien természetesnek találja, a kisded polgári megdöbbenéseket nevetve felrúgja, tehát szuve r én úr, aki önmagáért minden körülmények között megfelel. A másik, az alárendelt, az unalmas, tűrt cseléd, az talán csak úgy lopózott belé a szürke emberek között, és beéri azzal, ha urának olykor fanyar tanácsokat suttoghat, és a kedvét megmérgezheti. A k é rdés tehát nyíltan állt előtte: az ő élete voltaképpen akkor kezdődik majd, amikor a szuverén úr elunja a nyafogást, és végleg kitaszítja az unalmas, ízetlen lakótársat.

Flórusz ezzel az elmélettel aztán csodákat művelt, ennek az elméletnek a segítségével utóbb mindent elintézett.

Azon a pénteken - talán emlékeztek arra a pénteki napra? - a szokott időben elment a megszokott helyre, és ugyancsak a szokott módon találkozott is az asszonnyal. Malvin remegő szívvel tette kezét a fiatalemberébe, mert éreznie kellett, hogy annak a szörnyű estének, a nehéz fogadalmaknak, az új, keserű elhatározásoknak nyoma sincsen többé a lelkében, hogy tehetetlen gyengeségében nem kíván mást, mint a régi tündérálom visszatérését. Akaratlanságának tudata marcangolta a szívét, lángba borította az arcát, de csak ment engedelmesen, vakon, úgy, mint régen.

Hanem amikor odaértek a kedves ház elé, nem volt ereje többé, hogy önmagát, az örök asszonyt megtagadja, és tovább is rejtegesse azt, amit megtudott. Fátyolos szemét a szuverén úrra, a derék kis jogügyi tanácsosra emelte, és mialatt mosolyra kényszerített ajkai az el nyomott sírástól rángatóztak, azt kérdezte tőle halkan, remegve:

- Ma is fogja kéretni a sógora?

Akkor elég lett volna, ha a szuverén úr erőt vesz önmagán, ha valahogyan elrejti kipirult arcát - az sem lett volna baj, ha nem sikerül, elég lett volna a puszta jó szándék is -, ha mit sem sejtő arcot mutat, ha kijelenti, hogy nem érti a kérdést, és nyomban áttér valami másra, vagy akármi - hanem a nyegleség ördöge abban a pillanatban elfeledtette vele az első kis gazságot, el a megbánások éjszakájának fogadal m ait, el az ébredező szerelmet, mindezekért az érdekességnek egyetlen pillanatnyi gyerekes örömét kínálva cserébe, és ő ezt az utóbbit választotta. Nem leplezte kis zavarát, sőt bosszantó fölényeskedéssel mosolygott, mintha azt mondta volna: már én ilyen kis ördög vagyok édesem!

Az asszony észrevette a mosolygást, és a lelkét újra elöntötte a megaláztatás keserű mérge.

Még megindultak a lépcsőn felfelé, ott azonban Malvin előtt feltűnt a férje múltkori, elgyötört, szomorú, könnyes arca, és visszacsendült fülébe a gyenge, tehetetlen ember csukló sírása. Dermedten meredt a szörnyű látomásra, majd kirántotta kezét a fiatalemberéből, megvetően végignézett rajta, azzal megfordult és elsietett.

Flórusz akkor sokáig állt még ott mozdulatlanul. Úgy volt, hogy utánas iet az asszonynak, izzó szavakkal bocsánatot kér tőle, de a lába nem mozdult. Gyávának és hitványnak érezte magát, és otthon hiába próbált vidám és gondtalan lenni, hiába tréfált a sógornőjével, a szíve megrebbent, és a kezét el kellett rejteni, mert ére zte, hogy fázósan remeg.

Két hónap múlt el azóta, hogy az asszonyt nem is látta, hírt sem hallott felőle, de a gyötrelmes kép sokszor kiújult álmaiban. A piros nyakkendőt elásta valami lommal telt láda fenekére, nehogy az emlékeit visszaidézze, de azok hívatlanul is visszajártak, és amikor halkan megérintették a vállát, hogy: itt vagyunk!, és suttogni kezdtek a fülébe, ijedten menekült előlük vidám barátai közé vagy egyebüvé.

Amióta azonban az elméletét felállította, a nagyszerű, a főlélek ilyen kísértetjárások alkalmával azt mondta a vergődő, sóhajtozó másiknak: te azt nem érted! Aki valamire el van hivatva, aki számára különös életút van kijelölve, annak össze is kell tudnia tiporni azt ami gátolja abban, hogy úgy cselekedjen, amint különös lelke kívánja! Nem tudom, hogy miért, de érzem, hogy ennek így kellett történnie, kellett, hogy rommá döntsem azt a szép, de céltalan kis világot! Maga a nagy természet is csak rombolás helyére tud újat építeni!... Az aggódó, szürke pótlélek ugyan azt szerette volna válaszolni, hogy: barátom, te oly arcátlanul és ostobán hazudsz, mint a kis kölyök, ha bajban van! - de nem felelt semmit, és így a dolog valahogy rendbe jött.

De minden, minden belehullt, és élét, súlyát veszítette abban a tündéri forgatagban, amelyben új szerelmének izzó élményei keringtek körülötte, elfedve a szemét, a fülét, hogy ne láthasson mást, mint az ibolyakék szemek ragyogását, hogy ne hallhasson mást, mint újra meg újra csak azt, amit a leányka legutolsó találkozásuk alkalmával mondott neki: amióta az ajkamat megcsókolta, olyan szomorú vagyok, hogy legjobban szeretnék meghalni!... Miért is tette!?...

Egy hónapja volt már ennek, azóta nem látta a leányt.

A sógorával val ó szakításról annak idején nem szólt a kis családnak, csak később említette, nehogy valami ellentmondásba keveredjék, hogy kibérelt egy kis hónapos szobát is, mert otthon a folytonos vendégeskedés miatt nem tud tanulni.

Nordheimerékhez hetenkint csak egyszer ment el már akkor is.

Az örökségügy valahogy elkopott, lehetetlenné vált, de hiszen akkor már nem is volt szükség semmiféle ürügyre. Nordheimer is, a felesége is tudta már, hogy mennyiben áll a dolog, ezt is tudták, hogy a fiatalember esténkint megvárja a leányt. Tudtak mindent, de egyelőre nem bolygatták a dolgot. Rendületlenül bíztak a leánykában, az elegáns fiatalember társasága pedig módfelett hízelgett nekik. Járni nemigen jártak sehova, és így nem is igen volt, aki beleszólt volna a dologba. Későb b Ramazetter is észrevette, hogy fölöslegessé vált, és lassankint elmaradt.

Az volt a legszebb tavasz; a bágyadtan lobogó nap arca napról napra diadalmasabb pompában égett, a budai hegyek kis nyaralói, amik azelőtt oly árván fehérlettek a messzeségben, lassan-lassan zöld lombok közé rejtőztek, a gyepszőnyeg nyers, nevetően vidám zöldjébe naponta új és új árnyalat vegyült, és hajnalonta a nyitott ablakon keresztül vidám madárfecsegés törte szét a csendet.

Piroska a Duna-parton szeretett járni, vagy a kis pro pellerek reszkető fedélzetéről nézni a haldokló napnak a vízen szétömlő, ragyogó vérét. Mindketten szerették a víztükör ezer rejtelmét, mindketten sokáig elnézték a vízbe hullott lombot vagy a hontalan, árva kis fatönköt, amire ki tudja, mi sors vár. Bár m ely érzést vagy gondolatot könnyűszerrel tudtak átültetni egymás lelkébe, szilárdabb ütközőpontnak nyoma sem volt sehol, és ez azzal a meggyőződéssel gyönyörködtette őket, hogy egymásra kellett találniok, holott a valóság az volt, hogy különben is egyénie tlen, csak szeretettel és a minden felett való csodálkozás készségével telt lelkű, most meg éppen szerelmétől tehetetlenné zsarnokolt leányka egyetlen pillanat alatt magáévá tett mindent, öntudatán kívül is, ami a fiatalember izzó gondolatvilágából kipatt a nva feléje közeledett. És ha megfordítva történt, már csak ezeknek az érzéseknek és gondolatoknak a visszfényéről lehetett szó, de ők ezt nem tudták, és töprengéstelen boldogsággal örültek egymásnak. Mindaz a kissé színpadias kiválóság, amelynek a fiatal e mber birtokában volt, teljes fényében csillogott e séták alatt - kár lenne a színpadiasságot félreérteni a szerelmes fiatalember terhére; egyetlen lángoló szerelemből sem hiányozhatik az - ha az ifjú szépen kidolgozott termetére fordult a szó, a fizikai, a testi erő gyönyörűségeibe merültek, elfeledve, hogy a legelső nagy kezű munkásember legázolhatná őket; ha a fiatalember francia vagy angol idézeteket szőtt a beszédjébe, a szerelmes leány szemében a tudás glóriája övezte őt, és gondtalan, öntudatlan ti t ok maradt mindkettőjük előtt, hogy a tudásnak itt körülbelül vége is van: és végül, ha Flórusz a sárgán ringó, végtelen rozstáblákról és a vidéki kastély hűvös termeiről álmodott, ismét nem akart megcsalni senkit e mérhetetlen nagy világon, csak önmagát. A fiatalembert akkor már gyötörni kezdte az élet; amely napon újabb szomorúság ült a lelkére, amelyiken újabb csalódás vigyorgott a szemébe, újabb megbántás tört rá orvul, annak az estéjén ezerszer több gyengédséggel övezte e leánykát, ezerszerte engedelmes ebb volt annak minden kis szeszélyével szemben; csak a faragatlan, gyáva fickó torolja meg az őt ért csapásokat, megaláztatásokat azokon, akiket a sors az ő akarata alá rendelt. Legfőként pedig akkor érezte, hogy Piroska az egyedüli, akihez sebzett szívé vel menekülhet, amikor önmagában kellett csalódnia, ami pedig akkor már nemegyszer elérte szintén.

Azok a bizonyos bevásárlások, amelyeknek ürügye alatt a leányka eleinte kiszökdösött a találkozóra, régóta lelepleződtek már, már az asszony járt a dolgok után, a fiatalok mehettek a maguk útjára, és azért sem szólt senki, ha Piroska csak későn este ment haza. Ilyenkor Flórusz csak a kapuig kísérte, hogy a háziak mendemondáit elkerüljék. Amikor elváltak, a fiatalember kezet csókolt a leánynak, és aztán mindegy i kük egyedül maradt aznapi emlékeivel, újra meg újra átgondolnivalójával. Flórusznak nem volt a lelkéhez oly közel álló bizalmasa, akinek beszámolhatott volna a tündéri percekről, a leánykát meg nem zaklatták azokkal a fondor, cselszövő kérdésekkel, amelye k oly igen otthon vannak a lányos házaknál. A két öreg talán visszaálmodta a régi időket, és akkor már mindegyikük tudta is, miről beszéltek a fiatalok. Nevelőanyja néha megsimogatta a leányka haját, s gyengéden kérte, hogy legyen úr maga felett, de csak a nnyi volt az egész. Piroska ilyenkor megcsókolta az anyja kezét, de magában már nagyon jól tudta, hogy az fog történni, amit Flórusz akar.

Május huszonhatodikán volt Flórusz első ünnepélyes találkozása önmagával. Akkor tudta meg először, hogy eddig csak egy felületesen ismert ismerőst látott maga előtt, valahányszor kedvtelve nézegette magát a tükörben.

Ezen a napon Budán jártak.

Előző éjszakán Flórusz a leányról álmodott, de reggelre csak édes derengés, szomorú gyönyörűség maradt belőle, maga az álomkép elröppent. A nap jól telt; a délutánt új világának már megszeretett néhány emberével töltötte egy kis Duna-parti vendéglőben, és a sok új benyomás, a sok szokatlanság, amit ott hallott, azzal a meggyőződéssel töltötte el, hogy most kezdi az életet a maga v a lójában megismerni. A kisvendéglői élet akkor még elég új volt számára ahhoz, hogy elhiggye, hogy az ottani spriccer-liberálisok, az élet e fölényes felülről nézői odakint a nagy forgatagban is úgy cselekszenek, amint ott beszélik, nem pedig pusztán csak á lmodoznak arról, ahogyan szeretnének vagy szerettek volna. Mindegy: a fiatalember végső benyomása az maradt, hogy ma részesült az első komoly életstúdiumban, amióta magára maradt, és ez örömmel töltötte el.

Este hat órakor találkoztak, akkor áthajókáztak a Lánchíd budai fejéhez, és onnét karöltve sétáltak fel a Halászbástyára.

A keskeny Jezsuita lépcsőn kisebb, iparosnak látszó társaság jött szemközt velük, és az egyik leány meglepetve nézett Piroskára és az elegáns fiatalemberre, és arcára kiült az irigység. És ahogy elhagyták őket, anélkül hogy hátranéztek volna, megérezték, hogy a társaság utánuk leselkedik, és róluk suttog.

- Ki volt ez a leány? - kérdezte Flórusz.

Piroska közönyösen legyintett, pedig a szívét szinte szétfeszítette a boldogság.

- Valamik or jó barátnők voltunk, együtt jártunk iskolába, de már régebben elszoktunk egymástól! Lehetetlen kitartani vele! Annyira irigy, hogy lassankint minden barátnője meggyűlölte!... Látta az arcán most is azt a kaján irigységet?

- Ó, igen, láttam - mondta Flórusz könnyedén -, pedig igazán nincsen rá semmi különösebb oka!

A lány pár pillanatig hallgatott, majd pirulva, halkan azt mondta:

- Azt én tudom jobban!

Felemelte a szerelemtől izzó és a szeméremtől nedves szemét, és Flórusznak akkor hirtelen, boldog vá ratlanságban eszébe jutott az álma.

Azt álmodta az éjjel, hogy megcsókolta a leány rózsaszínű vállát. A csók nyomán akkor is ily nedvesen égett az ibolyaszempár, az hozta vissza az álomképet.

Akkor már fent voltak a bástya emeletén, és lenéztek a millió fényben úszó városra.

- Mintha valami mérhetetlenül nagy tündérkertet látnék! - mondta a leány, szinte könnyezve a boldogságtól. Nem járt még soha ezen a vidéken.

Egyedül voltak ott fenn, csak az alsó folyosóról hangzott fel itt-ott egy-egy lépés egykedvű ko ppanása.

Flórusz előtt hirtelen újra feltűnt az álomkép. A torka elszorult, füle zúgni kezdett a felcsapódó vértől, átölelte a leányt, és megcsókolta az ajkát. A leány nem mozdult, nem szólt, sokáig hallgattak még azután, és nem néztek egymás szemébe. A szívük remegéséről megtudták, hogy lelkük fehérségén már ott a fekete pecsét.

Másnap csalták önmagukat is, egymást is: közönyös dolgokról beszéltek, hanem harmadnap a leány hirtelen sírni kezdett, és akkor mondta, hogy a csók íze után a halálra vágyódik.

Azóta nem látták egymást.

Ezen az éjszakán Flórusz, amikor hazament, megint belenézett a tükörbe, nem a pompás, csiszolt konzoltükörbe, mert annak híre sem volt már a szegényes kis szobában, hanem a falon fityegő ócska, szivárványos jószágba, amit talán a sok albérlő nézett ilyen homályossá, és azt mondta a visszanézőnek:

- Kedves barátom, maga bolonddá tartott engemet! Elhitette velem, hogy okom van félni a magam gyengeségétől, és ezért mindenféle buta kis mesét komponáltatott velem a magam megnyugtatására! Menjen, ahová akar, elég vagyok én magam is ahhoz, hogy úr maradjak. Lássa, ma este még úgy éreztem, hogy menthetetlenül beleszédülök az örvénybe, és most már bizonyosan tudom, hogy ha a szívem szétszakad is, nem fogom addig látni a bólogató fejecskét, amí g ezek a pokolbeli lánggal égő gondolataim el nem hagynak!... Én úr vagyok, és az úr csak úri dolgot művel!

Másnap valami ócska, naiv mesét írt a leánynak - gyalázatnak tartotta volna valami komplikált, körmönfont hazugsággal előállani -, amiért most bizo nyos ideig nem mehet.

Hanem a leányka tudta jól, hogy mi történt szerelmesének lelkében.

Elment a templomba, keservesen sírt, hanem a fiatalembert csak ezerszerte jobban szerette, mint azelőtt.

Két hónapig nem látták egymást, addig csak vágyódó gyönyörűséggel sejtették, hogy a közvetlen közelségben leskelődik már a pillanat, amelyik újra összehozza őket.

Kedden, azon a napon, amelyen az ismerőse meginvitálta a Lakatos-féle másodfelszentelésre, Flórusz levelet kapott édesanyjától. Már a borítékon megismert e az írást, és ösztönösen félt a reá váró szomorúságoktól.

A levél, még ha a címzése ismeretlen is, az ezeregyéj bűvös palackjára emlékezteti új gazdáját, amiből ki tudja, minő szellemek, jók vagy gonoszak rebbennek-e elő, ha az útjuk szabad lesz? Az apró, fekete betűk életre kelnek, előrajzanak börtönükből, és ha szemed előtt eljárták csodálatos táncukat, befúródnak a lelkedbe, és örömre gerjesztik vagy megmérgezik azt. Bármint van, az a pillanat, amelyben a levelet felbontod, nem barátod, mert megbolyg atja legjobbadat, a nyugalmat.

Legfélelmesebb az elszegényedett anya levele.

Jobb volna talán, ha feltárná a bajokat a maguk vadvörös nyerseségében, ehelyett azonban a reszketeg sorok között a véget nem érő sejtelmek undok embriói nyüzsögnek, elfedezve az Isten segedelmére való értékes és becses utalásokkal és szívet facsarón együgyű jó tanácsokkal.

“...és menj el Facsinay úrhoz - írta az édesanya -, ő nagyon szeretett téged, sokszor lovagoltatott a térdén, és így hívott: szőke kis aprólékom! Ő bent van a minisztériumban, ő majd hamarosan szerez neked valami jó állást, és azután vége lesz minden gondodnak!”

Ez a Facsinay mint csesztregi földesúr valamikor szomszédjuk volt odalent, de amikor a jó öreg rebesszerek, mauzik és cupásszok egy feneketlen neszmél yis üvegen keresztül felszippantották egész Csesztreget, feljött Pestre, és díjnok lett a belügyminisztériumban, de onnét nemsokára kitolták. Már két évvel ezelőtt meghalt paralízisben.

“...menj el mindennap a templomba, kérd buzgón az egek urát, hogy seg ítsen rajtad, és majd meglátod, minő megnyugvást szerez ez lelkednek.”

Úgy lesz, anyám! - gondolta Flórusz mosolyogva. - Ezt a megnyugvást aztán majd papírba csomagolom, és hazahozom a háziasszonyomnak, hogy süsse meg ebédre!

Hanem a legnehezebb még hátravolt.

“...Itt is, ott is maradt még valamicske, amire már nem is számítottunk, a Dugonyi szomszéd is - emlékszel még rá? - meghozta a régi adósságát, hát ami fölösleges kis pénz így összejött, azt a mai postával elküldöttük a címedre.”

Flórusz elhalványodott.

Ez kemény csapás volt.

A legelső pillanatban arra gondolt, hogy a pénzt nyomban visszaküldi egy levél kíséretében, amelyben nem mond ugyan semmi konkrétumot - mi valóságot mondhatott volna, ami kellemes lett volna? -, hanem amelynek mesterségesen laza, szétfolyó mondatai közül mégis olyasmi fog előcsillanni, hogy a pénzküldés bohóság volt, hogy ők, az öregek odalent túlontúl meg vannak döbbenve az élettel szemben, ami pedig ezer alkalmat ad a megújhodásra és így tovább.

Flórusz már megint és már megint, maga tudtán kívül, csaláson törte a fejét.

Hanem amikor megszokott délutáni álmára hajtotta a fejét a kopott, rugója züllött ripszkanapéra, amikor megkerülték a félálmok, amik oly játszian összekuszálják a való élet valóságos és morál pingálta körvonalait - amikor testét megszállta a gyönyörteljes zsibbadás, a tülekedésből való kikapcsolódás érzése és vele együtt a semmi konvenciós aggálytól tönkre nem fanyarított tudat, hogy én vagyok a végtelen, a nagyszerű forgás tengelye, a legelső, és hogy az altruizmus, a morál, a becsület cs a k a szükséges ungventum, a mely e forgásból kisimítja a zökkenőket -, akkor már nem volt szüksége hazugságra. És végül, amikor ráeszmélt - csak most, hogy már itt volt a segély, addig nem -, hogy a korábbi pénze, kedves, pajzán szokásához híven sokkal előbb elfogyott, mint ahogy ő számította - akkor meg már bizonyosan tudta, hogy a pénzt el kell fogadnia. A kellő indokolás nyomban készen is volt: ő most van az élettudományok nagyszerű lendületében, és ennek a tandíjnak a segítségével ő majd ezerszeresen t ö bbet tud tenni úgy önmagáért, mint a szüleiért, éspedig ezúttal nem oly csodálatos, lehetetlen, ábrándos utakon, amint ezt édesanyja írta - nini! ezt egy alkalommal, majd akkor, amikor a nagyszerű tervek már beteltek, kedves, megbocsátó humorral meg is fo g ja említeni az édesanyjának -, hanem komolyan, az élet letiprása árán. - Legnagyobb súllyal azonban az esik a latba, amit már többször hallott, és amit igazán nem is nagy mesterség kitalálni, hogy a karrierje kezdetén levő úri fiatalembernek jól kell ele r esztve lennie hazulról, a benyomásoknak, amelyeket kezdő útján tesz, kellemeseknek kell lenniök. - Szegény, buta kis Flórusz akkor még azt hitte, amit mindnyájan hittünk az ő korában, hogy a maga diadalmas, önmegelégedett hangulatait mások is annyira bec s ülik, mint ő maga nagy, fontos önpillanataiban.

Amikor felébredt, a délutáni alvást követő gyűlölködő hangulat tisztult világánál kissé tépettnek látta délutáni okoskodását, hát kénytelenségből kompromisszumra lépett önmagával, és elhatározta, hogy a pénzt Piroska örömére, boldogságára fordítja. Ő már a családi szeretet-együttesbe tartozik, a leány öröme vissza fog sugározni őrá is, és a munkakedvét emeli, így hát a pénz mindnyájuk javára fog kamatozni.

És a hangulatbeli helyzet egyre javult; amikor az isme rőse feljött érte, már nyugodtnak, vidámnak és az őt megillető formás fölényeskedésre késznek érezte magát.

Ezek az érzései azután teljes virulenciájukban ki is ültek a külsejére; ő maga is érezte a lépésein, minden mozdulatán, hogy teljes birtokában van minden tőle telőnek.

Ha lettek volna is ez irányú kétségei, azok nyomban elenyésztek volna az őslakók magatartásának láttán. Azok nyugtalanok, feszélyezettek voltak, és idegenkedő merevségükből nem volt nehéz kiolvasni, hogy önmagukat álmodták vissza olyannak, mint az új jövevény, minélfogva abban álmaik megcsúfolóját látták. De mindez rövidesen másként lett, mert a könnyelműségre, a bolondos különösségekre hajlamos Flórusz nagy könnyedséggel találta bele magát e száműzöttek külön kis világába; elmés v o lt ő is, mint azok, tudott gyönyörködni a szegények, a reményüket vesztettek ötletes cinizmusában, amit eleinte csak mint annak felette álló, attól nyugodt biztosságba visszavonult hallgató vett tudomásul, bár a félő sejtelemtől néha megrebbent a szíve, a mikor látnia kellett, hogy különös, hajótörött úgy ismerőseit annyi szeretettel és oly könnyen érti meg - hanem ahogy a bor fogyott, és a fáradt szemek kigyúltak, ő maga is belesodródott a keserű elmésségekbe, és már azzal sem törődött, hogy mérges iróniá j a önmagának is gyönyörűséget szerzett.

Hanem amikor a kocsmát bezárták, és a társaság kávéházba vonult, ő megszökött tőlük, és egyedül sétált be a Centrálba egy feketére.

Fél három lehetett, amikor megindult hazafelé.

Az éjszaka hűvös volt; felhajtotta kabátja gallérját, és elfogta az apró fázások kellemes érzése. Mosolyogva gondolt vissza a különös estére, és egyre azt a furcsa, zárkózott emberkét látta maga előtt, aki két társával együtt ott ült a mellettük levő asztalnál, egész éjjel alig szólt kettőt, hanem időnkint rámutatott az asztalon álló móri borospalackra, és azt mondta: Memento mori! Azzal töltött és ivott.

- Milyen kár, hogy ezt a zárkózott kis bortömlőt nem hívták Mórnak!... Passzió lett volna, amikor a fizetésre került a sor, azt mondani neki : és most te memento, Móric!... Micsoda ostobaságokon töröm én a fejemet!... Szép kis indulás az új élet felé!... No, mindegy!... Egyszer volt, vége van!... Gyerünk haza!

Otthon két levelet talált az asztalán.

Úgy látszik, ma a levelek napja van! - gondolt a vidáman. - Lássuk csak őket!

Az elsőnek címzéséről finom női írás mosolygott feléje. Ismerte a betűket, de most képtelen lett volna megmondani, ki írta a levelet.

- Ki lehet ő, és honnét tudja a lakásom címét?

Irén írt, a sógornője.

Hívta, hogy látogassa meg őket, mert ő is meg a nővére, Berta is, nagyon szeretnének beszélni vele. - “Ha a sógoroddal nem akarsz találkozni - írta a leány -, jöjj esti öt és hét között, olyankor bizonyosan nincsen itthon!”

Flórusznak jólesett a tudat, hogy érdeklődnek iránta. Főként Irén részéről volt ránézve a dolog kellemes. De mindent tönkretett a sógorát illető gyengéd célzás.

- Ha nem akarok vele találkozni!?... Hm! Tehát kímélnek, mert sejtik, hogy azok után... Brrr!... Ezzel ugyan kár volt a hangulatomat megmérgezni!... Majd holnap felelek rá!

A másik levél idétlen, girbegörbe írással volt megcímezve és a régi lakásra dirigálva. Arra is Irén írta rá a helyes címet.

Flórusznak nagyot dobbant a szíve. Az írást nem látta még soha, de már egészen bizonyosan tudta, hogy a várva várt perc elérkezett.

Nordheimer írt, és meghívta a fiatalembert szombat estére vacsorára. A házasságuk huszonöt éves fordulóját ünneplik, és a joghallgató urat mindenki - ez a szó alá volt húzva - okvetlenül elvárja, hogy jelenlétével az ünnepély fény ét emelje. Nota bene gyanánt azt írta Nordheimer, hogy rajta, Flóruszon kívül mindössze az ő két öreg colekája lesz ott, senki más.

Ah, ez Piroska műve! - gondolta Flórusz boldogan, szívéhez szorítva a levelet. - Ott leszek!

Ezen a hajnalon oly pompás azúr kék virágok nőttek elő a ripszkanapé alól, hogy özvegy Jannischné, a háziasszony is bizonyára megbocsátott volna nekik, amiért az ő engedelme nélkül vettek ott lakást.

Az úgynevezett cédularendszer előnyös vagy hiábavaló voltáról természetesen lehetne vitatkozni, de az kétségtelen, hogy minden fogyatékossága mellett is örömre vagy bosszúságra hangolja, vagy leggyakrabban csüggedésbe hajszolja az embert, amiből egyébként igen szép önvigasztaló, ága-bogas bölcselmi mondatok szoktak születni - denique minde n képpen kiragadja a hamuszürke tespedésből, amibe pedig az ingerlékeny, de könnyen szomorú, önmagát siratgató ember úgy szereti magát nyakig beásni. - Maga a cédularendszer csak annyi, hogy az ember a teendőit - a régen halogatottakat összevegyítve a szin t e még nyers újakkal - felírja egy kis cédulára abban az időbeli sorrendben, amelyben azokat el akarja végezni. Amelyiken aztán túlesett, azt színes ceruzával - legjobb a piros, az a vidámság színe - kihúzza. A cédulát legcélszerűbb állandóan a mellényzse b ben hordani. - Idáig egészen rendben is van a dolog, és a cédularendszer ellenzőinek csak ezután kezd igazuk lenni. Mert tegyük fel, hogy az egyik tennivalóról makacsul megfeledkezem. Ennek az emlékeztető felírását, ahogy egyazon változatlan merevséggel v igyorog rám a papírról, utóbb annyira meggyűlölöm, hogy azután már csak azért sem végzem el a dolgot. Baj van akkor is, ha az ideges, nyugtalan ember az egyik dolgot végre elintézte, de az emlékeztető felírást elfelejtette kihúzni, pedig már oly régen vár t erre a gyönyörre, és ez csak akkor jut az eszébe, amikor már lefeküdt, és elfújta a lámpát. - Kihúztam én ezt az undok három szót, ami már két hete gyötör, hogy: levél Nyefeghy mérnöknek? - kezd töprengeni párnái között. - Nos, és ha nem húztam ki, hát ma jd kihúzom holnap!... Egyébként is majdnem bizonyos, hogy kihúztam!... Persze!... hiszen még mondtam is: ne neked, Nyefeghy... Vagy ezt akkor mondtam, amikor a levelet bedobtam?... Érdekes!...Utóbb még igaza lesz annak a buta Tököndeynek, hogy a szemembő l némi paralitikus nyájasság és szelídség mosolyog elő!... Ejh, neuraszténia az egész!... Más, egészséges idegzetű ember az én helyemben azt mondaná, hogy egye meg a fene Nyefeghyt, és befordulna a fal felé!... Ezután én is úgy fogok tenni!... Ezt az egye t még megnézem, de aztán vége az ilyen ostobaságoknak! - Azzal felkel, és amikor látja, hogy a Nyefeghy-ügy jó vastagon ki van húzva, dühében széttépi a cédulát, és az álom akkor már ki is ment a szeméből.

Flórusz még a felszentelést követő nap reggelén, déli tizenkét órakor, felírta a teendőit. A pénz még reggel megérkezett, azt meg kell köszönnie; írnia kell Irénnek, és értesítenie kell Nordheimeréket, hogy okvetlenül elmegy, mert erre külön felkérték a levélben. A szürke nadrágját el kell küldenie vasalt a tni, és ami a legfőbb, a lakkcipőivel okvetlenül kell tennie valamit, mert az egyik, bár még nem repedt ki, a kisujjánál oly éles ráncba hajlik, hogy katasztrófa bármely pillanatban beállhat. Ő pedig kizárólag csak lakkcipőben akar megjelenni, mert eddig m ég mindig abban látták. Különben is a sárgát már megvizsgálta, de az nagyon viseltes, mivel az egész tavaszon azt nyaggatta, a fekete bőrcipőben pedig a fűző össze van csomózódva, és ő az ilyesmivel nem bajlódik, mert idegessé teszi. Az utóbbi időben úgyi s nemegyszer kellett észrevennie önmagán, hogy minden csekélység felingerli, és olyankor a legkomolyabb dolgairól is megfeledkezik gyűlölködő töprengései közben.

Délután a kávéházban fel is merült előtte a terv, hogy a szüleitől kapott pénzt a gardróbja kiegészítésére és restaurálására fogja fordítani, mert ha pontosabban utánagondolt, itt is, ott is volt némi baj. De a tervet gyorsan leintette, mert úgy érezte, hogy megcsalná Piroskát, akinek a pénzt magában már elígérte. Nehogy ilyesmi a jövőben még csak szóba is jöhessen, a bankókat gondosan eltette tárcájának egy külön rekeszébe.

Hazafelé menet a véletlen újra összehozta azzal az ismerősével, aki tegnap elcsalta a Lakatoshoz. Beszélni, nevetgélni kezdtek a különös dolgok és még különösebb emberek felett, akikről az ismerős egyre bizalmasabb dolgokat kezdett mesélni. Flóruszt, akinek sejtelme sem volt egyről-másról, egyre kellemetlenebbül érintették az új ismerőseiről szóló tudósítások, végül kissé ingerülten azt mondta:

- Lássa, mindezt már tegnap is megmondhatta volna! Bizonyára ezerszer is meggondoltam volna, hogy...

- Miért!? - pattant fel az ismerős, gyűlölködvén nézve a fiatalemberre. - Azért, hogy szegények!?... Becsületes ember az mind egy szálig!... Lenézi őket, mivel szegények?... Hát maga talán m illiomos!?... Hiszen...

Az ismerős legyintett, mintha azt mondta volna: no, hagyjuk ezt a dolgot, aztán elhallgatott.

Flórusznak az arcába szökkent a vér, és indulatosan kérdezte:

- Nos, mi az a hiszen?!

- Hagyja, hagyja, semmi! - mondta az ismerős szaporán legyintgetve. - Csak valami jutott az eszembe!... No, isten vele!... Látom én magát még a Lakatosnál! - kiáltotta vissza elmenőben.

Flórusz szíve lázasan vergődött tehetetlen dühében, és amint ő érezte, megaláztatásában. Szinte szó sem férhetett hozzá: ez a különben is kellemetlen ember az ő szegénységére tette meg otromba célzását. De mit tud, és amit tud, honnét tudja? Vagy talán mégsem!?... Otthon, Golyó utcai régi, kényelmes szobájában ilyenkor édes, délutáni álmát szokta aludni, és sejtelme sem volt arról, hogy ily gyűlöletes, gonosz emberek futkosnak odakint az utcán! Akkor még arról sem volt sejtelme, hogy valamikor olyan emberekkel iszik te-poharat, mint tegnap este!... Látom én még magát a Lakatosnál!?... Szörnyűség!

A fiatalember szeme könnybe lá badt; hirtelen az jutott az eszébe, hogy milyen jó lenne, ha most este lenne, ő ott ülne a régi, szokott helyen, és hallgatná a sógora humorlövellkéit. Ma nem szökne el sehová.

Amikor ezen a gondolaton rajtakapta magát, elpirult.

Ez ugyanaz a Flórusz - kér dezte önmagától gúnyosan -, akinek volt ereje Piroskától elszakadni?... Nem is hittem volna!... És ez az a Flórusz, aki a homlokával akar nekimenni az életnek!?... Egyszer léptem csak ki oly erősen elhatározott elzárkózásomból, és már rám tör ez a piszok élet!... Brrr!... Holnap újra belépek az én külön kis világomba, nem is hagyom el azt többé, minden más irányban pedig lezárom a hozzám vezető utakat.

Másnap, szombaton délelőtt, amikor a kávéházban reggelizett, véletlenül kezébe került a cédula, amelyre a teendőit felírta.

Nem végzett el semmit.

Akkor izgalmas hajsza keletkezett, amelynek eredményeként ugyan minden rendbe jött úgy-ahogy, de ő este nyolc órakor az önvádtól és a romlásérzéstől felzaklatott lélekkel kopogtatott be Nordheimerékhez.

Ahogy a ke dves kis szoba fényköre feltárult előtte, az asztalon megpillantotta a két cserép rododendront, amit még a délután folyamán küldött a lánynak: ez a látvány egy pillanat alatt elsimította hajlékony, lágy lelkét, eltörülve azon mindent, ami korábban belevéső dött.

Piroska fehér blúzban volt, ami födetlenül hagyta hófehér gömbölyű nyakát és karjait. A lányka elfogulatlannak akart látszani, de csak zagyva szókat suttogott, és a keze erősen remegett, amikor a fiatalemberéhez ért. Csak egy pillanatig néztek egymás szemébe, akkor lány kisietett a konyhába. Hanem ez az idő is elég volt ahhoz, hogy Flórusz észrevegye a több, finom biztosságot, úri arányosságot és nyugalmat, ami a leányka minden mozdulatában, szavában megnyilatkozott. Ez akkor remegő féltéssel töltött e el a lelkét, és csak később, sokkal később jutott eszébe, hogy hiszen mindezt éppen az ő úri mivolta sugározta át a fogékony leánykára.

Flórusz kedvtelve nézegette a szobában összeverődött barátságos kis csoportot. Nordheimer hozzásietett, meghatottan köszöngette a nagy megtiszteltetést - ő a komákkal már lebocsátott néhány csövecske étvágyserkentőt, amire a meghatott, sürgősen ide-oda tipegő háziasszony éppen most kezdte felhívni Flórusz figyelmét is -, a két öreg vendég pedig, a két coleka, amint Nordhe i mer írta, egyazon nyugalmas, de tiszteletteljes mozdulattal emelkedett fel karosszékéből, hogy az új vendéget üdvözölje, mialatt egyiknek álomra hívó Andersen-mesei arcán ugyanaz a nyájas, tiszteletadó mosolygás játszadozott, mint a másikén. A fiatalembe r soha még két ennyire hasonló embert nem látott, mint ez a két öreg testvér - az egyik férfi-, a másik női szabó -, és úgy érezte, hogy tízévi ismeretség után sem tudná szétkülönböztetni őket. Kopasz fejük az alkalom ünnepélyességétől és a valódi szerémi c seppektől ma szinte glóriás fényben tündökölt, kissé fényes, de szigorúan vasalt ferencjózsef-kabátjuk szertartásosan simult hátuk öreges domborulatához, rokkant ólábukon harmonikaszerűvé csusszant össze a túl hosszú fekete nadrág. Egyiknek óriási, lapos l ába fején a bütyök ugyanott nyomakodott elő, mint a másikén. - A két nyájas öregen meglátszott, hogy szintén tudnak már mindent; egyikük sem mutatott meglepetést, egyikük sem tett tréfás célzást sem a csokorra, sem egyébre. Flórusznak végtelenül jólesett ez; erősen terhére lett volna minden ízetlen szószátyárkodás.

Piroska időnkint bejött, meg újra kisietett, és ahogy jobb-balra perdült, a petróleumlámpa fénye meg-megcsillant fényes, fekete fürtjein, amiket ma ezer csigába göndörítve hordott porcelán babáéhoz hasonló fejecskéjén. Tekintete néha összevillant Flóruszéval, de mindez csak egy pillanatig tartott, mert azután a göndör fejecske eltűnt ismét, és a szerelmes fiatalember a különös környezetben, a regebeli jó emberkék közepette úgy képzelte, hogy H o ffmann valamely csodás szerelmét éli át. Akkor már tudta, hogy annak a kis szobának az emléke nem engedi el többé. Akkor már tudta, hogy a régi, tündöklő bálok fényes lovagja, a selymes asszonyok győzelmes trubadúrja nem fog, nem is akar elmúlt, pompázó v i lágába visszatérni soha többé. Ma az ünnepély kedvéért a mennyezetről aláfüggő ódon rézcsillárban gyújtottak világot; az aláhulló fény bűvös kis köre magában foglalta a szerelmes ábrándozó egész új világát minden boldogságával együtt, amit - akkor úgy ére z te - az élettől még várhat.

Vacsora alatt Flórusz az elmésségben felülmúlta önmagát. Boldogsága megteljesedett, szerelmének és a nehéz boroknak könnyű mámora messze föléje röpítették őt hétköznapi, szomorgó, kissé már fanyar önmagának, de minél finomabb, csiszoltabb ötlet pattant ki lelkének nemes derűjéből, az öregek annál szertartásosabban, a meg nem értés annál több kínosságával mosolyogtak és bólogattak nagy, fáradt fejükkel. Csak Piroskának a szerelemtől kifinomult lelke érezte meg egyik-másik ötlet m elegét, és olyankor hódoló rajongással nézett szerelmesére.

A fiatalember eleinte, úgy, amint szokta, bal kézzel evett, de amikor észrevette a kínos utánzási kísérleteket, ügyes fortéllyal abbahagyta a dolgot. Hanem azt már nem állhatta meg, hogy amikor a különféle fogások megbeszélésére került a sor, a megfelelő francia műkifejezésekkel fel ne említse a konyhaművészet néhány rafinált csodáját, megtűzdelve Brillat-Savarin gasztronómia elmésségeivel. Mindez csak afféle ártatlan, rajongó játék volt ismét, l e gfeljebb sejtelemszerű célzattal az est romantikájának emelésére, az odatévedt lovag és együgyű pártfogoltjai között tátongó űrnek, amit azonban a lovag majd kegyesen át fog hidalni, a kiszélesítése révén - de egy váratlan, szerencsés fordulattal még töb bhöz is hozzásegítette a szerelmes álmodozót.

Az egyik öreg testvér ugyanis - de annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy most már magam sem tudom: a férfiszabó beszélt-e vagy a női? - a sok francia műszó hallatán azt mondta tiszteletteljes megadással:

- Ismeretlen világ ez nékünk, tisztelt joghallgató úr!... De persze az igazi úr csak mindenben megmutatkozik!

Ah, ez volt az a tér, amelyen Flórusz regényeskedő lelke oly gyakran és szívesen elbolyongott holdvilágos, álomtalan éjszakákon.

- Igen, tisztelt bátyámuram - mondta Flórusz boldogkegyesen -, az igazi úrnak, úgy képzelem - ezt a két szót kissé émelygős, affektált szeméremmel hangsúlyozta -, nincsen szüksége arra, hogy ebbeli minőségében megnyilatkozzék!

- Úgy képzeli!?- kérdezte Piroska lángvörös arccal, rajongó imádattal nézve szerelmesére. - Hát akkor ki nem képzeli?

Ezt, igen, ezt várta az álmodozó.

Ezt várta, de hófehér, bűntelen lélekkel várta.

Azután boldog összevisszaság következett, és attól fogva az merült el legmélyebben a maga külön világába, aki legjobban látszott figyelni a másikra.

Éjfél már régen elmúlt, amikor Flórusz valahogy egyedül találta magát a leánnyal odakint, a homályos kis konyhában. Akkor már nem törődött senkivel, mert érezte, hogy ővele sem törődik senki: letérdelt a lány előt t, megcsókolta a kezét, a ruhája szélét, azután megint felegyenesedett, ziláltra csókolta a hullámos, fekete hajat, és a fehér kis kezet odaszorította a szívéhez.

- Eljössz velem az új életbe, és azt teszed, amit én akarok!

- Azt teszem, amit... te akarsz!

A három öreg ember odabent már csak suttogó hangon hívogatta vissza az elmúltakat; a furcsa kis világra lassankint csend borult.

Flórusz odakint állt a hűvös hajnalban, levette a kalapját, és feltekintett az égre. A csillagvilág miriádjai teljes pompájukban tündököltek odafenn, és közöttük némán siklott tova a nyájas holdvilág.

- Mennyivel szebb az éjszaka, mint a nappal, amikor gyűlöletes emberek szaladoznak az utcán!... Az éjszakát választom ezentúl jó barátomnak!... És a lelkemet nem nyitom fel többé, csak az imádott lányka előtt és előttetek, kedves csillagok! Ti itt ragyogtatok akkor is, amikor a lelkét nekem adta!... A Cassiop e ia rejtelmes betűje lesz a talizmánom, amely megőrzi számomra az ő szerelmét.

Elmosolyodott, mert hirtelen eszébe jutott diákkorának emléke, a kedves horatiusi dal:

In verba iurabas mea...

Lassan, tűnődve, majd meg halkan fütyörészve lesétált a Dunapartra, és ismét hosszan elgyönyörködött új barátaiban, amint álmodozva ringatták fényes arcukat a víz nyugtalan tükrén.

A mámora már oszladozóban volt, nem akarta elengedni azt, mielőtt álomba szédül. Hirtelen elhatározással befordult abba a kis hajnali vendéglőbe, amelyik az Erzsébet híd boltozatai alól pislog elő homályos, bágyadt szemével.

Bevette magát a belső szoba legbelső sarkába, és leült e gy magányos asztal mellé. De alig töltött ott néhány percet, valaki a nevén szólította. - Két jogászkollégája volt, pesti fiúk, akik a nagy vakációt hasonló módon használták fel üdülésre.

Odaköltöztek Flórusz asztalához, akit pedig végtelenül bántott, hogy megzavarták kedves lelki munkájában, amellyel újra meg újra visszahívta emlékezetébe az elmúlt este minden színét, hangját. Kezdetben valósággal gyűlölet fogta el társai iránt a csömörig elismételt, ezerszer hallott otromba kocsmai tréfák hallatára, hane m az egyre növekvő mámor később összehangolta őket.

Mire kiléptek a szabadba, már fényes, ezüstfehér reggel borult a város fölé. Flórusz akkor elvált tőlük, és sietve indult hazafelé.

A jezsuiták temploma előtt ment el éppen, amikor odafenn a toronyban meg kondult az ötórai harangszó.

A templom már nyitva állt; hirtelen elhatározással belépett.

A templom még üres volt, csak itt-ott gunnyasztott a padok sarkában egy-egy istenkoptató vénasszony. A színes ablakokon át behulló napfényben porszemek táncoltak, az oltár előtt a sekrestyés tökéletlenkedett, és mindenféle olyan dolgot művelt, aminek abszolúte semmi értelme sem volt. Már a sekrestyések csak szeretnek ilyen dolgokat művelni, és közben a torkukat köszörülik, harákolnak a visszhangos templomban, mert ez súlyt és fontosságot kölcsönöz hivataluknak.

Flórusz eleinte egykedvűen nézte a még sötét oltárt, hallgatta a halk lépések álomidéző csoszogását, de a szíve lassankint átmelegedett. Arra gondolt, hogy az imádott leányka most alszik, és talán a meghalt édesapjáról álmodik, a csillagok, új barátai, félve lehunyták izzó szemecskéiket a bántó napfény elől, és ő most nagy zárkózottságában oly árva itt, ez ünnepi csendben, mint a nyár utolsó virága.

Ahogy fáradt szemét körülhordta, észrevette, hogy minden ablak sz ínes üvegén egy-egy apostol áll és néz le egykedvűen a templom szürke csendjére; a lehulló fény átderengte az üvegszentek színes testét, halavány arcát. Ahogy jobban szemügyre vette őket, az apostolok egyre nyájasabbak lettek, mert árva embert álltak körü l, de a fanyar vigasztalás helyett csak hallgattak, és csak egymáshoz küldöttek át gondolataikat, amiket a bolyongó lélek látása zavart fel üvegszívükben. A szentek a szívükkel gondolkoznak. - Pál apostol sajnálta, hogy üvegkezét nem mozdíthatja, mert örömm el írt volna levelet a korinthusbeliekhez a boldog magányosakról, akiket a saját szívük kerget. Az ifjú Bertalan útvesztőre gondolt, amibe a bolyongó lélek tévedt, és üvegszívében boldoggá avatta azt, mert már volt mit keresnie, de még nem tudott semmi si v ár bizonyosságot. Simon apostol gondolta: félek, baj éri! Keres, de nem talál semmit! - de János, az evangélista összegyűjtötte szívében a lehulló sugarakat, a ragyogó fénykévét átküldte Simonhoz, és az akkor már tudta, hogy nincs oka félnie, és bezárta ú j ra üvegszívét. Máté boldogan nézett a magasba, szent dalokat pengetve a mennyországot a földdel összekötő álmainak színes húrjain. Végül Tamás apostolra, az örök kételkedés szentjére került a sor, de ő csak egykedvűen nézte az ábrándozót.

A fiatalembert fe lingerelte a hűvös, kétkedő tekintet; bosszúsan sietett ki a templomból.

Otthon gondosan bezárta és lefüggönyözte az ablakát, hogy az ébredő világ köznapi zaja fel ne dúlhassa álmait.

- Isten veletek, kedves, új barátaim, szép csillagok!... Szeretlek benne teket végtelenül, és bocsássatok meg leánykámnak, amiért a legszebb csillag mégiscsak az ő szemében ragyog!

4. A vernisszázs után

Elmúlt a nyár; a Belváros utcáin már kezdtek feltünedezni a hazatérő úri világ első hírnökei. A Koronaherceg utcában, a Szerviták terén, a Váci utca függőlámpái alatt esténkint már kialakult a korzó. Von Fladnitzburg báróné, a dupla szakállú öreg altábornagy felesége már megjelent ragyogó tiszti suite-jével, hanem a toalettkirálynő ezen az őszön nem ő volt többé; Boronkay Lili nek, a Vígszínház új csillagának sötétkék kosztümjei és fekete selyembársony, dúsan hímzett ruhacsodái játszi könnyedséggel vertek le minden fel-felbukkanó, kalandos vetélytársat, paradicsommadárral díszített széles, pompás kalapja tündökölve úszott a selye móceán felett, ha koromfekete orosz trapperjeivel végighajtatott a nyüzsgő, zsibongó tömeg között. A felső háromezernek felfogásában - nálunk elég lesz ennyi is - ez őszön több irányban is valami egyöntetű konzervativizmus mutatkozott meg: a Dunaparti k o rzó, ami az előző években szinte teljesen átvette a régi Belváros vezető szerepét, ezúttal a másodrendűek találkozóhelyévé esett vissza ismét, a Váci utca és környéke visszakapta évtizedek óta viselt első rangját. A női divat világában is fel-felütötte f ejét ez a korábbiakhoz való visszavágyódás: a szoknyák már ismét szemmel láthatólag többet mutattak meg a termet körvonalaiból, mint tavalyi bő testvéreik, itt-ott feltűnt egy-egy sima angol ruha is, sőt hellyel-közzel a száműzött apró fodrocskák is felbu kkantak még komolyan mértékadó nevek égisze alatt is.

A színházak már mind túl voltak a kapunyitáson, hanem valami különösebb delikateszre egyik sem tudott szert tenni a nyáron. Itt egy felmelegített Bernstein-darab, amott a Flers és Caillavet cég valami régi portékája, a szubvenciós színházak meg kissé nyúlós sovinizmussal nyaggatták a legszegényebb hazai termést.

Hanem elsőrangú művészi szenzáció volt az újonnan feltűnt két orosz festő-fenoménnek, a Breughel, de túlnyomóan inkább a Hogart témáiban dolgozó Koznisevnek budapesti bemutatkozása. A sajtó már tegnap kivette részét a csemegéből, és kissé talán hálátlanu l fizetett érte Koznisevnek, olyasmit emlegetve, hogy szinte a túlzásig hű az ideáljaihoz, hanem Veretinszkij frappáns ecsetmunkáját egyhangúlag elismerte.

Az ünnepélyes vernisszázs ma délután volt.

A kultuszminiszter ez idő tájt egész a Lavalliè re-nyakken dővel ékesített nyakáig el volt merülve a tantervrevízióba, aminek részletei felett - ő tudta, miért - az aranyfogú, kedvesen selypítő Balmazyné Naphegy utcai villájában tudott legbehatóbban eltöprengeni, helyette hát a fiatal államtitkár nyitotta meg a k i állítást, kedves és érdekes megfontoltsággal szűrve át minden szót hófehérre csiszolt műfogai között.

Malvinék egyik távoli rokonuktól, egy ezeréves csillagkeresztes hölgytől kapták a jegyüket, de az asszony ilyen alkalmakra nem szerette magával vinni formátlan kis férjét, aki ott úgyis csak gyámoltalan makogásával kompromittálta volna őt; barátnőjével, Trautschein Ofélia baronesse-szel, a reménytelen aggszűzzel jött el, aki az elröppent szerelmei helyén támadt sebeket maga is terrasziénával és sok szikkat ívval gyógyítgatta.

Amikor az államtitkár bevégezte oly egyéni sziszegését, a public invité halk zsongással összeolvadt meg kivált önmagából, mint a horoszkóp bűvös cseppje, miközben a lornyonok mintegy varázsütésre pattantak fel.

A szűzi Ofélia vezette barátnőjét, és nyomban kezdte magyarázatait. Koznisevnek Nász a temetőben című festménye előtt hosszasabban időztek, mert a művésznő kimerítően elmagyarázta Malvinnak mindazokat a szempontokat, amelyek kell, hogy a szemlélőt a műremek elbírálásában, vagy helyesebben: élvezésében vezessék, maga is beismervén, hogy e magyarázat nélkül az avatatlanok előtt méltán teljesen indokolatlannak látszhatnék az, hogy egy csontváz, ahelyett hogy örülne arrivée voltának, újra kezdi földi meggondolatlanságait, és nőül ve s z egy másik csontvázat, még csak azzal sem menthetvén magát, hogy a rózsaszínű hús mámorában botlott meg.

Malvin, miután egyelőre teljesen képtelen volt belehelyezkedni a csontvázak gondolatvilágába, nem sokat törődött az egésszel. Időnkint, figyelmének m ímelése gyanánt, odavetett néhány unott szót, valójában azonban a publikumot vizsgálgatta. Hanem abba is belefáradt, és hirtelen az a vágy szállta meg, hogy mily jó lenne a fülledt, parfümös atmoszférából, az álmosító, halk zsivajból ott kinn teremni újra , a pompás őszi délután illatos csendjében.

Malvin az utóbbi időben régi életvidámságával és leányos mindenre készségével szemben szeszélyes, ingerlékeny és önmagát illetőleg akarattalan lett. Kedélye megváltozásának maga sem tudta volna semmi konkrét okát adni, mert nem volt semmi, ami bánthatta volna. Férje már a nyár óta tanfelügyelő volt, és azóta a gyűlöletes este óta, anélkül hogy arra a legcsekélyebb szócska is fordult volna közöttük, még vergődőbb alázattal szerette az asszonyát, betöltve annak mi n den kívánságát. Gondja nem volt, a kényelme, amire gyermekkora óta hajlott, nőttön-nőtt. Néha felbukkant lelkében a gyanú, hogy talán most, amikor a fiatalsága csendes, álomtalan, szomorú éjszakákon már a búcsúzót dudorászta a fülébe - harminchat éves elm ú lt már -, jó volna néha, ha puha gyermekkarok fonódnának a nyakára, ha volna, akiben a maga életét tovább álmodhatná. De ha hosszabban időzött ennél a gondolatnál, meg kellett győződnie arról, hogy múló szeszély az egész, mert minden bántotta volna már, a m i kimozdította volna apró szórakozásaiból, bár az utóbbi időkben azoknak is inkább csak megszokásból élt már, bármennyire örült is nekik azelőtt. És bár szívesen bujkált volna előlük, néha mégis rátaláltak azok a gondolatok is, amelyek szerelmének szégye n letes, gyászos összeomlásával akarták érthetővé tenni előtte kedélyének ernyedt voltát, de végül leszámolt ezekkel is. Teljes szívéből szerette a fiatalembert, és ő volt az egyetlen, akiért önmagáról megfeledkezett - mindkettő oly valószínűvé tenné a vis s zahatás keserű, nehéz voltát -, az összeomlás után mégsem az elhagyott szerelmes keserűen édes fájdalmát érezte, hanem a kozmás önmegvetést, amiért ekkorát tévedhetett. A fiatalember nem valami nagy, fontos gonosztevővé érdekesedett, hanem ellenkezően: h i tvány, éretlen tacskóvá törpült előtte, akire kár volt életének egyetlen, gyönyörű álmát fecsérelnie. Ez az érzés és ez a tudat is összeroppanthatta volna a lelkét, eleinte reszketett is tőlük, ha felkeresték, de aztán minél gyakrabban jöttek, a félelmes e llenségből annál gyorsabban savanyodtak a megunt vendég unalmas figuráivá. Az asszony eleinte a szégyen lázával vette tudomásul, hogy bukásának története egyre kevésbé tépdesi a lelkét, de nem tehetett róla: az lassan valami bosszantó, ostoba baleset emlé kévé zsugorodott a lelkében. Akkor, amikor legutolsó találkozásuk alkalmával oly szégyenteljesen váltak el, még sírt a lelke, álmában még azután is gyakran hallotta a régi szerelmes suttogásokat, hanem aztán az utolsó csapás romba döntött mindent. Egy nyár eleji estén megpillantotta a fiatalembert, amint a séta után a leánnyal a kapuban beszélgetett, de az nem láthatta őt. Akkor nemcsak annak a félreértésnek a szégyenletes emléke könyökölt rá durván a lelkére, hogy a fiatalember annak idején őutána járt ott a házban, hanem azt is kell e tt gondolnia, hogy ez utóbbi is csak hitványul, gyerekesen megrendezett kis tabló. Ez a pillanat döntötte el emlékeinek sorsát, ettől a pillanattól kezdve többé nem vágyó haragot, hanem csak megvetést érzett régi szerelmesével szemben. Nem kívánt a sorstó l semmi nagyszerű megtorlást vele szemben, de azt esetleg szívesen hallotta volna, hogy valaki felfricskázta a kis szeladont.

A férjét, akit különben sem szeretett soha, már korábban is unta, és kicsinynek érezte maga mellett, annak alázatos szerelme meg ép pen csak a legelső időkben hízelgett neki, későbben azonban már csak terhére volt. Régebben ezt meg is mondta a kis gyámoltalannak, sőt ha éppen ideges volt, kíméletlenül a szemébe is dobta, hogy ő férfit akar szeretni, nem pedig nyafogó kis fickót, de mi n dez nem változtatott a dolgon. Hanem a szomorúságok estéje óta a bűntudat is meg a szánalom is útját állta annak, hogy akár egyetlen szóval is megbántsa a szomorú, öreg szerelmest; szerető, hálás arcot kellett mutatnia annak alázatos rajongásával szemben. Ez azután utóbb valami örökös ijedezéssel, fásult közönnyé zsugorodott tehetetlen indulattal töltötte el, mint amikor valami kellemetlen ismerős szakadatlan nyomában van az embernek. Ha a színházban volt, az az érzése támadt, hogy otthon mindenki továbbél i valahogy a tündéri, pazar életet, amit a színpad szuggesztiója lop bele a lélekbe, mindenki vidám és szép lesz tovább is, az izzó szerelmek folytatódnak, a vidám dalok tovább csengenek mindenki számára, egyedül csak őrá vár a csendes, unalmas szoba, eg y edül csak őneki magának kell majd hallgatnia a sajnálatos kis öreg ezerszer hallott, becézgető nyafogását. Ha nyár esti sétájából hazatért, úgy képzelte, hogy a vidám, kedves emberek tovább csevegnek, bohóskodnak a pompás éjszakában, az ezer égő szemű ha j ók tovább ringatják őket a muzsikásan feccsenő vízen, csak ő... egyedül csak ő...

Így hát, ha csak közvetve is, mégis a kis szerelmi hajótörés okozta volna, hogy a teljes virágzásában pompázó asszony lelkének szárnya lecsappant?

Még ezek után is valószínűb b, hogy nem.

Leghelyesebb az a feltevés, hogy minden lelki zökkenő nélkül is lecsapott volna rá az a fáradt közöny, az életből való fanyar kiábrándulás, ami minden intelligens embert, férfit és nőt meg szokott lepni a negyvenes évek körül. Annak a tudatnak a közönye, hogy ezerszámra perdültek el fejünk felett a napok, és egyik sem volt sokkal másabb, mint az előbbi, hogy egyik sem ragadott ki bennünket abból a nevetségesen kis körből, amelyikbe a buta sors belebilincselt bennünket e mérhetetlen dús válto z atú élet kellős közepén.

A baronesse már régebben elintézte Koznisevet, már Veretinszkijre került volna a sor, de akkor észrevette Malvinnak az impresszionizmust illető fagyos nyugalmát, és elhallgatott. Szegény, szűzi kis művésznő kénytelen volt magát jobb módú barátnőinek hangulatához szabni, nehogy heti ebéd- és uzsonnakörútja zökkenőt szenvedjen. Szótlanul bolyongtak fel-alá, amikor egyszer Ofélia egy előtte álló fiatalember vállára tette lornyonjának teknősbékából faragott nyelét, és tréfás dorgáláss al így szólt:

- Forduljon csak meg!... Tudja, hogy előlem nem lehet megszökni!... Mit keres maga itt?... Maga, aki nyíltan hirdette, hogy a festészet és szobrászat azért nem érdekli, mert ami szépséget nyújthatnának, azt maga inkább természetben kívánja él vezni!... Mit keres maga itt?

Flórusz a gyors ütemű kelepelésre ijedten fordult meg.

A rajtaütés annyira meglepte, hogy Malvint az első pillanatban meg sem ismerte.

- Csókolom kezét, baronesse - hebegte -, ily váratlan, kedves találkozás alkalmával miért kezdi az én régi gyerekes szamárságaimmal?... Mondja inkább...

Pillantása összetalálkozott Malvinéval, aki hófehér arccal, tehetetlen mozdulatlanságában állt ott.

A fiatalember remegő ajakkal hebegett néhány összefüggéstelen szót, meghajtotta magát, és keze t nyújtott.

- Ó, ismerik egymást!? - mondta Ofélia. - Hiszen annál jobb!... Nos, Flórusz barátom, hát mesélje el megtérésének történetét!

Gyötrelmes pillanat volt ez; a fiatalember szeme előtt violaszínű karikák táncoltak, és ha Ofélia baronesse éteri lénye e percben váratlanul felszívódik az őszi délután plain airjébe, két dermedt szívű, jéghideggé döbbent lelkű álmodó nézte volna egymás fátyolos, holtmerev szemét. De a művésznő nem vett észre semmit, csak fecsegett. A kínos pillanat elmúlt; Malvin kezet nyújtott a fiatalembernek, és ajkán valami rosszakaratú mosoly árnyékával azt mondta halkan:

- Jó napot!

Semmi különös sem történt, sőt a legősibb szabályok szerint folyt le minden. Az asszony előbb beletalálta magát a helyzetébe, mint a férfi, és aszerint cselekedett.

Malvin tudatán egyetlen pillanat alatt átvillant, hogy a társnője előtt semmit sem szabad elárulnia az érzéseiből, nehogy kérdezősködéseknek és gyanakvásoknak tegye ki magát. Ez a tudat volt a legelső, amely magaviseletét irányította, de ezt nyomban követte a másik: az asszony világosan látta, hogy az ellenfele le van törve, valósággal semmivé van téve kínos zavarában, a helyzetet tehát ki kell aknázni, és a kellő pillanatban felül kell kerekedni.

- Hanem ha csak itt állunk - mondta nemsokára O féliához fordulva, most már nyugalmának teljes birtokában -, nem látunk semmit Vere... mindig elfelejtem a nevét... úr művészetéből!

Kipattantotta apró, kesztyűs kezével az optikai remekművet, amely többszörösen átcsavart aranyláncon függött a derekán, és céltalanul megindult. Akkor már Flórusz ura volt önmagának; úgy tervezte, hogy a forma kedvéért még cserél néhány szót a szakadatlanul csicsergő Oféliával, búcsúzóul esetleg a shakespearei-i recept szerint zárdába küldi őt, azután megválik a hölgyektől. Ebben a pillanatban még bármi ürügy alatt is lehetetlen lett volna elköszönnie.

De másként történt.

Ahogy egyszer beérték Malvint, és megint együvé kerültek, a nyugtalan kis művésznő valahogy elsodródott tőlük. Maguk is csak későn vették észre, hogy egyedül maradtak, de már nem lehetett segíteni a dolgon. Flórusz ingerülten az ajkába harapott, de a született úr, az ízléstelenségtől rettegő lélekember nyomban felülkerekedett benne.

- Őszintén szólva - monda könnyedséget erőltetve mozdulataiba és hangjába -, nemigen értek a képzőművészetekhez, de azt hiszem, jobban mondva, talán csak a benyomásom, hogy ez a Veretinszkij valóban fenomenális dolgokat produkál!... Koznisevhez nem merek hozzászólni, azt mondják, hogy Breughel- meg Hogart-utánzat az egész, de akárm i nt van is, rendkívüli erővel fogja meg az ember lelkét!

Véletlenül szembekerültek egymással, és Malvin, aki akkor már régen megnyerte a játszmát, az asszonyok epeforraló nyugalmával mérte végig a fiatalembert tetőtől talpig, anélkül hogy annak szavaira aká r ügyet is vetett volna. Flórusz még mondott néhány összefüggéstelen szót, de aztán hirtelen agyába tódult a vér az indulattól, mert észrevette, hogy az asszony pompás, rózsapiros ajkán, ami valamikor az övé volt, szomorú, de kissé lenéző mosoly suhan kere sztül.

E pillanatban tért vissza az elveszett baronesse.

Malvin finom asszonyi ösztönével megérezte, hogy elég volt.

- Megyünk! - monda Oféliának valamivel parancsnokibb hangon, mint szokta. Azután Flóruszhoz fordult, és megszorította kezét.

- Nos, isten vele! - mondta látszólag közönyösen, de a hangjából némi barátság csendült elő. Ofélia akkor nem figyelt oda; amikor a fiatalember búcsúzóra megemberelte a kalapját, az asszony még halkan hozzátette:

- Legyen férfi... ne hagyja el magát!

Megfordult, és ba rátnőjével a nyomában elhagyta a termet.

Flórusz utánanézett, és még sokáig állt ott szorongó szívvel, mozdulatlanul. Az elmúlt idők ködös hajnali álom gyanánt szálltak el előtte; oly hihetetlenül különösnek látszott, hogy ez a pompás, diadalmas asszony, aki most úgy bánt vele, mint az apró gyermek a bábujával, amit a földre dob, meg szeretettel megsimogat újra - ugyanaz, aki valaha tehetetlenül vergődött az ő karjai között. Keserű vágy fogta el a régi esték után, és szinte tépte, marcangolta a szívét a tu d at, hogy nincs tovább, hogy vége. És ebben a fájdalmas percében jó volt nem tudnia, hogy a számára örökre elveszett asszony odakint, a ragyogóan szép őszi estében boldogan érzi, hogy lelkéről lepattanik a megalázás fájó szorítása, mert megtalálta a maga e l égtételét; jó volt nem tudnia - akkor még nem tudta -, hogy a boldog idők utolsó emlékét - ami bármily szomorú volt, mégiscsak visszavezette szerelmes asszonyát a tündéri percekhez -, a nő megvetését is elvesztette, mert annak helyére a sápadt arcú, tét o va tekintetű szánalom tolakodott.

A fontosabbat, a szögletes valóságot, amit nem lehetett simulékony szomorúságokkal körülfonni, aminek éles körvonalait nem tudta álomszürke elbágyadásokkal leplezgetni, azt elhessegette magától, az elől bujkált, hogy minél később kelljen magát szemben találnia vele.

Már régen ott kint sétált a liget sárguló, lágy virágpárnái között, de még egyre talált új és újabb néznivalót, amihez a figyelmét hozzáfüggeszthette, nehogy az visszaszökhessen az asszonyhoz, mert akkor nincs menekvés többé a valóság elől.

Hanem amikor bevette magát egy kis kávéházba, hogy meguzsonnázzon, makacssága megtorpant, és hirtelen elfogta a menekülők, a bujkálók rémült vágya, hogy bár ott lenne már az üldöző karjai között.

Tenyerébe hajtotta az arcát, és szinte hangosan mondta:

- Malvin mindent tud!... Tudja, hogy szegény lettem, mert nem gyűlöl már, csak lenézően sajnál, és tudnia kell, hogy az energiám már kihagy néha, mint a haldokló szívverése, mert akkor arra kért, hogy legyek férfi, szinte megfogta a ruhám szegélyét, mintha vissza akart volna rántani a meredek széléről!... Honnét tudja azt, amit tud?

Akkor már sötét volt; az Andrássy út ragyogó fényességbe borult. Flórusz letörölte az üveg verejtékét, és nézte az alaktalan, sötét árnyakat, amint s ietve húzódtak előtte. De az unalmas egyformaság kifárasztotta, behunyta a szemét, és emlékezetében azt a valakit kereste, akitől az asszony megtudhatta mindazt, amit tudott. De nem talált senkit. Ők csak ketten ismerték egymást, de a köreik oly távol est e k egymástól, hogy a mindenütt jelenlévő Ofélián kívül, akit ő is csak valami premierről ismert, de akivel már vagy két éve nem találkozott, talán egyetlen közös ismerősük sem volt.

Pedig az asszony nemcsak sejt, hanem tud. Ez kétségtelen.

Szorongó szívvel idézte vissza emlékezetében a rejtegetett, gonosztévő kis mosolygást, ami Malvin bujavörös szép, telt ajkán játszott, amikor kutatón belenézett az ő szemébe.

Hirtelen a homlokához kapott, és gyűlölködő, ijedt rosszallással bólintott.

Valami kora öregkori hülyeség ólálkodik körülöttem! - gondolta, idegesen pattantva az ujjával. - Ezen ugyan kár volt annyit törni a fejemet!... Én magam mondtam el neki mindent a - szememmel! A szegény, a szomorú, a lefelé hanyatló ember minden ócska, szemérmes kis titka ott sír, jajgat, ot t kapkod és integet a szemében, hogy még a vak és süket is megtudhassa őket!

Egykedvűen legyintett.

- Ej, ez keserű, nagyon keserű falat volt, de már túl vagyunk rajta!

Pedig várt reá még keserűbb is.

Ahogy felállt, hogy a kalapját feltegye, szembe került a fal tükrözetével.

És abban a pillanatban leesett szeméről a fátyol, amit a megszokás, a kényelmes rá nem gondolás és a számtalan, egymásra következő nap között szétosztódó látszólagos egyformaság szőtt oda.

Legelőször azt vette észre hogy a redingotjának az ujja - ezt úgy kérte kölcsön attól az újságíró barátjától, akitől a jegyet kérte, mert a magáért már két hónappal ezelőtt eladta azzal a kényelmes indoklással, hogy új életében, amit kizárólag a munkára és az elzárkózó kontemplálgatásra szánt, úgyis végleg szakít régi úri köreivel, és így semmi szüksége sem lesz rá - tehát hogy a ruhadarab ujja egy gondolattal rövidebb, mint lennie kellene. Ez már otthon is a szemébe ötlött, de akkor beljebb taszigálta a mandzsettáit, egyet-kettőt fordított a kezén, a zt mondta: így ni! - és ezzel az ügy rendbe jött. - Most már szorosabb vizsgálat alá vette önmagát, és meg kellett győződnie róla, hogy a díszdarab nyaka, akármily öntudatosan tartja is a fejét, eláll a nyakától. Ezt otthon a szivárványos kis falitükörbe n nem vette észre. A lelke akkor már meg volt riadva, és ahogy hátrább lépett, hogy egészében szemügyre vehesse önmagát, az ezerszer vasalt nadrág csökönyös, apró kis ráncait feneketlen szakadékoknak látta, amelyek mindegyike az ő gyönyörű, régi boldogságá t várja, hogy az fejjel zuhanjon bele. Végül az ócska, fekete csokornyakkendő egy kirojtolódott, hegyes kis selyemszála úgy szíven döfte, hogy fájdalmában kicsordult a könnye, és az apró kis prizmán keresztül egy pillanatra úgy látta önmagát, amint régi po mpájában néz szembe önmagával a csiszolt, hatalmas tükörben.

- Mivé lettem!?...

Ha sorsod rosszra fordul - avertat deus, de mindazonáltal legyen meg az ő szent akarata -, egy éjszakán, amelyen a gondjaid, unalmukban és bosszúságukban, hogy nem tudsz rajtuk segíteni, a lelkedet kezdik csiklandozni, és az álmaidat elhessegetik, tégy úgy, mintha mélyen aludnál. Akkor a ruhadarabjaid titkon odalebegnek hozzád, föléd hajolnak, és amikor azt hiszik, hogy már alszol, összesúgnak, és komiszul vigyorogva kiosztják egymást közt a szerepeket. A kabátod azt vállalja magára: majd szól az ujjainak, hogy lassan, titokban - ne egyszerre és nyíltan, mert az fair play lenne, márpedig a letaposott úriember ne tartson számot az ilyesmire - rojtosodjanak ki, a hajtókáját meg majd felbújtja, hogy amikor valami zsírosat eszel, furakodjon közel a szádhoz, és makacs kitartással maradjon ott addig, amíg egy zsírcsepp ráesik. A mellényed bejelenti, hogy még a holnapi nap folyamán szabadságolja legalább két gombját, majd megmondja nekik, hogy bátran elmehetnek, a helyüket nem lehet betölteni mással, mert olyan különös alakú gyöngyház gombokat, mint ők, úgysem lehet kapni az egész városban sem. Csak az aznap vasalt nadrág begyeskedik, csak az hárít el magától minden teendőt, mert a z ő dolgát majd elintézi az eső, ami holnaptól fogva három hétig fog szakadni.

Reggel, amikor felébredsz, szomorúan, de mosolyogsz, mert azt hiszed, hogy álmot láttál.

Hanem idővel a lelked maga is kopott, ócska, nyűtt lesz.

Akkor aztán valahogy eszedbe jut, hogy mégis ébren voltál azon az éjszakán.

Flórusz már régebb idő óta állandóan a Lakatos-féle vendéglőbe járt étkezni.

Az ismerőssel való recontre már elintéződött.

A kedves ismerős egy este felkereste Flóruszt szokott kis vendéglőjében, odaült az asztalához, bort hozatott, és poharazás közben nevetve kijelentette, hogy igaz ugyan, hogy akkor a szegénységre célzott, de ő ezt megtehette, mert maga is rokona az öreg templomi egérnek, és különben is a fene egyen meg minden gazdag embert. Tisztességes gazda g ember nincs - azt mondta -, mert tisztességes úton nem lehet meggazdagodni.

Nevettek, és Flórusz azt mondta: igaz! Az összeszólalkozás jelentőségtelen voltát pedig egy hanyag legyintéssel demonstrálta.

Szegényebb temetési menetek láttán gyakran gondolt arra, hogy mily felesleges a kereszt, a koszorú, a gyászfátyol és a szomorúság egyéb hasonló szimbóluma. Ezerszerte több gyász volna abban, ha a pap is, a rokonok is csak legyintenének egyet a kezükkel, aztán útjára bocsátanak a koporsót.

A vernisszázs estéjén Flórusz gyalog sétált be az Andrássy útról a Sándor térre, mert már megfigyelte önmagán, hogy a mindennap apró, olcsó kis gyűlöletességei: a járókelők tolakodó lökdösődései, hangos visongásai, a neveletlen suhancok hangos fütyülése, a pimasz és érdekeskedő meg j egyzései, a masamód és egyéb kisasszonyok vérpezsdítésre készült, nyerítő vihogása - kiszemtelenkedik, kibosszantják helyükből az ő nagy és komoly szomorúságait, pedig erre most szüksége volt. Gyötrelmes kúra volt ez számára, mert ezek a kis budapesti del i kateszek a vére minden cseppjét leforralták, és néha - főként amikor arra gondolt, hogy mindezt észre sem venné, vagy legfeljebb fölényesen lenevetné, ha volnának komoly életcéljai, és ha naponkint legalább egy szál virágot szakíthatna magának az azok fe l é vezető út mentén, és gyönyörködhetnék azok illatában - szinte gyilkos életundorral tömték tele a lelkét, de átesett rajta.

Sokat javított a helyzeten az a láthatatlan küszöb is, amelyik az Erzsébetvárost és vele együtt Budapest nagyobb felét a József- és Ferencvárostól elválasztja. Ennek a határvonalnak a térképen nyoma sincsen, ott csak az vezet rá, hogy a két határos városrész másféle színnel - az Erzsébetváros szokás szerint pirossal, a Józsefváros meg halványsárgával van kifestve. A túloldaliak ezt talán úgy magyaráznák, hogy az ő színük az élet, az elevenen száguldó vér pirosa, emez meg az unalom sárgája, de mi, innensők, amott a festett arcok ócska karminjára gondolunk, itt nálunk meg valami halványságra, lágy selyemfüggönyre, ami krizantém-sárga nyári délutánokon feltartja ablakunknál a tülekedés amonnét jövő zsivaját. - Akármint van: ha a Népszínháznál átléped a Kerepesi utat - képtelen vagyok rászokni a Rákóczi útra, valami kínos allúzió révén mindig azt kell gondolnom, hogy a nagy fejedelem valamely i k elszegényedett ükunokája a nálunk megszokott módhoz folyamodva beválasztatta magát Pest vármegyéhez útmesternek -, egészen más világban leled magadat. A Körút maga is más lesz, de a változást még inkább észreveszed, ha betérsz az első mellékfolyosóba, a Rökk Szilárd utcába. Az elején még felbosszant a merész ívben kanyarodó villamos kerekének sikoltozása, a szemközt fekvő szerkesztőségek előtt fel-alá bicikliző boyok altábornagyi egyenruhába öltözött pocsék hada, a kiadókból előözönlő rikkancsok kannibá l i kottára üvöltöző tömege, valamivel odébb meg a nyájas, mézes ajkú postakocsisok óriási, lomha, zöld bogárhoz hasonló kocsijaiból összetorlódott barikád, de amire beérsz a Sándor térre, a csend, a nyugalom már átveszi a birodalmát. Ott már mindenki isme r i egymást; az ajtóban támaszkodó, magasra tornyozott frizurájával és orvosprofesszori fehér köpenyében oly igen érdekes borbélylegény sorra köszönti a hazatérőket, a köréhez tartozó hölgyeket kellemetes zamatú humorokkal környezi; a szelíd arcú Blum Arnol d , a jólelkű pálinkás, kitekintvén boltjából, mosolyogva szól oda a feleségének: “Amott megy haza rövid lábain Faggyas koma, már megint nem aludt az éjjel, óriási üres tökfeje úgy lóbálódik ide-oda a szélben, mint a harangvirág kelyhe!”

A sokágú kis tér, kö zepén Fodor József méla kőarcával, látszólag visszahozta Flórusz köznapi, kedvetlen nyugalmát. A találkozás méregcseppjei már felszívódtak a szívében, de a nem reá szabott ruha még égette a testét. Hanem sokat remélt a hajótöröttek szigetének csodálatos atmoszférájától, a kongeniális őslakók bitóhumorától és a világossárga sashegyi bortól.

Ez a nap azonban a másként történések napja volt.

A vernisszázsra azért ment ki Flórusz, hogy a közdolgok, főként a művészetek iránt való törhetetlen érdeklődését önmaga előtt demonstrálja, mégpedig oly módon, hogy az a fontos, állandó érdeklődés közepén álló remete - önmagát ilyennek képzelte - sporadikus megjelenésének és aztán ismét hosszabb időre való eltűnésének érdekességét is magában foglalja. És a nagy bujdosó nak összetörve, legázolva kellett visszavonulnia.

Még tegnap úgy tervezte, hogy a tárlat után elmegy Piroskáékhoz, bemutatja új toalettjét, azután érdekes műkifejezésekkel beszámol a tárlatról. A tükörben látottak után azonban semmi sem lett az egészből.

Utolsó legbiztosabb reménye a hajótöröttek szigete volt, de ebben is csalódnia kellett.

Attól remélte kedélyének teljes restitúcióját, de másként lett.

Rossz csillagzata, mert ezen a napon még nyájas mennyei barátjai is cserbenhagyták, úgy hozta magával, hogy azok ra, amiktől megújhodását várta: a baráti szóra, a megszokott, szinte egyforma sürgés-forgásra, a villamos zongora szabályszerű futamaira akár csak ügyet vetni is képtelen legyen, hogy egész figyelmét éppen azok a dolgok foglalják le, amelyek bosszantók és buták.

A szomszédos asztalnál két úr ült, egyik az ötven és a hatvan között, a másik talán negyvenes. A pincérleánnyal beszélgettek, és ostoba meg aljas tréfákat mondtak neki, amiket az fagyos, kötelességszerű kis nevetésekkel honorált.

Flórusz akarva, nem akarva fültanúja kellett, hogy legyen a nyegle fecsegésnek, és amúgy is túlzóan lovagiaskodó érzését szerfelett bántotta a dolog.

Zordonabb perceiben már gyakrabban gondolt gyűlölködve arra a hitvány szokásra, ami a kocsmajáró úriemberekre is rá szokott akaszkodni, mint a kullancs, hogy olyan leánynak, aki mellett nincsen férfi, aki a viccelődőt pofon verje, okvetlenül komiszságot, trágárságot kell mondani. Ezek a komiszságok valamelyik diluvium korabeli kocsmában születhettek, és azóta hányódnak ide-oda b izonyos sablonok alakjában. Leányka bort még nem tettek vendéglői asztalra anélkül, hogy nyomában ostoba ingerviccek ne tolongtak volna, aminthogy kártyázás közben a négy szín közül az egyikre minden bennfentes kocsma-habitüé, szódáskocsis és úrféle egyar á nt tesz egy-egy kis megjegyzést, szoros kapcsolatban a szexuális élettel. Ebből a szokásból a vendéglői ember néha a haláláig sem nől ki: emlékezzél az ezer más formában élő nyugalmazott irodatisztre, pénzügyőri főbiztosra és másra, aki fogatlan szájával m a is ugyanazokat a gyerekségeket huhogja el vágyó pillantás kíséretében a csinos pincérleánynak, mint harminc évvel azelőtt, a fiatal kezdő pedig tiszteletteljes bámulattal figyel öreg mesterére, és emlékezetében felhalmozza a humor e gyöngyeit, hogy ada n dó alkalommal, még fiatalabb kezdők előtt, bőkezűen szétszórhassa őket a bortól mocskos abroszon.

