Szomoru, esős idő volt, s a láthatárt sürü köd boritá. Egyike azon novemberi reggeleknek, midőn nem tudjuk nappal van-e vagy este, s midőn a városban még délelőtt nyolcz órakor is csak a gázlámpák segitségével lehet az utczákat egymástól megkülönböztetni.
A város egyik téres piaczán emelkedő palota előtt robogó bérkocsi állt meg, s a kocsiból kiugró ifju előbb figyelmesen körültekintett, aztán a ház számát nézte meg, mig végre néhány percznyi habozás után észrevehető elhatározással huzta meg a csengetyüt.
Azonnal feltárult a kapu, s terebélyes termetü portás jelent meg, figyelmesen tekintve az ujonjöttre; kinek, bő prémes köpenybe burkolva, csak haja és szemei látszottak.
- Jó reggelt Fülöp - mondá barátságosan, de nem minden habozás nélkül az ifju, szedesse le málhámat, s mutassa meg, merre menjek szobáimba.
A portás egy pillanatig kételkedve nézett az ifjura, aztán levette sipkáját és mélyen meghajlott.
- Nagyságod elfelejté a járást? viszonzá kétkedő hangon, s percz alatt megrántotta a csengetyüt, melynek hangjára egy inas futott le a lépcsőkön s kiváncsian lépett az ujonjötthöz.
- Vezess szobáimba, mondá az röviden neki, s az inas a portás intésére kivette az ifju kezéből táskáját és megindult fölfelé a lépcsőn követve az ujonjött által.
Az első emeleten jobbra fordulva több szárnyas ajtó előtt elhaladva az inas megnyitotta ezek egyikét s téres előszobán át kényelmes, gazdag butorzatu terembe léptek, mely lakatlannak látszott, bár a kandallóban tüz égett.
- Óh, tehát nagybátyám megkapta levelemet, mondá az ifju a kandalló elébe állva s kezeit a tüznél melegitve s várakozott.
- Szolgálatára! viszonzá az inas. Nagyságodat már tegnapra vártuk.
Az ifju eközben leveté felső ruháját, s karcsu, magas, kissé nagyon is átlátszó alak állt a kandalló előtt. Világos aranyszőke haja rendetlen gyürükben környezé hófehérségü arczát; finoman hajlott orra mellett világos kék szemei alatt nehány sárgás szeplő volt észrevehető.
Az egész alak előkelő uri tartással birt, s jó hatást tett a szemlélőre.
- Nem kiván lefeküdni nagyságod? kérdé az inas.
- Inkább reggelit hozz. Jó meleg theát s valami enni valót, éhes vagyok.
Az inas távozott.
Az ifju előbb a tükör elé állt, s figyelmesen nézte meg magát, haját kissé rendbeszedte, s a mellék ajtóhoz lépve, azt megnyitá s a szobába tekintett.
Ugyanaz a pompa, izlés, rend, de némaság tárult elébe, a minőt a teremben talált, csak azzal a különbséggel, hogy mig az első társalgási terem, ez hálószoba volt, s az ágy fölvetve - tulajdonosára látszott várakozni.
Az ifju egy pamlag fölött függő képhez lépett, mely fiatal, alig 13-14 éves leányka képmása volt, életnagyságban, mosolygó, derült arczczal, holló haja nyakára, vállaira hullott, s piros ajkai csufolódni, ingerkedni látszának.
- Izabella, suttogá önkénytelen az ifju s kisded arczképet vonva ki mellénye zsebéből, azt figyelmesen hasonlitá össze amazzal, aztán hirtelen elrejté, mert lépteket hallott.
A mellékszobába az inas tért vissza a reggelivel. Gőzölgő thea, finom chinai porczellán és izletes reggeli vonta magára a kilépő figyelmét, ki azonnal hozzá fogott a reggelizéshez.
- Nagyságod megérkezte a legnagyobb örömet idézi elő a háznál, kezdé az inas megállva az asztal mellett. A régi cselédség el van ragadtatva szerencsés visszajövetelén, s az öreg Lukács azonnal itt lesz örömét kifejezni.
- A jó öreg! mondá mosolyogva az ifju, én is óhajtom őt látni, csak ne engedd őt mindamellett váratlanul a terembe lépni, előbb jelentsd, hogy ki jön, mert tudod, hogy nagy beteg voltam, s minden váratlan uj arcz látása nagy hatással van reám.
- Szolgálatjára, nagyságos ur.
- És bátyám még alszik?
- Már öltözködik, rögtön megjelenték neki nagyságod érkeztét, s azt izené, hogy azonnal itt leend...
- Kár volt őt zavarni, mondá odavetve, mialatt jóizüen evett.
- Már alig várhatja, hogy lássa nagyságodat, ő és a - kisasszony is...
- Mindketten jól vannak? kérdé az ifju.
- Egészen jól.
Léptek hangzottak s az ifju önkéntelen összerezzent.
- Az öreg Lukács, mondá az inas, kitekintve, miközben az ajtón siető ősz alak lépett be s karjait kinyujtva rohant az ifju felé.
- Hála Isten, kiáltá megragadva kezeit, hála Isten, hogy...
Hirtelen elhallgatott.
- Nos? kérdé az ifju nyájasan mosolyogva, miért hallgatsz el, nem ismersz, Lukács?
- Mennyire megváltozott, mondá az öreg akadozva, mily rossz szinben van, ah, kedves uram, alig ismertem meg.....
- Négy éve, hogy nem láttuk egymást, viszonzá mosolyogva az ifju, s ez alatt szakállam megnőtt s mint tudod, hosszu ideig beteg voltam.
- Igaz, igaz, de mégis...
Ekkor magas, tekintélyes öreg ur lépett be s élénken sietett az ifju felé, ki hasonlón fölugrott s percz alatt egymás karjaiban voltak.
- Kedves bátyám!
- Édes öcsém! e felkiáltások hangzának s mindkettőn nagy megilletődés látszott, mig végre az öreg kissé eltolva magától az ifjut, figyelmesen tekintett reá.
- Mint megváltoztál, mondá s mily beteg-szined van még most is. Ha nem tudnám, hogy te vagy, nem ismernék reád.
- Ah bátyám!... azt már még sem hiszem, viszonzá könnyedén s kissé erőltetett vidámsággal az ifju; mialatt az öreg helyet foglalt.
- Van-e annyi enni való, hogy én is veled reggelizhessem? kérdé a bátya.
- Azt hiszem van, de ha nincs, azonnal hoznak. Károly, folytatá tökéletes otthoniassággal, hozz még theát.
Aztán Lukácshoz fordult.
- Az én öreg Lukácsom nem akar rám ismerni, mondá nevetve, ugy látszik, azt hiszi, kicseréltek.
- Azt nem, kedves nagyságos uram, viszonzá habozva Lukács, de annyi bizonyos...
- Hogy megváltoztál, folytatá a bátya, kit Szolmer Ottónak hittak s Pest egyik leggazdagabb bankárja volt.
- Négy évi távollét bátyám, s a kiállott betegség, mondá az ifju majdnem érzékenyen, mialatt észrevehető halovány lőn; még most is némelykor oly gyönge vagyok, hogy alig hihetem, miként egészségem tökéletesen helyre állt.
- Igaz, igaz öcsém, s azért vigyázni is kell magadra, s kerülni minden izgatottságot. Menj Lukács, a multakról s Alfréd gyermekéveiről majd beszélhetsz máskor, most az ut után kimélni kell a nagyságos urat...
Az inasok szó nélkül hagyták el a szobát, s Alfréd hálás pillantást vetett nagybátyjára, ki őt, mint látszék, kellemetlen helyzetből szabaditá ki.
A két férfi egyedül maradt.
- És Izabella? kérdé élénken az ifju.
Az öreg hamisan mosolygott.
- Vártam e kérdést, midőn egyedül maradtunk, ő még nem tudja, hogy megjöttél. Tegnap este vártunk, s miután nem érkeztél, meg voltunk győződve, hogy gyenge egészséged nem engedvén az éjszakai utazást, ma este jösz.
- De hogy van ő, nagy, szép, egészséges?... kérdé hévvel, hasonlit-e még ezen arczképhez?
Az öreg elvette az eléje nyujtott kis képet, s mosolyogva szemlélte.
- Valóban, Alfréd, ő nem kevésbbé változott meg, mint te, e kép többé nem hasonlit hozzá.
- Ah, mint kivánom őt látni, vajjon ő is oly megváltozottnak fog-e találni, mint mindenki?
- Talán az első perczben, azonban ő gyermek volt, midőn elmentél s ma 19 éves hajadon, ki már másként lát és itél s készülj reá, hogy ő is meg lesz lepetve.
- És az üzlet? kérdé szivarra gyujtva Alfréd, hónapok óta nem kaptam e tekintetben semmi tudósitást, minden a régi kerékvágásban?
- Sőt virágzóbb, mint valaha. Az utolsó évek bukásai minket nem érintettek, s a mai pénzviszonyok között minden veszélytől érintetlen maradt a czég, mi nagy ritkaság és megbecsülhetetlen.
- Hála Istennek! És most bátyám, a hosszu távollét után én is teljes erővel látandok a munkához, nem volnék Szolmer, ha dolgozni nem szeretnék, a tétlen élet már terhemre van.
- Ennek örülök. A munka nélkül élő ember a föld terhe s egy ember sem született hivatás nélkül. Ha egészséged tökéletesen helyre áll, bevezetlek az üzletbe, s ugy a mult viszonyokkal, mint a folyó ügyekkel meg kell ismerkedned, hogy lábaid alatt az alap biztos legyen.
- Köszönöm, bátyám, ezt reméltem s meghálálni legfőbb igyekvésem leend.
Az öreg jó indulattal szemlélte öcscsét, ki ritka csinos ifju volt s kinek fiatalsága daczára hangjában sok erély, komolyság hangzék, mi a bankárnak nagyon tetszett; szemeit le nem vette a szép, komoly kifejezésü arczról, mialatt az ifju gondolkodva szemlélte szivarja füstfelhőit.
- És a Marbell-féle kölcsön? kérdé egy idő mulva: megtörtént? Betegségem előtt az utolsó levél, melyre emlékszem, ez angol bankházzal való összeköttetésről szólt, azután semmit sem hallék róla többet....
- Megtörtént és ez nagy eredmény. Hitelünk ez által milliomokat nyert; az ily házzali összeköttetés oly hitelt ad a bankunknak, mely nagy vagyont képvisel.
- Ezen örülök. Én szivesen vettem volna részt ez ügyben, de ekkor távol voltam Londontól s a nagy betegség küszöbén.
- Tudom, tudom, öcsém, nem kételkedem jó akaratodban annál kevésbé, mert a mult eléggé meggyőzött jellemed, hajlamaid és tehetségedről, s leginkább meggyőződtem ügyességedről akkor, midőn néhány hónapra külföldre meneteled után oly ügyesen végezted azon ötszázezer frankos kölcsön fölvételét.
Az ifju arczán észrevehető öröm villant át.
- S remélem, a jelen nem czáfolja meg e jó véleményt?
- A ki akar, az tud is: mondja a példabeszéd, s tudod, hogy czégünk jelszava »akarni és tenni« volt mindig, mit már az első Szolmer iratott fel a palota homlokára, ehhez mindig hivek maradtunk, és üzletünk minden időben virágzó volt; és a mi a legfőbb, vagyonunk együtt maradt, valamint, ha Isten is ugy akarja, mint mi, ugy most sem oszlik az föl, s a jövő egy, és osztatlan Szolmer czéget ismerend, mint ismert a mult idő.
- Ez még kérdés, mondá habozva az ifju, s önkénytelenül kémlő pillantást vetett bátyjára.
- Ezt remélem. Izabella e gondolatban nőtt fel, s ha te külföldön nem hagytál hátra valamely komolyabb szenvedélyt, mitől megvallom egyidőben féltem, ugy nem áll ez óhajtás utjában semmi.
- Ó bátyám, rajtam nem mulnék, azonban tudja mily változók a leányok s Izabella, ki oly szép és gazdag, s ki válogatni fog és már tette is a kérőkben.....
- Ez igaz, azonban ő menyasszonyod, osztja óhajtásomat s valamely nagy dolognak kellene közbe jönni, mint határozott ellenszenv, vagy valamelyitek részéről egy nagy szerelem, hogy szavához hütelen legyen.
Az ifjunak önkéntelen erőltetett mosoly villant át vonásain, mialatt bátyja beszélt.
- De most menj nyugodni, folytatá a bankár, aludjál pár órát, hogy aztán Izabellához menjünk, ki akkorra már türelmetlenül fog várni.
Mindketten melegen szoritának kezet, s midőn az öreg távozott, az ifju kimerülten esett egy karszékbe és kezeibe hajtá fejét.
Szolmer Izabella egyike volt azon hölgyeknek, kik puszta megjelenésükkel hatást idéznek elő.
Karcsu, magas, junoi alak, tökélyes formákkal, bársony simaságu arczbőr, villogó fekete szemek, holló fürtök s kissé gunyosan fölvetett piros ajkakkal, melyek egyaránt készen látszának lenni a gunyra és megnyerő szavakra.
Ha hozzá gondoljuk e külsőhöz azt, hogy esze szikrázó volt, s hozománya pár millió, ugy kitalálhatjuk mily szerepet játszhatott a világban...
A nap végre keresztül küzdte magát délfelé a setét felhőkön s a köd eloszlott, novemberben szokatlan fényes és meleg sugarak törtek át a fehér csipke-függönyökön s derült szint kölcsönöztek a különben is világos butorzatu szobának, hol az első sugár megjelenésekor Izabella fölnyitá szemeit.
Mosolyogva szemlélte az ide-oda mozgó sugarakat, melyek rézsutosan estek a szobába, s hol egyik, hol másik szép és értékes tárgyat világiták meg, követve az ágyban fekvő hölgy szép szemei által, kinek barna bársony bőrére rózsaszint lehelt az álom s meleg mozgó vére keresztül látszott arczának finom erein.
Egy idő mulva komornája lépett a szobába, kezében nagy és pompás virágbokrétát tartva.
- Alfréd nagyságos ur megérkezett s jó reggelt kivántat általam a kisasszonynak és e bokrétát küldi, mondá, azt a selyem takaróra helyezve.
Izabella percz alatt felült, a bokrétát lángpiros arczczal ragadá meg, s aztán mosolyogva szállt ki ágyából és egy közeli székre ült.
- Siessünk, mondá hévvel; Alfréd már rég itt lehet, a vonat hatkor érkezik s most tiz óra, miért nem költött föl előbb?
- Nem mertem, és meg is volt tiltva, az öreg nagyságos ur maga akarta tudatni Alfréd ur megérkeztét, de ő megelőzte őt e bokrétával.
Izabella mosolyogva nézdelé a gyönyörü virágokat, aztán sebesen öltözni kezdett.
- Láttad őt? kérdé ismételve; beszéltél vele, jó szinben van, vagy látszik rajta a kiállt betegség? szólj, ugye atyám nagyon örül.
- Az öreg nagyságos ur ki van cserélve, az öröm ragyogóvá teszi arczát, együtt reggeliztek az ifju urral, kit én azelőtt nem ismertem, de Lukács azt állitja, hogy nagyon megváltozott.
- Ah, te nem ismerted őt Lina, ez valóban eszembe sem jutott. Tehát megváltozott, szegény Alfréd, hogy is ne, oly nagy, és hosszu betegség után?
- Mi baja volt az ifju urnak?
- Ne is kérdezd, alig merek rá gondolni, előbb agyvelő gyuladása volt, s aztán....
Elhallgatott s összerázkódott.
A komorna csodálkozva nézett reá...
- Aztán agybaja volt, sokáig félrebeszélt, azt hitték megőrült, de hála Istennek, egy párisi orvos kigyógyitá s megóvta őt a legborzasztóbb betegségtől.
- Szörnyüség, mondá részvéttel a komorna, mialatt aranyhálóba szoritá a gazdag fekete hajat, melynek alig volt helye oly kis helyen s majd itt, majd amott dugta ki magát egy makranczos hajgyürü.
- Azonban most már semmi baj, ő ismét körünkben van s bár többé nem játszhatunk együtt, mint kis korunkban, de ő nagyon hiányzott nekem, s nem volt nap, hogy rá ne gondoltam volna, ugy szeretem őt, mint bátyámat.
Ezt mind a legnagyobb közönynyel mondá. Ugy beszélt róla, mint testvéréről s csodálkozva és kérdőleg nézett Linára, midőn az az utolsó szavakra kétértelmüen mosolygott.
- Az öreg Lukács és a többiek azt mondják, hogy...
- Mit mondanak?
- Hogy nagyságtok egymásnak vannak szánva s hogy azért kapott kosarat a gróf ur s a főhadnagy és a többiek.
- Erről szó sincs: mondá villogó szemekkel, komor határozottsággal, majdnem haraggal Izabella; tartsd meg emlékezetedben egyszer mindenkorra, hogy erről eddig még soha sem volt nálunk szó...
E szavak után Lina zavartan állt urnője előtt, kinek öltözékével elkészült, mig Izabella szó nélkül haladt az ajtó felé, miközben nehány szál virágot tüzött keblére, melyet a bokrétából huzott ki.
- Kisasszony neheztel... mondá halkan a komorna.
- Ha többé senkinek nem emlited a dolgot s nekem sem beszélsz róla, ugy megbocsátok, viszonzá megállva. Legalább addig nem, míg én nem szólok róla; s remélem, ez soha sem történik, tevé halkan s egy sóhajjal hozzá.
Ezután elhagyta a szobát s a kisded társalgó terembe lépett, mely valódi müremek volt a maga nemében s egészen urnője korához illett.
Itt körültekintett, de a szoba üres volt, folytatta utját s a mellék nagy társalgási terem tulsó felén hangok ütvén meg füleit, sietve haladt a félig betett ajtóhoz, hevesen nyitá azt fel, belépett, de némán, meglepetve állt meg, s arczát halott halványság boritá.
A szoba közepén két férfi állt, az öreg bankár és Alfréd, s érdekes párbeszédben látszottak lenni, ugy hogy a belépő Izabellát, kit az ajtónál lehulló nehéz függöny különben is eltakart, nem vették észre s tovább folytatták beszédüket.
Izabella mozdulatlanul leszögezve maradt helyén, szemei bámulat és kételylyel tapadtak az ifjura s midőn az megszólalt, összerázkódott és siető nesztelen léptekkel hagyta el a szobát... Az ajtó mellett egy támlányba hanyatlott s eltakará arczát...
- Álmodom-e, suttogá? de mintha nem tudna nyugodni, ismét fölugrott, hévvel nyitá meg ujra az ajtót, és sietve közeledett a két férfi felé.
- Izabella! kiáltá most Alfréd, s hozzá futott és mindkét kezét nyujtá neki, de Izabella sötét szemei kérdőleg, kihivólag tapadtak reá s ajkait kétes, hideg mosoly környezé.
- Izabella! kiáltá lángvörös arczczal az ifju, mialatt sértődve ereszté le kezét, mit a leány el nem fogadott; ily fogadtatásban részesülök oly hosszu távollét után?
Izabella nem felelt. Lihegve, ingerültséggel emelkedett keble, szemeit nem tudva levenni az ifju arczáról, némán, megdermedve állt, mintha valamely büvhatás alatt lett volna.
Atyja aggódva lépett hozzá.
- Izabella, mondá megragadva leánya kezét, nem ismered Alfrédet? De hisz ez lehetetlen, ő nem változott meg annyira.
A leány megrázkódott, magához tért s mosolyogva nyujtá unokatestvérének kezét.
- Igaz, mondá: nem ismertelek meg, a betegség nagyon megváltoztatott.
Alfréd fürkészve nézett a hideg, gunyos arczba.
E mosoly s e kézszoritás Judás csókjára emlékezteté, megfagylalá ereiben a vért.
- Mikor érkeztél? kérdé helyet foglalva, s mialatt beszélt, atyjára nézett.
- Ma korán reggel, tegnap nem jöhettem, az ut Páristól Bécsig nagyon kifárasztott, s egy nap Bécsben ismét ágyban voltam...
És valóban e pillanatban is oly halotthalvány volt, oly beteg, izgatott és kimerültnek látszott, hogy külseje tökéletesen igazolá szavait.
Izabella reá szögezte szemeit, de nem felelt.
Az öreg bankár igyekezett e különös viseletét helyrehozni.
- És milyennek találod Izabellát! kérdé nyájasan öcscsétől. Nemde megváltozott, ama kisded képhez, mely nálad van, nem hasonlit többé?
Alfréd mosolyogva vette elő az arczképet s összehasonlitólag szemlélé majd azt, majd unokatestvérét, ki a kép láttára hevesen hagyta el helyét s Alfrédhez lépve figyelmesen nézte azt.
- Emlékezel e képre Izabella, kérdé nyájasan az ifju. Elutazásom napjának előestéjén adtad ezt, hogy napról-napra láthassalak, s emlékezel ama szavakra, melyekkel kisérted ez ajándékot?
- E képet? kérdé Izabella oly hangon, mintha álmodnék. E képet! Ah mily régen volt az már.
- De én nem felejtém el e napot. E kép mindig velem volt, önkivületi állapotomban görcsösen szoritám azt kezembe, s midőn kimerülten, elgyengülve feküdtem ágyamban, vánkosom alatt volt vagy takarómon, mint legkedvesebb ereklyém, melylyel birtam.
Izabella sápadt, hideg kifejezésü arcza pirulni és enyhülni kezdett, mialatt Szolmer érzékenyen tekintett az ifjura, kinek hangja panaszos, szemrehányó és szomoru volt e szavak alatt.
- E kép! ismétlé harmadszor is Izabella, s önkénytelen ragadá meg az ifju kezét, mialatt mélyen, kérdőleg, majdnem esdeklőleg nézett szemei közé.
- Nem emlékszel reá, nem emlékszel azon perczekre, midőn elváltunk? Nyár volt, a hő és száraz nap után kellemes hüvös alkony Várdafalván, a parkban sétáltunk s aztán csolnakba ültünk. Te a kormányon, én eveztem, s nevelőnőd a partról kiabált utánunk, félve, hogy nagyon messze megyünk s a sötétben valami baj ér bennünket.
- Valóban igy volt.
- De mielőtt teljesen besetétedett volna, visszatértünk s a társalgó terembe lépve, atyád figyelmeztetett, hogy az indulás percze elérkezett s én sietve akartam bucsut venni, nehogy érzékenységem észre vegyék, de te karjaimba vetéd magad és keservesen sirtál... emlékezel?
- Szóról szóra igy volt, mondá a bankár.
- Igaz; suttogá Izabella, és mégis azt hiszem álmodom...
Az ifju türelmetlenül rejté zsebébe a képet, s arczán neheztelés látszott.
- Nem álmodol, de négy év sok idő, akkor gyermek voltál, most nagy leány vagy, s e négy év eltörlé a gyermekkori emlékeket.
- Nem az emlékeket, hanem az egyént, viszonzá nyomatékkal Izabella, én azon Alfrédet vártam vissza, ki emlékemben élt, kitől akkor bucsut vettem, kinek ez arczképet adtam, s ki... nem jött vissza - mondá kitörve...
- Izabella!
- Leányom!
A leány arczára sürü könyek hulltak és sietve hagyta el a szobát s a két férfit, kik bámulva és különböző érzéssel néztek utána.
- Ez rossz fogadtatás! mondá végre keserüen Alfréd.
- Meg nem foghatom. Izabella oly okos, józan gondolkodásu leány, s oly nagy örömmel várt téged, számitá a napokat, utóbb az órákat, türelmetlen volt, midőn tegnap meg nem érkeztél s most...
- Most azt érzi, hogy csalódott.
- Alfréd, mondá hozzá lépve, s karját megragadva Szolmer; légy nyugodt, te nem ismered a női természetet, mert valóban talány és kiismerhetetlen marad az örökké. Most hagyjuk a multat, reményeinket nyugodni, Izabellával ne szólj többé azon időkről, midőn mint menyasszony és vőlegény váltatok meg, légy iránta közönyös, és ő megtalálandja azon fonalat, mely most kisiklott kezéből, mely a multat a jövővel összeköti.
