Dr. Jókai Mórnak , a magyar nemzet büszkeségének, irodalmunk legfényesebb csillagának

hálás tisztelettel ajánlja

A SZERZŐ.

I.

A kezdetet jelző villamos sürgöny végig csöngött a folyosókon. A közönség nagy zajjal tódult be a foyerekből.

A lomhán emelkedő vaslemez nyomában föllebbent a függöny.

Ez a fölvonás ballettel kezdődött.

Gáthy Elek báró szemére illesztette a látcsövét s többé nem figyelt a fiatal iróra, a ki fölvonásközben fölvilágositással szolgált az iránt, a mire főleg a báróné nagyon kiváncsi volt. Arnóti Béla, a nemrégiben fölkapott festőmüvész életéből mondott el érdekes részleteket. Nevezetesen azt, hogy a müvész egy kis alföldi faluból, nagyon egyszerü szülőktől származik, s hogy egy kiváló Maecenas födözte föl még gyermekkorában; az képeztette ki, annak köszönheti a világ a gyönyörüséget, a mit a téli tárlaton nagy port fölvert „Az alvó Ariadne Naxos szigetén” szerzett neki.

A báróné fölemelte a látcsövét, de nem a szinpadra irányozta azt, hanem a földszinti támlásszékek középső sorai felé.

- Igazán érdekes müvész-arcz.

- Határozottan szép ember, báróné.

- Hány éves lehet?

- Huszonhét mult.

- Kik azok ott mellette? Ugy látszik, ismerősei.

- A felesége: Káldor Anna és apósa. Ez a házasság aféle gyermekkori idyll. Anna édes apja, Káldor Dániel, pap a müvész szülőfalujában és Arnóti apjának halálával második apja volt a müvésznek.

A báróné kétségesen mosolygott.

- Min nevet méltóságod?

- Mondja csak. Terényi, nem valami szinmü vagy regény expositióját beszélte el maga most nekem a fiatal festő élettörténetének czimén?

- Hova gondol, méltóságos asszonyom!?... Hisz ez képtelenség volna.

- Hogy-hogy?

- Ilyen regény ma!?... Ilyesmi csak megtörténhetik. De ha ezt az egyszerü, mindennapi történetet leirnánk, nyomban és fölháborodva utasitnák vissza, mint maradi firkát.

Többfelől pisszegés hallszott, a mi arra intette a földszint bal oldalának negyedik páholyában ülőket, hogy társalgásuk zavarja a közönséget.

A következő felvonásközben vendégek érkeztek Gáthyék páholyába: az öreg Zsablyay Hugó gróf, ifju és feltünően szép feleségével.

- Jó estét. Olyan kedélyesen társalognak, hogy mi is átjöttünk résztvenni mulatságukban; - szólt jobbra-balra kezet nyujtva az öreg gróf.

A grófné könnyü fejbólintással köszönte meg Terényinek figyelmét, hogy lesegitette róla a belépőt.

Gáthyné átengedte a főhelyet a grófnénak s maga a szinpadnak háttal ült le, mig az öreg gróf, a báró és Terényi a háttérben foglaltak helyet.

- Miféle mulatságos thémát zavartunk mi most meg? - kérdezte Zsablyay gróf.

- Terényi beszélt el pár érdekes vonást Arnóti életéből.

- Arról a rendkivül tehetséges fiatal müvészről, a kivel jóformán tele van a város?

- Ugyanarról, gróf ur.

- Hanem igazán ritka csinos férfi. Nézd csak, nézd: amott ül a mellett az apró, kopasz emberke mellett; a mellett, a ki olyan idegesen forgatja a látcsövét...

A grófné az unottság leplezetlen jelével vette kezébe a báróné által nyujtott üveget, de alig egy-két másodperczig nyugtatta azt a kijelölt irányban.

- Azt hiszem: láttam valahol ezt a fiatal embert. Tán a bálokban vagy a társaságban?...

- Téved, grófné; - szólt a fiatal iró; - mert Arnóti nem igen fordul meg nyilvános helyen. Egészen visszavonultan él, a muzsája és családja között osztva meg magát.

- Családja? hát már gyermeke is van?

- Egy három éves fiacskája, báróné.

- Ismeri személyesen Arnótit? - kérdezte Zsablyay.

- Legjobb barátom. Iskolatársak voltunk. Igy tudom családi viszonyait.

- Szép asszonyka ez a kis Arnótiné; - jegyezte meg a báróné, miután egy-két pillanatig látcsövezte a festő nejét.

- Olyan szenvedő, ábrándos arcz. Valóságos regényalak: szőke haj, kék szemek... Ez a regényhősnők konvenczionális kelléke; nemde, Terényi ur? - fordult az iró felé a grófné.

- Nem, méltóságos asszonyom. Szürke vagy aczélkék szemek, vörhenyes, bronzszinü haj; ez a legujabb minta, a melyben dolgozunk, - szólt nevetve a kérdezett.

A grófné amolyan hideg mosolylyal fogadta ezt a megjegyzést; mintegy rendreutasitva a fiatal irót, hogy tulment a határon.

Terényit feszélyezte kissé a grófnénak vele szemben tanusitott lenéző modora és azon ürügygyel, hogy leigérkezett a földszintre, ismerőseihez, bucsut vett a társaságtól.

- Ne feledje el, a mire fölkértem, Terényi. Értesitse eleve a meghivás felől.

- Hogyan feledkezhetném meg a kitüntetésről, a mely legkedvesebb barátomat éri?! - válaszolt az iró és mélyen meghajtva magát, elhagyta a páholyt.

Mikor Terényi betette maga után az ajtót, a grófné fölkelt és a tükör elé lépett. Megigazitotta azt az aranyba játszó vörhenyes haját, aztán odatámaszkodott a férje székének háttámlányához és hanyagul lebegtette a legyezőjét.

- Ez az iró már nagyon is akklimatizálja magát a mi körünkben; - vetette oda kicsinylő hanglejtéssel.

A báróné egy önkénytelen mosolyt nyomott el, melynek az udvariasság szabott határt és gyöngéden jegyezte meg:

- Terényi semmiféle társaságnak sem válhatik szégyenére. Ez a fiatal ember már igen előkelő helyet vivott ki magának az irodalom terén és mint magánember is a legelfogadhatóbb egyéniség. Valami megbizásom volt számára, szerdai estélyemet illetőleg; azért hivtam föl.

A grófné nem tett több ellenvetést. Látcsövét minden határozott czél nélkül körüljártatta a nézőtéren; aztán visszaült a helyére.

Ettőlfogvást általános lett a társalgás.

Ujra végigvibrált a villamos sürgöny hangja s a báróné vendégei fölálltak, hogy visszatérjenek páholyukba.

- Remélem, számithatok rátok szerdán? - szólt Gáthyné, a mint Zsablyay grófnétól bucsuzott.

Eleonóra fejbólintással mondta: ott leszünk.

- Akkorra a kis Ada, a nőm unokahuga is megjön; - jegyezte meg a báró.

- Ah, a kis fehér rózsa, a hogyan Garán tábornok nevezi? - kérdezte a gróf.

- Elkértem fivéremtől, miután Ervin nem igen hajlandó megválni az ő falusi birtokától. Télen, nyáron ott gubbaszt az ősi fészekben, mint valami középkorból való várur. Mégis csak be kell már vezetni a világba azt a szegény leánykát; s mert nincs anyja, ez a nagynéne föladata; - mondta a báróné.

- Jöjjön, jöjjön, Nórám; - siettette nejét a gróf. - Már kezdik a harmadik fölvonást.

- Apropos, - szólt utánuk a báró, - hogy tetszik önöknek a vendégszereplő tenorista?

- Pompás hangja van; de - színi referensi stylusban szólva - mintha némi indispositióval küzdene.

- Szerződtetés czéljából énekel.

- No, akkor kitünő! Majd tapsolunk neki. Ha jól fogadják, legalább meg lesz oldva az örökös tenorista kérdés.

- Helyesen; tapsoljanak; igy hozza magával már a patriotismus is.

- Ah, talán magyar?

- Budapest fő- és székvárosának szülötte. Ha szerződtetik: kötelezi magát, hogy évenkint egy, esetleg két szerepet is betanul - magyar nyelven.

- Ez már tulságosan kecsegtető auspicium; - nevetett a gróf s karját nyujtva nejének, elhagyták a páholyt, miután négy, különböző hangon kiejtett: „Au revoir” hangzott el a báróné „Tehát szerdán” bucsuszavára.

II.

A farsang legfényesebb házimulatságának igérkezett Gáthy Elek báróné szerdai estélye. Kilencz órakor megkezdődött a kocsik felvonulása a csinos kis palota elé, a melynek elfogadó termében Gáthy Elek báróné és férje a kötelesnél sokkal őszintébb mosolylyal fogadták érkező vendégeiket.

Gáthy báró mintája a kedves háziuraknak, nem kevésbé az udvarias, gyöngéd férjeknek, a kik feleségeik minden kivánságát teljesitik, még azokat is, a melyek szeszélyszámba mehetnek.

Nincsenek gyermekeik és tiz évi házasságuk alatt nagyon egyhangu lett volna az élet a kedves kis Olgára nézve, ha egy s más apró szeszélylyel nem füszerezi azt. Hogyan lehetne hát a belátással biró, gavallér férjnek kifogása az eféle apró szeszélyek ellen?

A rossz nyelvek azt állitják ugyan, hogy maga a báró sokkal több elnézésre szorul, semhogy ildomos volna tőle ilyen ártatlan óhajoknak ellene mondani; hogy a férji hüség nem tartozik házi erényei közé.

Kis vártatva már megeredt a teremben az az általános zsongás, a mely arról győzi meg a gondos háziasszonyt, hogy vendégei jól el vannak helyezve.

- Mondja csak, szép asszony, - szól, karját nyujtva Gáthynénak, Garán Cyrill gróf tábornok, a ki csak nehezen adja be félszázados derekát, hogy résztvegyen a báróné „social-demokrata tüntetésein” (igy nevezi a tábornok a szerdai vegyes estélyeket) - miféle tendencziozus estélyszámba vehetjük ezt a mait?

A báróné ártatlan kaczérsággal szegte félre csinos fejecskéjét. Pajkosan mosolygott az a babaarcz, a melyen minden miniatür volt: az orr, a száj, a homlok, csak a szeme mondható rajta nagynak.

- Testvériség, egyenlőség, tábornok! Ez itt ma a jelszó; - kötődött a szép asszonyka.

- Ah, ah! És ugyan kikkel leszünk ma egyenlőkké?

- Felebarátainkkal, kedves tábornok.

- Névszerint...?

- Nyiltabban szólva: rang szerint; erre czéloz ugy-e? Tehát: egy nemrégiben hirre kapott zongoravirtuóz, nehány kiváló szin- és énekmüvészünk, egy-két jeles irónk a fiatal gárdából...

- Köszönöm, én menekülök.

Gáthy báró közeledett a társaság felé, karján vezetve egy tizenhét-tizennyolcz éves feltünően halvány leánykát, a kinek szinte áttetszően sápadt arcza a legrokonszenvesebb benyomást tette.

- Itt jön az én kis fehér rózsám! - sietett eléje a tábornok. - Mikor érkezett, kis Ada?

- Három nap előtt, tábornok ur.

A leánykát szinte dédelgetve fogták körül és kérdésekkel ostromolták.

- Jőjjön, jőjjön ide, kis fehér rózsa; - tréfált tovább a tábornok; - erősitse maga is az ellenpártot.

A leányka kérdőleg tekintett rá.

- Rossz helyen keres szövetségest, Cyrill gróf; - szólt közbe a báróné; - mert Ada az én pártomhoz szit. Terényi Pál müveinek hüségesebb olvasója ő, semhogy ellene esküdjék össze; nemde, Ada?

A kérdezett mosolygott és szinte naivul mondta:

- De én azt hiszem, Terényinek egyáltalában nem is lehetnek ellenségei.

- Ah, ugy?... Ismeri személyesen?

- Csak egyszer beszéltem vele. Tegnap a városligeti jégpályán; de müveit ismerem és...

- És mi hangolta ilyen kedvező véleményre az iró iránt: személyes előnyei vagy müveinek kifogástalan volta? - incselkedett Vaál gróf, a ki epésebb alakban osztotta az agglegény tábornok ellenszenvét az iránt a bizonyos kaszt iránt.

- Igaz, a mit odaát beszélnek? - kérdezte a bárónéhoz lépve, Dezsér Tiborné, az államtitkárnak mindig és mindenre kiváncsi felesége.

- Hát mit beszélnek odaát?

- Hogy Arnóti Béla is hivatalos mai estélyedre, édes Olga?

- Nem kivánsz vele megismerkedni?

- Ellenkezőleg.

- Azt hallom, hogy valami csuf, torzonborz, megbizhatlan külsejü vadember; - elegyedett közbe egy olyan hölgy, a ki mindig hall valamit.

- Tökéletesen helyesen informálták, méltóságos asszonyom; - erősitgette Vaál gróf. - Kékesbe játszó fekete haj. Az egész arczát mellét verő sürü szakáll takarja; csak két villófényt lövellő, ördögi tekintetü szeme látszik ki a...

Gáthyné jóizü nevetéssel szakitotta félbe:

- Valódi müvészfej, édes Leonim. A haja fekete ugyan, de ugy ez, mint a szépnövésü körszakáll, lehetőleg gondozott állapotról tesznek tanubizonyságot. Villogó, tüzes, fekete szemek, csupa élet, csupa szenvedély, de az ördögi tekintetnek nyoma sincs bennük. Amolyan szorosan egymásra záródó ajkak, a melyek arra vallanak, hogy tulajdonosuk sokkal többet gondolkozik, mint fecseg.

- Szóval prototypje az érzéki embernek; - hajtotta a vizet a maga malmára Vaál gróf.

- Tehát csakugyan eljön?

- Megigérte. Nem is tudom: hol késik ilyen sokáig.

Egy fiatal tiszt közeledett a csoport felé.

- Ugyan, édes Oszkár, hozna nekem egy áldozatot? - szólt félrehuzva őt Gáthy báróné.

- Lehetetlen, báróné, mert mihelyt magáért teszem, megszünt áldozat lenni, - válaszolt a hosszu vékony lenszőke tiszt, a kinek e megszólitásra epedő kifejezéssel sugárzott ki a csiptető mögül savószinü szempárja, mig ujjai a megszámlálhatón gyér szálakból kiverődött, világos szinü bajuszt sodorgatták.

- Mindig bohóskodik; - jegyezte meg a báróné, olyan mosolylyal, mely arra vall, hogy az asszony mindig s minden kézből készséggel fogadja a bókot. - De most komoly dologról van szó. Ha megérkezik Arnóti, a fiatal festő, iparkodjanak maguk némileg ellensulyozni azt a ridegséget, melyet nehány csökönyös részéről fog tapasztalni.

- Olyan barátságot kötök vele, mint Achilles Patrokluszszal, ha maga ugy kivánja, oh, legszebb a szépek között.

A báróné elmosolyodott önfeláldozó lovagjának szavain s szivélyes pillantással köszönte meg az áldozatkészséget.

Arnóti Béla és Terényi Pál lépett a terembe. Az egész társaság szinte bántó kiváncsisággal tapadt az ajtó felé.

Terényi mély meghajlással közeledett a ház urnőjéhez, bemutatva Arnótit.

Gáthy régi ismerősként nyujtotta kezét a müvésznek, a ki némi tartózkodással, de kifogástalan előkelőséggel tisztelgett a háziasszony előtt.

Az érdekes fiatal müvészt csakhamar bemutatták mindazoknak, a kik az ismerkedést kivánatosnak találták. Ezeknek száma jelentékenyen fölülmulta azokét, a kik vonakodtak megismerkedni a festővel.

- Jó estét. Örvendek, hogy végre találkozhatunk, édes... édes...

- Arnóti Béla; - segitett Terényi a hadnagy zavarán, a ki - igéretéhez hüségesen - megragadta a legelső kinálkozó alkalmat, hogy eleget tegyen a báróné óhajának.

- Örvendek, édes Béla.

Szivélyesen rázta Arnóti kezét, miközben kedélyesen ismételte:

- Oszkár, Oszkár; Kluknóy Oszkár.

A fiatal müvészt némileg zavarba ejtette e különös modor, de azért elég fesztelenül társalgott a hadnagygyal.

Zsablyay grófné tán sohase volt olyan szép, mint ez estén. Szemet igéző bübáj ömlött el rajta, a hogyan halvány kék selyem, könnyü illuzióval áthuzott ruhájában, férje karján belépett a terembe.

A szép grófnénak pár pillanat alatt egész udvara képződött a köréje tódult hódolókból, a kiket egy-egy rövid felelettel, kénytelen mosolylyal iparkodott elodázni.

Mikor a társaság teljes számban együtt volt, a bevett szokáshoz hiven, első sorban a jelenlevő zongoravirtuózt, majd egyik énekmüvésznőt és müvészt kérték föl, a kik körülbelül egy óráig gyönyörködtették előadásaikkal a jelenlevőket.

A zene rázenditette az első csárdást. - A párok csak szórványosan szállingoltak a terem közepére.

Kluknóy Oszkár szinte kötelességszerün vett részt, ugy a csárdásban, mint az ezt követő keringőben. Aztán ismét a festőhöz szegődött, a kit a terem tulsó oldalára vitt át magával.

- Édes grófné, engedje meg, hogy bemutassam az estély egyik legérdekesebb alakját; - szólt Zsablyaynéhoz a szeleverdi hadnagy s olyan közel vonta magával Arnótit, hogy a grófné csak a legnagyobb durvaság árán menekülhetett volna meg e rákényszeritett ismerkedéstől. Arnóti Béla, a mi kitünő müvészünk az „Alvó Ariadne” genialis festője; megteremtője annak a remek festménynek, a mely nem levelenkint hozza számára a babért, de...

Oszkár még fokozta volna a magasztaló epithetonokat, ha Arnóti egy szerény, de komolyan visszautasitó tekintettel el nem hallgattatja.

Zsablyay grófné épp oly rövid, mint a milyen érdektelen beszélgetésbe bocsátkozott a müvészszel s a mint az illem megsértése nélkül tehette, ismét elvegyült a társaságban.

III.

Mihelyt a zenészek a következő tánczra hangoltak, az előbbi „robotolás”-tól még most is ziháló hadnagy karonfogta Arnótit és átvitte a buffet-be.

Egy kerevetre ült és egyik pohár pezsgő után a másikat kebelezve be, mind közlékenyebbé vált.

Hamiskásan hunyorgatott a szemköztes zsöllyén helyet foglalt festőre.

- Ördögileg szép asszony ez a grófné, mi? De mikor olyan fogvaczogtatón hideg, édes barátom; - tette utána, egy lemondásteli sóhajtásba és egy hosszu kortyantásba fojtva szavait.

- Rendkivül érdekes vonások. Ki ez a hölgy?

- Zsablyay Hugó grófné.

- Az az öreg ur, a kinek a karján belépett, az édes atyja; nemde?

- Ah, quelle idée!? A férje.

- Az az éltes ur, a ki legalább is...

- Csak mondd ki bátran: hatvan éves.

- És a neje?...

- Huszonnyolcz.

- Nagy korkülömbség.

A hadnagy kényelmesen hátravetette magát ülésében. Ujra töltött a pohárba és ismét fenékig üritette. A szesz nagyon megoldotta a nyelvét.

- Zsablyay grófné, született Tarcsay Eleonóra ezelőtt tiz évvel mint nevelőnő kezdte élete pályáját. Árva leány volt; valami egyszerü magánhivatalnoknak az árvája, a ki azonban alaposan kiképeztette gyermekét.

A fiatal leány tán egy évig küzködött azokkal a nehézségekkel, melyek e pályával össze vannak kötve; főleg ha az illető olyan szép, mint ez volt. Szóval, ha a gouvernante szép, hát a ház urnőjének szálka a szemében; ha pedig rut, akkor a férj uram áll elő csakhamar azzal, hogy arra a meggyőződésre jött, hogy: a kisasszony keze alatt nem haladnak a gyermekek...

Kétségkivül tapasztalta az előbbit a szép Nóra is; mignem Ordovány Leó grófhoz jutott.

A gróf ur bánatba borult özvegy volt. Csak akkoriban halt meg a felesége. Egy kis leánykája maradt; e mellé fogadta föl a szép Tarcsai Eleonórát.

Egyszer csak, tán két év eltelte után, a kis növendék, valami csenevész portékácska, meghalt.

Rochester lordnak válnia kellett Jane-Eyre-től. A válás nehezen mehetett a grófra nézve, mert e két év alatt valószinüleg volt alkalma meggyőződni róla, hogy a milyen szép, épp oly szellemes nővel van dolga.

Mert Eleonóra pogányul szellemes, okos teremtés, abból a fajtából, a melyik megront az eszével mindannyiunkat. A szépsége meghóditotta, a szelleme elbüvölte. Szóval fél év eltelte után azzal a hirrel lepte meg a világot a bánatos özvegy, hogy Tarcsai Eleonórát oltárhoz vezette.

- És a fiatal nő szerette a...

- Alig hihetem. Ordovány Leó visszataszitón rút ember volt. Nóra azonban az okos leányoknak fajtájához tartozott, a kik félreteszik a szegények számára mellőzhető luxust: a szerelmet, a költészetet. A társaság a vadmacskát adta a nem vérbeli uj taggal szemben. Meglehetősen nagy fáradtságába került a férjnek, a mig kisimithatta a differencziákat.

A gróf azonban két évi boldog házasság után, (parté-stylusban. Hogy tényleg boldog volt-e, ez az ő vele elföldelt titka) elköltözött az élők táborából.

Ekkor aztán az történt, hogy özv. Ordovány Leó grófné-éhez ujra oda kezdték hangoztatni a Tarcsai Eleonóra nevet és a társaság hovahamarább visszafoglalta előbbi idegenkedő állását; a mi a szép özvegyet bizonyára bántotta, mert hisz mi tagadás benne, deliciával illeszkedett ebbe a delejes erővel vonzó körbe.

Azonban a bájos, fiatal özvegy körül a hódolók sem hiányoztak.

Föltünt ezek közt a látóhatáron Zsablyay Hugó gróf is. Özvegy volt. Gyermeke nem maradt s az akkor ötvenöt-ötvenhat éves gróf összevetve a tényállást, azt vonta ki belőle, hogy ő még elfogadható parthie lenne a szép özvegy számára, a kibe - magától értetődik - ő se volt kevésbbé szerelmes, mint a többi versenytársa.

Nóra Zsablyay Hugónak adott előnyt.

- Tán inkább rokonszenvezett a gróffal, mint amazokkal?...

A tiszt hamiskásan hunyorgatott a zwickere mögül. Ismét ajkához emelte a poharat és ivásközben tagadólag hümmögött.

- Hát akkor...

- Nos, hát kár lett volna egy pár epedő szemért, egy tetszetős ifju ábrázatért kifejteni a kelengyéből azt a csinos koronácskát, onnan a monogramm fölül.

Zsablyay Hugó gróf aztán positiót biztositott számára. És most ugy adja a grófnét, hogy grófnébb a legszületettebb comtessenél. Szerelemről ennél az asszonynál szó sem lehet. Fáma asszony suttog-buttog ugyan apró kalandokról, a melyekből azonban idejében ki tudta magát vonni.

Hejh! pedig micsoda gyönyör lenne...

A fiatal hadnagy fehér fogai elővillantak, a mint összeszoritva egy kis levegőt szitt rajtuk keresztül.

- Hm, furcsa biz ez!... Mondd csak, édes müvész barátom nem találod te különösnek...

- Mit?

- Azt az ezerféle-fajta érzelmet, a mit az asszonyok támasztanak bennünk?...

Vannak nők, a kikkel szemben olyan tisztességes marad az ember és jóllehet, hogy életre-halálra teszszük nekik a szépet, egyetlen frivol gondolatunk se támad. Mig ellenben a Nóra-féle asszonyok, habár a legmegközelithetetlenebbek, a legvisszautasitóbbak, fölkavarják, fölforralják bennünk a vért, fölvetik azt a salakot, a mit ugy hivnak, hogy: bünszomj.

A zene az első négyesre hangolt. Kluknóy báró egy hajtással fenékig üritette a poharat és visszamentek a tánczterembe, a hol a hadnagy a báróné fölkeresésére indult, a kivel már régebben foglalkozott a négyesre.

A müvész a teremajtóban huzta meg magát. Egészen kivált a tánczosok csoportjából és csak távolból szemlélte az előtte, mellette elhaladó párokat. A hölgyeket fényes toilettjeikben, az öltözékekben kifejtett pompát, a melyet a termek fényes világitása előnyösen emelt ki.

Arnóti e pompa, e fény láttán ösztönszerüleg elmosolyodott.

Lelke visszaröppent oda, abba a szerény kis fészekbe, a hova olyan váratlanul toppant be a szemet kápráztatón drága köntöst viselő vendég: a dicsőség, hogy jóformán azt se tudták: miképpen kell fogadniok az illustris jövevényt.

Az elismerés, a hirnév gyors egymásutánban vonult be a müvész szerény hajlékába. De hát ez persze mindezideig afféle szellemi eredménynek nevezhető, a mig a kép, a mely ezt megszerezte számára, még folyton ott függ a mücsarnokban ezzel a fölirattal: „Eladó.”

- Nos, Arnóti, nézzen utána, hogy tánczosnője legyen a négyesre; - szólalt meg a müvész mögött a háziur. - Legyünk figyelmesek, kedves barátom, hogy egy hölgy se maradjon ülve az első négyes alatt.

A báró átsietett a tulsó oldalra s egy hölgynek nyujtotta karját.

Arnóti most érezte először, hogy neki, ezen előtte idegen talajon, vezetőre volna szüksége. Szinte tévetegen nézett körül. Kihez menjen? Kit kérjen föl a tánczra, a melyben hogy részt vegyen ismételten buzditotta Gáthynak egy figyelmeztető tekintete, melyet a tulsó oldalról vetett rá.

A müvész nagy zavarban volt. Tán egy rendezőt kellene keresnie, a ki bemutassa? De hiszen már többeknek be van mutatva. Illik-e azonban igy, egészen vakmerően odalépni egy előkelő hölgy elé és tánczra kérni; neki, a jelentéktelen müvésznek?...

A párok már a colonne-kba sorakoztak.

E pillanatban Zsablyay grófné haladt el Arnóti előtt s néhány lépésnyire tőle leült a fal mellett elhuzódó bársony pamlagra.

A fiatal ember még egy-két másodperczig tétovázni látszott; aztán jóformán számot se vetve kellőképpen szándékával, ott állt a grófné előtt és meghajtotta magát.

Zsablyayné arczán gunyos mosoly futott végig és szinte rendreutasitóan, hideg tekintettel nézett föl Arnótira.

- Köszönöm, nem szoktam tánczolni.

A fiatal férfi érezte, hogy elpirul és megszégyenülve huzódott vissza, zavartan hebegve:

- Bocsánat, méltóságos asszonyom.

E kudarcz után eltökélte, hogy nem tesz több kisérletet.

A zene már eljátszotta a quadrille bevezető accordjait, a midőn a háziasszony hangja rezzentette föl a félrevonult festőt.

- Ön nem tánczol, Arnóti ur?

- Igen, báróné; azaz nem, mert... mert nincs tánczosnőm.

- Nos, hát keressen magának; csak szaporán.

- Bocsánat, méltóságos asszonyom, de nem tudom: nem találnak-e vakmerőnek, ha...

- Attól ne féljen. A fiatal leányok sohase találják vakmerőnek azt a fiatal embert, a ki tánczra kéri őket. Nézze csak, ott van az unokahugom. Ugy látom: még nincs foglalkozva.

Gáthyné Arnóti karjába füzte kezét és Ada felé tartott vele.

- Arnóti Béla.

A halavány leányka azzal a szeretetreméltó, fiatalos félszegséggel bólintott fejével, a mely sohasem tesz visszás hatást. Elfogadta a festő karját és beálltak abba a kolonnba, melyet most rendeztek.

- Egy vis-à-vis kerestetik! - hangzott a banális közhely. Egy vis-à-vis kerestetik.

- Itt van; - szólt egy fiatal gróf, belépve a colonneba, Zsablyay grófnével a karján.

- Méltóztassék ide állni.

Az ujonnan érkezett párt Arnóti és Várkonyi Ada grófnő szomszédságába osztották be.

A müvész ismét és még mélyebben elpirult, mint midőn kosarat kapott a grófnétől.

Zsablyayné föl sem vevőleg csinálta a tánczfigurákat, a nélkül, hogy legkevésbbé feszélyezné a kényes szomszédság.

A finaleban, mikor a rendező elkiáltotta, „Hölgycsere! Promenade?” - Arnótihoz Zsablyay grófné került.

A fiatal festő némi tartózkodással nyujtotta karját, melyet a grófnő közömbösen fogadott el.

Szótlanul sétálták körül kétszer a termet, a nélkül, hogy Arnóti egy tekintettel is elárulta volna: milyen mélyen érezi az ellene elkövetett sértést. Aztán helyére vezette ideiglenes párját és meghajtva magát előtte, visszament tánczosnőjéhez.

- Még egyszer hölgycsere. Promenade.

- Ne vegye zokon, hogy kosarat adtam önnek, Arnóti ur, de nem volt szándékom tánczolni; - szólalt meg a grófné e második séta alatt, látva a mellette haladó fiatal férfi hideg magatartását.

- Erre nem is volna jogom. Sőt bocsánatot kell kérnem, a miért merészségemmel megsértettem, méltóságos asszonyom.

- De...

- Szabadjon remélnem, grófné, hogy számithatok elnézésére.

Arnóti, - hogy miért, maga se tudta volna megmondani - végtelen elégtételt érzett a grófné zavarának láttán. Zsablyayné egy hang feleletet se tudott adni ez önérzetesen kiejtett szavakra.

- Nos, tábornok - szólitotta meg a báróné Garán Cyrillt vacsora után, látva, hogy a gróf jóideig és ugyancsak nyájasan társalgott Arnótival a buffetben - sikerül tán magát is meghóditnom a védenczem részére?

- Oh, tagadhatatlan, hogy igen kellemes, szerény ember; - erősitgette a tábornok.

- No igen, - hagyta helyben Vaál Róbert gróf, nem menekülhetvén a kis bárónénak kérdő tekintete elől; - nincs a modorában semmi ostoba pretanzio. Beismeri, hogy milyen megtiszteltetés rája nézve, ha mi leereszkedünk s elfogadjuk körünkben.

Gáthyné mosolygott Vaál gróf tehetetlen vergődésén, a ki már magányosan kezdett állni az oppositió terén.

- Ez a fiatal festő egy csapással meghóditotta az egész társaságot; - mondta elégedett tekintettel a háziasszony, mikor kémszemléjéről visszatérve, helyet foglalt Zsablyay grófné mellett.

- Miféle varázsszerrel? - kérdezte szokott irónikus modorában a szép grófné.

- Igénytelen, szerény fellépésével.

- Ugy? Én éppen ellenkező meggyőződésben vagyok. Ez a fiatal ember gőgös, követelő.

A báróné fölkaczagott.

- Te csak soha se tagadod meg magadat, édes Nórám; mindig különcz maradsz. A többség ellened van.

- Hallotta? - szólt Kluknóy a fiatal Szirmay grófhoz, a kivel csak pár lépésnyire állt a hölgyektől és fülhegyre vette a grófné nyilatkozatát. Ugy látszik, egyedül Nóra marad meg konok ellenségül a müvészszel szemben.

- Miből következteti ezt?

- Nem hallotta: milyen furcsa megjegyzéseket tesz rá?

A kérdezett szkeptikus mosolylyal huzta föl a vállát s azt felelte:

- A kitanulmányozhatatlan asszonyi természetnek egyik - körülbelől megfejtett - rejtélye az, hogy az asszony arról a férfiról, a ki iránt éppen semmi érdeklődéssel sem viseltetik, inkább jót mond, mint rosszat.

- Más szóval: ha egy asszony ócsárol valamely férfit, ez már annak a jele...?

- Legalább is annak, hogy az a férfi nem közömbös az előtt az asszony előtt.

Terényi Pál Várkonyi Ada grófnőhöz lépett, hogy a következő tourra fölkérje.

És a kissé tartózkodva közeledő tánczos nem kapott kosarat a fiatal leánytól.

IV.

A vonat nagyot zökkent.

A kalauz fölrántotta a kupé ajtaját. Bekiáltotta az állomás nevét és utána: „E... e...gygy percz!”

A kis állomáson sokkal többen állongáltak a szokottnál és mindannyian a kiváncsiságnak félreismerhetlen jelével néztek a berobogó vonat elé.

A fölnyitott kupéajtón Arnóti Béla ugrott ki. Kézibőröndjét átadta az ott okvetetlenkedő paraszt gyerkőczök egyikének. Aztán visszahágott az első lépcsőfokára a vonatnak és fölnyujtotta karjait, hogy lesegitse azt a szép asszonykát, a ki félig nevető, félig könyes szemekkel révedezett az állomáson szorongó közönség sorain; s mikor tekintete fölfödözte, a kiket keresett, szinte gyermekes örömmel szólt:

- Nézd, ott vannak apáék!

Előbb a kis fiut; azt a szép barna fürtös, egészségtől duzzadó kis jószágot tette az apa karjaiba, aztán egy szökéssel lenn termett, hogy mielőbb odaröpülhessen annak az izgatottan várakozó öreg asszonykának a kebelére, a ki mihelyest megpillantotta őket, első sorban is a zsebkendője után kapkodott; mert hát erre nagy szüksége van az asszonynépnek, örömben, bánatban egyaránt.

- Csókolom a kezét, édes Magda mama; - furakodott a müvész a siró asszonyok közé, miután szivélyesen megölelte apósát, a ki most a bámuló kis Bélát kapta karjaiba. - Én is itt volnék, kedves anyánk; - enyelgett Arnóti és kezet akart csókolni; de a jó öreg asszony fülig pirulva elkapta a kezét.

Még csak az kellene, hogy kezet csókoljon egy ilyen egyszerü asszonynak egész világ szemeláttára az, a ki felől két hónap óta, hogy Dani odafönn járt, olyan sok nagyszerü dolgot hallott.

Nem volt betütismerő ember a faluban, a ki ne tudott volna efelől. De még az se maradt ám titokban, hogy a tiszteletesék ma várják haza a vejüket.

Ebben található magyarázata a nagy csődületnek ott az állomáson.

Igaz ugyan, hogy a fiatal pár a mult évben is megcselekedte azt, hogy néhány napra hazalátogatott; csakhogy ezeknek a szemében óriási különbség van a mai és a tavaly történt megérkezésük között.

Hát még a Hosszu-utcza végén levő Csillag Jákó „Egyetemleges kereskedésében”, a hol Csillag táti a rövidárut, a férfi kalapokat, uri és női czipőket, üveg- és porczellán-edényeket és gyermek-játékszereket árusit; a hol Fáni kisasszony a materiálistához tartozó áruczikkeken: czukor, faggyu, gyümölcs (aszalt), kávé, kocsikenőcs, lekvár, petroleum, sajt, (betürend szerint van regisztrálva a czimtáblán) és egyéb füszerszámokon uralkodik, mig Régi kisasszony a „M. kir. dohány- és szivar-eladás” és a „M. kir. lottó-gyüjtőde” felelősségteljes és terhes föladatát vette - egykor gömbölyü, - gyönge vállaira.

Itt van aztán a reminiscenciáknak valódi melegágya.

Régi kisasszony már nem is állhat ellent és a bolt előtt való elhaladtukban, a midőn az állomásról hazafelé mennek a tiszteletesék, kidugja az ajtón a „Modenwelt” utolsó számának nyomán frizirozott fejét és megszólitja a nagy müvészt:

- Van szerencsém üdvözölni tisztelt Arnóti urat. Nem méltóztatik mi reánk emlékezni tisztelt Arnóti urnak? mikor még olyan pajkos kis urfinak tetszett lenni, („urfi” a szegény, rongyos Arnóti gyerkőcz!?) mindig nálunk szerezte be a becses papiros-sárkányához megkivántató spárga szükségleteit?...

