Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története : ELTeC edition Benedek Elek (1859-1929) ELTeC conversion Palkó Gábor Fellegi Zsófia Vétek Bence Bajzát Tímea Borbála 151256 548 2 COST Action "Distant Reading for European Literary History" (CA16204) Zenodo.org ELTeC ELTeC release 1.1.0 ELTeC-hun ELTeC-hun release 2.0.0 Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története 2010-06-08 Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület Original Electronic Edition Fábián György Molnár Éva Kiss András Ollé Krisztián Édes anyaföldem! : Egy nép s egy ember története 2010-06-08 Édes anyaföldem! : egy nép s egy ember története Benedek Elek Budapest Pantheon 1920

Hungarian Converted by checkUp script for new release

ELSŐ KÖTET
AZ OLVASÓNAK.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó könyve lesz - halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: “honját a hazában” nem leli... Ugy állitom ország szine elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején - dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében, folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás. Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, körülöttem hontalan­ságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhitö meleg szivek - legyen áldott a Móricztanyai ház, annak gazdája, minden lakója!

Móricztanyán, 1920 szeptember végén.

Benedek Elek.

ELSŐ FEJEZET. Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb. Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én nemzetségem tevé.

- Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje - emlegette gyakorizben édesapám - ősfoglalás. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egy­szerüen a történeti igazság megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü, nagyvirtusu ember vala - Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a gazdái - e könyv irójával együtt - már mind a temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba. Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs köztünk, pedig ugy-e, szép e név?

Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján, igen szük völgyecské­ben. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is: Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél, mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a szélnek német szél a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek nevezék...

Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos “Csikország” orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem rontják, de sőt emelik. Az én gyermek­koromban ritka volt még a piros cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos, zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) paris almát, eleinérő, vagyis koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence szilvát termő fája: - akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.

Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje - kert volt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán. Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos pettyes “zsiros” alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a sötétpiros málnaszemek - óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókol­hatám kezedet: tiz esztendő esik a te halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért: ha kert, - legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, - még görnyedez egy-kettő közülök - ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a falu s a vidék első embere vala.

- Azóta sem születék - vallják erős hittel - “Erdővidék országában” ilyen soktudó ember.

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön kertet is szentele.

Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt ránk örökül...

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban maradt reánk, ellenben András nagyapó “fakó szekéren” meg gyalogszerrel járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restancia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná. Csak anyókára, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan: szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla jegyezhetek-e föl? Utolsó anyókaságát az én ébredező életemnek szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának búsbetegje lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e, kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek életét.

Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a kegyetlen igazságtalan­ságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésül­heti haját. A maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált szent türelemmel.

De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát: hamar, hozd ide a törülközőt! - igen, emlékszem, leakasztottam a kendőszegről, de nem vittem, hanem oda­dobtam anyóka ágyára... és - - és - akkor vert meg engem először az édesanyám.

- Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik.

Áldott jó anyókám!

Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten, hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá. Váratlan gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb. Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta. Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: ne sokalljátok az én ajándékomat. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az ő méhét megáldottam vala. Az idejében született gyermekek hol, merre vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót, a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent türelemmel ápolja anyját e leány?

Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan, sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb, teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, - bizony, nem minden emberébe.

Anyóka zugolódás nélkül türte a - büntetést. Anyóka megnyugodott, örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.

*

Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség kisarjadzott, valami­kor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy volt, de századok során ugy szerte­ágadzott, leveledzett, hogy az én szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is itélem a legfinomabbnak s a leg­bölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták. Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget?

Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom, ott­jártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.

- Igen, kedves hugom, - mondta egy öreg magyar barátom - ez a maga édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.

- Turk.

- Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt ez. Szent István király idejében.

Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy az én leányom fe­dezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt. Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba (lásd Acsádynak “A magyar birodalom története” c. könyvében), ott megvásárolta egy olasz keres­kedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek, Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza - oda­láncolta ez a két gyermek.

Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat látunk s ezeknek is a neve - Benedek.

Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is “ajtó mögött” a helye, de arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai nagyapám, a zsémbes természetü “vén huszár” méltatlankodását, aki kétszer “járt ki a franciára”, száz esztendővel ennek előtte, s lám, elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom.

András nagyapó is, István nagyapó is az “osztály” szónak csak egy értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: osztozás. Egy mondat még világosabbá teszi a szót: “A testvérek közt meg­történt az osztály, annyi fődet kapott egyik, mint a másik.” A mai, sokat emlegetett osztálynak “rend” volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a burzsujt s a burzsuj a proletárt. “Omnes gentes siculorum nobiles sunt” (Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje volt. Az első rend volt a “primor”. Ehhez a rendhez tartoztak azok, akik legalább 3-4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres kardot ha körülhordozák. A második rendnek primipillus, népiesen lófőszékely volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt, s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek pixidárius volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok, melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a császárt. Többet a császárt, mint a hazát.

Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott. Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2-3 hetes gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.

Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt, primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék örökölhette a primorságot: a császá­rokért már primipillus Benedek fiak onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével “az ugyis katonáskodó kedvü” székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr (zászlós huszár a cimere) - egy messze vidékre távolodott Benedek s annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: - Imé, öcsém, itt a nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk “legdicsőbb” fiának, őrizd kegyelettel.

Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel - 48 után. Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket! Hány darab földet szánt “jövevények” ekéje a te ükapád szükkeblüsége miatt!

A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig, hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14 esz­tendeig, amikor is “kiütött a szabadság” s Kossuth Lajos hivta fegyverbe a magyart.

István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága a pixidárius rendhez tartozott.

- Volt idő, - mondogatta édesapám, - amikor tiz fegyverfogható fia is volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek: ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére, de még Nagymagyarországba is - igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No, elmentünk. Az ő szent­beszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek legdicsőségesebb uralkodása alatt “jött bé” a vasut. Olyan ut, mondá, melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött, mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások - mintha ma is látnám - egymást döfköd­ték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. - Már olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja, - mondta Samel pajtás. De ezt csak mi hallottuk, a püspök nem.

Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?

István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent fogadalmat.

- Ugy kapta a sebet, - mondotta az édesapám - hogy atakkot fujt a trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! - vágtatnak a székely huszárok, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No, összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég, balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod, én is facsa­rintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának, apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával. Előbb ügyet sem vetett rá, gondolta: csenka - csenka, akár francia, akár székely juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt, teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. - Áldjon meg az Isten, francia juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának. Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáid­ból kettőt-hármat elviszek? Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!

Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel, itt a messze Babylon­ban, ebben a testet s különösképpen lelket fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, - lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem könnyel megtelik - vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?...

Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt. Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybusan erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De nagy­apónak nem törött belé a foga - megrágta, megette, morzsácska sem maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját lehántogatta.

- Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, - ugy eszem meg, ahogy a kemencéből kiszedik.

Haláláig megtartotta fogadalmát. Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen csendesülő. Az unokái közt - mondogatta édesapám - valósággal gyermekké lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült.

- No-no, - mondotta édesanyám, - magával is sokszor összezördült. Hol ez nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.

- Igaz, igaz, - mondta édesapám, - de hamar lecsendesültünk, ugye?

- Hát nannyámasszony milyen asszony volt? - kérdeztem édesanyámat.

- Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél alatt, főztünk egy tüz­he­lyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.

Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az ő zsémbessé­gé­nek a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.

- Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, - mondotta István nagyapó a fiának, - menj ki Nagy­fődre, ott állj meg, tekints körül. Innét láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld azt te is.

István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok repülését hiven kiséri lent az árnyék - megelégedtem azzal, ha mint árnyék, a nagyokat hiven követhetem.

A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai.

- Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma igy mondanák: legyeskedni.)

Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok. Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj, melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a világ legszebb asszonya? - Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édes­anyám, ezt csak nagy diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a kép­tárban megállitott. - Ni, az édesanyám! - dobbant meg a szivem. Hogy milyen volt gyermek­korában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. - Szakasztott a nagyanyja, - mondják egy szivvel-szóval a falu öregei.

A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén) jöttem haza a székely­udvar­helyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egy­magam maradtam. Kis fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke. Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.

- Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.

- Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak megnéztek s ugyan­csak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.

- Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. - Ugyan bizony nem a Benedek Huszár János fia vagy-e?

- Az vagyok, szolgálatjára.

- Mindjárt gondoltam.

- Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja képit hordja.

- Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. - No, mondta az ember, hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony. Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád. Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás. Tudja őkeme, hogy ki az, - nyomta meg büszkén a szót, - mert ebben a faluban csak az én nemzet­ségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.

- Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az asszony, s mindjárt meg is csókolt.

Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek, mig az ut fordulója el nem takart.

- Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? - kérdeztem otthon.

- Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.

- Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.

- Vajjon kik lehettek? - ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.

- Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.

- Ó, ne mondd! - csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.

- De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?

- Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.

Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.

- Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.

- Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?

Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:

- Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.

- Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.

- A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.

- Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.

- Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.

Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény, amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától, apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól - s im tovább adom a fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.

Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást, István nagyapó ezt az utravalót adta neki: - Fiam, jól megjegyezd, amit mondok: a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak.

Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet: gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az anyaszentegyházat...

*

Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négy­kézláb mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának, Ignáckának, Évácskának.

- Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!

- Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.

Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. - Ejnye, ejnye, de sokáig maradnak el! - zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó - mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók; Romhány oldalán csen­desen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyom­ban utána tétovázva eregélt a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban, kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a homloka, testének többi része tiszta fehér.

A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette nekem gyermek­koromban, hogy:

- Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. - Hej, odaát baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is elél­hetett volna, olyan erős kötésü ember vala.

Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát. Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, - hogy is mondjam? - amolyan csendes, büszke szomorusággal válaszolt: - Bizony, szegény nagyapád még most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás...

S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve: Szókimondó Benedek.

*

Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják számon. Szénakaszáláskor. Ebből meg­tudod: vagy junius vagy julius havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az. Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját, fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok. Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az István nagyapó ültette francia juharnak...

Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket! Mi vagyunk a Ma, a Holnap, a Holnapután! S igazuk van a gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában: Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket. Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán, hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: - Bizony, édesfiam, akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet édesanyám haláláig siratott.

- Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!

Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el a halálnak Ignácka.

Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a gyermekét?... Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a feketeszemü Benedek-családban...

Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó, gyöngyszembetük­ből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e dala: Rózsabokor a domboldalon... Ebben a füzetecskében van az a vers is, amely igy kezdődik:

A minap, hogy Debrecenbe jártam,

A piacon egy diákot láttam.

Hónaalja tele levelekkel.

Piros ajka mézes beszédekkel.

Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből tanulták: Baukunst a cime. S alaposan tanithatták az épités mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki szorgal­matos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának, Ignáckát pedig, akinek “olyan esze volt, mint a tüz”, viszi az udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap. Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában, (mind­aket­tőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején... Viruló, szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem, mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt - uj “osztályt” kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok... Már-már megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét kommu­nizál­ni!)

De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü halálnak halálával.

Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka meg az én bölcső­met ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes. Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem, kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan. Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát - - - ó, szegény Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.

Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte. Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét okolta az én szótalan mélaságomért... Édes jó anyám!

*

Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le, amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én gyermekkoromban. “Történeti” tény, hogy egy falumbeli napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem anek­dota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol az anyja a szomszéd­asszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal szólitotta be: - Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában is. Azt mondta (s ebben igaza volt): “Szültem már hat fiut a császárnak, többet nem szülök.” De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani Gergőt - “s mit tesz Isten?” Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is a császárnak.

Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett. Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Bús­beteg tej. Szegény édesanyám sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet. Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnál­koztak rajtam, merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter András­ról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy voltaképpen puhaszivü em­ber, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!

Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta, hogy mikor ke­resz­teltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé. Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett volna nagy vendég­ség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.

De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám, mégis annyi volt a ke­resztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én testvéreimet kereszt­viz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek- és ifjukoromnak, de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az egyszerü, tisztes, fehér­harisnyás székely emberek, akiket én az uccán igy köszönték: - Jó napot adjon Isten, kereszt­apám uram! S azok a szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra, kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?

Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám, egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs a kegyetlen Istenitéleteknek, - ki tudná, miért, amikor keresztapám uram is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának... Követi Benkő Dánielt Benkő László kereszt­apám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok esztendőn át pennája, kister­metü, puskapor-természetü ember. Már a feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral: szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid, nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól, a direktor-professzortól, - nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!

Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen megkérdené: miféle úr lakik e házban? A ne­gye­diknek csak azért nem épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegy­asszony­ra. No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem folyásában sorsdöntő szerepe lesz...

Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem. Mondják, szakállas és nadrá­gos ember volt. Gyermeknek nem adott életet, nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen szántogatott... Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki a nóta:

Tekintetes, naccságos,

Csergefótos nadrágos.

Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban, akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemes­asszony volt a felesége - talán ez nemesité s gyermektelenité meg őket?

No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerül­tem és megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének. Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram! Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a suhanc gyereknek is szájában felejtődött az “uram”. Ha ő neki jól esett a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését, keresztfiam uram!

Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé. S hogy még csuda szebbnek - ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz, közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete drámájának első felét a Huszár Anná-ban), mivelhogy két esztendő van köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba, nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának...

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek, egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot. Ha ugyan hitték.

*

Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál “alábbvalók” mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad, mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az “abéabót” a betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt. Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé. Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, - hat hét alatt kitanulta a diák­iskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten, mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, “nagy fekete szem az egész gyerek”, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság, halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?...

Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig dajkált engem s ezt a dajkálást édes­anyám öt esztendei dajkálással fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis pesztrám olyan büszkén muto­gatott a faluban, mintha ő pingálta volna arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét. Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő korom­ban ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre meg­ke­restem a halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.

Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe, viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt, én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy huzza meg a harangot...

Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván: Mózi a csocsóval lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem, csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem, sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam - s ime. Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt, amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt. Vastag, széles fazsin­dellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi? Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. - Héj, az irgalmatokat, mit csináltok! - rohant elé a kert felől édesapám. Ki tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? - s végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a három legény sirva, kiabálva “bujdosott” el, Sámuel és Izsák haza, Gábor a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.)

Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor bácsi házának a tor­nácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ, téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék szeme volt - de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu, fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy meg­szerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!

Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.

- Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó - emlékszel-e, te vén bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket, s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát! nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik esztendő felé lépegettem, “ugy olvastam, mint a viz”.

Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, “sem ég, sem föld nem voltanak”, azon­képpen volt idő, “amikor tanitóképzők sem voltanak”. Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából, tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt ám csak a jó világ! - mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt, megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.

Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi kollégiumból került a mi kis falunkba - mesternek. Igy hivták s hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jóked­vü, magasnövésü, széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a “csonka” mester örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségé­ben, mivelhogy csak félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit. Nyuga­lomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s ugyan­annyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak, egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél kepét fizettek. S legvégül jöttek az “oszporások”, a földtelen emberek, akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.

No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50-60 egész meg félkepéző gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet, ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10-15 szekér fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe kisért 5-6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30-40 gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül, hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen, igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok, amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással, ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben szaladgáltak-verekedtek a gyer­mekek: ezt a szaladgálást-verekedést azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma, melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp! eltörött. Jaj istenem, - nyilalt kis szivembe a rémület, - most nekem nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.

- Hát te miért sirsz? - kérdezte az uj tanitó.

A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel:

- Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!

- No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad játszanod.

Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás - aztán nyuljon a zse­bé­be: halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a tapadós nyirkosság okoz.

De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt. Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy pajtásságba keveredlek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig szomorkodó, Ignác­kát sirató család jókedvre deritője, ő “duvasztott” nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét (szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos figuráit. Ez a tizen­nyolc éves legény a 150 német forintért minden télen megtanitott 20-30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és “dicsére­teket”; három sátoros ünnep 3-3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap helyett könyör­gést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot; öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is jókedvéből - Mein Liebchen, was willst du noch mehr?

Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni, azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok. Hiába csiri­pelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ legnagyobb költője nyom­talan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja “döllő gödör” felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé beszólt: nem látták-e a fiamat? - Nem láttuk, lelkem, nem, - minden ház­nál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.

Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két sorocskával: Nem látták-e a fiamat? - Nem láttuk, lelkem, nem.

MÁSODIK FEJEZET. Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták, hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag, a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel keresztapám a második. Közvélemény ide, köz­vélemény oda: ez a két gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény huzódozásában nagy része volt Trézsikének.

“A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak”, - hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett. De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapáin, hogy Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy esztendőt sem ásitott üre­sen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60 év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt paran­csolja, hol azt a világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s szép lassan elszaporitják. Alkalma­tosabb embert erre találhatott volna-e a falu “nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál”, aki világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram “tilosban” találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak...

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máska-nagyapámnak, vagyis dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század 70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut, édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágy­megyébe szakadt Benedek Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48 előtt zálog­jára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut. Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle édes­apáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak, akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a kecskéinek) - ilyen háziur volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a 40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba, virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy odatámasztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyü­mölcse szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában, négy-öt széles polc a téli almának. Átellen­ben a házzal, az udvar tulsó szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyér­sütő-kemence. Egyszerüen süjtő-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet édesanyám ültetett, még él és virágzik...

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa. Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban. Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis diákok helyett mondo­gattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam ösztönszerüen az életet. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik. Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermek­korommal bucsut is mondtam ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó...

Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a “pityókás” ház folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposz­tája, hagymája s egyéb zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ere­szére, összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu, vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan pálinkafőző, most “bérház” ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, eregette a füstöt naphosszat - vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu állatainak hajléka.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A cserépfödelesben teleltek a “köteles marhák”, ökör, tehén, ló, a zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló jószágok mindig szem előtt legyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött, természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, e mögött egy lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ. Ezentul kezdődött a mező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és “jövevény” nemzetségek közt ugy elaprózó­dott, hogy husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró tollammal visszairtam. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi lelket renditő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után, külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával vala­mit, próbált is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom: itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot emlitek meg: a feketére festett iróasztalt, melybe széles palatábla volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám, dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek, ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire, kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt. Jobbra egy tágas “tessék szoba”, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom: “szalon”, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk. Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi pince: a föld alá került.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok, falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki András nagyapó nevét viseli, övé már a szülei ház. Gábor bácsi, “a vén jegyző”, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog, mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.

De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet foglal el egy öreg zongora... Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája, János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind kijárták a képzőt.

Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig, amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait is... Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én “tudományra” váltottam az ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu szélén, nagy csendességben - jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire köny­vem­nek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen - megszökhetem... Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép virágoskertjéről megfeledkezem. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó, hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa, melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. A rég ki­szá­radt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen, végig orgonabokrok szelik a drót­sövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők, - gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt málna-, ribizli s min­denféle diszbokrok, az ucca felől sorban vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa, behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan, a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet, mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet...

*

...Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu, akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő - Benkő. A néhai vén tiszteletes gyámol­talan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat, nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek, vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam, a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel... Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló ének­nek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok, gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja! Csak ugy repül az ég felé:

Te rólad zeng dicséretünk.

Nagy Isten! Téged tisztelünk!

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az égbe... Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz: Elég volt, Laji, elég! - és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora, félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes gyámol­talan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból. Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala - mint minden időkben - kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján! Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró, eleven szemü, hetyke járásu - bizony, nem verődött össze az ő térde, nem vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, bejöttünk nagy örömmel!

Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: Van már mesterünk! Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A Te rólad zeng dicséretünk csakugyan zengett, s amikor következék erre Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik, Isten után való vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült a hangja a zsoltár e soránál: És hozzá kivánkozik! Meg­botránkozással fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig Rózsi igazán olyan szépen, olyan “hegyesen” énekelt s ugy el tudta nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba beléolvadott... Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy verekedésben verték hebegőre a nagy­erejü, nagyindulatu embert) a félkepéért ugy meg énekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján, Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről (mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a leg­szebb feladatot:

- Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü kálvinisták dacos tanuság­tételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

Te benned biztunk eleitől fogva,

Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.

Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.

Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:

Te voltál és te vagy erős Isten.

És Te megmaradsz minden időkben!

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek. Nem voltam - hála Istennek - csudagyermek, nem kerestem, nem kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés: hát tanitónk van-e? De későbbi időkből e napra visszatérve, megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott. Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édes­apám egyszer megszólitotta hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs nyugodalmával: - Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott, s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez - sok esztendő ide-oda próbálgatása után - csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még sillabizálgatott, mutatóujjacská­jával végigtapogatott a betükön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medré­ben, ugy szaladtam végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: Flóri könyve. Az a köny­vecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, - s lám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden betüjét, képecskéjét, s bár meg­kapott Indali Ábécéjének első lapján az “ő” elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe, - Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljátok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táb­lája maradt meg, - emléktárgyaim közt megtaláljátok - de ami benne volt, ugy átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit: bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek... Ez a könyvecske tett adósává a gyer­mek­világnak: mindazt a gyönyörüséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!

...Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! - kisurran kezük közül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába, két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem “illeték”, de - illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékeny­ségével nézem a hajszát, s bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket, - aztán a jó Isten tudja, hányadikat - nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojto­gató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist - ő volt az én mesemondóm... Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor világszép kertemből má­sodizben kellett menekülnöm... Eleven, vidám, csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat tóditó - könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növen­dék­leányt. S ahogy elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem, amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén meg-megpihentek... Bezerédj Amália és Rigó Anis... Nagyúri nő az egyik, zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának legdrágább kincseivel - szép volt, gazdag volt az én gyermek­korom!

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel a csókkal “irta be” a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette, hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

- Ó, ne mondd, - mosolygott szinlelt csudálkozással.

- Tudom bizony!

- “Szöktetve” is?

- Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5´5, 4´9, 9´4, 6´7, 9´9 - édesanyám meg gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. - Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

- De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? - kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

- Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

- Ohó, - mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

A macskának négy a lába,

Ötödik a farkincája.

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van irva Flóri könyvé­ben:

Ködös és hideg november,

Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dohai Anikó, a pap leánya, Jankó, a fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan, megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, mert­hogy az ő apjuk pap vala... De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius, nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, - hogy lehet ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csak babukolva olvas, - hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába - hát az felvitte. Aki nem vitte fel - hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ. Volta­képpen 3-4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott földabroszát, mely­ből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni; az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kis­baconi iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályá­ba föl nem vett nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi iskola “végzett” nebulóit, akik közt 12-14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi - igy mondanák ma - velem brillirozott a virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Ur­asz­tala elé, ott előre, jobbra, balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben: A megfagyott gyermek volt e költemény. Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta: E-ötvös, s nem ötvös. Akkor ez az Eötvös báró csak költő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem, akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak érezém...

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohón estek a pompás cseme­gének, az erősebb félre lökte a gyengét, volt sirás, kacagás - ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet. Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a dulakodást...

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a jövendölését meg­pó­tol­hatá vala: - pa-pap, de sze-szegény... Alig hiszem, hogy bárkinek is e gyülekezetben sze­mé­be tünt volna e kép: a templom közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan - mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.

HARMADIK FEJEZET. Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása.

A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántor­faragta rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a tanitó kedveltje, vagy a - pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak járt ujság. Rendszerint velem olvas­tatta fel a königgréci csatáról szóló hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassab­ban. Vajmi keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem! Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a Benedek Temető Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de feketepecsétes levél jelenté.

Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki 1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én 1859-cel.

Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát, s mindjárt hozzá­teszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü, istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely nem­zetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt...

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely az én gyermek­korom­ban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás szomoru áldo­zatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:

A pálinka gonosz ital,

Ki azt issza, korán meghal.

Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,

Okos ember nem issza azt.

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda! Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály - amint később megtudtam - német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv az ő tollán - nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És kézről-kézre járt, - össze-össze is pereltünk rajta - Kriza Jánosnak, az unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a Vadrózsák, a székely népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba, melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha; melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak, porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten - ide, ide hozta első könyvét a 17 éves gyermek - - óh, jaj, miért hozta ide?! Kinek hozta ide?!...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a “nyájas” olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyász­feketébe borult az ég felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül? Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében száll le a Halál angyala, “mint magyar, reménytelenül hal meg?”

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje, amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordsá­gával keményen dacoló. Romlott vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

...Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes lelke lehelte ezt a rózsát első gyerme­kének arcára s azóta kivirágzik a nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege - szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott, hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak - rege. Igy mondja: rege. Igy, és nem: mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények cimlapján: ő neki minden történet - rege. S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s megvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb, sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür. Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édes­apám a vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.

- Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A asszony szeme. Mert - mondogatta édesapám - a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a “bejáró” szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre egy nagy arany­könyve.

Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem fogyott. Meg-meg­csen­dült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.

- Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.

- Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet, lassitja a szomoru.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egy volt neki: a gyermek - gyermek. Nem tudott ugy elmenni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte, szilva, mogyoró - jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi “akadémiát” elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu, erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már - nagyapó. Valóságos nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta csöndesen:

Gyi, te, lovam, Barassóba,

Mit hozok én Andriskának?

Csengőt-bongót a nyakára,

Aranyvesszőt a hátára.

Gyi te, lovam, gyi te, gyi!

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

- Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára...

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő “messzibb” is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe, mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

Erdővidék az én hazám,

Székelynek szült édesanyám.

Zöld erdő zugásán,

Vadgalamb szólásán

Nevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint egyszerre a nap kimosoly­gott.

- No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, sza­ladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: - Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mond­játok, hogy magatok jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s közben egyre köze­lebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

- Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

- Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

- Ó ne mondd!

- Magunk bizony! - erősitettem én.

- Ó, ó, - csóválgatta fejét az egyik asszony - halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kincséért sem tenném meg.

- De még én sem!

- Talán mostohaanyátok van, lelkem? - kérdezte az egyik s feleletet sem várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’...

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és Juliska világ­szerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk, amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagytok, lelkem?

- Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

- Azé a nagygazdáé?!

- Azé, erősitettük mindaketten.

- Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony. Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül. Bezzeg szégyen­keztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az “engedelmet” (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg ugy, de hát ki is hitte volna.

- Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk, mendegéltünk, egy­szerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

- Láttátok-e, - kérdi édesapám, - honnét repült ki az a galamb?

- Láttuk! Láttuk!

- Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig - mesélte tovább - szerette volna megtanulni a fészekrakást, kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. - Jószivvel, mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy meg ugy kell azt rakni. - Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese. Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását, ebben az erdőben vadgalamb búgását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve fel­támogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém...

NEGYEDIK FEJEZET. Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, - “Erdővidék az én hazám”, meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis részecskéje az én falum is. Talán a leg­kisebb Erdővidék tizennyolc faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvar­hely és Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a területe. Nemcsak gyermek­szem­mel nézve “rengeteg erdő” ez, de rengeteg erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény földjén folytatván e könyvnek irását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szem­mel tartsa, őrizze a falut. Csikoldal a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken kikanyar­gó ut: Csikorra. Ebből sejthető, hogy ez az ut Csikország felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a Székelyföld e része - ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur - ha nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról cserfaerdő koszo­ruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: Csikhátja a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csuda­szép buzatenger hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát, aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjé­tek el nekem, nincs rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda, sze­relmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegy­lánc hátán ég felé emelkedik a Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Fekete­hegyről:

Füstöl Feketehegy,

Hallig zugása is,

Ez a barna kis leányka

Igen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske büszkén néz le Feketehegyre is, Kapus­hegyre is s a messze végtelenségben elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez volt a válasza: Istené a szállás. Egész Csikország népe a katholikus hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is. Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyerme­két. Pápista, kálomista, unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös, egybe­forrasztó hitet is: Atilla volt az ősapánk.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! - kivánkozik tollamra a bus sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk - erdő és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén összeszorult kaszáló rétecskék. Szent­györgy napjától Szentmihály napjáig e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a falu­hoz közeleső részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő - legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Ki-ki annyi tüzelőt meg épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántó­földje, de van két lovacskája, s mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a kenyerét. Csak később semmisül meg a “régi székely törvény”: mindenkinek föld­birtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az “uj magyar törvény”.

Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak, keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat, tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet, mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a gyermek­nép­nek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám csusztatta be a széna közé... Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csen­desen haladó szekér után mendegélnek.

Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött, - ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan feketélnek a levágott cser­óriások tövei, itt-ott egy halom domborul: sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő fensik, csak itt-ott szomor­kodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa. Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten, rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve. Itt rejtőz­ködött Kisbacon népe a tatárjárás idején... S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott össze­torlódott kőgátakon, ihol itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál, vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett valaha régen, talán most is... Apáról fiura száll a mese, hogy tenger arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a “magyarországiak” s az aranyat elvitték...

Miféle mese ez, hogy a “magyarországiak” vitték el a kisbaconi erdő aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az Erdélyországon tul eső terület volt “Magyarország”, Erdély - az Erdély. Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha mesét szőttek-fontak a magyarorszá­giakról? Hiszen még ma is oly messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól... Székelyországnak csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak ugy surolják a nyugati szélét...

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk Györkovácsban. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü vasbánya, mely sokszáz esz­tendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt: az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban Györkovácsnak ága is, feje is, loka is: ez utóbbi mélyebben fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.

Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madár­óriásnak, melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles ágakból sátoralaku kalibát “épitett” nagy­hirtelen, a hazulról hozott szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre - ez volt az édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak, hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is, ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz, öreg ember ül s mesél a honfoglalásról...

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta, varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő “remekelte” a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugye­bár, miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony az ő munkája, összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert hiszen nem a boszor­kány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem, mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gye­re­kek a boszorkányt. Most is elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én hiszem, - aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? - Hisszük, hisszük! - kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal, bekalandozta Erdély­országot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg. Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak sem akart kitérni az utból. - Ugy volt az, nagyuram, - mindig édes­apámhoz mesélt, - hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen esett hó. - Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón, gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az utból, hé!

- Hó! állj meg! - kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna, megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is, enyim a lebegő ég is!

Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram, illendőképpen kitért s elszalutált mellette...

Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram, aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderek­aljra, fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart - akárcsak édesanyám.

Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles, zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró, földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja, kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol, közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások. Bükkóriásnak föld­méhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:

Csikból hoztam feleséget,

Kaptam is nagy nyereséget.

Tehenet is hármat hoztak,

De mind visszabogároztak.

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk... Csak a vén füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap lesz “ez a mái szent nap”, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden sziv, (aki Krisztusához hiv) - kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát, fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér. Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü Bakó: egész rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtóz­kodik mind a két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely - mondjam, ne mondjam? - csak a csufon­dáros nótában volt meg... Utána jönnek a legények, virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyör­ködöm a kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe incselkednek velem a kaszások: - Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem, dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!

Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő. Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon: Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Meg­történt a “kapcsolás”. Következnek a párbeszédek: - Itt vagy-e Huszár Gábor? - Ez a Benkő Jakab hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.

- Itt vagyok, Benkő Jakab!

- Vág-e a kaszád, testvér?

- Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?

- Ez is szót fogad, mióta megvertem!

A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát, ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába, hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált csengő hangján a kaszásoknak: - Jőjjenek elé! De nem jönnek, mig ki-ki a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurál­gatva, s egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár “szavuk sem igen van azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek”, a legények nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: - No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?

- Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?

- Szépön kikirilt-e a mester? - folytatja Bálint Izsák.

- Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! - vág vissza a fickó­legénynek.

Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek...