Az ifju egy közel álló székbe veté magát, s nem felelt.
Pár pillanatnyi csend állt be.
- És te milyennek találod őt? valóban oly szép lett-e, mint gyermekkora igérte?
- Nagyon szép, mennyivel fölül multa azon igéretet, ő bájos gyermek volt s most ragyogó szépségü hölgy, de oly hölgy...
- Nos? kérdé feszülten a bankár.
- Ki nem fog soká egyet szeretni tudni!...
- Ezt a keserüség mondatja veled. Izabella azon lények közé tartozik, kik soha sem lesznek hütelenek sem érzéseik, sem feltételeikhez, s az élet minden viszonyai között ugyanazok maradnak. Ilyen volt anyja is, s ő hajszálig hasonlit hozzá.
- Nagynéném! suttogá az ifju, s keblét mély, nehéz sóhaj hagyta el.
- És most térjünk vissza félbeszakitott üzleti dolgainkhoz, mondá, s fölvette Izabella beléptekor letett szivarját.
Izabella heves, siető léptekkel haladt cabinetjébe, hol papirost, tollat ragadva sietve irt nehány sort.
»Kedves kisasszony!
Tudva, hogy ön nem mulasztja el az alkalmat egykori kedvenczét, Alfrédet (ki ma megérkezett) viszont látni, kérem önt, hogy ma este nálunk ebédre megjelenni sziveskedjék.
Izabella.«
Csengetett.
Károly lépett a szobába.
- E levelet vigye azonnal Merite kisasszonyhoz.
Az inas átvevé a levelet, bement szobájába s az asztalra dobta.
- Majd később elviszem, mondá, s félbenhagyott dolgához látott.
Kevés idő mulva az »ifju ur« lépett a szobába.
- Parancsol valamit nagyságod? kérdé készséggel az inas.
- Menj szobámba s ott egy fekete táskát találsz, hozd azt ide.
Károly távozott, s Alfréd szemei a levélre estek, mely Merita kisasszonynak szólt, s midőn az inas visszatért, a levélre mutatott.
- Te viszed e levelet Merite kisasszonynak? kérdé, mialatt a táskát átvette.
- Szolgálatjára, de még van idő, mert bizonynyal ebédre hivja őt kisasszonyunk, mint rendesen, ha ir neki, s hat óra még messze van.
Az ifju szó nélkül távozott, s az inas folytatta munkáját.
Hat óra volt, midőn Szolmer bankár és öcscse a fényesen világitott társalgási terembe léptek, hol két nő, Izabella és volt nevelőnője ültek a pamlagon, s a belépők hallatára élénken forditák feléjök szemöket. Izabella jelentőségteljesen szoritá meg társnője kezét, ki fürkészve vizsgálá Alfréd arczát, mig az a legjobb hangulatban, mosolygó arczczal lépett hozzá, s udvariasan hajtá meg előtte magát.
- Mily meglepetés, mondá, kezét nyujtván neki, mennyire örülök önt viszontlátni, Merite kisasszony, valóban ön semmit sem változott.
E szavakat őszinte örömmel ejté ki, s nem látszott észrevenni a fürkésző tekintetet, mely ez alatt Izabella szemeiből reá szögezve volt.
- Ah Alfréd ur, kiáltá az francziául; ön most is a régi udvarias; köszönöm a bókot, mit én csak annyiban adhatok vissza, hogy ön bár igen megváltozott, de előnyére.
- Bocsásson meg kisasszony, de ezt nem hiszem, viszonzá mosolyogva s egy sebes pillantással Izabellára Alfréd. Azt tudom, hogy megváltoztam, de az oly nagy betegség, melyen átmentem, soha sem változtat előnyünkre.
A férfiak helyet foglaltak s általános társalgás kezdődött, melyben a legnagyobb élénkséggel Alfréd vitte a főszerepet, s lehetetlen volt tőle megtagadni az észt és szellemdusságot, párositva a legjobb neveléssel s valódi angolos szerénységgel.
Szolmer jóindulatu szeretettel legelteté rajta szemeit s gyakran kérdőleg nézett leányára, kin olykor habozás látszott, vegyitve kihivó kérdésekkel a multra s fürkésző kiváncsisággal, melylyel unokatestvérének minden szavát leste.
Alfréd mindenre a legnagyobb készséggel felelt, minden gyermekkori apróságra emlékezett, olykor ő maga penditett meg egy csekélységet a régi időkből s Merite kisasszonynyal oly őszintén nevetett, mintha most is a gyermekszobában volna.
Az ebéd a legvidámabban folyt le.
A nagy világitás, finom izletes ételek, néhány pohárka jó bor Izabella halvány arczára is rózsaszint csalt, s fekete szemei tüzben ragyogtak anélkül, hogy baljóslatu sötét kifejezésüket elvesztették volna.
Ebéd után szinházba mentek, s midőn Izabella Alfréd karján a páholyba lépett, nem egy ifju tekintett irigységgel a bankár páholya felé, hol a milliomos bájos Izabella oldalán a kijelölt vőlegényt látták, mert annak tartatott az már elutazása előtt, s daczára, hogy akkor még Izabella gyermek volt, sokan tudtak azon tervről, hogy ha Alfréd, ki mielőtt az üzletbe lépett, utazni ment, visszajön, megtartják a kézfogót.
A Szolmer-czég, mint a nagybátya öcscsének mondá, már igen régi volt, ingathatatlan hitellel birt és keletkezése óta soha sem osztatott meg, mi a vagyon szaporodását igen nevelte.
Szolmer Ottó, a czég mostani feje, apjának legidősebb fia volt s alig lehetett két különbözőbb testvért látni, mint ő és öcscse Oktáv, Alfréd atyja. A többiek leányok levén, a két fivér a rájuk maradt vagyont osztatlanul kezelte s Oktáv örömmel engedé át bátyjának a czég főnöke nevét. Ő gyenge testalkattal és kevesebb erélylyel birván, nem érzé magát a kereskedelmi pályára hivatva s az életnek inkább poezisát kereste, mig praktikus oldalát örömmel engedte át bátyjának, ki tetőtől talpig üzletember volt.
Oktáv, a fiatalabb Szolmer, nagyban foglalatoskodott a festészettel, s éltének legfőbb vágya volt, hogy hires festő lehessen. Nem kimélt ez óhajtásának teljesitése és elősegitésére sem pénzt, sem fáradtságot, mig bátyja a számokkal harczolt és üzletkönyveibe temette napjait; ő a szép olasz-ég alatt tölté életét, festett, ábrándozott, szeretett; és élvezett mindent, a mit egy csinos és gazdag független férfi élvezhet.
Soha sem tudakolta, mennyi az ő osztályrésze az üzletből, virágzik-e az vagy pang, mindig meg volt elégedve a jövedelemmel, mit neki bátyja adott s a két testvér távol egymástól - a legjobb egyetértésben állt.
Azonban soha sem birták egymást megérteni. Ottó azt tétlen életnek nevezte, amit Oktáv folytatott, s csodálkozott, hogy képes az munkanélkül napjait tölteni, mig Oktáv szivéből sajnálta bátyját, ki rideg számok társaságában éli le egész életét s gyakran fösvény zsugorinak tartá, ki életének minden perczét pénzszerzésre forditja.
Távol éltek egymástól, kiki megrovással gondolt a másik hibáira, de bensőleg szerették egymást s bármit áldoztak volna egymás jóvoltáért.
Egy napon Ottó nagy meglepetésben részesült.
Levelet kapott öcscsétől, melyben azt jelenté neki, hogy megházasodott, hogy a világ legszebb, legköltőibb lényét vette nőül, ki nélkül élni képes nem lett volna, s ki Rómában egy szegény festő leánya és teljesen vagyontalan. Bocsánatot kért tőle, hogy előbb nem tudósitotta őt házasodási szándékáról, de mint irta, félt, ismerte bátyja pénzszeretetét, hogy ellenezni fogja a szegény leány elvételét, kinek nemcsak hogy semmi vagyona nincs, de még világtalan atyját is neki kell tartani, s igy jobbnak gondolta a már megtörtént esküvőt tudatni és bocsánatát kérni bizalmatlansága miatt.
Midőn Ottó e levelet olvasá, enyhe mosoly jelent meg arczán és köny szemeiben. »Öcsém nem ismer engem«, mondá. Szivtelen számitónak tart, ki őt meleg szivével meg nem értem, s mennyire csalódik. Aztán irt öcscsének egy nyájas levelet, sok boldogságot kivánt neki a jövőre, kérdezte tőle, mennyivel küldjön neki több pénzt, mint eddig, s végre hivta, hogy jöjjön haza és elevenitse fel a csendes és magános Szolmer-palota némaságát nejével s később majd gyermekeivel, mert ő, miután öcscse megházasodott, alkalmasint nem fog nősülni, s csak azt óhajtja, hogy első fiának, mint az összes Szolmer-vagyon leendő örökösének keresztelőjét ne külföldön, hanem itthon a családi ház termeiben tartsák meg.
E levélre Oktáv rövid időn vissza is jött s magával hozta nejét, ki az első percztől kedvencze lőn Ottónak, s oly bájos, kedves és valóban költői lény volt, hogy lehetetlen lett volna őt nem szeretni.
Két év mult el s Oktávnak fia született, de az öröm pár óra mulva gyászra változott, mert a fiu ép és erős gyermek volt, de az anya meghalt s azt hitték, Oktáv eszét veszti e csapásra.
Látni sem akarta fiát. A temetés után azonnal utra kelt és nem tért többé vissza.
A kis fiut Ottó ugy nevelte, mint sajátját, apja és anyja volt neki egy személyben s életét e gyermek és munkája között osztá meg, keveset ment emberek közé s vagyona mesés nagyságra emelkedett.
Alfréd, a kis fiu négy éves lett.
- Miért nincs nekem anyám, kérdé egy napon: minden gyermeknek van apja és anyja, csak nekem nincs, miért nincs neked feleséged?
Ez volt az első eszme, mely azon kérdést kelté fel benne, miért nem nősül ő meg, s hogy mily könnyelmüség a roppant Szolmer-vagyont egy ily gyenge szülőktől származott egyetlen gyermek életére bizni, és ez eszme sok éjen és napon foglalkoztatá agyvelejét. Végre elhatározta, hogy megházasodik.
Nagy vagyon, jó név, csinos külsővel birt, de egyetlen oly házhoz sem járt, hol leányok voltak, s ha igen, soha sem forditott azokra figyelmet. Átlátta, hogy házassága nagy bajokkal fog járni. Mint udvarló nem akart föllépni, erre nagyon komolynak és korosnak tartá magát, s legjobbnak hitte egy Bécsben élő özvegy rokonának irni és megkérdezni őt, nem tudna e ismerősei között egy neki való leányt, kinek csekély vagyona is legyen, hogy ne függjön egészen tőle, mert az egyenetlenséget szül, huszonöt-huszonhat évest, miután ő negyven, szelid jó szivüt, mert egy fiut kell neki, mint fiát nevelni, s természetesen müvelt, csinos külsejü és jó családból való legyen.
Ez nagyon sok kivánság volt oly embertől, ki levele kezdetén magát, mint kevés igényekkel biró nősülőt mutatta be rokonának.
De az asszonyok rendesen szenvedélyes házasitók s igy Szolmer rokona is kapott ez alkalmon és előbb egy köszönő levelet irt neki, amiért ily fontos dologgal bizta őt meg, biztositá, hogy mindent el fog követni kivánsága teljesitésére s nemsokára be is váltá szavát és ismét irt, hogy jöjjön mielőbb Bécsbe, beszélni akar vele.
Szolmer elutazott s midőn két hét mulva visszatért, a viszontlátásnál Alfrédet karjaiba zárta.
- Három hónap mulva neked is lesz anyád, mint a többi fiuknak: mondá mosolyogva.
A kis fiu csodálkozva nézett rá.
És három hónap mulva fényes esküvőről irtak a lapok, mely Bécsben tartatott a mesés gazdagságu Szolmer bankár, s a szintén gazdag Reinhold Camilla, egy bécsi bankár leánya között.
Mindenki csodálkozott e házasságon.
Szolmer vagyonánál fogva nagyon elfogadható házasulandó férfi volt, a mellett kellemes, művelt, csinos ember, de az alig huszonkét éves Camilláról, ki Bécs egyik leghiresebb, legünnepeltebb leánya volt, s a gazdag Reinholdnak egyetlen örököse: ez mégis kissé talányszerünek tünt föl a közönség előtt.
Valami különöset, valami titokszerüt véltek e házasságban rejleni; s midőn a szép Szolmerné legelőször Pesten a nemzeti szinházban megjelent, valódi tábora a látcsöveknek szegeződött reá, ugy hogy a második felvonás alatt már elhagyta a szinházat.
E házasság után mindenki azt hitte, hogy Szolmer meg fogja változtatni eddigi életmódját, termeit megnyitja, szép feleségével tündökölni fog, de mindenki csalódott.
Nem Szolmer, de neje kivánt távol maradni minden társaságtól, igen kevés emberrel ismerkedett meg, néha szinházba ment s olykor kocsikázni látták, de egyedüli mulatsága a könyvek, s legfőbb foglalatossága a kis Alfréd volt, kit saját gyermekeként szeretett.
Az emberek ebben még több meseszerüt, érdekest, rejtélyest találtak s végre közbeszéd tárgya volt, hogy a szép Camilla egy szerencsétlen és reménytelen szerelmet temetett e házasságba, s most mint asszony buslakodhatik, sirhat, holott, mint leány ezt nem tehette volna.
S az embereknek ez állitását igazolta azon körülmény, hogy Szolmerné évről-évre betegebbnek látszott. Szépsége ugyan nem vesztett e halványság miatt, de termete, mely házassága előtt telt, erőteljes volt, átlátszó vékony lett, szemei gyakran lázban égtek, olykor minden ok nélkül görcsös zokogásban tört ki, s máskor oly vidám és kicsapongó kedvvel birt, hogy Alfréddel végig futkosta, tánczolta a szobákat, énekelt, és zongorázott, s ugy viselte magát, mint egy tizenkét éves gyermek.
E viselet mindenkinek föltünt a háznál, csak a bankárnak nem. Ő teljesen boldog volt, jobb, engedékenyebb, háziasabb és szelidebb nőt nem is kaphatott volna, mint Camilla, ki egyszersmind szerető anyja volt Alfrédnek s az egyedüli ok, mely miatt nyugtalankodott, hogy három évi házasság után Camillának még nem volt gyermeke.
Végre ez is meglett.
Házasságuk negyedik évében leányuk született, ki egyetlen gyermekük maradt: Izabella.
Szolmer ugyan jobban szerette volna, ha első gyermeke fiu; de eleinte azzal vigasztalta magát, hogy lesz még fia is, később, midőn az évek teltek s e reménye nem valósult, elhatározta, hogy Alfrédet és Izabellát összeházasitja s végre szinte örvendett, hogy nem lett fia s igy a Szolmer-czég ismét osztatlan marad s a két testvér-gyermek által egygyé olvad.
Alfréd ez idő alatt növekedett s a koránál sokkal fejlettebb, erősebbnek látszott gyönyörű szőke fürtökkel birt s egészen olyan volt, mint a templomokban az angyalokat festik.
Tökéletesen örökölte atyja költői hajlamait, annak ábrándosságát, meleg szivét anyja bájaival, szeretetreméltóságával párosulva, s oly kedves gyermek volt, minőt csak igen ritkán találni fiu gyermekek között.
A háznál mindenkinek kedvencze volt, s a cselédek azt álliták, hogy a bankárné jobban szereti őt, mint saját gyermekét, vagy legalább többet foglalkozik vele, s e gyengédséget, e szeretetet senki jobban nem viszonozhatta volna Alfrédnél mert ő is imádta nénjét, kiről sokáig meg volt győződve, hogy anyja, s kit mindvégig anyjának is nevezett.
Midőn Izabella a világra jött, Alfréd már nyolcz éves volt, s midőn először karjaiba vette a kis leányt, gyengéden megcsókolta és korához alig illő komolysággal mondá, hogy teljes szivéből fogja őt szeretni és testvére lesz s e fogadást meg is tartá.
Bármennyire ellentétes természettel birt is e két gyermek, együtt sohasem czivakodtak.
Mindig Alfréd engedett, mindig a kis leány akarata szerint történt minden, s midőn ezt Camilla helytelennek találta, Alfréd szenvedélyes, szeretettel ölelé át nénjét, kérve őt, hogy engedje iránta háláját Izabella szeretetében leróni.
S e különös viseletet Alfréd mindvégig megtartá; minden tettéből, szavából, nem annyira Izabella iránti szeretete látszott, mint inkább azon imádás, melylyel nénjét körülvette.
Minden szabad idejét, mely a tanulásból fennmaradt, Camilla társaságában tölté; ha az kikocsizott, vagy sétálni ment, ő kisérte, ha egyedül volt, legfőbb vágya őt szórakoztatni; ha szomoru, elfelejtetni buját, szóval e gyengéd szivü atyának melegen érző fia, bármily gyermek volt is még, önkéntelen érezte, hogy nénjének, bármint rejti is azt, van valami titkos buja-bánata, mit orvosolni nem lehet.
Az évek multak s Alfréd tizennégy, Izabella hat éves lőn.
Szolmer, bármely nehezére esett is, elhatározta, hogy Alfrédet külföldre adja, hol az tanulmányait tovább folytatja, azon meggyőződésben élve, hogy az oly ifju, ki egész életét az atyai háznál tölté, csak fél férfi lesz, elkényeztetett, elpuhult ember, ki minden lépten-nyomon gunyt és megvetést találand a világban.
Ezt közlé nejével és Alfréddel is.
Camilla sokkal inkább megütközött e terven, mint maga Alfréd, ki készen volt erre, bátyja sokszor ismétlé előtte e tekintetben nézetét s ő bármily nehéz szivvel, de készen volt a távozásra.
Még csak a helyet kellett elhatározni, hova Alfréd menni fog.
- Ne igen távol, mondá kérő hangon férjének Camilla, s az rábizta, hogy jelölje ő ki a helyet, hol Alfréd tanulmányait folytassa.
Camilla észrevehetően habozott, s végre élénk pir boritá arczát, midőn Lipcsét ejté ki, hol sebesen hozzá tevé, igen jó kollégium és reáliskola van.
Szolmer beleegyezett e kivánságba.
Mielőtt Alfréd elutazott, Camilla behivta őt cabinetjébe s hajáról egy fürtöt vágott le. Ki tudja, látlak-e még, mondá neki, s a fiu most először vette észre nénje átlátszó halványságát és kezének beteges reszketését.
Bármily nagy, felnőtt embernek tartá is magát a tizennégy éves Alfréd, e fölfedezésre könyekbe tört ki, megragadta nénje kezét, heves csókokkal boritá, s kérte őt, ne foglalkozzék ily szomoru eszmékkel, mert ő akkor távol tőle egy perczig sem leend nyugodt, mire Camilla mosolygott, s megnyugtatá az érzékeny szivü fiut.
Alfréd távozása után még csendesebb lett a Szolmer-ház. A kis Izabella sokáig nem tudta elhinni, hogy Alfréd elment, s anyjától és nevelőnője Merite kisasszonytól naponként százszor megkérdezte, hogy mikor tér az vissza.
Izabella modora inkább hideg, tartózkodó, mint megnyerő, s bármily fiatal volt is még, mindenhol látszott, hogy apja számitó eszét, annak hidegvérét, praktikusságát örökölte s teljesen ellentéte volt anyjának, kinek e tudat sok szomoruságot okozott.
Ez okozta, hogy Camilla sohasem bánt ugy saját gyermekével, mint Alfréddel.
Vannak természetek, melyek önkéntelen távol tartanak maguktól s ilyen volt Izabella is. Bármily nyájas, vidám, jókedvü volt is, sohasem párosult az nála engedékenységgel, odaadással, s nagy fényes ragyogó szemeiben volt valami, mi hasonlitott a téli naphoz, mely ragyog, de nem melegit.
S talán leginkább ez volt az oka azon különösségnek, hogy mig Szolmerné türelmetlenül, szivdobogva várta Alfréd egy-egy levelét, addig saját leányával alig foglalkozott. Ha magával vitte őt kocsikázni, mig a kis leány Merite kisasszonynyal csevegett, addig ő a kocsi szögletébe dőlve, hallgatott, s önmagába, gondolataiba elmerülve tépelődött.
Igy mult az idő, s az év, és Alfréd fényes eredményü vizsga után visszatért rokonaihoz, hol őt a legnagyobb öröm és szeretettel fogadták.
Sokat beszélt tanulmányairól, iskolatársairól, azokról, kiket közülök leginkább szeretett, s mint állitá, igen kellemesen mult el tanulmányai között az év, és kivéve, hogy távol kell lennie rokonaitól, mi szomoritja őt, örömmel tér oda vissza.
Ez egy évi távollét minden tekintetben előnyére volt Alfrédnek. Nem csak hogy igen jól tanult, de modora biztosabb, önérzetesebb lett, a gyermekes félénkséget és bizonytalanságot, mely minden otthon nevelt fiut jellemez, levetkőzé; bár szelid, szerény, mint azelőtt, de biztosabb modort, kerekdedebb viseletet nyert, s midőn rokonai először látták őt, alig hihették, hogy egy év ily nagy változást idézhetett elő.
Az első viszontlátás nyájas öröme után Szolmer hivatalszobáiba vonult s Camilla és Alfréd egyedül maradtak és folytatták a megkezdett beszélgetést a lipcsei életről s az iskolai év lefolyt napjairól.
- És ki volt legjobb barátod az intézetben?
- Természetesen Felix, kit néném ajánlott nekem.
A bankárné arczát láng boritá e szavakra.
- Te rosszul értettél engem Alfréd, viszonzá elfogultan; én Felixet nem ismerem, de egy jó barátném irt nekem róla s levelemben csak kérdeztelek, hogy ösmered-e? Ha jól emlékszem nevére, Everarde Felixnek hivják.
Nehezen és nagy megerőltetéssel ejté ki e szavakat.
- Az egészen mindegy, kedves néném, viszonzá szeretetteljes hangon Alfréd. Nekem elég volt az, hogy Felix neve az ön levelében előfordult, hogy azonnal barátságot kössek vele. Nagyon szerettem őt s ő is engem, és a mi a legcsodálatosabb, mint két testvér, ugy hasonlitunk egymáshoz. Ismeri őt?
- Nem... soha sem láttam.
- Épen ily szőke haja van, mint nekem, fehér bőre, kék szemei, kissé szeplős és beteges-halvány, két évvel fiatalabb mint én, de épen ily magas, csak hogy vékonyabb.
Alfréd nyájasan, vidáman beszélt s nem vette észre, hogy nénje arcza halott-halvány volt s ajkai reszkettek.
- És ő most hova ment a szünidőt tölteni? kérdé erőt véve izgatottságán.
Alfréd elkomolyodott.
- Azt nem tudom... Mint mondá, szülői nem élnek, s atyjának egy jó barátja kezeli vagyonát, ki azonban soha sem viszi őt haza magához, s az idén egy jó barátjához megy Angolországba; s ha utja már régebben meg nem lett volna határozva, én hoztam volna őt magammal haza.
- Te! kiáltá helyéről fölugorva Camilla, s e kiáltás, e hang, oly kétségbeesett öröm s oly vad ijedt sikoltással volt kiejtve, hogy Alfréd rémülve hallgatott el egy perczre, azt hitte, nénje megőrült.
Soha sem hallott ily hangot, soha ily kétségbeesést az arczon, és oly vad szilaj örömet vonásokon, mint e perczben, s megragadta nénje kezeit, ki kimerülten rogyott vissza helyére és eltakará arczát.
Ez eset, ha lehetséges, még közelebb hozta egymáshoz Camillát és Alfrédet, s az ifju, ki már tizenöt éves volt, és koránál sokkal fejlettebb észszel és szivvel birt, sokáig gondolkodott és tünődött nénje különös viseletén, folytonos izgatott kedélyállapotán, erős hervadásán, és nagy fájdalmat, nagy nyugtalanságot érzett.