A két kellemetlen nemsokára elment, de a fiatalember érezte, hogy akkor már késő, mert ezután bármi történnék is, csak bosszantaná.

Fizetett és ment.

Lesétált a Kálvin térre, és betért a kedvenc kávéházába.

Pár percig habozott a tennivalója felett, de aztán hirtelen elhatározta magát.

Levélpapírt kért, és írt a nővérének:

“Kedves Berta, szerdán délben, amikor szokott délelőtti sétádból hazatérsz, légy szíves en gem a ** utca sarkán megvárni. Pontban tizenkét órakor ott leszek. Rendkívül fontos dologban szeretném a tanácsodat kikérni.”

A levelet még hazamenet bedobta, és kevéssel éjfél után már otthon is volt.

Ahogy a szobájában világot gyújtott, meglepetve pillantott meg az asztalkán egy flaska bort és pár sor írást, amin azonnal megismerte a háziasszonya keze vonását:

“A sógorom külte, tesék megkostolni tesék mindet meginni.”

Különös nap van ma! - gondolta a fiatalember mosolyogva. - Előbb elhittem volna, hogy Lót elszerencsétlenült feleségét berendelték szolgálattételre a sóhivatalba, mint azt, hogy ez a vén hárpia megkínáljon valamivel!

Akkor azonban eszébe jutott, hogy a háziasszony maga semmiféle szeszes italt nem iszik, talán azért, nehogy minduntalan az elhunyt férjére kelljen emlékeznie, ezzel szemben azonban van egy jóravaló unokaöccse, aki minden látogatása alkalmával felkutatja a lakást bármily elfogyasztható dolgok irányában.

Így már sokkal érthetőbb a dolog - gondolta -, de hiszen elvégre teljesen mindegy. A bor itt van, és én szigorúan tartani fogom magamat a kapott utasításhoz!

Leült az öreg karosszékbe, és kedvtelve nézegette ócska kis otthonát, mert odakint felébredt a hid eg őszi szél, és ilyenkor úgy hozzánő a lélekhez minden, ami az embert védelmezi, ami óvólag körülveszi, ha ócska és kopott is.

Egyébként is úgy volt, hogy nem sokáig látják már egymást.

Még a nyár folyamán többször váltott levelet a szüleivel, akik minden alkalmat felhasználtak, hogy fiukat a sógorához való visszatérésre rábírják. Ők már - írták - levél útján megbeszélték ezt a dolgot Marinczerrel, aki a legnagyobb mértékben hajlandó a békülésre, hiszen tudja, hogy a fiatalember csak önérzetből cselekedet t , amit ő mindig nagyra becsül és a többi - itt a jó öregek még hozzá is férceltek a dologhoz, olyan kedves gyengédségeket adva Marinczer szájába, amilyenek csak az ő szivárványos, szerelmes lelkükből születhettek, de amelyek a szögletes Marinczernek soha e szébe nem jutottak volna - de persze - írták tovább - a sógora annyit mindenesetre elvár, hogy a békülés felé az első lépést ő tegye meg.

Flóruszt ezek a levelek akkor a “csak azért sem!”álláspontjára hajszolták, nemcsak azért, mert a hangjukból gyermeket megillető tanácsteljes becézgetés sírt elő, hanem főként mert alkalmat adtak neki arra, hogy azokkal dacolhasson, azokkal vitatkozhasson lovagi nagyszerűségektől fennkölt levelekben, azoknak szegülhessen ellen, akiket a legjobban szeretett. Szeme nem e gy ilyen válasz megírásakor borult könnybe, és mégis megírta a levelet, mert gyenge karjával nem bírta letépni lelkéről az átkot, amit a végzete ráakasztott, hogy mivel az igazi akarata csak rejtegetni való kis nyomorék volt, úgy álmodjon helyette mást ma gának, és ezt a fantomot ott mutogassa, ahol nem nevetnek érte a szemébe, ahol szent, komoly valóság gyanánt fogadják.

A nyár nagyobbik fele ezekben a hánykódásokban telt el, anélkül hogy a fiatalember jövendő sorsára akár itt, akár amott döntést hozott volna magával. Szerelmi életében is a vergődés korát élte; ha ma este azzal a meggyőződéssel vált el Piroskától, hogy csak gyönyörű ábránd volt az egész, másnap már könnyes szemmel esküdözött, hogy megöli mindkettőjüket, ha a leány csak rá is villantja másra búzavirágkék szemeit. Az ilyen féltékenységi jelenetek fájó gyönyörét ugyan legtöbbször tudva és akarva szívta magába, de volt, hogy valóban is szenvedett.

Egy nyirkos, hűvös estén megint Budán jártak, és ahogy visszatérőben a propeller födélzetén ácsorogtak, Flórusz egy rendkívül fess, vagy tizenöt éves úrilánykával került szembe, akinek pompás termetét könnyű selyemkabát födte, odasimulva karcsú derekához. Széles, virágos szalmakalapja alól lágy hullámokban folyt alá gesztenyebarna haj, keskeny, lakkcipőbe bujtatott lábacskái idegesen topogtak a födélzet deszkáján. A mögötte álló idősebb, sovány, az adriai csikócához rendkívül hasonló nő szemmel láthatólag a guvernántja volt, oly fásultan és annyi szinte taplószerű közönnyel darálta el szabályos időközök b en felhangzó intő és tanácsadó mondatait, vegyesen hol franciául, hol németül.

Flórusz figyelmesen, egyre jobban átmelegedő szívvel nézte a leányt, akinek minden vonása, minden mozdulata úriasságot lehelt, és bár eleinte lehessegette magától efféle gondolatait, később kénytelen volt összehasonlításokat tenni a két leányka között. A selyemkabátos bakfis nyomban észrevette a fiatalember hódoló pillantásait, és a csikóca minden suttogása ellenére készségesen viszonozta is azokat, talán már csak azért is, mert könnyűszerrel felismerte új szerepét, amelyet minden nő oly szívesen vállal a másikkal szemben.

Piroska kínos helyzetbe került, amit aztán ügyetlen vergődésével egyre csak fonákabbá tett.

Asszonyi ösztönével a legelső pillanatban felismerte, bár önmaga előtt nyomban valami egészen érthető formát adott a dolognak, hogy kettőjük között komoly versenyről szó sem lehet, hát mindenekelőtt a szerzett jogait akarta demonstrálni. Hangosan beszélt, a fiatalembert minden második szavában édesemnek, kedvesemnek neve zve, hányavetien és úriasnak vélt nyegleséggel kápriszírozott mindenféle csacsiságot, végül pedig azt kívánta, hogy a hajó korlátjára támaszkodva nézzék a pompás budai tájképet. A helyzet kínossága most a fiatalemberre nehezedett át; érezte, hogy az arca kipirul, idegesen és bosszúsan suttogott a leánynak, hogy maradjon nyugton, és ne tegye önmagát is, őt is nevetségessé, és amikor látta, hogy semmire sem megy makacs függelékével - abban a pillanatban így nevezte magában Piroskát -, zavarában némi kis á r ulásra vetemedett. A selyemkabátos lányka finom ajkán már régebben megjelent a gonosz kis mosoly, most ő is visszanézett rá, bizalmaskodva mosolygott, a szemöldökeit felhúzta, mintha azt mondta volna: hiszen látom, hogy értjük egymást, de mit tegyek!? - a z zal aztán odahajolt a korlátra Piroska mellé, akit pedig ebben a pillanatban szinte gyűlölni is képes lett volna.

Hanem amikor már ott kint álltak a parton, a helyzet gyökeresen megváltozott.

Piroska belékarolt, és suttogva kérte, hogy ne menjenek fel, hanem ott lent forduljanak egyet az alsó rakparton.

Flórusz sejtette, hogy miről van szó, a mutatóujjával tréfásan feltámasztotta a leány állát, és belenézett az arcába. Látta, hogy Piroska búzavirágkék szeme könnyben úszik.

Unta kissé a dolgot, de azért mosolygott, és megsimogatta a lány arcát. Azután szótlanul megindultak.

Szinte az Erzsébet hídnál jártak már, amikor a leány hirtelen megállt, kezébe temette az arcát, és sírva, őszintén sírva, mert a szíve akkor színültig volt fájdalommal, azt mondta:

- A tied vagyok egészen, testestül-lelkestül, csak el ne hagyj!

Flórusz érezte, hogy vére az agyára tódul.

Körültekintett; a rakpart üres volt.

Magához szorította a lányt, emésztő vággyal csókolta az ajkát, majd erőt véve sóvárgó reszketésén, mosolygást erőltetv e az ajkára, halkan azt mondta:

- Őrültségeket beszélsz!... Hagytalak beszélni, mert tudom, hogy az ellenkezés csak jobban feltüzelt volna, de most már legyen elég!... Nekem az a leány senki, semmi... Ki volna, aki hozzád képest...

Elhallgatott, mert vágyt ól izzó lelkéből különös, színes ötlet pattant ki. Csak egy pillanatig vizsgálgatta, azután már ment is utána. Szorosabban magához ölelte a leányt, újra megcsókolta az ajkát, és azt mondta:

- Nekem az a leány senki, semmi... nem őt néztem, hanem azt a fi nom, pompás selyemkabátkát, ami rajta volt! Eszembe véstem minden kis ráncát, minden kis pitykéjét, mert nekem olyan selyemkabát kell! Nekem okvetlenül kell egy teljesen, szakasztott ugyanolyan selyemkabátka!

Piroska letörülte a könnyeit, és csodálkozva nézett a fiatalemberre.

- Selyemkabát!?... Minek!?

- Csacsi!... Ne azt kérdezd, hogy minek, hanem hogy kinek?!... Neked!

- De hiszen az rendkívül drága dolog! - mondta a leány, most már egész figyelmével a kérdéshez tapadva.

- Ne törődj vele!

Flórusz megállt, belső zsebéből előhúzta a tárcáját, kissé erőltetett nyugalommal kivette belőle a külön kis bankjegycsomót, és átadta a lánynak.

- Fogd, és siessünk! Az üzletek még nyitva vannak!... ami pedig megmarad belőle, azt fogadd szívesen tőlem! Ezt a pénzt a te számodra tettem félre!

Piroska pár pillanatig habozott, majd rámosolygott Flóruszra, átvette a pénzt, és nyugodtan azt mondta:

- Az én Flóruszom a legjobb ember a világon, de igen nagy csacsi!... Az ilyesmit napvilágnál kell megvásárolni!... Holnap egy órával korábban légy a szokott helyen, majd elmegyünk együtt!

Flórusznak összerándultak a szemöldökei; nem így képzelte a dolgot.

Pedig még újabb csapás is várt ábrándos lelkére.

Másnap délelőtt éppen a toalettjével bíbelődött , amikor egy szutykos kis kölyök állított be hozzá, és levelet adott át neki.

Piroska írt, hogy meggondolta a dolgot, nem kell neki a kabát, a pénz jó lesz Flórusz számára vizsgadíjnak, őnála mindig megtalálja. Egyebekben kéri, hogy este a szokott időben l egyen a szokott helyen.

Flórusz kedvetlenül dobta le a levelet, és szinte ráförmedt a pocsék kis postillonra:

- Mondd meg a kisasszonynak, hogy ott leszek!

Ahogy egyedül maradt, idegesen kezdett fel-alá járni a szobájában.

Ez ostoba kis tragédia volt.

Elte kintve attól, hogy ilyen bolondul hoppon maradt - neki magának is csak pár napra való pénze volt már -, ő meg volt győződve arról, hogy Nordheimerék, akik pedig valami véletlen folytán akkor már mindent tudtak, nála ekkora pénzeket egészen természetesnek találnak.

Most ennek is vége van, a gyűlöletes hióbhír már a boldogság kis szobájába is beöltötte mérges nyelvét.

És a lavina, ami a fiatalember ábrándvilágát összemorzsolta, feltarthatatlanul gördült tovább.

Egyik napon a leány, mintha véletlenül történt v olna, elejtette első, nagyon halvány célzását jövendő közös életükre. Azután megjelentek a kocsmai élet káros voltát hirdető tanköltemények, végül pedig megkezdődött azoknak a helyeknek szisztematikus felsorolása, ahol mindent lényegesen olcsóbban lehet beszerezni, mint egyebütt.

Flórusz az alkonyati órákat nem várta már dobogó szívvel, mint azelőtt.

Egy este végül, amikor szokott heti látogatását tette Nordheimeréknél, a leány szülei szeme láttára átölelte a nyakát, és diadalmasan, elragadtatott hálát váróan azt mondta, mélyen belenézve a szemébe:

- Képzelje, az az ostoba Ramazetter délelőtt, amikor a piacra mentem, megvárt, és prédikálni kezdett, hogy óvakodjam magától, mert maga állandóan kocsmázik, és udvarol a vendéglősnőnek. Azután azt mondta, hogy ő viszont a tenyerén hordana, hogy asszongya, neki van tisztességes jövedelme, nem úgy, mint magának, aki ahelyett, hogy keresne, még a másokét is elprédálja, hallja!?... Ilyen buta hazugságokat is csak ő tud kitalálni! Hát szóval forma szerint megkért!.. . No - mondom neki -, kedves Ramazetter úr, nekem hiába beszél itt összevissza, én már nem vagyok szabad, én bizony sohasem leszek a maga felesége!... Hát így megmondtam neki!... Nos, mit szól hozzá!?

Flórusz halálsápadt arccal hebegett valamit, hogy majd leszámol a Ramazetterrel, hogy nagyon köszöni a leánynak, amiért megmondta neki, most legalább tudja magát mihez tartani, és végül, hogy boldog, hogy a leány... bár még kissé korán volt... jobb az ilyesmit titokban tartani...

Ezen az éjszakán nagy cécó vo lt Lakatosnál; Flórusz is felnyitotta gondosan elzárt lelkét, és a nyájas őslakók közt szétszórta a drágagyöngyöket, amiket az fájdalmában kitermelt magából. Hajnalban ment haza, és útközben boldogan, hangosan nevetgélt azon, hogy sohasem oda lép, ahová s zeretne.

Odahaza feltárta az ablakát, és visszanézett a mennybolt millió csillagszemébe.

- Ragyogjatok rám, kedves barátaim, nézzetek le rám, és világítsatok be a ravatalterembe, az én lelkembe! Éjféli sötétségben kiterítve ott fekszik az én akaratom, legyetek ti a halotti gyertyácskák, hogy még egyszer megláthassam a drága halott viaszfehér arcát!... Nincsen többé akaratom, nem akarok többé semmit! Nem akarom már a halált sem, amit úgy óhajtottam, amiben úgy bíztam, csak álmaimban jön már el néha hozzám, átölel merev karjával, pompás reményeket suttog a fülembe, de reggelre elhagy ő is, mert nincsen akaratom, hogy átöleljem rideg derekát, és ott tartsam magamnál... Az élet bebújt az ördög maskarájába, s a hátam mögé lopózott, és most mindennap új, gaz tré f ákkal rémítget, és nekem nincsen már akaratom, hogy lépésről lépésre, a szú makacsságával küzdjek ellene, hogy visszajussak legalább oda, ahol még nem mert a szemem közé vigyorogni!... Valami díszes, valami ragyogó küldöttséget várok én, hogy az emberek e l jöjjenek hozzám, hogy aztán karjukra vegyenek, és bevigyenek az élet templomába, aminek szent hűvösében szabadjára engedhetem az álmaimat, mert ott nem tiporhatnak rájuk sáros csizmáikkal a komisz utcai emberek!... Várom a szerelmesemet is, hogy letérdelj e n előttem hogy rátehessem kezemet a fejére, amíg arra túlvilági fény derül, hogy megismerhessen engemet, várom a rokonaimat is, hogy a keblükre öleljenek, várok mindenkit, de tudom hogy hiába várok bárkit is, mert akarat nélkül a várás is csak puszta ábr á nd, aminek hangtalan hívását nem hallja meg senki sem!... Meghalt az akaratom, már fájó gyönyörrel tölt el, ha az emberek bántanak, mert a lélek azt, ami ellen védekezni erőtlen, vergődő gyengeségében gyönyörré csiszolja, ahogy a szomorú anya a köznapot l egázoló nagyszerűségeket lát a fia gazságaiban, hogy a szíve meg ne szakadjon!... Nézzetek le rám, barátaim, és világítsátok át a ködöt, ami körülvesz, mert érzem, hogy nem találok ki belőle!... Nézzetek le rám, és maradjatok velem, mert nem tudom: lesz- e még holnap erőm, hogy hívjalak benneteket?!... Mert az én akaratom meghalt, és odabent fekszik kiterítve a lelkemben!... Még őrzöm, még nem engedem, hogy elvigyék, a fényeteknél még látom sápadt arcát, de már halott... erőtlen, néma halott már!... És min dezt csak most, csak most tudom meg igazán, amikor részeg vagyok!

Másnap fekete közöny ült a fiatalember lelkén; nem is igen figyelt a leányka boldog fecsegésére.

Ezekben a napokban történt, hogy Flórusz egy este a körúton összetalálkozott a nővérével meg Irénnel. A két asszony örömködve hívta, el sem akarták engedni többé, de a fiatalember észrevette szemükben a riadt nyugtalanságot, amivel az arcát vizsgálták. A megízlelt szabadság vágya felébredt a lelkében, visszavágyódott azok közé, akik még a pillan tásukkal sem kérik számon egymás dolgát, és kéretlen, fanyar jóakaratukat nem cseppentik bele a végtelen szabadság édes borába. Valamit hebegett, hogy: igen, igen, majd elhatározza magát, és aztán értesíti őket.

Azzal elsietett.

A nővére utána kiáltott, hogy bármikor szívesen látják, azzal elvesztették egymást a szemük elől, és azóta nem is találkoztak.

De az a szabadság, aminek viszontlátására úgy örült, bár csak néhány percre szakították is el tőle, amiben úgy bízott, attól fogva elvesztette azt az izgatóan csípős, pikáns kezét, ami azelőtt oly kívánatossá tette. A fiatalember hiába próbálgatta ezt az ízt a dac kesernyés zamatjával pótolni, nemigen ment vele valamire, mert a dac mögül lépten-nyomon előkandikált a régi, kedves, úri élet, nyájasan hívogatva őt. Az pedig, aki fehér kis kezével azelőtt úgy be tudta fogni a fiatalember szemét, hogy ez a hívogatást észre ne vegye, egyre távolabbra jutott tőle.

Piroskával azután is találkoztak minden este, de már egyre kínosabban kellett keresgélniök a megbeszélni valókat, mert Flórusz a jövőt illető tervezgetéseknek már eleve útját állta azzal, hogy majd ő mondja meg, mikor jött el azoknak az ideje. Azok a jelentéktelen kis apróságok pedig, amikről a szerelmesek oly sok fontos mondanivalót tudnak kovácsolni, ízetl e n ostobaságokká lettek közöttük, azokkal nem is próbálkoztak többé. A leány azonban, talán valóban, de inkább hihető, hogy színleg, nem vett észre semmit, és ez a makacs kitartás csak még jobban bosszantotta Flóruszt, aki utóbb már naponta azzal az elhat á rozással ment el hazulról, hogy szakít a leánnyal, miután az ilyesminek semmi értelme sincs. De aztán a leánynak egy-egy különös, sajnálatos arckifejezése, valami bolondos, emlékezetes szó a tündéri időkből mindig elnémította az utolsó pillanatban. Ő lega lább úgy hitte, hogy ezek a szívdobogtató kis emlékek térítik el a szándékától, pedig úgy volt valóban, ahogy azon a mámoros hajnalon megsejtette: az energiája, az akarata pusztult, fogyott egyre.

Hanem az utóbbi időkben, amint már szó volt róla, megjött a visszahatás, éppen ezeknek az eseményeknek a nyomán.

A második alapvizsgát sikerrel letette még a tavaszon, most hosszabb nyugalom előtt állt, de a tanulmányi dolgok egyébként sem aggasztották soha, rendületlenül bízott a maga gyors és élénk felfogásában és főként a meleg érdeklődésben, amely őt a jogi stúdiumokhoz fűzte. Mindez valami rejtett erőforrássá csoportosodott a tudatában, ami felé a nagy lelki legyengülések idején mindég bizalommal tekinthetett, ami mindig megadta számára a megnyugvást, hogy a f undamentum ép és sértetlen. Amíg ezt a hatalmas erőforrást tudomásul nem vette, amíg semmire sem becsülte, addig úgy tudta, hogy sohasem fog visszatérni többé örökre elhagyott régi világába, de amióta foglalkozott vele, amióta kicsiszolta, kifinomította é s üzembe helyezte, azóta már tudta, hogy a visszatérést csak halogatja, mert édes dolog az élettel kacérkodni, ha van hová meghúzódni előle, ha komolyan találná venni a dolgot.

Hanem, ahogy legtöbb kacérkodásnak valami ízléstelenség szokta a nyakát szegni, ugyanaz történt ezzel is.

Flórusz egy napon, amikor a pénze már erősen fogytán volt, levelet küldött egyik jómódú barátjának, kérve őt, hogy estére jöjjön el a Centrálba, valami fontos megbeszélnivaló lenne vele, amit sokkal kényelmesebb négyszem-között elintézni, mint otthon, ahol bármikor megzavarhatják őket. Az volt a terve, hogy Burkovicstól - ez volt a barátja - még felveszi ezt a kölcsönt, ő lesz a harmadik és utolsó, akihez ilyen kéréssel fordul, azután egyetlen krajcárt sem kér többé senkitől, han em...

Ezt a hanem szót rendkívül gyűlölte Flórusz.

Ez volt az az utálatos, kétszínű kis intrikus, aki az ő elhatározás jellegű gondolatait odacsalogatta a maga közvetlen közelébe, és amikor már ott voltak körülötte, akkor a szemük közé vigyorgott. Ez volt az a gonosz kis manó, amelyik a felejtés kellemes perceiben odasompolygott az ajkára, és amikor onnét testet öltve lepattant, ahogy hang alakjában ide-oda rebbent, fülsértő mellékzöngéivel néha a legközömbösebb mondat közepén is megállította. A magad emb e reit is megismerheted arról, ahogyan a rossz hírt tudtodra adják: ezt a gyűlöletes kis szót még álmában is többször látta a fiatalember, mint valami gaz kis kobold alakjában odasompolygott hozzá, fölé hajolt, és boldog fontoskodással a fülébe súgta: az ak aratod már a végét járja! Nincs már hozzá semmi remény!

Hanem...

Ejh! Hanem valahogy másként lesz majd, de akárhogyan is lesz, ő az elhatározásán nem változtat többé, ez kétségtelen!

Ahogy vacsora után belépett a kávéházba, Burkovicsot nagyobb társaság köze pette találta. Bántotta kissé a dolog, de a kollégája, amikor megpillantotta őt, felkelt, eléje sietett, leültette egy üres kis mellékasztalhoz, és mielőtt Flórusz akár a felöltőjét is letehette volna, elővett a zsebéből egy borítékot, és átnyújtotta neki .

- Már elkészítettem! - mondta barátságosan mosolyogva. - Parancsolj!... Bocsáss meg, kérlek, hogy most nem állhatok többé a rendelkezésedre, de tudod...

Flórusz szinte gépileg vette át a borítékot, csodálkozva nézett a barátjára, és kissé halavány arccal kérdezte:

- Honnét tudtad, hogy pénzt akarok kölcsönkérni tőled?

Burkovics egy pillanatig mereven, zavartan nézett vissza rá. Csak akkor jött rá, hogy kissé formátlanul csinálta a dolgát. De már a következő pillanatban kitűnő excuse jutott az eszébe.

- Ugyan kérlek - mondta kitűnően utánzott cinkosi mosollyal és az ügy köznapi voltát egy hanyag kézlegyintéssel jelezve -, az ilyesmit egyáltalán nem kell túlságosan tragikus módon felfogni!... Magam is voltam már így nemegyszer, hát csak tudhatom: hogyan megy az ilyesm i!?

Flórusz azt akarta mondani: füllentesz, pajtás, te sohasem voltál így! - de az utolsó pillanatban visszakapta a szót... Ha erőltetik a dolgot, le kellett volna vonnia a konzekvenciákat... De mit csinál akkor?... Három nap múlva egyetlen krajcár nélkül á llt volna.

Zsebre tette a borítékot, valamit hebegett, hogy: néhány nap múlva!... azzal elsietett.

Ezen a hajnalon, amint álmatlanul hánykolódott a párnáin, már bizonyosan tudta, hogy visszatér. Csak még a levél megírására nem tudta elszánni magát.

Ez szer dán volt; pénteken bekövetkezett a műcsarnokjelenet.

Akkor azután már a levelet is megírta a nővérének.

Még éjfél sem volt: a hajnalokhoz szokott fiatalember elhagyottan, idegenül érezte magát otthon, a halotti csendességben. Az ő új világában a zaj, az élet ebben az órájában szokta elérni a tetőpontját, itt pedig a lámpás apró kis zsörtölődésein, a háziasszony távoli köhécselésén kívül egyetlen hang sem kelt sehol, és a falon ide-oda sikló néma árnyakon kívül nem mozdult semmi.

Flórusz összegyűrte a háziasszonya levelét, unottan a földre dobta, azután sokáig nézte mozdulatlanul a lámpás meg-megrezzenő lángját.

Egyébkor talán lefeküdt volna időnek előtte is, de ma úgy érezte, hogy a Malvinnal való találkozás izgalmai úgysem hagynák pihenni.

Azt határozta, hogy vadász emlékiratait fogja olvasni, de belátta, hogy ahhoz sem lenne türelme. Azt a könyvet vette le a szekrény tetejéről, amelyet az elődje felejtett ott. Eddig csak az előkandikáló piros csücskéről ismerte a könyvet, arra még sohasem tudta elhatáro z ni magát, hogy kimentse a portengerből.

Most odalépett, és egy elhatározott mozdulattal leemelte.

Rendkívül érdekes mű volt: néhány egybekötött szakvizsgai dolgozat, aminőt a bölcsészettan-hallgatók készítenek. Az előző lakónak nagyon megtetszhetett a diluvilis rétegek hátráló eróziójáról írt tanulmány, vagy még inkább az Ostrea-félék kagylóinak ambulakrál-mezőit tárgyazó remekmű, hogy oly gondosan összegyűjtötte, beköttette és szakszerű margójegyzetekkel kísérte őket.

A fiatalember csalódottan vissza akar ta dobni a könyvet, de hirtelen mást gondolt. Gondosan letörülgette róla a diluviális port, azután odahúzta az asztal mellé az ódon karosszéket, megivott egy pohár háziasszonyi bort, rágyújtott egy cigarettára, jó mélyen befészkelődött a szék párnái közé, és felnyitotta a különös könyvet.

- Ettől legalább elálmosodom, amire most éppen nagy szükségem volna!... De mi a csodálatos fityfene lehet az az ambulakrál-mező?

Ide-oda lapozgatott a furcsa kis műben, de valami elfogadható magyarázatnak még csak a nyomát sem lelte sehol. Egyre élénkebb gyűlölet fogta el a névtelen szerző iránt: micsoda arcátlan prepotencia azt kívánni, hogy akinek ez a buta kis kötet a kezébe kerül, az már akárhonnét is, de tudja, hogy mi az a ...izé... az a mező? Sőt néhány lappal odéb b , anélkül persze, hogy a mező ügyet elintézte volna, a szerző vérforraló nyugalommal összehasonlítja az ostreák mezejét a meleagrinákével. Kik azok a meleagrinák és hol vették a mezeiket?... Vagy a szerző csak bolondot akar csinálni az olvasóból?... Persz e , persze!... Erre ugyan hamarabb rájöhetett volna akárki is!... De ha ez a tökfilkó mindenáron a zoológiát az agrikultúrával kombinálva akart humorizálni, miért nem talált ki ötletesebb címeket?... A koleopterák szájüregében tespedő ugar intenzív felhaszn á lásról... Arankairtás a szentjánosbogár fényénél... Ebből esetleg állattani regényt is lehetett volna írni ezen a címen: János, a lámpagyújtogató, vagyis: Aranka halála... Vagy röviden: Muki szerelme... vagy akármi, csak a mezőt hagyta volna békességben! . .. Mit ért ahhoz egy szafaládérágó filozopter, hogy mi az a mező? Az illető bizonyosan itt született valahol a Kékbugyogó utcában, soha életében ki sem mozdult Budapestről, és itt olyan embernek akar előadást tartani a mezőről, aki csecsemőkora óta minde n évben végignézte az isteni színjátékot, amint a havas, lucskos barna föld vidáman felkacag, és magára ölti ragyogózöld palástját, amint annak pompás, végtelen selymén világoskék meg égőpiros pontocskák jelennek meg, amint egy hajnalon elborítja a pimpi m pare esernyője. Aki annyiszor látta a nyári nap lángoló hevében fehérlő tehéncsordát, annyiszor hallgatta annak szomorú kolompját, aki a patakparti szomorúfűz alatt heverve oly sokszor nézte a szöcskék táncigalmát, hallgatta a darazsak álomra hívó döngésé t és a tücsök hegedűjét; akinek annyiszor elszorult a szíve, amikor a kihalt mezőséget megint elfoglalta sötét árnyhadával a félelmes Ködkirály... Mit tudhat a mezők csodálatos világáról az, aki sohasem hallotta a virágok illatának hangtalan himnuszát, a holdfényben úszó álomóceán sóhajtó csendjét, és aki sohasem látta a fehér arcú asszonyt, amint az alkonyat bíborözönében felbukkanik a látóhatáron, azután jön, jön sietve, hogy apró kis lábai nem is érintik talán a fűszálak enyhe dárdácskáit, csak úgy l e bbenik át az illatos lapályon, ahogy Krisztus sietett övéihez a tenger habjai felett!?... Tudod-e, te ostoba kis bölcsész, ki jön ott hófehér kalapban, rózsaszínű ruhájában, ajkán a titokzatos mosollyal?!... Malvin jön ott sietve, hogy megmentse szerelmét , aki eltévedt a láp virágai között, akit már derékig benyelt az ingovány mélysége, és aki kitárja feléje a karjait, hogy átölelhesse megmentőjének karcsú derekát, hófehér vállát, azután letérdelhessen előtte, csókolhassa a kezét, és megmondhassa neki, hog y a nappal és az éjszaka minden percében csak őt szerette, őt imádta, és hogy még ezerszerte forróbban szereti, amióta rosszul bánt vele, amióta megmosolyogta a szegénységét, és szemének egyetlen rebbenésével sem árulta el, hogy valaha ő is viszonozta ezt a lángoló szerelmet.

A lámpa utolsókat lobbant, a fojtó, kormos füst ráfeküdt az alvó mellére.

Amikor a fiatalember fölébredt, a függöny hasadékain már benézett a hajnal nedvesszürke szemével.

Elkényeztetett testét összetörte a szokatlan helyzet; fázott.

Mosolyogva nézte az ócska piros könyvet, azután visszadobta a szekrény tetejére, és bebújt az ágyba.

Ahogy megint elszenderedett, az álomképek tarka csoportja körülvette ismét, befészkelődött a lelkébe, és csak a fényes reggelen rebbent vissza újra az ismeretlen tartományban, ahonnét elindult.

Flórusz, amire felébredt, teljesen rabja volt már ismét az asszonynak, és tudta, hogy bármi történjék is, annak ismét az övének kell lennie.

Amikor a toalettjét befejezte, előkereste az ócska piros nyakkendőt, a régi kedves ajándékát, és megcsókolta. De akkor hirtelen eszébe jutott, hogy azt is Piroskának nevezte el, és akkor hirtelen el akarta rejteni újra, mert érezte, hogy valami nemtelen árulás csábítja, hívogatja.

De az utolsó pillanatban mást gondolt.

Tudta, hogy amit tenni szándékozik, nem egészen tiszta dolog, de nem bírt ellenállani neki.

A nyakkendőt becsoma golta, beletette a zsebébe, és az esti séta után, amikor már elválóban voltak, odaadta Piroskának.

- Hoztam neked valamit. Csekély kis ostobaság az egész, de ne nevess ki érte! Holnap, ha elmegyek hozzátok, majd elmondom a történetét.

5. A fogatlan Kopeczky

Tavaly hallottam, hogy a Balaton-parti kis Arács faluban meghalt az öreg Réz zsidó.

Ha utánaszámítok, lehetett legalább kétszáz esztendős, amikor megtért őseihez, mert már az édesapám is olyan vén salabakternak ismerte, mint mi, gyerekek, amikor a nyarakat odakint töltöttük az arácsi szőlőben. Még a taplósipkája is ugyanaz volt; milyen s zomorúan lóghat az most a fogason, hacsak bánatában utána nem pusztult a gazdájának.

Riesz Salamonnak hívták, de az arácsi parasztoknak könnyebb volt a Réz, az ő pátriárkái flegmájának meg teljesen mindegy volt, miatta akár pakfon-zsidónak is hívhatták voln a, csak nála vegyék az ostornyelet meg a pálinkát. Pedig ha a parasztok már mindenáron valami metallumról akarták nevezni, inkább hívhatták volna aranyzsidónak, mert aranyból volt annak mindene. Arannyal volt befoltozva a feje ott, ahol a púpos Pálfi bever te, amikor az egyik jókedvű gazda elhitette vele, hogy a Réz olyasmit suttog felőle, hogy vasárnaponkint új, díszesebb púpot vesz magára, ahogy más az ünneplőjével teszi. Aranyból volt vagy a fél fogsora, a pápaszeme foglalatja, az órája, a lánca, az óri á si pecsétgyűrűje, azután meg aranyból volt a szíve, legfőként pedig az esze.

Különös ember volt; mintha valamelyik középkori rabbi lelke lakott volna benne. Mindenkiről tudott mindent, mindenkinek még a legbensőbb családi ügyeiben is ő ítélkezett, bármi történt légyen is, a különféle véleményekre ő tette fel a koronát. Hanem sohasem mondott valami pozitívumot, sohasem mondta, hogy ez fekete, ez jól van, vagy ilyesmi, ő mindig tekervényes példabeszédekben, parabolákban szólt, vagy mielőtt nyilatkozott volna , elmondott valami bonyolult történetet, mint Seifensteiner Salamon, és csak azután alkotta meg a párhuzamot a történet és a szóban forgó esemény között. Semmi a türelméből ki nem hozta, és bármi történt is, ő előbb mindenből leszűrte a tanulságot, és csak azután tett-vett, intézkedett. A parasztok gyakran megpróbálták őt nyájas szavakkal félbeszakítani: hogy a karádi nyavalya essen abba a bóhérba, ne arról beszéljen, hanem adja már azt a kocsikenőt! - nem ért semmit.

Az érettségit követő nyáron egyszer onnét a szőlőből bementem, nem tudom már, miért, Veszprémbe, és csak estefelé sétáltam ki megint gyalog. De kissé elszámítottam magamat, és már csillagos éj volt, amire kiértem. A nyaraló zárva volt, sehol senki. Nyomban tudtam, hogy bementek Balatonfüredre c i gányt hallgatni, és hogy egy óra előtt bizonyosan nem jönnek haza. Nem tudtam mit csinálni: besétáltam Arácsra, mert jövet láttam, hogy a kocsma még nyitva van.

Rettentő füst volt odabent, pedig csak ketten voltak: a Réz zsidó meg a Danka Imre, a valaha vagyonos felvégi gazda, aki azonban akkor már erősen csúszott lefelé. Kártyáztak, ahogy később láttam: huszonegyeztek. Az öreg zsidó nagyon csodálkozott, hogy engem meglátott, de aztán elmagyaráztam neki a dolgot, kértem egy félmessző bort, és amikor elhozt a a moslékszínű zagyvalékot, leültem egy távoli asztalhoz, és a kezemre támasztottam az államat, mintha nem látnék semmit.

Danka előtt már csinos halomban állt a pénz, de egyébként is tudhattam, hogy nyert, mert nagy hangon beszélt, szakadatlanul ivott, és bosszantotta a partnerét, aki azonban csak egykedvűen mosolygott.

Réz adta a bankot, és ilyenforma párbeszéd folyt közöttük:

- Tízes... fizess! - mondta diadalmasan Danka, ahogy a tízesre rákapta az ászt.

- Lássa, öreg, nálam ez már csak így megy! És tudja miért?... Mert merek játszani! Nem úgy, mint maga, hogy két vas, négy vas... Adja csak ide azt a koronát!

- Tessék - mondta nyugodtan az öreg zsidó. - Már most mit tesz a szomszéd úr?

- Most?... Hát mennyi a bank?... Húsz krajcár? Én ilyen vacakra nem játszom!... Hanem tudja, mit?... Mennyivel is tartozom én magának még a régi borért?... Ugye, három forint hetvennel?... Nohát, csináljunk dupla-semmit!... Ha maga veszít, nem tartozom semmivel, ha én veszítek, azon módon kifizetem a dupláját!... Ehun a pénz!... Jó?

- Legyen úgy, ahogy maga akarja, szomszéd úr - mondta Réz.

Pár pillanatnyi csend állt be, azután Danka felugrott, döngetni kezdte az asztalt, és az örömtől szinte magánkívül kiabált:

- Hát nem tartozom!... Nem tartozom semmivel!... El ne feledje Réz úr... Há így van az, akinek van szíve!... Nem is úgy kell ám, hogy két vas meg négy vas!... Tanuljon tőlem!

- Hja bizony, úgy van ez, kedves szomszéd úr! - monda Réz bölcselkedő hangon. - Aki játszik, az fizessen is!

- Jajajaj! Csak ne nyavalyogjon! Csak azt ne! Nem vénasszony maga, Réz úr! Lássa, énvelem már sok minden megesett, de én még sohasem nyavalyogtam!... Hát most majd én leszek a bankos!... Efforint a bank!... Mi a tét?

Ilyesmit sem lát mindenki! - gondoltam. - Egy falusi zsidó kereskedő, aki a vendégével huszonegyezik!... Hát most már ezt is láttam, és elég is volt belőle!

Leakasztottam a fogason függő megbarnult, összekunkorodott újságot.

A Veszprém vármegye valamelyik múlt évi száma volt, azt kezdtem olvasni. Rendkívül érdekeltek az izgatób bnál izgatóbb hírek, hogy az enyingi járás főszolgabírája a járás egész területére elrendelte az ebzárlatot, a devecseri főállatorvos az immár fenyegetővé váló marhavész meggátlására megtette a szükséges lépéseket - szinte magam előtt láttam a kis Becsák o t, a lódoktort, amint apró, csámpás lábacskáival éppen a szükséges lépéseket teszi - végül hogy Tarhonya Pilátus tótvázsonyi születésű harminchat éves róm. kath. csavargó ittasságában belézuhant a cseszneki emésztőgödörbe, de úgy kell neki, majd máskor ne m issza le magát. (A szerk.) Szemem előtt már kezdtek megjelenni azok a kis violaszínű gyűrűcskék, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiszemelteket, amikor hirtelen vad csörömpölés zavarta meg remetei csendemet.

Felkaptam a fejemet, és a kártyázókra néztem.

Danka Imre csapott öklével az asztalra, hogy az üres poharak mazurkára lendültek.

A pénzhalmocska már eltűnt előle, és az arca szinte sárga volt a méregtől.

- Átkozott fánija - kiáltotta dühösen -, ez a piszok töknyócas már negyedszer gyün közibe a disznónak meg a tízesnek!... Hát fuccs és megint fuccs!... Most már nincs többem, mint hat krajcárom!... De az adósság levan!... Mi!?

- Levan, persze, hogy levan! - mondta mosolyogva a zsidó. - Hanem most menjünk aludni, Danka szomszéd, majd legközelebb folytathatjuk!

- Ahá!... Most már menjek haza, ugye!?... Hat vassal a zsebemben!

- Hja - mondta Réz, bibliai mozdulattal emelve fel barnává aszalódott mutatóujját -, mondtam az elébb, hogy aki játszik, az fizessen is!... Különben is azt mondta, Danka szomszéd, hogy maga nem szokott nyavalyogni, panaszkodni!

- Éj - legyintett a paraszt mérgesen -, maga mindétig csak tudományoskodik, mindétig csak illen bölcsességeket mond!... Könnyű magának, maga csak szipákol, csak igazgatja az ókuláját, csak adogatja el a subikszot, aztán egyre csak gyarapodik!... Éntülem meg, akármit csinálok, csak elmegy, elmászik a pénz!... Hej, Réz bácsi, amikor az én édesapám, a jóisten nyugosztajja meg szegényt, hazajött a vásárról, nekünk, gyerekeknek, pedig hatan voltunk, minde győnknek egy-egy ezüstforintost adott, csak úgy jádzani! Millen világ volt az akkor! Ha a forént elveszelődött, hát az sem volt baj! Azt szokta mondani, hogy terem ott még több is, ahol ez termett!... Hát így tett, aztán azért mindétig csak többje lett né k ije! Én meg, ha az ujjamat lerágom is, egyre csak szegényebb leszek!... A lovasi dűlőt már elette a fene, nemsokára a kövesire is rákerül a sor! Erőszakkal nem rángathatom elő a földből a búzát meg a rozsot, az úristennel sem neszezhetek, hogy miért nem b ánik velem is úgy, mint mással! Ha valamihez kezdek, abba belekőtözik a ménkű, ha jádzom, csak veszítek, lassankint nem marad semmim, és amúgy is érzem itt bejüről, hogy utóvégre is egészen komisz, alja ember leszek!... Maga okos ember, Réz szomszéd, maga mindenre tud bölcsességeket mondani, hát mondja meg nekem, miért van ez így énvelem?

Az öreg Réz feltolta pápaszemét a homlokára, kissé gonoszkásan mosolygott, majd fehér szakállát vakargatva, azt felelte halkan:

- Hát tudja, Danka szomszéd, az attól van, hogy maga ezt most, éjfél után, itt, a kocsmában, így, pityókosan kérdezi!... Megértett engemet?

Danka Imre bambán bámult az öreg zsidóra, hemmegett valamit, azután elkotródott.

Csak Marinczerre gyanakodhatom, csak az ő révén jöhetett vissza hozzám, valami tekervényes gondolatasszociáció segítségével ez a régi kis jelenet, aminek ittlétét egyébként semmi sem magyarázná meg.

Most, hogy miniszteri tanácsossá történt kinevezéséről kell beszámolnom, hosszasabban gondoltam ugyanis rá, és hirtelen eszembe jutott, hogy rendkívül sokban hasonlít Kemény kapitányhoz, aki nyugalomba vonulása óta ott élt Arácson a mi gyermekkorunkban. Amikor azután már ott voltam a gondolataimmal a Balaton m ellett, a többi már magától jött. Csak így lehetett a dolog, másként nem, mert Kemény kapitánynak is éppoly kevés köze van ehhez a történethez, mint a fentebbi visszaemlékezésnek, ha ugyan ez utóbbit illetőleg valami kapcsolódás, valami összefüggés utóla g önként nem kínálkozik.

De a hasonlóság kettőjük között valóban meglepő, a külsőben is, de még inkább abban a módban, ahogy mindketten és kívülük még ezer más középember, önmagukat a nagy összességben elhelyezve képzelték és azzal szemben miként viselkedni a leghelyesebbnek ítélték.

Ezt a fajta embert születésétől haláláig valami sűrű, nyúlós homályosság veszi körül, ami megakadályozza őt abban, hogy túllásson annak a körnek a vonalán, amelyet mint rádiusszal, azzal a vonallal lehetne köréje rajzolni, amelyik a közötte és az azok között levő távolságot mutatja, akik vezető nélkül is rátalálnak önmagukra. Mert ezek az emberek mind a halálukig sem találkoznak önmagukkal, ők sohasem ők maguk, hanem mindig valakik mások, azok, akiktől az életen való átfurakodás n ak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy olyan szabályát ellesték, és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sincsen róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő. Ők azok, akik az életre való szakadatlan v á rás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátanának neki, mert önmagukon kívül semmi sem oly súlyos a számukra, hogy a lelkükön esett karcolást simára hengerelhetné. Ők azok, akik még az elöljáróik vesszőp a ripáján is helyet furakodnak ki a maguk számára, akik büszkén verik a mellüket, és a köznap unalmas zsongása miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akik elv gyanánt vallják, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék m e g a másik, a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak, és azok is ők, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni. Aki a lelkét kezdi nyitogatni előttük, azt leintik azzal, hogy az ilyesmi nem érdekli őket, de nyomban aztán rákönyökölnek azzal a kezdetleges kis történettel, ami tegnap a hivatalban esett meg velük. Végül ők azok, akik az élet híg lötty levének már csak azért sem képesek néhány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden v onatkozásban, talán óvatosságból, talán elvből, de kitartó konoksággal a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés kisebbség privilégiuma.

Hanem mivel a minisztériumok szolgálati szabályzatának egyetlen paragrafusa sem áll szorosabb vonatkozásban az öntudatosan kezelt és ápolt egyéni ízléssel, Marinczer a maga idejében, sem soron kívül, sem egy vagy két preteríció után, minden akadály nélkül megkaphatta a miniszteri tanácsosi címet és jelleget.

Azon a napon, amelyen a kinevezési okmányt a kezéhez ka pta - nem korábban, pedig a dolog már jóval előbb is fait accompli volt -, megkezdte annak a viszonylatnak az új alapokra való fektetését, vagy hivatalos nyelven, ha nem éppen kvadrál is: átszervezését, amely őt a környezetéhez fűzte. Nem kell itt semmi f onák, gyerekes fontoskodásra gondolni, nem formátlan tréfálkozásról van itt szó - Marinczer nem operettbeli epizódfigura -, hanem csak bizonyos öntudatlan, a legvégső hajszálgyökereit talán a jogos önérzetbe és örömbe bocsátó kis lelki transzformációról, b ár az ilyesminek megvan az a kellemetlen szokása, hogy kifelé nemigen magyarázgatja önmagát, és azzal sem törődik, ha kissé megmosolyogják, vagy ha bosszankodnak felette, amikor megismerik.

Ez az átalakulás odahaza, a családja körében, egyéb apróbb formai ságokon kívül azokban a pártfogói jósággal vezetett megbeszélésekben nyilvánul meg, amelyek a családtagoknak jövendő sorsát, magatartását, elhelyezkedését illették, és amelyek minden komolyan gondokságuk és jóhiszeműségük mellett is ezt a mondatot látsza nak rejtegetni: nos, én már készen vagyok, most lássuk: mi és hogyan lesz tiveletek!?

Ebéd után szokása szerint bement a szobájába, és szundikált kissé, de ébredése után nem volt már türelme az aktáival bíbelődni, hanem kijött az asszonyok közé, akik pedig éppen ezt az idejüket féltették mindenkitől. Már az ebéd alatti megbeszélések során elhatározta magában, hogy a Flórusszal való bonyodalmat is megoldja, talán igazi jóakaratból is, hiszen már kezdtek lekopni, élüket veszíteni a fiatalemberrel való apróbb t orzsalkodások, bár ő egészen sohasem felejtette el az őt ért megbántásokat, még ha azokban, mint ebben az esetben is, nyoma sem is volt a megbántásoknak - elsősorban azonban mindenesetre azért, mert ha az ipának tönkremenetele és a vele járó befolyásveszt é se óta eddig is, most meg éppen a család fejének érezte magát, és szívesen látta a diszpozíció jogát a család minden egyes tagját illetőleg a maga kezében összefutni.

Hosszas feddőbeszédet tartott sógorának léhaságai miatt, amikről itt-ott kerülő utakon értesült, nemegyszer nyílt őszinteséggel hivatkozva önmagára mint követendő példára, sőt időnkint enyhe célzást téve az ilyen javíthatatlan könnyelműség öröklékeny voltára, mint a fiatalember egyetlen mentségére, mit sem törődve azzal a kínos helyzettel, am ibe a feleségét ezekkel a tankölteményekkel hozta.

- Másként kell elbánni ezzel az ostoba fickóval! - mondta befejezés gyanánt apodiktikusan. - Vissza fog jönni ide, és majd az én felügyeletem alatt áll ezután!... Holnap délelőtt én magam elmegyek a lakásár a, és majd az eszére térítem!

- Tégy, amit jónak látsz - mondta a felesége, egyelőre azt tartva legfontosabbnak, hogy Marinczer minél előbb hagyja őket ismét egyedül, bízva abban, hogy a kért találkozón, aminek a célját már úgyis sejtette, ő majd elintézi a dolgot az öccsével -, de én azt hiszem, hogy ezen a hangon nem sokra mégy vele!

- Azt csak bízd rám! - mondta Marinczer fölényesen legyintve.

Azzal elment, hogy a megszokott kisvendéglő publikumától is átvegye az üdvözleteket.

Talán ugyanabban a pillanat ban, amelyben ő kilépett, hagyta el a lakását Flórusz is, hogy Nordheimeréknél megtegye a szokásos heti látogatást.

Hangulata a nap folyamán meglehetősen megváltozott, mégpedig a tegnap felébredt mámoros, régi szerelem rovására.

Ha újra meg újra átélte kép zeletében a Malvinnal eltöltött sugaras-boldog napokat, a műcsarnokbeli jelenet mindannyiszor közéjük furakodott, mint a kellemetlen hitelező, aki impertinens mosolygással jelenti, hogy ő is ott van, és a fiatalembernek be kellett látnia, hogy ha valam ely szerelem történetében pehely módjára el lehet hessegetni a legádázabb megbántásokat, talán a féltékenység gazságait is, a megsajnálást, a megmosolygást a legizzóbb szerelem sem bírja elviselni, azokba belepusztul, elhervad. A tiszta, józan napfényben b e kellett ismernie önmaga előtt, hogy azt a tündéri boldogságot, amelyet álmában zárt a szívébe, a valóságban többé soha vissza nem hozhatja. Ha azt az álmot, ha annak minden mennyei ragyogását úgy mutathatta volna meg az asszonynak, amint ő látta, talán újra kigyúlt volna a régi tűzvész, de így bele kellett nyugodnia, hogy az álombeli napsugaras mezőség lebegő asszonyával együtt örökre eltűnt az ő életének egyik szakasza is.

A hangulatváltozásnak, mint rezultánsnak, ez volt az egyik komponense, a másik me g az a felett a kis gazsága felett érzett megbánása volt, amit a nyakkendővel művelt. Hiába iparkodott önmagát megnyugtatni azzal, hogy hiszen a leány nem tudja, nem ismeri a szándékot, következésképpen nem is érzi a megbántás keserűségét, hogy vele szem b en bármikor pillanatnyi szeszéllyé gyengítheti, magyarázhatja a dolgot, nem ért semmit. Elég volt, hogy ő maga tudott a nemtelen bosszúról.

Amikor már ott kint volt a folyosón, a háziasszonya visszahívta azzal, hogy valamit elfelejtett neki megmondani. Ma gyarázgatni kezdte neki, hogy még tegnap kereste egy nyájas arcú, kopasz fejű öregúr - olyan jobb fajta iparos lehetett -, de ő már elfelejtette a nevét, hanem talán Flórusz majd kitalálja, hogy ki volt, mert azt az üzenetet hagyta hátra, hogy a fiatalemb er holnap, tehát ma este csak menjen el oda, ahová készült, de úgy intézze a dolgait, hogy vacsorára vendég lesz, a többit egyébként majd megtudja ott, ahová elmegy.

Flórusz az első pillanatban képtelen volt eligazodni a némettel elegyes zagyva fecsegésen, de útközben aztán rendezte és kiegészítette a hallottakat, és rájött, hogy a látogató nem lehetett más, mint az egyik Kopeczky, az egymáshoz összetévesztésig hasonlító két öreg testvér valamelyike. Egyébként is, gondolta, majd megtud mindent Nordheimeréknél.

Menet végigsétált a Ferenc körúton, hogy szemlét tarthasson kedvenc virágüzletének kirakata felett. A bűntudat vitte oda; eleinte a pompás azáleák valamelyikére gondolt, de aztán ízlésesebbnek tartotta, ha csak kisebb kézi csokorral állít be.

Pénzügyi kérdés egyáltalán nem befolyásolta ezt az elhatározását.

Pénze egyelőre volt bőven; Burkovics, minden mentegetőzése ellenére is, jóval a fiatalember reményén felül intézte el az ügyet.

Az a keserű érzés, amely a boríték átvételekor ránehezedett, megenyhült, szinte teljesen szétfoszlott már. Elsősorban az a meggyőződés űzte el, hogy ez volt az utolsó ilyen financiális művelet, aminek kínos voltával szemben mily pompás lesz majd a teljes, férfias rekonstruálódás, a pénzek visszaadása - hogy miből, hogyan? arró l még egy szót sem beszélt önmagával, de meglesz bizonyosan, hiszen amit az ember rendületlenül akar, az félig már készen is van -, azután hozzájárult a kellemetlen pillanat emlékének enyhítéséhez az a tudat is, hogy ugyanaz a pénz, amely megérkezésekor oly fájdalmas sebet ütött a szívén, most, hogy elmegy, oly édes érzésekkel, oly színes elgondolnivalókkal gyógyítgatja azt, hogy annak nyomtalanul, észrevétlenül el kell tűnnie. A harmadikról, a legfontosabbról akkor még nem tudott Flórusz, azt akkor még ta l án csak gonosz, nehéz álmaiban sejtette. A harmadik, a legfontosabb az volt, hogy a fiatalember lelke akkor már kezdett bevonódni azzal a kemény, nehezen oldódó réteggel, amely a kiskocsmák filozófiájából és a tévedt, titkolt szerelmek lázas verejtékéből szokott kikristályosodni.

Ahogy benyitott Nordheimerékhez, a konyhát üresen találta.

A szoba ajtaja nyitva volt; belépett.

Piroska ott állt egyedül a szoba közepén, csipkés fehér blúzban, mellén a Flórusz piros nyakkendőjével. Amikor a belépőt megpillantot ta, ijedt örömmel sietett eléje, a karjait kitárta, és abban a percben oly szép, oly kedves volt, hogy a fiatalember érezte, amint a gondolatai vérbe borulnak, és szíve a szerelmes vágytól remegve dobol a mellkasán.

A csokrot odadobta az asztalra, körültekintett, és amikor látta, hogy egyedül vannak, átölelte a leányt, és megcsókolta az ajkát.

- Édes kis bolondom, hiszen csak tréfából adtam neked ezt a piros rongyot, nem való az a te...

Nem merte folytatni. Félt, hogy a torka elszorul, és a testét remegés fogja el.

- Nos, nem szép az ott, ahol van? - kérdezte a lány tréfás kacérsággal. - Lépj csak hátrább, és nézd meg jobban, milyen csinos így együtt a hófehér meg a piros!

Flórusz gyönyörködve nézte a pompás látványt, és különös, édesen szomorú, gyászosan bo ldog sejtelmek, megértések vették körül. A piros nyakkendő a leány melléről oly kihívóan, követelően nézett vissza rá, mint akinek számonkérni valója van tőle, és ő megsejtette, hogy nem a leány, hanem az igénytelennek látszó semmiség az igazi Piroska, ak i vel azon a mámoros reggelen egy csókkal örökre eljegyezte magát, és aki a maga választotta homályos, szegényes, rejtőző, de annyi kedves furcsa titokkal teli új világ küldöttjeként tart számot szerelmére, akit bűvös köréből ki sem is enged többé. Megér t ette, hogy akkor, amikor a kirakatnak ezt a kis száműzöttjét Piroskának keresztelte, sejtelmektől népes lelkének parancsára cselekedett, végül megértette, hogy a két Piroska egy, és hogy ennek a kettős egységnek az öleléséből nem szabadulhat többé soha.

Csak azt az egyet, azt az egyetlenegyet nem értette meg, hogy a két Piroska abban a percben, amelyben meglátta egymást, asszonyi szövetségre is lépett egymással.

Ha megértette volna, nem kérte volna vissza az ajándékát.

A fiatalember újra a leány felé indult, de az akkor feltartotta a mutatóujját, és a színpadon látott hasonló jelenetek ártatlan utánzásával azt mondta:

- Vigyázzon, a papa jön!

A konyhában akkor már hallatszottak is Nordheimer fontoskodó lépései.

Flórusz nyugalmat erőltetett magára, átnyújtotta a leánynak a csokrot, és a belépőt még úgy felöltőben üdvözölte, jeléül annak, hogy ő is csak most érkezett meg.

- Hozta isten, tisztelt doktor úr! - mondta a szabómester, nyájasan kezet nyújtva a fiatalembernek. - Nos, megkapta doktor úr, az értesítésünket?

- Nem voltam otthon, a háziasszonyomtól hallottam, hogy valaki keresett, és...

- Kopeczky volt, a nőiszabó!... Arra akarta megkérni önt, hogy ma este, velünk együtt, legyen ön is az ő vendégük vacsorára!... Valami régen húzódó pörüket nyerték meg, hát annak az örömére... A feleségem már délután óta ott van náluk, ő süt-főz, mert ők csak úgy a kocsmából hozatnak maguknak. Nos, eljön a tisztelt úr, ugyebár?

A fiatalembernek végtelenül jólesett a megemlékezés; örömmel mondta:

- Igazán kedves a két öregúrtól, hogy rám is gondoltak! Természetesen a legnagyobb örömmel tartok önökkel.

- Úgy igen - mondta Nordheimer ártatlan csintalankodással -, azt elfelejtettem megmondani, hogy Piroska nem jöhet el velünk!... De azért a doktor úr természetesen...

Mosolygott.

A leány bíborpiros lett, kisietett a konyhába. Akkor talán egyetlen szócska hiányzott csak, hogy sírva fakadjon. A szakadatlan lelki feszültség, ami azóta tartott már, amióta az el hidegülés legelső jelét észrevette szerelmesén - mert látott és tudott mindent, csak remegve bujkált a kérdés tisztázása elől, jókedvet vagy tudatlanságot mímelve olyankor is, amikor térden állva szerette volna kérni a szerelmesét, hogy ne hagyja el, mert számára az a halált fogja jelenteni -, most megbosszulta magát. Tegnap este azután, amikor otthon kibontotta a csomagot, és megpillantotta a különös kis ajándékot, ezer kérdés rajzott a szíve körül, amelyeknek egyikére sem tudott választ adni, amire aztá n ezek a kérdések, elunva a várakozást, erős, csalhatatlan megsejtéssé csoportosultak: itt változás készül, itt dűlőre jut a dolog! Hogy jó vagy rossz következik-e, azt a leányka nem tudta, csak annyi volt előtte bizonyos, hogy másként lesz, mint eddig vo l t. Lelke inkább a félelem felé hajlott; lehet, hogy női ösztönét megcsiklandozta annak a kis gazságnak a csípős illata, amelyen a fiatalember törte a fejét - hát asszonyos, ijedt következetlenséggel egyenesen szemközt ment a félelmes ismeretlenségnek, és f elkötötte annak gonosz kis heroldját. Most aztán, amikor végül láthatta, hogy feltétlen győzelmet aratott, az idegei megernyedtek, összegyötört lelke a kínos feszültséggel együtt az energiáját is elvesztette. A leányka akkor nem akart semmi mást, mint nem akarni, csak sírni, csak belebágyadni, beleolvadni szerelmesének lelkébe.

A Kopeczkyek a Nap utcában laktak, ott, ahol az Óriás utca beletorkollik. Az a házcsoport ott külön kis sziget a végtelen házóceán kőhullámai között, az a környék ott olyan, mint gyermekálmaid kisvárosa. - Amikor a deszkakerítéssel szegett udvarra, az ősztől nyomorékká tépett fák alá léptek, és a fiatalember megpillantotta a boldogan eléjük siető két kedves öreget, valamelyik gyerekkori könyvének egyik képe bukkant fel előtte. Annak nyomában aztán felvonult az emlékek világának minden dísze, pompája: elröppent karácsonyok hozták vissza régi pompájukat, nyájas nagybácsik jártak fel-alá, majd hirtelen szerelemtől fülledt őszi esték rajzottak körül; rövid szoknyás kislányok néztek rá cs o dálkozva, madárfészekhez hasonló szőke kontyocskáik ide-oda billentek a fejükön, és amíg ő némán nézett vissza rájuk, az esti szél szárnyán odaszállt hozzá a réti virágok bágyadt illata. Később valami édes, álomszövő forgataggá verődött össze mindez; Flór u sz lehunyta a szemét, hogy ne lásson mást, csak azt, de amikor átnyilallt szívén a tudat, hogy Piroska nincs ott a régi kedvesek között, ijedten, szomorúan elűzte őket magától... Nem érezted még soha a fájdalmat, hogy feléledt álmaid birodalmában nem talá l sz helyet az új királynő számára?

Nordheimerné a konyhában sürgött-forgott, körülvéve a pecsenyék illatával. Amint az ő helyzetében minden asszony megtehette volna, boldog fontoskodással kijelentette, hogy még a hozott-istenre sem ér rá, és behessegette a jövevényeket a belső szobába, egyedül a lányát tartva maga mellett.

Különálló, egyemeletes házacska volt az, körülfutó folyosóval és kívülről a falhoz ragasztott, kávássá koptatott falépcsővel. Az emeleten a háziúr lakott volna, ha a gyomorbaja Marienbadhoz nem köti; az állandóan lefüggönyözött emeleti ablakok közönyösen nézdelték vak szemükkel a környékbeli kopár tűzfalakat. Így a házban voltaképpen nem lakott más, mint a Kopeczkyek, egy ősöreg nőrokonukkal, aki azonban már évek óta ki sem mozdult a kony h ára nyíló szobájából, meg egy kis cselédlánnyal, aki viszont éjszakára hazajárt az édesanyjához. A két öreg a konyhától jobb kézre eső két nagy szobában lakott; az első volt a hálószoba és a műhely, a második az ebédlő, a szalon és minden egyéb együtt.

Az asztal már meg volt terítve, de a kis csoport nem foglalt mindjárt helyet körülötte; Flóruszt az öregek belekényszerítették a családi karosszékbe, ők maguk pedig fel-alá lépegettek a szobában, a kezüket dörzsölgették, és reszketeg, mély hangon megbeszélté k a váratlan, fontos eseményt. Egyszer aztán összenéztek, mintha egyazon gondolat fogta volna meg őket, titokzatosan, csintalanul mosolyogtak - látszott rajtuk, mennyi boldogsággal tölti el szívüket a kis legénykedés -, majd Nordheimer azt mondta suttogva :

- Igen, igen, amíg az asszonyok be nem jönnek!

Azután a faliszekrényhez sietett, a bennfentesek fontosan hajladozó lépéseivel, üveget és pohárkákat vett elő, és az ajtó felé pislogva, a műveletet egy-egy pillanatra tréfás ijedezéssel félbeszakítva, törköl ypálinkát méregetett ki maguknak.

Flórusz, ahogy ott ült a lábait keresztbe téve, mélyen belesüppedve karosszékébe, és nézte a három boldog, öreg fiút, ismeretlen kényszer arra serkentette, hogy nyomban, a leghatározottabb formában állapítsa meg önmagába n, minden habozás mellőzésével beszélje meg önmagával, merev gondolatvonalakkal körülzárt formában vegye tudomásul, hogy ez a mai este az ő életének legpompásabb és egyben legfontosabb estéje. Ma este tudta meg rendíthetetlen bizonyossággal, hogy mi vár r á, és ugyancsak ma este kellett még végeznie az elhagyott régi világ visszasompolygó próbálkozóival. De ez a munka már nem sok gondot adott neki: a nővérét szerette ugyan, de azért minden nehézség nélkül belenyugodott az elválásba, hiszen végre is akkor l á tja őt, amikor akarja, szüleit és velük szemben önmagát a jövő nyári látogatással nyugtatta meg, a kis sógornőjével pedig nem sokat törődött: bolondos álom volt az egész - gondolta -, azóta már ő sem emészti magát miattam!

Csak a régi, a fénykorbeli baráta i voltak hátra még, mert ővelük is szakítani akart mindenkorra.

A közelmúltban nemegyszer megesett, hogy találkozott egyik-másikkal az utcán, de az obligát, fölösleges kölcsönös kérdezősködéstől menekülni akarva, elkerülte őket. Ilyenkor azonban megesett néha, hogy a kifogástalan toalettek látása meg az a tudat, hogy ez vagy amaz most ehhez vagy amahhoz a kedves, elegáns, úri családhoz siet, akikhez ő is járt valaha, nyugtalan szomorúsággal töltötte el a szívét. Most már ezekkel a skrupulusokkal sincsen b a j: amíg azelőtt csak elhitette magával, hogy nem kér többé a hasonló kis naplopásokból, ma már bizonyosan tudta azt, ma már szánakozó mosolygással gondolt az elegánskodó időfecsérlőkre, akik az utcán loholva azon törik a fejüket, hogy majd odafenn a zsúro n minő csacsiságokat mondjanak az Arankának, a Pipikének, a Lulácskának meg a többinek; akik tudatlan, ernyedt egyformaságban hányódnak a felszínen, közben sejtelemmel sem bírva az élet nagyszerű mélyeiről.

Egyszer azután feltárult az ajtó, a küszöbön megjelent Piroska, kezében a csokorral, amit elhozott magával hazulról. Piruldozó boldogsággal helyezte el az asztal közepén, és amire készen lett vele, Nordheimerné is bejött a pecsenyéstállal. A szobában felhangzott a megelégedettség moraja, a székeket ide-oda tolták, azután a hatalmas adagok láttára szerény rémüldözések, komolytalan tiltakozások hallatszottak, de hirtelen csend lett, csak egyik-másik öreg szisszent fel az elragadtatástól, amit Nordheimerné hálás pillantással viszonzott. - A háziak lassan, me gfontoltan ettek, az ünnepélyes alkalom minden pillanatát ki akarva élvezni. A vacsorát kilenc órakor kezdték, de tíz is régen elmúlt már, amikor az egyik Kopeczky végül letette evőeszközét, és elégedett mosollyal így szólt:

- Hála istennek, a baleset azé rt nem gátol abban, hogy olyan jóízűen egyem, mint azelőtt!

- Miféle balesetről beszél, kedves Kopeczky bácsi? - kérdezte előzékenyen Flórusz, mert valami tréfát sejtett, és most hozzá akarta segíteni az öreg legényt.

- Ó, istenem, istenem - mondta Kopeczk y komoly megdöbbenéssel -, hiszen még nem is mondtuk meg a doktor úrnak, hogy mi történt!... Tessék csak elképzelni: nem hasonlítunk ám már egymáshoz annyira, hogy össze lehetne bennünket téveszteni! Van már, amiről én megismerszem!... Nézze csak, dokto r úr!

Megmutatta odvas, barna fogsorait; az egyik felső fog helyén sötét lyukacska tátongott.

- Kedves Kopeczky bácsi - mondta Flórusz nevetve -, én most már ismerem a fontos kis titkot, de azért szavamra merném mondani, hogy nem venném észre, ha amíg odakint vagyok, helyet cserélne a testvérével!

Kopeczky lemondóan legyintett.

- Azért mégsem a régi ez már!... Aztán az ilyen változásoknak, ha megkezdődtek, se vége, se hossza!... Azért mégiscsak én leszek ezután a fogatlan Kopeczky!

- Még a masina kerekeinek is kitörik a foga, ha nagyon sokat használják - mondta bölcsen Nordheimer -, te pedig, öreg cimbora, már hatvanhat esztendeje rágicsálod a jóisten ökröcskéit, disznócskáit, miegymást!... Nyugodj bele a sorsodba!... De hajh, mikor lészen nálunk hasonló ünnepi vacsora?

Kérdőleg nézett körül, az örökösödési perre gondolva.

Flórusz megdöbbent, hogy újra a nyúlós, megunt történetre kerül a sor, hanem szerencsére abban a pillanatban kopogtattak az ajtón.

- Jó estét kívánok mindközönségesen! Én is eljövék, hogy szerencsekíván ataimat általadjam! - mondta a belépő különös, magas, sovány, halvány arcú, iparos formájú ember, azzal a látható erőlködéssel, hogy a hangjába úri könnyedséget vegyítsen, de mesterkélt beköszöntője és főként a fonák mozdulatai nyomban elárulták a félműve l tet. Tekintete az első pillanatban megtalálta az ismeretlen, úri fiatalembert, és ez még kínosabb zavarba hozta. A két házigazda segített rajta, odavezették Flórusz elé, bemutatták neki, és aztán belenyomták a karosszékbe.

A fiatalembert, amennyire megörül t az első pillanatban a késői látogatásnak, most már ugyanannyira bántotta a kilátás, hogy a jövevény majd órák hosszáig fogja ontani tekervényes mondatait, és tönkreteszi a hangulatot. Egy darabig mímelte a figyelmet, de aztán Piroskához fordult, és sutt o gó hangon beszélgetni kezdett vele. Csak úgy fél füllel hallotta, hogy a háziak a fonák, kínos vendéget Hortoványi úrnak nevezgetik, és attól fogva Hortoványi úrral csak annyi összeköttetést tartott fenn, hogy ővele is koccintott, ha a Kopeczkyek valamely i ke körülhordozta a flaskát. Ilyenkor aztán a poharat titokban mindig odaadta előbb Piroskának, és csak azután ivott ő. A leányka szívesen belement a játékba; kék szeme a szerelemtől meg a csepp kis mámortól úgy égett, mint napfényen a kristálytiszta zafír . Flórusz bolondos tréfákat mondott neki, de a leány hirtelen abbahagyta a nevetést, és fontoskodva azt mondta:

- És most halljuk a nyakkendő történetét!

- A nyakkendőnek nincs többé múltja - mondta Flórusz könnyedén elpirulva -, annak csak jövője van már!... Az a nyakkendő lesz ezután az én boldogságom szimbóluma!... Az a nyakkendő lesz a világ legboldogabb nyakkendője, mert mindig ott ékeskedhetik a legszebb, a legtökéletesebb...

Piroska lángvörös lett, és zavartan, gyorsan közbevágott:

- Maga úgy beszél, mint a költők, hanem arra, amit kérdeztem, nem felel!

- Ej, beszéljünk talán egyébről! - mondta Flórusz erőltetett nevetéssel. - Majd egyszer... majd amikor... majd amikor már semmi titkunk sem lesz egymás előtt...

Sóvárogva, ködös szemmel nézték egymást, majd az asztal apróságaival kezdtek játszadozni. Akkor megfeledkeztek mindenkiről, és csak az újabb mozgolódás ébresztette fel őket a merengésükből. Flórusz felkapta a fejét, és örömmel látta, hogy Hortoványi úr hosszú kezének-lábának minden mozdulatáva l a távozás előkészítő művét végzi. Még sokáig beszélt azután is, és amikor végül búcsúzóra kezet nyújtott a fiatalembernek, nyílt, világos, együgyű szemével oly különösen, oly kutatóan nézett arra, mintha azt kérdezte volna: mit keresel te itt?... Mi a sz á ndékod?... Flórusz ingerülten nézett vissza rá, majd hirtelen elfordult tőle. Csak amikor a hosszúlábú utolsó lépése is elhangzott odakint az udvar kövén, kérdezte meg kissé idegesen Nordheimertől:

- Ki ez a furcsa bogár, Nordheimer bácsi?

- Ez - mondta a szabómester -, hát ez a Hortoványi!... Hogy mi?... Hm!... Azelőtt cipészmester volt, de most nincsen egyéb foglalkozása, mint hogy a felesége férje!

- Áh, az kellemes foglalkozás lehet - elméskedett Flórusz -, mert nem jár sok munkával!

- Hát igen... valam i meghibbant ízlésű, gazdag özvegy úriasszony beleszeretett, elvetette magát vele, de a kaptafát, azt el akarta felejteni, hát a Hortoványi most csak jár a kávéházba, politizál, és lesi az urakat, hogy mit hogyan csinálnak, hogy aztán utánuk csinálhasson m indent. Ki van adva neki parancsban, hogy művelje magát, és legyen úr!

- Áh, hát innét van az a különös modor! - mondta a fiatalember némi kis kárörömmel. - Ezért mond oly körmönfont mondatokat, és ezért dugdossa oly kínosan a hosszú kezeit!

- Nem ér az se mmit! - szólt közbe a fogatlan Kopeczky. - Mondhat meg tehet ez akármit, a suszter az első szóra, az első mozdulatra kiütközik belőle!... Hja, így van ez, ha valaki a nem neki való körbe keveredik!...Az ilyen aztán úgy hányódik, lökdösődik a mások nyomába n , mint a villamos pótkocsija az első mögött!

Amikor egyedül maradtak újra, a kis társaság boldogan húzódott össze ismét. Mindnyájan érezték, hogy csak így van jól, csak ők kellenek egymásnak, senki más. Sokat nevetgéltek még a szerencsétlen Hortoványi felett - oly jó a veszedelemről akkor beszélni, amikor már elmúlt -, és a három öreg hosszasan, boldogan, szívből nevetett most is az ezerszer hallott kis történet felett, amit ezúttal Nordheimerné melegített fel. Az úgy volt, hogy az úriaskodó Hortoványi egy szer együtt ment egy barátjával a Rákos utcában, és amikor meglátta a kiírást: Bakteriológiai Intézet, olvasási tudományát fitogtatandó, kiböngészte a különös szókat, aztán úriasan, szenzitíve felsóhajtott:

- Istenem, már a bakteroknak is külön tanfolyamot kell végezniök!... Hová jutunk!?...

A kedv fokról fokra nőtt; Nordheimer már csak a legnagyobb erőfeszítéssel tarthatta vissza filkózó hajlamát. De egyszer aztán nem bírt vele többé, nagyot húzott a poharából, és csínytevő gonoszkodással kérdezte:

- És mi van négy barátunkkal: Gessler Hermann-nal, Stüssi vadásszal, Rudenz Ulrichhal és a vitéz Teli Vilmossal?

- Úgy van, mi van velük, lássuk őket - kiáltották az öregek, és a másik Kopeczky - ezután röviden csak így nevezem azt, amelyiknek megvolt a foga - ünnepélyes mozdulattal odatette az asztalra az agg kártyacsomót, aminek minden egyes lapján ezer Kopeczky-kéznyom barnult, összevegyülve idegen rétegekkel. A kétfelé nőtt színes emberkéket többnyire csak az egyik alakjukban lehetett felismerni, és a makk disznó képes oldalára a fogatlan Kope c zky, még fogtulajdonos korában minden félreértés elkerülése céljából ráírta piros ceruzával: Tél! Winter!, mert a guggoló emberkének már csak a két keze látszott, amint kísértetiesen csüngve a levegőben, a tűz felé kívánkozott. - A játékban Flóruszék is r é szt vettek, de úgy, hogy Piroska játszott, Flórusz pedig kibicelt neki. Eleinte ő is mímelte az érdeklődést, diadalmasan vagy borúsan fel-felkiáltott, ha egy-egy felsőt sikerült vagy nem sikerült másnak a nyakára sózniok, hanem később, amikor az öregek má r szinte lázas figyelemmel csüngtek a játékon, semmi mással sem törődve, és főleg amikor a kártyagyűlölő Nordheimerné elhagyottságában kiment a konyhába szundikálni - észrevétlenül átölelte a leánykát, és el sem is vette többé a kezét onnét. Eleinte tréfás , utóbb egyre lázasabb szavakat suttogott a fülébe, és szinte érezni vélte, amint a lányka szíve félve, remegve táncol.

Egyszer azonban a vidámságot vészhír döfte szíven: a bor elfogyott.

A másik Kopeczky aggodalmasan rántotta elő az óráját, majd diadalmasa n felkiáltott:

- Vivát!... A Hatlábú tehén még nyitva van!... Ki jön velem?

- Én, én! - mondta sürgősen, halkan Nordheimer, felhasználva feleségének némaságát.

- Ha megengedik az urak - mondta Flórusz, elegáns mozdulattal előhúzta a tárcáját -, az ügyhöz én is hozzájárulok!... Jócskán szerezzünk be a nemes cseppekből, hogy ez a baleset meg ne ismétlődhessen!

Hanem a két Kopeczky udvariasan visszautasította az ajánlatot, és nemsokára hallani lehetett, amint a két öreg végigtopog az udvaron, és a kaput becsukja maga után.

Az otthon maradt Kopeczky fel-alá járt, a kezeit dörzsölgetve motyogott valamit, majd hirtelen elhatározással kiment. Pár pillanatig csend volt, akkor a leány is felkelt, és kifelé indult, de Flórusz átölelte a derekát, és az ajkát beletemette a hajába. A leány suttogva kérlelte, úgy tett, mintha az elven bilincset le akarná tépni a derekáról, de amikor mindez hiábavaló volt, hátrahajtotta a fejét a férfi vállára, és úgy csókolták egymás ajkát!... Odakint csend volt mindenütt; az ősz-éjszakai szél sóhajtott fel csak néha, a konyhából belehallatszott az öregasszony halk, egyforma lélegzete. Odakint az udvar távolában meg-megcsikordult a porond: bizonyára az öreg Kopeczky várja vissza az éjszakai expedíciót . .. Odabent a lámpás nagyokat lobbant, és mérges, fekete kis füstcsóvákat lökött ki magából haláltusájában; a csillagok tisztán ragyogtak odafent a hideg égbolton, égő szemükkel lenézve a fekete éjszakába.

Azrael, az őrangyal ott járt egész éjszaka a ház k örül, és mosolyogva hallgatta a mulatozók zaját. De most, a nagy csendességben egy pillanatra elszenderedett. És amire felébredt, már vissza is lebbenhetett fényes otthonába zokogva és a kezét tördelve.

A leányka belemerítette remegő kezecskéjét hajának barna, lágy hullámaiba, majd az ablakhoz sietett, és feltárta azt. És akkor a szoba valamely ismeretlen zugából pompás, hófehér galamb szállt elő, és a nyitott ablakon át kiröppent a nyugodalmas éjszakába, hogy vissza ne térjen soha többé. A leányka hossza n nézett utána, és a búzavirágkék szempárból kristálytiszta könnycseppek keltek útra. A fiatalember odasompolygott hozzá, suttogva kérlelte, és csókkal borította el a kezét.

Ekkor odakint az udvaron megszólalt a csengettyű.

A szomszédos szobában valaki köhé cselni kezdett, aztán hallani lehetett, amint Kopeczky felkel a pamlagról, és öreges, sürgős lépésekkel kisiet.

Flórusz holthalványan nézett a leányra, és csak az ajka mozdulatai árulták el, amit mondani akart:

- Idebent volt a szobában!... Nem vettük észre, amikor bejött!

Piroska a szekrényhez sietett, meggyújtotta a gyertyákat, és odaállította őket az asztalra.

A kiküldöttek sikert hirdető zsibongással nyomultak be a szobába, megnyugtatva a várakozókat a bor minőségét illetőleg, amennyiben arról még ott lent meggyőződtek.

Aztán pedig?... Azután lassankint, önként rendbe jött minden. A jókedvű, boldog emberek nem gondoltak másra, csak ennek a drága éjszakának az örömeire, a lámpát meggyújtották újra, az ablakot gondosan becsukták, hogy az őszi éjszaka hidege el ne vigye magával a szívük melegségét, és aztán ment minden tovább úgy, mint előbb.

A két fiatal eleinte ijedten kapta el a tekintetét, ha szemük a két különös öreg valamelyikével találkozott, mert nem tudták, hogy a kettő közül melyik volt az, amelyik... amelyik otthon maradt, de amikor lassan észrevették, hogy minden pontosan úgy történik, mint előbb - talán elszundikált az öregúr, vagy nem volt lelke mérget vegyíteni négy ember boldogságába? -, akkor ők is újra belekapcsolódtak a nyájas körbe, és ú gy gondolták, hogy valami döbbenetesen pompás álmot láttak.

Hajnali fél négy volt, amikor a fiatalember egy cseppet ittasan benyitott a szobájába.

Ahogy világot gyújtott, a piros nyakkendőt, amit még a búcsúzáskor visszakért a leánytól, gondosan szétsimítot ta, és aztán gyengéden többször megcsókolta.

Sokáig nem tudott elaludni.

A függöny résén benéztek hozzá régi barátai, a csillagok, azokkal beszélgetett.

Végül azonban halkan felnyílt az ajtó, és belépett rajta a két Kopeczky, karjukon vezetve Nordheimernét , aki azonban akkor oly különös volt, mintha a szűzi Ofélia fejét srófolták volna a nyakára, de azért mégis egész bizonyosan ő volt az, a Nordheimerné. Ez abból is világos volt, mert az asszony, ahogy a fiatalembert meglátta, bebújt a Kopeczky foga helyén tátongó sötét kis üregbe, és akkor tisztán látható volt a piros papucsa, amit otthon viselni szokott.