A fiatal férfi kedélyesen mosolygott.

- Nem, arra nem emlékszem, Régi kisasszony; csak annyit tudok, hogy egyszer kértem egy krajczárért spárgát a Fáni kisasszonytól; de lyukas krajczárral akarván fizetni, a kisasszonyok nyakoncsiptek és kidobtak a boltból; sőt keserüségem betetőzésére még a krajczáromat se kaptam vissza.

Arnóti jóizüen nevetett, de Régi kisasszonyra nem ragadt el a jó kedve. Lehető legpirosabbra pirult és egy: „E... err... erre n... ne... nee...em emlékszem” hosszura nyujtott rövid mondattal felelve, betünt a boltba.

Csillag Regina kisasszony nem adta volna száz ép és egészséges fillérért, ha ők akkor egy egész tekercs spárgával megajándékozzák vala ezt a hiressé vált embert, vagy legalább csak ne dobták volna ki, örökös szégyenére az üzletnek.

A müvész alig tartóztathatta vissza magát, hogy meg ne mosolyogja azt a tiszteletteljes, szinte áhitatos modort, a melylyel lépten-nyomon találkozott.

De nemcsak ő, hanem a felesége is, a kit ölelő karokkal és bizalmas „te” megszólitással üdvözöltek a szolgabiró urnak utjukba akadt - többnyire meglehetősen nagykoru - kisasszony leányai; holott pár év előtt, mint Budapesten is megfordult hölgyek, be sem érték olcsóbb titulussal: „nagysád” megszólitást pretendáltak maguknak a papék kisasszonyától. Ma pedig tisztán emlékeznek rá, hogy:

- Hisz mi pertu voltunk egymással, édes Annácskám! Jaj, te rossz barátnő, hát már elfeledted!?

Anna nem akarta meghazudtolni és szeliden visszategezte a Birikét, Pepikét, Tinikét, Esztikét, Nellikét és Bettikét.

A kis fiunak is akadt elég dolga: végigtürni a sok néni pusziját.

Mikor a kis család végre hazaért s már csak emlékei közé tehette el a tapasztaltakat, a melyeket az emberek hangulatának kaleidoszkópszerü változatáról szerzett s a mely által nagyban hasonlitnak ahhoz a bizonyos időjós baráthoz, ahhoz a régi-módi időjelzőhöz, a melyik - bizonyos fizikai törvénynek engedve - megmutatja az időnek jóra vagy rosszra fordultát.

A fiatal müvész tett ugyan egy-két tréfás megjegyzést erre a nagy változásra; de aztán künn maradt minden, a mi a szivükön kivül esett.

- Ezt a nehány kedves napot az én aranyos kis feleségemnek köszönhetem ám.

- Hogy-hogy?

- Hát bizony csak ugy, hogy a mikor Garán Cyrill tábornok megvásárolta az Alvó Ariadnet és kezemben volt az a tekintélyes összeg, a melyért eddig egy fél tuczat képet is szivesen megfestettem volna, igy szóltam az én drága Annámhoz: „Nos, édes, most gazdagok vagyunk. Kivánj valami szép ékszert, ruhát vagy bármit, a miben örömödet találnád, és a tied.” - Nos, ő mindezek helyett azt választotta, hogy jőjjünk le nehány napra kedves apámékhoz. Olyan ajándékot kivánt, a melylyel engem is megajándékozott.

Béla megemlékezett arról az önfeláldozásról, a melyet a felesége részéről tapasztal. Anna mindent megvon magától, minden élvezetről lemond, csakhogy ő neki ne kelljen valamit megtagadnia magától. Még legkedvesebb szórakozását: a szinházat is csak olyankor látogatja, ha jó barátjuk, a fiatal iró, ingyen jegyeket hoz számukra.

A tiszteletes és neje helyeselték leányuk eljárását.

- A szerelem próbaköve az önfeláldozás; - mondta a pap.

- Akkor én nem állom ki a próbát, - vetette ellen röstelkedve a fiatal férj - mert én csak elfogadom az áldozatokat és magam részéről semmit sem hozok.

- Te müvész vagy, a kinek a világban kell forognia. Érintkezned kell a társasággal; mert ha olyan remete életet folytatsz, mint eddig, észre se vesznek, - szólt közbe Anna, a mint fölállt és segitett anyjának az asztalbontásban.

V.

Délután az öreg orgonista, a derék Pap Mihály látogatott el Káldorékhoz.

Ez a jóravaló muzsikus valaha annak a légiónak volt egyik számot szaporitó tagja, a kik a müvész névért versenyeznek; és a kivel aztán az történt, a mi azokkal a merész ábrándokban utazó individuumokkal gyakorta megesik: a valóságnak kérlelhetlen, rideg keze lehámozta az életéről mindazt a tetszetős zománczot, a mit a képzelet az ő szivárványos szineivel rája rakott.

Mert nem lett biz ő belőle egyéb, mint egyszerü orgonista itt a szülőfalujában.

De Pap Mihály azért ma sem józanodott ki a remény narkózisából annyira, hogy meg ne irna évente egy-két - soha elő nem adott - oratoriumot, a melyek, nézete szerint, egykor Händel, Haydn és más maestrok remekével fognak egyenértékre jutni; és időközönkint még egy-egy öt fölvonásos operát is megkomponál. Mindezt a legszivósabb kitartással, a legvérmesebb reményekkel.

Ez a becsületes öreg képezte ki Annát a zongorán. Ő vette rá a tiszteletest, hogy megvásárolja a tönkrejutott urasági jószágigazgatótól elárverezett zongorát.

Az öreg orgonista nagy lelkesedéssel üdvözölte a müvészt, tanitványának immár hiressé lett hitestársát és egymásután számtalanszor ismételte:

- Ugy-e megmondtam, hogy ebből a mi Bélánkból nagy müvész lesz!?

(Pedig Isten a tanu rá: ezt sohse mondta.)

Mikor a férjnek jól kigratulálta magát, Anna felé fordult:

- Na, hanem tudom, hogy ez a menyecske már a billentőket se ismeri a zongorán; ugy-e, te... te muzsádhoz hütlenné lett Menter Zsófia?...

- Az nem vagyok ugyan, Mihály bácsi, de annyira se hanyagoltam el a zenét, hogy a billentőket ne ismerjem. Egy-egy órát mindennap szentelek az én kedves zongorámnak. Sőt szerettem volna zongoraleczkéket is adni: hanem a férjem hallani se akart erről.

- De nem ám! - szólt közbe a fiatal müvész.

- Szóval, nem lett belőled olyan asszony, a ki a befőttes üvegein kivül mással se gondol. Bravó!

- Olyan nem; de nem is lehetett, a mennyiben eféle gazdasági csecsebecsére nem futja a szegény müvésznek.

- Szegény müvész, te?!...

- Még mindig az. Sőt annyival szegényebb most, mint eddig, mert most már nem szabad annak látszanom.

- Nini, ez a kis poronty... csak nem...

- De biz a mienk; a mienk, édes mindnyájunké; - bizonyitgatta egy csattanós csók kiséretében a tiszteletesné, a ki most lépett be, az ölében tartva azt az aranyost.

- Hát már ilyen katonasor alá való gyereketek van, mi? - nevetett az orgonista. - Hány éves ez az aprószent?

- Három esztendős mult.

Pap Mihály fontoskodó arczczal fordult Annához:

- Te Anna, ha azt akarod, hogy legalább a fiadból váljék zongoramüvész, jó lenne ezt a lurkót már most...

- Ugyan, ugyan, édes Miska barátom!?... csóválgatta a fejét Káldor Dániel.

- Micsoda!?... tudjátok-e, hogy Mozart már öt éves korában zenemüveket komponált és alig hat esztendős volt, mikor Münchenben a választó fejedelem előtt játszott. Hanem ad vocem Mozart! A napokban egy főuri társaság előadta a halhatatlannak „Requiem”-jét. Nagyszerü lehetett. Nem voltatok ott? Egy képes hetilapnak épp tegnapi száma hozza a közremüködők arczképgyüjteményét.

Kivette zsebéből a lapot és az asztalra teritette.

- Gyere ide, müvész, ez téged érdekel leginkább. Gyönyörü kivitelü rajz. Sok szép asszony van közöttük.

A tiszteletesék, Béla és Anna érdeklődve állták körül az asztalt.

Sorra nézték és olvasgatták a képek alá jegyzett neveket, a melyek után Arnóti csaknem kivétel nélkül megtette észrevételét.

- Ejnye, de szép nő ez! - szólt a tiszteletesné.

- Emitt magányosan, nagyobb alakban is megvan; - jegyezte meg az orgonista, a kép alatt levő nevet olvasva: „Zsablyay Hugó grófné.”

- Ismered, Béla? - kérdezte a fiatal asszony.

- Ne... nem; azaz hogy...

A szép grófné képét nézték valamennyien és Arnóti nem egészitette ki a mondatát.

Kevés vártatva eljöttek a szolgabiró kisasszonyai, mamástól; a körorvosné, a patikusék, a postamesterné és még többen. Ezek aztán lefoglalták az egész délutánt, meghiusitva a fiatal párnak azt a kedves reménységét, hogy az első napot szük családi körben tölthessék.

Másnap a müvész már kora virradatkor ébren volt. Vázlatot akart készitni a szép vidéknek egy megkapó pontjáról.

Anna még édesen szunnyadt és a festő óvatosan, nesztelenül szedte össze kellékeit, hogy észrevétlenül kiosonhasson; a nélkül, hogy fölzavarná a többieket.

A kis ablakon, a mely a kertre nézett, már erőteljesen tört be a korán ébredő nyári nap. Az átszürődő sugárszálak egy ponton gyültek össze: a kerek asztal bal felén, a melyre Arnóti sorba rakta festő műszereit, vázlatkönyvét.

- Ni, mi ez?

Az orgonista képes lapja, a melyet tegnap itt hagyott.

Öntudatlanul lapozgatott benne, mig Zsablyay grófné képénél megállapodott.

Figyelmesen, hosszasan nézte. No igen, mert a müvészt érdekli az efféle.

Nem jól van találva. A tekintetében nincs érvényre emelve az a kifejezés, a mely olyan különös jelleget kölcsönöz azoknak a szemeknek.

Pár lépéssel közelebb vitte a lapot az ablakhoz.

Az ajkak körül is hiányzik az a bizonyos vonás...

Annának tegnap délután tett kérdésére, ha ismeri-e a grófnét, azt felelte: nem.

Csak most tünődött ezen. Miért adta e tagadó választ, holott az egyszerü „ismerem” sokkal rövidebb, egyenesebb felelet lett volna.

Tán a grófnénak vele szemben tanusitott sértő viselkedése? Ennek tudta föl azt is, hogy bár a mulatság óta többször volt feleségével a szinházban és ott jóformán valamennyi főrangu hölgyre figyelmeztette Annát, a kikkel a báróné estélyén találkozott, a grófnét egy szóval sem nevezte előtte.

Zsablyay grófné nevét következetesen kerülte.

De hát miért?...

A fölkelő nap rézsutosan tört be. Ugy sértette az intenziv fényesség a müvész szemét. Egy vékony, gyönge sugár lövellt át az ablakon, a mely végig tánczolt az Arnóti kezében tartott lapon; azon a képen, a melyre ismét rátévedt a tekintete; azokon a hideg, fagyos ajkakon, a kifejezéstelenül merengő és mégis feneketlen mélységü szemeken...

Kereste az összbenyomást ezen az arczon; kereste a voltaképeni alapjellemet: dacz?... konokság? érzéketlen?... boldogtalan...?

Boldogtalan, a ki gőgjébe burkolódzik a világ szeme elől, hogy be ne lássanak a szivébe...

A napsugár idegesen tánczolt az ablaküvegen; s mind nagyobb tért foglalva, egy parányi szála odáig nyult, a hol a kis fiu és Anna szunnyadtak.

Onnan az ablakmélyedésből vetett arrafelé egy hosszu pillantást, a mélyen alvó feleségére, a kinek arczán elégedett, édes mosoly ült.

Milyen boldogan mosolyog...

És mindig igy kell mosolyogniok ezeknek az ajkaknak, mert ő ugy akarja, s mert ez az angyallelkü asszony tökéletes boldogságot érdemel. Nesztelen léptekkel közeledett az ágyhoz. Az alvó asszony fölé hajolt és egy lágy csókot lehelt arra a kipirult, édes arczra...

*

A fiatal pár két egész hetet töltött odalenn. A régi emlékeknek szentelt boldog napokat. Nagyon nehezen váltak el ez alkalommal. Káldor Dániel meg is sokalta a mértéken tul való érzelgést. Félig tréfásan, félig türelmetlenkedve mondta:

- De hát mit sirtok-rítok, hisz nem válunk el örökre?...

Az ám! Arnóti megmosolyogta magukat; hanem azért - tudja isten - az ő könyei se akartak sehogyan fölszikkadni...

VI.

Megint a kis báróné keze müködött annak a fényesen beütött jótékonyczélu bazárnak rendezésében, a mely szeptember második felében a fél várost kicsalta a városligetnek ama tisztására, a hol egész utczasorokat alkottak a tiri-tarka vásznakkal boritott, legkülömbözőbb alaku sátrak, melyek alól pikánsul szép, észvesztően bájos, szóval a csinostól a legszebbig fokozott arczocskák mosolyogtak elő.

A társaság többé-kevésbbé szereplő hölgyeinek nagy része ott nyüzsög a lenge bódék alatt.

Gáthy báróné sátorából messzire elhallszó zsibongás tör elő. Ott van fölállitva a diadalkapuféle bejárat közvetlen közelében. Kapható benne: cognac, maraschino di Zara, sárga és zöld chartreuse, sőt egy amolyan hirtelen törpe vagy rémsoványan fölnyult pohár magyar pezsgő is, haszontalan öt korona lefizetése mellett.

Vaál gróf kész örömest adná a bőkezü gavallért, ha e tetszetős hivatásnak betöltése nem járna pénzzel.

Ott suhan be Cyrill gróf háta mögött.

- Csak egy pohárka likőrt, Vaál gróf.

- Paff! megcsipték!

Fájdalmasan fölsziszszenve pislogott vissza az ott állongó Gáthy báróra.

A báró átérti a helyzetet és hamiskásan hunyorgat.

Róbert gróf leöntötte a torkán a pohárka édes valamit, aztán rettenetesen kényszerü mosolylyal nyomta le az oboluszt.

- Hajhaj!

- Mi baja, Róbert? - kötődött a tábornok. - csak nem az a kis jótékonyság keseritette el két ilyen feneketlenül mély sóhajtás erejéig? Nézze milyen generózus a fiatal müvész - Arnóti felé mutatott, a ki Terényivel karöltve épp akkor hagyott el egy sátort, a hol valami apróságot vásárolt.

- Meghiszem azt, mikor olyan Krözussá teszik. Hiszen hallom, hogy valamennyien leszineztetik magukat vele. Jó keresete van ennek a fiatal piktornak. Ha engem is olyan bőkezün megfizetnének azért, hogy lefössek valakit...

- Megteszi azt maga ingyen is, édes Róbert; - vágott vissza élesen a tábornok; - csakhogy nem mindig talál hiven.

- Vegye meg ezt az utolsó piros szegfüt, Arnóti ur, - hangzott a müvész mögött egy ismert csöngésü női hang az „Élővirágok” sátora alól.

A fiatal ember a hang felé fordult és két hölgyet pillantott meg a sátorban: egyik oldalon a kis Ada, a ki szintelen ajkai körül kedves mosolylyal kinálgatta az illatszereket, melyeknek elárusitása az élővirágok számára berendezett sátornak tulsó végében volt. Az innenső részben Zsablyay grófnő ült. Egy szál égő piros szegfüt tartott kezében és fagyos, kötelességszerü mosolylyal nyujtotta azt a közeledő müvész felé; éppugy, a hogyan a többi virágain is tuladott.

- Köszönöm, méltóságos asszonyom.

Alig tette le Arnóti a virág kiszabott árát, Kluknóy báróba ütközött.

A fiatal tiszt karhatalommal törte magát keresztül a tömegen.

- Boldogitson engem is legalább egy szál rezedával, drága Nóra; - zihálta a hadnagy.

- Sajnálom, de nem tehetek eleget kivánságának, ez volt az utolsó.

- Grófné, maga szerencsétlenné tesz engem. Megadnék tiz koronát egy szál virágért, melyet magától vehetek.

- De ha nincs. Arnóti ur vette meg az utolsót.

- Husz koronát adok érte, grófné. A jótékony czélra való tekintettel, legyen könyörületes. Husz korona egyetlen szál virágért!...

- Áll az alku! - szólt hirtelen közbe a fiatal müvész. - Add ide a husz koronát, itt van a kivánt egy szál virág.

A hadnagy ragyogó arczczal fizetett.

- Csókollak, Bélácskám.

(Ez a gyöngéd üdvözlési mód kétségkivül azóta divik a férfiak között, a mióta az ifju hölgyek az ő hajdani „servus”-ukkal köszöntik egymást. Végre is jó egy kis külömbséget tenni a két nem között.)

- Szabad átszolgáltatnom, méltóságos asszonyom.

Arnóti Nóra elé tette a tiszttől kapott pénzt s a grófné mélyen ajkába harapva, besöpörte azt. Aztán mintegy enyelegve, de hangjából maró guny érzett ki, odaszólt a hadnagynak:

- Sok szerencsét a szegfühöz, Oszkár.

- Vele jár, grófné. Már itt van a keblemen - válaszolt a hadnagy, - itt van a szivem fölött, a mely azt kalapálja neki: „Helyette, kis virág, neked teszek vallomást.”

- De remélem, ha két annyit igér valaki a kelendő virágért, a czélt tartva szem előtt, folytatni engedi a bekezdett körutat...?

- Ha esetleg tiz aranyat igérnek érte, lelkiismeretesen elhozom magának a - saját zsebemből; hanem a szegfüt, azt megtartom.

Arnótit nagy zavarba hozták a báró szavai, melyekből csak elkésve értette meg, hogy neki is hasonló módon kellett volna eljárnia, a helyett, hogy átengedte a virágot. Megsértette a grófné hiuságát, tán sokkal érzékenyebben, mint az az övét annak idejében.

- Tessék illatszert venni, Arnóti ur. Accacia, chypre, violette, ylang-ylang, jockey-club; - sorolta elő tartózkodólag Várkonyi Ada grófnő.

- Hát ez az egy szál fehér rózsa nem eladó? - lépett a sátor elé Terényi, arra az élő virágra mutatva, melyet Ada tartott a kezében.

- Ez nem, mert már...

- Mert már viselte a grófnő? Ugy kétszeres az értéke. Bocsássa áruba.

A leányka halvány arczát egy kis rózsaszinség futotta be, de a tekintetében nyoma sem volt az ellenkezésnek, szeliden mosolygott.

- No, lássa, grófnő, miért nem mosolyog mindig igy az ülések alatt? - szólt tréfásan Terényi, átvéve a virágot, melyet mély fejhajtással köszönt meg, miután két aranyat tett Ada elé.

- Tán panaszkodott rám, Arnóti ur? - kérdezte némi elfogultsággal a müvésztől, a ki egy üvegcse illatszert vásárolt tőle.

- Oh, nem; nem panaszkodtam, grófnő: csak azt mondottam, hogy szeretném, ha derültebb lenne, mint a mult ülés alkalmával volt.

Terényi gomblyukába füzte a kissé lankadt virágot.

- Holnap vidámabb leszek; - jegyezte meg élénken Ada. Aztán nagy zavarral sütötte le a fejét, mert maga is észrevette, hogy tekintetével föltünő módon követte Terényi müveletét.

Ada megint Arnótihoz fordult.

- Nincs itt a neje, Arnóti ur?

- Nincs, grófnő.

- Hát miért nem hozta el?

- Magam se tudtam bizonyosan, hogy eljövök.

- Holnap, a mig Olga néni ülni fog, bemegyek hozzá.

Gáthy báró lépett a müvészhez.

- Jó napot, Arnóti. Ez az én kis hugom valósággal szerelmes a maga feleségébe. Nem csodálom: rendkivül kedves asszonyka.

Karonfogta a müvészt s megindult vele a tömeg között. Csak némi szünet után szólalt meg ujra.

- Csinosan ütött be a feleségemnek e kis mesterkedése, ugy-e bár?

- Ó, rendkivül fényesen, báró ur.

- A publikum is nagyon disztingvált.

Gáthy báró hajánál fogva huzgálta elő a konvenczionális közhelyeket, hogy némi lendületet adjon a társalgásnak. Végre egy közelben álló csoport felé mutatott.

- Nézze csak azt a pikáns arczocskát, ott, abban a fekete szürah ruhában, nagy, fehér strucztollal a kalapja pereméjén. Csecse baba, ugy-e?

- Csinos arczocska.

- Nemde? szinte fölpezsdül az ember vére... No, ne mereszszen rám olyan naiv szemeket, fiatal ember; a müvészvért értem a tetszetős modell láttán.

Előkelő grimaszszal szoritotta szemére monokliját és szájával csettintett.

- Ördögileg szép ma ez a kis Titi, mi?

- Ismeri személyesen, méltóságos ur?

- Ah, nem, nem! - köhécselte vissza Gáthy a kiszalasztott titkot. - Csak ugy közvetve hallottam róla. Tánczosnő a karban. Szegény, nyomorult kézmüves leánya. Jóformán a betevőjük sincs. Tudja, ott a tánczkarban hitvány fizetést kapnak.

Mig a báró e kurta mondatokat ejtegette, elhaladt mellettük a szóban forgó hölgyike, egy idős, egészségtől duzzadó, terjedelmes asszonyság és egy köpczös, puffadt ur társaságában, a kikben Gáthy papát és mamát konstatált.

A festő a báró kedvéért figyelmesebben tekintett rája s arról győződött meg, hogy a különben is pikáns ábrázatu nőcskének majdnem ugy ragyognak a szemei, mint az a borsónagyságu brillant solitaire, a mely fülében csillog-villog.

- Oh, csupa nélkülözés az életük, - folytatta a báró. - Barátomnak, nevet ne emlitsünk, végre megesett rajta a szive, s mert a kicsikében van bizonyos nagyratörő hajlam, szakit eddigi szakmakörével és operette-hez készül. A barátom tehát kiképezteti az operette-hez. Képzelje, a kis bogárnak most az a szeszélye támadt, hogy életnagyságban szeretné lefestetni magát a „Nebántsvirág”-beli pikulás jelmezben. Remekül fest benne.

A báró megint csettintett a nyelvével. A monokli leugrott a szeméről s ugyancsak megkoppintotta kiálló pofacsontját.

- Elvállalja a kép készitését, ugy-e, édes Arnóti? Hanem fölösleges ám valaki előtt fölemliteni az én intervencziómat. Számitok diszkrecziójára. Én ugyis csak a barátom eszköze vagyok. Fölkért. Rimánkodott. Na jó, mondom, megteszem. Ő maga nem tehette... Nős ember... Hiszen érti...?

Ujra és kedélyesen nevetett.

- Na, a napokban majd ellátogat önhöz legujabb kliense: a kis Ernesztina. Au revoir.

Gáthy báró egyenesen a nejének a sátora felé tartott. Ott dévajkodott, legyeskedett a felesége körül, mintha nem is ő volna az, a ki csak imént rendelte meg a kis ballerina képét - „egy barátja megbizásából”.

- Ugy látszik, ez az ember szent egyetértésben él a lelkiismeretével, a mely semmi galibát se szerez neki; - jegyezte meg magában a világ folyása felől naivul tájékozatlan müvész.

VII.

Alkonyodott. A szeptemberi estnek kissé csipős levegője hamarosan megritkitotta az imént még hullámzó tömeget. Az elárusitó hölgyek is iparkodtak kijutni sátraikból s magukra öltve meleg fölöltőjeiket, gyors egymásutánban ugráltak be a rájuk várakozó magán- és bérfogataikba.

A kis Ada nagynénjéhez sietett, a ki szivélyesen köszönte meg Nórának, hogy ma délután védelmébe fogadta a leánykát.

Zsablyay Hugó lépett a társasághoz. Karját nyujtotta a nejének és miután pár udvarias frázissal csatlakozott azokhoz, a kik ott hemzsegtek a kis báróné körül és gratuláltak az elért fényes sikerhez, bucsut vettek Gáthyéktól és a kijárat felé tartottak.

Már egészen besötétedett, csupán a középen fölállitott villámos reflektor világitotta be a térséget, egészen odáig vetve fehér sugarainak küllőit, a hol Zsablyay gróf és neje állottak.

Ez a világitás szinte kisértetiessé tette az öreg gróf magas, szikár alakját, azt a simára beretvált, ovál arczot, melynek fakó ajka fölé vékony, ősz bajusz borult; ezüstössé vált a galambfehér haj, melyről többször leemelte czilinderét a lépten-nyomon utjukba akadt ismerősöket köszöntve. Alakja olyan mereven egyenes, mint azoké a vén embereké, a kik félve a megroskadástól, mozdulatlan feszes tartással őrzik meg a meglazult izmok egyensulyát.

Eleonóra szép, nyulánk, ruganyos termetét földig érő zöld peluche-köpeny folyta végig, lágyan hozzásimulva plasztikus idomaihoz. Valódi regeszerü jelenség volt abban a szemet sértő, éles világitásban, melyet a villamnak melegség nélkül való tüze, ragyogás nélkül való fénye: az a megfagyott láng vetett rá.

A gróf előintette fogatát. Fölsegitette nejét, aztán maga is mellé ült.

A kocsi megindult. Az ut kanyarulatánál a villamnak egy vad, metsző sugara ott tört meg a kocsi belsejében.

A grófné hátradőlt az ülésben s részvétlen arczkifejezéssel révedezett maga elé, csupán szemeinek villogása képezett ellentétet egész lényén elömlő fásultsággal.

- Nem jössz még?

Arnóti összerezzent az iró megszólitására, a ki könnyedén vállára ütött a kijárat előtt álló müvésznek. Zavartan nyujtotta kezét.

- Viszontlátásra holnap.

- Haza mégy?

- Haza. Vár a feleségem.

- Boldog ember!

Az iró fölemelte kabátjának gallérját, mert hüvös őszi szél kerekedett, a mely szirmonkint emelgette a kabátra tüzött, lankadt rózsának leveleit.

Arnóti levélirásnál találta a feleségét.

- Kinek irsz!

- Apáéknak.

- Irtál rólam is? kérdezte a müvész alá-föl sétálva a szobában.

- Ejnye, te csunya! hogyan kérdezhetsz ilyet?

A fiatal férfi egy közeli karosszékbe vetette magát, s odavonva az asztal mellől fölemelkedő asszonykát, gyöngéd hangon ismételte:

- Mit irtál?

Anna odahajtotta fejét a férje vállára s ugy sugta fülébe:

- Hogy nagyon boldogok vagyunk.

- Te édes, te jó.

Vacsorázás közben Béla elbeszélte Annának, hogy künn volt a ligetben. Sajnálkozott rajta, hogy a felesége is nem jöhetett vele.

Ez azonban inkább köteles gyöngédségből történt, mert hisz e tekintetben már régen aféle hallgatag megegyezés jött köztük létre, a melyet csak anyagi sorsuknak tökéletes jobbra fordulása bont meg.

- A kis Várkonyi grófnő kérdezősködött utánad. Vásároltam tőle egy üvegcse ibolya-illatszert. Ime, Radnay Tibornétól ezt a kis khinai mandarint vettem, Levenda bárónétól pedig egy doboz bonbont. A nyalánkság jó lesz Bélácskának és a - mamácskájának. A gyerekek szeretik az ilyesmit; - mosolygott kedélyesen a müvész.

- Hát egy szál virágot nem vettél? A lapban különösen az élővirágok csarnoka volt kiemelve, hogy rendkivül gazdag lesz.

Béla fölkelt az asztaltól és némi idegességgel vetette oda:

- Ej, ilyen haszontalanságért nem adok én pénzt.

A fiatal asszony tág szemekkel nézett a férjére. Sohase tapasztalta nála ezt a ridegséget. Aztán gyermekes zsörtöléssel mondta:

- Nem szégyenled magadat, müvész létedre ilyen prózainak lenni.

Arnóti megbánta a nyers feleletet, tréfával ütötte el:

- Nos hát szégyenlem és szánom-bánom annyira, hogy adandó alkalommal egész bokrétára valót összevásárolok.

VIII.

Arnóti Bélánál a téli kiváló siker óta mind számosabban jelentkeztek a megrendelők, a kik egymást váltották föl. A látogatók száma még a nyári évadban sem csökkent.

Ezeken kivül a müvész egy ujabb képen dolgozott, a mi annyira igénybe vette idejét, hogy csak az esti órákban lehetett a családjáé; ezt is olyankor, ha az estét egyáltalában otthon s nem ismerőseinek, barátainak társaságában töltötte. Főleg az ősz beállta óta gyakran megesett, hogy nap-nap után lefoglalták estéit.

Anna életét tehát a nőknek bizonyos fajtája egyhangunak, unalmasnak, sőt elviselhetetlennek találta volna: de ő tökéletesen boldognak érezte magát.

A magányosságban eltöltött estéket elégülten osztotta föl: a kis fia, egy s más kézimunka és a zongorája között.

Vidámsága, életkedve arányban nőtt a férje sorsának javulásával, a mely rohamosan emelkedett.

Ujabban egy nagy czél lebegett a szemük előtt, ez volt vágyaiknak összessége: Béla uj müteremről álmodozott.

Előkelő látogatóira való tekintettel a nagyobb, elegánsabb müterem kérdése égetővé vált a müvészre nézve.

Aztán egy idő óta Anna nem is volt olyan árva magányra kárhoztatva, mint eddig. Páratlanul kedves társasága akadt Várkonyi Ada grófnőben.

Augusztus utolsó napjaiban a nyári fürdőzésről visszatért Gáthy báróné fölkereste a müvész szerény atelierjét és saját, valamint huga képének elkészitésével bizta meg Arnótit.

A kiválóan müpártoló báróné maga járt el a müterembe, hogy a festőnek üljön. A báróné s a fiatal grófnő képe egyszerre készült.

Harmadik látogatásuk alkalmával történt, hogy Ada grófnő, miután körülbelől fél órát ült a képéhez, nagynénjének engedte át helyét és mig a müvész a bárónéval foglalkozott, a leányka a szomszédos kis szobába ment, a hol a szemközti ajtón át zongorahangok ütődtek füléhez.

Ada valódi szenvedélylyel csüggött a zenén. A szép játék hallatára nem birt ellentállni: szinte ösztönszerüleg ment közelebb, a mig aztán - jóformán öntudatlanul - rátette kezét az ajtókilincsre és az fölpattant.

Mikor már a szoba küszöbén állt, akkor jött észre, hogy milyen illetlenségbe sodorta őt a kiváncsiság.

- Bocsánat; hebegte a grófnő, megpillantva a kedves, szép asszonykát, a ki félbenhagyta a zongorázást és fölállva a belépő felé sietett.

- Bocsánat, - ismételte Ada. - Ön oly szépen játszsza Beethoven e müvét, a mely nekem is egyik kedvencz zenedarabom, hogy...

Anna szerényen utasitotta vissza a dicséretet.

- Játékomban a gyakorlat hiánya nagyon is kitetsző.

Fél óra se telt bele és a két nő szivélyes barátságot kötött egymással - egy négykezüben.

Várkonyi Ada grófnő ezentul gyakrabban ellátogatott Annához, mert a kedves fiatal asszonyka a legmelegebb rokonszenvet ébresztette a leánykában.

Gáthyné hetenkint, sőt kéthetenkint alig jöhetett el egyszer, hogy a képéhez üljön. A sok egylet, szövetkezet, a melynek a lelkéből jótékony báróné elnöke, igazgatója, pénztárosa, titkára, választmányi tagja volt, minden idejét igénybe vette.

Ada hát nem érte be a szükségképpen történő, gyér látogatásokkal, melyeket nagynénjével tett a festőnél, de angol társalkodónőjének kiséretében mentől gyakrabban fölkereste Annát.

Többnyire zenéltek vagy a zenéről és az irodalomról csevegtek. Ezek voltak Adának kedvencz témái.

Néha a fiatal iró: Terényi Pál is társul szegődött, a mikor barátját jött látogatni, de értesülvén Annától, hogy a müvésznél modell, esetleg megrendelő van, nem háborgatta őt.

A grófnő Terényi jelenlétében különösen az irodalomra terelte a társalgást, még pedig oly mély értelemmel fejtegette, a mely - fiatalságára való tekintettel - meglepte az irót.

Midőn Ada egy izben gratulált Terényinek legujabban megjelent regényéhez, ez hálásan köszönte meg a leányka jó véleményét, de egyszersmind azt a megjegyzést tette a hizelgő nyilatkozatokra, hogy nagy büne van neki bizonyos körök előtt, a mely ugyszólván lehetetlenné teszi őt azoknak a szemében.

- S ugyan miféle büne? - kérdezte mosolyogva Ada.

- Az, grófnő, hogy idealista vagyok. Sőt azt vetik szememre, hogy a tulhaladt romantika hive lennék és semmikép se akarok belemenni a fönnen hirdetett realismusba.

- De hisz a realismus voltaképpen az igazság és ön ez ellen sohasem vét.

- Ugy van, grófnő: a realismus az igazság. Most azonban nem azt nevezik igaznak, természethünek, a mi az életet, a természetet a maga zománczával, szinpompájával együtt tárja elénk: de - szerintük - csakis az találta el az igazság hangját, az adta vissza hiven a természetet, a ki oly mélyen tud belemarkolni az élet posványába, hogy fölszinre birja onnan hozni az aláült mocskot, a salakot, szóval mindennek a durva anyagát. Ez az ugynevezett élethüség, a természet reprodukálása a legujabb fogalomban.

- Ez a természet teste, de hiányzik belőle a lelke.

Egyszerü, csaknem gyermekes közvetlenséggel tette Ada e megjegyzést.

- Nem neheztel, ugy-e, édes, jó Annám, - mondta egy alkalommal Ada - a miért, ilyen sürün alkalmatlankodom önnél. Lássa, én ki nem mondhatom: mennyire kedvesek előttem azok az órák, a miket együtt töltünk. Itt minden olyan igaz, olyan hamisitatlan. Kivülről látja az ember a lelkük bensejét mosolyogni. Ön nagyon boldog, ugy-e bár?

Anna csak a fejével bólintott és csak mély tekintetü szemeinek ragyogása mondta a szivéből fölszakadt igent.

- Mondja, régen ismerte ön Arnóti urat, mielőtt neje lett? Hogyan ismerkedett meg vele?

Az asszonyka elmondta életük egyszerü történetét.

- E szerint ön már tán gyermekkorában szerette a férjét?

- Magam se tudom: mikor kezdtem őt szeretni! - felelt Anna, kissé elandalodva - de én azt hiszem, hogy a mi szerelmünk öröktől-örökké való. Nem vagyok képes visszaemlékezni olyan időpontra, a mikor szivemben nem lett volna az ő képe. Egyébiránt én azt hiszem: szivünkről csak akkor tudunk számot adni először, a mikor elsőt dobban benne a szerelem.

A leányka öntudatlanul ölelte át a beszélőt, mintha hálával tartoznék neki valamiért s elragadtatással szólt:

- Óh, milyen jól esik az ilyen boldogságot - legalább látni.

- Hogyan, hát ön nem boldog?

- Oh igen: sőt ugy érzem, hogy most sokkal boldogabb vagyok, mint eddig voltam.

- S mi ennek az oka?

Egy perczre élénk pir futott át a kedves arcz áttetszőn halvány bőre alatt. Aztán azzal a közlékenységgel beszélt, a mi csak akkor lehetséges a mikor a sziv valami különös behatásnak engedve, bizalmasabban pattan ki, mint közönségesen.

- Tudja, mi volt az én anyám? Egyszerü polgárleány; egy szegény gazdatisztnek a leánya. Nagyon szép és nagyon jó volt. Apa, mikor nagyapa meghalt, lement a rája szállt jószágokra, hogy átvegye és rendezze azokat.