Az idő röpült az otthonlét alatt, s Alfréd már ismét elérkezni látta a napot, melyben távoznia kellett.
Nénjétől nehezebben vált meg, mint egy év előtt, s valami különös előérzet azt mondá neki, hogy nem fogja őt többé viszontlátni.
Alig volt képes magán erőt venni, hogy a bucsunál zokogva ne boruljon lábaihoz és meg ne köszönje neki szeretetét, jóságát s mind azt, mit vele e házba lépése óta tett, s midőn a kocsiból visszanézve utoljára látta a szép szenvedő arczot, az utána tekintő fájdalmas kifejezésü szemeket, megfogadá, hogy e tekintetet soha sem fogja elfelejteni.
Alig volt négy hónapig Lipcsében, midőn bátyja neje halálát tudatá vele, s e hir oly mértékben hatott reá, hogy még aznap ágyban fekvő beteg lőn s négy teljes hétig kételkedtek fölgyógyulásán.
Végre jobban lett, tanulmányait folytatá s a szünidőre ismét hazajött; de ah, mily puszta volt neki most e ház, hol annyi boldog évet töltött, s hol gyermekéveinek minden emléke szeretett nénjét juttatá eszébe, ki neki minden tekintetben édes anyja volt, s kinek elvesztése rá nézve leirhatatlan csapás!
Bármily keserü volt is neki az elbeszélést hallani, a legutolsó, a legapróbb részletekig elbeszélteté bátyjával Camilla utolsó napjait, halálát, betegségét; tudni akarta, hogy szünt meg létezni azon lény, kit ő e földön legjobban szeretett.
A bankár mindent hiven elmondott s azon különös körülményt is, hogy midőn neje meghalt, keblén egy medaillont találtak két üveggel, melynek mindegyikében egy-egy selyem lágyságu szőke fürt volt.
- Az egyik az enyém; - kiáltá kitörő fájdalommal Alfréd.
- És a másik?
- Azt nem tudom...
- Izabellának fekete haja van.
Mindketten mély gondolatokba merültek, s e tárgyat többé sohasem érinték, de Alfréd bármint igyekvék is azt elfelejteni, még évek mulva is gyakran gondolt ama fürtre, mely épen olyan szőke és puha volt, mint az övé.
Szolmerra nagy csapás volt neje halála s annak elvesztése után egész szeretetét leánya és öcscse között osztá meg. Izabellánál régi nevelőnője maradt, kivel Szolmer teljesen meg volt elégedve, s ki szerinte Izabellát tökéletes, helyes irányban nevelé. A leányka engedelmes és engedékeny lett, soha sem volt reá panasz; jól tanult, kellemesen, ügyesen tudta magát viselni és Szolmer el volt ragadtatva ugy a növendék, mint a nevelőnő által.
Ha tudta volna, hogy e kitünő nevelőnő iránya abból állt: soha nem ellenkezni növendékével, annak minden szeszélyét, minden kedvtelését teljesiteni; ez biztositotta neki Izabella szeretetét, s ő jól tudta, hogy ez a legbiztosabb alap, melyre a házban maradásának jövőjét fektetheti.
Izabella természetének egyik legfőbb jellemvonása az uralkodni vágyás volt, s ennek a nevelőnő teljesen alávetette magát, és elérte azt, hogy a kis leány mindenki között legjobban ő hozzá ragaszkodott. Anyja, mint mondtuk, nem sokat foglalatoskodott vele, atyja annyira el volt foglalva, hogy a napnak legfeljebb pár óráját szentelhette gyermekének, s az egyedüli lény, kit, mint látszott, teljes szivéből szeretett, Alfréd oly keveset volt otthon, hogy végre nem csoda, ha valóban bizodalmas csak nevelőnője iránt lehetett.
Évek multak s Alfréd bevégezte tanulmányait és Izabella heves örömmel nézett eléje azon jövőnek, mely unokatestvérét neki teljesen visszaadja, s valóban az utolsó tanulási év befejezése után Alfréd megérkezett és ő is osztá huga azon véleményét, hogy bátyja őt most az üzletben fogja alkalmazni, s habár ő titokban kénytelen volt magának megvallani, hogy minden más pályára több hajlamot érez, mint a kereskedelmire, mindamellett eszébe sem jutott bátyját ezzel megszomoritani.
Megadta magát sorsának, mit, ha neki férfi testvére vagy bátyjának fia lett volna, semmi esetre sem teendett; azonban gyermekkora óta nem hallott mást, minthogy neki kellend egykor a Szolmer-czég tulajdonosának s ama nagy osztatlan vagyon urának lenni, mely e czéghez kötve van, s ő oly kötelességnek tartá ezt, mely alól magát fölmenteni nem lehet.
De bármennyire el volt is határozva, hogy a kijelölt uton fog haladni, nem volt nyugodt, s gyakran szemrehányást tett magának bátortalansága miatt, hogy nem mert bátyjával őszintén beszélni és tudtára adni azt, hogy ő legkevesebb kedvet és hivatást sem érez ama pályához s megkérdezni tőle, ha ily érzelmekkel lehet-e bátorsága magára vállalni azon felelősséget, mely egy ily roppant vagyon kezelése s ily üzlet vezetése által vállaira nehezül. - De erre nem érzé elég erősnek magát. Rá nézve nagy szerencsétlenség volt, hogy teljesen öröklé apja gyengéd meleg szivét s anyja költőiségét, s egy iz, egy csepp sem volt benne a Szolmerek praktikus véréből, inkább költő volt, mint kereskedő, inkább ábrándozott, mint számolt.
Midőn befejezte tanulmányait s a jövőre gondolt, egy nemével a buskomorságnak nézett sorsa elébe, tudta, hogy két nagy elhárithatatlan kötelesség vár reá, mindkettő más aggodalmakkal tölté el keblét. Az egyik, mint mondtuk, pályája volt, a másik Izabella, kiről tudta, hogy bátyjának miféle tervei vannak vele s hogy az az ő számára kijelölt menyasszony.
Izabella szép volt, gazdag, müvelt, szellemdus s Alfréd tudta, hogy őt szereti, de mindez egy hurját sem érinté szivének, s bármily fiatal volt is, érezte, hogy unokatestvére nem az a leány, ki őt boldoggá tehetné, neki a nőről egészen más álmai voltak.
Ha csak egy századrészben hasonlitana anyjához, gondolá ezerszer: ugy imádnám őt, de ő teljesen ellentéte neki, annak, kit még évek mulva is imádott s kit soha sem tudott feje fölött fénykarika nélkül képzelni és soha könytelen szemekkel gondolni reá.
Ez érzések és eszmék foglalkoztaták őt az egész uton, midőn Lipcséből Pest felé utazott s oly izgatottan, oly leverten érkezett haza, hogy rokonai azt hitték, beteg.
Ő biztositotta őket az ellenkezőről, s mindent elkövetett, hogy derült legyen, és valóban a legrútabb hálátlannak érzé magát ez örömmel és szeretettel szemben, melylyel őt bátyja és Izabella fogadták, ki, bár igen fiatal, de oly szép leánynyá fejlett ez utolsó év alatt, melyben Alfréd nem látta őt, hogy az ifju bámulva tekintett reá.
E naptól fogva folytonosan együtt voltak; Szolmer bevezeté őt az üzletbe, együtt dolgoztak, s szabad idejét és az estéket Izabella társaságában tölté, kit napról-napra jobban vélt szeretni, s igyekezett ámitani magát, hogy szerelmes bele; és lassankint azt hivé, mindkét kötelességet sokkal könnyebb leend teljesiteni, mint gondolá.
Némileg nyugodtabb lőn jövője fölött, s a legnagyobb igyekezettel ámitá önmagát, nagybátyját és Izabellát.
Hibának lehet-e ezt az ifjunak fölróni? Valóban nem. Nála a czél oly jó, oly szent, oly komoly volt, s annyira a legmélyebb becsületérzésből ered, hogy bármily következéseket vont is az önámitás maga után a jövőben, a miatt őt soha felelőssé tenni nem lehetett.
Azon munka, melyet bátyja számára kijelölt, titokban nehezére esett, leverte, kifárasztá őt, de mindig a legnagyobb szorgalommal, külsőleg a legjobb kedvvel végzé azt, és igyekezete annyira ment, hogy gyakran Szolmer megtiltá neki a tovább való munkát, s mint mondá szórakozni vitte őt.
Lovakat, paripákat tartott neki, bevezette őt a társaságba s azon házakhoz, hova az ifju azelőtt Camillával járt s hova most Izabellával ment és hol több fiatal szép leány volt, de ő kevés örömet talált e helyeken s e mulatságokban. Olykor kilovagolt vagy kikocsizott, néha egy vagy két látogatást tett, este unokahugát kisérte a szinházba, mert más nyilvános mulatságban az még fiatalsága miatt nem vett részt, de ha igazán egy vidám, elégedett napot akart magának szerezni, ugy korán reggel kiment a budai hegyek közé, gyalog, egyedül, megkönnyült szivvel, a madarak társaságában, s a szép természet ölében töltött egy napot, és este ragyogó arczczal, tündöklő szemekkel tért vissza. Idealista volt, annak született, szive minden nagyra, szépre, nemesre földobogott, - egyedüli vágya volt: a szabadság, s egy boldogságot hitt az életben létezni: a szerelmet.
S midőn ily séták alkalmával szive megnyilt s a szép természet látása rezgésbe hozta annak hurjait, midőn tekintete a távoli láthatáron nyugodott, s feje fölött a nagy mindenség boltozatát látta, csak egy eszméje, egy érzése volt: Camilla! Őt látta a felhő szárnyain, őt vélte hallani az enyhe szellő sóhajában, a multban az ő emléke élt, hozzá imádkozott a jövőben, s tőle várt erőt, kitartást és segitséget, s most érezte csak, hogy rajta kivül soha sem szeretett valóban, mélyen senkit.
- Oh miért kellett neki meghalni! kiáltá s ilyenkor heves fájdalom dult szivében.
Fél év telt el, hogy Alfréd belépett az üzletbe s egy napon Szolmer, reggel, szokatlan időben kereste fel őt szobájában, mint mondá, komoly beszéde van vele.
Az ifju reszketni érzé szivét. Elérkezni látta a perczet, mely vészterhes volt ránézve, nem tudta, mely oldalról jön a veszély, de hogy e percz határzó leend életére, azt sejté.
- Hogy azzal, mit most tudtodra adni jöttem, ily sokáig késtem, félévig hazajöveteled óta, az az oka, mert előbb tudni kivántam, vajjon valóban birsz-e hivatással azon pályára, melyre a sors és körülmények által jelölve vagy; - kezdé szokatlan ünnepélyes hangon Szolmer, mialatt Alfréd minden vérét agya felé érzé tolulni, s arcza majd halvány, majd sötétpiros lőn.
- Most e félévi próba után, mit körömben és az üzlet foglalatosságai között töltél, tudom, hogy e fontos hivatást képes vagy fölfogni, annak, bármily fiatal vagy is, megfelelsz, s én nyugodtan bizhatom reád ugy a Szolmer-ház több száz éves becsületét, mint vagyonát, s nehány nap mulva elkészitem végrendeletemet, melyben téged általános és egyetlen örökösömmé teszlek, örökösévé egy virágzó üzletnek és hat millió vagyonnak.
- Bátyám!
- Hallgass meg, e végrendelet nem azt jelenti, hogy én a halálra gondolok, vagy hogy az üzlettől visszavonulni kivánnék. Nem, de azt akarom, hogy te nehány nap mulva utazni menj, még pedig több évre, s mielőtt távoznál, akarom, hogy minden függő tárgy és ügy köztünk teljesen bevégzett legyen.
Az ifju nem tudott szólni.
- Mielőtt e fontos állást elfoglalnád, szükséges, hogy ismerd a külföldet, néhány a mienkhez hasonló vagy nagyobb kereskedő házat, a legjelentékenyebb banküzleteket, s különösen óhajtom, hogy Angolországban több ideig tartózkodjál. El fogsz láttatni a legjobb ajánló levelekkel, pénzzel, a mennyire szükséged van; s csak arra figyelmeztetlek, ne add át magad nagy mértékben azon élvezeteknek, melyek a korodbeli fiatal embernek világszerte kinálkoznak, s ne élj munka nélküli életet. Te, ki a foglalkozást megszoktad, kinek életének fő jelszava a »munka« lesz, ne engedd magad át azon élvezeteknek, melyek, mint már mondtam, gyakran édesek de nagy veszélyeket rejtenek magukban...
Az utolsó szavakat a bankár önkénytelen érzékenységgel ejté ki, elfogultan nyujtá kezét öcscsének, ki izgatottan szoritá azt meg s ajkai mozogtak, de egyetlen érthető szót sem volt képes kiejteni. Borzasztó kin és küzdelem marczangolta szivét, bátyja lábaihoz akarta vetni magát, bevallani neki, hogy ő nem képes az lenni, a mely szerepre őt a sors jelölte, hogy egy árnyát sem érzi azon hajlamnak, mely őt ügyes, okos és kitünő kereskedővé tegye, hogy inkább néhány ezer forint évi jövedelemmel fog élni, mintsem e milliókra menő vagyon kezelését átvegye, de nem volt bátorsága, nem volt ereje e jó öreg embert megszomoritani, kinek ő annyi jót, az életben mindent köszönhetett.
Tehát még egyszer kinálkozott alkalom, hogy a jövőben feje fölött függő vészteljes felhőket elkergesse, még egyszer föltünt előtte az ut, melyen haladnia kell, mely kivezeti őt a sötétségből.
Nem ragadta meg ez alkalmat.
Gyenge volt. Torkát valami különös fojtogató érzés szoritá össze, lehajtá fejét és hallgatott.
Szolmer ezt öröm, megegyezés és egyetértésnek vette.
- Még egyet, mondá aztán némi habozással, s fürkészve szögezte öcscse arczára szemeit, még egyet akarok tőled kérdezni, de előre bocsátom, hogy e kérdésre oly őszintén válaszolhatsz, sőt kell, hogy ugy válaszolj, mint azt szived legbensőbb érzése sugalja. Igéred-e ezt?
- Igérem!
- Tudod, vagy legalább sejted, hogy rád és Izabellára nézve gyermekéveitek óta egy tervet és reményt táplálok, melyről megvallom igen nehezemre esnék lemondani, de csak arra az esetre óhajtanám ezt, ha az mindkettőtök boldogságára szolgál, mert az oly házasságba, mely pusztán számitás volna s boldogtalanságot hozna magával, soha sem adnám megegyezésemet.
- Ez Izabellától függ... mondá habozva az ifju, s e perczben valóban azt hitte, hogy ugy beszél, amint érez. Ő Izabellát mint testvérét szerette, bátyja iránt oly hálát érzett, s szive teljesen szabad volt és oly erősnek hitte magát, hogy e feleletet szive sugallatának vélte lenni.
Szolmer könyes szemekkel zárta őt karjaiba, mert hogy leánya mily mélyen s szenvedélyes szivének egész hevével szereti Alfrédet, azt régen tudta.
Még aznap minden lépést megtett, három tervének mielőbbi teljesitésére.
Pár nap mulva hitelesité már régebben készitett végrendeletét, melyben egész vagyonát egyenlő részben Alfréd és Izabellának hagyta.
Alfrédet ellátta minden szükséges irattal, pénzzel és ajánló levéllel.
S azután néhány napra az egész család kivonult a bankár egy közelfekvő birtokára Várdafalvára, hol az ifjakat a legnagyobb csendben eljegyezte egymásnak, s oly boldognak érzé magát, mint életében még sohasem.
Hogy tölté az ifju e napokat, mit érzett, midőn Izabellát, mint menyasszonyát szoritá karjai közé, elmultak-e aggodalmai a jövőre nézve és valóban hitte-e, hogy boldog lesz és boldoggá teendi Izabellát?
Azt hiszszük, erre ő maga sem tudott volna akkor felelni.
Kötelességét hitte teljesiteni, s ez erőssé tette, és az életet, saját szivét s a veszélyeket még nem is sejté! Mindez teljesen ismeretlen volt előtte.
Ki irhatná le azon gyönyört, kéjt, azon élvezetet, mit az utazás nyujt?
Szebbnél szebb vidékeket, remekebbnél remekebb műveket, minden órában ujat, ismeretlent, változatost látni; mily gyönyör ez!
Csodálni az emberi elmét találmányaiban, csodálni a mindenhatót nagyságában, érezni azon magasztost, ihletteljest, mit érteni nem birunk, de mely előtt le kell borulni s érezni azon hálát, hogy megengedtetett látnunk mindazon nagyságokat, szépségeket, remekműveket tömegesen, miket egyes fölkentek, egyes választottak hagytak magok után mily élvezet!
Utazzatok és meg fogjátok érteni, amit leirni nem lehet!
Alfréd, midőn elhagyta Várdafalvát és rokonait, az első órákban nem tudta volna megmagyarázni, fájdalmat vagy örömet érez-e?
Érzelmei hasonlitottak azon elitéltéhez, ki halálában megnyugszik, sőt megérdemlettnek tekinti azt, de örül azon néhány napnak, mely a haláltól még elválasztja, hisz az élet oly szép, s végre is semmit sem tudunk arról, mi következik azután.
- Két év még: gondolá, két év az élet, szabadság, vágyaink kielégitésének lehetősége - és azután?
Érütése megállt e gondolatra - azután a kötelesség!
Élvezni, tapasztalni, tanulni akart, és a legjobb feltételekkel indult el, bizalom, remény és becsületességgel telt szivvel; elhatározása szigoru volt, s nem tudta, hogy mindezen föltételek kivitelére egy hiányzik nála, az - erő!
Az első hely, hol megállt, Bécs volt, mely városban Szolmer többféle ügyet bizott reá, s hol Camilla öreg szülőit is föl akarta keresni, kiket még soha sem látott.
Ugy gondolt e látogatásra, mint egy szent kötelességre Camilla emléke iránt, s midőn ügyeit végezte, egyenesen a Reinhold-házhoz hajtatott, a hol látogatási jegyét fölküldve Reinholdné által a legnagyobb örömmel és nyájassággal fogadtatott.
Midőn e sötét, régi, ódon épitésü ház megvilágitott lépcsőjén fölhaladt, önkéntelen azon lényre gondolt, ki e házban született, nevelkedett s ki most innét oly messze, régen künn pihen a temetőben; és szive fájdalomtól reszketett.
Az első tárgy, melyre szemei estek, a társalgási-terembe léptekor Camilla életnagyságu arczképe volt, melynek látására megdöbbenve állt meg s némán hajtá meg magát az elébe jövő magas termetü, ezüst haju, mély gyászban lévő Reinholdné előtt, - szólni nem volt képes.
A bankárné észre vette arczán a fölindulást, s kezét nyujtá neki.
- Ön szegény Camillámnak növendékfia, mondá reszkető hangon, Isten hozta hozzánk.
Leültek.
Mindkettő megindulásával küzdött, mig végre Alfréd előadta Szolmer és Izabella üdvözleteit, s elmondá utazási tervét, mely őt több évig távol tartja családjától, s azon reményét, hogy visszautaztában ismét megengedtetik neki, hogy tiszteletét tegye.
- Kedves fiam, viszonzá Reinholdné, ön nem tudja, mily óhajtást fejezett ki e szavaival. Az én óhajtásom az, hogy ne lássuk többé egymást viszont, s egyedüli kivánságom még e földön, hogy mielőbb elhagyhassam a siralom e völgyét.
Alfréd érzékenyen tekintett reá.
- Ön nem tudja, mi az olyan élet mint az enyém, és kivánom ne is tudja meg soha. Egyedüllét, örökös tépelődés a multon, folytonosan e sötét szemrehányó szemek látása itt fölöttem...
Sürü könyek hulltak hervadt halvány arczára, mialatt Camilla arczképére mutatott s aztán kitörve tevé hozzá: ah csak visszahozhatnám a mult időt, csak még egy évet élhetett volna, most talán minden másként volna!
- Ő boldog, nagyságos asszony, mondá erőt véve magán az ifju, oly lény, mint leánya volt, nem maradhat soká az élők között, nyugodjék meg rajta, aztán önnek van még szeretni valója.
Az agg nő észrevehetően megrezzent e szóra s kérdőleg nézett az ifjura.
- Unokám? dadogá, unokám?
- Izabella, ki rövid időn el fog jönni önöket meglátogatni.
Reinholdné megsimitá homlokát s nehéz sóhaj hagyta el keblét.
- Ah igen, Izabella, mondá közönyösen, s Alfrédnak ugy tetszett, hogy hangja észrevehető hideg lőn e név kiejtésekor.
Ekkor föltárult a terem egy mellék ajtaja s egyenes, merev tartásu, szigoru arczu öreg ember lépett be: Reinhold bankár.
- Hallottam, hogy ön nőmnél van, mondá kezét nyujtva az ifjunak, ki ritkán érezett oly kellemetlen hatást, mint e férfi látására. Nemde Szolmer Alfréd?
- Nagybátyámtól a legszivesebb üdvözleteket hozom, viszonzá az ifju magát meghajtva s egy ideig a bankárral Izabelláról, aztán az üzletről beszéltek, mely társalgásban Reinholdné alig vett részt, s egyáltalában férje belépte óta sokkal tartózkodóbb lőn és nem beszélt.
Végre Alfréd fölállt és távozni akart.
- Nem akarja Camilla leánykori szobáját megnézni? kérdé Reinholdné észrevehető habozás után.
Ennél nagyobb boldogság e helyen nem érhette volna Alfrédet; - arczán öröm villant át de ajkai elnémultak azon dühös tekintetre, mely a bankár szemeiből feleségére lövelt.
- Jöjjön, mondá felegyenesedve s elhatározottan a bankárné, s mialatt előresietett, léptei sokkal határozottabbak voltak, mint midőn a fogadásnál Alfréd elé ment.
Pár szobán át egy kisded kápolna tetejü terembe értek, mely világos rózsás szövetü, rococo stylben készült butorokkal birt. Középen egy rózsafazongora állt, körül a falon idylli aczélmetszetek s mindazon csecsebecsék, melyek egy tizenhatéves leány szobájába illenek.
- Itt lakott, mondá halkan az öreg nő, s félve tekintett vissza az ajtó felé, ha nem követte-e férje, de az a társalgó-teremben maradt s Reinholdné megkönnyebbülve folytatá:
- Utolsó levelében, melyet halála előtt irt, arra kért, hogy ha ön valaha e házba jön, volt szobájába vezessem, s megmutassam kedvencz tárgyait, miket ő helyezett még el... most megtörtént ez óhajtása, akar e valami csekély emléket innét? válaszszon.
Alfréd hirtelen körülnézett.
Az asztalon egy munka-kosár volt, s abban félbenhagyott igen finom csipke és egy könyv, melynek lapjai közül világoskék szalag függött ki.
- Ha szabad e könyvet és e kis darab csipkét kérnem, mondá, de talán önnek is legkedvesebb emlékei...
- Ah nem, nem, vigye magával, ő kivánta igy s én boldog vagyok, hogy kivánsága teljesült, csak rejtse el kérem, s férjemnek ne mutasson semmit.
Az ifju mohón ragadta föl a két kijelölt tárgyat és zsebébe rejté.
- Ez volt itt utolsó munkája és olvasmánya, sugá hirtelen, mert férje lépteit hallá, ki e perczben megjelent az ajtóban s fürkészve tekintett körül és nejére, ki lesütvén szemét, igy akarta elkerülni a rászegzett kérdő tekintetet.
- Ezek szomoru emlékek, mondá komor hangon, de árnya sem volt abban a részvét vagy szeretetnek, s Alfréd alig várta, hogy a házból meneküljön, hol oly visszás helyzetben érezte magát e két öreggel szemben, kiknek ez egyetlen találkozás alkalmából egész életét ismerni vélte.
Sohajtva hagyta el a házat, s későn lévén, egyenesen az indóházhoz hajtatott, hol Párisig váltott magának jegyet, melyet Bécs után legelső tartózkodási helyül jelölt ki.
Midőn a coupéeba lépett, egyedül volt. S alig várta, hogy az oly váratlanul nyert ereklyéket elővehesse s ajkaihoz szoritsa.