Flórusz a különös látványra elmosolyodott, de aztán már nem törődött többé semmivel.

Délelőtt tíz óra volt, amikor az előszobából behangzó erős férfibesz édre felriadt.

Felült az ágyában, és figyelt.

Megismerte a sógora hangját, de egy pillanatra úgy gondolta, hogy még mindig álmodik.

A feje zúgott, a lelke zsongott az álmok tündéri gyülekezetétől; ekkor mindent odaadott volna azért, ha visszadőlhet a vánkosaira. Szinte gyűlölet fogta el a jövevény iránt, és valami kibúvón kezdte törni a fejét.

De akkor már későn volt.

Az ajtó egész a sarkáig feltárult, és belépett rajta kemény léptekkel Marinczer.

A tanácsos ma nagy és hatalmas volt, mert ahogy ő gondolta: bocsánatot hozott a zsebében.

Belökte maga mögött az ajtót, azután anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, az ablakhoz sietett, és felhúzta a függönyt.

Flórusz gyűlölködve nézte a formátlan hatalmaskodást; tudta már bizonyosan, hogy nincs már erő, amely az új világból visszahozhatná, hogy tehát mindez csak üres és céltalan formaság, de azért minden körülmények között meg akarta őrizni úriasságát, és élét akarta venni a kölcsönös, hiábavaló kapacitálásnak, amitől félt kissé. Mosolyt erőltetett az arcára, é s nyájasan megszólalt:

- Áh, hozta Isten, méltóságos uram!

Marinczer hidegen nézett rá, és érdes hangján így válaszolt:

- Ejh, lárifári!... Ki nem állhatom az oktalan viccelődést, amikor életbevágó dolgokról van szó!... Méltóságos úr ide, méltóságos úr oda, azért jöttem, hogy az eszedre térítselek, hogy ha kell, a fülednél fogva is visszarántsalak a züllésből, amibe már nyakig belemerültél!... A nővéred is azt üzeni, hogy térj a jobbik eszedre, ővele együtt elhatároztuk, hogy visszaveszünk magunkhoz, de az zal a feltétellel, hogy ezután az én felügyeletem alatt fogsz állni és végezni a tanulmányaidat!... Azért, hogy a szüleid könnyel... ejh, hagyjuk ezt... magad is beláthatod, hogy azzal a fellépéssel, amelyet eddig velem és az egész világgal szemben tanúsítottál, nem mégy semmire!... Egészen fölösleges, hogy bennem valami kaján ellenséget láss, a családodban, azt hiszem, senkinek sem lehet panasza ellenem! Ha ezen a hangon beszélek veled, annak magad vagy az oka!... Hanem hiszen látom már, hogy beszélhetek, amennyit akarok, te legjobban azt szeretnéd, ha ezer mérföldnyire volnék innét, ugye?

Flórusz nem felelt, csak egykedvűen nézett a sógorára, ami azt még inkább indulatba hozta.

- Nem felel a nagyságos úr? - kiáltotta. - Úgy is jó!... És nem szégyenled magadat, hogy még most, fényes nappal is alszol?... Ilyenkor már minden tisztességes ember a munkája után jár, csak te tespedsz itt, és lopod az Isten drága napját?... Miért nem kelsz fel?

Flórusz a reggel kietlen józanságában hallotta, érezte, tudta, hogy a s ógorának igaza van, és ez keserű gyötrelmet plántált a lelkébe. De hirtelen újra érezni vélte a lány csókjának melegét, és arra gondolt, hogy íme, ez az ember betör ide hozzá, és romba dönti az egész kis csodavilágot, amit annyi szenvedés után épített fel a maga számára. Vérhullám csapódott az agyára, és akkor már nem bírt ellenállni régi szenvedélyének, hogy egyetlen perc fölényeskedésének gyönyöréért cserébe odadobjon mindent.

Bosszantó nyugalommal, halkan beszélt.

- Kedves sógor - mondta -, közöttünk, úgy látszik, némi félreértés van!... Itt nincsen szó semmiféle visszavevésről, visszafogadásról , miután nem ti küldtetek el engemet, mint valami cselédet, hanem én a magam akaratából jöttem el tőletek. Eljöttem pedig tisztán csak azért, hogy a sok közül legalább az egyik terhet levegyem a válladról... Másodszor, kérlek alássan, ha már voltál oly szíves a nővérem üzenetét nekem átadni, úgy légy kegyes viszont megmondani Bertának, hogy az a találka, amit a minap kértem tőle, mától fogva tárgytalan... Harmadszor, kérnélek alázatosan, miután ebben a lakásban senki sem sü k et, egy csepp okod sincsen arra, hogy kiváló baritonodat a megerőltetés veszélyének kitedd!... Ami végül az alvás dolgát illeti, meg voltam győződve, hogy még egy miniszteri tanácsos is kitalálhatná, hogy az ember, ha nem beteg, azért alszik még délelőtt tízkor is, mert álmos!... Egyebekben természetesen nagyon szépen köszönöm a hozzám való szíves jóindulatodat, de azt különféle okoknál fogva el nem fogadhatom!

A kocka el volt vetve.

Marinczer sokáig nézett mozdulatlanul a fiatalember szemébe, anélkül, hogy szólt volna.

Végül felkelt, fogta a kalapját és a botját, és azt mondta halkan:

- Ez a szerencsétlen fiatalember valóban őrült!

Kisietett és elment anélkül, hogy a háziasszonynak köszönt volna.

Eljött Szent Gottfried napja, a novemberi szél vadul rázta az ablakokat, és pokolbeli áriákat fütyült az apró hópelyhek táncához.

Flórusz eze n a napon csak alkonyat után ment le az utcára, mert a télikabátja a zálogban volt, és a tegnapi pompás verőfényen még senki sem gondolhatott a kegyetlen változásra. Egyébként ha gondolt volna is, csak úgy szerezhette volna vissza, ha azután semmi pénze sem marad.

Most az volt a terve, hogy elmegy Piroskáékhoz, és a leánytól visszakér a pénzéből, természetesen azzal, hogy a napokban ismét visszaadja.

Már ott járt a kedves utca torkolatánál, amikor hirtelen csüggedés fogta el.

- Nem!... Soha!... Minden megtörténhetik, csak ez nem!

Megállt egy pillanatra, és elgondolkozott.

- Burkovics... Igen... Burkovics fog segíteni!... Ma őszintén feltárom előtte a helyzetemet, és megnyugtatom, hogy ez volt az utolsó!... De ez a kabát... ilyen időben... rettenetes!... És éppen ilyen kényes alkalommal... Hiszen amint belépek a kávéházba... Hopp!... Hisz ez oly egyszerű!... Bemegyek a Hunniába, a kabátot felakasztom valami távol eső sarokba, és aztán áttelefonálom a fiút!

Egészen felvidulva indult útnak, szinte örülve az ötletének, bement az egyik kis belvárosi vendéglőbe, amelybe azelőtt gyakrabban járt, megvacsorázott, és jóllehet néhány kedves emberét találta ott, elsietett megint, de azzal, hogy visszajön újra.

Átment a kávéházba, és úgy tett, amint kigondolta.

Burkovics csak egy jó óra múlva érkezett meg.

Közönyös arccal ült le a fiatalember asztalához, anélkül hogy a kabátját levetette volna. És mint a múltkor, most is kivette zsebéből a borítékot, és odatette eléje. De a boríték ezúttal le volt ragasztva.

- Tessék - mondta se így, se úgy -, majd csak akkor bontod fel, ha én már elmentem!

Flórusz arca lángba borult; zavartan beszélni kezdett.

- Kedves Kálmán - mondotta -, hallgass meg...

- No, semmi, semmi - vágott közbe Burkovics -, lesz ez még másként is!... Hanem bocsáss meg, nekem el kell mennem! Várnak odaát a cimborák!

Elsietett, de a jólelkű fiú nem állhatta meg, hogy az ajtóból vissza ne forduljon, és nyájas mosollyal ne intsen még egyszer az elhagyott felé.

Flórusz néhány pillanatig mozdulatlanul ült a helyén, majd felsóhajtott:

- Ejh... mindegy!... Lássuk... akármi!

Felhasította a levelet; a borítékból néhány komolyabb bankjegy került elő.

De volt mellettük egy levél is, hanyag ceruzavonásokkal odavetve:

“Kedves jó Flóruszom, ne vedd zokon tőlem, ha kijelentem, hogy ez volt az utolsó... Magam sem vagyok gazdag ember, de különben is, az ilyesmi nem vezet jóra!... Ezt még fogadd tőlem szívesen, visszaadni ráérsz bármikor, de többé nem állhatok a rendelkezésedre!... Nem akarok a magánügyeidbe beleavatkozni, bár itt is, ott is suttogják ezt meg amazt, csak őszinte baráti szeretettel kérlek, hogy fordulj vissza!”

Flórusz szemét hirtelen elöntötte a könny.

Mélyen lehajolt az újság fölé, remegő kezével titkon törölgetve a könnyeit, és a gondolataival lázasan kapkodott valami olyasmi után, ami feltörő zokogását visszafojtsa.

Amikor kissé megnyugodott, fizetett és elsietett.

Felgyűrte a gallérját, és a kegyetlen időben lement a Duna-partra, hogy lázban izzó agyát lehűtse.

Néhány felhőfoszlány vadul száguldozott ott fenn a csillagos égen, de a Göncöl-szekér tisztán ragyogott alá h ideg magasságából.

- Milyen jó lenne most veled beülni ebbe a fényes, égi szekérbe, és itt hagyni ezt a piszkot, ezt a sarat!... Édes Piroskám!

Ahogy ez a név beköltözött a szívébe, nyomban kiűzött onnét minden csüggedést és szomorúságot.

Már boldogan jár kált fel-alá a rakparton, építgetve a holnapi terveit. A kabátot még délelőtt folyamán visszaszerzi, kivasaltatja, és estére már ott lehet újból a kék szemű szívkirálynőnél. Boldog tervezgetései között észre sem vette, hogy már az Eskü téri hídnál jár, és hogy a teste szinte remeg a hidegtől. Hanem ahogy a közelben feltűntek előtte a híd sötét boltozatai, észbe kapott, felgyűrte a gallérját, és sietve megindult visszafelé... Mily jó lesz most majd ott a meleg sarokban, a nyájas öreg cimborák között!

Amikor belépett, az előbbieket már nem találta régi helyükön, hanem a csapos mosolyogva intett a legbelső szoba felé.

Flórusz tudta már, hogy ez mit jelent.

Bement, és a kártya mellett már együtt találta a kompániát.

Leült az asztal sarkához, bort hozatott, és csendesen nézegetni kezdte a játékot. A fiatalemberek huszonegyeztek, de a Zsoldos Jóska, aki mellé leült, oly vad hazardériával kezelte a dolgot, hogy az felizgatta. Féltette a hangulatát, azért észrevétlenül átköltözött a hosszú asztal másik végére, amelyik már üres volt, és leakasztva a falon függő újságot, olvasni kezdett.

De a gondolatait képtelen volt egy helyre koncentrálni, szeszélyesen ugráltak azok erre-arra, a legcsekélyebb rendszer nélkül.

A sógorával való jelenetben, még délután is, amikor otthon lapítva a jogbölcseletet gyötörgette, el tudott gyönyörködni, mert akkor még elhitte önmagának, hogy érdekes és férfias volt. Hanem amikor aztán este kilépett az utcára, és azon kapta magát, hogy aggódva leskelődik: nem találkozik-e a régi ismerősök vala m elyikével, elkezdte magát egyre kisebbnek és kisebbnek érezni, és ezzel párhuzamosan a reggeli fenséges beszédet egyre kínosan furcsábbnak, gyerekesen vitézkedőbbnek találni. Ezt a lelki procedúrát még csak meg tudta volna állítani valahogy, hanem aztán a kávéházi jelenet tönkretett mindent... Ó, ha sógora látta volna őt, amint lángvörös arccal próbálja magát mentegetni!

Ezt a képet hát elűzte maga elől, és mint rendesen, ha az élet, most már egyre gyakrabban, elkezdte töviseivel a lelkét véresre kínozni, Piroskához menekült a gondolataival.

Annak a tündéri éjszakának minden legkisebb mozzanatát már ezerszer újra átélte magában, most már csínján bánt vele, nehogy az aranyhím lekopjon róla. Az esti séták már régebben megszűntek, azok helyett azonban a fiatalember hetenkint két estén látogatta meg őket, bár ez inkább csak afféle formaság volt, mert akkor ment, amikor akart, amikor már nem bírt tovább a vággyal, hogy a szerelmesét láthassa, és az ajkát megcsókolhassa. Azt az éjszakát egyetlen szemrebbenéssel s e m említették egymás előtt, de mindketten tudták, hogy ha a legelső alkalom barátilag tárja feléjük a karjait, boldogan sietnek az ölelésébe ismét.

Hogy azután mi lesz? - ezt a kérdést Flórusz most már komplikáltabban intézte el, mint azelőtt. Amíg megvoltak a biztos pénzforrások, amelyeknek momentán segítségében bízva későbbi időre tolhatta ki a döntést, addig könnyebben elhitethette önmagával, hogy valami eddig ismeretlen, csodás, de elmaradhatatlan változás vár reá, de most, hogy azok lassankint elapadta k, fortélyosabb módhoz kellett fordulnia a maga megnyugtatására.

Még tavaly, amikor az operabálon halálosan szerelmes lett a középső Kisfaludy-lányba, majd később, tavasszal, már a Malvin-rezsim alatt megírt néhány formásabb szerelmes verset, és ezeket újonnan átcsiszolva még a múlt hónapban, amikor már letagadhatatlan volt előtte a közeli összeomlás, beküldte néhány szépirodalmi lapnak. Miután tökéletesen biztos volt a sikert illetőleg, arra az időre, amíg a válasz megérkezik, máris nem volt semmi baj, sőt egy-egy perc, amelyben valamelyik ismerősének halk, erőltetetten közönyös hangon olyasmiket mondott, hogy majd nemsokára látnak valamit, és majd akkor lesznek csak igazán tisztában ővele - annyi kalóriát sugárzott át a lelkébe, amennyivel a leghidegebb, l e gzordabb horizontot is tavaszi verőfénybe tudta borítani. És amikor a vigasztalóan elutasító válaszok egymás után kezdtek megérkezni, amikor már harmadszor is olvashatta, hogy: a tehetség jele meglátszik a munkán, de még egyelőre... akkor sem helyezkedett az átlag versíró tökfilkók agyontaposott álláspontjára, hogy: igen, az irigység, tudom is, hogy kitől indul ki a dolog... hanem öntudatlan fortéllyal azt mondta magának, hogy a szerkesztőségeknek teljesen igaza van, a forma még bizonytalan, az egyéni stí l us még fejletlen, de mivel az alap, a tehetség elismerten megvan, igazán csak őtőle magától függ, hogy mennyi gyakorlatot és tanulmányt fordít a dologra. Ezzel aztán máris megvolt az ultima ratio certa, aminek tudatában aztán már persze ezerszer könnyebb válogatni a közben esetleg adandó egyebek között. Azon a napon, amelyen ezt megállapította, mindjárt meg is vásárolta az Universal-Bibliothek Heine-köteteit. - Nemsokára azután más is történt. Egy este a kávéházban odament az asztalukhoz az öreg Józsa ügyvéd, a kissé már divatját múlt, de még mindig keresett és kiválónak tartott kriminalista, és beszélgetés közben véletlenül szóba hozta, hogy az egyik gyakornokát kénytelen volt elbocsátani, mert délutánonként mindig csak négy óra felé járt be, és azóta nem tud helyette megfelelő újat kapni.

- Itt vagyok én, parancsoljon velem, kedves bátyám - mondta akkor Flórusz hirtelen, az elhatározás gyorsaságában maga sem ismerve rá önmagára.

De az öreg ügyvéd, aki a régebbi időkből jól ismerte a fiatalember szüleit, sőt Marinczert is, de az újabb fordulatokról nem tudott, az ügyet egy kézlegyintéssel intézte el:

- Tudom, hogy csak tréfálsz, fiú! Éppen neked van szükséged arra a kis pénzre, amit a mai viszonyok között adhatok a gyakornokomnak!

Flórusznak akkor csak egy pár őszinte szót kellett volna szólnia, vagy legalább azt mondani, hogy főként a gyakorlatra volna szüksége, és talán minden rendbe jött volna. De nem mondta sem ezt, sem amazt, hanem csak boldogan hebegett, hogy hiszen csak úgy mondta, és diadalmas öröm m el nézett szét a kollégái között. Gazdag, fontos úrnak tartották - ez volt az ő boldogsága. A következő percben pedig az asztalnál ülő egyik valóban jómódú harmadéves jogász, egy kereskedő fia leszerződött Józsához. Ezen magában sokat bosszankodott, mert e ttől az esettől eltekintve már korábban is megesett vele, hogy a legéletbevágóbb dolgait nem vették komolyan. Úgy sejtette, hogy a hanghordozásában, az arcára rászokott fitymáló mosolyban már ott lappang az a fölényeskedés, a kis bajok játszi lenézése, a m ely eleve tönkretesz mindent. Mindezekből világos, hogy csak egy csekély önfegyelmezésre van szükség - ami pedig megint csak őtőle függ - és... ca ira!

A fiatalember apró kis koppanást érzett a homlokán.

Idegesen kapta fel a fejét, és látta, hogy a kártyások nevetve integetnek feléje. Bizonyára azok közül dobta meg valaki.

- Mi az, öregem, alszol!? A Spónicernek el kell menni, gyere, szállj be helyette!

- Nem bánom! - mondta Flórusz kissé zavartan, és odament. - Hanem engedjétek meg, hogy csak két bankban vegyek részt, mármint hogy megvárom, amíg az kétszer rám kerül, aztán pedig akár nyertem, akár vesztettem, elmehessek!... Legkésőbben fél tizenkettőkor okvetlenül el kell mennem!... Ha beleegyeztek, játszom, ha pedig nem, sajnálom, majd megint csak kibicelek addig is!

- Jó, jó, csak ülj le!

Még negyed tizenkettő sem volt, amikor a második bankkal hazament, és a pénz szinte garmadában állt előtte. Szinte reszketett az örömtől, mert csak akkor jutott eszébe, hogy mi lett volna, ha az utolsó pénzét is elveszíti, de azért a bankókat lehetőleg nyugodtan, tüntetés nélkül r akta be a tárcájába, úgyhogy a már benne levők előtűnjenek. Egyet azonban kint hagyott közülük, hozatott öt liter bort, és azt mindjárt ki is fizette.

- Nos, uraim - mondta könnyű grandezzával -, még van egy negyedórám, igyunk!

Hanem a bádog falióra már a háromnegyedet is elütötte, amikor a gyors ivástól kissé mámorosan felállt, és indulni készült. Amikor leült játszani, még nem volt semmi kedve, csak azért említette az időpontot, mert tudta, hogy jó az efféle rezervátum, amit az adott esetben esetleg kön n yen meg is lehet változtatni, hanem most már, hogy a mámora nyugtalanná tette, vágyat érzett a Lakatos-vendéglő száműzöttjeinek társasága után.

Azon az utcán kanyarodott fel, amelyben Piroskáék laktak.

Az éjszaka nyirkos, ködös volt, a távoli utcalámpák a végtelen óceánon hányódó tűzgolyóknak látszottak, és a rendőr léptei a szomszéd utcából úgy hallatszottak oda, mint az alvó föld szívdobbanásai. A ház előtt megállt, és hosszan elnézte a kőkolosszus hideg, fekete körvonalait; oly mások voltak azok akkor, amennyire az álombeli arc különbözik a valóditól. A fiatalembert váratlanul keserű érzékenység fogta el, úgy érezte, hogy születésétől fogva nehéz átok kíséri, és bujtogatja, hogy ne nyugodjon bele abba a szürke, szolgai életbe, amelyet az emberek egymás ra kényszerítenek, bujtogatja, hogy bármiként is, de szakadjon el a föld barna csatakjától, amiben az emberek tehetetlen férgek gyanánt csúsznak fel és alá, de ugyanakkor ólomsúllyal könyököl a lelkére, nehogy akár egyetlen vonallal is közelebb lebbenhessen a vágyaihoz! Pedig ő tudja, érzi, hogy ebben a durva, formátlan életegységben benne él, benne rejtőzik a szép, a tökéletes is, az, ami felé az embert a lelke hajszolja, de csak az életnek olyan művésze tudja az ideálról a nyűgös fölöslegeket letépni, lev e rni, amilyen ő. Lám, a durva márványtuskóban is benne van a legtökéletesebb szobor, ott áll a közepén a pheidiászi műremek, és mégiscsak a művész tudja azt kiszabadítani márványbörtönéből, mert csak ő tudja, meddig engedheti vésőjét, hogy az isteni test m eg ne sajduljon!

- Édes, imádott Piroskám, ha tudnád, ki vergődik itt miattad a nyirkos éjszakában!... Aludj, drága mindenségem, és álmodd azt, hogy ez a buta kőtömeg leomlik fölüled, hogy én odasiethessek hozzád, letérdelhessek eléd, és csókolhassam a kez edet!...

Az összetört vágyak szilánkjaitól felsebzett lélekkel hagyta el a drága, kedves utcát, és sietve fordult a tér felé, hogy ha másként nem is, legalább halvány megsejtetésekben közölhesse a kedves megértőkkel mindazt, ami a lelkét tépdesi.

Amikor belépett a söntésbe, a pincér odasietett hozzá, és azt mondta, hogy két úr várja odabent.

- Engem?... Itt? - kérdezte Flórusz csodálkozva. - Ugyan kik lehetnek?

- Nem tudom - mondta a pincér -, még sohasem láttam őket! Egy barátságos öregúr meg egy fiatalabb !

- Nos, majd meglátjuk! - mondta Flórusz, és belépett.

Ahogy a nagyteremben körülnézett, az úgynevezett sánta lábú asztalnál az egyik Kopeczkyt pillantotta meg egy másik emberrel, akiről azonban csak annyit tudott, hogy látta már valahol. A száműzötteket csak kézlegyintéssel üdvözölte, azután örömmel sietett kedves, öreg barátjához, hiszen majd Piroskáról beszélhet vele!

- Hozta az Isten, kedves Kopeczky bátyám - mondta a mámortól kissé túláradó örömmel -, hallom a pincértől, hogy engem keres, kedves báty ám!... Miben lehetek a kedvére?

- Üdvözöljük, tisztelt doktor úr - mondta Kopeczky nyájasan szorongatva Flórusz kezét -, az úgy volt, hogy ma este visszaadtam a látogatást tisztelt Hortoványi urunknak - meg tetszik őt ismerni, ugye? -, hát azután elmentünk kissé a Hattyúba, de azután mondom én, hogy gyerünk inkább ide, itt megtaláljuk a kedves doktor urat, mert hiszen említette a múltkor, hogy ide szokott járni! Hát így volt ez, kérném, és nem másként, és most hipp-hopp, itt vagyunk!

- Már akármint volt, de jól volt! - mondta Flórusz, kezet nyújtva Hortoványinak. - Már úgy szerettem volna önnel beszélni, kedves Kopeczky bácsi!

Kopeczky belenézett a fiatalember szemébe, aztán némán bólintott, mintha ezt akarta volna mondani: tudom!

- De miért tetszik ezen zor don időben ily könnyű kabátkában járni?... Meg fog fázni a doktor úr! - mondta aztán óvólag, szeretetteljesen, ugyanakkor szolgálatba állítva az asztalon felfordítva várakozó poharak egyikét. - No, de majd egy kis belső meleg... tessék velünk tartani!

Töltött, és a telt poharat odanyújtotta az érkezettnek.

- Ki gondolta volna tegnap - mondta Flórusz -, hogy ma ilyen idő lesz?... a télikabátomat előbb még ki kell vasaltatnom!

- Ha csak ez a baj, ezen könnyen segíthetünk! - mondta az öreg szabómester. - Majd én ki fogom vasalni!... Mikor küldhetem el érte a kisleányt a kedves doktor úr lakására?

- Ó, kedves Kopeczky bácsi - mondta Flórusz áradozva, ahogy szokta, amikor valami kedves megbeszélnivaló várt rá, és már szeretett túllenni azon, amiről éppen szó volt -, nagyon, de nagyon kedves öntől!... Hát... hát bármikor!... Amikor önnek legkevésbé alkalmatlan!... De... izé... talán mégis jobb lenne... igen: jobb lesz délután!... Azaz... hopp! - mondta kezével a homlokára ütve -, hiszen most jut eszembe, hogy a h áziasszonyom azóta már el is küldte!

- Már az más! - mondta Kopeczky öreges, bölcs belenyugvással. - Az más!... Azonban ha máskor ilyesmi előadódik, csak méltóztassék nekem szólni!... most pedig talán igyunk egyet!

Koccintottak és ittak, azután Flórusz valami ürügy alatt kisietett a söntésbe, és egy liter rizlinget küldetett be az asztalra.

- Talán ezt kóstoljuk meg, uraim! - mondta a kezét dörzsölgetve, amikor visszajött. - Az előbbi sem volt rossz, hanem ez... ez...

Töltött, megint koccintottak, azután ő m indjárt ki is itta a poharát.

- Nono - feddette Kopeczky, felemelve óriási, bütykös mutatóujját -, majd megárt!

- Én dunántúli ember vagyok! - mondta Flórusz hetykélve -, mi az ilyesmiben kemény legények vagyunk!

- Igen, igen - szólt Kopeczky mosolyogva, látva a fiatalember izzó szemét és kissé már csapzott haját -, hiszen én magam is egerszegi vagyok, de a kedves doktor úrnál ez talán... talántán... nem is az első pohár a mai estén!

- Ördöge van, kedves Kopeczky bácsi!... No, mindegy!

Az óvatos Hortoványi, aki eddig egyetlen szót sem szólt, látván, hogy a méretek kezdenek eltolódni, most megnézte az óráját, köhécselt, végül így szólt:

- Én bocsánatot kérvén az uraktól, hogy ezen új kínálatban már nem vehetvén részt, azonban kedves nőm őnagysága bizonnyal é bren vár otthon, mivel a migrén gyötri!... Ajánlom magamat, és jó mulatást kívánok az uraknak!

Még nyavalygott egy kissé, megkóstolta a rizlinget, azzal elment.

- Rettenetes ember ez, kedves Kopeczky bácsi, hogyan bírja ki vele!? - kérdezte Flórusz.

- Hja, ha egyedül vagyunk, egészen jól elbeszélget erről is, amarról is, csak akkor bolondul meg, ha urat lát!... No, mindegy, most már elment!... Hát hogy mint tetszik lenni, kedves doktor úr?

A fiatalember idegesen nézett jobbra-balra, hogy nem bukkanik-e fel valami ismerős, aki megzavarhatná őket, mert lázas gondolatait már felsorakoztatta, hogy elvonultassa őket öreg barátja előtt. Úgy gondolta, hogy amikor a nyájas öreg már kezdi megérteni azt a tündéri egységet, amely az ő látszólag szétágazó gondolatait ö s szetartja, lassan-lassan majd megnyitja előtte lelkivilágának azt az egész tartományát, amelyet a szerelme népesít be. Hanem mindez csak itt látszik valami tervszerű, jól átgondolt egésznek, a szerelmes fiatalember felzaklatott lelkében vad zűrzavar uralk odott, a tudomásulvételt sóvárgó gondolatai összetorlódtak, legázolták egymást.

- Hát... tulajdonképpen sehogy sem vagyok!... Azazhogy ez bolond beszéd, mert jól vagyok, elvégre miért is ne lennék jól, hiszen hála istennek, nincsen semmi bajom, de hát mégis, az ember érzései, különösen az olyan ábrándos rajongóéi, mint én vagyok, úgy változnak, drága jó Kopeczky bácsi, mint a kaleidoszkóp képei, hogy az ember már maga sem tudja, hogy boldog-e, vagy pedig csak az ördögök csiklandozására vigyorog úgy, mint a fakutya?... És ebben a kétséges ijedezésében aztán olyan szituációkat állít fel, helyesebben rendez a maga számára, amelyek éppen őt magát lepik meg legjobban!... De persze... Kedves jó Kopeczky bácsi... ha talán úgy fejezném ki magamat, hogy ön esetleg n em teljesen, illetőleg nem helyesen... no igen, hiszen elvégre én sem érteném meg, ha ön a saját műnyelvükön szólna hozzám... ha tehát nem teljesen értene meg engemet, drága öreg barátom uram, úgy szíveskedjék szólni, mert halálos vétek volna, ha félreért enénk egymást!

Az öreg szabómester nyájasan mosolyogva hallgatta a fiatalember áradozását. Látta, főként pedig tudta, hogy mennyiben áll a dolog; nem akarta félbeszakítani a hányódó, szerelmes lélek megnyilatkozásait. Hanem amikor észrevette, hogy a beszéd egyre kisebb körben kezdi kerülgetni a leányt, az arca kissé elborult. Halkan, komolyan mondta:

- A doktor úr nyugtalan életet él, ez az oka mindennek!... Amit az egyik helyen cselekszik, az nem áll arányban azzal, amit a másik helyen végez!

Flórusz kissé meghökkenve nézett az öregúrra, sejtette, hogy miről van szó, és el is határozta, hogy megfelel rá. Előbb azonban kiitta ismét a poharát, és azalatt rendezni próbálta gondolatait. De amikor látnia kellett, hogy nemigen megy a dolog, félredobta a közbeszó l ást, és engedte a szabaddá lett gondolattömeget tovább nyüzsögni. Elmondta áradozó, de azért félig burkolt szavakkal, hogy az isten őt kétségtelenül valami rendkívülire szemelte ki, mert azok az izzó gondolatok, amelyeket a lelkébe rejtett, nem lobbanhatn a k ki anélkül, hogy lángra ne gyújtanák a közönyösek, a meg nem értők szívét: elmondta, hogy az ő szerelme rejtelmes, csodás máglya, amelynek lángja felcsap az égre, és hírt ad róla az ő kedves barátainak, a csillagoknak, akiknek ő örök hűséget fogadott. A zután elhallgatott egy pillanatig, arcát a tenyerére hajtotta, majd hirtelen megragadta Kopeczky karját, és szinte súgva mondta:

- Igen, igen, és még valamit!... Ön azon az estén, azon a magasztos éjszakán azt mondta, hogy az olyan ember, aki a neki nem való körbe kerül, úgy hányódik mások nyomán, mint a lógós kocsi - ó, nem vagyok én részeg, látja: mennyire emlékezem mindenre! -, azt én az emlékezetembe véstem, és most azt kell mondanom: igaz, igaz!... Édes jó bátyám uram, ne értsen félre engemet, hiszen é n úgy szeretem önöket, mintha az atyafiaim volnának, de lássa, és is úgy hányódom, csetlek-botlok önök között, hogy néha véresre zúzom magamat!... De mindent, mindent jóvátesz, mindent elfeledtet az, ha láthatom az én tündéremet... őt...

Megint elhallgatot t, könnyes szemével ijedten nézett a levegőbe, majd egészen odahajolt öreg barátjához, és suttogva mondta:

- Valami úgy marja, úgy üldözi a lelkemet!... Azon a nagy éjszakán az ön testvére... úgy hittem... odakint járt az udvaron... pedig ott bent volt a szomszéd szobában... és... én nem tudom... ébren volt-e?... vagy...

Az öreg szabómester hidegen nézett a fiatalemberre, és azt mondta:

- Az, aki akkor odabent volt a szobában, nem a testvérem volt, hanem én voltam!... Én, a fogatlan Kopeczky!... És... és... nem aludtam!

Flórusz lehajtotta a fejét, hogy a könnyeit elrejtse.

- Ébren volt... mondta suttogva - ébren vol t... tehát tudja... Ó, drága öreg barátom, most már, hogy a boldogságom megteljesedett, úgy kellene lenni, hogy az akaratom óriássá nőjön, hogy az energiám keresztültörje a poklok falait is, a lelkemnek bőségesnek és gazdagnak kellene lennie, mint a perzs ák királya, és ehelyett azóta oly kicsiny vagyok, mint a féreg, a lelkem kincsei egyenkint elhullanak, cserbenhagynak, oly szegény leszek, mint a koldus, akinek a condrája a mindene, és érzem, tudom, hogy az aljasság egyre közelebb tolakodik hozzám, lesve a pillanatot, amelyben egész a szívemig belenyomhat a fertőbe!... Édes jó barátom uram, ön bölcs öregember, mondja meg nekem, a jó istenre kérem, miért van ez?

Most Kopeczky fogta meg a fiatalember karját, és hidegen, de azért féltő gonddal azt mondta:

- Ez azért van, mert ön tőlem mindezt most, éjfél után, itt, a kocsmában, és így , félig ittasan kérdezi!... Az ilyesmiről csak a templomban szabad beszélni, és csak a jó istennel! Ő majd megsúgja önnek, hol van a gyógyulás!... Most pedig jöjjön, kérem, elkísér em haza!

6. Felhívás keringőre

A társaság oszlófélben volt; a távozókat a mesterségesen összeállított anszambl fonnyadt unalma kísérte végig a szőnyeges szobákon.

Akik még maradoztak, azok sem ismerték még egymást annyira, hogy tudnák egymásról, ki kihez tartozik, azért csínján kellett bánniok a véleményeikkel. Mindenki másról beszélt hát, mint amiről szeretett volna, és senki sem arra figyelt, amit neki mondtak.

Csak a második ilyen estély volt ez az új tanácsoséknál; ilyenkor még a forma a lényeg. A fölösleges emberek majd elpotyognak maguktól, a szükségesek megmaradnak, és majd az ötödiken már úgy megy minden, mint egyebütt, addigra már megfonódnak azok a láthatatlan szálak, amelyeknek csak meg kell fogni a végét, hogy elvezessék az embert a céljához. A tanácsos eddig legfeljebb a Skiz- és a Pagát-családokkal érintkezett a Práter utcai Kék golyó -ban, most hát elölről kell kezdenie a dolgot, mivel az ilyesminek csakúgy megvan a maga iskolája, mint minden egyébnek.

A tanácsos, bal kezét a gyöngyházzal kirakott dohányzóasztalkára támasztva és a lábát hanyagul keresztbe téve, Verpeléthyvel, Az Önálló Magyarország elegáns politikusával beszélt a törvénykezési szünnapoknak a gregoriánus naptártól való lehető függetlenítéséről, kifejtvén, hogy a legújabb idők letagadhatatlan liberális irányzata kívánatossá tenné, hogy a törvényszünet az egyházi ünnepeknek, ha kell: tendenciózus negligálásával is, a polgári veres betűkkel tartson fenn párhuzamot, természetesen csak a lehetőség határain belül és bizonyos kegyeletmotívumok megsértése nélkül. - Verpeléthy az óramű szabályosságával bólogatott, több ízben hangosan is mondta: igen, igen!... és közben megállapította magában, hogy a ma esti interjút a közigazgatási bíróság elnökével aligha meg nem ette az a nagyétkű ismeretlen, aki nyáron legyet, télen meg cselédet és politikust eszik, de azért sem ő nem laki k jól soha, sem pedig az említett tápanyagok nem fogyatkoznak. - Schober udvari tanácsos, az ismert műgyűjtő von Hautzhausen vezérőrnaggyal sétált fel-alá a sorjában egymásba nyíló termekben, majd egy becses Regnault-féle háromgrácia-utánzat előtt hossza b b, értékes párhuzamot vont a Lamothe-Cabanel és Bartolotti-Bianchi-Ferrari iskola nőalakjai között, amit a tábornok végighallgatván kijelentette, hogy még alezredes korában, amikor a stájerországi Cillyben állomásozott, ismert, nagyon, de nagyon jól ismer t egy Mizzi Skrivanek nevű kisasszonyt, aki a három hölgy közül a bal oldalihoz a megtévesztésig, sőt annyira hasonlít, hogy nagy a gyanúja, miszerint ő volt annak idején a művész modellje, annál is inkább, mert tudja egészen bizonyosan, hogy Skrivanek kis a sszony az ilyesmire készségesen vállalkozott, és némileg dezilluzionálva hallotta, hogy az ügy mindezek ellenére sem valószínű, miután Regnault mester már hetvenegyben meghalt.

A hölgyek, közöttük Ofélia baronesse is - a jó ég tudja, hogyan volt képes az é letnek ez a furcsa, magányos kis vándorművésznője következetesen megtudni, hogy melyik úriháznál mélyült ki, vett nagyobb lendületet bármely oknál fogva a vendégkultusz, és hogyan tudott oda comme il faut bejutni?... annyi bizonyos, hogy ott volt mindenüt t - a szalonban verődtek össze; a vezérőrnagy pompás, fiatal felesége - honnét van az, hogy a legtöbb tábornokné pompás és fiatal? - meg az unokahúga az empire garnitúra zsöllyéibe süppedve hallgatták az önmagát excentrikusnak tartó és világcsavargónak nev e zgető, rókavörösre festett hajú Wipp-Kozemin bárót, aki már több ízben adta a becsületszavát, hogy az orosz kaviár az olasz chianti borral leöntve, amint ő azt korzikai tartózkodása alatt Pasquale Musso Danella gróf campolorói birtokán mint az olasz főúr vendége kóstolta, tökéletesen ugyanazt az ízt adja, mintha az ember a legfrissebb, legrózsaszínűbb márnát enné. - A központi csoportot a tanácsosné, Irén, Ofélia baronesse, azután egy idősebb úrhölgy, Berta valami távolabbi rokona, aki ilyen alkalmakra mi n t háziasszony-helyettes egyszer és mindenkorra meg volt híva, végül Ribiczey főhadnagy alkották.

Ribiczeyt még tavaly, a jégen mutatták be a hölgyeknek, akik azóta is találkoztak már vele itt-ott, de ezeknek a találkozásoknak az utóbbi időkig semmi jelentő sége sem volt. Pár hónapja csak, hogy a fiatalember, aki egyébként maga sem tagadta, hogy az uniformist csak özvegy édesanyjának egyenes kívánságára és csak annak haláláig hajlandó viselni, akkor azonban hazamegy parasztnak az ezerkétszáz holdas mikolási b irtokra, aminek ő az egyedüli várományosa - szemmel láthatóan örömmel kereste fel a hölgyek társaságát. Jelentősebb fordulatot a dolog még akkor sem vett, mert a csinos, barna fiatalember hol a tanácsosnénak, hol meg a sógornőjének udvarolt - amely esetek b en Berta, amint a sógornőjét több ízben megnyugtatta, csak az eleven stróman szerepét játszotta, aki majd a kellő pillanatban félre fog állni -, mindazonáltal már nem idegenkedett bizonyos elejtett nyilatkozatoktól, amelyek jövendőbeli terveire, ezek közö t t elsősorban a nősülésre vonatkoztak. - A legutóbbi időben aztán valahogy úgy fordult a dolog, hogy a fiatalember részéről elejtett egy-két szó szinte bizonyosakká tette a tanácsosék kilátásait.

Aminthogy nagyon valószínű is, hogy ezek az estélyek éppen ez zel a dologgal állottak legszorosabb összefüggésben.

Általában nagyon változott az élet Marinczeréknél az ősz eleje óta.

Még novemberben költöztek át belvárosi új, ötszobás szép modern lakásukba, amikor nagyobb arányú kiegészítések, új beszerzések váltak szükségessé. Marinczer az ilyesmiben nem volt szűkmarkú, és régi elve szerint csak értékes tárgyat vásárolt; anyai örökségét, ami pedig tekintélyes összeget jelentett, és ami eddig érintetlenül hevert a takarékban, majdnem teljes egészében felemésztették a pompás bútorok, főként pedig a műtárgyak, amelyeknek beszerzésénél sohasem mulasztotta el valamelyik ahhoz értő ismerősét magával vinni. Őrá - amint maga egészen őszintén, sőt nevetve beismerte - éppen olyan könnyen rátolhatnának egy eredeti Mednyánszky h elyett bármely olajnyomatot, mint a Zsolnay-féle eozinváza helyett valami ódon cserépedényt. A bútorok kiválasztását illetőleg a feleségének adott teljes szabadságot, ami azután - mivel minden nő született, sőt makacs impresszionista - az asszony minden f e jlett műízlése mellett is károsan mutatkozott meg egy-egy idegen stílusú darabon, mint valamely itt-amott megirigyelt darabnak a reminiszcenciáján. Csak a műértői fokoknál kezdődő apróbb botlásokról lehet persze szó, de azok valóban megvoltak.

Mindezeknél a külsőbeli változásoknál sokkal fontosabbak voltak azonban a tanácsoséknak, elsősorban magának Marinczernek a belső, felfogásbeli változásai. Negyvennyolc éves komoly úriemberről lévén szó, bizarrnak látszik az olyasmi, hogy a tanácsos látóköre kitágult, ő maga pedig meghiggadt, mélyebb és megértőbb lelkű lett - de ez csak az első pillanat hamis benyomása. Számos, akármilyen korú embernél figyeltem meg már - a született strébereket és a még ötvenéves korukban is éretlen, pökhendi fickókat következetesen k i hagyva közülük - a temperamentumnak és világnézetnek a hatásköri tágulásokkal szinte az óramű pontosságával együtt tartó lehiggadását, illetve elmélyülését. A temperamentumból többnyire a fölösleges és ellenszenves agresszivitás esik ki első gyanánt, ami a vágyaknak bizonyos irányú beteljesedésével könnyen megmagyarázható, a látókör tágulásával járó lelki változásokat illetőleg pedig talán arra a megfigyelésre lehetne hivatkozni, hogy az ember, amikor bármi okból a szobához van kötve, a legapróbb apróság i ránt is érdeklődik, a legbutább kis nippet is el tudja nézegetni percekig, amikor azonban egyszer kijut a végtelen rónára, valahogyan szinte rá sem ismer a saját gondolataira. És mindez általánosságban még akkor is így van, ha az életben ilyen arányú látó k ör-változásokról szó sem lehet, főként az adott esetben, amikor tudva van, hogy a miniszteri tanácsos körülbelül ugyanannyit és ugyanazt nem dolgozza, mint az osztálytanácsos. Körülbelül ugyanaz az egészen természetes változás ez, mint amikor a munkája r é vén a meggazdagodó ember fokról fokra jobban elzárkózik régebbi vegyes környezete elől, ezzel szemben azonban közelebb simul az összességhez, megértőbb lesz a közérdekekkel, főként pedig az altruizmussal szemben, bármilyen formában jelenítődik is az meg n á la - a kettő még abban is hasonlítván egymáshoz, hogy egyik, mint a másik kiváltja az elhagyott, régi környezet sztereotip kis gyűlölködéseit: lám, hogy megváltozott, amióta... azelőtt bezzeg... Ezek a változások mindkét esetben bizonyos, utóbb már része i re nem bontható egésszé tömörülnek, amiben benne van a leglényegesebb, a legapróbbal együtt. - Ezek közül az apróbbak közül Marinczert illetőleg azt érdekes a többi között megemlíteni, hogy már kicsinyesnek, ízetlennek találta korábbi legényeskedő elvét: nekem mindegy, hogy ki az, akivel jól érzem magamat, csak becsületes ember legyen! És ehhez képest máris beszüntette a kiskocsmai tarokkot; a sógorával, Flórusszal való jelenlétére visszagondolva pedig minden kétséget kizáróan megállapította, hogy bár ig aza volt, teljesen felesleges és formátlan volt a túlzott hatalmaskodás, aminthogy nem is ment vele semmire. Ilyen irányú latolgatásainak végeredményeként azután most úgy volt a fiatalemberrel, hogy ha az a kellő hangon csak pár sort ír neki, szent a béke sség közöttük, mégpedig a régi alapokon. De azért valahogy mégis legjobbnak tartotta úgy, amint most van: már unta volna a huzavonát, meg aztán úgy gondolkozott, hogy tanuljon meg a fiatalember a saját lábán állani, jogász korában neki sem volt gazdag sógora, aki ingyen t artotta volna. A legnagyobb változást a tanácsos kedélyvilágában azonban azok az anyagi sikerek okozták, amelyekkel őt most már kétségbevonhatatlanul a család fejévé tették, és amelyekről később még bővebben is szólhatunk.

A vendégek közül Ribiczey meg Ofé lia baronesse maradtak utolsónak. Ez utóbbi némi előzetes összesúgások után húzta-vonta oly sokáig, hogy aztán amikor a főhadnagy majd hazakíséri, Bertáék megbízásából tudomására adhasson neki egyet-mást, de úgy, mintha az beszélgetés közben csak vélet l enül vetődött volna a felszínre. A baronesse-nek külön művészete volt, hogy amely családnál felbukkant, ott nyomban bizalmasává is tudott lenni a háziaknak.

A hölgyek ezzel váltak el a főhadnagytól:

- Tehát holnapután este öt órakor várjuk, akkor majd elkísér bennünket Battolinihoz!

Flórusz a Kopeczkyvel töltött éjszakára következő reggelen testben és lélekben egyaránt összetörve ébredt.

Ahogy fel akart emelkedni, feje visszahullt a párnára; félig nyitott szemmel, halálos unalommal nézegette a szoba ócsk a díszeit: Petőfi halálát, Rákóczi búcsúját, a papirosból készült virágokat, amelyek a háziasszony unokaöccsének lombfűrész munkáit díszítették, és közben unott közönnyel próbálgatta a tegnapi eseményeket visszaidézni emlékezetébe. Közben látta, hogy a há ziasszonya besurranik ferde papucsában, és valami levélfélét tesz az asztalra, de úgy tett, mintha aludna, mert semmi kedve sem volt a szokásos bárgyú kérdésekre felelgetni és az illedelmes ellenkérdéseket pontosan eldarálni.

Az eseményeket időrendben próbálta követni, és így először a Burkovics-féle kávéházi jelenet elevenedett meg előtte, de ezen gyorsan átsiklott, mert érezte, hogy a szíve nyugtalanul hánykolódik. Azután kellemesebb intervallum következett: a vendéglői dolgok, a nyerés. Arra emlékezett, hogy jócskán nyert, de arról fogalma sem volt, hogy mennyit, azt tudta csak, hogy azok a fiúk ott nagyban szoktak játszani. Kinyújtotta a kezét a tárcája után, de aztán ernyedten visszahúzta újra, úgy határozott, hogy majd ott lent, a kávéházban, reggeli ut án, ahogy szokta, a többi között majd ennek is utánanéz. Végül aztán felbukkant előtte az öreg Kopeczky csontos figyelmeztető mutatóujja, és szinte szóról szóra hallotta újra mindazt, amit az mondott neki. Az arca lángba borult, idegesen tördelte a kezét, és visszafúródott a párnái közé, hogy újra elfelejtsen mindent, de akkor a függöny résén keresztül véletlenül megpillantotta a hulldogáló hópelyheket, és erről eszébe jutott a télikabátja.

Ez határozott.

A tökéletlen alvástól meg a fűtetlen szobától dideregve, remegve kapkodta magára a ruháit, aztán belemerítette az arcát a jéghideg vízbe. Ez rendbe hozta kissé, a fázása kezdett alábbhagyni, a gondolatai egyes sorba állani. Csak amikor már a nyakkendőjére került sor, nézte meg, hogy mit hozott a háziassz onya. Nem levél volt, hanem egy piszkos kis cédula a háziasszony kusza ceruzasoraival, amelyekben elsejére felmondja a szobát.

Ma megint fekete napom lesz! - gondolta a fiatalember, a cédulát összegyűrve a sarokba hajítva. - Ennek már megint az én drága sógorom szép bariton hangja az oka, főként pedig az, hogy köszönés nélkül hagyta itt ezt a vén nőstény salabaktert!... De most már mindegy!

Amikor már készen volt, még egy pillantást vetett a tükörbe.

És akkor egy szemvillanásig az a víziója volt, mintha a fogatlan Kopeczky leselkedne a háta mögött, majd a füléhez hajolna, hogy újra belesuttogja megalázó tanítását.

Jéghideg kezével végigsimította a homlokát, és hangosan azt mondta magának:

- Még ma este megkérem Piroska kezét!

Kilépett, a háziasszonyának hanyagul odadobta, hogy a felmondást tudomásul veszi, azzal le sietett a Centrálba. Mielőtt belépett, már intett az Irányi utca sarkán álló öreg, égett arcú hordárnak, és aztán nyomban elküldte a télikabátért azzal az utasítással, hogy mindjárt adja be a szabónak azzal, hogy még ma este okvetlenül szüksége van rá.

Reggeli után átfutotta a lapokat, majd nekikezdett, hogy szokása szerint megállapítsa a napirendet.

Mindenekelőtt a pénzét olvasta meg, és szinte nem akart hinni a szemének.

Még háromszor annyit nyert, mint amennyit Burkovicstól kapott.

Ez változtat a helyzeten! - gondolta boldogan. - Milyen különös nap ez!... Ó, csak ma ne hagyna cserben az energiám!... Most nyomban megyek és keresek egy szobát, mégpedig olyat, ahol azt teszek, amit akarok, ahol... Drága, édes Piroskám!...

Fizetett, aztán elsétált a Józsefvár osnak a Rákóczi tér mögött elterülő részébe, a kiadó szobák negyedében fel-alá járt a keskeny kis utcákon, olvasva a kapuk feliratait, majd becsöngetett a megjelölt helyekre.

Már a harmadik kísérlete sikerült.

A szurtos háziasszony ugyan a női ruhába öltöztetett Rinaldo Rinaldinit juttatta a fiatalember eszébe, hanem a szoba ha kicsiny is, de lakályos és elég tiszta volt, és az előszobára nyílt, de a háziasszony megnyugtatta Flóruszt, hogy ők a konyha felől szoktak bejárni, nem fogja háborgatni senki.

Flórusz megkérdezte a szoba árát, aztán azt mondta:

- A szoba megfelelne, csak azt szeretném kikötni, hogy... hogy bárkit is... fogadhatok...

Rinaldo gonoszul vigyorgott.

- Hiszen azért mondtam az előbb az úrnak, hogy mi a konyha felől szoktunk bejárni!... Csak tessék egész bátran!... Itt még minden albérlő fogadta a nőismerőseit!

Flórusz arca lángba borult.

- Kérem, kérem - mondta lovagi hangon -, a menyasszonyom!

Az asszony még jobban vigyorgott, és elnézően legyintett.

- Sose ezsoférozza magát a fiatal úr - mondta -, annak is valamennyinek a menyasszonya volt itt!

- Az más... de én... elvégre úriember...

A fiatalember hangja zavart hebegésbe fúlt. Lefizette az előleget, felírta a lakás számát, a háziasszony nevét, azzal elsietett.

Odalent az utcán boldogan dör zsölgette a kezét, megtetszett saját magának az elhatározott, nem sokat tépelődő ember szerepében. Lám, egy órával ezelőtt még az ágyában feküdt, összetörve, elcsüggedve, most pedig a lelke már ismét üde és tiszta, mert tudja már, mit kell cselekednie! Az onkívül a télikabátügy félig, a szobakérdés pedig teljesen el van intézve!... Ó, bárcsak este lenne már!

A kis bankjegycsomó odabent a fiatalember zsebében mosolyogva hajladozott, gyűrődött jobbra-balra, mert tudta, hogy mindezt ő csinálta. De nem szólt ról a. Mert nem igaz, hogy a pénz beszél. A pénz hallgat. Még akkor is, ha valaki felköti magát miatta.

Ezután a beretválkozás, majd az ebéd következett.

Első pillanatban a tegnap esti kis belvárosi vendéglőre gondolt, de aztán belátta, hogy az ilyesmi helytelen dolog lenne. Az olyan csillogó változásokat, aminő a tegnap esti nyerés volt, mint absztrakt, elvont, sőt mint ismeretlen okból beállott tüneményeket kell kezelni, nem szabad a vele szervesen összefüggő dolgokat nyitott, tiszta szemmel vizsgálgatni, me r t elveszítik a színüket, az illatjukat. Mily sivár látvány lenne most, napfénynél a lakályos, mámor lakta belső szoba, ahol szíve királynőjéről álmodozott, mily kínos lenne a csendesség, amiből örökre elröppent a diadalmas zaj, ami a bank besöprésekor ki tört!

Második gondolata az volt, hogy a mai ünnepnapon valamelyik elegáns, elsőrangú étterembe kellene mennie, de ezt a tervet nyomban elfedte a felöltőjére hulldogáló hó.

A kérdést úgy oldotta meg, hogy bement a legelső, útjába akadó, jobb képű vendéglőbe. Az önmagával kötött kompromisszum még azzal is teljesebbé lett, hogy a vendéglő ugyan szintén a Belvárosban volt, de már egészen a Ferencváros szomszédságában, a Duna-parti részen. Kitűnő ebédet kapott, és már kezdte a választását szerencsésnek tartani, amikor kellemetlenség érte.

A szomszéd asztal felől, ahol öt vagy hat mesteremberféle ült, egyre gyakrabban és egyre különösebb hangsúlyozással kezdte hallani, hogy: a doktor úr... a jogi tanácsadó úr... aki a tisztességes emberek orra elől elhorgássza a boldogságot... aki betolakodik a tiszta családokhoz...

Óvatosan odapillantott, és megismerte Ramazettert.

Utálattal vegyes gyűlölet fogta el, és akaratlanul is a korpáról meg a disznóról szóló ősi közmondásra kellett gondolnia.

A célzás félreérthetetlen, de mit tegyen?

Félni, amint egyébkor, úgy most sem jutott eszébe. Viszont a számítás egészen tiszta volt: ha bármire kerülne is a sor, vesztes csak ő lehetne, őrültségeket pedig nem volt kedve elkövetni.

Tudta, hogy ha elárulja, hogy fizetni akar, akkor addig, amíg a gazda nagy nehezen előmászik, a feldühödött mesterlegény egyetlen pillanatot sem hagy kiaknázatlanul, és önmagát is egyre beljebb hajszolva a dologba, egyre gyűlöletesebben fog kellemetlenkedni. Kiitta hát a borát, vizsgálgatni kezdte az ür es poharat, és azzal zörgött, mintha még inni akarna. Hanem szerencséje volt: ezúttal maga a gazda jött. Flórusz tehát fizetett, és rá sem nézve a politúrszagú Otellóra, amint magában nevezte, elsietett. Visszament megint a kávéházba, megivott egy feketét, és öt óra tájban megint hazament, hogy otthon legyen, amikor a kabátját meghozzák.

Amint benyitotta ajtaját, már látta, hogy az asztalán megint fehérlik valami. Egy pillanatra azt hitte: a háziasszonya szívta vissza a felmondást, és már előre örült rá, hogy mily édes lesz az ajánlatot visszautasítani. De tévedett.

Az édesanyja írt.

Flóru sz félve bontotta fel a levelet, tartott tőle, hogy a szokott panaszok és istenfélő mondatok belefúródnak a hangulatába, de ezúttal is tévedett, mégpedig kellemesen.

A zagyva, öregasszonyos levélből az bontakozott ki, hogy őket otthon és velük az egész családot rendkívüli szerencse érte, amiről ő, Flórusz is tudna már, ha Marinczerékkel érintkezne, de az édesanyja tudja Bertáról, hogy mik történtek, így hát ő ír, bár magát a dolgot még nem írja meg, mert hátha... hátha isten... Flórusz azonban mindenesetre készüljön úgy, hogy a nyárra hazajön, aztán akár otthon is maradhat. Azután intelmek következtek, hogy a tanulmányait azért csak folytassa szorgalmasan, az előadásokra járjon el pontosan, tartózkodjék a rossz társaságoktól, főként pedig tönkre ne tegye a fiatalságát valami meggondolatlan szerelemmel.

Ennél az utolsó mondatnál Flórusz összeharapta az ajkát.

Tudta, hogy ez a pillanat, amelyben a fáradt, reszketeg anyai kéz vissza akarja tartani a diadalmas, szép idegent, hogy el ne vehesse tőle a fiát. De már ugyanakkor azt is tudta, hogy az a kéz erőtlenül fog visszahullani. Vergődő lelke előtt feltűnt a régi vidék: ilyenkor köd ül a tájon, de odabent, a meleg szobában tisztán ragyog a két öreg nyugodalmas szeme párja; oly jó lenne most letérdelni az édesa n ya előtt és elmondani neki, hogy elfeledte már a gyilkosan gyönyörű álmot, és nincsen már erő, amely őt onnét elszakíthatná! De akkor hirtelen újra feltárult előtte a titokteljes éjszaka, látta a lámpás utolsó lobbanásait, a falon alásikló nagy árnyakat, látta a vétkes félhomályt, és végül azt is kellett látnia, amint a sötétség lassan elfedi az anya halavány arcát.

Az egész káprázatnak pillanat alatt vége lett, akkor már az ismeretlen, új öröm tolakodott a helyébe, amit a levél rejtegetett a sorai között. Hanem a fiatalember nem elemezte azt, nem töprengett felette, tudomásul vette a maga fantasztikus elburkoltságában, és odasorakoztatta a többi közé, ami a mai napon körülvette.

Reggel azt hittem, hogy ma fekete napom lesz - gondolta mosolyogva -, de úgy lá tszik, tévedtem! Ma táncos napom lesz, máris mintha illegne-billegne a lábam, azt hiszem, szeretnék keringőt táncolni!

Pontban fél hatkor egy trabukkó nagyságú és formájú, dundi kis fickó kíséretében megjelent az újonnan vasalt télikabát.

Ünnepi pillanat volt ez; Flórusz egy forintot adott a kis specialitásnak, aki azt merőn, mintegy megkövülten nézte néhány pillanatig, majd hirtelen megfordult, és köszönés nélkül elrohant. Flórusz akkor felpróbálta a kabátot, általános toalettszemlét tartott, azután fel- a lá járva elképzelte magának a mai estét, annak minden színét, hangját, bár jól tudta, hogy az ilyesmi csak arra jó, hogy minden egészen másként történjék. Hirtelen az a gondolata jött - mivel hiszen a hangulatot illetőleg nem lehettek kétségei -, hogy a m a i gyönyörű estét felhasználja arra is, hogy a Nordheimerék meg a Kopeczkyek részéről élvezett vendégszeretet viszonozza. Úgy képzelte el, hogy majd Nordheimeréknél rendezi a vacsorát, amit vendéglőből fog odavitetni.

Elsietett hát a virágüzletbe, csokrot készíttetett, azzal egyenesen Piroskáékhoz sietett.

Az ajtó zárva volt, és csak a második kopogtatásra nyílt fel. Amikor végül feltárult, Piroska lángoló arccal, csodálkozva nézett a belépőre, és halkan azt mondta:

- Mit jelent, hogy az én Flóruszom ilyen korán jön?... Csak hét órára vártalak!... Egyedül vagyok... papáék elmentek egyik ismerősükhöz névnapot gratulálni!... És, és ez a csokor!?...

A fiatalember belépett, becsukta maga után az ajtót, a csokrot átadta a leánynak, azután átölelte őt, és a fülébe súgta:

- Édes, egyetlen kis Piroskám, azt jöttem megkérdezni tőled, hogy... hogy... akarsz-e a feleségem lenni?... Akarsz-e a jegyesem lenni addig, amíg diplomával a kezemben eljöhetek érted, hogy aztán hazavigyelek magammal a birtokunkra?

A leányka mozd ulatlanul nézett rá pár pillanatig, majd hirtelen zokogni kezdett, befutott a szobába, és behúzódva a pamlag sarkába, kezeibe temette az arcát. Flórusz utánasietett, letérdelt előtte, csókokkal borította el a kezét, és szinte önkívületben suttogott neki. Elmondta, hogy most már nyíltan áll előtte az élete további útja, hogy teljesen szakított régi gyengeségeivel, hogy nincs már semmi, ami őt diadalmas útjában feltarthatná, és végül, hogy akkor tudja majd csak meg, hogy az, aki most a lábainál hever, és a k iben ő bizonyára csak a szépségétől megszédült álmodozót látja, mit hagyott el érette, mit taszított el magától!... Azután felegyenesedett, átkarolta a lányt, csókdosta az ajkát, és szinte fuldokolva kérdezgette, hogy emlékszik-e még arra a mennyekből al á szállott őszi éjszakára?

Odakint koromsötét volt már, amikor a leány észbe kapott, és meggyújtotta a lámpát.

Akkor a fiatalember nyugalmat erőltetett magára, elmondta ma esti tervét, és így fejezte be:

- Ha a szüleid nem jönnek, le fogok késni mindenünnét! És jobban szerettem volna, ha nem találtak volna itt, veled egyedül!

- Az én nevelőapámék mindent úgy akarnak, ahogy én szeretném! - mondta Piroska szemérmes büszkeséggel. - Menj csak a dolgodra, hívd meg a Kopeczky bácsiékat is, és kilenc órára legyete k itt valamennyien! Addig én is elmondok mindent a szüleimnek!

- Vacsora után majd részletesen beszámolok neked anyám leveléről, és ugyanakkor még majd egyebet is meg akarok beszélni veled!... Most pedig sietek!

Alighogy az utca túlsó során volt, már megpi llantotta a hazatérő Nordheimeréket. Sietve befordult a mellékutcába, hogy észre ne vegyék, azután egy kis kanyarodóval átvágott a Körúton, és sietett Kopeczkyékhez.

A két öreg testvér közül csak az egyik volt otthon, aki kissé erőltetett mosolygással fog adta a fiatalembert. Hanem ez is elég volt ahhoz, hogy Flórusz minden kétséget kizáróan megállapítsa, hogy a fogatlan Kopeczkyvel beszél.

Megfogta a kezét, hálásan megrázta, és azt mondta:

- Kedves jó bátyám uram, azért jöttem, hogy megköszönjem a tegnap esti leckét, és megmondjam, hogy a lecke fogott!... Ma este megkérem Piroska kezét!

- Ó, kedves ifjú barátom uram, minő öröm, minő öröm! - mondta Kopeczky, szertartásosan átölelve az ifjút. - Megfigyeltem már, hogy ön szívesen hivatkozik úri mivoltára; erre eddig sem volt szükség, mától fogva meg éppen fölösleges!

Flórusz aztán elmondta részletesen a mai est tervét, és azzal váltak el, hogy kilenc órakor ismét találkoznak. Kopeczky kikísérte vendégét egész a kapuig, ott még egyszer nyájasan intettek egymásnak, azzal Flórusz elsietett.

Útközben figyelmesen, kedvtelve nézegette az elegáns csemegeüzletek kirakatait - a gourmanderie mindig gyengéje volt éppen úgy, mint a vásárlás -, hogy amire beér a kiszemelt belvárosi üzletbe, fejében már készen legyen a beszerzési program. Beérve az üzletbe azután, maga mellé vette az egyik segédet, és körút ra kelt vele a pompás delikateszek kis birodalmában, műértő mozdulatokkal jelölve ki a paradicsomos pisztrángot, a kaviárt, a szendvicset, azután a különféle sajtokat - ebben szakértőnek tudta magát -, a trappistát, a hófehér óvárit és a gorgonzolát, vé g ül pedig a hölgyek részére egy üveg vanílialikőrt, maguknak meg konyakot.

Amíg a segéd a csomagot összeállította, és a számlát elkészítette, még egyszer gyönyörködve körüljárt, nem felejtett-e ki valami fontosat a kollekcióból. Ahogy fel-alá bolyongott, vé letlenül egy hatalmas tükör elé jutott, és nézetgetni kezdte magát benne. A toalettje most kifogástalan volt, mindössze a cipőjén volt egy apró kis hasadás az orra felé, annál a végzetes görbületnél, ahol a kisujj kiágazik, és amelyet a hasonló, gonos z indulatú kis repedések úgy szeretnek. De megnyugodott: ő maga is, aki tudott róla, csak hosszabb vizsgálat után találta meg a lámpafényen. Mindazáltal elhatározta, hogy még a holnapi nap folyamán vesz egy pár lakkcipőt. Végül az arcát kezdte vizsgálgatni , és amikor szembenézett önmagával, hirtelen valami keserű, kínos józanság csapott le rá.

- Ó, te címeres gazember, te máriás huncut, te! - mondta nagy meggyőződéssel önmagának -, mit műveltél ma ismét, te derék, kifogástalan úriember? Tudod mi az, hogy ezután nyitva áll előtted az életed útja? Az, hogy éjszaka a kocsmában összenyertél egy csomó pénzt, amiből, ahogy látom, egy hét múlva már egy krajcárod sem lesz! Tudod, mi az, hogy szakítottál minden régi dolgoddal? Az, hogy otthagytad az egyik piszok kis vackot, mert kitettek belőle, és kerestél egy másikat, olyant, amilyenre az alkoholtól hajszolt véred bujtogatott! És tudod, mi az, hogy te a leány miatt szakadtál el régi, tiszta környezetedtől!? A legaljasabb hazugság, amit valaha leányfülbe suttogtak a szerelem lovagjai!... Ó, édes istenem, ha tudnám, mi lesz a vége!... Talán fel sem keresném többé a drága leányt, hanem kimennék a ligetbe egy jó magas fát keresni, amelyiknek az ágán eltáncolhatnék az éjszakai szélben!... Ma úgyis táncos napom van, szeret nék keringőt táncolni.

A segéd mosolyogva állt mellette, már másodszor jelentette, hogy a csomag kész.

- Ó, oly szórakozott vagyok! - mentegetőzött a fiatalember. - Nos tehát kérem, szíveskedjék a csomagot a következő címre most mindjárt elküldetni!

A segéd ceruzát fogott, Flórusz pedig hangosan feldiktálta a címet.

És zavarában észre sem vette, hogy a mindenütt jelenlevő Ofélia, aki itt szokta beszerezni frugális kis vacsoráját, ott áll közvetlenül mellette, és feszülten figyel a címre. Becses adat volt ez a számára, mert a tanácsosnétól már tudta, milyen viszonyban van a család a fiatalemberrel. És nincs az a Sherlock Holmes-i zseni, aki holnap este pontosabb jelentést fog leadni Marinczeréknél a Nordheimer családról és Flórusznak velük való vonatkozásáról, mint Ofélia.

Flórusz fizetett, azután ment tovább.

A vacsorát illetőleg eleinte valamelyik elegáns étteremre gondolt, hogy Nordheimeréknél majd szerényen védekezhessen a pazar összeállítás miatt, de azután a hazaszállítás nehézségeire gondolva inkább a Lakatos-vendéglő mellett döntött, ahol bizonyos lehe t ett afelől, hogy kap edényt, üveget, csaposgyereket, mindent. Besietett tehát, és rendelt magának egy fél liter finom bort, majd magához kéretve a vendéglőst, együtt beszélték meg a menüt meg a bor mennyiségét és minőségét. A fiú nemsokára el is ment a me g adott címre, ő azonban még szándékosan maradozott, valami ártatlan kommersz játékot játszva, pár ott levő ismerősével.

Pontosan egynegyed tíz volt, amikor Nordheimerékhez belépett.

Az első percek érzékenykedései rendkívül kínosak voltak ránézve, de aztán úgy segített magán, hogy felnyitotta a konyakos üveget - akkor már ott volt minden -, és sorra töltött az öregeknek, úgy téve, mintha nem hallaná az öregasszony zsörtölődését a sok drága holmi miatt.

A vacsora tíz órakor kezdődött, némi huzavona után, mert Nordheirmerné mindenáron a konyhában akart vacsorázni, Flórusz pedig ebbe semmiképpen sem akart beleegyezni. Tudta, hogy miről van szó, mégsem engedett. Amikor azután a szerencsétlen anyósjelölt kezdte a pisztrángot szétmarcangolni, a fiatalember fontos diskurzusba kezdett Piroskával, hogy ne kelljen észrevennie a massacre-ot. Mindig az volt az elve, hogy adott esetekben nagyobb tapintatlanság a jó ízlés ellen való hibát észrevenni, mint azt elkövetni.

Vacsora után az öregek kártyázni kezdtek, a két fiatal pedig a pamlagra ült, hogy tovább szövögethesse rózsapiros terveit.

- Most pedig mondd el nekem részletesen mindazt, amit az este említettél! - mondta a leány, megfogva és magához vonva a fiatalember kezét.

- Igen, most megtartom beszámolómat! - felelte F lórusz tréfásan, rágyújtva kialudt cigarettájára. Hosszan nézte a kanyargó, rőtbarna füstöt, és mialatt úgy látszott, mintha teljesen átadná magát a boldogságának, arra gondolt, hogy milyen édes lenne most ott, a leány közvetlen közelében meghalni és meg s zabadulni a rettentő kényszertől, hogy a boldog, tiszta kis hajlékot beszennyezze hazugságával.

Igen, itt most aljas hazugságoknak látszó dolgok következnek, de azért ne forduljatok el megvetéssel ronggyá tépett lelkű hősömtől, akiről minden gyengesége ell enére most is azt hiszem, hogy nem hazudott, csak továbbálmodta hazug álmait.

- Nos, igen - mondta végre -, tehát mindenekelőtt az édesanyám levele... De hiszen talán itt is van!... Nem, nem, bent felejtettem a másik ruhámban!... Tehát azt írja, bár ebben a levelében még nem részletezi, csak ígéri, hogy legközelebbi levelében bővebben is foglalkozik majd a dologgal, hogy bizonyos kitűnő gazdasági spekuláció olyan változásokat eredményezett a birtok kezelésében, hogy ahhoz már öregnek és fáradtnak érezvén m a gukat, azt kívánják, hogy a tavasszal vagy a nyáron, amint nekem éppen tetszik, menjek haza, maradjak otthon végleg, és vegyem át a vezetést... Nos, eljön velem az én kis őrangyalom parasztmenyecskének?... A jogot ott is folytathatom, sőt szándékom is fol ytatni... És nézd csak, most kigondoltam valamit!... Majd ha az öregek abbahagyták a játékot, írunk együtt egy levelet a mamának!... Te is aláírod!... Megteszed?... A második újdonság, hogy elsejére felmondtam a szobámat! Utálom azt az öreg német asszonyt! Egyre a legostobább kérdésekkel zaklat, és most már az unokaöccsét is rám szabadította, most már az is éntőlem akarja megtudni, hogy milyen fán terem a krumpli!... Már vettem is ki helyette egy másik, igen csinos, külön bejáratú szobát, és kikötöttem, hogy ott azt fogadok, akit akarok!

A leány arca lángba borult, hirtelen elengedte a fiatalember kezét.

- Nem... nem, édesem! - rebegte Flórusz. - Mást mondok neked, csak figyelj, csak nézz rám ibolyakék szemeddel!... Nézd csak, édes gyöngyvirágom, azt nem is mondtam neked, hogy az édesanyám a levéllel együtt nagyobb összeg pénzt is küldött, hogy fordítsam arra, amire akarom. És most, el ne feledd, hogy ha formailag nem is, de tényleg már a menyasszonyom vagy, tehát engedelmességgel tartozol nekem, és most ny omban megbeszéljük az időpontot is, amelyben eljössz velem valamelyik elegáns belvárosi üzletbe, és aztán együtt megvesszük a kelmét a te téli toalettedhez! Én már kigondoltam magamban, minőnek kell lenni a ruhának, szükséged lesz rá, mert még a tél folya m án meg akarok jelenni veletek pár nyilvános helyen!... Nem... nem... ne is tégy semmiféle ellenvetést, úgyis hasztalan minden!... A papát elvisszük magunkkal, ő ért a szövetekhez. Nagyon szeretném a dolgot minél előbb elintézni. Ráértek holnap délután?... Igen?... Nos, annál jobb! Te tehát még a délelőtt folyamán beszéld meg a dolgot az öreggel, én aztán este fél hatra eljövök értetek!... És most az én édes kis angyalom mesélje el, hogy mit csináltatok, mit beszéltetek addig, amíg én odavoltam?

Amikor végül az asztal szabad lett, megírta a levelet, pár semmitmondó sort, édesanyjához, aláíratta a leánnyal is, és aztán otthagyta nála, hogy majd ő adja fel. Azt mondta, hogy a levél akkor tündérszárnyakon fog odaröppenni, pedig az egész csak arra való volt, hog y a leány nyugodt lehessen a levél sorsa felől.

Azután pedig - ma ő volt a vicegazda - feloszlatta a társaságot azzal az indokolással, hogy reggel korán még sürgős elintéznivalói vannak. Hirtelenében nem tudta volna ugyan megmondani, hogy mik azok az elintéznivalók, de most már mint vőlegénynek, határozottan jól állt a dolog.

Éjfél után két órakor már otthon volt.

Nyomban lefeküdt, de sokáig nem volt képes elaludni, nyugtalanul forgolódott az ágyában. Amikor már ránehezedtek volna a különös, ezerfelé ágazó gondolatok, amikor már látta volna a csodálatos emberkéket, az álom szállásmestereit, mindig felbukkant előtte a kegyetlen kérdés, hogy mit művelt ismét és ismét csak azért, hogy pár óráig lovagi nagyszerűségben tündökölhessen. Maga előtt látta a lányka á r tatlan, kék szemét, és az a víziója volt, mintha megfogná a remegő kezecskét, és levezetné a lányt a pokol tornácába. Felült az ágyában, és sóhajtozva simogatta verejtékes homlokát. Akkor azonban hirtelen valami csodálatos nyugalom szállt a szívére: arra gondolt, vajon mi is lenne, ha mindazt, amit eddig Nordheimerékkel tett, komolyan gondolná? Mert akkor, abban a gyötrelmes percében jött csak rá, hogy mindeddig egyetlen pillanatig sem gondolt rá, hogy a leányt valóban a feleségévé tegye, akkor jött csak rá, hogy mind a mai napig csak valami beretválatlan vidéki ripacsnál is komiszabbul színészkedett, és hogy az utolsó jelenetet is önmagáért rendezte, mert nem bírta elviselni a lelkén azt a tanítást, amit az öreg szabómestertől kapott... Mi lenne?... mi lenne?... - Nos, az lesz, mondta szinte hangosan, boldogan mosolyogva és nem is tudva róla, hogy már ismét újabb mesén töri a fejét - az lesz, hogy... - Az édesanyám leveléből nyilvánvaló, akármire gondolt is szegény öreg - hogy legalább addig, amíg a jogot elvégzem , odalent náluk mindig otthonra találok. Tehát elvégzem a jogot otthon, csak a szigorlatokra jövök fel, aminek meglesz az az előnye is, hogy addig nem hozom hírbe a leánykát, amit eddig már bizonyára úgyis megtettem, amikor aztán kezemben lesz a diploma, á llást vállalok, ami a nővérem révén nem lesz nehéz, hiszen akkor már majd Marinczer is másként gondolkozik felőlem, és elveszem Piroskát. Akármint vannak is otthon a dolgok, valamicske csak jut mégis nekem is, a lánykának is van, tudom, némi megtakarítot t pénze, majd csak nekiindulunk valahogy az életnek! Úgy teszünk, mint más, aki szegénynek született!... Boldogan hajtotta vissza fejét a párnájára, és elaludt. Hanem hajnalban azt álmodta, hogy tikkasztó nyári napnak délutánján otthon aludt a hűvös terasz o n, de egyszer jött az édesanyja, hogy keljen fel nyomban, már elmúlt a hőség, ott vannak a vendégek, és várják őt. Ő aztán lement a kertbe, ahol régi kedves urak és pompás asszonyok-leányok sétáltak fel-alá, és amikor őt meglátták, zajongva köszöntötték, é s köréje sereglettek. Az asszonyok között ott volt Malvin is meg a selyemkabátos lányka is, akit a propelleren látott, de hiába kérdezgette őket, nem mondták meg, hogyan kerültek oda, csak kedvesen, szerelmesen mosolyogtak rá. Később teniszezni kezdtek, é s egyszer a labda oly magasra szökkent, hogy elérte az ősrégi diófa legmagasabb lombját, és azon valami csodálatos módon fennakadt. Ezen csodálkoztak valamennyien, amikor az udvar felől különös csoport közeledett. Elöl jött a két Kopeczky, és bár még messz e voltak, tisztán lehetett látni, hogy fényesre kopott szalonkabátjuk gallérján kihullott, hófehér hajszálak kunkorodnak, és egy darab bőrből szabott cipőjük oly fényesre van mázolva, hogy szinte bántja az ember szemét. Utánuk Nordheimer jött, egyik kezébe n óriási szabóollóval, a másikkal pedig a feleségét vezetve, aki egy paradicsomos pisztrángot szopogatott, levét a ruhájára csöpögtetve. Leghátul jött Piroska, úriasan lépkedve, és hangosan azt mondta egyre, amint szokta: no, de ilyent, no, de ilyent! És a z egész csoport, ahogy kibukkant az udvar pompás bokrai közül, oly szánalmas és sajnálatosan nevetséges volt, hogy ő mindenkinek, aki mosolyogva, kérdőn feléje fordult, azt mondta: nem engem keresnek, nem engem keresnek! De Piroska odalépett hozzá, és han gosan azt mondta: no, de ilyent, no, de ilyent, kedves Flóruszom! - és akkor meglátszott rajta, és kihangzott a hangjából, hogy a régi, kedves mondással vissza akarja hódítani a jegyesét a vidáman kacagó asszonyoktól, a pajkos leányoktól, de ott, a pompás csop ort közepette oly keserűen, oly könnyfacsaróan együgyű volt mindez, hogy ő lehajtotta a fejét, és halkan azt mondta az édesanyjának: bizonyára valaki mást keres, nem engemet!

Verejtékezve ébredt; az álombeli árulás könnyeket csalt a szemébe. A függöny résé n át most is beragyogtak a csillagok, és ő megszólította őket:

- Édes jó mennyei barátaim, ti legyetek a tanúim, hogy nem vagyok bűnös!... És tiközétek fogok menekülni innen a földről, ha meg kell tudnom, hogy már nem szeretem a leányt!

Újra elaludt, most már nyugalmasan, mélyen.

Másnap este pontban fél hatkor ott volt Piroskáéknál.

Nordheimer és lánya már készen várták; az öreg szabómester erre az alkalomra felvette az ünneplőjét, föléje a magyar zsinóros télikabátot, és fejére feltette a régi, szinte egyenes peremű cilindert. Flórusz aggódva nézegette leendő apósát, de sajnálta volna az örömét elrontani, hát nem szólt, csak sóvárogva gondolt arra a percre, amelyben otthon lesznek ismét. Piroska már az udvaron belekarolt a fiatalemberbe, és önhitt nyájass á ggal integetett vissza az ismerős udvari lakóknak, akik kíváncsian néztek az ünnepi kis csoport után.

- Papával úgy beszéltük meg - mondta Piroska már odakint az utcán -, hogy Battolinihoz megyünk!... Igaz, hogy a céget meg kell fizetni, de olyan árut, min t őnála, nem kapunk egész Budapesten!... Beleegyezel, kedves?

- Teljesen rátok bízom a dolgot! - monda a fiatalember, nevetést erőltetve az arcára. - Én az ilyesmihez annyit értek, mint... mint... nem is tudom, hogy mit mondjak! A harangöntő hajdú már kiss é unalmas, egyéb meg most hirtelenében nem jut az eszembe!... Egyszóval egyáltalán nem értek a dologhoz!... Hol van az a Battolini... ugye, így mondtad?

- A Váci utcában!

- Gyerünk tehát a Váci utcába! - mondta Flórusz tréfásan, nagy elhatározással, közben ideges en kapkodva a szemeit jobbra-balra. Arra gondolt, hogy mily kínos lenne most Burkoviccsal találkoznia, aki pedig ott lakik ezen a vidéken. Halkan, szórakozottan dudorászott, egy-egy mesterségesen érdeklődő szócskával kísérve Nordheimer becses információit , amelyeket az ismerős cégekről adott, pontosan tájékoztatva a fiatalembert, hogy melyik áruházban kapható a legjobb gyapjúkelme, viszont melyikben a legfinomabb batiszt, crè pe de Chine.

Végre megérkeztek.

Az elegáns áruházban vagy húsz vásárló álldogált, h ölgyek és urak vegyesen; itt a fiatalember kissé elszakadt a kísérőitől, teljesen rájuk bízva az ügyet. Fel-alá sétálgatott, nézve a pompás kelméket, a vásárlókat, és az volt a terve, hogy majd csak a fizetésnél csatlakozik ismét Nordheimerékhez. Kínosan, restelkedve gondolt vissza hajnali álmára, de nem tehetett róla: az egyenes peremű cilindert nem bírta elviselni.