No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát, sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is. Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa hegyén szárad a széna, - mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják, rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt. Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből, az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide, nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!

- No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna beteritve.

Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén: játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék meg a kas...

- Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám - többet a kasba, mint a hasba, - igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba, mint a hasba, - bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!

Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.

Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről. Megcsudáltam édes­apámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a fecske?

Kicsinek kicsit,

Nagynak nagyot.

Mert ha a kicsi nagyot kiván.

Mindjárt kitekerintem a nyakát.

Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?

No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.

- Tovább, Rózsi, tovább! - biztatta Izsák.

- Nekem kikirilhetsz, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!

- Ne bolondozz, Rózsi!

- Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit...

Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye is kicsordult.

- No, Izsák, - mondták a kaszások, - megkapád a kölcsönt!

Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az “asztal” mellől, csende­sen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába. Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki: Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?

- Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém! Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?

Intettem a fejemmel.

Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a kimosott edények) men­tünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi “többet a hasba, mint a kasba!” kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas. Mikor aztán nyu­govóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az üresek­kel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé vidám énekszóval. Nem egye­dül. Egész csapat leány járta ezt az utat nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.

*

Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót, melyben több százesztendős öreg asszony lakik, “akinek az orra a térgyit veri”, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény legényt: Szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy meg úgy. Az ő meséi­ből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat - nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás tündérasszonyával...

Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az est csendjében idehallatszik az üzenet. - Jertek, jertek! telefonál vissza Gábor bácsi.

Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól... Széles mellü, tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgás­képü legény. Őt követi József, a kamasz-diák, akit én Huszár Anna regényemben Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen mint Ádám. A végük is egy, - de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigány­fekete a negyedik, a haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju, apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel, szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette. Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadé­kokat.

Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak s mert csak “heten vagyunk, uram, heten”, a Benkő-birtok nem is oszlott szét.

Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya Benkő-fiuba szeret... Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is vigyáztak a tisztasá­gukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván: “ha beteg is, keljen fel”. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron, segitenie az urának lónak, ökörnek kifo­gásában. Az ő kezükön az asszony férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas, nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe, édesapám!

- Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet édesapám.

Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött, Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg nagy bárány­sereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap. Fel-felnéztünk az égre, gyönyör­ködtünk az égi báránykákban, s Anikó felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.

- Le a kaszát! Villára! - harsogott édesapám vezényszava, s már abban a pillanatban Bodvaj­bánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva, messziről, de vésztjelentőn.

- Takarj, ember, takarj! - zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek tetejéről, oldaláról, a völgyek­ből. Nemcsak magukat riogatják, de a közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember: ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.

Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan, izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk merekje a neve. Nem láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem hirtelenkedve, min­den­nek a módját megadva, mintha csak közeledett volna a világ vége, kétségbeesetten igyekez­nek menteni a megszáradt szénát: nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem is s beletemetnek vala­melyik boglyácskába... Már jöttek, jödögéltek a nagy fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással szakad le az a száz meg száz fekete paripa: felleg­szakadás ennek a neve. Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel, mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.

Aztán - aztán - egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek kárpitja, oszlottak-foszlot­tak a fellegek, átvándoroltak Csikországba. Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken összegyült tócsák tükrében...

Mondta busan, keserüen édesapám: - Most már mosolyoghatsz...

Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk szárazon, mert idejé­ben behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm, ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni. Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs, rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről, halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind, ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták, biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! - de bizony sem a tüz, sem a fazék nem fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a vihar rontott: mind a széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru hasu nagy boglyákban.

Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az utolsó villa szénát, mondta:

- No, bátyám uram, most csusszon le.

És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül, széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.

Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.

Édes, jó, melegszivü apám!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Amint ma mondanák: a vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg szive is tarto­gatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: “Kicsi mező” a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.

- Hej, bátyámuram, bátyámuram, - mosolygott édesapám - nézze csak, mennyi alma van azon a fán!

- Be kár, hogy vad! - mondtam én.

- Hiszen majd meglátjuk!

A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros alma.

- Szedje, bátyám uram, szedje.

Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. - Kóstolja meg, bátyámuram, biztatott édesapám.

Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen olyan, mint otthon a mi édes almánk!

- Ó ne mondd!

- Bizony Isten!

- No, akkor én is megkóstolom, - mondta nagy komolyan.

- Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.

- No, ez csuda, mondtam én.

- Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt a fát?

- András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?

- Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.

Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megeny­hit­hessék. Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán az én uno­káimra is?

Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.

Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek, közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze, ismeretlen világba.

Ha el nem indult volna... De elindult.

ÖTÖDIK FEJEZET. Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek megfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok fészke volt...

Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.

- Hát csakugyan elmégy? - kérdezte busan egy nap százszor is Benkő Gergő.

- Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!

Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!

Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:

- Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem...

- Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek azon, hogy egy ilyen “szetemnyi” legénykét “kolégyomba” visznek, messze, oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáróasszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu, kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:

- Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét idegen fődbe palán­tálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták Balandinénak magyarán: - Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen. Hogy Elekecske addig sirt, addig “erdőlt” az édösapja s édösanyján, amig bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszonyom? - Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.

Csakugyan ez volt a “való igazság.”

Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a “bölcs” Antal. Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik: gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő, régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe: ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős, de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is, gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója - itt, a vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt, folydogált tovább, mig a regényből - dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős - ilyennek láttam, amikor én is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen fogva, karjukat lóbálgatva halad­tak a réti ösvényen, s borvizkut körül, amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is. Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló, korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak édesapám arca komoro­dott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak, búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte: korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a “domboldalnak”, lábát az elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda meg vissza. Még nem tud­tam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

- Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál s már elrepülsz, csácso­gó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

- No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen, megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu hidján, “kaluppba”, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat fia van - minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel, aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedényeket szállitott, s mikor “bejött a vaseke” - ezt is. Örménynek csufolták a székelyek, mert - kereskedett. Szófukar ember, sajnálja a szót, félmondatokban beszél - a másik fele benne marad, - igy köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön, koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvar­helyen találkoznak, utban minket utól nem érnek: a “vén örmény” lovait nem igen látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő “kerekitette kerekre a kereket”. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor István nagyapó másodszor “ment ki a franciára”, s elébe szaladt, mikor a francia földről hazakerült... Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

Tizennyolc gyermeket e világra hozott,

Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt. Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt, vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép “éneket” költötte, de téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most. Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a legujabb nemzedék... Halljad, ember, halljad:

Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény.

Kit teremi magának

A boldogtalan

S mint védangyalának

Bókol untalan!

Sima száddal mit kecsegtetsz,

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak,

Biztatóm valál,

Hittem szép szavadnak,

Mégis megcsalál.

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman ülünk a szekér­ládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok, szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom, hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egy­mást egész uton, igy búcsuzunk, búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled, kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök...

...Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából! Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollé­gium­ba tart. Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, mely­nek szivéből sarjadzott ki a vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

Udvarhelyszék olyan szék,

Egy is vele fel nem ér.

Csak székelymagyar lakja,

Ősi jussát nem hagyja.

Öltözetünk nemzeti,

Még pedig eredeti.

Nem viselünk bugyogót,

- Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy meg­hóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet...

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam. Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is! Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy madár­fészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy szekér. Komoly képü, feketes­zakállas Budai Károly ül rajta három fiával. Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

- Jönnek a “muszkák” is! - kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a története. Azok a szakál­las diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth Lajos “szép csengetyühangja” megresz­ketteté a magyar levegőt: A haza veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák Világos előtt született, az a két kisfiu pedig Kufstein után. Ott sinylődött szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar szabadságért harcolának...

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen - hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván - igen, ilyen “kulturátlan” volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely, különben nagyfalu. A “sánta” Zatureczky széles udvarán is ott áll a hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől. Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő, növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák. Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván. Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó - ne várjátok, hogy félszáz esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik népemnek ez a kis kulturhistória...

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind a diák leszáll a szekérről, az “apostolok szekerén” vág neki a hegynek. Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegy­oldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép, nagy - bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó de gyönyörü! - A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra és balra végtelenség­be vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehér­lik a széles országut, hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás: He­gyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak part­ján komor méltósággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát...

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli, “terülj-abrosz”, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten - minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az erdő­vidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a diákok, csak egy áll köz­tük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a száraz fából valami bús, végtelen bús nóta - sohasem hallottam azóta ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna, megáll az erdővidéki szekér­kara­ván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

- Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok, ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

Megálljon, kend, hó!

Itt a stáció!

Eladjuk a gyeplőt, hámot.

Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a rétre. Édesapám ki­fogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy- és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve moso­lyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyüle­ke­zetére. Fehér szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazda­emberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után - Világos. Ahol a honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?

Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?

És arcodon mért látni oly bánatot,

Mintha elmult volna minden jó napod?

Sirok, pajtás, sirni fogok örökre,

Mig élni hagy a jó Isten kegyelme.

Világostól hozom a nagy bánatot,

A magyarnak ott egy mély sir ásatott.

- Hé, a lenkertedet! - riadt fel a nóta után édesapám. - Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! - soha e kettőnél más “káromkodást” nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben siny­lőd­nie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájá­nak s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? - Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma mind oly vidám­ked­vüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: 1867. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyá­val a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek...

- Boldog ifjuság! - áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. - Te már szabad hazának vagy a gyerme­ke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:

Ez a pohár körbe jár,

Éljen a barátság!

Éljen, éljen, éljen az,

Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s megtoldják:

Éljen, éljen, éljen a,

Éljen a szabadság!

- Halljuk Brassai Benedek Jánost! - csendül Benkő Ádám hangja.

- Halljuk, halljuk! - kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:

Legyen ugy, mint régen vót!

Süvegelje meg a magyart

Mind az oláh, mind a német, mind a tót!

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak... Nézd csak, hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat - gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az imádság:

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magya­rok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette - az apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keser­vesebb érzése, ha nem tehet valamit - az apja miatt?

- Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.

- Cudar Bach-huszár! - tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh - hány jó magyar szenvedett miatta!

- Ha meggondolom, - folytatta Borbáth Sámuel, - hogy ez is magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

- Verje meg az Isten! - átkozódott egy háromszéki gazda - ötven botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

- Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

Váradinak szép körhaja,

Meszes gödör a sirhalma.

Mind a világ megengedett,

A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még virágot sirjára a sepsi­szentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken kérdeztem:

- Mit vétett az az ur, édesapám?

- Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, - tért ki a válasz elől.

- Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! - süvitett végig a kis táboron egy éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat, amiről én nem tudok!

Hazaárulás... Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként, még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szen­vedni a véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba, mint a baglyok meg a denevérek.

- Szép birtoka van, - mondja torjai Pethő István, - háromszéki nemes ur, hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

- Meghalt. “Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül”, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

- Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt. Ösztönszerüen megra­­gad­tam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta fejemet.

- Ne félj, édes fiam, én nem haltam meg. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a meghalt élő ember de megzavarta ezt a felséges szép ünnepet. Az arcok el­komorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe belecsöppent egy csöpp méreg - s hogy felkavarodott, hogy felháborodott, hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

“Sánta” Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere. Felsőmagyarország­ból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek egyenes és szinmagyar volt a szive. Egy kicsit biccentett “sánta” Zathureczky lába, de nem biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü gyüle­ke­zet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert - itt van Zathureczky László!

- Ez az ember! - harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán Dániel, tüzesvérü, szó­kimondó székely.

- A nép igaz barátja, - toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem lesz itt sötétség.

- Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát Zathureczky - hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a kopók:

Megvirrad még valaha,

Nem lesz mindég éjszaka!

- Imé megvirradt!

És - mely csuda! - lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy, s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas láng­nyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

Ez a pohár körbe jár.

Éljen a barátság!

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt danolták az öregek:

Nem, nem, nem, nem, nem, nem,

Nem megyünk mi innen el,

Mig a gazda, házigazda

Furkós bottal ki nem ver!

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos, szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé. Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

- A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a kollégiumba.

- Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a homoródujfalusi unitárius templo­mot...

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul utánunk: ez sem történt még, mióta a világ - világ, hogy a Rikán tulról jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi el a koronázás esztendejét. - Akkor volt az, - fogják mondani, - amikor a három­széki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

A szentpáli hegytetőn,

Ott vár az én szeretőm,

Kökényszeme taplót gyujt,

Azért szeretem én ugy.

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?...

Székely szülte a magyart! - kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon tiszteletes emlé­kezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja, hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány tanyázott ottan.

- Sunt latrones? - kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud latinul. Hát igy felelt:

- Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt - desztul: egyik szó latin, a másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük. Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

Háj, meghót a vén Dimény,

Nem kell neki több kömény!

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is tudnék egy történetet Karácsony­falváról, ha meghallgatnák az urak.

- Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

- Ennek előtte sokszáz esztendővel, - kezdette Fosztó József, - élt Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány ezüstpénz, s kérdi:

- Ugy-e, bácsi, ez pénz?

- Pénz hát. Hol találtad?

- Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak megkondul a fazék, ki­fordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz gurul szét a földön.

- Jaj, mennyi pénz! - kiabált a legényke.

- Ne sikótozz, - mondta Tamása - mert még idecsődited a falut! - s hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan. Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy gaz­dához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek, “szép asszo­nyok”, akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Tán­­coltak a “szép asszonyok” körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük... Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, “szép asszonyok” táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált. Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld nyelte volna el.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a gazdájának:

- Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem, hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.

- Mehetsz, fiam, - mondta a gazda - de én meg hét egész esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a felesége egy-két hetet.

Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé tele­ped­tek, diskuráltak, közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, - hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: - Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.

- Miért kilenc órára? - hebegett Tamása Márton.

- Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.

Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból! De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!

- Haza, ha én hazaviszlek! - kacagott a boszorkány.

- Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? - kérdezte Tamása.

- Semmivel, - felelte a vén boszorkány. - Aki hét esztendeig hü volt a feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő, beleültek a rostába, a vén­asszony valami verset pusmogott s a rosta már fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása Márton udvará­ból a templomba.

- Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné! - kiáltott torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

- Hová lett a vénasszony? - kérdi Tamása nagy álmélkodásra.

- Itt vagyok, én vagyok - mondta a leány s nézésével ugy megigézte Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

- Bocsáss, te drága lélek! - könyörgött Tamása Márton. - Ne kelljen saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.

- Jól van, - mondta a szép asszony, - elbocsátlak, ha megfogadod, amit mondok.

- Megfogadom, meg.

- Ne dobj a forgószélbe soha semmit.

- Nem dobok, nem.

- Járj békével, - szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton kiabálva: - Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet mondania: tartóztasd a hitel, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva borult a kebelére...

Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában... Ma látom az első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús regényét...

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve. Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről: Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya... Balra, magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten szolgájának hajlékát, - ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?...

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is szinte földig ért a haja. Szent­már­tonba is ellátogattak a tatárok, s leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték...

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu - minden mesél itt. A mesék földje ez - csuda-e, ha szép csendesen mese­mondóvá nő az a gyermek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik elemibe?

Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén! Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet, itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg épségben az ősrégi székely “regős ének”:

Porka havak hulladoznak,

De hó reme, róma.

Nyulak, őzek játszadoznak,

De hó reme, róma!

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha prédikál is...

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben - csak baglyok tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem könnyelmü kockáza­tá­val egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, - no, körtefa, te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez a csudálkozó gyermek...

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide! Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig a szemünk könnybelábbad - vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már hallik is a Fecske csengettyüje...

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a “tündérvárost” egy kopár hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A “császári-királyi” kaszárnya. Persze, német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici kutyács­kákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák tisztek hozták magukkal... Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér, elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És - és - szembe vele egy komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü - be szeret­ném, ha megszólalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház: a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!

Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes, tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli...

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom beszélgetésüket.

- A jó Isten megsegitett, - mondja Felméri uram. - Két fiam van: az egyik most Angolország­ban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a nagyobbik fiam, professzor lesz valahol...

Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt, Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át az első éjszakát, melyben a Nemzeti nevelés irója született?

Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el “felszabadult” pajtá­saim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam. Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.

HATODIK FEJEZET. Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam.

Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben lakik a rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az uccára nyiló ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram irószo­bája, jobbról a lakása. Már több apa és gyermek várakozik a folyosón, fal mellé támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagykönyvbe beirja s aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó gyermekeket meg is egzaminálja. Az őszülő haju nagytiszteletü asszony fogadja a szülőket és ajándékokat, paroláz velök, nem győzi köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s minden egyéb jót, na, meg végig­élvezi a “csókolj kezet” biztatással előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait.

- Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De nagy a különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám.

Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü, szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.

Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra, akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet.

- Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre való tekintettel a második elemibe akar beirni.

Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez nem magyar könyv! Pedig a betü - “magyar”, de a szavaknak semmi értelme. Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy vágtatok át a sorokon.

- Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s abba a nagy könyvbe nyomban beir.

Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, amint­hogy az is ő: urfi.

- No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét.

Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:

- Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram. Magyarul is akadoz­va olvas még.

Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám. Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltán­nak bolti ruhája van. Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.

Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé - nem a fejem, hanem a szivem...

*

A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes szobába. Boda Elek hátára kapja a szalma­zsákot, mely hazai szalmától domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya: bartamisz-körte benne. Leg­kedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat - hej, miért is nincs kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten egy karikás ágyban...

Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén, rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal asztal, éjjel ágy. Ezen az “asztalon” fogunk majd ebédelni, néha vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.

Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik: ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya, az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka, takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba - diákszolgának, de már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold, amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött, félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive szerint.

Diákszolga... Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb szobákban négy szolga, a többi - “tanitvány”. Ki lehetett az a vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én “tanitvány” vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan, anyát­lan, koldusnál is koldusabb fiu. “Tanitvány” vagyok, mert édesapám fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt “tan-” és “lakdij” cimén; egy nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5‑6-ig, előkészit a másnapi leckére, öt pengő forintot - egy esztendőre. “Tanitvány” vagyok, mert édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát, melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki - az én szolgám. Az én diák­szolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet, gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután. Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki.

Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba ütközik.

*

Hozza az ebédet Boda Elek; ő a “főzető” diákszolga. Több ennél: az én szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak második gimnazista, már a huszadik esz­ten­dőt tapossa... Unokatestvérek vagyunk: én “tanitvány”, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust. Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja, Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi asztalunknál eszik. A cseléd - a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak?

Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette, - csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja?

Az asztalfőn a “primárius” ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius. Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja, mely gondosan simul fejére. Brassai Bene­dek János a “secundárius”, a kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény, porcogós husdarab, mely voltaképpen legkeve­sebbet érő része a marha husának, de hát - porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O, sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás miatt. Arról kellett nyilat­koznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az - ajándék. S hozzá tettem: O, sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam, micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta simplicitas!

Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem...

Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen 55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett vékony ebéd pótlása - nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult, nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz, délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten, amint illenék ebben a diák-köztársaságban, - oh, de sok urfi nem züllik el később, ha igy nevelődik!

Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy társai elhalásszák előle - a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz, átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (kártyának hivja a székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna, könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért, akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik, ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!

Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka! Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik:

Gaudeamus igitur,

Juventus dum sumus!

De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium (örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen köz­prédára dobni a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak a suszter­inasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódz­nak a kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füst­tenger­ben usznak a szobák s könnyen csempésződik be egy-két kupa bor is... De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a “Kontra”, a kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez “közmunka” ugy-e, de nekünk, a tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi piszkit­hatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.

De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer meg­fordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, - most már aki kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a csen­gető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes diákok neve.

- Jó estét! - köszön a diák. - Jelen vannak az - urak?

- Jelen! - feleli a primárius, - ha senki sem hiányzik. - Aki nincs jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának, hogy ki nem volt otthon.

Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek, mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a faggyugyertya mellett, - vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől kapunyitásig a vigil.

Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után. Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón, meg-megállnak, ügyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s nem - piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz körméről - és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot: kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.

Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20-30 fokos hideggel, ami nem ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, - nem égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompo­lyog­nak a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak, álmodnak - vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az “alsó” udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?...

Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én, amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a “gyámom”, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév: varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint az én kicsi szivem.

Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi diákok dédelget­nek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek, de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával... Egyszer meg is kisérlem a szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu, Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól. Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!

- Haza? - nevetnek a diákok - hiszen ez az ut Csikországba vezet!

Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.

Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek, szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan megvigasztaló­dom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.

*

Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók; kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom, hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én. Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek Megfagyott gyermek-ével Isten házában megrikattam a kis­baconi fejérnépeket. Ez a törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek, ez a kép: kamaszodó fickók, 10-12 éves fiuk, s ezek seregében egy félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a “beérkezettek”, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak ellenére) - beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem is illeti meg... Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk. Alig van köztünk néhány úri­gyermek, a nagy többség, az egész osztálynak nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások: itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez... A fekete meg szürke szint elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü, széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy - diákok.

No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első padba is.

Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:

Én is árva, te is árva,

Bujjunk egymás árnyékába!

Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.

A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70-80 főnyi csapattal? Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi varju.

Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás mégis csak sirással végződik.

- Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.

Nem felelek.

- Mért sirsz? kérdi ujra.

Nem felelek.

Akkor feláll Leopold s mondja:

- Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.

Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend! Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz!

Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik esztendejében tört ki, - régibb keletü az.

- Csend! Csend! - csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi gyerekek hátán elegyesen - s ezzel falu és város harca elintéződik...

El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.

- Kicsi varju! Kicsi varju! - kiabálják felém a városi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi varju! - s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársony­bugyogós fiu szive forr össze a szivemmel... Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, jósolgatva egymásnak nagy szép jöven­dőt, babérkoszorut. Együtt keresi, szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársony­ruhás s a posztózekés fiu - ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, hogy a hat heti “diligenciából” eltelt négy hét, két hét mulva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édes­anyám kebelére. Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a leckét - igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek “kihivják” az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába tanitja a Szentirás, hogy “a betü öl, lélek az, mely megelevenit” - lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra, betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sirja körül. De ha nem is ragasz­kodnám Leopoldhoz, nincs merszem a kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem ül ő székébe... Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban 16-odiknak. “Szinegyesem” volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki sug neki ezután?

Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még a betüit is látom; Eötvös Megfagyott gyermeke kitörülhetetlen gyermekkori emlék, s im, a kollégium két eszten­dejéből csak egy könyvem maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző engem is fel-felébresztett... Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.

Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott ülnek, üldögélnek a nappal asztal, éjjel ágy körül, egy szál faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyu­gyertya mellé telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába, hogy “a hajnal a Muzsák barátja”...

Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a kilencedik esztendőbe járó gyermek - haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk tornyát - már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányér erdei szamócával - - oh, édes jó anyám, ennek az epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!

HETEDIK FEJEZET. Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó.

Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák reggel 7-8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban - órája van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire meg­szólal a csengettyü, végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint, s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a professzor uraktól s a “földi lárma” csak akkor némul el, amikor nyilik az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor urak csengettyü­szóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása - és egyszerre valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, mi van odakint.

- Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, - a forum romanumról beszélek.

Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában, esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz...

Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az ajka - talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam, egyetlenegyszer...

Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s a szegény diákok részére mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem jutalomként szétosztot­ták köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak is. Két esztendőben ez volt a jutalom­könyv. Hüségesen végigolvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:

Küküllő partján vakarni

Sok pénzt csinál marhabőr,

Nem kell dolgot nem akarni,

Ha német, magyar embör.

S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igen sok rossz verset faragtam - legyen az emléke áldott!

De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen, püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél ez a végig megmerevedett ember. Belép a mi osztályunkba, nagynehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály - megmerevedett professzor, halálos csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra, sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlo­kára tolja a pápaszemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:

- Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?

- Gazdaember, - mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.

- Gazsdaember? - álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur a szemével. - Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is vacsoráztatja a tanitó urakat?

Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?

- No, sólj, fiam, sólj, - mondd meg az igazsat.

Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:

- Az én édesapámnál nem vacsoráztak.

- No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.

Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával belefirkált valamit.

Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első padban - ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék fiainak?

Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem tudom. Sokat suttog­tak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben z meg sz fordult elő: a z - zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.

Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra s mondá, amint következik:

- Servus, Feri! Tán tüt áruls?

Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s kisompolygott az osztályból... A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, akire én szorongó félelemmel néztem eddig.

*

Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen: összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság. Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap - ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg. Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is urfi volt, még pedig - mondják - igen előkelő urfi, óráról-órára csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egy­szerre csak lecsap a mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.

- Te lesel ezután az első! - hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap délután jere fel hozzám!

- Igenis, - hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens sirva borul a padra.

Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak... Nincs örömem az elsőségben!

Hamar hire fut a kollegiumban, hogy “már megint mit csinált az a bolond Pataky”, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A “gyámom”, Boda Elek is szomoruan moso­lyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osz­tállyal lépett elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a harmadi­kat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény óráról-órára zsugorodik össze, - miért is nem marad otthon? Turná a földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a betüvel. Azt sem látják, hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s maholnap “kiszáll” valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött - mit tehet egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba fektetik, ahonnan “többé már föl nem kel.”

Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós, kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson, be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a professzor ur rendelte ide ezt a fiut.

- Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! - renyekedik az öreg asszony.

- Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, - felel helyettem Boda Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj, mert a kézcsókolást igen utálja.

- Ne, lelkem, ne, - int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s szégyenkezve kullognak félre. - Erre, fiam, erre, - s ujra ajtó nyilik: nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem teljesen isme­retlen virágok. Nagy az örömem, mikor egy-két ismerőst fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.

A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára, hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.

- Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?

- Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.

- Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, - tologatta föl, le a pápaszemét, - már emléksem, emléksem, s kövér kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?

- Értem, istálom.

- Ugy-e, te szolgafiu vagy?

- Nem, instálom, tanitvány vagyok.

- U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?

- Hat, istálom.

- S hány fia van?

- Kettő, istálom.

- No, látod... egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.

- Igen, istálom, tanulok.

Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.

- Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? - kérdi tőlem.

- Nálunk nem terem, - mondtam én. - De tudok róla egy nótát, - bátorkodtam neki.

- No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, - mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:

Bekecs alatt Nyárád tere,

Ott egy kunyhó zsuppal fedve.

De belseje aranybánya,

Arany benne egy kis lányka.

- Tudnád-e folytatni? - pirult ki a fehér, merev arc. - Hát folytasd.

Folytattam:

Marosszéki piros páris,

Hej, piros az én rózsám is.

Szép az alma az ágtetőn,

De százszor szebb a szeretőm.

Zsellér vagy te, én meg székely,

De egünkre egy nap jő fel.

Egy esső hull a földünkre,

Mért lennék hát különb, mint te?

Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!

- Eredj, eredj, - mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.

Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott... De ezt csak most mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?

Az én “gyámom” ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, aztán ismét lehajtott egy kortyot.

- Igya meg, lelkem, - biztatta a jó öreg asszony, - hát te iszol-e? Hogyne innál. - S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: - Egyél, fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság érhette otthon!

A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek a zsebét, mert hát - van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!

*

Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de - betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de - betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak le a megnyitó-, a záró-ünnepségek - helyes, helyes, de betegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: betegszoba nincs!

És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre csak a falnak hanyat­lik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt ki­huzzuk a nagy ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A “tündérváros” még igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert - csudák csudája - nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két osztálytársa boro­gatja az arcát - s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszo­nyánál, de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsa­piros képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.

Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is. Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.

- - - Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük haza Boda Eleket - meg­halni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, ugy.

Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt - neki a pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz - itt megöl a por s a piszok.

Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az elzokogott éneket: “Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vigasztalja meg édes­anyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!”

Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány Elek a szárny­kürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja felett. A gyász­indulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva mond el egy gyönyö­rü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? - tör ki Benkő Ádám kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, mondván:

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,

Verd meg vele a temetőt,

Mert nem kedvez semmi épnek,

Semmi szépnek!

Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek országából, Boda Elek?

- Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod? Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete erősebb te nálad!

Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!

*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt a régi temető­kertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott, mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két németség harca volt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette a zászlót, kezet fogtak, meg­békültek, mielőtt a harc gyülölködéssé fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát - begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő hiveinek Isten igéjét. Ime: “adva van” egy gyermek, akit egy különös ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a gyermek - gyermek, végre is “beletörődik” a dicsőségbe, sőt szeretne már szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, - nosza, egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.

- Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

- De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes urhoz.

- Ez a fiu folyton “erdől” rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne, ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

- Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, - mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

- Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

- No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

- Igen, kikeresem.

- Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

- A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

- De hátha belesül? - nyugtalankodik édesapám.

- Legyen nyugodt, Benedek uram, most még nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik - nem, a gyer­mekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak - és - és - igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

- Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót - felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel... Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán - ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben “hü lesz mind halálig”... Vajjon elnyeri-e “az élet koronáját?” A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körül­tekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön székében. Feléje mosoly­gok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya - ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy - gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem isme­rem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem: fotogén a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a “felálló” éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Te rólad zeng dicséretünk,

Nagy Isten, téged tisztelünk...

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem ugy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból pap lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a “vasléniákat”, amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök... De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben “biztunk eleitől fogva” - igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva... Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős Isten - És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

- Eresszék, eresszék, - könyörög édesanyám - fáj a feje!

- Ó, ó, - sápitoznak az asszonyok - megigézték, bizonyosan meg!

- Ne-nem ke-kellett volna - hebeg Gál János keresztapámuram - i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.

- Ki hamar kezd, hamar végez, - jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig nem tudott bele­nyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. “Gazda lesz abból elébb-utóbb, majd meglássák.”

No, no...

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy “vizet kell vetni”: ez a fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

- No, ugy-e, hogy megigézték?! - tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. - Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek vizzel...

- Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, - renyekedik Rákhel néni - éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

- Igyál, fiam, igyál, - biztat édesanyám. - Három cseppet. Ugy, ugy, ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet...

- Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET. Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie.

... “Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak” - szárnya van az Idő kerekének is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis magyar szigetecskéjében - lévita. Pap is, kántor is egy sze­mély­ben. Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A “bölcs” Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első matematikusa.

Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki tiltja meg, hogy Bölcs Antalnál ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót. Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban, csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüsé­gesebb hallgatóm édesapám és - Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle - papné. Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem, egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony iskolát nyitott: ide járt Anikó is - levélhullástól virágfakadásig. Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött - és him­zett egy könyvjelzőt - nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden betüje közt az a betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy névvel, amelyben kétszer fordul elő az a. Persze, ékezet volt rajta... Im, az eredmény - levélhullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen emlékeket felelevenitő... Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás félelem szállja meg... Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én hallottam az ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sirt felém: “A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból isszuk azt”.

Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja örökké bú maradt.

...Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan jön haza a kama­szodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája, megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az anyai szivnek a Fekete kenyér, a Kis lak áll a nagy Duna mentében, meg az István öcsémhez. De tetszik az Anyám tyukja is, meg a Szeget szeggel: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik, mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom édesapám arcán, mint enyhülnek, sze­lidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik az ifju szelid kék szemébe - ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt - Ádám repült az envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes, gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a szivével lát?

- Hej, Ádám bácsi,- szólalok meg váratlan, - de szerettem volna magával menni, amikor legációba ment!

- Velem? nézett rám megütődve.

- Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.

- Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.

- Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.

Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is, meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is kisza­ladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a szemem ellát - fehér az egész világ. A fák zuzmarája - ennél szebb virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg - ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely deresedő fejjel csendül dallá:

Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.

Nem tud betelni a lelkem veled!

Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,

Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, ők nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze, mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:

- Ugy-e, nem szeret?

Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:

- Nem.

- Nem is fog szeretni soha?

- Nem.

- Gyülöl, ugy-e?

- Gyülöllek.

- Hát akkor csókolj meg!

Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem - ajkuk összetapad.

De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:

- Holnap elmegy, ugy-e, el?

- El.

- Vissza sem jön, ugy-e, nem?

- Nem.

- És elfelejt, ugy-e, el?

- El.

- És nem látom soha többet, ugy-e, nem?

- Nem.

- Hát akkor csókolj meg!

És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is halkan, csendesen...

*

“Holnap” megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!...

A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem. Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem tudják belőle kicsikarni.

- Mi történt magával?

- Beteg?

- Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben - Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő belső életükbe idegen­nek a bepillantást nem engedik. Más ember ha “kárré vallja” egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu, halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom Ádámot és - Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra harangoz­tak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán három udvarhelyi diáknak kedve kere­kedett látni a Hortobágyot: ott találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék haza, adják vissza...

- Leány van a Benkő Ádám dolgában is, - mondta egy diák. Hallottam, hogy Ádám bele­szeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.

- Ott voltál? - szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. - Ugy-e, nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös, rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás! Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám szive megtántorodott s a lelke - megzava­rodott.

De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? - megrezzenve felelte: hogyne, hogyne...

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák kacagnak a diák “ügyetlenségén” - Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány barátját meghivta - búcsu­vacsorára. Azt mondta: más városba viszik. Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, hogy lássa: alszik-e vagy ir még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.

Ádám szivenlőtte magát.

Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!

- Meglőtte magát!

- Hol? Hol?

- Az üres szobában!

Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én maradok meg - Leopold, az árva Leopold.

- Nem nézed meg? - kérdi Leopold.

- Nem, nem!

Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni nem merem.

Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind “előre látták”, hogy igy lesz. Ádám meg­zavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek, be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta Ilonának: Megbabonáztál - verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a szivem - hozzá lőttem.

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.

Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli szép fiad, meghalt erő­szakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul, bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja. Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó, hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám meghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a “kárt” már nem lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: Megcsalt! Megcsalt!

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult fejü öreg ember kitöréseit:

- Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!

- Hallgasson, apám! - könyörög Jakab. - Jőjjön, vegyük meg a koporsót s a szemfedőt.

- Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!

Odajön a rektorprofesszor:

- Mi ez? Mi ez?

- A rektorprofesszor ur, - figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.

De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:

- Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!

- Csendesüljön, Benkő uram, - szólal meg most Kis uram. - Isten adta. Isten elvette -

- Nem vette el! - orditott közbe az öreg ember. - Nem igaz! Ő maga vette el az életét. Meg­gyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte! Koporsó?... Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

- Édesapám! Jőjjön, jőjjön!

Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal vezették ki a kollégium­ból. Én a kapuból néztem utána. Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

...De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy csudálkozására, bele­zokog a gödörbe, amely egy szép reménységet kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

*

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld, az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet, ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül, hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a familia dicsőségeért nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak, ékes­szavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő fia, a familia büszkesége - egy­szerre csak felcsap katonának! S teszi ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében meg­tán­toritotta s végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával karácsony ünne­pé­nek három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, sima uton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut, aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be sétálnak lelke kapu­ján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről bámul az uccán sétáló úri leányok után. Szemtől szembe soha még eggyel sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri leánnyal, aki más gavallér hijján, “beleköt” a jóképü falusi diákba. Még nem ismerik a “flört” szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut - hogyne kapná be a horgot!

Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat “klimpiroz” a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem látja a lélek ürességét - a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az “istennő” szeme közé kacag.

Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni: össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem tudja, nem meri végig­gondolni. S mert nem tudja és nem meri végiggondolni - nincs más menekvés: a halál.

Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s a mi lesz-t végiggondolni nem tudja, nem meri...

Benkő Ádámnak meg kellett halnia.

*

A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a cédulát.

- Tudod, - mondta, - az eszem a matematikához, a szivem a históriához huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat - Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket s mint valamennyi versfaragó diák - Petőfit szeretném utólérni, sőt még inkább - tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.

De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben, nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül - Isten. A cápa teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően felháborodik:

Mit akar a vén liba?

Mars vissza a putriba!

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk tovább) - mire meg­vénülünk!

...Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal. Dombházát választotta: abba a faluba megy legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju életét.

Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.

- Mi bajod?

- Ég a mellem, mint az égő katlan.

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető székelyek, megrontot­ták a gyomrát, de a matematika (vagy história?) leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni mellégés mián, nem izlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé. Antalnak már nemcsak a melle, de a feje is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.

- Láttam.

- Milyen?

- Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.

Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal előre-hátra a tüzes csóva - igen, igen, itt is, ott is perzselik a disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok - gyermek; de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren világitott szo­bá­ban. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!

Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mostohának: Isten áldja meg, anyó. Az is köszön: Isten áldjon meg téged is, - s tovább tesz-vesz, mintha ez az ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg van gyurva az ernyő szénával: a “vén örmény” - minden udvarhelyi utjából cserép­edénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje telepedik a tyukszemü Laji.

Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mende­gélünk, a fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a “vén örmény” szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren. Lekászolódik a “vén örmény” is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.

- Hát Anti... - néz rám a vén örmény.

Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?

Mondom szomoruan:

- Anti beteg, erősen beteg.

- Hüm, hüm, - csóválja a fejét az öreg.

Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20-30 lépésre megáll. Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a havas mező világit - és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, szép ifjuságom!

De az ut - az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól. Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, édesapám - az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, - s a kapu bedöndül utánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy “csak megrontotta a gyomrát”, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a “melle”... Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a “melle” s lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több szobát bejárunk - viz sehol. Minden szobá­nak világhires neve van: Páris, London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen - de egyiknek sincs vize.

Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser, alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

- Van, - mondják a diákok.

Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.

Mondja a doktor:

- Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.

- Nem, nem, nem! - rémüldözik Antal.

- Mostohája van, - szólok halkan a doktornak.

- Mi majd ápoljuk, - mondja egy diák. - Nappal két osztálytársa, éjjel is kettő: ez a szokás itt.

Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt... Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén, Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket, az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas, rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! - Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette - -

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja s végre kinyögi:

- Ejnye, ejnye...

- Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? - veti oda Laji s nyugodtan adja tovább az össze­markolt edénycsomót.

- Hallgass! - förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna, tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, felpattanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak ennyi szavát hallom: - Hát csakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója...

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:

- Ugy-e, nem hal meg?

- Ó, dehogy hal, - nyugtatják a diákok.

- Hát - szól a fiához - az anyádat kiküldjem-e?

- Ne, ne, ne!

- Jó, no, nem küldöm.

Következik hosszu hallgatás.

- Hol fáj?

Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.

- Megcsemellett, - mondja az öreg a diákoknak.

- Bizonyosan meg.

- Feketekávét hozassak-e?

Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:

- Megrakták-e a szekeret?

- Meg.

- Kár beromlani Oláhországba.

- Mért, te?

- Mert visz már a vasut oda edényt eleget.

- Fene egye meg, aki kitalálta!

Szidja a vasutat, mert “azóta” mindig kárral járja Oláhországot. De megy, mégis megy, mert ez az ő - élete: ülni, üldögélni a megrakott szekéren, adni, venni, alkudozni, - nagy csuda, ha ez az ember nem szekéren hal meg.

- No, megyek, - szólal meg hosszu hallgatás után.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza, hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia kezét:

- No, Isten áldjon, fiam. Hát - ugy-e, jobban léssz?

- Jobban.

Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.

- Ugy-e, - erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára - szerencsés természete van az apámnak?

- Erősen szerencsés, - jegyzi meg egyik diák.

- Sejtése sincs arról, hogy meghalok!

- Ne beszélj bolondot!

- Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné... Itt maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak engem szeret...

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A “diagnózis” tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az Idő.

S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot: meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halál­lal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit ledül. Aztán elál­mo­sodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, - nem volt, aki lezárja szemét. Nem volt, aki letörül­gesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e el, vagy nagy kinok között, - ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.

- Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város végén várakoztam.

- Meg.

- Igazán?

- Igazán.

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta meg­köszönni a halott elföldelése után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a leg­piacosabb: István; - és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, Rózsi né’, Antal nagy­nénje: ez lesz a sirató asszony, őt hozták el a mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!

- Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis meghalál, jajajaj!

- Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István gyámoltalanul áll egy helyben, - vajjon meddig kell itt állania? Lassan, nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek, amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak, könny­csepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek a szavak is:

- Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.

Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó, lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!

Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a szemfödelet, a ko­por­sót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium poétája mondja majd a búcsuztatót.

S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen “mozsikált”. Egy hordócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsü­lete a vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató versét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján született, meg annak az emléke­zetjire, hogy Gál István az udvarhelyi temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki fiának az a szép temetése volt.

A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.

Ádám után Antal - egyedül maradtam.

KILENCEDIK FEJEZET. Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel.

...Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs itthon mara­dásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk... Szeretnék beletemetkezni a köny­vekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.

Édesapám kedvetlenül nézi - kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár sokáig.

- Mi bánt, fiam?

- Semmi, édesanyám.

Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej... Jókedvet erőszakolok magamra:

- Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.

De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:

- Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!

Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogy leghivebb szolgája - ne szolgálja többé. Szépen csengő hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szó­székről az uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya - tüzes vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte a szelid lelkü, kékszemü pap­nak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle - tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth “csengettyü-hangja” végig­csendült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s ártat­lan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricskalisztet a pap­bácsinak, merthogy igen szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a Macskás-erdőbe, toronyirányba, ut nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a szénsav. Ez a nagybaconiak fere­dője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát - miért ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi “fejér” és “fekete” magyarok. Itt a feredő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket is, csuda-e, hogy itt hosszu életüek az emberek?

Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és kapaszkodó, - csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe. Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szala­gocskák. Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt pokoli hőségben a volt jobbágyok - ráérnek a földmi­veléstől. Közvetetlen mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják: ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét, sóhajtok feléje - no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.

- Közeledünk a Büdös-barlanghoz, - mondja édesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas, sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül majd valamikor az a fürdő, amelynek - Bálványosfüred lesz a neve. Most még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáz­­nak a “fürdővendégek”. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak körül szekér­tábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a tüz, fő az ebéd, sistereg a hagy­más tokány. Mankón járó emberek bicegnek elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a helyből az - angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek, Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek felvirágoz­tatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: - Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! - most az angolt várja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta...

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre, szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen be­fogott orral lehet csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. “Büdös, de jó”, rajzolta fel valaki nagy otromba betük­kel a barlang falára, s csakugyan áldják a meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől megszabadulni...

A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü Apor a fiaival - a keresztény vallás elől... Ide rabolta az egyik Apor-fiu a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény hitnek Mike Ilona az urát... Szép, igen szép erről a monda: majd megirom husz esztendő mulva...

Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan ereszkedünk le a mere­dek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken: mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik, amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja. De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik, amelynek székhelye - Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is, kis szeg­letecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák, volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak: hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok - katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta a császárt.

Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony - ugy látszik, nem tréfált édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság felé, - vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü végzetével?

Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember, mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony. Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi, lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édes­anyám illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi, 1822-ben az édes­anyám.) Mári néni, a két leány - mind csókkal fogadják édesanyámat, engem megsimo­gat­nak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske.

A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu, finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja, félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü, szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus. Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!

De ez a ház most a békesség, a csendesség háza - ideális papi ház. A háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié. Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha, kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba. Egy papba, aki csak “katonaembernek” a fia.

Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom: levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik, aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert. A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi kitalálása - és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is málnabokrokat ültetett az - unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia, mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke: apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?

*

A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának lágysága, modorának simasága, min­den mozdulata a francia regények abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé: tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött. Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek. Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső lesz, - a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi meg: jól parancsolja a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban, vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi, sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat. Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha meg­kaphatná a harminc ezüst huszasokat...

Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek.

Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam, hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből, édesapja nagy örömére.

Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind e kalitkák a papbácsi remeklései.

Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne szárnyalják a többi kisasszonyok. Majom­szeretettel veszi körül a két leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el...

Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle. Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6 órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes, megszabott étkezés a magyarázata (talán Német­ország­ból hozta a papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt. Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány jobbmódu tekintetes ur 100-200 holdon úr, a többi 10-20 holdon tengődik, de úr. Kaszanyelét, kapa­nyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek dolgoznak, a tekintetes ur meg nézi. A tekintetes urnak vannak nagy kamaszfiai, - ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, - ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak, borvizes bort iszogatnak - miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába, ott van a pap­bácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik: csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt, a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü, mennydörgő hangu - itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés sorvasztja - és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne látná, hogy az ő bárány­káját melyik farkas falja fel...

Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak nem tud ellent­álla­ni. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig. Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szesz­gyárak büzétől - dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás szerint, ott a bacillus is megdöglik.

Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett, nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz:

- Temesd el a virágoskertbe.

Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem Micikét, fejfát állitok neki.

Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika.

*

A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik, ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a “farkas” meg­öli - ugy-e, megölte! Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába.

- Nincs Isten! Nincs Isten!

Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek, megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének. Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos, csufondároskodó szavakat.

Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok. Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége, le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette...

Vajjon Istennel mikor békül ki?

TIZEDIK FEJEZET. Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?

A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen, hanem - rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at hozzá ragasztva, igy ni: Be-ne-dek E-lek-úr!

Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül. Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s “hivatalosan” hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.

Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap, mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzé­keny szive nem birta végig a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is - nem, nem a kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez...

Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid, vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánló­levelet elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak akkor fizetjük, ha a legációból vissza­jöttünk. A legnagyobb summa lehet ötven krajcár, - bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt.

Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü előkészitő iskolája a legáció. “Minden háznál más a szokás”, s minden faluban más-más, addig isme­retlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép. Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza, más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.

Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: el­kaluppéroztam) a szomszéd faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes. Rózsás, göm­bölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg asszony: inkább “nagyasszony”, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyar­her­mányba, nyitott kapu vár, édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő Mózes a pap, Pethő Mózes a - megyebiró. Valamint az én falumban minden harmadik ember Benedek, itt minden harmadik - Pethő. A tiszteletes is, a megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember, mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindaket­tő öreg ember. A megyebiró Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az igen-igen szomoru nótát:

Kalapom szememre vágom,

Mellette hervad virágom -

de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben, kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az erdő - mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény, nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de - itt következik a csuda: sokkal szorgal­masabb templomjáró, még a beszéde is oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz. Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak. Erdővidék minden falujá­nak van jellemző mellékneve: Hermány - kádározó, Kisbacon - kalácssütő. Amott a - sze­gény­ség, itt a - jómód.

Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes, szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyulik az arcuk: nem sültem bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is megállok, akkor előre lép egy öreg ember, kalapját leveszi, forgatja, én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a gyülekezet nevében az “ünnepi szózatot” s végezetül “engedelmet” kér a legénykék helyte­lenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek engedelem a bocsánat. És “meg­engedek”, szent a béke, mire a fejérnépek körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival, aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt.

Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is. Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) - no, még egy falást! Szeresse! Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! - sopánkodnak, olyan szivükből sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire való a zsák. A zsák arra való, hogy: “mindenünk van, csak pénzünk nincs”, pénz helyett hát gabonával ked­ves­kednek, a zsák meg telik, telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az. Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:

Egy pár ember hat susták.

Mégsem ér egy polturát.

Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek a - csiráját.

Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Büdöst: hegyek közül mosolyog a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha némi fanyarság ülne az arcán - miért? Jaj annak a falunak, amelyet szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is, Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja, azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást - igy lett Bodosé az erdő.

A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból.

- Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, - mondja a püspök.

- Megkérjük az engedelmet, - igy a megyebiró, - de mi minden kedves vendégünket elkisérjük az akasztófáig.

Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt az akasztófa. Ha - állt.

Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre e csufolódást hallani: elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás?

A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet tudnom: József orvosnak készül... Majd kitünik: a bodosi templomban sem azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:

Gyi fel, sárga, a tetőre.

Veled megyek mennyegzőre,

Iha, cin, cinárom,

Szeret a virágom!

Ha megfázok, ha meghülök,

Mellette felmelegülök,

Iha, cin, cinárom.

Szeret a virágom!

*

Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul. A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre, oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol - melyik gyer­mek­nek van ennél édesebb karácsonyi emléke?

De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák hozott halálos mérget: szivében az egyik, - gyomrában a másik. Vajjon, mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.

Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska, a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők “volt nemes székely huszárok”, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is, mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy tiz garádics vezet. A garádi­csok már kissé korhadoznak, de - kinek mi köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent: vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt. Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt folyadék neve: masinapálinka.

Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba: egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja, hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet, sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik, az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is “már végzett”, - oktat ki a tiszteletes - a más telken lakó méltóságos ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember, de a másiknak van felesége, négy leánya - s ezeket mind a tekintetes ur élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van: tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló, ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?

Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre; elfog most is,- amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a - palotába. Félénken kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.

A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu, negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében, karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös, hálósipka, nagy kerek okuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy ko­lozs­vári ujság: a Kelet. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom: van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem... S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony, nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó, belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan, méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi: Wie viel Uhr ist es?

- Három, - dörgi az agglegény bosszusan.

Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán. Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy, akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A keze­hátát konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi - rendben van, ugy-e? S már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: - Maga a kicsi légátus?

No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi légátus.

- Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?

Mit feleljek rá? Azt felelem:

- Azért, szivem, azért.

Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a kezemet, lekény­szerit és - kezdődik a játék. Egészséges kacagásától cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök.

- Várjuk ebédre, - dörgi az agglegény. - A legátus egész ünnepen nálam ebédel.

Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém... én vagyok az ünnepi légátus, a nevem... A nagy kőházból egyenest a “másik méltóságos” úr házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás - ez nekem szól. A kicsi légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy is mernék arra gondolni? - ők sem gondolnak arra - hogy is gondolnának? - hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak lesznek s én - akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.

Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is, amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár pálinkával sem kinálják meg őt.

- Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.

- Nem.

- No, ugy-e?

Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?

- A tekintetes úrfié.

- Hát ebben ki lakik?

- A kisasszony.

- Miféle kisasszony?

- A tekintetes úrfi kisasszonya...

- Úgy...

- Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.

- Úgy...

- E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.

- E miatt!

Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.

Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a szememet. Hajnal­ban nyom el az álom.

Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a délebédet a “palotán”, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk. Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban. Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek, fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém: Kicsi legátus! Kicsi légátus! - hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp! az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg, odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző neki­terült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A kisasszonykák rá-rápillantnak, össze­vihognak - ki mártir, ha ez az asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? - végre kisül, hogy “schon zwei Uhr” - az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az egyháznak szól ez a kitüntetés?

Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy “az utolsókból lesznek az elsők”, más az, hogy nekem van a legbájosabb szom­szédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi kerek asztalnál, kierősza­kol­ja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü “kisasszony”, de Bellácska azt sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal szeletelteti fel.

Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt “kész” gavallér és “kész” kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony. Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának csapja a levet. De három nap - sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák egy osztállyal alattam jár s ott is - ismétlő. A kis­asszony a “másik” méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza Brassó­ból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak meg a környékbeli kis­asszo­nyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes arccal szavalom a Glocke-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait, sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re magyaritanom, de hát ez akkor éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos, ugyebár, hogy én ezek közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első leszek?...

Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmon­dom a mondókámat, künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán, hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet, s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, - jó szokás, a diáknak ez is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz. Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó, mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele.

- Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.

Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása. Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra, aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház, galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a két méltóságos ur már rég eljutott... Nagy, tágas szobában régi módi fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is: enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre becsülöm.

- János-napot tisztelni jőnek a “cselédeim”, - magyarázza öreg Tőkés János.

- Isten éltesse, János bácsi.

- De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, - mondja az öreg asszony - Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig “benéznek” ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!

- Ez a legkisebb fiunk felesége, - mutat az öreg ember az asztal körül sürgő-forgó éfi­asszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém.

Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.

Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.

- Elláttátok a marhákat? - kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal kezelek.

- El, édes apámuram, el.

Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés Jánosnak: mind nagy­gazdák - székely értelemben. Mind tisztességtudók, barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen - szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a világtól el ne maradjanak.

Im, ezek öreg Tőkés János “cselédei”. A kisebb cselédeknek, az unokáknak még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu, sasorru - csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingál­hatnák arra a képre, amelyen bolond nagy urak “életüket és vérüket” kinálják fel Mária Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját, szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, “jószivvel lássuk”.

Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem voltam ott.

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar, ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak - lám, délben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb - fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik - mondják tréfásan - az étel “párájával” kell jóllakniok. Kolbásszal kez­dődik a vacsora, kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy “megtojult élet”-ből eléállitható. Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, felvirágzott “tortáta”, - mi kéne még, ha volna?

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost. Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak, hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét. Felemelkedik erre Darkó Áron, “küzsdég” (magyarul: kistermetü), eleven mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló, poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költe­mény a szántó-vető emberről, “akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard”; akinek minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!

- Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn “a palotán”? - kérdezem magamban. - Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

- Szól a bánda a palotán, - szólal meg egyik Tőkés fiu.

- A brassai bánda huzza, - folytatja a másik.

- Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a dinom-dánom.

- Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, - jegyzi meg Darkó Áron.

- Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, - folytatja Sikó.

- Csak adja, megvellegetjük, - mondja valamelyik Tőkés fiu.

- A miénk a jövendő! - kiált lelkesen a poétás Darkó. - Nincs az a sok, ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.

- Ügyekezettel, - egésziti ki öreg Tőkés János.

- Ügyekezettel, - hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak, isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok.

Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!

Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág,

Akinek nyilását várta egész világ.

Márványpalotában őt ne keressétek,

Istennek szent fiát ottan nem lelnétek.

Jászol a bölcsője, rongy a takarója,

Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső láttán szivük elszomo­rodik:

Oh, szép rózsavirág, virágok virága,

Ki egész világért jöttél a világra!

Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna,

Párnád hogyha volna, szépen elaltatna,

Szépen elaltatna!

De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló ének:

Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,

E nagy szegénységen inkább vigadjatok.

Jászol a bölcsője, rongy a takarója,

Bizony ő lészen a világ megváltója,

Világ megváltója!

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett szentbeszéd, hát a “Wie viel Uhr ist es” öreg kisasszonynak vajjon tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszi­tettek éjjel. Csak két ember volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek “emberek”: Bellácska meg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert felszabaditotta a - jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a - királlyal.

Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered...

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés Jánosoké.

*

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása - virágok fakadása hirdeti az Idő gyors szár­nyalását. Virágfakadás... Ugy szeretnék már - szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak annyit tudok, hogy ő volt a diákbál - királynője. Lám, diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, - nem megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem fontos, ugy-e? Pontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni, rugdosódni, köpdösődni - nem illik. Mind a három illemszabályt meg tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt, amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott megtanuljon - táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, - már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon, “kvekker” a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking elöhirnöke. Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa - csuda. Ennek az ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát bizonnyal tudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül. Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a pap­bácsiéra. Igen örvend nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért idejöttem, s már füllen­tettem miatta. “Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom, mert nehéz, szörnyü nehéz az - érettségi egzámen”. Az első eset, hogy nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok, hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen alkalmatos. Szóval “megcsinált” gavallér vagyok, mint Háry János. Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü ember a falu népe, csak a papnak, a kántor­nak jár konceptus, na meg egy: a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

- Benedek? - kérdi az anya.

- Az.

- Nem kisbaconi?

- Az vagyok.

- No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?

- Ó, hogyne.

- Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez ment férjhez?

Mondtam én:

- Az édesapámhoz.

- Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a - néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor ti másodunoka­testvérek vagytok!

Ilona megfogta kezemet.

- Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?

- Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

- De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy a kuzin el ne bizza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? - tudom, ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem én!

Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, - kinyilt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.

Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné lett.

Ilonának ott igen szomoru volt az élete.

Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt az ő élete.

Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!

Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel tőlem egy könnyet.

Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első virágát.

A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.

Aludjál csöndesen, Ilona.

TIZENEGYEDIK FEJEZET. Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.

Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, Schillerből próbálsz forditgatni, - s még mindig patkós csizmában dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.

Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is - meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s külön tiz pengő forintot ád arra, hogy meg­csi­náltassam a - diáki csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált, mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat, papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat, hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt, végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.

Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág, zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az ara­nyon vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem - pályázaton. Látha­tóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások is pályáztak s enyém lett az arany.

Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak megáll - megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb rohamot inditok a “szoros” ellen, de egy hajszálnyival sem jutok előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No, no... Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték, csurog már a tehetetlen düh könnye is, - sirva vágom földhöz a diáki csizmát.

- Az irgalmát, hát nem megy fel!? - ugrott ki az ágyból édesapám. - Ezért fizettem tiz pengő forintot!?

Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.

- Hozd be a fejszét! - kiáltott ki a legénynek.

Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét.

- Miszlikbe vágom!

- Ó, csendesüljön, - kérleli édesanyám.

Hát - nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot, felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok.

Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok.

Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából szinte tragédia lett?

Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im Diák ur, bármerre lép. Vas­kalapba ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát, kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a Vaskalap alatt a vén kollégium hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a “csak azért is dongó”-t. Hol egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a madárnak mind a két szárnyát levágja.

Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni, amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. “Csak azért is dongó.” Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben, s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik.

Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra, mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főző­asszonyok részéről, hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a leves­nek, másikat a husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá akarják kényszeriteni.

A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást, egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt. Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló, hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és felragasztotta.

Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe akad egy oláh gram­ma­tika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát. Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza, kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállal­kozik. Mi lesz ebből? Diák úrék előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához. Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia. Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?

A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a birálatot. Persze a forditást “az eredetivel mindenben megegyezőnek” találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyv­be igtatásra ajánlja. Ugyanezt cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal Vaskalap s mondja: - Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt az eredeti­vel mindenben megegyezőnek találtam...

Erre feláll Diák úr s mondja: - Kérem, az a vers oláhból van forditva.

Vaskalap mindenféle szineket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres idejét!

Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez, felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s nyolc hét mulva azt is beadja...

Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpirba borul, ha ezekre a kinos jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid, nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az - angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő népét az oláh nép irodalmával s viszont - hajh! talán ma békességben, barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem emésztené a hontalanság.

Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, “ki letépte láncát”, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: Meghalt Deák Ferenc!

Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a haza bölcsének nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé, amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén, amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp soron van, az első imád­ságot a haza bölcsének szenteli. Vaskalap rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák urat, mert elébök vágott.

Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából került haza, még­pedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel. Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi ellenségek kibékülnek - világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből. Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba: Petőfi él! - aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be: szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében pénzbirságot szab ki rájuk.

Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha - volna, s ha Petőfi csakugyan élne!

Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak “egy nagy mély sir ásatott” - s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest, ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza - van-e boldogabb ember, mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé.

Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba: látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők összegyülnek a városháza nagytermében, s mig “kötőkéznek”, ének, zene, szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket.

- Szeretném, - mondja az öreg urinő, - ha egyszer egy diák is felolvasna... Vállalkoznék-e rá?

Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis “nagy botrányba fult”), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság, hanem - munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve müvével, szalad Vaskalap­hoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre s az engedelmet megtagadja. Diák ur “kifejti”, hogy a kötőke nem mulatság, hanem - munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi. Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére. Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó; egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még - akad az is. Igy indul hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az “eb ura fakó”. Nagy csapat diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák “csak azért is” megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.

Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép asszonyt, szépleányt - csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer néhányat - messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné. Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.

Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot, bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü urihölgy, aki a Fővárosi Lapok-nak és Emilia Családi Kör-ének hü olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom törté­ne­teket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az egyik fejbe találja - kivánható-e ennél fényesebb siker?

Egy hét sem telik belé, Diák urat “sedes” elé citálják. A “sedes” a vén kollegium törvény­széke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A professzor urak komoran ülnek az asztal körül.

Nagytiszteletü Kis uram elnököl.

- Maga - maga, fiam - dacolt - dacolt.

Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja, három szóig emelkedett, aztán - pont.

- Maga - maga - maga, fiam, felolvasott. Maga - maga - botrányt okozott.

- Én?

- Maga - maga - maga.

- Mivel?

- Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott...

- ?

A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak. Nyilván azon moso­lyog­nak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram is.

- Maga, maga - szégyent hozott - a kollegiumra. Ha legalább - - nem fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott volna... - Ezt, ezt, - folytatta hosszabb pihenő után - megirjuk. Megirjuk az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer - igen, igen, egyszer, kimarad, magát - magát - fiam - kicsapjuk. Ezt - ezt - megirjuk. Maga - maga - elmehet.

Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.

Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy mely nagy méltatlanság esett meg rajta.

Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam. Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap. Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk. Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk. Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk. Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfa­bot: igy vág neki négy kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt, fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem for­dulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, meg­isszuk. Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a reggel. Délre otthon vagyunk.

Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki! S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább - lakkcipő lett volna!

A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet. Szörnyü botrány­kozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti, félrevon a diákseregtől s mondja:

- Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a rétre. Ott majd ki­eszelünk valamit. Elfogad?

- Itt a kezem. Barátod vagyok.

Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób.

Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.

Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak?

- Ha édesapám megkapja azt a levelet, - gondolkozom hangosan - bizonyos, hogy azonnal szekérre ül s hazavisz - parasztnak. Az a levél megrenditi a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt diák!

- Hát nem kapja meg azt a levelet! - tüzel Jób. - El fogom lopni!

- Jób!

Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek. Oly félelmetesen kész mindenre, hogy végre is halomra kell döntenem a terveit - a magam tervével.

- Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek. Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem.

Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak, hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták... Én hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.

De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt, be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek “minden habja ha tintalé volna”, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyi­szor csillapitá le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is... Rimek csendülnek a lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam... Valóban, akkor született, akkor csendült meg a hangja - mért ne irnám ide?

Elszállott az idő fölöttem,

Vén körtefa, búcsuzni jöttem.

Virágodat tán sose látom,

Isten veled, öreg barátom.

Legjobb barátom!

Mi titka volt ifju szivemnek,

Te reád biztam, rejtve benned.

Fészkelni rád hiába járnak,

Nem mondtad el szarkamadárnak -

Csacska madárnak.

Könyem ha omlott, letörülted,

Fájdalmaim elszenderültek;

S csak rám hajolt virágos ágad,

Eltüntek mind a bünös vágyak - -

A bünös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam.

Legszebb müvét benned csudáltam.

Hol az ember, aki tenálad,

Vén körtefa, szebbet formálhat?!

Nincs szebb tenálad!

Isten veled, ütött az óra,

Hajolj reám még búcsuzóra!

S amivel Isten úgy megáldott:

Még egyszer hullasd rám virágod.

Fehér virágod.

*

És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju képzeletünk e bús dalt:

Csendes völgy ölében kit fed

E sötét kápolna itt?

Mért szemed kisirva, lányka,

Mért oly búsak arcaid?

Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet.

Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik.

Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.

Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a Csicsert sem. A kápol­nát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s most, hogy soha többet nem láthatom - ismét tündérvárossá varázsolódik.

*

Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy virágos kedvvel felkerekedünk, csatan­golunk az uccán - és egyszerre megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg félresompolygok észrevétlen.

Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak, melynek födele alatt született a Nemzeti nevelés irója?

Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

...Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház küszöbét.

- Csókoljon meg, édesanyám!

TIZENKETTEDIK FEJEZET. Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az “ország szive” nem magyar.

...Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó utjára indul a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kinjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan: mint száll sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez az öreg ember valaha könnyü, oly könnyü szivvel vált meg e földtől? Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtört sziv, meg­alázott lélek: mi megkövetést kivánsz még, édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a szülei házat; a virágos, a gyümöl­csös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha szépen letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb szólását - ki volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az “osztályt”. Négy gyermeke van, három kiszállott, - kiszállani készül a negyedik is.

- Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik, mondja ő - s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak.

- Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék szántani a földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik a szerelemnek ez a fája, - kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét?

Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban, hogy a földet - tudományra váltom. Megilletődve búcsuzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám szüntelen kesergése; de a nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld?

Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: - Ne sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciára ment - s visszajött. A pap­bácsi is járt Pesten, sőt azon is tul. Nagynémetországban, - ő is visszajött. Visszajövök én is.

- Lám, lám, mondja édesapám, - mekkorát változott a világ. A nagyapád ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap bácsid ennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig, delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasuton mégy...

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, ame­lyen kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasut. “A madár repült csak eddig, most az ember is repül”. Repülhet a csiki székely fiu is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal tul. Felelevenül az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt “béjött” a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja. Ime, megcsinálta - Isten segedelmével - az ember.

Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb faluból. A “kerékfuró” Bodosból az egyik, a “kenyérsütő” Kisbaconból a másik. A bodosi ifju: Budai József, aki - orvosnak készül. Mit mondok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, bucsut mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiuk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely fiukkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot - igen, tanár lesz belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi Csoma Sándor, - igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli lelkességgel tüzeli a “fapipás” székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológus­nak, ő a legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal 600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József - kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét. Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az ország szivét - im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, - József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a Két oroszlán szálló. Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát, mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre a Sip uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba: ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi közel­ségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény - ez a butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt, mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová.

Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát. Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.

Jókai, diák korában, a Zsidó fiu cimü müvével versenyez az Akadémia koszorujáért. Ország­szerte játszák a Zsidó honvéd cimü népszinmüvet. Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket, gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja a diákság. Mezei Ernő a neve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa szülei orthodoxok, már virra­dat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat. Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebb­ségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék - magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben “Világostól hozza a nagy bánatot”, akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn Adolf: vörös­képü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez: novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olva­sunk fel s azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu, szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal: a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat tanitványa minden héten - vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk. Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája (nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs. Egy növendék­leány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda. Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: - ihol, székely poéta, - borviz!

Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.

Poéta?

Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén kollégiumban ér a “hi­he­tetlen” nagy dicsőség, hogy egyszerre két versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü az ő búsbeteg tejen nevelt fia!

*

Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig, étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy is tele irok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két Kisfaludyig bezáróan “méltatja” e kor költőit s külön ingyenes órát szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.

- No, barátom, a maga neve sem való versbe.

Igy kezdődik az ismeretség.

- Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, - hebegem bátortalanul.

- No, majd meglátjuk.

Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: Hogy hivnak? Szörnyen megsértődik az “egyetemi hallgató” úr, hogyne sértődnék, amikor őt már két esztendeje illeti meg az urazás. De zsebre­vágom a sértést. S mert a magyar ember esze tudvalevően igen gyorsan vált, hetek multán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár - magyartalansága.

Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az összehasonlitó nyelvészetnek is...

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil bene. Na, ennek előre­láthatóan rossz vége lesz.

*

Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz!

A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó - ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiu.

A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A pincér csupa német ujságot rak elénk.

- Hozzon magyar ujságot!

- Nincs!

Négy “nagy-lepedős” magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépiro­dalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?!

A kocsma is, talán az egy Kis pipa kivételével, csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávé­házban huzódik meg a maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajjon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelv­mestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként a - magyar és sváb parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényel­mesen elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. - Még kis diák Pekár Gyula, akiért az asszo­nyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a magyar tudo­mányért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két ujságnak is szerkesztője - névszerint, honatya is. Bizony kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s - egy adagot sem fizettél. Igy él a költő, aki csak - költő. S mert minden költő félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, - nem szünnek meg énekelni annak a nemzetnek; amely rájuk sem hederit.

Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé, - vajjon lesz-e valaha helye itt?

*

Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az esztendőre, “amikor az öregek megfiatalodtak?” 1867 volt az az esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; száz­szor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a “beérkezettek” szántják a papirost; százszor áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s végül is kifagyva, dide­reg­ve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük alkonyát...

Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap - lesz ami lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője. Arany László a másik. “Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az öreghez!” - bátorit Jób messziről. Végre is - egy életem, egy halálom - hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeleti bal­szárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a Budapesti Szemlét, meg az Olcsó Könyvtár-t. Innen szórja a villámokat Jókai felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal szebb, “bár soha be nem fejeződött volna” sok-sok költeménynél.

Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és - rendetlen. A szükre szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtárfüzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a felelősséget. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a rövid i - rövid, a hosszu í - hosszu.

Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag kéziratcsomót szoron­gatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember a - legnagyobb.

- Nos, mi jót hozott, barátom?

- Székely népdalokat, balladákat, meséket.

- Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?

- Gyermekkorom óta.

- Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?

- Azokat is.

- Az Erdélyi János gyüjteményét is?

- Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.

- No, no. Meglátjuk.

- Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.

- No, no, meglátjuk.

Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni kezdi A fogoly katoná-t.

Leszállott a páva

Tengernek partjára,

Tengernek partjáról

Nagy török császárnak

Dali udvarába.

Onnét szálla páva,

Kényes páva madár

Tömlöc ablakára:

Ottan fudogálá

Szomoru énekit

Szomoru rabságban

Egy székely katona.

“Hej, páva, hej, páva!

Császárné pávája!

Ha én páva volnék,

Jó regvel felkelnék,

Folyóvizre mennék,

Folyóvizet innám,

Szárnyim csattogtatnám,

Tollamat hullatnám.

Fényes tollaimat

Szép leány felszedné,

Bokrétába kötné,

Az ő édesinek

Kalapjába tenné.”

Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli, palotába felvezeti.

“Enyém vagy te mostan,

Szép fogoly katona!”

“Van nekem szeretőm,

Császár szép leánya!”

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely katonának fejét véteti, ten­gerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja. Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár szép leányát, gyönge violáját.

“Egyszerre vigyétek,

Tengerbe vessétek

Beste-lélek lányát.

Székely katonához!”

Egyszeribe vitték,

Tengerbe vetették.

Tenger béfogadta,

Szépen eltakarta,

Székely katonával

Egy helyre habarta

Császár szép leányát,

Gyönge violáját.

- Szép, szép, igen szép. Ez is szép, - lapozgat tovább - ez is. Ez sem rossz ez az - Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb magyarnak? - szegezi mellemnek a váratlan kérdést. - Véresszáju, népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen - szaval. Hol mennydörög, hol rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs - az különb ember. Az is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a Székelyföld leirását?

- Ó, hogyne.

- Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta; szegény ember létire kinyomatta - ez becsülendő benne. Sokszor elveti a sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de munkája - becsületes munka. Ő is gyüj­tött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná - -

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált, morgott a “félelmetes” ember, s ha lehet, még rette­netesebben össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött, nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs meséit.

- No, majd máskor! - s becsapja az ajtót.

Megrémit a gondolat, hogy az én “kincsem” is ide kerül. Látja arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:

- Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.

Megnéztem.

- Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár legujabb füzetét.

Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, - igen jó étvággyal evett, - mondja ő.

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja, hármat-négyet kiválaszt.

- Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.

Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal:

Én csak hirül hallom keseredett szűvel,

Hogy az én édesem mással jáccadozik.

Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát,

Kláris ajakával csókolja ajakát.

Oda sem mehetek, nem is üzenhetek,

Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek.

De ha azt gondolja, hamisan gondolja,

Hamis gondolatja el is kárhoztatja.

Csendesen folyó viz télben megaluszik,

De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik.

Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár,

Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu, mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.

- Apa, kérem, tálalva van.

Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él (“a három árva”), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: - Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus - tömi pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál...

A lányokat már ismertem - látásból. Margit az egyik, Aranka a másik. Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt, gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép Margitot az édesapja!

...A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének, ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szoba­lány jelenti most, nem a Kálmán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd után elment sétálni s azóta - sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, “perel” vele, aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is - paraszt volt és parasztul viselkedett...

- Értékes gyüjtemény, - mondja vacsora után Gyulai, - de amig sajtó alá kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! - nézi meg az óráját, - már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba erőszakolja.

- Van pénzem, tanár ur.

- Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze, messze, ahonnan - nincs visszatérés.

*

Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a “jelesül”, a “kitünően kollokvált”, az “igen szorgalmas”, de az össze­hasonlitó nyelvészet után - csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kaj­tatom fel a világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székely fiu. Min­den harmadik-negyedik szava:. “hád én”. A második órán már összeszámolom a “hád én”-jeit: 227 gyült egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó - a lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám - nem az. Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el - mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz - toldja meg a székely ember, - de jól nem... Hiszen ha csak az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, de csak messziről. Oh, az irodalom­történet - az más.

Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom minden ivet kiadás előtt.

- A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

“Az a másik” szépen pénzelt a jegyzetekből - én ráfizetek. Tiz krajcár egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.

- Osztán mikor fizeti vissza? - kérdezte az egyszeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. - Hát amikor pénz lesz, akkor karácsony lesz, - mondta a másik egyszeri székely. Értsd: amikor pénze lesz, akkor neki karácsonya lesz. Ez a karácsony, természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok szerkesztői üzeneteiben, ott is a “nem közölhetők” sorában. Még elég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig: vagy - vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanulmány a népballadáról - Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, “rajzolja” a palócait s az ő utánzói tollán egyszerre egy uj, “se hus, se hal” müfaj lopódzik be az irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E foto­grafiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostor­ral kergeti végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első “üldözött” zsidó. Magam is fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya polémia sarjadt ki e fotografiából.

Két esztendő - sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra? Elhessegetem a kellemetlen bogarat - mi minden történhetik addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros vers - nyomtatásban. Egy cikkecske a - Családi kör-ben. Néhány nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre “felsikoltott”, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én...

Gyerünk tovább!

*

Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit kezdjen vele. “Tiszta kitünő” József diplomája. Mondják, az első kitünő diploma a természet­rajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket. Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a leányosan szemérmes József, megesküszik az “istenekre”, hogy amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a tanártermelésbe, már el is jutunk a tulter­meléshez, öregedő, diplomás filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek - hát József hová menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül, diáikcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent - nem mutatja be: József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a kertnek. Indul hazafelé.

Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos cikket ir. A méhészet­nek már egyesülete is van, az egyesületnek szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart:

Méhészetnek rendületlenül

Légy hive, ó magyar!

A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az Államtól - nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal tarkitottat, félbeszaki­tanám József pályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas olvasót, - hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor, neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet, szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van édes­anyja, aki keblére ölelje a “tékozló” fiut. Azt a tékozló fiut, aki már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!

Mi a haza? kérdi a költő. - A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád? És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén, amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre állitom a “tékozló” fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy zokszava. A kopaszo­dó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a kirajzó méh­családot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a “gyöknemeseket”.

De szép, de bájos idilli élet ez!

Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot. Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja - háziszőttes ruhá­ban, nyakkendő nélkül: professzor a községi leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És esküszik az “istenekre”, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn belül nem Apponyi lesz a - miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a “tékozló” fiut. József ma vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a miskolci szöllős­kertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza - teleültetni zöld­erdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán - pihenni a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza meghalni: József, a faültető, a halhatatlan­ságnak dolgozó József szertenéz és nem leli honját a hazában... Epedve néz ő is Kelet felé, mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé - szegény öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!

TIZENHARMADIK FEJEZET. Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen.

Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét. Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére - meghalni, meghalni!

Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli: utolszor. Ha a kocsi­szakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk, amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy 22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön, már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a harminc­kettőt nyolcra, a 40-et tizenötre - ez az ember nem fogja türni, hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan csinálják meg a végszámadást: ebből a “dilemmából” pedig csak egy a menekvés - a halál.

Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá, mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz atyafi­ságot. Ha például a históriát választja... most zsebében volna a diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom... Igen, igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet csak gyüjtötte, nem irta. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két “rajz”? Hat hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a “Sándor bácsi”. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön, jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják...

- Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, - halj meg! - mondja ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi sem vagy, halj meg!

- De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? - kérdezi az ifjú.

A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást megrugdosott a - tanitványa. Budai József néptanitó; Kont Ignác Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy az, hogy “kevés a fóka”, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont Ignác még az ő könyvéről is fog irni - francia folyóiratokban! Éppen arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!

- Voltaképpen, - elmélkedik az ifju, - ha már szertefoszlottak a szép álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt. Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes vallomást kell tennem... Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én... Az ifjú itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát, addig még sok minden történhetik...

A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága. Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!

Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve. Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két partja mentén a szántóföld, a rét - ugyanaz. S im, az egyik part mentén még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?

Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője - lám, ő szerzett diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi “normát”, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki váljon belőlem.

Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a Fecske.

- Eladták a Pistát?

- El.

- Miért?

- Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.

- Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt Udvarhelyre meg vissza!

Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a Pistát uj gazdája el­vezette. Ott akarta hagyni az “öreget”. Hogy ha elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.

És igy tovább.

Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja visszafojtani.

- Száz forintot adtak érte, - mondja Gábor bácsi. - Pedig öreg volt már.

- Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, - mondja a tékozló fiu.

- Megvolt-e a vizsga? - tereli a beszédet másra Gábor bácsi.

- Az egyik, - füllent a tékozló fiu.

- Hát a másik mért nem?

Felelhetett volna igy:

- Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden kincseért sem adtam volna el a Pistát.

De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:

- Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.

Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki...

S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni fog a lelki­ismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?

Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az öregeknek, akik a Rika-erdőben “megfiatalodtak” volt... Ez az öreg ember tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat. Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza meg.

Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.

- Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!

A Mikó-kollégiumban... Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe “dicsérettel” iratott be.

- Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak ódát!

Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitava­szodik, kortesek lármájától lesz visszhangos hegy, völgy - s a te fiadat csendőrök hozzák haza...

- Van-e már jelöltjük? - kérdi váratlan a tékozló fiu.

- Van. A főispán fia.

- Megválasztják?

- Meg. Rá kell szavaznunk.

- Természetes, - mondja gunyosan a tékozló fiu.

Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban, vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. “Atyafiak! Én is szamár vagyok, ti is szamarak vagytok - válasszatok meg!”

- Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli majd az én népemnek a képét!

Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya, csillogtatja a lemenő nap - bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását, amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-re ha-za, - mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné. No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe temesd el!

Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén, a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, ezért ültetett minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.

- Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék, hisz hátra van még egy sorozás...

- Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?

- Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.

(- Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én vagyok boldogtalan.)

Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett fekete tábla, rajta fehér betükkel:

Kohn József kereskedése.

- Mikor jött ide?

- Az ősszel.

- Milyen ember?

- Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél egyebet el nem fogad...

Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy kenyérnél egyébbel nem kinál­hatja meg.

Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben járunk.

Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos kapu, István nagy­apó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára mentében s - hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?

- Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?

- Pesten, édesanyám, Pesten.

- Megfáztál, ugy-e?

- Nem, édesanyám, nem.

- Éhes vagy, ugy-e?

- Nem, édesanyám, nem.

- Erre, erre, a kicsi “házba”, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.

- Mi nem háborgatunk, - mondja édesapám. - Sokat kell-e még tanulnod?

- Nem, már nem sokat...

Uccára néz a kicsi “ház” (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez. A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt maradhatnék örökre, mindörökre! - nyillalik át a tékozló fiu szivén. Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék, köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.

Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: - vajjon látom-e többet? De valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha egyedül leszek...

Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti, piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: “gyermek vagyok, gyer­mek lettem ujra”, s nem látja meg magán, hogy valójában is az: gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.

Az öregek örvendeznek, hogy “ujra gyermek lett”, gyönyörködnek a talpát piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a kicsi kis legényke ráült a kemence­padkára s lábacskáját ugy piritgatá.

- Ó de megnőttél, édes fiam!

Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál. Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.

A tékozló fiu is elsóhajtja magában: “Bár maradtam volna mindég gyermek!”

Átmennek a “nagyházba”, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a behajló virágokat már nem fogja látni...

- Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.

Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.

- Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!

- Dehogy van, édesanyám, - riad fel. - Tudja, min gondolkozom? Azon gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves, milyen szép ez a mi kicsi falunk.

Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul szeme:

- Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!

- No, ugy-e? - kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. - Lám, lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon...) - Bizony igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám költöttek, földre földet vett volna édesapám...

Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:

- Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra, kedvedet nem szegtem - igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan megbántad? - s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.

- Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De - de - elnézem itt magu­kat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra elrepült...

- Gábor itthon maradt.

- De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek maguktól!

- Fiam, - mondta most igen komolyan az édesapám - amikor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.

- Én is tudtam! - sir bele a tékozló fiu édesanyja.

- A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető ember, amikor elér­kezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd: hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? - s mennél a dolgod után.

- Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette, édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.

- Jó, jó, - zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. - No, eridj, feküdj le.

- Eridj, eridj, - biztatja édesanyja is. - Miattunk ne búsitsd a szivedet.

A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra: vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja, amint az ökör mellett mende­gél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. - Én ugyan megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren - piha! - mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni, - aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom kell a gyeplőt!

Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: - Vajjon hozzá tudok-e durvulni majd?

Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt a tüzhely lobogó lángja: - Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a cselédleány? Bizonyosan az édesanyám... Ő hozza be tálcán a kávét nagy, talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.

- Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a hosszu uton?

- Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?

- Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.

Átadja az ujságot. Az Ellenőr. Lángba borul a tékozló fiu arca:

- Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! - Haraggal löki félre. - Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!

Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg: felveszi az ellökött ujsá­got, a vonal alá röppen a tekintete: az ő tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától, töpörtyütől zsirosan...

- Igy is jó, - mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök? Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever ujabb hat hónapig.

“Még egy választás - olvassa a vezércikkben - egy táborban lesz a nemzet, a szabadelvüpárt táborában.” - Ott lesz, ott, a főispán fia feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?

Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja. Jókedvet mutatva mondja:

- Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a - gazdák?

- Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!

- No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.

- Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát. Nem volna jó?

- Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én akkor sem heve­résznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? - mutat a tékozló fiu legkedvesebb könyveire?

- Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.

- S mégis nyárig várakoznod kell?

- Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.

- No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a gazdaságot.

Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó, három tehén, öt-hat növen­dék­borju.

- A pásztor ember - mondja a föld öreg szerelmese - egy kecskén kezdi s egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok ökrömet ette meg Pest...

- Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.

Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, - de belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, - meg kell halni, meg!

*

Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát: a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé kedvez neki a szerencse, talán - - -. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélek­renditő jelenet, amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép egy öreg asszony - nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét, mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében, amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek, a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik. Esztendő mulva ha könyv lesz a - könyvből. - Szegény Jób! Értem a türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki... Igen tetszik neki ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom tovább az élet terhét - bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!

Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is “megcsalta” az apját, mint ahogy “megcsalta” Benkő Ádám s mint ahogy - megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!

Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek “terhét nem birja” tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát, mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.

- Látod, - mondja, - Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: “Fájt a szivem, hozzálőttem.” Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.

Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.

- Ó te bolond, - kacag a tékozló fiu, - hisz az én szivem nem fáj. Egy leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd, élek. Diákszerelem volt, - jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.

Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét - siess, fiu, siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a végtelen sikságon élő magyar testvéreké?

Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa. Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi verseit... Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, senki sem felel. A kilincset meg­nyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is, aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van. Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!

- Különb házban lakol te Pesten, - mondja Gergely, aki hol magáz, hol tegez.

- De nem az enyém.

- Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.

- Drága lehet ott a ház, - szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu (vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.

- Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy megél az ember.

- Pótolod a főddel, - mondja Gergely.

- Egyszer a főd is elfogy, - jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz, mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.

- A főd elfogy, de a tudomány megmarad, - bölcselkedik Gergely.

- Jobb, ha mind a kettő megmarad, - tapint az igazságra a föld öreg szerelmese.

Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése, ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit, aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában), a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.

- Ime, - mondja magában a tékozló fiu - igy szeretnék élni én is, együtt az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának. Övék lenne a legszebb szoba.

A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerül­hetetlen halálra gondol. Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?

- Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban vagy juniusban lesz...

Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember arcáról a gondolatot: ez is megcsalta az apját.

A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem, csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek (bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy legénnyé serdült, amióta nem látták.

És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.

Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig - Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely, aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe csongojitotta, egy orvos­ságos üveget megtöltött vizzel - igy indult Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára, sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.

- No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.

Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott, a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó nyelvjárást tanulmányozák...

- Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb...

Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág, utána a “kakas élü”, tudományos nevén a vörös nyakagyar. Sokszor kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót, szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült, hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon nevetés!

Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e, be-e, meg vót-e?

A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. - Átok van ezen a falun?

A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben különös nagy figyelemmel kiséri az Ellenőrt, melyet minden reggel behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is... A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.

Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét hétfőjén meghallgatni a piros­tojásért kántáló fiukat - vajjon az ő gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen ragaszkodik husvét első napjának virradatához - igy lesz költői, igazán költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyen­keznie, át is villan agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.

Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a feladó­vevényt. Tehát - vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek. Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül reá áldozott a legtöbbet és - mint a Mátyás király parasztja, sárba dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a feleletet megtalálná.

Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.

- Jere, fiam, vacsorázni.

Mondja a tékozló fiu:

- Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.

- Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!

- Ó, édesanyám, én mennék - én mennék jó szivvel, de - - csomagolnom is kell - igen, én holnap Pestre megyek.

- Hová?! - néz rémülten tékozló fiára az anya.

- Pestre, édesanyám. Pestre.

- Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!

- Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt hittem, tudok. Csalód­tam.

A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás, nem birja vissza­fojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most, hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri, hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.

- No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.

Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.

A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak, hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsó­kolja, különös hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:

- Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.

Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.

- Hej de szerelnék még egyszer gyermek lenni, - mondja a tékozló fiu - s végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is, csakugy potyogtak ki a piros tojások.

- Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti rigmusodat?

- Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:

Ez háznak kis kertjében

Van egy rózsatő,

Rózsás-kertben nevelje

A jó teremtő.

Vizet öntök a tövére,

Szálljon áldás a fejére!

Az Istentől ezt kérem,

Piros tojás a bérem.

- Ó Istenem! - sóhajt fel boldogan az anya.

- Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? - enyeleg tovább az apa.

- Nagyobb koromban? Ezt ni:

Kedves bátyámuram, ez ház családfője,

Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,

Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:

Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.

De már kiszabadult a halálfogságból,

Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.

Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,

Akinek mi mindég a nyomában voltunk;

Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,

Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.

Még pedig pirosra meglégyen az festve,

Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.

- Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány,- - incselkedik az apa, - hol a piros tojás?

Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug a tékozló fiu zsebébe.

Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu. Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egye­nest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba. A közeledő dráma főpróbája.

Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.

- Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss kalácsot s az - ujságot.

- Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.

- Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.

- Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy lesz a meghábo­rodás. Az az, nem felháborodás.

- Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével: Tudtam, hogy igy lesz. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: Ugy-e, megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!

- Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.

- Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel... Talán a pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába feleresztette...

- Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a temetőbe kivisznek?

- Oh! Virrad! Virrad! Virrad!

A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, - éles csattanás ismét: másodszor is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.

- Ez a Náci müve, - hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját - s ő él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meg­hátrált az utolsó pillanatban!

Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el nagy lelki nyomoru­ságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol... Révedezve néz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott hevernek a halált­jelentő levelek, a pisztoly - - hol a pisztoly? A párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.

Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.

- Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?

- De - de - veszek, hogyne vennék, édesanyám.

- Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.

Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen, futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve, tulajdon az ő neve!

- Hát nincs feltámadás!? - ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. - Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy, Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!

Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy itt is halad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja, honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez husvét ünnepében... Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és - ugy tetszik - hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is. Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és - meginditó.

Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!

*

A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az “utálatos” Pestre, amely már nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövő­széket s azon egy rend ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát - Isten nevében előre!

Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szent fogadalom.

- Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!

(Vége az első kötetnek.)
MÁSODIK KÖTET
ELSŐ FEJEZET. Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán.

Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest felé, mintha nem a Vélet­lennek, de maga-magának köszönhetné a feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben - ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény legény ő, de király­fi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz - ő reá vár epekedve, ugyan kire várna? - világszép király­kisasszony.

Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa, minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.

- Lám, lám, - mosolygok - milyen gyermek voltam. Meg akartam válni az élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán...

Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte hajnalán Benedek Ignácnak - Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is...

- Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!

Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy - gyermek voltam. Hogy csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép, ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat; ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő sziklahegy sem állit meg - most, most következik az Élet, a küzdelmes, diadalmas Élet.

Miért is nem ültem gyorsvonatra? - Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül járó szekér! Sohasem érek Pestre! - Igaz, - csititom magamat - igy is rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta: Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! - Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol szidnám a száz­esztendős jövendőmondót... Más könyv nem érdekel. Hazugság, csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak... De hisz az édesapám ugy szeret olvasni... A téli esték... Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit... Jósika, Jókai, Vas Gereben - mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta édesapám!

Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét, lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni. Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplál­kozni. Bárhová helyezem történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog kihajtani. Igy, fiu, igy!

Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol, csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben uszik az ország szive.

- Ó de szép! - sikolt fel a tékozló fiu.

Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek, mit magyar elme és magyar kéz teremt.

- Ó de jókor jöttem!- áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.

A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot. Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó, Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már nyomják!

*

Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul hóditó utjára egy “kis lap”, munkatársai csupa fiatal legények. Két “nagy lepedős” ujság: a Hon és az Ellenőr össze­olvad, lesz belőlük a Nemzet, ennek a szerkesztője “kis lapolja” le a - Budapesti Hirlap-ot. A Nemzet szerkesztője - Visy Imre, a Budapesti Hirlap főszerkesztője - Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai Reform-nál kezdte pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő volt a szerkesztője, de ime, - gondolná az avatatlan ember, - minő kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős ujság élére emelkedik, Aesopus költője “kis lap” szerkesztőjévé hanyatlik... Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő: kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki, mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.

Nagy lap - kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés - ezek a nagy lapok. Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg az első “kis lapot” a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második, a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a “kis lapokat”, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassan­ként eszmél rá, hogy valamiképpen “nem singgel mérik az embert”, azonképpen az ujság belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok fürgék, elevenek - s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő kezdettől máig, - félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is...

Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt - ő a jegye. De ne irna első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta, senki más.

A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a Budapesti Hirlap pálya­futásának első decenniumában. A “kis lap” tárcarovatában sürün jelennek meg a könyv­kritikák, amelyekben a pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat, oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talen­tumokat. Nem mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul - a fölfedezettet a fölfedezés vagy el­bizakodottá tette, vagy kedvezőtlen szelek sodorták el az irodalom mezejéről.

Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József, beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén szállin­góz­nak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten - ha jól emlékszem - 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8-12 oldalon szegénykedik. Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az ellenzéknek is egy maréknyi csapata - Tisza Kálmán kegyel­méből. Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó uton haladsz, magyar! - kit érdekel ez?

Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással fölmegyek a második emeletre - nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó. Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.

- Hát, tárcát hozott.

- Azt, szerkesztő ur.

Átveszi, belepillant, tetszik a - cime. “Székely Gastein”: a kis tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen, lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s másnap a tárca meg is jelent.

Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer Apponyi Albert:

- Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a székelyek, mint aminőknek rajzolod?

- Nem, - mondtam én, - de szeretném, ha olyanok lennének...

Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem volna, szeretném ma is, ha olyan lenne!

De az a fontos, ugy-e, - legalább reám - hogy az első lépés sikerült. Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt, egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve - és nyirja, nyirja a bécsi ujságok vegyes rovatát... Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha idejönne az a bizonyos - angol... A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa e hangzós névtől való félelem. Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja a neve­met, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek... Hosszu tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név: apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:

Amennyi ősöm, mind huszár vala,

Remegte kardját török, francia.

Bakának se vett bé a kapitány -

Tagadd meg véred, édes jó apám!

Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át. Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm: Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu ujságból vissza­taszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény, szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek, kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak, itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar lelkének minden kincsét a “kis lap”-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá, a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópésá­goknak; ami vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló fiu.

Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó. Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem, dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt - a Közgazdasági rovat vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?

A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban az is. Angol lord­nak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé. Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő: az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben, franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje - nyilván arról ábrándozik, hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát...

Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai előkelő család sarja­déka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papi­rosra pergeti, minden hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés - neki az irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára - semmi gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije, nagybácsija, ezek “halnak, halnak, egyre halnak”, minden halál örökséget jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz. Isten tudja, hová, merre. Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.

Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé, melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé mintájára az összes munkatársakat végig­kuplézza s Balogh Pálnak ez jut:

Az ing ugy szép, ha tiszta,

Balogh Pál zsurnaliszta.

Tessék, mily rimet ád,

Tessék, mily rimet ád!

Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek - aminthogy az is ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?

Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak, magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából. Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.

Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő, aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló nélkül járó vaskocsi... Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol párbajozó fél, hol párbaj­segéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges, megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak...

Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró, negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük, képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusz­tithatatlan erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot - hontalan öreg embertől ennél több nem telik.

Ihol, jön a “dán báró”, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással lép be, kérdvén: “Mi a parancsolat és rendelet?” Felváltva ir vezércikket a “kis lapnak” s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem, kis széke­lyem... Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes értelmében. Poéta - a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci riadó, hol altató dajkadal.

Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.

A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban “őszöl”, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában, mert a kétemeletes ház fele a - Csukássyé. A földszinten, tágas szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt ollózza ki más lapokból a hirdetést - csalogatónak. Itt forditja le a Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a “kis lap” első Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: diszinas-nak forditván a gála diner-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból valóságos belső munkatárs - 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35 pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma helyett a “kis lap” tiszleletpéldányával kedveskedik... Vigan uszom át a telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény, hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az olvasókedvet, de ezt csak megállapitom - gyerünk tovább. - Beszélj, kis fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. - Ó, az igen rossz fiu volt, arról nem szeretek beszélni, - mondta Marcika. Ilyen rossz fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.

Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá. Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél a trafikokban - nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.

A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé - előlegért. Mert mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden időkben.

Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a vezére Rákosi Jenő. Csaknem minden haza­fias, nemes akciónak ő a kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó csángómagyaroknak.

Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak. Évtizeken keresztül hallatszik át az észak­keleti határon idegenbe bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek! Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik meg az ország kapuja testvéreink előtt - Rákosi Jenő az, aki szüntelen izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem nyilik az a nagy kapu.

Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a “csángó herceg”, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az, hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében vagyunk. Hóvihar fogad, kietlen­ség, szegénység, több ennél: nyomoruság képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patak­rongálta mezei utakon egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő képe mosolyog feléjük.

Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk, megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás széke­lyek a férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak, hogy Bukov generális, a “székely hóhér” vérengzése elől e kis szigetre bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt - halljatok csudát! - más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába! Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg, amely “odahaza”, az őshazában szőrin-szálán elveszett...

Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva, Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája, a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő: mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz nyiltától őszi betakarodásig - esztendőről esztendőre igy éldegélnek, igy tengődnek szegények.

Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat leolvassa neki a herceg: Visszamecskentem ezt én a bojárnak, fenséges herceg ur! Már mint hogy - visszadobja.

Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem külföld Ausztriának Magyarország... Az akadékoskodás érthető: sok ezer munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s most tünik ki teljes megrenditősé­gében a nép nyomorusága: ritka kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész hétre való kalács sül benne.

S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két esztendeje... De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem... - im, most álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros rózsát és eltünik, mint az - álom. De hiába tünik el, most már bizonyos vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt, embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?! Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen merit uj erőt, uj hitet - ó de szép az élet!

*

Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szol­gaság földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?... Családok szakadnak ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az uj régi hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket, mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak. Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három “nagybirtokos”. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a madár. Lovas­legények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A két adjutáns szekerére fel­kapasz­kodik egy vén ember: hiába biztatjuk, hogy üljön le a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom, hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.

László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja népe javát - nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik, hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldo­vába aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók - igy vándorolt át Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur elmés meséje, Bukovinából - Buda­pestre: itt lett csángómese megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasó­könyv egyik szerkesztője, s amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az “orosz” mesét s helyébe az én “csángó” mesém került. És azóta vándorol az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön, tengereken át - Isten tudja, hol, merre jár... Ime, ez a mese­vándorlás, nyájas olvasóm.

*

Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák kézi­szerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét - mindent. Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren; hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy leány.

- Istálom, - panaszolja a legény, - ez a leány az én hitös jegyösöm. Az anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.

- Hát mért nem hiteltetek meg?

- Nem vót rá időnk.

- Nem?

- Nem istálom, mer’ ahajt a minap keresztelkedtem ki, nem vót idő a kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.

- Sebaj, fiam, - mondja a herceg - majd meghiteltek Magyarországon.

Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.

Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a faji beolvadás. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró tisza­eszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet adtam:

Hozunk egy zsidót is,

- de kikeresztelkedve.

*

Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép - tyukkal, kaláccsal. Honszerző Árpádot csak sóval és kenyér­rel fogadták a meghódolt népek, a hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás: hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend, áttáncoljál; az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a “testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való vért”. Az egy-kétperces megállásokból 20-30 percek lesznek, nem eresztik tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot, ropogós-pirosra sült malacot - s a jó Isten tudja, még mit. De a mi kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár - nem kell éhen halnunk a hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak, kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen - e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza partja nappali világos­ságban ragyog, az alig három esztendeje romokban hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban - “Szeged már szebb, mint volt”. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: “Szeged szebb lesz, mint volt”. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes “karok és rendek”, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő Szeged­re, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király hallgatott. A király nem mondott semmit.

- Már pedig - izgultak a Pestre visszatérő ujságirók - a királynak kellett volna valamit monda­nia. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!

Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet, másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz, mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták, bolonditgaták...

Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak - királyi, de egy kis fürge zsidó ujságiró a gazdája - deleatur!

Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam a legmelegebb magyar sziveket, - ó, és Szeged porában játszadozott az az aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig legszebb valóságát köszönhetém...

...Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak. Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége, aki Debrecenig ment szerette párja elé - utána az adjutánsok. Egyszerre csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm, édös csángóm! - s egy ezüst forintost nyom a markomba.

- Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.

Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából - igy értem Szegedre: ez a bárány­bőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót, az első meleg csókot, - ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!

Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza Pestre!

Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.

MÁSODIK FEJEZET. Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról.

A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: Keszler József, a Nemzet szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő különszobájában, a Kammon-kávéház külön­asztalánál látom őt és élvezem estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozás­ban legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.

A társaság többi tagja 22-24 év körül járó; négy közülök most bontogatja szárnyát mint szépiró: Ambrus Zoltán, Kozma Andor, Rákosi Viktor, s e könyvnek irója. Marad még kettő: Heltai Ferenc és Darvai Fülöp. Amaz a Nemzet közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? - ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem: ők - izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról telepité a széke­lyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.

A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi “majdnem Bandi”-nak keresztelt el, a Borsszem Jankó vezérverseit irja, s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán 17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig. Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem. Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim javát.

Az öreg Keszler - kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik. Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igaziban az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz nemsokára...

Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük. És ki fog pattanni a többiről is.

Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozo­má­nya. A vőlegény apja közepes módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házas­életét az ifju pár, de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg...

*

Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával kettépattant egy mogyo­rócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára, messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.

A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben, mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda, ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe, de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott a levegő­égben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak felé - egyszerre koppan­nak az ország szivének földjére. Millió meg millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál, igy akarja ezt Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében kellett találkozniok.

*

A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik. Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme - a sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit tette tönkre a “ló nélkül járó vasszekér”, a hajósgazdát a gőzhajó verte hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette. Özvegyasszony, nyolc gyermek, - mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik - lehet-e? Száz emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az előtt, akinek gyásza van.

Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy “kijár” egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel 6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak - hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s szünet idején, - mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon - himzőrámája fölé hajlik, virágokat himez, - nem magának himezi.

A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi számáról, ebből vita támad, - hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány. A “bús székely” némán hallgatja a szó­csatát, meg-megdobban a szive, ha az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-vissza­vág. Gyönyörü csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő ismét “fölfedezett” valakit...

Sipulusz “vezet be” a kis boltba, mely csak félig bolt, - félig kaszinó. Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra - hoppp! be kell mennünk a redakcióba, - ott jut eszembe, hogy a cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett. És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. - Igazat jelent-e az álmom?

- Igazat.

- Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De - igen, a főrendiházban - a polgári házasságot - - leszavazták...

- Tudom.

- Meg tud-e válni érettem a hitétől?

- Meg.

*

Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat. Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis jobb lesz, ha akkor itthon marasztjuk, - keseregnek szegények. Oly üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja, sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa, lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás: elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám! Az én édes anyaföldem!

- Ugy-e, szép?

- Ó de szép!

- Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?

- Látom, látom.

- Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?

- Be gyönyörü!

Gábor bácsi vár az állomáson.

- Hogy vannak az öregek?

- Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.

- Ó, Istenem!

- Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?

- Bele.

- Rendesen kapja-e az ujságot?

- Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül...

- Édes jó apám!

Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia volnék, oly nagy szeretet­tel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm, Gergely bácsi, köszönöm, hogy azt a levelet nem az édesapám­nak adta át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.

- Jól megnézted ezt az öreg embert?

- Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.

- Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet foghatom.

- ?

- Majd elmondom a történetét otthon.

Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az - otthon. Ide mindig hazajövök, oda - visszamegyek.

- Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!

- Látom, látom!

- Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá? Áldás a bémenőknek - Béke a kimenőknek!

- Ó be szép mondás!

Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszouy!

- Édes leányom! - öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.

Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól esik.

Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a “nagy ház”-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója. Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is: András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja megzörgetni!

Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.

- Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?

- Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, - ugy-e, jól látom?

- Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján, csak a karika­gyürü.

- Ó de jó, ó de jó, - örvendez az öreg asszony. - Sokat tépelődtünk édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!

- Szegény leány vagyok én, édesanyám!

- Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.

- Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.

- Özvegy asszony, nyolc gyermek, - irta a fiam. Olyan szépen megirta. Mondtam is én a hirelők­nek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény, csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?

- Másként nem volnék itt, édesanyám!

- Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs szárnyam! Volna szár­nyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak...

Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő hangján:

- Jó, jó, - mondtam én édesanyátoknak, - hát csak repüljön, nannyó, repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?

- Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, - magyarázza édesanyám a menyemasszonynak.

Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen, megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten, nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik? Igy, igy: ik. Sem ük, sem ök.

Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk, aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó, jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak - s csöndesen, lassan, szinte lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az “éfiak”, mindkettőnek egy a gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a gyöngédség egy­más, a figyelmetesség mások iránt...

Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek “Huszár nagyapó”-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki. Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát, ötvenöt esztendeje már, hogy fogja - nem tud megválni tőle. Kezét-lábát összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat, “regéket” (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban. Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is: gyenge fénye éppen eleget világit kette­jöknek. Igaz, már bucsuzkodik az erdőtől, mert “kezdenek nőni” a hegyek. De a földtől, a buzatermő földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld, az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot; földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő szántásában “vétket” nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buza­szemnek kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.

Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy bucsuzzék a mezőtől is, de, meg­látjátok, tiz esztendő is beletelik még, amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szi­vet meginditó bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre szorul...

Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-, körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.

- Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó ülteté?

- A legkedvesebb fája volt, - mondja nagyapó s könny csillan szemében.

Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával fentartja magát, teste nem érinti a földet - nem akar meghalni, nem!

- Még most is terem almát! - csudálkozik a pesti menyemasszony.

- Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, - mondja nagyapó. - Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is lett - áldott legyen Istennek szent neve.

Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti menyem­­asszony­nak sorba bemutatjuk őket. - Vajjon ki lehet ez az aranyszőke haju “asszonyszemély”, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak - vaj’ ki lehet, merre van hazája?

Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar, mely átölelje. Nagy­apóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját - nem, nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.

- Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná, s hullanának róla a szép sárga körték!

- Ezt a fát megrázná? - kételkedik a pesti asszony.

- Tavaly még megráztam, - mondja nagyapó, s im, egyszerre csak megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld körte lehull.

Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.

- Ez a fa az én legkedvesebb fám, - mondom Máriának. - Szeptemberre érik a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere: ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e, édesapám?

- Igy volt, igy. Nem tagadom.

- Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda. Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre menjek. Halálig kisérni fog.

- Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?

- Ez az én édesanyám fája, - mondja nagyapó. - Kicsiny növésü volt édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is mind kidőlünk...

De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal fa: negyven esztendőnél alig idősebb. “Fiatal” ez az “édes” almafa is. Egyidős vele a “fótos” is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk - ó de édes, ó de jó!

Minden édes, minden jó most nekünk.

Kikerülünk a gyümölcsösből - itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a sarju, s nyilnak, nyila­doznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzet­ségé ez a hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra, oldalágra...

Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.

“Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal. A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával. Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt... vége, vége. Őseim földjét eltékozoltam - későn született a szép gondolat, későn”...

- Hát ez az a Macskás-patak, - rezzent föl Mária. - Idáig bujdostál gyermekkorodban?

- Ó, ó, - nevet nannyó - ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?

- No, - mondja nagyapó, - sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson. Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel megtöltött - igy indult “őkeme” Móduvába. Igy volt-e?

- Egészen igy volt, édesapám.

- Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?

- Igaz, igaz, - vallja be nannyó. - Láttam, hogy leül a patak mellé, ott sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy pityókát, nézte - s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült, üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.

- Maga pedig, - folytatta nagyapó, - elillant a kertből, tett-vett a házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?

- Igy volt, igy, nem tagadom.

- Igy volt, igy, nem tagadom, - mondom én - majd egyszer tán meg is irom.

- Ó, ó, - ütődik meg nannyó, - ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?

- Semmibbet is megirnak ők, - koppant a szeg fejére nagyapó.

- Igaza van, nagyapó, igaza, - helyesel a menyemasszony.

- No, ugy-e?

...Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem kérdeni: Lehet­séges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává, lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a “szép gondolat”: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába hessegetem el a “szép gondolatot” - makacsul visszatér. - Megaranyoznám e két öreg ember életének alkonyát - késő, késő! Vajjon késő-e? Mi vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet; szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat, ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben ekeszarva, másik kezemben toll - ennél szebb élet képzelhető-e?

Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám, a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a zeke - csak a szine bársony, zeke az valójában - már visszasir a szivem a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anya­földhöz. Ifju vagyok még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez...

- Min gondolkozol?

- Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.

*

Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém - volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget - “a rozson át”. De réten is, buza­határban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém - volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és - Ő is?

Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg sétálunk, sétálunk... No, - vigasztalom magamban őket, - ne irigyeljetek, majd görnye­dezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!

Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon buzatenger. Ez ama bizonyos “Nagyfőd”, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi földje.

- Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az emberek s tedd azt te is.

István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk, beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg asszony: - Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é el?

- Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a “sorróját”.

Igy mondom: “sorró”. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló - sorró.

- Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a kicsi ujját?

- Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! - S mutatom balkezem kisujján a forradás vékony vonalát.

- Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?

- Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.

- Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?

- Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?

- Az, instálom, az, s a nyomoruság...

Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a falusi asszonyt. A nyo­mo­ruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd bele.

Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést, prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének rámtapadása, most 10-15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok, nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége - alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem kisujjából.

- No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!

- Igy tanulják az aratást! - mondják az aratók.

De most nem Trézsi - Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom meg a kezét, mert rajtunk minden szem...

- Ó lelkem, milyen ügyes a keze! - csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti asszony - magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt született volna!

- Lám, mondom magamban, - de messze van még az én falumtól az ország - szive!

Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!

*

Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, - a harang kongá­sával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is, amikor Isten fiával én is feltámadék. Készü­lődünk Isten házába: öreg pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs ima­könyvet, átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak benne, ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?

- El, édesanyám, el.

Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona, Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe: Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!

Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak, asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony szólit keresztfiamuramnak.

- Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram, keresztanyámasszony? - kérdezem sorra illendően.

Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm őket, - hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek, megmaradtak egyszerü, tiszta erköl­cseikben. Világ pompájára sohasem vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni a fehér harisnyát, a posztózekét - bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben pipeskednek. Leányok hátá­hoz nem simul az egyfonatban leeresztett haj, gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet is megjárta - olyan cifra, majd elrepül.

Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza a civilizációt; civilizá­ció­val egyetemben ősi szokásoknak pusztulását, ősi erkölcsöknek a romlását...

Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének - keresztapámuramék, kereszt­anyám­asszonyék!

Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca elé tartja, igy rebegi el: Uram, hall­gasd meg könyörgésemet. Bizonyos, hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk - kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meg­hajolt a mi Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének sarjadékát.

Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly szép, amilyennek e pillanatban gondolom.

- Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt vagyunk mindaketten az ő hajlékában.

*

Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. - Sohasem látunk többet, soha!

Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az égen s eltünik a vég­telen­ségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, - hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg árvagyermekeket. Lám, felneveltek “világ pompájára”, ugyan mi hasznuk, mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség - ez a jutalmuk.

Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a világnak neveli a fiát.

Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, - innen-onnan bucsut integetnek felénk: könny homá­lyo­sitja szememet, nem tudom, kik integetnek, - jó szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe - s az erdő oly szép! Felvidul a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő, ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja - hopp! már a tetőn vagyunk.

Kisbacontól Tusnádig - erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar Alföld végtelen rónasá­ga után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád zordonan. - Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?

Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor hegyek szoritják a völgyet szükre - oly fáj­dal­mas, oly lehangoló ez. De hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra, mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs erre más felelet: mert itt születtél.

- Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!

- Szeretlek.

- A hazámat is. A szülőföldemet is.

- Szeretlek.

*

Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk, szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e? Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád, Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.

Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha...

Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak - vajjon rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a torná­con, előrehajolva, két kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehé­redett a hajuk - vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?

Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok, de újak nőttek helyükbe, - most is 99 leány van Torján. Ez még mindig úr, pedig nincs semmije, az is még mindig úr, pedig annak sincs semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend - egyébként a zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz...

Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel... De papbácsi háza ismét meleg, nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.

Visszatért.

Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom idején. A kerten átka­nyar­gó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő halhatatlanságuk bizo­nyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?...

- Ugy-e, szép a papbácsi kertje?

- Ó de szép!

- Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme - s a kisértet eltünt. Szereti?

- Első pillanatban megszerettem.

A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és Mári néni élet­nagy­sá­gu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre fordulsz a kis szobában - kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban is, vala­hányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e polcon tilos könyv nem találtaték.

Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk! Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk. Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik... Most csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:

Ifju voltam, gondolatlan,

Tréfás, nyájas, nyughatatlan:

De az mégis halhatatlan,

Igy szenvedni nagy-ártatlan!

Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!

*

Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc szegi, védőn emel­kedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság: meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély. Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát; Körösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?

Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte - lehet-e valaha más, mint magyar?

Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.

Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében. Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és - csendesen itt aludni el...

Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk magunkat a szent­györgyi sétatéren - vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa gyönyörüség.

- Látja, látja, - mosolyog felém Mária, - nincs igazam, hogy mindig jobb szerettem beszél­getni az öreg urakkal?

- Igy volt ez mindég, hugomasszony, - mondja az egyik öreg ur. - Az öreg urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok háládatlanok: végül is csak fiatalembe­rekhez mennek feleségül.

Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan anekdoták - ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt nem élnek az ilyen öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak, gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallód­nak az ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.

- Jó éjszakát, szép ifjuság!

- Jó éjszakát, szép öregség!

*

Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki - haj, de rég volt! - magyar ruhát viselt, s szász voltának meg­tagadása nélkül hü fia tudott lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott. Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét, gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a - leányát, szolgálatba. Ezek a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk - lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét, kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy - rongyosak, kitagadottak. Ez az a “magyar világ”, amely 1867-ben “feltámadott”. Még csak most kezde­nek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek...

Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára szóló utlevél. Felme­gyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz. Miniszteri fogadóteremhez hason­latos nagy terem közepén fogad egy apró, ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet: van-e rendőri igazolvány? - Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé, de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is szökevénynek néz. Kilob­ban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk. Sohasem láttuk egy­mást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis ember egész testében reszket. A vármegye főjegy­zője a tüzes székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő szobájába. Ott mindjárt utlevelet állittat ki nekünk.

Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar - hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar összeesküvés. Nem is fog.

*

A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon tul Szinajáig - röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobá­jában, egyszerü asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló nyom­tatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb, mint a Károly király gyufája.

Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.

Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagy­mát ebédelő, szakállas barátok üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül. És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül. Azt kérdi akkor Negru a kőmive­sektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt paran­csolja, hogy szedjék el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.

Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog idők, amikor nem a föld, Erdély földje, - egy népballada körül folyt a vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat: mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel, hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.

Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül folyt a vita...

*

Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. - Mi ez, kedves öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az - apósa.

De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba röpiti: ide nézzetek, “ő a legjobb mesemondó a mi falunk­ban”. Ez jó világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget - talán az első gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a sajtó. Az első s talán az - utolsó.

Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk. Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi asztalra a levest - igy kiméljük a leveses­tálat: egy az, hogy a csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves. Mária teszi első nap az asztalra a csészét - itt a leves, gazduram! s úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is kicsordul belé.

Még mindig gyermek vagyok.

Valószinü, hogy halálig az is maradok.

HARMADIK FEJEZET. Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.

Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyiló délután, s néha éjjel is, ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm. Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék plajbász a kezemben, özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárny­próbálgatók irásait, öreg ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha kezeirása válaszolatlan kerül papir­kosárba, legjobb esetben az asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki - s hátha soha ki sem halássza?

Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze - máig sem tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő - ezzé zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony, nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra, elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomas­sam. Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire - irodalom. Az ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!

Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával. Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése, szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészé­nek falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk levegője a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele - Jókai. A mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem vetnek reá - egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők, hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek sebes vágtatásukkal...

Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha nem emelkedtem, nem is vágyakodtam - egyszerüen csak megállapitani igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két leg­nagyobb ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.

Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden gondolat egyetlen cél körül forog - megtartani s szaporitani az előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkorom­ban tanulságos történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: - No, kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj eszten­dőre. Egy falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A falusi Blaháné. Megirjam-e?

- Hogyne, kedves bátyám, irja meg.

Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom meg. A cime: A falusi Blaháné.

A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám, akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt. Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevo­nat­­ban olvasom s majd leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur! Ki vele!

Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat, egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ: a regénynek a lelke is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt, végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.

Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az irók a regényt az ujsá­goknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét? (gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem. Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak, leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, leg­alább is báró. Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné hig regényeinek több olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való regény. Rettene­tesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.

Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy - elmult. Talán nem tévedek abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci fogháznak, Itt irja meg első regényét: Fenn és lenn a cime. Kikerül a fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg idáig, hogy az irók is megütődnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Moso­lyogva nyugtatom meg az irókat: Én már tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a Fenn és lenn-t. A Singer és Wolfner cég - gondolom, a nyolcvanas évek végén - pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el. Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. - Ez már regény! - kiáltottam fel a sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! - Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.

Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre érdemesité.

- Bizonyosan fiatalember, - mondá, - boldoggá teszi a dicséret is.

Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az élők közt a legna­gyobb.

Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt. Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem tudom illően honorálni, az illusztrá­torokat sem, mert a bevétel javarészét - Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengő­­forintot fizet a nevesebb iró tárcájáért, az Ország-Világ jó, ha tiz forintot fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a “kis lap”-okhoz, amelyek tárcát, regényt, sőt verset is kö­zöl­nek. A családapáknak hamarosan megjön a “jobbik eszük”: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor tárcát, regényt, verset talál “az asszony” eleget az “én lapomban” is. Ha “az asszony”, - mondja a vidéki ur, - képes lapot is szeretne látni, egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje ki magát. (Igaza van.) - Ha az asszony, - mondja a pesti ur, - képes lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, - ott kedve szerint válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel, novellával, “ismeretterjesztő közleményekkel” alkalmatlankodik, holott szemláto­mást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.

Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü. Ám a szerkesztő­nek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára. Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket. Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarká­ban; két zsidófiu: Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá - senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:

Királyasszony kertje

Kivirult hajnalra,

Fehér rózsa, piros rózsa,

Szőke leány, barna.

Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve, két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész. Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés - tulzás. Néplapot szerkeszt - névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való, hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.

Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és - sós­perecet rágott.

- Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.

- Mit alkalmatlankodol, - riadt a szegény gyerekre, - nem látod, hogy ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?

De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.

- Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!

A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen, megállok s mondom:

- Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg sétál.

- Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg, mint a kutya!

Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam alatt. A Kecske­méti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk, a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója, hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a keserü panaszok, vádak tengere.

- Tudja, - s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, - tudja, mit mondott nekem multkor az a - - - Vadnai!? Megyek, mendegélek, szembejön velem, köszön: - Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki: Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árok­ban fogok megdögleni! - No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói szegély­egyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. - Hallja ön, - ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, - hallja, érti, mit mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a...

Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép bir­toka volt Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az eke­szarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint. Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végig­harcolja a szabadságharcot. Világos után a német besorozza, - Olaszországban szenved a hazáért, mint közlegény.

Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:

- Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj, amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!

Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:

- Nézze, ön képviselő, ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet biztosittatik.

- Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok... Én is szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.

Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e “kegydijat” halálig “élvezé”. Nem nagy summa, de magányosan élő embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat, ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években irta: ma, fájdalom, ismét időszerü...

Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a Pán halálá-t, a nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka, apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy szégyelli az “elfajzott” sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesz­tőség­ben tengődik éhbéren; nem panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak eljegyzett költő Bródy Zsigmond­nak, a Neues Pester Journal szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén. Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál óramutatóját. A vég: kórház. Ott “számlálgatja, találgatja, hogy hány napja van hátra még”.

Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.

*

Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény, földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is. Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet lovagoltak, gyalo­goltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely legényre, aki Pestről jött haza - Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a Terézvárosban minisztert buktatott - im, a pártfogoltja is, jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, s hiába “akasztja szegre a bihari pontokat”, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, - még elég a tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, - itt a nagy kiábrándulás. Nagy kiáb­rán­dulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A székelyföldi urak sorban vér­ze­nek el. Azzal áltatják magukat a boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén - szerencsétlenség, több ennél: nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak, jön utána a másik - nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz esztendő sem telik belé: elvérzik, a - hazáért. A követekből kortesek lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs kiszorulnak Nagymagyar­ország­ba: ott kapnak mandátumot. “Romlott intelligencia, tudatlan nép” - Ugron Gábor e keserü megállapitása szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.

Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot. Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek, egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a mér­sékelt ellenzéknek, s bár “mérsékelt”, mégis ez ellen folytat irtóharcot a “generális”, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll. A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek prog­rammja, mig Ferenc József él, kormányképtelen...

Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden községben hangsulyo­­zom, hogy - kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem szavazok, ha megválasztanak. Hogy meg­választanak-e? A többség -“több, mint bizonyos”. “Mindössze 3000 forint” az alkotmányos költség. Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a kortesei: csak 3000 forint, csak... A Székely Tündérország szétosztását mosolyogva fujják le. Első pillanat­ban látják, hogy naiv ember került a karmaik közé - s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek körében igen népszerü. Az asszo­nyo­kat táncoltatja, a maszatos gyermekeket tisztára csókolja - erre is, arra is képtelen vagyok. De mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember: oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e, nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség, terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen, össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem fogyok ki a müélvezetből - ezek majd mind beadják a számlát a választás előtt és - után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek szemem közé nevetnek.

- Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!

Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a - szegénység szégyene elől!

- Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni magamat. Volta­képpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók közé állok. “De ha itt kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán munkál­hassak?”

Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak tiszteletemre, holott nem vagyok a jelöltjük. Pohárköszöntő után pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva, búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok - a választás után átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.

Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz esztendeje “kicsi legátus” valék. Áll még János ur háza, most már nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist es? - holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén. Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel szavazott.

Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be a választás szék­helyére: - Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony - elevenen megnyuzzák a fiamat!

A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik, fejenkint 5 pengő forintot kap, - nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el. “Romlott intelligencia, tudatlan nép!”... S im, enyém a többség: markos legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre letesznek s - tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek: - én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.

Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők, gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát kifizessem?

...Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében. Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába. Köztük van Mikszáth, a “nagy palóc”, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy éven belül megsemmisiti a dzsentrit a - Neues Pester Journal-ban. Akit én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő kisér le - Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz szabott áron - máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.

Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a Neumann Árminét valószi­nüleg - Komócsy. Az enyémet a “döglesztő” fizeti: erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely hónapban nincs országgyülés, nincs napi­dij. Öt esztendő napidija sem elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenöt­ezer pengő forint ez - egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából 3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul agyamban: imé, hát ez az a bizonyos csak 3000 forint!

A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről, testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el soha­viszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt, holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég leggyengébb oldalam, “pontosan” kiszámitom, hogy öt esztendő alatt “ledöglesztem” a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A “véremből való vér, a csontomból való csont, a husomból való hus” véreim hadd maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat: önzetlenül szolgálom a hazát.

*

Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabad­elvüpárt, holott voltaképpen - öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?), hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: - No, majd meg­ismerkedünk a szavazásnál! Ezt mondja, szórul-szóra ezt. Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut - egy szó. Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban, mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.

- Ugy kell neked, - gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom, szégyen és harag égeti. - Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!

A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezér­­nek is beillő adjutánsok a “vezér” körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele víni kész.

Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház - Herbertjei. Ők a leg­fiatalabbak, de már öreg politikusok - annak nevelődtek. Nem is vállalják a körjegyzőséget - Isten őrizz, még kisülne róluk, hogy - fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal: Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán - szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő, megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok. Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet. Le kell szolgálnom a - háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is “szám­lálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?” Tizenötezer forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is pótolom, aztán - Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben “kopók” szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben, valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a zeneakadémiának szenteli első szavát, én az - ifjusági irodalomnak. A költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna, amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, - szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta - vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az állam­titkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról, amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy - legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a magyar gyermek - magyarságát. Szemel­vényeket olvasok fel, hadd lássák, mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!

- Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem válnék szégyenére az, - felelek a tüzes kurucnak.

Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig, de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt - szabadelvü beszéd. Amit én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magya­rázni próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett...

Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen: Grünwald Béla, aki - agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti fő­embernek igaza lett volna? Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellen­zéki az is. Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.

- Ismerem a szabadelvüségüket, - legyintett Grünwald. - Voltam köztük egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz hamarosan, - s mélyen a szemembe nézett.

Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági Könyv­tárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van, sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek, az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet a magyar gyermeknek.

*

Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag, zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az; országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem a csőcselék, de maga az ifjuság.

Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz esztendőre szavazza meg az ujoncot a - királynak: ez a hirhedett 14-ik szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik - ez a hirhedett 25-ik szakasz. Mind a kettő, mint “hirhedett” megy be a köztudatba, e két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán, népgyüléseken, sőt - ki hinné? - a szabadelvü klub termeiben is. Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát; a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt - felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt az idő, most vagy soha! - gondolok nagyot és merészet, - székely huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a magyar szónak - egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni, németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke, hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek kisérnek bölcsőtől a sirig...

Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket megmagyarositani nem lehet. Az egy­sé­ges hadvezetés, az egységes vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve - mely csufosan megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához, betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvény­­javaslat nyelve, magyartalan szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az - mereven elutasit javaslataimmal. Belső rendet akarok az idegenül hangzó belrend helyett, - vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk, aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend. Be kell látnom, hogy itt “fel kell hagyni minden reménnyel”.

Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon, tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart, bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még egyszer sem hallott közbekiabálni.

Ha tudná, hogy mi forr belül!

Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat - szavait. Látom az arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni. Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet. Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.

Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap, amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat - és kilépünk. De a vihar szörnyü hirtelen némul el - gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége: az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.

És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán. Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár “szent meggyőződése”: nincs a 14-ik szakaszban alkot­mány­jogi sérelem, visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) - de - - (vajjon mi fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a 25-ik szakaszt?

- Nem.

- Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, - mondja Rohonczy. - Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem...

- Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.

Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit. Megszokták, hogy minden kuruckodásnak - labancság a vége. Már azzal is kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a tisztivizsgán... (Mit is mondott Grünwald Béla? “Ismerem a szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.”)

- A zsidólegények, - mondom én, - mind tudnak németül. Őket legfennebb az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni németül.

Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék vezérei összes köz­legé­nyeiket felvonultatják. A leggyengébb, a legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az alvezé­rek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, - a mameluktábor meg hallgat, foly­ton csak a “generális” beszél, - unalomig ismételve, hogy: “szent meggyőződésem” stb. stb. A hosszu, kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A generális le­szoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő beszél, övé az utolsó szó, a mamelu­kok szerepe a szavazás. A legnagyobb beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani: az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom, de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha. Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg, némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.

Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25. szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a nép­szerüséget megszerezni! Kedvező alkalom... Népszerüség... Harcba keveredem a jóizléssel - a beszédet bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth - intézzék el ezt a maguk lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort, ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná, irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és Mikszáthot nem olvassák többet... De nem sokáig tart a fogadalom - magyar szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott Széchenyi? “Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani.” Hát még a magyar iró mely kevés!

Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért végezetül, mert végső pillanatban mégis - megszavazza. A párt azzal jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy - kidobja. Minket, a nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri lépteinket, mindig, “nem mint az árny az utazót, csak jó időben”.

Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a “hirhedett” szakaszt. Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették - mégis megszavazta. De jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a “nemzetellenes” törvény­javaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta! A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán mondanom se kell, hogy nem dobtak utána - püspöki süveget.

*

Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét. Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának méltó bére esz­tendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe. Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a bélpoklostól elszalad. A párt leg­jámborabb tagja, Földváry Miklós, a hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó fiu, leül mellém - hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót: ha már leült mellém, ott marad.

A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az állam­titkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre - “félremagyarázott szavaim helyreigazi­tása meg személyes kérdés” cimén kérek szót, az elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom tulkiáltani az erdőzugást - hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza János igy dalolt: “Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó apám”... Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő - kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.

- Itt állok, másként nem tehetek, - gondolom magamban, - itt állok reggelig is, de a jussomat nem hagyom.

Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi: Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! - még a kő is meglágyulna, ha hallaná. Végre is fölkel székéből a “generális”, imbolygó járásával az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most a csengő.

- A képviselő urtól megvonom a szót! - sir a gyámoltalan öreg ember hangja, - én meg leülök engedelmesen.

Vége a komédiának, - a függöny legördül. Még egy rövid levél a szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is örülök a szabadulásnak. - “Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?”

*

Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk - rágalom. “A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött - kell-e ennél többet mondani?”

Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református, szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság: képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.

Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jó­magyarán: Aki belép ezen a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a “husos fazék” mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha, de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:

- Hát csakugyan belépsz az én pártomba?

- Csakugyan. Be.

Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.

Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?

Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet szentelnék is nekik?

*

A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva már. A véderővita rázza fel az alkot­mányos éra óta először az elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a király: Szapáry Gyula ez.

Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal Jónást - mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a “klerikális” mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.

A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális, szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény János. A “fejedelem”. Hallom, amint mondja kesernyésen:

- A barát levetette a csuhát!

- Nem is vette fel soha! - kiáltom feléje.

Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes tizenöt esztendeig van félrehuzva sza­kadatlan, s amely függöny előtt szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket, hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és mögötte, észak­tól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció. “Romlott intelligencia, tudatlan nép.”

Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni, mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány - nem jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a serege­vesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá, egyik-másik lerokkan mellé - a többi sietve halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai - viszi ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, kegyelmes uram! - Köszönöm.

Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.

*

A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt. 1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást - szép mulatság lesz hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék fölveszi a nemzeti párt nevet, Apponyi megirja a párt programmját s engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján. Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán, férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberek­kel való érintkezésben, mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most, életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után barázdát szánto­gatok a papirosmezőn.

...Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi rajtam. Nem kérnek irást a pénzről - elég az adott szó. (“A székely ember szava - kontraktus”: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most is?)

Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is tul. A kilenc falu erdőzugásos, vad­galambszólásos Erdővidék egyik darabja - ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint “ahajt” tul a Rikán. Itt az itt - itt, tul a Rikán ehejt; az ott - ahajt. Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az is: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér harisnyát viselnek. Emitt “szinte” pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius: talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők. Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A luteránusok szászok - ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a vármegyében. De csak én mondom vár­megyének - még mindig udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én kilenc falum.

Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét. Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje: Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!

Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába kitünik nannyó panaszai­ból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra, de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el sem takarodott egészen, megszökött hazulról.

- Ó, csak nem!

- Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt, azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz. Igaz-e?

- Igaz, igaz, - vallja be nagyapó töredelmesen.

- Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen szaladt haza?

- Igaz, nannyó, igaz.

De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre meggyógyitá.

Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis álló­lámpát, megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban. Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem, őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt pálinka büzét - s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről a takarót, szép gyöngén betakargat... Most már jöhetsz, faluzás, fagyoskodás, pálinka­büz, jöhetsz, bukás, - a halhatatlan anyai szeretet mindent, de mindent el fog feledtetni!

És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős koromban hirdetem. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva - ez is az enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét - mondjon akár­mit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép - vajjon melyik győz? Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol elszéled­nek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom, Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet: itt fog elindulni Katalin regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak ma­gának nem talál meleg fészket, mert - nem is keres. De csak esténként, lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból: talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok, oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt, fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem, félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a pálinkabüz, s orditva énekelte belém:

Háromszor négy tizenkettő,

Éljen a naptárszerkesztő!

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját - ó, istenem, ha bár egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket egész testem - szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megrikatnom az - asszonyokat, csókolják kezemet, ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel is beérik.

- Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet, aki háromizben kép­viselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul, négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a - főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig más faluba röpit a szán - mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a választást télre rendezé.

Beszánkázom a “tündérvárosba” is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt. Boldogan köszön­töm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó kofákat s fölmegyek a vármegye házára - tisztelkedem a főispánnál. Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte főispánnak: - Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt “véletlenül” éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely regős-ének?

Porka havak hulladoznak,

De hó reme, róma!

Nyulak, rókák játszadoznak.

De hó reme, róma!

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot. Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu. Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága. Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornác­ról elém jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony - milyen ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy meg-megfeledkezése miatt szégyen­kezik. De én is zavart vagyok: folyton azt találgatom - hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan neki­bátorodik, megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? - Ó, már négyen vannak!

- Négyen! Fiuk? Lányok?

- Két fiu s két leány.

- Szeretném tudni a nevüket.

- Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

- Ó, ó, micsoda név a Lollika?

- Flóra.

- Szépek is, jók is, ugy-e?

- Nekem azok, igazán azok.

- Játszik-e sokat velük?

- Sokat, igen sokat.

- Hát vajjon a felesége - fordul hirtelen a kérdezése - szereti-e a falut?

- Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaconba, de mindig kis gyermek... Nehéz az utazás.

- Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

- Magam is ugy szeretném, - szólal meg az öreg tiszteletes. - Naphosszat eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

- Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, - veszi fel a szót ismét a tiszteletes asszony, - oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

- Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja almával, körtével - a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol hozzám, szinte sugva mondja: - Benedek-leány vagyok...

- Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért most mondja, kedves néni?

- Meg akartam elébb ismerni a - lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A sorfal előtt a szolgabiró, megállásra paran­csolja az erdővidékieket. Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én szavazóim­nak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A szolgabiró - Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de - szolgabiró. Ha igaz: “majd megszakad a szive”, hogy ellenem kell dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! - Ó, az Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg. Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be, s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a “farkasok”, a nyáj közé be nem eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a “farkasok” rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt - és a nyáj jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét estére megtelik az “akol”, egy­szerre eresztik be s szavaztatják le ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek “a szive majd megszakad”, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad belőle néhány száz forint, tehát - Dárius vagyok. Különösen jól esik, hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötös­bankót - ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt, diadalmaskodó nép szine előtt...

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé: élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni, hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson; ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a - népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: a gyermekeknek. Hát nem gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman köszöntgetek nekik. De - de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei ház küszöbét át nem lépem. Meg­renditő kép tárul elém: édesapám fejét lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

- Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

- Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is - ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

- Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

- Dehogy. Maradt elegendő.

- Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

- Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál, valamit kivesz - nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy, oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét keres elő, tisztogatja, kefélgeti... Vacsora közben torkomban ólálkodik a szó: - Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha akkor itthon maradok! De szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám történetet, nevetnénk mindahárman - ó de szép volna! De visszafojtom a szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

- Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a reménykedő kérdést: hátha, hátha?...

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, - kifejlek az ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek. Pest, megyek, megint uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik. Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot Erdélyben, ki nem.

- Á! Megbuktunk? Megbuktunk? - integet messziről nagy kárörömmel.

- Meg.

- Ugy kell neked, mért hagytál el minket! - s nagyot csap a combjára széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra: szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

- Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak!- kiált fel lelkesen Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellem­rajzot irok az arcképhez. Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy kiáltott fel: - Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! - Bánffy Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. “Azt hiszem, - fejezem be a jellemrajzot - bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas olvasó”.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat énekeltem meg... Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé. Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst forintosokkal. - Ó, édes jó anyám! Hát nem bele­lopta zsebembe megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt loptak ki!

...Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben, meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.

NEGYEDIK FEJEZET. Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.

A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt, igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a magyarázata - mondja a legenda -, hogy az ember harminctól negyvenig ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát, azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyá­mol­talan öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.

Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpó­tolva a nappalt éjszakával is. “Két szemnek két óra elég”, - mondogatta édesapám, s ha nem is szabad szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind a kettőt meg­próbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között, magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll, kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll meg. Megáll, mert mondat közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy szót, a legtalálóbbat, a leg­kifeje­zőbbet. Minden szónak a keresése agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy tekintetben megnyug­tató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap, holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol rend­szerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t. Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét, ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy apró-gyermekkönyv: az Apa mesél. Egészen apró gyerme­kek­nek irtam, voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb gyermek­köny­vemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az 1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista ujságcikk olvasása után: “Ez az én irói pályám halálos itélete”, s im - ébren vagyok-e? - élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s - talán mondhatom - egy jó gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek - könyv lesz belőlük. De nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek: az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyel­müségemen - no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires vezércikke: a Gyermekek és kutyák. Egy háziurat állit pellengérre, aki házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják megbocsátani az - ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha be­röp­pen a gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és egy-kétgyer­mekü apák és anyák, a gyermek - áldás. Nemcsak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől - nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

...Egyszer csak “megjelen nekem” egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s mondja:

- Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy, amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

- Gyönyörü terv.

- Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben. Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

- S lesz ennek kiadója?

- Már meg is van!

- Ki az a vakmerő?

- Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, - a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz öreg ember:

- Képzelje, az a - - német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

- Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a - képviselő­házban. Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy kötet kiadása.

- Hát ezt a könyvet minek adják ki? - támad egy ifjukori barátom Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. - Hisz ebből 200 példány sem fogy el!

- Már 2000 fogyott el, - felel Ranschburg szárazon.

...A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott, ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a Magyar nép multja és jelene. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld népének ezeréves küzdelmét - embervoltának elismertetéseért. Irói pályám legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az ujságnál, annál is, “jó barátai” vannak. Nekem nincsenek. Első könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak egy-két jó szó már alig jut. A könyv - üzlet, a kiadó üzlete, mennél nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a - reklámot. Endrődi Sándor, a Kuruc nóták halhatatlan költője, fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a Fővárosi Lapok-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A Fővárosi Lapokban, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő: ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról, elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, - a cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés: voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A Testamentum és hat levél az első könyvem, mely utat talál az olvasók szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban. Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei. Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecs­kének, sem az ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur, hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték - küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász, minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a Testamentum az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is: ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

- Csak nem vette meg?

- Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem irnak róla - zsebre­vágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával. Mondja: No, én meg­jártam a könyvével.

- Hogyan?

- Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a gazdája - a világ­háboru­ban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet Huszár Anna regényem, jöhet a Sziv könyve, a Katalin, az Uzoni Margit, nagyoknak, gyermekeknek, serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába, magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek minden téglája - könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. Eleven ember van ebbe is befalaz­va, miként a dévai várba, az argesi zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő - ujabb ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna, az sem volna elég: annyi a - megrendelés. Athenaeum, Franklin, Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó után. Van esztendő, amikor - beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá rendezését - száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta rólam, hogy “jövevény” vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben beléjük plántálja a magyar szót, s talán - a magyar lelket is. Az édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s csak háromszáz esztendeje, hogy beszivárogtak... Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló, mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása; számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán - aztán az édes anyaföld porával vegyül el a pora...

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek, az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben. Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalamb­jának búgását hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, - jövendőé a másik. A nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol vissza­szaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem, látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is. Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli. Megtartám a foga­dalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. - Ilyennek is kell lenni, - mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél többen legyenek. Ámen.

...Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden esztendőben épit házat a magyar iró.

ÖTÖDIK FEJEZET. Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről.

Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka szaladgál. Istené a dicső­ség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et irunk: már csak egy esztendőt “hetven­kedik” nagyapó, akkor ráfehéredik a nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság. Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! - de a kertben még ő kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta állittatik fel a pesti unokáknak.

Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta könyörgésüket - két hófehér galamb körül öt fióka röpked.

Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéiket csináltat nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek: Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne telelni rajta egy - döglött bárányt.

- Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, - mosolyog nannyó, aztán hirtelen eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: - egyetek, édes csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely édesen simulnak hozzájuk, az egy­szerü öreg emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! - és indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

- Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

- Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

- Ha ugy, lenne!

- Ugy lesz.

Az ősi ház “nagy házában” kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a veteményesre nyiló “tyukleső” ereszti be az áldott nap sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan teljesül a jövendö­lése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó - pesti unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? “Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!”

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdá­nak része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.

- Talán ide épült volna az én házam, - borul el a lelkem egy pillanatra - ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a pora - én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucer­nás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én ide!

- Mit szólsz a tervemhez, Mária?

- Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol... Félek, összeroskadsz.

- Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, Mária. Marad e munká­ból a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a fundamen­tumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a negyedik eszten­dőben szépen a karomba öltöd a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, meg­indult szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e ebben is?

- Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával - papiron. Négy szobán kezdjük tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz - harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk harminc­ketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt gyermekünk van, el sem tudunk - válni. Ám lenne csak három fiu, három leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi temetőben...

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük el: aki belép, mindj­árt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd - “legyen világosság!”

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

- Fiaim, - mondja nagyapó, - egyszer majd ti is megöregedtek s akkor “megnő” a garádics.

- De igy szebb lesz, nagyapó.

- Szebb, szebb, de bizony mondom, “megnő” a garádics...

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez - le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgeté­sünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s mondja: - Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

- Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek Kerestély ük­apá­toknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.

- Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, - mondja nagyapó.

- Hiszen, - mondom én, - tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a földje egyiknek sem az enyém.

- A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan elnyulik a hegy­oldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot - lépéssel: forrástól a viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

- Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kut: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kut vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de viszont “megesméri”, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a viz­vezetékbe is, a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belényugszik nagyapó, mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak. Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt, istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb csuda is esik: a szomszéd Magyar­her­mány­ból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a telekre, - mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én népemé - s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre, bizonyosan sok-sok pénzt remél a követség­ből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az egyiket az őshazából hozta, - ez megmaradt épségben; a másikat nem ő hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele... Vajjon ennek mikor szárad ki a gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben - szeretet. Vetik a vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak: hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot, rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház. Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakok­ra. Az ácsok is mind kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához - ugy, ahogy a rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete (“látszik, pesti mesterkedés”), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael névre kereszteltetett. Egyébként - mondjam-e? - az ő veze­ték­neve is Benedek, ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc. Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt, aztán megszólal:

- Ezt én a házra nem teszem fel.

- Mért nem? - kérdem én.

- Mert éktelen csúf.

- Mért csúf?

- Azért, mert alacsony.

- Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

- Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

- Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

- Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

- Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz, mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

- Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

- Próbáljuk meg.

- Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van, próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük...

- Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják a falra, ott össze­rakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

- No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

- Hát, uram - - - -. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898 tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

- Istené a dicsőség, - rebegte nagyapó. - Örömmel szállok az én koporsómba.

- Istené a dicsőség, - rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek. Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta, elsöpörte minden javainkat - ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggo­nokban, büzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel, kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek... Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s - ki hinné ma ezt? - ezer tégla négy pengő forint. A szom­széd faluban, Nagybaconban, cserépvető telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett: ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén, napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt váltakozik. A ház befödése - egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyer­mekek, kézről-kézre adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben leg­járatosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb formában ma már egy sereg utánzata van, mind - alacsony födéllel. Azzal az “éktelen csuf” födéllel, melyet az öreg Rofaj “az Istennek sem” akart feltenni. De azóta már sok “éktelen csuf” födelet tett fel, mert ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság - Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze - nem, nem, ezt a házat csak el­venni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a gyermek-gyümölcs­fák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva, cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok; szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot - micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk, azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt - ó de szép lesz az! Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton öntözgetjük a gyermek-fenyőket - kétezeren vannak két sorban - és biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek, szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa, mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk - no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három leány.

Öt gyermekkel jövünk haza tavasszal, hattal megyünk vissza Pestre, ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat. Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsá­tani. Hogy ez az ember - elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy skatulyát.

- Ki küldte?

- Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A “hatodik” irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem is, gondolom magam­ban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán ez, talán az, de egynél sem tudunk meg­állapodni.

- Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum akkori igazgató­jának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

- Te küldted a babát?

- Nem, de férfi küldte.

- Ki?

- Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

- A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg, hogy Kornfeld érdek­lődik a cimed iránt.

- A Hitelbank igazgatója?

- Ő.

- Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában viszonoznom kell. Meg­küldöm neki valamelyik könyvemet.

- Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát. Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

- Engem?

- Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat, erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta meg, hogy gyöngéd ügyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként gyermekeinek Testamentum könyvemet...

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már elfog a kétség, ha végig­tekintek a falu egész hosszában elnyuló hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra be­csülöm a területet, mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta, most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200-600 négyszögöl, de vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd; Mikor mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző - ez idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt, egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok hirde­tései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több száz holdas birtok eladó, holdja 50-100 forint. Én magam állapitom meg az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 610 pengő forint. És vért izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én, amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond Sándor, szerencsét próbálok vele.

- Adjon Isten jónapot!

- Jó napot adjon Isten!

- Jó munkálódást, Sándor.

- Köszönöm szivesen.

- Hát csak egyedül?

- Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol jöhet mezőre, hol nem.

- Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)

- Elég jól, hál’ Istennek.

- Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.

- A sok eső miatt, instálom.

- A talajviz miatt van az, Sándor.

- Hát ott egy kicsit vizes természetü.

- Hány vékás ez a föld?

- Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)

- Lássa, megvenném magától ezt a földet.

- Nem eladó, instálom.

- Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.

- Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld ennél!

(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)

- No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg harmadosztályu.

- Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik belőle a házamnépe.

Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:

- No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?

Gondolkozik, gondolkozik s mondja:

- Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!

Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis akad egy jobb föld “kerek Erdélyországban”, talán éppen a kisbaconi határon. És csakugyan akad - enyém lesz a föld dupla áron.

Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél nincs jobb kerek Erdélyországban - ne irigyeljétek tőlem e darabka földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden példánya, beteregethetném velök.

Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva, aztán ismét neki­vágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy édesapám, a föld szerelmese, nem lehe­tett szerelmesebb, mint a fia. Most értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegen­nek adogassam el földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól. Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott tavasztól őszig száz­felé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s nem is müvelheti meg igazában szerte­szórt földjeit. Ezek az emberek csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két földje, amelynél “nincs jobb kerek Erdélyországban” - s ezeket a tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.

Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt - erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult teste­men bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföld­nek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje - ha van bennök erő - az édes anyaföldé; irásaim lelkének nemessége - édes szüléimé.

Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment, mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert nagyapónál, aki könybe borult szem­mel rebegi el: Isten áldja meg a munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől, életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő megroppant - a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel én­hozzám fohászkodtál, a láthatatlanhoz.

Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te akaratod.

Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén. Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.

És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják, s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.

- Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát, ó, csak a jó Isten utolsó munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én vetésemből terem... Egy esztendő, kettő - a mi számunkra lehet-e már több idő?

De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó “kakastejjel s varjuvajjal” süti. “Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!”

S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot. Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!

- Mig tart a régiben, nem kell az uj, - mondogatja nagyapó.

- Nem, nem, - mondja nannyó is. - Az ujat már nem maga vetette... Nem kell, nem.

Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez meg kuporodott szemü, szintelen.

Meg-megkérdi nagyapó: - Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.

- Akkor engem kiszolgál... - mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat, bár Halál jár a nyomában.

Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza volt, - üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse, hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó buza, amit a te kezeddel vetettél!

Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát. Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel dagasztja a tésztát - nagyapó buzájából az utolsót.

- Nannyó, maga sirt. Mi lelte?

- Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója... - s kegyes hazugsággal elámitja nagyapót.

Hanem... hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!

- Nannyó... No, no, nannyó... Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e? Érzem, hogy az. Megéreztem... Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is. Kicsit, kicsit... Hadd maradjon holnapra is...

“Nem mese ez”, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? - ugy dalolgatok én is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:

Én, ki papiroson sokat szántogattam,

Baconi mezőben szántogatok mostan.

Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,

Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.

Világ pompájára szivem nem vágyódik,

Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.

Dalos szinházakba mig tódulnak mások,

Pacsirtadal mellett virágágyat ások.

Amikor felpirkad a szép piros hajnal,

Megtelik a kertem vidám madárdallal.

Érzem a szivemnek ő megifjodását,

Testemnek, lelkemnek ő megujhodását.

Nem irigylem én a gála urinépet,

Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;

Kisérem az ekét csendes dalolással,

Bizony, nem törődöm léha mulatással.

Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,

Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.

Kedves ekém után ahogy én sétálok,

Megirigyelhetnék tőlem a királyok.

Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,

Világ sok javáért el nem cserélnének!

Te benned terem meg sok szép gondolatom,

Én aztán lassankint mind eldalolgatom.

Amikor én járok az eke nyomába,

Bizony mondom néktek, nem járok hiába.

Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,

A baconi mezőt áldva áldhatjátok!

Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem, mintha a bús magyar dalt hallanám:

Mikor magot hint földbe a magyar,

Ajkán elnémul mindenféle dal.

S ím, mélabúsan mit elhint a nép,

Dalolva adja vissza most a gép!

A gép, ez az otromba gép.

...Búg a cséplőgép mélán, csendesen,

ömlik belőle piros buzaszem.

Ugy elmerengek méla dallamán,

Mintha csak népünk dalát hallanám -

A bús magyar dalt hallanám.

*

Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam, hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle iró­gazda, akinek a gazdaság lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha - ráfizetek. A gyerekek lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá apró verseket firkálok.

A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:

Elek apó mintagazdasága,

Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)

Hogy mit fizet rája.

A kerti kép alá:

Elek apó kertje

Fáit ő ültette,

Hogyha nem dicsérik,

Bántja őt felette.

Másik kerti kép alá:

Elek apó kertje

Isten háza mellett,

Szépen idehallik,

Mit ott énekelnek.

És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a Testamentum-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal, szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy sereg unoka... Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is. Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrán­do­zunk, amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.

Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind Isten akarata, “amiben meg kell nyugodnunk”.

Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu - árva-fiu. Ez az öreg asszony eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy halt meg, mint az első. “Fájt a szivem, hozzá lőttem.” Miért fájt a szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza ez a gyermek.

Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás, sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti gyerek, s kérdi: - Mi a neved?

- Benkő Árpád.

- Az én nevem - s mondta nevét a fiam.

- Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te édesapádról. Mindég együtt játszottak.

- Akkor mi is együtt játszunk, - mondja Marci. - Hol laktok? Ugy szeretném látni az édes­apádat!

- Az én édesapám meghalt.

- Oh, Istenem! Meghalt!

- Meg.

Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe, szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem, Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, ugy mendegél a teme­tőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos, bokrétás posztókalapos fiu...

Aludjál édesen, Gergely.

*

Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép, amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig gyönyörködik. Be szép nóta ez:

Erdő, erdő, be magas vagy.

Édes rózsám, be messze vagy!

A rózsámat megláthatnám!

Ha az erdőt levághatnám.

Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik, némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet. A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa! Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből! Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy tovább és igy tovább.

Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem tanitja meg. “Ne bántsd a fát!” - tanitják az iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.

Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom. Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt. Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy, hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is - de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé, de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.

- Valóságos gyermek a nép, - sóhajtom el magamban. - Lázas gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a csemetének. Gyermek, gyermek.

Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjé­ben. S ugy látszik, szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sóhajtozni kezd, sürün tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!

Mondja nagyapó:

- Messze van az, nannyó.

- Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.

- Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.

- Tudom, sirnék én is.

- Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.

- Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott? Hányszor áldottuk édes­apám uramat, mikor a rekkenő melegben megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon, nem vágták-e ki az unokák?

- Nem, nannyó, nem.

- Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák, halogatják. Bizo­nyo­san kivágták az édesapám uram fáját...

Szorongva mondja nagyapó:

- Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan ott. Ettől is el­bucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.

Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy tetszik, nagyapóéból is.

- Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.

Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:

- Hová készül, nannyó?

Százszor feleli: - Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az édesapám uram almafája van.

- Hoz-e almát, nannyó?

- Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.

- Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy megrázza.

- Ne féljen, nagyapó.

- De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását, fiam.

...S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják, ültetik a szekérbe.

- Jó-e az ülés, nannyó?

- Ó de jó!

- Isten vezérelje, nannyó!

- Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.

- S almát!

- Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, - nagyapó.

- - Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza...

- Ó, mért is eresztém el!

Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.

- Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.

- Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?

- Ki? A cseléd.

- Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre szoruljon.

- Itt vannak az unokák.

- Jó, jó, tudom én, mit csinálok...

Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a csengő? Küldi az unokákat:

- Menjetek a borvizkutra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok, hogy mennyire szereti.

- Van már, nagyapó.

- Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.

- Kész, kész.

Erre aztán egy kicsit felvidul.

- Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer, amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret szedett, amig én a kaszásokkal kaszál­tam. S emellett főzött ebédet, vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt. Istenem!

- Még most is az, nagyapó.

- Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.

Hirtelen elhallgat nagyapó.

- Halljátok a csengettyüt?

- Jőnek! Jőnek!

- Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?

Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az örömtől. A lába meg­fiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit elhárit az utjából, remegő karját kitárja: - Ide, nannyó, ide! Én veszem le a szekérről.

És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.

- Ó, csakhogy megjött!

Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett az aranylakodalom emlékezetire...

- No, megjárá az erdőt, nannyó.

- Meg, nagyapó, meg.

- Elbucsuzék maga is... Tudom, megsiratta..

- Meg, nagyapó, meg.

S ujra elfogja nannyót a sirás.

- No, no, nannyó, hát ne sirassa többet... Az almafa talán...

- Kivágták, nagyapó, kivágták!... Mért nem mondta nekem?

- Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt... Mit tehettek? Kivágták.

- Csak a töve van... Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam volna, hiszen az édesapám uram ültette!

- Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.

- Ugy lesz, ugy...

- De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték...

És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót, cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.

- Ne sirjon, nannyó.

- Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.

Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.

Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.

- Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.

*

Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A többi kertben vadalmafák, vad­körtefák közt egy-két oltott fa, csupa közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén, Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább. Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót, Viktóriát, Althan ringlót, amely­nek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcso­dáltak: hol termett? Földben vagy fán? - egyet-kettőt meg is vettek belőle - csudának, a teli kosarak meg szépen hazajöttek...

Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen szomszédságban a kertünk s a “kicsi gazda” tovább ülteti nagyapó kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.

Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött - ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a - buza, rozs, árpa, zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15-20, sőt itt-ott több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a “német rozs”, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag tizenötöt adott.

- No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő forint volt a harminc kiló.

Az atyafiak hümgetnek, hogy igy meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén igy van, de ki tudja, hogy lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, mint lesz.

A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már tizenhat magot adott a “német rozs”. Megint csak hümgetnek, hogy így meg úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.

Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy “ez esztendőben sem csalt a német rozs” - nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a “pesti” rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur “hozta bé”. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli ősöm.

Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mind­járt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom, hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni, de ugorni - nem.

Valamelyik esztendő nyarán - gondolom, e század első esztendeiben - hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a Pesti Napló tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még - patkószeggyára is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szür­ke csikót. Csak rájuk nézett s mindjárt megmondta az - árát. Pontosan eltalálta. Egy forin­tot sem hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma, mutatom neki:

- Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.

- Mért nem most? - kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.

- Majd, kérem, majd.

Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: - E fölött az ut felett is, a domb­oldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy valamikor ide is halastavat ásatok.

- Mért nem most, mindjárt?!

Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.

A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép. Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.

- De, kérem, mért nem most!?

- Igazán ráér. Nem szorgos.

Szánakozva pislantott felém.

- Ez, ez, ez! “Hej, ráérünk arra még!”

- No, no...

Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegy­ből, aztán leheveredett volna itt.

- Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a kopárság?

- Dehogy nem, látom én azt.

- Nos?

- Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal, hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.

- Szép, szép, de mért nem mindjárt!?

- Azért - elégelem meg a sok “mért nem mindjárt”-ot, mert nálunk május elején ültetik a fenyő­fát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok. A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább - még ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a kopasz oldalt is csupa meggyfával - szóval, ha mindezt én “mindjárt” elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyö­rüség, ha minden esztendőre jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim, az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini, ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is maradok.

Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki gyönyörüségemet.

Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.

Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:

- Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?

- Mért mindjárt?

- Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer korteskedtem, még pedig ifjukori barátom mellett, s holtomig nem mosom le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese lennék!

Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.

Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János, kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák, fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az esőcseppek s alázatosan meghajoltak.

- Ejnye, - mondja Tóth János - miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni alatta?

- Lenyomta az esső.

- S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?

- Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.

- Mondok neked valamit: fürészeljük le.

- Lefürészelni... Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.

Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.

- Igaz. Aludjunk rá.

Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak, szerencsésen elkövetkezett a “hálóinges éra”, amikor az ember akár hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság. Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), s mondom neki:

- Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt. Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két karót kétoldalt verje jól a földbe s ugy eressze rá ezt a két ágai. De a karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az ágak alatt. Megértette-e?

- Meg, instálom.

- De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.

- Sietek, instálom.

Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott ágakat. Mondhatom, szépen festett.

És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált az esze...

Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy mindjárt lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt feltámasztotta volna.

...Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket. Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a fajkeveredés.. A “mindjárt”-nak és a “Hej, ráérünk arra még”-nek összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre elvisel­hetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon tartani: ki köztünk az egész s a - félvér.

De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött? Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.

A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, - gyerünk tovább.

*

A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén, subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját fiának, Tisza István­nak első, igen rövid életü miniszterelnöksége idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A mértéktelen haragra lobbant öreg király - a bukott miniszterelnököt - Tisza saját vallomása szerint - oly cudarul leszidta, ahogy ő soha egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte politikai pályáját: király is, nemzet is, “kirugta” őt. Végre is a király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a “nemzeti ellenállás”. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát - elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom. Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az alkotmá­nyon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán - eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, felesé­gemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába - vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. “Bécsi rongy”-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is örök­lődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok - mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, “mert az úr háziszőttes ruhában is - úr”, ők pedig lenézik egy­mást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza... Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

- Rossz vége lesz ennek a világnak, - mondogatja nagyapó. - Ebben a faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön - uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs - füle. Végre megmozdulnak a székely urak, meg­kezdik a mentőakciót, engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot “egyedül csak én szerkeszthetem”, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a “székely hadisarcot”. Merem állitani, hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyet­lenegy székely urnak sem került pénzébe a “székelymentés” - s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, hanem Ameriká­ba. Nem Brassóba mennek “müvelődni” a leányok, hanem Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4-5 forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szó­járást hoznak haza. Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda leánya: - Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. Már csak az öre­gebb, s velem egykoru emberekben van örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy lesze­gényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajöjjön s tudásával, tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és - munkát adnának.

- Be jó volna nekünk, szegényeknek, - sohajtott fel egy öreg ember, ha még egy ur volna itt!

- Mért volna jó? - kérdem.

- Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda - igen helyesen - háza népével munkálja meg földjét, Napszámosra csak aratás idején szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdasá­gában kora tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden szakában. És velük dolgozom.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be megszünnék!

Vissza a faluba!

HATODIK FEJEZET. Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf halállal.

Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem. Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála oly szép volt, aminő szép az élete: le­szállott hozzá a halál angyala, hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.

Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsó­hajtása, aztán csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van - szeretem hinni, hogy bennök van - az ő lelkének nemessége, életének tisztasága, egyszerü­sége, gyöngéd szivének melegsége.

Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés: olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes, bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történelem megirásánál, az ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem té­velyedtem az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az öregeknek, amit a növendék­leányok ne olvashatnának. S ime, megvallom, csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.

Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor 48 el­következett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott, egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám, “nagyapó” apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a fia fel­váltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot gyenge asszonyi kéz kormá­nyozá.

Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval mindenről lehetett beszélni - az egy szinház kivételével. Pótolta, de nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.

Az ő ereje - őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü, a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap. És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is. “Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?”

Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő kezében égett a mun­ka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a cselédek seregéből, vezér volt ő a föld­jén, aki maga vágja a legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagy­apó, amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete...

Édes, jó, öreg nagyapó!

Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek - ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja - nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí, te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten áldjon, erdő, én többet nem látlak! - évek multán pedig, amikor egészen ránehezül az aggság, a szántó­földtől is: Isten áldjon, föld, én többet nem szántlak! - ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót, az általa vetett buzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy...

Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő lelkem­nek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király zsoltárait, s bizony megvigasz­ta­lódol! Bizzál a te Istenedben: győzedelmet veszel ellenségeiden.

Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s meg­mutattad: ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!

Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt élje nannyóval - példaszerü, meleg, gyön­géd szeretetben. És halljátok csak, mely szép volt a halála!

Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott összegereblyézte a le­hul­lott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét, amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az utolsót, beméne a meleg házba s mondá:

- Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.

Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén, mondá nannyókának:

- Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat vizeskendővel, mert én nem­sokára Isten előtt állok.

- Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? - borult rá sirva szegény öregasszony.

Mondá nagyapó:

- Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám gondot, ugy, mint maga viselt?

- Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!

Mondá halkan, alig hallhatóan:

- Jó gyermekei vannak...

Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:

- Köszönöm a dajkálását, nannyó.

És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki, csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta, lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.

És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.

- Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája. Csókoljátok meg drága kezét.

Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép nagyapó a halálban is! Imádkozzunk...

S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram, örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép életet s szép halált. Ámen.

*

Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala, egy hónappal a - gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák, dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a házat kivül, belől... Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden vágyunk teljesülne.

Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék? Már negy­ven­két esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjaiba öltve karomat, nem vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Kelten ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén, amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda, oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a “kakastejjel, varjuvajjal” dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát: egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.

Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem, Istenem, maholnap ágyba fektet a gyen­­ge­­ség. Jaj, ha oly szép halállal halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket. Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta ő, a váratlan gyermek, a szélütötte “anyókát”...

Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják nagyanyókát - lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt. Utolsó szava is ez: Menj ki.

Mária zárja le a szemét.

Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő. Zokogva borulok a halottra, az élőre.

- Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!

*

A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt négysoros vers.

Ami szépet és jót könyveimben láttok,

E két öreg ember szivéből eredett.

Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,

E két öreg ember mellé temessetek.

Más végrendeletem nincs.

*

Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak nevezik, bár gyermek­korom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb: ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain, mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban. Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való katonás­kodásra kötelezte. - Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani, igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak, amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s nekem első gon­dolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt a székely huszárok föld­birtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a levelesládámban - ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt...

Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.

Nem, nem. Nekem nem haltak meg.

Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor a “hatodik” is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is, télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden, csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rend­szerint. Már kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most éppen a Nagy magyarok életét irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen százötven ivben, már a századik iv körül járok: a Szózat költőjének életét irom.

Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki már egy esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a közel jövő emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben megláto­gattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni akartam. Látni Apponyit - hivatalban. Amint az asztala mellett ült, akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra, melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak... Hiszen, helyén van ő itt is, gon­do­lom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal többre van elhivatva - mért nem a miniszter­elnöki székben ül?

Látogatásom bucsuzás is volt egyben - siettem haza, Kisbaconba. Itt talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem. Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet történetét apróbb olvasmányokhan, ő azokat lefordittatná az összes nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasó­könyveikbe vagy legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra az én olvasmányaimat: egy­szerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is, akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a felszabadulást.

Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők munkája volt A magyar nép multja és jelene, követte a Hazánk története: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi levelének vétele­kor, a Nagy magyarok életét irom. Egy hét sem telt belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz, beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.

Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő, amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán: csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok, amig az alkotmá­nyos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később, hónapok multán vallotta meg zavaro­dottsága okát. Amikor beléptem az ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom, járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt, ami­lyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban, arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.

Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.

- A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a Néptanitók Lapja szerkesztését is.

- ?

- Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát tanitó és tanár. Vállalod-e?

Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a Magyarság volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára vállalom a Magyar Világ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy ezt csak én szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül vagy háromezer előfizető, de “forgó tőke” nincs, a munkatársakat valahogy csak fizetik, a “szerkesztő ur” is felveszi első hónapban a fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője valamelyik bankot mellbe­vágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét, gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig élünk, amig tisztességgel élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát - meghalunk.

Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?

Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám: Vállalom. De kiköté­seim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van tavasztól késő őszig hazulról csinálni az ujságot.

- Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.

- A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.

Erre lépett be Apponyi.

- Nos, megegyeztetek?

- Meg.

Ismétlem a kikötéseimet.

- De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok miniszter?

- Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.

Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon meg­irom a könyvet, ősszel felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.

Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült, azt is az én hozzájárulásommal. A negyven­nyolcadiki szabadságharc történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek ki­hagyása a dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne marad, még beleköthetne - Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót - Bécs. Mindig - Bécs. Nem az udvar, nem a király, de - Bécs. A magyar politikában négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar királynak. “Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg”...

Történeti Olvasmányok a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra, oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül, ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg: hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia - s meg is kivánja - hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk törté­netét tanulják? Azt a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát, hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek az ezeréves országnak a történetét meg­változtatni már nem lehet. A történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint nemsokára kitünik - egyedül csak “Bécs” nem akarta elismerni.

Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellék­letet kap az ujság: Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai énekok­tatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére, fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse. Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül. Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl. Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörös­marty életrajzának befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki. Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem, ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek. Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti olvas­mányok-ról, s a cikkiró egyenesen a lázadás evangéliomának minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.

- A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem veszem a kezembe, mondta Apponyi, - s természetesen, a cikket nem olvasta el.

Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret marad - sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom megküldi nekem az Oesterreichische Rundschau-t: abban egy igen mérges, igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható, hogy “más időkben” akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonul­nak. Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet kulturát, gazda­sági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a cikkiró, akinek Tóvárosi a neve.

Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem lehetetlen. “Nem minden ember - ember”, mondja a székely. Nem minden magyar magyar.

*

A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909 juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig - Tóth János kun szójárása szerint - vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.

Csudálatos, - vagy helyesebben: nem csudálatos? - nem akarják elhinni nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön, kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor nyomtatásban látják a bucsumat.

Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban - a hivatalnak.

Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán, minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s oly vidám szivvel távozunk - hála Istennek, ismét szabadok vagyunk, kezdődik a “hálóinges” éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben fogunk tanyázni.

Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy “a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot”.

- Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez rágalom.

- Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi Olvasmányok magyar-német kiadását. - Olvastam a könyvet.

- Felség, egyenesedett ki Apponyi - ez a magyar nemzet története.

- Igen, igen, - mosolygott a király, kezet nyujtott - és Apponyi távozott.

Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a bizonyos “gonosz tanácsadók” csak azért foghatták rá a lázitást s hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: “A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbizásából.” Ha ez a könyv lázitó, minden történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember sem mondta volna: felség, ez a magyar nemzet története. Nyilvánvaló, hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.

És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte Apponyiban.

De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután következik az ő csuf, igen csuf halála.

Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz A tanácsos urtól. Igy nevezem: A tanácsos ur. Nem tudom, A tanácsos ur él-e, nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert A taná­csos ur igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente: bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok dolgában akar velem beszélni.

Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban, fölkeresem. A tanácsos ur igen mézesen fogad, cigarettával kinál - talán inkább szivart? - de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb dohányosa vagyok - megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. A tanácsos ur kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik, hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már, hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom, hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra irni a Történeti Olvasmányokat. Ó, nem az egészet, csak a Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.

- Igen, - mondom én nagy ártatlanul - értem, hogy a miniszter urnak igen kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király, a másik Apponyi.

- Hogy-hogy? - kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.

- Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd trónörökös is - enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e könyvet Apponyi Albert irattá? Persze, ön azt találná legjobb megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?

- Ugy van, ugy van!

- Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én történethamisitásra nem vállalkozom.

- De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités. Egy-két jó szó... A kormány hajlandó megfizetni - -

- Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet, melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.

- Ó, kérem!

- Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag, mint réten a füszál, - ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.

- De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra...

- Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot azonban még egyet adhatok.

- Ó, kérem!

- A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv kellemetlen őfelségé­nek.

- Nagyon kellemetlen, - szólja el magát A tanácsos ur.

- Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!

Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába. Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles pub­li­cistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját, derekas könyvel irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról, itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első minisztersége idején lépett elő miniszteri taná­csossá, második minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták, sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucs­kában, sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen, munkatársaitól is meg­kivánta a pontosságot, nem türte a lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata... Undorral hagyta ott hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe. Az Apponyi Albert székébe.

Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.

- Mi lelt? Felindultnak látszol.

- Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A tanácsos urnál voltam és - -

- Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.

- Hát ezt te honnan tudod?

- Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a könyveddel. A tanácsos ur vállalkozott, hogy ő majd “kerül, amibe kerül”, a könyvet ujra iratja veled.

- És te mit szóltál erre?

- Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.

- És ő mit szólt erre?

- Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!

- Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna - -

- Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!

*

A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket Apponyi a püspököknek küldetett meg, - “pardon! tévedtünk!” - visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem - szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét, akinek Fóti dalában olvasható:

Minden ember legyen ember -

És magyar,

Akit e föld hord s hantjával

Betakar.

De mit is mond a székely? Nem minden ember - ember. Kibővitem: Nem minden magyar - magyar.

*

Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a Néptanitók Lapja szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság, melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.

Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.

HETEDIK FEJEZET. Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen világháborunak neveztetik.

Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak. Minden fa egy-egy gyö­nyö­rü festmény, talán ennél is több: költemény. A kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka avatta Máriát nagy­anyó­kának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó borit...

Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betop­panna egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk - fél az erdőbe: mindig az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, - s hajrá, fel az erdőbe, repülne velünk a szán!

- Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka, egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!

Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre, megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az unokákban, aztán - haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben, hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem szeret?

Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő hó­kebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze, valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.

No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa... Már zümmögöm is magamban az erdő néma bánatát... Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra nyugton, csendesen...

- Megforduljunk, nagyanyóka?

- Várjunk még egy keveset.

Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak - talán előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg? Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek...

Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik lejebb, lejebb öreg emberek élete.

- Nem fázik, nagyanyóka?

- Nem, nem. Hát maga?

- Nem, nem.

Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton, mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a nagybaconi “fejér” és “fekete” magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva, napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak - ó, szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezek­ből a száraz ágacskákból nem lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyer­mekek várnak otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet...

A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném! Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat, ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelye­tek. De vajjon... Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. “Voltak rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám kérdés, igy gondol­koznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szivemet?”

Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?...

Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: “Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gon­dolsz; ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa, nehogy cserbenhagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat, meg­zsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget”...

- Vajjon megfogadja-e szavamat? - mondom hangosan.

- Ki és mit? - kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.

Mondom: ki és mit.

- Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?

- Nem, nem.

- Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már délibábot?

- Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is az. Valami termé­szeti csuda, az bizonyos.

Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék szinben usztak, rezegtek - a mennyország leszállt a földre!

- Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.

Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s hirtelen eltünik a gyönyörü kép...

- Hát ily rövid életü minden, ami szép?

- Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.

- Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.

- Sőt az is marad halálig.

Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak. Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze bennem:

Jaj de szépen szól a harang!

Mintha huzná három galamb.

Bárki huzza, jól kongatja,

Szivemet megdobogtatja.

Ni, a házunk hogy mosolyog:

“Édes gazdám, Isten hozott!

Hej de jó lesz, megpihenni,

Nem zavar itt senki, semmi.”

Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk, megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni...

*

Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz, de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga, amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, “mégis ott járunk, istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel jutunk Nagy­baconba”. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vár­megye urait, mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája rótt részt - s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy oldalában!

“Sáros és káros kiváltság!” - háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely, a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. “Sáros és káros hanyagság!” - sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen. Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyar­országi uré, ő csak szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy levágják s a husát kimérjék?

- Vágjuk le dögállatját! - inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő János.

- De abból nem telik ki az ára.

- Ha nem telik, - nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?

Vége-hossza nincs a panaszoknak: “éjjel-nappal dolgozunk, nincs láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes adónál. Meddig birjuk?” Máskülönben “minde­nünk volna, csak pénzünk nincs, a gazdaságra - ráfizetünk”.

- Magam is azt vallom, - mondom nagykomolyan - hogy mindenünk van, csak pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy miből, ha nincs pénzünk?

Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.

Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere. Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De mind e sürü panaszoknál éleseb­ben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez is “kérdés”, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron. Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg, instálom.

A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e törekvését meghiusitani. A “régi jó világ­ban” hámormunkás volt a mi erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasz­tották, aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a faluiba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni; csak ki kell ásni.

Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.

Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret: porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme, mondván: - No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?

- Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?

- Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.

- Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa cápszakállat.

Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hason­latos a kecskeszakállhoz, s a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon, hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt, kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.

- Lássa, uram, lássa, - folytatta vén Bedő, - mindég mondtam, hogy ezt a mi “tartományunkat” szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán, minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.

Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje “megmozdultam”, ujságot szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad, bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is fizetem a “székely hadisarcot”. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott, ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben - amint ő mondá - “minden van, instálom, arany is, ezüst is”. És előszedett régi irásokat, bányatisztek leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. - Bizony mondom, megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.

- Majd megmozdulok, öreg, - mondám én. - Egyébként most nagy gyülekezet lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az egész “Székely tartományt”, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.

- Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?

Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a “Székely tarto­mányt”. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak mellett is.

A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén! Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg, instálom! Nézzék meg, mi van itt!

- Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.

- Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?

- Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.

- Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?

- Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?

Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik csapat ma jár Érces puszta tájékán, a másik holnap halad el Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem, másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.

Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő Áront. Hogy meg­fiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett, s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam, hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya, ezüst­bánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás, sipolás, kürtölés, kalapácso­lás, körös-körül uj élet, vidámarcu, megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!

Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a holnaputánra gon­dol­ván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon, benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én... Nekem elég volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett... S hogy otthon maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a vén bányász beszámolója.

Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor jött, jobban mond­va: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca. Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezé­ben szorongatott. Csak a szeme csillogott, de könny volt az, - az csillogott a szeme pilláján.

- No, öreg, megjárta az utat?

- Meg, uram, meg.

- Fáradt, ugy-e? Üljön le.

- Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett rajtam. Megengedi-é?

Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét, földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:

- No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom, jöjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek, minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön veszteg, fekügyék le s alugyék. - Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj, tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az asszonyt szép szóval, rut szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót, szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki, erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke? - Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. - Mit beszélsz te? A’ nem lehet. - Bizony, elmentek azok. - S merre mentek, te? - Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a világ s még két nap. - Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’ a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán ettek-ittak, vigan vótak s ugy el­vágtattak Csik tartománya felé, mint a sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál, nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha elsza­lasz­tottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal, mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját, holló vájja ki a szemit mind a négynek! - s ha félre nem szököm, abb’ a hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig lekiabáltak: kend tán süket, öreg? - azzal engem ott hagyának az ut szélin.

...Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?

Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt, csillapodjék le.

Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?

Mondtam én:

- Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy, amint láttad, az ele­ven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg, hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez, rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad - hiába. A tenger kincs ott van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig - koldus. Most különben csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.

- Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén, megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és - neki is. Hogy ő meg fogja érni azt az időt, amikor “azok a buta népek” nem fognak kacagni rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.

- Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!

- Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.

A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a széken.

- Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal, osztán, osztán - mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a - többi? - Azzal kend ne törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer odavetődik egy pesti ur?...

- Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.

Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a “magas kormánynak” tán sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják: mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.

Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják le élelmes vállal­kozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint valaha. Hogy Ditró környékén márvány­kavics boritotta utakon nyikorog a csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre, onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja, hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Körösi Csorna Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének, az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán Balázsnak, a Székelyföld irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a Vadrózsák lelkes gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájkép­festő­nek; Bedő Albertnek, az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más férfia Székelyországnak megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot, melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből...

S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az 1914-ik esztendő...

*

Az 1914-ik esztendőben... A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a magyar és a világ­irodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben, amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény; csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.

Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek, mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s egy-két hónap során esztendők munkáját végezem. Hegyoldalán tovább ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges drótot. A ház mö­gött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül, melynek piros-cserepes födele gyümölcs­fák közül mosolyog ki. Egy sereg galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában: mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt gerenda, szarufa, kakasülő minden darab­kája - hol tanulták?

A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-, egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul egyik ács. És kész a versike:

Vándor! Tudd meg, e kis erdő

Lengyel Éva erdeje -

Ettől a vadalmafától

Indul, és megy lefele.

Nagyapóka rátestálja,

Senki benne ne turbálja!

Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a táblát s rápingálja a versi­két is.

Meglepjük nagyanyókát is: a “tyúkpalota” elé is emléktáblát állitok, rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:

Vándor! Csudáld meg e házat,

Benne szakszerü tyukászat.

Oly szakszerü, hogy mióta

Épült e ház, nagyanyóka,

Tudjátok-e, mit teszen?

Minden nap tojást veszen!

Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is emlék­táblát kap, versikével:

Miként a dalai láma

Rejtőzik itt Marcika.

Itt születik a sok dráma.

Mit levág a kritika.

Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy, mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.

Verset kap e tábla is, hogyne kapna:

Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,

A Mária-ut remek szép alé.

A Benedek-had járni itt szeret,

Amott a templom, nézd, mi szép keret!

Kinek buja van, itt kesergi el,

Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.

Könny és kacaj fakad itt vegyesen -

Ez a Mária utja, kedvesem!

De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába, ott, ahol né­hány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor, réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szente­lem e termet. Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát: gyöngyvirág és - oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngy­virágom, hogy ne mondjam: - oleanderem! Ezért szól a vers igy:

Ez a terem Flóra-terem,

Körötte sok virág terem.

Legszebb benne az a virág,

Kinek a neve Gyöngyvirág.

Másik neve Oleander - -

Mit szólsz ehhez szegény “Wander”?

Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még nagy utat kellene megt­ennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre, végighuzódnia a hegy hátán - a drótsövény mun­ká­ja félbeszakad. Május végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény befe­jezése - őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos sugallat hajt előre, előre, - talán megéreztem az elkövetkezendő vihart? Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném állitani. - Hadd maradjon őszre is a “nagy müből”, békitem magamat, mert komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez, jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz, hogy ne maradjanak.

Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet, melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss zöld hajtása eredt a fenyőnek - ó de szép, ó, de szép, s ez mind az enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.

Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll a tulsó hegy­oldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján. Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek a nyilását?

Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.

Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!

Gyönyörüségekkel van a szivem tele.

Lehet a városnak sok ezer szépsége,

Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.

Virág illatától balzsamos levegő;

Trillázó pacsirta, magasban lebegő;

Nap, amelynek látom vidám felkelését;

Természet, amelynek látom ébredését:

Mind e szépségeket csak falun láthatom,

Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.

Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,

Egy kis falucskában, egy kis dalocskában...

Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt minden, ami él. Őket várják a “tyúk­palota” lármás lakói; utánuk buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz udvar közepén a homokhegy - csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat felé, hátha, hátha... Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre is nem tudom megvárni, amig haza­szállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként, meg­lepe­tésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja. Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.

Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak Világost, ahol “a magyarnak egy nagy, mély sir ásatott”, Oroszország volt az egyetlen ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni, mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam meg e népben. Nagy szeretet­tel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk messzi idegen országba menjen feleségül. - No, kis Olga, gondoltam magamban, most meg­mutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet! Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb, legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében. Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk minket.

Valósággal megdöbbenve meredt rám: - Lehetséges ez? - Nem, nem, - feleltem hirtelen, - ez nem lehetséges... Csak tréfáltam, kis Olga... Egyék, egyék.

Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy egyszer majd meg­esznek minket az oroszok...

Másnaphaza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől, sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?

Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam: dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?

A kis Olga megigérte... Akkor már készült, készülődött Szerbiában a gyilkos merénylet Ferdi­nánd trónörökös ellen... Egy hónap sem telik belé, Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István koro­náját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát... Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása nélkül szalad az “ország szivéből”.

A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyer­mekeken, de Ferdinánd halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte, hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek “hősi halála”, millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak pusz­tulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága; szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden emberi érzést kicsufoló gyülölködése - ki hitte volna ezt?

“Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”, mondatják az öreg királlyal, - vajjon meg­fontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király, akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta? Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!

Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak, bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé; nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly “kis doktor” fogja előadni - harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán, éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony, fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek, hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született, holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle csudaszerek össze­vegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! - aztán felpattan a fedél s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a felháborodás, szidják a “csaló” német professzort, s ezzel a függöny legördül. Azaz legördülne, ha volna.

Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?... Az én házamban bizonnyal utoljára...

Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig? Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába, meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu “vén legénye” (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házaso­dott meg) nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket - vajjon sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának - Világost! Hát ez sejti-e, hogy ő is már az első csatában “hősi halált hal”?

A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos lósorozás s a besoro­zott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük. A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? - Háboru­ba, édes fiam.

Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót nyeritve?

A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni lehet, hogy a “kis doktor” megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől - vajjon látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok, urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! - és a cigány huzza a talp alá valót - és táncolva biztatják, lelkesitik az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne hagyd magad, magyar!

A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a haláltáncot, - mely döbbe­netes kép ez! - torkunkat a sirás fojtogatja, s végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.

- Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket. Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni, épp oly keservesen, mint maga...

*

Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő, simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad - majd, majd, ha hazajön a fiu...

- Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.

Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás, ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven száza­lékkal emeli a pótadót. Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az ember a vassal.

- Ez is félbemaradt drótsövény.

A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a feljebb emelését is őszre határoztuk - ez is félbenmaradt drótsövény.

- Ime, sóhajtozom, hány “félbemaradt drótsövény” csak ebben a kis faluban! Hány ilyen félbe­maradt drótsövény lehet az országban s mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkol­ják egymást az emberek. Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először - s azért találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.

Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik, mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.

“Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak” - vigasztalja Vilmos császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak, félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!

De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok, Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak: siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg. Nem, nem tudok hinni ebben. “Vért izzadjon bár a muszka”, mégsem esz meg minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében, az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48 csiki székely fiu, csupa 18-20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel jöttek át a “Nagyerdőn” Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak egyet nem akartak bevenni, mivelhogy “virágos szemü” volt, az is addig könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége, gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek, mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük. Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is. Ősztől tavaszig “többet hátra, mint elé”: Nyugatgalicia magyar embernek kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert orosz hadsereg - ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek nagyapót... Olaszország fölmondja a szö­vetséget, vészhirek jönnek Románia felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915 tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy: sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a kenyérnek való, a falu szegényebb része 7-8 pengő forintot ád egy véka buzáért, s hófehér kenyeret esznek a nap­számosaim, amikor nagyanyóka buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De, ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló, hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul...

Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba, hanem hogy a régi adósságot kifizes­sék. A legtöbb gazdaságnak asszony a gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalat­nyi sem marad. Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős férfival, akik még csudálatos­képpen itthon maradtak. Ezek 42-45 évesek. No, hamar sor kerül rájok is...

Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csak­ugyan készülnek-e ellenünk? Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét. Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettő­nek cudar rossz a kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt, a fénkővel azt is “félrefente”.

- Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?

Mutatja. Persze, hogy félrefente.

- Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.

Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.

A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.

- Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.

Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat, laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elembe vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája...

Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát. A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak. Nem, mert az ő kezüknek még nincs “szeme”, mint az enyémnek, mely, akár behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két szempillantás alatt - a gyermekek nagy csudálkozására - egy kis eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet, ha mada meghal?

- Hát az édesapátok.

- Igen, ha nem viszik katonának, - mondja Duci. - Besorozták ám az apát is.

De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul Tominak:

- Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?

- Nem szejetném, - szipog Tomi.

- Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!

Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.

- No, nagyanyóka, - mondom bent, - igy sem eprésztem még. Megríkattak az unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem, közeledem...

Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét - oda se neki. Nem, nem kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények. Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a világháborut világölelkezés.

Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk, ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert, ugy látszik, vas sincs már ele­gen­dő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely vaskilincset kalapáljon. A negyvenöt éves embe­re­ket hadimunkára vitték, már fegyvert adnak a kezükbe. A 45-50 éves embereket viszik hadimunkára, de közeledik az idő, amikor ezeknek is menniök kell...

Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem, Két fiatal cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos - más munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom. Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagy­hir­telen öltözöm, lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét ejthetem, megszö­köm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a “kis doktor” is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.

Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:

Aki nekem aszongya, hogy aszongya:

Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka!

Adok annak valamit, valamit,

De nem mondom meg, hogy mit,

Mit, mit, mit?

Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten jóreggelt, édes nagyapó­kám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni, hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is körülzárnak, mint ellenség a várai, nincs menekvés.

- Eper! Eper!

Igy telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást. Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru képü ember, ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember, aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi eledele a családnak.

- Micsoda ostoba rendelkezés ez, - gondolom magamban - hogy ezt az embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember, szerezd meg családodnak a télirevalót.

Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy nagy a hirök, becsületük a - harcmezőn.

Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a szomoru arc, amikor hallja rendelkezé­semet a konyhán: jól lássák el ezt az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag. Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába. Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól: annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen cikáznak a villámok.

- Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.

- Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!

Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták, de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek két fia védi a hazát...

János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra, aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára, holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha legalább életben találná ott a fiait!

*

Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes anyaföld megrendül. Ebéd­nél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: Erzsike sulyos beteg. Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapod­tunk meg, hogy amikor bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a mi frontunkat: Erzsikét temetik.

A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat. Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és az unokák. Mi öregek, ketten itt mara­dunk. Ha valóban kiüt a háboru, akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a - front mögött. Az unokáknak, természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk, akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy kocsikázni mennek... Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire jutottunk!

Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek, hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a levél, amelyen a távirat. “Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el Károlyi Mihálynak, hogy “tigrisek” védik a határt. De még Tisza Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A “tigrisek” idegen földön vérzenek s az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.” Azt válaszoltam a levélre: “Vártam a leveledet. A meghivást hálásan köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt maradunk. Hideg viz mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk, inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.”

Hát - itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek, megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket - Bukovinába. Mi azonban erről a fordulatról nem tudunk, az “álhirhordozókat” leszidjuk s folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik, amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem sétált a Marosig.

Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a jegyző.

- Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, - mondom én.

De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék vármegyéhez tarto­zik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon. Talán egyelőre kevesen, de vannak.

Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották össze szivemet Isten szolgájával, család­jával - ezeknek a napoknak, ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot, de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben - találkozhatnátok...

A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.

- Menekültök?

- Holnap reggel megyünk. És ti?

- Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.

Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba, onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszent­györgy felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett. “Könnyen” védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek, asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind az olasz meg az orosz fronton védik a - székely határt.

Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok. Visszanézek a “fejér és fekete magyarok” szép, szinte városias falujára. Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém. Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van. Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én házara köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek menekülnie kell!

Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive. Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a fel­sikoltást borzalmas hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdu­latlan, most rémülten száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan hullámokon végtelen fájdal­mas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok, megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értel­me volt: Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat nekem ültetted! Ez a paradicsom az enyém!

Ki az a Nekem?! Ki az az Enyém?! hallom lelkem felhördülését. Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél, mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem - igy csak az ördög kacaghat!

Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek. Nyilvánvaló, hogy én akkor igy láttam, amit láttam; igy hallottam, amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a föld; hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat, megrenditő melódiáknak a zúgá­sát. És tudtam már akkor, hogy az édes anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én, hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását zavartalan végzi?

Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak, ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni (“Szépen ide hallik, mit ott énekelnek!”), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan utolszor... Egyszerre csak ott állok az Urasztala előtt, szépen meghajtom magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem, csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat, még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is, hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám, azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom, mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul, mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért, emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess fát, öreg! Nem magadnak, - a gyermekeidnek, az unokáidnak.

Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik rajta.

- Úgy látszik, - térek vissza a jelenvalóságba - meg kell halnom, s hiába vésettem szüleim sir­kövére: Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent akaratában.

Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:

- Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt az én jóbarátomnak, hogy a “tigrisek” az idegen földön vérzenek. Holnap talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett egyeztünk meg. Igy volt-e?

- Igy, igy.

- Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt - élőhalott leszek. És most mégis azt mondom: nem szabad meg­halnunk! Emlékszik-e, hányszor mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogat­tam fel a garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhagy, agg szüleim gyenge karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!

- Ugy legyen, rebegte Mária.

De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is. Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.

- Egy órája lehet, hogy elmentek, - mondja a harangozóné. - Elébb a tiszteletes ur még el­temette egy menekült gyermekét, aki az uton halt meg...

Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás székely éktelen károm­kodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.

- Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! - átkozódik a boldogtalan. - Miatta kell itthagyni hazánkat!

- Igazat szóltál, öreg, - mondom magamban.

Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki falukban.

- No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki. Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek...

De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők “látták”, hogy nincs ott nekünk katonánk.

És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad! Meneküljön minden lélek!

Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat az ellenség.

- Az ám, - mondom, - de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három gyermeke - ezeket én nem hagyhatom el.

Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon menekülünk “Nagy-Magyarországba”. (A székelynek “Nagy-Magyarország” az ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák, de az asszony jaj­veszékel, a gyermekek sirnak - hát hadd jöjjenek ők is.

Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben az asszonyok kenye­ret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat, különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam, öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok, leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is pásztor­emberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam kapott munkát s valamennyi­től ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek jobb gazdát, mint amilyen én voltam.

Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt... Reggel nyolc órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott bevárjuk.

Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál virágot, tárcámba rejtettem.

- Indulhatunk.

A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást vetünk a házra, a kertre - a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.

A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába, most viszem az ellenség elől.

- Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót nekik.

Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném, meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a “bojárt”. De nem maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az urakat összefogdossák s viszik Romániába.

Gábor bácsi, a “vén jegyző” is otthon marad. Tul van már a hetvenen. - Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.

- Ezt kellene nekem is cselekednem, - szégyellem el magamat, - de az én gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám...

A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében. Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom. Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát “menekitnek” a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a kukorica­csöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is, amelyeket a rokkant cselédre biztam... Egyhetes bocika is maradt otthon, ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam, hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. “Talán éppen most szurták le, mert keservesen bőg az anyja”...

Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott még két koca, hét-hét malackának adtak életet. “Ezeket mind nyársra fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.”

Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy csodálko­zásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.

Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a por, a rekkenő forróság­ban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát, mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén: éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetés­sel. Bent a faluban, a “Baross-forrás” háza előtt megtorpan a karaván, tenger nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát “menekülünk” Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó. Máriának azért nincs, mert - látom, jól látom, - meg akarja menteni az ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell járnunk, igy talán...

A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető. Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a vagyont. Bizony, nem magának őrzi.

Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára - pihenni. A ház bezárva. Az udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok, csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Tere­bélyes fa az udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag. Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek: szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki - áldja meg az Isten! - a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor vissza­lopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!

- Maga nem alszik?

- Nem.

- Min gondolkozik?

- Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell halnunk, - hát mégis csak otthon haljunk meg.

Mondta Mária:

- Ugyanezt gondoltam én is.

Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.

Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.

- Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor indul az utolsó vonat.

Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért, hozza azokat is.

- Nem, nem, visszamegyünk.

De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi ketten, nagy­anyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszem­be jut, hogy öt órát jöttünk rekkenő melegségben.

- Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, - szólok előre. - Ugy-e, nem itattátok meg?

- Nem.

Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul mezei ut vezet be a patak­ra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsa­nak utánunk. Tovább usztatunk a bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal. Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalom­ban majd rendes vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is kényel­mesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert kiesik!

Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. - No, ez sem nézi ki belőlem, hogy az igazga­tójával jó barátságban vagyok.

Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem. Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.

A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi. Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa. Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban. Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra, elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szalad­tak kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. “Lám, lám, a vén asszonyoknak is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon maradnak?” A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a szentkatolnai nagy­mamához - éppen ugy jártak, mint az én unokáim. Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! - Várj, fiam, reggelig, csititja a mama. - De én éhes vagyok! - Nincs mit adjak, szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.

Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő, irományok, - ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és Éva annakidején.

Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót, szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. - Csak nem hagyják éhezni a gyermekeket?

Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc! Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?

Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült ostromolta meg. Egy­más hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és rendü ember. A folyosón összeprése­lődve, a szakaszokban szintén. Már tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja: száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy- és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk. Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a vonat. “Vajjon ki őrködik felettünk?”

Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik. Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy összetartanak. Szinte összefonódnak. “Talán mégis jó, hogy büntet az Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.” Megy, mendegél a vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél, amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.

Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek. Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat: megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.

- Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy a férfiakat különválasztják s internálják valahol.

- Én nem maradok el magától!

- Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.

- Hát öljenek meg!

- Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy - élek.

- Nem, nem! Van nekem fegyverem... Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha Isten meg­elégel­te életünket - -

- Legyen meg Isten akaratja.

Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem vesztettük el ő benne való bizodal­munkat.

Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirrad­na! A sötét ég alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést hallanánk. “Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.”

Harminchat órai “pihenő” után megmozdul a vonat. Megy, mendegél, Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most látom teljes rettenetessé­gében, mi történt velünk. Most, amikor szemem láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. “Ó én szegény népem, hová jutottál, mire jutottál!” Pedig még jön egy harmadik vonat is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák, gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!

- Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, - mondja egy hadnagyocska a kétségbeesett embe­reknek.

Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit tartsak e bizonyos­ságok felől: Két esztendeje foly a háboru.

- Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé - kiáltotta felénk Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.

Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen: közönséges emberi vonás ez. A jól­értesültség fitogtatása.

Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek reggelre kiszenved.

Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy “megint” eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: “megint” meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol éle­tünk, halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok! Visszaszerezzük Erdélyt!

Csupa “nagymagyarországi” katonák. “Hát a székelyek hol vannak? Vajjon azokat haza­­eresz­tik-e?”

Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárny­vonal Nagyszeben felé. Itt fog lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet: jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vak­sötétek voltak eddig az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a holdvilágitotta pálya­udvaron, mely oly néma, mint a temető. Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák. Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát, hófehér köpe­nyeg­ben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi menyasszonyát a temetőbe s mondo­gatja:

Jaj de szépen süt a hold,

Megyen egy élő s egy holt,

- Félsz-e, Julikám?

Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit, akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész sereggel; aki “egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elé­men­tében szekérutat vágott.” Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona? “Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő karjáért, csókos ajakáért.” S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli, meg­csókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:

Láttam én halottat,

De ilyet sohasem,

Akinek a karja ölelőleg álljon,

Akinek a szája csókolólag álljon.

Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!

Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át a kiskapusi temető­kerten!

És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy, akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva, burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely népmesék legszebb asszonya!

Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták. Minden összeom­lott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek: nincs maradásuk.

A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok, nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez a vakáció!

Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük... Lehetséges ez? Mit ér az élet haza nélkül?

Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra érünk. És nem lehe­tetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.

Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük: mióta áll itt?

Mondják: Három nap óta!

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem, hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az éhség kinjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:

- Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két haldokló férfit. A rettenetes büz és éhezés miatt a menekülők nagy része beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesz­tegel itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen földön vérze­nek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten, sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?

A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a kolozsvári üzlet­vezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.

- Ugy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.

Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem, hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. - Hat. - Hisz ez egy kis séta. Nosza, visszamegyünk a vo­nat­hoz, veszem a botomat, néhány szem szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő. Mennyországban járunk a piszkos, büzös pokol után. Előző nap véletlenül tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most 80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam a lábamon, ha le-leszáll­tam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem, hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék! Nagyanyóka is megfiata­lodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét, hintáztatom, mint egykor, régen. Nagy­anyóka ismét - Mária.

- Most már igy is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?

- Elmegyünk, el.

Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.

Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.

Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének, éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.

Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg: nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem. Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon maradtak utolsó pillanatig és - - lehet-e szüleit szerető gyermek­nek végiggondolni, ami ezután következik?

Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt. A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való távozáskor szakitott le a “szép virágu sárga” almafáról. Meghámozom, felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. “Eddig letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:

Szép kerek almafa, ezer alma rajta...

S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.”

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

Bércről visszanéz a vándor,

Vigan int kies hazája,

Ott mosolyg a róna táj:

De a messze távozónak

Szive vérzik, szive fáj

Zeng felé a búcsuszó:

Isten hozzád, bujdosó!

“Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók...”

Már itt vagyunk “az alföldi szép nagy rónaságon”. Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk “kövér idő” járt, itt a szárazság buzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. “Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?”

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégel. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk... Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgye­ket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakugy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is mene­kültünk, - rémülten futnak össze s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja mene­külünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen... Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zug uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen meg­érkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy “hideg viz mellett” mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pam­lagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. Különös­képpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint - magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a gyermekek: tizenkét honta­lannak ád enyhe menedéket a kastély. Három hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé...

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

- Mi ujság, öcsém?

- Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

- S kivágták a fákat, ugy-e?

- Nem, igazán nem, - hazudik a fiu.

- Egyetlenegyet sem vágtak ki, - erősiti nagyanyóka. - Nekem, megmondta volna. Ugy-e, meg­mondtad volna?

- Igen, igen, magának megmondta volna... Hát még mi ujság?

- Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

- Hát a házból vittek-e el valamit?

- Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját... Egy kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.

- Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás te­remben folyt le. Köröskörül könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszá­zan. Egy hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? - Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a - moziba. “Bár a moziba.” Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti kocsikba, már repül is a vonat...

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, szorongva lesik a hatást... Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!

NYOLCADIK FEJEZET. Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan következik a nagy összeomlás.

Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik. Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel. Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, - végre is haza kell mennem.

Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké erdőcskéjének határoszlopa, de - jól látok-e? - a tábla eltünt. Ez az első “eltünés”. Látom már a fenyves “kapuját” is. Kicsiny kapunak mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.

- Jó nagy kapu, nagyanyóka.

- Ujra ültetjük.

- Soha, soha. Hadd maradjon ugy - emlékeztetőnek.

- Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban, örüljünk.

- Igaz, igaz, örüljünk.

- Adjunk hálát az Istennek.

- Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak oláh, magyar és német ka­to­nák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent “elmenekitettek”, amit meg­foghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gon­dosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak - menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem lopás, hanem “meneki­tés”.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavelyélte gyönyörü svájci teheneimet: “hisz az ur ugy sem kerül többé vissza”.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam össze.

- Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd elutasitják.

- Hát irják össze.

Az elöljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a Néptanitók Lapját. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!

- Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab - tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

- Mit tizetek?

- Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

- Tudom, ötvenhat korona.

- Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni a fülének. “Tán bolond ez az ur?”

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először rekvirálnak maximá­lis áron, erre minden “eltünik” s végre is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hival­kodnak. A hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a ház­tartásban szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, szalon­ná­val s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, - merthogy nem is tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk - összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy - elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget látok. A szabadsá­gos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétle­nül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit - itthon, ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit he, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak - csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló elszédül, végig vágó­dik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei parasztfiu, a másik ugyane megyei vályog­vető cigány. A parasztfiu kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyé­ben kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de gazdasági munká­hoz egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező - Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az “árulókat”, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos - ez már magától értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már három­esztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha viszik, - felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a csehek - csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol van­nak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz szabad­ságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*

Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán - kasza. És eléveszem a kaszámat én is, - huszadiknak beállok a sorba.

Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, éppen harminc eszten­deje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nem­zedék lépett embersorba s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rende­ket, 12 diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak “marhába veri a pénzt”, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadal­mat, hogy akárhány ha lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. “Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!”

Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almá­val, aztán a kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.

...S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el minket, öregeket, csak őket ne temesse el!

*

A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny lóhere­táblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.

- Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?

- Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.

- S még mindig birja a kaszát?

- Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?

- Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.

- Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is mindig könyvedzik... Hogyne könyvedzenék!

Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely rátekeredik a herére s meg­fojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a háboru, - igy... Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!

Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy össze­omlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát?

Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat csempésznek be a kaszár­nyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda...

Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan jár-kél az uccán.

- Nézd, - mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, - mily nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van aknázva.

Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a tüzcsóvát, mely majd az almát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába ütközik... Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a közvesze­delmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.

...Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a tüzbe.

Az ország szivében kitört a forradalom.

KILENCEDIK FEJEZET. Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de kénytelen beszélni.

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palo­tájában. Az ifju gróf - Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, ugy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, rövi­den megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy “majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!”

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen mél­tat­ván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: “Él magyar, áll Buda még!” - azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tiz esztendő mulva “ez az ember” megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a “fennálló rend” ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az igy meg ugy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s ugy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a buzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az “aranyszáju” pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túl­kényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett böjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortes­szereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztó­fával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s - ha ugyan van öröm benne - örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad! S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtet­tem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmi­szert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle “szabadságharc” idejében éhen halni nem kivánt. Az országot el­özönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a “nemzeti vagyonban”. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely had­se­reg, ha egyenest a magyar határra megy - ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánko­zott - egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

- Hát ennyire sülyedtek! - méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellent­mondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: “Szeged szebb lesz, mint volt”. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakossága, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebör­tönzik, majd számüzik őket - s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. - Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clemenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: taná­csot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanács­nak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak - illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa “beijedt” emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányá­nak száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul...

- No, az öreg jól ellátta a leányait, - állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy érték­papi­rok­ban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

- Nos, hány éves vagy?

- Hetven.

- Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom - és már ki is szemelek egy talpalat­nyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan - - Ha Széchenyi Ferenc, a “legnagyobb magyar” apja a 19. század hajnalán “reménytelenül halt meg, mint magyar”; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron - a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?...

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek - szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rend­szer­telen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyv­ből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal - megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybe­keverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyerme­kek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.

*

Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki “határtalanul” szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek - rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Buda­várába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztár­sa­­sági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyel­met nem ismerő népség, elsőnek azt, aki “nem akart katonát látni”, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és - kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyü a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amugy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. “Uj világ a régi helyén!” üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta az országot. A nemzetet francia össze­köttetéseivel bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs - vesztenivalója.

*

1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.

A már hónapok óta haldokló nemzet - megdermed. Budapest polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az össze-vissza darabolt Magyarország e “nyilvánságos rablói” tehetnek, amit akarnak. A “nyilvánságos rabló” nem az én kitalálásom. A 16. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét “Erdély nyilvánságos rablójának”. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rab­lójá­nak bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura biztosaitól igazságta­lanság volna megtagadnom a “Magyarország nyilvánságos rablói” köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz vágta pipáját s “eb ura fakó!” meg “az ördöggel is szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!” kiáltással a rabló­bandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor ural­kodása alatt még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: Nem, nem, soha! Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: Négy Elszászt akartok? Ezek a térképek ugy eltüntek, mintha föld nyelte volna el. Röviden: Kun Béla is “határtalanul” szerette a hazát.

A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy “lépjek be” - igen szomoru szivvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a maroknyi sereg egységét...

Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a “régi jó világ”-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy “az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a müveltséget közügynek tekinti és éppen ezért a magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja, s csak az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz számitásnak. Minden könyv kell, hogy a kultura új eseménye legyen”.

Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!

De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek. “A választás eredményét - folytatja - még az éjszaka folyamán (!) közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos helyettesével, aki az irói szovjetet jóváhagyta. Külön hangsulyozta azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt tisztán müvészi szempontok vezetik és annak a könyvnek adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megujhodott világnak. A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben uj és értékes könyveket vetnek a piacra, a tizszeresét annak, melyet a régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista államnak az ellátási rendszere, az irókat, akárcsak Oroszországban, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat. A szovjet-köztársa­ság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely nemcsak nálunk talált legteljesebb elismerés­re, hanem az egész müvelt külföldön is.”

Még mindig nincs vége. “A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a szinházakban, a fel­vonások között irók tartanak előadásokat a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj utakra tér.” Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást tartanak.

Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a nevét sem nyom­tatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt közt hat szülelelt keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt is, hogy “a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes elis­merésre talált irodalmi és esztétikai munkásság” alkotásaiból még egy-két héttel elébb nem­csak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel, első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek látnak napvilágot, a “tisztán müvészi szempontok által vezetett” kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később kerit...

Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását, sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált népbiztos “külön hangsulyozásait”, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a szélire rá jegyzem: “Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc. 25.”

Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett. A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett a sajtódirektórium, hogy “a Jó Pajtás beszüntetését határozta el.” A halálos itéletet egy gyermekember “jegyezte”, akinek Ypszilont bitorló nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de ez a halálos itélet váratlanul ért.

A Jó Pajtás, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél: a világháboru ferge­tegé­ben népes családom mellett egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek szeretete. Körös­körül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó Reménytelenség. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a Reménység. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a Jövendő. Meleg szivem vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, - s halljatok csudát! - itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.

Erről a szigetről, “ahol édes volt a számkivetettség”, kergettek el engem s velem a burzsujnak gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá tett gyermekeknek ezreit.

Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első golyó, amely embert ölt. Emezt görcsösen szo­rongattam ujjaim közt, s le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletár­diktatu­ra keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a “szomorodott szivü hátramaradottak” vigasztalására, - nem irigyel­tem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban megláttam ezt a magam sze­mével. S minden “nagyobbal” nagyobbra nőtt az örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt alka­lom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, ha Barbusse Tűz-emagyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem szünő halálhörgésnek közepette - mely nagy lelkierő kell ehhez! Ez a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.

Fel-fellobbant egy-két gondolalom, - mindjárt el is temettem. Cenzorok munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a Gyermekek szigetén. Ezen a szigeten különösebb “elmélyedés” nélkül szolgálhattam a - Jövendőt. Ezen a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam az én apró népemmel a fertelmes háborut - - a cenzor bácsik éppúgy nem néztek bele az “ártatlan lapocskába”, mint ahogy belenézetlen mondták ki rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20-30 éves birái s egyben hóhérai.

*

A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege ez. A mesebeli fekete gyász város Buda­pest: ez a város meghalt. Uccáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő “üzem” kommunizálva, munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés - hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől talpig be­vonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még feketébbnek látszik.

Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba ültetik a német szövetség megterem­tőjét? A Margitsziget, a csudaszép sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat. Itt-ott letör­delt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára lesz-e idejük?

Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi az az “új világ”. Az új világ “más világ”, ahová már sürün küldözgetik a 24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu emlékére mened­éket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: mért nem mindjárt? Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyur­ni a lelketlenül megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra - ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik a tanitást, különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek - májusban, amikor ugy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság - egy züllött tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az - Oroszországban. Ez nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.

Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra kinozása - ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de szakadatlan cse­pegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet - ez az uj világ. Én pedig és mind, akik a régi világ­ban nevelődtünk s becsületes akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak ülünk, ülünk, szomo­ruan ülünk és éhezünk tovább... Mert igen ritkán járok az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik elveszett, a másik­ban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová. Negyven esztendeje szántogatok a “magyar ugaron”, s a proletár­diktatura sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld, negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom, vajjon szántok-e még rajta valaha?

Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn, mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a kaszát.

Mondta Mária:

- Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad. Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.

- Megirjam? Kinek?

- Az iróasztal fiókjának.

És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az asztalfiának.. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő, ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel, amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megirásának határidejét, tiszleletdiját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói - nem, nem, ennél nagyobb ajándék nem telik tőlem, végtelen türel­mes­ségü iróasztalom!

Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.

*

Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül követte. “Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!” áradt felém erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat. “Természetesen”, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia...

- S a “burzsuj” gyermekek?

- Azok dögöljenek meg!

Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József, életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.

- Inkább dögöljek étlen! - tört ki ajkamon az első s remélhetően az utolsó durva szó.

A burzsuj gyermekek dögöljenek meg... Ezt nekem üzenték, aki gyermek és gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár gyermek is megtalálhatá könyvei­met az iskolák könyvtáraiban, s ha nem hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha, munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a Szeretet volt alapigéje minden egy könyvem­nek. És most, életem alkonyulatán a Gyülölet szolgálatába állitsam tollamat!?

Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a leve­lekre válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves pajtásuknak meg­halnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan gyermeksziveken követték el a legna­gyobb kegyetlenséget.

Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne tegyek különb­séget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.

Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A kis elvtárs. A kis proli! Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.

- Nem, nem, soha!

Tovább alkudozunk. Hát legyen Jó barát. Igen jó cim, de miért legyen a Jó Pajtás-ból Jó Barát?

- Nem, nem, soha!

Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.

Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet. Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is, elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták; intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság, hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok elébe.

Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel, hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A 18-20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele célját, mondom neki: - Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem, önök tehetnek akármit az én elrabolt szellemi tulaj­donommal, de csak - nálam nélkül. Az ön kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot, mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.

Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti, mint technikai tekintetben!

Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb benne, hogy hamaro­san kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna nyomtatni.

- Kár belekezdeni, - figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető. - Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.

Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy, élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett csapnia vörös katonának.

Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.

- Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire sem volt a kommunizmusnak!

- Nem igy értettem a kommunizmust! - kiabált a megcsalt ember dühével.

Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban. A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkás­nak a nagy uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő esztendőben, arra nem gondolnak: “egyél, igyál, mulass, minden egyéb semmi.” Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficit­tel “dolgoznak”, ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még, hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyil­kosok! Van, bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is, magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék tenni. Lukács György az, a Hitel­bank igazgatójának fia, akire nem az a megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is, őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha valami “uj” elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság pályázatán tünik fel a 22-23 éves bankárfiu a modern drámáról irt nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir: ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény próbára teszi. Amint elébb mondám, csoda­bogarakat közölnek könyveiből, s ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak. Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztos társai is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az “elsőrendü ellátás” négy hónapjában.

Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:

- Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?

- A lelkesedés s a dunaparti szilva!

Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt nem esznek.

Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a szemetes uccákon végig­döcö­gő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere, halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevé­vel kapcsolatban. Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez éme­lyeg­tet. Ez az émelygés sirig kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett senyvedniök.

Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli terem - a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? - Én. - Ön irta ezt a cikket? - Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és eltávozott. De hát ez, - mondaná édesapám - rege. Ám nem rege, de komoly valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszin­tén megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már lesz, mert “tudva­levően a mezőgazdasági munkák junius végén befejeződnek s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat”. Mondanom se kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi a tököt.

Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzód­nak meg: az én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul, érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek... De az anya - anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A gyerme­keknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek, szaladgálhatnak. Itt volta­kép­pen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi, az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlód­tunk?

A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső, a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar erköl­csökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És akkor az aggastyán földhöz vágja poharat: Nem, nem, soha! Egyik vörös mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a fegyvert leereszti... Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől...

Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem, kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének. S mely jószivü nép! Ahol meg­fordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!

Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is kommunizálták. De... Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is, onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a vörös szala­gok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák bélése alól.

- Vadnak-e itt magyarok? - kérdi egy sastollas katona.

- Nem igen, - mondom én. - De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?

- Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, - döbben meg a fiu.

- Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy “vadnak”.

- E’mán szent igaz.

Kitudódik, hogy e fiu egyike az “átgyurt” székely vörös katonáknak. Székely urak gyurták át...

Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely urak, csak azt csele­ked­ték, amit annyi más ur cselekedett: egyik “beijedt”, a másik meg “az ördöggel is szövet­kezett” - csak még egyszer bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.

- Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek évfordulóján omlott össze a vörös világ.

Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:

- Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a - fehér világ.

TIZEDIK FEJEZET. Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik.

1919. augusztus havában.

Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az őserő?...

*

Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat, egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?

*

Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született. Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra emlékszik még? Egyáltalán, vanak-e magyarok? Az egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf dunnyo­gását: «Él magyar, áll Buda még.»

*

Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim pillantanák meg.

Szeptember 21.

Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül, hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak; az övé voltak, egészen az övé. Szegény Jankó már többek kezéből került vissza az ő kezébe... Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom. Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem minden válás - komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon, ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.

Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat utoljára láttam.

*

Október.

Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes. Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut. Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek nagyapó méheset rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az egész falu. Ez is te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal is!

*

Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden, hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én szivom-e még ezt a levegőt?

*

«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod! Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy, néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.

*

November 16.

Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én, ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én «dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj; hon­szerzők menetét. Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.

Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk...

Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton jönnek a számüzött magyarok.

*

November 19.

Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás: Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a lakásban... Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?

Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon zápor­ként folyt le a könny, hosszu időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)

Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

November 24.

Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi. Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem: éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult Fővárosi Lapok-ba vezércikket irtam. Az volt a cime: Mind jeles irók vagyunk. Ha ma irnék cikket, ennek az lenne a cime: Mind faj­ma­gyarok vagyunk. Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette. Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél! Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg ember meg valamennyi önző.

*

December 2.

Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség: semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál levelet valamelyik gyermektől, kétség­be­estél, minden rosszat össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy ezeres bankóra ült s ugy kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket, de «hallotta», hogy jól vagytok.

A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a Jó Pajtás feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök nap­hosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e naplót, meg merem mon­dani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el valamelyik könyvön. Mit is mondott édes­apám? «Nekem az a könyv, ami a gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok, hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három: szót: Isten, Haza, Nemzet, - s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a szeretet ujsága lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szent­háromságot: Isten. Haza és Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hár­mat megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal lármás fajmagya­rokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta: A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem busul, nem emész­tődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, - bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathu­zsá­lem korán. Hogy negyven esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való tartózkodás után ilyen öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe kezdek bele­törődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!

De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben: talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha ezen a világon. Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefelté­tele­ket, de már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisü­lésbe... Imádkozzál, Mária, hogy, ha már... együtt, együtt, együtt!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 6.

Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből (Kölcsey, Vörös­marty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan találó strófákat irok ki a Jó Pajtás gyermekeinek. Közbe-közbe megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt, mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazság­talanság történt velünk, Mária! Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is, tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni? Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném; azt tenném, itt ujitanék, ott ujitanék - nem kacagtatóan bolond képzelődés ez? Hiszen, amire én hazajutok - ha jutok - rám fog illeni a mesebeli szegény ember mondása a vén emberről: Ez már csak volt ember!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 10.

Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át! Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden, minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet, egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?

Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu volt a kezemben. Parasztfejkendő össze bogozva, benne, nem tudom, mi. Valószinü, egy darabka kenyér­maradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt - nem tudom, kik - s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépés­ben mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed, a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak lássalak.

*

December 12.

Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi maradt meg reggelre: - Hány véka buzát vetettél? - Tizet. - Csak? Hisz sokkal többet irtál. - Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett rejtenem, magyaráztad te. - Mi az uj gazda neve? - Nagy Ferenc. Hát a feleségét hogy hivják? - Liéva. Ezen a bolond néven nagyot nevettem. Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de fő, hogy beszélgettünk.

*

December 16.

Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be. Vajjon mi lesz a sorsa?

Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg - két karéj kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem. Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!

*

December 17.

A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi verset irtam a - Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel: tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha haza­vetődöm valaha, a gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám, megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.

*

December 18.

Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó Nehéz órák cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de, lám, nem kellett husvétig várnia: feltáma­dott Karácsony ünnepére. Igazat irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen félek, hogy nem irtál igazat!

Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! - Hát nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? - Ó, ó... Adok egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a konyhára: - Van-e kenyerünk, Ágnes? - Éppen csak ebédre való. Ma sütünk. - Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.

Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm, az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy bőségben. Az a kevés is - fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra...

Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: puliszka tejjel! Eszerint, ma este, ha volna kirá­lyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta? «Nem bánom, hogy parasztnak születtem...» Igen szeretem a paraszti életet. Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

December 26.

Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni meg­mérhetetlen szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól, hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem, hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldog­talan, árva öreg ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal - fojtogatott a sirás. Aztán haza­jöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este mind eljöttek hozzám a gyermekek. Vacsora után jöttek. Hallod, Mária, hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi kalács - ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk... Hát ti együtt voltatok-e, akik ott ragadtatok?

Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak, erősen várlak, sziv­szakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson hozzád.

Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen? Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ - világ!

Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez - Ágnes. Szerencsésen letette a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony - Nagybaconban. Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne - az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán egyszerre megered a könny szemünk­ből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van benne - áldassék érette Istennek szent neve!

Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a nap. Mintha tava­szodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be. Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is leg­alább egyszer elejétől végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!

Jó éjszakát, szivem Máriám!

*

1920. január 3.

Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család. Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa, emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere. - Macesz? Meglátod, hogy macesz - az lesz, mondta teljes meggyőződéssel a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz - az lesz! Magam is azt hittem, hogy fánk - az lesz. De - nem lett. Könnyes szemmel léptem át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz - az lesz...

De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát, töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz» szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld szerelmesének a fia!

*

Január 17.

Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét. Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált, mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.

Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a «bünös» Budapest. - Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart. Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a legnagyobb magyar.

...Én ezt harminc esztendeje vallom.

*

Január 20.

Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik, egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:

«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi gazdaságomba nem mehe­tek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom. Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»

Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.

*

Január 27.

Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok. Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?... Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád. Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el, Mária. Ez a mienk marad...

*

Február 3.

Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled - Oláhfaluból. Nem tudtam el­olvasni, ugy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak, de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik, egyszer már megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária, miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod...

*

Február 6.

Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s mindjárt találkozunk. A kocsi­uton jártál-keltél izgatottan, mint a régi jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekek­től. Épp akkor értem a kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás karjai közt sirtunk - aztán én leros­kadtam a földre és elaléltam. Erre ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat, amikor felébredtem.

*

Február 27.

Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak muszájból tudok irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem, hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utolszor ölelsz?... Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.

...Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere. Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem. Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz, valahol Pest környékén, tized­résznyi földön gondtalanul élnénk... De mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak ott. Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin - erős elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!

...Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet. Adattam fel már Temes­vártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban, Besztercebányán, adattam fel már Olaszország­ban is. Most egyet Amerikába küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu, egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!

*

Március 13.

Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam. Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést. Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával. Alaposan kirabolták, de ennivaló - az van bőven. Nagy­nehezen haladékot adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok, kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom tovább. Minden álom földreroskadással vég­ződik. Félek, igen félek, hogy egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy itthon vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz már három napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy testét, lelkét igy megsanyargatod?

Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!

*

Március 21.

- Ma minden ujság vezércikkének Évforduló a cime. A proletárdiktatura évfordulója. Nekem egyben félévforduló is ez a nap. Szeptember 21-én, tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat, szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy «kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem szabad itthagynod Őt és Őket! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz, mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a vasgyárossá emelkedett munkás sirkövére? «Munkáskéz és munkáselme - Család­já­nak szent szerelme - Ez volt az ő ékessége - Szálljon reá áldás, béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit - igy azonban, Isten segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.

Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet? Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet, amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán utolsó könyve. És - és - egy eszten­dőre meg van hosszabbitva az életünk. Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszál­gatok, közbe-közbe irogatok.

Jó éjszakát, szivem Máriám!

Március 30.

Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. “Hajdan” repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó, jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel! Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok! Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!

Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez. Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen. Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem. Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc egy végtelenség, öt perc - öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő végte­len­ségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek, szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk... Ha akkor ott meghalunk... Mind a ketten... Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk, megérjük a nagy összeomlást - meg kell nyugodnunk szent akaratában.

A kalauz kiáltása riaszt fel. - Kisujszállás!

Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai közt.

*

Április 7.

Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a tanya második ottho­nom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A házigazdámról nem tudom, mi nekem volta­képen: testvér? barát? Néha ugy tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A gyer­mekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt... Oh, Istenem, hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek, dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam. Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát. Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát» jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok. Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik: Vajjon mit csinál az uram?

*

Április 30.

Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen, Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden betüje. November óta egy levelet kapott tőlem - februárban! Vajjon melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal mellette. «De én kibirom, ne félj! Én megvárlak téged, ne félj. Légy erős, te is várj meg engem. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem felejtem, nem!

*

Május.

Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek. Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse, hogy rendben találták az - orromat, most valamelyik pesti kórházban tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok; kaszá­lás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek - ez volna a jövendő Magyarország?

Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek nagyapót: A jóból is sok a sok. - De mikor nekem ez a munka testi épülés, lelki gyönyörüség!

Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot, nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám ezzel:... «és ne szégyeld sze­retni az édesanyádat, mert sem kereszténynek, sem keresztyénnek nem született. Én mon­dom ezt néked, a székely huszárok sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magya­rabb lelkü nővel kerek ez országban nem találkozol!»

Ha még egyszer Testamentumot irnék... Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit»... Azt Irnám, azt. De én már nem irok több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.

*

Junius 5.

Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának: Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett, bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az Ur.

Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak. Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom a te anyai szived isteni erejében!

Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:

Hol már annyi víg órát tölték,

A Nagykunság fekete földjét

Kapálgatom.

Fel-felnézek, Keletre nézek,

Ott vár rám egy elárvult fészek,

S nem láthatom.

Elárvult fészek bús lakója,

Szép öreg galamb, nagyanyóka,

Vaj’ merre néz?

Nyugatra néz ő, s várja, várja,

Haza mikor száll öreg párja -

Szive nehéz.

Öreg galambpár, öreg fészek,

Az a nagy vihar szertetépett

Kegyetlenül.

El, szétszóródtak a fiókák,

Egyedül hagyták nagyanyókát,

Jajj, egyedül!

Hej, e fészek! Mi volt e fészek,

Mig a galambpár együtt fészkelt,

S a gyermekek!

Benne csupa jó szív tanyázott,

Aki betért, itt meg nem fázott -

Melegedett.

Vidám melegség áradt itt szét,

Ki egyszer itt járt, jött az ismét,

Jött szivesen.

S csak Isten a megmondhatója,

Hányszor szállott le itt a gólya

Szép csendesen...

Hajh! Vége, vége örömünknek!

Kiért? Miért? Az Isten büntet,

S mely mostohán!

Szánj meg, Uram, őket ne verjed.

Kezedet csak reám emeljed.

Csupán reám!

*

Junius 9.

Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a honta­lant... Mert Apponyit nem lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legna­gyobbá: ő a legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más magyar ember nagyságán felülemelkedő.

Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember, amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. - Nini, cseresznye! örvendezett a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a ropogós piros cseresznyét - ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, mendegéltünk. - Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le nagyhir­telen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk, mendegéltünk. - Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth János - ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a hon­talannak, testi s lelki szükség a mezei munka. - Szegény Elek, sokat szenvedhet a lelked, sokat... S mondta ezt oly mély meghatottsággal, mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy szenvedését.

Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig ebédeltünk meg, a kert­ben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott. Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni, hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel csüggedező szivüket.

- Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból. Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel, bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek szózatos ajkán! És meg­teltek a szivek hittel, szebb jövendő hitével. Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.

Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejt­hetetlen óra. Ki mondja, hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.

- Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy bevezetem az igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.

Megszégyenülten néztem magam elé. Ha ő hisz a nemzet feltámadásában, szabad-e nekem kételkednem ebben?...

*

Augusztus.

Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit - menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom, könyö­rögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!

S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is emberfeletti. Meddig birom?

*

Szeptember 21.

Ma egy esztendeje... Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el: Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e isten szerencsétlen fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját? «Emberfeletti szenvedés»... «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül versz!

*

Szeptember 30.

Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog «visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset - accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra, irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, - Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!

Tegnap... Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél. Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a Testamentum-ot... Ime, a levél:

«Édes, jó apám!

Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta szenvedéseitől a halál.

Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt - még akkor is, ha nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem, csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle - és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit meg­siratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy - ha lehet - még több melegséggel kell - helyette is - körülvennünk Téged és Anyánkat... azt a párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a Világ valamennyi szülője közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére. Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád, Golgothát járó Mária!

Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal sirjukat.

Megyünk, megyünk...

Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.

Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e könyvben meg­marad:

Ami szépet és jót könyveimben láttok,

E két öreg ember szivéből eredett.

Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,

E két öreg ember mellé temessetek.

Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát...

Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.

-&-