Elővette a könyvet s érdekkel nézte meg annak czimét. Heine költeményei voltak, neki is kedvencz költője; de oly sötét volt a coupéeban, hogy egyetlen betüt sem birt a czimen kivül kivenni, s a kisded csipkével együtt gondosan uti táskájába helyezé és elgondolkozott.
Különös érzések vettek rajta erőt, valamely titokszerüséget vélt a Reinhold-házon és annak tulajdonosain észrevenni.
Most először merültek föl agyában oly kérdések, melyek gyermekkorában teljesen észrevétlenül simultak el előtte.
Miért volt boldogtalan Camilla? Miért nem találkozott soha szülőivel nyolcz éves házassága alatt, miért volt oly rögtöni házassága a bankárral, ki nála husz évvel volt korosabb és semmi tekintetben sem oly költői lényhez illő férj, mint Camilla volt?
Szép, gazdag, alig husz éves, a természet minden kedvezményével felruházva... tépelődött az ifju s oly boldogtalan; mert hogy az volt, most már egészen biztosnak látszott előtte, s fájó szivvel hasonlitá emlékében össze a pár óra előtt látott viruló, ragyogó arczképet, azon hervadt kifejezésü arczczal, mely évről-évre átlátszóbb, halványabb lőn.
- Bizonynyal mást szeretett! kiáltott fel végre, s oly éles fájdalmat érzett szivében, hogy hevesen ugrott föl helyéből.
És egész éjjel igy füzte gondolatait tovább, mig végre a nap első sugarait látta föltünni az égen s ekkor kimerülten hajtá le fejét, elaludt, s a nap égetően sütött arczára, midőn ismét fölébredt és nyugodtabbnak érzé magát.
Alfréd tulajdonképen Londonba sietett, hol nagybátyja egy bankárháznál tett kölcsön rendbehozása és megkötésével bizta őt meg, s hova bizonyos napon kellett neki megérkezni, de két napot előbb Párisban akart tölteni, hol a város látásán kivül egyedüli és legjobb barátját készült fölkeresni, Everarde Felixet, kivel a lipcsei intézetben hosszu évek során együtt volt, s kit ugy szeretett, mintha testvére lett volna.
Felix, mint Alfréd egykor Camillának mondta, nála két évvel fiatalabb volt, de korábban kezdte tanulmányait, s igy egyszerre végezték és hagyták el a várost, hol oly sokáig együtt voltak, s azóta folytonos levelezésben maradtak.
Felix tehát tudta, hogy Alfréd Párisba jön s megérkezésekor az indóháznál várta őt. A két barát viszontlátása zajos örömben nyilatkozott.
Alfréd ugyanazon fogadóba szállt, hol Felix lakott s minden idejöket együtt tölték.
- Meddig maradsz itt? kérdé Felix, midőn Alfréd az első benyomás után, melyet Páris minden idegenre tesz, kissé magához tért, és nyugodtabb lőn. A Boulevardeon egy kávéház előtt helyet foglalva szivaroztak, s a járókelőket szemlélték.
- Most csak két napig, viszonzá a kérdett, de ha Londonban a rám bizott ügyeket elvégzem, ismét visszatérek, és te?
Felix vállat vont.
- Nem tudom, azt hiszem, legjobban teszem, ha veled megyek Londonba; két hónapja vagyok itt s unatkozni kezdek.
- És mennyi időre kaptál szabadságot?
- Kitől? Kérdé keserü gunynyal az ifju. Ki törődik velem, pénzemet egy ügyvéd által rendesen megkapom, s kivéve, hogy azt idő előtt el ne költsem, különben tehetek amit akarok.
Alfréd nem felelt, barátja körülményeit régen ismeré, tudta, hogy nincsen családja, születését valamely homály vagy legalább titokszerüség fedi, s ha az csak maga nem beszélt erről, ő soha sem hozta azt elő.
- Jó estét uraim, kiáltá most egy virágárus leány a két ifjuhoz ugorva, válaszszanak virágaimból; ah, önnek fivére is megérkezett, Everarde ur, mennyire hasonlit önhöz!
Felix, ki hosszabb ideig volt Párisban, már sokak által s e virágárus leány által is ismerteték, ki az érdekes csinos idegent nagy figyelemre méltatá, annál is inkább, mert az rendesen tőle vett virágot, s nem egyszer egy-egy Napoleonnal fizeté.
A két ifju egymásra nézett s nevetett e hasonlaton, mit már annyian mondtak nekik, s ők maguk is látták, hogy valóban igen hasonlithatnak egymáshoz. Egészen egyforma magasak voltak, ugyanazon vékony, nyulánk termettel, mindkettejüknek selyempuhaságu gyürüs világosszőke haja, átlátszó fehér bőre és kék szeme volt.
- Csalódik, szép Marie, mondá Felix, a leány virágai között válogatva, ez az ur nem fivérem, csak igen jó barátom.
- Ah valóban? De hisz ez lehetetlen, ritkán láttam még testvérek között is ily hasonlatosságot, s mi legkülönösebb, még hangjuk és nevetésük is hasonló, sőt modoruk is.
- Együtt nevelkedénk, mondá oda vetve Felix, s kiválasztván a virágot gomblyukába tüzte, s a leány kezébe csusztatá a pénzt.
- És ön uram? kérdé most Alfrédhez lépve a leány, ön megveti virágaimat?
- A legszebbet nem tüzhetem keblemre s a többi nem kell, viszonzá Alfréd nevetve.
- A legszebb?
- Igen, az ön maga, azt hiszem ezt már sokszor hallá, mióta virágot árul.
A leány nevetett, tovább futott és a többi asztaloknál kinálta virágait.
Az ifjak folytaták beszélgetésöket.
- De hát ha utadat bevégzed, folytatá Alfréd, mégis csak valamely pályára lépsz s munkátlanul nem töltöd életed?
- Tudod, hogy a kereskedelmi pályára készültem, mint te s az ügyvéd, ki nála letett vagyonomat kezeli, mint irá, egy tekintélyes bécsi bankárháznál deponálta azt, hova mint társ fogok belépni s hova előttem ismeretlen tekintélyek által ajánltatám. Ez a terv jövőmre nézve.
- Különös, mondá gondolkodva Alfréd, s nem tudta miért, de barátjának körülményei mindig igen szomoritólag hatottak reá.
- És semmi gyanud sincs, hogy kik voltak szüleid, kik és hol neveltek, kitől ered vagyonod?
- Legkisebb sejtelmem sincsen. Azt hiszem Bécsben születtem, de ebben sem vagyok bizonyos. - Mint hat éves gyermek vitettem Angolországba, hol egy igen kitünő családnál voltam addig, mig Lipcsébe az intézetbe léptem, s ez időtől ismered életem. Pénzben soha sem volt szükségem, s azt, mióta emlékezem, mindig egy bécsi ügyvéd által kaptam, kit azonban szintén csak leveleiből ismerek, személyesen sohasem láttam. Midőn Lipcsében iskoláimat elvégeztem, az ügyvédtől levél érkezett, melyben a rendesnél sokkal nagyobb összeg pénzt kaptam azon utasitással, hogy menjek utazni, két évig maradjak távol, tudassam hollétemet s negyedévenkint küldetik utánam azon pénz, mely ezen első részlethez mindig hasonló leend.
- Különös!
- Igen különös, mondá keserüen Felix. Azonban el vagyok határozva egészen másként tenni, mint azt az ügyvéd és titkos pártfogóm gondolják.
- Hogyan?
- Mielőtt Párisba jöttem, Lipcséből egyenesen Bécsbe utaztam s azon ügyvédet keresém, kinek neve alatt pénzem érkezett s ki koronkint utasitásokkal és jó tanácsokkal szokott ellátni, és megtudtam, hogy Bécsben ily nevü ügyvéd nem létezik, s hogy és mimódon kapja meg hozzá intézett leveleimet, nem tudom, miután azon házban, melynek számát a levélczimre fölirni szoktam, oly nevü ügyvédről nem tudtak semmit. E sikertelen keresés után megnéztem Bécset s nehány napi ott tartózkodás után tovább utaztam, és utközben minden nevezetesebb várost érintve, idáig jöttem, hol mint mondám, két hónap óta vagyok, honnét azonban, ha te nem tudósitasz jöveteledről, már átmentem volna Londonba.
- És ott?
- Legelső teendőm leend felkeresni régi ismerőseimet s megkérni őket, hogy szerezzenek valamely állást egy kereskedő háznál. Magam fogom megkeresni kenyeremet és nem tudatom többé az ügyvéddel, hol vagyok.
- Azt helyesen teszed, s csak arra kérlek, addig fogadd el a pénzsegélyt, mig teljesen biztos állásod nem leend, mert bármily jó barátaid vannak is Londonban, meg kell azt gondolnod, hogy idegen vagy és sok nehézségekkel fogsz küzdeni.
- Ugy beszélek angolul, mint anyanyelvemen, a kereskedelmi pályára készültem, pártfogásom lesz, s mindazzal birok, a mi azon pályára szükséges, melyre lépni akarok.
Alfréd gondolatokba merülve ült, s bármily kellemetlen volt is barátja helyzete, önkénytelen az jutott eszébe, hogy ő szivesen cserélne vele. Nem volt-e ő teljesen szabad és független, tetteinek, vágyainak, pályája választásának és jövőjének ura, mig ő...
Nem is mert saját sorsára gondolni.
Mióta hazulról elindult, nem gondolt többé azon jövőre, mi őt a legnagyobb nyugtalansággal tölté el, s e perczben Felix szavai eléje álliták mindazt, mit oly kellemes volt feledni.
Önkénytelen sóhaj lebbent el ajkáról s Felix azon kérdésére, mi nyomja szivét, több részletet beszélt el életéből, körülményeiből s csak két dolgot hallgatott el, azt, hogy vőlegény s hogy e házasság szive ellenére történik.
Hogy ezt miért nem emlité barátjának, maga sem tudta, valamely ösztönszerü szégyenérzet tartá ettől vissza, erélytelennek, férfiatlannak látta magát, s e perczben gyávaságnak tetszett előtte, amit elkövetett, - bár visszavonhatta volna.
Meg volt győződve, hogy Felix, ha ki nem gunyolja is őt gyengeségeért, mindenesetre megróná bátyja iránti bizalmatlanságát; s azon könnyelmüséget, melylyel önmaga rombolta szét élete boldogságát kárhoztatná, s nagyon izgatottnak is érezte magát barátjával szemben, kiről tudta, hogy előadását kifakadásokkal kisérné, s tartózkodott a rá nézve fontos részletekbe bocsátkozni.
Sokáig ültek még a boulevardeon s elhatározták, hogy negyvennyolcz óra mulva elhagyják Párist, hova azonban még mindketten vissza szándékoztak térni.
Két élvezetes nap után csakugyan utra kelt a két barát s minden nevezetesebb esemény nélkül érkezett Londonba, hol Felix, daczára, hogy hosszu idő óta nem volt, egészen otthonosnak érezte magát.
Megérkezésük után való nap azonnal sietett fölkeresni ismerőseit, de leveretve tért vissza; azok két hónap előtt hagyták el a várost s az egész őszt és telet Angolországtól távol szándékoztak tölteni.
Ez nagy csapás volt az ifjura nézve, mert tökéletesen meghiusitá tervét jövőjére, azonban rögtön elhatározta nem térni vissza Parisba, hanem fölkeresni Mr. Parrt és családját Svájczban, hova azok egyelőre utjokat vették.
E szándékát közlé Alfréddal, s az kisérőjeül ajánlkozott. Néhány hetet Londonban kivánt ugyan tölteni a város tüzetes átnézése s minden nevezetesebb hely fölkeresése végett, mely idő alatt a nagybátyja által rábizott ügyeket is elvégezhette, tökéletesen szabad volt és ment minden további üzleti dologtól.
Párisból és Londonból is irt haza s kapott leveleket, melyeket Felixnek rendesen fölolvasott s mindig magyarázatokkal kisért, ugy hogy az lassanként leirásból tökéletesen ismeré rokonait, gyermekkorát, multját, imádással párosult szeretetét Camilla iránt, látogatását Bécsben annak szüleinél. Ugyszintén megmutatá Felixnek Izabella arczképét, melyet Felix elragadó szépnek talált, megmutatá a könyvet és csipkét is, a melyet Bécsben kapott.
Még a ház régi cselédjeiről sem felejtkezett meg Alfréd, fölemlegeté az öreg portást, ki negyven év óta van a Szolmer-házban, Lukácsot, ki még az ő apjának inasa volt, vele járt Olaszországban, ismerte anyját, s szülei halála után folytonosan nagybátyja házánál maradt. Felix a legnagyobb érdekkel hallgatá mindezt; neki, kinek soha sem volt családja, uj, szokatlan érdekes volt mindezen családi változatosság, az egyes körülmények, majd házasság, majd halál, keresztelő és sok más részlet, mely csak ugy előfordulnak az élet regényében, mint bárminő könyvben. Két hónapi együttlét után Felix ugy beszélt Alfréddel a Szolmer-család viszonyairól és tagjairól, sőt az üzlet multját, emelkedését, összeköttetéseit is ugy ismerte, mintha egész életét azok között töltötte volna.
Végre Alfréd annyira őszinte lőn barátja iránt, hogy azt is elmondá neki, mennyire nehezére esik az üzleti pályára lépnie, s hogy minden erejét kénytelen volt összeszedni bátyjával szemben, hogy el ne árulja ellenszenvét a rábizott kötelesség iránt. Azon aggodalmát is elmondá, hogy e pályának soha sem fog megfelelni s azon félelmet, hogy ily nagy vagyont kevés hivatás nélkül fog kezelni és e vagyon nagybátyjának halála után, az ő avatatlan kezében, a legnagyobb veszélynek leend kitéve.
Ily társalgások közben járták be Londont, kirándultak Brightonba, Richemondba, fölkerestek minden látni és nézni valót, s egy hónap mulva Svájczba indultak, hol azonban a Felix által keresett angol családot már nem találták; mert az angolok, ősz lévén, déli Francziaországba, Mentonéba siettek a hüvös svájczi levegő elől.
A két ifju ugyanazon az uton utazott Mentonéba mint az angolok: Mr. Parr és családja, s végre Mentonéba érve, Felix megtudta, hogy ismerősei csakugyan ott vannak.
Későn este érkeztek s reggel a ragyogó napsugarak ébreszték fel őket. Sietve felöltözködvén, Alfréd sétára készült, mig Felix alig várta, hogy barátait felkeresse.
Elváltak. Alfréd már leirásból ismervén Mentene környékét és sétáit, a gyönyörü Cap-St.-Martin felé vette utját. Mindenütt a tenger mellett cyprus-, olaj-, narancs- s czitromfák árnyékában haladt, koronként meg-megállt és szemeit a gyögyörü képen legelteté, mely eléje tárult.
A levegő oly átlátszó tiszta volt, hogy a tengerparton körös-körül minden várost kivehetett. Egymásután tüntek föl előtte Ventimiglia, Pordigheva és San-Remó, a másik oldalon Monte-Carló, fölötte a Turbie, vele szemben a Rocherrouge a pont St. Louis cyprus és pálma fáikkal, a ragyogó kék ég alatt s a fok csúcsánál zuhogó tenger: mindez oly gyönyörű egészet képezett, hogy szivét reszketni érzé a gyönyörtől.
- Ah, - kiáltá fel kitörve, - ilyen vidék, ilyen élet kellene nekem! Anyám a szép olasz ég alatt született, atyám müvész volt, s én mindazon benyomásokat örököltem, melyeket ők e szép vidékről magukkal hoztak. Ah én nem illem be a számok országába, a kereskedői irodába!
Egy sziklára ült s fejét kezére hajtá. Szive annyira telve volt keserüséggel, hogy nem vette észre azon két hölgyet, kik e közben egészen közelébe értek. A fiatalabb kis kocsiban ült, melyet az öreg nő huzott. Az ifju hölgy kilépvén a kocsiból, vásznat, ecsetet és festéket szedve elő, szintén egy sziklára ült és festéshez kezdett, mig az öregebb távolabb tőle foglalt helyet.
Az ifju bámulva nézett reá. Még soha ily megható szépséget nem látott.
Magas, karcsu, átlátszó, finom alakzatu leány ült előtte; arany haja puha fürtökben omlott vállaira, mig szemei nedves fényben ragyogva oly feketék voltak, mint az éj. Hosszukás finom arcza kissé föl volt hevülve, s midőn vérpiros ajkait megnyitá, két sor tündöklő fehér fogat láttatott.
E leány bájos arcza, minden tündöklő szépsége mellett hervatag volt; mintha az lenne rá irva, hogy nem marad soká az élők között. Az egész alak Alfrédnak Camillát juttatá eszébe, s nem volt képes szemeit róla levenni.
- Ön áthül ama sziklán, miss Parr, - kezdé az öreg nő angolul, azt hiszem, ama hely nagyon ki van téve a szélnek.
- Legkevésbbé sem, édes Huttons, viszonzá nevetve a leány, s önkénytelen az ifjura pillantott, ki őt folytonosan a legnagyobb érdekkel és bámulattal nézte.
- Miss Parr, gondolá Alfréd, hisz ez Felix barátjának leánya, ah mily gyönyörü lény!
Ekkor beszéd hangjai üték meg füleit s barátját látta egy férfi és nő társaságában közeledni, kiknek látására a fiatal leány félre tevé képét és ecsetjét s észrevehető meglepetéssel nézett Felixre. Ez őt megpillantva, sietve közeledett felé.
- Miss Parr, kiáltá örömtelt hangon nyujtván felé kezét, mennyire örülök önt viszontlátni; ismeri-e még régi játszó társát?
A leány arczát láng boritá s habozva tette kezét az ifjuéba, kiről tudta, hogy ismerős, mert szülőivel jött, de látszott rajta, hogy nem emlékezik reá. Valóban... mondá habozva.
- Mr. Everarde, szólt az ifjut bemutatva Mr. Parr, s a leány arczán élénk öröm látszott.
- Ah, mennyire megváltozott ön, mondá, sohasem ismertem volna meg, s midőn látta, hogy Alfréd és Felix köszöntik egymást, sebesen tevé hozzá: fivére, nemde?
- Igen, mondá nevetve Felix, idősebb testvérem Alfréd, van szerencsém önöknek bemutatni.
Szolmer közelebb lépett, meghajtá magát, de nem hallotta micsoda nevet ejtett ki Felix, midőn őt bemutatá, s igen csodálkozott, hogy az egész család Mr. Everardenak hivja őt, s a legnagyobb előzékenységgel és barátsággal fogadta és oly ismerősen bánt vele, mint Felixxel, ki több mint hat évet töltött házuknál.
Az egész napot együtt tölték, s midőn hazafelé mentek, Florence nem akart kocsijába ülni.
- Nem vagyok én beteg, mondá kipirult arczczal, s csak mert egyetlen leány vagyok, azért vigyáznak ugy reám.
És akaratos gyermekként rázta meg fürtös fejét. Nem, nem, ismétlé, semmi esetre se megyek kocsin; Huttons üresen fogja azt haza huzni, s engem, ha elfáradok, atyám vagy Mr. Everarde vezetni fog.
Engedni kellett. Ugy történt mindig minden, a mint ő akarta. Midőn az Everarde nevet kiejté, arcza kissé piros lett s Alfrédre nézett.
Alfréd rögtön hozzá futott és karját nyujtá neki, s minden mozdulatán látszott, hogy mily örömmel teszi azt. Felix elől ment Mr. és Mrs. Parral, ők bátra maradtak s utánuk a nőcseléd haladt az üres kocsival.
Mig Felix előadá ügyeit öreg barátjának s a kérelmet egy állás elnyerhetése végett, addig Florence és Alfréd élénken csevegtek s nagyon jól mulattak együtt. Kedvteléseik, gondolkozásmódjuk, szokásaik nagyon hasonlók voltak s igy könnyen megérték egymást. Midőn este elváltak, mint régi ismerősök szoritottak kezet.
Midőn Felix előadá terveit az angolnak, társalgás közben azt kérdé, mi módon jutott ő, egykor mint kis gyermek annak házába?
- Ez egészen véletlenül történt, viszonzá a kérdett. Ön tudja Felix, hogy atyám igen előkelő és gazdag ember volt, lord Vhitmor, s én, mint második fia, anyám részéről kaptam csak egy negyedrész vagyont, miután még két fiatalabb öcsém is volt. A lelkészi pályára léptem, s az atyai vagyonból semmit, még a nevet sem örökölvén, mig idősebb bátyám lord Whitmor of Cadogannak nevezi magát, én egyszerüen Mr. reverend Parr vagyok; öcséim közül az egyik a katonai pályán van s a legifjabb kereskedő.
Brightonban telepedtem le, megházasodtam; nőm szép összeg pénzt hozott s lassankint vagyonos ember lettem. Kevés igénynyel birtunk, nagyon elégedettek valánk, és csak egy dolog szomoritott bennünket, hogy nem volt gyermekünk, mert Florence csak házasságunk tizenkettedik évében született.
Midőn Isten meghallgatá könyörgésünket és a kis gyermekkel megajándékozott, többé nem hiányzott semmi, hogy elégedettek legyünk. Egészen hivatásomnak és családomnak éltem, napjaim, éveim egyforma csendességben teltek.
Egy napon levelet kaptam öcsémtől, ki, mint mondám, kereskedő s már igen tekintélyes és gazdag ember volt. A levélben azt kérdezé, nem volnék-e hajlandó egy hat éves kis idegen fiut házamba fogadni, őt, mint saját gyermekemet, jó kereszténynyé és jó angollá nevelni.
Én ezt a legnagyobb örömmel tettem; tudtam, hogy a kis fiu árva, s tudtam, hogy őt soha jobb helyre nem adhatják, mint hozzám, hol szülei helyett apát-anyát fog találni, s benne egy jó keresztényt nyerek az egyháznak és egy honfiut nagy nemzetemnek.
- Igy jött ön házamba, Mr. Everarde, s hogy mai napig nem tartozik családomhoz, ennek oka az, mert azok, kik ön felől rendelkeztek, tizennégy éves korában Lipcsébe vitték a collegiumba s utóbb kereskedelmi iskolákba, azt hiszem attól félve, hogy anyanyelvét teljesen elfelejti.
Felix gondolatokba merült e beszéd alatt.
- Igy tehát öcscséhez kell folyamodnom, Mr. Parr, ha az előzményeket tudni akarom?
- Az többé nem lehetséges, minthogy szegény öcsém négy év előtt meghalt.
- És családja nem maradt?
- Nőtelen volt, összes vagyonát leányom Florencere hagyta.
Felix arczán keserü mosoly vonult el azon gondolatra, hogy mily ügyesen töröltek el minden nyomot azok, kiknek érdekökben volt tőle megmenekedni, hogy soha se találhasson reájok.
- És mégis, minden hasztalan volt, én ismét angol leszek, nemde Mr. Parr, ön ismét fiává fogad?
- A legnagyobb örömmel, látom a nyelvet ma is ugy beszéli, mint ha soha sem lett volna Angolországtól távol, s ha a kereskedelmi pályára készült, ugy...
- Nem vall velem szégyent, bárhová ajánl, arról biztositom.
Mr. Parr megigérte neki, hogy ismerőseinél tudakozódni fog valamely jó állás iránt, s Felix elhatározta, hogy azalatt, mig ilyen találkoznék, Mentonéban marad, mibe természetesen Alfréd is a legnagyobb örömmel egyezett bele.
Alfréd minden idejét az angol családdal s különösen Florenceval tölté, kit egy nagy betegség kiállott szenvedése után a londoni orvosok előbb Svájczba, azután valamely déli tartományba küldtek. A leány teljesen egészségesnek érezte magát, s csakis szülei tulságos szeretetének állitá mindazon kényeztetést, melylyel őt még mindig körülvették.
- Ugy bánnak velem, mint beteg gyermekkel, mondá olykor nevetve, s én, hogy örömet okozzak nekik, türöm a sok ápolást.
Meglátszott azonban finom termetén, halványságán és fényben uszó szemein, hogy igen gyönge, beteges.