Itt látta meg apa édes anyát és első látásra megszerették egymást. Megkérte és néhány hó mulva a közeli kis helységben megesküdött vele.

A rokonság azonban föllázadt apa választása ellen. Kijelentették, hogy a Várkonyi-család nem fogad kebelébe olyan tagot, a ki nemcsak hogy nem tartozik a fölső tizezrekhez, de még nem is nemes származásu.

Mióta, most öt éve, az én jó anyám meghalt, Olga néni (ő volt az egyetlen a családban, a ki anyámat elismerte rokonának) többször megkisérlette rávenni apát, a ki folyton a birtokán élt anyával meg én velem, hogy térjen vissza a társaságba, melytől egészen elszigetelte magát. Apa azonban hallani se akar erről. Azt mondja: ott óhajt ezentul is élni, a hol minden egyes tárgy anyámra emlékezteti; a hol mindenütt őt véli látni, a ki nagyon, nagyon boldoggá tette.

Óh, az én apám a Várkonyi-család határozott akarata ellen élt ilyen boldog életet. Mondja: nem cselekedett-e helyesen, hogy összetüzött a sok számitó, szivtelen emberrel azért az egyért, a ki őt igazán szerette?

Anna nem birt ellenállni, hogy meg ne ölelje azt a kedvesen csicsergő leánykát: majd azzal a bizalommal, a mely napról-napra jobban kifejlődött közöttük, azt kérdezte:

- Ugy-e, ön is követné atyja példáját, ha...

- Ha tudnám, ha bizonyos volnék felőle...

Nagyon elpirult és daczára annak, hogy már erősen estefelé hajtott a délután, „jó reggelt” kivánt a belépő fiatal irónak.

IX.

A jótékonyczélra rendezett ünnepség után mintegy tiz nappal Kluknóy Oszkár báró, a kénytelen barátból valódi kebelczimborává vált fiatal hadnagy lépett a müterembe. A tisztecske azzal hizelgett magának, hogy a Maecenás szerepét adja a mindinkább fölkapott müvész mellett.

Mert hát az emberek, oh, de szivesen is játszszák a pártfogót ott, a hol a tehetség már emelkedőben van.

A hebe-hurgya tiszt nagy sebbel-lobbal rohant be és azzal a lelkesedéssel beszélt, a melyben a fölületes emberek dolgoznak.

- No, piktorkám, ez sikerült! A multkortájt mondottam, hogy szeretném, ha a Zsablyay palotában rendezendő estélyre te is hivatalos lennél. Akkor ugy vettem észre, hogy óhajtásom nem ütközik össze a tieddel. Az estély október elsejére, holnaputánra van kitüzve. Ime, van szerencsém egy meghivóval szolgálni.

- Zsablyay gróftól kaptad?

- Nórától, Nórától, barátom! Sajátkezüleg állitotta ki a szép asszony. Ne, fogd. De vigyázz! oda ne fagygyon a kezed ahhoz az illatos velinpapírhoz; - nevetett a hadnagy azzal a kaczagással, a mely némely embernél készletben áll.

- Talán kelletlenül adta? Tán kierőszakoltad tőle?

- No de becsületemre, nem.

Egyszerüen igy szóltam: „A Gáthyék kapuzárásán (a márcziusi, utolsó estélyt értettem) nehány müvész is volt jelen. Hát maga, grófné, nem szándékozik valakit meghivni a bohème világból? - A szép asszony feleletet sem adva a kérdésemre, az iróasztal mellé ült. Elővett egy meghivót. Kitöltötte és átnyujtva, ezt mondta: „Adja oda a fiatal festőnek: Arnóti Bélának. Maga tudja a lakását, hisz járatos hozzá, ugy-e bár?”

És én teljesitem a rám bizott föladatot. Voilà tout. Kezdettől végéig ennyi közöm volt az egészhez.

Arnóti nem tagadhatta, hogy gondolatban vágyott e kitüntetés után, de azért e perczben azt érezte, hogy sokkal jobban szerette volna, ha megtagadják.

A városligeti bazár óta nem látta a grófnét és iparkodott gondolatban sem foglalkozni vele, a mi tulhalmozott munkálkodás közepett sikerült is neki. A lehető legkötelességszerübben köszönte meg a hadnagy közbenjárását.

Mikor Kluknóy jó háromnegyed órát betöltött annyi üres fecsegéssel, a mennyi negyvenöt percz keretében csak elfér, bucsut vett a müvésztől.

Arnóti magára maradva, ismét kezébe vette az asztalra tett meghivót. Olyan hosszasan nézte azt a darabka papirt, hogy maga is megsokalta. Aztán félrelökte.

Estefelé bement Annához.

Tréfás zsörtöléssel vette ki a kezéből a munkát, hisz tönkreteszi szemét, ha ilyenkor varr. Csevegjenek egy kissé.

Jókedvün fecsegtek a jövőről, a melynek most olyan derült ábrázata van.

- Tudod-e, angyalkám, mi hiányzik még a mi boldogságunk betetőzéséhez? - szólt ujra a müvész.

Anna kérdőleg emelte rá azokat az őszinte szemeit.

- Hát hiányzik még valami? Én semmi hiányt se érezek.

- De én igen. Már ideges türelmetlenséggel várom azt az időt, mikor az én kis feleségem elfoglalja méltó helyét a világban, a társaságban. Azt akarom, hogy ott tündökölj a téged megillető helyen, a hol mindenkit el fogsz homályositani a szépségeddel.

- Erre én nem fektetek sulyt. Én nem akarok ragyogni, tündökölni; én csak neked kivánok tetszeni s rajtad kivül senkivel sem törődöm.

Annyi bensőséggel mondta ezt s ennek daczára nem idézte elő a föltételezhető hatást a müvésznél. Ugyancsak kelletlenkedve felelt:

- Hisz ez nagyon szép. Nagyon köszönöm; de végre is, édesem, ha a férjed azon a szinvonalon lesz, a melyet egy már elismert müvésznek el kell foglalnia, csak nem töltheted egész életedet a - konyhában.

Anna elpirult, de egy hangot se birt felelni.

Arnóti észrevette, hogy mennyire gyöngédtelen volt. Megbánta meggondolatlanul kiejtett szavait és azon volt, hogy helyreüsse hibáját.

Csak később; vacsora után emlitette Arnóti, hogy meghivót kapott Zsablyay grófnétól első estélyükre.

Ez alkalommal szólt először a müvész Zsablyay grófnéról a neje előtt. Anna élénken jegyezte meg, hogy igen jól emlékszik a grófné arczképére Pap Mihály bácsi képeslapjából. Azt mondta, hogy rendkivüli szépnek találja a grófnét.

- Olyan érzéketlen fagyos szépség; - odázta el a müvész.

Ennyi volt az egész az estély előzményéről.

A Zsablyay palotában rendezett estély nem volt vegyes, sőt az egyetlen Arnóti kivételével jóformán egészen a felsőbb körökből kerültek ki a vendégek.

Ez a körülmény még tartózkodóbbá tette a müvészt, a ki őrizkedett attól, hogy tolakodónak tünjék föl.

A hangverseny alatt Kluknóy báró mellett foglalt helyet; a táncz bekezdésénél pedig félrehuzódva társalgott azokkal, a kik megszólitásukkal kitüntették.

Mindenekfölött azonban a háziasszony leereszkedő kegyessége lepte meg Arnótit.

A grófné hosszas beszélgetésbe eredt vele.

Társalgásuk bekezdését a képzőmüvészet, főleg a festőmüvészet képezte.

Nagy jártasságot árult el e tekintetben Zsablyayné. Foglalkozott a régi klasszikusokkal, kezdve Panaeus, Mikon, Polygnotus alkotásaival; majd áttért a korai renaissance, (quattro cento), a teljes renaissance (cinque cento) nagyjainak: Leonardo, Rafael, Tiziano, Michel Angelo remekeire, melyeket eredeti vagy másolat után látott a Louvre-képtárban, a Belvedereben. Részletezte a Makart-féle iskolának előnyeit, hátrányait.

A hazai festőmüvészek közül ezeknek atyamesterét: Munkácsyt ugy jellemezte, hogy a nagy realistának alakjai nemcsak husból és vérből, de izmokból, idegekből látszanak lenni, a kik a néző előtt mozognak, cselekszenek, sőt gondolkoznak és érzelmeket változtatnak.

Az ifju nemzedékből Feszty Árpádnak, legkitünőbb müvészeink egyikének nemes izlését emelte ki. Nagy elismeréssel nyilatkozott továbbá: Benczur, Roskovics, Ujvári és többi jeleseink kiváló alkotásairól.

A grófné megjegyzéseiben nem a fölületes megfigyelő, de a mélyen kutató elme nyilatkozott meg.

Azok a szinte bölcselmi axiomák, melyeket Zsablyayné hangoztatott, meglepők voltak egy nőtől. A müvész szinte áhitattal szitta magába a szellemes aperçuket, az alapos tudásra valló észrevételeket. Milyen csodálatos hatás, mikor az a gyöngébbik ilyen merészen sikra száll az erősebbel, a szellemével. Ugy összerázkódott a mélyen elmerült müvész. Párhuzamot vont ez és a többi asszony közt. Valamennyivel összehasonlitotta, valamennyivel, még azzal az egygyel is... Hát nagy vétek, ettől borzongott ugy meg a lelke.

Valósággal mint valami fülsértő disharmonia, ugy hatott a mélyen magába merült müvészre Kluknóy megszólitása.

- Ugyancsak hosszu audiencziát adott a szép háziasszony; nagyra lehetsz vele, te istentől kiválasztott halandó. Mondsza, milyennek találod a grófnét?...

- Rendkivül szellemes asszony, a mint hogy ezt külseje is elárulja az első tekintetre.

- Hejh, ördöngös asszony ez az exgouvernante, édes czimborám.

Utóbbi szavaihoz kétértelmüen csiptetett a hadnagy, a mint erősen szemügyre vette azt a szórakozott müvészt.

A második négyes következett, mikor a ház urnője lépett ujra a müvészhez.

- Miért nem vesz részt a tánczban, Arnóti ur? Nézze, valamennyien sorakoznak erre a négyesre. Nem kap kedvet, hogy példájukat kövesse...?

- Nem szoktam tánczolni, méltóságos asszonyom.

A müvész rövid feleletéből ugyancsak kiérzett az elfogultság, melyet ez ujabb, kiváló figyelem támasztott benne.

Azt felelte: nem szokott tánczolni; de a válasz egészen tudtán kivül, leküzdhetetlen zavarának behatása alatt csuszott ki a száján, minden tartalék gondolat nélkül.

Zsablyayné kétkedő mosolylyal szögezte rá átható tekintetü szemeit. Némi szünet után azt vetette oda:

- Ön még mindig neheztel rám egy már meglehetősen régi keletü félreértés miatt. Milyen makacs, mennyire engesztelhetetlen. Ez a szeszélyeskedés azonban a müvészek, a kiváltságos egyének előjoga, nemde?

- Biztositom, méltóságos asszonyom...

- Ha esetleg nem talál mást: erre a tánczra nem vagyok foglalkozva; - vágott szavába Eleonóra, azzal a különös pronnuncziált modorral.

Arnóti némán meghajtotta magát s a nélkül, hogy egy szóval is hálálkodott volna a kitüntetésért, bizonyos benső fölindulás okozta félszegséggel vezette tánczosnőjét a kolonnba.

A szünóra után keringő következett.

Zsablyayné a terem egyik bejáratánál élénk társalgásba volt merülve néhány hölgygyel, mikor egy tánczoló pár röpült el mellettük s a hölgyhajfonatát összekapcsoló agraff beleakadt a grófné vállára tüzött élővirág-csokorba, a melyet lerántott.

A virágok a földre hulltak.

A közelben álló Arnóti sietett összeszedni a széthullt csokrot.

- Köszönöm. Nézze csak, még amott is van egy szál. Mindjárt eltapossák.

A festő nyomban odaugrott és fölvette. Egy piros szegfü volt; egészen olyan, a melyet a bazárban Kluknóynak engedett át. Ez ismét emlékébe hozta akkori udvariatlanságát, a melylyel szemben valóban megszégyenitő a grófné lekötelezőleg nyájas modora.

Nóra nem figyelt többé rá s igy nem láthatta Arnóti arczának kifejezését; a tekintetet, a mit rávetett s a mely azt az élénk vágyat árulta el, hogy rendkivül boldoggá tenné őt, ha a grófné kegyes lenne megfeledkezni arról az egy szál virágról, a melyet megőrizve, helyrehozhatná azt az elkövetett lovagiatlanságot...

Zsablyayné egy hölgynek felelt, a ki a jelenlevő fiatal urak egyikének viselkedését kifogásolta.

Nóra gunyosan mosolygott. Ebben a perczben arcza ismét fölvette a szokott irónikus, minden iránt kicsinylő megvetést mutató kinyomatát.

- Ej, édes Stanczim, nem mindenkit tisztelünk meg azzal, hogy megnehezteljünk rája. Elfogadjuk őket, ha ezt ki nem kerülhetjük; nyájasan beszélgetünk is velük; de annyira már nem érdemesitjük, hogy valamit sértés számba vegyünk tőlük.

Ez a nyilatkozat valódi értékére szállitotta le a képzelt kitüntetést Arnóti előtt.

Magára vonatkozó czélzást talált a grófné észrevételében. Ujra ő állt fölül a visszatorlásban, holott azt hitte, hogy a bünbánót kell adnia.

Hirtelen átnyujtotta a kezében tartott szegfüt.

- Méltóságos asszonyom, itt van még egy szál virág a csokrából.

- Köszönöm. Már el is felejtettem.

A grófné nem tüzte a többi közé a virágot, sőt a hölgyekkel folytatott beszélgetés közben lassankint széttépte s a szegfü parányi szirmai egyenkint hulltak a földre.

Arnóti az est további folyamán ugy tekintette magát, mint betolakodott arczátlant, a kit a jóakaratában tulbuzgó hadnagy valósággal rá oktroyált a társaságra.

Mikor a vendégek oszlani kezdtek, a müvész az elsők között volt, a ki a háziasszonyhoz lépett, hogy bucsut vegyen tőle. Tartózkodó, csaknem hideg udvariassággal köszönte meg a grófnénak kegyességét.

Eleonóra lekötelezőleg nyájas mosolylyal felelt:

- Csak kötelességemet tettem. Ön vendégem volt és én háziasszonya. A viszontlátásra.

Arnóti másnap reggel ugyancsak szükszavun számolt be a nejének az estély lefolyásáról. A mit mondott, aféle közhely volt.

Reggeli után mindjárt a müterembe ment. Azt mondta Annának, hogy kissé még privát munkáján akar dolgozni, mielőtt Ernesztin kisasszony jönne. A ballerina ma ül először a müvésznek.

A müterem magányában aztán hosszasabban eltünődött a tegnapi estély lefolyása felől.

Csöndesen jártatva az ecsetet, emlékébe idézte a legkisebb részleteket; a háziasszonynak minden szavát.

„Elfogadjuk őket, ha ezt ki nem kerülhetjük; nyájasan beszélgetünk is velük, de annyira már nem érdemesitjük, hogy valamit sértés számba vegyünk tőlük.

Abban a mosolyban, a mely ajkain végigrángott, bosszuval vegyes keserüség volt.

Az ajtón hallszó kopogásra az elmélkedésekbe merült müvész összerezzent.

- Nem vagyok alkalmatlan? Szivélyesen nyujtotta kezét a belépő Terényi felé.

- Oh, a legkevésbbé sem.

- Már három napja, hogy nem láttalak. Hogy vagy? A reggeli lapokban olvasom, hogy te is jelen voltál Zsablyay gróf tegnapi estélyén. Gratulálok. Ezt nagy kitüntetésnek veheted attól a gőgös arisztokratától. Kik voltak az estélyen?

Arnóti előszámolt nehány közös ismerőst.

- Megengeded, hogy folytassam a munkát?

- Kérlek, csakis e föltétel mellett maradok itt pár perczig. Vársz ma valakit?

- Ernesztin kisasszonyt, a volt ballet-tánczosnőt; de még jó fél óra mulva fog jönni.

- Tán modellül fogadtad föl?

- Dehogy. Lefestem egyik szerepének jelmezében.

Terényi bámult.

- Egy ballerinának még erre is jut pénze?

- Valakinek a megbizásából készitem el a képet.

- Vagy ugy.

Az iró a zsöllyébe ült, szembe a dolgozó müvészszel.

A társalgás ismét a tegnapi estre fordult.

A müvész élénken részletezte ujabb benyomásait a társaságról.

Terényi egy ideig közbevetés nélkül hallgatta, végre mosolyogva szólalt meg:

- No lám, engem neveztek idealistának, a ki mindent eszményitve adok vissza; és ime már jó negyed órája hallgatom: milyen ferdén itéled te meg némelyeknek a jellemét...

- Én? és például kiét?

- Hogy többet ne emlitsek, te már nem egyszer beszéltél nekem erről a Zsablyay grófnéról és ugy vettem ki a szavaidból, mintha te ezt az asszonyt amolyan miszticzizmus homályába burkolt saisi képnek tartanád; egy érthetlen, megfejthetlen sphinxnek. Pedig légy meggyőződve: semmi egyéb, mint egy közönséges hiu, nagyravágyó nő. Ismered ennek az asszonynak a multját?

- Ismerem. Kluknóy elbeszélte egy alkalommal az egész élettörténetét.

- És ennek daczára..?

- Tán csak nem a származását akarod bünül fölróni neki?

- Félreértettél. Én csak azt akartam szavaimból kihozni, hogy ez a nő már mint egészen fiatal leány föláldozta a szivét az eszének; abban a korban, a melyben még a legsivárabb léleknél is megnyilatkozik egy kis poézis. Az a nő, a ki pusztán hideg számitásból meg tud alkudni minden érzelmével és odaadja kezét szivének beleszólása nélkül; no hát, édes barátom, az ilyen lehet a mai fogalmak szerint okos, gyakorlati teremtés, de arra, hogy mintegy piedestálra emeljük és valami hozzáfoghatlan, kiváltságos lénynek nézzük, erre ugyancsak szük látkörrel kellene birnunk...

- Nos, odaadta a kezét szive nélkül, egyszerüen azért, mert senkit se szeretett; azért, mert tán nincs is szive.

Terényi fölkaczagott.

- „Egy asszony, a kinek nincs szive!” Hatásos regényczim. Nórából azonban ne csináljunk regényalakot. Hiu, kaczér asszony, semmi egyéb.

- Kaczér? te kaczérnak tartod azt az asszonyt?!...

- De még mennyire annak. Hát te vajjon minek nevezed azt a modort, azt a kihivó föllépést, ha nem a legszámitottabb tetszelgési fogásoknak?

Nevetett és folytatta:

- Persze, te abban a mintában ismered a kaczér nőt, a melyet ott találsz minden kezdő szinmüiró, regényiró primitiaejában; a kik készen kapott, konvenczionális fogalomban dolgoznak...

- De hisz az életben is...

- Igen, az életben is ott vannak ezek a sablon figurák; ezek az u. n. tuczat kaczér nők, a kik csak mától-holnapig veszedelmesek. De vannak mások, a kik nem fogadják el a kaczér, a könnyelmü jelzőt; a kiknek nincsenek bevallott, sőt sejtett kedveseik sem. Az erényesség, a megközelithetetlenség pajzsa alatt követik el büneiket; még pedig a lehető legsulyosabb bünöket. Ezek az erkölcsösség mázával kendőzött ledér asszonyok a legfélelmesebbek.

A fiatal iró belemelegedett, a mint igen gyakran megtörtént vele, a filozofálásba; a lélektani kérdések bonczolgatásába, miközben egészen eltért tárgyától.

Kis vártatva Ezüstvári (családi néven Kupferschmied) Ernesztin kisasszony lebbent be a müterembe egy még le nem szokott pirouettel.

Terényi távozott.

A festő kijelölte a kisasszony számára a fülkét, a hol a már előre küldött jelmezt magára öltheti.

Mig Ernesztin toilettejét végezte, a müvész előkészitve vásznát, szinte gépiesen látott a munkához, a nélkül, hogy az udvariasság kivánta rövid társalgásnál hosszabb beszélgetést kezdett volna a megrendelővel.

X.

November első napjaiban következett be a fordulópont, a mely Arnóti Béla boldogságát betetőzni volt hivatva.

Átköltöztek az uj lakásba.

Ott bérelték ki a müvész negyedben: az Andrássy-ut külső torkolatánál; egy villaszerü kis háznak első emeletén, a melynek jobb szárnyát a legnagyobb komforttal, izléssel és kellő bizarrsággal rendezett müterem foglalta el. Balról a három szobából álló lakosztály, a mely állt az ebédlő, csinos szalón és a hálószobából. Elegáns, üveglemezzel födött vesztibül választotta el a szobákat a müteremtől.

Mikor teljesen berendezkedtek, mikor a festő ott találta magát abban a kifogástalanul szép atelierben, hálával eltelve vonta keblére a feleségét és egész elragadtatással mondta:

- Ezt nemcsak a magam szorgalmának köszönhetem: nagy része van ebben az én kedves, okos kis feleségemnek is; a ki messze előrelátásával, bölcs gazdálkodásával megtakaritotta a szegény piktor filléreit... Ez a kettőnk atelierje, te édes, jó asszonyka. Közös szerzemény.

Az otthon fölszentelésének ünnepségére csak Terényit hivták meg, a ki ritka önzetlen módon osztozott a fiatal pár boldogságában.

- Mondd csak, Pál, - fordult ebédközben a jóformán szilajkedvü festő barátjához, miután pár perczig gyönyörteli tekintettel nézett át az asztal tulsó végén ülő feleségére, meg arra a közömbösen majszoló kis jószágra, - miért nem nősülsz már meg te is? Lásd, sokkal jobban venné ki magát ez a mi kis családunk, ha mind a kettőnknek volna egy boldogságosztó párja...

A fiatal iró kitérőleg felelt, mint az utóbbi időben rendesen, ha Béla e kérdéssel fordult hozzá. De a bomlott kedvü müvész nem szünt meg faggatásaival ostromolni, a mig aztán a neje más irányt adott a társalgásnak.

Annának gyöngéd női ösztöne megsugta azt, a mit Béla nem vett észre: hogy Terényire határozottan kellemetlen, ha e tárgy még szóba is kerül.

Arnóti kedélye azonban nem volt ilyen apró, gyöngéd megfigyelésekre alkalmas; főleg a közelmultban nem, a mikor igazi gyermek módjára viselkedett.

Az utóbbi időben annyira átengedte magát kedvencz eszméje megvalósitásának, hogy már valódi szeszély számba ment az.

Még be se végezték az ebédet, mikor Kluknóy rontott rajtuk.

- Na, te gyönyörüséges czég! - köszöntött be a hebehurgya hadnagy. - Mi a manót csinálsz: már három hét óta nem vagy látható. Ma éppen nyolczadszor vagyok nálad és hétszer egy s ugyanazt a választ kaptam: „Béla az uj lakáson van.” De piktorkám, igy már hovahamarabb épitőmester lesz belőled: fölcseréled az ecsetet a czirkalommal...

Arnóti jóizüen nevetett és szives örömest tett eleget a báró amaz óhajának, hogy rendre bemutogassa neki az uj rezidencziát.

Terényi Annával a kis szalónban maradt, mialatt a müvész a hadnagygyal az atelierben időzött.

Az iró hamarabb elment, mint Kluknóy, a ki szokásos módon egyszerre csilingeltette kissé nőies vékony hangját meg oldalán a kardot, melyet a müteremből kijövet jobbra-balra csapkodott a lábával.

Bucsut vett Annától, aztán rábeszélőleg szólt oda a müvésznek:

- No, Béla, legyen eszed: ne refüzirozd, mert bizony isten megharagszom.

- Mire akart olyan élénken rábeszélni a báró? - kérdezte Anna férjétől, midőn az visszajött a folyosóról, a hova vendégét kikisérte.

- Ma este première lesz az operában, oda csalogat.

- Elmégy?

Arnóti nem felelt. Tán nem hallotta a kérdést.

A fiatal asszonyka a hangjegyeket rendezte, miközben a müvész az ablakhoz lépett. Szótlanul, czél nélkül merengett ki az utczára.

- Tudod, miért forditottam el ma délben Terényi házasságára tett tréfás czélzásaidat?

- Miért? - vetette oda a férj, a ki csak félig figyelt neje szavaira.

- Terényi szerelmes ám; komolyan szerelmes. Találd ki kibe?

Anna nem vette észre, hogy milyen kevéssé kiváncsi erre a férje. Hozzálépve, hamiskásan sugta:

- Ada grófnőbe.

Arnóti visszafordult. Nagy szemeket meresztett:

- A grófnőbe?! - Szivemből sajnálom azt a bolond fiut.

- Nincs miért, édes. Biztosan mondhatom, hogy nem viszonzatlanul...

- Annál rosszabb! - vágott közbe Arnóti. - A grófnő még félig gyermek. Igy mind a ketten szerencsétlenek lesznek.

- Miért? - kérdezte csodálkozva Anna.

- Csak nem gondolod, hogy elfogadják Pált abban a körben...

- Hisz Terényinek máris igen szép neve van; hát mi kifogásuk lehetne ellene? Éppen ugy elfogadják őt a társaságban, mint téged.

A müvész szinte idegesen rántotta föl a vállát Annának ez észrevétele olyan emléket idézett föl benne, melyről azt hitte, hogy már teljesen megfeledkezett róla.

Körülbelől három hét óta szinte belekábitotta magát a leggyermekesebb örömökbe. Kerülte, üzte a visszaemlékezést.

Három hét óta minden estét otthon töltött az ő kis családjában, hogy a külvilágtól egészen elszigetelje magát.

Ennek az emlékezetes napnak az estéjén azonban a müvész elment arra a premièrere.

A fiatal asszonyka egyedül töltötte az első estét abban a szép, diszes lakásban...

Azaz dehogyis volt egyedül! Ott tipeg-topog körülötte az, a ki nemcsak egy pár ilyen szobácskát, de egy világot is betöltene ő neki.

Ezen az estén nem birta lefektetni azt az élénk jószágot. Mind azon faggatta a mamát, hogy hol a kis papa.

Az utóbbi időben ismét megszokta a régit: hogy egy-egy mesével altassa el apa.

- Na, feküdj le, angyalkám. Ma elment kis apa.

- Miért ment el?

- Hát elhivták a szinházba.

- Miért hivták el?

- Hogy mulasson, piczikém, mert apa nagyon sokat dolgozik.

- Hát ott jobban mulat, mint itt?

Nem volt vége-hossza a sok kérdezősködésnek, de az anya győzi feleletével, - csak kérdezd, csak csevegj...

XI.

A mindinkább szaporodó megrendelőkkel arányban növekedett Arnótinál is a képzőmüvészek közös átka: az atelier-látogatók száma.

Minden délután akad nehány látogatója, a kik nagy szerényen előrebocsátják, hogy „Csak dolgozzék, dolgozzék, mintha itt se volnánk.” De e mellett minden oldalról tüzetes, alapos fölvilágositást kérnek a legjelentéktelenebb csekélységről és megmutogattatnak maguknak mindent, az utolsó szénrajzig.

Az ernyedetlen szorgalommal folytatott munkálkodást csak a karácsonyi ünnepek szakitották meg. Ezt teljesen övéinek szentelte a festő. Aztán ujra dolgozott.

Január második felében egy délelőtt hirtelen félretette müszereit. Átment a feleségéhez.

Lábujjhegyen közeledett feléje és az ajtónak háttal ülő asszonykának befogta a szemét, mint a régi időben szokta tenni.

Anna jóizüen mosolygott s a nélkül, hogy megfordulna, fölemelte két karját és Béla nyaka köré fonta.

Nagyon jól esett neki ily vidámnak tudni a férjét, a ki az utóbbi időkben többnyire komor volt.

- Ujságot mondok, kis feleség. Micsoda, nem is vagy kiváncsi!?... A multkorában lemondásteljesen hangoztatta az én Annácskám, hogy ő nem akar ragyogni. Nos, hát akaratod ellenére fogsz tündökölni. El van határozva. A jövő héten nagyszerü müvészbál lesz. Az egész arisztokraczia meg fog jelenni. Ezen az estélyen mutatom én be az én szép feleségemet.

Anna eleinte szabódott a terv ellen. Az elkerülhető nagy kiadással hozakodott elő, a mely csakugyan fölösleges volna.

- Oh, te skrupulózus kis gazdasszony; - nevetett Arnóti. - Tudod-e, hogy a mükereskedő, a ki régebben csak fitymálva, potom áron vette meg képeimet, szerződést kötött velem, még pedig igen előnyös föltételek mellett. Na, ne vedd el a kedvemet ellenvetéseiddel.

Anna nem tett több észrevételt. Délután elment a férjével, hogy megrendeljék a ruhát.

Arnóti a legelső szállitóhoz vitte a nejét. Az asszonyka csak ugy irult-pirult, mikor Béla az előhordott selyem szövetek között válogatott.

- Hisz ez egészen szép lenne, édes; - sugta, egy könnyebb fajta selymet forgatva kezei között.

- Szó sincs róla! Valami jobbat, nehezebbet kérek. A csipkék nem felelnek meg. Sziveskedjék finomabbat alkalmazni ezek helyett.

- Hisz maholnap már valóságos Katuska férj válik belőled; - szólt egy napon mosolyogva Terényi. - Nézze csak, Anna, hogy mutat a virágok között, hogy vizsgálja még az egyes szirmokat is; - nevetett a fiatal iró, a mint látta, hogy Arnóti, maga bontotta föl a dobozt, a melyben a divatárusnő a virágokat küldte el Anna öltözékéhez.

Az asszonyka is megmosolyogta, de azért boldoggá tette ez az érdeklődés.

Arnóti nem hagyta magát feszélyezni Terényi élczelődésétől. Tovább kutatott a virágos dobozban.

- A patvarban! - mondta az iró, mikor Anna kiment a szobából: - ugy fölcziczomázod a feleségedet, mint valami eladó leányon tuladni óhajtkozó mama...

- Azt akarom, barátom, hogy megbüvölje a társaságot. Ismerjék el, hogy az én feleségem méltó hozzám.

Terényi tág szemekkel nézett rá.

- Hát a világ helybenhagyása kell neked erre?

Arnóti válasz nélkül, sőt figyelmen kivül hagyta a kérdést. Egészen elfoglalta a toilette fölött tartott fölülvizsgálat.

Szinte ideges türelmetlenséggel várta a bál napját, de a mellett remegve gondolt arra a pillanatra, a midőn Anna belép abba az előtte idegen légkörbe.

Vajjon nem lesz-e elfogult? Nem rontja-e el esetleg ügyetlen, félszeg föllépéssel azt a hatást, a mit rendes körülmények között semmi esetre sem téveszthetne el?...

Olyan frappánsnak kell lenni az első benyomásnak, hogy végkép elnémitsa azt a sértő, azt a csuf véleményt, a melylyel megsértették.

Véletlenül lett fültanujává, ott az opera társalgójában pár nap előtt. Nem látták, hogy ott ült abban a félreeső zugban és rája fordult a beszélgetés.

- Igaz, a mit az imént hallottam: hogy Arnóti Béla nős ember? - kérdezte egy olyan koru és külsejü hölgy, a kin már csak a toiletteje mondható szépnek.

- Igaz bizony; - válaszolt Kluknóy, ez az arisztokrata Figaró, a ki mindig ott van mindenütt; - még pedig nagyon kedves, szép asszonyka a felesége.

- Sohase látni vele a nejét.

- Kétségkivül aféle müvész házasság. Ezeknél az embereknél a családi élet csak...

- Biztositom, hogy a lehető legjobban élnek; - vágott ismét közbe Kluknóy. - És ha az ember ismeri Arnótinét, nem is csodálkozhatik ezen.

- Kiről van szó? - kérdezte Zsablyay grófné, a ki az egyik fülkében levő tükörtől lépett a csoporthoz.

- A fiatal festőnek, Arnóti Bélának feleségéről beszélünk.

A grófné mosolygott ugy, a hogyan ő szokott: gunyorosan, de a mellett olyan hidegen, mintha semmi köze se lenne ehhez a mosolyhoz, mely tudtán kivül ráng végig ajkán.

- Látta, grófné?

- Láttam párszor a szinházban. Gáthyné figyelmeztetett rája.

- Ugy-e, hogy gyönyörü asszonyka?

A kérdezett vállat vont.

- A mi szépségét illeti, hát az nagyon is közepes és csak annyit lehet rá mondani, hogy jelentéktelen kis asszony. Valami falusi református papnak a leánya. Igaz, hogy a festő maga is alantas sorsból származott, de az asszonyka olyan semmit mondó teremtés, hogy valódi szellemi mésalliancenak lehet tekinteni ezt a házasságot. Kétségkivül nem egyszer megbánta Arnóti, hogy végigjátszotta e falusi idyllt.

Hát ezek a sértő szavak inditották a müvészt elhatározására. Eltökélte, hogy bemutatja Annát a társaságnak; hogy megczáfolja annak az asszonynak kicsinylő itéletét.

A müvész szinte megdelejezve bámulta, mikor a bál estéjén felesége teljesen elkészülve állt a szoba közepén, háttal a tükörnek és szemben azzal, a kinek inkább kivánt tetszeni, mint saját hiuságával kaczérkodni.

Káprázatos látvány volt. Az a szende, leányos arcz, azok az áttetszőn ragyogó szemek, a melyeken át a lelke közepébe látott az ember.

Arnóti nem tagadhatta, hogy a feleségének szépsége őt magát is megigézi. De azért mikor a vigadó lépcsőjén egymás mellett fölhaladtak, ugy vert a müvész szive, mint az első bálba belépő süldő leánykáé.

Alig fél óra eltelte után megint erős zakatolást érzett a bal oldalán a kishitü férj, de most már a győzelem, a siker biztos volta reszkettette meg.

Szóval a jég repedezett, ingott: - egy-két roppanás és meg volt törve. A kik kezdetben idegenkedtek is, hova hamarább simulékonyabbak lettek és körükbe fogadták a fiatal asszonyt.

Mindenkit megnyert azzal a természetes, keresetlen, szerény és mégsem alázatos modorával; már t. i. a hölgyeket. A férfiakat pedig, mi tagadás benne, első sorban a szépségével fegyverezte le.

Zsablyay grófnénak is bemutatta Arnótinét a kis báróné.

Eleonóra lehetőleg rövid társalgásba bocsátkozott vele; de hisz senkise is foglalhatta le hosszasabban, mert valamennyien igényt látszottak rá formálni, hogy körébe juthassanak.

Adát, a jóságban és bájban egyaránt kiváló kis teremtést valósággal büszkévé tette az ő kedves barátnőjének sikere.

- Milyen végtelen jól esik nekem, hogy Anna mindenkit meggyőz arról, a miről mi régen bizonyosak voltunk: hogy hozzáfogható kedves teremtés nincs széles e világon.

- De van; hanem csak egyetlen egy.

Terényi épp egy tourra kérte föl Adát és e perczben vezette őt karján a kolonnba. Önkénytelenül megszoritotta a kezét, mikor azt a megjegyzést tette a grófnő szavaira. De aztán nyomban el is pirult a tartózkodó fiatal ember, a ki először ragadtatta magát ilyen merészségre. (Pedig nem nehezteltek meg érte.)

Annának bőven kijutott a tánczosokból. Mikor a keringő egy fordulója után helyére vitte a tánczosa, a férje várakozott reá.

A müvész arcza derült volt, csakugy sugárzott. Félhangon kérdezte:

- Nem volna jó egy kissé pihenni?

A fiatal asszony gyermekes őszinteségével intett a fejével, hogy: de igen, a mire a müvész karjára füzte és hogy megmentse a tourokért ostromlók seregétől, fölvitte a páholyok közötti korridorra.

Senkise volt a folyosón s a világitás is annyira fogyatékos, hogy alig vetett egy kis fényt oda, a szögletben álló piros bársony pamlagra, a melyre Arnóti leült.