Egyszer azután az üzlet másik részében, a vásárlók között megpillantotta a nővérét és Irént. Vizsgálódva nézte, vajon Marinczer nincsen-e velük, és amikor meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, odasietett Piroskához, és halkan azt mondta neki:

- Kedves Piroskám, a nővéremet látom itt az üzletben!... Odamegyek hozzá, és összeismertetlek benneteket!... Jó lesz, ugye?

A leányka lángvörös lett, ha lkan mondott néhány zavart szót, Nordheimer pedig ismét felerőszakolta kezére a már levetett fehér kesztyűt.

Flórusz elsietett.

Már útközben megbánta kissé a tervét, de már későn volt. Nem bírt ellenállni az ünnepélyes pillanat varázsának, annak a diadalmas hatásnak, amit a két par excellence elegáns hölgy fog tenni a kis szívkirálynőre és a különös kis öregre.

Akkor már odaért, gyengéden megérintette a nővére vállát, és halkan azt mondta:

- Kérlek, Berta!

Marinczerné idegesen fordult hátra, hanem amikor Flóruszt meglátta, az arcán öröm villant fel. Csodálkozva kérdezte:

- Hát te hogy kerülsz ide?... Csak nem vásárolsz női szöveteket?

- Pedig bizony körülbelül így van a dolog!... Hanem először beszéljünk rólatok!

- Irénnek vásárolunk kelméket, nézd csak, Ir én, ki van itt!, és Ribiczey főhadnagy - itt a távolabb álló és egy ismerősével beszélgető katonatisztre mutatott -, csupa barátságból elkísért bennünket.

- Kedvesem - mondta Flórusz talleyrand-i mosollyal, meg nem állhatva, hogy felvillant ötletén túl ne adjon -, szép asszonynak semmi köze sincs ehhez a szóhoz, hogy barátság. Őneki a férfiak között csak hódolói, a nők között csak irigyei vannak!

- Bolond vagy, a régi bolond vagy most is! - mondta Marinczerné, lornyettjével ráütve Flórusz kezére. - Még a nővérednek is udvarolsz!... Hanem tudod, édes barátom, amiket te művelsz, az már mégis hallatlan!... A férjem elmesélte, hogyan fogadtad!

- De arról nem szólt, ugye, hogy ő hogyan jött be!?

- Nem, arról valóban nem szólt. Hanem amennyire őt ismerem, könnyen el tudom képzelni!... Egyébként hagyjuk az egészet!... Azt hiszem, mindenki maga tudja legjobban, hogy mit csinál!... Azt mondd meg inkább, mikor kaptál levelet a mamától? Megírta már, ami történt?

- Csak említést tett a dologról, de sejtelmem sincsen róla , mi lehet az!... Éppen tegnap kaptam meg a levelét!... Hanem nézd csak, kedves Berta, itt most rövid az idő, egyébről is szeretnék veled beszélni, légy szíves, mindjárt reggel írd meg nekem a dolgot kimerítően!... Megteszed?

- Természetesen!... Nos, és most mondd el...

- Kérlek szépen, hogy ne sokat csűrjem-csavarjam a dolgot, én a... én a menyasszonyommal vagyok itt!... Nagyon kedves lenne tőletek, ha megismerkednétek velük! Itt van az édesapja is!

- A menyasszonyoddal!? - kérdezte Marinczerné különös, nyugodt hanghordozással. - Igen, hallottam róla!... A baronesse... Nos, hol van?

- Ott állnak a túlsó soron! - mondta Flórusz, szemével Nordheimerék felé intve.

Marinczerné szemére illesztette a lornyettjét, és azzal a gyűlöletesen gonosz mosollyal mérte vég ig a leányt, amellyel csak egyik asszony tudja nézni a másikat. Flórusz is odanézett, és látta, hogy Piroska is éppen abban a pillanatban kapja le róluk a szemét.

- Kedves barátom - mondta Marinczerné végül, összecsukva újra az elefántcsontból készült opti kai csodát -, ha te őrültséget csinálsz, ahhoz nekem semmi közöm sincsen, de ne kívánd, hogy az ilyesmibe én is belekeveredjem!... Ha komoly kéréssel fordulsz hozzám, mindig a helyemen találsz, de ilyesmiből nem kérek részt magamnak!... Aki tehozzád hajlandó feleségül menni...

A fiatalember halálsápadt lett, merőn, fátyolos szemmel nézett a nővérére.

- Ne folytasd! - mondta remegő ajakakkal. - Nem vagyok kíváncsi többé a véleményedre, sajnálom, hogy...

E pillanatban Ribiczey lépett hozzájuk. Látta az előt te ismeretlen fiatalember arcán a felindulást, és valami inzultustól félt.

- Itt vagyok, nagyságos asszonyom! - mondta sietve - parancsolja talán...

Flórusz ránézett, és ingerülten mondta:

- Nincsen szükségünk senkire!... Marinczerné és én testvérek vagyunk!

A katonatiszt hátralépett, és kérdőleg nézett a tanácsosnéra.

- Maradjon, Ribiczey! - mondta Berta remegő hangon. - Már végeztünk!

- Isten veled! - mondta Flórusz még mindig holthalványan. - Nem kívánlak ismerni többé sem téged, sem a kedves férjedet!

Visszasietett Nordheimerékhez.

- Végeztek? - kérdezte remegő hangon a kis szabómestertől, és amikor az átadta neki a számolócédulát, odasietett a kasszához, elintézte a dolgot, azután a két szomorú emberkét maga előtt terelgetve, kilépett az utcára.

Nordheim erék hallgatagon előrementek, ő néhány lépéssel utánuk. Gyűlölködve nézte az öreg, lapos peremű cilindert, és erős vágy szállta meg, hogy belevágja azt leendő apósának fejébe, egészen annak átlátszó, papírszerű füléig. Meg volt győződve róla, hogy az idét len jószág hozta rá a sötét perceket.

Amikor végül érezte, hogy a lelkülete kezd megcsillapodni, utánuk sietett, és belekarolt a leányba.

- Nem... nem jöhettek... majd máskor... az a katonatiszt ismerősük... no, mindegy! - mondta halkan, izgatottan. - A sógorom, az én drága sógorom... no, mindegy, fel se vedd az egészet!... Egyébként majd otthon bővebben is elmondom a dolgot!... No, mindegy!... Hát tetszik a kelme?

Piroska nem felelt, csak a fejével bólintott, hogy: igen!

Flórusz érezte, hogy a szíve ismét h evesebben kezd dobogni. Felingerelte a leány hallgatása, holott ha az akkor barátságosan néz rá, és néhány nyájas szót mond neki, nyomban túltette volna magát a nővére illetlenségén, és annál erősebben ragaszkodott volna hozzájuk. A kívülről jövő megbánt á s csak közelebb hozza egymáshoz a szerető lelkeket. De megfeledkezett róla, hogy nővel beszél.

- Ó, csak ennyi!? - mondta epésen. - Ez is elég!... Úgy látszik, a mai napon...

Elhallgatott.

Érezte, hogy minden tulajdon szavával csak beljebb fúródik, a kese rű méregbe, pedig féltette a hangulatát, és remélte, hogy talán rendbe jön minden. Sokáig mentek szótlanul, és amikor végre a Ferenciek terére értek, leküzdötte az indulatát, és rámutatva a templomra, azt mondta:

- Nem tudom, megfigyelted-e már ezt a külön ös valamit!?... Látod, egész Budapesten, sőt talán egész Magyarországon ez az egyetlen templom, amelyiknek hátul van tornya! Úgy mondják, hogy ez még a török hódoltság idejéből való épület, és úgy látszik, akkor a rendház még másként feküdt!...

Piroska nem felelt, fel sem nézett.

Flórusz megállt egy pillanatra, mert érezte, hogy a házak szürke gomolyaggá futnak össze a szeme előtt. Nordheimer is megállta mozdulatlanul, mint a cövek, de azért a fiatalember úgy látta, mintha a fején levő szerencsétlen kis épí tmény jobbra-balra ingadozna, azután kiválna önmagából, és hármas egységben meredne az ég felé. Odalépett a kis szabómesterhez, és lefojtott hangon azt mondta neki:

- Kedves Nordheimer bácsi, legyen szíves és vezesse haza Piroskát! Nekem semmi kedvem sincs en megőrülni! Egyébként is dolgom van!... Isten velük!...

Elsietett.

Piroska otthon levetette magát a pamlagra, és keservesen sírt.

Nevelőanyja hozzásietett, megsimogatta a haját, és kérlelte, hogy mondja el, mi történt. De a leány akkor sem felelt, Nordheimer mondott el helyette mindent, nyugodtan, tárgyilagosan. A bölcs öregember átértette az egész helyzetet, és ha tudta méltányolni a szerencsétlen leányka megaláztatását, annál inkább bele tudta magát képzelni az amúgy is ingerlékeny fiatalember rettentő lelkiállapotába.

De Flórusz mindezekről akkor már nem tudott semmit. Lesétált a Duna-partra - oda, a csendesen ringó, apró hullámok vidékére ment mindig, ha valami megtépte a lelkét -, és hosszan elnézte a sötét testű remorkőrt, amint a Boráros tér felől lihegve vonszolta maga után a hatalmas uszályokat. Amint a sötét tömegek elhúzódtak előtte a vízen, a folyam közepéről megindultak a hullámok, és feccsenve csapódtak a parthoz. A személyhajók már nem jártak, de pontonjaik még nem voltak leszerelve; a nehé z deszka-alkotmányok nyögve himbálóztak fel-alá, szomorú, sötét, elhagyott élők módjára, mintegy integetve: igen, igen, a víz nagy úr, legyen úgy, ahogy ő akarja!... Flórusz mozdulatlanul nézte a kísérteties játékot, azután a víznek ezer darabra törött, vi l logó tükrére esett a tekintete, és minden kis tükörcserépből az ő régi barátai, a csillagok nevettek feléje.

- Jó itt, jöjj te is, ringatózzál velünk!

A fiatalember testén borzongás futott keresztül. Azt hitte, fázik, felgyűrte a kabátja gallérját, és sietve befordult azoknak a szűk, sötét kis belvárosi utcáknak egyikébe, amelyek a Dunába torkollanak. Hirtelen erős, szinte szilaj étvágy lepte meg.

- Emberek közé!... Vidám emberek közé akarok menni, ha ezerszer megaláz is a gyűlöletes ananké, amit a születés emkor ajándékba kaptam!... Fiatal vagyok, élni akarok!

Sietve ment, és gyönyörködött a szája előtt táncoló párafelhőcskékben, de aztán egészen behúzódott a gallérjába, mert apró, szúrós cseppekben esni kezdett a hideg, ősz végi eső. Besietett a kis belvárosi vendéglőbe, ahol a múltkor kártyázott, bevette magát a jobb oldali kis szobába, az öregurak szobájába, és ott megvacsorázott. Nem szerette, ha valaki kibicelt neki az evésnél, odakint a nagyteremben pedig bizonyára akadt volna ilyen bőven. Csak amikor m ár végzett, kérdezte meg a pincértől halkan, fejével a belső szoba felé bólintva:

- Történik ott bent valami?

A pincér mosolygott, és két tenyerének fürge kinyitásával és becsukásával, végül pedig bütykös hüvelykujjának felmeresztésével szimbolizálta a szende öreg huszonegyest.

A fiatalember kiitta a borát, és bement.

El volt készülve rá, hogy a reváns reményében diadalkiáltással fogadják, de úgy látszik, ma minden másként történt, mint ahogy ő elképzelte.

A játék álmosan, egykedvűen folyt, az asztalon kis pénzek forogtak.

- Áh, igaz, hiszen már harmincadika van!... Erre nem is gondoltam!... Nos, legalább nem mondhatják, hogy a nyereség óta nem mutatkozom!

Fizetett és elment.

Az eső már elállt, az égen tisztán ragyogott a hold.

Az volt a terve, hogy Lakatoshoz megy, kikerült tehát a Kálvin térre és onnan a Múzeum körútra.

A kert előtt megállt, és a vasrácson keresztül benézett.

Oly különös volt a pompás épület, ott, a puszta fák között! Ablakai ragyogtak a mennyei fényességben, mintha fenséges propyleonja és néma kapui mögött a száműzött görög istenek ülnének szünpóziont a nagy Ramszesz fáraó múmiája körül. Odakint a kertben csak az éjszakai szellő járt a tarlott bokrok között, az esőcseppek az Arany-szobor Piroskát ábrázoló érc nőalakjának arcán úgy csill o gtak a holdfényben, mintha alágördülő könnycseppek lettek volna.

- Piroska sír! - mondta Flórusz, és megfogva a vasrácsot, fejét a kezére hajtotta.

De lelkében nem csendült visszhang a panaszos szókra.

Feltekintett, hogy újra lássa a könnyeket, de a hold e lé felhőrongyok siklottak, és a látomásnak vége volt.

A Sándor utcán ment felfelé, és a régi házak láttára arra gondolt, hogy mi lenne, ha ennek a különös, regékkel telt utcának minden elhervadt szerelme feléledne az éjszakában, és luperkáliai menetté tömörülve jönne utána!?... Mily csodás felvonulás lenne az.

Még csak az Adria-hajóhoz címzett ódon kis vendéglő előtt tartott, amelynek címtábláján merev, apró kis matrózok hengergetik a chiantival telt hordókat a fedélzeten, amikor már fülébe csapódott a zon goraverkli kínosan szabályos muzsikája.

Ugyancsak vígan vannak! - gondolta. - De hiszen éppen ez kell nekem! Minél duhajabb a cécó, annál jobb!

Mielőtt bement volna, a függönyön keresztül bekandikált. Látta, hogy odabent a nagyteremben díszbe öltözött asszonyságok és pompás leánykák táncolnak ferencjózsef-kabátos, ünnepi mosolyú ifjakkal, és hogy a táncosok között ott vannak az őslakók is.

Rendben van! - gondolta. - Aki egy félóra múlva bekandikált, úgy, mint én most, az már engemet is ott fog látni közöttük.

Belépett.

A vendéglős, aki maga is akkor vezette vissza helyére a táncosnőjét, meglátta, és eléje sietett.

- A műesztergályosok és hangszerkészítők dalárdája tartja ünnepi estéjét! Jöjjön, kedves doktor úr, tartson velünk! Majd én bemutatom!

- A legnagy obb készséggel! - mondta Flórusz a kabátját levetve. - Hanem előbb talán néhány kedvderítő cseppecskét...

- Ó, van az ott bent annyi, mint a Duna vize!... Csak gyerünk, mert minden táncos aranyat ér!... Doktor úr pedig, amint hallom, elsőrangúan kezeli... hopp, mint mondok: kezeli!?... szóval elsőrangú táncos!

- Nono! - szerénykedett Flórusz, karját a vendéglősébe öltve. - Hát gyerünk, kedves Auerbach mester, de kérem, csak szép és fiatal legyen!...

A zongoraverkli csárdást játszott; Flórusz egy alacsony, m olett, pompás, szőke hajú lánykával vonult fel a kolonba. Magához szorította, és a lassú csárdás kényelmes tempója mellett megkezdte azokat az ötletes csacsiságokat, amelyek annyira tetszenek a mulató lánykáknak. A kis blondin hangosan, szívből kacagott, és figyelmesen, kíváncsian nézett a fiatalember arcába. Flórusz ezt már kezdetben is észrevette, és most már nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Ugyan mondja, bájos, szőke kis driád, mit tud nézni ezen a csúf, fonnyadt arcon?... Lássa, ha én nézem a magácskáét, az egészen más...

A leányka elpirult, de nem felelt.

Akkor a muzsika egy merev futammal lezárult, és Flórusz helyére vezette a táncosnőjét.

A fiatalember, a vendéglős és néhány őslakó összebeszélt, felmentek a kis karzatra, amelyet az emeleti szobába vezető falépcső pihenője alkotott, felhozattak maguknak egy kis kerek asztalt, és onnan nézték a tarka, nyüzsgő sokaságot. A pincér nyomban három liter bort tett az asztalra; mindent a rendezőség látott el és fizetett ki előre a táncosok részére.

Flórusz lelkét kellemes bódulat töltötte el; a bizarr helyzet, az új, heterogén környezet mámoros izgalommal töltötte el.

A lelkek kinyíltak, a táncoló asszonyok ruhájából parfümillat szállt fel, elvegyülve a hőségben hervadozó virágok nehéz szagával és a csengő asszonyi nevetések hangjaival. Itt nem volt senkinek ellensége, itt senki sem kért számon a másiktól semmit.

Ez volt az az éjszaka, amely az őslakók között még sokáig azután is az új genezis éjszakájának neveztetett, mert ezen az éjszakán az őslakók, a száműzöttek újjászülettek, és ha ennek az emlékéhez menekültek, elfeledték, hogy voltak valaha királyok Beóciában.

Egyszer az, aki a mulatság főrendezőjének látszott, kiállt a terem közepére, és kiáltva mondta:

- Uraim és hölgyeim, háromnegyed egy! Következik az utolsó csárdás.

A zene felzendült, Flórusz és társai lesiettek a karzatról.

Flórusz a kis szőkéhez lépett, és felkérte.

A lelke akkor már telve volt mámorral; gyönyörködve nézte a leány aranyhaját és hófehér nyakát.

- Kérem, ígérje meg, hogy a bú csúzásnál nekem adja azt a piros rózsát, amelyik a keblére van tűzve! - mondta halkan.

A leányka megint fürkészve nézett rá, és mosolygott.

- Magának adnám - mondta -, de... de... nem adom!... Ugyan mit szólna...

Elhallgatott.

A fiatalember érezte a leányka hajából felszálló illatot, és ez elvette az eszét. Feltekintett, és amikor látta, hogy senki sem figyel rájuk, megcsókolta a lágy, selymes hullámokat.

- Az istenért, mit csinál!? - suttogta a leányka halkan, és gyengéden ki akarta fejteni magát a fiatalember karjai közül. De az még szorosabban magához ölelte, és ismét megcsókolta a szőke hajkoronát.

- Istenem, szegény Piroska, ha látná!... - suttogta a leány lángoló arccal.

Flórusz lángoló lelkén hirtelen jeges szél suhant keresztül.

- Piroska!?... - kérdezte zavartan. - Kire gondol?

A leány elmosolyodott.

- Ne ijedjen meg - mondta formátlan kis kacérsággal, belenézve táncosának szemébe -, most az egyszer nem árulom el!... Vagy mit is mondok: most az egyszer?! Hiszen talán soha az életben sem találkozunk többé! ... Hanem kérem, a jövőben legyen hűségesebb a kis Piroskához, hiszen ő ezerszer szebb, mint én vagyok! És ne tettesse magát előttem, mintha nem is tudná, hogy kiről van szó, mert én vagyok a Nordheimer Piroska legjobb barátnője! Kérdezze csak meg tőle, hogy ismeri-e a Brammer Blankát?

- Ó, tehát Blanka! - monda Flórusz idegesen. - Tehát kedves Blanka, nagyon szépen kérem, hogy valóban ne szóljon Piroskának! Mire való lenne rossz érzést szerezni a számára, amikor csak ártatlan tréfa volt az egész!? Másodszor pedig nagyon szépen köszönöm a leckét, majd máskor ahhoz tartom magamat!... Végül pedig,... igen... ugyebár, ezért nem akarta nekem adni a rózsát?... Nos hát, kedves Blanka, nagyon kérem, igen nagyon kérem, adja nekem!... Az érzéseimmel majd számot vetek én magam!

A zene elhallgatott, a táncoscsoport kezdett feloszlani. Blanka levette kebléről a rózsát, és odanyújtotta Flórusznak. Hiszen ő maga mondta, hogy ő a legjobb barátnője Piroskának.

- Isten vele, és legyen jó! - mondta halkan, és egy affektált s zökkenéssel eltűnt. Flórusz epésen nevetve nézett utána, aztán széttépte a rózsát, és ledobta a földre.

Rendkívül bántotta, hogy a hangulatát az utolsó pillanatban elrontották, és kissé bosszantóan nevetségesnek találta, hogy íme, már bárkinek is megvan a jogcíme, hogy útját állja az ő szabadságának. A vendégsereg már kifelé tódult, a nagy zűrzavarban idegesen keresgélte kabátját. De akkor a vendéglős odalépett hozzá, és halkan azt mondta neki:

- Kérem, doktor úr, surranjon be a konyhába!... Majd lehúzzuk a rolókat, és aztán mi öten még itt maradunk!... Itt van a Csömöllék a kontrásával. Ők majd elmuzsikálgatnak szép halkan!

- Ismét csak azt mondom önnek, kedves Auerbach, hogy kész örömmel! - mondta Flórusz, eltűnve a konyhaajtó mögött.

Hajnal volt, szürke, jeges téli hajnal, amikor Flórusz hazakerült.

A szoba jó melegre be volt fűtve - a háziasszony talán békejavaslaton dolgozott, nem tudva, hogy a fiatalembernek már van új szobája -, Flórusz leült az asztal mellé, kezére hajtotta az arcát, és ernyedt, vágyó akaratlansággal átadta magát a mámoros szomorúságnak, amely a szőlő gerezdjében raboskodik valamely fekete átok nyomán, várja megszabadítóját, hogy hálából prométheuszi tűztől izzó könnyeket csaljon a szemébe. Zaklatott lelkében újra felcsendült a heg e dűk halk sírása, az elfátyolozott klarinét dacos zokogása. Fülében ott élt, jajgatott, vergődött még a rezgőnyárfa levelének szívet tépő híradása: isten hozzád, édes, isten hozzád, kedves!...

Bár jönne valami nyájas istenség - gondolta, amikor érezte, hog y a kezén könnycseppek futnak alá -, aki megmondaná nekem, hogy kit siratok?... Úgy rémlik: valami soha nem élt csodaasszonyt siratok én, akinek a szőke haja hullámai oly lágyan omlanak, mint a kis patakéi, amely ott folydogált a kertünk alatt; akinek az a rca olyan, mint Malviné, de a szeme oly bágyadtan lobog, mint legelső karácsonyfám sudarán a gyertyácska; akinek a keble oly fehér, mint régi mezőink hóleple, de fehér keblében a szíve oly lázasan ver, mint az illatos, pompás szüzeké, akiket a ragyogó bál teremben magamhoz szorítottam; akinek léptei hangtalanok, mint gyermekkorom mesét hordó, néma, téli éjszakái, és aki hosszú selyemuszályán mint ragyogó kis tündéreket maga után vonja az én testet öltött régi, diadalmas álmaimat!... És ó, jaj, akinek a hangj a olyan, mint a Piroskáé!... És ha lehunyom a szememet, hogy világtalan és nemtudó legyek, mint a vak, akkor nem kell más, csak a hangja, az édes hangja, és ha feltekintek ismét, elfelejtem a hangját, akkor csak őt vágyom vissza, csak ő kell bágyadt szemé vel, hófehér keblével!

Odakint a hideg égre felvonult a hajnal, és szürke kezével befogta a csillagok ragyogó szemecskéit.

A fiatalember egyedül volt, egyedül teljesen.

- Ó, tudom már, miért vagyok szomorú, miért könnyezem!? Mert hiszen nem történt velem s emmi, hiszen nem bántott senki!... Hogy eljátszottam egy szép asszony szerelmét? Hiszen a szép asszony vadon terem, mint a mezők virága!... Hogy eltaszítottam magamtól a régi, ragyogóan tiszta világot?!... Magam akartam, és ha lehajtott fejjel keresem, me g találom újra!... Hogy magam után csaltam a fertőbe egy tiszta leánykát?!... Nos, most kiemelem őt onnét újra, és a templom szenteltvizével lemosom róla a csatakot!... Hiszen ha el tudnám hinni a gyönyörű gyermekmesét, hogy odaát a túlsó világon az emberek megbékélnek egymással, mert belelátnak egymás lelkébe, és megtudnak mindent, vágyódva várnám a halált, hogy meglássa mindenki: a lelkem oly tiszta, oly fehér, mint a szűz lány menyasszonyi fátyola!... Nem bánatomban sírok én, hiszen ezek a könnyek nem ég e tnek, csak melengetnek, mint az anyám karjai, hiszen nem keserűek, hanem édesek, mint a cseppentett méz!... Repeső gyönyörűségemben sírok én, amiért az akaratom, ez az unalmas zsarnok elhagyott örökre, és nincsen már, aki utamat állja, ha követni akarom a szeszélyes Ananké táncos lépéseit!... Ah, nem tegnap: ma volt a táncok napja! Úgy járom a keringőt a vezetőm nyomában, mint a vidatánc őrültjei, és érzem, hogy nincs megállás többé, hogy bele fogok táncolni a sírgödörbe!...

Hirtelen valami jutott az eszébe.

Felkelt, előkereste az ócska, piros nyakkendőt, azután eloltotta a lámpást, és a hajnal derengésénél hosszan, mozdulatlanul nézte. Homlokán mély barázdákat szántottak a gondolatai, de azután hirtelen elnevette magát.

- Nos, kedvesem, a kis névrokonod m ost alszik, és a szíve bizonyára tele van haraggal. Ővele nem táncolhatok, pedig én táncolni szeretnék, nekem táncolnom kell, mert tizenhárom pokolbeli ördög csiklandozza a szívemet!... Nem volna kedved velem táncolni a keringőt?...

Összegyűrte a nyakkendőt, és beletette a belső zsebébe.

Miért is tette?... Miért is tette!?

Ha tudta volna, hogy a két Piroska szövetségre lépett egymással!?...

Másnap délben Rechnitzer, az öreg hordár, a tavalyi körverseny győztese állított be hozzá, kezében vaskos levéllel.

Megnézte a címzést, és megismerte a nővére írását.

- Jól van, öreg matador, itt van egy korona, elmehet! - mondta, azzal a levelet az éjjeliszekrényre dobva befordult, és tovább aludt. Csak délután négy órakor kelt fel, akkor megberetválkozott, és elment a Centrálba uzsonnázni.

Kávé után rágyújtott egy szivarra, átfutotta a lapokat, aztán félredobva őket, felbontotta a levelet.

A borítékból lila szalaggal átkötött bankjegycsomó és egy finom női levélke bukkant elő.

- “Kedves öcsém - írta Marinczerné -, b ár tegnapi magatartásod után nem szívesen keresem az alkalmat a veled való bárminő érintkezésre, mégis megtartom ígéretemet, és megírom neked a dolgok mibenlétét, elvárva tőled, hogy a dolgot mindnyájunk, tehát a magad érdekében is titokban tartsd.

Még tavaly, az év elején történt, hogy egy pénzcsoport felkereste a sógorodat, hogy pusztán csak erkölcsi támogatásával vegyen részt tervüknek, a Sió-völgyi vicinálisnak megalapításában. Amint bizonnyal tudod, ez az erkölcsi támogatás a koncesszió megszerzésére vonatkozik, amire a sógorod a kilátásba helyezett igazgatósági tagság ellenében vállalkozott is. Amikor aztán a dologgal behatóbban foglalkozott, rájött, hogy a vasútvonal éppen úgy átmehetne apa birtokán, ahogy az eredeti terv szerint, attól pár száz mét ernyire. Amikor ezt az igazgatótanácsnál sikerült keresztülvinnie, átadott apának annyi pénzt, amivel ő a kijelölt birtokrészt tehermentesíthette. Amikor aztán a kisajátítás ma egy hónapja megtörtént, úgy egyezett meg apával, hogy a kisajátítási összeg ug y an teljes egészében a szüleinké marad - pedig tudod, hogy az ilyesmi mindig kitűnő üzlet -, ezzel szemben azonban szüleink halála után a megmaradt birtoknak a mi köteles részünkön felül eső többlete, ami addig is sem el nem idegeníthető, sem meg nem terhe l hető, csonkítatlanul az övé lesz. Ilyenformán szegény apa sorsán óriásit lendített, anélkül, hogy ő maga károsodnék, mert körülbelül bizonyosra veszi, hogy a birtokrész hozadéka az ő kezelése alatt - mert ha nyugdíjba megy, földbirtokos akar lenni -, a ma i kezeléshez képest - hiszen tudod, hogy szegény apát ott lopják és csalják meg, ahol akarják -, legalább is megháromszorozódik, eltekintve attól, hogy a pompás birtoktag nem darabolódik fel.

Mármost a dolog úgy áll, hogy te, ha összeszeded a jobbik eszede t, hazamehetnél a gazdagságot pénzügyileg kissé rendbe szedni - most már van mivel -, gazdasági kérdésekben az öreg Boros, a kasznár, mindig a legnagyobb jóakarattal és szakértelemmel a kezedre járna. Egyébként is, amint a férjemtől tudom, a birtokunk ü g yei nem állanak olyan rosszul, mint képzeltük, és apát csupán a folytonos forgópénzhiány - ami most már megszűnt - kényszerítette a kapkodásra, a kényszereladásokra. Talán legokosabb lenne, ha már most karácsonykor hazamennél, hiszen a jogot otthon is fo lytathatod, és addig is, míg tájékozódást szereznél magadnak, otthon maradnál. Úgy tudom, mama ugyanebben az értelemben fog írni neked. - A mellékelt pénzt papáék küldték neked örömükben - nekem is ugyanennyit küldtek -, éspedig azért ide hozzánk, miután tudva, hogy a férjem meg fog téged látogatni, bíztak abban, hogy már újra itt lakol nálunk. Miután azonban tegnap kijelentetted, hogy nem kívánsz bennünket ismerni, a pénzt elküldöm. Üdvözöl stb.”

Flórusz szinte szédülő fejjel olvasta a sorokat; úgy képzelte, hogy feltárulni látja újra a hatalmas érckapukat, amelyek lassan, zajtalanul bezárultak mögötte.

Levélpapírt kért, és nyomban válaszolt a nővérének.

- “Kedves Berta, fogadd legőszintébb köszönetemet úgy a szíves értesítésért, mint küldeményedért. Légy szíves és kedves férjednek is tolmácsold szívből jövő hálámat a mentőakcióért! Karácsonyra okvetlenül hazamegyek, és majd hazulról pontosan értesítlek benneteket a dolgok állásáról... Hogy tegna p előtt melyikünk és mennyiben volt hibás?... Ezt most ne kutassuk. Én a magam részéről sajnálom a dolgot; nagyon kedves lenne, ha ugyanazt te is tudtomra adnád valahogyan. Felmennék hozzátok, de a sógorommal történtek után kissé furcsán venné ki magát a do log, azért arra kérlek, adjál nekem a közeli napokra valahol találkát, és arra hozd el magaddal Irént is. Új címem stb.”

Azután megolvasta a pénzt: olyan összeg volt, amely minden bajából egyszerre kiránthatta.

Felujjongott, mintha bilincset vett volna le a karjairól; legelső gondolata az volt, hogy adósságait kifizeti. Odaintette a pincért, és megkérdezte:

- Mondja csak, szokott még idejárni esténkint Burkovics úr?

- Nem - mondta a pincér -, már vagy két hét óta nem jár ide! Azt mondta, kénytelen lesz olyan kávéházat keresni, ahol nem találnak rá!... Bizonyára valaki mindig pumpolta!... A Burkovics doktor úr, bocsánat a kifejezésért, már csak afféle született balek!

Flórusz összeharapta az ajkát, mert érzete, hogy az arca lángvörös lesz.

- Az mindenesetre a Burkovics doktor úr dolga, és nem másé! - mondta a pincérnek.

Azután fizetett, és elsietett a legelegánsabb belvárosi ruhásboltba. Már régi, kedves álma volt, hogy a gardróbját gyökeresen restaurálja.

7. A mennyegző

- Itt vagyok, itt vagyok, hogy jó reggelt kívánjak a kedves doktor úrnak! - mondta Kopeczky nyájas mosollyal, rendkívül illedelmesen, halkan betéve maga mögött az ajtót. - Itt a posztijon damér!... Ugyebár, így mondják, kéremássan?

- Hozta i sten, kedves Kopeczky bácsi!... Igen, valahogy így mondják, de hiszen az tökéletesen mindegy!... A fő az, hogy a posztijon, az én kedves, öreg barátom uram itt van!

Flórusz felült az ágyában, és kedvtelve nézegette öreg barátját. Pompás éjszakája volt, telve ragyogó álmokkal, boldog várásokkal; úgy ébredt, mint a kisdiák Ádám-Éva reggelén. Nyomban átértette a helyzetet és azt is, hogy mily kínos lehet a nyájas öregre nézve ez a küldetés.

- Tessék helyet foglalni! - mondta vendégszeretőn intve a pamlag felé -, és hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk, engedje meg nekem a kérdést: fogas?... fogatlan?...

- Fogas kérdés, ugye, kedves doktor úr!? - mondta a szabómester, öregesen, döcögőn nevetve a maga kis ötletén. - Én a fogas, vagy mondjuk így: a tréfás K opeczky vagyok!... Hajh! Legénykoromban sokat nevettek nekem a kollégáim meg a szép kisleánykák, akik azóta már ráncos nagymamák, hehe!... De persze, a masina elkopik!... A fogatlan Kopeczky azóta még csonkább lett, mert most meg ott lábatlankodik a piaco n, ő akar beszerezni mindent maga, azt mondja, hogy jobban ért hozzá, mint öt vénasszony!... Hehe!

- Valóban, nagyon tréfás ember a kedves Kopeczky bácsi!... Tehát minek köszönhetem a szerencsét?... Azaz, talán hagyjuk ezt, hiszen, gondolom, tisztában vagyunk a dolgokkal!... Tehát?...

- Igenis, igenis - felelte a küldött, boldogan dörzsölgetve a kezét, hogy a kemény dió ily könnyen feltörött, bár némileg sajnálta a szívhez szóló, humortól csillogó dikciót, amit útközben kieszelt. - Tehát az én kedves Nordh eimer barátom és vele együtt a családja is kéretik a doktor urat, hogy holnap őket ebédre megtisztelni szíveskedjék!... Az ebéd pontban fél kettőkor leszen!

- Ott leszek!... Kérném Nordheimeréknek tiszteletemet átadni, Kopeczky bácsi pedig a híradásért fo gadja őszinte köszönetemet.

- Fogadom! - mondta a szabómester ünnepélyesen, ezúttal nem tréfából. - És ezek után, nehogy a doktor urat öltözködése közben zavarjam, ajánlom magamat! Ajánlanék finomabb portékát is, de mit tegyek, ha nincs?!... Hehehe!

Meghaj totta magát, és bütyköslábával etikettszerűt csosszantva, kilebbent a szobából.

Ez a nap a boldog izgalmak napja volt; azok közül a napok közül való, amelyeken az ember önmagát is megcsalva sóhajtozik, hogy még ide és amoda is el kell mennie, még ezt és a mazt is be kell szereznie, pedig minden darabot már régen maga előtt lát boldog tervezgetéseiben, örül a lelke, ha az egyiket vagy a másikat átveheti, és leolvashatja érte a pénzt, sőt maga a beszerzési program, talán még az útvonal is pontosabban ki van dolgozva már régen, mint valami mestersakkjátszma végjátéka.

Esti fél hét lehetett, amikor Flórusz csomagokkal megrakottan hazatért - a többit már tegnap hazaszállította -, akkor bezárkózott, és csak nyolc órakor nyitotta ki ismét az ajtót, amikor már ismét régi fényében pompázva nézegette magát a tükörben. Az utolsó, aprólékos simításokat végezte a toalettjén, amikor a háziasszonya bejött, hogy utánanézzen a tűznek. Amikor végzett, megállt, vizsgálódva nézegette a fiatalembert, és nyájasan mosolyogva azt m ondta:

- Milyen elegáns ember a doktor úr!... Mindig így kellene lenni!

- Nagyon köszönöm - mondta Flórusz fanyarul -, azt hittem, hogy eddig még mindig úri formám volt!... Kérem, háziasszony, éppen jó, hogy bejött... azt akarom mondani, hogy bár ma már els eje van, lehetetlen volt kihurcolkodnom, hiszen látta, hogy egész mostanáig futkostam!... Csak holnap délután költözöm, hanem mindenesetre tessék kiszámítani a két napra eső bért, és én természetesen...

- Ó, kérem - mondta a háziasszony a csodálkozást mímelve -, hiszen én csak tréfáltam!... Hiszen tetszett látni, hogy ki sem írtam a szobát!

- No, azt ugyan rosszul tette, szívem, mert nekem már van új szobám!... Ami pedig a kiírást illeti, nekem igazán van okosabb tennivalóm is, mint a kapukban szaglászni!

A háziasszony összecsapta a kezét.

- Te jó isten, most itt maradok lakó nélkül!

- Hja, lelkem, aki ilyen tréfá kat enged meg magának, az lássa is, hogyan lesz tovább!... Egyébként tudja, mit!? - folytatta egy ötlettől megkapva -, hát nem bánom, itt maradok!... Azt a másik szobát majd átadom egy ismerősömnek!

Elfordult, mert érezte, hogy a vér az arcába szökik. A szekrényében kezdett babrálni, úgy folytatta.

- És ha már így vagyunk, meg fogom kérni valamire a háziasszonyt!

- Tessék csak parancsolni! - mondta az megszelídülve.

- Miután karácsonyra hazamegyek, szeretném két vagy három barátomat egy kis búcsúlakomára me ghívni! Ez azonban csak úgy lehetséges, ha kegyed beleegyezik, mert bizony akkor hajnal előtt aligha lesz vége a dolognak, sőt, ha szíves lenne arra vállalkozni, hogy nekünk a vacsorát megfőzi! Mindent a tetszése szerint szerezne be, mindent úgy csinálna, amint akarja, ami megmarad, kivéve az italneműt, de hiszen az úgysem marad, a kegyedé lenne!... Beleegyezik?

- Ó, hogyne, készséggel!... Mikor tetszenék?...

- Azt most még nem tudom, de holnap már, azt hiszem, megmondhatom.

Ez a terv már felmerült a fiatalember lelkében, most úgy számított, hogy holnap okvetlenül felkeresi Burkovicsot, akinek szintén a meghívottak között kell lennie, és akkor már tudni fogja, mikor lesz a legalkalmasabb.

A háziasszony kiment, Flórusz pedig elsietett vacsorázni. Útközben azo nban úgy gondolta, hogy végigsétál a Kossuth Lajos utcán. Ma nem bánta volna, ha régi ismerőseivel találkozik.

De már későn volt; a korzó ilyenkor már feloszlott.

Éppen be akart fordulni a ferenciek templománál, amikor valaki hátulról vidáman, tréfásan rákiáltott:

- Flórusz!... Hopp!... Flórikám!

Megfordult, és a vidám, kedves Merinszkyt látta maga előtt, azt a jómódú kollégáját, akitől első ízben kért kölcsön. Végtelen zavarba jött, mert bár szívből szerette ezt a könnyelmű, jószívű kis krakélert, teljesen és tökéletesen megfeledkezett róla.

- Merinszky... kedves Merinszky! - mondta most örvendezve, átölelve a barátját. - Minő szerencse, hogy veled találkozom!... Most feltétlenül velem kell jönnöd vacsorázni!

- Rendben van - mondta a jó barát, karonfogva Fl óruszt -, hanem mindenekelőtt beszéljünk rólad! Amint hallom: szerelem... eljegyzés...

- Kitől tudod? - kérdezte Flórusz megdöbbenve.

- Kiktől, barátocskám, kiktől!... Többektől!... Vagy azt hiszed, hogy itt, ennek a világvárosnak nevezett falunak a közepén valaki csak úgy titokban építhet magának egy külön kis paradicsomkertet!?... A legutolsó értesülésem egyébként a suszterom leányától, bizonyos Brammer Blankától, egy igen helyes kis szőke fruskától való!... Megcsíptem az állát, és miután így összeisme r kedtünk, elújságolta nekem a dolgot! Hogy azt, hogy mi kollégák vagyunk, honnét tudja, arról sejtelmem sincsen!... Ő pedig csak tudja a dolgot, mert amint mondta, ő a menyasszonyod legjobb barátnője! - tette hozzá nem minden malícia nélkül.

Flórusz észrev ette a dolgot, és inkább szomorúan, mint sértődötten azt mondta:

- Ugyan, ne bánts engemet, hiszen hidd el, úgyis a végletekig fel van zaklatva a lelkem!... Különben is majd megbeszéljük a dolgot azután.

A Bristol étteremben vacsoráztak.

Amint a második te rmen végigmentek, az egyik asztalnál a milliomos Könczöl építész társaságát pillantották meg. Ott volt a vén sas két gyönyörű unokája, a két Samarjay leány is. Flórusz meghajtotta magát, amire a Mela, a fekete szemű kis boszorkány mosolyra villantotta hóf ehér fogát, és göndör fejével nyájasan bólintott.

- Ismered őket? - kérdezte Merinszky, amikor már leültek. - Én ebben a szezonban szeretnék bemutatkozni nekik! Az a kis fekete, aki neked bólintott, így ismeretlenül is elcsavarta már a fejemet!... Sokszor látom őket esténkint vagy itt, vagy a Gerbeaud-nál!

- Tavaly sokat táncoltattam őket! - mondta Flórusz elgondolkozva. - Legutóbb tavasszal, a Margitszigeten találkoztam velük!... Akarod talán, hogy átmenjünk hozzájuk, és bemutassalak?... Azt hiszem, a tá rsaságból mindenkit ismerek!... Vagy... vagy talán mégse!... Szeretném, ha ezt az estét egészen nekem szentelnéd!...

Vacsora után lementek a kávéházba, és beülve az egyik sarokba, egy üveg magyarádit rendeltek.

- Kedves Merinszky - mondta akkor Flórusz - most, h ogy egyedül vagyunk, mindenekelőtt a legnagyobb köszönettel visszaadom a pénzedet!

Elővette a tárcáját, és gyönyörködve turkált a bankók között.

- Megadtam volna már réges-régen - folytatta, amint ezt száz adós közül kilencvenkilenc megteszi, könnyű lélekk el vágva bele bármely kifogásba most már, hogy a pénzt visszaadta, ha még nem is tudja, mit fog mondani tovább -, de... de...

- De nem volt miből! - vágott közbe Merinszky jólelkű nevetéssel, a kezével könnyelműen legyintve. - Ugyan, hagyd el!... Tudom én, hogyan megy az, ha egy ilyen ábrándos, félbolond úrigyerek valami zagyva, kusza szerelmet szed a szívére, és aztán annak a súlya alatt elkezd szép lassan alácsúszni!... Sohase harapdáld az ajkadat, kedvesem, én vagyok a te igazi barátod, én, nem pedig a S zütymögi, meg a Prücsök, meg a... a Csiszlik nevű szabólegény, aki doktor úrnak szólít, és diszkréten félrefordul, ha a doktor úrnak eszébe jut a sáros cipőjét beletörülni másnak a tiszta ruhájába!

- Kedvesem - mondta Flórusz idegesen -, én rendkívül nagyra tartom a te barátságodat, de az efféle hangnem...

Merinszky legyintett.

- Nekem ugyan beszélhetsz!... Régen készülök én már erre a kis professzióra, és címeres gazembernek tartanám magamat, ha most, amikor itt van a reá való alkalom, elmulasztanám azt!... Tudom én nagyon jól, mondom, mert az én szegény testvérbátyám éppen így volt!... Még talán szerencséje, hogy a szkiffverseny alkalmával belefulladt a Dunába, különben bizonyára maga az élet fojtotta volna meg, amit a maga számára keresett!... Egyébként j ó, nem bánom, hagyjuk ezt a hangot! Tudom, hogy ti, ábrándosak, egyszersmind túl érzékenyek is vagytok, hiszen ez a kettő együtt jár! Megbántani pedig nem akarlak!... Hanem megengeded, hogy néhány baráti kérdést intézzek hozzád?... Nos, mondd: szerelmes v agy a menyasszonyodba, ennek a szónak nemcsak férfias, hanem egyben etikai értelemben is?

- Igen!... Természetesen! - mondta Flórusz nyomban. Érezte, hogy a távol levő leánykát még az árnyék ellen is meg kell védenie.

Merinszky mosolygott.

- Dzsentlmen va gy, azt mindenki tudja, de lásd, én minden látszólagos hányavetiségem, léhaságom és nemtörődömségem mellett is éles megfigyelő vagyok: az ilyesmit nem ezzel a mohó sietséggel, és nem ezen a hivatalos hangon szokás mondani!... De mindegy!... És mondd csak, kérlek, van a szerelmetek történetében olyasvalami, amiről azt szokták mondani, hogy: ezek után egy dzsentlmen...

- Kérlek, Merinszky - mondta Flórusz kissé sápadtan -, én tudom, hogy te valóban a legjobb barátaim egyike vagy, és azt is érzem, hogy ezt a kérdést rendeznem kell, mert érzem, hogy az élet énfelém is, ahogy említetted, néha mintha kitárt marokkal közeledne, hogy a torkomat átszorítsa!... Nos, tehát... van!

- Ez más, ez egészen más! - mondta Merinszky a fejét lehajtva és szórakozottan babrálva a c igarettájával. - Vagy különben - mondta hirtelen élénken -, nem más! Sőt én ezt már előre a bűnödül tudtam be, te is őszinte voltál velem szemben, én is az leszek, és ezen az alapon állva töprengtem a dolgaid felett!... Mert én sokat gondolkodtam a te dol g aidon!... Lásd, én az ilyen eseteket illetőleg kétágú filozófiát állítottam fel, sőt azt is mondhatnám, hogy az én filozófiám egy kinyitott harapófogóhoz hasonlít!... Az egyik ág a felé a régi bölcsesség felé mutat, amelyet már említettem, hogy: ilyenkor a dzsentlmen... stb. Szóval, ennek a tanulsága az, hogy elveszed a leányt, és punktum. És a másik?... Nos, én... Vagy nehogy a legkisebb állásfoglalással is gyanúsíthass, teljesen kikapcsolom magamat, és így mondom: vannak, akik ma már nem hisznek a Csipker ózsika gyönyörű meséjének, akit a farkas becsalt a barlangjába, azt mondják, hogy a Rózsika alighanem önként ment be oda, és egyike ezeknek a szkeptikusoknak azzal támasztotta meg előttem a kételyeit, hogy a tapasztalás szerint sokkal több masamódériáv a l foglalkozó Csipkerózsika megy be a jól szituált, jó nevű farkasok barlangjába, mint ahogy milliomos kisasszony például a díjnoksággal foglalkozó farkasokéba. Ő mondta, nem én, őreá haragudj, ha a parabolát kissé szögletesnek találod... A mai Rózsikák ha ngosan követelik a férfiakéhoz hasonló elhatározási szabadságot; nem volna helyénvaló, ha ennek a szabadságnak a konzekvenciáit is viselnék?... Hanem csodálatos körforgás ez! B észreveszi, hogy barátját, A-t, aki pompás fiú, a Rózsikák egyike a legnaivabb, a legegyszerűbb eljárással elkezdi gyúrni, formálni, amíg olyan kicsiny lesz, mint egy krajcáros bugyli, akkor aztán szépen összecsukja, és beleteszi a retiküljébe. B tépi a haját, tördeli a kezét, hogy ez érthetetlen őrület, de két hónap múlva ő maga is átalakul bugylivá, és amikor C számon kéri tőle a dolgot, diadalmas mosollyal azt mondja: hja, barátom, csakhogy az én esetem egészen más!... Őutána C következik, és amikor az ábécé a végére ért, kezdődik megint elülről!... Nos, kedves Flóruszom, az én fil ozófiám másik ága ezeknek a bölcsességeknek a konzekvenciái felé mutat!... Mármost, kérlek, csak választani kell! De választani - kell! Okvetlenül kell!... És megalkuvás nincs!... Ha a fogó két ágát párhuzamba akarod hozni, a harapója összecsukódik, és elharapja a torkodat!

Elhallgatott, töprengve nézte a szivarja füstjét, és csak hosszú hallgatás után kérdezte ismét gonoszkodó mosolygással:

- Mondd csak, te Flórusz, nem vett erőt rajtad valami különös érzés, amikor ma este a kis Melanie rád mosolygott?

Flórusz hátradűlt a székében, és valami hideg, nyugodt elhatározással azt mondta:

- Sőt, azóta is egyre itt zsong a fülemben az a kedves kis ária a Gésákból, amelyiknek az ütemeire a fekete szemű kis boszorkával bosztonoztam!... És látod, ahogy ebben a kérdésben eléd jövök a fehér zászlóval, úgy a többire nézve is már eleve kijelentem, hogy igazad van, vagy hogy tovább menjek: mindazt, amit te t udsz, én is tudom. Sőt, én valamivel alighanem többet is tudok. Tudom, hogy az az A meg a B bugyliszerű metamorfózisa közben nem okvetlenül megy keresztül a szamári fázison is, nem oly bosszantóan, sőt gyűlöletesen buta, mint aminőnek látszik. A látszat - hogy egy meglepően új igazságot mondjak neked - igen gyakran csal. Elhiheted nekem, hogy a poéta, aki megénekli, egészen másként látja a virágot, mint a botanikus, aki nagyítóval vizsgálja, ez ismét másként, mint a kertész, aki felnevelte, végül a kertész megint egészen másként, mint az ökör, aki megeszi! És mivel ez nem parabola, hanem való igazság, semmi okod sincsen, hogy akár énrám, akár másra haragudjál, ha szögletesnek találtad!... Hátha az az A vagy a B olyan, mint az ópiumszívó, aki nagyon jól tudja, hogy mi felé közeledik, és azért mégis naponta kiszippantja apró kis pipáját!?... Ami pedig a filozófiád harapófogó alakú szimbólumát illeti, te csak három esetet említettél: elindulok az egyik szára irányában, elindulok a másik szára irányában, végül r avaszul párhuzamossá akarom alkudni magammal a kettőt, amikor is a fogó összecsapódik, és átszorítja a torkomat!... De hátha valaki gyűlöletesnek látszó tehetetlenséggel, vérforraló akarattalansággal odaáll pontosan a fogó két éle közé, és aztán ahelyet t, hogy ezt vagy amazt tenné, lehunyja a szemét, és várja, hogy a fogó önmagától összecsapódjon?... Mert én mondom neked, hogy az a fogó összecsapódik önmagától is!... Ismered az akarattalanság gyönyörűségeit?!... Ismered azokat, akik félnek az éles, a hideg bizonyosságoktól, a szögletes határozottságoktól!?... Nézd csak, Merinszky, ha gyönyörű álmodból felriadsz, mire riadttál fel? A való élet valamely durva bizonyosságára: valaki kiáltott, valami lezuhant, éhes vagy, az ébresztőóra bután furfangos kis m a sinálja belezörgött a füledbe, sőt elég, ha csak némán mutatta is a hét órát, már ez a némaság is durva bizonyosság, annyira az, hogy még hegye is van, amivel belefúródik az agyvelődbe, és tudtodra adja, hogy fel kell ébredned, mert itt vagy amott várnak rád!... Az álomban nincsen így; az álomban semmi sem bizonyos!... Ott, ha zenét hallasz, hallod is, meg nem is, ott, ha valakit megszólítasz, az nyomban átalakul valaki mássá, és végül ott, ha zuhanni kezdesz a szikla ormáról lefelé, sohasem érsz le a mélységbe, sohasem zúzod össze magadat!... Hátha valaki jobban szeret álmodni, mint ébren lenni?...

Merinszky tűnődve nézett a barátjára, és halkan azt mondta:

- Te többet tudsz, mint én, leköszönök preceptori méltóságomról!

- És most, kedves Merinszky - mondta Flórusz könnyedén, szinte vidáman, hogy így tisztába jött önmagával, mert hiszen amit mondott, azt nem Merinszkynek mondta, hanem önmagának -, és most még szeretnék tőled valamit kérdezni! - Nem tudod pontosan Burkovics lakásának a címét? Őneki is tartozom, és...

- Különös valami - nevetett Merinszky, akinek minden jómódja mellett is valóban voltak ilyen tapasztalatai -, ha az ember valakitől kölcsön akar kérni, tűvé kell érte tenni az egész várost, de ha az adósságát meg akarja adni, hipp-hopp, ott van az illető! Engem nem is kerestél, mégis rám találtál, Burkovicsot pedig holnap nálam fogod megta l álni! Holnap nagy uzsonna lesz nálunk, jöjj el te is! Okvetlenül várlak! Lesz ott néhány szép asszony is, köztük az unokanővérem, Koltayné is! Rendkívül csinos asszony, kár, hogy nemsokára özvegy lesz!

Flórusz érezte, hogy a szíve hevesebb dobogásba kezd.

- Az unokanővéred? - kérdezte elhalkuló hangon.

- Természetesen - nevetett Merinszky -, mi van ezen csodálkoznivaló!?... Bizonyosan szerelmes voltál bele, azért kérdezősködöl felőle olyan meghatottan! Nem is csodálom, nyugodt lehetsz, hogy nem voltál egye dül!... Honnét ismeritek egymást?

- Bizony, nem tudnám pontosan megmondani...

- No, mindegy!... Hát holnap majd találkozhatsz vele!

- És miért mondod, hogy özvegy lesz?... A férje nagybeteg?

- Tudja isten!... Valami különösebb baja nincs, fenn jár, de egyr e gyengébb lesz! Már azelőtt is olyan húzódozó, rejtőző emberke volt, de most, a tavasz óta meg éppen egyre romlik, fogy! Olyan már szegényke, mint hat krajcár ára aszalt szilva!... Nos, eljössz?

- Feltétlenül!

- És most azt ajánlanám neked, hogy sétáljunk át az Aranykéz utcába! Ismerek ott egy mikroszkópi kicsinységű vendéglőt, mi egymás között röviden csak kis undoknak nevezzük, akkora az egész, mint egy női kalapskatulya, hanem olyan bort nem mérnek egész Budapesten!... Ez a lötty nem ér semmit!...

Po ntban fél kettő volt, amikor Flórusz másnap benyitott Nordheimerékhez.

A kis szabómester eléje sietett, meghajtotta magát, és ünnepélyesen azt mondta:

- Hozta isten a doktor urat szerény hajlékunkban!

- Kedves Nordheimer bácsi - mondta Flórusz könnyedén, f ölényesen nevetve és ügyelve rá, hogy Piroska is meghallgassa, amit mond -, legyünk csak úgy, mint azelőtt, hiszen nem történt semmi! Az, hogy a nővérem mit gondol, mit nem, igazán nem fontos, aminthogy nem fontos az sem, ha egy kis fruska feldugja az orr át, maga sem tudva, miért?... Majd rendbe jön minden magától!

- Bajosan! - súgta oda Nordheimer, tenyerét fontosan a szája elé tartva. - Újabb bonyodalmak is történtek!

- Állok elibük! - mondta Flórusz hetykén, hangosan, és bement a szobába.

Piroska az ablaknál ült, és varrt.

- Csókolom kezét, nos megbékült már a kis rebellis!?

Piroska hallgatott, csak a vállát vonogatta.

De ugyan miért is bosszantanálak fel téged is, magadat is azzal, ami ott bent, a kedves kis szobában lefolyt?

A fiatalember beszélt, elein te fennen, fölényesen, utóbb kapacitálóan, majd kérőn, később rimánkodva, a leány meg hallgatott, és az ajkát biggyesztette. Minden jóravaló pszichiáter megesküdnék rá, hogy a leány akkor komplikált, bonyolult gondolatokat szövegelt magában, de én bizonyo s an tudom, hogy nem gondolt abszolúte semmire, csak várt. Várta, amíg a fiatalember addig beszél, addig fűzi egyik gondolatát a másikhoz, amíg ez a lánc feltétlenül elvezet valami megoldáshoz. A kitűnő lélekbúvárok, főként a bourget-i magaslaton álló asszo n yismerők ezt a rendkívül egyszerű eljárást nevezik női kiismerhetetlenségnek, asszonyi rejtelmességnek.

Az ebéd kínos csendben folyt le, mert a fiatalember hiába mondott bármi vidámat, az öregek nem mertek felderülni és ezzel az ügyet mintegy magukra nézve is jelentéktelennek bélyegezni. Nyomban az ebéd után ki is osontak a konyhába ismét.

A fiatalember leült a kerevetre, és az újságot kezdte olvasni. A kis szobában sokáig csend volt, végül a leány minden bevezetés nélkül azt kérdezte:

- A rózsát is elhozta magával, amit a mulatságon kapott?

Flórusz ledobta az újságot, odasietett a leány elé, és megállt előtte. Pár pillanatig hallgatott, majd hirtelen elnevette magát.

- Ó, hát árulkodott a kis vipera?!... Már másodszor hallok felőle!... No, semmi!... Hanem annyi bizonyos, hogy okos kis példabe széd az a bizonyos korpatörténet!... Hanem kedves Piroska, ezt az alkalmat, hogy volt kegyes szóra érdemesíteni csekélységemet, sokkal okosabb dologra szeretném felhasználni!... Karácsonyra haza kell utaznom, ezt szeretném magával megbeszélni!

- Mi megbeszélnivaló van ezen? - kérdezte Piroska, most már szemmel láthatóan békülékeny kötekedéssel. - Ha akar, elmegy!... Én igazán nem fogom meg a kabátja szárnyát!

Flórusz egy pillanatig küzdött magával; kiérezte a lány hangjának minden r ezdüléséből a változást, de aztán egyetlen pillanat alatt meggyőzte önmagát, hogy mindez csak azért van, mert a lány kénytelen volt belátni, hogy az előbbi hanggal nem megy semmire.

- Ejh - mondta, végleg elhatározva magát -, nem gondolja, kedves Piroska, hogy az ilyesmi nemcsak ízetlen, hanem egy kissé unalmas is!? Higgye el, hogy mindketten okosabb dologgal is el tudjuk tölteni az időt, mint az effélével?... Talán helyesebb lesz, ha a jövőben csak akkor izen el értem, ha, hogyan is mondjam csak...

A leánykát a visszautasított béke szíven döfte, de az asszonyi ösztön megmondta neki, hogy nem szabad elárulnia magát.

- A jövőben? - kérdezte hidegen mosolyogva. - Hiszen tegnap sem én izentem magáért, hanem a szüleim!

- Mily finom disztinkció! - mondta a fiatalember epésen, aztán valami egészen átlátszó ürügy alatt ajánlotta magát.

Átment az utcán, és a túlsó trottoáron megállva, pár percig mozdulatlanul nézte a kapu fekete torkát. Maga sem tudta, vár-e valakit vagy valamit. Azután vidáman elkezdte fütyörészni a Gésák keringőjét, és elment a kávéházba. Ott egy játszma à la guerre mellett akarta megvárni az uzsonnaidőt.

Az egyből három lett, de mind a hármat elvesztette.

Az átlagon jóval felül játszotta a biliárd minden változatát, de most egyik ütést a másik után hagyta ki idegesen remegő kezével.

Amikor az óra fél hatot mutatott, átsietett Budára, Merinszkyékhez.

És attól fogva, hogy belépett a ragyogó termekbe, hogy maga körül látta újra azokat, akik közé született, hogy a társai, a kedves úrifiúk többé nem lefo jtott, kíméleteskedő, hanem régi csengő hangjukon szóltak hozzá, mint azelőtt, és hogy a selyembe burkolt virágcsokorhoz hasonló asszonyok fátyolos szemében megint olyannak látta önmagát, mint azelőtt - mindazt, ami körülvette, tündéri álomcsoportnak látt a , az asszonyi nevetéseket hárfapengéssé összefolyva hallotta, mint a lázbeteg, a maga hangja is idegen volt előtte, és ha a földig érő velencei tükrökben megpillantotta önmagát a szikrázó villanyfényen, mintha sohasem élt testvérét látta volna maga felé k özeledni. - A Malvinnal való találkozás pillanatára nem bírt visszaemlékezni többé soha; az első szavak a karácsonyi csengettyű aranyverőkéjével doboltak a fülében, de az, amikor már ott kint állt ismét az utca hideg ködében, akkor is ott élt előtte, hogy az asszony szomorúan néz a szemébe, hallotta, amint halk, bús kérdéseket intéznek egymáshoz, és a szívük minden gyilkos keserűségét kicsordítva felelnek meg rájuk, és hallotta újra, amint az asszony könnybe borult szemét elfordítva, azt mondta halkan:

- Nincs már számon kérni valónk egymástól, mindketten ráakadtunk arra, amit kerestünk!... Emlékszik a heinei dalra: Verfehltes Leben, verfehlte Liebe!?...

A hídon lassan, tűnődve jött át.

A pesti part ködbe merülve sötétlett előtte. Fekete, vak égbolt borult a város fölé, csak a Ferencváros zenitjén, a régi, kedves vidék felett lobogott, vergődött egyetlen csillagocska, azután kilobbant az is.

- Csillagok, kedves jó barátaim, miért nem láthattok engem most, amikor az én lelkem is olyan fényes, mint a ti arcotok?

Flórusz ezen az estén közvetlenül vacsora után hazament. Az éjszakai ismerősök közül senkit sem kívánt, egyedül akart maradni a gondolataival.

Amíg a lámpával bajlódott, valami különös gondolatkapcsolódás révén eszébe jutott a vörös fedelű könyvecske, amelyet egyszer bosszankodva dobott vissza a szekrény tetejére.

Most kihalászta újra a porból, gyengéden letörülgette, beült az öreg karosszékbe, és elhatározta, hogy addig le nem teszi, amíg a szövegből valahogy ki nem sütötte, hogy mi az az ambulakrál-mező?

Hanem a piros arcú kis bölcs megsejtette a profán szándékot, és ismét a múltkori cselhez folyamodott. Eleinte közönyösen, utóbb egyre melegebben addig beszélt a smaragdzöld honi mezőkről, a fehér ruhás vendég virágos szőnyegéről, amíg a fiatalember e lfeledte, hogy odakint hideg, barna köd ül a házak felett, és boldogan keresgélt diákkori emlékei között, amíg eszébe jutottak a kedves sorok:

arboribusque comae...

Hajnali álmában ott járt megint a végtelen, szabad térségeken, és hallgatta a madarak alkonyati kórusát, amibe azonban hirtelen elnyújtott jajveszékelésként csattan bele a sármány kiáltása, ami úgy hasonlít az árva leány zokogásához. Az álomlátó érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték, de aztán vége lett mindennek, és reggel nevetve ébredt, mert eszébe jutott, hogy mégsem tudja, mi is az az ambulakrál-mező.

Amire a toalettjével készen lett, már ott volt a nővére levele, amelyben értesíti, hogy a jövő szombat előtt nem találkozhatnak, addig nincsen eg y percnyi szabad ideje sem, mert szerdán este lesz Irén eljegyzése.

A december tizenharmadiki, ólomöntéssel egybekötött Luca-napi teaestélyen Flórusz Jannischnénak, a háziasszonyának volt vendége. Az estélyen hárman vettek részt: Jannischné, ő és a félszemű kandúr, a háziasszony bizalmasa. Délelőtt, amikor az asszony az ünnepély tervét megpendítette, Flórusz mereven vissza akarta azt utasítani, de aztán a holnapi vacsora sikerére gondolva nem akart visszavonást szítani barátságukban, azért elfogadta a me g hívást az ünnepély tervezetével együtt. Az estély ugyanis piknikszerűleg volt megszervezve: Jannischné ígérte a helyet, az ólom megolvasztásához szükséges kalóriamennyiséget, az ólmot, a hideg vizet és a létrejövendő alakocskák jelentőségének megmagyarázá s át, Flórusz viszont a cukrot, a teát, a rumot, a süteményt, a bort és a dohányneműt, amiknek legelőnyösebb beszerzési helyét azonban ismét Jannischné nevezte meg.

Az estély programszerűleg hat órakor kezdődött, és Jannischnénak a konyhától virágos kartonfüggönnyel elválasztott magánlakosztályában folyt le. A fiatalember most volt először ebben a rejtett kis zugban, ami a falakra aggatott szentképekkel, cifra, haszontalan kis rongyokkal, a maga kínos, célszerűtlen, minél több sóhajtozó piszmogást kívánó re n djével, lombfűrésszel kivágott haszontalan kis skatulyáival, csinált vagy régen elhervadt igazi virágcsokraival és végül templomi meg temetői szagokból összeverődött levegőjével oly csodálatos hűséggel tükrözte vissza azt a logikátlan, sajnálatos-egysze r űen bizarr kis világot, amelyikbe minden öregasszony, főként az özvegy, belefúrja magát. Ennek a világnak alaki részét a már említetteken kívül legfeljebb néhány csodálatos alakzatú, többnyire ajándékba kapott, ezerszer és mindannyiszor új örömök között á t alakított ruhadarab egészíti ki, eszmei részét pedig a világ fokozatos gonoszkodása felett való töprengés, az itt-ott hallott és rosszul megértett félelmes hírek felett való ijedezés és az ellenük megszervezendő védekezés kifundálása, az aznap látott teme t és részleteinek újból való felidézése és a saját leendő temetésével való párhuzamba állítása, az ennek vagy amannak a fiatalabb asszonynak számára készülő jól odamondtam-ok megszövegezése, végül a megspórolt vagy letagadott krajcárok gyönyörteljes újra meg újra való megolvasása képezik, kiegészítve és befejezve mindez a különféle célú, irányú és hatású imák elmotyogásával.

Az első csésze tea után Jannischné elérkezettnek látta az időt, hogy a megolvasztásra szánt ólmot a tűzhelyre tegye. Megjegyezte, hogy az anyaszentegyház hozzájárulásával szabállyá erősödött szokás szerint az ilyesmit ugyan karácsony éjszakáján kellene végezni, de kifejezte abbeli reményét is, hogy a mennyeiek ez egy esetben valószínűleg nem fogják a dolgot perhorreszkálni, tekintve, ho gy a fiatalembernek karácsonyra haza kell utaznia.

Flóruszt eleinte bosszantotta a nevetséges helyzet, amelybe került, minden függelékével együtt, de később valami különös melegség vette körül a szívét, és elmélyedő töprengésre hangolta, főként amikor látnia és hallania kellett azt a mélységes meggyőződést, amellyel az öregasszony a leglehetetlenebb alakú ólomtömegekről nyomban megállapította, hogy az egyik napraforgót, a másik aratógépet, ismét másik püspöksüveget mutat, és rögtön meg is adta valamennyinek a magyarázatát, szinte érthetetlen fantáziával vegyítve össze a vallási elemeket a leggroteszkebb köznapi vonatkozásokkal. Hanem amikor a dolog már a formátlan túlzásokba kezdett átcsapongni, a fiatalember elunta a dolgot, és azt mondta:

- Rendkívül érdekes mindez, kedves Jannisch néni, hanem most talán megpróbálom én is!... Ugyan mi fog kijönni!?

- Ha a végzet nem csal, pedig sohasem csal, akkor borosüvegnek kell kijönni! - mondta Jannischné mélységes meggyőződéssel, anélkül hogy gúnyolódni akart volna.

- Bravó! - mondta Flórusz nevetve. - Hiszen bár jönne ki egy kétliteres borosüveg, telve tokaji szamorodnival!

- Ehun e! - kiáltott fel Jannischné diadalmasan. - Ugye, hogy én jól ismerem az embereket!... Hanem azért most már azért sem borosüveg fog kijönni!

Jannischné jól ismerte a sors kezét, mert borosüveg helyett valami furcsa kis szörnyszülött l ett a hirtelen megszilárdult masszából, olyanforma, mint valami kis összetöpörödött öregember, akit azonban Janischné ismerőse, a sors, igen nagy lábon való élésre kényszerített, amennyiben az ólomemberke lába feje majdnem oly hosszú volt, mint a törzse. Arról az állszerű kis csúcsról, amiben az arca végződött, rojtos kis ólomszakáll csüngött alá, míg ellenben a feje búbja oly puszta és sima volt, hogy vidáman tükrözte vissza a petróleumlámpa piros fényét.

Flórusz hosszan, tűnődve nézte a kis rémet, egysze r aztán elnevette magát.

- Hohó!... Nézze csak, Jannisch néni, van nekem egy ismerősöm, egy jóravaló, öreg, Kopeczky nevű szabómester... hát akármi legyek, ha ez a kis ólomember nem szakasztottan olyan, mint ő!... A napokban egészen bizonyosan eljön megint , majd figyelje meg, kérem!

Jannischné átvette a kis figurát, és nézegetni kezdte, amikor a konyhaajtó előtt sötét árny jelent meg, és valaki bekopogott.

Az asszony holthalványra vált arccal figyelt, és suttogva mondta:

- Már itt is van!

- Bizony, az megle het! - mondta Flórusz nevetve -, hanem arra kérem, kedves háziasszony, hogy ha valóban ő az, ne említse neki a dolgot!... Ugyancsak furcsa lenne, ha ezt az undok kis figurát...

- Ó, dehogy, nem! - lelkendezett az asszony. - Hiszen ilyen csodát csak velem tesz a jó isten!

- Gratulálok! - mondta Flórusz ingerülten -, de azért...

Nem fejezhette be, mert az ajtó feltárult, és valóban az egyik Kopeczky lépett be rajta. Barátságosan körülnézett, meghajtotta magát az asszony előtt és ünnepélyesen bemutatkozott.

- Kopeczky Sámuel nőiszabó vagyok - mondta -, a doktor úr személyes jó barátságával megtisztelvén!

- Ó, Köpeczy úr! - kezdte az asszony kezét összetéve, de a szabómester kissé indignálódva kijavította:

- Illetőleg Kopeczky!...

- Hát legyen Kopeczky!... Ó, ha tudná, Kopeczky úr!...

- Mit, kérem szépen?

- Éppen most jött ki!

- Kicsoda?

- Kegyed!

- Illetőleg bejöttem! - javította ki megint Kopeczky, akinek sejtelme sem volt mágikus szerepéről.

- De itt... itt!

- Igenis!... Itt a konyhaajtón!

A fiatalembert boss zantotta a sok hiábavaló fecsegés, kezet fogott öreg vendégével, leültette, és kissé idegesen azt mondta neki, az ólomfigurát, amit Jannischné ijedtében eldobott magától, észrevétlenül a tűzbe hajítva:

- Nézze csak, kedves Kopeczky bácsi, mi itt a háziassz onnyal ólmot öntünk, és az előbb véletlenül olyan emberi alak jött ki, amelyik némileg hasonlított önhöz!... Most a háziasszony meg van ijedve, mert azt hiszi, hogy Kopeczky bácsit a sors küldte...

- Ó, nem! - mondta az megbocsátón nevetve -, én a doktor úrhoz jöttem, azzal a megbízással...

- Mint a múltkor! - vágott közbe Flórusz némi gonoszkodással, teát és szivart téve a békehírnök elé. - Tartson velünk, kedves Kopeczky bácsi, a többiről majd ráérünk azután is beszélni!

Kopeczky vizsgálódva nézett rá, és kissé illúziófosztottan, bár ezt a nyájas mosolyával ellensúlyozni iparkodott, azt mondta halkan:

- Szerencsés kedély... szerencsés!

Flórusz, akit a látogatás amúgy sem érintett kedvesen, mert érezte, hogy az diszharmóniát hoz a lelkébe, észrevette a célzást, és leplezett bosszankodással közbevágott:

- Táncolnom kellene, Kopeczky bácsi?... Egyébként tessék besétálni a s zobámba, ott majd bővebben megbeszélhetjük a dolgot!

Bevezette az öreget, leültette, azután zsebre dugott kézzel fel-alá járva, kissé színpadiasan beszélni kezdett.

- Kopeczky bácsi szemrehányást tesz nekem, hogy a dolgot azzal a nyugodtsággal fogadom, amely megilleti!... Tud ön arról, hogyan viselte magát Piroska a múltkor, amikor az ebédre elmentem?

- Hallottam, hogy szemrehányást tett a doktor úrnak bizonyos rózsáért, és számon kérte...

A fiatalember, akit az eset felemlítése rendkívül kellemetlenül érintett, fokról fokra veszíteni kezdte az önmérsékletét.

- Ó, kérem! - mondta indulatosan -, tudtommal még nem ruháztam át Piroskára azt a jogot, hogy bármit is számon kérhessen tőlem!

- Talán hibáztam - mondta Kopeczky -, más szót kellett volna mondanom!... De kérem szépen, a leányka végre is...

- Számon kérni! - csattant fel újra a fiatalember, oda sem figyelve. - Kedves... úr... hogyan is mondjam?... Én elvégre másutt is... más életprogramom is... más körök...

Kopeczky egészen tisztán látta, mi megy végbe a fiatalember lelkében, és Piroskát végtelenül szerető meleg szíve nem engedte, hogy a kérdés ily egyszerűen kiessen a kezéből.

- A Brammer leány édesapja suszter! - mondta az egyszerűbb emberek csökönyös logikájával, anélkül azonban, hogy elmosolyodott volna. - Különben pedig ne tessék úgy ragaszkodni a számo nkérés szóhoz, az felbosszantja önt!

Flórusz érezte, hogy a fejébe tódul a vér.

Megértette, hogy Kopeczky csak gonosz játéknak akarja tekinteni az ő fellépését, amiről pedig őneki magának is csak a lelke legbelső csarnokaiban lappangott valami keserű kis tudomása, és hogy ez alatt a pár perc alatt hideg nyugalommal kivetette maguk közül azt a távolságot, amelyet eddig, alázatos modorával, feltétlenül elismert, és most odalépett közvetlenül eléje, mellet a mellnek feszítve. A bosszantóan egyszerű megjegyzés felforralta a vérét, annyival is inkább, mert az első pillanatban nem tudott rá mit válaszolni. Fel-alá járt a szobában, majd hirtelen megállt az öreg szabómester előtt, a lábát atlétásan szétvetette, és az arcára hideg mosolyt erőltetve azt mondta:

- Nem arról... a... ejh, nem akarok semmi bántót mondani, elvégre magam vagyok az oka, tehát nem arról a leányról volt szó!... Az ilyesmi nekünk csak szórakozás!... Egyébként is méltóztassanak megengedni, hogy magam válasszam ki a helyet és az embereket, ahol és akikkel jól akarom magamat érezni!... A számonkérés szóhoz pedig úgyannyira ragaszkodom, hogy már most, a jövőre nézve is tiltakozom minden ilyen kísérlet ellen!... Egyéb szabad kérdeznem: ki küldte önt? Nordheimer vagy Piroska? Mert a múltkor...

- Engem nem küldött senki - mondta Kopeczky, felállva ültéből -, engemet a múltkor is, ma is Nordheimer úr kért meg...

- Ó, tehát ő nem kapitulál?

- Úgy látszik, hogy nem!... És az lett volna a megbízatásom, hogy Nordheimerék nevében meghívjam Önt holnap estére vacsorára hozzájuk!

A fiatalember lelkére sárga szomorúság nehezedett, most már maga is tudta, hogy alakoskodik. De érezte, hogy képtelen másként cselekedni. Most az utolsó pillanat azonban a segítségére jött, örömmel ragadta meg azt. Megenyhült hangon mondta:

- Nézze, Kopeczky uram, így semmire sem megyünk!... Mind a ketten elhibáztuk a hangot!... Bármiként is van azonban, azt minden bizonnyal elvárhatnám Piroskától, hogy hagyja abba az önfejűsködést, és ő izenjen, ne pedig izentessen nekem! Mindazonáltal még így is elmennék holnap, ha nem éppen holnap estére hívtam volna meg a barátaimat búcsúvacsorára, mert hogy karácsonyra hazamegyek a szüleimhez!... Meg kell jegyeznem, hogy a múltkor ezt is meg akartam beszélni Piroskával, de rám sem hederített!... No, de hi szen, majd elintéződik ez a kérdés magától is valahogy!

- Valahogy!... mondta Kopeczky hidegen, minden hangsúly nélkül. Azzal belenyúlt a belső zsebébe, kivette onnét Piroska arcképét, átadta azt a fiatalembernek, és halkan azt mondta:

- Piroska talán sejtette, hogy így lesz, mert különben bizonyára személyesen adta volna át!... Így énvelem küldte el!

Meghajtotta magát, és anélkül hogy kezet adott volna, kiment.

Flórusz kikísérte; odakint a konyhában Jannischné állt eléjük, és síri hangon azt mondta:

- Amíg ott bent voltak, az ólomból olyan figura jött ki, mint a lélekharang!... Hármunk közül, akik itt vagyunk, valakit baj ér!

- Mára talán elég is volt a bölcsességből, Jannisch néni! - mondta a fiatalember bosszúsan, azzal nem állhatta meg, hogy a távozó Kopeczkynek oda ne súgja:

- Csókoltatom Piroskát!

Amikor a szabómester mögött becsukódott az ajtó, visszasietett a szobájába, és megnézte az arcképet, de a szívét oly sivár szomorúság fogta el, mint azét, aki bágyadt őszi verőfényben a költöző gólyák ívét nézi. A képet belerejtette a tárcájába, és öltözni kezdett. Amikor már útra készen állt, azon kapta magát, hogy a Gésák-kerin g őt fütyörészi. Hirtelen abbahagyta, lehajtotta a fejét, és búsan mondta:

- Finita la commedia!

Elsietett vacsorázni Lakatoshoz.

A legelső ember, akivel összecsapódott, a Simi volt, a legősibb, legegyénibb, legkeserűbb őslakó.

Valami ötlött az eszébe, vállára ütött Siminek, és azt mondta:

- Te, Simi! Holnap nálam búcsúestély lesz! Gyere el hozzám vacsorára.

- Egy kissé feljebb!... úgy, úgy!... No, még egy kissé, talán csak egy gondolatnyira jobbra!... Igen!... Helyes!... Az evőeszközökből pedig nem kell semmiféle figurákat formálni, az pincértempó!... Úgy, úgy!... Ide, nem egészen a középre, hanem inkább a preszidiumhoz közelebb - ja igen, hogy mi az? -, hát az asztal felső végéhez közelebb jön majd a csokor!... Az asztalon a tálaláskor csak két palack pe c senyebor fog állni: egy tramini és egy hárslevelű, a többit aztán Jannish néni majd abban a sorrendben lesz szíves felhordani, ahogy én glédába állítottam őket!... Igen, és mielőtt leülnénk a vacsorához, Jannisch néni ugyancsak lesz szíves az urakat egy c s epp étvágycsináló keserűvel megkínálni!... Azt a csorba talpú kupicát talán nem kellene behozni... de persze, akkor meg nem teljes a szerviz!... Hopp! Van egy kitűnő ötletem!... Majd kegyed, kedves Jannischné, azt a rossz kupicát is behozza magával, de az t án mindjárt az ajtónál leejti a földre, mintha véletlenségből történt volna, és felsikolt: jesszusom!... Ez kitűnő lesz!... Az a csonka kis jószág úgysem ér már semmit, és majd én különben is megfizetem!

- Haszt net gszégn!... A doktor úr úgy csinál, mintha valami pompás étteremben volnánk, és mintha csupa hercegeket meg grófokat várna ide vacsorára! - mondta Jannischné mosolyogva, de azért kedvtelve tologatta ide-oda a virágokkal ékesített görbe cseréptányérokat, amint a fiatalember diktálta neki.

- Bah! - intette le Flórusz -, Jannisch néni kitűnően csinálja a filét, a bifszteket, sőt ha az előjelek nem csalnak, a krampampulit is, de az ilyesmihez nem ért!... Először is itt nem étteremről van szó, hanem úri ebédlőről, márpedig ha én a szép, színes gondo l ataimmal kifestem, feldíszítem, bearanyozom, valóban ez lesz a világ legelegánsabb ebédlője, másodszor pedig azok az urak, akik idejönnek, a lelkükben vannak olyan hercegek, mintha a bádeni nagy-, az abruzzói közép- és a nassaui egészen kicsiny herceget ö sszekotyvasztanák egy retortában, és herceg-kvintesszenciát főznének belőlük!

- Na ja, a lelkükben... A lelkemben nekem is van egymillió forintom, csak nem tudom kivenni onnét!

- Jannisch néni, maga írhatna egy Fantázia mikrobiotika című művet!... De ne vitatkozzunk, hanem inkább hozzuk be a két dohányzóasztalkát!... De várjon csak, előbb...

Flórusz a szekrényhez ment, levetette a kabátját, és felvette a régebbit, amit mielőtt deficienciába küldené, házikabát gyanánt alkalmazott. Azután rendbe hozták végleg a szobát, és kimentek a konyhába, szemlét tartani a pecsenyék és tészták felett. Jannischné máskor a legridegebben visszautasított volna minden, a konyhai dolgokba való beleavatkozást, de ma kedvében volt, mert a húsból és egyéb anyagból az előreláthat ó felesleget már beszállította belső lakosztályának szentekkel legsűrűbben benépesített, rejtett sarkába.

A fiatalember, hogy a megnyugvása teljes legyen, még egyszer megkóstolta a konyakot, és az üveget éppen visszaállította a helyére, amikor csengettek.

Merinszky jött Burkoviccsal együtt.