Néha oly szép volt, mint egy tulvilági lény és szépsége oly megható, hogy az ember őt látva, majdnem könyezett. Ha legkisebb változása volt, szülei kétségbe estek; egy mosolyáért apja-anyja életét adta volna oda.
Elkényeztették ugy, a hogy a gyermeket kényeztetni lehet, és ő mégis maga volt a jóság és szelidség. Engedékeny, elnéző mindenki iránt; tizennyolcz éves volt s a festészetnek szentelte napjait, az erdő, virág és madarak voltak barátjai, egész világa, a legjobb könyveket olvasá, melyeket atyja az ő számára kikeresett, az életnek csak jó és szép oldalát ismerte, minden virult, ragyogott körülte s ő nem tudta, hogy a napnak árnyéka is van.
- Jőjjön velem holnap a Roché-rougehoz, mondá este Alfrédnek, ha elváltak, vagy a fokra, vagy a völgyekbe ibolyát szedni! Minden napra volt valami terve, melyet Alfréddel közölt s az ifju, bár jól érzé a veszélyt, mely e társaságban őt fenyegeté, nem birt annak ellentállni.
Még csak nem is gondolt arra, hogy távozzék s elhagyja Mentonét. Érezé, hogy ez lehetetlen s minden idejét Florencevel tölté.
- Miért hivnak önök engem Everardenak? kérdé mindjárt ismeretségök másodnapján a leányt, ki csodálkozva nézett reá.
- Ez tehát nem önnek a neve?
- Én nem vagyok Felix bátyja s őt hivják Everardenak.
- Hiszen a név mindegy, viszonzá nevetve a leány; kérem engedje, hogy Everardenak hivjam, nekem e név nagyon tetszik.
Alfréd nevetve vállat vont.
- Hivjon inkább Alfrédnek.
- Ah azt nem tehetem!
- Hisz Felixet is keresztnevén nevezi.
- Ő gyermekkori játszótársam volt, de ha önt Alfrédnek hivnám, vőlegényemnek tartanák.
Alfréd sápadt lőn e szavakra, a lelkiismeret egy nyila szurta át szivét.
Már egy hónapja voltak Mentonéban s Mr. Parr még mindig nem tudott biztosat mondani Felixnek a kivánt állás felől. Jöttek-mentek ez ügyben Londonba és vissza a levelek, de végeredményhez nem jutottak, s különben a két müvelt, szellemdus ifju oly kellemes társaságot képezett a Parr-család részére, hogy örültek, ha azok minél tovább maradnak Mentonéban, s ők maguk is oly jól érezték magukat, hogy egyik sem kivánkozott elhagyni a szép helyet.
Felix gyakran átment Monte-Carlóba, s mint mondá, nagy szerencsével játszik. Alfréd egyetlen egyszer kiséré őt oda s elragadtatva dicsérte a hely szépségeit, de többé soha sem kisérte barátját, inkább addig angol ismerőseivel tett kirándulást a hegyek közé, vagy az ibolyával telt völgyekbe, s bokrétát kötött Florencenek.
Ugy éltek, mint Pál és Virginia.
Még soha szerelem oly természetesen, oly minden zavar s titokszerüség nélkül nem fejlődött, mint Florence keblében Alfréd iránt. Szerette őt, és nem tudta, hogy ezt titkolni kell. Reggel, ha jött, eléje futott, ha elment, reszketve szoritá meg kezét s elbeszélé neki, hogy mily hosszuk azon órák, melyekben nem láthatja őt. Számtalanszor megkérdé tőle »gondol-e reá«, ha nincsenek együtt, s könyes szemekkel mondá, hogy ha tőle válni kellene - meghalna....
A szülők mosolyogva hallgatták e szavakat. Ők rég tisztában voltak a fölött, hogy Florence ahhoz fog férjhez menni, kit szive választ. Születése óta mindig azt tette, amit akart, s a szülők örültek e vonzalomnak, habár azt sajnálták, hogy nem angol az, kit szeret, különben teljesen helyeslék választását. Látták, hogy Alfréd tökéletesen gentleman. Hogy minden szava észt, finomságot, szivet és a legjobb nevelést árulja el, s ők nem kivántak többet. Nem is gondolkoztak a jövő felett, semmiféle körülményeiről nem tudakozódtak; a mi egyik főjellemvonása az angoloknak.
Ők az első félórában tudják, hogy gentleman-e az, kivel a sors összehozta őket vagy nem, s ha müveletlennek találják, nem néznek többé reá, mig ellenkező esetben tiz évi ismeretség után sem kérdezik körülményeit, eredetét, kilétét; szerintük vagy érdemes valaki, hogy művelt emberek társaságában legyen, vagy nem, s ezzel be van végezve minden.
Igy volt Alfréd is az angol családdal. A legbensőbb barátságban éltek és soha egyetlen szóval sem emliték családját, multját vagy terveit a jövőre s ő soha sem beszélt e dolgokról.
E közben Felix kezdett türelmetlen lenni, s pár hónapi Mentonéban létele után egy napon kinyilatkoztatá Alfrédnak, hogy pár hétre Londonba megy.
- Mily szerencse rám nézve, mondá az ifju, igy rád bizhatom azon teendőt, mire bátyám legutolsó levelében kért, s iratokat szedett elő, miket Felix figyelemmel nézett át.
- Igen nagy összegről van szó, melyet ama banknál föl kell venned, mondá figyelmeztetőleg barátjának Felix, még pedig személyesen.
- Te megteszed ezt helyettem, nemde? - folytatá némi zavarral Alfréd, mert érezte, hogy kötelességi szempontból helytelenül cselekszik; én nem hagyhatom el e helyet.
- Még sógorok leszünk, mondá nevetve Felix, értem annyiban, hogy a Parr-családnak ugy mutattalak be, mint öcsémet.
- Ah, hisz ez csak tréfa, én Florencenek mindjárt másnap megmondám, hogy nem Everarde a nevem, és azóta többnyire Alfrédnak hivott, ha mások nem hallák.
Felix nevetett, mialatt Alfréd arcza lángvörös lőn.
- Elvégzem kivánságodat az angol banknál, s csak arra figyelmeztetlek, hogy meggondoltad-e, mily következései lehetnének annak, mit cselekszel? Azon összeg, melyet rám bizol, egy egész vagyon; nekem egy garasom sincs, ugyszólván szerencsevadász vagyok a világban, sem nevem, sem családom, kidobtak az emberek közé, s tartanak pénzzel azért, hogy a nyomor rá ne vigyen, hogy családom kilétét kutassam, hátha a rám bizott összeggel tovább állok!
- Felix!
- Száz közül kilenczvenkilencz ezt tenné helyemben a mai világban, folytatá mind élesebb keserüséggel Everarde s ki tudja, nem leszek-e én a századik?...
Alfrédet kétségbe ejté e gúny és makacsság.
- Ha ezt hihetném rólad, mondá heves haraggal, ugy egy perczig sem társalkodnám veled, azt hiszem, eléggé ismerlek arra, hogy ettől ne féljek.
Felix áradozó szeretettel szoritá meg kezét.
- Te még sokat fogsz csalódni a világban, mondá mély sóhajjal, az oly emberek, mint te, nem a mai világba valók.
- Ugy beszélsz, mint egy vén bölcs, mondá nevetve Alfréd, két évvel vagy fiatalabb nálam, egyszerre léptünk ki az intézetből, annyi tapasztalásod van mint nekem, s oktatást adsz az élet és emberek rosszaságairól.
- Te idealista vagy, már jellemedben fekszik, hogy mindenütt a szépet, jót és a költőit keresd, magadról itélsz meg másokat, s az életet ugy itéled meg, mint a minő körülmények között folytak mostanig napjaid.
- És te?
- Én más körülmények között születtem és neveltetém; már szüleimnél kezdtem az emberek rosszaságát ismerni, s véleményem az, hogy a körülmények mindenkit rosszá tehetnek.
- Ezt csak a keserüség mondatja veled, s mert épen ugy mint én, nem ismered az életet, a jövő és tapasztalás az ellenkezőről fognak meggyőzni. - Hiába vitatkoznánk e fölött, mert nem győzhetnők meg egymást. Te milliomok ura vagy, kihez mindenki alázatos arczczal fog közeledni, én szegény földönfutó, ki az embereket nagyon is hétköznapiságukban ismerem.
- Igazad van, ez oly tárgy, melyről nem beszélhetünk. Te mindent rútabbá akarsz tenni, mint van, én pedig talán mindent szebbnek látok s ez nem körülményeinkben, de önmagunkban rejlik, biztositlak, hogy én a te helyzetedben épen oly szép reményekkel tekintenék a jövőbe, mint most, te pedig épen oly kételkedő és keserü volnál, ha egész vagyonommal birnál, mert ez jellemedben fekszik; - isten tudja, örömest cserélném azt el a te szabadságod és függetlenségeddel, ha lehetne.
- És miért ne, mondá odavetve Felix, mialatt szivarjáról lerázta a hamut. Mi tartóztat, hogy ne maradj helyettem Angolországban mint Everarde Felix, s én ne menjek rokonaidhoz mint Szolmer Alfréd...
Alfréd oly bámulással nézett barátjára e szavakra, hogy az gunyos nevetésben tört ki.
- Nos, mi tartóztat, folytatá bizonyos konoksággal. Nem hasonlitunk-e egymáshoz, hogy mindenki testvéreknek tart bennünket, nincsen-e egy és ugyanazon pályánk. Több gyakorlattal bir-e egyikünk a másiknál s nem hivnak-e e perczben mindkettőnket Everardenak, csak tőled függ, hogy ha egyikünkből Szolmer lesz, az te, vagy én legyek.
Mindez tréfásan s gunynyal volt mondva, de Felix oly kihivó éles tekintettel szegzé tekintetét Alfrédra, hogy az egészen megzavarodva süté szemeit a földre s a csodálkozástól egyetlen szót sem birt kiejteni.
Felix elveté szivarját s fölugorva helyéről barátjához lépett, kinek hevesen tette vállára kezét.
- Én megmondom neked mi tartóztat vissza ettől, ha akarod tudni, - nagybátyád milliomjai!
Most végre Alfréd is magához tért s lángpiros arczczal, szikrázó szemekkel viszonzá Felix gunyos tekintetét.
- Nem a milliomok, kiáltá hevesen, nem a pénz, mint te gondolod, hanem a becsület! Ez az ami visszatartana attól, hogy oly tettre vetemüljek, mi lelkiismeretemmel nem fér össze.
Felix mosolyogva vont vállat.
- Ugy hát ne bizz ötszázezer frankot egy ismeretlenre, mert nem tudod, hogy nem kerül-e e tett még sok lelkiismereti furdalásodba, miután azon összeg nem a tied!
- Ez annyit tesz, hogy te nem akarod megbizásomat s kérésemet teljesiteni?
- Sőt igen szivesen, ha azt rám mered bizni.
Alfréd szó nélkül szedte elő irományait, arcza büszke önérzetben lángolt; leült, a papirosokat egyenkint átnézte s Felixnek nyujtá, ki azt hasonlóan átvizsgálta, s midőn minden részlettel, mi az ügyhöz szükséges volt, megismerteté őt, kezét nyujtá neki.
- Légy meggyőződve, mondá, hogy mig távol leszesz, soha egy percznyi nyugtalanságot sem érzendek a miatt, hogy ez összeget egy szerinted ismeretlenre biztam, ki legjobb barátom.
- Köszönöm! viszonzá Felix, s hangjának reszketése elárulta benső megindulását.
Felix harmadnapra határozta elutazását, s még az nap közlé e tervet Mr. Parral, ki helyeslé tettét, de némi aggodalommal kérdé, ha Alfréd is követendi-e őt?
- Nem, viszonzá a kérdett, ő egy ideig, mig én visszatérek, itt marad, s később majd együtt folytatjuk utunkat; s midőn Florence a szobába lépett, élénken mondá neki apja, hogy Felix Londonba utazik, de...
A leány halott halvány lőn.
- És Mr. Alfréd? kérdé elfojtott hangon.
- Ő itt marad! viszonzá jelentőségteljes mosolylyal Felix.
- Ah, mennyire megijedtem, folytatá elpirulva s megkönnyebbülve, a legnagyobb természetességgel Florence, mit kezdtem volna nélküle, ki lett volna sétáimban társam; és meddig marad ön távol Mr. Everarde?
- Azt hiszem, két vagy három hétig, különben az egészen ügyeimtől függ, meglehet előbb, meglehet később térek vissza, egyébként ön nem nélkülöz engem Florence?
- Nem annyira, mint Alfrédet, viszonzá őszintén a leány, de ön is nagyon hiányozni fog nekünk.
- Köszönöm, sietni fogok vissza...
És valóban sietett is, két heti távollét után visszatért Mentonéba, s azon kereskedő háztól, hova ajánlva volt, csak biztatást, de semmi bizonyost sem hozott. Mig távol volt, Alfréd, mint azelőtt, minden idejét a Parr-család körében tölté s minden gondolkodás nélkül adta át magát azon varázsnak, melyet Florence társaságában talált. Hiába érkeztek nagybátyja és Izabella levelei, hiába kérdezték azok tőle, mit csinál oly soká egy helyen és pedig Mentonéban, hol elfoglaltsága nincs, - ő alig felelt nekik s akkor is oly kitérően és oly általánosságban, hogy Izabella heves jelleméhez képest végre élénk szemrehányásokat tett neki, mire ő a legnagyobb nyájassággal, szeretettel felelt, de részletekbe nem bocsátkozott. Egész szivét és eszét a Florence iránti szerelem foglalta el. Az őrüléshez érezte magát közel, ha arra gondolt, hogy e lénytől valaha el kell válnia s életét máshoz kötni, kivel alig rokonszenvezett.
Órákig ült és gondolkodott, mit tegyen, hogy e köteléket felbonthassa, mely azelőtt még türhetőnek, de most elviselhetetlennek tetszett neki, s megforgatott fejében minden lehetőséget, mi szakadásra vezetné, s minden, de minden eszébe jutott, csak egy nem - az őszinteség!
Erre nem is gondolt, mert nem érzett elég erőt, hogy nyiltan megirja, miként unokatestvérét nem szereti, azon két ember gyermekét, kiknek ő az életben mindent köszönhetett.
Hiába inté az ész a szivet, mindannyiszor Rochefoucauld azon mondata jutott eszébe, »ha szenvedélyünket legyőzzük, ez nem a mi erőnket, hanem azok gyengeségét mutatja.«
A mennyire növekedett szerelme, annyira növekedett kétségbeesése is, s midőn egy napon Felix váratlanul belépett hozzá, izgatottan borult karjaiba s az első üdvözletek kicserélése után elmondott neki mindent, még azt is, mit eddig mindig elhallgatott előtte, hogy Izabella menyasszonya s hogy e házasságból semmi sem lehet.
Felix nyugodtan végighallgatá őt s itt-ott elbeszélése közben egy-egy kérdést vetett oda.
- Te sokat beszéltél nekem Camilláról, mondá a többek között, de azt soha sem emlitéd, hogy ki volt ő tulajdonképen, mielőtt bátyád elvette, hogy kinek a leánya, gazdag-e vagy szegény, szeretetből lépett-e bátyáddal ama házasságra, mely őt boldogtalanná tette, vagy hogy körülményei kényszeritették-e férjhez menni egy gazdag emberhez, ki nálánál husz évvel volt öregebb?
- Hogy ki volt ő, azt elmondhatom neked: Reinhold Camilla, egy igen gazdag bécsi bankár leánya, de hogy mi vitte ama házasságra, nem tudom. Anyagi viszonyok nem, más egyébnek kellett a dologban lenni, bizonyos titokszerüség fedi ez esetet, melyből én csak annyit tudok, hogy nyolcz éves házassága alatt szüleivel soha sem találkozott, s igy azt hiszem, hogy vagy azok kényszeriték őt a férjhez menetelre, vagy szülei akarata ellenére tette e lépést, mely, meg vagyok győződve, életébe került.
Felix elgondolkozott.
- És Izabella az ő leánya; azt mondod, hogy anyját imádtad és leányát nem szereted; hát nem hasonlit e leány édes anyjához?
- Legkevésbbé sem; soha gyermek annyira el nem ütött anyjától, mint unokahugom, s ha valaki hasonlithat Camillához, az egyedül Florence!
- Alfréd, te igen komoly játékba kezdtél, mely mondhatom, könnyen Florence életébe kerülhet.
- Nem, nem, ne ejtsd ki ez iszonyu szót, kiáltá fölugorva Alfréd, soha mást, mint Florencet, nem veszek nőül, inkább meghalok.
- E perczben nem tudok neked tanácsot adni, mondá Felix, legjobb lesz, ha most elejtjük e tárgyat, majd visszatérünk rá. Itt vannak irományaid; az ötszázezer frank azóta már bátyád kezei közt van, azt hiszem, te magad sem végezhetted volna jobban.
- Köszönöm Felix, te igaz barátom vagy. Nyugodtabb, higgadtabb vérmérsékletü s meg vagyok győződve, hogy minden dologban a legjobb tanácsot fogod nekem adni.
A két barát kezet szoritott s Felix átöltözködvén, a tengerpartra mentek, hol ez időben az előkelő közönség mind együtt volt található, igy Parrék is, kikkel ők rövid séta után találkoztak, s kik az ujonjöttet a legnagyobb nyájassággal fogadták.
Miután Felix most már minden körülményt ismert Alfréd életéből, figyelemmel kisérte annak magaviseletét Florence iránt s ugy látta, hogy Alfréd egészen ugy viseli magát a leány iránt, mintha annak vőlegénye volna, s hogy Florence fiatal szivének egész szenvedélyével ragaszkodik Alfrédhez; este; midőn hazamentek s egyedül voltak; nézetét el is mondta barátjának.
- Te messzebb mentél e dologban, mondá neki, mintsem helyzetedben szabad lett volna; most csak az a kérdés, mire határozod el magad, mert tovább ez igy nem tarthat; vagy szakitasz Parrékkal, vagy őszinte vallomást teszesz bátyádnak; - válaszsz a kettő közül.
Alfréd megdöbbenve hallá e szavakat s lelkében tökéletesen igazat adott Felixnek. Maga is érezte, hogy a húrok tul vannak feszülve, de arra, hogy egy vagy más irányban határozzon, sehogy se birta magát eltökélni.
Hol gondolkozva, hol beszélgetve tölték az estét, s végre Felix azon tanácsot adta Alfrédnek, ne menjen pár napig Parrékhoz, vesse magát próba alá, s határozzon minden benyomás nélkül; ne most, ne e perczben, hanem mikor nehány napja lesz már, hogy Florencet nem látta.
Alfréd szinleg elfogadta e tervet, de igen jól tudta, hogy a pár napi távollét csak szitani fogja Florence iránti szerelmét, s nem nehány nap, de sok-sok év, egy öröklét mulva sem feledhetné Florencet.
A következő napon kora reggel a Berceaura mentek, mely hegy a környéken a legmagasabb, s a kirándulás egész napot vett igénybe, és igy Alfréd nem láthatá Florencet. Másnap Nizzába rándult a két barát, hol egy napot töltöttek; onnét harmadnap Cannesba. Negyed nap már nem állta ki tovább Alfréd, s midőn megérkezett Mentonéba, a vasutról egyenesen Parrékhez sietett.
Midőn belépett, Florencet egyedül találta, ki mosolygó arczczal jött eléje s feléje nyujtá mindkét kezét.
- Jó, hogy jön Alfréd, papa és mama már azt hitték, elutazott.
- És ön, Florence? kérdé kezeit nem bocsátva el az ifju s oly mélyen, oly szerelemmel nézett szeme közé, hogy a leány önkéntelen lesüté szemeit, aztán a legbensőbb bizalommal és szerelemmel tekintett reá.
- Én, mondá mosolyogva, én tudtam, hogy ön valahova kirándulást tett s hogy nemsokára vissza fog jönni.
- És ha nem jöttem volna?
Florence álmélkodva nézett rá.
- Hogyan lehetne ez? kérdé elfogultan; erre még sohasem gondoltam, hisz ha önt nem láthatnám...
Elhallgatott s nagy könyek peregtek arczára.
- Florence, kiáltá az ifju és heves szenvedélylyel keblére ölelé a reszkető leányt; hát nem tudja-e, hogy jobban szeretem mint életemet, hogy e három nap alatt a pokol kinjait szenvedtem át, hogy egy nap, egy óráig sem tudok ön nélkül élni, s hogy inkább meghalok, semhogy valaha elhagyjam.
A leány könyein át mosolygott, s nagy szemeit a legbensőbb szerelemmel függeszté kedvesére, kinek minden szava mind megannyi mennyei szózat hangzott fülébe.
Helyet foglaltak.
Annyi mondani valójuk volt egymásnak, s este, midőn Felix a szobába lépett, mindkettejük arczán látta, hogy vallomásra jutottak, a boldog öröm oly magasztos kifejezése ült arczukon, minőt csak a kölcsönös és megértett szerelem varázsolhat a vonásokra. Ez alatt Parrék is visszaérkeztek sétájokból s örvendve látták, hogy leányuk oly vidám, minőnek már több napja, Alfréd távolléte óta, egyszer sem látták.
Midőn a két barát ez este otthon együtt volt, Alfréd elmondott mindent Felixnek, mindent s azon határozatát, hogy Izabellának irni fog, tudatni fogja vele a történteket, vagy legalább annyit, hogy házasságukból semmi sem lehet.
De ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Száz levelet kezdett meg s egyet sem fejezett be. Nem talált szavakat, hogy hálátlanságát leirja, nem volt ereje, hogy másként tegyen, mint szive parancsolá.
Kétségbe volt esve, nem evett, nem aludt, nappal minden idejét Florencevel tölté, s este, midőn senki sem járt többé a tengerparton, ő akkor föl s alá futkosott s hallgatá a tenger zugását, mely annyira hasonlitott az ő bensejéhez.
Parrék semmit sem vettek rajta észre, mert ha Florencevel volt, akkor nyugodt és boldognak érezte magát, a leány szülőinek rég megmondta, hogy Florencet szereti, nőül akarja venni, s azok áldásukat adták e frigyhez, mert látták, hogy leányuk boldog, s ők nem kivántak egyebet.
- Anyagi ügyeiről ne gondoskodjék Mr. Everarde, mondá Parr neki, Florence gazdag s mi nem kivánunk mást, csak azt, hogy leányunkat tegye boldoggá és hogy igérje meg, hogy Angolországban marad, a mig élünk, velünk fog lakni, mert Florencetől megválni nem birnánk.
Alfréd mindent igért, hisz oly kimondhatatlan boldog volt, hogy nem kivánt egyebet, mint elvonulni, elbujni a világ elől, nem látni soha senkit, egyedül Florencenek és boldogságának élni a föld valamely szép helyén s elfelejteni mindent, a mi őt a multra emlékeztetné.
Egy este haza menvén bátyjától és Izabellától leveleket talált, melyben azok nagy szemrehányásokat tettek neki hosszú hallgatásáért, még mindig Mentonéban lételéért s hivták haza.
Ekkor már egy hónapja nem irt nekik.
Rögtön asztalhoz ült és tudatá, hogy másnap elhagyja Mentonét, Párisba és innét Londonba megy, hogy tapasztalatait folytassa, néhány hétig beteg volt, irá, s mig jobban nem lett, nem akarta őket nyugtalanitani, azért nem irt.
Még most sem volt ereje a valót bevallani. Reszketve adta e levelet postára; tudta, érezte, hogy mily helytelenül cselekszik, becsületérzése föllázadt e tette ellen és mégsem tehetett másként. Vajjon igaz-e az, hogy minden ember egy rossz szellemmel s egy őrangyallal jön a világra, kik szivében folytonosan küzdenek, s majd egyik majd másik győzedelmeskedik, mig végre az egyiknek vagy másiknak jut a végleges diadal?
Igy volt ez, legalább Alfrédnél. Ő minden jó és rossz cselekedetet képes volt megbirálni; tudta, mikor tesz jót s mikor követ el helytelent, de nem volt ereje önmaga fölött győzedelmeskedni, s a véletlen ugy akarta, hogy veszélyesebb körülmények közé jöjjön, mint az emberek legnagyobb része.