Anna állva maradt a férje előtt.

Béla megfogta mind a két kezét és pajkos mosolylyal nézett rá föl.

- Büszke vagyok rád, kis feleség.

- Meg vagy velem elégedve?

- De még mennyire.

Félkarját Anna dereka köré fonta. Szerelmes enyelgéssel suttogta:

- Tudod-e, hogy olyan szép vagy: egészen elforgatod a fejemet.

Anna mosolygott.

- Csókolj meg.

- De édes...

Ekkor már mind a két karjával átölelte és tekintet nélkül a csipkékre, szalagcsokrokra, virágokra: szenvedélyesen vonta le magához. Egy-két másodperczig szinte sóvár tekintettel legeltette rajta szemeit, a mint az asszonyka a fáradtságtól pihegett, zihált; aztán egy hosszu, forró csókot nyomott fedetlen vállára, a mely olyan ingerteljesen gömbölyödött elő a lenge csipkedisz közül.

Egy páholyajtót csaptak be nehány lépésnyire onnan, a hol a festő ült a nejével.

A fiatal asszony hirtelen felszökött a férje térdéről és fülig elpirulva sugta:

- Vigyázz! valaki jön!

- És aztán? - kérdezte Arnóti és keményen megszoritotta Anna kezét, hogy maradásra birja.

- Meglátnak; - mondta halkan Anna, leányos szemérmetességgel kerülve ki a férje csókját.

- Eh, milyen együgyü vagy! - pattant föl a müvész türelmetlenül. Elbocsátotta a huzódó asszonyka kezét.

Zsablyay grófné tette be a páholyajtót, a honnan az imént lépett ki. Szemei a fiatal párra voltak szögezve.

A következő másodperczben Kluknóy báró csörtetett végig a folyosón és egy életkérdés eldöntésére alkalmas ábrázattal lelkendezett Anna felé.

- Nagyságos asszonyom, az istenért! a négyesünk!... Már az egész redoute-ot tüvé tettem magáért.

A fiatal nő alig rejthető zavarral füzte kezét a hadnagy karjába. Menetközben naiv aggálylyal sugta oda:

- Bélám, haragszol?...

Arnóti felelet helyett csak összeránczolta szemöldökét, a minek következtében Anna kedvevesztetten ment el a tánczosa karján.

Az ingadozó léptekkel haladó Arnótiné nyomában indult el Zsablyay grófné is, a kiért szintén eljött a négyesre igényttartó tánczosa.

A festő tekintete pár perczig odatapadt, a hol neje és a grófné eltüntek és csak kis vártatva pillantotta meg a vele szemközt álló Terényit, a ki szintén az imént jött ki egy ismerősének a páholyából.

Az iró rosszalólag csóválta a fejét.

- Ez nem volt szép tőled, Béla.

- Mi?

- Ilyen gyöngédtelenül megtámadni azt a szegény asszonykát.

- Az ördögbe, tán valami erkölcstelenséget követtem el?! Megcsókoltam a feleségemet. Ez az ügyetlen teremtés pedig attól való félelmében, hogy megláthat valaki: fölrebben, zavarba jön és ugy elpirult mint a ki legalább is a kedvesével szeretkezik és azon kapták rajta.

- Bizonyos lehetsz róla, hogy az nem pirult volna el; - jegyezte meg komolyan az iró. - Egyébiránt megbocsáss, ez a hely nem is alkalmas eféle bizalmas tête-à-tête-ekre.

Arnóti kelletlenkedő vállvonással felelt s a nélkül, hogy egy szó észrevételt tenne, lement a terembe.

XII.

Hajnali három óra volt, mikor a közönség oszolni kezdett.

A mint Anna beült a férjével a bérkocsiba, dobogó szívvel várta, hogy becsukják ennek ajtóját. Mert Béla egy csöppet sem titkolta, hogy neheztel. A bál további folyamán alig váltott vele pár elkerülhetlen szót.

Ha magukban lesznek, kiengeszteli. Ez a gondolat vigasztalta egész este Annát és ezért örvendett nagyon, midőn magukban, bizalmas kettősben voltak.

A kocsi megindult, sőt már végigdübörgött nehány utczán, de a fiatal asszonyka még mindig a szándéknál volt. A loppal vetett meleg tekintetekben, melyeket időnkint mellette ülő férjére függesztett, ott volt ugyan az az édes, bocsánatkérő szó; de hát kárbaveszett. A müvész egész uton következetesen egy irányba szögezte szemeit: mozdulatlan merevséggel tapadt a kocsival együtt futó szürke aszfaltburkolatra.

Hazaérve, egykedvüen kezdett beszélgetni a müvész a bálban jelenvoltakról, a nélkül, hogy magukat egy szóval is belevonná.

- Ugy-e kedves asszonyka ez a kis báróné? - kérdezte, mialatt lesegitette a belépőt Annáról. Aztán maga is letette télikabátját s a még jó meleg töltőkályha elé állt.

Anna bizni kezdett némileg benne, hogy Béla kiengesztelődött iránta, hát egészen kiderült a hangulata.

Megkönnyebbülten adta feleletét:

- Nagyon kedves. Igy társaságban még sokkal kellemesebb. De nem találod, hogy kissé kaczér; még magával a férjével szemben is?

Arnóti pár lépéssel előrejött, ugy, hogy Anna tisztán látta az arczán azt a szokatlanul hideg kifejezést, szavaiból pedig maró guny csöngött ki:

- Ez csak hizelgő a báróra nézve, legalább is kellemesebb, mint mikor a nő annyira visszautasitó a férj gyöngédségével szemben, akárha valami tolakodó udvarlóval volna dolga.

Anna elértette a czélzást. Elpirult, de egy szót se birt felelni.

- A férjnek megvannak a maga jogai, - folytatta csipős hangon Arnóti; - de ezek bizony nagyon szomoru jogok ott, a hol a nő részéről semmi bátoritó jel se mutat arra, hogy szerelme nem vált-e unottá?... A kaczérkodás, szivecském, mindig bók a férj szemében. - Pihenj, le édesem: Én átmegyek a müterembe. Leheveredem a pamlagra, hogy reggel korán föl birjak ébredni, mert sok dolgom van. - Jó éjt.

De Anna nem aludt jól; sőt le se hunyta szemét.

Kaczérkodjék a férjével...?

De hát hogyan kell ezt voltaképen?

Jó isten, milyen tudatlan is ő.

Képtelen volt álmot erőltetni a szemére. Egy-egy perczre megreszketett a szive. Összehasonlitotta azelőtti életüket a mostanival. Nagy külömbség! Akkor egészen visszavonultan élt Béla, alig érintkezett valakivel: de most a nagy világban forog! látja, hallja, megfigyeli azokat és párhuzamot von, önkénytelenül... Milyen egyszerü, igénytelen, milyen tudatlan teremtésnek találhatja őt ezekkel szemben...?

Csak legalább arról tudná meggyőzni, hogy azok se szerethetik jobban a férjeiket, mint ő...

Egész reggelig azt a hideg arczot látta maga előtt, melylyel a férje kilépett a szobából.

A müvész felöltözve dőlt le a szőnyegszövettel bevont chaise-longuera az atelierben és téveteg tekintettel követte a kis asztalra helyezett gyertya lángjának imbolygását; a szoba egyes butordarabjainak árnyképét a szemköztes falon, a mely a gyertya lobogásával egyenletesen ingott-bingott és változtatta alakzatát.

Az elmult estnek egyes részei elevenedtek meg emlékében.

Mikor mindnyájan szerencsét kivántak neki a sikerhez, a melyet Anna a világban való első megjelenése által elért, Zsablyay grófné is hozzá lépett és ugyanazon fagyos mosolylyal állt meg előtte, a melylyel igaztalan véleményét hangoztatta ott az operában.

- Gratulálok, Arnóti ur; - szólt a leggonoszabb pikanteriával - hallom, hogy ön minta-ateliert rendezett be magának.

Érezte, hogy bosszuságában szint változtatott az arcza.

Tehát ez az egy nem adja meg magát; ez nem engedi meggyőzetni magát arról, hogy véleménye nagyon igaztalan volt...

Minden vére agyára tolult.

Arra a magyarázhatlan érzésre gondolt, melylyel abban a pillanatban közeledett nejéhez, a midőn meglátta azt a villó fényt lövellő szempárt, a mely a páholykijárat félhomályából rájok volt függesztve.

Hát miféle áldozatába került volna ennek az unalmasan szemérmetes teremtménynek egy öleléssel, egy csókkal viszonozni az övét az előtt a dermedt asszony előtt.

A müvésznek egész testében különös borzongás futott keresztül.

De hát fitogtatásképpen...? hát amolyan vásárra vitt érzéssé akarná aljasitani azt a tiszta szerelmet...?

Olyan lelkiállapotban volt a festő, a melyet legkevésbbé tud az ember önmaga előtt megfejteni.

A vére sokkal jobban forrongott, semhogy gondolnia is lehetett volna a pihenésre.

Másnap délután több látogatójuk jött. Kluknóy báró sem hiányzott. A hadnagy, mint afféle testestől-lelkestől külsőség, első sorban izléses toilettejéhez gratulált Annának, a melyben mindenkit megbüvölt a tegnapi bálon.

Valódi földöntuli jelenség volt; angyal! hanem kegyetlen angyal, mert a helyett, hogy békét hozott volna a háborgó emberiségre, még azt a kis nyugalmat is magával vitte, a mely egynémely s ezért boldog halandónak a szivében lakozott.

Anna megmosolyogta ezeket a banális bókokat.

Később Ada grófnő váltotta föl azt a szalonkereplőt, a mi ugyancsak kedves csere volt Annára nézve.

A nők bizalmas beszélgetésbe merültek, mert Kluknóy átment Bélával az atelierbe. Még ott is pusztit egy kis levegőt.

Ada előbb elragadtatással emlékezett meg a hatásról, a mit Anna megjelenésével tett; aztán áttért bizonyos kényes tárgyra, a mi annyival nehezebben ment, mert most beszélt róla először.

A sápadt arczocska ugy kipirult, a mikor zavartan, töredezetten ismételte azt a néhány szót, a mit a tegnapi bálon mondott neki valaki: „De van, hanem csak egyetlenegy...”

- És ön ezt csak e szavakból tudta meg, kedves grófnő?

Anna azzal a nőies, meleg érzéssel tette e kérdést, melylyel a leányka szavait hallgatta.

- Én nem is álmodtam, hogy...

Nem birta kimondani, hogy: ő is szeret engem. Ráemelte ragyogó szemeit Annára. Olvassa ki azokból, mert igy szóval kimondani nagyon nehéz volna.

Anna gyöngéden vonta keblére az ő kis barátnőjét, a ki egy forró csókban meggyónta a többit.

- Oh, édes, drága Annám, sohase szerettem önt ugy, mint e perczben!

- Én is nagyon szeretem önt és annyira hálás vagyok ezért az önzéstelen vonzódásáért.

Olyan naiv arczot csinált a kis grófnő, akár egy csinyen ért gyerek. Lesütötte a szemeit, a kezeit afféle bünbánó módjára tördelte és tagadólag rázta a fejét.

- Az önzéstelen jelzőre nem vagyok érdemes. Igaz, hogy még nem találtam olyat, a kivel ugy rokonszenveztem, mint önnel, de... de - Bocsásson meg, kedves Anna, nekem most olyan jól esik egészen nyiltnak lenni önnel szemben. Látja, én igazán illetlenül sokat alkalmatlankodtam önnél... No igen, mert nagyon jól éreztem itt magamat, mikor ketten voltunk és...

- A mikor hárman voltunk; - enyelgett Arnótiné.

- Hát ön... kitalálta? - meresztette rá Ada azokat a nagy szemeit.

A fiatal asszony szinte könyezett a jóizü mosolygás alatt.

A két nő megértette egymást. Anna enyelegve, Ada pedig szégyenkezve mosolygott, de azért nagy bensőséggel ölelte át Arnótinét.

- És ön ez önzésem daczára is szeret engem?

- Nagyon; a hogyan egy barátnőmet se szerettem.

- Hát akkor bizonyitsa be azzal, a mire már olyan régen és epedve várok; szólitson föl arra, a mire a többi barátnőjét bizonyára hamarább fölszólitotta. Ne nevezzen engem ilyen hidegen, de...

- De az ön rangja...

- Nos, hát iparkodni fogok, hogy méltóvá legyek hozzád, s akkor nem lesz köztünk rangkülönbség.

A bizalmas megszólitás aztán lebontotta az utolsó korlátot is, a mely a két nőt némileg távoltartá egymástól.

Ada bevallotta, hogy sohasem lenne másé, csak Terényié.

- Már néhány hét előtt emlitettem ezt férjemnek, de ő azt képzeli, hogy családod...

- Nekem nincs családom. Nekem csak egy jó, aranyos apám van, a ki parancsol; a ki azt parancsolja, hogy - boldog legyek. Oh, a papa nem fog nemet mondani. Menjen hozzá bátran Pál...

Hogy megijedt, a mikor először kimondta Terényi keresztnevét. Pedig nagyon hangzatosan csüngött az ajkacskájáról. Gyanuba lehetett volna fogni, hogy jól begyakorolta ennek a névnek a kiejtését.

Annának az az aggálya támadt, hogy tekintve a fiatal iró tartózkodását, majd nem lesz bátorsága bevallani a szerelmét:

- Édes jó Istenem! - fakadt ki a leányka - hát csak nem kivánja, hogy én... Mondd, hát bizonyos vagy benne, hogy szeret?

- A lehető legbizonyosabb.

- Akkor hát tégy valamit az érdekünkben... Aztán, ha még mindig tartózkodik, hát Isten neki, majd én is segitem egy kissé; majd ugy teszek, mint az amerikai leányok... Ha olyan félénk, hát megérdemli, hogy csuffá tegyem azzal, hogy igy szóljak hozzá: Pál, legyen a férjem.

A pajkos kis grófnőnek a torkán akadt a kaczagás. A portiére mögött egy roppant nagy zavarban leledző alak jelent meg. A nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy a szalonba lépett valaki.

Terényi Pál zavartan hajtotta meg magát a nők előtt, de nem volt ideje, hogy egy szót is szóljon, mert a csöngetyü rezgése uj vendéget jelentett.

Gáthy báró volt.

Udvariasan bókolt Arnótiné előtt, megismételve gratuláczióját a tegnapi bálban tett hóditásához. Aztán Adához fordult.

- Megint megszöktél; még pedig a miss nélkül!? Érted jöttem, kis szökevény. És hol van a mi müvészünk?

Arnóti maga felelt a kérdésre. Ebben a perczben jött vissza Kluknóyval a müteremből.

- Jó napot. A feleségem megbizott: értesitsem önt róla, hogy holnap eljön. Azt mondja, hogy ez lesz az utolsó ülés. Holnapra egy uj látogatót is bejelentek. Zsablyayné szeretné látni az ön uj mütermét és Olga készülő képére is kiváncsi. Nem lesz ellenére, ha Eleonóra szintén eljön a feleségemmel?

Arnóti kötelességszerün felelt:

- Szerencsémnek fogom tartani.

A báró aztán elfoglalta az Anna által fölajánlott helyet.

- Köszönöm, de csak addig, a mig Ada fölöltözik. Tengersok dolgom van; a pártkörbe, onnan a parkklubba kell mennem.

A grófnő a szomszéd szobába ment. Nagyon soká kereste össze a holmiját.

- Ugyan, Terényi ur, segitsen Ada grófnőnek; - szólt Anna, a kit háziasszonyi tisztje a szalonban ujonnan érkezett vendégei körében tartott.

- Megengedi? kérdezte a tartózkodva belépő fiatal ember.

(Sőt már hamarább is megengedte volna.) Föladta Adára a gereznával bélelt bundát. Kissé ügyetlenül kezdte a társalgást, azon, hogy hogy mulatott tegnap a bálban.

- Nagyon jól. Még ma hajnalban, mikor lefeküdtem, is arról álmodtam.

- Én is arról álmodoztam.

Terényi e választ adva, valamivel bátrabban nézett Ada szeme közé.

- Akkor hát a távolban találkozott a gondolatunk. Ugy-e ezt nevezi Flammarion távolérzésnek?

- Nem, grófnő; de azt, ha az egyik félnek sikerül eltalálni, illetve megérzi, hogy mit tesz, mit gondol a másik.

- Hát ez is lehetséges?

- Oh, igen; fő föltétele azonban a sympathia.

- Ha ez megvan, akkor eltalálja az egyik azt, a mit a másik gondol?

- El, grófnő.

Ada nagyon lassudan illesztgette ujjacskájait keztyüjébe. Csak egy kis szünet után szólalt meg ujra.

- Oh, de rendkivül kedves az ön elbeszélése, a mely most folyik a lapban.

- Tetszik önnek?

- Olyan érdekes az a kis Alvin, az a halvány leányka. Nem csodálja az ember, hogy Tátrai beleszeretett.

- Egy csöppet se csodálja, grófnő.

Terényi e perczben azt a merészséget engedte meg magának, hogy ajkához emelte Ada kis kezét.

Mikor a báró és kis huga távoztak, Ada egy meleg öleléssel adta tudtára Annának azt, a mit e nélkül is kitalált az éleslátásu asszonyka s azt kivánta magában: legyen Ada is olyan boldog, a milyen ő.

XIII.

A következő napon egész délelőtt dolgozott a müvész. Több megrendelő váltotta föl egymást a szépen látogatott müteremben. Ebéd után is azonnal bement az atelierbe.

Rendre nézte a készülőfélben levő képeket és szinte ideges következetlenséggel cserélgette a kifeszitett vásznat az állványon.

Azt érezte, hogy már kifáradt. Ma jól esnék pihennie.

Többször egymásután megnézte az óráját.

Csak néhány percz hija a három órának.

A báróné pontban három órakor szokott jönni.

A nap kissé odatüzött az egyik ablakra. Lebocsátotta a rouleaut; kevés vártatva azonban megint fölhuzta. Ezt a müveletet tán négyszer is megismételte, és ugyanannyiszor vette ki zsebéből az óráját; még pedig olyan rövid időközönkint, a mennyi csak az emberi idegzetben tehet némi változást. De alig egy-két másodperczczel viszi előbbre az óra mutatóját.

Nehány vonást tett a volt ballerina képén, a melylyel lassan halad. Ritkán jön az a szeszélyes teremtés.

Aztán ráboritotta a lepelt és bevitte a mellékfülkébe a képet.

Mást vett elő és ismét mást...

Ugy érezte, hogy ma semmire sem fog boldogulni a munkában.

Hiábavaló beszéd, hazug udvariaskodás, ha ellenkezőt állit, mert tényleg tarthatatlan állapot: idegen szemek előtt dolgozni... És milyen durva kegyetlenség: betolakodni a müvész szentélyébe s attól a kielégithetetlen kiváncsiságtól ösztökélve, alkotása perczében kilesni a lelkének müködését...

Az eddigi hivatlanokkal szemben sohase tapasztalta ennyire tarthatatlannak a helyzetet; de most el volt rá készülve, hogy azoknak a csodálatos szemeknek tekintete alatt megdermed kezében az ecset.

A müvész fölött teljes hatalmat nyert az az elfogultság, a mely egész nap környékezte, a mikor arra gondolt, hogy néhány percz mulva a grófnét látja belépni a müterembe...

Fölhevült képzelete nem egyszer idevarázsolta ezt a félelmetes alakot; de akkor egy erélyes „Távozz!” szavára eltünt az engedelmes fantôme; vagy pedig ugy bánt el vele, a hogyan éppen tetszett neki; bátran szembeszállt, egész nyiltsággal értésére adta azt a magyarázhatlan keserüséget, a melylyel telve volt iránta a szive. Odavitte legsikerültebb müve elé, hogy szellemével gyakoroljon rajta fölényt, vagy legalább bebizonyitsa, hogy egyenlő fegyverekkel harczolnak e tekintetben. Majd családi életének leggyermekesebb örömeit csillogtatta meg előtte: hogy egyszerü, de igazi boldogságával győzze meg azt a testet öltött kétkedést; a ki oly hitetlenül látszik fürkészni az ő lelkében, mintha csak minden pillantásával azt kutatná, abban lelné gyönyörüségét, hogy mi fáj, mi hiányzik, mi bomlott meg az ő benső világában, a mi miatt boldogtalan...?

Boldogtalan!?...

Hazugság!

Erről kell, erről akarta meggyőzni azt az asszonyt.

Hirtelen összerázkódott. Bosszantotta, hogy féktelenül zakatoló, szinte őrülten csapongó agya ilyen képtelenségeket enged tulkapni a józan értelmen.

Badarság! El vele!

Éppen elütötte a hármat, mikor Gáthy báróné fogata megállt a villa előtt.

A báróné tényleg Zsablyay grófné társaságában nyitott be a müterembe.

A müvész fojtott hangon üdvözölte vendégeit.

- Igazán meglepő izléssel van berendezve az ön müterme, Arnóti ur; - szólt Zsablyayné, miután nagy érdeklődéssel körüljártatta tekintetét. - Annyi bizarrság, jóformán extravaganczia, a nélkül, hogy a jóizlés rovására esnék.

A báróné a tükör elé lépve, haját rendezte.

Arnóti, miután pár köteles közhelylyel kifejezte a fölött való örömét, hogy szerény atelierje megnyerte a grófné tetszését, előhozta az állványt, a melyen Gáthyné térdképe volt.

A grófné az állvány elé lépett.

- Szabad? - Ah, igazán megszólalásig hiven van találva.

- Ez is egyik kiváltsága a mi müvészünknek; - mondta a báróné, homlokfürtöcskéjeit rendezgetve a tükör előtt, - Nézd csak meg a tábornok képét. Itt van még Cyrill gróf képe, Arnóti ur?

- Itt, báróné, Garán gróf szintén ma ül utolszor, mivel az őszi gyakorlatok miatt jó ideig szünetelnünk kellett.

A grófné szemlélődés közben egy kisebb méretü képnél állapodott meg hosszasabban.

- Ez a mostani tárlaton levő Antonius tanulmányfeje, nemde?

- Az, grófné.

Eleonóra egy ideig figyelmesen vizsgálta, aztán kétkedő mosolylyal pillantott a mögötte álló müvészre.

- Rossznak találja, méltóságos asszonyom?

- Ennyire vakmerő nem vagyok, csak...

- Csak...

- Nem neheztel meg, ha laikus létemre észrevételt teszek?

- Megtisztel vele.

- Ebben az Antoniusban egyetlen vonás sincs, a melyről a tradiczionális „nagy rómait” fölismerheti az ember. A szemeinek szinte bamba kifejezése van és igazi petyhüdt sóvárgás ömlik el vonásain, a hogyan Cleopatra csábos alakjára tapadt. Azok a kidülledt, állatias tekintetü szemek, azok a félig nyitott, duzzadt ajkak... Ezen az arczon semmi jellegzetest se találni, a melyről a nagy Antoniusra ismerhetünk.

- Ez az az Antonius grófné, a ki Cleopatrának egy szerelmet igérő pillantásáért sutba dobja kardját; egy öleléseért, egy pár mámoros percz kéjeért föláldozza mindazt, a mivel a katona hazájának, a férfi polgári kötelességének tartozik. Ez az az Antonius, a ki már semmi egyéb, mint a gyönyörnek, a szenvedélynek tehetetlen rabja; a kiben mindent lenyügözött az érzéki szerelem, a mely ugyszólván pulyává tette.

A grófné válasz nélkül hagyta a müvész kommentálását. Még jó ideig és merően nézte azt a tanulmányfejet. Aztán leült az egyik ablak mellett a karosszékbe. A mig a müvész dolgozott, több izben kilépett a födött kis erkélyre, a melynek kijárata japáni szövetből készült sátoralakban szögellett befelé.

Arnótit nem csalta meg előérzete: e délutánon semmire sem haladt, sőt olyan hibákat ejtett, melyek visszavetették a munkában. Megkönnyebbülten lélegzett föl, mikor Garán tábornok kardjának csörtetését hallotta a vesztibülben.

- Itt hozom a muzsáját, mester; - mondta a tábornok, karján vezetve Annát. - Aztán Nóra felé fordulva a mellette belépett Zsablyayra mutatott. - Grófné, a férje ugy csimpajkozott a nyakamba: hogy hozzam magammal őt is.

Zsablyay Hugó gróf gentleman modorában üdvözölte a társaságot. Udvariasan mentegetődzött a müvész előtt; aztán ő is megtette a körutat a müteremben, Arnóti kalauzolása mellett.

Az öreg főur valódi müértői érdeklődéssel vizsgálta a képeket, mialatt a tábornok, a grófné, Anna és Gáthyné között megeredt a társalgás.

Eleonóra megjegyezte, hogy ő legkevésbbé szivesen látott vendége a müteremnek; ő, a ki a helyett, hogy hálás, néma bámuló lett volna, még illetéktelen birálatot mert koczkáztatni.

- Tudja mit, grófné; - szólt közbe a tábornok, - legyen maga is stabilis látogatója Arnóti atelierjének: föstesse le a képét, mert az, a melyet nehány év előtt Dienszky, az a lengyel naturalista pamacsolt, egy csöppet se válik diszére a Hugó szobájának.

- Erre már én is kértem; - jegyezte meg Zsablyay, a ki most ért az Antonius tanulmányfej elé. - Ah, az Antonius studium-feje!? Tudja, hogy roppant eredeti fölfogás öntől? Igazán kifejező arcz!

- Hát még Cleopatrája. Azt mondja Kluknóy: ő látta Cleopatra modelljét s hogy olyan szép volt: csillagot szórt az ember szeme, ha ránézett.

A tábornok ezt mondva, hamiskásan csiptetett a szemével Annára és dévajkodva kérdezte:

- Nem könnyü föladat eféle müvész ember feleségének lenni; ugy-e szép asszonyka? A modellek...

- A modell csak eszköz előttünk, tábornok ur; - szólt közbe a müvész, némi türelmetlenkedéssel.

- Jó, jó! ezt már több kollegájától hallottam, de azért Tamás maradtam benne... No, vallja meg őszintén, szép menyecske, nem szállja meg olykornéha a féltékenység... egy kissé... csak mondja ki nyiltan...

- Nem; - felelt Anna és kedves pirulással sütötte le a fejét.

- Ah, milyen naiv prüdéria! - szólt a grófné Gáthynéhoz, félhangon; de eléggé hallhatóan arra, hogy a melléjük lépő Arnóti meghallja; s a közelség folytán meglátta azt a gunyosan kicsinylő tekintetet is, a melylyel szavait kisérte a grófné.

- Nos, grófné, nem szánja el magát, hogy nehányszor üljön a mi szerencsés kezü müvészünk előtt? - sürgette ujra a tábornok.

- Nincs rá időm...

- Oh, Arnóti türelmessége mintaszerü. Én már körülbelől öt hónapja próbálgatom kihozni a sodrából, de nem sikerült. Bizony volt rá eset, hogy egész hónapban se jöhettem el egy ülésre; - jegyezte meg Gáthyné.

- Miért vonakodik, édes Nórám?

Zsablyay gróf kérdése egyszersmind rábeszélő hangon volt kiejtve.

Arnóti merev tekintettel leste a grófné ajkának mozdulatát; mintha félne a tagadó választól és ennek daczára szinte láthatóan összerezzent, a midőn a grófné közönbös hangon odavetette:

- Ha kivánja, Hugó...

És Zsablyay grófné legujabb mintája lett a müvésznek.

Mikor Ada ismét elment Annához, ragyogó arczczal röpült barátnője karjai közé.

Most már sokkal több bátorsággal beszélt „ő” róla.

- Tudod-e, hogy mindent hallott a multkor?...

- Hisz ebben nem is kételkedhettünk.

- Véletlenül történt; nem hallgatódzott ám.

- Ezt fölösleges megjegyezni Terényiről.

Aztán elmondta a leányka, hogy tegnap a jégpályán voltak. Ő is künn volt. Nagyszerü mulatságot rendezett nehány sportsman; még quadrillet is tánczoltak. Őt Terényi engageálta; és mikor vége lett a négyesnek s kiki bevezette a párját a csarnokba, ők még kétszer megkerülték a pályát. Mire másodszor a kiindulási pontra értek, már minden rendben volt.

- Ah, hát hogyan kezdte el az a félénk ember?

- Ha én azt tudnám!! Nem tudok én egy szót se abból, a mit mondott, csupán azt az egyet hallottam, hogy szeret, nagyon szeret. Ekkor ugy elkezdett dobogni a szivem, édes Annám: attól féltem, hogy még ő is meghallja: a mit nagyon rösteltem volna. A kezem - éreztem - reszketett a karján és szerencse, hogy a karján voltam, mert szavamra mondom: nem láttam semmit, csak mentem, a merre vitt. Végre fölsóhajtott és panaszosan, lemondásteli hangon igy fejezte be: „De hát ez csak egy szép, sohase teljesülhető álom, a mely szerte fog foszlani; mert a származási különbség áthidalhatlan ürt támaszt közöttünk.”

- S mit feleltél erre?

- Már azt se tudom szó szerint. Azt hiszem, édesem, ilyen alkalmakkor senki se tudja, hogy mit beszél, csak azt tudja, hogy most azt mondja, a mit érez. Ezután pedig sok mindent mondott ő is, én is.

- És miben egyeztetek? megkér Olga nénédtől?...

- Ó, nem! az nem volna jó. Igaz, hogy Olga néni legkevésbbé gőgös a családban, de azért ő is csak utólagosan békült ki a papával, a midőn megházasodott.

- Hát akkor...

- Egyenesen a papának irok meg mindent. Éppen azért jöttem hozzád, aranyos Annácskám, hogy nálad irjam meg a levelemet.

Arnótiné egy nemes szivnek önzéstelenségével vett részt barátnője szivügyében.

Tán ez okozta, hogy sok minden elkerülte Anna figyelmét, a mi más önző, csak saját magával foglalkozó asszonynyal bizonyára nem történt volna.

XIV.

Zsablyay Hugó gróf palotája ott emelkedett a budai oldalon a városmajor tulsó végén, a hol egészen magányosan állt a goth-stylben épült remekmü, melynek lemezkupoláin szemsértő játékot vittek végbe a napnak vékony szálakra foszlott hosszu sugarai.

A palota előtt sürün befásitott térség terült el a magas, bronzirozott rácsozaton belől, a mely körülzárta az épületet.

A háttérben mintaszerün rendezett angolpark huzódott végig.

A legnagyobb komforttal és pazar fénynyel butorozott szobasort foglalt magában az épület fölső része, mig a földszinten nehány nagyobb terem volt az esetleg rendezendő mulatságokra való tekintettel.

Zsablyay gróf karöltve jött ki nejével az ebédlőből azon elegáns kis szalonba, a mely mintegy szétválasztó középpontját képezi az emeleti szobasornak. Innen nyilik az üveglemezzel félig födött erkély, a melyet délszaki növények diszitnek. Az erkély közepéről széles márványlépcső fut le a parkba.

Nóra egy zsöllyében foglalt helyet, mialatt férje fölnyitotta az erkélyre szolgáló ajtót.

- Nincs ellenére?

- Sőt igen kellemes, enyhe a levegő.

- Nagyon is enyhe, tekintettel arra, hogy még csak márcziusban vagyunk - az iduszán innen; - mosolygott a gróf. - Ugy látszik: most nem panaszkodhatunk, szokás szerint, hogy a mi klimánkból kiesik a tavasz.

Levette a kis czigarettás-dobozt a kandalló párkányról és a nejéhez vitte.

- Parancsol?

- Köszönöm. Nagy főfájásom van.

A kifogástalan gavallér férj nejének ez ellenvetése következtében kiment az erkélyre és ott szitta el szivarkáját. Aztán bejött. Odaült a jobboldali ablaknál álló asztalka mellé, a melyen még fölbontatlanul hevertek a hirlapok.

Először is a hazai és külföldről szóló politikai hireket futotta át. Mikor a müvészi rovathoz ért, megszólalt:

- Tudja-e, ki vette meg Arnóti Béla nagy port fölvert Antonius és Cleopatra-ját? Quenston Hamilton herczeg, az uj indigena. Bőkezü Maecenas. Ez aztán erkölcsileg ugy, mint anyagilag fényes eredmény a müvészre nézve.

Zsablyay tovább olvasott. Egy-egy érdekesebb hirt fönnszóval megismételt.

Nóra kezdetben lehetőleg rövid feleletekkel tért ki; később egyáltalában nem válaszolt. Szemei a szoba parketjének arabeszkjein révedeztek. Sokáig elmerengett a hosszu, keskeny fákból egybeillesztett koczkákon, a melyek fölváltva szét és összefutottak odatapadt tekintete előtt.

- Miért nem zongorázik? - kérdezte kis vártatva a gróf.

- Attól féltem, hogy untatom.

- A maga játéka untat? Ej, ilyen rémségesen kevés zeneérzéket tételez föl bennem?

Nóra egykedvüen mosolygott.

Odaült a zongora mellé, a mely szemközt állt az erkélyről való bejárattal.

A gróf hátradőlve karosszékében, jóideig odaadó figyelemmel hallgatta neje játékát. Majd fölkelt és lassu léptekkel közeledett feléje.

Nóra fölvetette szemeit, melyek egy darabig a billentőkön pihentek. Kérdőleg függesztette tekintetét a grófra.

- Milyen szép maga, mikor játszik; - mondta önkénytelenül a hangjegytartón könyöklő férj.

Odakerült melléje és nagyon érthető fölhevüléssel folytatta:

- Mennyi melegség, mennyi hév van az előadásában; csupa szenvedély, - és mégis...

A grófné férjére tüzte e perczben kifejezéstelen szemeit és Zsablyay szinte megzavarodottan szakitotta félbe a mondatát.

- Még akart valamit mondani?...

- Semmit, semmit...

- De igen; hisz nem fejezte be a szavait...?

Az öreg férjnek nem is volt erre bátorsága. Gyöngéden iparkodott elodázni a faggatást:

- Folytassa, Nóra. Olyan jól esik ezt az érzelmes játékot hallgatni.

A grófné unottan mosolygott. Levette kezeit a zongoráról.

- Ha ennyire dicsér, egészen elfogulttá tesz.

A gróf megfogta nejének mindkét kezét és tekintete sóvárgó kifejezéssel révedezett azon a szép arczon.

- Hány irigyem van nekem, Nóra!?...

- És mit irigyelnek magától?

- Magát. Oh, irigységük ugyancsak megokolt.

A férjére nézett, azokkal a fagyos és mégis égető szemeivel. Gunyos mosoly futott végig az ajakán. Közönbös hangon vetette oda a kérdést:

- Tán féltékeny?

Zsablyay kissé elkomorodott. Gyöngéd szemrehányással szólt:

- Nóra!

- Mondja, Hugó, mit tenne, ha okot adnék arra, hogy féltékeny legyen?

- Ej, Nóra, ez rossz tréfa.

- Mit tenne, ha megcsalnám?...

A gróf szintelen, tüz nélküli szeme fölvillant egy perczre.

- Nos, nem felel?

Nóra azzal a hideg, bántón érzéketlen kifejezéssel szögezte rá tekintetét.

- Megvetném. Eltaszítanám magamtól. Kitépném a szivemből azt a mélységes szerelmet, mint... Ej, de hát miféle éretlen beszédeket teszünk. Maga mindig és mindenben excentrikus. Ne tegye ezt; már annyiszor kértem erre. Hisz én olyan kevéssel beérem...

Átölelte a szép asszonyt. Lehajolt hozzá és megcsókolta azt a márványhomlokot.

Ez a csók még ott verődött vissza a szalon négy faláról, midőn az erkélyről nyiló ajtóban Kluknóy báró jelent meg Arnóti Bélával.

- Ezerszer kérünk bocsánatot - dadogott némi zavarral a kelehajti hadnagy, de e mellett kétértelmüen hunyorgatott fakó szemeivel. Bocsánatot, hogy igy, betörők módjára kerülünk ide. Már egy negyedóra óta nyomogattuk a villamos csengető gombját a fölső bejárásnál, hanem ugy látszik, hogy ott fönn sziesztát tart a fönséges nép. Igy tehát kénytelenek voltunk az első kis ajtóra kerülni, a melyet nyitva találván, azt képzeltük, hogy nem jövünk lehetetlen időben.