Ezt a két, egymással merőben ellenkező felfogású és lelkületű fiatalembert valami rejtett lelki kapcsolat vagy talán csak a vitatkozási kényszer oly szorosan összetartotta, hogy szinte állandóan együtt voltak. Burkovics csendes, szelíd, a körülményekhez képest igen nagy intelligenciájú és képzettségű, mindent megértő és ennélfogva az élettel szemben gyenge, minden formátlanságtól és zajtól rettegő és minden díszharmónia elől a maga kifinomult, csendes bölcseletéhez mene k ülő, semmi idegen befolyást be nem fogadó, minden ízében eredeti fiatalember volt, míg Merinszky mint merőben impresszionista, inkább negyvenesbe járó, gazdag és elegáns agglegény ismerőseit utánozta, akik tudvalevőleg szívesen játsszák az életből, főkén t pedig a szerelemből kiábrándultak, s a semmit érzékenyen nem vevők, az érdekes, hideg cinikusok szerepét - de ő ebbe az utánzásba, a maga tudtán kívül is, beleillesztette fiatalos támadékonyságát és vele született fölényvágyát is a már említett impresszi o nista voltával együtt, amik aztán így összesen valami ellenszenves karakterzagyvalékká verődtek össze, némileg ellenszenvessé téve őt magát is, főként szegény sorsú kollégái előtt, akik azokat a köröket, amelyekből az ideáljait elleste, nem ismervén, mind e bben valami ugyan gyűlöletes, de mégis irigylésre méltó eredetiséget láttak. Valójában pedig az ingét is odaadta volna bárkinek, jóllehet az átadás pillanatában nem állhatta volna meg, hogy az illetőnek valami keserű elmésséget ne mondjon, legfeljebb azza l a fölényes zárszóval enyhítve a dolgot, hogy hiszen ez éppoly kevéssé fontos, mint általában az élet legtöbb kis zökkenője.

Most, pohárkáját a kezében tartva, éppen arról beszélt, hogy az oroszok bizonyos füvek hozzáfőzésével minő kellemes mellékaromát tudnak adni a keserűpálinkának - az édesapjával, aki gazdag kereskedő volt, három évvel ezelőtt beutazta Oroszország egy részét, és ezt az útját szívesen emlegette -, amikor újra csengettek.

Koronthay, a bölcsész jött, Merinszky távoli rokona, akivel Flórusz az uzsonna alkalmával ismerkedett meg.

- Nos, vársz még valakit? - kérdezte Merinszky Flórusztól -, mert én, hogy őszinte legyek, éhes vagyok!

- Várok - mondta a fiatalember vállat vonva -, de nem sokáig várom! Furcsa, elvonult emberke - tette hozzá neve tve -, inkább kuriózumként, vagy még helyesebb lesz, ha így mondom: mint mutatványszámot hívtam meg azok közül, akikben én önkényes száműzetésem ideje alatt a kedvemet leltem!... Simi koma félbemaradt jogász, a tételessel még ma is tartozik alma materünkn e k, jelenleg székesfővárosi díjnok, de befelé uralkodó herceg, elcsapott beóciai király és Theomnésziosz, a bölcselő egy személyben. Egyébként igazán eredeti, okos fiú, egészen különös világnézetekkel útnak bocsátva, csak kissé nehezen oldódik fel! Majd ne bántsátok, fiúk, hagyjátok őt csak énrám mindaddig, amíg a bor fel nem oldja a nyelvét!

- Ej! - monda Merinszky a kezével kicsinylően legyintve -, szóval egy, a kis eredetieskedők közül!... Ismerem ezt a fajtát, van itt Pesten elég!... A félbemaradt, úri egzisztenciák rendes refúgiuma ez a gorkijosdi játék!... Ki nem állhatom őket!

- Lehet, hogy igazad van - mondta Flórusz -, mert ott, ahol ezt fogtam, van még néhány, és valóban mind közös sors után jutott oda! De mindazonáltal ne piszkáld szegényt!

- Bajos lesz megállnom! - mondta Merinszky, tetszelegve magának a krakéler szerepében.

- Pedig az kár lenne - mondta Flórusz -, mert oly büszke, mint egy pakli spanyol grand, visszaadná a kölcsönt, és kész volna a veszekedés!... Hanem - folytatta az órájára pillantva -, most már nem várjuk Theomnészisz mestert, hiszen kilenc óra elmúlt!

A második fogásnál tartottak már, amikor Simi végül megjelent.

Beretválatlan volt, mint rendesen, ősi ferencjózsef-kabátja pajzánul csillogott a lámpa fényében.

Az asztalfőn ülő Merinszkynek mutatkozott be legelőször, és aztán ugyancsak őelőtte mentette ki magát.

- Bocsánatot kérek az uraktól, hogy elkéstem! - mondta nyugodtan -, de előbb be kellett szólnom...

- Mindegy, kedves mester, mindegy! - mondta fölényesen Merinszky. - Elvégre némi eredetiség csak kell az életbe, nem igaz?

Simi végignézte Merinszkyt, és nyugodtan mondta:

- Nem a! Miért? Miért volna szükséges? Lám, ön, hála isten, egészen jól érzi magát minden eredetiség nélkül is!... Hallomásból már régebben ismerem önt egy jogászkollegájától, és őtőle tudom, hogy önben egyetlen eredeti atom sincsen!... De erről persze ön egyáltalán nem tehet!

Nyugodtan a helyére ment, és leült.

Merinszky bíborvörös lett, és zavartan nézdelte a többieket, de az egész jelenet oly különös, oly groteszk volt, hogy minden komolykodás csak az ő rovására ment volna attól fogva. Legjobbnak találta tehát a dolgot tréfával elütni.

- Nos, ön a belőlem hiányzó eredetiséget is bőven pótolja a magáéval, akár igazi az, akár sem! - mondta erőltetett nevetéssel, mert a kis csatavesztés rendkívül bántotta. Ez a hiú fiatalember nem bírta elviselni, ha sebet ejtettek az elmésségén.

- Kár itt revans okkal vesződni, uram - mondta Simi -, hiszen itt szó sincsen semmiféle vetélkedésről!... Uraságod úgy fogja fel a dolgot, mintha az eredetiség valami különös érdem vagy ilyesmi volna, amivel joggal lehet büszkélkedni!... Dehogy!... Némely ember eredetine k születik, annak tehát eo ipso nem érdeme, aki pedig úgy lett eredetivé, az... mondhatom önnek... többnyire szomorú ember!... Én mondom önnek, hogy az többnyire szomorú... Természetesen ezek az utóbbiak is kell, hogy rászülessenek a dologra, egyébként hiáb a is erőlködnének! De aki rászületett, az, uram, előbb-utóbb elbúvik önök elől, a hétköznap emberei elől, és önök aztán elnevezik azt különcködőnek. De ne felejtse, uram, hogy a legtöbb ember nem kedvtelésből bujdosik, hanem valami kényszer hajszolja rá!. . . És ha már így erről beszélünk, engedj meg te is pár szót, Flórusz!... Bár nem mondtad, én tudom, megéreztem a szavaid rezgésén, megláttam a tekintetedben, hogy amikor meghívtál engemet, nem a hazameneteled búcsúestélyére hívtál meg engemet, hanem annak az ünnepélyére, hogy kiszállsz közülünk, és visszatérsz azok közé, akik közé születtél!... És íme, én megmondom neked, hogy te ott már idegennek fogod érezni magadat, te vissza fogsz térni abba a világba, amelyet megszerettél... te velünk fogsz élni, te a mi világunkban talált szerelmeddel fogsz meghalni!

Flórusz bámulva nézett a különös emberre, aki oly fájdalmasan, oly keserűen furcsa, oly szánalmasan idegenszerű volt ott, a vidám, kedves környezetben, és oly végtelenül más, mint a kiskocsma füstös levegőjében. Mindaz, amit a szokatlan jövevény mondott, j éghideg bilincs gyanánt övezte át a szívét; szerette volna, ha az ember akkor eltűnik valahová, hogy sohase láthassa többé, lenézett az abrosz arabeszkjeire, hogy amire újra felemeli a tekintetét, az átellenes szék már talán üres lesz.

Kedvetlenül, a tréfá t csak üggyel-bajjal erőltetve mondta:

- Jól van, Simi, most hagyd abba jósi tevékenységedet, és egyél! Úgyis el vagy késve már!

De egy félóra múlva már nyoma sem volt mindannak, ami az első percekben felzavarta a kedélyeket. Ahol öt fiatalember ül együtt a borosüvegek árnyékában, ott nem sokáig szokott tartani a borulat. A fiatal lelkek kinyílnak, és öntik magukból a fényességet!

Vacsora után, amíg a háziasszony az asztalt a teához előkészítette, a társaság csoportokba verődött. Flórusz a hallgatag filozopternek a kezébe nyomta a piros fedelű könyvet, amivel az elvonult a karosszékbe, és belemerült annak a tanulmányozásába. Burkovics időközben annyira összemelegedett Simivel, akit a bor azóta már kedves, szomorú, de ötletes valóságában mutatott be, hogy m ost már együtt bölcselkedtek az asztal másik végén összebújva, Flórusz pedig Merinszkyvel a pamlagra húzódott.

- Mutatok neked valamit! - mondta a barátjának. - A múltkori beszélgetés folyományaként úgy érzem, meg kell neked mutatnom a menyasszonyom arcképét !... Azután ma este nem beszélünk többé erről a dologról!... Nem ide való az!

Benyúlt a belső zsebébe, és keresgélni kezdett.

- No persze hogy nincs itt, hiszen ez a házikabátom! De nini, mi ez?

Valamit talált a kabát zsebében; elővette és kíváncsian nézte .

A piros nyakkendő volt, amit a múltkor magához vett.

- Nini, Piroska! - mondta mosolyogva.

- Piroska? - kérdezte Merinszky csodálkozva.

- Igen... igen... - felelte zavartan Flórusz. - Ejh, nézd csak, a múltkor már oly bizalmasak voltunk egymáshoz... elmo ndom neked ennek a nyakkendőnek a történetét!... Én ezt egy szépasszonytól kaptam ajándékba, aki meg akart engem tréfálni vele!... Ó, akkor nagyon szerettem ezt a nyakkendőt, mert az asszonyt is nagyon szerettem!... Közben azonban elszakadtunk egymástól, és az én szívemet Piroska képe töltötte be. Hanem egyszer a véletlen megint összehozott az asszonnyal, régi szerelmem fellángolt, és akkor a mindnyájunk lelkében ott bujdosó ősgonoszság arra sarkallt, hogy ezt a rongyot adjam oda Piroskának, akit akkor me g gyűlöltem... Ő azonban feltűzte a keblére, és oly szép volt úgy, hogy ismét visszaszédültem abba a csodálatos, új világba, amelyben őt megtaláltam, és azóta számomra ez a kis piros jószág azt a világot jelenti, Piroskával és mindazzal együtt, ami oly mes s zire sodort engem tőletek! Pedig... pedig... nézd, kedves Merinszky, kitárom előtted a lelkemet, hogy lássad: nincsen benne semmi gonoszság, de a vágyaimnak nem parancsolhatok! - pedig úgy szeretném elfeledni az egészet, mint ahogy elfelejti az ember a le g gyönyörűbb álmot is, és szeretnék ismét egész lelkemmel visszaköltözni abba a világba, amelyet hűtlenül elhagytam!... És néha úgy félek ettől a titokzatos kis szimbólumtól, mert nem tudom, mi lesz?... mi lesz?...

- Ejh, kérlek! - mondta Merinszky, örömmel vállalva kedvenc szerepét, az elérzékenyedéstől ment, hideg, érett tanácsadóét. - Nem a nyakkendőtől félsz, hanem önmagadtól...! Ha egyébként ragaszkodsz a meggyőződésedhez, ajánlok neked egy próbát, amelyben a te drága kedvenced, a szimbolizmus is helyet kap!... Tudod, mit?... Kösd fel ezt a furcsa kis jószágot, és ha tetszel vele magadnak, hát... viseld tovább! De ha nevetségesnek találod az egészet, dobd el, és ne gondolj rá tovább!

- Legyen meg a te akaratod! - mondta Flórusz tréfásan, azzal leoldotta a nyakkendőjét, felkötötte helyette a pirosat, és odalépett a tükörhöz. Pár pillanatig mozdulatlanul nézett farkasszemet önmagával, aztán megfordult, és kissé halványan, de azért mosolyogva azt mondta Merinszkynek:

- Ej, nevetséges gyerekség az egész! Oly an vagyok benne, mint valami kőműveslegény!

Ekkor az ajtó kinyílt, és Jannischné behozta a második forrázást.

Csodálkozva nézett a fiatalemberre, és azt mondta:

- Nem a doktor úrnak való az ilyesmi!... Pedig ha az ember jobban megnézi, igazán nem áll rossz ul!... Nem, nem, sőt határozottan csinos!

- No lám - mondta Merinszky nevetve - mi lesz?..., közös kis védencünk a szimbólum, egészen szépen kinövi magát!

Akkor Burkovics ajkán, akinek rendkívül kellemes bariton hangja volt, felhangzott az első dal, és a lágy hullámok, amint végigömlöttek a szobán, elfedtek, elborítottak minden egyebet. Flórusz kiitta a borát, azután hátradőlt a székén, és hallgatta az éneket. De akkor hirtelen eszébe ötlött, hogy amikor Malvint várva nézegette a nyakkendőt a kirakatban, a rra kellett gondolnia, hogy ugyan mit érezhet az, aki ilyesmit fel tud kötni?

Azt, amit én érzek, semmi esetre sem! - gondolta szomorúan. - Mert amit én érzek, az kimondhatatlanul szomorú és félelmesen ismeretlen!... De most már azért sem teszem le! Felh ívtam, hogy járja velem a keringőt, majd meglássuk, melyikünk bírja tovább!?

A poharak összecsendültek; akkor már mindannyian énekeltek, halkan, a lelkükből, a dal felszökkent a magasba, meg lágyan omlott össze ismét; az öt fiatalember azoknak az éjszaká knak egyikét élte át, amelyeket az ember nem felejt el soha többé.

Éjfél után két óra lehetett, amikor Simi felállt, és azt mondta:

- Urak, bocsássatok meg, eszembe sincs a társaságot megbolygatni, de lássátok, nekem reggel be kell mennem a hivatalba!... Ti alhattok, ameddig akartok, mulassatok tovább is és jól!... Különben is - tette hozzá mosolyogva mi lesz?..., különben is elmennék, mert Flórusz a többiekkel együtt engemet is el akar hagyni, és én sohasem szoktam megvárni, hogy engem hagyjanak el, én h agyom el az illetőt!

- Szoktad!? - kérdezte Merinszky mosolyogva, akinek lelkén még mindig ott rágódott az esti csatavesztés -, úgy látszik, kedvesem, hogy tégedet az emberek tömegesen hagytak el!

Simi megállott, és az italtól nedves szemével szomorúan nézett Merinszkyre.

- Bizony, pajtás, igazad van! Engem sokan elhagytak!... Mindazok, akiket én elhagytam!... Csak arra nem emlékszem már, hogy annak idején ki kezdte meg az elhagyást: ők-e vagy én?

Meghajtotta magát, és elment.

Lépései hosszan kopogtak a folyosón, és amikor újra csend lett, Burkovics újra énekelni kezdte halkan, lágyan:

Lehullott a rezgőnyárfa...

Hajnali négy óra volt, amikor Jannischné bekopogott az ajtón, hogy nem tud aludni. Akkor aztán feloszlott a társaság.

- Holnap este a Bristolban vacsorázom! - mondta Merinszky búcsúzóban -, ha kedved lesz, jöjj el! Én már kilenc órakor ott leszek!... Eljössz!?

- Nem tudom - felelte Flórusz -, nem jól érzem magamat! Úgy látszik, megártott a bor!

- Aludjál sokáig, majd nem lesz semmi bajod!

- Igazad van, az majd mindent rendbe hoz!

Amikor a fiatalember egyedül maradt, kinyitotta az ablakot, hogy a kövér, barna füst kiszálljon.

Az a blakon pompás, jéghideg levegő ömlött be, fenn az égen tisztán ragyogtak a csillagok.

- Kedves barátaim, fényes csillagocskák, ma tőletek is búcsúzom, amíg új, más barátságot kötünk!

Érezte, hogy a feje szédül, de azért még megivott egy pohár bort, és aztá n hanyatt feküdt a pamlagon, hogy a hideg levegő elűzze a mámorát, mielőtt lefekszik.

Elnézte a szoba mennyezetét, a hideg légáramban reszkető kis pókhálófonalakat, a kopott, mályvaszínű girlandot, amelyen egy fiúcska üldözött egy fehér szemű, mérgesre borzolódott kandúrt, körül-körül a szobán, és sohasem érte el. Mosolygott a gondolatra, hogy nem is tudott a lakótársairól, hogy azokat csak most ismerhette meg, amikor már el is kell válnia tőlük. A kályha ajtaja félig nyitva volt, a csonkig leégett hasábok izzón parázslottak feléje, a kürtőben szilaj áriákat orgonált a szél, a koromsötét hajnalon olyan volt mindez, mintha a gyorsvonat mozdonya száguldott volna feléje. Hirtelen aztán ott látta önmagát a hóval borított, végtelen térségek közepette, a gyorsvon a t fülkéjének meleg párnái között, amint az elröppenő havas házikókat, puszta fákat nézi, és elmerengve építgeti a tündérkastélyt, amelybe visszatér.

A szíve megtelt boldogsággal, hanem a szeme könnybe borult, és az izzó cseppeken keresztül nézve oly különö s volt minden: a mozdony lámpájának fénye ezer ágra futott szét, mint valamely óriási, izzó tűzcsóva, a csillagok megmozdultak, összefolytak egymással, meg újra különváltak, és végre lassú, fénylő özönben elhagyták az égboltot, és kígyózva, sziporkázva m egindultak lefelé, a nyitott ablaknak véve útjukat, hogy meglátogassák utoljára a hűtlen barátot. Flórusz mosolyogva bólintott feléjük, kitárta karjait a mennyei vendégek felé, de amikor a csillagözön első, ragyogó szemecskéi megjelentek az ablak fekete ü r egénél, észrevette, hogy mindaz, amit lát: a hajnali mennybolt fehére, a szikrázó csillagraj, mindez annak az álomasszonynak a menyasszonyi fátyola, akit a szomorúság hajnalán ismert meg, akinek keble olyan, mint a hazai mezők hava, aki az uszályán a rég i álmokat hordja maga után. És nyomában mint ragyogó kísértetraj hullámzott be az ablakon a fényes násznép, selyemben suhogó pompás asszonyok, leányok, frakkos gavallérjaik karjára támaszkodva... Felemelkedett fektéből, hogy menyasszonya üdvözlésére siess en, de akkor valaki hátulról átölelte a nyakát, és a fülébe súgta:

- Ne hagyj el... itt vagyok!

Megismerte Piroska hangját, de nem tekintett hátra, hanem karjait a pompás ara felé tárva, hangosan rimánkodni kezdett:

- Jöjj, édes menyasszonyom, ments meg a h alálos ölelésből!... Csak a tied vagyok, csak a tied kívánok lenni!

De a tündérasszony szomorúan nézett rá, ölelésre tárt karjai aláhanyatlottak. Búcsút intett, azután felemelkedett a levegőbe, és a ragyogó násznép élén kilebbent ismét az éjszakába. Az elhagyott vőlegény keblét a zokogás, az esdeklő könyörgés feszítette, de amikor fel akart kiáltani, a szoros öleléstől elhalt a szó a torkán.

- Ó, engedj el, engedj el, hiszen megfulladok! - suttogta, megfogva a leányka kezét. De az ölelés csak egyre szorosabb lett, és Piroska csendesen azt mondta, jéghideg arcát az övéhez szorítva:

- Az enyém voltál, az enyém maradsz mindörökre!

Akkor aztán a mennyei fényesség elkezdett ismét aláhullani, a millió darabra pattant csillagok izzó, tündöklő szilánkjai káprázatos táncot jártak a jegyespár körül. Aztán hirtelen fekete éjszakába merült újra minden.

Flórusz reszketve, fázva ült az ágya szélén, ahogy nehéz álmából felriadt.

Az ablak tárva-nyitva állt; a hajnal szürke fénye szomorúan csillant vissza az üres borosüvege k sötétzöld, hideg termetéről. A nehéz füst még ott ült a sarkokban, az egész szoba nagy, hideg kripta volt, benépesítve az örökre elmúlt szépségek apró hulláival.

A fiatalember támolyogva a tükörhöz lépett, sokáig nézte ólomfehér, gyűrött arcát és a fakópiros nyakkendőt.

Akkor már tudta, hogy nincs tovább, tudta, hogy már csak egy útja van hátra.

Odament a szekrényhez, és elővette a revolvert, amit még az édesapjától kapott.

Amikor Jannischné az éles csattanásra besietett, Flórusz még ott állt a falhoz támaszkodva, csak azután rogyott le, fejét belevágva a szekrény élébe.

- Szomszédok!... Szomszédok!...

ELSŐ KÖNYV

1. Nyári verőfény

A nyárdélutáni verőfény lángolón ömlött alá, cserepessé aszalva az agyagos utacskákat, a helyek boltozatait remegve izzó glória koronázta, a darazsak sírva kóvályogtak a kiégett pázsit felett, a hőség letargiája mozdulatlanul feküdt a Balaton tükrén; csend és álom lakott minden zugban, csak a két Tarányi gyerek visongott odakint a távoli szérűn, tépve egymás haját és üvöltözésükkel mérget hintve az alvók lelki békességébe. Téphették volna egymást valamely elhagyott csűrben, puszta csőszkunyhóban is, ahonnét a gyűlöletes, rekedt rikácsolásuk nem rebbenhetett volna szerte, hogy szíven döfje a drága csendet, tombolhat t ak volna valamely árnyas helyen, talán a folyócska füzei alatt is, ahol a dühödt erőlködéstől nem öntötte volna el homlokukat a verejték, de ezeket a veszett kis haramiákat arra rendelte a végzetök, hogy mindenkinek, önmaguknak is, terhére legyenek. A Tar á nyi-villa piros teteje égve csillant elő a messzeségből; ott aludt mindenki. A tanácsos - fiait messzire pofozva a honi tájaktól - a tegnapi rosztbifről álmodott, mitsem törődve azzal, hogy szülői remekművei ma a Szmolenszky-birtok lakóit, máskor egyéb k ö rnyékbelieket bőszítenek az ordításukkal.

A kis Szmolenszky-kastély elsötétített verandáján ketten aludtak: a két fiatalabb Szmolenszky fiú, Ágoston és Miklós. Ágoston tavaly kapta meg az orvosi oklevelet. Miklós a jogszigorlói éveket élte, de akkor már ne m csak más, ő maga is tudta, hogy a dolog ennyiben fog maradni, jóllehet ebbeli mivoltának némi formaságait még betartotta és időnkint szóba hozta a diplomáját is. - Ágoston a hátán feküdt, kezeit a dereka alá dugva, hogy hosszú, sovány termetét megszab á lyozza. Miklós már régebben fészkelődött, ideges vonaglással fúródva agyonizzadt párnái közé, végül felült az ágyban.

- Rettenetes! - mondta a dühtől elfojtott hangon, halkan, csak önmagának, hogy a másikat fel ne verje. - Miért nem üti meg a ménkű ezt a k ét átkozott gazembert!?

- Beszélj csak hangosan, én sem tudok aludni! - mondta az idősebb.

- És ezt csak így mondod, ilyen isteni, derűs nyugalommal: én sem tudok aludni!?

- Különös vagy!... Mit csináljak?... Ha lemegyek és összepofozom őket, csak feldühít em magamat és hasztalanul, mert csak annál jobban fognak ordítani!... Azután meg ne gondold, hogy ez a két kölyök talán összebeszélt, hogy majd szakadatlanul ordítanak és a környéken mindenkit felbosszantanak!... Dehogy!... Ordítanak és tépik egymást, mert örökölték az anyjuk hisztériáját meg az apjuk paraszti indolenciáját!

Miklós kiült az ágya szélére és homlokát törülgetve azt mondta, miközben az idegesek mérhe tetlen dühének keserű csapadéka folyt alá a torkán:

- Ezek azok a percek, amelyekben meg tudnálak ölni benneteket, ti szelíd mindent-megértők!... Ne is beszéljünk erről: mérhetetlen távolság fekszik közöttünk minden olyan kérdésben, amely már kívül van a köznap drótkerítésén!... Ne folytassuk!

Tenyerére támasztotta az állát, nézte a padló cementjének arabeszkjeit, hogy a bizarr kacskaringók között észrevétlenül elhagyhassa a dühét, nehogy majd a pompás estén is a szívében kelljen azt hurcolnia, de az utolsó pillanatban elrontott mindent.

- A tegnap esti lakomáról álmodoztam - mondta halkan, gyűlölködve -, hallottam újra, amit a Blanka mondott, láttam újra a Klára égő pillantását, a cigánymuzsika itt szállongott a fülem körül... és most vége mindennek!... De mit is beszélek ilyesmit neked! ? Derék, jó polgár te, te délután már a holnapra gondolsz, holnap a holnaputánra és az utolsó napodon arra, hogy hol olcsóbb és előnyösebb a sírhely.

Felkelt és azután úgy, ahogy volt, mezítláb végigsétált a terasz hűvös kövén, majd odaállt az üvegfal függönyei mögé és a réseken kikandikált a kertbe. A karóra tűzdelt színes üveggolyókban égő tűzfoltokat vizsgálgatta: mennyire siklottak azok már alá a gömböcskék színes potrohán?

- Csak egy félóra kellett volna még - mondta kedvetlenül -, a hőség most kezd al ábbhagyni!

Szomorúan nézte az izzó végtelent; lelkére ráborult a meg nem értetteknek önmaguk által túl komolyan vett keserűsége, amibe fájdalmas zűrzavarral vegyült bele az elröppent álmok emléke. De azután hirtelen megvetően legyintett, tréfás lenézéssel mosolyogva Ágostonra. Lelkéből hirtelen kiröppent a mérges harag, most már csak bosszantani akarta a bátyját. Bosszantani átlátszóan, telve szeretettel, szinte gyermekien, de bosszantani feltétlenül, mert a fásult, gyászos közöny perceit kivéve, nem volt a lelkének nyugta egyetlen pillanatra sem.

Tűnődve járt fel-alá, majd hirtelen elfeledve minden előbbit, számolgatni kezdte az ujján:

- Most mindenekelőtt lemegyek és összepofozom a Tarányi fivéreket, azután hideg zuhanyt veszek, feljövök újra és felöltözöm ... Ma a fehér vászonruhámat fogom felvenni... Kik is jönnek el hozzánk ma este?

Miklós szép ember volt; éles metszésű arcát fényes, koromfekete, dús haj övezte, a halántéka körül, huszonharmadik éve mellett is itt-ott már egy-egy csillogó szállal. Fekete, szúrós szeme akkor állt teljes harmóniában a halvány arccal, a büszke sasorral, ha nem hevítette át semmi indulat. Ezekben a ritka percekben a sötét szempár fénytelen volt, mint az agátkő. Arca tiszta római típus volt és Miklós szívesen szentelt koronkin t pár percet ennek a nemes arcnak a tanulmányozására és készségesen eltűrte, ha fantáziája a vizsgálódás közben valamelyik római császár elképzelt arca felé csapongott. Nyugtalanította néha, ha önmagának is tudomásul kellett vennie, hogy bármely érzelem, m é g kisebbszerű fellobbanásában is, teljesen kiforgatja előbbi karakteréből a nemes arcot. Látnia kellett, hogy amikor lelkét az örökös lemondás szüntelenül visszatérő látogatásai zaklatják, a tükörben valamely síremlék homlokzatára faragott kőarc jelent m e g előtte, ami azonban szinte kísérteties gyorsasággal változott át boldogan-diadalmas elevenné, ha valamely bizarr ötlet addig csiklandozta korallpiros ajkát, amíg az elvonult a hófehér fogsor fölül. Nemsokára azután megjelent a harmadik arc: valamely sz e relemtől izzó pillanat visszaidézése a Bukolikák pásztorának klasszikusan szép, sóvárgó arcát idézte elő és Miklós ilyenkor szívesen hajlott a meggyőződés felé, hogy a három arc közül ez az igazi, mert érezte, hogy lelke csordulásig van a szerelem édes mé r gével és a brahminok fanatizmusával tudta, hogy az fel sem is szikkad soha, ha az élet a legizzóbb pusztaságokon vezeti is keresztül. De amikor valamely új indulat szíven döfte Adoniszt, Miklós meggyőződése is megtántorodott. Hosszú, időnkint visszaeső f e jlődés után végül abban vélte az igazságot megtalálhatni, hogy mégis a gőgös, a császári arc a valódi. És hogy akire ilyen imperátori arc néz vissza biztatón, annak kár sokat hánytorgatnia, csavargatnia azokat a sekélyes kérdéseket, amelyeket a köznap ál l ít az útjába. És aztán már egészen bizonyosan tudta, hogy az ilyen szabású embert illetőleg, a jövőben sem fognak az egyéniség jellegéhez tartozni azok az apró, furcsa, a szürke emberkék óvatoskodó, tradíciós felfogása szerint nem egészen hótiszta ügyek, a melyeket a vágyai betöltését kereső ember el nem kerülhet. Tudhatta, mert tudta azt is, hogy a vágyait valóban be fogja tölteni, az élet izgalmait nem fogja kikerülni, ha azok szemközt jönnek majd vele, azt pedig inkább talán csak érezte, hogy ha azok a b i zonyos nem egészen hótiszta ügyek majd ott lappanganak az izgalmak kíséretében, nem sokat fog velük törődni.

A hőség akkor már megenyhült, a nagy diófa árnyéka már ott reszketett a napóra kőlábán; a délutáni álom elröppent, az udvar és a ház megnépesült. A Balaton nyugalmas síksága, pár száz lépésnyire az úriház alatt, még lángban égett. De a hársfák koronája már megsuhant a Csákány-hegyről aláereszkedő naplementi szellőben.

Gazdasági ismereteim hézagosak. Nem tudom, mikor vetik a boronát, nem tudom, hogya n hívják a nőstény-gúnárt, nem ismerem az öregbéresi méltóság kötelező korhatárát és a zab használati utasítását is csak a megijedt ember esetében ismerem. Ezért húzódozom attól, hogy a Szmolenszky-birtokot és instrukcióját ismertessem. Úgy emlékszem: ha t százötven telekkönyvi hold volt együtt a szőlő, a gabona, a lucerna, az erdő és a konyhakert és tudom, hogy úri módon éltek belőle mindég. Akkor már úgy volt, hogy a birtok majd Miklósé lesz és ő aztán kártalanítja a testvéreit. Én csak a birtok nyugati szögletét ismertem, azt, amelyiken a kis kastély állt és amelyiket az otthoniak Glicínia-lugasnak neveztek arról a kedves virágról, amely lila fürtjeivel oly dúsan futotta be nyaranta a ház oldalát, a kert lugasait és a kis filagória bádogsapkáját. - Glicín ia-lugas minden bokrában, zugában álmok, emlékek éltek, a Szmolenszky fiúk téli, városi éjszakáiból szökve oda és minden őszre meggazdagodva az elmúlt nyár új élményeivel. - Különös fiúk voltak a Szmolenszkyek, már gyermekkorukban is csak egymás között já t szottak, az osztálytársak játékai durvák és ostobán-egyszerűek voltak a számukra; régebben úgy volt, hogy leheveredtek a szőnyegre, állukat a tenyerükre támasztották és hősien egymásra pillantva hallgatták Sámuel csodálatos meséit, amelyeknek ők voltak a hősei és ez volt a legpompásabb játék, mert átolvadt az éjszakába is és nyomában ismeretlen magánhősök ébredtek fel reggel a gyermekszobában.

Glicínia-lugas északi oldalán szelíd lapály indult a hegyek lábához, beültetve szőlővel, dél felé, le a Balatonig lucerna-táblák feküdtek; a birtok főrésze Paloznak felé húzódott. Kelet felé csak pár száz lépés volt még a Szmolenszkyeké, azután már a Tarányi-szőlő vágói következtek, jobbról és balról pedig a nyaralók színes tetői mosolyogtak elő a fák lombjai közül, de valamennyi felett kimagaslottak az elhagyott Szentirmay-kastély fehér ormai.

Ez a lakatlan, fehérre festett, stílusában itt-ott a középkori lovagvárakra emlékeztető hatalmas kastély már vagy tizenöt éve nem volt a Szentirmayaké, akiktől a nevét kapta. M egfordult azóta már öt kézen is, bár teljesen érthetetlen volt, hogy új tulajdonosa milyen célból vásárolhatta meg, mert lakni egyikük sem lakott benne soha, az a pár holdnyi föld meg, amely hozzá tartozott, ugaron hevert már évek óta. A környékbeli paras ztok nem sokat haboztak a Szentirmay ősöket kísértetek gyanánt alkalmazni az elhagyott épületben, amivel szemben a hatvanon túl levő vénasszonyok ahhoz a felfogáshoz ragaszkodtak, hogy, aki a kastélyban tölti az éjszakát, az reggel halva ébred fel. Talá n túlságosan nedves talajon épült fel a kastély, a kavicsos földet meg talán nem volt érdemes megmunkálni - mindegy. Annyi bizonyos, hogy a vidék regényes szépségének ez az elhagyott épület volt a koronája; a belőle szétsugárzó titokzatosság, álomszerűség , főként holdvilágos éjszakákon, szinte játszva bírta le a legjózanabb megfontolást is. A kastély főkapuja állandóan zárva volt; a főépületben nem lakott senki, csak a mögötte álló ócska, kettősfedelű házikónak volt három lakója: egy ezeréves szakácsnéféle , azután Krascsenics, a várnagy - ő legalább így hívatta magát - és ennek tizenhárom éves lánya, a Pipi.

A faluba a szakácsnő szokott bejárni bevásárolni, de nyomban megsüketült, ha a kastély dolgairól kérdezősködtek tőle; még a zsidó szatócs körmönfont kérdései is visszapattantak a dobhártyájáról. Krascsenicsot nem merte faggatni senki, Pipi pedig egyszerűen leköpte azt, aki kíváncsian közeledett feléje. Az öregasszonyt némelyek, minden alap nélkül, a várnagy feleségének, mások az édesanyjának, mások megin t a nővérének tartották, pedig valószínűleg semmiféle rokonság sem volt közöttük.

A várnagy télen-nyáron sarkantyús csizmában, barnabársony, pötyögős lovaglónadrágban járt, míg széles mellkasára valami vívóteremből kikerült, sárga rézpitykékkel kétsorosan kivarrott sötétkék zubbony feszült. Kopott és elhanyagolt volta mellett is szép ember volt; napégette, sovány arcához pompásan illett az éles sasorr, a tömött, itt-ott már csillogó szénfekete haj és az agyonrágott, félrövidre nyírt bajusz; az ezerfelé gyűr ö tt könnyű, barna nemezkalapot és a kirojtolódott lovaglóostort pedig annyi eleganciával tudta hordani, hogy aki nem ismerte, valami különcködő földbirtokosnak tarthatta. Kellemetlen, erőszakos, féktelen ember volt, főként ha leitta magát, egy-két egészen k özönséges komiszsága széltében ismeretes volt, de azért eszében sem volt senkinek, hogy ezeket a dolgokat szóbahozza előtte. Többnyire féltek tőle, de meg viszont ha valami sikerült pénzügyi művelet jó hangulatba hozta, oly ötletes és szeretetreméltó tudo t t lenni, hogy egyetlen fellépésével kiverte a parasztok fejéből a kellemetlen emlékeket. Egy vagy két évvel fölül volt már a negyvenen, de azért a falubeli menyecskék meg főként a nyaralók szobalányai előtt mindig többet számított, mint akármelyik mamla s z parasztlegény és ő ezt az értéket minden lehető alkalommal valóra is váltotta, nem sokat törődve a kalandok nyomán támadó botrányokkal, verekedésekkel és más ilyesmivel. Egyik márciusi hajnalon félholtra verve, félig megfagyva találták meg az út mellett , de erről a kis kellemetlenségről sem szívesen tett neki említést senki. A környékbeli birtokosok el szoktak nézni a feje felett, a helyzettel ismerős nyaralók is csak fejbiccentve fogadták a köszönését, hanem aztán voltak idők, amikor egyik-másik úrfi el vonult vele valamely zugba és ott igen meghitt tárgyalásokba bocsátkoztak valamelyik csinosabb parasztlány hajlandóságának megnyerése ügyében. Rendkívül nyomorúságos fizetése lehetett, mert pénzért megtett mindent. Pénzért kész volt mindenre, ami kalandos és becstelen volt, csak valami tisztességes munkát nem látott még tőle soha senki. Csodálatos életet élt: dolga nem volt semmi a kastély körül, sem egyebütt, de azért rendesen már hajnalban felkelt, bebarangolta a vidéket, nyárban gombák után szimatolt, v izsgálgatta a vetést, szóba állt a koránkelőkkel, közben be-benézve egy-egy pohárka törkölyre annak a falunak a zsidajához, amelyik mellett éppen elvitte az útja. Téli napokon állandóan magánál hordta kétcsövű, régimódi lankaszter-puskáját és nem sokat tö r ődve vadászjeggyel, tilalmi idővel és egyéb ily aprósággal, összelövöldözött minden vadat, ami az útjába akadt és aztán kéz alatt eladogatta őket. Beszélték, hogy orvvadászatért ült is már néhányszor odabent V***-ben, de őt az ilyesmi nem hozta ki a sodrá b ól. De télen, nyáron, tavasszal és ősszel - amire ebédidőre hazakerült, már bejárt vagy négy falut és többé-kevésbé ittas volt. Lehet, hogy délutánonkint kialudta a mámorát, mert alkonyattal ismét felbukkant sudár termete itt vagy amott, telve energiával é s gazságra való készséggel. Különös és érdekes ember volt; egyszer úgy páholta a lányát, mint a kijáró kutyát, máskor tűvé tett érte mindent, hogy megsimogathassa borzas üstökét és sírt, ha nem találta. - Hanem kétségtelen, hogy a vad, bestiális mivolta v o lt az igazi, ezt a gyermek is kiolvashatta villogó, elszánt tekintetéből; pillanatnyi ellágyulásai a környékbeli kisüstök rövidéletű szülöttei lehettek. Akkoriban nyolcadik éve volt már, hogy várnagyi méltóságát viselte, de hogy honnét bukkant elő, mit mű v elt azelőtt, azt nem tudta senki. A falubeli vénasszonyok törhetetlen tudásvágya kiszemelgetett ugyan egyet-mást a múltjából, de az ilyesmi nem sokat ér. Szennyes volt az is, annyi bizonyos. Akkoriban sokat gondoltam rá: mily nehéz lehetett a várnagynak e n nyi kölönccel kényelmes helyet könyökölnie magának a nagyképű kálvinista parasztok között, ő azonban oly tökéletesen oldotta meg a dolgot, hogy minden gazsága ellenére is bármelyiknél, bármikor otthon érezhette magát. Pedig szinte idegenszerű látvány volt ott közöttük: mintha valamely sírjából kikelt rablólovag kóválygott volna zsákmányra lesve a jobbágyai között.

Mindezekből önként következett, hogy Pipi nevelése is egészen különös, sőt rendkívüli volt. A kóborlás ösztöne ott bujkált az ő vérében is; a leány egyes-egyedül járta az erdőt, a mezőt, ha tomboló életvágya arra ösztökélte, meghemperedett a pitypangok között a haragoszöld fűben, cseppet sem törődve vele, ha szénfekete hajába bogáncs fonódott, vagy ha gőgösen villogó, félig lehunyt szemével észrev e tte, hogy a ványadt, vénülő parasztok mit nyeldesik sóvárogva a nyálukat félmeztelen testének láttára és hogy szerelmes izgalmukat egymás elől rejtegessék, mint fordítják el a fejüket rekedt nevetéssel. Mert kellett, hogy tudjon, lásson mindent: ahogy az é neke végigcsendült az illatos alkonyati lapályon, ahogy a szellő el-elkapta annak egy-egy foszlányát, abból az élet diadalmas tobzódása csattant elő, maszatos arcának hófehér bőre alatt szilajon pezsgett a bíborvörös vér. Néha napokig sem szólt senkihez, a ki csúfondáros játékba akart kezdeni vele, azt meghajigálta kővel, a parasztokat leköpte, máskor meg besurrant az urasági konyhára, bekuporodott a tűzhely sarkába, órák hosszat elnézte a cselédek viháncolását, elhallgatta a szakácsnő csodálatos regéit, a m inők csak odakint születnek a falun, az esős, havas éjszakákon.

Alantabb, annak a lankásnak a közepe táján, amely a Szentirmay-kastély és a szomszédos falu felül ereszkedett alá szelíden Gliczínia-lugas felé, közel a Tarányi-villához félig romba dűlt házikó álldogált. Homlokfalát már évekkel ezelőtt kettészakította a villámcsapás, szürkére fakult, lazán fityegő zsalui mögül az örökös sötétség bámult ki vak szemével. A házikó rongyos cseréptetejét dús moha lepte be, félig romba dőlt kéménye valamely óriás i , csonka emberi ujj módjára mutatott fel az égre, ahonnét minden áldás jön, közöttük az a csintalan kis ménkű is, amelyikről éppen ez az ujj beszélt oly érthetően. A rettentő csapás annak idején kitépte a bejárat závárzatát is, az ajtószárnyat csak a lee reszkedett szemöldökfa tartotta csukva, hanem Miklós egy este valahogy megtalálta azt a különös fogást, amelynek a beszorult ajtószárny könnyedén engedett és attól fogva, valahányszor lelkét megülte a sápadt reménytelenség, gyakran kisétált oda az alkonyat i órákban és észrevétlenül belopózva a rongyos kis házikóba, hosszan, sokáig el tudta nézni tűnődve az elpusztult konyha füstös mennyezetét, vagy bevette magát a jobb oldali, félig-meddig épen maradt szobácskába, leült az ódon bőrdíványra és figyelte mozd u latlanul az ablak résein behulló utolsó napsugárban táncoló porszemeket, hallgatta, amint az ősi bútordarabok pattogva, ropogva beszéltek az elmúlt dolgokról és valami különös, félelmes érzést ébresztett lelkében a tudat, hogy a négy puszta fal egy egész, lángoló világtól szakítja el és hogy ha a halál most orozva torkon ragadná, senki sem tudná, hogy bár sóvárgó lelke a mennyekbe ragadtatott, a teste ott porlad, elrejtve a régi, kedves emberek elől. Egyszer az a gondolata jött, hogy abban a szobácskában v o ltaképpen az öreg Idő lakik és csak olyankor búvik el valahová, ha ő ott van, hanem amikor ő aztán ismét behúzza maga mögött az ajtót, az előjön pókhálós odvából, ki-kitekint a szivárványos ablaktáblákon és elégedetten dörzsöli ráncos kezét az őszi puszt u lás, az eltűntek helyett érkezett új emberek, a hulldogáló falevelek láttára, megsimogatja zöld szakállát, azután befordul ismét és gonoszul nevetgélve behinti finom porral a bútorokat és felhasogatja éles körmével a párnákat, függönyöket. Utóbb egyre gya k rabban járt el a romba dőlt házikóba, el nem mulasztva a legaprólékosabb óvatosságot sem, hogy az útja céljait bárki is megsejthesse. És külön kis titkának becse nőttön-nőtt előtte. Tudta, mit veszítene különös rejtekhelyében, ahol nem bánthatja senki o k talan, jóakaratú kérdezősködésével ha a lelke ernyedten kapitulált a szögletes, durva kényszerűségek előtt, ha a mindennap az ő megfeszült idegszálain játszotta el megunt, együgyű kis nótáit - azt pedig tudta bizonyosan, hogy ha bárki is rájön a titkára, v ége az egész kis csodavilágnak, mert az emberek nem képesek elviselni, hogy valaki másként viselkedjen mint ők, akár bántja vele őket, akár nem. A titok természetrajzához tartozik ez: az elveszte nyomán járó baj nagyságával nől az értéke, ami különben csa k az ős-igazság kifordítottja, hogy legpompásabb eredményeidet is a kalapod mellé tűzheted, ha nincs, aki tudomást vegyen róluk. Lehet, hogy a vízözön szörnyűségei közepette Noét is bujtogatta az ördög, hogy megfúrván a bárka fenekét, legyen nagyobbá, mint az Úr, megsemmisítve annak alkotásait, de az utolsó pillanatban bizonyára eszébe jutott, hogy ki lesz majd, aki az ő dicsőségét szétkiáltja és ki lesz majd, aki azt meghallja?

Pár lépésnyire a házikó alatt már megkezdődött az erdőcske, amely aztán egyre sűrűbbre válva lehúzódott szinte egészen a Balaton partjáig. Ennek az erdőnek a közepén is állt egy kis házikó, és erről is be kell számolnunk pár szóval, mert ebben lakott a vidék főcsodabogara: Duhoborczi bácsi.

Ez a ház, különböző időszakokban, különböző és teljesen heterogén részletekből rakódott össze.

Ősmagvát egy szénégető telep képezte még talán abból az időből, amikor az erdő, még a pandúrvilágban, a maga meg nem bolygatott kócosságában húzódott a tó partjától a hegyek lábáig. Az elhagyott telep helyén később pálinkafőző épült, aminek különös kis kéménye, beépítve a végleg kialakult Duhoborczi-kastélyba, még ma is ott merészkedett az ég felé, soha ki nem fogyó tápot adva a különös, gyüge ember humorának, aki sohasem felejtette el megjegyezni, hogy a kéménynek ugyan miniatűr, de szimbólumnak eléggé impozáns merevke az ő törhetetlen férfiasságát jelképezi. - Duhoborczi bácsi tréfás ember volt. Ez a tréfás mivolta építészeti modorában is megnyilatkozott: házát téglányalakúra építtette, belső udvarral, d e az épület mind a négy szárnyának ablakai erre az udvarra néztek, kifelé csak a puszta falak meredtek a közeledőre. A főkapu - csak egy volt, de ő már csak így nevezte - boltozatosan törte át az egyik szárnyat és belső nyílását komoran őrizte az a két, t ö bbszáz esztendős mozsárágyú, amelyet Duhoborczi mester még veszprémi fiskális korában vásárolt a Buxbaum zsidótól kilenc forint hetvenöt krajcárért a hozzávaló vasgolyókkal együtt.

Hanem kár volna, ha ezek után bárki is azt hinné, hogy Duhoborczi bácsi joviális, szeretetreméltó különc volt. Nem. Duhoborczi bácsi köpnivaló, malíciás, buta öreg volt.

Ágoston már jó ideje járt fel-alá hosszú lábaival a szőlőtáblák között húzódó agyagos utacskán, kezében zsebórájával. Pontosan fél hat előtt nyolc perccel a főépület felé irányozta lépéseit, bepillantott a konyhába, körültekintett, azután sietve felkereste Sámuelt, a legidősebb testvért. Katonásan megállt előtte és azt mondta:

- Meggyőződtem róla személyesen, hogy az uzsonna kész!

- Az idő?...

- Fél hat lesz öt perc múlva!

- Úgy menj és teljesítsd kötelességedet! - mondta Sámuel, Ágoston pedig lesietett az udvarra és egy különös alakú kis kalapáccsal megütötte háromszor a gongot - egy zsinegen függő régi vasfazekat -, hogy a család tagjait az uzsonnához összecsődí tse.

A három Szmolenszky fiú között volt több ilyen, minden külön megbeszélés nélkül, önmagától továbbfolyó hagyományos játék és amikor azokra került a sor, éppoly játszi könnyedséggel feledték el éveiket, amily könnyen egyébként is képesek voltak átlendíteni magukat a kedves elképzelések birodalmába.

Glicínia-lugas úri lakói csak öten voltak: az özvegy édesanya, a három fiú és von Stubenberg Adelaide, az elszegényedett, ötvenéves vénleány, aki bizonyos harisnyastoppolások, befőtt-eltevések, nagymosás-ellenőrzések és egyéb ürügyek alatt állandóan a csa ládon csüggeszkedett. - Hanem az uzsonnaasztal rendesen hétre volt terítve, mert legalább két vendég feltétlenül megjelent mindennap. Egyszer ez jött, másszor amaz, de leggyakrabban Duhoborczi bácsi jelent meg a szokott kis potyára és az a szerencsétlen Murányi kúszott be nagy szerényen, hogy valamely ügyben tanácsot kérjen, pontosan mindig ugyanazokkal a sajnálatosan szigorú kitételekkel dorgálva önmagát, amiért véletlenségből mindég éppen az uzsonna ideje alatt alkalmatlankodik.

Miklós ma a fehérvászon ruháját öltötte magára, ami oly diadalmasan emelte ki szép férfias, barnára égett arcát és deli termetét. Amikor lefutott a lépcsőn, lelkében már nyoma sem volt a keserű nyugtalanságnak. Ott lent az udvaron szinte összecsapódott az idősebbik bátyjával, az u tán mindketten megálltak pár percre, hogy végignézzék a Balaton tükrének alkonyati színjátékát. A nyugvóra hajló nap aranyhídja egyre szűkebbre szorult, ezer égő nyelvecskét lőve ki magából a ringó habokra. Tihany felől már kezdett szétömleni a víz nyugta l an síkján a felhőtlen égbolt sötétkék visszfénye, a kenesei partok felé szorítva az előbbi, sötétzöld foltokat. Percek voltak csak hátra már, hogy a nagyszerű mérkőzés véget érjen, akkor azonban vagy száz lépésnyire előttük, idomtalan, hatalmas emberi te s t jelent meg a dűlőutacskán, eltakarva előlük a pompás finálét.

Duhoborczi bácsi jött, előmászva különös erődítményéből.

Miklós idegesen pattantott az ujjával.

- Jön már! - mondta gyűlölködve. - Nézd csak meg jól, figyeld meg a mozdulatait! Mily esetlen és gyűlöletes!

Sámuel csendesen, barátilag nevetgélt.

- Ugyan miért gyűlölöd ezt a vén tökfilkót? - kérdezte békítőleg -, hiszen a légynek sem árt! És hidd el, igazán nem érdemes miatta minden este felbosszantanod magadat!

Miklós idegesen legyintett és ebben az emberi mozdulatok leggyászosabbjában benne volt a lemondás, hogy a bátyját bármikor is meggyőzhesse lelkének az ártatlan gyűlölködés után való olthatatlan szomjúságáról. Mert ő maga már régen megismerte ezt a szomjúságot és tudta a többi között azt is , milyen üresség támadna a lelkében, ha annak köréből mindörökre eltűnne ez a kellemetlen jövevény, aki már annyi gyilkos ötletet pattantott ki abból, derűs megnyugvást hagyva azok helyén. És ez az érzése nem volt oly szokatlan és egyéni, aminőnek talán ő maga is szívesen vindikálta volna a maga számára, amit nyomban elhiszel nekem, ha végiggondolod, hogy a legkellemetlenebb ellenséged mindenkorra való kikapcsolódásának is csak az első időkben örülnék, mert nemsokára megjelenne nyomában az elárvulás valam e ly rejtelmes érzése. Bármi is előzte meg a válást, azt mindég az sínyli meg jobban, aki visszamarad.

- Nem is gyűlölöm, csak utálom és az ilyen embert lehetetlenség is nem utálni! - mondta kitérően. - És fogadjunk, hogy szóról szóra ezekkel fogja mondani: áh csókolom a kezeit...

Nem fejezhette be, mert Duhoborczi bácsi akkor már megkerülte az udvar sarkában álló fenyőcsoportot, belépett a glicíniával befuttatott lugasba, esetlenül meghajtotta magát Szmolenszkyné előtt és nyekergő hangján elkezdte:

- Áh, c sókolom kezeit, méltóságos asszonyom, jó napot kívánok uraim, átjöttem egy kevéssé, hogy meggyőződést nyerjek nagybecsű hogylétük mibenlétéről!

- No ha ez a barom ilyen stílusban fogalmazta meg a kereseteit és a beadványait is - súgta Miklós Sámuelnek -, igazán nem csodálom, ha a veszprémi fiskálisok kipusztították maguk közül!

Duhoborczi bácsi eközben már fel is akasztotta a diófára ezeresztendős nemezkalapját és maga-faragta kampósbotját és idomtalan testét kínálás nélkül is belesüppesztve a fonott nádszékbe, jelentős pillantásokat lövellt a konyha felé. Amikor aztán a cselédlány odatette eléje az óriási köcsög aludttejet és a vagy fél kiló kenyeret, illedelmes szabódással nyekeregni kezdett:

- Áh, miért?... miért?... hiszen éppen mostand uzsonnyáztam otthon!... No, de ha már egyszer ittend van...

Szóról szóra ugyanezt mondta mindennap, de aztán a következő percben rávetette magát a zsákmányra és vad szürcsölések meg orrszívások között magába tömött mindent az utolsó morzsáig. Amikor a végére ért, ráncos, görbe mutatóujjával lekanyarította a köcsög oldalára tapadt maradékot, ujját a szájába gyömöszkölte, nagyot cuppantva kirántotta ismét a zötyögő nevetés között, diadalmasan körültekintve azt mondta:

- Hijába no, én már csak szeretem a rendet és a tisztaságot!

Ezt is ugyanígy csinálta és mondta naponta és ugyancsak naponta hallatlanná tette, ha Miklós félhalkan bizonyos vén disznókról és kaján potyalesőkről tett említést valamelyik fivérének.

Duhoborczi bácsi szerette azt, ami nem került semmibe, főként pedig szerette a kényelmet és ugyan miért zökkentette volna ki magát a megszokott hangulatából egy-két ártatlan megjegyzés miatt?...

Miklós vén disznónak tartja őt, hát csak hadd tartsa, attól neki ugyan még a haja szála sem görbül meg és elvégre neki is megvan a maga véleménye Miklóst illetőleg, csakhogy ő ezt megtartja magának, jól tudva, hogy az összezördülésben csak ő húzná a rövidebbet, mert elmaradnának a pompás uzsonnák és vacsorák... Okosnak kell lenni és nem szabad a dolgokat elhamarkodni... Nem igaz?

Duhoborczi bácsi határozottan a defenzív természetek közé tartozott, amelyeket enyhe, senkit sem bántó, sőt minden elül kitérő mivoltuk miatt úgy elsőre talán rokonszenveseknek gondolnál, amelyek azonban a valóságban gyűlöletesek, olykor éppen elviselhete t lenek. A defenzív emberkéknek - mert ők csak emberkék - két fajtája van. Van, amelyik olyannak született: ez a tűrhetőbb, mert ettől nem is vár az ember semmit, ahogy a téli reggelen megvendégelt verébtől sem kívánod sem azt, hogy menjen dolgozni, sem azt, hogy megköszönje amit kapott. Ez a fajta csak van, hogy legyen, de ha nincs, az sem baj. A másik már megpróbált nekimenni az életnek, mégpedig a kelleténél nagyobb arroganciával és prepotenciával, de mivel nem bírta, visszadöbbent, megtorpant és hogy h anyatt ne essék, nekitámaszkodott annak a bárgyú kis filozófiának, amelynek tételei ilyenformán kezdődnek: majd megteszi más, ... majd elkezdi más, ... én csak várok... és nézem... és mindég és feltétlenül így végződnek: nem igaz? Ezek azt hiszik, hogy a v esztett csatában megokosodtak, mert lám: a verejtékfakasztó küzdelem helyett bevették magukat a mozdulatlanság, a kényelem drága erősségébe; azt hiszik, hogy megedződtek, mert lám: visszapattanik róluk minden, ami másnak belegázol a lelkébe; azt hiszik, h o gy bolonddá tartanak mindenkit, mert lám: ők csak lehajolnak orvul és felkapkodják mindenki munkájának a morzsáját - pedig ezek az emberkék szamarak, mert nem értik meg Anteus pompás paraboláját: az ezerszer való legyőzetés és ugyanannyiszor való talpraál l ás gyönyörűséges mámorát, mert a kényelmük nem drága erősség, hanem hatkrajcáros menedékhely; szamarak, mert nem tudják, hogy a megtépett lélek pompás virágokat termel ki magából és azokkal fedezgeti el a sebeit; szamarak, mert nem tudják, hogy a morzsáva l együtt a piszkot is behabzsolják, amit a mások nyála ragasztott rá odalent a földön, mert a föld tiszta ugyan, mint a gyémánt, ha úgy emeled fel magadhoz, de piszkos és trágyaszagú, ha te hajolsz le hozzá.

Duhoborczi bácsit voltaképpen Tatarek Simonnak hí vták és valaha ügyvéd volt V***-ben, de mivel szamár volt és mivel az utolsó krajcárt is kirabolta a hozzátévedettek mellényzsebéből, rövidesen lehetetlenné vált, sőt utóbb a kollégái meg mások maltraitemant-je elül okosabbnak vélte végleg elhagyni a váro s t. Akkor már volt neki pár ezer összerablott forintja, megvette a kis pálinkafőzőt, a Kisovics kőművessel, aki még adósa volt, hozzáragasztatta köpni való kis várának ősszárnyát, amit aztán később, apránkint kiegészített a környéken felépült házak ócska m a radékaival. És amíg a befejező építkezések folytak, felrándult Pestre és itt összeszedve valahol valami régi mágnáskliensének levetett, kivénhedt szeretőjét, akinek azonban az előző szerelmek révén szintén volt némi pénze, levitte magával gazdasszonynak, de az is lehetséges, hogy az érdemekben megőszült nő végül megóhajtva a családi élet melegét, csak egy házassági tanúsítvány ellenében volt hajlandó a tőkefúzióba beleegyezni.

Duhoborczi bácsi ebben az időben fúrta be magát Szmolenszkyékhez is.

A minden si lánysággal szemben ideges averzióval viseltető Miklós, akkor még huszonkét éves vidám fiú, kezdettől fogva gyűlölte, hanem a nyílt viszály csak később, egy ünnepi vacsora hajnalán tört ki köztük. A fiskális akkor, felmagasztosulva az ingyen bor mámorától, hogy úgy mondjam: bepillantást engedett lelke legbensőbb csarnokaiba és kijelentette, hogy ő már végérvényesen beosztotta és megszabályozta hátralevő életét. Mivel már belefáradt a munkába - mondta -, nem óhajt többet dolgozni, dolgozzanak mások, ő majd c s ak a szerzettek elfogyasztásában lesz segítségére embertársainak. És amikor ezt mondta, dévajul felnevetett és körülhordozta pocsolyaszínű, iszákos szemét a társaságon, elvárva elmésségének vidám és meleg megbecsülését, bár az utolsó pillanatban, ahogy az arcokon felfedezte az el nem titkolható kis merevségeket, átdöbbent a tudatán a gyanú, hogy alighanem túlontúl őszintén tárta fel gazdasági programját. Akkor valami enyhítő, valami könnyedebb elmésségen kezdte el törni a fejét, de mert az semmiképpen sem sikerült neki, zavarában csak még mélyebbre mászott bele az őszinteségbe és elmondta, hogy a megtakarított pénze az ő, a lehetőségig restrignált számításai szerint, éppen hatvanharmadik életévének betöltéséig lesz elegendő, amikor is, ha addig valami csod a nem történik, ő kénytelen lesz földi létét a maga részéről befejezettnek nyilvánítani.

Ismét nevetni akart, de akkor Miklós szólásra emelkedett és kijelentette, hogy ha ő is azok közé a szerzők, illetőleg termelők közé tartozna, akiknek szerzeményén a fiskális osztozni óhajtana, ő ezt a szándékát egy jól irányzott fartő-rúgással tenné lehetetlenné, azután pedig nyíltan bevallotta óhaját, hogy bár már a hatvanharmadik születésnapján köszönthetné fel az ügyvédi kar díszét.

A kocka el volt vetve, a kisértő gyűlölet testet öltött. Tatarek ugyan, amint olvastuk, feledést mímelt, de ez a bajnak csak tüneti kezelése volt.

És ez a hajnal végzetes lett egyébként is: a fiskális ezen a hajnalon nyerte a Duhoborczi nevet. Hogy Miklós honnét vette ezt a különös elneve zést és miért éppen ezt akasztotta rá a fiskálisra, az majd később derül ki, most még magam sem tudom. - Az új név eleinte csak a testvérek és a legmeghittebb ismerősök között bujdosott, de egy augusztusi estén, még tavaly, az ügyvéd maga is megtudott min dent.

A mondott estén a két Tarányi gyerek csíborvadászatot rendezett, amiközben a kisebbik, a Gyigyóka, derékig belecsúszott a folyócskába és mivel a lába beszorult két kő közé, nem bírt kimászni és veszettül ordítani kezdett. Tatarek éppen arra ment és benyújtva neki kampósbotját, kimentette balvégzetéből. Gyigyóka kimászott a partra és sötétkék matrózbugyogójának hátsó részét húzogatni kezdte, el, minél messzebbre magától, a testét is előregörbítve, hogy ezáltal is növelje a távolságot saját maga és az o n idegen anyag között, amelyet a vízbe csúszás rémülete varázsolt a mondott bugyogóba. Ez a látvány derűvel töltötte el az ügyvéd lelkét, de ez a derű felbőszítette Gyigyót. A fiú nagy hangon felkiáltott:

- Maga pedig csak menjen haza, iszen magát úgyis Duhoborczinak hívják!

Hogy miért úgyis!?... Nem ismerem a gyermeklélek logikátlan kajánságának szövevényeit.

Uzsonna után Miklós nem sokáig bírta el a kínos helyzetet. A szőlőtáblák között megindult lassan a tópart felé, közben meg-megállt és hosszan elnézte a tihanyi apátságnak a vízen ringó tükörképét, amint két tornyának álomtőreivel belefúródik a mélységbe. Ebben az órában a víz játékai csak percekig tartanak; amikor a tükörkép végleg elmosódott, Miklós lehunyta a szemét és pár percig úgy, vakon bolyon g ott a pompás tőkék között és a lelke repesett a szabadság gyönyörűségétől, ha azok végigsimították az arcát hűvös levélkezükkel. Abban a percben csendesség volt mindenütt, a nappal hangjai elszéledtek az éjszakának jövendő, új, más hangjai elől, már a fo lyóparti kis malom sem kotyogott odalent a füzek között. Miklós ezt a malmot sem szerette, mert zúgásával az életnek egyre ugyanazon, megunt indulóját juttatta az eszébe. Odalent járt már egészen a kavicsos parton, már hallotta a nádasok álmos zizzenését, a mikor vele szemben, a somogyi partok mögül felbukkant a hold. Nem is tudott róla, hogy az idő így eljárt, de csak mosolygott az egészen és amikor az arácsi templom tornyából odarezzent hozzá a nyolcórai harangszó, megindult visszafelé. Csak akkor tudta m e g, hogy szakadatlanul a tegnap esti lányokra, e rózsaszínű és éjfekete pompás virágokra gondolt, akiket minden este lát, de akik minden este újak és mások és akiket ma este is újra fog látni, akiknek újra fogja érezni leheletük illatát, mert ma este meg őhozzájuk jön el a vacsorai vendégsereg, amint tegnap este ők volt Dobokayéknál és amint a társaság így vándorolt házról házra.

Ahogy feltekintett, látta, hogy az udvaron kigyúltak már a lampionok, tudta, hogy ott már serény munka folyik az asztalok körül. Hűs szél rezdült át a lapályon és ő halkan nevetni kezdett, mert arra gondolt, hogy a balatonfüredi cigányok, e fázékony naplopók most bizonyára a gallérjukat felgyűrve és kezüket a zsebükbe mélyesztve húzódnak az országúton a kastély felé, amit dúsan ra g yog körül a telihold fénye. Gondolatban továbbszőtte szerelmes megbeszéléseit Dobokay Klárával, akinek halavány arcára oly édes-különösen hullanak alá éjfekete hajának fürtjei - rejtve ismét megcsókolta kezét Tarányi Blankának, akinek a szeme haragos kék s ége hasonló a nyári égbolt utolsó zafírjához. Szerette a többieket is, kötődött velük, gyűlölködésbe hajszolta őket egymás ellen; imádta a szerelmet és mindazt, ami e pompás nyári éjszakán ott fog járni majd a nyomában: a bor anakreóni mámorát, a lámpák s z ínes fénycsóváit, a muzsika édes bódulatát és végül majd a hajnal halk, úri tivornyáját. Imádta mindezt és ha bármi megzavarta bűvös összhangjukat, magában ismét csak az istent vonta számadásra sötét átkozódásokkal, pedig tudta, hogy csalja önmagát, tudt a , hogy a puszta semmit átkozza, de így valami zegzugos labirintba jutott, amelynek tekervényei miatt nem láthatta a végtelen sivatagot, amelyre kijutott volna, ha látó szemmel, egyenesen megy előre.

Ahogy az udvarra lépett, a vendégek már ott jártak fel-al á a lampionok tarka fénykörében. Szokása szerint - játszott önmagával, halogatva a kedves percet -, nem csatlakozott mindjárt a lányokhoz, az volt a terve, hogy először megbeszéli a tanácsossal a Gyigyó és Muki-féle délutáni inváziók ügyét, hanem ahogy út k özben ezzel is, amazzal is szóba ereszkedett, lekésett az ügyről, mert látta, amint Ágoston átsiet hosszú lábaival az udvaron, hogy megüsse a vacsorára hívó gongot.

2. Amíg a vacsora tart

Amíg a vacsora tart, elmondom a Szmolenszky fiúk gyermekkorának történetét.

Az édesapjuk, Szmolenszky Menyhért még a jelentősebb dunántúli földbirtokosok közé tartozott; az ő életében még megvolt a család somogyi és baranyai birtoka is. Amíg ő élt, nem is került soha a sor bármilyen anyagi megdöbbenésre, a család évei nyugodalmas biztossággal látszottak egymáshoz kapcsolódni; az ő igen jelentős egyénisége oly szorosan összetartotta a dolgokat, hogy a bomlás mikrobái sehol sem voltak képesek közéjük fúródni, pedig a belső erjedés már évek óta logikus biztossággal haladt e l őre. Olyanformán állt a dolog a Szmolenszky-birtokkal ebben az időben, mint a fagypont alá hűlt vízzel, ami nyomban összefagy, amint a legkisebb rázkódtatás éri, hanem az öreg Szmolenszky ezt a legkisebb megbolygatást is távol tudta tartani maguktól. De a mikor egy tavaszi estén hirtelen meghalt, a bajok elkezdtek besompolyogni az ősi búzatáblák közé és vigyorogva bólogattak egymásnak, hogy a kártya, a bor meg a nőstény infernális háromsága mégis csak biztosabban és főleg gyorsabban bonyolítja le a magyar földesurak ügyeit, mint az a másik, régi, jó nevű hármas cég, amelyik makacs konzervativizmusával rendesen addig húzza-halasztja mennyei segítségét, amíg aztán mindenről lekésik. Mert a Szmolenszkyek fajbeli magyar urak voltak, különös, lengyeles nevük és a furcsa, bizarr keresztnevek adományozásának szenvedélye mellett is; az őslengyel tradíciók legfeljebb az említett időtöltésekben éltek tovább közöttük. - A haláleset után pár napig úgy látszott, hogy vége mindennek, de akkor az asszony testvére, egy pes t i fiskális vette kezébe a dolgokat és a piócákat lerázva a csődtömeg testéről, három hónap múlva érintetlenül és tehermentesen adta át a családnak az arácsi birtokot.

Sámuel, a legidősebb testvér már gyermekkorában is fontos, tudományos emberke volt, telve szeretettel és rajongással minden iránt, ami szép és gyengéd, ami új megismerést, új tudást rejt magában, visszahúzódott pajtásainak idétlen játékai elül, az öccseit pedig, ha ilyesmikbe bonyolódtak, dorgálás helyett sajnálatos, érzékeny, megbánást keltő szavakkal térítette vissza a helyes útra. De ilyesmire nagyon ritkán került a sor; a kisebbek is maguknak való gyerekek voltak, amint már említettem: mindenféle különös, halk játékokban lelték a kedvüket. Sámuel az idők folyamán második apjává lett az öcc s einek és ennek valahogy így is kellett történnie, mert azok az igazi apjukban csak bizonyos hatalmas, pompás, kegyes urat láttak, aki elhalmozza őket ajándékokkal, aki jóízűen nevet a csínjeik felett, akire ráfüggeszkedhetnek rajongó figyelmükkel, ha a d ús vacsorák után különös, félelmes történeteket mesél nekik, akinek minden mozdulatát irigyen lopva megfigyelhetik, ha a lakomák szépasszonyainak titokban megcsókolja a mezítelen vállát, akiről tovább álmodhatják hősi álmaikat a titokzatos éjszakákon - h anem az apa meg a gyerekek között levő távolság sohasem szelídült le a szokott közelséggé.

A teleket odabent töltötték a V***-ben, a megye székhelyén, a Kőkép utcai régi családi házban, annak ablakaiból nézegették a fiúk a havas délutánokon a Bakony fehér ormait, a Séd-folyócska hófedte völgyének elomló, lágy körvonalait, a Vár égbeszökő boltozatait. - A legidősebb testvér már közel járt az érettségihez, amikor Ágoston még csak kis gimnazista volt, Miklós pedig még a Szent Anna téri normális iskolába csúsz k ált le reggelente, bár úgyszólván az egész gyerekkorát átbetegeskedte és csak otthon tanult, amit tanult, mert a Szmolenszky név akkor még sok mindent helyrehozott könnyű szerrel. Hanem ezek a korkülönbségek, amelyek a testvéreket olyan messzire szoktá k sodorni egymás világától, őközöttük csak az alkonyat leszálltáig éltek, mert amikor a gyerekszobában felgyújtották a lámpát, a három fiú összebújt és amíg Sámuel valami tündérien bizarr mesébe kezdett, vagy hangosan olvasta Jókai valamelyik csodaregényét , a másik kettő dobogó szívvel, lehunyt szemmel várta azt a pillanatot, amelyben a történet gonoszaira lecsap a büntető végzet, amint ez Jókai istenien naiv, ragyogóan fantasztikus történeteiben a halál bizonyosságával elkövetkezik. A nagyszerű hősök, a cs o datudósok, a bosszúálló, de aztán bocsánatot osztó félistenek, az elmés kozőrök, a nemes rezignációba merült nagyszerű mártírok, a hideg, fölényes asszonyevők mindegyike három lélekké szakadt akkor és e kósza lelkek a három fiúban éledtek meg ismét: azokb a n a percekben három Illavay Ferenc, három Lándory Bertalan, három Kárpáthy Zoltán, három Halil Patróna hevert a szőnyegen, állát a kezére támasztva és nézte egymást az édes megdöbbenéstől és izgalomtól fátyolos szemével, mert a mesélő maga is átlendült a s tilizált csodák világába. És ez azért volt így, mert a három fiú maga is olyan érzéseket hozott át magával erre a világra, amilyen a történetek hőseinek lelkét betöltötte: ők is másoknak érezték magukat, mint a többiek, ők is jók, nemesek, megbocsátok, ke g yesek, hatalmasak, szépek és fölényesek vágytak lenni, ők is óhajtották a pompás szomorúságot, hogy magasztos örömmel és hálával zárhassák keblükre a vigasztalót; az ő megálmodott, nagyszerű tetteik szárnycsattogását is a tündérszép asszony hallgatta bo l dogan, akihez majd megtérnek diadalmas harcaik után, aki bekötözi sebeiket, elsimítja zilált fürtjeiket, akinek lábai elé odaborulhatnak és izzó szavakkal megvallhatják neki szerelmüket... Főként ez: az asszony, az asszonyi szemből elősugárzó csodavilág, az asszonyi hang, maga a szerelem, ez ölelkezett legerősebben a lelkükre és el sem szakadt tőlük soha többé.

Később, ahogy a fiúk nagyobbak lettek, ez a szoros együttérzés a legtermészetesebb módon meglazult kissé. Nem az egymás iránt való szeretetük csökkent meg, hanem mindegyiküket egyre jobban elfoglalta a tulajdon lelkivilága. Sámuel akkor már teljes akaratával és minden vágyával a tudományoknak adta magát, egész éjszakákat töltve a könyvei mellett, képzeletében elkísérte útjaikon a nagy felfedezőket, ott járt velük együtt a trópusok pálmái alatt és az Arktisz jégvilágában; nem volt a földnek előtte ismeretlen zuga, sőt aztán leszállt a mélységekbe is, hogy megismerhesse a kőzetek titoktatos világát, a gránitot, a dolomitot, a szürke, rideg bazaltot, a z egész titáni boltozatot, amelyen az élet nyüzsög, váltakozik és millió halál nyomán milliószor újraéled. És az ő tudása nem abból az efemer, nemesebb kalandvágyból származott, amely a fiatal lelkeket magával szokta ragadni, őt nemcsak a bizarr, különös új megtudni valók érdekelték. Amíg tanult, amíg ott ült a könyvei között, addig csak tudásra szomjas lelke élt, addig csak az irányította minden gondolatát, a szíve csak akkor szólalt meg, amikor egyedül maradt önmagával, amikor az éjszaka már leborult csen des szobája fölé. Akkor aztán a tündöklő álmok kíséretében megjelentek ismét az asszonyok, akik megkoszorúzták a világtól elvonult tudóst, akkor már a Memnon-szobrok zengő kőtestén a szerelem indulóját játszotta a Nílus parti éjszaka szellője, a Himalája jeges bércei szív alakra formálódva intettek feléje és az éjszakai fény lángívéből a szerelmes asszony égő pillantása lobogott elő.

Ágoston, akiben egyébként is legelmosódottabban jelentek meg a családnak bizonyos átöröklött sajátságai, már nagyobb gimnazista korában belebonyolódott az osztálytársai mulatozásaiba, a titkos kocsmározásokba, lányos ügyekbe, amik ugyan, nem voltak összeférhetetlenek a mondott tradíciókkal, hanem Ágoston az egyéniségét, a stílusát vesztette el ezekben az alamuszi dáridókban: ivott, mert ivott a többi is és megcsípte a pincérleány állát, mert úgy látta a nagyobbaktól és mert az ilyesmiben férfiasságot talált. De reggelenkint, ha összetörve felriadt, megbánó gondolatai ijedt rebbenéssel szállták körül az előző estének akkor már meggyűlölt emlékeit és amíg dideregve fúrta fejét a jéghideg vízbe, magában fontos, új elhatározásokat ápolgatott, amik mellett bizonyára szilárdan ki is tartott volna, ha az éjszakai kísértetek az egyre jobban kitáruló n apfényen egyre jobban el nem halványodtak volna, amíg aztán az osztálytársak vidám zsivaja, a tegnapi cinkosok diadalmas visszaemlékezései között végleg elrebbentek.

Amire a lámpák kigyulladtak, Ágoston már ismét férfiasan duhaj és érdekesen romlott óhajtott lenni, hogy a lányok majd rajongó rémülettel vizsgálgassák hal vány arcát, feldúlt vonásait. Másnap aztán újrakezdődött a kálváriajárás és ismét titkolt irigységgel kellett látnia a cinkosok jókedvét és nem tudta, hogy azok is hazudnak, nem tudta, hogy amíg egyedül voltak, azok is átszenvedték a megbánás poklát és ho g y csak az együttlétből kilopkodott erővel tudták vidámságra rángatni sírásra görbülő vonásaikat. Ágoston fontosnak és különösnek érezte magát és itt tagadta meg először, öntudatlanul a maga Szmolenszky-voltát: a másik kettő tudta magáról, hogy akkor alako s kodik, amikor kényszerűségből úgy tesz, mint a többiek. Ágoston azt hitte, hogy akkor eredeti, amikor az erősebbek, az önállóbbak nyomába lép. De mivel ő is az Azrák fajtájából való volt, őt is megkörnyezték a valóság megsejtésének pillanatai: ilyenkor vi s szadöbbent, mert idegennek érezte magától a többit, a durvákat és butákat, akiknek a nyomába lépett és vergődésében nem talált más utat, mint amelyik visszavezetett egyenesen a gyermekszobába. Sámuel akkor már nem volt otthon, ő akkor már Pesten hallgatta a műegyetemet, Ágoston hát az öccséhez menekült, hogy vele együtt gyermek lehessen újra.

Ágostonnak ezekből a bűnbánati idejeiből sok kedves, szép emléket őrizgettek a fiúk még férfikorukban is. Mert máskor megint, amikor már leszállt az éj és ők ketten bebújva ágyaikba, eloltották a lámpát, fantasztikus meséket kezdtek szövögetni suttogva, amelyeknek ők maguk voltak hősei. Nagy, mérhetetlenül, szinte bosszantóan nagy urak voltak ezekben a történetekben; csoda hogy a világegyetem valamely hatalmas idegsz á la meg nem pattant, hogy valami ismeretlen hatalom pozdorjává nem zúzta őket infernális dühében, sőt hogy önmaguk is meg nem gyűlölték magukat ha egyikük vagy másikuk, halk suttogással még valami, aztán megint és ismét valami pótlást függesztett amúgy is m érhetetlen hatalmukhoz. És ugyancsak okos urak is voltak, mert a hatalmuk körvonalait soha, egyetlen szóval sem említették, súlyát sohasem mérecsgélték, nehogy az egy vigyázatlan mozdulatnál kicsússzék a kezükből, a porba essen és az abszurdum mohón utána k apva, összeroppantsa durva kezével. De akkor is Miklós sejtette erősebben, hogy annak, aki tündérkertbe téved, nem szabad a kert kerítését keresgélnie, vagy ha mégis megteszi, megérdemli, hogy kitaszítsák onnét.

Miklós azonban már legkorábbi gyereksége ót a akkor élte az ő igazi, rejtőzködő életét, amikor egyedül volt.

Hosszú betegeskedéseinek napjaiban reggelente, amíg a bátyjai dideregve öltöztek, hogy az iskolába siessenek, ő részletesen elgondolta, hogy a kellemetlenségeknek minő szakadatlan láncolata vár most azokra és amikor végül elmentek, gyönyörködve merült vissza az összehasonlítás révén még ezerszerte becsesebbé lett álomba. Szüleinek ő volt a kedvence: lustálkodhatott, ameddig akart és amikor végre felkelt, együtt reggelizett az édesapjával, a k i sohasem kelt fel kilenc óra előtt. Lágytojást, hideg sülteket és teát kapott és már az ilyen apróságok is egyre jobban elkülönítették őt a többiektől, anélkül azonban, hogy az édesatyjához közelebb hozták volna. Nem látott a dologban semmi rendkívülit, szinte a tudatlanok arroganciájával érezte úgy, hogy őt az ilyesmi megilleti, az édesapjához való viszonyára vonatkozóan valami efféle elmosódott emlékszerűség rakódott le napról napra a lelkében: ma ismét együtt reggeliztem a csodaemberrel... erről és a rról beszéltünk! - Délutánonkint újrakezdődött az egész: amikor a testvérei megint elmentek, ő bevette magát a gyermekszobába, belekuporodott a rozzanttá gyötört karosszékbe és valami képeskönyvet kezdett tanulmányozni. Hosszasan eltűnődött az egyiptomi p iramisok, a múmiák rejtelmein, elképzelte a vasúti mozdony csodálatos munkáját vagy a bányák titokzatos mélységeit, gondolatban bejárta az athéni akropolisz csarnokait és aztán csendesen elszenderedett a hatalmas oszlopok tövében... Aludni már akkor is nagy on szeretett és álmában már akkor is sok olyasmit váltott valóra, ami a nagyok vágyait szokta benépesíteni. A szerelem is megjelent előtte már akkor, fantasztikus képzetek alakjában és az éhes kis trubadúr ostoba levélkéket csúsztatott a csinos kisasszony o s szobalány markába, kérve őt, hogy mutassa meg a meztelen vállát: olyan-e, amilyen Fausztina császárnéjé lehetett - mutassa meg a mellét: olyan-e, amilyennek ő Kleopátra királynőjét képzeli? A szobalány eleinte suttogva megfenyegette, hogy beárulja a sz ü leinek, később megtette neki, amire kérte, egyszer pedig megszédülve a különös, szokatlan szerelemtől, olyan titkokat is elárult előtte, aminőkről annak még sejtelme sem volt. Miklós akkor visszadöbbent, sokáig félő undorral gondolt a korábbi kis csodavil ágra, éjszakánkint félelmes álmok üldözték, amíg aztán egyre hatalmasabbá váló fiatalsága sorra meg nem ölte ezeket a víziókat. Minden józan polgárnak igaza volna, ha kárhoztatná Miklós szüleit, amiért a fiukat magára hagyták, elhanyagolták, de velük szem ben igaz az is, hogy senkinek oly tündéri gyermekkora nem volt, mint Miklósnak, hogy ennek a gyermekkornak a gyakorlata férfikorában is képessé tette őt arra, hogy az álmok lágy selymével kötözgesse be a küzdelemben kapott sebeit.