Felix figyelemmel kisérte őt, de ha Alfréd nem kérdezte, nem szólt bele barátja tetteibe. Ő egyrészt nagyon is el volt foglalva saját ügyeivel s másrészt nem akarta tanácsát barátjára erőszakolni; de titokban gondolkodott a felett, hogy mi módon lehetne ama veszélyt elháritani, mely Alfrédet fenyegeti, ki vakon rohant abba.
Felix egészen más jellemmel birt, mint Alfréd; sorsa már olyan volt, hogy keserüvé legyen az emberek igazságtalansága és rosszasága fölött. Érezte, hogy létele e földön egészen jelentéktelen, sziv, vagyon és barátok nélkül dobták ki a világba, s azt hivé, a sors még csak tehetséget sem adott neki, hogy fölküzdhesse magát valamely polczra.
E gondolat kétségbe ejté.
Küzdeni egy egész életen át, dolgozni eredménytelenül, elveszni ismeretlenül, szegényen, a nagy tömeg között, mint annyian, s végre meghalni, ugy mint valamely állat, ki azért dolgozott egy életen keresztül, hogy enni kapjon - mily sors ez!
Élni azért, hogy megkeresse mindennapi kenyerét!
Ez borzasztó gondolat volt Felixre nézve.
Nagyravágyó kezdett lenni. Keblét erélyes akarat dagasztá és agyát ránézve elérhetetlen, kivihetetlen eszmék kinozták. Olykor tudni akarta kilétét, elhatározta kérdőre vonni azt, ki őt alamizsnával látja el - tán sajátjából. Máskor megveté, s nem akart róla tudni és tőle valamit elfogadni!
Ily különböző eszmék, vágyak, tervek foglalkoztaták a két barátot, kiknek az volt szerencsétlenségük, hogy a sors nem helyezte egyiket a másik körülményei közé.
- Mit tennék én Alfréd helyén! gondolá gyakran Felix.
- Mily boldog volnék, ha Felixxel cserélhetnék! sóhajtá nem egyszer Szolmer.
Az idő mult, s Felix levelet kapott Londonból, honnét egy jó állás megnyilását jelenték neki, s kérdék, ha akarja-e azt elfoglalni? Ő azonnal készen volt az utra.
Közlé szándékát Mr. Parral és Alfréddel, kik helyeslék határozatát, s már márczius lévén és a dél meleg, ők is vele mentek Londonba.
Everarde elfoglalá állását s Parrék néhány heti Londonba időzés után Brightonba mentek, hol Parrnak mint lelkésznek egy évi szabadság ideje már letelt. Ez időt az egyházi gondnokság leánya egészségének helyreállitása végett adta neki, s igy most már Parr sietett elfoglalni papi székét és Alfréd majd Londonban, majd Brightonban volt, de folytonosan a család közelében tölté idejét.
Ősz lett, a fák levelei hulltak s Florence ujra betegeskedni kezdett. Halvány, sovány lőn, valamely titkos félelem látszott őt epeszteni; olykor láza volt s az orvos fejét csóválá, midőn a leány állapotát megvizsgálta. »E perczben még nincs veszély; - mondá a kétségbeesett szülők kérdésére - de valamely belső bánata van leányuknak, ezen kell segiteni, különben az ily gyenge alkatu és élénk képzelőtehetségü lényt megemészti a titkos gond és bú.«
Mi lehetett ez?
Florencenek minden vágya teljesült, még gondolatát is ellesték, Alfréd szenvedélyesen szerette őt, majd mindig együtt voltak; a szülők nem birták kitalálni, hogy mi lehet az, a mit az orvos sejtett!
Közlék ezt Alfréddel is, ki a hirre nagyon megdöbbent.
- Én szerelmem, mondá Florencenek, s kezét kezébe fogta, mit tegyek, hogy egészséges légy, szólj, életemet adom érted!
- Édes Alfréd, mondá Florence s elpirulva simulván hozzá, én nem értem azt, hogy mért nem esküszünk meg, mi tartóztat, hogy egymáséi legyünk; félek, hogy nem szeret eléggé arra, hogy nejévé tegyen! Közel egy éve, hogy menyasszony s vőlegény vagyunk és még egyszer sem fejezte ki azon vágyát, hogy megesküdjünk.
- Kedves Florence, mondá Alfréd és szerelemmel zárta karjaiba a leányt; - miért nem szólt régen, hogy ezt óhajtja, hisz ez nekem is legnagyobb boldogságom! Még ma beszélek atyjával s remélem, hogy rövid időn az enyém leend.
És valóban e kivánság a legboldogabb emberré tette Alfrédet, s ő, ki saját erejéből soha sem birt határozni és mindig azt várta, hogy a körülmények kényszeritsék őt, örült, hogy végre határozni kell. Mindent rendbe hozott Mr. Parral, ki elmondá, miféle irományokra van szüksége, mint idegennek, s hogy ő saját maga fogja őket összeadni.
Alfréd protestans volt, s igy a vallásra nézve semmi nehézség sem létezett; s csakis attól függött az esküvő, mennyi időbe kerülend, mig Alfréd szükséges irományai megérkeznek.
E percztől Florence ismét a régi volt. Arcza rózsái visszatértek, élénk, örvendő és boldog volt; nem kételkedett Alfréd szerelmében, s gyakran mondá szüleinek és vőlegényének, - ha Alfrédet vagy szerelmét elveszteném, az halálom lenne!
Mily ingatag alap ahhoz a férfi szerelme, hogy arra egy élet boldogságát épitsük, s mily ritka nő, ki abban nem csalódik!
Alfréd néhány nap mulva Londonba ment, hogy Felixszel beszéljen.
Tudta, hogy midőn Londonba érkezik, Felix hivatalában lesz, hol nagyon meg volt elégedve s igen jó és jövedelmező állással birt.
Alfréd azonnal oda ment és felkereste őt.
Midőn belépett, Felix látta rajta, hogy valamely nagy és erős elhatározással kereste fel őt, s félre téve munkáját, eléje sietett.
- Hány órakor szabadulsz meg innét? - kérdé Alfréd a kézszoritás után, s hangja a fölindulástól reszketett.
- Ötkor, s igy hatkor együtt ebédelhetünk, remélem ma Londonban maradsz.
- Igen, mert fontos beszédem van veled, ötkor lakásodon várlak.
Midőn az ifju távozott, Everarde mély gondolatokba merülve ült vissza helyére, s e nap igen rosszul ment a munka. Saját eszméivel volt elfoglalva. Neki is volt sok mondani valója Alfrédnek, t. i. az, hogy megtörtént, mit oly régen tenni szándékozott, s végkép szakitván multjával, ezentul egyedül saját magára, szolgalmára és tehetségeire van utalva.
Pár hónap előtt irt azon ügyvédnek Bécsbe, kitől eddig sorsa függött, s keresztelő levelét és a kilétét bizonyitó iratait kérte tőle, mit az minden nehézség nélkül meg is küldött, azt hivén, hogy idegen országban szüksége lehet az ifjunak azokra. Miután ez megtörtént s kezei között volt mindaz, a mit birni akart, azóta egyetlen sort sem tudatott magáról és végkép szakitott a multtal.
Ez iratok annyiban voltak fontosak reá nézve, mert azokban mint törvényes gyermek szerepelt, apja és anyja meg voltak nevezve s igy születésén semmi folt sem létezett. Ez őt boldoggá tette, s ez örömét szándékozott barátjával közleni, ki az egyedüli volt e földön, ki kétes helyzetéről, aggodalmairól tudott s bizonynyal vele örvendett azon egyetlen kedvezményen, a mit a sors neki nyujtott.
Alig várta, hogy este legyen, s midőn elhagyhatta hivatalát és lakására sietett, Alfrédet a legnagyobb izgatottságban találta.
Alfréd ugy fel volt indulva, hogy egyetlen szót sem beszélhettek ügyeikről, hanem Felix azonnal ágyba fektette őt s ő maga egész este és éjjel virrasztott mellette.
Alfréd a lázban eszméletét veszté, összevissza beszélt mindent s értelem nélkül kiabálta a Camilla, Izabella és Florence neveket. Midőn reggel Felix orvost hivatott, ez azt mondta, hogy az ifju oly nagy veszélyben forog, miként ő maga egyedül felelősséget nem vállalhat miatta, s kivánja, hogy fölötte orvosi tanácskozmány tartassék. Ez meg is történt, s az összehivott négy orvos a bajt agyvelőgyuladásnak, a lázat pedig a legnagyobbnak állitá, a mi csak ily betegségnél lehet.
Felix, midőn az orvosok távozása után beteg barátjával egyedül maradt, annak ágyához ült és kétségbeesett ijedtség és fájdalommal takará el arczát.
- Mihez fogok kezdeni, kiáltá - ha Alfréd meghal? Jobban szerettem őt, mint bárkit e földön, örömest életemet adnám érte!
Egymást érték a kocsik a Szolmer-palota előtt s harsogó zene hangzott le az ablakokból; mint a lent ácsorgó nép mondá, a milliomos bankár egyetlen leányának eljegyzését ünneplik.
Januárius hónapja van s a fagyos szél dühösen hordja a havat és csapkodja azt az emberek szeme közé. A kocsisok a bakon dideregnek és sóvárogva tekintenek föl a fényesen világitott ablakokra, melyek mögött a boldog emberek meleg szobákban harsogó zene mellett mulatnak, mig őket lent majd megveszi a hideg.
- Borzasztó idő! - szólt most egy kocsishoz a kapu elé lépő vörös ruhás, fehér prémes vastag portás; s az ég felé nézett, hol egyetlen csillag sem mutatkozott; sötét komor és viharos volt minden, mint a rossz ember lelkiismerete.
- Jobb lett volna urnak születni, kiáltá a bakról feleletül a kocsis, azok odafönt mily jól mulatnak, pedig tudom olyan is van köztük akárhány, kinek üresebb a zsebje, mint az enyém!
Mindnyájan nevettek ez élczre.
- Tévedsz barátom, viszonzá bántódva a portás; de hogy uram egymaga gazdagabb, mint az egész társaság együttvéve, azt magam is hiszem.
- És egyetlen leánya van csak, ez igazságtalanság, ha szegény volna, bizonynyal egy tuczat gyerek lógna a nyakán!
- És ki a vőlegény? kérdé egy másik kocsin ülő; de a portás nem felelhetett, mert épen egy pompás fogat fordult a kapu alá s ő sietett az ajtót megnyitni, melyből csillogó rendjelekkel boritott mellü katonatiszt s egy karcsu barna fiatal ember ugrott ki. Az illetők fölsiettek a szőnyeggel boritott, virágokkal diszitett inasoktól hemzsegő lépcsőn.
- Báró Eberhein tábornok!
- Gróf Omlay Elemér, kiáltá az ajtónálló s a két belépő azonnal közfigyelem tárgya lőn.
A tábornok katonás tartással haladt a belső termek felé, hol a házi urat és leányát vélte találni, s alig figyelt az őt jobbról-balról köszöntőkre, mi alatt társa mindenfelé nyájas pillantásokat vetve haladt utána, mig megtalálták Szolmert, ki már ekkor fogadásukra sietve eléjök jött, de a mily nyájas volt a tábornok iránt, oly hidegen fogadta Omlayt.
- Leányom tánczol, mondá erőltetett szivességgel Szolmer az üdvözletek kicserélése után; azonban keressük fel, ő igen örvendeni fog exczellentiád viszontláthatása fölött.
Omlayt szándékosan mellőzé.
Az ujonjöttek meghajták magukat és követték a házi urat, ki leányához vezetve őket, egy ideig velök maradt, s aztán házi uri teendői után látott.
Izabella, ki ez este valódi tündér volt, s kinek szépsége ugy ragyogott, hogy elvakitott s elhomályositott mindent maga körül, különböző módon fogadta a két férfit, kik előtte meghajták magukat.
A tábornoknak, ki apja lehetett volna, észrevehető tisztelettel nyujtá kezét, mig társára egy kihivó tekintetet vetett, s szemei oly sötétek voltak, mint ama sötét csillagtalan éj, mely az ablakon át betekintett.
De az ifju kiállotta e tekintetet s visszaadá azt. Halvány arcza egy pillanatra lángvörös lőn s aztán daczos, gunyos mosoly vonult, mint a villám, vonásain át.
Általános társalgás folyt köztük s nehány percz mulva a tábornok félre lépett, miután a franczia négyesben Izabellára került a sor, s más ismerőseihez közeledett.
Omlay nem mozdult helyéről és szemeit le nem vette Izabelláról, mindaddig, mig az visszajött.
- Mikor jött meg? kérdé a leány hozzá fordulva.
- Egy óra előtt. Párisban kaptam a mai estélyre a meghivást, éppen a clubból mentem haza. Kiszámitám az időt, hogy itt lehetek-e akkorra, midőn önnek eljegyzése megtartatik, s ugy találtam, hogy igen. Frakkom fölé téli kaputot vettem, s éjjel-nappal utazván itt vagyok, és önnek sok szerencsét kivánok a jövőhöz!
Gúnyosan hajtá meg magát.
- Miért e guny? kérdé Izabella és szeméből ujra azon sötét kifejezés lobbant föl, mig ajkai reszkettek.
Az ifju vállat vont, s a társaságon körülhordozá szemeit.
- Kérem mutasson be vőlegényének, viszonzá Omlay, s mellőzte az előbbi kérdést.
Ekkor vége volt a négyesnek s Izabella meghajtván magát tánczosa előtt és Omlay karjába ölté kezét.
- Jőjjön, mondá daczosan s ugy lépdelt, mint egy királyné, kihivó büszke arczczal, fölvetett ajkakkal; mindenki utána nézett.
- A legnagyobb darab arany a birodalomban: - suttogák utána - 3 millió forint értékü!
- És szép! mondák a férfiak, ördögiesen szép; az ember Junóra gondol, ha látja, de szemei Belzebubot juttatják eszünkbe.
Mindenütt helyet adtak nekik, s Izabella a termek hosszu során vezetvén keresztül társát, végre egy egészen üres szobába érve, megállt.
E terem sárga selyem tapetokkal és butorzattal birt, négy sarkában óriási alabastrom virágmedenczék, megrakva növényekkel. A virágok közül szobrok tekintének elő s a középen lefüggő csillár lángtengerbe borita mindent.
Izabella heves izgatottsággal ragadá ki kezét az ifju karjából s fuldokló, libegő hangon kérdé:
- Miért jött vissza, miért jött vissza?
Aztán eltakarta arczát és reszketett.
Omlay nyugodtan, legkisebb megindulás nélkül tekintett reá.
- Mert szeretem önt, látni akartam azon csodálatos embert, ki önt elragadja tőlem.
Izabella egy közel álló székbe fogódzott.
- Ő vőlegényem!
Omlay gróf nevetve szólt: És mi vagyok én?
- Könyörüljön rajtam, mondá kezeit összetéve a leány; tudja, hogy egyedül önt szeretem, de nem lehetek az öné.
- És miért?
- Mert szavamat más birja, s mert atyámnak életébe kerülne, ha máshoz mennék, mint Alfrédhez.
- Ő meg fog nyugodni ebben, de én nem mondhatok le önről, tudja, hogy mennyire szeretem, hogy minden percz, melyet ön nélkül töltök, egy évet vesz el életemből; nézzen meg, huszonöt éves valék, midőn megismerém, s két hónap óta nem látván önt, e hatvan nap alatt redős arczu agg lettem!
A leány reá függeszté szemeit s diadallal mosolygott.
- Oly szép ön Elemér, mondá elragadtatva. Sáppadt, szemeit sötét karikák szegélyezik, de sokkal szebb, mint midőn utolszor láttam, ah miért jött vissza, miért jött vissza!...
Hangja a legnagyobb kétségbeesést árulá el.
Az ifju megragadá kezét.
- Midőn megkértem önt atyjától, ő azon választ adá, hogy ön el van jegyezve, s én kilépve szobájából, önt az ajtóban találtam, mindent hallott, reszketve, lihegve állt előttem, könyek boriták arczát, karjaimba rogyott és azt mondá: »öné vagy senkié« - nem igy volt?
Izabella szó nélkül függeszté rá szemeit.
- És én megesküdtem, hogy e szavakat ön meg fogja tartani. Vagy az enyém lesz vagy senkié!
- Elemér!
- Ne szakitson félbe, ön jól tudja, mondá kérkedve, hogy én nem fogadok olyat, mit meg nem tartanék. Elváltunk, nekem bátyám ügyei miatt Párisba kellett mennem; s bár ő nem is sejti, hogy öcscsét e házban kikosarazták, nem akarta, hogy most még visszajőjjek, azonban én tilalma daczára itt vagyok.
- És mit akar tenni?
- Nem távozom addig, mig ön nőm nem lesz, atyja akaratával vagy anélkül.
A leány szemében percznyi öröm villant föl, aztán lehullt székébe s kábultan hunyta be szemét.
- És most mutasson be vőlegényének, mondá az ifju, észrevehető gunynyal hajtván meg magát.
- Mit akar ön tenni?
- Semmit, meg akarok ismerkedni vele. Első dolog, hogy ellenségeinket megismerjük s én szemébe akarok nézni annak, ki önt elrabolni készül tőlem.
Gunyos, kedélytelen hangon nevetett s karját nyujtá Izabellának.
A leány kábultan, halványan hagyta el helyét s a gróf karjába ölté kezét. Szó nélkül indultak meg, ki a teremből keresztül a társaság tömkelegén a vőlegényt keresni.
Minden lépten-nyomon megálliták őket.
Mindenki a legélénkebb bókokkal halmozta el Izabellát, s ő alig birt ez udvariasságokra felelni.
Most a tábornok lépett hozzájuk.
- E perczben értem, miért jött öcsém tilalmam daczára Párisból, mondá udvariasan, egy ily sétáért, magam is visszajönnék - Ausztráliából.
Omlay nevetett, mialatt bátyjával sebes egyetértő pillantást váltott, Izabella alig talált elfogultságában szavakat arra, hogy a társalgást folytassa.
A tábornok jobboldalán haladt, mig Elemér balján vezette, s igy értek a játékterembe, hol Alfréd asztalnál ült és játszott.
Az ujonjöttek megálltak háta mögött és vártak, mig a megkezdett játszmának vége lesz, mialatt Izabella a tábornokkal beszélgetett s mindenkép kerülni akarta atyja rosszaló, szemrehányó tekintetét, ki egy közel álló asztalnál ült s neheztelve nézett reá.
A tábornok már ismeré Alfrédet s Izabella csak a két ifjut mutatá be egymásnak, kik meghajtván magukat s egymás szemeibe tekintvén, mindkettő meglepetve hökkent vissza.
Alfréd arczán futó halványság látszott, mig Omlay észrevehetőleg zavart lőn.
- Nem akarjuk játékában zavarni, Szolmer ur - mondá a gróf - kérem üljön vissza helyére!
- Köszönöm, viszonzá szórakozottan amaz, - ha megengedi - és sebesen foglalá el székét s fölvette kártyáit.
E különös viselet ugy Izabellának, mint a tábornoknak is feltünt.
- Már látta valahol unokatestvéremet? kérdé a leány.
- Párisban, de akkor másodmagával volt, ugy hiszem fivérével, legalább oly hasonló volt az, a kivel láttam, hogy testvéreknél ritkaság.
- Hogy nézett ki a másik? kérdé sebesen, izgatottan Izabella.
- Azt hiszem, a másik fiatal ember valamivel magasabb, arczának kifejezése enyhébb, mosolygóbb, szóval jobb, megnyerőbb hatást tesz az emberre és nem szeplős.
Izabella hevesen ragadta meg a gróf karját s egész testében reszketett.
- Mi baja? kérdé csodálkozva Omlay; jőjjön tánczoljunk, hisz ön didereg! és sebesen a tánczterem felé vezette.
- Ah, ha tudná ön Elemér, mily hurokat penditett meg szivemben, mily gyanunak adott tápot e szavaival! Alfrédnek nincs fivére, ő sohasem szólt arról, hogy másodmagával utazott.
- Ez különös, ki lehetett ama másik ifju?
- Most nem folytathatjuk e tárgyat, de legközelebb beszélünk még arról, viszonzá sebesen a leány, s a tánczterembe léptek, hol épen egy négyes kezdetéhez készültek a párok.
- Adja nekem e négyest! mondá Omlay.
- Ez a harmadik, Alfréddel kell tánczolnom, neki igértem.
- Felejtse el ez igéretet.
- Atyám is tudja, hogy Alfréddel foglalkoztam, és sohasem bocsátaná meg e tettemet.
- Legalább addig, mig ő eljön keresni, hisz oly szórakozott volt s csupán a kártyára gondolt; megvagyok győződve, hogy elfelejti.
- Ezt nem fogja tenni, viszonzá sértett hiusággal Izabella, mialatt sötét szemeit az ajtóra függeszté, melyen át Alfrédnek jőni kellett.
- Hiába várja őt! folytatá nevetve a gróf. Neki kedvesebb a kártya, mint ön, hisz ez világosan látszott arczán.
- Omlay! mondá fojtott haraggal a leány; Alfréd el fog jönni, én mondom ezt önnek.
A gróf gunyosan mosolygott.
A zene megszólalt, Elemér tánczosnőjével a párok közé állt és Alfréd nem jött.
Már eltánczolták az első figurát, midőn Alfréd a terembe lépve tétovázva nézett szét. Megpillantva Omlayt s Izabellát, hozzájuk sietett.
- Köszönöm, hogy ön szives volt helyemet pótolni, gróf ur, én nem hallottam a játék-szobában a zenét, és te Izabella megbocsátasz?
Kérően nézett a leányra, ki csodálkozva szemlélte Alfrédet. Meg volt lepetve, egészen mást várt, mint e nyájasságot, hozzá volt szokva, hogy egy mosolyáért a férfiak párbajt vivjanak s e közöny érthetetlen volt előtte. Hiuságát sértve érzé általa.
- Csak én vesztettem ez elmaradás által! - mondá gunyosan.
- Te tréfálsz, viszonzá az ifju, és kigunyolsz, kérlek, bocsáss meg.
Izabella vállat vont.
- Legkevésbbé sem neheztelek, egyébként ha kivánod folytatni a tánczot, a gróf csak helyettesedül ajánlkozék.
- Ezt nem merném kérni, félnék, hogy a gróf ur haragját magamra vonom, szólt Alfréd magát udvariasan meghajtva, s lassan hátra huzódott, a párok között elveszve.
Mindketten meglepetve néztek utána.
- Valami történt vele, mondá Izabella.
- Ma az eljegyzés napján - szólt Omlay gunyosan, kinek volt igaza?
Rajtuk volt a sor, s beálltak a párok közé.
Alfréd ez alatt lassan haladt a tánczolók között s alig birt áthatolni a tömkelegen, majd itt lépett egy uszályra, majd amott ütődött valakibe, mig végre egy mellékterembe lépett, hol álmadozva vagy inkább magába mélyedve dőlt egy pamlagra s összegyűrt levelet vett elő, melyet figyelmesen kezdett olvasni. A levél igy hangzott:
»Kedves Alfréd!
Ugy tudjuk, hogy ön több évet töltött Lipcsében egy intézetben, hol talán emlékezni fog egy növendékre, kit Everarde Felixnek hivtak, s kiről azt állitják ott, hogy önnek jó barátja volt. Ha talán tud ez ifju jelenlegi hollétéről valamit, kérem tudassa azt velem mielőbb stb....
Reinhold Fülöpné.«
E levelet Alfréd nehány óra előtt kapta, s már vagy tizedszer olvasta át. Egész lényén nyugtalanság, izgatottság látszott, s midőn lépteket hallott, észrevehetően összerezzent.
Szolmer lépett a terembe.
- Hogyan, Alfréd - kiáltá csodálkozva - te itt magányosan, s menyasszonyodat másnak engeded át!
Az ifju zavartan ugrott föl.
- Későn érkezém a tánczterembe, Izabella már tánczolt, s nem akartam a grófot megbántani, ki szives volt helyemet pótolni... és e levél is csodálkozásra gerjesztett - ime olvassa bátyám.