- Ilyen idő nincs is a szivesen látott vendégek számára - mondta a gróf, szavait beigazoló barátsággal nyujtva kezeit a vendégek felé.

Nóra egy-két másodperczig némi zavarral küzdött; de aztán felállt a zongora mellől és egykedvün szoritott kezet a müvészszel és a báróval.

Kevés vártatva benépesedett a kis szalon. A grófnénak ma elfogadó napja volt s a rendes látogatók mind eljöttek.

- Mikor érkezik meg Anna?

E kérdéssel fordult Várkonyi Ada grófnő Arnótihoz, a mint megpillantotta őt.

- A héten okvetlenül itthon lesz.

- Jobban van már az édes anyja?

- Jobban, grófnő. Tegnap kaptam levelet Annától, melyben azt irta, hogy anyósom már tul van a veszélyen.

- Komoly beteg volt?

- Nagyon komoly, miután, a mint a grófnő is tudja: távirati uton hivták haza a feleségemet.

A társaság megoszlott.

A nők a szalonban maradtak. Zenéltek. A férfiak részben a dohányzó, biliárdterembe, részben pedig a parkba vagy az istállóba mentek.

Néhány fiatal ur a hölgyek társaságában maradt.

Arnóti a félig nyitott erkélyajtóban állt, kissé félrehuzódott a többiektől.

Elmélyedéséből akkor rezzent föl, a mikor valaki nevén szólitotta.

- Ön nem szereti a zenét...?

- Miből következteti ezt, grófné?...

- Abból az indolencziából, a melylyel már két zenemüvet is végighallgatott. Félórája, hogy megfigyelem önt - és hizelgek magamnak azzal, hogy tudok némileg a vonásaiból olvasni. Most azt gondolja magában: mennyivel jobb volna abban a pótolhatlan társaságban lennie, a melyet a fantázia népesit be, mint itt a konvenienciák áldozatává válni...?

- De...

- Én is tanulmányozom az ön jellemét, még pedig - ismerje el - eredménynyel.

Szinte öntudatlanul követte a grófnét, a ki e beszéd közben az erkélyre lépett.

Ott künn ismét Nóra szólalt meg:

- És ön mire jutott megfigyelésében?... Remélem, nem lehet panasza ellenem; eléggé őszinte vagyok önnel szemben: eléggé hüségesen betartom a kötött szövetséget...? Nos, mit itél rólam? mert hisz mikor a képem elkészitéséhez fogott, az a panasza volt, hogy nem bir valódi jelleget önteni az arczomba: nem képes belátni a lelkembe. Még most sincs betöltve ez a kivánsága? kérdezte olyan nézéssel, a mely belefurakodott abba a másik lélekbe.

- Méltóságos asszonyom...

- Azt kérdezem: mit olvasott ki a lelkemből?...

- Grófné...

Nóra ajkai körül kétkedő mosoly futott át:

- Ez a vonakodás arról győz meg, hogyha kényszeriteném is a határozott feleletre, a válasz nem lenne őszinte. De én a hallgatásból is értek. Azt kérdeztem, milyennek tartja a jellememet és ön kétségkivül azt az ellenvetést tette magában, a mit a régi psychologok: a nőnek nincs nemzetisége, a nőnek nincs kifejezett jelleme...

- Ilyen elavult elveket nem vallok, grófné, szerintem a női...

- A női jellem is ölthet egyéni vonást mindaddig, a mig nem szerelmes; a szerelmes asszony azonban mind egyforma. Ezt gondolja most magában, ugy-e bár?

Arnóti tagadólag rázta a fejét.

Nóra egy-két másodperczig öntudatlanul ott feledte tekintetét azon a daczosságig erélyes arczon.

- Nos és mit gondol: nálam indulhat-e ki ebből a szempontból?... megfigyelései még annyi eredményre se vitték, sejtelme sincs róla hogy...

- Hogy a grófné nem szerelmes...?

Arnóti megdöbbent ettől a tulbizalmas észrevételtől.

Nóra arczán csodálatos vonás rángott át. Egészen más hangon vetette oda:

- No lám, ön ugyancsak élt a szabadalommal: meglehetős mélyen be akart hatolni a lelkembe...

- Csalódtam?...

- Megengedtem, hogy tanulmányozzon, de azt nem igértem meg, hogy tanitója leszek.

Meglehetős hosszu szünet következett. Ujra a grófné törte meg a hallgatást.

- Mondja: helyben hagyja ön az emberekben az irigységet, vagy menthetetlennek találja e hibát?

- Én ezt részben a haladás egyik mozgató rugójának tekintem; mert hisz miből következik voltaképpen - sokaknál - a törekvés, a kitüzött czél felé való küzdés, mint hogy irigyli a nagyobb nagyságát és a fölötte állót fölül akarja mulni.

- Szkeptikus szofizma. De én nem erről a hiuság sugalmazta irigységről szólok, hanem mikor olyasmit irigyel az ember, a mi éppenséggel nem érinti azt az örökké beczézett hiuságot. Például: a boldogságot irigyelni valakitől...

- A boldogság relativ fogalom, grófné; senkit se tehetne boldoggá a más boldogsága, az, a mi mást boldogit.

- Látja, engem éppen az tenne boldoggá, a mi másoknak oly nagy mértékben megadatott: egy szilánkja a szeretetnek, a melegségnek...

- Abból önnek bőven kijutott, méltóságos asszonyom; önnek, a kit szeretet, imádat vesz körül...

- Vegyük ki a személyt és beszéljünk általánosságban. Ön azt állitja, boldoggá tehet valakit a szeretet? És azt hiszi, hogy ez valami fölemelő, édes tudat? Nézetem szerint a szeretet nyüg, teher akkor, ha nem birjuk viszonozni. Csak a nagy gyermek örvend az afféle dajkálásnak, mint a kelletlen szeretet. Szeretni, tárgyat találni a szerelemnek, ez betölti a lelket, az utolsó zugáig.

- De hogy ha a tárgy esetleg nem ért meg bennünket...

- Nos, akkor szenvedünk, de ez a szenvedés is édes...

Néhányan a kijárathoz közeledtek, a mi végét szakitotta e különös fejtegetéseknek. Nóra bement a szalonba; Arnóti ellenben az erkélyen maradt és sokáig eltünődött a hallottak fölött.

Mind talányszerübbé vált előtte ennek az asszonynak az egyénisége, a mely merő ellenmondásokból áll.

Garán tábornok akasztotta meg a müvész eszmemenetének tovább füzését.

Egyideig közhelyekről társalgott vele a tábornok, mig Vaál gróf is hozzájuk lépett. Feszes kimértséggel üdvözölte a müvészt, aztán karonfogta a tábornokot és levitte a parkba.

- Ön csak nem tud megbarátkozni ezzel a fiatal müvészszel, Róbert; - mosolygott Garán gróf, mikor leértek.

- Hisz ugy elbeczézik maguk a nélkül is ezt a parvenut; - jegyezte meg fanyarul Vaál gróf. - Ugy látszik, hogy most már Zsablyayéknál is éppoly otthonos, mint Gáthyné jourjain.

- Hát tudja divatban van; aztán meg most késziti Nóra képét. Innen a szorosabb ismeretség.

- Csak aztán ne legyen nagyon is intime.

- Kinek a részéről?

- Na már a dolog természetes rendje szerint inkább a nő, mint Hugó részéről.

- Ah, menjen; Nóra...

- Micsoda? maga is propagandát akar csinálni Nóra fönséges erényeinek...?

Garán vállat vont. Vaál folytatta:

- Ármányos asszony ez a Nóra; legalább is jól meg tudja őrizni a dekorumot. Egyébiránt szüksége is van erre, mert higyje el: a társaság nem igen simult ám össze ezzel a volt nevelőnővel. A Hugó tekintélye kivivta ugyan számára, a mi első férjének csak félig-meddig sikerült: elfogadják és eljönnek a szalonjába; de egy lábra kapott pletyka elégséges lenne arra, hogy vége szakadjon a szép asszony debut-jének a mi körünkben, a hol bizony-bizony csak erre várnak.

Elhallgattak. Zsablyay gróf jött velük szemközt a hadnagygyal.

A házi ur fölcsalta vendégeit a dohányzóterembe. Odaszólt Kluknóynak:

- Te csak menj a hölgyek közé, főleg pedig a fiatal lányok társaságába, a kiknél el nem tévesztheted a hatást az egyenruháddal.

Kluknóy szót fogadott; és mig amazok a parkon át a fölső bejáratnál mentek be, a tiszt kettőnkint ugrálta föl a fokokat az erkélyre vezető lépcsőn.

- Nos, „Hová merült el szép szemed világa”, kedves, ábrándos lelkü müvészem? - évelődött Arnótival, a kit az erkély korlátjára támaszkodva talált; a mely poset maga is követve, kihivóan vigyorgott a festő szeme közé és folytatta:

- Hallod-e barátom, mi ugyan kelletlen pillanatban érkeztünk ide ma délután...

- Mennyiben?

- Jaj, te néhai ártatlanságnak visszajáró lelke! nem vetted észre, hogy egy idilli jelenetet zavartunk meg, mikor beléptünk a szalonba?

A hadnagy körülölelte a levegőt és czuppantott a szájával.

- Nem láttad? nem hallottad?

Arnóti nem felelt. Ez azonban nem akadályozta a hadnagyot abban, hogy tovább léháskodjék és ugyancsak sikamlós megjegyzéseket tegyen Hugó bácsi kolosszális szerencséjére, a kinek ilyen irigylésreméltó jogai vannak.

Hány fiatal ember elvállalná ennek a vén embernek az éveit, ha ezzel együtt járnának ez óriási előnyök; ugy-e bár?

- Nagyon szerény igényekkel birna az, a ki beérné ennyivel.

- Hm, olyan nagyon szerény...

- Más szóval: gyáva; mert csak gyáva ember szerethet, a nélkül, hogy viszonoznák a szerelmét.

- Hajhaj? milyen drákói szigor! Hátha veled is megesnék ez a malheur? hátha te is itt veszitenéd a szived nyugalmát ennél a szép asszonynál: gyávának neveznéd ezért magadat?

- Minden bizonynyal, ha én is viszonzás nélkül szeretném.

A hadnagy kaczagott.

- Merész föltétel!

Kluknóy bement a szalonba, Arnóti is fölemelkedett a korlátról, hogy kövesse. Alig tett pár lépést, midőn az erkélyt diszitő pálmáknak dusan összeboruló lombjai között Zsablyay grófnét pillantotta meg.

Arnóti önkénytelenül megállapodott. Látható nagy zavarban volt. A grófné ajkán különös mosoly rángott. Néhány lépéssel a müvészhez közeledett.

Átható tekintettel vetette rá szemeit és félhangon mondta:

- Ön nagyon követelő...

Aztán, mintha a legközömbösebb társalgás folynék közöttük, derülten öltötte kezét a müvész karjába és belépett vele a terembe. Ott benn élénken szólalt meg:

- Itt van Arnóti ur, ő mint müvész legilletékesebb az élőképek rendezésében.

- Csakugyan! ez az ön feladata lesz, Arnóti ur; - közeledett feléje a báróné.

- De méltóságos asszonyom...

- Igaz! ön még nem is tudja, hogy miről van itt szó. Az egyik egyletünknél némi tőkegyarapitásra volna szükségünk. Ugy terveztük, ha hamarosan össze tudnánk hozni valamelyes jótékonyczélu előadást, ezzel gyors és biztos eredményre számithatnánk. Elvállalja a képek kiválasztását és a rendezést, ugy-e? Mindnyájan résztveszünk, a kik csak itt vagyunk, önt sem véve ki.

A müvész kénytelenkedve hajtotta meg magát és kissé zavartan felelgetett a báróné szavaira.

Nóra, mihelyt beértek a szalónba, elvegyült a vendégek között és többé egy szóval, egy tekintettel se kereste föl Arnótit.

XV.

Másnap egy meglehetősen nyugtalanul töltött éj után Arnóti korán reggel kiment a budai hegyek közé. Tökéletesen szükségtelen vázlatokat csinált, egészen délig.

Ebéd után megrendelte az öreg dajkának, hogy vigye el sétálni a kicsikét, a mely intézkedésről aztán Annának, mai levelére válaszolva, be is számolt. Megirta neki, hogy a remek időjárásra való tekintettel Bélácskát naponta kiküldi a városligetbe az öreg Zsófi asszonynyal. Itt minden a legjobb rendben van; csak egy a baj, a mi lényeges baj, hogy ő nincs itthon. Ezt azonban ne mondja meg Magda mamának; de ha teheti: jőjjön haza, mert már nagyon nehezen nélkülözi a két Béla.

Maga vitte le a levelet a közeli levélgyüjtőszekrénybe, aztán ismét hazament. Semmiképpen se akarta megszállni a szükséges ihlet. Letett a szándékról, hogy dolgozzék. A chaise-longuera heveredett s a hirlapját futotta végig.

A személyi hirek között azt olvasta, hogy Zsablyay Hugó gróf főrendiházi tag az esti vonattal szintén elment Bécsbe a delegáczióval.

Kétségkivül a neje is vele utazott.

Mintha megkönnyebbült volna.

Mára tüzte ki a grófné, hogy ismét eljön. A mai ülés hát elmarad.

Határozottan örvendett ennek.

Szinte megnyugodva folytatta az olvasást, körülbelől fél óráig. Háromnegyed négykor kopogás hallszott a müterem ajtóján.

Kissé fölemelte a fejét.

Hisz ma senkit se vár... ki jöhet...?

Némi türelmetlenséggel hangoztatta a „tessék”-et.

Zsablyay grófné lépett be.

Arnóti zavartan ugrott föl. Egy-két összefüggéstelen szót tördelt. Mentegetődzött, hogy ma nem is remélte a szerencsét.

- A férjem elutazott. Csak utolsó perczben határoztam el magamat, hogy eljöjjek.

A tegnap délutáni kellemetlen incidens következtében a tête-à-tête ma sokkal nyomasztóbb volt a müvészre, mint ezideig bármikor.

Leküzdhetlen zavarral szedte elő kellékeit. Munkához látott.

Körülbelül tiz perczig egy hanggal se szakitották meg a csöndet.

A grófné szinte mozdulatlanul ült helyén. Ő szólalt meg:

- Ön tegnap valósággal eltünt a társaságból...?

Arnóti nem volt rá elkészülve, hogy ez a kellemetlen véletlen szóba jöhet közöttük. A meglepetés első zavarában ösztönszerü őszinteséggel felelt:

- Azt képzeltem, grófné: ez volt a leghelyesebb, a mit tehettem.

Nóra ajkai körül hideg guny rángott végig.

- A leghelyesebb?... Az ember sohase illetékes a saját tetteinek elbirálásában. Mi elkövetjük és a következmények bizonyitják be, ha vajjon helyesen cselekedtünk-e vagy sem.

Arnóti nem felelt. Szemei a vászonra tapadtak s egy ideig nem vetett rá ügyet, hogy a grófné már régebben fixirozta azt a bizonyos Antonius tanulmányfejet.

Nóra átható tekintettel tapadt a képre; majd egy-egy loppal vetett pillantással Arnóti arczát látszott fürkészni: mintha az összekötő kapcsot keresné a mü alkotójának lelkülete és alkotása között.

Arnóti végre észrevette a vizsgálódást.

- Méltóságod csak nem békül ki az én hősömmel? - kérdezte kényszerü mosolylyal a müvész.

- Oh, most nem birálgatok. Egészen más kérdés vetődött föl bennem, a mint elnézem ezt a szigoru ethicai érzésben fölfogott Marcus Antoniust.

- Miféle kérdés?

- Pardon; ön nem tud dolgozni, mert rosszul tartom a fejemet. Jól van igy?

- Jól, grófné.

Most már ismét a rendes cynikus mosoly jelent meg ajakán.

- Min nevet, grófné?

- Ön azt a „Jól, grófné”-t éppen olyan energikusan ejtette ki, mint tegnap azt a néhány szót, a melynek a véletlen tett fültanujává, ott az erkélyen: „Csak gyáva szerethet a nélkül, hogy viszonoznák szerelmét”... Milyen önérzetesen mondta ön ezt, Arnóti.

A festő merev, hosszu tekintettel nézett a beszélőre; ugy, a hogyan még sohase merészkedett.

A napnak rézsutosan függő, vékony szálai ott gyültek össze a dus hajfonaton s olyanná tették azt a szép fejet, mintha folyékony arany boritaná, a mely lágyan, ragyogón, szemetkápráztatón folyta körül azt a szabályos homlokot. Egy-egy hosszabb homlokfürtöcske egész a vékony ivü szemöldökökig csuszott. Mint valami fantasztikus alakzatu aranyékszer, olybá tünt föl minden egyes csomócska, a mely megvillog, megcsillog az idegesen rezgő napfényben.

A grófné, mikor elhallgatott, mozdulatlanul ült a helyén. A hosszu, selymes pillák meg se rebbentek. Nyugodtan, nyugalombontón merengett egy ponton az a lélekbeható szürke szempár. A szobrász vésője alól kikerült remekmü, melyben minden plasztikai tökély egyesül. Csupán keblének egyenletes hullámzása árulja el benne az életet.

A müvészre vetette szemeit.

- Talán már készen vagyunk mára? kérdezte nyugodt hangon.

Arnóti összerezzent. Valamit dadogott. Nem érthette.

- Ugy, kérem, folytassa.

A festő gépileg tette le a mellette levő asztalkára a palettát.

- Ah, hát már...?

A müvész ugy nézett rá, mintha valami kisértetet látna, a melynek látásától azonban nem bir szabadulni.

Jóformán akaratlanul ejtette ki a szókat:

- Grófné! nem tartja kegyetlennek a játékot, a melyet velem folytat, már nagy idő óta?...

Erre a kérdésre Eleonóra szemei szinte lángba borultak. Daczos elkapatottsággal emelte föl a fejét. A hangja metsző, sértő volt.

- Ha kegyetlennek tartja, csak magát vádolja miatta; mert ön valóban hazardul játszik...

Arnóti tág szemekkel bámult.

A grófné fölemelkedett. Az impozáns alak egész fönségében, szépségének teljes varázsában állt a müvész előtt.

- Nos, hát játszszunk nyilt kártyákkal. Ön szeret engem, Arnóti; szeret az első pillanat óta, hogy meglátott. A nő ügyesebb szinlelő, mert jobban el birja palástolni érzelmeit önök előtt, vagy tán önök rosszabb megfigyelők, mint mi... Nem tudom. De az bizonyos, hogy a mi szemünk az első tekintetre észreveszi azt, a mit önök csak nagysokára vallanak be. Szeretett az első találkozás óta és minden ujabb összejövetelünknél azzal a szilárd eltökéléssel vált el tőlem, hogy soha többé nem fog látni; sőt odáig ment, hogy azt mondta magában: „Nem akarom látni, mert gyülölöm.” De e mellett kereste az alkalmat, hogy közelemben lehessen.

Arnóti keze görcsösen szorult ökölre; mintha önmagával szállna birokra; mintha a saját érzelmeivel akarna tusára kelni! fizikai erővel, a belső, erősebb erő ellen. Azt érezte, hogy testének legkisebb ize is remeg és a szétpattanásig feszül minden idege. Az akaraterő harcza volt az érzéki szenvedély pusztitó hatalmával.

Halkan, alig hallhatóan mondta:

- Ha tudta ezt, miért nem üzött el köréből? miért adott alkalmat arra, hogy eszeveszett föllángolásom tápot nyerjen?... Tán hiusága kivánta igy? tán azt akarta, arra akart kényszeritni, hogy bevalljam azt: milyen hitvány, milyen gyáva ember vagyok, a ki szeretem önt a nélkül, hogy viszontszerelmét csak remélhetném is?!

A grófné rászögezte szemeit, a melyekkel át meg át égette. A hangja lágy volt, olvadékony, de emellett fájdalmas és szemrehányó. Mintha valódi egyénisége most csattanna ki: szenvedélytől fojtott hangon susogta:

- És az én részemről minden csak hideg számitásból történhetik?... Annyira hihetetlennek látszik ön előtt az, hogy nekem is van szivem? Hogy én is vágyom a szeretetre...? Lehetetlen ezt elhinnie rólam; mondja?...

Arnóti emésztő forróságot érzett egész testében, a mint mind közelebb lépett hozzá az az asszony. Nóra ráfüggesztette tekintetét. Feleletre várt. Egészen a müvész mellé állt, olyan közel, hogy az érezte hajának illatát, testének melegségét; érezte azt a forró leheletet, a mely arczába csapott...

Aztán nem érzett semmit.

Kábultan, megittasodva dadogta:

- Nóra!...

Az asszony keblét mély sóhajtás emelte meg; majd izgatottan, bóditón pihegett. A tekintete érzékrészegitőn merült el a rajta tapadt szemekben; az ajkain kéjes mosoly futott át. Egy perczre lehunyta a szemeit és szenvedélytől fulladozó hangon tördelte:

- Nem vagy hitvány, nem vagy gyáva ember, a ki viszonzás nélkül szeret...

Sötétség boritotta el a férfi szemeit. Nem látott semmit. A testét égető láz fölcsapott a fejébe. Őrjültté tette a pillanat deliriuma.

Megszünt a lelkével gondolkozni.

. . . . . . . . . . . . . . . .

Már öt óra felé járt, mikor a dajka hazahozta a kis Bélát. A gyermek félig nyitva találván a müterem ajtaját, nesztelenül besuhant. A kis apa felé tipegett, a ki az ablaknál állt s téveteg tekintettel követte a fogatot, a mely most gördült tova a villa elől.

Zsablyay grófné mélyen behuzódott az ülésen. A fogat üvegablakán keresztül csak alakjának körvonalait láthatta.

- Kis apa! kis apa!

A gyerek belekapaszkodott a mozdulatlanul álló férfi kabátjába. Fölnyujtogatta az ajkát, hogy megcsókolja édes apját. Rendesen igy szokott tenni.

A hangra megfordult a müvész. Merőn nézett a kis jószágra. Aztán egy kézmozdulattal elháritotta magától, a nélkül, hogy megérintette volna azt a tiszta gyermekajkat...

Postafordultával levél érkezett Annától. Csak néhány sort tartalmazott:

„Édes Bélám!

Nekem éppoly nehezemre esett tőled távol lennem, mint neked. Erről kölcsönösen meg vagyunk győződve.

Mama, hála égnek! egészen jól érzi már magát. Az étvágya, az álma és a jókedve egyaránt visszajött.

Oh, kedvesem, de jó is az Isten, hogy nem zavarta meg az én teljes boldogságomat! Holnap estére megérkezem. Papa és mama sok mindent izennek neked. Majd elmondom - a többivel együtt; mert hisz nekem is annyi mondanivalóm van.

Tiz napig nem láttál...? Én sem tégedet, - csak gondolatban. Igy folyton.

Köszönöm, hogy olyan gondos mama voltál, te kedves, jó papa.

Az ő két Béláját szintén nehezen nélkülözi s bizony alig várja, hogy viszontlássa: szerető mamája az egyiknek és -

Annád”

Ezt az egyszerü, csaknem naiv hangon irt levelet ugy tartotta kezében Arnóti Béla s tekintete oly bizonytalanul révedezett a sorokon, mintha hierogliphák lennének, vagy legalább is olyan nyelven volna irva, a melyet ő nem ért.

Egész napot az utczán kóborolva töltötte. A köruton Gáthy báróval találkozott.

Pár banális kérdés és felelet után azzal fordult a müvész Gáthyhoz, hogy Ezüstváry Ernesztin kisasszony képe már régen készen van.

- Azt hiszem: a tiszteletdijjal már rendbe jöttünk...? - vetette ellen a báró.

- Oh, tökéletesen. Csak arra nézve szeretnék utasitást kapni: hová szállittassam a képet, mert a kisasszony már régebben nincs a fővárosban...

- Tudom: müvészi tournéra ment: Czibakháza, Gyertyámos, Bicske, Szilas-Balhás és más hasonló városokba; nevetett a báró.

- Igy hát méltóztassék rendelkezni a képpel.

- Már mint én!?... Mosolyogva simogatta ritkulásnak rohant feje bubját. - Őszintén szólva, én már nem elegyedem az ő privát dolgaiba. Tudja, ez a némberke egy kissé tulkövetelő. Édes Istenem! az ember elbohóskodik bizonyos határon belől, de azért a feleség feleség marad. Azonban egy egyszerü, tárgyilagos tanácsot adhatok: küldje el Garán tábornoknak azt a képet. A viszonyok jelen állása szerint ott szivesen látott butordarab lesz.

XVI.

A milyen édes, mosolygó arczczal érkezett meg Anna pár órával ezelőtt, éppoly bánatosan, hallgatagon ült a hálószobában, a gyermekágy mellett.

Majd minden két-három perczben aggódva emelkedett föl a helyéből. Az ágy fölé hajolt. Megtapintotta a kicsikének forró homlokát. Aztán gyöngéd kérdéseket intézett hozzá, a melyekre azonban nem kapott más választ, mint egy-egy panaszos nyögést.

A kis Béla már a bérkocsiban, a mely a pályaháztól hozta őket haza, bágyadtan ült a mama ölében, a kinek érkeztén pedig egész délután ujjongott. Hiába adta oda a mama a sok jó süteményt, a melyet nagymama küldött neki: Bélácska kelletlenül morzsolta el az ujjacskájai között, a nélkül, hogy csak meg is izlelte volna.

Mire aztán haza értek, a gyermek az ágyba kivánkozott.

Az imént volt itt az orvos, a kiért maga az apa ment.

Némileg megnyugtatta őket. Megterhelte valamivel a gyomrát a kicsike, ettől ered a láz.

Persze, az a jóhiszemü parasztasszony azt képzelte, hogy semmivel se bizonyitja be jobban iránta való szeretetét, mintha jól tartja azzal a finom almás pitével, melyet ő a tekintetes asszony hazaérkezésének örömére készitett a vacsorához. Ebből azon melegében juttatott a csibikének. Mert hát ugy szereti azt a gyereket!

Ezt a cselekedetét nem vallotta ugyan be Zsófi asszony; de meg föl se érné észszel, hogy az ilyesmi ártalmára lehet; sőt hajlandóbb ugy vélekedni, hogy ha még egy pár pitét megeszik a kis lélek, hát nyomban jobban érezi magát tőle.

Ha a kis fiunak esetleg baja volt, a müvésznek rendszerint a müterem melletti benyilóban készitettek ágyat. A gondos feleség nem engedte, hogy férjét, a kinek a tulfeszitett munkálkodásra való tekintettel föltétlen nyugalomra van szüksége, a gyermek nyöszörgése zavarja.

- Feküdj le, édes Bélám; elég lesz, ha én maradok kis betegünk mellett.

Arnóti határozottan tiltakozott ez ellen.

- Eredj, édes. Ne aggódj semmit. Eddig is jó volt hozzánk az Isten, eztán se hagy el.

Arnóti izgatottan forgolódott fekhelyén, de pihenésről szó sem lehetett. Ezerféle gondolat bolygatta. Még lehunyni se tudta a szemét. Sok minden vonult végig az emlékezetében és pedig olyan élénken, hogy jóformán testi szemeivel vélte látni az agyában kergetődző, gyors egymásutánban váltakozó képeket. Olyan csönd volt körülte, a melyben szinte hallható szavakkal beszél a gondolat.

Idegesen huzta végig kezét a homlokán. Elüzi azt a sok összevisszaságot.

Egészen tárgyilagos kedélyhangulatra akarta magát kényszeriteni. Fölvetette a holnapi teendőket: délelőtt az államtitkár jön hozzá, aztán az ujabb képéhez fölfogadott modell.

Typikus alak: egy vén favágó, a kit pár nap előtt talált, az utczán bolyongtában. Milyen nehéz volt egyezséget kötnie ezzel a félbarommal!...

Majd a ballerina képe fölött tünődött. Hová tegye ezt a képet, a mig tulajdonosa előbukkan valahonnan?...

Gáthy bárónak ma délután tett megjegyzése ötlött eszébe:

„Az ember elbohóskodik bizonyos határon belől, de azért a feleség, az mindig feleség marad...”

Egy valódi léha ember morálja.

- Megcsalja; meglopja a bizalmát, és... „...elbohóskodik, de azért a feleség...”

És az anya!?... Az a tiszteletreméltó, az a szent teremtés...

Az az ártatlan, tiszta lény, a ki szüzi remegéssel és mégis föltétlen bizalommal engedi át magát annak, a kit szeret; és ugyanilyen vakhittel, szinte édes, biztató mosolylyal megy neki amaz élet-halál-küzdelemnek, ő érte, hogy ujabb, nagyobb, hogy örök zálogát adja szerelmének...

Az anyaság dicsfénynyel köriti a nőt. Egy törhetlen varázserő, a mely...

A bárónénak nincs gyermeke. Annak a könnyelmü élvhajhásznak mégis van ennyi mentsége...

*

A kis Béla baja amolyan gyermekbetegség volt, a mely egyszerre keletkezik, de éppoly hamarosan el is mulik. Reggelre már nyoma sem volt a láznak.

- Az apró pácziens már abszolválva van! - mondta nevetve a fiatal tanár. Hanem önnek, nagyságos asszonyom, - fordult Annához - önnek egy kis marsrutát szabunk. Olyan rossz szinben van. Nézze csak, müvész barátom, a feleségét; hát mi a baja...

Anna tényleg szokatlanul halvány volt. Béla eddig észre se vette azokat a kék gyürüket, a melyek a szeme körül támadtak és hogy az a telt, gömbölyded arcz egészen ovállá fogyott.

- Az istenért! csak nem vagy beteg?

A fiatal asszonyka megnyugtatólag mosolygott. Azt mondta, hogy éppen semmi baja sincs.

- Kétségkivül ez a tiz napi betegápolás; - jegyezte meg Arnóti és elmondta az orvosnak, hogy az anyósa beteg volt; hogy Anna közel egy hétig virrasztott az anyja mellett.

A fiatal tanár öreg tudományának érzetében bólogatott a fejével; Arnótiné pedig tagadólag rázta a fejét.

- Na, nem szabad tréfálni. Egy kis idegbántalom, de idejekorán elejét kell vennünk, mert baj jöhet belőle.

Mikor a festő kikisérte, egész komolyan gyóntatóra fogta a kiváló hygienikust, hogy tán veszélyesnek tartja Anna baját?

- Ej no, semmi lényegesebb, semmi aggodalomkeltő jelenség. Hiszen láthatja, hogy egy betünyi rendelvényt se irtam. Éppen semmi más utasitásom nincs, mint vagy két hétig tartó, tökéletes nyugalom, nyugalom.

Ekkor aztán az történt, hogy a kis koboldot is ki kellett vinni a mama szobájából, az öreg dadához. Anna ugyan hallani se akart efelől; de az orvos határozott engedelmességet követelt, különben semmiért sem állhat jót.

Arnóti ott maradt a müterem melletti szobácskában.

Korán kel és ezzel zavarná a gyöngélkedő asszonykát.

Egy-két napi pihenés már közelebb vitte az eredményhez. Mikor Ada meglátogatta, szinte elragadtatással kiáltott föl:

- Hisz te pompás szinben vagy és a férjed arról panaszkodik, hogy rosszul érzed magadat.

- Tán nagyon is rózsaszin üvegen nézesz te most, édes?

A leányka előbb mintlétéről tudakozódott, aztán azt kérdezte:

- Megkaptad a levelemet?

- Meg; de nem értettem tisztán. Azt irod, hogy nagy dolog fog történni.

- Nagyon nagy. Apa megérkezik a jövő héten. Érted?

Anna olyan arczot csinált, a mi azt mutatta, hogy nem érti.

- Tudod, arra a levélre, a melyet itt nálad irtam, apa olyan feleletet adott, de olyat, a milyet az én apámon kivül senki se tudna irni. Annácska, apához fogható jó ember csak egy van a világon! Röviden, azt irta:

„Betellik Olga nénéd, régi vágya: márcziusban nálatok leszek...”

- Ah!...

Ada kifogyhatatlanul csevegett. Nyitva volt a szivecskéje, mint a boldog, elégedett embereknek.

Ezalatt a müvésznél megjelent Zsablyay grófné a férjével. Már három nap óta nem látta Arnóti a grófnét és ma sem remélte a látogatást.

Zsablyay, a mig a festő dolgozott, rendes szokásaként s az ő előkelő modorában egy s más általános érdekü dologról beszélt. Mikor az ülésnek vége lett, a grófné, a ki hallgatag volt, mint mindig, e kérdéssel bucsuzott a müvésztől:

- Lesz egy kis szabad ideje ma délután, Arnóti ur?

- Parancsol valamit, grófné? - kérdezte a fiatal ember, a ki egész idő alatt alig birta izgatottságát rejteni.

- Olga már kiválasztott pár alkalmas képet a kérdéses előadásra. Tegnap áthozta hozzám. Ha ideje engedi, ön is megtekinthetné: vajjon megnyerik-e tetszését...?

- Leszek olyan bátor, méltóságos asszonyom.

Zsablyay szivélyesen szoritott kezet a müvészszel. Nóra mégegyszer visszaszólt az ajtóból:

- A viszontlátásra, ma délután; a mennyire teheti, korán jőjjön.

Elhagyták a mütermet.

Arnóti sokáig állt az ablaknál. Kitekintett, minden határozott czél nélkül. Körülbelől ugy révedeztek a szemei, mint mikor az ember ott belől, azzal a belső látással akar széttekinteni, a lelkében. De vagy a látása homályosul el, vagy ott benn van olyan összevisszaság, hogy semmit se lehet belőle megkülönböztetni.

XVII.

Arnóti eleget tett a grófné óhajának, jóformán lehetetlen időben jelent meg nála.

Zsablyay grófné éppoly hideg előkelőséggel fogadta a festőt, mint más alkalommal; a mi lehető legnagyobb zavarba ejtette a fiatal embert. Az a kimért kéznyujtás; az a közönbösen kiejtett pár szó...

Arnóti maga se tudott volna számot adni róla: mit gondolt, mit érzett e különös viselkedés behatása alatt.

Egy pillanatra az a kérdés vetődött föl elméjében: nem álmodott e ő bizonyos képtelen történetet?

- Mari, hozza át kérem a szomszédszobából azokat a képeket, a melyek az asztalon vannak. - Több mythologiai csoportozat is van közöttük - fordult a festő felé - ezenkivül nehány rococo groupe is a XVIII-ik századból.

A komorna letette a szalonasztalra a bőrmappát, a melyben több kisebb-nagyobb méretü rézmetszet volt.

- Jöjjön közelebb, Arnóti ur. Ha vendégek érkeznek, csak jelentsék bátran. Ma jóformán mind olyanokat várok, a kik szintugy érdekelve vannak az ügyben, mint mi.

- Parancsol még valamit, méltóságos asszonyom?

- Nem, édes Mari, köszönöm.

A komorna kiment a szobából.

A mint a leány betette maga után az ajtót, a helyzet mintegy varázsütésre megváltozott. Eltünt az a feszes, idegenkedő magatartás, Nóra egész szenvedélylyel vetette magát az előtte álló férfi karjaiba. Arcza kigyulladt. Égő tekintettel nézett Arnóti szemeibe.

Remegő szenvedélytől fojtott hangon kérdezte:

- Gondoltál-e reám? Miért nem jöttél? Már három nap óta vártalak.

A fiatal, rajongásra hajló kedélyt megbóditotta ez a váratlan fordulat. Az az égető szempár, az az szenvedély, a melyet annak az észrablón szép asszonynak egész lénye kisugárzott, megkábitotta.

Nóra odavonta magához a kis pamlagra. Két karját a vállára tette, annak a gyönge erősnek. Bóditó mosolylyal nézett a szemébe.