A nyarakat már akkor is valamelyik birtokukon, többnyire Glicínia-lugason töltötték. Ott újra együtt lehettek Sámuellel, aki a nagyvakációkat otthon töltötte és aki akkor már egy új csodavilág hírét hozta magával. A két fiatalabb vágyó kíváncsisággal hallgatta a budapesti diákélet ezer furcs a eseményét - nem a szokásos kocsma- és leányhistóriákat; ezek idegenek voltak a fiatal tudós előtt, ezeket személyesen kellett megismerniök annak idején - hanem a tudás nagyszerű lehetőségeit, az egyetemi élet szabadságát, a hírből már ismert hírneves emberek bizalmas dolgait és mindezek nyomán a fiúkban új élet körvonalai kezdtek kibontakozni, amelyben az emberek nagyszerűek és vidámak, szabadok és gondtalanok; egész lelkük betelt a nagyszerűség vágyával és ez a vágy nem halt el később sem, amikor a n y ár további napjaiban látszólag visszazökkentek már korábbi, gliczínia-lugasbeli szabadságos életükbe. Ami az övék volt, ami a környezetükhöz tartozott, az lassan-lassan mind nagyszerűvé, különössé változott, azok az emberek, akikről a bátyjuktól hallott a k, észrevétlenül a jó barátaikká lettek és átalakultak a tökéletesség edényeivé. A nagyszerűség ilyen gyerekes, mesébe hajló extravaganciái iránt Ágoston volt a leghajlamosabb, ő már önmaga-hitte meséket is csatolt, a hallottakból leszűrt elképzeléseihez é s a pajtásai, de még inkább a nyaralóbeli leánykák társaságában örömest helyezett el egy-egy ártatlan, hazug nagyszerűségi mondatocskát.

És ezek az ártatlan nagyszerűségek lassankint átszálltak mindazokra az emberekre és dologra is, amelyek ott körülvették őket. A miért-re, a hogyan-ra nem gondoltak soha, az összehasonlító képességük tradicionálisan gyatra volt, ezért kellett egyik ember után a másikban csalódniok egész életükben. Balsorstól üldözötteknek érezték magukat férfikorukban is nem egyszer, amié rt mindég éppen az ő kedves embereiknek kellett lemaradnia másokkal szemben és sohasem jutott eszükbe, hogy ők maguk ruházták fel azt csodálatos képességekkel, főként pedig, hogy már eleve a gyengéket, a befolyásolhatókat, az ábrándosakat fogadták barátai kká, mert úgy születtek, hogy azok legyenek a kedves embereik. - Akkor, gyermekkorukban, józanabb világlátású kortársaik nem egyszer mosolyogták meg rajongásaikat, ami akkor éles fájdalmat okozott a lelkükben, mert annak mélyén maguk is érezték sajnálatosan különös voltukat. De amikor csak hárman maradtak újra, hamarosan rendbe jött ismét minden és a kis megcsúfoltatások helyén nem maradt egyéb, mint a büszke tudat, hogy még messzebb állnak köznapi pajtásaiktól, mint álltak eddig.

Végre eljött az az idő is, amikor Ágoston is felkerült Budapestre és Miklós egyedül maradt a kisvárosban mint diák. Pompás két-három év volt az is, nemcsak mint az előzőek logikus folytatása, hanem főként azért, mert a fiatalember lelkében akkor már ott b u jkált a diadalmas tudat, hogy bármint vélekedjenek is felőle az otthoni polgárkák, úgyis odahagyja nemsokára az egész kis hangyabolyt.

Hányaveti, gúnyolódó szenvedélye akkor már kinőtt a medréből, gyakran átlendült a szeretetlenségbe és ha csodálatosan vo nzó modora még akkor is elhárította fölüle a megbántottak haragját, a legtöbb osztálytársa nem szívesen volt már vele, mert érezte, hogy nem bírja a szellemi párbajt. Miklós észrevette a dolgot, néha át is sajdult lelkén a megbánás, de aztán elhitette magával, hogy mindez jól van így.

Jött aztán egy-egy tavaszi este a többi között, amelyen a virágok csak úgy illatoztak, mint egyébkor, a városka fölé ugyanaz a világoskék ég borult és a fiatal lélek minden átmenet nélkül új alakot öltött. - Amikor a délutáni előadás véget ért, Miklós hazasietett, magához vette egyik vagy másik kedvenc könyvét, amelyet még az idősebb bátyja hagyományozott rá - valamely érdekfeszítő utazás történetét -, kisétált a Séd-folyócska távoli berkeibe és ott leheveredve a fűbe, határt a lanul élénk fantáziájával tovább építette, kiszélesítette az olvasottakat, nagyszerű felfedezéseket tett maga is, új, tökéletes államformát adott valamely Csendes-óceánbeli szigetnek, megszabályozta az óriási amerikai folyamokat, csatornarendszerekkel lát o tt el kietlen, sivár területeket. Főként a műszaki tudások vonzották ilyenkor: eltöprengett az ó-egyiptomi építészet felett, álmodozott a Niagara-vízesés erőforrásainak teljes kiaknázásáról, új vasútvonalakat épített, átfúrva alagúttal az Ural hegyláncai t . És amíg a munkásai mindezeket a gigászi műveket megteremtették, ő ott hevert a folyócska füzénypiros partjain, ott ült a Szent Imre-kolostor romjainak tövében, hallgatta a méhek muzsikáját, vagy nézte, amint a hófehér bárányfelhő ezer új alakot ölt.

A di adalmas életösztönnek időnkint való szertelen kilendülése még férfikorában is elkísérte Miklóst, számos megbánnivalóba sodorva őt és csak a legutóbbi évek ernyedt rezignációjában veszített az intenzitásából, hanem a nagyszerű tudások után való sóvárgás rö v idesen céltalan álmodozássá satnyult. Miklós azután is gyönyörűségét lelte az emberi tudás pompás lehetőségeiben, de már tudta, hogy csak narkotizálja magát effajta ábrándjaival. - Gyönyörű belső életet élt és ennek a belső életnek gyönyörűségéből semmit sem vont le, sőt azt édesen-sajgó szomorúsággal gazdagította a tudat, hogy ifjúságának legragyogóbb éveiben már mindent tud magáról. A tizenhét éves ifjú izgalmas talány önmaga előtt; ha a tükörbe pillant: gyémántból esztergályozott kérdőjel tündöklő ívét véli látni feje fölött aureola gyanánt - Miklós már akkor tudta magáról, hogy ami számára elérhetőnek jelöltetett ki, az fárasztja és untatja, ami felé pedig a vágyai hajszolják: az élet legrejtettebb szépségeinek felelőtlen kiélése, az ő számára elérhete t len. Tudta már azt is, hogy azért mégis a vágyai után fog menni, sőt tudott már egyebet is.

Miklós azóta, hogy egyedül maradt, egyre mélyebben ölelkezett bele a szerelem romantikájába.

Szerelmes volt ha tanult, maga előtt látva a történelem nagyszerű asszonyait, amíg ő maga mint Antonius, tizenötödik Lajos vagy Napóleon hevert a lábaiknál - szerelmes volt, ha kocsmázott, mert amíg a mámor átölelte, amíg a többiek duhaj nótákat énekeltek és hazug, szerelmi kalandokkal bódították egymást, ő behunyta a sz emét, lágy fuvolaszót vélt hallani, mint korybanthok és látta a kedves kisvárosi lánykákat, amint szerelmüket egymás elül dugdosva összesúgnak, édes borzongással bekandikálnak a kocsma ablakán és titkos imákat mondanak, hogy az Isten vezesse vissza karjaik közé a romlásba sietőt - szerelmes volt, amikor ünnepnapok reggelén az angolkisasszonyok templomában nézte a fehér ruhás leánykák bevonulását és hallgatta a kórusról aláhullámzó női éneket, mert akkor úgy érezte, hogy a vére kellemes zsibongással a fejéb e tódul és látni vélte, amint a fehér ruhácskák lesiklanak a még fehérebb leányi testekről, a vágyó szerelemtől nedvessé lett szemével úgy látta, hogy az oltár gyertyáinak lángja köré túlvilági fénykör kapcsolódik, amely magában foglalja mindazt, ami az é l etben titokzatosan édes és tilalmasan nagyszerű.

És szerelmes volt akkor, amikor tavaszi estéken céltalanul bolyongott a kisváros görbe utcáin, benézett a leányos házak kertjeibe, rózsákat és velük együtt szerelmes izeneteket dobált be a hancúrozó leánykák nak, vagy diáktársaihoz csatlakozva fontos, leányi dolgokról suttogott nekik, kivallatta őket titkos ábrándjaik felül vagy titokzatos szerelmi dolgokat közölt velük, amik azonban a szembejövő leánykáknak szóltak. A telhetetlen ember minden bezárt ajtó mög ött a paradicsomot sejti: Miklós telhetetlen volt a szerelem mámorával, úgy képzelte, hogy minden leányosház udvara vagy kertje a szerelem fényességében úszik a pompás estén, hogy mindenütt titkos találkákról suttognak és hogy minden iskolás lánynak, minden varrókisasszonynak szívén ugyanaz az isteni szomorúság nyilallik át, ha a távolból vidám zongorahangok pendülnek szét, ha a lenyugvó nap utolsó sugarától lángvörös lesz az ég a Séd-folyócska sötét völgye felett... De amíg a többiek öntudatlan bódulattal szívták magukba a fiatalságuk illatát, gyűjtötték halomra lelkükben mindazt, ami ott majd évek múlva az örökre elveszített paradicsom könnyes emlékévé erjed - ő már akkor tudta, hogy most szállnak el feje felett azok a pillanatok, amelyek nem térnek viss z a többé soha. Szerelmi csatákat erőszakolt a lányokkal, de tudta, hogy csak csalja önmagát, olyan szerelmes bonyodalmakat szőtt velük, amelyek átnyúljanak a másnapba is, hogy megcsalja a szálló időt, de tudta, hogy meddő vergődés az egész. Ha a jövőben va l amely boldog pillanat ígérkezett a számára, ő nem hajszolta az időt, mint tették volna társai az ő helyében, ő megsiratott minden napot, amely közelebb vitte a nagy pillanathoz, mert gyászos érettséggel tudta már, hogy magánál a csóknál is ezerszer édese bb a várás. Magát a boldogság pillanatát megmérgezheti egyetlen hangos szó, egyetlen mozdulat is, de a várás ideje kizárólag a szerelmes léleké.

A piarista gimnázium hetedik osztályát végezte Miklós, amikor egy tavaszi estén, eddigi ábrándéletében váratlanu l meglepte az első megvalósulás.

Unokatestvérével szinte naponta felkeresték egymást, pedig nem volt bennük egyetlen közös vonás sem, nem is igen szerették egymást. Hanem Sándort, az unokafivért, aki rendkívül közepes fejű legényke volt, valami féltékeny ellenőrző ösztön vitte Miklóshoz, Miklós meg egyszerűen megcsalta őt a látogatásaival.

Sándorék a Toborzó utcában laktak az emeleten és ablakaik szemközt nyíltak, a megyei főállatorvos ugyancsak emeleti lakásának ablakaival.

Becsák, a megyei lódoktorok feje delme, minden délután, pontban öt órakor elindult hazulról kampószerű lábacskáin a polgári kaszinóba, hogy négyestarokkon összenyerje a másnapra szükséges két forint hetven krajcárt, abban az időben tehát, amikor Miklós Sándort meg szokta látogatni, követ k ezesen nem volt otthon. A felesége már évek óta gyötrődött szemidegsorvadásban, ő ezekben az órákban mozdulatlanul ült a belső szoba kertre nyíló ablakában és fekete szemüvegén keresztül egykedvűen nézte a kerti fák nedves koronáját. Az udvari szobákban i lyenkor csak hárman voltak: Terka, a főállatorvos leánya, Simonffy Margit, a barátnője és Pintér, megyei aljegyző, Terka imádója, ábrándos, hallgatag ifjú, akit a leány meglehetősen unt, de akit azért evidenciában tartott. - Miklós akkor már feltűnően csi n os, fess legény volt, a v***-i lányok már igen szívesen látták a hódolatát, ha komolyan még nem is vették. Így aztán az történt, hogy a Terka, amíg látszólag figyelmesen hallgatta az aljegyzőt, titokban Miklós izzó pillantásait viszonozgatta és ez a tilos kis játék mindkettőjüket kellemes izgalomba ringatta.

Ez volt az egyik, ami Miklóst odavonta a Toborzó utcába.

A másik meg a nagybácsiék szobalánya volt.

Ezt a leányt Lillának hívták és már ez a szokatlan név is érdekessé tette a csinos, kövérkés, tiszta l eányt. Lilla miatt sok mesterlegényi szív dobbant meg, de hiába dobbant; a lány azelőtt a nagyvázsonyi uraságnál szolgált és a dzsentri-fiúk bizalmaskodásai után némi lenézés élt a lelkében a vasárnapi legényekkel szemben. Miklós egyszer megcsókolta a leá n y bágyadtszőke haját és azóta különös gyönyörűséget okozott neki a vele való találkozás. Ő valahogy úgy szerette volna, úgy is képzelte, hogy fölényes derűvel nézi a leány vergődését, mert bizonyos kényeztetések nyomán már veszedelmesnek tudta magát, de n e higgyetek a kis veszedelmeseknek: a fiatalember térde nem egyszer remegni kezdett, ha leány ott ment el mellette, hanem ő már a második találkozás után azt is tudta, hogy hiszen ebben a remegésben bujkál éppen a szilaj, titkos boldogság, amely őt odavon ja.

Miklós egy este abban állapodott meg néhány osztálytársával, hogy alkonyattal kimennek a Kiskúti-csárdába, hanem hajnalban azt álmodta, hogy a Lilla bejött hozzá és megkérte: segítsen neki a haját feltűznie. A leánynak félmeztelen volt a válla meg a melle és ő, amíg a hajával babrált, meglátta a két fehér halmot. Valamit akart mondani, de a torka elszorult és hirtelen, orozva megcsókolta a lány vállát. Lilla nem szólt semmit, hanem lágy, hűvös kezével megsimogatta az arcát és kisietett.

Miklós verejtékez ő homlokkal ébredt, felült az ágyában, sokáig nézett mozdulatlanul a fekete semmibe, hanem akkor már tudta, hogy estére nem fog kimenni a Kiskútiba.

Egészen délig az álom izgalmában élt, hanem ebéd után ismét aludt egyet és az ébredést követő kelletlen hangulatban már szívesen elbocsátotta magától az izzó látományt, ami akkor már fárasztotta és ízét vesztette. A megcsonkított szerelmi mámor kiélődik, teljessé lesz önmagában is; Miklós azért megmaradt módosított programja mellett, hogy felmegy az unokabá tyjához, de akkor már nem a Lilla látására vágyott, mint addig, hanem az átellenes leánykákkal való izgalmas játékot óhajtotta.

Ahogy benyitott az unokabátyjához, a szobában nem volt senki.

Kikönyökölt az ablakon és látta, hogy odaát Becsákéknál nagy társa ság van. Ahogy az ő alakja megjelent az átellenes ablakban, a Terka bosszús arcot vágott, összesúgott új barátnőivel és aztán tüntetően lehúzta a függönyt. - Hiszen ismeritek a süldőlányok efféle gyatra kis árulásait.

- Nos, ha te így, hát én is úgy! - mo ndta Miklós önmagának és ez a mondat akkor fölényesnek, férfiasnak tűnt fel előtte.

Lehúzta ő is a függönyt, hanem azért a hézagain óvatosan kipillantott.

Akkor odalenn a lépcsőn lépések hangzottak.

Azt hitte, az unokabátyja jön és fel akarta húzni a függönyt újra, nehogy kimagyarázkodásra kerüljön a sor, de hirtelen valami tehetetlenség lepte meg és talán a nagy Ananké tette mozdulatlanná, mert akkor már fel is nyílt az ajtó és Lilla jelent meg a küszöbön. A leány egy pillanatig megdöbbenve habozott, ahogy Miklóst egyedül találta ott, de azután le sütötte a szemét, belépett és betette maga után az ajtót. Nem tudta, mihez kezdjen, zavartan megállt és akkor a függöny résein beszűrődő alkonyati napfény ott játszott nehéz, szőke haján. Miklósnak akkor újra átderengett a lelkén az éjszakai látomás és a szíve hánykolódni kezdett. Remegő léptekkel odasietett a leányhoz, egyik kezével átölelte a derekát, a másikkal megfogta a kezét és megcsókolta azt. Akkor látta, hogy a leánynak ápolt, fehér keze van, újra meg újra megcsókolta azt és szakadozottan suttogt a:

- Rólad álmodoztam az éjjel!... Gondoltál-e rám te is?... Kedves... édes!...

A leány nem felelt, hanem hirtelen sírni kezdett a boldogságtól.

Miklós akkor a haját, az arcát, a könnyes szemét kezdte csókolgatni és reszkető kezével kigombolta ruháját a me llén.

A fiatalember régen egyedül volt már ismét és még mindig ott ült mozdulatlanul az íróasztal előtt, fejét a kezére hajtva. Nem tudta, mikor húzta fel a függönyt; a lányok zaja, viháncolása és tüntető csipogása csak álombeli zsongás alakjában jutott el a tudatába. Rettentő szomorúság tépdeste a lelkét, de azért nem cserélte volna azt el semmiért. Végre felállt, fel-alá kezdett járni és akkor hirtelen átlobbant gondolatai között a diadalmas tudat, hogy megtörtént, hogy örökre elszakadt a gyerekkorától és hogy ezután a férfiak között van a helye. Eszébe jutott, hogy milyen kínos lenne ránézve most unokabátyjával a régi csacsiságokról fecsegni. Hirtelen elsietett és a kert felül lépett ki az utcára, hogy ne találkozhassanak.

Izzó, szikrázó tíz nap következett akkor. A régi kertben elhagyott filagória állt, ott szoktak találkozni. Éjszakánkint tébolyodott leveleket irkált a leánynak, amiket az mindig megcsókolt. Szegényke talán így olvasta azt A velencei rémes éjszaká -ban. Miklós pedig akkor letérdelt előtte, csókokkal borította a testét, meg a pompás kis lakktopánt, amit ő vett a leánynak. Az édesapja akkoriban pár nap óta nem adott neki pénzt, mert megtudta, hogy kártyázik. Miklós hát az előbbi éjszakán kiugrott az ablakon, elosont a Kubai kávéházba, a rendes kártyatanyára és a huszonegyes alatt ügyesen kártyái közé keverte az a makk-disznót, amelyet még otthon rejtett bele a zsebébe. Sem akkor, sem azután nem gondolt rá soha, hogy csalt - a lakktopánnak meg kellett lennie.

A tizenegyedik napon kemény csapás érte a filagóriabeli mesevilágot.

Miklós úgy szokta, hogy a találka előtt egy órával elment már hazulról - nem volt nyugta a megszokott keretek között -, lement a folyó mellé, álmodozva csatangolt az ódon házak között és csak hét órára osont be nagybátyja kertjébe.

Így volt ezen a napon is és Miklós már befordult a Ranolder utcába, hogy a találkára siessen, amikor váratlanul szemközt találta magát a Farbovszky lányokkal. Beszélgetni kezdtek és akkor még úgy volt, hogy Miklós továbbsiet, de a fiatalabb lányka akkor hirtelen a Simonffy Margitra fordította a szót. Miklós értelmetlen mentségeket kezdett hebegni, de hirtelen azt érezte, hogy lecsap rá a kicsinyek, a tökéletlenek gyengesége.

Még kapkodott, próbálkozott: mé g nem későn... még talán... de aztán már tudta, hogy vége mindennek. Odacsatlakozott a lányokhoz, elkísérte őket hazáig és amikor elválva tőlük, egyedül találta magát az utcán, az a különös, kettős érzés fogta el, hogy szerelmi értéke nagyra nőtt, mert m egszerezte a gonoszság, a hűtlenség érdekességét, másrészt meg sajgó gyönyörűséggel kellett tapasztalnia, hogy most már a többi lányt is, a régieket, a kedveseket, a törékeny kis úrileányokat is úgy szeretné szeretni, amint Lillát szerette.

Másnap már gy ávaságból nem ment el a találkozóra, mert félt az első, komoly hazugságtól, a harmadik napon pedig fontos új esemény zavarta meg a mindennapiakat.

Az unokabátyja még előző este kereste, de mivel nem találta otthon - ő azalatt odafönt volt a ferencrendi barátok klastromában és a refektóriumban ivott titokban különös barátjával, fráter Flórusszal, a barátok pincemesterével -, levelet hagyott hátra számára, hogy az édesapja, tehát Miklós nagybátyja, szívesen látja vacsorára őt is; a vendégsereg pár piarista t anárból, két kanonokból és néhány megyei úrból fog állani. Miklós, amikor a levelet elolvasta, elmosolyodott és boldogan gondolt a különös véletlenre, hogy férfivá létének második hetében már megérkezik az újabb ratifikáció is: a saját tanáraival fog egy vendégsorban ülni és hozzá még éppen a nagybátyja hívta meg, aki pedig nehéz és fontoskodó ember.

Ezen az estén, elalvás előtt, szabatos, fontos, férfiasan egyszerű mondatokat dolgozott ki magában, amelyeket holnap este majd a tanáraihoz fog intézni, általában egész leendő magatartását, még egyes jelentősebb mozdulatait is előre megtervezte, de az e g ész tervezgetés mindössze csak arra volt jó, hogy a reá fordított perceket megédesítse, mert ami a továbbiakat illeti, egészen másként lett minden, mint ahogyan ő elképzelte.

Legelőször a tanári mondatok roggyantak össze, egyszerűen azért, mert a jó piaristák sokkal érdemesebbnek tartották a Ferenczy-féle somlai borral foglalkozni, mint az asztal végén férfiaskodó két dzsentlmennel, azután pedig a kimért magaviselet értelme szűnt meg, mert Sándor az első pohár bor után oly gyerekesen viselte magát, hogy at t ól fogva Miklós részéről csak nevetnivaló erőlködés lett volna minden ellenkező törekvés.

Hanem az elmaradottak helyett más, újszerűen fontos dolgok vártak Miklósra.

A vacsorát Lilla szolgálta fel, állhatatosan elkerülve a fiatalember tekintetét.

Miklósnak kissé terhére volt a bújósdi, mert ő bántotta meg a leányt, szó sem lehetett tehát holmi édes rezignációról, ami ellenkező esetben annyira helyén lett volna és annyi érdekességet rejtett volna magában. Amikor a leány őt kínálta meg a tállal, észrevette, hogy a fehér kezecske, amit ő annyi ezer csókkal borított, megremeg. Titokban megérintette a kezecskét, de Lilla gyengéden elvonta azt és akkor sem nézett a lovagjára. Miklósra nézve ekkor már határozottan bosszantóvá és lealázóvá lett a játék, hogy épp e n most férfiúi debüje alkalmával a szobalánnyal kelljen rejtett szerelmi csatákat vívnia. Mindez azonban akkor érte el a tetőpontját, amikor egyszer Lilla, az asztal átellenes végéről felvetette a szemét és a tekintetében ott reszketett a megcsalt és elh agyott leányok végtelen szomorúsága.

- Bah!... Úgy néz rám, mint nézhetett Szent Cecília, mielőtt forró olajjal kezelték az elmúlás ellen!

Ebből a mondatból humort és katonatisztes fölényt vélt kiérzeni és ezzel az ügyet elintézettnek tekintette. Meg kell azonban mondanom: később sokszor undorodott önmagától ezért a percért.

Másik különössége az volt ennek az estének, hogy a vendégek között véletlenül ott volt Pintér, az ábrándos aljegyző is.

Miklós nem egyszer keresett rá alkalmat, hogy beszédbe elegyedhe ssen vele, mert ez mindég megszerezte számára a titkolt fölény gyönyörűségét.

Titkos mondatokat rejtegetett magában, hogy: ó te ártatlan szamárka, te, ha tudnád, hogy ki az, aki veled beszél!... vagy: kérdezd csak meg egyszer a Terkától, hogy ismeri-e a Sz molenszky Miklóst!... de később, amikor a somlai már munkába fogott, nem bírt többé nagyszerű titkával és homályos, zagyva célzásokat kezdett tenni az aljegyző esti látogatásaira. Pintér csodálkozva hallgatta a dodonai kijelentéseket, nem értett a dologb ól semmit, végre is azonban a fiatalember atyáskodó mosolygásából valami titkos impertinenciát érzett kisugározni és azt mondta:

- Ej, ifjú barátom, ez az én privát ügyem és különben is én hetedik gimnazista koromban még Tacitusszal foglalkoztam!

Miklós ér ezte, hogy az arca lángba borul, valami nagyszerűt, valami lesújtót akart mondani, de aztán csak hallgatott, mert arra kellett gondolnia, hogy mi lesz abból, ha a dolog kipattanik. Akármi történjen is, a továbbiakban is csak ő húzhatja a rövidebbet.

Akkor kimondhatatlan lelki szenvedéseket okozott neki ez a leintés, hanem hajnalban rendbejött minden. A társaság későn oszlott szét, akkor a három jókedvű piarista elvitte magával a kávéházba Miklóst is és velük tartott az aljegyző is. Ott újra ittak, végül p e zsgő került az asztalra, annak a titkos muzsikája mellett az aljegyző tréfásan megbékítette a megbántott lovagot. Miklós ezúttal is az elővigyázatosan nyitva hagyott ablakon surrant be szobájába és elalvás előtt mélységesen eltöprengett az emberi érték me g becsülésének tudománya felett. Reggel higgadtan, bölcsen ébredt és azt hiszem, akkor lett igazán férfivá és akkor találkozott először a makacs szomorúsággal, amely aztán egész életútján elkísérte, hogy a diadalmas életösztönnek egyetlen hajszálnyival való nagyobb kilendülésére már megmozdul a mennyei kampósbot, hogy elgáncsolja a lelkendezőt.

Miklós ifjúságát illetőleg okvetlenül meg kell emlékeznem még Blumenfeld Staciról, az arácsi zsidó kocsmáros fiáról, aki a gimnáziumban együtt járt vele.

Staci néma, s uttogó jó pajtás volt a földbirtokos fia mellett, szerette azt a falusi zsidógyerek minden hűséges ragaszkodásával és abban a nyugodtan-biztos tudatban, amelyben az orvos ad fel kíméletes, félig tréfás kérdéseket a lunátikusnak. Zaklatta őt szerényen, min d ég óvatosan és kíméletesen megkeresve az alkalmat, amikor négyszemközt lehettek, hogy nem volna-e jobb, ha mindazt az energiát, ötletességet és kezdeményező erőt, amely apáról fiúra száll a Szmolenszky családban, Miklós végre valami másra fordítaná, mint a kisvárosi leányok elbolondítására és arra, hogy a pajtásaiból bolondot csináljon? Pedig ez utóbbit illetőleg a Stacinak magának is éppen elég oka lett volna, hogy megtorlásként magára hagyja Miklóst az egyenestől el-elcsavarodó útján, hanem a Staci emlék e zőtehetsége zsidói elmésséggel megszerkesztett srófra járt: ő arra emlékezett és azt felejtette el, amit akart. És mivel Miklóst végtelenül szerette, a srófot állandóan a felejtés felé csavarta, ha vele volt. Notabene ez a Staci is csak afféle elméletien okos fiú volt, amilyen az elmagyarosodott falusi zsidógyerekek között akárhány akad. Később sem vitte sokra, diákkorukban meg éppen csak bizonyos állandó törtszámot alkottak ketten együtt. Ezt a bizarr hasonlatot különben maga Miklós mondta a Stacinak e gy júniusi délutánon, ott lent a püspökkertben, amikor észre kellett vennie, hogy a zsidógyerek halkan elmondott példálózásai után mindég önmaga tudta értékének bizonyos kisebb vagy nagyobb hányadára kellett zsugorodnia.

- Te Staci - mondta ilyenkor -, te v agy az én állandó nevezőm!... Ravasz udvariassággal eltűröd, hogy én, mint számláló, csak hadd feszengjek ott fent a vonal felett, amikor azonban megsokallod a dolgot, odaosonsz a piedesztálom alá és láthatatlanul a harmadára vagy a negyedére szállítod le nagyszerű énemet!... Pedig bizony, bizony mondom néked, te Staci, hogy a végén nekem lesz igazam, mert ha egyszer megunlak állandóan devalváló nevezői minőségedben és lekergetlek onnét, az én piedesztálom megmarad nélküled is a levegőben fityegve és én s z ámlálom tovább is a nagyszerűségek napjait, amíg neked nem lesz kit megnevezned többé a pártfogoltad gyanánt, pedig hidd el, nem tudom, melyik nagyobb szomorúság: a pártfogót vagy a pártfogókat elveszíteni?

Diákos, kisvárosi elmésségek; Miklós maga is tudt a jól, hogy mögöttük csak el akar osonni a Staci fájó okosságai elül. Staci elismerőleg bólogatott nekik, de ő is tudta, hogy mindez csak haszontalan üvegcserép, ami kényeskedve tündököl, amíg rásüt a nap, de ha leszáll reá a szomorú sötétség, éppen annak a lábát sebzi meg először, aki elhintette.

És aztán végül mégis Miklósnak lett igaza.

Hanem ez az igazság olyan különösen, oly határozatlan formák között jelent meg, hogy meg kell róla emlékeznem.

Miklós már letette az érettségit, már az arra következett nyár is végét járta, amelyet a család odakint töltött a somogyi birtokon.

Előző este búcsúlakomát rendeztek Miklós tiszteletére, aminek a hajnali harangszó vetett véget. Miklós akkor bevonult a hűs falusi szobába, leeresztette a függönyt és sokáig nézegette a hajnalnak a réseken befolydogáló violaszínű vérét. - Ha láttad már ezt a pompás vérözönt, amíg fejedben ott zsibongott az éjszaka muzsikája, fölöslegesen pazarolnám reá legszebb epitetonjaimat, mert akkor te is tudsz már felőle annyit, mint magam. De h a átaludott éjszaka után üdvözölted, akkor csak feküdjél le ezután is korán. Mert ha ébren lesed meg: olyan az a vérözön, mintha hűtlen kedvesed szívéből folydogálna, a józan hajnalon pedig csak a kivénhedt tragika, az éjszaka játssza el előtted ezerszer is eljátszott meghalási jelenetét.

Miklós lehunyt szeme előtt már kezdtek megjelenni azok a kis violaszínű gyűrűk, amelyekkel az álom szokta eljegyezni magának a kiválasztottakat, amikor az ágya fölött függő fogasról fejére esett édesapjának egy régi vadászkalapja. Akkor felriadt, megtapogatta a kalapot és érezte, hogy köréje borostyánág van fonva. Le akarta dobni a váratlan jövevényt, de az álom előtt járó bágyadtság lefogta a kezét.

Akkor feltárult a szoba ajtaja, a küszöbön megjelent az édesapja és mosolyogva azt mondta:

- Fiam, az a kalap a tied, az legyen a te örökséged, vagy ha a tied nem, hát majd a fiadé vagy az unokádé! Rövidesen rákerül a sor, annyi bizonyos, de amelyitek megkapja, az kincset fog nyerni benne!

Bólogatva behúzta maga után az ajtót, de nemsokára valami fájó, távoli hang csendült át a szobán, valami olyan híradás, hogy az öreg hirtelen meghalt.

Miklós szíve elszorult, a szemét tüzes könnycseppek égették. Felült az ágyában, szórakozottan gyűrögette a kalapot és eltöprengett, hogy mily szörnyű dolgok is történnek vele ezen a bűvös hajnalon. Maga sem tudta, mit csinál, felcsapta fejére a borostyánnal övezett kalapot és akkor a szomorúsága hirtelen elosont, hiába k apkodott utána szemérmes lelkendezéssel. Nem volt nyugta többé, érezte, hogy meg kell azt keresnie. Kilépett az ajtón a pompás reggelre és megdöbbenve vette észre, hogy valami vidám áriát dudorász. De hiábavaló volt minden, a szomorúságát nem lelte sehol, p edig ahogy visszatekintett a kedves, régi házra, amelyből kilépett, az éppen akkor roskadt össze hatalmas dörrenéssel, sőt látnia kellett, hogy a kastély is ingadozik, meg-megroggyanik és a pompás búzatáblák, a sötétzöld szőlősorok felemelkednek a magasba , hogy elszálljanak örökre. Suttogva beszélgetni kezdett önmagával, vizsgálgatta a különös dolgokat és megdöbbenve vette észre, hogy testében ismeretlen, új lélek vett szállást, amely körül a szomorúság csak úgy ólálkodik, mint a gyáva eb a farkas körül, de hozzákapni nem mer.

Érezte, hogy el kell mennie valahová és megindult.

Történetesen ott ment el a Blumenfeldék háza előtt. A zsidófiú éppen kinézett az ablakon és rászólt Miklósra.

- Most halt meg az apád és te mosolyogsz és dalolsz?

Mert Miklós ismét dalolt. Ahogy rajtakapta magát, megrestellte a dolgot és zavarában azt mondta:

- Nem én dalolok, ez a kalap dalol helyettem! De most isten veled, el kell mennem!

A Blumenfeld fiú sokáig tűnődött a dolgok felett és okos zsidó eszével megsejtette, hogy valóban annak a kalapnak lehet valami csodálatos ereje. Szomorúság lepte meg, mert visszagondolt rá, hogy ő még soha életében sem dalolt oly vidáman és önfeledten, mert mindég volt valami félnivalója, valami gondja, valami bágyasztóan erős akarása. Vágy fogta el, hogy a kalap az övé lehessen, de Miklós akkor már eltűnt a fordulónál .

A vidám fiatalember aztán bejárta a világot. A nyomorúság lépten követte mindenütt, de nem ment vele semmire, mert a varázskalap mindég kifogott rajta. Úgy hogy amikor Miklós pár év múlva véletlenül visszavetődött a falujába, dalolva lépett be a kocsmába, pedig mindössze három poltura volt a vagyona.

Leült. Kért egy darab szalonnát, meg fél meszely bort, azután derűsen körültekintett a régi helyen.

A kocsmázó parasztok összenéztek, összesúgtak és aztán egyikük elment titokban a Blumenfeld fiúhoz, hogy elmondja neki az újságot. Mert a Blumenfeld akkor már gazdag földesúr volt és a parasztok mindenképpen hízelegtek neki.

- Tudod mit - mondta a gazdag zsidó a parasztnak -, szerezd meg nekem a Miklós kalapját! Megadok érte mindent, amit kér és te sem fogod megbánni a dolgot!

A paraszt erősen csodálkozott, de nem mert kérdezősködni, csak azt mondta:

- Bízza csak rám a nagyságos zsidó úr, egy óra múlva itt vagyok a kalappal!

Visszasompolygott a kocsmába, letelepedett Miklós mellé, bort hozatott és nagyon nyájas hangon kezdett vele beszélni. Egyszer aztán azt mondta:

- A nagyságos úrfi olyan derék, jó fiú volt egész életében, úgy szerette az édesapját! Most, hogy itt van ismét, bizony isten tehetne koszorút a sírjára!

Miklós elszomorodott.

- Tennék biz én szívesen, de nincsen pénzem!

- No ha csak ennyi a baj, azon ugyan könnyen lehet segíteni! Itt van ez a gazdag Blumenfeld, ez, ha én szólok neki, ad pénzt a nagyságos úrfi kalapjára!... Ma éppen itt mennek keresztül a vásárosok, olcsón le hetne koszorút venni tőlük!

Amikor Miklós belépett a régi jó pajtáshoz, annak szívét elöntötte a boldogság. Hanem azért hideg arcot öltött, kellemetlenül forgatta a kalapot, de mégis adott érte pár tallért.

Miklós azután megvette a koszorút, majd vándorútra kelt újra, pénzt szerezni a rokonoktól, hogy visszaválthassa kalapját.

A Blumenfeld fiú csodaszép napokat élt át addig, amíg Miklós odajárt. Fejére tette a kalapot és gyönyörködve nézhette, mily verőfényesen süt a nap és édes ámulattal hallgathatta a cs alogány énekét.

Amikor hírül hozták neki, hogy Miklós újra közelít, a szíve megdermedt. Hirtelen pokoli ötlete támadt: ha már ő nem veheti hasznát a kalap varázserejének, ne vehesse Miklós se.

Befordult a belső szobába, tett-vett és a kalapon levő babérága t kicserélte papírral, de úgy, hogy azt nem vehette észre senki.

Miklós boldogan szórta eléje a pénzt, átvette a kalapját, szeretettel simogatta, gyűrögette és megint nekiindult a világnak. Az útja ott vitt el az apja sírja mellett, mert meg akarta nézni a koszorúját. Csak akkor tette fel a kalapját, odáig mindig becézte, nézegette. És ahogy a sírra esett a tekintete, szeméből kibuggyant a könny, a szíve pedig összeszorult. Csodálkozva, szorongva vizsgálgatta a dolgokat, mert az új szomorúság ismeretlen vo l t előtte. Mert nem tudta, hogy a babérág helyett már csak papiros fityeg a fején.

Rettentő szomorúság csapott le rá és az eső is megeredt. Eleinte lassan, utóbb egyre sűrűbben, végül csak úgy ömlött, úgy hogy mikor nekivágott az országútnak, egészen elveszett a sűrű, hideg esőfonalak között.

Miklós verejtékezve, gyötrődve riadt fel; a fogasról leesett kalap egészen eltakarta az arcát és elfogta a lélegzetét.

Az ablakhoz sietett és a függöny résén át kikandikált az izzó nyárvégi világba. Sokáig állt ott mozdulatlanul, amíg emlékezetében ismét tisztán élt a különös álomkép. Megsimította verejtékes homlokát, aztán mosolyogva azt mondta:

- Igen... természetesen!... Nekem van igazam!

Visszaroskadt az ágyba és csak alkonyattal kelt fel megint, addig hijába költögették.

El, el Budapestre, el az élet közepébe, amíg a borostyán papírrá nem zsugorodik!

3. Melchthal Arnold

A lakoma véget ért, a vendégek tohonyán hátradőlve székeiken, abba a boldog lustaságba szédültek, amelyet a gazdag emésztés hint szerte maga körül, hogy meg ne zavartassék, mint a régi hajósok nehéz olajat öntöttek a tenger vizére, hogy a hullámok elüljen ek. Egyikük a szalvétaszorítót pörgette az ujján, de nem figyelt a játékra, másik a görögdinnye magjait állította egységes kis csoportokba, de nyomban el is felejtette, mennyit számlált meg már, voltak ismét akik beszélgettek, de azok sem figyeltek sem egymásra, sem önmagukra. Csak a szelíd, halk, döbbenékeny kis Murányi élt benne egész lelkével a mondókáiban, amelye ket Sámuelhez intézett, bár az ellenargumentumokra ő sem igen figyelt. Ennek a Murányinak a neve elé a család tagjai állandóan odafüggesztették a szerencsétlen szócskát, mert a halavány, hirtelenszőke emberkében, minden szelídsége és beleegyező-készsége mellett is volt valami különös delejes erő, amely állandóan maga felé vonta az emberek ingerkedő ösztöneit.

Murányinak az emberek, egészen ösztönösen, állandóan kellemetlenségeket mondtak, amiket ő szelíd, zavart mosollyal hallgatott. Különösebb lelki szenvedés csak olyankor tükrözött az arcán, ha ezek a kellemetlenségek a felesége és három rendkívül engedelmes, jóságos, sápadt fiacskája előtt mondattak neki. Ilyenkor a torkát köszörülgette, simogatni kezdte valamelyik fiúcska ruháját, mintha valami kis pisz k ot fedezett volna fel rajta, és végtelenül titokzatos ellenmondatokat suttogott, amelyekre majd otthon a felesége előtt ráfoghassa, hogy azok mélységes megbántásokat foglaltak magukban és hogy az illető nagyon jól meg is értette őket. - Nem láttad: egésze n belesápadt? - kérdezte ilyenkor és a jóságos, mellbeteg asszony engedelmesen rábólintott, pedig akkor magában talán csodálatos eljárásokon töprengett, amelyekkel a férjét naggyá, hatalmassá és erőssé tehetné. - Ha aztán a kellemetlen ember tovább is fo l ytatta gorombaságait, Murányi zavarában céltalan parancsokat osztott a gyerekeinek, megfenyítette őket minden ok nélkül, de oly szelíden és lágyan, mintha a hajukat simogatná. Ilyenkor egészen tisztán le lehetett olvasni az arcáról mindazt, ami a lelkében történik: az ősi ösztön arra hajszolta volna, hogy keserűségeit azokon torolja meg, akik felett hatalma van, de tükörtiszta lelkében nyomban felbukkant a sajnálatos megismerés, hogy mily szégyenteljes lenne a kis ártatlanokkal szemben hősködnie, holott az igazi bűnössel szemben nincs meg a kellő bátorsága. A gyerekek ilyenkor szeretetteljesen nézdelték az apjukat és lagymatag, álmos kék szemük szinte érthetően mondta: csak szidj bennünket, drága jó papa, hiszen úgysem vesszük komolyan, úgyis tudjuk hogyan é s mint van a dolog és azt sem óhajtjuk, hogy otthon majd kimagyarázd magad, mint tegnap este, mert olyankor a sírás szorongatja a torkunkat és általában sem óhajtunk semmi mást, csak azt, hogy a ménkű üsse meg azt, aki téged meg mer bántani! - És Murányit valami titokzatos erő éppen azok közé vonta mindég, akik leggyakrabban és legfájóbban szokták megbántani, bár talán belejátszott a dologba a csüggesztő tudat is, hogy ha mások közé menne, azok is csak bántanák.

Murányi valamikor adóhivatali tisztviselő vo lt odabent V*** -ben, de amikor a nagynénjétől tekintélyesebb összeget örökölt, időnek előtte nyugdíjaztatta magát, mert kétségtelenül ott sem hagyták békességben, és megvásárolva egy csinos, tornácos házacskát Arácson, odaköltözött egészen. Attól fogva azután csak tanult és olvasott, de amúgy is a tudásra hajlamos, mélyen-gondolkozó és rendkívül finom lelkületű ember volt, akit főként a filozófia érdekelt. Ott az év legnagyobb részében a világtól elvonulva, utóbb szinte rabja lett a szakadatlan elmemunkán a k; mélységes kérdéseket hánytorgatott magában olyankor is, ha a hosszú téli estéken a lombfűrésszel babrált; ilyenkor nem is tudott a tulajdon gondolatairól és azokról csak a látszólag ok nélkül változó hangulatai révén vett tudomást. Néha harag lepte el a szívét, pedig a dolog örömmel kezdődött: ilyenkor törvényszéket tartott a lelkében: a gonoszakat lesújtotta, a nemeseket megjutalmazta és a határtalan keserűség csak akkor csapott le rá, amikor látta, hogy az ítéletei elröppennek a semmibe, mint a Balat on jege felett táncoló téli szél. Máskor a váratlan öröm hirtelen fényessége derengte át a lelkét, mert igazságra vélt találni; legtöbbször azonban arról ismert rá utólag a gondolataira, hogy sivár reménytelenség verdeste a lelkét fekete szárnyával.

Ezúttal a felesége és a gyerekei nélkül volt ott, különben is ma este még nem bántotta senki, lelki nyugodalma érintetlen volt; egész gyönyörűséggel adhatta át magát kedves gondolatainak.

- Tanár úr tehát azt mondja - mondta halkan, egészen odafordulva Sámuelhez -, hogy az ember a kellő akaraterő birtokában, szigorú gyakorlat és autodidaxis útján még bizonyos lelki előnyöket is megszerezhet a maga számára, például bátorságot, tiszta igazságérzést és egyebeket!...

Azonban kérdem én, igen tisztelt tanár úr, hol veg ye az ember az erős akaratot?... Mert például én...

Bizonyára akkor is valami egészen másról volt szó a társaságban, Sámuel talán csak érintette, talán csak valami egyébbel kapcsolatosan, annak mintegy kiegészítése gyanánt említette az idézetteket, de Murá nyinak már szokása volt, hogy a beszélgetés során felmerült tulajdon gondolatait szőtte tovább önmagában, az okból valami titokzatos, finom lelki történetet konstruálva, amely ővele esett meg.

Ezúttal is valami bonyolult belső élményének hosszadalmas elmondásába kezdett, ami kétségtelenül telve volt értékes megfigyelésekkel és aminek ennélfogva nyert ügye is lett volna, ha Murányi az előadás külső formáinak bár legócskábbjaival is a segítségére siethetett volna, de a szánalmas, túl szerény motyogás, ami a z egészet inkább valami gyónáshoz tette hasonlatossá, elrontott mindent. Eleinte még figyeltek is rá itt-ott, legtovább az illedelmes Sámuel tartott ki mellette, bár ő is egyre szórakozottabban mondogatta: mily különös!... ki hitte volna?... hanem amikor e g yszer Murányi hosszabb szünetet tartott, hogy satnya kis tüdejét teleszippantsa levegővel a továbbiakra, hirtelen közbevágott és minden különösebb indokolás nélkül valami egészen másról kezdett beszélni.

Később kártyázni kezdtek, de ez a mulatság nemsokára csődöt mondott, mert az asszonyok lehetetlenül csaltak. - Maga ez az adott tény egészen érthető, sőt logikus, hiszen az asszonyok már Peter Flötnernek az amszterdami múzeumban őrzött legelső pakli kártyájával is csaltak; sőt maga a főkérdés, hogy miért c s alnak egyáltalán? - sem oly komplikált, aminőnek látszik. Csalnak és hazudnak, mert a velük született alsóbbrendűség örökös defenzívája arra hajszolja őket, csalnak mint a zsidó, mert egyenlő fegyverekkel nem volna erejük megküzdeni az elleneseikkel. Ném i bonyolultságot a kérdés csak akkor mutat, ha kifordítjuk, hogy ugyan miért játszunk hát velük, ha csalnak? - De hát mi is lakói vagyunk annak a mundusnak, amely decipi vult, azután meg nem tiszta gyönyörűség-e elnézni, ahogy a csaló asszony fehér keze re megni kezd, amint fátyolos szemével tétován körültekint?

Éjfél után két óra volt, amikor a társaság nőtagjai hazakészültek.

Ezernyi megbeszélés, titkos vihogás következik ilyenkor, ez idő alatt a férfiak összesúgnak, hogy hazakísérjék-e az asszonyokat? Glicínia-lugason az ilyen kérdéseket okos szabadsággal kezelték, ők már tudták kölcsönösen, minden megbeszélés nélkül, hogy vannak a szerelmi életnek idejüket múlt allonzsai, amelyeket csak azért kímélünk, mert az apánk is kímélte őket, hogy például elkövetke z ik az idő, amelyen túl a legszerelmesebb emberek is terhére vannak egymásnak, sőt akaratlanul is összetapossák egymás lelkében az összehalmozott szép továbbgondolni valókat. Úgy látszik tehát, mintha a Glicínia-vidék lakói némi hideg unalommal kezelték v o lna a szerelmet, pedig ellenkezőleg: ők voltak annak igazi gourmandjai, akik féltették, becézték azt, nehogy veszíthessen az ízéből, az illatából.

Hanem aztán mégis hazakísérték az asszonyokat, lányokat, de ez már egészen más okból történt. Ezt sem beszélt ék meg egymás között, ez is külön-külön ötlött eszébe minden lovagnak: a lakomaterem külsőségei kell, hogy mások legyenek, amikor még ott vannak a nők és amikor már csak a férfiak küzdenek egymással Szaladin szultán, Lear, Ingurd és Machbeth király serege i ben. A fehér abrosz leveendő, az asztalra új üvegek állítandók. Szó sem volt róla, de mindenki tudta, hogy kártya következik, tudták a cselédek is, akik addig, amíg az urak odajártak, minden parancs nélkül is elintézték a dolgokat.

A kísérő csapat lassan-lassan szétosztotta a nőket, átadva őket a holdfényen alvó nyaralók hűs öblének. A lombosabb helyeken, útfordulóknál még történtek apróbb merényletek, a jószagú női hajakra lopott csókok, egy-egy apró sikoltás, azután csend mindenütt, csak a békák muzsiká l nak ott lent a tóparti nádasokban. Akkor a férfiak halkan dalolva visszaindultak, átvágva a tarlókon és a szőlők között és amikor újra beözönlöttek a terembe, ott még hallani vélték az asszonyok zagyva csipogását.

Öblös, ódon terem volt az, amelyet csak a vendégségek alkalmával használtak, nyaranta hát nem halt ki belőle az élet, de a teleket zavartalanul átaludhatta. A falon szarvasagancsos trófeák, a leányalakká szimbolizált tavasz, nyár, ősz és tél képei, egy-egy felcserepesedett régi festmény, behavazo t t magányos házikót vagy az erdei patakra siető őzet ábrázolva, amott a régi falszekrény rovátkos ajtaja, amely mögött a meggy- és barackpálinkák, a puskaporos tülök és a patroncsináló masinák laktak. A mennyezetről öblös kőolajlámpa függött alá, de azt má r évtizedek óta nem használták, az ünnepi vacsorák alkalmával nehéz arany tartókban nyolc szál gyertya égett az asztalon.

Valami különös hagyomány szerint mindég a filkón kezdték és akkor még csak négyen játszottak: Ágoston, Miklós, azután Duhoborczi bácsi és Murányi. Hanem amikor a játék rövidesen átlendült a huszonegybe, mások is beszálltak.

A bankadás jogát gyufákkal sorsolták ki és ezúttal Duhoborczi bácsira esett a sor. Ez nehéz eset volt, mert a fiskális hosszú, kínos percekig keresgélte a pénzét, egyi k zsebétől a másikhoz kapkodva remegő kezével és közben gyászos dolgokat suttogva szegénységéről, mintegy hangulatot akarva szítani a maga javára: látjátok mily elhagyott és szegény vagyok, ne akarjatok nyerni tőlem, sőt legyetek rajta, hogy nyerjek és gy arapodjam!

Jerünk Duhoborczi bácsi!... Jerünk D. B.!

A tanácsos jogászi aktaszerűséggel és ökonómiával csak nevének kezdőbetűin nevezte az öreg tabajdokot.

- D-b, d-b, d-b, db, db... düb... düb!...

Sámuel, kezeivel a mozdony dugattyúit utánozva, sisteregve, szörcsögve mímelte az induló vonatot, hogy sietésre ösztönözze Duhoborczi bácsit. Sámuel, ha kissé ivott, tréfás és malíciás lett, de ebben is megőrizte igazságérzését és csak a gonoszakat és kellemetleneket sújtotta le.

Nem tudom, tudod-e már, hogy a kár tya is, mint sok egyéb, ami veled összefügg, egyszerűen inasod, semmi más és úgy viseli magát, amint parancsolni tudsz vagy nem tudsz neki? Ha félsz tőle, szemtelen és fölényes lesz, mint a komornyik újdonsült urához, ha hetykén akarod erőszakolni engedel m ességét, megcsökönyösödik, mint a konyhaszolgáló, hanem a nyugodt, biztos fölénytől összegörbed. - Az emeritált fiskális reszketve kezdte minden dolgát, amely a pénz fogalmához kapcsolódott és csak később, a gyakori ingyenbor-szörpöléstől kapott erőre, eh h ez képest az első kasszája szétfolyt, de a második már itt-ott sikerrel állt ellen a támadásoknak és ekkor, nem élve további jogával, visszavonult.

Hanem amikor ő is poentőrré lett, a bajok újrakezdődtek. Krajcároskodott, ijedezett és ezzel tönkretett min dent. Kövér, lágy, fakó arca megizzadt, vastag, vértelen ajka lefittyent. Kezében egyre jobban reszketett a kártya, végül ledobta a lapját és siránk hangon felsóhajtott:

- Óh ez az átkozott Melchthal Arnold, ez ront el mindent!

Ismeritek Melchthal Arnoldo t, a Rütli-szövetség jámbor svájci parasztját, aki kék mellényében és rózsaszínű ujjasában mereven tekint rátok a kartonlapról, jobb kezét ünnepélyesen esküre emelve?

Begyűrt szélű, nápolyisárga fövege mellett sötétzöld toll fityeg, egyik vállán íj van átv etve, a másikon vadásztarisznya, mert ha elfárad, vagy ha már nagyon megnyomkodták a hasát, nyugvóra tér és átadja tisztét, egész felszerelésével együtt a helyettesének és praesumptív utódának, Stüssinek, a vadásznak, az átváltás pillanataira csak azt a kü lönös, sárga és zöld, a közepén piros pólyával átfont gömböt hagyva a kartonlapon, ami állandóan ott lebeg a jobb arca mellett és amelyről a laikusok azt hiszik, hogy a Cucurbito pepo nevű növény gyümölcsét van hivatva stilizálni, ami pedig voltaképpen a lótenyésztés tömör szimbóluma.

Akinek ez utóbbi irányban kétségei vannak, forduljon az Akadémiához és kérdezze meg a német Schelle szó valódi értelmét. Melchthal Arnold tehát szimbolista is és mint ilyen - tökfilkó.

Igen, Melchthal Arnold, Piatnik Nándor törvénytelen fia, tökfilkó.

Így is mondhatnám: Melchthal Arnold a tökfilkó.

Glicínia-lugason a játék sohasem ment vérre, ezért ha valaki nagyon belemászott, azt még a nyertesei is megsajnálták, csak a kellemetlen Duhoborczi bácsi nem volt képes részvétet éb reszteni maga iránt. Sőt amikor egyszer megtörölte verejtékező arcát és a játékban pár pillanatnyi szünet állt be, Miklós titokban odasúgott a mellette ülő Murányinak:

- Örülne a lelkem, ha ez a vén haramia leadná mindazt, amit tegnap éjjel elrabolt tőlünk , bánnám is én, akárki nyerné is!

Murányi előzékenyen visszabólintott. Szerette Miklóst, mert az volt az egyedüli, aki sohasem bántotta.

- Amint látom, úgy is lesz! - mondta meggyőződéssel. - Az ügyvéd úr szemefehére egészen elsárgult, az ilyesmi az őhozzá hasonló kezdetleges, lágy embereknél a contenance teljes elvesztését jelenti!

És Murányi jóslata bevált.

Duhoborczi bácsi, amikor a tevés sora ismét rákerült, abbahagyta a nyöszörgést, gyors mozdulattal a kassza felé lökött negyven koronát, azután a bajus zát izgatottan sodorgatva dudorászni kezdte az ősi nótát, mintha semmi köze sem volna az egész játékhoz:

Míg a temetőbe nem viszik!

- Duhoborczi bácsinak sertés e van!... Disznó!... Duhoborczi bácsi... disznó! - kiáltották mindenfelől, ismerve az öregnek ezt a műközönyét. Az ügyvéd azonban felemelte bütykös mutatóujját, csendet parancsolt, azután remegve ráillesztette a következő kártyát az elsőre, hogy kiguszt álhassa.

- Duhoborczi bácsi - mondta Miklós nevetve -, egy országért nem adnám, ha Melchthal Arnoldot vette volna!

Kriptai csend lett, Duhoborczi bácsi elkezdte lefelé húzni a lapját. Egyszer aztán felkapta a fejét és mélységes fájdalommal pillantott Miklós ra, amiből azonban elő-elővillant a szikrázó gyűlölet.

- Melchthal Arnold! - kiabálták ismét bosszantóan, kárörvendő diadalmaskodással. - Arnold megérkezett!... Itt a nagy Noldi!

A fiskális szörnyű átkot akart mondani megcsúfolóira, de lelke a csapás alatt megtörött, összeroggyant, mint a krajcáros bugyii. Lesütötte a szemét és csak úgy vaktában nyúlt a harmadik kártyáért. Csak pár pillanatig tartott az egész, akkor Duhoborczi bácsi ölébe ejtette a kezeit és a halálba menők hangján remegte:

- Ez az átkozott Melchthal Arnold megöl... Ma este már százhuszonhat koronát vesztettem!

Miklós már-már szánni kezdte a nyavalyás öreget, amikor valami átvillant az emlékezetén. Hirtelen düh fogta el, az arca kipirult, felugrott a helyéről.

- Hiszen az előbb azt mondta, hogy mindössze hetven koronája van!...Miből veszített tehát százhuszonhatot, maga öreg malőrtarisznya, vagy ha jobban tetszik: kiselejtezett pechszütyő?

Sámuel odaugrott hozzá és lenyomta a székére.

- Már megint őrjöngsz! - mondta. - Légy nyugodtan, vagy n em játszunk veled!

- Amit veszítettem, azt kifizettem! A többihez senkinek semmi köze! - mondta Duhoborczi bácsi fenségesnek induló, de a megszeppenéstől remegő hangon.

- Úgy van! - mondta a tanácsos, fültövön ragadva a jogi szempontot, bár boldogult jogászkoromból most már nem emlékszem egészen bizonyosan, van-e a jogi szempontnak füle, vagy csak fületlen gomb az egész? - Duhoborczi bácsi, ha akar, veszíthet akár kétezer koronát is! - tette hozzá gonoszul.

- Akar a radai rossebb! - mondta az ügyvéd annyi elszánt meggy őződéssel, hogy ismét nevetni kezdtek. Ez helyrehozott mindent és most már Miklós is jókedvűen folytatta:

- Hát legyen úgy!... Hanem ezt a kitűnő alkalmat véteknek tartanám elmulasztani anélkül, hogy meg ne mondjak Duhoborczi bácsinak egyet-mást, ami már r égen nyomja a lelkemet, amiben, biztosra veszem, a többiek is osztoznak velem! Bocsánatot kérek az uraktól, hogy feltartom a játékot, de nyomban készen is leszek!... Tehát, kedves Duhoborczi bácsi, maga teljesen hiába szidja, vagy jobb ha így mondom: telje sen téves alapon szidja Melchthal Arnoldot, mert bár valóban ő az oka mindennek, de nem úgy és azért, amiért maga gondolja. Először is ez a kártya, amelyik ma este állandó balszerencsét zúdított magára, nem is az igazi, hanem csak a helyettes tökfilkó. Eb ben a pakliban nincs is jelen Melchthal Arnold, ebben Stüssi, a vadász kellemetlenkedik helyette. Ebben tehát nincs igaza, csak abban, hogy valóban Melchthal mester az oka mindennek.

Felkapta a tökfilkót, megnézte és elnevette magát.

- Tévedtem - mondta -, amint a kártyafestő is tévedett! - Ez a dzsetlemen valóban Melchthal Arnold, pedig Stüssi alakjában van ábrázolva!... Látatlanra mentem, ennyi az egész!... De hiszen én az élettel szemben is hazardőr vagyok!... Most már mindegy: úgy folytatom, ahogy kezdt em!

- Az igazi Melchthal Arnold, az maga, kedves Duhoborczi bácsi! Maga az igazi tökfilkó és maga is az oka mindennek!... Kérem, legyen nyugodtan és mielőtt a fejemhez vágna valamit, hallgasson meg, majd meglátja, hogy hasznára leszek!... De folytatom... Sőt, amint ősi nemtője, a kártyabeli Melchthal Arnold egyszerre két alakban, tehát duplán tökfilkó, önnél, kedves Duhoborczi bácsi, hasonló az eset. Ön is kétszer az, és pedig pro primo tökfilkó, mert nem tudja, hogy az önéihez hasonló életelveket valló emb e rnek, aki a mások-szerzette kellemetességeket óhajtja lefölözni, önmaga iránt való legelemibb kötelessége, hogy magát megszerettesse, hogy a társasága kellemes és kívánatos legyen. Nem tudja, mert különben nem törekedne, éppen ellenkezően, arra, hogy mind e nki előtt gyűlöletes legyen!... Vagy tud talán egyetlenegy embert megnevezni, aki szereti önt, vagy legalább szívesen tölti az idejét önnel?... Vagy nem vette észre talán azt az általános, azt a közörömet, amely előbb, utálatos kínlódása nyomán keletkezet t ?... Pro secundo tökfilkó, mert, hogy gyengéden fejezzem ki magamat, füllenteni és hamiskodni akar és nem ért egyikhez sem. Értsen meg, kérem, csak az a bosszantó és oktalan dolog, hogy hozzáértés nélkül is gyakorolja őket, nem pedig az maga, hogy nem ért hozzájuk, mert ez az utóbbi egészen természetes, hiszen a hazudás is, a csalás is egy-egy külön művészet!... Nem az asztaloslegény hazudozásaira gondolok, aki odalenn a folyóparton, tavaszi estéken, amikor minden bárgyúság úgy hangzik, mint az Ezeregyéjsz aka tündérregéi, házasságot hazudozik a varróleányka a fülébe, hogy lefektethesse a szép piros füzények közé, még csak nem is a maga ma esti hazudozásának arra a mivoltára, amelyre maga tudatosan szánta: hogy a pénzét védelmezgesse, hanem igenis például annak a valódi mivoltára, amivé a maga instinktusa szánta, anélkül, hogy magát felokosította volna a szándéka felül: hogy vele ebben a csodálatos kompániában, amelynek mind a kilenc szíve egy azon pillanatban dobbanik egyazon örömöktől, fájdalmaktól, Artus király asztaltársaságának ebben a visszaderengő kísértettáborában szerető hangulatot csináljon a maga számára!...

Igen, mi méltányolunk, mi szeretünk minden gyengeséget, minket csupa gyengesé g tart össze - és ez nem paradoxon - oly erősen, hogy az éjszaka talán fakó és hideg volna, ha csak egy is hiányoznék közülünk, az egyiket azért szeretjük, mert iszik, a másikat, mert a nagyapját is megölné egy asszonyi hajszálért, a harmadikat, mert nem tud inni szegény... szegény!... a negyediket, mert negyvenéves korában is gyerek maradt, az ötödiket: mert huszonnyolc esztendőjével már reménytelen öregember, sőt van közöttünk, akit ezer egyéb fogyatékossága mellett még az is terhel, hogy a két ivad é kát ideküldi ordítani a szérűnkre, ugye kedves tanácsos úr? - ön azonban gyengeségeink frigyszekrényéből a legpompásabbat akarta kimarkolni a maga számára, a szegénységet, hogy az legyen a klenódiuma, ami ezt a kört megnyitja a maga számára!... Azután pe d ig nem gondolok a rőfös zsidó csalásaira, aki három centiméterrel kevesebbet mér a parasztnak, nem gondolok arra a csalásra, amelyet vulgo így neveznek, hanem arra, amelyik annyira egy a hazugsággal, mint az Atya a Fiúval, mert valóban is atya és fiú ők é s a csalás csak annyival fiatalabb az apjánál, amennyit okoskodniuk kellett az embereknek, hogy a hazugságaikat valóra is válthassák!... Tudom, hogy mindezekből nem értett meg egyetlen szót sem, Duhoborczi bácsi, de okvetlenül kellett már hangokba formálva is hallanom mindazt, amidőn, bőszítő tökéletlenségeivel, felpiszkált a lelkemben!

Miklós, amikor beszélni kezdett, még komolyan hitt önmagában, de amikor a Duhoborczi bácsi gyermekien elszomorodó arcára nézett, az akarása megernyedt és a hangja is átbillen t a keserű tréfába. Mert Duhoborczi bácsi szomorú volt és ijedt, nagyon szomorú és nagyon ijedt, pedig valóban felét sem értette meg a mondottaknak, azokból csak a tökfilkó maradt meg a lelkében, egyre tépve és marcangolva azt. A beszéd alatt meghatottan, lesújtva pillogott erre, arra, könnyeit csak akkor bírva fékezni, ha egy-egy rosszallólag bicegő fejet megpillantott és most, hogy csend lett újra, a fájdalomtól fátyolos hangon rebegte, ezúttal sem feledkezve meg azonban a nemes rezignációról.

- Ön... fia tal barátom... tökfilkónak nevezett engem... ez szörnyűség... és miért?... hiszen veszítettem!... Igen: ön tökfilkónak mondott engem és én... biztosíthatom... tekintélyem egész súlyával megtorlás... hja de persze... hiszen a vendégjük vagyok... az önök ét e lét ettem, az önök borát ittam... no persze... ezeket hányja a szememre!... És különben is: hogy jut ön ahhoz, hogy engem, érdemekben megőszült embert, bizonyos Duhoborczi bácsi és ehhez hasonló gúnyneveket nevezzen?

Miklós már tisztán láthatta, hogy a köz hangulat megelégelte a zagyva, nagyképű prédikációt és a leckéztetést, jóllehet a lelke mélyén mindenki igazat adott neki, de ő volt a legfiatalabb a társaságban, és főként a háziak közé tartozott. Érezte is, hogy rendkívül kedvező lenne számára a pillana t , amelyben, megszabadulva a lelkét régen sanyargató tehertől, győzelmesen visszavonulhatna, de az ügyvéd rezignáció-manővere ismét felbőszítette. Kezét elnézést kérőn tárta szét, intett, hogy csak pár percet kér még és így folytatta:

- Duhoborczi bácsi azz al gyanúsít meg engem, hogy a nálunk megevett ételeket és megivott italokat akarom a szemére hányni!... Megnyugtathatom, hogy ez nemcsak fizikai, de gasztronómiai abszurdum is!... Sőt én kérem nagyon és szépen Duhoborczi bácsit, hogy kíméljen meg engem a z efféle szemrehányástól, amihez most éppen csak ön bírja a szükséges lehetőségeket!... Ami pedig a Duhoborczi bácsi elnevezést illeti, az nem valami gyerekes csúfolódás, mélységes szimbólum az, amely...

Hirtelen elhallgatott. Erezte, hogy a lelke megernyed; pár pillanatig hallgatott, majd szelíden, halkan azt mondta:

- Maga akarta, hogy így legyen, Duhoborczi bácsi!... Maga akart mindent, maga akarta, hogy veszítsen, maga akarta, hogy gyűlöljék és maga akarta, hogy mindezt elmondjam magának!... És mivel tudom, hogy az emlékezőtehetsége az idők folyamán megernyedt, engedje meg, hogy a helyettesénél helyezkedjem be in memoriam!...

Az asztalon fekvő kártyapaklihoz nyúlt, idegesen kikereste a tökfilkót és a zsebében levő piros plajbásszal felírta rá:

- Tu l’as voulu, Georges Dandin!... Magad akartad!

Visszadobta a kártyalapot az asztalra és nekitámaszkodott a régi, messeni cserépkályhának.

Ekkor Tarányi Feri, a tanácsos unokaöccse, aki a tettek embere volt, teletöltötte a poharát, hirtelen kiitta, kivágott az asztalra egy bankót és felkiáltott:

- Uraim, itt az új bank!

A játékosok örömteljes, fontos sietséggel könyököltek vissza az asztalra, Duhoborczi bácsi diadalmas megkönnyebbüléssel nézett Miklósra.

Miklós elvesztette az ütközetet.

Nem először történt vele, hogy amikor a legerősebbnek érezte magát a maga igazában, amikor a lelke szinte ujjongott a diadalmas érzéstől, hogy a mindenki, a többiek meggyőződését és hangulatát is tolmácsolja, ez a hangulat megbotlott valami vérfagyasztó i g azságtalanságban, visszafordult rá és mozdulatlanná tette hatalmas súlyával. Keserűen töprengett nem egyszer az érthetetlen átok felett, csak az nem jutott eszébe soha, hogy a saját hangját, a saját mozdulatait, a szeme villanásait, hogy saját magát viss z aidézze az emlékezetébe. Volt, hogy ilyenkor napokig kerülte az embereket és meg volt győződve, hogy azok kerülik őt, mert megérzik a belőle kiáradó hidegséget, reménytelenséget, magára hagyják őt, hogy megfosszák lelkét attól az erőtől, amelyet az egyes lélek számára a lelkek összességének ereje jelent.

Megivott egy pohár bort, feltűnés nélkül kiment, lesétált a kertbe és leült az egyik, glicíniával befuttatott lugasban. A hajnal opálszínű nyála már kicsordult a felhő hasadékain, a hold sápadtan, holtan úszott a Balaton felett, csend volt mindenütt, csak a kastélyból szűrődött le megtörten, kuszán a mulatozók zaja és halkan összesuhantak a falevelek... Ezek a magányos nyári hajnalok titokzatos szomorúságot hordanak a mélységeikben: úgy érzed, hogy vége mindennek, hogy mindenki elhagyott, távoli, kísérteties kocsirobogásokat vélsz hallani: a kedves lánykák utaznak el örökre, vidám helyekre, a leeresztett függönyök mögött rejtett megbeszélések folynak a jövő boldogságairól, csak te ülsz ott egyedül, elhagyo ttan.

Miklósnak akkor már engesztelődés szállt a lelkére, de a nagy, az ősi szomorúságot, ami ott ült mellette, azt egyre szorosabban ölelte magához és az ölelés tüze fényességet derített a lelkére, hogy ő voltaképen sohasem éli az igazi életét, amelyre született, mert amikor emberek között van, azt szeretné, ha nagy egyedülvalóság borulna föléje és amikor azok azt hiszik, hogy vidám, és hallják a nevetését, ő szeretne lefeküdni a sírba, hogy ne lásson és ne halljon semmit, hogy fáradt testét mozdítania se k elljen; az az élet, amelyet ő él, nem a valódi, hiszen gyakran kell éreznie, hogy a mindennap eseményei, még művészi kéztől csiszoltan is, közönyösen, csak fanyar bút hagyva számára, vonulnak el mellette, mint az ismeretlen ember halottas menete.

Fejét a kezére hajtotta, mozdulatlanul nézte, amint az utolsó csillagok is belemerülnek az égbolt szürke mélységébe és hirtelen elmosolyodott, mert eszébe jutottak a vergiliusi sorok:

praecipitat, suadentque cadentia sidera somno...

A kerti utacska porondja megcsikordult.

Miklós felkapta a fejét: Tarányi Feri állt előtte, kezében három üveg borral.

- Egészen bizonyosan tudtam - mondta a nyugodalmas jogász -, hogy valamelyik ilyen búsuló-tanyán okvetlenül megtalállak!... Addig esz a fene, amíg a búbánat kikezd, akkor aztán e lköltözöl közülünk, mint korai századok remetéi!... A drága nagybátyám, ütné meg a ménkű, szétugratta a kasszámat, pedig már ugyancsak csinosan volt benne, hát gondoltam, én is eljövök hozzád búsulni, de mindjárt elhoztam magammal az orvosságot is.

Letette az üvegeket az asztalkára és Miklóssal szemben belemerült egy mély, fonott kerti székbe.

- Óh, ez lényegesen változtat a helyzeten! - mondta Miklós boldogan, mert nagyon melegen érintette a barátság. Hirtelen elfeledett mindent és akkor már nem érdekelte más, csak a helyzet bizarr volta: a hajnal, a rejtekhely és a bor.

- De hát voltaképpen miért is torzsalkodsz te folyton azzal a vén szamárral? - kérdezte Tarányi Feri rágyújtva és a tárcát odanyújtva Miklós elé. - Hidd el, nem egyszer gondoltam már arra , hogy te tulajdonképpen nem is haragszol arra a csodálatos salabakterra, csak önmagadnak van szükséged néha rá, hogy keserűségeket érezz!... Hát most már bizonyosan elszopogattad a keserűségedet, nesze öblítsd ki a szádat utána!

Töltött.

- Úgy érzem magam at, mint akit rajtacsíptek! - mondta Miklós mosolyogva. - Bár őszintén megvallom, hogy erre az önkeserítésre még nem gondoltam soha!

- Tulajdonképpen én fojtottam beléd a szót, reám haragudj, ha haragszol, de lásd, megsajnáltam már a vén potyándit, hiszen úgy pislogott, mintha mindjárt ríva fakadna!... De mi bajod is van vele mindég?

- Bajom?... talán semmi! - mondta Miklós vállat vonva -, de látod, őbenne látom összezsúfolva mindazt a butaságot, kicsinyességet, köpnivaló óvatosságot, alacsony öncélúságot, ami tönkreteszi az élet nagyszerű simaságát és makacsul a lábad alá keveredik, ha elindulsz, hogy a szépségeket megkeressd, hogy kiélhesd őket!

- Éspedig!?

- Hát hogyan is kezdjem?... Tudod, hogy ez a vén szamár, a Tatarek neve ellenére is, orosz származású és én az oroszt mélységesen utálom! Ki nem állhatom ezeket a nyúlós, lágy embereket, akik keresztet vetnek egymásra, akik ha az utcán megcsúsznak valami dinnyehéjban, fogadalmakat tesznek Szent Vazulnak, akik... ej... hiszen emlékezel, hogy Makarov admirál is szentképeket osztatott ki a matrózai között, mielőtt a csuzimai tengerszorosban tönkreverték a japánok!...

Undorodom ezektől a Köpikoff Vladimirovics Illésektől, akik reggel felkelnek, elmormolják huszonkét verszt hosszúságú reggeli fohászukat, megisznak két vödör teát és harminc stampedli pálinkát, azután átsétálnak a viborgi oldalra, hogy útközben, senkitől sem háborgatva, kigondolhassanak magukban egy szektát, amelynek főistene nem mint a mienk: három, hanem tizenkét egyenlő része oszlik és magukban mindjárt meg is fogalmazzák az ezen önálló isten-részek mindegyikéhez szóló imákat is. Akkor elmennek az ismerősükhöz, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikolájhoz, leülnek vele szemben, ismét keresztet vetnek egymásra és azután megindul közöttük a gyors ütemű, izgató párbeszéd.

- Jó reggelt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Jó reggelt, Köpikoff Vladimirovics Illés!

- Hogy van ön, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj?

- Köszönöm... sem jól... sem rosszul... de mégis úgy... de hiszen mit is tehetünk mi, gyarló emberek, a nagy isten akarata ellen, Köpikoff Vladimirovics Illés?

- Bizony mit, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!... De mégis... de mégis... minta egy titkos terv távoli körvonalai kezdenének bennem kibontakozni, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Mi az, Köpikoff Vladimirovics Illés?... Mondja meg nekem, legyen hozzám bizalommal!

- Le fogom köpni önt, Hülyönszkij Alekszandrovics Nikoláj!

- Köpje le ön inkább a nagyatyját, Köpikoff Vladimirovics Illés!... és így még két órán keresztül!... Brrr! És a szekták!... A duhoborcziaké is egyike ezeknek az őrjöngő felekezeteknek, a legundokabb és legbutább, amelyikben benne foglaltatik a többinek minden defektusa, ezért is neveztem el róla ezt a gyüge öreget! Nem figyelted meg, hogy ahány vallási őrjöngő, a hány társadalomtudományi pótkrisztus, ahány beteg lelkű csodabölcselő szaladgál a világban, az valamennyi ezek közül a lágy, nehéz álomlátók közül szabadult ránk, hogy ahány új megváltás, új, mennyei csodarecept, ahány új társadalmat növesztő elixír bukk a nik fel itt vagy amott, azt valamennyit ezek az öreg, lázas csecsemők találták ki?... Ők azok, akik istenkednek és biztatják egymást, hogy nyugodjanak bele a csapásokba, hiszen a nagy Mindenható akarta úgy, de akik, ha őket magukat éri kár, megszaggatják a tegnapi főzeléktől és a mai náthától iszamos ruháikat, ők azok...

- A jó isten áldjon meg - szakította félbe Tarányi Feri -, látod: már én is istenkedem, de ennek is te vagy az oka - hagyd abba már!... Ez a szerencsétlen fiskális semmiféle elixírt fel nem talált, no de hiszen jól is nézne ki az az elixír!

Miklós idegesen legyintett.

- Nem akarsz megérteni engem! - folytatta mosolyogva -, hiszen mindez még csak általános valami, mindez még csak a fundamentum, amelyre az én valódi mondanivalóm felépül!

- No his zen jól nézünk ki! - mondta az ősjogász. - Csak folytasd, mert úgyis tudom, hogy nincsen nyugtod, amíg túl nem adtál rajta, hanem aztán majd kelts fel, ha vége lesz!

- Nem, nem fogsz tudni aludni!... mert én alattomosan, anélkül, hogy magad is észrevennéd, bele fogom lopni lelkedbe azt a gyászos ösztönt, hogy gyűlölködve keresd és ráakadj mindenütt azokra az apró kis aljasságokra, színtelen kis hazugságokra, amelyeket el hagysz suhanni a szemed előtt, mert szürkeségükkel beleolvadnak a köznap unalomszürke testébe, de amelyek maguk a szomorú szürkeség! Ezek az apró kis gyűlöletességek beülik az élet kevés, drága szépségét, mint a levéltetvek, hogy meg ne találhasd őket, ezek azok, amelyek milliárdnyi mivoltukkal mindég az utadban hemzsegnek, ha az élet nagy s zerű szabadságának, ragyogó őszinteségének felkeresésére indulsz, mert vágyó lelked hajszol feléje!... De hogyan is tegyem magamat érthetővé?...

Képzeld csak el, mily megnyugtató érzés, mily kellemes csalódás az, ha az ilyen Duhoborczi-féle sivár lelkektől valamely fontos szívességet sikerült kinyerned, mégpedig olyant, amely neki áldozatába került. Tegyük fel, hogy megszorultál, elmentél a Duhoborczi bácsihoz és kölcsönt kértél tőle. Duhoborczi bácsi kezedbe nyomja a pénzt, te zsebre teszed és azt gondolo d magadban: lám, milyen egyszerű és kedves ez és főként megint kiesett egy tövis a lelkemből, amely már régóta kínozta azt: az a gyötrő tudat, hogy egy kellemetlen, száraz lelkű ember él állandóan a környezetemben. - A Duhoborczi bácsi is jó és kellemes em b er - gondolod magadban -, és jó helyen van itt közöttünk!... Kezet nyújtasz neki és már mennél, ő azonban akkor karodba ölti a karját és úgy beszél meleg bizalmaskodással, a kegyességtől szinte remegő hangon: Adnék én többet is, fiatal barátom, hogyne ad nék, hiszen a Duhoborczi bácsi jó ember, ámde lássa... a feleségem még azt hihetné... már pedig... és ennyi regarddal ugyebár tartozom önmagam iránt? - Nem tudom, ugyanezeket mondja-e, de feltétlenül olyasmit mond, amire neked ezt kell felelned hálás hajlongások és édes mosolygások közepette: Értem, kedves Duhoborczi bácsi, teljesen méltányolom a helyzetét! No hallja, az volna még a szép, ha arra akarnám önt kényszeríteni... stb. Akkor a Duhoborczi bácsi lelke betelik a saját magasztosságától, most már a ka rodat szorongatja és azt rebegi: Hanem más alkalommal... szerencsésebb esetben... bármikor a legnagyobb készséggel... szinte el is várom!... Nem, ő akkor már tudja, hogy többé nem lesz gyenge, hogy figyelni fog minden közeledésedre, nehogy meglephesd őt, d e csak nem hagyhatja kiaknázatlanul a alkalmat, amikor nagy és dicső lehet, amikor a tett szívesség révén a jövőre nézve teljes szavahihetőséget arrogálhat a maga számára!? Ne gondold, hogy ő hiszi, hogy te hiszel benne, óh nem, hiszen a poloska is tudja, hogy utálják, azért csúszik az áldozataihoz éjszaka, titokban. - De micsoda gyönyörűség a számára a te vergődő kényszerűséged, hogy hinned kell benne!... És te akkor már szeretnéd a pénzt a Duhoborczi bácsi fejéhez vágni!

- Te! Ezt a kísérletet meg kellene tenni! - mondta Tarányi Feri nevetve. - Tudod, hogy nálam elég gyakori az a bizonyos tegyük fel !... És ami a fő, én egészen bizonyosan nem fogom a fejéhez vágni a pénzt, inkább talán valami egyebet!