A bankár átfutá a levelet.
- Különös, mondá visszanyujtva, soha sem hallám e nevet »Everarde«, s te emlékezel reá?
- Nagyon jól, ő ugyanazon évben hagyta el az intézetet, mint én, de azóta nem tudok róla semmit, mit érdekelheti ő Reinholdnét?
- S ki volt e növendék, neve után itélve idegen, franczia?
- Azt hiszem igen, mondá habozva Alfréd.
- És mit fogsz felelni Reinholdnénak?
- A napokban Bécsbe szándékozom rándulni s ugy gondolom legjobb leend, ha szóval viszem meg a feleletet.
A bankár nem felelt, nem tudta miért, de e levél kellemetlen hatással volt reá. Alfréd modorán valami erőltetettséget vett észre, és arról sem tudott eddig, hogy az ifju Bécsbe szándékozik menni...
Alfréd zsebébe rejté a levelet, s egy sebes fürkésző pillantást vetett nagybátyjára, mintha különösnek tetszenék neki annak hallgatása.
A zene elhallgatott, a párok hullámzani kezdtek, a mellékterem megtelt és élénk nevetés, csevegés hangzott hozzájuk.
- Menjünk, mondá Szolmer, keressük fel leányomat, egész este Omlay társaságában van s megvallom, ezt nem szeretem...
Alfréd nevetett.
- Ő vetélytársam? kérdé, de a bankár észrevette, hogy szórakozott volt s e szó legkisebb felindulást sem okozott benne.
Egymás mellett haladtak, midőn Izabella nehány leánynyal lépett a terembe, követve Omlay s több fiatal ember által.
- Várjanak itt meg, mondák a leányok mig toillettünket rendbe hozzuk, és - eltüntek egy mellék ajtón.
Omlay Alfrédhez lépett, mig a házi ur a többiekkel beszélt.
- Mondja csak Szolmer, nem volt ön két év előtt Párisban? kérdé tőle, mialatt egy közel álló pamlagra veté magát.
- Többször is, és ugy hiszem, hogy két év előtt is tölték ott néhány hetet.
- Másodmagával nemde, egy ifjuval, ki önhöz hajszálig hasonlitott?
Alfréd nevetett.
- Alkalmasint téved ön Omlay, viszonzá az ifju s a gomblyukában lévő virágot nézdelé, én egyedül voltam.
- Lehet, viszonzá odavetve a gróf, - s milyennek találja Párist?
- Londont jobb szeretem, komolyabb, szolidabb, valódibb az élet ott; de Páris az élvezetek paradicsoma.
- Mennyi időt töltött ön külföldön?
- Közel négy évet.
- És ezt mindig e két városban, vagy másutt is volt?
- Sokfelé utaztam, bejártam a Svájczot és Olaszországot. Ismeri ön Rómát és Nápolyt? kérdé hirtelen Alfréd, kinek a gróf kérdései észrevehetően terhére voltak.
- Nagyon jól, Nápolyban oly sok telet töltöttem, hogy szinte második hazámnak mondhatom; anyám mellbeteg volt, a telet délen tölté s végre Mentonéban halt meg.
- Nápoly kellemes város, folytatá Alfréd.
- De én sokkal jobban szeretem a telet Nizza, Cannes vagy Mentonéban tölteni, e helyeken az ember ugy él, mint falun, holott Nápoly csak ugy élvezetes, ha a társaságba járunk, s én ezt anyám betegsége miatt nem tehettem.
Szolmer hozzájuk lépett.
- Ah Olaszországról van szó, mondá mosolyogva, Alfréd nagyon szereti a déli vidékeket, például Mentonét...
A gróf élénken tekintett reá.
- Ön Mentonét ismeri, és erről nekem nem is szólt. Meddig volt ott?
- Néhány hónapig, viszonzá kitérően Alfréd, s hangja reszketett.
- Nézze gróf ur, mondá nevetve a bankár, mily fölindult még most is, ha Mentonéről szól, fogadok, hogy valamely szerelmi kaland tartá őt oly soká.
- Bátyám...
- Légy nyugodt, Izabella nem tud erről semmit, azonban...
- Hisz ezt könnyü volna megtudni, folytatá nevetve, de egy nemével a fenyegetésnek Omlay, ki Alfréden zavart vélt észrevenni, s szemeit mozdulatlanul szegezé reá.
- Remélem, hogy ez igen kevéssé érdekli önt, mondá fojtott ingerültséggel Alfréd, s nem veendi magának azon fáradságot, valamint nekem sem jutna soha eszembe, ön felől tudakozódni.
Mindketten meglepetve néztek reá. Szolmer, ki sohasem látta Alfrédet fölindulva, s megszokta, hogy az bizonyos mozdulatlansággal szól mindenről és soha el nem ragadtatja magát, bámulva hallá e szavakat.
E perczben visszajöttek a leányok, Alfréd eléjük sietett és Izabellának karját nyujtá.
- Mióta a gyürüt ujjadra huztam, nem is láttalak, mondá, annak pedig már hat órája, s ez jegyes párnak hosszu idő.
Izabella önkéntelen Omlayra nézett, egy pillantást váltottak, aztán kihaladt Alfréd karján a teremből, követve a többiek által, mig Omlay végig vetvén magát a kereveten, egyedül maradt, s gondolatokba mélyedt.
- Izabellának igaza van, - suttogá - ez ember életében valamely titok rejlik!
Néhány nap mulva Alfréd Bécsbe utazott, hová hajnalban érkezett, s tizenegy órakor már a Reinhold-ház kapuja előtt állt.
Gondolkozva haladt föl a lépcsőn, s majdnem öntudatlanul lépett az előszobába, hol csak az inas kérdésére rezzent föl, hogy kit jelentsen be?
- Szolmer Alfréd! mondá az ifju, s az inas kevés idő mulva föltárá előtte az ajtót.
- Isten hozta önt, édes Alfréd, mondá Reinholdné, ki e négy év alatt elveszte egyenes tartását s görnyedt lőn; köszönöm, hogy eljött, naponként vártam levelét.
- Személyesen óhajtottam választ hozni - viszonzá az ifju s helyet foglalt.
Az öreg nő megdöbbenve tekintett reá, s egy perczig hallgatott.
- Ön nagyon megváltozott, mondá aztán halkan, habozva.
- Azt hiszem a betegség, s az évek,... négy éve mult, hogy utólszor voltam itt.
- Az igaz, de négy év nem olyan nagy idő... és most egészséges ön?
- Tökéletesen, azonban ha megengedi, azon tárgyra térek, mely miatt jöttem, mert egy óra mulva találkozásom van, kegyed Everarde Felix felől tudakozódott?
- Mit tud ön róla? kérdé a nő, mialatt észrevehető felindultság látszott arczán.
- Majdnem semmit. Az intézett elhagyása óta nehányszor irt, gondolom Párisból s azóta nem hallottam hirét.
- És mit irt azon leveleiben? kérdé sürgetve Reinholdné.
Alfréd mosolygott.
- Meg fog bocsátani, de azon levelek annyira személyesek voltak, hogy...
- Hogy helytelennek találja azokról idegennel beszélni - igaza van, azonban engem nagy fáradságtól kimélne meg, ha csak annyit mondana, hogy hol tartózkodik jelenleg Felix, vagy mi lett belőle?
- Ugy tudom, ő teljesen egyedül áll a világon; számtalanszor hallám őt ugy nyilatkozni, hogy valamely állást keres, a melyből megélhessen.
- Együgyüség! ő sohasem látott szükséget pénzben, s jövője biztositva van.
- Azonban, nem tudván honnan jön e segély, ő helytelennek tartá azt elfogadni.
- És mit akar tenni, vagyon, ismeretség, talán képesség nélkül a világban?
- Megbocsásson, ha az utolsó állitásnak ellent kell mondanom; az igaz, hogy ő szegény, de szorgalmatosan tanult s bir annyi képességgel, hogy megbirja keresni kenyerét.
- S mi czélból veté meg a segélyt, melyet rendesen kapott?
- Mert megveté azokat, kik azt neki küldék. Szüleit nem ismeri, azok jónak látták kitaszitani őt a világba s ő nem akar elfogadni tőlük semmit.
- És átkozza őket?
- Megveti. Nem kiván róluk tudni.
Mindketten semlegesek akartak maradni, s a legnagyobb fölhevüléssel beszéltek. Reinholdné hervadt redős arcza lángolt, Alfréd szemei haragban égtek.
Pillanatnyi szünet állt be.
- Ön tehát semmi felvilágositást sem adhat?
- Kivéve, ha azt közli velem, hogy mi czélból kivánja tudni hollétét, azt megirhatom neki, ha elég fontos arra, hogy multját juttassam eszébe, melyre nem akar gondolni többé.
Az öreg nő szemei könybe lábadtak.
- Mi hiányzott neki a multban? kérdé reszketve.
Alfréd önkéntelen ajkába harapott.
- Ezt nehéz volna nekem idegennek elmondani, de biztosithatom önt, hogy nem egyszer láttam Felixet az intézetben sirni, s e könyek nem gyermekies könyek voltak, hanem a legkeserübb fájdalom könyei.
Alfréd hangja elfogult volt, s ajkai dadogva ejték ki a szavakat.
Reinholdné eltakará arczát.
- Kegyedet közelről látszik érdekelni e dolog, ismerte ön Felix szüleit.
- Igen jól, mondá hévvel az öreg nő. Igen jól. Anyja jó barátnéja volt Camillának, egy szerencsétlen asszony, kire soha sem gondolhatok könyek nélkül.
És keservesen sirt, a zokogás egész testét megrázkódtatá.
Alfréd fölállt s órájára tekintett.
- Megbocsát, mondá észrevehető hidegséggel, ha távozom. Talán örömest marad fájdalmával egyedül s kellemetlen egy idegen jelenléte.
Reinholdné ijedten ragadá meg kezét.
- Nem, nem, ön nem távozhatik anélkül, hogy Felix hollétét ne tudassa velem - mondá esengve, látom, hogy ön tudja azt.
- Erre nem vagyok fölhatalmazva.
- Még akkor sem, ha okaimat erre nézve tudatom önnel?
- Mint mondám, ha azok elég fontosak arra, hogy érdemes legyen barátom nyugalmát zavarni.
- A bankárné észrevehetően küzdött.
- Mióta ön itt volt Alfréd, sok megváltozott házunknál, férjem, ki harminczöt évig vitte vasakarattal és kézzel a kormányt, egy veszélyes szélhüdés következtében fél év óta ágyban fekvő beteg, s rajtam van minden gond és ah! ez nem volna még oly nehéz. De ehhez a folytonos keserv és lelkiismeretfurdalása is járul, mi végkimerüléssel fenyegeti erőmet.
Alfréd letette kalapját, s ujra helyet foglalt, mialatt a bankárné habozva és elnémulva ült helyén.
- Nem tudom, hogyan folytassam? - mondá akadozva.
- Legyen őszinte, - ha talán Camillával összeköttetésben van azon történet, mit elmondani akar, ön tudja, hogy imádom őt, előttem ő mindig szent marad.
- Némi részben őt is érdekli az, de nem közvetlenül, az az... hogy...
Ujra elhallgatott.
- Ne szóljunk többé e tárgyról - - miért kinozza magát, arczáról, szemei tekintetéből látom, hogy mily küzdésen megy át, majd egykor, ha nyugodt lesz, ha ismét Bécsbe jövök...
Látszólag a legnagyobb közönynyel ejté ki e szavakat, de belseje reszketett és minden vére agyvelejébe tolult.
- Nem lehet, mondá Reinholdné, nem hallgathatok, s csak azt igérje meg, hogy soha azt, mit most tőlem hall, ajka ki nem ejti, s magának Felixnek sem szól róla.
- Esküszöm erre, senkinek és Felixnek legkevésbbé!
- Köszönöm. Tudom, hogy bizhatom önben.
- Mint saját fiában.
- Hogyan kezdjem? Camilla tizenhét éves volt, egyetlen egy gyermekünk, szemünk fénye, atyja bár szigoru volt iránta, de a hol lehetett kényeztette, s én ugy szeretém őt, hogy minden kivánsága szent volt előttem. Soha nem volt távol tőlem, itthon neveltetém, s egyedül akkor távozott hazulról, midőn franczia társalkodónőjével sétálni ment. - Nem tudom mi módon, e séták alkalmával egy fiatal emberrel ismerkedett meg, ki ama franczia nőnek ismerőse volt, s ki tanulmányok végett jött Bécsbe; idegen, neve után itélve franczia.
Ez ifjut megszerette s egy napon nekem bevallá szerelmét s attól való félelmét, hogy atyja a szegény idegen festőt soha sem fogadja vejévé. Camilla könyek közt azt is mondá, hogy ez esetben soha sem megy férjhez.
Kétségbe estem. Ismertem férjem szigorát és leányom mély érzését, tudtam, hogy egyik a másik áldozata lesz.
Mindent elkövettem, hogy lebeszéljem őt e szerelemről és határozatról, kértem, hogy felejtse el az ifjut, ki alkalmasint csak vagyonáért kivánja őt nőül venni s nem egyéb valamely kalandornál, de Camilla erre csak mosolygott.
- Ő nem tudja ki vagyok, mondá, s mostanig ugy ismer mint a társalkodónő hugát, azt hiszi, szegény vagyok, s mint mondá, csak is igy merészelt hozzám közeledni, mert ő is szegény.
Meg voltam győződve, hogy a társalkodónő a legügyesebben fonta be Camillát, hogy elhiteté vele, miként az ifju nem is tudja, mit Bécsben mindenki tudott, hogy ő a gazdag Reinhold leánya, s ily módon akar most Camilla vagyonához jutni.
Azonban ezt hiába mondtam volna Camillának, ő egyike volt azon lényeknek, kik semmit sem tesznek félig, s tudtam, hogy azon előttem ismeretlen ifjut ugy szereti, a hogy többé soha nem fog szeretni senkit.
Sok gondolkodás után elhatároztam szinleg beleegyezni szerelmébe és terveibe, de azt mondám neki, hogy nehány hónapra falura megyek vele, nehogy atyja hirül vegye, hogy leányát gyakran látták egy ifju társaságában, mert ez semmivé tenne mindent.
Camilla elhitte ezt és beleegyezett s csak arra kért, engedném még egyszer látni Everardeot, ki nem tudná hova lett, ha bucsu nélkül távoznék tőle.
Ez is megtörtént, s mi elutaztunk. Férjem ugyanekkor hosszabb utra indult külföldre, s én örültem ennek, mert folytonos félelemben voltam a miatt, ha valakitől Camilla szerelméről hallana.
Alig valánk két hétig falun, midőn egy este föltünt nekem, hogy Camilla pár nap óta mily soká marad a kertben s ha bejön mily szórakozott és fölindult. Kérdezém őt e miatt, ő kitérően felelt.
Másnap este utána mentem, távolról követtem őt, és láttam, hogy a kert kisded hátulsó ajtaján kilép s hirtelen az uton fölfelé halad.
A legnagyobb ijedtség fogott el. Hová mehet, - gondolám, de a kerten kivül nem követhetém, mert az első lépésnél észrevett volna.
Helyemen maradtam tehát és vártam. Számitani kezdém, mióta tartanak ez elmaradások s mennyi ideje lehet, mióta leányom legelőször egyedül sétálni ment.
Emlékezetem végig futá a mult napokat, s kiszámitám, hogy ennek egy hete lehet.
Nem mozdultam helyemről, mert akartam látni, hogy mely irányból tér vissza, s mennyi ideig marad távol.
Alkony lőn és sötétes, s két alakot láttam közeledni, az egyik Camilla, a másik magas, karcsu fiatal ember, s az alkony daczára kivettem, hogy világosszőke fürtös hajjal és gyönyörü kék szemmel birt.
Ritkán láttam oly csinos embert.
Lassan haladtak s a kertajtóhoz érve megálltak, mig én a bokrok közé rejtőztem.
- Nem képzeled Emil, mily iszonyu éjeket és napokat töltök! mondá reszkető hangon Camilla. Nőd vagyok és mégis azt hiszem, helytelenül cselekszem, midőn anyámtól megszökve hozzád megyek, s ha már elkövettem szüleim tudta nélkül e lépést, azt hiszem jobb volna sohasem térni többé hozzájok vissza.
- Légy nyugodt, szeretett Camillám, mondá karjaiba zárva őt az ifju. Nem tart soká ez alakoskodás, én pár nap mulva megkapom örökségemet s akkor itt hagyjuk e helyet, Olaszországba megyünk. Mi nekünk nem kell atyád vagyona, az enyémből megélünk, bármily csekély is az a tiedhez képest és boldogok leszünk.
- De szülőim haragja, anyám kétségbeesése...
Az ifju elkomorodott.
- Kérdeztelek, mielőtt megesküdtünk, elég erősnek érzed-e magad mindezt elviselni, s elég kárpótlást találsz-e szerelmemben mindazon veszteségért, s te...
- Ne szólj, kiáltá hévvel és szenvedélyes szerelemmel Camilla, mialatt karjaiba veté magát. Mindent meggondoltam s nélküled nem tudnék élni!
Az ifju szivéhez szoritá őt. »És most isten veled holnapig!« - Elváltak.
Camilla sietve haladt a ház felé, én utána. Hogyan irjam le önnek meglepetésem és kétségbeesésemet? Camilla Everarde neje volt, tudtomon kivül esküdött meg, ez azt hittem több, mint mit elviselni képes lehettem volna.
Mit fogok férjemnek mondani, ki sok tekintetben oly szigoru volt, hogy leányommal együtt mindig rettegtünk tőle, mi leend mindennek következménye? Mindezt elgondoltam és sürü könyek áztaták arczomat, midőn a szobába léptem.
- Te megcsaltál engem! kiáltottam haraggal és kétségbeeséssel, midőn Camilla felém közeledett, - mást mondtál és mást tettél; mivel érdemlettem ezt tőled?
Camilla lábaimhoz borult, sirt, esdekelt, hogy bocsássak meg neki, kért, hogy adjam rá áldásomat és engedjem őt férjéhez menni, ki nélkül nem élhet s kivel nehány nap előtt, midőn elhagytuk Bécset; megesküdött, s kinek három hét óta neje.
- S hogy és miként tehetted ezt boldogtalan? kérdém tőle.
- Férjemnek egy igen jó barátja lelkész Mödlingben: ez esküdtetett meg bennünket, két tanu és a gouvernante jelenlétében; de nem az én, hanem idegen név alatt.
- Szerencsétlen, hisz akkor nem érvényes a házasságod, kiáltám, s ha Everardenak tetszik, bármily perczben fölbonthatja azt s elhagyhat!
- Ő ezt nem fogja tenni.
- Ma vagy holnap talán nem, de pár esztendő mulva és akkor mi lesz belőled? Atyád kitagad, az emberek megvetnek s mi lesz sorsod?
Camilla eltakará arczát.
- Mindent eltürök, csak Emil szeressen, mondá reszketve, semmit sem kivánok e földön, csak vele lenni és szerettetni általa.
Tudtam, hogy igazat mond, ismertem szivét, kit az magába fogadott, azt onnan nem irthatá ki többé semmi sem!
- Keblemre ölelém őt és megbocsáték neki. Uram Isten! kiáltá Reinholdné, mit is tehettem volna egyebet. Egyetlen gyermekem volt, rajta kivül a világon senkim. Most csak az a kérdés, mondám, hogy mit tegyünk atyáddal szemben? Neki nem szabad e dologról semmit tudni, különben...
- Ő megölne engem, kiáltá borzadva Camilla, most, midőn oly boldog vagyok!
- Sokáig beszélgeténk e tárgyról, és szegény Camillám oly boldog volt, hogy szivét kiöntheté, hogy nem kelle magába zárni mindazt, mivel szive oly telve volt, mint a mult napokban, s midőn végre elaludt, ajkai még mindig Emil nevét susogák, kit egész lelkéből szeretett.
E naptól Everarde mindennapos vendégünk volt. Az estéket együtt tölték. Késő éjjel távozott és korán reggel már ismét ott volt.
Igy telt el három hónap s az idő ősz felé közeledett.
Egy este, éjfél felé, midőn Emil hazament s Camilla, mint rendesen, végig a kerten az ajtóig kisérte, visszajövén, sötét alakot látott a kertben maga mellett állni. Oly rögtön jelent az meg mellette, mintha a földből nőtt volna ki, s ő rémült sikoltásban tört ki.
Az alak hozzá lépett, durván megragadta karját s heves szitkokat hallatott.
Apja volt, Reinhold Fülöp.
Camilla ájulva rogyott a pázsitra, s ő fölragadva őt, szobámig hurczolta és a pamlagra veté.
- Még az este elutazunk, szólt hozzám parancsolólag. Készülj; leányodat élve vagy halva visszük magunkkal.
Camilla életéért reszkettem. Gyönge testalkattal birt. Ezen idegrázkódást és hozzá még az utat nem birja el, gondolám, s minden igyekezetemet arra forditám, hogy megszöktethessem őt, s férjéhez mehessen, mielőtt utnak indulunk.
De fájdalom, ez nem sikerült.
Férjem, mintha sejtette volna szándékomat, nem mozdult a szobából. Camilla magához tért, s midőn a kocsi előállt, szó nélkül voltunk kénytelenek engedelmeskedni, és másnap reggel Bécsbe érkezénk.
Ugy éltünk itt, mint két fogoly. Szobánkat nem hagyhattuk el, s férjem ugy vigyázott, hogy egyetlen sort sem voltunk képesek Emilnek irni vagy üzenni.
Utóbb megtudtuk, hogy férjem Camilla irását ügyesen utánoztatva, egy koholt levelet irt Everardenak, melyben kéri őt, hogy ne igyekezzék hozzá közeledni, mert életét veszélynek teszi ki, hagyja el Bécset, menjen Velenczébe és ott várjon reá, ő mihelyt menekülhet, utána megy, s meghatározta a fogadót, melybe szálljon.
Az ifju hitt ez ügyesen koholt s a legtökéletesebben utánzott irásu levélnek és csakugyan elhagyta Bécset, de midőn Triesztbe érkezett, a vonatnál a rendőrség emberei várták őt, s a nélkül, hogy tudta volna miért, elfogták.
Férjem táviratoztatott az ottani rendőrségnek, hogy valaki több ezer forintot lopott el tőle; az általa adott személyleirás teljesen Emilre illett.
Elfogták tehát s fogva küldték őt Bécsbe vissza, hol néhány hónapig el volt zárva, mert férjem állhatatosan állitása mellett maradt, hamis tanukkal támogatá állitását s czélja az volt, hogy Everardeot elzárva tartsa, mig minket leányommal ez alatt a Svájczba küldött, hol daczára a télnek, hat hónapig maradtunk. Innen Camilla több levelet irt férjének, de egyetlenre sem kapott választ.
Hogyan mondjam el önnek szegény leányom szenvedését ez idő alatt! Oly beteg, gyenge és levert volt, hogy azt hittem, élve nem viszem el őt többé e helyről s daczára, hogy oly kevés pénzünk volt, hogy nem mozdulhattunk, mégis elhatároztam, hogy fölkeresem Everardeot Bécsben, kiről azóta egy szót sem hallánk.
Minden készületet megtettem, ékszereinket, melyek velünk voltak, eladtam s annyi pénzt szereztem össze, melylyel Bécsig mehettünk; ott már tudtam volna magamon segiteni.
Camilla ujra látszott élni.
Midőn minden készen volt elutazásunkra, férjem egészen váratlanul megérkezett.
Ez nagy csapás volt Camillára, de nem a legnagyobb, mi érhette őt...
Pár óra mulva a megérkezés után ujságlapokat adott át leányának s gunyosan mondá, hogy olvassa el.
Everarde elfogatása, pöre s végre szabadon bocsátása volt azokban körülményesen leirva; ah, de az utolsó számban jelentve volt hirtelen megbetegedése is a börtöni élet után és halála!
Leányom vad sikoltással rogyott össze; apja gunyos mosolylyal fordult hozzám: Ime ez a te műved! mondá, s diadalmasan hagyta el a szobát.