Milyen volt az a mosoly, milyen volt az a tekintet, a mit ez a kétlelkü asszony tudott rája vetni! ez a jég és tüz, ez a fagyasztó hidegség és égető forróság!

Egészen melléje csuszott. Bübájos fejét odahajtotta arra az erősen ziháló mellre s ugy tekintett rá föl, ugy suttogta:

- Hát szeretsz még?

És a férfinak bomlottan, eszeveszetten forrongó vére azt felelte rá, reszkető hangon, hogy: „Igen!”

Nem várt más választ és mégis az asszonyi hiuság égő pirosságot csapott az arczába, lángot gyujtott a szemében. Féktelen szenvedély rezgett a hangjában.

- Szeretsz!?... Tudom, tudtam. De hát ujra, meg ujra akarom hallani...

Szenvedélyesen fonta karjait a müvész nyaka köré. Szinte gyermekesen kérő hangon sugta a fülébe:

- Mondd; mondd hát még egyszer; mondd többször... mondd százszor... mondd ezerszer...

- Szeretlek, szeretlek!...

Erre a feleletre csak egy büvös mosoly vonaglott Nóra ajkain. Szinte elfulladt hangon tördelte:

- Örökre és egészen a tied vagyok; a tied, a ki annyira fölül állsz minden más, mindamaz üreslelkü bábok fölött.

A másik nem birt felelni. Valami olyat suttogott, hogy azt hiszi: mindez csak álom.

- Hát mi van ebben annyira lehetetlen? - kérdezte, jóformán gyermekes naivitással az az asszony, a ki aztán tovább beszélt, ő helyette.

Egészen vadul vágta oda:

- Mindig szerettelek és gyötörtelek. Jól esett, mert láttam, hogy nem veszed közönbösen; mert ebből ismertem meg szerelmed nagyságát. Óh, milyen kimondhatlanul édes volt nekem kinjaidat látnom...

Aztán ismét átölelte, fejét a férfi keblére hajtotta. Félhangon ejtette ki a szókat:

- És, mondd: sohasem fogsz megvetni, mert gyöngének láttál?

- Nórám!?

- És mindig, és örökké fogsz szeretni? igy?... jobban?...

- Jobban, - az őrülésig! - rebegte az asszony szépségétől ittas, a szenvedélyétől bolond férfi.

Ezen a délutánon egyetlen vendéget sem jelentett be a komorna.

Másnap megint Arnóti volt az első Zsablyay grófné szalonjában; de alig pár másodpercz mulva Gáthy báróné is megérkezett.

A kedvesség, a jótékonyság mintaképe, a kit igy jellemezett egy ismerőse:

- Olyan ez a kis báróné, mint valami tetszetős joujou.

De valósággal joujouja is a szalonoknak. Disziti, ékesiti, a nélkül, hogy nélkülözhetlen lenne, ha nem volna és fölöslegesnek találnák, ha ott van.

A báróné mindig kész anyaggal lép a társaságba; mintha a társalgás, a mely az ő ajkáról folyik, soha se vette volna kezdetet, de mindig folytatás lenne.

- Nos, jók lesznek a képek? - kérdezte, a mint belépett a szalonba és sebtében üdvözölte Nórát és a müvészt; ugy, mint mikor az utczán futtában köszöntünk valakit.

Kérdésére nem várt feleletet. Éppen egy választmányi ülésről jött, a melyen ő elnökölt.

A báróné hát folytatta a prezidálást, a mi elvitázhatatlanul bájossá tette őt.

Jóformán közvetlenül Gáthyné nyomában érkeztek meg a többiek, a kiknek már javarészét fölszólitotta a közremüködésre a báróné, a férfiaknak pedig itt adta ki a formaszerü rendeletet: hogy ők is résztvesznek az előadásban.

Aztán hozzáfogtak a képletek kiválasztásához.

Első sorban két XVIII-dik századból vett csoportozatot osztottak ki; aztán a hagyományos bibliai jelenetet: a kis Mózest feltaláló Faraó leánya. A görög mithosból két érdekes képet jelölt ki Nóra: az első: Kreon király leánya, a mint a lant pöngetésére tanitja a barbar jövevényt: a cholchisi Medeát. A második kép: a hitvesét váró Penelope az előtérben himezi a tradicionális nászköntöst, mig a háttérben Kalipszó barlangja tünik föl, a gyönge Ulysszessel a nimfa lábainál.

Valamennyien érdeklődéssel kisérték az élőképek kiosztását. Néha egy-egy tiltakozó hang merült ugyan föl, egyik-másik alak személyesítése ellen, de a báróné ügyesen kiparirozta mindannyiát.

- Az ön neje is részt vesz az előadásban, Arnóti ur.

A müvész semmi észrevételt se tett a báróné szavaira.

Penelope kiosztására került a sor. Kalipszót egyhangulag Zsablyay grófnénak szánták.

- Micsoda, - vetette ellen a férje - Nórának azt a...

- A szépsége csakis őt qualifikálja erre; - szólt hamiskás hunyorgással az öreg gróf mellett álló Gáthy báró.

Ebben megnyugodott Zsablyay, mert azt találta, hogy a bárónak tökéletes igaza van.

- Odisszeust maga fogja személyesiteni, Alex; - fordult a báróné férjéhez.

- Az istenért! én mint Ulysszes!?... Nagyon rosszul föstenék én abban a hellen jelmezben. Adjanak nekem valamiféle hajporos fejü gavallért.

- Hát akkor ki?...

- Nos, itt van Arnóti. Az ő alakja sokkal inkább megfelel a görög hős eszméjének.

- És Penelopet?

Nóra, a ki az előbbi kiosztásoknál is élénk részt vett, közönbös hangon vetette oda, hogy erre tán legmegfelelőbb volna a müvész neje az ő szende egyéniségével.

Arnótinak arczába szökött a vér. Bántó czélzást látott ebben s azt a félelmesen gonosz cynismust, a mely a régi Nórát juttatta eszébe.

Azt az ellenvetést tette, hogy a neje gyöngélkedik, hát aligha vehetne részt.

- De ha mondom, hogy birom az igéretét; - türelmetlenkedett a báróné.

XVIII.

Anna első esetben határozott valami fölött a nélkül, hogy előre megkérdezte volna a férjét. Megigérte a bárónénak, hogy közre fog müködni. Bizonyosra vette férje beleegyezését, hisz nem egyszer hangoztatta előtte Béla azt az óhajtását, hogy szerepeljen egy kissé a világban, ezt megkivánja az ő tekintélye is.

Ez alkalommal nem a müvész volt az, a ki a neje öltözékéről gondoskodott, mint az elmult télen, de a fiatal irót kérte föl Anna, hogy szerezzen neki megfelelő képet, a mely után elkészittethesse a Kreusa jelmezt. Nem akarta a férjét terhelni ezzel, a ki ugy el látszott foglalva lenni, hogy mentől kevesebb figyelmet vetett a neje előkészületeire.

Ada segédkezett barátnőjének a bevásárlásnál és egész délutánokat ott ült nála, mig a müvész neje egy ügyes varrónő segitségével összeállitotta öltözékét.

Hogy ilyenkor véletlenül a fiatal iró is bevetődött a nők szobájába, ez nem volt éppen föltünő.

A társaságban serényen folytak az élőképekre való előkészületek.

A humanizmusáról elismert Zsablyay gróf a legnagyobb készséggel engedte át a palota földszintes óriás termeit a szinpad és nézőtér fölállitására.

A mellékhelyiségekben már két órával az előadás kezdete előtt megvolt az a fejvesztett összevisszaság, a mely a dilettánst jellemzi. A férfiak maszkirozását Arnóti vállalta el. Sok baja volt velük.

Hét óra után tiz perczczel szorongásig tele volt a nézőtér azzal a hálás közönséggel, mely zugó tapssal fogadott minden képletet, és többször egymás után látni kivánt egy-egy mutatványt.

Valamennyien fényesen oldották meg föladatukat.

Zsablyay grófné ugyancsak megokolt mentség volt a hütlenkedő Ulysszesre nézve. De Arnóti kissé komoly arczczal feküdt a szépséges szép nimfa lábai előtt és mig fejét Kalipszó ölébe hajtá, szeme egy perczre a szomszédos kis teremnek ajtójára tévedt, a hol a következő képre fölállitandó szereplők sorakoztak. Ott állt a vad Medea s mellette Anna, mint Kreusa.

Arnóti nem látta a feleségét kosztümben, mert ő előbb eljött hazulról és Anna az imént érkezett Gáthyék fogatán, Adával.

Valami szebbet, bájosabbat, mint a milyen Arnótiné volt, képzelni sem lehet.

Ezt a képet ötször is kivánták látni.

Már az utolsó képletet tapsolta a közönség, mire Arnóti átöltözött és visszaindult a terembe nejéért, hogy együtt menjenek haza.

Előbb azonban bement a folyosóról nyiló kis terembe, a hol a czukrászda volt.

Egy s más édességet vásárolt itt a kis fia számára, a mit felső kabátjának mellső zsebébe rejtve kiment.

A folyosó félhomályában észre sem vette a szemközt közeledő alakot, a kit csak akkor ismert föl, mikor már közvetlen közelébe ért.

- Már kétszer kerestem a kis teremben. Itt marad a bálra?

- Nem.

Valaki elment mellettük a folyosón.

Nóra sebtében kezet nyujtott, de Arnóti érezte, hogy ezalatt egy összehajtott papirt hagyott a kezében.

Csak fél figyelemmel olvasta; csupán egy aláhuzott soron akadt meg: „11 órára elvárlak.”

Mintha kellemetlenül érintette volna: a homlokán redők verődtek. Hirtelen a kabátjának belső zsebébe rejtette, mert az utolsó kép is véget ért s a hölgyek beözönlöttek a terembe, elegyesen a már öltözetet cserélt urakkal. Ott benn nagy zaj támadt.

Mindannyija egyszerre zsongott, azt kérdezve: „Haza megy?” „Itt marad a bálra?”

Körülbelül annyi igen hangzott el, mint nem.

- Ah, hát önök is készülnek? - fordult a báróné Arnótihoz, a ki épp ekkor hozta be a ruhatárból Anna belépőjét.

- Még csak pár nap előtt lett jobban a nőm s igy ártana neki, ha sokáig fönnvirrasztana.

Gáthyné ajánlotta, hogy haza viszi őket a kocsiján.

A kijáratnál alig menekedhetett a müvész neje a bókolók seregétől. A bájos Kreusa egészen megvette a sziveket; t. i. a férfiakét.

- Olyan volt a felesége, mint egy testet öltött eszme; - jegyezte meg a báróné, mikor elhelyezkedtek a kocsiban.

Anna máskor meg se hallotta az efélét. Semmi értéke se volt ennek ő előtte. De ma, maga se tudta, miért, jól esett neki az a valódi tömjénezés.

Csillogó szemekkel, lángba borult arczczal ült a báróné mellett, mig gondolatai a közel multon kalandoztak.

A kellemes meglepetésnek félreismerhetlen kifejezésére gondolt, a melyet a férje arczáról olvasott le, midőn ez őt meglátta.

Meg akarta lepni Bélát, hát meg se mutatta odahaza a jelmezét. A meglepetés sikerült.

A képlet egész tartama alatt ott állt a szinfalak mögött a férje, a kinek rája függesztett tekintetéből csodálatos megelégedés sugárzott feléje.

Anna szive hevesen dobogott, a mint erre gondolt.

Hazaérve megköszönte a báróné kegyességét. A müvész karját nyujtá nejének.

Arnóti régi gyöngéd modorában kisérte Annát a szobájába.

A fiatal nő önkénytelenül arra a másik estére gondolt, mikor az első bálból jött haza a férjével; mikor Béla olyan elégedetlen volt és ugy megtámadta a miatt a gyermekség miatt. Lehet, hogy igaza volt.

- Még ilyen bájos sohase voltál, mint ma; - jegyezte meg tartózkodó hangon Béla.

Aztán odalépett a kis ágyhoz, a melyben a gyermek aludt.

- Szigorun rámparancsolt, hogy hozzak neki valamit; - mondta mosolyogva Arnóti. - Hanem ezt csak a reggeli után szabad megennie, ugy-e, kis anyácska?

Kivette a kabátja zsebéből az édességet és Annának adta, a ki ezalatt leült a toilette asztala elé, a tükörhöz.

Tán azt nézte, hogy igazuk volt-e azoknak, a kik annyira magasztalták? vagy tán azt, hogy olyan szép-e, a milyen lenni szeretne, hogy ő neki tessék...?

(No lám! és azt hitte, hogy nem tud kaczérkodni...?)

Átvette Bélától az édességet, miközben a férje keze érintette az övét.

Megfogta a felesége hideg kezét.

- Nem fázol?

Anna halkan felelte, hogy nem. A müvész hosszu tekintettel nézett a feleségére.

- Az államtitkár nem győzte dicsérni a hajad szinét. Az asszonyok fogadni akartak, hogy ez a nagy haj nem is lehet a sajátod.

Anna édesen mosolygott. Öntudatlanul kezdte kiszedegetni a hajtüket, melyek dus fonatait tartották.

Pár másodpercz mulva a hullámos szőke haj egész hosszuságában és lágyan folyt alá a szép termeten.

A fiatal asszony szépségét még jobban emelte a halvány pirosság, a mely elömlött az arczán, mikor azt a lenge szövetet kezdte bontogatni, a mely vállától övig ért, mintegy derékul szolgálva a fehér, ezüsttel áttört görög tunikához.

Gáthy báróné komornája, a ki az öltözködésnél segédkezett neki, tömérdek gombostüvel rakta redőkbe a szövetet. Csöndesen szedegette ki, egyiket a másik után; a nélkül, hogy akár a férjére, akár a tükörbe pillantana.

Pedig milyen szép volt, a mint a könnyü, fehér szövet lassankint lejebb csuszott a gyöngéd karokról, a szép formás vállakról s már-már alig födte be a mély kivágásu kis alsó derekat, a mely a füző fölött volt.

A szövetnek egyik sarka megakadt. Sehogyan se birt boldogulni.

- Majd segitek, ha nem lennék nagyon ügyetlen.

Béla odalépett. Lehajolt hozzá. Azt mondta: ha nem lesz nagyon ügyetlen. Érezte, hogy az; érezte, hogy még a keze is reszket, a mint kivette az utolsó tüt, a mely a palástot a derékhoz csatolta.

Anna megremegett, mint egyszer... évek előtt...

Alig hallhatóan mondott köszönetet a segitségért.

A falióra tizenegyet ütött.

Arnóti egész testében összerázkódott. Hirtelen a közeli karosszékbe tette le a neje válláról lesegitett lepelt. Jóformán fojtott hangon mondta:

- Tizenegy óra. Tán már le is akarsz pihenni...

Fölvette a kalapját. Jóéjt kivánt s az ajtó felé tartott.

És kiment... És Anna egy gyermek ártatlanságával nézett utána.

Maga se tudta, meddig merengett a távozó után; éppugy, a milyen önkénytelen volt az a mozdulat, a melylyel megfordult, a tekintet, a mit a tükörbe vetett.

A gyertya imbolygó fényénél ott látta magát, azzal a leeresztett hajjal, a mezitelen karokkal, födetlen vállaival.

Mintha nagyon fáznék: gyorsan magára kapta a belépőt, melyet a szobába jövet a mellette levő zsöllyére tett le a férje.

Tényleg nagyon fázott. Szinte fogvaczogva huzódott össze a meleg bélésü köpenykében. Szorosan összevonta a keblén. A nagy, bő ujjak alá elrejtette a karjait.

Hát ő is kaczérkodott...

Már nem látta a tükörből nekipirult orczáit; nem nézte, ha vajjon elég jól elburkolja-e testét a belépő. Szemét elhomályositotta a beleszaladt forró csöpp.

Ezalatt a müvész a müterembe ért.

Teljesen megfeledkezett arról a levélről, melyet ott a folyosón adott át neki Nóra; de az óra ütése eszébe hozta a kitüzött találkozót.

Pár perczig tévetegen nézett maga elé. Aztán ledobta magáról a felöltőt, idegesen harapdálta az ajkait és végig feküdt a chaise-longue-on.

Halkan mormolta:

- Nem fogok elmenni.

Meg se tudná mondani: mi történt vele; csak azt érezte, hogy van a világon két asszony, a kik közül az egyikre érdemetlenné vált és a másiktól - e pillanatban borzad.

Tágra nyitott szemekkel bámult a semmiségbe. Ki tudja, mit látott ott?

Két közbeeső szoba választotta el tőle. Csak egy kis erély kellett volna, hogy végképpen összetörje azt a gonosz varázst, és mennyi szenvedésnek vágja utját ezzel!?...

Nem tette.

Anna még sokáig ott ült a széken, mint a kit valami láthatlan erő tart lekötve. Belebámult a gyertyának egyenletesen tánczoló vékony lángjába, a nélkül, hogy az intenziv fényességtől csak meg is rebbenne szempillája.

Egy mély sóhaj szakadt föl a melléből.

Fölállt. Feküdni készült. Csöndesen kibontakozódott ujra a köpönyegéből, letette a zsöllyére.

Az édességet, melyet a kicsikének hozott az apja, elvitte a szoba tulsó sarkában levő gyermekágyhoz.

Bedugta a vánkoska alá.

Összerendezett minden apróságot, a melyet az imént levetett magáról. A Kreusa palást ott hevert, félig a földön csüngve. Fölvette; ekközben megpillantotta a szőnyegen azt a darabka gyürött papirt, a mit a rendszerető háziasszony nem hagyhatott ott.

Kétségkivül Béla ejtette ki, a mint a czukrocskákat kivette a zsebéből.

Közönbösen nézte: nem hasznavehető irás-e? Közel vitte a gyertyához, hogy elolvassa:

„Ne gondold, hogy féltékenykedéssel gyötörlek: szerelmedben nem kétkedhetem, Bélám!...

Már egy hete, hogy alig válthattunk pár bizalmas szót egymással. Elfoglalt ez a bohóskodás, ugy-e bár?...

A férjem utazik a ma esti vonattal...

Jőjj az alsó bejáraton át. A növényházban leszek...

Esti tizenegy órára elvár: Nórád”.

Ha kedvesünket hosszu, kinos betegség után szakitja el tőlünk az a mindent elnyelő semmi, hát a veszteség kétségbeejt, a végletekig hajt; de hát előttünk folyt le rettentő munkája annak a kérlelhetetlen valaminek és lassankint hozzászoktatott az irtózatos véghez. De mikor hirtelen, a legkisebb sejtelem nélkül üt rajtunk a csapás; mikor egy pillanat alatt örökre elszakitja tőlünk azt, a ki még a mult perczben a mienk volt, hát ettől megbódul, megszédül bennünk az öntudat; elalél a sziv, megszünik müködni az a fáradhatatlan valami: az agy.

Anna ott tartotta kezében azt a levelet, a melyben ilyen hangon ir egy nő az ő férjének, szeme rátapadt a sorokra, a melyeket nem látott, nem értett sokáig, nagyon sokáig...

És aztán mégis megértette; megértette, hogy nem egy förtelmes álom; nem a képzelődés rút játéka, de a legvalóbb valóság, hogy az, a ki az ő lelkének élete, életének levegője volt, az ő számára nincs többé.

Elhanyagolta, sértő módon elhanyagolta már régebb idő óta a férje; de az ő tiszta lelke mindig talált erre magához méltó mentséget. Mert mindent elfogadott a fölvetődött föltevésekből: a müvészete foglalja el, a társadalmi állása kivánja, az egészsége parancsolja, hogy szórakozzék, hogy egyik estét a másik után házon kivül töltse; csak egy dolog nem jutott odáig, hogy még a föltevés alakját is magára vegye: a férjének szeretője van s ez szakitja ki a családi fészekből.

Mindent elveszitett ebben az élettartamu perczben, hát miért éljen tovább!?... Véget vet az életének, ez az egyetlen, a mit tehet.

Végképpen elhagyta a testi ereje. Nem birta föntartani magát. A lelke még tudott magáról: de a teste tehetetlenül rogyott le, oda, a közeli székbe; oda a kis ágy mellé: az alvó, a csöndesen pihegő kicsikének ágyacskája mellé.

Rája esett téveteg tekintete. Látta, a mint a kis paplan nyugodtan emelkedik, esik, egy tiszta, ártatlan angyalkának csöndes lélegzetvétele alatt.

Hát egyszer csak azt érezte, hogy valami vonzza... vonzza magához, ahhoz, a ki az övé, a kié ő, a kinek ő az édes anyja.

Az ajka odatapadt annak az ártatlan kis jószágnak ajakára. És a mit a józan ész, a legkeményebb akaraterő meg nem adhatott e perczben, azt érezte, hogy az a meleg, édes lehelet uj életet önt belé. És azt olvasta arról a mozdulatlan angyalarczról: Hisz nekem is van jussom hozzád és neked nincs jogod magad felől rendelkezni. Van jussa. Nincs joga. Parancsoljon vele.

*

Arnóti Bélának csak másnap délután jutott eszébe a grófné levele.

Kivette a szekrényből a téli felöltőjét. Kikereste minden zsebét. Végre megtalálta külső zsebben. Pedig meg mert volna rá esküdni, hogy a belsőbe tette... Csalódott.

Még egyszer átolvasta. Ma ugy találta, hogy durván viselte magát egy nővel szemben.

Nem ment el, hogy mentegetődzzék. Nem látta Nórát három napig. Negyednapon este a szinház foyer-jában találkozott vele.

Három napig beteg volt, azt rebegte, mikor a grófné kérdő tekintetével találkozott. A jótékonyczélu előadás után rosszul lett és most is láz gyötri.

Nóra nem kételkedhetett szavaiban, mert a müvész keze abban a perczben is égetőn forró volt.

XIX.

„Terényi Pál, a fiatal irói generáczió egyik legtehetségesebb és legkedveltebb tagja jegyet váltott Várkonyi Ada grófnővel, a jótékonyságáról általánosan ismert Gáthy Elek báró bájos unokahugával.”

Az ismerősök meglepetéssel olvasták ezt a hymenhirt. De meglepte magukat Gáthyékat is, mikor egy szép napon feljött az öreg Várkonyi gróf és egy hónapi itt időzés után, mint leánya jegyesét mutatta be rokonainak s a társaságnak Terényi Pált.

A báró és neje eléggé jó képet csináltak ugyan a rossz játéhoz, de azért volt ennek valami kis mellékize.

A kis grófné érezte, hogy rokonainak öröme nem őszinte; nem osztoznak szivből az ő boldogságában. Fájt neki. Most tárva volt a szivecskéje, beleláthatnak a lelkébe az ajkán, a tekintetén, az egész lényén keresztül. A boldog ember olyan átlátszó. Bántotta, hogy ezek előtt tárja föl az érzelmeit, hát megint csak Anna társasága lett a mentsvára.

A fiatal asszony ugyan egy bizonyos idő óta éppen nem a régi vidám, csicsergő teremtés, de azért a leánykához való őszinte vonzalma korántsem csökkent; s igy Ada alig vehetett volna észre valamelyes változást. Másfelől meg a legnemesebb lélek is önzővé válik, mikor olyan nagyon boldog, a milyen a kis grófné volt.

Egy napon azonban a fiatal asszonyka nagyon megkeseritette az ő kis barátnőjét. Czélzást tett rá, hogy ha esetleg akadályozva lenne abban, hogy jelen legyen egybekelésén, ne vegye zokon.

Ada elkezdett sirni, mint valami gyermek. Könyörgött; még a boldogságát is függővé tette tőle, ha Anna nem lenne jelen az ő esküvőjén.

A jólelkü asszonyka nem vehette a szivére, hogy ekkora bánatot szerezzen most ennek a kedves leánykának. Beleegyező igéretével elcsititotta a siró kis menyasszonyt.

Rászánta magát, hogy el fog menni, jóllehet most éppen sehova se jár.

Anna jóideje már, hogy ugy él, mint nagyon sok asszony, de ugy viseli azt az életet, mint igen kevesen viselik.

Terényi Pálnak Várkonyi Ada grófnővel való egybekelésén javarészben megjelentek azok is, a kik a mèsalliancet fönnen hirdették.

Az esküvő május első napján, délután hat órakor ment végbe.

A vőlegény részéről ismerősein, barátain kivül egyetlen élő rokona, egy öreg nagybátyja jelent meg.

- Gazdag ember. Ő neveltette Terényit, a ki korán árvaságra jutott. Szépen fog örökölni utána. Agglegény, - suttogták egymás között, amott távolabb, azok a bizonyos ismert alakok, a kik minden nyilvános szertartáson megjelennek, a kik mások családi viszonyainak firtatásában utaznak.

A meghivott közönség az oltárt elzáró rácsozaton belül állt.

Mindenki elragadónak találta a bájos arát.

Adának atyja és nénje után, Anna volt az első, a kihez az ünnepélyes pillanat után sietett.

Egy fiatal, elfogult szivnek egész melegségével ölelte át:

- Légy nagyon, nagyon boldog; - suttogta Anna.

- A milyen te vagy, édes.

Arnóti meghallotta a menyasszony feleletét, mert e perczben neje mellé került, hogy karját nyujtsa neki.

Megelőzték. Az öreg Várkonyi gróf vette karjára a müvész nejét.

Arnóti aztán egészen visszavonult s valamennyien elhaladtak előtte.

A tábornok zárta be a sort Kluknóyval.

Zsablyay grófné nem volt jelen; csak a férje. Rosszulléttel mentette magát Nóra.

A fiatal pár az éjjeli vonattal elutazik Olaszországba, onnan visszajövet pedig nehány hetet ama kis birtokon fognak tölteni, melyet Várkonyi nászajándékul adott leányának.

Rövid családi vacsorára Gáthyék palotájába gyültek össze a nagy számban meghivott rokonok és ismerősök.

A mint a szép menyasszony átöltözött és fogadta a megujult szerencsekivánatokat, csaknem állandóan Anna társaságában maradt.

A boldog vőlegény pár perczre legjobb barátját kereste föl. Kissé félrehuzódtak.

Arnóti egész szivéből gratulált Terényinek.

Terényi melegen szoritotta meg a festő kezét.

- Mi ketten megleltük a kor mentségét: a mig ilyen nők akadnak, nincs miért föllázadnunk a sokat ócsárolt század ellen.

Várkonyi gróf közeledett feléjük és hosszabb beszélgetésbe eredt a festővel.

- Hát bizony vannak olyanok, - mondta egész bizalmasan a gróf Arnótinénak - a kik bámulnak rajta, hogy semmi kifogást se tettem a leányom választása ellen. Nem veszem tőlük rossz néven. Ezek első sorban nem ismerik a vőmet ugy, mint én; másfelől meg nem is birnák átérteni az én jelszavamat: nincs a világon olyan magas rang, mint a boldogság.

- Ugy-e, bájos, kedves asszonyka ez az én barátnőm? - kérdezte elégültségtől fénylő arczczal Ada, a mint atyját egy perczre elfogta a teremajtóban.

- Oh, nagyon kedves. De ez az asszonyka nem lehet boldog.

- Még pedig mennyire az.

Az öreg tagadólag rázta a fejét.

- Az én szemem nem csal, kis leányom.

Nem folytatta, mert léptek közeledtek feléjük a szomszéd teremből.

Megkésett az elővigyázattal; Arnóti meghallotta az öreg ur észrevételét. Tekintetével ösztönszerüleg fölkereste a terem tulsó oldalán álló nejét. Nagyon halványnak, nagyon lehangoltnak találta.

Arnóti egész idő alatt izgatott volt. Átment a harmadik szobába, a hol a vendégek számára pezsgő és egyéb frissitők voltak elkészitve.

A müvész ugy érezte, hogy a nagy hőség agyára veri a vért. Bomlott zakatolás ment végbe az elméjében.

Többször megtöltötte a gyorsan ürülő pohárt. A pezsgő csillapitja valamennyire; ellankasztja, mámorba meriti eszeveszetten kergetődző gondolatait.

Ennek az estnek különböző behatása alól még akkor se tudta magát kivonni a festő, mikor hazaértek.

Nagy ideje nem volt társaságban a nejével.

Mielőtt elváltak volna, bekisérte a kis szalonba.

Pár gyöngéd szót intézett Annához, a kinek még most is könyesek voltak a szemei az érzékeny jelenettől, midőn elbucsuzott utrakelt kedves kis barátnőjétől.

- Igazán gyönyörü volt a beszéd, melyet a pap a fiatal párhoz intézett. Nem találtad? kérdezte Arnóti.

- Megható volt; - felelt Anna szelid hangon, mialatt a szalon asztalra helyezte azt a pompás virágcsokrot, a melyet az öreg Várkonyi gróf küldött neki.

- Életemben egyszer hallottam ehhez hasonló, szivhez szóló beszédet...

Arnóti öntudatlanul érintette a bokrétát, s a mig ujjai a virágok között babráltak, a feleségére vetette szemeit.

A megbolygatott virágok kábitó illattal töltötték be a levegőt.

Halkan folytatta:

...atyádnak régi, jó barátja: az öreg Dona Ágost, a ki összeadott minket - rám csak az ő szavai hatottak ugy, mint ez a mai beszéd. Emlékszel még erre, Anna?

A kérdezett lehajtotta a fejét.

- Ez a mai szép, szivreható beszéd visszavarázsolt a mi kis falunkba - vissza arra a napra... Neked nem jutott eszedbe?...

Az asszonyka csöndesen ingatta a fejét; s mikor látta, hogy nem térhet ki a felelet elől, halkan mondta:

- Nekem mindig eszemben volt.

Mennyi keserü szemrehányás csöngött ki ebből a válaszából, pedig milyen egyszerün volt kiejtve.

Tán ez vágott olyan fájdalmasan Arnóti szivébe? - vagy tán e pillanatban kihamvadt benne a lelkiismeretnek utolsó szikrája is, a mely eddig tartózkodóvá tette...?

Leült a közeli zsöllyébe. A feje most is olyan kábult volt. A tekintetében különös fény gyult ki, a mint fölpillantott arra a szép asszonykára. Nézte azt a bájos, szende arczot, a melyre fél oldalról vetette világosságát az asztalon álló lámpa, megcsillogva azokban a nagy, nedves kék szemekben; nézte azt a gyöngéd, azt a gyönyörü alakot... a feleségét...

Arnóti megfogta Anna kezét. Szenvedélyesen szoritotta meg a puha ujjacskákat. Aztán a másik keze után nyult. Oda akarta őt vonni magához, hogy emlékébe idézzen sok mindent, a mi olyan élénken ujul most ki az ő elméjében.

A fiatal nő gyöngéden kiszabaditotta kezét a férjééből. A hangja reszketett egy kissé, de a tekintete nagyon nyugodt volt.

- Bocsáss meg. Bágyadt vagyok. Pihenni vágyom. Jó éjt.

Aztán a szobájának ajtója felé indult.

Arnóti fölemelkedett helyéből. Egy bizonytalan tekintettel, egy lépéssel követte távozó feleségét... még pár szót is suttogott... Félhangon mondta, de azért meghallhatta.

Ezalatt az ajtóhoz ért Anna.

- Jó éjt.

Meg se fordult. Bement. Az ajtót betette maga után.

A férj pár másodperczig szinte bambán bámult.

„Jó éjt”.

Még folyton ez a két rövid szó csöngött a fülében; ez verődött vissza a szoba falairól és rezgésével betöltötte a levegőt.

A szemei rátapadtak arra a betett ajtóra...

Kissé bódult agya lassankint átértette a helyzetet.

- Ah, hát visszatorlás!?...

Érezte, hogy az arcza lángba borul.

A megszégyenités érzete, a bosszuság, de mindenekfölött az erősebb félnek jogai lázadtak föl benne.

Hát visszautasithatja a nő a férjét, a miért ez kissé elhanyagolta?...

Mert hisz elrejtett szeme elől mindent, a mi hitvesi méltóságát sérthetné... És mit tesznek mások, annyi száz más férj...?

Ha brutális akarna lenni...

Ott van egy asszony, a felesége, a kihez joga van; egy asszony, a kit kiván, a kihez igy szólhat: „Akarom.” Ő jogaival él és amaz esküjét szegi, ha megtagadja az engedelmességet. Csak fölzaklatott vére vezette. Kemény léptekkel indult az ajtó felé. Kezét rátette a kilincsre.

A szobából kihallatszottak Annának halk léptei... Egy csók csattanása... Megcsókolta a kis fiát, mielőtt feküdni menne.

Arnóti Béla visszaborzadt magától. A következő perczben, mint valami tetten ért tolvaj, átsuhant abba a kis szobába: a müteremből nyiló kis fülkébe, a melyet pár hét óta elfoglal.

Egy perczre az villant meg agyában, hogy a felesége tán sejt valamit...

De hisz ez lehetetlenség!...

Másnap Arnóti kerülte az alkalmat, hogy találkozzék Annával. Korán reggel elment hazulról és csak délfelé jött meg.

*

Az orvos éppenséggel nem volt megelégedve Anna egészségi állapotával, amelyet komolyan veszélyeztetve látott, ha Arnótiné nem megy levegő változtatásra. Kapóra jött Ada levele, a melyben meghivta barátnőjét birtokukra, abba a kis paradicsomba, a mit Várkonyi gróf nászajándékul adott a fiatal párnak. Itt töltik a nyarat.

Arnóti szivesen beleegyezett abba, hogy felesége elutazzék, csak a kicsikét nélkülözte nehezen, a kit anyja szintén magával vitt.

A nyár ugyancsak megritkitotta az ismerősök számát; csupán Zsablyayék töltötték budai nyaralójukban a kánikulát. Nóra kivánta igy s az öreg gróf örömmel egyezett bele, hogy ne mozduljon kényelmes nyaralójából. Az ismerősök szeszélynek tartották ezt Nóra részéről, csak egy nem: Arnóti; ez azt a végtelen, azt az önfeláldozó szerelmet látta benne, a mi igazi piedestálra helyezte szemében azt az asszonyt.

Mikor végre megérkezett a müvész felesége, Arnóti örömmel fogadta a hazatérőket, mert a gyermeket nehezen nélkülözte. Terényiék is haza érkeztek. Arnóti sietett fölkeresni a fiatal párt, hogy megköszönje nekik a szivességet, a mit Anna iránt tanusitottak.

- Hát te mit dolgozol? - Mit csinál a muzsád?

Ez volt az első kérdés, a mit Pál müvész barátjához intézett.

- Duzzog.

A festő rövid, egyhangu felelete nagy dissonantiát képezett barátjának derült kedélyhangulatával szemben.

- Duzzog? hogy hogy?

- Eh, semmire sem boldogulok. Teljesen megcsappant a munkaerőm. Cserben hagy az ihlet. Meglankad, föladja a szolgálatot a teremtő erő.

Az iró jóizün mosolygott.

- Csak hiányzott, de nem veszett el. A muzsád, az ihleted ismét haza került. Majd visszazökken minden a rendes kerékvágásba.

Nyomban érthetőbbé tette a szavait. Belépett a felesége. Arra vetett egy gyöngéd, meleg pillantást. - Nem volt melletted a jobbik feled; - fejezte be, ajkához vonva Ada kezét.

A fiatal asszonynak üde volt az arcza, csillogott a tekintete. Arnóti még nem találkozott vele. Megjegyezte, hogy ugyancsak javára vált az utazás és a falusi levegő.

- Csak szegény Annának használt volna! - szólt aggódva Ada. - Nem találja, hogy a neje nagyon rossz szinben van? Igazán megdöbbentett, mikor hat hónapi elválás után ismét találkoztam vele. Azt reméltem, a mi tiszta alföldi levegőnk magához hozza; de bizony nem sokat lenditett rajta.

Arnótit bosszantja, hogy itt is csak azt hallja, a mit két hete, a mióta a felesége megérkezett, minden ismerőse zsong a fülébe.

XX.

Ezen a délutánon vendéget talált otthon: Pap Mihály, a vén orgonista volt Annánál.

Pap bácsi föl-fölrándul a fővárosba, személyes ügyben. Egy uj opera, a melyet Galilei-i szivóssággal készitget az öreg: „És mégis elfogadják az operáját!”