- Bolond vagy - mondta Miklós nevetve. - De mit is mondj ak még neked?... Ők azok a kellemetes, diszkrét urak, akik, amikor a maguk dolgáról van szó, finoman elzárkóznak, olyankor nem engednek közel magukhoz senkit, ők csak akkor mozdulnak meg, amikor a másokéról van szó, akkor azután serények és ügyesek, min t a sakkfigurák huszárja: játszi könnyűséggel fúródnak a legelzártabb zugba is, hogy ugyanúgy visszapattanjanak onnét, ha baj fenyeget... Ők azok, akik a bántottakat így kezdik védelmezni: no, a Csucsorányi nem is olyan rossz ember, bár igaz, hogy... és ig a z az is... és így tovább!... Ők azok, akik még a rágalmazást is üzleti alapon kezelik; tudják, hogy a befektetés egy része veszendőbe megy, de a többi majd kárpótolja őket érte!... Az ő jelszavuk: calomnier, calomnier, il en restera toujours quelque chose ! ... Ezt a fajta embert születésétől haláláig valami sűrű, nyúlós homályosság veszi körül, ami megakadályozza őt abban, hogy túllásson önmagán!... ezek az emberek egészen a halálukig sem lesznek egészen önmaguk , ezer kis részecskéből maradnak összetákolva mindég és ezek a részecskék azokból a más emberekből valók, akiktől az életen való átfurakodásnak ezt vagy amazt a módját, ilyen vagy amolyan szabályát ellesték és akiken kívül nemcsak nem akarnak, de nem is tudnak meglátni mást, mert derengő sejtelmük sin c sen róla, hogy nézni és látni nem egy, hanem kettő. Ők azok, akik az életre való szakadatlan várás közben elmulasztják az életet, ők azok, akik anélkül békülnek ki valakivel, hogy megbocsátottak volna neki, mert önmagukon kívül semmi sem olyan súlyos a s zámukra, hogy a lelkükön esett karcolást simára hengerelhetné!...

Ők azok, akik büszkén verik a mellüket és a köznap unalmas zsongása miatt nem hallják meg az üres kongást; ők azok, akik elv gyanánt vallják, hogy minden dolgot illetőleg csak két vélemény van a világon: az övék, meg a másik: a téves; ők azok, akik némelyekkel szemben csak azért maradnak igaztalanok, mert egyszer már azok voltak és azok is ők, akik parancsolás nélkül nem tudnak uralkodni!... Végül ők azok, akik az élet híg lötty-levének már c sak azért sem képesek néhány csepp ízléssel zamatot adni, mert állandóan, minden vonatkozásban, kitartó konoksággal a nagy többséghez tartoznak, márpedig az ízlés a kisebbség privilégiuma!

- Alszom már!...

- És ha meghalsz itt előttem, akkor is elmondom végig, ami a lelkemen rágódik, mert még a Duhoborczi bácsik fejéről, a Nagy Duhoborcziról is kell szólanom!... De várj, előbb még meg kell mondanom, hogy ezek azok az emberek, akik jogosulatlan létüknek, úszó, labilis mivoltuknak metacentrumát, ha az kibille n ik a helyéből, nem alulról taszítják helyre, amint azt az előremenés, az emelkedés, az erő fogalma magával hozná, hanem úgy rángatják vissza egyensúlyi helyzetébe!... Ha szólniok kellene, hallgatnak, ha szerezni nem tudnak, fogukhoz verik a krajcárt, ha m e nniök kellene, maradnak!... Ők azok, akik a tőlük függőknek kinyilatkoztatják, hogy mi az ő akaratuk és akkor hálára kötelezetteknek tudják azokat, mert hiszen nem kell gondolkozniok, csak vakon követniök az ő parancsaikat, kegyes uraknak képzelve maguka t zsarnokságukban!... És áh, itt vagyunk már a fejedelemnél, a Nagy Duhoborczi Bácsinál!... Ő is, mint ezek...

Tarányi legyintett és gyorsan teletöltötte a poharaikat.

- A világért se folytasd! - mondta nevetve -, tudom, mi következik!... Most teológiai fej tegetések következnek!... többször elmondtad már ebbeli elméleteidet, többször megnyugtattál már, hogy nem vagy ellentmondásban, mikor a szerinted nem létezőt szidod, de tudod: nem szeretem az emlékezetemet túlvilági ügyekkel megterhelni!... Hát: van?.. . nincs?

- Úgy nincs!

- Hát akkor kivel pörölsz?

- Pörölni - senkivel!... Hanem képzelj el egy díszes, ősi amforát, amelyre egy aggastyánnak az arca van dísz gyanánt ráfaragva, amelyet ravaszul én magam helyeztem a túlvilágra, hogy amikor a keserű nyál már nagyon összegyűlt a számban...

- Szszsz!... Egészen új teória, de... haha!

...Tudod mit?... Igyunk!

- Óh, most már - igen!

Miklós kétszer egymás után fenékig kiitta a poharát, azután hátrahajolt a székén és felbámult a hajnali égre. Pár percig csend volt, odafenn a kastélyban is elült a zaj, talán valami nagy kártyajelenet előtt álltak, vagy már leszállt a teremre az úri dőzsölés utolsó jelenete, amelyben a szereplők már csak boldoggá-fáradt testükkel vesznek részt a néma együttesben, lelkük már odafenn sz álldos a hajnali égbolt alatt.

- Ez a teljes békesség! - mondta Miklós ernyedt megelégedéssel. - Vedd elő kétillesztékű páni sípodat, dúdoljuk el halkan a mi kedves, régi balladánkat!

Tarányi Ferkó apró, ébenfa furulyát vett elő a zsebéből, összeillesztette és halkan, lágyan, mint az ébredő madár szava, fújni kezdte a naiv, szentimentális dallamot, amelyet Miklós komponált össze a zongorán a török-időbeli ballada szövegére.

Abba van, abba van egy csúf török vajda,

Két korsót karjára, ugy mén a Dunára:

Te Duna közepin, én a Dunaszélin.”

Rántya a gájára, gája tetejire.

“Öleljen mög tégöd pokolbéli Sátán!”

- “Csókojjon mög tégöd vadbéli oroszlán!”

- “Feküggyön le melléd magyarok fegyvere!”

Dunának két széle: koporsóm két széle.

Dunának halaji: koporsóm szögeji.

Az égi madárkák: az én éneklőjim .

Engöm kifogjatok, el is temessetök!

Ugy tugygya mög anyám, hogy engöm sirattok Komáromi szép lány és az eredeti kéziratban a következő megjegyzések előzik meg:

“Ez a történet. Komáromi szép lány lemönt a Dunára. Ara mönt egy arany gája, rajta vót egy csuf török vajda.

Monta a szép lánnak: agygyon neki vizet, mert ihatnék. Mikor nyutotta a korsót, mökfokta a karját, berántotta a szép lánt, osztán monta, hogy hagygya az ü nótáját még eccő edanulhassa.

A szerző.

Amikor vége volt, Tarányi Feri komolyan akarta venni a szokásos da capo al finet, hanem Miklós idegesen felugrott és kisietett a lugasból.

- Nincs már türelmem itt benn! - mondta - nézd ezt a végtelen, ezt az isteni szabadságot!

De ez is csak egy pillanatig tartott, már ismét mást gondolt.

- Most már rendben van minden, gyere menjünk fel ismét hozzájuk és hintsük el közöttük a viszály magvait!... Nincs nagyobb gyönyörűségem, mint amikor az emberek tépik és marcangolják egymást!

Azzal meg sem várva a társa válaszát, megindult fel a kastély felé. Tarányi a nyomában.

Már szinte kiléptek az udvar fényességébe, amikor zagyva hangokat hallottak és látták, hogy a hajnali társaság éppen akkor szállingózik alá a lépcsőkön nevetgélve, beszélgetve.

Miklós hirtelen megkapta a barátja kezét.

Odafenn a füstös, borszagú teremben kedélyes és meleg valami lett volna a visszatértük, ott egyike lett volna az italos éjszaka ezer bolondságainak, de odalenn a hűs, józan, világos hajnalon esetleg kínos kimagyarázásokra kerülhetett volna a sor.

A tanácso s jött elül, balján Murányival, aki előzékenyen, időnkint helyeslőleg bólogatva hallgatta a harsogva elmondott ostobaságokat, pedig az arcáról, ha néha felemelte azt a hajnali világosság felé, tisztán le lehetett olvasni, hogy valósággal szenved az ócska, köznapi fecsegés alatt.

- Ami pedig a filozófiát illeti - mondta a tanácsos, botjával hadonászva és fölényesen nevetgélve, mint aki egyéb mérhetetlen tökéletességei mellett igazán megengedhet magának holmi apróbb fogyatékosságokat -, hát én abból mindössz e Platón tantételeinek egyikére emlékszem, hanem arra aztán alaposan, szóról szóra, mert azt feleltem a vizsgán!... Akarja?... Nos tehát: az eszmék, az ideák a dolgoknak ősképei s egyedül bírnak való léttel, míg a természeti tárgyak csak halvány, fogyaték os másolatai az eszméknek!...

Nos, mit szól hozzá?... Meg van elégedve a memóriámmal?... Ennek már... várjon csak!... huszonnyolc éve és még hozzá: amint ma nem értek belőle egyetlen szót sem, úgy akkor sem értettem!... Nos, nos?... De mi a csodát is csinál nék a filozófiával!?... Nem igaz?

Murányi ajkai körül finom mosoly játszadozott.

- Tökéletesen igaz! - mondta előzékenyen.

- Mire lenne jó tanácsos úrnak a filozófia, van önnek elég dolga és gondja azon kívül is!... Egyébként megnyugtathatom tanácsos urat, hogy én, aki már harmadik esztendeje nyaggatom a filozófiát, magam is csak legfeljebb ha jobb dilettáns vagyok!... A bölcsészet nagyigényű stúdium: egy egész emberi életet követel a maga számára!

A tanácsos hetykén felkapta a fejét és megállt.

- Megnyugta that!?... Hm!... Ez nem is rossz!... Érdekes!... Mily végtelenül boldog vagyok, hogy... izé úr... hogy is híjják?... nyugalmazott adótiszt, vagy micsoda, megnyugtatta engem, hogy ő is... vagy ő sem... Halljátok, urak?... Izé úr megnyugtatott engem!... És aztán hogy minek nekem a filozófia!?... Igaz, hiszen én csak egy mihaszna miniszteri tanácsos vagyok, akinek éppen elég, ha a szolgálati szabályzatot tudja, míg ellenben Izé úr már régen felette áll az efféle ostobaságoknak, neki már magasabb régiók kellenek!... Hohó, barátocskám, csak par distance... par distance!

A disztánsz szót, francia tudásának drágakövét, fenséges lassúsággal az orrán keresztül ejtette ki, úgy hogy az így hangzott:

- Disztóónsz!

- De méltóságos uram - rebegte Murányi ijedten -, hiszen méltóságod maga mondotta előbb, hogy önnek...

- Hja, az én voltam, barátom!... Csak disztingváljunk: az én voltam!

Murányi nem felelt többé, szegény kis emberke nem messze állt a sírástól. Iparkodott észrevétlenül elvegyülni a többiek között, erőltetett n evetéssel motyogott néhány zagyva szót, mintha fel sem venné az egészet, de meglátszott rajta, hogy a hangulata, amit a kedves éjszakán felépítgetett a maga számára, egy szempillantás alatt összeroggyant.

- Utálatos ember ez az én drága nagybátyám! - súgta oda Tarányi Feri Miklósnak a félhomályban. - Akkor miért nem tartotta magát pár disztóónsz Murányitól, amikor a pénzét elnyerte?... Hanem őszintén szólva ezt a Murányit is szeretném pofon verni, amiért mindent zsebrerak!... Vagy talán valami átok ül e z en a szerencsétlen emberen, hogy ezt mindenki lesújtja, legázolja és pedig éppen akkor, amikor a legelőzékenyebb, amikor a legtávolabb áll tőle, hogy bárkit is megbántson?

- Nincs itt szó semmiféle átokról! - mondta Miklós a kezével legyintve. - Oly egysze rű ez, mint ahogy a kokett, szabadszájú asszonynak mindenki kétértelműséget, vagy éppen csak egyértelmű szemtelenséget suttog a fülébe!... Egyik is, másik is valósággal provokálja a dolgot, mert hiszen egész mivolta szinte kiabálva hirdeti: velem lehet!.. . velem szabad!... Sőt megvallom egészen őszintén, hogy már magamnak is voltak afféle perverz vágyaim, hogy ezt a gyámolytalan, az utálatig illedelmes és szelíd emberkét bosszantsam, ingereljem!... Pedig rettenetesen fáj a lelkemnek, ha bántják és tudom is egészen bizonyosan, hogy valakivel, aki megbántja, határtalanul otromba leszek még akkor is, ha az illető véletlenül éppen a nagybátyád lenne!

- Óh, kérlek! - mondta az ősjogász előzékenyen. - Szívesen tercelek neked, ha kívánod!

A társaság akkor már leért az út torkolatához és ott oszladozni kezdett.

A két fiatalember is búcsút vett egymástól; Tarányi Feri a nagybátyja után sietett, hogy még becsalja egy-két pohárka törkölyre a hajnalban nyitó csopaki grájzleroshoz, a Reismannhoz, akit azonban a parasztok a rövidség okáért csak Réznek neveztek.

Miklós is valami hasonlóban törte a fejét, mert megvárta, amíg a testvérei aludni mennek, akkor aztán felsietett az elhagyott ebédlőbe, felnyitotta a faliszekrényt és mohón ivott meg egymás után három pohárka meggypálinkát.

A teremben nehéz, hideg szivarfü st gomolygott, de a nyitott ablakon keresztül illatos hullámokban ömlött be a hajnali levegő. A Balaton tükre felett visszajáró lelkek halványsárga ködtábora járta hangtalan táncát, a kerti fák szomorúan suhantak össze nedves koronáikkal.

- Óh, isteni egye dülvalóság! - mondta Miklós, karjait kitárva a végtelenség felé -, mily gyönyörű vagy te... mert tudom, ahogy a leányok most otthon alusznak, álmodoznak a boldogságról és talán reám is gondolnak!... Gyönyörű vagy, mert én magam kerestelek, nem te jöttél e l értem... mert elszakadok tőled, amikor a szívemnek oly édes hang másfelé hív... mert nem a feleségem, hanem a szeretőm vagy!... Gyönyörű vagy, mert amíg veled élek, senki sem állja útját, hogy lehunyt szemmel, mozdulatlanul bejárjam azokat az utakat, ame lyek felé a lelkem ösztönöz...

Mert ha ébren keresem őket, eltévedek a végtelen szürkeségben és beverem fejemet a polgárok házainak falába!

Odalépett az ablakhoz, körültekinteni a néma hajnalban, azután megindult lefeküdni. Ahogy kettőt lépett, a földön hev erve Melchthal Arnoldot pillantotta meg. Kétségtelenül Duhoborczi bácsi dobta le titokban, hogy ne üldözhesse.

- Tu l’as voulu, Georges Dandin!

Elnevette magát, megvakarta a fejét és felsietett a szobájába.

4. Hétköznapok

Arács felül zsúfoltan rakott szén ásszekér fordult be a kocsiútra, éppen ott, ahol azt mindkét oldalán sűrű sövénykerítés zárta el. A négy ökör nyolcéves kis gazdája, a maszatos parasztgyerek ott fenn ült rettentő ostorával a boglya tetejét és energikusan üvöltözött, de azért Miklós csak akkor vett tudomást a dologról, amikor az ökrök között fityegő toldalékrúd már szinte a mellét érintette.

Zsebébe gyűrte a könyvet, amelyet olvasott, idegesen körülnézett, majd megfordult és megindult visszafelé és ahol a sövény véget ért, letért a rétekre .

Csodaszép reggel volt, az izzó égen halványkék felhőrongyok úsztak, a magasból csattogva hullt alá a pacsirta éneke. A déli szél magával hozta a tóról a víz üde illatát, a Balaton magas tükrén a vitorlások vesztegelni látszottak.

Miklós gyönyörködve gázo lta a rét nedves füvét, tűnődve körülnézett, majd hirtelen elhatározással átugrotta a kis öntözőcsatornát és nekivágott a két hatalmas szomorúfűznek, amelyek ott állottak a patakon túl, ahol az elhagyja a konyhakertek szövevényes birodalmát. Átsietett a p adlón és ott volt a jéghideg forrásnál, amelyet ők az Álom Kutjának neveztek, mert forró délutánokon, a fűzfák nedves árnyékában tündérien szép álmokat tudtak látni gyermekkorukban a patak muzsikájára. Ott ledobta a kabátját, leheveredett rá és újra bele merült a könyvébe.

Benvenuto Cellini önéletírását olvasta, amit az előző napon kapott a szőke Hortoványinétól, aki azt viszont még itt fenn Pesten lopta ki nagybátyjának, az egyetemi professzornak a könyvtárából, mert érdekes szerelmi gazságokat sejtett benne, hanem amikor az első öt oldalon még egyetlen leányt sem csábítottak el, félredobta a könyvet, amíg most Miklós véletlenül rátalált.

Ezen a napon valamivel korábban kelt mint egyébkor és ahogy megreggelizett, nyomban hóna alá csapta a könyvét, és megi ndult bolyongani, mielőtt még bárki is tönkretehette volna a hangulatát. Mert hullámszerű hangulat-életet élt, amelynek egyes fázisai minden átmenet nélkül következtek egymásra. Most már pár napja a jelen nyers valóságaitól, közvetlenül szemlélhetőségeitől való elvonatkozás vágya ejtette rabul ismét - mert nem ez volt az első találkozásuk, -, de nem a csodálatos, mintegy megéledt álomképekből összerakott könyv hatása alatt; ellenkezőleg: a hangulata sarkalta rá, hogy azt előteremtse.

A fiatalember számára új világ tárult fel ebben a könyvben, mert mindég rajongott a rejtelmes középkor után, hanem a tanulmányai annak csak tömegtörténéseit tárták eléje, a szűkebb körű, vagy éppen teljesen egyéni életbe azonban csak most látott be először.

Pedig tudta, hogy c sak csalja önmagát, tudta, hogy ábrándképekben gyönyörködik, de ragaszkodott hozzájuk, mert táplálták és éltették a lelkét. És ezzel az érzésével nem állt egyedül. Velem együtt bizonyára te is úgy látod Bouillon Gottfried piszkos csőcselékét, mintha a C a rmen felvonulásában gyönyörködnél, te is úgy képzeled a Lajosok korát, mint ezer éjszakán át folyó színielőadást, amelynek emberei a véget nem érő lakomák alatt szerelmi ügyeiket hánytorgatják; ha leszáll az éjszaka, gördülékeny jambusok ütemeire próbáljá k ki egymáson toledói pengéiket és aztán hajlongva mondják egymásnak brávó, lovag, ez remek döfés volt, éppen a szívemet járta át! Holnap éjjel majd viszonzom a ciprusok alatt, amikor donna Belcolore kinéz az ablakán!... Maga az egész történelem is talán cs ak valamely fényes lovag, ragyogó suite-jével együtt, aki ott jár a nyomodban, édes dolgokat suttog a füledbe, de ha vesztegelsz és a díszes kis csapat elhagy, hogy többé már nem mögötted, hanem előtted látod őket, észreveszed, hogy csak a mellüket borítj a díszruha, mint a színpadi gárdákét.

Miklós csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor a hőség már ott a füzek alatt terhére kezdett lenni. Akkor megindult a tópart felé.

A nap lángoló sugarai merőlegesen ömlöttek alá a kiszikkadt földre, mindent körülölelt a déli pihenő csenje, a levél sem mozdult, amikor a tóparti lankás felül lövés zaja rezzent át az izzó némaságon. Nyomban azután sípoló rikácsolás, vergődő csattogás hallatszott és egy hatalmas szárcsa véres teste zuhant le Miklós elé.

- Itt van! Itt van!

Pipi került elő valahonnét, talán a mályvák között kuporogva leste a hajszát, és sikongva ugrándozta körül a prédát. Miklósra rá sem nézett, felkapta a madarat a lábánál és megindult vele, de akkor már az apja is kilépett az útra a csőszkunyhó mögül.

- Jó napot uram! - mondta Krascsenics, puskáját vadászosan a hóna alá kapva és jobbját a kalapjához emelve. - Megbocsájt ugye, ha megijesztettem, ez a buta jószág majdnem a fejére zuhant önnek!

- A magam részéről semmi baj! - mondta Miklós legyintve -, csak az idősebb bátyám kezdi már megsokallni önnek ezeket a bitangolásait!... Mindig attól tart, hogy meglő valakit!... És ugyan, mondja csak, mi a csodát tud csinálni ezekkel a pocsék szárcsákkal, hiszen nem ennivaló az ilyesmi, mert büdös!

- Az itteniek nem ér tenek az elkészítéséhez! - mondta a várnagy fitymáló legyintéssel, majd két ujját az ajka előtt összetéve a gourmand-ok ihletével mondta: - A kellő pác, egy kevés mustár és a fácánpecsenyét már el is vihetik előlem!... Ami pedig a lövöldözést illeti, mélt óztassék megnyugtatni az igen tisztelt tanár urat: ez a kéz nem hibáz!

- Jól van, miszter Nimród, majd megnyugtatom!... Nos és mi van az amulettemmel?

Miklós még a múlt héten véletlenül meglátott a balatonfüredi angol hajógyár valamelyik matrózánál egy kül önös kis szerencsetárgyat, amit az egyik külföldi útjáról hozott magával és a várnagyot bízta meg a megszerzésével. Rendkívül szerette a különös ritkaságokat és gyűjtötte is őket, bár minden rendszer nélkül, hanem utánuk járni már nem volt kedve.

- Áh, voi lá! - mondta a várnagy, aki szívesen villantotta elő itt-ott szerzett tudásait és szinte szenvedélyesen szeretett uraskodni. - Hiszen már itt is van!... Jó, hogy méltóztatott szólni!

Zsebéből selyempapírba göngyölt kis csomagot vett elő és átnyújtotta Miklósnak. Az mohón nyúlt utána és szeretettel nézegette a becses kis apróságot, ami valami miniatűr, ezüsttel cizellált hindu bálványt ábrázolt.

- Óh, pán Krascsenics, c’est trés aimable par vous!... Ez, ha jól látom, a boldog Siva istenség, a nagy Mahadéva, a szent Trimurti intrikusa, a rombolásnak és a nyomában járó megtisztulásnak az istensége!... Igen, igen... itt van elválaszthatatlanul hozzáragasztva, kedves neje, Parváti, a ragályok istennője is!... Én ugyan másra fogom alkalmazni őket, én a lányok ha jlandóságát fogom magam felé fordítani ezzel a talizmánnal, de hisz a magas hitveseknek ez rendkívül mindegy!... És most mondja meg, signore capitano, mivel tartozom önnek?... Mivel vagyok adósa ezért a klenódiumért?

- Adósom?... Legfeljebb talán némi elné zéssel számtalan gyarlóságomért... mindössze ennyit vélek kiérdemelhetni öntől őszinte és tiszteletteljes ragaszkodásomért!... Az amulett az ön jogos tulajdona, hiszen ezt legutóbbi tartozásom fejében ígértem önnek!

A várnagy meghajtotta magát, majd levett e ezerfelé gyűrött nemezkalapját és legyezni kezdte vele az arcát és akkor is minden mozdulatából annyi természetes, őszinte elegancia sugárzott, amennyi párhuzamba állítva borús kis pozíciójával és bonyolult ügyleteivel, az első pillantásra elárulta a sz ü letett kalandort. Hanem, hogy ki volt ő voltaképpen és hol töltötte előbbi idejét, azt lehetetlenség volt kicsikarni tőle. Az a kedves szokása, hogy a legkülönbözőbb nyelveket szerette beszédbe elegyíteni, az egykori tengerésztisztet sejtette benne, a kön nyedség, amellyel annyi rafinériával összeszedett pénzeit szétdobálta és beitta, a volt gazdag embert - de mindez csak a hipotézis értékével bírt. A lányán kívül, akit bár józan korában el-el szokott döngetni, de akit, ha már be volt rúgva, a térdén lovagoltatott, egyedül Miklós volt az, akihez ez a titok zatos ember, zárkózott lelkének fel-fellobbanó meg eltűnő melegével vonzódott. Ez az érzése többféle érzéstöredékből rakódott össze mozaikszerűen, amelyek között a fő mindenesetre a helyes üzleti érzékből fakadó vonzalom volt, mert Miklós volt az, akitől a legkülönbözőbb ürügyek alatt, de feltétlenül tudott mindég pénzt szerezni, aki a maga könnyelmű és különösségekre hajló lelkével a legkalandosabb üzletekbe is belement, legnagyobbrészt csak azért, hogy ezt a különös kalandort, akit szokatlan mivolta mia t t mindég értékelt valamire ott a megszokott, egyforma emberek között, némi pénzhez juttassa. De az is bizonyos, hogy az üzleti szempont mellett igen nagy jelentősége volt annak a körülménynek is, hogy az úri társaság tagjai közül egyedül Miklós volt az, a ki nem sokat törődve a várnagy titokzatos múltjával és apró szennyügyeivel, alkalomadtán szívesen elbeszélgetett vele. És az úgynevezett nehéz embereket, a nagyképűeket, a fontos moralistákat jobban gyűlölni, ezzel szemben a fölényesen simulékony lelkek d e rűs melegét jobban megbecsülni senki sem tudja úgy, mint a kalandor, aki a tömeg közepében is kietlen egyedülvalóságban áll többiek között.

Voltak pillanatok, amelyekben lelkileg egészen közel állottak egymáshoz, de mivel bizonyos megölhetetlen konvenciók akkor is terpeszkedtek közöttük, valami különös, félig tréfás, de egészen sajátos nyelvezetet találtak ki a maguk számára és annak a révén közeledtek egymáshoz.

- Így nem alkuszunk, monsieur le connétable des comptes de Szentirma et Lovászpatona -, így nem alkuszunk! Tudva van, de az egyházatyák feljegyzései is tanúságot tesznek róla, hogy a mi Urunk Jézus Kriszt us koporsóját sem őrizték ingyen!... Az adósság... az adósság, de a nagy Síva isten minden bosszúját reánk zúdítaná, ha ingyen adnók őt kézről kézre!... Egyébiránt nagyon szépen köszönöm!

Miklós kezet nyújtott a várnagynak és akkor már kezébe is csúsztatta azt a bankjegyet, amelyet a párbeszédjük alatt lopkodott ki a tulajdon zsebéből. Krascsenics anélkül, hogy reápillantana, zsebébe csúsztatta a bankjegyet, könnyedén meghajolt, azután hirtelen a leányához fordult, aki az előbb még a meglőtt szárcsát him b álgatta diadalmasan bevérezve vele a haját meg a ruháját, most meg pár perce mozdulatlanul állt, koromfekete szemét Miklósra szegezve és vérpiros ajkát mamlaszul nyitva feledve. Ez a kis nőstény vadállat már régen megértett mindent, már régen tudta, mi fű z i az apját a fiatalemberhez és már régen imádta Miklóst a kék szeméért, a hófehér fogáért, minden lépéséért és durvaságaiért, amelyekkel szidni szokta őt, de amelyek ahelyett, hogy sanyargatták volna a szívét, köréje fonódtak és melengették azt. Miklóst s ohasem köpte le a leány és ha annak láttára össze is futott a szájában a nyál, az az éhes vadállatok sóvárgásából fakadt.

- Mit csinálsz, te eszelős!? - mordult a lányára a várnagy. - Tedd le az a dögöt és siess haza!... Mondd meg, hogy egy óra múlva én is otthon leszek!... Par diavolo, uram, ez egy szabadon járó őrült, akit ha valamelyik Montépin-regényben élt volna, bizonyára bezárták volna a Bicê tre-be!... De persze, magam is oka vagyok a dolognak, rendbe kellene hoznom ezt a lányt, de... de nem érek rá!

- No persze - mondta Miklós kissé gonoszul -, a szárcsavadászat és több efféle...

Krascsenics tragikomikus arcot vágott.

- Uraságod sokkal könnyedebben veszi ezt a szárcsa-ügyet, mint az megérdemelné!...Hiszen említettem, hogy be kell pácolni... és... és ilyesmi... Hopp, Pipi! - fordult hirtelen a lányához, az ujjaival csettentve, minta a kutyáját apportírozná. - Indulás!

Pipi még egyszer belenézett mélyen Miklós szemébe, azután megpördült és búcsú nélkül futni kezdett. Ahogy hirtelen megfordult maga körül, kurta szoknyája szétterült a levegőben, látni engedve hófehér izmos lábát egész a combja közepéig. Miklós önfeledten nézett utána és pár pillanatig nem is figyelt a várnagy fecsegésére. Az éles szemű kalandor nagyon jól látta a kis lelki játékot és bár a z arcát egy pillanatra elöntötte a vér a szégyentől és a dühtől, hamarosan előrántotta a jobbik eszét és akkor már tudni is vélte, hogy a közel jövőben mi lesz üzleti összeköttetésük piè ce de resistance-a.

Miklós hirtelen észbe kapott és zavartan nevetgélni kezdett, mintha a várnagy elmésségein derülne, de azért fél szemmel, titokban utánanézett a lánynak, amíg az el nem tűnt az útkanyarodónál. Pár pillanat múlva látszólag minden a régiben volt újra, hanem azért Miklós valami megszabadulásfélét érzett, ami k or a várnagy rövidesen elköszönt tőle, felajánlva neki további szolgálatait is.

Lesietett a tópartra, valami rejtélyes kézmozdulattal, amelyet csak ők értettek, felnyitotta a fürdőházikójukat, ledobálta a ruháit és belemerült a vízbe. Siófokról akkor jött át a déli gőzhajó, odaúszott a közelébe és felkiabált a kapitánynak, akivel esténkint Balatonfüreden, a Kisfaludy Szálló teraszán pikétezni szokott csopaki fröccsre, amiket azonban, tekintet nélkül a kártyajárásra, rendesen ő szokott kifizetni.

Amikor a gőzhajó eltűnt a távolban, Miklós hanyatt feküdt a vízen, lehunyta a szemét és úgy várta be, amíg a hajó verte hullámok megérkeznek és elringatják.

Egészen elfeledkezett magáról; a gong távoli hangja még ott érte a vízen.

Akkor hirtelen magára kapkodta a ruháit és hazasietett.

Egészen megizzadt újra, mire hazaért és ahogy benyitott az ebédlőbe, bosszankodva látta, hogy amíg odajárt, vendég érkezett, egy távoli rokon, bizonyos Stronczi bácsi, a világ legunalmasabb embere, aki el nem engedi a világért sem, hog y ebéd után néhány játszma lóversenyest ne játszanak vele.

- No mindegy! - gondolta -, majd valami ürügy alatt megszököm!

De nem kellett megszöknie; a lóverseny ezúttal elmaradt, mert Stronczi bácsi berúgott és a politikáról kezdett beszélni mindaddig, am íg ráerőszakolták, hogy legjobb lesz, ha lefekszik és kipiheni az út fáradalmait. A fiúk felkísérték az egyik üres emeleti szobába és lefektették a kanapéra. Hanem amikor a másik kettő már kiment, Miklós visszasompolygott és egy cédulára felírta a követke z ő verset:

No de sebaj, itt a diván!...,

Azt odaillesztette az alvó mellére, azután ő is kiosont.

Ágoston már feküdt, egész hosszában végigdobva magát az ágyon, amikor Miklós benyitott a verandára.

- Stron czi bácsit elintéztem! - mondta nevetve és ő is vetkőzni kezdett. Ágoston félig már aludt, csak valami értelmetlen motyogással felelt.

Halott csend volt mindenütt, csak az udvar távolából hallatszott néha, amint a vincellér nehéz csizmái alatt meg-megcsiko rdul a porond, odabenn pedig egy neuraszténiás, öreg légy tökéletlenkedett, vergődésében neki-nekiütődve az üvegfalnak.

De a légyzizegés az álmok barátja.

Az öreg hártyaröpü különben sem ízetlenkedett sokáig, még egyszer nekiszaladt nagy erővel az üvegnek és fájdalmában szívettépőn, éles sirámokban zokogni kezdett, de ez a halk, hullámos kis jajveszékelés lassan-lassan elhalt, valami más, különös hangnak adva át prédául az izzó csendességet. Odakinn a távoli réteken valami elűzött fickó fütyörészett, de r eszketeg, esdeklő melódiából tisztán ki lehetett hallani, hogy a kis száműzött nem jókedvéből fütyörész, hanem csak hogy könnyeit visszafojtsa és nemsokára ijedten elhallgatott, mert odalenn a parti mocsarakban megszólalt a bölömbika és a hangja oly szomo r ún és döbbenetesen kolompolt át a nyári délutánon, mintha sok-sok szegényes temetési menet indult volna meg valahonnét. Mindenki összeborzadt, az emberi szívek oly sürgetően, oly egyöntetűen kezdtek kalimpálni rémületükben, hogy ebből a félelmes kopácsolá s ból az a sürgős meggyőződés bontakozott ki, hogy ennek okvetlenül végének kell lennie, hogy már csak a nyomban lecsapó vidámság mentheti meg a szomorúakat és ennek a gondolatnak olyan hatalmas ereje volt, hogy a kolompolás nyomban megszűnt és helyét valam ely láthatatlan cigányzenekar vidám ütemei foglalták el. Állt a bál, pompás emberek táncoltak, a leányok aranyba és fehér selyembe öltözötten járták és ott állt közöttük árván, egyedül a kis Pipi is, táncos nélkül és esdve nézett Miklósra és most nem Pipi, hanem Pipóparapinella hercegnő volt a neve és Miklós oda akart sietni hozzá, hogy táncra kérje, de nem bírt megmozdulni, mert azalatt valaki titokban lekötözte. Sírás fojtogatta a torkát, érthetetlen könyörgéseket rebegett, hogy oldozzák fel, de mivel sen k i sem jött a segítségére, nekifeszült a köteleknek. Az izzadság csak úgy dőlt a homlokáról, a kis hercegnő egyre esdeklőbben nézett rá, hogy siessen, mert nyomban vége lesz mindennek és akkor a kötelékek az emberfeletti feszítéstől felszakadtak és Miklós elgyötört teste görcsös dermedtségben hullt vissza az ágyra. Szörnyű mozdulat volt ez; a báli népség riadtan futott szerteszét, valamennyien egy kis lyuk felé özönlöttek, amelyet a küszöb alatt fúrtak az egerek, amiket akkor úgy emlegettek egymás között r i adt sikoltozással, mint a halál barátait és vigasztalták egymást, hogy azért mégis meg fognak menekülni, mert a lyuk az esthajnali csillagra torkollik és ott olyan hideg van, hogy a csontváz kővé dermed és nem bír mozdulni többé. Akkor hirtelen elpattant a nagybőgő húrja és a hang hosszan, fájdalmasan zengett, mint az öregember sírása, és a lelkek összezsugorodtak tőle, a siralmas fájdalomtól. Elviselhetetlen volt mindez, okvetlenül kellett történnie valaminek és nagyszerű megoldásként a föld kettéhasadt é s Miklós összeölelkezve a kis hercegnővel, akinek akkor hirtelen Mályvavirág lett a neve, zuhanni kezdett alá a mélységbe. Erősen átkarolták egymást, az ajkaikat összetapasztották, de azért Miklós meglátta, hogy a kis hercegnő aranyszoknyácskája fellebbe n t és akkor a keze hirtelen végigsiklott a hófehér bőrön, egyre feljebb és a hercegnő nem fogta meg a remegő kezet még akkor sem, amikor az már mezítelen derekát ölelte.

- Óh édes... drága!...

Miklós érezte, hogy szemét elborítják a boldogság könnyei, felült az ágyában, megtörülte verejtékes homlokát és még egyszer mondta halkan, mosolyogva:

- Oh, édes... drága!...

Feltekintett a padmaly festett deszkázatára, amelyen egy hatalmas keresztes pók sietett hazafelé.

- Mily rettenetes ez! - gondolta - és visszahanyatlott az ágyára.

Háromnegyed hat volt már, amikor Sámuel, a végletekig konsternálva felsietett a verandára, szétkapta a függönyöket és mélységes meggyőződéssel felkiáltott:

- Hát ez már csakugyan disznóság!... Gongmester, te nyakigláb naplopó!... És te, te rongy szibarita, te szabályszerű idegőrült, te!... Meddig hemperegtek még szennyes vackaitokon!... A nap sugarai immár csak harmincöt fokos szögben hullanak a föld felszínére... az alkonyati párák már... izé...

Megakadt, abbahagyta és most már a rendes hangján mondta:

- Igazán disznóság!... Persze, délben teleszívjátok magatokat!...

- Az az undok Stronczi bácsi az oka az egésznek! - mondta Miklós műepével. - Meddig akar az még itt maradni?

- Már el is ment! - mondta Sámuel. - Az ördög tudja, mi lelte, csak összecsomagolt, a cselédeknek azt mondta, hogy ő bizony nem enged bolondot csinálni magából és azzal elhajtatott anélkül, hogy bárkitől is búcsút vett volna!... Bizonyosan elrestelte magát, amiért berúgott.

- A poézis hatalma! - gondolta Miklós mosolyogva, de úgy tett, mintha semmibe sem venné a dolgot.

- Vigye el az ördög a vén szamarát!

Egyetlen pillanatig sem gondolt arra, hogy a dologból még valami kellemetlenség is lehet.

Úgy, félig öltözötten leszaladt a ház mögé, a kúthoz, belemerítette arcát a jéghideg vízbe, led örzsölte a mellét, aztán felment újra. Valamelyik ócska ruháját öltötte magára és a lábszárvédőit felgombolta, mert az volt a terve, hogy a testvéreit elcsalja a hegyek közé. De amikor újra lejött a lépcsőn, már más elhatározásra jutott: egyedül óhajtott lenni, hogy az álmait újra átélhesse.

Gyönyörű alkonyat volt, pedig másnapra, vagy talán már az éjszakára eső készült; a Tamás-hegy minden egyes fája mintha ott állt volna közvetlenül a szeme előtt.

Érzései a Szentirmay-kastély felé vonzották volna, de megf ontolta a dolgot és a falu felé indult, hogy egy levelet feladjon. Egyébként is tudta, hogy ha a kastély felé indult volna is, félúton biztosan visszafordul, mert nagyon tudta a lelki gyönyörűségeit őrizgetni, óvni, rejtegetni, mindég is késlekedő volt a zok valóra váltásában.

Lehajtotta fejét és eltűnődött. De akkor különös zörej verte fel álmodozásából.

- Ott jön Kapdebó mester a maga guruló köpőládáján!... Be a bokrok közé!

Óvatosan lebukott, amíg a csopaki jegyző elhajtatott mellette idétlen, kétkerekű laptikáján. Ki nem állhatta ezt az embert, mert rendkívül művelt, cikornyás mondatokban beszélt és mindég az öreg Szmolenszky különös csínyjeit dicsőítette.

Átsietett a falun és már a Nosztori-völgynél tartott, amikor eszébe jutott, hogy a levelet elfelejtette bedobni.

Megcsóválta a fejét és visszafordult. Elintézte a levél-ügyet és megindult a Balaton felé, de ahogy a gyalogútra fordult, már megbánta a dolgot.

A szűk, mély útban két női napernyőt látott maga felé közeledni, egy fehéret és egy rózsaszínt.

- Ez Amália és a mamája! - mondta, az ujjával csettentve.

A találkozás akkor már elkerülhetetlen volt.

- Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, kisztihand Amélie!

A leánynak sohasem mondta, hogy Amália, idegesen undorodott ettől a névtől, mert ha valaki kiejtette előtte, mindig úgy képzelte, hogy az illetőnek a szája tele van az indiai fánk habjával. Makacsul ragaszkodott ehhez az idioszinkráziához, erre tolt mindent, pedig a valóság az volt, hogy ebben az olvadékony, divatját múlt, vénlányos névben látta és hallotta összezsúfolva a leány minden sajnálatos különösségét, pedig őszintén vonzódott hozzá, sőt azt is tudta, hogy a leány mély szerelmet érez iránta és bár ez a körülmény így, lényegileg akkor még terhére volt, sőt néha határozottan bosszantotta, a ba ráti jóindulatát mindenesetre a leány felé hajlította, amihez azután még hozzájárult a természetes ösztön, hogy az imádóját minél tökéletesebbnek tudhassa. És ez kissé különös lelki munka volt, mert ha valaki egyenesen a mellének szegezi a kérdést, hogy mik hát azok a sajnálatos különösségek, amelyeket az Amália név átok gyanánt hurcol magában, ő maga sem tudott volna rá kielégítő választ adni. Amália, aki akkor huszonegy éves volt, a megye régebben elhalt árvaszéki elnökének volt a lánya, csinos volt, mint a legtöbb barátnője, a műveltsége meg éppen messze túltett a legtöbbén. Jólelkű, minden szép iránt fogékony kedély volt, minden nevén nevezhető hiba nélkül. És mégis... A barátnői szerették, kedvére tettek mindent, de mindez csak addig tartott, amíg maguk b an voltak. Hanem ha férfi tűnt fel a láthatáron, nyomban kiderült, hogy egyikük sem veszi komolyan mint vetélytársnőt és amíg a többiek ilyenkor gyűlölködve figyelték egymás minden mozdulatát, vagy alkalmilag védően összetömörültek, őróla egyszerűen megf e ledkeztek, amiből az lett, hogy a leány a legzajosabb, legvidámabb társaságok közepette egyszerre csak nagy árvaságban találta magát, amikor is aztán az ösztöne arra sarkallta, hogy a látszat megőrzése végett ő is nevessen, amikor a többiek nevetnek, ő i s odadugja közéjük a fejét, ha valami ostoba titok miatt összebújnak, ő is suttogjon, gonoszkodjon és a többi. Lehet: ha a lány szintén az egész lelkével belevetette volna magát ezekbe az ostobaságokba, mint a többiek, rendbe jött volna minden, hanem ő unt a az effélét és bizonyára ez okozta a bajokat. Akármint volt is, az ilyesmi mindig sajnálatos és kínos látvány volt és tudjátok, hogy a sajnálat rövidesen megerjed és valami idegenkedéssé romlik.

És hogy a különös voltából fakadó benyomások általánosak és ugyanegyek voltak, az kétségtelen volt abból, hogy távollétében a lányok szeretetteljes sajnálkozással beszéltek róla egymás között, a férfiak pedig mosolyogva súgták egymás fülébe daktilikus lábakon ugrándozó gonosz kis tréfájukat:

- Itt jön A-mália!

Megv olt a képessége ahhoz is, hogy a dolgok kifordítottját hoppon kapja és ennélfogva adott alkalommal könnyen produkált olyasmit, amit a kisigényű vidék szellemességnek szokott nevezni, voltak meglepő és szokatlan ötletei is és mégis... És mégis: amikor a tö b biek figyelmét valami közérdekű dolog kötötte le, ő valami érdekes és mulatságos otthoni esetről kezdett beszélni, valamely iskoláslány-korabeli csínyjének elmondásába kezdett, közben erőltetetten nevetgélve, pedig meglátszott az arcán, hogy tisztában van a maga unalmas és lehetetlen voltával, de mit tehetett volna egyebet? Az érzései, gondolatai annyira különállók, annyira egyéniek voltak, hogy féltette őket tékozlóan beledobálni a köznapi fecsegésbe, az éretlen viháncolásba, amikben a felserdült lányok e ltitkolt szerelmes vágyai meg szoktak nyilvánulni, ő azokat csak otthon és csak az előtt óhajtotta volna előcsillantani, akit a magáéihoz hasonló érzésekkel vélt felruházottnak. Legközelebbi barátnői is egyhangúlag azt mondották volna róla, hogy a férfit u nja és egy kissé lenézi - aminthogy a típusoktól tényleg el is húzódott -, pedig izzó szerelmi gondolatokat táplált magában, amelyekben a regényes elválaszthatatlanul össze volt fonódva az érzékivel. Miklóst imádta, mert az különös, könnyelmű és érdekes v o lt, mert mélytüzű szeméből, annak minden villanásából szerelmes vágyakozás árulkodott önmagára és legfőképpen, mert ha a társaságban volt, újra meg újra át kellett szenvednie a féltékenység minden kínját, amikor a fiatalember titokban csókot nyomott a bar á tnői hajára, vállára és kezére.

Mindezt pedig Miklós szóról szóra ugyanígy sejtette, talán tudta is és néha, félálmában sikerült is a maga érdeklődését, néha éppen a vágyait is felkorbácsolnia a különálló leányka iránt, de ha a dolog a valóság felé fordult, elhúzódott tőle, mert érezte, hogy nincs lelki ereje az általános érdeklődés központjából kilépve, önmagát elkülönöznie, sőt olyankor valami gyáva kényszert érzett, hogy ő is úgy, kissé félvállról bánjon a leánnyal, mint a többiek. Lehet, hogy Amália ug y anazon az éjszakán élt át valami pokolbelien izzó szerelmi kalandot, amelyen Miklós is sokáig vergődött ébren a reá való gondolásban és mégis... És mégis: ha másnap találkoztak, mérsékeltek és kissé idegenek voltak egymással szemben, Miklós a már mondott a k miatt, a leányka meg szemérmes félénkségből.

Miklós ilyenkor erős ígéreteket tett önmagának, hogy ezután még csak gondolatban sem foglalkozik a leánnyal, de hiába; akkor már úgy volt, mint aki rászokott arra, hogy az ajkát harapdálja: már a vére is kiserked, de ő azért csak marja önmagát.

- Mily jó, hogy találkozunk magával! - mondta a mama, aki ismerte a lánya szerelmét és nagy örömmel látta volna, ha az viszonzásra talál. - Már régen akartam kérdezni magától valamit!

Nem volt semmi kérdeznivalója, de bízott az anyai szeretet elpusztíthatatlan erejében, egyébként úgyis tudta, hogy a lánya majd segítségére siet.

A malmot csak meg kell indítani, a többi a kövek dolga.

- Parancsoljon, nagyságos asszonyom!... Itt benn jártam a faluban, egy levelet kellett feladnom. És maguk, kedves Amélie!?

Haszontalanságokról fecsegve ballagtak; a kérdés, az úgy magától elsikkadt.

Már felkanyarodtak az országútra, amikor Amália azt mondta:

- Olyan gyönyörű az idő, vétek lenne még hazamenni!... Van kedve egyet sétálni?

- Természetesen! - mondta Miklós mérsékelt meggyőződéssel. - A dolgom miatt egészen jól ráérek!

Bosszankodott a lányra is, de akkor már későn volt.

- Az én lábaimnak már elég v olt! - mondta a mama, szendén megütögetve öreg combjait. - Menjenek csak maguk, viseljék jól magukat és te, Amál - ő meg éppen így hívta: Amál! - okvetlen légy otthon legkésőbben fél nyolcra!

Elment, vissza-visszatekintett, utóbb már a zsebkendőjét lobogta tta és ez az ósdi formátlanság, vagy talán tréfának induló kedveskedés még jobban felbosszantotta Miklóst.

- Ezek bizonyára altorjai báró Apor Péter idejében éltek először! - gondolta némi gyűlölködéssel. Rögtön ezután lecsapott rá a különvilágúak, a tépett idegzetűek fanatikus magányimádata, a menekülés lázas vágya a paradicsommá magasztosult berek, vagy a szent titkok templomává avatott nyárfaliget után, amelyeken az előbb fásult közönnyel jött keresztül. Ismerem: mélységes keserűség ez, de csak pár pillanatig tart, mert a lélek nem bírná tovább.

A pillanat elmúlt. Miklós lelke ernyedt és ájult önfeledtségéből íme ez a hazugság pattant ki:

- Csodálatos a véletlen munkája: már napok óta nem láttam magát... az éjszaka magáról álmodtam és... íme, itt van!

Amália szemét a szerelem meleg köde borította el.

- Rólam?... És mit?

- Azt, hogy megcsókoltam az ajkát!

A szerelmes lány érezte, hogy a vére perzseli a testét; a sírásba áthajló boldogsággal küzdve indult neki végső, reménytelen küzdelmének.

- Megtisztel ő megkülönböztetés, hogy rólam csak álmodni merte - rebegte halkan -, mert...

Elhallgatott.

- Nem értem!... Miért hangsúlyozta úgy azt, hogy rólam!?

- Nos, mert a barátnőimet...

- Igen...

- Valóban is...

Miklós szíve megtelt boldogsággal.

- Mit mond?... Elámították!... Ki mondta?!...

- Nincsen szükségem senkire!... Látok és hallok!

- Óh, ez rendkívül hízeleg nekem, Amelie, de mégis... higgye el!...

Amália lehajtotta a fejét; a szeme könnybe borult.

- Óh nem... ne gondolja, hogy megfigyeltem... hiszen nincsen semmi közöm a dologhoz... de nem zárhatom le a szememet és nem én tehetek róla, ha maga oly vigyázatlan... Lehet: ha más volna ott olyankor, nem én, talán jobban vigyázna, de én, tudom, én kivétel vagyok! Én mindég és mindenütt kivétel vagyok... én vagyo k a született kivétel!... Mindenki ott volt, csak Amália hiányzott! Itt és itt mindenki rózsaszínben jelent meg, csak Amálián volt fehér ruha... mindenkit értesítettünk, csak Amáliát nem, de hiszen ő kivétel, ő úgyis unja az ilyesmit... mindenki jól mulat o tt, csak Amália nem, de hiszen ő kivétel, ő másban leli a gyönyörűségét, ő csak otthon szeret ülni a könyvei között!... És Amáliát soha senki sem próbálta megszabadítani a kölönctől, hogy mindég és mindenütt kivétel legyen!

Pár percig némán haladtak; akko r már keresztezték a tópartra vezető utat és rátértek a keskeny kis ösvényre, amely az Álom Kútjához vitt. Ott csak egyesével juthattak előbbre; Miklós lehajtott fejjel, szomorúan lépkedett a leány nyomában. Az alkonyat akkor kezdett leszállni, a tópart f elül felzendült a békák esti siralma. Oly szomorú, oly édes és különös volt mindez, a fiatalember szíve megtelt szerető sajnálattal; az az érzés lepte meg, hogy jónak lenni jó és hogy e magasztos estén gyönyörűség lenne a szomorúságot megfojtani.

Hirtelen megállt és halkan azt mondta:

- Kedves Amélie...

A lányka megfordult és kérdőleg nézett rá.

- Kedves Amélie... én szeretném magát megszabadítani a kölöncétől!

- Megszabadítani?... Hogyan?

- Lám: az előbb azt mondta, hogy én sorra megcsókoltam valamennyi barátnőjét, csak...

A lányka arca lángba borult.

- Nem mondtam semmi többet!

- Nem is kellett, hogy mondjon, a többi önként következik!... Azután pedig bevallotta, hogy örökösen kivételnek lenni...

A leány erőtlenül felemelte remegő kis kezét, de akkor már későn volt minden. Miklós megfogta a remegő kezecskét, odaölelte a lány derekához, másik kezével szinte durván felemelte az arcát és az ajkát rátapasztotta az övére.

Amália halkan sírdogált; sokáig álltak mozdulatlanul úgy, összeölelkezve. Odabenn a faluba n valami szerelmes parasztlegény szívet tépőn kornyikálta:

Akit szeret, annak nem kell...

- Tökfilkó! - mondta Miklós meggyőződéssel.

Mindketten elnevették magukat, de Miklós lelkén hirtelen valami hidegség suhant keresztül.

Érezte, hogy Melchthal Arnold kísértete bukkant fel mögötte.

- Most pedig siessünk, mert majd kikapunk a mamától!

*

- Hát ti csirkefogók, ti hol ténferegtek itt?

A két Tarányi gyerek hátratett kézzel állott Miklós előtt. Sűrűn szipákoltak, pislogtak és orgyilkos pillantásokat lövelltek az ősi ellenségre.

- Bácsi kérem - mondta az egyik elővigyázatosan, oldalba döfve a másikat -, ez a ronda ordít ám mindig, nem én!

Miklós elnevette magát, valami jutott az eszébe.

- Nem baj, nó - mondotta. - Az ordításért már kaptatok tizenkilenc pofont, az már el van feledve!... Hanem mondanék én nektek valamit!... Hallottam, hogy mind a ketten kitűnő futók vagytok!... Nohát én szeretném kipróbálni, hogy kettőtök közül ki tud jobban futni!... Figyeljetek!... Álljatok szé p en egymás mellé... így ni!... hazafelé fordulva... így... így! No már most én majd olvasok, hogy: egy - kettő - három! és amikor azt mondom: rom! - akkor ti elkezdtek szaladni, ahogy csak tudtok!... És amelyitek előbb hazaér, az kap tőlem két hatost!... N o s tehát!... Eeegy... kettő... há-rom!

A fickók őrülten nyargalni kezdtek és nemsokára eltűntek a porfelhőben.

Miklós felkacagott.

- Ha ez a két haramiavezér hazaér, otthon először is összepofozzák egymást a verseny kimenetele miatt!... Akkor visszafutnak i de a pályadíjért, engem már nem találnak itt, akkor ismét összepofozzák egymást a csalódás felett érzett bánatukban!... Mi pedig, re bene gesta, gyerünk egy fröccsre!

*

Az este már leszállt egészen, Amália ablaka kivilágosodott.

- Ott most két boldog asszo ny suttog egymásnak fontos titkokat!... Brrr!... De mit is műveltem ismét!?... Rettenetes!

Halkan fütyörészni kezdte: la donna è mobile... azután gyors léptekkel megindult vissza, Arács felé. Amikor a saját udvarukon átment, odaszólt az egyik szolgalegényn ek, hogy később jön haza vacsorázni, azzal besietett a falusi kocsmába. Valahányszor az impressziói ide-oda rángatták a lelkét, mindég odamenekült a hallgatag parasztlegények közé. Azok végtelenül szerették, nemcsak azért, mert itatta őket, hanem mert ére z ték a maguk és őközötte levő mérhetetlen távolságot és ő mégis ott volt közöttük anélkül, hogy akarna tőlük valamit és nem baj, ha leszamarazza és buta parasztoknak nevezi is őket.

Ő is szeretett ott lenni közöttük, főként a nyárvégi esős estéken és sokái g el tudta hallgatni az öregebbek csodálatos történeteit, különös tanulságokat magukban hordó istenkedéseit.

Odakinn sziszegve szitált a hűvös eső, apró cseppjei kanyargós patakokká verődtek a szivárványos ablaküvegen, odabenn a dróton aláfüggő petróleumlámpás nehéz csatában állt a pipafüsttel, a legények hallgattak vagy buta tréfákat ismételgettek ezerszer, a soros öreg pedig, aki elé Miklós odaállíttatta a fél messzelyt, halkan, tűnődve mesélt, amiközben ernyedetlen munkával szép tulipánvirágokat köpött a padlóra. A terem másik vége üres, elhagyott volt, ott már csak derengve reszketett a lámpa fénye; az volt a színpad, amelyet a mesék csodaemberei népesítettek be Miklós számára. Ott látta felbukkanni a domború mellű csodaezredest, aki akkorákat tudott ki á ltani, hogy három privadiner is megsiketült alatta - minden katonaviselt parasztembernek van ily csodálatos brigadérosa -, ott, az üres hordó mögül előtoppanva pillantotta meg a tréfás Csömböllék bácsit, aki Paloznakon élt és ott is halt meg ezelőtt harmi n c évvel és aki olyan tréfákat és ijesztéseket tudott kifundálni srófos eszével, hogy a menyecskék és lányok beteggé rikoltozták magukat; ott járt fel-alá, hátratett kézzel a pohorányi jegyző, aki mindétig bizonyos pillangókat látott, hogy aszongya: azok a z ő saját gondolatai lennének - amíg be nem vitték a városba, az ispitába, ahol a híres Kerényi doktor kivagdalta az agyvelejét és szubilimentommal kiöblítette a fejét, hogy megöldösse abban az őrültségi gombákat; ott járkált egy szál véres ingben, a kezei t tördelve a Berta Gábor egyetlen leánya, az Eszter, a maga penetenciájában, amiért a kisded magzatát elirtotta, aki is a felsőörsi káptalanyi ispánytól fogantatott - és ott sóhajtozott és huhogott baglyok módjára a Rimányi Ferkó, akit az ijedelem ölt meg v agy tíz évvel azelőtt - vagy van talán már tizenkettővel is -, éppen Szent Mihály hajnalán, ami onnét bizonyos, hogy azon az estén harangozták utoljára a hetet. - Rimányi Ferkó derék, szálas egy legény volt, ember lett légyen, akitől megijedett, csak éppe n hogy szerette az erejét mutogatni, öklével nagyokat ütött az asztalra, sokat szidta a jóistent és fogadkozott, hogy ő az ördögtől sem fél. - Hát jó, történt azonban egyszer, hogy a lovasi kántortanító, régen hektikás volt már, az volt a rendje - meghala é s a holttestét kivitték a lovasi temető cintermébe. Ez még délután történt és estvelen hozta meg a hírét a Puczornyik, a postás - de csak olyan gyalog-postás -, és itt, ezen a helyen hánytorgattuk meg innét és amonnét a dolgot, amint az már szokás. Hát eg yszer az a bolond Csike Jóska - sohasem is volt annak az esze egészen a helyén - azt mondja a Ferkónak:

- No, Ferkó, te vitézi ember vagy, hát nem sajnálnék három liter bort, ha kijönnél velem a lovasi temetőbe és megvakarnád a kántor úr orrát, hiszen tudod, hogy mindétig viszkedett szegénynek, ha mérgelődött.

Szóra szó következett, egyszerre a Ferkó azt mondja:

- Kimenek!.. Kimenek és megvakarom!... Tedd le a foréntot a Varcz úrnál, a kocsmárosnál, én is leteszem!... Ha nem vakarom meg, az én foréntomat isszuk meg, ha megvakarom, a tiédet!

- Csitítottuk őket, beszéltünk, hogy így, úgy, de hijába!... Négyen mentünk ki: én, a Ferkó, a Csike Jóska meg a Puczornyik, merthogy ő hozta meg a hírt, de meg járatosabb is volt ott, mint mi. Sütött a hold akkor éppen, d e az éjtszaka már híves volt; a Ferkó énekelte vitézi mórikával - mintha most is hallanám -, hogy aszongya: liliom a babám arca!... Mondok neki szép szóval: Ferkó, jere vissza!... Azt mondja, noszogassam a nagyapámat!... Hát jó... amint a paloznaki határba érünk, a Ferkó még mindétig dalloz, de hallom ám, hogy a hangja kihagy, mintha fázna. - Ferkó - mondtam neki megint -, jere vissza!... Akkor nem felelt... Menünk odébb, hát egyszer csak ott van előttünk a lovasi temető, de csak úgy fürdött a holdvilágban , mintha nappal volna, a vaskeresztek hegye úgy fénylett, de úgy!... Utoljára mondtam neki: Ferkó... de nem is hagyta végigmondanom, lehajtotta a fejét és halkan mondotta: már késő, miért nem szóltál előbb!?... Erősítgettem, hogy szóltam, de ő már nem hall g atott rám. Nem hallgatott ez akkor már senkire, talán nem is látott már, az arca hosszúra kinyújtódott és csak ment előre, mint az eszelős! Na - mondok -, itt baj lesz!... Én nem akarom senkinek a romlását, én elbúvok!... Béállottam egy égerfa mögé, onnét szemlélődtem, de azért mindent láthattam és hallhattam. Hát látom ám, hogy Puczornyik valami mesterkedéssel felnyitja a cinterem ajtaját, bemegyen és hangos imádkozással meggyújtja a halott fejénél álló egyik gyertyát, azután nagy sietve kihátrál és azt m ondja a Rimányi gyereknek:

- No Ferkó, itt van a te időd!

A Ferkó csak állt ott mozdulatlanul és az arcát felszegte a holdas égre.

- No, Ferkó - mondja megint a Puczornyik -, elszállott már a te bátorságod, gyerünk vissza a zsidóhoz, aztán majd megisszuk a foréntodat!

Akkor a Ferkó lekapta tekintetét az égről és kemény léptekkel bement a cinterembe.

A többiek odafenekedtek az ajtóhoz és bekandikáltak.

Úgy tetszett nekem, mintha egy év tellett volna el, nem is hallottam mást, mint a szívem dobogását. Egyszer azonban csak hallom ám, hogy a Csike Jóska azt mondja halkan:

- Elfútta a szél a gyertyát!

Hát nyomban azután nagy sikojtozás, jajveszékelés keletkezett, hogy aszongya:

- Jaj, megfogott!... Teremtő isten, megfogott!

De olyan különös volt a sikojtozás, mint ha valamely kisgyerek rimánkodott volna az anyja után, ha a tulajdon két szememmel nem láttam volna, hogy a Rimányi Ferkó ment be a cinterembe, el sem hittem volna, hogy őtőle jön a nagy siránkozás.

Nosza, szerteszaladtunk és csak másnap hallottuk, hogy a Rimányi Ferkót megtalálták hóttan a ravatal mellett, odalenn feküdött a földön és a ruhája bele volt akadva a koporsó szögletébe.

Szinte tíz óra volt már, amikor Miklós belépett az ebédlőbe. Ott már csak ketten voltak: Sámuel és Ágoston; az édesanyjuk mi ndjárt vacsora után fel szokott menni a szobájába.

Ágoston egy felboncolt dongólegyet vizsgálgatott óriási nagyítóján keresztül, Sámuel valami tudományos munkát olvasott, de amikor az öccse belépett, feltekintett.

- Bizonyosan megint a kocsmában voltál, bundaszagú barátaid között!

- Ott voltam!

- Különös csodabogár is vagy te!... Más fiatalember a te korodban azt sem tudja, hol a feje a sok tennivaló miatt, tanul, terveket kovácsol, tesz-vesz, miegyéb, te meg az arácsi parasztok buta meséin andalogsz!

Miklós nem felelt, hirtelen bekapta a vacsoráját és lement ismét a kertbe.

Pompás éjszaka volt, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak az égen, a felhők nyomtalanul eltűntek, csak a lágyan lebegő, illatos pára emlékeztetett az esőre.

Nekitámaszkodott a diófa törzsének, lehunyta a szemét, hogy az éjszaka minden szépségét, minden boldogságát összehalmozhassa a lelkében. Sok fájdalmat okozott már neki régebben, hogy az elmúlt percek mézét nem szívta fel az utolsó cseppig, most úgy gondolta: itt van ismét a percek egyike, holnap már ez is elröppent visszahozhatatlanul. Holnap már ez t is megsiratja talán, amíg hát itt van, kimeríti belőle a boldogságot egészen.

De nem ment vele semmire; lelke józan, közönyös maradt.

A konyha fénye hosszú, tűzvörös sávban feküdt végig a nedves füvön; ott fenn a cselédlányok vasalták ünnepi ruháikat, ha lk dudorászásuk lehallatszott az udvarra.

- Óh jaj, hiszen holnap vasárnap!

Az ünnepnapok mindig lehangolták, a parádéba öltözött, kisuvikszolt parasztok keserű mosolyra ingerelték, a balatonfüredi kálvinista templom harangjának délutáni végtelen kongása szomorú álmosságot font a lelkére, a cselédnép viháncolása felingerelte és az így felzaklatott kedély továbbépítette, kibővítette, elképzelt részletekkel gazdagította a gyűlöletanyagot, hogy beteges szenvedni vágyással belemerülhessen egészen. Elképzelte , hogy az iparosok ilyenkor összeülnek valamelyiküknél, a félszemű Suhajda bácsi, a paloznaki pintérmester ezredszer is elmondja buta csínyjeit, amelyeket, amint mondta, vándoréveiben követett el, amelyeket azonban valóságban a Regélő Bácsi Naptárában olva s ott és amelyeket ugyanebben az órában ezer más öregebb magyar iparos mesélgetett hűlt szájú hallgatóinak; a buta, öreg Bugyi bácsi most találós meséket mond a legényeknek és lányoknak a kovácsműhely előtt és milliomodszor is megkérdezi, hogy hány lába v a n ennihány birkának és a marhafaggyúval kipomádézott aranyifjúság milliomodszor sem találja ki, hogy csak kettő, mert aki a birkáknak enni hány, az - ember!... Ünnepnapok alkonyatán szomorú és levert volt; olyankor mindég visszatért hozzá egyik régi kísért ete. Még jogászkorában, itt fenn Pesten, volt egy időszaka, amikor vasárnaponkint átjárt Budára egy hivatalnokcsaládhoz tarokkozni, mert akkoriban szerelmes volt a lányba, a sápadt arcú Blankába. A szerelem hamar elröppent a szennyszagú, ripszbútoros, al a csony szobákban, de a kártyadélutánok azért még megmaradtak egy ideig; a rekedt hangú, öreg Szvorcsák, az apa időnkint szájához emelte maszatos poharát és megfontoltan szürcsölte kadarka fröccsét, amely hatnapi elgondolás után löttyent valósággá minden va sárnap, el nem mulasztván megemlíteni, hogy a régi igazság: ki vizet tölt borba, guta üti orrba, immár meg vagyon cáfolva; a Kovalevszki úr, a vidám és elmés miniszteri számtiszt mindég azt mondta, ha a tizenhármas tarokkot hívta: Dreizehnte bringt a Kénig! - és ha mégsem kapott rá királyt a partnerétől, hozzátette vidám rím gyanánt; de nem mindétig!... ha pikket hívott, így szólt: Piccolomini war ein Fürst, ha pedig kárót, ez a versike csendült fel ajkán:

Weil er gern’geschlafen hätt!...

Blanka csábos pillantásokat lövellt lovagjára, Miklós pedig szinte elaludt az unalomtól, akkor is kongott a Szilágyi Dezső téri kálvinista templom harangja és Miklós olyankor arra gondolt, hogy az öreg Unalom most odafenn ül szétvetett lábbal a ház tetején, vakargatja a fejét, meg-megsimítja frissen beretvált állát és bután ismételgeti:

- Dreizehnte bringt a Kénig!

- Áh, holnap ismét vasárnap!

5. Mérleg

A Balaton tükre felett sirályok kóvályogtak, a víz sötétkék síkját itt-ott egy-egy mély, fe hér seb hasította fel, amit az alkonyati szellő ütött rajta. És a nyugati égboltot a naplemente nyomán szomorúsárga fátyol fedezgette, amelyen keresztül már az ősz tekintett alá átveendő birtokára.

Az idő meghűvösödött, gyakrabban esett már; ilyenkor a nyugtalan, izgága lélek megernyed, elveszíti támadékonyságát, sőt az első napon, amelyen a hordozója már az üvegfal biztos védelme mögül nézi a szürke esőfonalakat, amelyen már örömmel gondol a védett hely melegére - kezdi ismét élvezni tudni a diadalmas véd e kezés apró örömeit, amelyekről oly hálátlanul megfeledkezett, amikor az első tavaszi fényözön szerteömlött. Az emberátlag ilyenkor veszít energiájából, mintha ösztönösen készülne a nagy téli álomra, de az elérhetetlent-keresés átkos kiváltságával megver t lélek ilyenkor tárja fel mindjobban önmagát mindenek befogadására.

Az esős napokon, amelyeket vagy otthon töltött vendégeik közepette, vagy a szomszédoknál, mint maga is vendég, Miklós lassan-lassan visszatért kedves lelki játékához, az emberek megfigyeléséhez. Végéig vitt és kielemzett minden jelentősebb szót, minden szokatlan mozdulatot, mintha valami nagyszabású írásmű számára gyűjtögetné az anyagot, pedig esze ágában sem volt az ilyesmi, képzeletében tovább folytatott félbeszakadt, érdekesebb párbeszédeket, logikájával nyomon követett minden, látszólag nyomtalanul és súlytalanul elröppenő mondatot, befejezte egy-egy töredékesen ismert jellem kiépítését, elképzelt csoportokat vonultatott el maga előtt. És nem tudta, hogy a tout comprendre c’est tout p ardonnez zsákutcájában jár álmodozva, nem tudta, hogy fabatkát sem ér az egész, mert az embereknek csak a tetteit kell tudomásul venni, azokból kell a hasznos tanulságot kimenteni, nem baj, ha az hazug és igaztalan is, majd való és méltányos lesz, amikor már az ezer többi is azt mondta rá, hogy való és méltányos.

Közeledett az elválás; a vendégkultusz, mint más nyarakon is, ilyenkor kulminált, de a férfitivornyák alábbhagytak, jó volt már aludni a ködös hajnalokon, jó volt frissen és épen ébredni, mert az e mberre nem leselkedett már a hőség, hogy megint legázolja és összetörje. Úgyis hátravolt még az elkerülhetetlen búcsúéjszaka; mostanában inkább alkonyatonkint jöttek össze és teniszeztek, jachtoztak, a nyirkos, hűvös estéket meg kártya mellett töltötték.

A nagy hőség elmúltával a kedélyek is megcsillapodtak; az apró gyűlölködések, torzsalkodások felszívódtak a hűs végtelenségbe.

Miklós egyik estén besétált Balatonfüredre és az eszplanád platánjai alatt, vagy száz lépésnyire maga előtt a von Fladnitzburg ba ronesszek hófehér csoportját pillantotta meg.

Von Fladnitzburgékat, egy elhalt altábornagy feleségét és leányait még Pestről ismerte, ott táncolt végig a lányokkal két operabált. Az ifjú baronesszek már nem is voltak olyan túlságosan ifjak, aminők gyanánt a köztudatban éltek, hanem azért pompás jelenség volt mind a három, főként a középső, a Nunci - Mária Annunciáta volt a neve -, aki egészen bizonyosan rabszíjra fűzhetett volna száz imádót - köztük valaha Miklóst is -, csak az volt a baj, hogy a száz köz ött egyetlenegy parti sem akadt volna. Tudjátok, hogy az altábornagyi pálya nem aranykockákkal van kikövezve. Balatonfüredre csak vagy tíz napja érkeztek meg, hogy miután a francia riviérát ismét eredménytelenül tanulmányozták végig, az utószezont ott tölt sék; már mélyen leszállított igényekkel. Miklós véletlenül találkozott velük az utolsó regattán és azóta, anélkül, hogy otthon említést tett volna a találkozásról, néha-néha, mint ezen a napon is, megszökött rendes környezetéből. Hízelgett neki az általá n os feltűnést keltő jövevények társasága, meg azután voltak pillanatok, amelyekben a régi szerelem is ébredezni kezdett megint a lelkében, bár egészen bizonyos volt felőle, hogy letörné azt, ha az vissza akarná szerezni egykori hatalmát. Inkább csak kellem e s játék volt az egész; fontos és édes pillanatok voltak Miklós számára azok, amelyekben a három leány társaságában összetalálkozott a régiekkel. A baronesszek ilyenkor pontos és kimerítő tudósítást kívántak tőle minden egyes ismerősét illetőleg és Miklós, mivel a lányok, főként pedig a Nunci, gyakran emlegették régi szellemességét és ötletességét, az ilyen alkalmakkor kötelességének érezte, hogy a régiek mindegyikét, különösen a lányokat, egy-egy szellemes, talpraesett, gonosz ötlettel garnírozva tálalja f el a három éhes leányzó számára, hogy azok annál nagyobb gyönyörűséggel roppanthassák össze őket hófehér fogaikkal. Egy alkalommal Amáliával és az édesanyjával is találkoztak és akkor Miklós a szelíd kis örök-kivételről, ezt a kivétel-minőségét is megemlí t ve, mint valamely fosszil, de becses és drága csodabogárról beszélt, mint a szent skarabeuszhoz hasonló rejtelmes klenódiumról, aki kincset ér, de csak annak a számára, aki a klenádium titkát megérti. Az első pillanatban határozottan meg volt elégedve re j telmes kijelentésével, bár annak értelmével önmaga sem volt egészen tisztában, csak azt érezte, hogy ha már nem bírt ellenállni az esprit kísértésének, legalább gyengéd és elismerő is volt a lánykával szemben, illetőleg a háta mögött. De alig hogy elvált von Fladnitzburgéktól, már fanyar megbánással gondolt vissza árulására, mert egészen tisztán érezte, hogy árulást követett el, amikor a szerelmes lány különös titkát, az örökkivétel rejtelmes dogmáját kiszolgáltatta a fehér fogú éheseknek. Hátha még tudta volna, milyen formában fog a skarabeus-ügy visszakerülni Amáliához!?

Megemlítettem, hogy a baronesszek lekonyult igényekkel érkeztek Balatonfüredre, az idő is rövid volt, nem lehetett sokat teketóriázni. Von Fladnitzburgék pár nap alatt a környék minden számottevő úri családjával ismeretséget kötöttek, köztük Amáliáékkal i s , akik, csak úgy, mint a többiek, titkos örömmel látták az előkelő jövevények közeledését. Egyidejűleg a rekognoszkálás is befejeződött és megállapítást nyert, hogy Miklós ez idő szerint, mint a Szmolenszky-birtok leendő kezelője és mint innét és amonnét csinos örökségek várományosa, bármikor elfogadható kérő gyanánt kezelendő. Természetes, hogy ezek után a von Fladnitzburg leányok részéről Miklóst illetően megindult a kisajátítási eljárás, amit szinte lehetetlenség lett volna célszerűbben elkezdeni; mint Miklósnak a régi, megszokott társaságtól való elidegenítésével. A többi önként következik: Amália már néhány nap múlva tudta, hogy Miklós őt valami csúf, kellemetlen csodabogárhoz hasonlította, és hogy csak ők, a baronesszek fékezték meg, hogy még jobban b ele ne dűljön az impertinens gúnyolódásba.

Amália azon az éjszakán sokat sírt, bár könnyeit megédesítette a jó öreg romantika, a szerelmi szenvedés sajgó gyönyörűsége. De hallgatott, féltve őrizgette új titkát, ami csak még hevesebb lángra lobbantotta szív ében a Miklós iránt való szerelmet, különben is, a csókos este óta mindössze háromszor találkoztak, és Miklós mindannyiszor, kissé pimaszul, kimódolta, hogy egyetlen percre se legyen négyszemközt a leánykával. Más anya a történtek után már régen leszerelte volna őt cselfogásaival együtt, hanem Amália édesanyja éppen olyan szelíd és gyámoltalan volt, mint a leánya. Csak vártak, reménykedtek, esténkint, elalvás előtt csodaboldog látomásaikat suttogták el egymásnak, amiket azután mindegyikük továbbszőtt álma i ban, az anya a nyugalom aranyszőnyegévé, a leány meg a buja titkokkal telt nászágy függönyévé illesztve össze a szálakat.

Miklós a csók után egészen tisztán látta, tudta, mik lennének a további teendői, de mivel pillanatnyi, mesterséges felhevülése után a fájdalmas megbánás és a szánalom unalma töltötte el lelkét, ha a leányra gondolt, kénytelen volt cinkosául fogadni az ócska kifogást, hogy elvégre csak nem vehet nőül minden leányt, akit már megcsókolt életében, és hogy amit tett, arra inkább a szánalom é s a barátság, mint a vére vitte rá. Reggelente, ébredés után, amikor az önámítás a legritkábban szokott sikerülni, egészen világosan emlékezett ugyan rá, mily különös, szokatlan, új gyönyörűséggel töltötte el az a csók a testét, lelkét, ugyanakkor teljesen tisztában volt a windsori víg nőknek - így nevezte Tarányi Blankát és vidám barátnőit - és az Amáliának adott csók között levő különbséggel is, de aztán napközben rendbejött a dolog.

Végeredményben most, hogy már az árulása következményeitől is kellett tar tania - mert látta hogy a von Fladnitzburg baronesszek Amáliával is barátságot kötöttek -, ez a kényelmes álmodozó valahogy úgy gondolta a dolgot, hogy egyszer majd csak levelet fog kapni Amáliától, amelyben az megírja neki, hogy mivel szíve a csalódást nem bírja elviselni, elutazik örökre, többé már nem fogják látni egymást és ő - a leány - iparkodik majd valami derék, jellemes ember nejévé lenni - itt nem lenne baj, ha a leány pár kellemetlen célzást is tenne a jellemet illetőleg, sőt ő azt határozott a n megérdemelné -, Miklós pedig csak menjen tovább a maga választotta úton, ő azért mindig szeretettel fog visszagondolni rá, sohasem felejti el az Álom Kútjánál töltött gyönyörű perceket... és a többi... ő aztán majd felel erre a levélre - oh mily pompás s orokban fog felelni rá! -, nyers őszinteséggel meg fogja vallani, hogy bármi is volt az indító oka annak, amit tett - ezt a sejtelmes kitételt nem lesz képes megtagadni önmagától -, férfiasan parancsolni kellett volna tudnia önmagának, de neki már átka az , hogy balsorsa legyen az asszonyoknak, akiket a sors az útjába hoz, ő a fanatikusok hitével hiszi, sőt tudja, hogy a sátán el fog jönni érte és leragadja magával a poklok fenekére...

Sokszor elpirult magában, sokszor egészen nyíltan meg is mondta önmagának , hogy mindez gyermekes pimaszság, de amikor álmokkal telt, drága kényelmének értékét latolgatta, a daudeti levélváltás következetesen felbukkant előtte.

Amália levele azonban csak nem jött, következésképpen ő sem küldhette el a válaszát, amiért is valami állandó rettegés tartotta fogva, hogy éppen az utolsó napokban képtelen lesz majd elkerülni a megbeszélést.

Ezekben a napokban Miklós gyakrabban elment a rozzant házba, hosszan eltöprengve a maga sorsán. Leült az ódon kerevetre és fejét a kezére hajtva elhallgatta a szú örökgyászú zenéjét, vagy a rozzant zsalu repedésein keresztül kitekintett a Balaton tükrére. Alkonyattal szokott odajárni, hogy végignézhesse az árnyak felvonulását és hogy érezhesse a sötétség és a magány izgalmas félelmeit, mindezekre pedi g a szabadulás gyönyörűségét. Amikor odakinn a körvonalak kezdtek már összefolyni, amikor a fák lombjai elvesztették finom tagozottságukat és lágy, fekete tömeggé egyesültek, amikor a tó tükre felett a haldokló nap testéből fakadt vértócsák sötétkékre v á ltak, úgy vélte látni, mintha az árnyak között sötét alak ólálkodna egyre szűkebb körben a házikó körül, őreá lesve, hogy torkon kaphassa és elhurcolhassa magával. A hatalmas ismeretlen felbukkant meg eltűnt, néha ott kóválygott közvetlenül a ház előtt; m egrázta annak ajtaját. Volt úgy is, hogy Miklós odakinn a fekete konyhában hallotta a lépéseit, nehéz sóhajtozását.

Amikor aztán kisurrant az elhagyott házból, felkerült az országútra, hogy ha valamelyik ismerősével találkozna, azt mondhassa, hogy odaát volt tekézni Kabdebónál, a csopaki jegyzőnél. Útközben aztán eltűnődött, néha jóízűen el is mosolygott a saját különös fantáziája felett, nem egyszer bosszankodott is, hogy azt ilyen buta ködemberek megteremtésére fecsérli és mivel ezen a réven gyakran s z embetalálkozott a kérdéssel, hogy voltaképpen mit keres, mit vár az élettől, mert az, amit eddig keresett, elérhetetlen!? - rendesen ingerült lett és ilyenkor nem is nagyon bánta volna, ha a ködember hirtelen felbukkanik előtte és két-három pofont elhelye z a római császárokéra emlékeztető felséges arcán.

Szeptember kilencedikén Sámuel és Ágoston elutaztak, őnekik már dolguk volt Pesten; másnap, tizedikén pedig, Miklós hitvalló napján, ami Miklósnak nemcsak név-, de egyben születésnapja is volt, nagy ebéd volt Szmolenszkyéknál, de azon az ismerős családoknak csak a férfi tagjai vettek részt, úgyhogy a háziasszonyon és helyettesén, a vénkisasszonyon kívül a vendégseregnek nem is volt nőtagja. Vannak ugyan hangulatok, amelyekben az ember úgy érzi, hogy jobb is ez így, asszony nélkül, de legtöbbször mégis valami vendéglőszerűség ül az ilyen társaság felett. Legjobb az úgy, hogy az asszonyok is legyenek ott addig, amíg a titokzatosan növekvő mámor a féktelen szabadság vágyára nem kezdi bujtogatni az embert, akkor azonban tűnjenek el, minden búcsúzkodás nélkül, mert az ilyesmi megint azt az érzést váltja ki az idegesebbekből, mintha valamely merev küszöbfát fektettek volna keresztül a termen, amely a mulatozás drága idejét két külön epochára osztaná. Úgy, asszony n é lkül nem is bírták sokáig, már ahogy a feketét felszolgálták, előkerült a kártya.

Szokás szerint valami kommersz-játékkal kezdték és a sorshúzás ezúttal is Duhoborczi bácsit jelölte ki első osztó gyanánt.

- Az ügyvéd úr oszt! - mondta Miklós komolyan és nem pillantott fel, nehogy az általános meg döbbenés láttára elnevesse magát. Amióta Tatarek oly meghatottan tiltakozott a Duhoborczi név ellen, ő pedig önmagában megértette azt, türelmetlenül várt erre a pillanatra, mint a gyerek, aki valami pompás csínyt eszelt ki.