Ma nyujtotta be, személyesen, a legutóbb elkövetett „Abelard és Heloise” (!) czimü operáját.

Ilyen alkalmakból virágkorát éli az öregnél a reménység.

Hátha ezt...? Oh, ezt okvetlenül elfogadják!...

Arnóti azt képzelte, hogy nagyobb örömöt nem szerezhetne az öregnek, hát azt mondta neki, hogy elviszi az operába.

Nem csalódott, nagy lett Pap Mihálynak az ő öröme.

Fideliót adják. Alkalma nyilik összehasonlitást tenni Abelard és Heloise és Fidelio klasszikus zenéje között.

- Hát te, Anna, nem készülsz? kérdezte az orgonista a fiatal asszonyhoz fordulva.

- Nem, Pap bácsi, gyöngélkedem. Nem járok sehova.

Az öreg hamiskásan hunyorgatva, megfenyegette az ujjával.

- No no! hisz annak már elmult az ideje. Most már valóságos kis királyságban éltek. Tán valami érdekes olvasmányod van?

Pap Mihály fölvette a pamlag karján levő könyvet.

- Ennek olvasásában zavartalak, mikor beléptem. „A lőcsei fehér asszony”, Jókai egyik remekmüve. Ugy látszik, hogy kedvencz olvasmányod, mert alá is vannak huzgálva irónnal a sorok.

Anna zavartan vette ki az öreg kezéből a könyvet s oda tette az asztalra a többi közé.

- Csak lapozgattam benne; már régen olvastam s egyes helyeket néztem meg.

A mint Arnóti és vendége az operaház felé irányozták lépteiket, Pap Mihály szólalt meg elsőben:

- Azt találom, hogy a feleséged nincs jó szinben, Béla.

A festő egykedvüen vetette oda, hogy Anna folyton komor, szótalan.

- Oda lenn is nagy rá a panasz. Nagyon nehezükre esik az öregeknek, hogy az idén nem jöttetek le. Aztán a jó Káldorné rövideli a leveleket, a miket a leánya az utóbbi időkben irogat. Alig bir már vele Dani, szeretne feljönni. De hát nem futja ki a kis eklézsiából. Azt mondja, hogy az utolsó levél, melyet a mult héten irt Anna, tán egy féloldalra terjedt. Ez már majd megrikatta Magda mamát. Az egész a kis fiáról szólt, csak a végén állt ennyi: „Mindnyájan egészségesek vagyunk.”

Visszafojtott lélegzettel szedte be magába Fideliót Pap Mihály; de a felvonások között kárpótolta magát a némaságért. Hetet-havat összehordott. Csupa régi dolgokat.

- Bizony minta asszonyka ez a te feleséged, Béla; szólt egyszerre. - Egy rossz asszony tönkre tehetett volna minden tehetséged mellett. Sokkal tartozol te ennek az áldott léleknek. Aztán könnyü szerrel le is róhatod iránta való háládat: szeresd őt, a hogyan megérdemli; ennek az asszonynak nem kell több.

Előadás után még vacsorára is elvitte magával vendégét a müvész s igy meglehetősen későn került haza.

Olyan csöndes volt a házatájéka, mint mostanában rendesen.

Az öreg Zsófi asszony jött eléje gyertyával és álmosan pislogó szemmel kivánt jóestét.

Azon időtől, hogy a társaságban kezdett forogni, a müvész arra kérte a feleségét, hogy ne virraszszon, a mig ő haza jön. Feküdjék le és pihenjen.

Anna azonban nem fogadta szavát.

Mikor óvatosan, nesztelenül belépett közös szobájukba: egy édes, mosolygó arcz sugárzott feléje, egy: „Isten hozott kedves Bélám” csöngött arról az ajkról... Igy volt ennek előtte: - és most... Jó éjszakát, tekintetes uram.

Csisz, csosz, csisz, csosz...

Miután letette az asztalra a gyertyát, a vén cseléd kikoczogott a szobából.

Megnyikkant a kilincs; aztán még egyszer... aztán csönd lett...

Arnóti meggyujtotta az olvasólámpát. A felöltőjét ledobta a közeli székre és alá-föl sétált a hosszu széles müteremben.

Meg se próbálkozott vele, hogy lefeküdjék s tán pihenjen. Ideges, izgatott volt. Azt gondolta, hogy legczélszerübb volna olvasással eltölteni az időt.

Pap Mihály sok tere-feréje egészen kiverte szeméből az álmot. Megbolygatta emlékében a multat.

„Egy rossz asszony tönkre tehetett volna minden tehetséged mellett. Sokkal tartozol te ennek az áldott léleknek...”

Sokat tett érette kétségkivül. Önfeláldozó módon osztotta nélkülözéseit és tőle telhetőleg hozzájárult, hogy férjének a sorsát javitsa.

De egyszer csak...

Nos, egy kis figyelmetlenség, a mit az ő részéről tapasztalt, - mert ennél többet nem - elegendő volt arra, hogy teljesen elhidegüljön tőle.

„Szeresd őt, a mint megérdemli; ennek az asszonynak nem kell több...”

Ennyi se kell. Az a hideg visszautasitó modor, a melylyel folyvást találkozik, arról győzi meg, hogy ennyi se kell neki.

Arra a hálátlanságra vetemedett, hogy Annát okolta sok részben a történtekért.

Eh, el kell üzni ezt a sok czéltalan tünődést.

Más irányba kell terelnie gondolatait.

Olvasni fog.

Összekutatott mindent az asztalán. Csak Guy de Maupassant, Jean Rameau és Armand Silvestre-féle beszélyek hevertek ott. Ott volt Pierre Louis is.

Ezek nem felelnek meg mostani kedélyhangulatának Az a vén ember egy kis tiszta, romlatlan levegőt hozott magával abból a régi világból...

A kis szoba, a melyben a könyvszekrény áll, Anna hálószobájából nyilik, onnan most nem hozhat ki könyvet.

Eszébe jutott, hogy a kis szalonban van nehány diszkötésü könyv, azokból választ ki valamit.

Kezébe vette a gyertyát és a vesztibülön át a szalon felé tartott.

Az asztalhoz lépett. Letette a gyertyát és a könyveket kezdte forgatni.

Sorra válogatta őket.

„A lőcsei fehér asszony.”

Ennek olvasásában akasztotta ma meg Annát az öreg orgonista. Azt mondta: egy helyütt alá vannak huzva a sorok. Vajjon hol? Addig lapozgatott benne, a mig ráakadt.

Figyelmesen olvasta. Az a fejezet volt ez, a hol Andrássy Istvánnénak, a hitvesi ragaszkodás mintaképének szenvedése olyan eszményi szépen van megörökitve. Egyik lapján, mintha könycsöppeket látna...

„A fájdalomba bele kell halni.

Nevetik ezt a bölcsek! Hogy ölhetne meg valakit olyan fájdalom, melynek nincs a zsigerekben fészke. A mi nem méreg, nem ragály, nem miazma. A minek nincsenek baczillusai, spórái. A mi nem más, csak egy gondolat, egy semmi, része egy másik semminek: a léleknek. És mégis meg tudja emészteni ezt a mindenttudó testet, mintha maró mirigy volna...”

Isten a megmondhatója, hogy Arnóti Béla hányszor olvasta el ujra meg ujra ezt a lélekbevágó nehány sort...

XXI.

Harmadnapra rá, hogy Papp Mihály fönnjárt a fővárosban, Terényi Pál kopogott be a festő mütermébe.

Arnóti összerázkódott; de mikor az ajtó kinyilt s a régi jó barátnak arczát pillantotta meg, némileg lecsillapult.

- Tán zavarlak?

- Oh, éppen nem.

- Ada tegnap azzal a hirrel lepett meg, hogy utra készültök.

- Valami nagyobb munkába fogok. Nyugalomra van szükségem.

- Na, ezt jól is teszed. Hisz igy egészen elforgácsoltad volna a tehetségedet. Ezek itt fölkaroltak, elhalmoztak megbizásokkal, hát ezért mindenesetre elismeréssel tartozol nekik, mert hisz mesemódon előrevittek anyagi tekintetben. De végre is tehetséged többre utal, minthogy ilyen szűk körben mozogj.

Arnóti semmi észrevételt se tett.

- Mikor utaztok?

- Mihelyt lehetséges.

A fiatal iró csodálkozva nézett különös modorban felelgető barátjára. Látta már szórakozottnak, idegesnek, jóformán szenvedhetetlenül izgatottnak; de ilyennek, mint ma, még sohase.

- Neked valami bajod van, Béla...?

- Ej, semmi!

- Bocsáss meg; ha a Kluknóy-féle czimborák intézik hozzád e kérdést, tán helyes igy felelned, hanem velem szemben mégis tehetnél kivételt.

Az a komoly, az a szivből jött szemrehányás utat talált a müvész lelkébe.

- Beteg vagyok, barátom.

Mélyen fölsóhajtott.

- Beteg?...

- Az, lelkileg beteg; halálosan beteg!

Terényi csak egy bámuló tekintettel intézett hozzá ujabb kérdést.

A festő belevetette magát az egyik zsöllyébe. Szemei czél nélkül révedeztek. Tompán, egyhangun, ugy, mintha álmában beszélne, belekezdett egy történetbe, a mely jóformán öntudatlanul nyomult ajkaira.

Beszélt egy őrjült szenvedélyről, a mely ellen, Isten a tudója, hogy mennyit küzdött, a mig végre a szenvedély legyőzte a jobb indulatot.

- Szegény Anna!

Csöndesen, alig hallhatón ejtette ki Terényi ezt a két szót, miután a legnagyobb megdöbbenéssel hallgatta barátja önkénytes gyónását.

- Anna már nagy ideje nem az irántam, a ki volt. Eleinte mindenféle magyarázatot adtam ennek, mig aztán pár nap előtt egy lényegtelen jel, lehet, hogy csak képzelt bizonyság azt a gyanut ébresztette bennem, hogy Anna sejt valamit.

- És vajjon csak sejt?... nem jött-e tudomására?...

- Arról szó sincs. Figyelmetlen voltam iránta, nem tagadom. Finom érzékével oka után kutatott; és a nő nem talált erre más okot mint... Gyanakszik, kesereg; ennyi az egész. De ennél messzebbre nem is engedem jutni.

A másikat nem nevezte meg és Terényi egy szóval se kérdezte, mert tudta, hogy ugy is hiába tenné.

A fiatal iró olyas ethicai predikáczióba kapott.

Arnóti szavába esett:

- No hát beismerem, hogy vétkeztem. Bünös vagyok. De meg fogsz róla győződni, hogy van bennem erkölcsi érzék és kötelességnek ismerem el a kötelességet. Elmegyek innen messzire nagy időre. Nem fogok vele többé találkozni. Ennél többet nem tehetek.

- És ezt elégségesnek tartod?

Arnóti a szék támlájába vetette meg a fejét. Kezét végig huzta a homlokán.

- Igen. Itt nem lehet szó egyébről, mint gyanuról. Ha látja, hogy életemet a munkának, gyermekemnek szentelem, ez el fogja oszlatni kételyeit és ujra boldog lesz. Anna a puritán erkölcsü nők sorába tartozik, a kik mentek minden erősebb szenvedélytől. Ő soha sem szeretett engem annyira...

- Mint az a másik; nemde?... Ez lesz a te örökös refrained.

- Mint az a másik; - visszhangozta Arnóti. - Nos hát, az határtalan szerelemmel viseltetik irántam.

- Azt hiszed?

- Meg vagyok róla győződve.

Rövid szünet állt be.

- Hagyjuk ezt. Én tiszteletben fogom tartani hitvesem női méltóságát; megóvom mindattól, a mi megalázhatná. Rút hálátlansággal fizetek annak az asszonynak, a ki a legnagyobb áldozatot hozta értem: a ki szerelmemért szembeszállt az előitélettel.

- A szerelem apotheózisa hát ő benne jut érvényre?...

- Kérlek, ne gunyolódjál.

- Az a nő, a ki szenvedélyén kivül semmit se tekint, a ki - tudva - földul egy családi életet; bitorolja azt a helyet, a melyhez egy másnak van örök, elévülhetetlen joga: ezt nevezheted aljas szeszélynek, érzéki szenvedélynek; szóval olyan szerelemnek, a mely csak elfogadja, - sőt idővel követeli - de sohase hozna semmiféle áldozatot.

- Még életét is, ha kell! Hát kell-e nagyobb bizonysága egy nő szerelmének, mint...

Elhallgatott; de Terényi megértette a többit.

- Kell. Ha a nő meghal azért, s kit szeret, mert ez esetleg olyan, a kit szeretnie nem szabad, senki se itélheti el érette; hisz ő is husból, vérből van. De megvolt benne ez ethicai érzésnek tisztelete, a mely utját állta, a vér szerencsétlen föllobbanásának. Szeretett. Meghalt. Az ilyen nőt akár szentnek nevezheted. Hanem a ki szemérmetlenül betör egy másiknak a szentélyébe; kegyelet nélkül, arczátlanul széttépi az erkölcsrakta korlátokat, hogy tápot adjon a maga érzéki fölgerjedésének: éppoly kevésre becsül téged, mint saját női voltát, mint a szerelem szent nevét, a melynek hazug képe alatt...

- Kérlek, ne vitázzunk e fölött. Nagyon kiélesited erkölcsi leczkéztetésedet. Határoztam és azt hiszem, ezzel a határozattal meg lehetsz elégedve.

Terényi a festőhöz lépett, kezét a vállára tette.

- Meg volnék elégedve, ha meg tudnád vetni azt az asszonyt, a ki ennél egyebet nem érdemel.

*

Már minden készen volt az elutazásra.

Egy délelőtt Terényi künn beszélgetett barátjával a müteremből kiszögellő erkélyen.

A villa előtt bérkocsi állt meg. - Tán hozzád jön valaki?

- Valószinüleg Ezüstvári Ernesztina lesz. Tegnap este küldött egy névjegyet, melyen arra kért, hogy ma 10-11 óra között legyek itthon, mert beszélni szeretne velem.

- Megint le akarja magát festetni? mosolygott a fiatal iró.

- Nem is képzelem, hogy mit akarhat. Tán a képe ellen van kifogása, a melyet pár hét előtt küldtem neki haza?...

Egyszerü szürke ruhába öltözött nő ugrott ki a bérkocsiból. Odaszólt a kocsisnak, hogy várjon; aztán besurrant a bejáratnál.

Fején kis en tout cast viselt, a mely szürke fátyollal volt köritve. A fátyol arczát is eltakarta.

Az erkélyen álló két férfi nem sok ügyet vetett rá, csak annyiban, hogy bosszankodtak a vendég jöttén, a ki lényegesebb érdekü társalgásukban zavarja.

- Kérlek, végezz vele hamar. Addig majd itt várlak.

Arnóti bement a müterembe, Terényi pedig leült az erkélyen levő kertiszékbe.

Gyönge, de ideges kopogás után fölnyilt az ajtó.

- Ön Mahomed szerepét adja, édes Béla?...

- Nóra!?...

Erre nem volt elkészülve. Csak levél utján akart bucsut venni a grófnőtől.

Az asszony kecses mozdulattal vette le a fátyolt a tükör előtt. Ujjaival elrendezte kissé kuszált haját.

Leült egy zsöllyébe a festő elé.

- Nem érdemled, hogy ilyen engedékeny vagyok.

Hosszu, szemrehányó pillantással nézett a föltünően sápadt arczba. Folytatta:

- Már egy hét óta egészen magányosan vagyok. Azt hittem, nem értettél meg utolsó találkozásunk alkalmából, hát azért irtam.

Arnóti sehogyan se birt megküzdeni nagy zavarával.

- Legalább felelhettél volna, hogy nem jöhetsz! szólt ismét Nóra szemrehányó hangon.

A festőt annyira meglepte a grófnő érkezése, hogy egészen megfeledkezett az erkélyen maradt Terényiről; máskülönben bizonyára figyelmeztette volna Nórát, hogy nincsenek magukra.

- Nos, annyira elkényeztetett engedékenységem, hogy azt hiszed: még pár szó mentséggel se tartozol azért az udvariatlanságért, hogy egy nő levelét válasz nélkül hagytad?

- Miféle levélről beszél: én nem kaptam levelet öntől.

- Mari hozta s igy...

- Szavamra mondom, hogy nem kaptam.

Nóra arczát elfutotta a vér.

- Egy perczre fölvetődött bennem ez a gondolat és ez hozott ide. Tán távollétében érkezett a levél s tán nem juttatták kezéhez...?

- Már napok óta nem mozdultam hazulról s igy...

A grófné ijedt arczkifejezéssel nézett a festőre.

- Lehet, hogy a komorna elvesztette és nem merte megmondani; - folytatta Arnóti.

- Képtelenség! Azt a levelet itt fogták el.

Most a festő arczszine változott meg. Valami szörnyü rút gondolata támadt, a mi arczába csapta a vért.

Ujabb kocsizörej akasztotta meg a társalgást.

Arnóti fölrezzenve az ajtó felé fordult.

- Ki az?

- Ugy hiszem egy hölgy, a ki ma délelőttre ideigérkezett.

- Kicsoda? kérdezte Nóra.

- Egy volt megrendelőm. Egy szinésznő. Még tegnap irt, hogy ma délelőtt el fog jönni.

Nóra felszökött helyéből.

- Jöjjön el ma délután és addig kutassa föl a levelemet.

Hirtelen föltette a fátyolt és az ajtó felé tartott.

Kivülről selyem ruha suhogása hallszott.

- Már a folyosón van. Merre kerülhetném ki?

A festő ijedten, zavartan felelt:

- Csak ez az egy kijárás van a müteremből, a mint tudja. Lépjen be e kis fülkébe, a mig megszabadulok az alkalmatlan látogatástól.

XXII.

Még be se tette a kis szoba ajtaját a grófné, két erős koppanás után, feleletet se várva, beröppent az exballerina.

- Jó napot, Arnóti ur. Tán alkalmatlan időben jöttem...?

Arnóti mindenképen azon volt, hogy elpalástolja fölindulását. Szivélyesebbnek mutatkozott mint egyébkor.

- Mivel szolgálhatok?

Helylyel kinálta vendégét.

Ernesztin a legközelebb álló karosszékbe vetette magát.

A müvész megismételte a kérdését, a mire Ernesztin csinos arczocskája annyira elpirult, a mennyire a pazarul alkalmazott rizspor csak megengedte. Zavartan huzogatta karminnal szinesitett ajkacskáját. Végre ezzel a kitéréssel felelt:

- Már száz esztendeje, hogy nem találkoztunk; ugy-e bár? A nyáron pihentem, üdültem. A melegebb napokat Tátrafüreden töltöttem.

- Jól mulatott?

- Nem a legjobban. Tudja ott is, mint minden hazai fürdőn, a clique-rendszer uralkodik. Ezek a mieink olyan czopfosak! Ha egy nő, egy magános nő jelenik meg a társaságban, mindjárt ferde szemmel néznek rá. Egyedül utaztam oda, mert a mamát nem vihettem magammal... A mamát!?... hahaha! Ne itéljen el, de a mama sehogyan se bir beleilleszkedni a társaságba. Elhatároztam hát, hogy a positiót biztositok magamnak: hogy ezentul ne akadhassanak fönn magános voltomon. Tudja, mit gondoltam?

- Nem tudom, kisasszony.

- Legjobb lesz, ha férjhez megyek. Nem gondolja...?

- Azt hiszem, egy idegen nem folyhatik bele az ilyen...

- Sőt inkább... De már türelmetlen, ugy-e bár?... Pedig lássa, illendőbb volna, ha jobban körülirom; de hát nem teszem tovább próbára a türelmét. Nos, édes Arnóti, nekem igen szép vagyonkám van: papirokban, kötvényekben; aztán a férfiak azt mondják, hogy... hogy... ejnye no! hogy nem vagyok épen rút. Maga igen nagy tehetséggel van megáldva. Ha egy szép kis összeg állna rendelkezésére: tanulmányutra kelhetne: aztán teljes odaadással dolgozhatnék, a nélkül, hogy a mindennapiért robotoljon. Azt gondoltam magamban: ez az Arnóti csinos, eléggé tekintélyes állása van máris. Esemény számba menne egy ilyen müvészházasság. Mit szól hozzá?...

Kissé félrebillentette a fejét. A lábait kitolta, jó előre és amolyan gyermekes naivságot szenvelegve, pajkosan hunyorgatott.

A festőnek fölvillantak a szemei. Eddig nem sokat hederitett az üres fecsegésre s kezdetben tán nem is értette meg jól a leány szavait. De a mint világosabban kimondta arczátlan ajánlatát, fölindulva, érdes, rendreutasitó hangon jegyezte meg:

- Kisasszony! ön tán nem gondolta meg...

- Hogy ön nős?... dehogy nem! sőt azt is tudom, hogy nem valami paradicsomi életet élhetnek. A felesége egész nyáron távol volt: fürdőn, falun; csak nem régen érkezett meg. Szóval innen-onnan eljutottak a válás küszöbére. Látásból ismerem a feleségét. Csinos asszonyka; de egy kissé bánatos, egy kissé lagymatag. Oh, a müvész nép igen finnyás izléssel bir!

Szemtelenül kétértelmüleg kacsintott Arnótira.

...Hát igy okoskodtam: ebben a férjszükében leledző világban, legjobb előre prenumerálni a leendő parthiera. És ime, azért vagyok itt. Prenumerálni jöttem magamat arra az időre, a mikor szabad lesz. Ez nemsokára bekövetkezik.

Arnóti többször félbe akarta szakitani, de az ajkai görcsösen szorultak össze. Az arcza kigyult, a hangja reszketett, mikor végre szóhoz jutott.

- Nagyon sajnálom, hogy nővel van dolgom, kisasszony.

A leány kihivó tekintettel emelte rá szemeit.

- Nem értem, hát férfi csak nem tehet ilyen ajánlatot férfinek...?

- Nem. De ha férfi sért meg férfit, hát van módja a visszatorlásnak.

- Visszatorlás!?... sértés?!... De hát ki és mivel sértette önt?

- Ön, kisasszony, a midőn olyan aljasnak képzel, hogy bármely körülmény között is megkinálhat kezével, vagyonával; azzal a vagyonnal, a melyet... Bocsásson meg; tudom, hogy durván, udvariatlanul fejeztem ki magamat, de ön sem bánt velem különben.

Ernesztin szemtelen elbizakodottsággal kapta föl a fejét. A szavába vágott:

- Hm! Lám, milyen jól adná ön az erkölcsbiró szerepét, hacsak qualifikácziója volna hozzá. Ön akar erkölcsbirónak fölcsapni? Én szabad vagyok: tehetek, a mit akarok; de mit szól az olyan emberhez, a kinek neje, gyermeke van s ha nincsenek is kedvesei: van egy szeretője; egy főrangu férjes asszony, a kinek megvan az az előnye, hogy sokkal ostobább a férje, mint - az ön neje?... Látja, milyen jók és pontosak az én értesüléseim!... Ne képzeljen azonban valami Ponson regénybeli kémnek, a ki holmi lehetetlen utakon jön ilyféle titkok nyomára. Oh, én egészen egyszerü, természetes módon jutottam hozzá. Van nekem egy cousineom, a kit Mariskának hivnak s a ki komorna egy bizonyos főrangu hölgynél. Kedves locsi-fecsi teremtés. Rendkivül érdekesen el tudja nekem regélni - a többek között - azokat az idylli rendez-vous-kat, ott a budai hegyek között...

- Ne folytassa!

- Pedig érdekes a folytatása. Pár nap előtt megint betért hozzám Mariska. Levelet hozott önhöz, hát utba ejtett. Rettentő mód kiváncsi voltam a tartalmára. Nos, addig-addig forgattam, nézegettem azt a pikáns formáju levélkét, a mig - magam se tudom: hogyan esett - föl volt szakitva a boriték. Unokanővérem a lehető legnaivabb rémülettel csapta össze a kacsójait. Megvigasztaltam: „Elég levelet vittél már neki; egygyel több vagy kevesebb nem teszi szerencsétlenné.” Aztán elolvastuk. Hát elég temperamentum van az irójában.

- És mit tett a levéllel?

Szinte öntudatlanul kapott Arnóti a leány szavába.

- Először szét akartam szakgatni; de aztán még se tettem. Bizony Isten! semmi különösebb szándékom se volt vele. Egyszerüen mulatságosnak találtam, hát többször elolvastam. Ennek a levélnek az olvasása közben jött ez az imént előadott eszmém. Meg volt fejtve előttem az asszonyka bánatos voltának az oka: a felesége bizonyára közel jár a valóság fölleplezéséhez. El fognak válni, még pedig rövid időn.

- Adja vissza azt a levelet.

- Már azt nem teszem.

- Hát mi szándéka van vele?

A szinésznő fölállt és valódi szinpadi pauza után irónikus hangon szólalt meg.

- Ha valahogyan Zsablyay gróf kezébe jutna a felesége levele... Látja, ez eddig meg se villant az eszemben, de ha maga visszatorlásról beszél... Édes barátocskám, engem se lehet ám sértegetni; megtorlás nélkül nem: főképpen eféle vak veti világtalannak uton-módon. Azt a viszonylagosság sem engedi. Revanchesal tartozom magának.

- És ön e levelet...

Oda lépett Arnótihoz. Gonosz mosolylyal kacsintott a szeme közé:

- Visszaadom a férjecskémnek a - menyegzőnk estéjén.

- Vissza fogja adni azt a levelet, mert...

- Nem szükséges heveskednie. Egy igen békés, ünnepélyes pillanatban szolgáltatom a kezéhez. Oh, én nem leszek féltékeny. A viszontlátásra!

Az ajtóból visszafordult, kihivó hangsulylyal mondta:

- A következő három napon délelőtt és délután is otthon találhat, ha valami mondani valója lenne. Viszontlátásra!

A mint a leány betette maga után a müterem ajtóját, a mit eléggé hallhatóan cselekedett meg, megnyilt az oldal-ajtó.

Nóra arcza fakó volt, mint a halotté, de szürke szemeinek erősen kitágult csillagai villó fényt löveltek. Orrczimpájai idegesen mozogtak. Az ajkai szinüket vesztve vonaglottak. Kétszer is meg akart szólalni, de képtelennek látszott erre.

Arnóti kábultan nézett maga elé. Arczának kifejezése olyan volt, mint azoké, a kik megszüntek gondolkozni. Vonásai mozdulatlanok, szinte bambák.

- Ez a leány be fogja váltani a fenyegetését...

Szakgatottan ejtette ki Nóra e szavakat.

- Ha a levél a férjem kezébe jön...

Érthetlenül, jóformán hang nélkül mondta ki a grófné e nehány szót, a melyet nem birt folytatni.

A festő végre fölocsudott; világosan látta a helyzetet. Megborzadt tőle. Megölik a kedveséért!?...

- Mit fog tenni?

Kétségbeesetten tette Nóra a kérdést, miközben ideges várakozással kapcsolta égő tekintetét Arnóti arczába.

- Meg fogok halni; de nem a gróf keze által; - mormolta a férfi.

- Eh, ezzel nem hoz helyre semmit.

Magánkivül, kezeit tördelve, folytatta:

- És a jó hirem!?... Megengedi, hogy világcsufjává legyek? hogy ujjal mutassanak rám az emberek?... A férjem el fog magától üzni, ez bizonyos...

Most már egészen tehetlennek érezte magát Arnóti.

Elüzi a férje - ő miatta!?...

A végromlásba taszitotta iránta való szerelme ezt az asszonyt... A feje szédült; mintha egy feneketlen mélység nyilnék meg előtte, a melybe föltartóztathatlanul bukik alább... alább...

Öntudatlanul, alig hallhatóan kérdezte:

- Mit tegyek?

- Ments meg!

- Hogyan?

Nem birt hangot adni: ez utóbbi kérdést csak magában tette, a melyre azonban hallani vélte a feleletet: „Add vissza a becsületemet a világ előtt. Adj nevet, a mit miattad veszitek el...” Ezt a feleletet vélte hallani Nóra ajkáról.

Egy másodperczre megingott ettől a föltételezett felelettől. A szivének lüktetése egész testét megrázkodtatta.

Hallhatóan ismételte:

- Hogyan mentselek meg?

- Vedd vissza azt a levelet!

Tág szemekkel bámult Nórára.

- Visszavegyem a levelet?...

- Igen természetes. Kötelességed.

- De hiszen hallotta: miféle föltételhez köti...?

Idegesen rángtak meg az asszony vállai. Ajkai körül görcsös remegés futott végig. Hevesen ragadta meg a férfi karját. Egy-két szempillantásig vad tekintettel függesztette rá a szemeit. Követelő hangon mondta:

- Nincs más mód, nem lehet tétovázni. Tudod, hogy szeretlek; tudod, hogy szerelmed boldoggá tett... De gondold meg: mi lenne belőlem, ha viszonyunk nyilvánosságra jut?!... A társaság visszalök oda, a honnan fölemelkedtem. Sok küzdelmembe került, a mig számba vett tagja lettem ennek az osztálynak... Csak nem kivánod, hogy egész életem törekvése megsemmisüljön miattad!?... Szeretlek, és ha szeretsz: elfogadod ezt a föltételt!...

A mit hónapok, tán évek se vihetnének végbe, néha egy pillanat elégséges arra, hogy végbemenjen.

A grófné tovább beszélt. A hangja hol hizelgő, olvadékony; hol parancsoló, szinte erőszakoskodó volt.

Suttogott lágyan, édesen, ugy, a hogyan nem egyszer a fülébe susogta: „Föláldozok érted mindent, mert szeretlek...”

Ki tudja: mit mondott...

Ki tudja: mit beszélt és vajjon mikor hagyta el a szobát...?

XXIII.

Arnóti Béla testben-lélekben összetörve, lerogyott az asztal mellett levő székbe.

És a mint megszünt ez a hangzavar, a melyből már egy szót sem értett és mikor már senkit se látott maga előtt, ráborult az asztalra. Zokogott, mint egy asszony; mint egy ügyefogyott gyermek.

- Térj magadhoz.

Fölrezzent.

- Pál!?...

- Bocsáss meg. Nem hallgatództam, a véletlen az oka.

Nem folytatta. Egy pillantást vetett az erkély felé, s ez elmondta a többit: az ajtó tárva maradt s a függönyzeten át minden szó kihallatszott oda.

A festő egy hangot se birt szólni. Ajkai szorosan összecsukódtak. Sokat mondó tekintettel függesztette szemeit barátjára.

Kinos csönd következett.

Végre Arnóti szólalt meg. Tompán, alig hallhatón dadogta:

- Most már nem utazhatunk.

- Nem.

Arnóti fölkapta a fejét. Remegő kézzel kapaszkodott a melléje került férfi karjába. Esdeklő tekintettel nézett rá. A hangja alázatosan könyörgő volt:

- Ne hagyjátok el azt a szegény asszonyt. Védjétek meg azt az ártatlan gyermeket...

- Hát meg fogsz verekedni a gróffal?

- Nem tudom! nem tudom!

Terényi szivét megszállta az a részvét, a melyet az emberek legbecsületesebb fajtája érezhet.

- Hátha az a könnyelmü teremtés csak fenyegetődzött? - szólt némi szünet után az iró.

Amaz kesernyés mosolylyal ingatta a fejét.

- Csuful megsértettem. Bosszut fog állni. Ugy beszéltem vele, a hogyan csak annak lehet, a ki igaz jusson vághat ilyet valakinek az arczába.

Megint elhallgattak.

Arnóti fölállt. Sápadt arczát egy perczre gyönge pirosság futotta át. Szilaj kétségbeesés vett rajta erőt.

- Mentől tovább tünődöm rajta, annál undokabb szinben látom a következményeket. Meghalok, örömest meghalok; hisz már ugyis tönkre van téve az életem; de ne ilyen gyalázatos halállal. Megölnek a kedvesemért! Ily módon hagyjak árván egy gyermeket; és koporsómat tán gyászoló özvegyem kövesse; az az asszony, a kinek...?

- Csöndesülj. Hátha a gróf, mint tiszta nevére féltékeny férfi, talál valami ürügyet a párbajra és szőnyegre se kerül a valódi ok...? Nagyon sokszor megesik, hogy egyszerü szóvita, kártyázás közben történt patvarkodás szolgál ürügyül.

- A valódi tény azonban mégis az lesz, hogy megöltek egy asszonyért.

- De ha életben maradsz...?

- Nos akkor...? szemben fogok állni a gyalázattal. A tulajdonképeni okot tudja az a könnyelmü leány, bele van avatva egy cseléd és ezen az uton rövid időn értesülne felőle az egész világ... a feleségem...?

Arnóti makacs elszántsággal emelte föl a fejét. Szemei tüzben égtek. Az a szinte energikus kifejezés, mely most elömlött rajta, megkeményitette könytől ellágyult vonásait.

- Ha valaki visszautasit egy párbajt, gyávának nyilvánitják, nemde?

Terényi igenlőleg intett.

- Mert félt a haláltól - folytatta Arnóti. - De ha a helyett, hogy a fegyvert arra használná, hogy az a nélkül is rutul kijátszott férjnek szögezze, maga ellen forditja, ez leveszi róla a gyávaság bélyegét és le azt, hogy a kedveséért ment a halálba.

- Kérlek, hagyd azt. Lázban vagy.

- Meglehet. Sőt lehet, hogy az eszem sincs helyén.

Némi szünet után hirtelen elhatározással szólalt meg Terényi:

- Várakozz rám estig, esetleg holnap délelőttig. Azt mondják: a könnyelmü nők, a milyen az a szinésznő, nem romlott szivüek...

- Mit akarsz tenni?

- Ne kérdezősködj most semmiről. Hol lakik az a leány?

- Az angol királynő szállodában.

- Jól van, várakozz reám holnapig; én remélem...

- Mit?

- No, hát remélem, hogy megkerithetem azt az átkozott levelet. Aztán pusztulj innen és hozd helyre főbenjáró bünödet.

- Pál!?...

A fiatal iró szinte kesernyésen, szinte epésen dobta oda:

- Bizony elhiheted, hogy nem miattad teszem; hanem Annáért, azért a boldogtalan asszonyért.

- Ugy határoztuk, hogy a holnap reggeli vonattal utazunk: - szólt Arnóti, jóformán nyöszörgő hangon, a mint ismét visszaesett a székbe.

- Abból már semmi sem lehet.

- Pedig Anna már mindent elrendezett az utazásra.

- El kell halasztani. Lehet, hogy csak holnap estig.

- De hogyan, s milyen ürügy alatt adjam ezt tudtára Annának?

- Bizd ezt is rám. Majd én vagy Ada értesitjük Annát, valami bevehető okkal indokolva, hogy még nem utaztok. Te pedig utólagosan beszélj vele, ha ez a háborgó kedélyhangulatod csillapult valamelyest.

- Hisz most nem is mernék a szeme közé nézni, azokba a becsületes tiszta, szemekbe!...

- Zárkózz hát el. Mondd, hogy dolgod van. Ebédelj valahol a vendéglőben. Meg vagy hiva. Ez gyakran megtörtént, nem lesz benne semmi föltünő. Legczélszerübb, ha addig össze se jössz a feleségeddel, a mig ez az odiózus ügy le nincs bonyolitva.

Arnóti megragadta Terényi kezét.

- Pál! ha a terved sikerül...

- Jól van; ne érzelegj.

Az ajtóból visszafordult. Szigoru hangon szólt:

- Nehogy valami bolondságot tégy. Gondold meg, hogy még nagyon sok rovásod van az élettel szemben és gondold meg, hogy nem elég a hibát elkövetni és hibának beismerni, de helyre hozni szintén nem utolsó dolog.

Arnóti fölállt. Meleg kézszoritással bucsuzott barátjától. Meggyőző hangon mondta:

- Utasitásod szerint fogok cselekedni.

- Megbizom benned.

- Nálad lesz Anna ma délután? kérdezte Terényi, mikor belépett a feleségéhez.

- Igen. Együtt töltjük a délutánt; hisz ugyis soká nem látjuk egymást, miután már holnap utaznak.

- Az még nem bizonyos, jegyezte meg zavartan Terényi.

- Dehogy nem. Anna már lezárta a bőröndöket. Én is segitettem neki egyben-másban.

- De közbe jöhet valami...

- Mi jönne közbe?

Terényi fölhagyott ellenvetéseivel. Azt mondta, hogy ebédig még el kell valahová mennie.

- A szerkesztőségbe mégy?

- Nem, édesem. Valami elhalaszthatatlan ügy. Lehet, hogy egy fél óra mulva visszajövök.

Beletelt egy óra is, mire Terényi a József-köruton levő lakásukról az angol királynő szállodáig ért és onnan ismét hazakerült.

Mig az előbb csak zavartnak, tanakodónak látszott, most határozottan csüggedt volt.

Ada odaült a férje mellé. Gyöngéd, lágy hangon szólitotta meg.

- Valami bajod van?

Összerezzent.

- Nincs, nincs, édesem.

Az asszonyka ráemelte azokat az okos, nagy szemeit, a melyekkel a lelkéig tudott nézni.

- Ez nem szép tőled, Pál. Te sohase szoktál előttem titkolódzni.

- Már hogyis titkolódznék!?...

Egy öt hónapos, szerelmes férjnek gyöngédségével ölelte magához a feleségét. Megbánással nézett abba az áttetsző szempárba.

És aztán elmondott mindent.

Az előbb vidám, enyelgő Ada elkomolyodott. Megütközéssel hallgatta férje szavait. Jó ideig egy hangot se birt szólni.

Végre halkan ejtette ki:

- Szegény Anna! Pedig mennyire szerette a férjét... És mi történik most Annával?

- Boldogtalan lesz.

- De hát nem lehetne...

- Megkisérlettem a lehetőt. Odáig vetemedtem, hogy elmentem ahhoz a szinésznőhöz. A lelkére akartam beszélni. Kértem, hogy ne tegyen tönkre egy családot; hogy az az asszony szereti a férjét; a férj megbánta hibáját és még mindent ki lehetne egyenliteni.

- És mit felelt rá az a leány? Visszaadta a levelet?

Terényi tagadólag rázta a fejét. Némi szünet után keserü kifakadással folytatta:

- Azt hiszem ez elég önmegtagadás volt tőlem és ezzel eleget tettem a barátság követelményének.

- Helyesen cselekedtél, Pál. Ennyivel tartoztál Annának, fájdalom, hogy nem vitt eredményre. És most mi fog történni?

- Egyetlen megoldás a párbaj, mint száz hasonló esetben, és ez Bélának életébe fog kerülni, mert mentül járatlanabb a fegyver forgatásban; másfelől pedig keresni fogja a halált.

- És Anna még semmit sem sejt?

- Béla azt képzeli, hogy a felesége gyanakszik. Ebben találta magyarázatát annak a változásnak, a melyet mi is tapasztalunk Annánál.

- Tudja már Arnóti, hogy kisérleted nem sikerült?

- Még nem, sőt alig birom elképzelni, hogy adjam ezt tudtára. A legjobbat reméli és most megfoszszam ettől a reménységtől...? Meg se gondoltam: mekkora felelősséget vállaltam magamra. Ki tudja, mire ragadtatja magát ez a kétségbeesett ember?

Adának könynyel telt meg a szeme.

- Szegény Anna! pedig mennyire szerette a férjét!...

- Béla mélyen érzi bünét és meg van róla győződve, hogy ilyen vétséget sohase bocsáthat meg egy asszony.

A fiatal menyecskének sötét pillantása megerősitette ezt az állitást, szokatlanul komoly hangon jegyezte meg:

- Nem is érdemelné.

- Igy hát holnap reggel nem utaznak el Arnótiék? kérdezte Ada.

- Arról szó se lehet. Béla arra kért, hogy tudatnánk azt mi Annával, mert ő képtelen erre. Add tudtára te, gyöngéden, ügyesen.

Nem volt idő rá, hogy megbeszéljék a módját: miképpen készitsék elő Annát, mert alig pár percz mulva belépett Arnótiné a kis fiával.

Terényi azzal mentegetve magát, hogy dolga van, a szobájába vonult.

Elmenet odasugta Adának:

- Óvatosan értesited édesem.

XXIV.

Ada szakgatottan beszélt. Ok nélkül mosolygott, hogy derültnek látszassék. Leguggolt és ugy segitett Annának a kis Bélus levetkőztetésében. Aztán egy kis plüss tabourettet tett oda.

- Ne, játszszál szépen, aranyoskám.

Majd Anna mellé ült, a pamlagra és zavarában azt kérdezte tőle, hogy milyen idő van?

- Egy kissé hüvös; - felelte a kérdezett.

Ada megragadta Anna válaszát, a melyet alkalmasnak vélt arra, hogy előhozakodjék sulyos megbizatásával. Vontatottan kezdte:

- Attól lehet tartani, hogy nagyon hamarosan beüt a hideg; ez nem lenne előnyös utazástokra.

- Szeptemberben még nem félhetünk a rossz idő állandóságától.

- De arra fölfelé, a hegyek között, a hova készültök, nagyon kritikus... Én jobbnak találom, hogy... hogy elhalasztjátok az utazást... Jobb szeretném, mert akkor nem kellene elválnunk...

Nagy gyöngédséggel ölelte át Annát.

Arnótiné egy szóval se mondta, hogy ő is szivesebben maradna.

Csak ennyit jegyzett meg:

- Nagyon nehezen foglak nélkülözni.

- Igazán? Nos, akkor mégis szivesen maradsz itthon...?

Anna lesütötte a szemeit; el nem rejthető zavarral felelt:

- Nem. Én óhajtom ezt az utazást. Béla jövője függ tőle.

Ada már közel állt hozzá, hogy elpityeredjék. Haragudott a férjére: miért bizta őt meg ezzel a sulyos föladattal?

Vontatottan beszélt:

- Pedig én azt hiszem, hogy egyelőre még sem fogtok elutazni, a minek én szivemből örvendenék.

Anna nagy szemekkel nézett rá:

- Miért gondolod ezt?

- Hát azért, mert a férjed ma olyasvalamit mondott Pálnak, hogy közbejött akadály miatt elhalasztja az utazást. Én... én azt hittem, hogy te örvendeni fogsz ennek?

- Elhalasztja az utazást?

Ada igenlőleg intett.

- Béla mondta azt?

- Igen; ma délelőtt, mikor Pál nála volt.

Anna orczáit sötét pirosság öntötte el. Nyugodt, szelid tekintetü szemei föllángoltak; szinte kitörő fájdalommal mondta:

- Megint az az asszony!?... Ma délelőtt volt nála. Láttam, a mint a kocsiból kiszállt! Ő vette rá, hogy maradjon...

Ada megdermedve bámult rá. Valódi gyermekes rémület fogta el a fiatal asszonykát.

- Anna!....

Arnótiné észrevette magát. Egész testében összerázkódott. Arczának pirosságát halott-halványság váltotta föl. Kezei reszkettek, amint Ada megérintette azokat. Szólni akart. Tán jóvá akarta tenni, a mit a fájdalmas meglepetés első behatása csalt ajkaira? Nem birta. A torka összeszorult. Lehorgasztotta a fejét. Arczán gyorsan peregtek alá a könyek.

Ada még mindig azzal a félénk kérdő tekintettel függött rajta. Önkénytelenül dadogta.

- Te sejtesz valamit...?

Anna már hiába küzdött azzal az álszégyennel, a mely örökké titkolni szeretné azt, a mi fáj: a réges-régen elrejtett könyek teljes erővel törtek elő. Csukló zokogással rebegte:

- Mindent tudok.

Odaborult annak a gyöngéd, jó teremtésnek résztvevő keblére. Görcsösen ölelte át. Sokáig zokogott szó, jóformán hang nélkül, a midőn alig érthető, szakgatott hangon mondta.

- Nagyon, nagyon boldogtalan vagyok. Mindent tudok.

- Anna, drága Annám, térj magadhoz. Hát kitől tudtad meg? ki volt az a gonosz, a ki... Ugy-e, ugye nem én árultam el...?

Anna tagadólag rázta a fejét.

- És el tudtad viselni? egy panaszszó nélkül viselted el...? Oh, te valódi szent vagy!

Csöndesen ingatta Anna a fejét és halkan, szakgatottan kezdte:

- Azt hiszed: a fájdalom nem tett engem is rosszszá? nem gondoltam egy perczig arra, hogy elvetem magamtól ezt az életet, a mely olyan utálatosan rossz...? Megtettem volna...

Erélyes hangon mondta az utóbbit; de aztán leirhatatlanul lágy tekintettel nézett a gyermek felé.

Kis szünet után folytatta Anna:

- Arra is gondoltam, hogy elviszem magammal a gyermeket és elmegyek oda, a hol még van valaki, a ki szeret...

Fájdalmas, lemondásteli sóhajtásba fult a szava:

- Ezt se tehettem. Nagyon szeretnek... Meghaltak volna a jó öregek, ha bevallom... ha megtudják, hogy milyen szerencsétlen vagyok... Sokat szenvedtem!... Az öngyilkosság vétkes eszméje csak egyszer villant meg elmémben; aztán megborzadtam tőle. Meghalni a fájdalomban, ez is lehetséges és ez nem bün. Hát ezt választottam, erre vártam megnyugvással. Erre várok... Majd csak eljön...

- Oh, Anna, üzd el ezeket a sötét gondolatokat. Ő már nem szereti, megveti azt a nőt és ha amaz nem szabta volna azt a csuf föltételt, hát semmi baj se lenne.

- Miféle föltételt?

Az a szegény jó asszonyka annyira belezavarodott a dologba, hogy meg se gondolta: mi lehet az, a miről Annának tudomása van s egész naivul felelt:

- No hát, a mi által kikerülhetné a nyilvános botrányt, a párbajt.

És aztán megszakitás nélkül mondott el mindent, a mit imént a férjétől hallott. Hisz Anna maga mondta, hogy ő mindent tud.

- Pál azt állitja, - fejezte be - ha te csak egy jó szóval közelednél Béla felé, tán védené magát ellenfelével szemben: de persze, ilyet lehetetlen tőled kivánni. A férjed beismeri, hogy olyan nagy vétket követett el ellened, a mit te soha sem bocsáthatsz meg neki.

Ada elbeszélt mindent, a legkisebb részletig; el azt is, hogy az ő jó Pálja ma délelőtt elment ahhoz a szinésznőhöz: Ezüstvári Ernesztinnek hivják. Az Angol királynőben lakik. Pál vissza akarta venni tőle a levelet, a melyikért Zsablyay gróf ki fogja hivni Arnótit, ha kezéhez jut.

Olyan meggondolatlanul fecsegett, a hogyan csak egy gyermek csacsoghat. E mellett sirt, e mellett szinte dédelgetve vigasztalta Annát.

Mire Terényi ujra bejött a szobába, hallgatagon ült egymás mellett a két asszony.

A fiatal férfi félénk, fürkésző tekintettel nézett Annára, a ki melegen ölelte magához kis fiát.

Az előszoba ajtóján megszólalt a villamos csöngőnek hosszan vibráló hangja.

Mind a két nő összerezzent.

- Ki lehet ez? - kérdezte Ada.

- Valószinüleg Olga néniék. Elek tegnap megigérte, hogy ma eljönnek; - válaszolt Terényi, kelletlenül érintve a látogatás által.

Szerette volna megtudni: mit végzett Ada. Vajjon megmondta-e Annának, a mit reábizott?... A csöngetés neszére Arnótiné fölállt.

- Már el akarsz menni?

- Már esteledik, kedvesem; haza kell mennem.

- De hisz...

- Nem utazunk; tudom, édes Terényi, tudom; - mondta, mintegy kiegészitve az iró szavait. - De már le kell fektetnem a gyermeket.

Tehát Ada tudatta vele.

Vajjon hogyan?...

- Kisérd haza Annát, édes Pálom; - szólt kissé halk hangon Ada, a mig a kicsikére föladta a köpenykét. Még egyebet is meg akart sugni, hanem erre már nem volt idő: a vendégek léptei már az előszobában hallatszottak.

Hirtelen elbucsuzott Annától. Nem tartóztatta. Tudta, hogy most hiába marasztalná. Sokért nem adta volna, ha most neki se kellene vendégeket fogadnia.

Ada szobáján át távoztak, hogy kikerüljék az érkezőket.

Az utczán szótlanul haladtak. Terényi törte meg egyszer-egyszer a csendet, a kis fiuhoz intézett szavaival.

A villa elé érve, Terényi bucsut vett tőle. Melegen megszoritotta Anna kezét, de egy szót se mert hozzá intézni: nehogy többet áruljon el, mint tanácsos volna.

Anna bement a kicsikével a rácskapun és csakhamar eltünt a villa hátsó részénél, a hol a lakásukhoz szolgáló bejárat volt.

Terényi azzal a szándékkal jött ugyan idáig, hogy fölmegy barátjához: megviszi neki a rossz hirt; a kapunál azonban mégis sarkon fordult. Azt mormolta magában:

- Holnap délig adtam határidőt. Az éjszaka rossz tanácsadó egy kétségbeesett embernél. Hadd reméljen holnapig...

Majd holnap. Holnapig sok történhetik... Vajjon mi?... Valami csoda; valami képtelen véletlenség...

*

A mint Anna elvált Terényitől, éppoly gépiesen haladt föl a lakásba vezető lépcsőkön, a hogyan az utczán ment kisérője oldalán.

A szemei, a gondolatai előtt egyként összefutott minden...

Megrázkódott, a mint a müterem ajtójához érve, a kis fia kihuzta kezét az övéből és a félig nyitott ajtó felé mutatva, ujjongva szólt:

- A kis apa! a kis apa!

Ma még nem látta az apját, pedig mostanában ismét nagyon magához szoktatta. A kicsike besuhant az ajtón és örvendezve szaladt Arnóti felé:

- Apáka! apáka!

A müvész fölrettent. Ölébe kapta azt a kedves gyermeket. Magához szoritotta. Gyöngéden csókolgatta. És a folyosón uralkodó nagy csöndben érthetőn kihallatszott, a mint szinte reszkető, könyörgő hangon rebegte:

- Bocsássatok meg! bocsássatok meg!...

„Bocsássatok meg!”

Ezt a két szót visszhangozta minden Anna körül, ott a szobájában, a hova maga se tudja, hogyan jutott be...

Bélácskát csak nagy vártatva hozta be a karján Zsófi asszony. Csöndesen susogta:

- Elaludt a tekintetes ur szobájában. Ott ajnározta, mint egy jó dada.

Anna nagy ideig állt a gyermekágy mellett. Tekintete rátapadt az édesen szunnyadó kicsikének kipirult arczára; arra a mosolygó angyalarczra.

„Bocsássatok meg...”

Bocsáss meg neki... Neked könnyü, hisz nem érted, nem érzed: mit kell megbocsátanod...

*

A mint az öreg cseléd kijött Anna szobájából, vele csaknem egyidejüleg lépett a müteremből a vesztibülbe Arnóti.

- Nem keresett valaki, a mig ma délután odajártam?

- Nem.

- Mit csinál az asszony?

- Hát a Béluskát altatgatja. Aszongya, hogy nem utaznak el a tekintetes urék. Mondok: jól is teszik.

Tehát már tudja!

Arnóti megkönnyebbülve lélegzett föl. Visszament az atelierbe.

Ma már hiába várja Terényit. Valószinüleg nem találta otthon a szinésznőt.

Oh, ha sikerülne annak a nemeslelkü embernek áldásos cselekedete!...

Az éledező reménységgel és szivének jobb indulatával csüggött a jövőn, a mely a mult tévedéseit helyrehozni lesz hivatva.

Elmennek innen messzire; el, örökre s ha nem is teheti meg nem történtté vétkét, megóvja ennek még sejtésétől is azt, a ki joggal megkövetelhet tőle ennyit.

De ha Terényi esetleg nem jár szerencsével...

Az ablakkal szemköztes karosszékbe ült? Tágra nyitott szemekkel leste azt a lassan vánszorgó időt, a mely kivárhatlanul lomhán haladt.

Ez az éjszaka az örökkévalóságnak foglalatja, a mely alatt megelevenült lelkében minden, a mi e nehány hónap alatt végbement.

Terényi, miután hazakisérte Annát, megjelent vendégei között. Azzal mentegette magát, hogy valami elodázhatlan ügye tartotta vissza. Aztán iparkodott erőt venni kedélyhangulatán, a mi azonban félig se sikerült neki.

- Ejnye, de kénytelen-kelletlen vagy, Palyácskám; - évelődött Gáthy báró. Aztán, tán, hogy jobb kedvre deritse uj rokonát, sok üres, kávéházban és klubban összeszedett pletykát darált el.

- Hol voltál ma? - kérdezte végre Terényi, csakhogy már ő is mondjon valamit.

- Ma?... várj csak... Aha! tudom már: Nákófalvyéknél, Szerteyéknél; délután Zsablyayékhoz is benéztem; Hugóval lett volna valami megbeszélni valóm, hanem az öreg nincs itthon. Holnap reggelre várják. A méltsás asszonyt aztán nem akartam háborgatni. A mint hirlik, a szép Nóra ma nincs valami szeretetreméltó hangulatban.

- Ki mondta?

- Az imént ujságolta Oszi, hogy ma ballábbal kelhetett a grófné. Ma dél felé tisztelegni akart a mi hadnagyunk a bájos szalmaözvegynél, de nem kapott audiencziát.

Gáthy gunyosan mosolygott és folytatta:

- De ez még nem minden. Nóra a reggeli órákban oda járt és olyan furiában került haza, egész szinpadi jelenetet játszott komornájával. Mari kisasszony nem teljesitette hiven valami megbizását. Aztán ugy látszik: a leány kissé merész feleletekkel védte magát, a mire azt a kézmozdulatot engedte meg magának a grófné, a melyet Erzsébet, Angolország királynője applikált Essex gróffal szemben.

- Arczul ütötte?

- Rövidebben kifejezve; - bólogatott mosolyogva a báró. - A leány föl van ellene bőszülve; azt mondta Oszinak: (ez az ármányos ficzkó nagy intimitásban lehet a komorna kisasszonynyal) czifra dolgokat tud ő a méltóságos asszonyról s ha ő kinyitja a száját... Na, ha van valami a dologban, nem sok politikája volt ez alkalommal a szép Nórának, a midőn ilyen delikat titkok titkárát nyaklevesekkel honorálja. Én különben nem sokat bizom abban az asszonyban. Hát te?

Minthogy Terényi nem felelt, a báró tovább füzte:

- Annyi bizonyos, hogy ha egy eféle cselédnek a nyelvére kerül a hire neve, elegendő arra, hogy lehetetlenné váljék a társaság előtt. Ez lesz az ő megölő betüje.

Ez a fecsegés egészen kihozta sodrából Terényit; de még inkább megdöbbentette, a mikor a vendégek távozása után Ada beszámolt a délután lefolytakról.

Szinte elrémülve hallgatta. Rögtön fölismerte a helyrehozhatlan hibát, melyet a felesége elkövetett. Hisz a párbajról sejtelme se lehetett Annának, azt csakis az a szegény asszonyka fecseghette ki előtte.

Semmit se árult el ebből Ada előtt, de élénk szemrehányást tett magának, hogy miért is bizta meg ezzel a kényes föladattal ezt az asszonykát....

Lehető zaklatott lelki állapotban töltötte az éjt Terényi. Alig várta, hogy virradjon, hogy Arnótiékhoz siethessen. Ki tudja: mi történt ott és mi fog történni?!...

XXV.

Ugy reggeli kilencz óra felé Bélácska jött be az apákához a müterembe. Az után a rettenetes éjszaka után, mintha egy fényes napsugár törne keresztül az áthatlan homályon, olybá tünt föl a müvész előtt annak a gyermekarcznak a látása.

Még mosolygott is, mikor ölébe vette a kis fiát.

Ott ült az asztal mellett és a gyermek nagy kedvteléssel motozott a szerte heverő kartonok közt.

Az volt a legnagyobb gyönyörüsége, ha az apáka le-lerajzolt neki valamit, a mit az ő gyermekfantáziája megalkotott. Egy idő óta azonban már maga is próbálgatta teljesiteni a saját kivánságait; és ha élénk kedélyét megkapta egy-egy tetszetős tárgy, hát oda ákom-bákomozta a kis kezébe szoritott czeruzával a papirra, ugy, hogy még sejteni is lehetett, hogy mit akarna ábrázolni az az ide meg oda huzgált vonás.

- Oh, kis apa, - szólalt meg egyszerre a gyermek, fél karocskájával az asztalra könyökölve és ugy nézett vissza Arnóti arczába azokkal a nagy, nyílt szemeivel; de szépet láttam én Ada néninél!

- Mit láttál, drágám? - kérdezte gyöngéden a festő.

- Hát... hát olyan sok katona ment az utczán... De annyi annyi, - a mennyi csak a világon lehet!

Megcsillogtak a szemei egészen neki hevülve mondta:

- Várj csak, majd lerajzolom; milyen volt a generális és milyen volt az a sok katona...

És tényleg nagy ügybuzgalommal látott a mesterkedéshez.

Arnótinak egészen rajta veszett a tekintete.

Tán a müvész szem gyönyörködött abban a korán megnyilatkozó tehetségben...?

- Várj csak, majd lerajzolom a katonákat, az utczát, lerajzolom az egész világot; aztán neked adom. Kell, ugy-e?...

És huzta ide-oda az irónt. Olyan össze-visszaság volt az. „Lerajzolta az egész világot és odaajándékozza az apjának.”

A kicsike megfordult. Bámulva meresztette rá a szemeit.

- Ugy-e, nagyon szép, azért csodálkozol ugy, apáka?

Nagyon szép volt!

Örökké el tudná nézni. És nézhetné az egész életén, egy hosszu életen keresztül, ha nagyon is rövidre nem szabta volna egy szerencsétlen szenvedély.

Az ajtókilincs pattanása visszahozta Arnótit az ábrándok délibábos tájáról, a hová az önfeledtség egy pillanatában röpült a lelke; vissza, a szürke valóságba...

Terényi Pál lépett be a müterembe.

A hogy megpillantotta az érkezőt, a müvész letette öléből a kis fiát.

Elfogult remegő hangon kérdezte:

- Nos?...

Terényi lehorgasztott fejével tagadólag intett.

- Ugy vége mindennek! - suttogta töredező szavakban a müvész.

Terényi az egyenes válasz helyett el nem rejthető fölindulással kérdezte:

- Hol van Anna?

- A szobájában.

- Beszéltél ma vele?

Arnóti halkan mondta:

- Sem ma, sem tegnap...

A fiatal iró le nem küzdhető zavarral vivódott pár másodperczig. Vontatottan ejtette ki:

- Attól félek, hogy... hogy a nőd többet tud, mint eleve gyanitottuk...

Arnóti megütközéssel tekintett rá?

- Miből következteted ezt?

- Egyszerün abból, mert...

Nem vallhatja be a teljes igazságot, mert hisz elárulná a szegény kis feleségét.

- Szóval nekem ugy rémlik, hogy...

- Tévedsz, csak imént küldte be a kis fiát, a mit már régen nem tett.

Arnóti egy perczre lehajolt a gyermekhez, a ki hozzája simult. Reszkető csaknem fuldokló hangon biztatta, hogy majd máskor megint rajzolnak együtt, de most menjen ki, mert most dolga van az apának. Szót fogadott.

Arnóti az iróhoz sietett. Izgatottan kérdezte:

- Tehát nem volt hajlandó kérésedet teljesitni?

- Nem.

- Mit mondott?

Terényi ismételte azt, a mit tegnap olyan meggondolatlanul elbeszélt Adának.

- Igy hát szétszakadt a reménynek utolsó szála is!?... hörögte rekedt hangon.

Megtörten rogyott le a székbe.

Csak hosszu szünet után szólalt meg ujra:

- Meg kell halnom... Meg fogok halni...

Száraz, jóformán kifejezéstelen tekintettel tapadt az előtte álló férfira:

- Az éjjel teljes eltökélésre jutottam, Pál. Elhatároztam: ha a te nagylelkü kisérleted nem sikerül, - nincs más megoldás! - véget vetek életemnek. Arra kérlek csupán, hogy tedd nyilvánvalóvá azt, a mi e lépésre kényszeritett. Mondjátok el annak, a ki ellen olyan megbocsáthatatlan nagy bünt követtem el: hogy a legmélyebb megbánás hajtott a cselekedetre és jobb érzésem föllázadása az ellen, hogy ilyen becstelen párbaj vessen véget életemnek.

- Béla!?...

- A ti nagylelküségtekbe ajánlom őket és összetett kezekkel kérlek: győzzétek meg róla, hogy az a szerelem, a melyet iránta éreztem, érintetlenül maradt szivemben; amaz csak salakja a léleknek, a melytől az enyém teljesen megtisztult...

Szivig ható tekintettel nézett Terényire. Csüggedten bólogatott a fejével, miközben az irónak a mult napokban tett megjegyzését idézte:

- Kiléptem az én egyszerü, szerény körömből abba a másik, fényes világba, a mely ezerféle ingerével próbára teszi emberét... Ugy van, Pál, két világ között tévelyegtem; de ezeket nem az osztályok választják el egymástól, a társadalomnak egyik rétege se tekintheti azt kizárólag a sajátjának; ezt a két világot a nő szerelme alkotja számunkra.

Gyönge, ingatag jellemem utvesztve révedezett ezek között, a mig föl birtam ismerni... De hagyjuk ezt! Most már csak egyetlen kivezető ut van előttem: a halál.

- De hisz ez nem fog megtörténi; ennek nem szabad...

- Ennek meg kell történnie, Pál.

- Az ördögbe! mormolta Terényi; ha ez a szerencsétlen hiba nem esik, még lenne menekvés ebből a hinárból...

Arnóti csak az utóbbi szavakra lett figyelmes.

- Miféle menekvés?

- Egyszerün el kellett volna fogni azt a levelet; megakadályozni, hogy a gróf kezébe jusson...

A festő tagadólag rázta a fejét.

- Üres ábránd. Lesz rá gondja annak a leánynak, hogy ilyesmi ne történhessék.

- Elfoghatta volna maga a grófné. Ennyivel csak tartozik neked, s ezt éppugy megkivánja az ő érdeke, mint a tied...

- Tőle még a szabadulás se kellene.

Terényi melegen szoritotta meg a müvész kezét.

Képtelen, tarthatlan gondolatok váltakoztak Terényi agyában, a mig Arnóti teljes megadással látszott sorsának eléje lépni.

A müvész arcza azonban ujból fölvette fájdalmas kifejezését, a mint az ajtó kevés vártatva ismét megnyilt.

Visszajött a kis fia.

Gyöngédség, de leirhatatlan fájdalom csengett Arnóti szavaiban, a hogyan a feléje közeledő gyermekhez szólt:

- Mit akarsz, angyalkám? Eredj a mamához.

Pityeregve mondta, hogy a kis mama nincs a szobájában.

- Hát keresd a másik szobában. Menj, kicsikém.

- A másik szobában sincs. A kis mama nincs itthon; elment.

- Elment!?

Zsófi asszony kukkant be az ajtón.

- Itt van a csibike? Gyere szentem, tizóraizni.

- Hol van az asszony? - kérdezte Arnóti a vén cselédtől.

- A tekintetes asszony elment már jó egy órával ezelőtt.

- Hova ment?

- Azt nem tudom.

- Nem mondta?

- Nem szólt egy árva hangot se. Tegnap este óta olyan, mintha a szavát vették volna. Nyilván beteg. Mondok: jobb lett volna, ha lefekszik, mint kikocsikázik...

- Kocsin ment el?

- Azon. Mikor reggel bementem hozzá, hát ezt kérdezte: ébren van-e már a tekintetes ur? Mondok: ébren, már régen hallom jönni-menni a szobájában. Hát aszongya: vigyem be hozzá a Bélust. Mikor pediglen kijöttem a tekintetes urtól, azt parancsolta: hozzak egy bérkocsit. De alig birt levánszorogni a kocsiig, olyan gyönge volt. Ugy látom, hogy az éjjel nem aludt, de le se feküdt, mert azon módon van az ágya, a hogyan az este fölvetettem. - No gyere, pipikém.

E beszéd alatt merőn nézett egymásra a két férfi.

Mind a ketten egyet gondoltak:

„Anna nem tér vissza többé soha!..”

Arnóti hátratántorodott. Fájdalomtól reszkető hangon sugta:

- Megérdemeltem!... De mégis nagyon fáj!...

Terényi Zsófi asszonyhoz utasitotta a kis fiut. Betette az ajtót. Révedező, kérdező tekintettel nézett barátjára.

- Semmi kétség se fér hozzá: - mondta Arnóti megtörten - elment örökre! Hát hova és miért távozott volna ily szokatlan időben?...

- De ha elment volna a háztól, akkor magával viszi a gyermeket is...

Arnóti bódultan nézett a beszélőre.

Most már nem lett volna becsület hallgatnia. Az iró elmondta, hogy Anna mindent tud, még a férjét fenyegető párbajról is értesült, mert ő tegnap - nagy zavarában - többet árult el előtte, semmint szabad lett volna.

(Terényi magára vette a felesége hibáját; hisz annyira ártatlan benne a szegény asszonyka. Hadd vádolja őt ez a szerencsétlen ember.)

- Pál! hogyan tehetted ezt? fakadt ki Arnóti.

- Bocsáss meg. Nagy hiba volt, beismerem; de lásd, sulyos föladattal biztál meg és én annyira belezavarodtam, annyira...

- És elhagyott, ebben a válságos helyzetben; akkor, a midőn már... Hát ezt tette velem a hitvesem!...

Leroskadt a székbe. Egész teste rázkódott a zokogástól.

- Hát ezt tette velem a hitvesem!...

Többször megismételte a szavakat, a nélkül, hogy figyelembe venné barátját, a ki meleg részvéttel közeledett hozzá.

Terényi e perczben a legmélyebb szánalmat érezte a szerencsétlen ember iránt és hajlandó volt szivtelenséggel vádolni azt a nőt, a ki ilyen körülmények között el tudta hagyni a férjét; az az asszony, a ki mind ez ideig oly páratlanul nemes megadással viselte sorsát... Ez magyarázhatlan, megfejthetlen talány volt a fiatal férfi előtt.

Egy pillanatra azonban iszonyu eszme villant át az agyán, melytől megborzadt...

De hát tehetett ilyet egy asszony, a kinek gyermeke van és tudja, hogy ez a gyermek közel áll ahhoz, hogy elveszitse az atyját... És mégis, ha összeveti a dolgokat...

Néhány másodperczig küzdött magával: aztán rezignáczióval szólt:

- Béla! nem szabad téged áltatnom: lehetetlen, hogy meghagyjalak tévhitedben... Barátom, a feleséged nem csak téged hagyott el, de... de elhagyta a gyermekét; el, mindenkit... Attól tartok, hogy Anna egy vétkes lépésre ragadtatta magát...

Arnóti fölugrott.

- Öngyilkosságra gondolsz?!...

Tompán alig hallhatón felelt a kérdezett:

- Arra.

A müvész egész testében megremegett. Tehetetlenül, tétovázó tekintettel meredt a szemközt álló férfira. Elfulladt hangon tördelte:

- Megöli magát...?

Hirtelen elhatározással kapta föl a fejét. Szemeiben rémület, kétségbeesés szikrázott.

- Ha azt hiszed, hát kötelességünk megmenteni; meg kell akadályoznunk ezt az iszonyu cselekedetet!...

Terényi komoran nézett maga elé. Csüggedten felelt:

- Már egy órája, hogy távozott... Ezóta már - végrehajthatta a szándékát...

Arnóti visszahőkölt. Minden vér elszállt az arczáról. Mereven kitágult szemekkel bámult maga elé.

Egy hangot se birt kiejteni...

Ebben a rémes csöndben erősen verődött vissza az ajtó kilincsének csattanása. A két férfi összerázkodott.

- Ki az? - kérdezte Arnóti üres, ércztelen hangon.

- Kétségkivül a kis fiad akar ujra bejönni.

- Nem, nem! ne jőjjön!

Elfödte az arczát.

- Ne bocsásd be azt a gyermeket... Nem nézhetek ártatlan arczába... Ez a testet öltött lelkiismeret! Boldogtalanná tettem az anyját!... Halálba üztem az anyját!... Az isten szent nevére kérlek, ne engedd bejönni azt a gyermeket!...

Az ajtó csöndesen, lassan nyilt föl.

Terényi pár lépést tett, hogy föltartóztassa a belépő kis fiut... Egyszerre megállt, mint akit büvölet tart lekötve... Azt hitte, egy fantome-ot lát, a mely fölhevült képzelete előtt jelent meg...

Nem közeledik... Mozdulatlanul áll az ajtóban... Az arcza olyan halvány, hogy lehetetlen élő lénynek tartani; de a szemében egy élő, szenvedő léleknek fájdalma tör utat... Könyes tekintetét esdeklőleg emeli Terényire, mert ő nem képes belépni...

A fiatal férfi megragadta Arnóti vállát. Az ajtó felé mutatott... Vajjon látja-e ez is?... nem csak az ő szemei kápráznak...?

Arnóti arcza elhalványult. Egy ideig nem birt mozdulni a helyéből. A lábai reszkettek és a legnagyobb erőmegfeszitésébe került, a mint pár lépéssel az ajtó felé imbolygott...

Nem merte megérinteni, még a kezét sem... Térdre hullt előtte és ugy emelte föl rá a tekintetét, melyből kizokogott lelkének egész bünbánata.

- Tudod, hogy mit vétettem ellened, és mégis...? Köszönöm!... meghalok azért a megbocsáthatlan bünért, a mit ellened elkövettem...

- Nem halsz meg...

Csöndesen ingatta a fejét. Nehezen ejtette ki a szavakat:

- Nem halsz meg... Nem szabad meghalnod: neked gyermeked van.

Megingott a lábán... Nagyon gyönge volt... Belefogódzott az ajtórámába. Nem birta átlépni a küszöböt, a melyre réges-régen nem tette rá a lábát sem.

Nagyon régen volt. Senki se tudta, hogy mikor járt itt utoljára. Arnóti az élőképek előadása után való napon megtalálta azt a szerencsétlen, czeruzával irott levelet, a kabátja külső zsebében.

A könyeknek nyoma is fölszáradt reggelre azon az öltönyön. És a levél ott volt, a honnan az este kiesett...

Most ujra egy levél hozza ide Arnóti hitvesét.

Anna remegő kézzel nyujtja a férje felé azt a levelet. Ezt is a kedvese irta hozzá.

Alig hallhatón ismétlé a hitves:

- Nem fogsz meghalni...

*

Annak az asszonynak a láttára s a hitvesi szerelemnek akkora önfeláldozásán, még a kő is megindult volna. Az én szivem pedig nincs kőből. Kluknóynak mondta ezt a volt ballerina, mikor a hadnagy nemeslelküséget emlegetett előtte.

*

Néhány nap elteltével csak a lapokból értesült, a müvészvilág iránt melegen érdeklődő közönség, hogy Arnóti Béla a nagy tehetségü festőmüvész hosszu tanulmányutra indult a külföldre családjával.

Suttogtak még egyébről is, de az a hang nem jutott el odáig, a hol Arnótiék vertek uj fészket; ez a hang csak Zsablyay gróf fülét érintette. A vén emberek féltékenysége Hugó grófból sem hiányzott, de ellensulyozta ezt nagyban az önérzet, az az igazi nagyuri zárkózottság, a mely nem viszi piaczra belső életét. Igy alig értette valaki, hogy miért lakik a szép Nóra egyedül abban a kis villában, és miért nevezik azt a kis lakot Tarcsay Eleonóra villájának.

Zárt ajtók mögött folyt a tárgyalás, a mely eldöntötte Zsablyay Hugó gróf válópörét a szép exnevelőnőtől. Gavallér módon viselte magát az öreg gróf: fényes appanaget biztositott a volt nejének. Ha ez elég a nagyravágyó, büszke Nórának, akkor ő is boldognak mondható.

Vége