- Az ügyvéd úr oszt! - ismételte Tarányi Ferkó mély hangon, a torkát fontosan reszelgetve. - Lássuk, mit oszt az ügyvéd úr?!

Az ifjú Tarányi már be volt csípve kissé és módfelett örült neki, hogy visszaringathatta magát a diákos csínyek, az egyetemi kurjongatások korszakába.

Duhoborczi bácsi kövér füle kipirult; a tökéletlen öreg az első pillanatban úgy érezte, hogy lelkét mennyei boldogság tölti el, de amikor a derűre húzódó arcvonásokat megpillantotta és főként amikor az ősjogász továbbfűzte a tréfát, már látta, hogy csak ú jabb csíny az egész, és akkor tehetetlenül kapkodni kezdett, mert nem tudta, miként viselje magát. De amikor utóbb innen is onnan is felhangzott az ügyvéd úr , határtalan, tehetetlen, fekete szomorúság csapott le rá, ami aztán utóbb, hogy főként Tarányi Ferkó nem hagyta békében, elszánt, gonosz dühhé erjedt a lelkében. Sötét elhatározásra jutott: a hazárdjátékban, ha egy kis corriger la fortune-be fog is kerülni, ki fogja fosztani az értelmi szerzőt, Miklóst és a bűntett végrehajtóját, az ősjogászt. Még ugy anezeket a jogászi kifejezéseket is használta magában; hiába, az ügyvédi lélek visszajár kísérteni.

De erre nem került a sor.

Miklós nem bírta megállani, hogy úgy fél szemmel rá ne pillantson a fiskális arcára és akkor valóban megértett mindent. Megértette, hogy a kövér potyondinak jelentéktelen lelkét a leggonoszabb érzések marcangolják: a rémület, a tehetetlen düh és a kétségbeesés szomo rúsága és akkor hirtelen mintha hályog esett volna le a szeméről és bámulva kérdezgette, hogy ugyan hogy’is volt képes a saját nyugalmát annyiszor tönkretenni emiatt a jelentéktelen élősdi miatt? Azután is megmaradt az ügyvéd úr mellett, de abból egyre in kább kihagyta azt az arrogáns akcentust, amellyel kezdte és annak helyébe baráti komolyságot ültetett, Tarányi Ferkót pedig egészen nyíltan leintette a gyerekeskedése miatt. És azután különös gyönyörűséggel figyelgette, hogyan játszódik le ezredszer is a régi történet: Duhoborczi bácsi az első pillanatokban rajongó szeretettel és tisztelettel hálálta meg ősi ellenségének baráti indulatát, a kártyát is egyenesen a kezébe adta, nem mint a többinek, egy-két elejtett szavával szinte rákapcsolódott a fiatalem b erre, hanem lassankint egészen természetesnek találta a dolgot és az egész modorába önbizalom, itt-ott némi hősiesség is szövődött. És Miklós akkor határozottan érezte, hogy képtelen lenne visszacsinálni a dolgot.

A tanácsosnak az ebéd kezdetén rosszkedve volt; még tegnap levelet kapott Pestről, amelyben az osztályában történt bizonyos személyi változásokról értesítették, és ezek nem voltak ínyére, hanem később, ahogy ivott, hepciáskodó, duhaj jókedve támadt, aminek persze megint a szerencsétlen Murányi i tta meg a levét. Pár szóval meg kell emlékeznem az esetről, mert fontos változásoknak lett az okozója.

Úgy történt, hogy játék közben Hoffmann nyugalmazott ezredes, aki Balatonfüredről ment ki hozzájuk ebédvendégnek, amikor egy kontra-volátot elvesztett, s zokás szerint felsóhajtott:

- No nem baj, lesz ez még rosszabbul is!

- Hja bizony! - sóhajtott valaki -, igazán nem tudom, mi lesz velünk!

Erről aztán valahogy az ország akkori züllött állapotaira fordult a beszéd és az ezredes, aki egyébként már régi ismerősük volt, a tömegek további magatartását illetőleg Murányihoz fordult kérdésével, nem sokat törődve az olyan csekélységekkel, hogy Murányi a filozófiával szeretett bíbelődni, ez meg a pszichológia körébe tartozik... hiszen annyira hasonlít egymáshoz a k ét szó, hogy igazán kár volna disztinkciókkal vesződni. Murányi azonban, mivel véletlenül csakugyan foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, rendkívül szerényen azt válaszolta, hogy szívesen elmondaná a maga igénytelen véleményét arról, hogy mit vár a jövőtől, de attól fél, hogy ez úgy fog feltűnni, mintha jósolni akarna, már pedig ő nem jós... ha tehát felmentik ez alól a gyanú alól...

- Felmentjük... fel! - mondta a tanácsos gúnyos-fölényesen -, csak ne kerekítsen akkora feneket a dolognak, kedves úr!

Murányi akkor mondani kezdte, hogy így és amúgy és ezért meg viszont amazért és bár nem... de mégis... és végül kijelentette, hogy logikus gondolkozás után az ember egészen biztosra veheti, hogy az évek óta agyon sanyargatott tömegek részéről ugyan feltétlenül be fog állni a reakció, hogy ez át fog menni a túlzásokba is, de végül, amikor ismét lehiggad minden, voltaképpen ott leszünk ismét, ahol voltunk, mert, úgy látszik, ez az élet normája, amire elég garancia, hogy így van már a világ teremtése óta.

- Új Dániel jelent meg közöttünk, uraim! - mondta Tarányi tanácsos, szélesen kihúzva hangjának ünnepies regiszterét. - Új Dániel jelent meg közöttünk, mi pedig ünnepeljük örömmel a próféták királyát!

Murányi szelíden megcsóválta a fejét és kesernyés mosollyal azt mondta:

- Lám, milyen jó volt elővigyázatosnak lennem, csak az a kár, hogy mégsem értem el a célomat!... Mégsem kerülhettem el, hogy próféta ne legyen belőlem!

- Ejh, igaz is! - mondta a tanácsos epésen, ledobva a kártyáját - hogyan jön maga ahhoz, hogy itt ne künk előadásokat tartson oly óriási nagy kérdésekről, amelyekhez mi hozzányúlni sem merünk!?... Maga, kedves barátom, itt lapít egész télen keresztül, itt bújja csodafene könyveit, amelyekből aztán lehetetlen teóriákat kovácsolt össze a maga számára és ak k or azután előáll és prédikálni kezd nekünk... nekünk , akik ott élünk a valóságos élet kellős közepén, akiknek a rangunk, az összeköttetéseink... Ejh, de mit vitatkozom én itt egy szerencsétlen álmodozóval!?... Ennél bizony okosabb, ha folytatjuk a játékot !... Osszon, kedves alezredes úr!

Murányi ismét megcsóválta a fejét, szelíden letette a kártyát és felállt.

- Óh, a próféta haragszik! - mondta a tanácsos, bosszantóan vigyorogva. - Dániel mester elhagy bennünket... mi lesz belőlünk!?

- Mily undok az öreg! - súgta oda Tarányi Ferkó Miklósnak. - Mily undok és arcátlan!... Csak a szüleim ne ragaszkodnának ahhoz, hogy a télen ott lakjam nála, majd mondanék neki egyet-mást, de így, ha összeveszek vele, pokollá teszi az életemet!

- Nos, én nem fogok nála lakni a télen - mondta Miklós elfo jtott dühvel -, hát majd mondok neki egyet-mást!... Valóban, kedves Murányi úr - folytatta hangosan, odafordulva a leintett ember felé -, valóban csak egy prófétának lehet ilyen mennyei béketűrése!... Én az ön helyében...

Nem folytatta, összeharapta az ajkát, nehogy többet mondjon a kelleténél.

- Nos, fiatal barátom... nos, mit tenne ön a próféta helyében? - kérdezte a tanácsos kihívóan, amiközben a fejébe tóduló vértől kigyúlt az arca. - Nos, csak bátran...

Miklós bántó mosolyt erőltetett az arcára; hidege n mondta:

- Igazán nem a bátorság hiánya tart vissza attól, hogy megmondjam önnek azt, amit végtelenül szeretnék megmondani, hanem csupán az, hogy most, a testvéreim távollétében házigazdája vagyok önnek. De ebben a minőségemben is van valami mondanivalóm és azt meg is fogom mondani!... Tehát, kedves tanácsos úr, Murányi úr éppúgy vendégem nekem, mint ön és én a leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy az én vendégemmel bárki is kellemetlenkedjen!...

- Tiltakozik!?... tiltakozik!? - lihegte a tanácsos, szinte fuldokolva a dühtől. - Nekem, Tarányi miniszteri tanácsosnak mond ilyesmit egy fiatalember, aki végre is...

Nem tudta mit mondjon, mit tegyen; felállt, idegesen babrált az asztalon, azután ismét visszacsapta magát a székre.

- Nos, csak bátran, kedves tanácsos úr! - mondta Miklós, kihívó nevetéssel.

- Hallatlan!... hallatlan!... nyöszörögte Tarányi egészen összetörve. - Nem is tudom, mit válaszoljak.

- Semmit, kedves tanácsos úr! - mondta Miklós, most már szelíden, mert attól tartott, hogy a hatalmas, vérmes embert, aki hozzá még jócskán ivott is, valami baj éri. - Nincs erre mit felelnie, tisztelt uram, hiszen egy percnyi nyugodt gondolkozás után ön maga is be fogja látni, hogy igazam van!... folytassák az urak a játékot, mintha semmi sem történt volna!

Nehogy a helyzet még jobban elmérgesedjen, feltűnés nélkül kiment.

Neki magának is szüksége volt a magányra és a nyugalomra, mert érezte, hogy a vér a fejébe tódult és hogy az egész teste remeg az indulattól.

A délután meleg volt, a nyaralók lehunyták zsaluszemeiket a verőfény előtt; csend volt mindenütt.

Céltalanul bolyongott fel-alá, egyre hánytorgatva magában a kínos jelenet részleteit és amikor végre meghiggadt kissé, azt határozta, hogy lesétál az árnyas dűlőúton a tópartra, azután visszajön és felmegy ismét az ebédlőbe, hogy rendbehozza a dolgokat. A tanácsos legyőzése örömmel töltötte el, arra is gondolt, hogy mily boldog lehet most Murányi; halkan dudorászni kezdte a zoo-genealógiai nótát: egy tücsök meg egy tücsök - összevissza két tücsök...

De a szíve nyugtalanul hánykolódott azután is; az erős borok felizgatták, talán ha iszik még pár pohárral, rendbejött volna minden, de éppen csak a tehetetlen nyugtalanságig jutott el. A fülledt meleg is izgatta; gondolatvilágában szédítő táncot jártak a ké pek, a beszédfoszlányok.

Az útja közepén járhatott, amikor az elhagyott csőszkunyhó mögül tréfásan-zsémbelő női hangokat hallott:

- Nem hallgatsz, te utálatos!... Nyomban kitekerem a nyakadat!... Te, te... te piszkos jószág! Tyhü, a mindenit!... most meg megharaptad az ujjamat!

A beszédbe éretlen kölyökkutya-ugatás, dühös morgás, egy-egy buta vakkantás vegyült és Miklós akkor már tudta, mi történik. Az orrcimpái hirtelen kifeszültek, mert heves, izzó, bizonytalan remény közelítette meg.

És nem csalódott.

Pipi hempergett ott a földön, az ő vincellérjük kiskutyájával játszva és körös-körül nem volt egy lélek sem.

Miklós dobogó szívvel állt meg a leány előtt, az felnézett rá; de aztán, mintha ott sem lett volna, folytatta a hancúrozást. Nehéz szőke haja félig leomolva hullt a vállára, blúzáról le voltak szakadva a gombok, és Miklós, ahogy a lány előrehajolt, tisztán láthatta annak hófehér, kemény melleit, amint ideges, kapkodó mozdulataitól egymáshoz simultak, meg rugalmasan szétpattantak ismét. Miklós a homlokára szorította a kezét, mert szédülni kezdett, valamit akart mondani, de a torka elszorult és a nyelve leragadt az izgalomtól. A leány felkapta a nyavalyás kis dögöt és ijesztgetőleg nyújtogatni kezdte a fiatalember felé.

- Harapd meg!... Edd meg!... Au vau!

Sikoltozott, nevetett, elővillantotta fehér fogsorát.

Miklós hirtelen körültekintett, de nem látott sehol senkit. Akkor letérdelt a leánnyal szemben, ujjával bosszantani kezdte a kutyát és lázasan suttogta:

- Hát egyél meg, vagy én eszem meg a gazdádat!

- Hát egye meg... ott lakik! - ujjongott a lány, eldobva a kutyát és ujjával a vincellér háza felé mutogatva. Féktelenül nevetni kezdett, a fejét lehajtotta és az arcát beletemette a tenyerébe.

Miklós odahajolt hozzá és bódultan csókolgatni kezdte a haját, de az nem törődött vele, csak nevetett tovább, csak nevetett tovább akkor is, amikor Miklós átölelte és apró, rózsaszínű fülét, meg a kezét kezdte csókdosni. Egyszer azonban hirtelen abbahagyta a nevetést, felkapta az arcát és kiöltötte a nyelvét Miklós fel é . Az pedig akkor újra meglátta a lány fehér mellét, ott, közvetlenül maga előtt. Akkor már nem tudta, mit cselekszik, hirtelen átkapta a leány derekát, hanyatt fordította úgy, hogy annak a feje odaesett a karjára és esztelen suttogások között csókolni kez d te az ajkát. A lány tehetetlenül vergődött, hánykolódásában összehúzta a testét, miközben a rövid szoknya visszacsúszott a térdeiről. Miklós összeharapta a lány ajkát, a keze pedig végigsiklott annak bársonyos, fehér combján. Pipi akkor mozdulatlanná derm edt, mélyen felsóhajtott, miközben forró lehelete odacsapódott a fiatalember arcába.

Valaki jött valahol; tisztán lehetett hallani, amint nehéz lépések gázolják a nedves füvet.

A leány hirtelen ellökte magától a fiatalembert, riadtan felült, és azt mondta rekedt suttogással:

- Az apám!...

Hirtelen térdre vetette magát és négykézláb eltűnt a kunyhó mögött.

A lépések elhaltak, pár pillanatra csend lett mindenütt, akkor azonban újra lehetett hallani a fű suhogását, de már távolabbról és a folyócskán túl, a füzek mögött feltűnt a várnagy erőtel jes alakja, amint puskával a hóna alatt lefelé tartott a nádasok közé.

Miklós csak akkor tudott rágondolni, minő pillanatokat élt át és érezte, amint a homlokán megfagy a veríték. Kereste a leányt, szólongatta, de az akkor már nem volt sehol. Ki tudja, merre tűnt el és hogyan.

A fiatalember pár pillanatig bódultan állt, majd sietve megindult vissza a kastély felé. Inni vágyott, mértéktelenül inni, hogy el ne röppenhessen előle az elmúlt percek egyetlen szilánkja se.

Ahogy az udvarra lépett, bámulva hallotta , hogy odafenn az ebédlőben furulyáznak.

- Úgy látszik, nagy muri van ott fenn, de hiszen éppen ez kell most nekem! - gondolta mosolyogva. - Ez a mai nap az én napom!

Amikor benyitott, különös kép tárult eléje.

Az asztal félre volt tolva, a terem közepén a tanácsos és Murányi táncoltak összefogózva, Tarányi Feri a kályha tetején ült és furulyázott, a többiek meg fél lábon ugrándozva kísérték a mennyei zenét, egyik a sétapálcáján hegedülve, másik a tányérját verve a kése nyelével, a harmadik meg az orra cimpáját ütögetve.

A tanácsos, amikor megpillantotta Miklóst, kitárta feléje a karjait és felkiáltott:

- Gyere ide Miklós öcsém, hadd öleljelek meg!... Látod, összebékültünk Dani prófétával és most béketáncot járunk!... Gyere, táncolj te is.

- Ilyen muzsikára nem táncolok egy miniszteri tanácsossal! - kiáltotta Miklós tréfásan.

Azzal kisietett megint, valamit súgott az egyik léhűtő béreslegény fülébe, végül azt mondta neki hangosan:

- Lódulj és vissza ne jöjj nélkülük!

A falufüredi cigányok este nyolckor kezdt ék és reggel hatkor végezték. És ez az éjszaka a Glicínia-lugas történetébe aranybetűkkel van beírva.

Miklós részeg volt, amikor leülve az ágya szélére, révetegen széttekintett magányában és nagynak és hatalmasnak érezte magát, mert a részeg ember az isten vetélytársa, aki pompás új világot teremt a réginek buta zökkenői nélkül, de a művét nem fejezheti be soha, mert a féltékeny öreg gáncsot vet neki, hogy beleessen a sárba; vagy tévutakra csábítja a gondolatait, hogy a céljukat el ne érhessék soha. Talán az ő lelkéből is a mámor perceiben pattant ki a genézis gondolata, de aztán az aggastyánok féltékeny fösvénységével és gyámoltalan kapkodásával belerejtette a mámort a szőlő gerezdjeibe, ahol azonban az ember rátalált. Most hát nincsen már más segítség: a mámoros lélek mellé le kell küldeni a régi, hű Eónok egyikét, hogy az a gödör fekete nyílását árnyéknak hazudja előtte és belebuktassa. Nincs hátra más, mint az, hogy amikor a részeg már megkezdte az emlékezés munkáját, szomorú dolgokat suttogjon a fülébe elhalt kedveseiről, amíg annak könny szökik a szemébe.

Miklós töprengve ült az ágya szélén; kiitta utolsó cseppig a pálinkás üveget, amit valaki tréfából rejtett a zsebébe.

- Napóleon on leon oleon, apoleon eon poleon... mily különös is: a hatalmas név hat más szót rejt magában és mint puszta emlék is letiporja a világot!... Napóleon a népek oroszlánja, aki elpusztítja a városaikat!... Kitől is hallottam ezt?... Ah igen, az én elhalt bátyámtól, aki úgy szerette a titkos, különös tudásokat!... Mily szépek i s ezek, csak ne bujkálna nyomukban az örökös nyugtalanság, hogy haszontalanok, mert sem ki nem kelnek, sem házat építeni nem lehet belőlük, de még csak megenni sem jók, mert amint a nagy józanok mondják: sületlenek!... De hiszen a klasszika-filológiát sem kenheted kenyérre, és nem az-e a tudások királynője?...

Felállt, az ablakhoz lépett és kibámult a reggelbe.

- Rettentően részeg lehetek! - gondolta -, nincs az a hárompróbás őrült, akinek a fejében ilyen zűrzavar tombolna!... Ugyan hol mászhatott be hozz ám a klasszika-filológia és mely úton-módon kerülök össze a korzikai félistennel?... És miért sírok voltaképpen?... Csodálatos!... Csak nem a filológiát siratom, hiszen nincsen semmi baja!... Vagy talán abban is annak az átoknak a szimbólumát siratom, hogy mindaz, amiben gyönyörűség lakozik vagy ami után a lélek vágyódik, az kárhozatos, vagy legalább maga után kénytelen hurcolni a gyanút, hogy haszontalan időfecsérlés!?... Nem tudom, hogy mindezt, ahogy most így átcikázik az agyvelőmön, holnap megérteném- e magam is, de ma értem, szörnyen értem és oly végtelenül szomorú vagyok!

Ledobálta a ruháit, hanyatt vetette magát az ágyán és abban a pillanatban elaludt. De nemsokára felriadt ismét arra, hogy remeg az egész teste a hidegtől. Bezárta az ablakot, bebújt mélyen a takarója alá és az átmelegedés apró boldogságai között szenderült el ismét. És megint Pipit látta valami szívsajgatóan gyönyörűséges álom miliőjében, de amikor délben felébredt, nem emlékezett többé az álom részleteire, azok helyén csak sajgó, é d es fájdalom maradt. Ahogy talpra állt és érezte, amint a napfényes, élő élet belevájja vonszoló csáklyáit a lelkébe, a segélytelen egyedülvalóság, a lejtő felé való vak lódulás szédülete fogta el. És ez a szédülés hasonlít a mákony mérgéhez: az új embert f öldre dobja és porrá kicsinyíti, de aki akár csak gondolatban is barátságot kötött vele, annak megmutatja titkos gyönyörűségeit.

*

A felső termekben már megkezdték a csomagolást; az első társzekeret délutánra várták a városból.

Miklós szomorúan járt a feld últ szobákban, hallgatva saját lépteinek visszhangját. Ez a visszhang a pusztulásnak, az enyészetnek előreküldött szállásmestere: ha kedveseid temetéséről hazamégy, őt már ott találod, ha a kedves helyet akarod elhagyni, meg sem várja, amíg elmégy.

Ha boldogabb helyek felé visz is az utad, a válás megviseli a lelkedet, Miklós pedig úgy hagyta el mindég a Glicínia-lugast, mintha örökre el kellene szakadniok.

Még három napot szándékoztak ott kinn tölteni.

Amint csak tehette, megszökött hazulról, nem szerette nézni a válás előkészületeit; a sürgő-forgó emberek, a néma, üres szekerek láttán szorongó érzés szállta meg: most állítják fel az udvaron a drága halott ravatalát.

Alkonyattal besurrant az elhagyott házba, leült a kerevetre és engedte, hogy a gondolatai szabadon mehessenek a maguk útjára. De ez nyugtalanná tette; felkelt, ide-oda bolyongott és motozni kezdett itt-is, amott is, pedig ismerte már a rozzant szobácska minden zugát. Kitárta a szekrény ajtaját, belemártotta az ujját az üres deszkák sötétszürke, vastag porába; ott lenn a szekrény fenekén egy ódon egérfogó álmodott régi sikereiről, mellette ócska könyv hevert.

- Mi ez?... Ezt még nem is láttam!...

Mozdulatlanul nézte a sötét ürességet, az odvas fa és a penész szaga körüllengte az arcát; hirtelen elvonult előtte az elmúlt nyár története... Hányszor jön vissza még a régi boldogság?

Megfogta a szekrény szélét és mélyen beléhajolt; vonzotta a fekete semmi.

- Mi lesz jövőre, és azután?... És azután... Az évek elmennek... a szerelem elfogy!

Könnycsepp futott vég ig az arcán és halk koppanással esett a régi könyvre, ahol a portól furcsa, szürke golyócska lett belőle.

Elnevette magát.

- Mily tökfilkó vagyok!... Mindég így húzom, halasztom a dolgomat!... Már az előbb fel kellett volna vennem!

Lehajolt, felvette a gyű rött füzetet és lefújta róla a port.

Méhner Vilmos képes naptára volt az ezernyolcszáz-nyolcvanhatodik közönséges esztendőre.

Visszaült a helyére és felütötte a könyvet mindjárt az első lapon. - Makár... Genovéva... Titusz... Teleszfór... Milyen különös, álomszerű érzés vesz erőt az emberen, ha a névnapoknak ezt az örökös, forgó táncát nézi!... Hol vannak az ősi téli éjszakák?... hol van az eltűnt farsangok kísérteti népe?... Mily csodás lenne, ha valamely régen elhalt Makár ideülne mellém vagy ha Szent G e novéva eljönne értem, hogy elvigyen magával szent városába, a csodás Párizsba!?... És Teleszfór!?... Micsoda név ez?... Nem ismerek egyetlen Teleszfórt sem!... Mily szomorú lehet ez a nap, hogy ő nem névnapja senkinek, hogy őneki nem örül senki, amikor ő j ön, az emberek csak kérdően tekintgetnek egymásra: neked talán van valakid, mert nekem nincsen kedves Teleszfórom!...

Elnézte a furcsa, szigorú arcokat, amelyek a holdat ábrázolják különböző fázisaiban, a hónapok felett díszelgő szimbolikus fametszeteket, amelyeken örökéletű vadászok lövöldözik már ősi idők óta a vadkacsát ugyanarról a különös alakú csónakról, mint ötven évvel azelőtt; másutt szögletes mozdulatokkal, delien pattintgatva táncolnak a letörhetetlen kezű cigány muzsikájára, ismét másutt szánta n ak, vetnek, aratnak, végül boldog arccal körülállják a szőrös kis karácsonyfát, ami valami elzüllött fogkeféhez hasonlít. És a képek mellett rejtelmes jelek, furcsa rajzok, itt egy kanna, amelyből halak potyognak, emitt egy méla kos, amelyiknek az arca ol y an, mint egy öreg zsidó bérlője, két összenőtt kisgyerek, egy mérleg, aminőt a patikusok használnak, egy kiselejtezett, bánatos, öreg rák... egy rosszul nevelt vadász, aki talpig hajadonfőtt lövöldözi nyilait a semmiségbe... milyen meleglelkű, rejtőző em b erke lehetett az, aki ilyen különösségeken törte a fejét!... Lássuk csak: mi van most?... Szeptember?... Szeptember a mérleg hava!... No lám, ezt sem tudtam!... Azután jön a skorpió, az őrült vadász, a bakkecske... ki hinné, hogy ily elhagyott helyen ily illusztris társaságra bukkanik az ember?...

A betűk és képek összefolytak a szeme előtt, akkor vette csak észre, hogy az est leszállt. Hirtelen idegenszerű érzés fogta el, gyorsan kiosont a házból, de az ajtót gondosan becsukta maga után.

Felkerült az országút felé, hogy egy-egy fontosabb bokrot, fát, útszegletet, rongyos kerítést, amelyekhez bármily ócska emléke tapadt, jobban szemügyre vegyen és bevéssen az emlékezetébe. Gyengének érezte magát, gondolnia kellett arra: hátha az érzései árja elsodorja magával, kell hogy legyen majd, ami nagy erővel visszavonja a hazai tájakra.

Hanem már a harmadik lépése után megfeledkezett mindenről, szomorú, régi áriákat dúdolt, utóbb meg egyre figyelmesebben nézte az egyik nyaraló hirtelen kivilágosodott teraszát.

Abban a nyaralóban lakott a kis Amália-csoport.

Egy pillanatra megállt, aztán hirtelen elhatározással megindult a fényesség felé.

Ahogy ott járt már a nyaraló közvetlen közelében, meglassította a lépteit, hogy a kavics zörgése se árulhassa el, szerette volna látni p ár pillanatra a két szelíd, rejtőző asszony belső életét anélkül, hogy azok tudnának róla.

A terasz magasan feküdt és mivel a tó felül már útra kelt a hűvös esti szél, vitorlavászon függönyei is be voltak húzva és rajtuk csak egy-egy női fej árnyéka suhant végig. De Miklós látni akart mindent, látni akarta a mellőzöttek, az elvonultak estéjének minden részletét: halkan, hangtalanul felmászott a vörös homokkőből összerótt párkányzatra és bekandikált a függöny résein.

Az öregasszony ott ült az egyik fonott ná dszékben, valami régi ékszerrel babrált, Amália ott állt előtte és halkan, kedvesen felolvasott neki valami rokoni levelet; a vincellér leánya akkor terítette meg a vacsoraasztalt.

- A piszok érintése után szinte ellenállhatatlanul von magához ez a fenséges tisztaság!

Leereszkedett ismét hangtalanul, visszasompolygott a dűlőút kanyarulatáig, aztán bátor, őszinte léptekkel megindult megint a nyaraló felé.

Ahogy a bejáró függönyeit széthúzta és váratlanul megjelent a lámpa fénykörében, erősen színpadinak érezte a jelenetet, de az ilyesmi mindég boldog örömmel töltötte el a lelkét és a színszerűség ezúttal némileg stílusos is volt, mert tudta jól, milyen fontos személy ő ott, ahová oly érdekes váratlansággal belépett.

Amália hátrafordult, és ahogy megpillantotta a jövevényt, az arca halálsápadtra vált.

- Miklós!? - mondta halkan, remegő hangon. - Miért?... Csak nem búcsúzni jött már?

- Nem, kedves Amália, az korán volna még, hiszen teljes három napom van még hátra... csak erre bolyongtam és a lámpafény oly barátságosan hívogatott!

Fölényes jóakarón mosolygott, mint aki kedves újsággal jött, azután odahajolt a lányhoz és a fülébe súgta:

- Becsalt a lámpafény, mint kósza és félbolond kollégáimat, az esti bogarakat, pedig alighanem én is össze fogom égetni magamat benne!

Látta hogy a leány arca kipirul a boldog izgalomtól és titokban átkozni kezdte magát nyegle hányavetisége miatt. Kezet csókolt az asszonynak, leült melléje és mulatságos, ostoba pletykákat kezdett mesélni neki, amiket úgy szeretnek hallgatni az ilyen elkülönült öregasszonyok. De a szeme, az egyre ott járt a lány arcán; most már következetesnek kellett lennie, de meg Amália rendkívül kedves jelenség is volt a lámpa meleg fényében, szemében a félénk, boldog sejtelmek tüzével. Amikor azonban a cselédlány kérdően nézett az asszonyára, hogy tálalhat-e, hirtelen felemelkedett és mentegetni kezdte magát az alkalmatlan idő miatt.

- Szó sincs róla, hogy elengednénk! - mondta az asszony nyílt, barátságos nevetgéléssel -, majd csak akad valami a maga számára is!

Az éjszaka hűvös volt, az öregasszony beburkolózott ódon török sáljába, amelyről már több ízben elmesélte, hogy azt még az anyjától örökölte, visszaült a fonott székbe és eleinte szeretetteljes és megfontolt diszkrécióból, utóbb azonban valósággal szundik álni kezdett.

A fiatalok ottmaradtak az asztalnál, hogy amint tréfásan mondták, italozzanak, de meglehetősen komolyan fogták fel a dolgot. Miklós gyakran töltött a nehéz csopakiból, nemcsak magának, a lánynak is, és az nem bírta megállni, hogy mindannyiszo r meg ne kóstolja az álmok folyékony cinkosát - ezt a lehetetlen metaforát is Miklós találta ki akkor, bizarrul ugrándozó fecsegése közben -, valahányszor a fiatalember odaértette poharát az övéhez és mélyen belenézett a szemébe.

Miklós a leány rózsaszínű párnás ujjacskáival játszott és az nem húzta vissza a kezét; összefüggéstelen mondatokban szidta önmagát, a javíthatatlan álomlátót, eleinte csak burkolt célzásokat tett a maga istengyűlöletére, amiért az útját állja annak, hogy az ember betölthesse legs zebb elgondolásait, de utóbb egyre jobban belemerült a dologba és végül részletesen elmondta a mennyei inspektorral való minden ügyét-baját.

Amália titkon el-elmosolyodott, hiszen éppen ezt imádta a fiatal különcben, ezt a zilált rendszertelenséget, ezt a bizarr céltalanságot, ezt az izzó nyugtalanságot - vérét felbodrozta a látvány, hogy a fiatalember egyre mámorosabb lesz, egyre közelebb hozza a székét az övéhez és a szeme szinte fátyolos lett a vergődő izgalomtól, valahányszor Miklós erősebben megszorí totta a kezét.

- Az örök, a névtelen szerelem az, ami mindezt az értelmetlen őrültséget mondatja velem és az örök, a névtelen szerelem lesz az is, ami az ajkamat lezárja örökre! - mondta Miklós és akkor maga is meg volt győződve a maga érdekes, különös trag édiájáról.

A leány szemét hirtelen elbontotta a könny és annak egyik cseppje odaesett a fiatalember kezére.

Miklós megdöbbenve kapta fel a fejét és amikor meglátta a lány ködös, izzó szemét, odavonta kezét az ajkához és megcsókolta.

- Mi baj van, édes kis Amáliám? - kérdezte becézően.

- Kedves Miklós - suttogta a leány, zavarában a fiatalember ujjaival babrálva -, őszinte szívből kívánom, hogy a névtelen szerelem minél későbben zárja le az ajkát... hanem a múltkor pár percre lezárhatta volna!...

Mosolyogni próbált, de a könnyek ismét elöntötték a szemét.

- Nem sajnálta a szegény kis csodabogarat?...

Miklósnak megdermedt a lelke; szerette volna torkon ragadni önmagát. Már tudta, hogy el van árulva, és azt is tudta, ki árulta el.

Lelkendezve, forró szavakkal kezdte védelmezni magát, elmondta szóról szóra a baronesszek kel folytatott párbeszédét, azután pedig a dühtől, a megbánás-szította gyűlölettől remegő hangon azt mondta:

- Lássa, kedves Amelie... lássa... ez is azok közül való, amiket az előbb mondottam!... Akkor, azzal a két lelketlen, cicomás bábuval beszélve vala mi ellenállhatatlan vágy szállt meg, hogy a maga drága valóságában tárjam fel a kedves, szent skarabeusz csodálatos kivoltát!

Odaszorította a lányka két kezét a maga izzó arcához.

- Úgy látszik - mondta érzelmesen -, hogy csak a teljes magányban bízhatom meg!...

Pár pillanatig tűnődve hallgatott, azután eleinte lassan, szórakozottan, utóbb egyre szaporábban mesélni kezdte, hogy ő minden látszat ellenére is milyen elvonult, rejtőző életet él, feltárta az ócska ház titkát és végül azt mondta:

- Onnét jöttem ma este is!...

Amália boldogan mosolygott és halkan azt kérdezte:

- Ugyan mit tud csinálni ott, az egérkirály udvarában?

- A gondolataimmal bajlódom... ápolgatom a lelkemben élő ősszomorúságot... elbeszélgetek az elmúlt idők kísérteteivel... ma meg éppen feltörtem az egérkirály bibliotékáját és milyen csodás, álomra hívó dolgokat találtam benne! - tette hozzá nevetve. - Egy ócska kalendáriumot lapozgattam és barátságot kötöttem az elvarázsolt szüretelőkkel, a megdermedt skorpióval, az elpusztíthatatlan vadássza l ... és milyen érdekes dolgokat tudtam meg belőle!... Vagy maga talán tudta, kedves kis Amelie, hogy most, szeptemberben a mérleg havában vagyunk?

- Az iskolából emlékszem még a régi versre: kos, bika, ikrek, rák, az oroszlán és arató-szűz, mérleg után ollós, nyilas és bak, kanna halakkal! - de ki törődik ma már a skorpióval vagy a mérleggel?

- Ki törődik!?... Hát például én! - mondta Miklós fontosan, már megint nem tudva ellenállni a pillanat hívásának. Mert ez a pillanat ötletet rejtett magában, fordulatos , regényes ötletet.

- Kedves Amelie - mondta meleg suttogással -, én akkor is... ott is... az Álom Kútjánál... tudom jól... megkínoztam a maga lelkét is... a magamét is... most megint úgy gondolja, úgy érzi, hogy megbántottam!... Az én lapom aránytalanul meg van terhelve a maga javára... most a mérleg havában vagyunk, csináljunk mérleget!... Ezen a nyáron... tavaly is... nagy messzeségben éltünk egymástól mi ketten, ha itt voltunk is egymás közelében!... Legyen ezután megfordítva: legyünk ezután egymás mellett akkor is, ha nem láthatjuk talán egymást, bár erre ezután nem igen fog sor kerülni!... fogadjon el, kérem, lovagjának itt is, Pesten is!

- Feljön Pestre? - kérdezte a lányka halkan, remegő ajakkal.

- Eddig is az volt a szándékom - mondta Miklós mosolyogva -, nem volnék képes megmaradni többé a kisvárosban!... Most pedig, hogy elfogadott a lovagja gyanánt... természetesen!

Karját szelíden, lágyan a lány dereka köré fonta; az pedig meg sem mozdult, lesütötte a szemét.

- Kedves Miklós... az istenre kérem... vigyázzon... meglát bennünket az anyám!

Miklós nem állhatott ellen az ördögének, mosolyogva azt mondta:

- Őtőle nincs mit félnünk, kedves Amélie!

Megcsókolta a leány haját, majd, amikor az felkapta a fejét, az ajkát is.

Csillagos, hűvös éjszaka volt, amikor Miklós megindult hazafelé. Kissé, nagyon kevéssé be volt csípve; az, amit tett, ezer új benyomást keltve fészkelődött a lelkében. A történtek egy-egy részlete diadalmas örömmel töltötte el, nyomban azután azonban csüggedt megbánást érzett, de végül, amint az nála történni szokott, mindent magába nyelt a végzetszerűség egykedvű iróniája.

- Éreztem, hogy az a z esetlen vén szamár, a tanácsos, feltétlenül bajba dönt!... Ha azon a délutánon fel nem bőszít azzal a szerencsétlen Murányival, én nem megyek le kószálni dühömben, következésképpen nem is találkozom Pipivel... Ha Pipivel nem találkozom először , nem talál kozom vele másodszor sem, vagy ha mégis, úgy a találkozásunk a régi comme il faut csevegésre: na te kócos!... meg ilyesmire szorítkozott volna!... Ha ez így történt volna, a lelkembe nem fészkelődött volna be a romlás, a mélységtől, az ürességtől való fél e lem, a morális horror vacui, nem a szabadulásnak a tisztaság után kapkodó vágya, következésképpen... ejh, hát következésképpen én most nem ténferegnék itt az éjszakában, a lelkemen egy újabb, mázsányi súllyal!... Mindennek az a nagyképű ember az oka!

Sietett haza, hogy az édesanyját még ébren találva elpasziánszozhasson vele. Ez így szokott lenni: amikor magukra maradtak, összebújtak és felébredt közöttük a régi barátság. Mert amíg Miklós diákgyerek volt, nagyon szerették egymást.

De másként történt.

Ahogy az országútról befordult a dűlőútra, a rozzant kerítésen ülve hatalmas férfialakot pillantott meg, puskáját a két térde közé szorítva. Szinte még csak az árnyékát látta, már tudta, ki az, de akkor már nem volt visszatérés.

- Jóestét uram! - mondta a várnag y felemelkedve és kezét katonásan a kalapja mellé tette - hol jár ön erre ebben a késői órában?

- Jóestét mynheer! - mondta Miklós zavartan, erőltetett mosollyal, mert az első pillanatban nem volt tisztában a helyzettel - én nem keresek semmit, mert amit kerestem, azt már megtaláltam... de hiszen egészen jól van ez!... Hanem talán én kérdem öntől: mit keres itt ilyenkor, puskásan... csak nem számít ezen a vidéken, ilyenkor valami nemesebb vadra?

És ebben a pár szóban jobban otthon volt Miklós, mint volt ta lán évtizedek óta az atyai házban, vagy a kedves Glicínia-lugason. Az első pillanat, az ösztönös megdöbbenés pillanata még nem volt az övé, de a második már igen, mert abban már megsejtenivalókkal telt elmésségre nyílt alkalma, a harmadik meg éppen, mert abban már benne volt a vetélkedés, a dac, a túlszárnyalás gondolata, amit még sokkalta ízesebbé tett a bizonytalanság érzése. Mert ezzel a különös, kalandos emberrel soha senki sem lehetett teljesen tisztában, pedig hátha a múltkor meglátta a hempergésüket?

- Óh, mylord - mondta a várnagy énekes hangon, különösen mosolyogva -, hiszen az attól függ, hogy ki mit tart nemes vadnak!?... És tőlem, mio caro capitano, mint öreg vadásztól szívesen veheti a tanítást, hogy a legfelségesebb izgalmat az a vad okozza - akármit mondjanak is a türelmes lesipuskások -, amelyik váratlanul, önmagától jön be a rayonba!

Miklóst kezdte elhagyni a türelme; érezte, hogy a szeme elhomályosul a rejtett indulattól. Hajszolta a bor is, az emlékek bizarr serege is: most már minden gondolatát betöltötte a leszámolás vágya, jóllehet nem tudott még semmi bizonyosat.

- Értem! - mondta izgatottan. - Ön tehát nem várt itt senkire és semmire!... Hogy erre nem jöttem rá magamtól!?... Hiszen az oly kedves, régi népszokás ezen a vidéken, hogy az emberek éjszaka kiülnek töltött puskával az út mellé, csak éppen hogy ott üljenek!... Ejh! - mondta hirtelen, ahogy már nem tudott erőt venni rejtegetett dühén -, fair play!... Engem várt!?

A várnagy csendesen nevetgélt, puskáját a vállára akasztotta csövével lefelé és várt néhány pillanatig. Csendesen mondta:

- Monsieur valami fontos dolgot művelhetett ma este, ami felizgatta... A kérdést pedig oly elszántan szegezi nekem - folytatta egyre mosolyogva -, hogy hirtelenében nem is tudok rá határozott választ adni!... Mert hogy önre vártam volna, hogy ön lett volna az a bizonyos nemes vad?... Ennek nincsen sok értelme, de meg különben is ön, éppen ellenkezően, a legszelídebb, legmegértőbb emberek egyike!

Különösen nevetett, elővillantva fogsorát, amelyben a hóf ehér, ép fogak a legkalandosabb sorrendben sorakoztak az odvas, barna roncsokkal és szeretetteljesen, szinte atyailag ápolgatva simogatta a puskája csövét.

- De viszont azt sem mondhatnám - folytatta, tiszteletteljes, tréfás hangon -, hogy nem vártam önt! ... Ahogy ott üldögéltem, az országút friss kavicsán, már messziről megismertem az ön lépéseit - vadászfülem van -, és elhatároztam, hogy bevárom önt, signore... hiszen olyan szép az éjszaka... ön nemsokára elhagy bennünket... úgy gondoltam, hogyha önnek is úgy fog tetszeni, elkísérem önt és a zavartalan csendben elbeszélgetünk kissé! But only if you please!

- Legyen szerencsém! - mondta Miklós nevetve, és megindult a várnagy mellett.

Még akkor sem tudott semmi bizonyosat - a holdas, csendes éj színpadán ol y más a hang és minden mozdulat -, csak az volt előtte kétségtelen, hogy ez az ember nem olyan, mint más és hogy különös mivoltával az egész nyári éjszakát is ki tudta zökkenteni a megszokottak közül. És ez azután el is intézett mindent.

- Sőt építsük ki, tegyük tökéletesebbé a programot - tette hozzá nevetve, amiközben előhúzta a tárcáját és mindketten rágyújtottak. - Ön elkísér engem hazáig, akkor a hátsó ajtón beosonunk, felmegyünk az én szobámba és én majd szép csendesen elintézem a borkérdést!... What is your opinion, my dear!?

- Óh, quelle idée, monsieur, quelle idée!... Ma úgyis rossz napom volt... a torkomon gyufát lehetne gyújtani!

- Éppen a tempo! - mondta Miklós, elővéve a gyújtót. Akkor már ott voltak az urasági kastélynál, Miklós csendesen felvezette a vendégét, azután elment bor után. A Glicínia-lugas e tekintetben mintaszerűen volt berendezve; pár perc múlva már vissza is jöhetett.

Csendesen, szinte suttogva beszélgettek, a petróleumlámpa odasütött a kalandor cserszínű, éles arcába, kettőjük között ott állt a borosüveg, odakinn csillagfényes, néma, hűvös éjszaka és mindenütt bizonyos rejtelmes elintézetlenség: Miklós éjszakája volt ez. Beszéltek erről és amarról, de mivel Miklós egy váratlan pillanatban egészen tisztán vélte látni a helyzetet, hirtelen azt mondta:

- Úgy hallom, hogy a nemes Lear király nyugtalanul fészkelődik szűk otthonában!

Kihúzta a fiókot és a pikékártyát kicsapta az asztalra.

A kalandor döcögve nevetgélt, benyúlt a csizmája szárába, szurtos kis csomagot vont elő belőle, lassan kibontotta és két-három gyűrött, apró bankjegyet dobott az asztalra.

Miklós úri diszkrécióval elnézett a sötét mennyezetre, amin fekete, nagy árnyéktömegek csúsztak ide-oda lomhán, de akkor mélységes szomorúság, az undor rémülete fogta el, mintha trágyával kipárnázott mélységbe tekintett volna alá és sóvárogva gondolt vissza a pillanatra, amelyben a rejtelmes skarabeusz hófehér kezét csókolgatta.

A hajnal violaszínű vére már ráfeccsent a Tamás-hegy szürkülő boltozatára, amikor elváltak.

A várnagy akkor besöpörte a pénzt, ami garmadában állt előtte, felállt, megveregette a zsebét és unott hangon azt mondta:

- Thank you for playing, mister!... Nos, mit izen uraságod az én kis vadmacskámnak?

- Gazember! - gondolta Miklós, de a vadmacska szó hirtelen felkava rta a vérét. Váratlanul egészen tisztán állt előtte annak az izzó délutánnak minden pillanata.

- Nos... mit izenjek!? - mondta erőltetett nyugalommal. - Viselje jól magát... de hiszen úgyis találkozunk még!...

- Rövidesen... aligha! - mondta Krascsenics je lentősen. - Hanem hogy elvégre mégis csak találkozunk, az egészen bizonyos!

Elővillantotta csodálatos fogsorát, cinkosian mosolygott, azzal megfordult a sarkán és elment.

Miklós kitárta az ablak szárnyait, hogy a borgőz, a tivornya bűze kiszálljon a hajnal ba. Rákönyökölt az ablak párkányára és fejét a kezére hajtotta.

A várnagy akkor lépett ki a kapun, tétova léptekkel megindult, de amikor a fenyvescsoporthoz ért, megállt, visszanézett, és barátságosan, cinkosi bizalmaskodással integetni kezdett Miklósnak. Az visszakapta a fejét, de azért jól látta, amint Krascsenics átcsap a dűlőútra, Csopak felé, és ott, ahol már biztonságban vélte magát, számolgatni kezdi a pénzét.

- No te máriás huncut - mondta Miklós önmagának -, ezt a mérleget jól elintézted!... Itt e gészen jó helyen lenne egy kétágú akasztófa, amelynek egyik ágán Krascsenics Vilmos, a chevalier sans peure et sans reproche, a másikon pedig ifjabb Szmolenszky úr, a kiváló dzsentlmen és mérlegképes könyvelő járná a menüettet az éjszakai szél muzsikájára !

A várnagy daliás alakja végleg eltűnt az Aigner sváb pincéje mögött, sehol egy lélek sem járt, csend volt mindenütt, csak valahonnan nagyon-nagyon messziről rezzent át néha valami kopácsoló hang a hűs vidék felett, mintha valamely vidám éjszakázónak a kop orsóját szegeznék be, aki a nyár virágaival együtt elment örökre.

Miklós nem is vette észre, hogy a tekintete már régen ott függ mozdulatlanul a távoli nyaraló lefüggönyözött ablakain, amelyben a kis skarabeusz szunnyad és álmodik a lovagjáról. És amikor v égül mégis észrevette - eltagadnám szívesen, de akkor Miklós terhére csalnék -, két nehéz könnycsepp esett a szeméből az ablak párkányára. Gyorsan letörülte őket, kiugrott az ablakon, és céltalanul, vergődő lélekkel bolyongott a hajnalban.

A falu mögött, a zegzugos kis völgyben is felszakadt a köd és lilás gomolyokban húzódott le a tó felé, egyre oszolva, eltűnve, csak egyetlen ködfolt nem enyészett el, az lelapult a földre és a pusztuló bokrok között lappangva egyre jött Miklós felé, mint az orgyilkos.

- Brrr! Hiszen ez a múltkori jövevény, aki egész a rozzant házikó ajtajáig eljött utánam!

Visszasietett a szobájába és lefeküdt.

Délben ébredt fel; odakinn szürke és sötét volt a világ, apró, hideg esőcseppek verték az ablakot.

Ebédnél csak ketten voltak az é desanyjával. Amikor a feketét az asztalra tették, Miklós elővette a piké-kártyát, odahúzódott az anyja mellé, átölelte és azt mondta:

- Most a tiéd vagyok egészen... most pasziánszozni fogunk egész estig!

Az anyja csodálkozva nézett rá, nevetve ingatta a fejét, ismerte már fiának ezeket a Canossa-járásait.

Hanem két játszma után a fiatalember végigdobta magát a pamlagon és elaludt.

Még csak egyszer verte fel Glicínia-lugas csendjét a falufüredi cigány hegedűje, azután az urasági kastély ablakain leszaladtak a redőnyök és másnap a hűvös csendesség bevonult ismét régi erősségeibe.

MÁSODIK KÖNYV

1. Filodémosz inkognitóban

Szakadt az eső, amikor Miklós kilépett a kapu alól, az aszfalt tekervényes síkjai már vízben úsztak, a langy nyári eső tavacskáiban éppen akkor csillant fel a meggyújtott utcalámpák visszfénye, tündéri, ragyogó lánccá fonódva ott lenn a feneketlen mélységben, amint a lámpagyújtogató odább-odább haladt tekintélyes karnagyi pálcájával.

- Felveszi, elmegy, leteszi, felmegy, lemegy, felveszi, el megy!... minő szamárságok jutnak eszembe, pedig valóban látni vélem magam előtt a kampólábú Krízseket, a veszprémi lámpagyújtogatót, amint a létrájával egyik lámparúdtól a másikhoz ténferedik!...

A zsúfolt villamosok sziszegve túrták a vizet, a bérkocsiso k kalapjának lehajtott pereméről apró vízesések indultak alá, a lemaradt gyalogjárók a falhoz lapulva surrantak tova, ernyőik drótjával súrolva a házak falát.

Miklós tétován álldogált a kiugró üvegmennyezet alatt, amíg sikerült elcsípnie egy bérkocsit, akk or beugrott abba, és a kocsisnak odakiáltotta a lakása címét. Bosszankodott is, nevetett is, leginkább azonban szidta önmagát. Odafenn a klubban, ahová délutánonkint járni szokott, a büfés kisasszonynak ma, amikor ő felment, nagyon fájt a foga, ő tehát rá s zólt a pincérekre, hogy ne csináljanak olyan istentelen zajt a tányérokkal, hiszen láthatják, mennyire szenved a szegény, rőthajú Katóka. Még ahogy a lépcsőn felment is, a szerencsétlen lány sorsán tűnődött, hogy most, amikor a foga fáj, amikor az ember a mennybolt kárpitját szeretné kettéhasítani, most is ott kell ülnie az üvegtrónusban és busa görbe vonalakat kell firkálnia, ahányszor egy-egy frakkos futóbolond beleordít valamit a fülébe. Azután elfelejtette az egészet, de most, ahogy lejött ismét és megkér dezte a lánytól, hogy javult-e már a helyzet, az meglehetősen fanyarul fogadta és tapintatosan tudtára adta, hogy ott, abban a körletben csakis őneki van joga parancsolni, senkinek másnak és amikor aztán ő elképedt ezen a gaz hűtlenségen, akkor a lány bos szantó vállrángatás között azt mondta neki: hja, akkor még fájt a fogam, de azóta elmúlt!... Végtelenül bosszantotta ez az impertinens, buta logika, de persze nem a maga mivoltában, hanem mint az örök asszonyi butaság és önkény megnyilatkozása. Ő legalább abban a pillanatban úgy szerette volna hinni, hogy a dolog csak ennyiben áll és bár bosszantó, de nincs tovább, hanem ahogy egyre többet tűnődött felette, lassankint felismerte bosszúsága valódi okát: rájött, hogy a leánynak tökéletesen igaza van, aminthog y mindég is az önkényesnek lesz igaza, ha bírja ezt az önkényt, a töprengőket és doktrinereket pedig félretaszítja a rohanó élet, és ezek, amikor napjában ezerszer is újra felkapaszkodnak a filozófia ingatag emelvényére, hogy hátha onnét sikerülni fog moso l yogva alátekinteniök a tülekedőkre, voltaképpen csak abban reménykednek, hogy hátha mászás közben a keserű bosszúság kipottyanik a zsebükből. Mert azt már kétségtelenül megállapította magáról Miklós, hogy ő is a töprengők, a gyengék közé született és ha e d dig a fiatalság ereje vissza is tudta rángatni, a legutóbbi, öt hónap - amióta Amáliát, még az ősszel, nőül vette - nyílt vallomásra és csatlakozásra kényszerítette. Ez alatt az idő alatt szomorú, erőtlen és tépelődő lett.

Belehúzódott mélyen a kocsi sarká ba, és elnézte az ablakon képződő apró folyócskákat; mint minden ideges és érzékeny ember, ő is rendkívül meg tudta becsülni a biztonság érzését. Mindez azonban csak pár pillanatig tartott, akkor aztán arra kezdett gondolni, hogyan is lesz tovább, hiszen m ég csak fél nyolc, korán van, sohasem szoktak tíz óra előtt vacsorázni, ha most hazamegy, megindul a gyengéd szavak és kérdések özöne, a kínálgatás, és mindez oly szörnyű, mert akármily unalmas és kisszerű, is, mégis csak a szeretetből fakad, valahogy hát mégis kíméletesen intézendő el. Az anyósa is ott lakott náluk, az talán még jobban kényeztette, mint a felesége, sőt nyíltan szemrehányásokat is tett a legázolt kis Amáliának és mindég olyankor éppen, amikor egy-egy szeretetteljes, bátortalan megjegyzésé b en szemmel láthatóan annak volt igaza, és mindez kínos rendetlenséget idézett elő Miklós lelkében. - Különben is volna néhány komoly megbeszélnivalóm Bitskeivel! - mondta magában de akkor hirtelen elpirult, mert ebben a pillanatban nyíltan rajtakapta magá t a hazugságon. Tudta már, hogy az indulás pillanatában is tisztában volt az este további történetével, tudta, hogy a barátjával nincsen semmi megbeszélnivalója és tudta főként, hogy az egész komédiát azzal a nyugodt, biztos tudattal csinálja végig, hogy v é gül úgyis csak úgy lesz majd, amint ő akarja.

Amire a házuk elé értek, a heves, kora tavaszi eső már laza, ritka csöpörgéssé satnyult. Csodás este volt... ezen az estén a gyalogjáró szélén álló fák is pazarul öntötték azt a halvány illatot, amelyet a piszk os kövezet alul ki tudtak maguknak könyörögni.

Miklós tökéletesen végigjátszotta a szerepét, még az első kis lépcsősoron is felsietett, amíg azt nem hallotta, hogy a kocsija befordul a sarkon, csak akkor fordult meg és indult visszafelé, felhajtotta a gall érját, hátratette a kezeit és fütyörészve nekiindult Budának.

A Duna-part már fényben úszott, és Miklós a két part ragyogó fénysorának láttára arra gondolt, hogy olyan az az alvó, pompás város testén, amilyen lehetett a gyémánt-ékszer a sötétbőrű Kleopátra nyakán. A vízről a remorkörök jajgató búgása rebbent szét, és ha az uszályhajók sötét tömege végigsiklott a víz nyugodt sivatagán, a part pontonjai nyögve emelkedtek és süllyedeztek: nagy úr a víz, legyen meg az ő titokzatos akarata!... Az eső már elá l lt egészen, hűvös lett, az eső pocsolyáiban visszatükröző millió fénypont valamely tündéri álomképpé varázsolta az egész panorámát.

Miklós már odaát járt Budán, a Szarvas tér ócska házai között, onnét aztán befordult a Kereszt utcába és belépett a szokott vendéglőbe.

Az udvar sötét volt, az asztalok az eső elől lebillentve hevertek szerteszét, mint borcsaták elhullott hősei, hanem a házból világosság szűrődött elő és kihallatszott az ivók zagyva zsibongása. Ahogy benyitotta az ajtót, kellemesen érte a szobai melegség; odasietett egyenesen az egyik eldugott sarokasztalhoz, amelynél régi és különös barátja, Bitskei Lajos üldögélt egyedül, várva őt, mert bár nem voltak összebeszélve, körülbelül bizonyosra vette, hogy Miklós el fog jönni, amint már eljött eze r szer is azóta, hogy nős volt. A szokatlan és titokzatos Bitskei egyébként még jogászkori jó barátja volt, amikor is nem egyszer nyújtott neki hathatós segítséget egy-egy szerelmi bonyodalmában és egyébben is. Periodikus baráti életet éltek: volt, hogy éve k ig nem találkoztak, máskor ismét úgy érezték, hogy nem lehetnek meg egymás nélkül, homlokegyenest ellenkező természetük mellett is, bár volt egy-két titokzatos lelki srófjuk, amelyik hajszálnyira ugyanarra a kvintre járt. A különösen erős vonzalomnak azonban mégis az lehetett a valódi titka, hogy a jó barát a rejtőző, rendkívül finom lelkű megértők ma már kihaló szektájához tartozott. Baráti közelségében mint tavaszi verőfényen olvadtak le Miklós lelkéről az élet jeges szorításai, társaságában Miklós ismé t vidám és önmaga előtt ártatlan lett és ezt a kedves lelki játékot nem tudta megzavarni az sem, hogy Miklóst gyakorta felbosszantotta barátjának elvekkel való megrakottsága, kálvinistás nehézkessége, naivan makacs titokzatossága és fontoskodó tekervényess é ge, pedig Miklós alkalomadtán, amikor ideges és keserű volt, szívesen torzsalkodott, gyűlölködött magában a sajátságos jó baráttal, de a legközelebbi találkozásnál vége lett ismét az egésznek. Miklós idővel Bitskeit egészen belevonta a maga gondolatvilágá ba és együttléteik alkalmával közösen tréfálkoztak a mennyei kampósbot felett.

A budai régi kiskocsmák mindegyike boldog, biztos kápolnaként él a törzslakók álmaiban, amelybe be lehet siklani nyugalomért az ott kinn tomboló tülekedésből. Ezek a kiskocsmák boltozatosak, nyáron hűvösek, télen melegek és mindég tiszták és többnyire csendesek, ha tömve vannak is, mert a népük szelíd; a budai kiskocsmák olyanok, mintha az ember a csintalan, vidéki nagybátyjához menne látogatóba, akinél éppen névnapi ünnep áll.

Mi klós, már ahogy belépett, érezte, hogy ma nagy erővel vonják a régi szabadságnak ezek a kedves, emlékezetes keretei, tudta, hogy ma szokatlan melegséggel fognak összebújni, mert bántotta a maga pontosan végigjátszott árulása, abszolúcióra volt szüksége, a m it csak a különös jó barát adhatott meg neki, és ezek az abszolúciók is különösek és titokzatosak voltak, mint atyai kútfejük: nem jegecedtek szavakká, mint egyházi testvéreik, hanem csak más értelmű szavakból, talán csak magából a hangulatból bontakozta k elő.

- Ma este parádit fogunk inni, tudod, hogy az zsongítólag szokott hatni belső mivoltunkra, már pedig látom, hogy ma ismét idegesebb vagy, mint egyébkor! - mondta Bitskei, csengetve a poharán.

- Igazad van: ideges vagyok mint mindannyiszor, ahányszor aljasságot művelek... de különben is felbőszített egy buta nőstény!

Elmondta az esetét, amire a bölcselő hangosan felnevetett.

- Nincsen dolgod, öreg, ez a titka annak, hogy minden ostoba aprósággal oly sokáig elpiszmogsz!... Ülnél csak nyolctól kettőig a z állampénztárban, mint én és veszekednél csak...

Miklós bosszúsan legyintett.

- Hagyd el, kérlek, ezt már sokszor elmondtad!... Észrevettem, hogy ti, akik nem tehettek másként, panaszba öltöztetett fölényeskedéssel beszéltek velünk a nyakatokon csüngő robotról és érdekes, hogy ebben a mindnyájatokkal közös lelki kényszerűségtekben együtt van a savanyú szőlőről szóló mese tanulsága a való igazsággal, mert bár egészen bizonyos, hogy amíg kialudatlanul beténferegtek a börtönötökbe, irigykedve gondoltok ránk , de ezzel szemben bizonyos az is, hogy én meg viszont irigykedve nézem kollegiális nyüzsgésteket, az arcotokról visszatükröződő apró gondjaitokat, ha valami hivatalban van dolgom!... De hát hiszen mindez szintén kvadrál az én ősi tanításaimmal... hiszen t udod: csak bepiszkolni mindent, ami tiszta, csak megcsonkítani mindent, ami teljesnek készül...

- Úgy érzem: az inspektor úrnak ma megint meleg estéje lesz! - mondta Bitskei és zötyögve nevetgélt. - De ma én is segítek, mert valóban temérdek buta dolgok ren deltettek az ember köré!... Ma engem is sok minden felbosszantott, bár tudod, hogy én, mint pozitivista, a panaszaimat sokkal nyugodtabban és egyszerűbben intézem el, mint te.

- Ejh, pozitivizmus, vagy bármely izmus... hiszen mindez teljes félreértése a dolgoknak!... Hiszen ezekben az izmus-okban az ellentét fogalma lappang és az én álláspontomra is valami ellentétes izmusság gyanúját erőszakolják, pedig hiszen jól tudod, miről van mindössze szó!... Várj csak, hogy a jövőben ilyesmivel ne fokozd a dühömet, még egyszer és röviden összefoglalom a dolgokat! Az kétségtelen, ugyebár, hogy mindnyájunk lelkében ott motoszkál a valami szebb, nagyobb, tisztább után kapkodó vágy, mindnyájunk torkát szorongatja a nagyszerű szabadság után való szomjúság, mindnyájan é r ezzük az álomszerű, dicsően szomorú bódulatot, amely akkor fog el bennünket, ha tudatunkon egy-egy pillanatra átlövell a vágyott csodavilág ősi képe, vagy talán emlékezete. - Gondolj csak vissza gyerekkorodra, amikor a bűvös nézőcske üvegképeinek láttára szinte szeretted volna kitárni a karjaidat, hogy magadhoz ölelhesd az egész csodálatos üvegvárost, mert tudtad bizonyosan, hogy ott öröm és boldogság várna rád... vagy gondolj vissza akár csak arra, amikor otthon, falun, színes üvegdarabkákon keresztül nézt ed a nyári erdőt, a nedves rétet, ugye, hogy a rózsaszínű fák hívtak: menj oda közéjük, ott megtalálod vidám tánci körben mind a kedveseidet, azokat is, akik már elhaltak és ott nincs okod mitől félni, a romlás nem juthat be a rózsapiros, árnyas birodalom b a, ott nem kell megdöbbenve visszaszivakodnod, ha valamely jó reménységed kiszaladt a szádon, mert ott úgy is lesz valóban minden, ahogy elgondoltad... ugye hogy a szomorúsárga liget lágy és hűvös ágyad gyanánt kínálkozott, amelyben aludván sírni fogsz ma j d mindörökre, de a könnyeid majd a túlvilági, fájdalmas boldogság patakjává verődve folydogálnak át a lelkeden!?... Ördögadta, itt még költő lesz belőlem... no mindegy, költsünk tovább: bizonyos, hogy az emberi szívbe valamely tündöklő túlvilági penge van beletörve, az sajgatja egyre, az ösztökélt a csodaorvosság megkeresésére, hát... várj csak... előbb igyunk!... így ni, most lenyeltem a kis poétát, most már hát nyugodtan folytatom majd: a lelked minden redője kívánja a nagyszerű másvilágot és a pompás t ü ndérmese betetőzésére nem volna hátra más, mint ezt a másvilágot úgy berendezned, ahogy álmaidban kívánod, tökéletes uralkodót ültetni a trónusára... igen: és ehelyett a baromi embercsorda kitalál és összetákol egy ily tökéletlen, makacs vénembert, akinek az ostobaságait és nyakas önzését önmaga előtt sem tudja eltakargatni egyébbel, mint a bárgyú nyafogással: ne kérdezd, miért?... hogyan?... majd odaát megtudsz mindent, szaladj csak vakon neki az ismeretlennek!... Nos, ennyi az egész és hát nem rettenet es ez!?...

- Eléggé sivár és lesújtó ugyan, de hidd el: az emberi életben igen sok olyan gyilkosan sivár reménytelenség ólálkodik körülöttünk, amelyik sokkal közelebb van hozzánk, mint az a tündéri utolsó reménység és amelyik csak az ezer-másfelé kóválygó zsibongó gondolataink tömkelege miatt nem jut hozzá a torkunkhoz, hogy megfojthasson bennünket!... Gondolj egyébre... nézd, mily pompásan sárga ez a bor... csípd nyakon az öreg úristent, és dugd bele fejjel lefelé, amíg utolsót rúg csámpás lábával!

Ittak, sokáig hallgattak, aztán megint csak Miklós beszélt.

- Te csak eltréfálod a dolgot, pedig ha egyébként nem is, legalább a művészetnek a nevében, amit te is imádsz, kellene fellázadnod az ellen a durva kezdetlegesség ellen, amellyel a túlvilág magasztos, tündéri témáját tönkretették! Az ember szinte elhinni sem képes, hogy az iszlám a maga forró keleti fantáziájával sem képes továbbfejleszteni a mennyországot a földi gyönyörűségek apotheozisánál... és a mienk!?... Sehol egyetlen új szín, egyetlen merészívű g o ndolat... legfeljebb naiv álmok megteljesedése: fanatikus, dühödt istenimádat, az egyénnek a teljes odaadás híg löttyében való boldog felolvadása, sehol egy szó a földi életben úgyis porig gázolt emberi akaratnak bár koldusszegény megteljesedéséről, ehely e tt találkozás a régi kedvesekkel, dugdosott és epedve vágyott földi titkok megtudása... minő gyerekségek!... figyelj csak: ma úgy gondold, hogy az életedet adnád azért, ha újra találkoznál a régi kedveseddel, de aztán múlik az idő, észrevétlenül új gondo l atok lopóznak a lelkedbe, lassan-lassan kiváltódnak a téged környező emberek, anélkül, hogy valami különösebb esemény történt volna veled és egy év múlva már bosszant, ha új kedveseid képei közé váratlanul betolakodik a régié, két év múlva már le kell hun y nod a szemedet, hogy a régi arcvonásokat össze tudd illeszteni! Pedig nem történt veled semmi, te meg sem igen mozdultál, csak az idő szállt el feletted... Ma úgy érzed, hogy nem tehetne boldogabbá semmi, mintha megtudnád: mit gondol felőled ez vagy amaz, és egy év múlva?... ugyanúgy, mint az előbb!... Ma azt hiszed, hogy ez és ez az ember fontos szerepet tölt be az életedben; vonzódsz hozzá a lelked minden melegével és két év múlva közönyösen mentek el egymás mellett, vagy éppen bújtok egymás elől, csak a zért, mert azóta új emberek léptek az érdeklődésed körébe... és mindez még itt, ebben a silány kis rovar-életben, ahol oly nagy fontossága van rád nézve minden apróságnak... és ezeket a buta kis boldogságokat merik ígérgetni nekünk ott, ahová a mindenség titkainak megtudásával is kecsegtethetnének bennünket, a fantázia legsilányabb hányadával is!?

A jó barát nagyot ivott, aztán megreszelte a torkát.

- Tudod, barátom, minden intelligens ember egy teljesen külön istent és a túlvilágnak egy teljesen külön képé t hordozza a lelkében és az, amelyik a köztudatban él, ennek a millió külön képzetnek a tökéletlen összejegecesedése, aminek csak a mindenkit megközelítően kielégítő reprezentálás a feladata, semmi más!

Miklós nevetett.

- Hiszen csak a művészlelkű ember keserű haragjáról volt szó, amit a kontárkodás piszkált fel benne!

Akkor a mellettük levő asztalhoz három jövevény telepedett le: két kövér, haramiaképű polgár és egy cingár kis fölényes, aki időnkint fontossá igazította ványadt, kikoplalt denevérarcát, fontos idegeskedéssel dobolt az asztalon és rá-rápillantott piszkosfehér kamásnijára, ami rozzant cipőjét fedezgette. Orrcsíptetőjének zsinórja át volt húzva a füle felett, a nadrágja felgyűrtre volt vasalva - mindmegannyi egy-egy fontos eleme az eleganciának -, legfontosabb volt azonban az a jéghideg hallgatás, amellyel elzárkózott a két kövér nyúlós diskurzusa elől. A fröccseik mellé papírt és tintát kértek, azután összedugták a fejüket.

Bitskei a terveiről kezdett beszélni, mert őneki mindég voltak fontos és titkos tervei: egyszer röpiratot tervezett, amely a társadalom egynémely rákfenéjét leendett hivatva orvosolni, azután az egyik, ugyancsak erősen egyéni tisztviselőtársával oly csodálatos lőfegyvert konstruált, amely az elsütőjét másnap hátba lövi, mert a golyó megkerüli a Földet, ismét máskor az agyvelőgyulladás biztos gyógymódját állapította meg egy kis hidrofórcsőnek a beteg fejébe való besrófolása útján, most pedig egy megírandó bölcseleti munka részleteivel bíbelődött - de Miklós már nem volt képes r áfigyelni, pedig magában nagyon jól szokott mulatni Filodémosz álmain. (Tréfásan Filodémosznak nevezte a bölcselkedő jó barátot.) Az új, hármas társaság dödögése foglalkoztatta: az egyik zsiványarc eladta a kocsmáját a másiknak és most az adásvételi szer z ődést tervezgették. Gyűlölet volt hallgatni, ahogyan rágták, fosztogatták egymást, azok az undorig kapzsi, jogilag teljesen lehetetlen kautélák pedig, amelyeket egyik is, másik is hozzáfűzött a maga tervezetéhez, valósággal felbőszítették az amúgy is inge r lékeny fiatalembert. Pedig még hátravolt a harmadiknak, a fölényes ügynök úrnak rendkívül művelt, hideg, leereszkedő, oktató, békítő és bizalomébresztő nyafogása. Amikor pedig egyszer a doktor úr - Szedlacsek, az ügynök - egy utolérhetetlen legyintés kíséretében azt mondta: csak logikával dolgozzunk, uraim, csak logikával!

Miklós már nem bírta tovább.

Fizettek és megindultak.

Ezeket az esti sétákat nagyon szerették, hanem ma Miklóst, amikor a közeli templom toronyórája elütötte a fél tizet, nyugtalanság fogta el, mert tudta, hogy feltétlenül megvárják a vacso rával. Ez az oktalan, kicsinyes előzékenység már többször elkedvetlenítette, de hiába kérte a két asszonyt, azok makacsul megmaradtak a meggyőződésükben, hogy szeretetreméltók és gyengédek, arról talán az ösztönükben sem bírva sejtelemmel, hogy valójában e rőszakosak a szenzibilis és könnyen hangolható fiatalemberrel szemben.

Amikor elváltak, melegen megszorította Filodémosz kezét, meghívta őt másnapra feketére, azután hazasietett.

Szokása volt, hogy amikor megérkezett vagy elment, megcsókolta a felesége kez ét, azután meg a haját. És ilyenkor mindég rabul ejtette pár pillanatra az a rejtelmes érzés, amelyik minden köszörült lelkű embert elfog, ha olyan nőt kell megcsókolnia, akivel szemben testi vágya nincs. Titokzatos érzés ez, és valahogyan feltétlenül rok o na a másiknak, amelyik meg a férficsóktól döbbenti vissza az ép lelkű férfit.

Mert az ő sajátságos együttesükben már a pár hónap alatt is elkallódott az a vágy, amely az asszonyt és a férfit egymás karjába hajtja. Az első hetekben sóvárogva rohanták meg eg ymást, de azután a jóságos úristen újra eljátszotta régi játékát: meghervasztotta a szelíd kis Amáliát - mint ahogyan száz új asszony közül nyolcvan elbetegesedik -, a kis skarabeusz megsápadt, körülötte lázak kóvályogtak, pár hétre le kellett feküdnie, és ő erre az időre fodros, fehér főkötőt tett a fejére; azt gondolta szegényke, hogy ez kellemes és vonzó és sejtelme sem volt róla: mily reménytelenül szánalmas és siváran szomorú a jóságos, szerető asszonynak a szerelemmel való ilyen meddő mesterkedése. M áskor meg odahívta magához a férjét, leültette az ágya szélére, sovány karjait a nyaka köré fonta és a halálról kezdett suttogni a fülébe, kérdezgetve, hogy eljön-e majd a sírjához és ültet-e rá szomorúsárga violavirágot? Miklós ilyenkor sírni kezdett, a sz ívében gyilkos riadalmak ébredtek, menekülnie kellett: kigondolt valami bágyadt mesét, elszökött hazulról, felkereste a vidám pajtásokat vagy felment a klubjába kártyázni. Vágyainak szárnya pedig lecsappant és nem tárult ki később sem, amikor Amália már i s mét a régi volt, mert a megújhodás lépésről lépésre ott folyt le előtte és a legkitűnőbb pecsenye sem ízlik, ha a szakács ott készíti el a szemed láttára.

Amíg ettek, a két asszony beszámolt az elmúlt délutánnak azokról az apró-cseprő eseményeiről, amelyek csak őket érdekelték, de amelyekről azt hitték, hogy Miklós is kíváncsian várja őket. Miklós ilyenkor híven mímelte a figyelmest, de az esze másutt járt, ha pedig rajtakapta magát, azon kezdett töprengeni, hogyan lehetséges, hogy egyikük sem veszi észre az arcán a csalást, holott a beszéd, a közlés gyönyörűségének nem is maga az élőszó a fontosabb része, hanem annak a tükörképe, amely ott játszik a hallgató vonásain.

- Kedves Amelie - mondta a csend egy percében -, Bitskei holnap délután eljön hozzánk feketére!

- Örülök rajta - mondta Amália -, csak őszintén szólva nem értem meg magának ezt az egyre erősbödő rejtőzését. Összebújik ezzel a csodálatos bölcselővel ahelyett, hogy mint korábban, eljárna azokba a társaságokba...

- Kedvesem - mondta Miklós kissé idegesen -, ha jól emlékszem, már többször említettem magának, hogy azokat a társaságokat, vagy hogy asszonyibban mondjam: azokat a köröket, amelyekre maga gondol, az unalomig meguntam. Amit ők mondhatnak nekem, az nem érdekel, amit meg én szeretnék monda ni nekik, azt nem értik meg.

Elpirult kissé, mert érezte a maga nemcsak nagyképű, de gyermekes mivoltát is, mert magában nagyon jól tudta, hogy efféle fontos kijelentéseket többnyire a húszéves, érdekeskedő kis életuntak szoktak tenni.

Tizenegy óra tájban váltak szét, akkor Miklós bement a maga szobájába. Mert külön szobában aludtak, bár természetesen ez az eltávolodás sem egészen őszinte alapon indult Miklós részéről. - Amint említettem, az első hetekben szenvedélyesen keresték egymást, de azért Miklósnak már akkor is terhére volt a közös hálószoba, mert az ilyesmi sok kiábrándulást hord magával, lévén a szerelem kényes virág, amit öntözni ugyan kell, de szagoltatni nem illik. Nem is kellemes, mert időnkint verejtékszaga van. Csakhogy akkor nem tudott voln a ürügyet találni a szecesszióra, ami az érzelgősségre hajlamos Amáliát el ne szomorította volna. Hanem amikor a fiatal asszony megbetegedett, Miklós, minden sajgó szánalma és aggódó szeretete mellett is tűrhetetlennek érezte az éjszakai rabságot. Kigondol t a hát, hogy éjszaka sem tud meglenni dohányzás nélkül, a füst árt a betegnek, azután némi halk könyörgések és csókos próbálkozások után átköltözött a lakás legszélső szobájába, amelynek ablaka a szomszédos ház nagy, lombos udvarára nyílt.

Ezen az estén mé g valamivel korábban is elváltak, mert Miklós azt mondta, hogy írnia kell az intézőjének.

Amikor ugyanis nyilvánvaló lett, hogy Miklósnak semmi szándéka sincsen bármi közpályára lépni, az édesanyja meg a testvérei rábízták a birtok kezelését, ők maguk bizonyos évjáradékra szorítkozva. Ez a kezelés ugyan egy-egy havonta megírt levéllel már el is volt intézve - az öreg Boros, az intéző vezette az egész gazdaságot -, hanem azért megadta Miklósnak a földesúr kellemetes címét és jellegét, ezenkívül pedig tartal m at adott az életének. Legalább az első, de még a második hónapban is nyalábszám vásárolta a gazdasági könyveket, írt is egy humortól szikrázó értekezést - ezt ő maga mondta így -, a trágya gazdaságos elosztásáról, hanem azután egészen felszippantotta őt a nagyvárosi élet. Sámuel akkor már magántanár volt az egyetemen és minden percét az új és újabb tudásnak szánta, Ágoston, vidéki létére is, erősen divatban volt a fővárosi társaságokban, az özvegy édesanya, von Fladnitzburg kisasszonnyal együtt szintén Bu d apesten élt már, továbbálmodva az elmúltakat a kis tabáni házban, amelyet egészében béreltek a számára - Boros, az intéző, úgy csinált mindent, ahogyan neki éppen tetszett, de mivel neki mindég az tetszett, ami a legtisztább volt, a Szmolenszky-birtok, ha a szomszédos uradalmak ezerszerte modernebb és intenzívebb kezelése mellett le is maradt, egyre szilárdabb és biztosabb bázisokon állt.

És itt ünnepélyesen megígérem, hogy a Szmolenszky-család vagyoni viszonyai a regény további folyamán sem fognak összezil álódni - legfeljebb talán csak megállnak a fejlődésben az ősi magyar lomhaság miatt -, pedig az ördög-elvitte emberek történetéhez már a legősibb alvilági kódexek tanúsága szerint is hozzátartozik az anyagi romlás, kivéve természetesen, ha az illető előbb , a saját lelkét illetőleg, szabályszerű adásvételi szerződést köt dr. Mefisztófelesz Mór köz- és váltóügyvéddel (Alvilág utca 2. Saját ház), mert az ilyen esetekben a földi jólét nemcsak természetes, hanem a contractus bilaterálisnak, a kétoldalú szerződ ésnek egyik oldalát alkotja: conditio, sine qua non.

Miklósnak ezen az estén semmi írnivalója sem volt Boros számára, csak egyedül akart lenni, mert szomorú és ernyedt volt.

Amikor belépett a szobájába, szemközt találta magát az átellenes fal nagy, földig é rő velencei tükrével. A koratavaszéji telihold besütött az ablakon; nem gyújtotta fel a lámpát, úgy nézegette magát a tükörben. És érdekesnek és elhagyottnak és szépnek látta magát, mert a tükör és a titokzatosság szebbé, teljesebbé és fontosabbá tesz mi n dent. És az álomszerűen szép, az életfelettien tiszta mindég is csak ily hazug álutakon juthat el a maga igazához, a valóságban mindég és mindenütt a romlás és a piszok győz. - Nem Shakespeare ette meg a sírbolti férgeket, azok ették meg őt.

Még vagy egy óra hosszáig olvasta Turgenyev vadásztörténeteit, azután lefeküdt és azon nyomban el is aludt.

- Kezeit csókolom, hő... hő!... Szervusz Miklós... itt vagyok!

Filodémosz jött, a kezeit dörzsölgetve, mint rendesen.

Az asztal dúsan meg volt terítve édességek kel, gyümölccsel, pompás borokkal és szivarcsodákkal. Mert Miklós nem csupán a parádét szerette, hanem magát a testi jóllétet is, amint talán mindenki, aki nem a lábain cammog keresztül, hanem a gondolatai szárnyán száll át az életen. A nyögve evők, a k é jesen sóhajtozók, a hasukon dobolgatók, a nyúlós kövérkék, a szopogatósak és édesen csemcsegők... óh, azok undorítók - de viszont a bifszteket vagy a chateaubriand-t nem falni kell, hanem a magadévá kell tenned művészi rafinériával, mint a szépasszonyt. A borral meg éppen finoman, úri módon meg kell előbb beszélned a dolgot, mert a bor felel, ha kérdezed, amit azonban hiába próbálnál felfejteni az asszonyod előtt, az csak nevetne, mert az asszony még az alacsonyabb gyönyörűségek megértésére is képtelen. Es küszöm neked a nagy istenre, akit pedig úgy tisztelek, mint veszprémi nagybátyámat, az öreg királyi tanácsost, aki sohasem küldött nekem egy rozsdás maravédit sem, hogy száz asszony közül kilencven csak azért eszik, mert ennie kell, a férjének azért adja od a magát, mert oda kell adnia, a szeretőjének pedig azért, mert csalni édes és csalni jó, és amikor annak lakásából, re bene gesta, kilép, egészen bizonyosan csak ugyanazt a kellemes lelki zsibongást érzi, semmit többet, mint amikor sikerült a villamosról l elépnie anélkül, hogy a jegyét megváltotta volna. - Okosan és szépen enni: művészet és lelki nobilitás, Anthelme Brillat-Savarin, a Physiologie du goût szerzője egészen bizonyosan nagyobb író, mint Pekár Gyula, az aszkétának pedig ne higgy, ő a testi gyönyörűséget némi diszázsióval átváltja lelkiekre, ennyi az egész.

Filodémosz, mint minden téren, az evés terén is középlény volt az életművész és a nyögve evő között.

Amikor leült, sasszemével szemlét tartott az asztal kincsei