Camillának ez éjjel fia született s ő maga halálos beteg lőn.
De férjem még mindig nem végzé be ördögi művét; mihelyt a kis fiu pár napos lőn, karjaiba vette őt s elvitte, sokáig nem tudtam, hova.
Leányom nehány hét mulva jobban lett, de utazni nem lehetett vele, s az egész nyarat a Svájczban töltöttük. Most már mindegy volt Camillának, bárhol van. Nem kivánkozott el onnét s csupán azért könyörgött összetett kezekkel naponként apjának, midőn koronkint eljött hozzánk Bécsből, hogy mondja meg, hol van fia?
Sohasem felelt neki e kérdésére s végre azt állitá, hogy meghalt, és oly sokszor ismételte ezt, hogy kénytelenek voltunk elhinni.
- Jobb is igy, mondá nyugodt kétségbeeséssel Camilla, legalább vége mindennek s nincs miért éljek többé. Őszszel visszajöttünk Bécsbe, hol nem is álmodott senki azon drámáról, mely azon idő óta, hogy elhagytuk a fővárost, Camilla életében lefolyt, s ismerőseink csak annyit tudtak, hogy leányom nagy és veszélyes beteg volt, s e végett tölténk egy évet a Svájczban.
És a ki látta őt, elhitte ezt.
Oly átlátszó és halvány volt, s tekintete oly kimerült, arcza oly bus, de oly szép volt, mint még soha.
Sok szenvedés után végre nyugodtabb lőn. Közönyös lett minden iránt, arcza ismét rózsaszinü volt, termete kerekded, s bár sohasem ment sehova, csak templomba járt, sok imádója és kérője volt, kiket mind visszautasitott egymásután.
Egy napon egy jó barátném keresett föl bennünket s elmondá, hogy unokaöcscse, Szolmer Ottó, házasodni akar, mert egy kis négy éves fiu van nála, fivérének fia, árva, s anyát akar neki adni a házasság által. Kérdezé, ha Camilla nem volna-e hajlandó hozzá menni. Természetesen hozzá tevé, hogy a bankár milliókkal bir.
Leányom nem volt jelen s én megigértem neki, hogy Camillánál kérdését ismétlem. Megvallom, örültem e tervnek, mert óhajtám, hogy Camilla valamiként a házból kimenjen és apjától megváljon, mert apa és gyermek gyülölték egymást.
Csakugyan tudattam leányommal a kérő nevét; felemlitém millióit, mire ő szomoruan mosolygott.
- Mit érnek nekem a milliók, mondá, midőn boldogságom elveszett. De ha e házasságot számomra jelölte ki a sors, én hajlandó vagyok Szolmer nejévé és különösen amaz árva kis fiunak, ki talán épen egy idős volna az enyémmel, ha az élne, anyjává lenni.
Néhány hét mulva Szolmer megjelent nálunk, megkérte Camilla kezét, természetesen egy szót sem tudván annak multjáról és három hónap mulva megtörtént az esküvő.
Elhallgatott; a fölhevülés és izgatottság annyira kifáraszták az öreg nőt, hogy hátradőlt székében és lehunyta szemeit.
Alfréd halálsáppadt arczczal hallgatá ez iszonyu történetet, melyről soha nem is álmodott, s most érté csak a multat, Camilla szenvedéseit, szeretetét a kis fiu iránt, házasságát, mi őt a gyülölt atyai háztól megmenté, elvonultságát a világtól, mely neki már örömet nem adhatott.
Kezébe rejté arczát.
A bankárné letörlé könyeit, s erőt vett magán.
- Midőn Camilla az esküvő után elhagyta házunkat, azt mondá, sohasem lépi át annak küszöbét és e fogadást meg is tartá. Én koronkint láttam őt más helyeken; de sem ő itt, sem én házánál sohasem voltam. Atyjával egyetlenszer sem találkozott, sem pedig tőle semmiféle pénzsegélyt el nem fogadott.
Gyakran irt nekem s mindig azt állitá, hogy elégedett, s hogy ön, Alfréd nagyon boldoggá teszi őt. Mindig saját fiára emlékezteti, ki bár fiatalabb önnél, de ha élne, épen ily puha fürtjei, szőke haja és kék szeme volna, mint önnek, mert Emilnek is épen olyan volt.
Ha majd meghalok, önnek hagyom Camilla leveleit; addig nem adom azt senkinek. E levelekből ismerni fogja azon nőt, ki önnek második anyja, a legjobb és legszerencsétlenebb lény volt, kit képzelni lehet.
Mindketten elhallgattak. Alfréd oly elfogult volt, hogy nem birt egy hangot kiejteni s a bankárné folytonosan fájdalmával és könyeivel küzdött az egész beszéd alatt.
Mintegy két évig volt Camilla férjnél, midőn egy napon levél érkezett férjem számára, ki nem volt Bécsben; de e levélre rögtön választ kellett adni.
Soha sem merészeltem volna férjem leveleit fölbontani; de nem tudom, mi sarkallt e perczben arra, hogy tegyem, de alig hogy az első sorokat olvasám, a legnagyobb ijedtség, csodálkozás és harag fogott el; ime olvassa e levelet.
Fölállt s iróasztala fiókjából elővevé a levelet, azt Alfrédnek nyujtván.
»Tisztelt Reinhold ur!
Felix nálam van. Ma reggel érkezett ide; erős, egészséges és szép fiu, s a tengeri utat könnyen kiállja. Ha látni akarja őt, jöjjön ma még hozzám, mert holnap reggel elindulnak vele Páris felé.
Alázatos szolgája.
Lichtenheim.«
Alfréd hátrahanyatlott székén midőn e nevet olvasá és oly élénken kiáltott föl, hogy Reinholdné csodálkozva nézett reá.
- Ismeri ön e nevet?
- Felix sokszor emlité azt előttem, felelt Alfréd.
- Mint mondám, csodálkozás fogott el az első perczben, de egy pillanat alatt tisztában voltam magammal. Ismertem az egész gyalázatos cselszövényt s a nélkül, hogy meggondoltam volna, mit teszek, kalapot, kendőt ragadva, kiléptem a válaszra várakozó emberhez.
- Vezessen, mondám Lichtenheim urhoz, férjem nincs honn, s én magam viszem meg a választ.
Az ember habozva tekintett arczomba, de nem mert ellentmondani, s megindultunk.
Hosszu ideig haladtunk utczáról utczára, végre egy félreeső piaczon sötét, komor kinézésü ház előtt állt meg s a becsukott kapunál csengetett, melyre nagy réztáblán egy név volt irva: Lichtenheim Fr. h. ügyvéd.
A kapu kis idő mulva föltárult. Beléptünk. Zöld pázsitos udvar terült előttem, fák és virágokkal szegélyezve, a fűben aranyfürtű, kékszemü fiucska játszott s a csengetés által figyelmessé tétetvén, nagy szemeit kérdően szegezte reám.
Hogyan mondjam el, mit éreztem e tekintetre, ah! ha Camilla látná e fiut, sóhajtám, tökéletesen atyjára termett, mintha Emil nézett volna rám; anyjától egy vonást sem örökölt.
- Te vagy, Felix? mondám megölelve őt, nemde igy hivnak, Everarde Felix? kérdém selyem fürteit simogatva.
Mindjobban csodálkozott. Igy, ennyi szeretettel, tán még soha sem ölelték meg őt, s ő félve húzódott el tőlem.
Ekkor a házi ur lépett ki, Lichtenheim, s vonásain a legnagyobb csodálkozás látszott.
- Nem tudom, kihez van szerencsém... rebegé, s ajkai oly fehérek lettek, hogy szinte megsajnáltam őt.
- Reinhold Fülöpné vagyok, mondám, s férjem nem lévén Bécsben, eljöttem meglátogatni Felixet, mielőtt elutaznék.
Gyanakodva nézett szemem közé.
Ugy beszéltem, mint ez ügyben tökéletesen tájékozott, de ő nem egykönnyen akart hinni.
- Uram, mondám neki határozottan, mondja meg nekem őszintén, mennyit kap ön férjemtől azért, hogy e gyermekről gondoskodik, s hogy annak hollétét titokban tartja?
- Asszonyom! viszonzá panaszos hangon, én ezt nem pénzért, de szivességből teszem.
- Férjem gazdag, de én is az vagyok, s én naponként ezer forintot adok önnek, ha e kis fiut három napig Bécsben tartja, anélkül hogy férjemmel ezt tudatná, többet is adnék, de jelenleg nincs több készpénzem. Minden napra ezer forintot, mig a fiucska házánál lesz.
- Mi czélból? kérdé habozva.
- Csupán annyi ideig maradjon ő itt, mondám alkudozva, mig valaki Pestről ideérhet és egyszer láthatja őt.
Lichtenheim sok gondolkozás után ráállott erre; s én még az nap sürgönyöztem Camillának, hogy halálos beteg vagyok, jöjjön rögtön Bécsbe.
És másnap reggel itt volt, egész éjjel utazott.
Elmondtam neki mindent, és azt hittem, megőrül örömében és fájdalmában.
Ismét fölkerestük Lichtenheim házát s a gyermek először pihent anyja karjaiban és - utólszor.
Zokogva szoritá őt keblére, mialatt az Emil és Felix neveket suttogá. Óh, mily kín volt e szenvedést és örömet látni a szegény szerencsétlen asszonynál, mint siratta azt, kit e földön egyedül szeretett és örült a gyermeknek, ki sohasem lehetett az övé!
Az egész délutánt ott töltöttük, s este, midőn távozott, egy fürtöt vágott le kis fia fejéről emlékül, az egyedüli emléket, mit tőle birhatott.
Elkérdezett mindent, mi Felix jövőjéről határozva van, s Lichtenheim elmondta, hogy a fiu jelenleg egy angol paphoz megy Brightonba, s ha nagyobb leend, valamely intézetbe lép, és megigérte, hogy hónaponként tudósitani fog engem a gyermekről, természetesen férjem tudta nélkül, azonban az igért 3 ezer forintot visszautasitá.
E levelek voltak Camillának az életben egyedüli örömei és boldogsága.
Ő nem kivánt egyebet az élettől. Tudta, hogy fia egészséges, jó emberek között van, jó nevelésben részesül s csak az busitá őt, hogy érezte miként előbb meg fog halni, mintsem a gyermek megnőne s ő még egyszer karjaiba szorithatná és elmondhatná neki szerencsétlen szülei történetét...
Számtalanszor irá, hogy mily boldoggá teszi őt az ön jelenléte, Alfréd, hogy épen olyan szőke haja, kék szemei s karcsu termete van, mint Felixnek, hogy gyakran Emilhez is hasonlónak találja önt s tán legfőképen e miatt ragaszkodott önhöz jobban, mint saját gyermekéhez, Izabellához, kiről gyakran panaszkodott, hogy egészen más természettel bir, mint ő és mint leányánál óhajtaná, hogy hideg, számitó, akaratos és uralkodni vágyó s igy, ha Camilla élve marad is, leányával alkalmasint soha sem érthették volna meg egymást.
Az évek multak s Lichtenheimtől megtudtuk, hogy Felix egy lipcsei intézetbe adatott, s a tudat, hogy a kis fiu oly közel van hozzá. Camillát leirhatatlan boldoggá tette. Mindig azt remélte, hogy valamely alkalom nyilik fiát megláthatni s ez volt az ok, hogy Szolmernek azon intézetet ajánlá az ön számára, hol saját fia is volt; azt hitte ily módon barátokká lesznek önök, s talán valami módon végre is sikerül a kis fiut legalább ideiglenesen, talán a szünidőkre házához vitetni.
Ez azonban mind csak hiu remény volt, de oly remény, mely szegény leányomat boldoggá tette.
Férjem ez évek alatt Felix létezését folyvást a legnagyobb titokban tartá. Mi czélból tette ezt, nem tudom. Bosszu volt-e ez a multakért, vagy egy idő mulva, ha talán a fiu felnőtt, szándékozott azt velünk tudatni, vagy tökéletesen meg akart semmisiteni minden köteléket Camilla és azon férfiu között, ki az ő tudta, engedélye és akarata ellen lett férjévé s a fiut fölneveltetvén, ki akará dobni a világba: mindezt nem mondhatom meg önnek s csak azt tudom, hogy őt is csak ugy elérte a büntetés, mint minden rossz, szivtelen embert szokott, még pedig a legkinosabb, ami embert érhet, a lelkiismeret furdalása.
Midőn Camilla meghalt, kétségbe volt esve, s oly kedélyállapotban töltött heteket, hónapokat, hogy azt hittem, megőrül. Ekkor vallá meg Felix létezését is, de hogy mi terve van vele a jövőben, arról nem szólt.
Egy napon, nehány hónappal az ön ittléte után, midőn az inas ebédelni hivta őt, elterülve s magánkivül találta szobájában; engem rögtön értesitettek, hozzá siettem és láttam, hogy él, de szélhüdés érte. Orvost hivattam, ki véleményemben megerősitett, mert a tüzetes vizsgálat után kinyilatkoztatá, hogy e szélhüdésnek kéz- és lábbénulás lesz a következménye, de eszméletét és az életet visszanyeri.
Igy is volt. Magához tért, de ő maga azt kivánta, vajha ne ébredt volna fel eszmélete, folyton Emilt és Camillát látta maga előtt, sötét szobában nem mert egyedül maradni, s folytonosan a legnagyobb lelki és testi szenvedések kinozták.
Számtalanszor kértem őt, irja meg végrendeletét s gondoskodjék Felix jövőjével, de ő sokáig huzta, halasztotta ezt. Mindig attól félt, hogy a családi dráma, melynek ő volt átkos hőse, a világ előtt tudva lesz, s azt hiusága nem engedhette meg. Inkább szenvedett, kinlódott, semhogy magát legalább némileg igyekezett volna megnyugtatni, kárpótolván unokáját a multakért és szülőiért, kiktől az ő önkénye és zsarnoksága megfosztotta. Arra sehogy sem akarta magát rászánni, hogy Felixet házunkhoz hivja, s ha nem is másként, legalább mint rokont az őt megillető otthonban és rokonszenvben részesitse.
Végre elhatározta magát, hogy végrendeletet ir, s ha Felix teljesen bevégezte tanulmányait, utazni küldi őt, s csak azután hivja ide, hol az üzletbe lépvén, mint távoli rokona fog szerepelni.
Ily terveken törte fejét, éjjel-nappal, megbénulva, elnyomorodva ült karszékében, melyet nem birt többé elhagyni.
Lichtenheim, ki igen derék becsületes ember, s kinek nagy részben köszönhettem, hogy férjem e tervre határozta magát: tudatta is azt az ifjuval, több pénzt küldött neki mint rendesen, jó tanácsokkal látta el, az utazási terv elkészitését tetszésére bizta, s utólagosan még csak annyit közlött vele a jövőből, hogy ha utazásairól visszatér, egy tekintélyes bankárházba lépend, hol hathatós ajánlatok folytán bizonyosan kap állomást.
Azonban képzelheti mennyire meg voltunk ijedve, midőn több mint fél éven át semmit sem tudtunk meg az ifjuról. A bank, hol pénzét fölvenni szokta, kérdezősködésünkre azt felelé, hogy onnét fél év óta Everarde nem vett föl semmit, sőt névtelen levélben a váltót is visszaküldék a banknak, melynek erejénél fogva az ifju eddig a pénzt kikapta.
Mi lett belőle? Hol van, él-e vagy meghalt: fogalmunk sincs róla, Lichtenheim is a legnagyobb aggodalomban van e miatt, s férjem, ki különben is félholt volt, e váratlan csapásra fekvő beteg lett és többé soha sem is kel fel, s ha ön biztosit engem arról, hogy unokám él, mindnyájunkat igen nagy aggodalomtól ment meg s nagy hálára kötelez.
Az ifju halálsápadt volt s észrevehetően reszketett, szive fájdalmasan szorult el a szerencsétlen Emil és Camilla szenvedéseinek hallatára és a gyülölet, harag és bosszu hevesen lüktetni készté vérét, alig birta Reinhold elleni szenvedélyes kifakadásait visszafojtani.
- Van-e bármely embernek joga arra, hogy a másiknak életét megkeseritse és semmivé tegye: gondolá magában. Tud-e neki kárpótlást adni, képesek vagyunk-e boldoggá tenni azt, kit szerencsétlenné tettünk, visszaadhatjuk-e neki azon napokat, melyeket miattunk könyek között töltött?
Ily gondolatokkal töprenkedve ült helyén s egy perczre szive szánalommal hajolt e szerencsétlen nő felé, és őszinte akart iránta lenni, de a másik pillanatban az ellenkezőt határozta, fölállt s kalapját vette..
E perczben semmi biztosat sem mondhatok Felixről, nagyságos asszony, mert hónapok óta nem hallottam róla semmit, azonban igérem, hogy tudakozódni fogok holléte felől.
- De abban bizonyos ön, hogy él?
- Ebben nem kételkedem.
- Hála istennek. Nem akarja ön szerencsétlen férjemet fölkeresni?
- Bocsásson meg, de mostani hangulatomban nem volnék képes ezt tenni; ön, ki neje neki, nem birja megbocsátani ördögi tetteit, hogy volnék képes azt tenni én, ki...
Elhallgatott.
- Ki idegen vagyok.
- Ön túlszigoru, rebegé az öreg nő, férjem bünhődött.
- Kegyed pedig angyal! Ki kárpótolja önnek szenvedéseit, ki adja vissza leányát, annak ifjuságát, boldog szerelmét, fiát, ki egy ember önkénye végett az utczára dobatott, idegen emberek között nevekedett fel, és soha sem ismeré e szót: anyám!
Reinholdné kezei közé rejté arczát és zokogott s nem látta, mily keservben égnek az ifju szemei, mint lángolt arcza és mint futott végig azon egy köny, melyet hirtelen letörült.
Egyik sem volt képes szólni; az ifju végre oda fordult az öreg nőhöz, annak kezeit ajkaihoz emelé és kisietett a szobából.
Ugyan e napnak reggelén, mintegy tizenegy órakor, mely időben Alfréd Reinholdné elbeszélését hallgatá, Izabella igéző pongyolában ült szobájában, midőn az inas Omlay Elemér grófot jelenté.
- Bocsássa be - viszonzá a leány, mialatt arcza sötétpiros lőn, s észrevehető örömmel és zavarral emelkedett föl helyéről.
Elemér sietve lépett be s Izabella kezét ajkaihoz emelé, azután körülnézett a szobában s egy székre ereszkedett.
- Végre! mondá hevesen. Végre egyedül találom. Mióta Pesten vagyok, naponként itt valék, de minden időben volt önnél valaki, s ma azért jöttem ily korán, mert azt reméltem...
- Hogy egyedül leszek? vágott nevetve szavába Izabella. Most tehát kiváncsi vagyok hallani, mi az, mit velem közleni akar?
A gróf arczán csalódás, majdnem sértődés látszott.
- Kiváncsi - kérdé keserüen - csak kiváncsi? S nem vágyott-e ön is épen ugy az egyedüllétre, mint én? Csalódtam-e önben, vagy csak kétségbe akar ejteni - tréfáival?
- Sem egyik, sem a másik nem történik, viszonzá a leány, kezét nyujtván a grófnak. Ön jól tudja, hogy szeretem, hogy örömest vagyok önnel, de mit mondhatna ön nekem mást, ha egyedül vagyunk, mint a mit mások jelenlétében mondhatna? Ön tudja, hogy köztünk minden melegebb szó, minden terv a jövőre tiltva van.
Elemér heves mozdulatot tett.
- Csalódik Izabella; sőt épen, mert körülményeink sarkalnak, szükséges, hogy tervet készitsünk, mely által a sorsunkat fenyegető sötét fellegeket szerelmünk egéről elüzzük. Akarja ön ezt?
Izabella hátra veté fejét, mialatt sötét szemei villogtak.
- Nem tudom, Elemér, mit feleljek önnek; sőt magam sem tudom akarom-e, a mit ön kiván, s a mit saját szivem óhajt? Tudja, hogy volt idő, midőn unokabátyámat szivem egész hevével szerettem, s örömmel egyeztem atyám tervébe, ki őt férjemül jelölte ki; azonban ő négy évig volt távol, négy év hosszu idő, és ezalatt önt ismerém meg, ki Alfrédet tökéletesen eltörlé emlékemből..... Reszketve gondoltam visszajövetelére, adott szavamra s egy napon atyámtól azt kérdeztem, lehetséges volna-e e házasságtól visszalépni? Tudja, hogy ő mit felelt! Hogy e házasság meg nem történése neki életébe kerülne, minden reményét, óhajtását e tervhez kötötte; az üzletet ugy kezelte mostanig, hogy az megosztás esetében a legnagyobb zavarokba döntetnék, szóval, nála még soha nem tapasztalt szigorral mondá, hogy arról ne is álmodjam, hogy valaha más, mint Alfréd neje legyek.
...Ekkor ön - folytatá a leány - még egy utolsó próbát kisérlett meg; mint kérő lépett fel atyámnál, azt hivén, neve, vagyona, állása a világban hatással lesznek reá; nem tudta, hogy ő minden más érzés fölött kereskedő, hiubb üzletére, mint leányára s csak egy jó nevet, egy virágzó czéget ismer, a Szolmer-nevet, s ezt nem cserélné el semmivel. Atyám önt röviden elutasitá, ön elutazott.
- De azon igérettel váltam meg öntől, Izabella, hogy vagy enyém, vagy senkié sem leend, s most visszajöttem, mert a meghivó kártya az ön eljegyzéséről szólt.
Izabella lehajtá fejét.
- Miért jött vissza, miért nem várta meg, hogy hivjam, ki tudja, nem nehezitette-e e küzdést, melyet megvivnom kell, s nem lett volna-e jobb, ha mindketten belenyugodván sorsunkba, ön Párisban marad, én pedig itt felejtettem volna el azt, a mit önnek igértem?
- Soha! kiáltá szenvedéllyel Elemér. Erre ne számitson, én nem mondok le önről, az oltár elől is elrablom, ha addig meg nem akadályozhatom esküvőjét, de hogy más neje legyen, arról ne is álmodjék, ez nem fog megtörténni soha!
- Még akkor sem, ha Alfrédet jobban szeretném, mint önt? kérdé szokott kihivó tekintetével a leány.
- Akkor megölöm őt, viszonzá komor hangon az ifju s gyanakvó tekintettel szemlélte a gunyos mosolygó arczot.
- Hallgasson meg Elemér, mondá fölállva Izabella s az ifju vállára tevé kezét; most őszintén beszélek s megmondom önnek, hogy van egy mód, mely által megakadályozhatjuk azt, hogy Alfréd neje legyek.
- És ez?
A leány óvatosan nézett körül s az ifjuhoz lépve annak füléhez hajolt.
- Ha bebizonyitjuk, hogy...
Elhallgatott.
- Nos? kérdé feszülten Elemér.
Izabella hevesen rázta meg fürtös fejét.
- Nem, nem - mondá - nem birom kimondani, másként kell kezdenem, pedig tudom, hogy nem csalódom, biztos vagyok ebben...
Az ifju megragadta a leány kezét.
- Az istenre, Izabella, ne kinozzon, mit akar mondani, tudja, hogy életem boldogsága van önhöz kötve; szóljon, miféle gondolatok foglalkoztatják?
Izabella visszaült helyére s pár perczig mély gondolatokba merült.
- Tudja-e Elemér, mondá hirtelen fölkapva fejét, hogy én szivemből örültem Alfréd visszatértének, örültem, mert mint testvéremet vártam őt s azt hivém, senkihez őszintébben nem fordulhatok, mint hozzá, senkinek nem panaszkodhatom el jobban, hogy nem őt, hanem mást szeretek, és senki jobban nem fog engem megérteni.
A gróf bámulva nézett reá.
- Ah, ha ismerte volna unokabátyámat, midőn elment! folytatá gondolataiba merülve s vonásain enyhe, lágy, szelid kifejezés ült, szemeiben könyek csillogtak. Milyen jó, szelid, kedves és szép volt. Társaságában az ember jobbnak érezte magát, s ha beszélt vele, minden szava a szivig hatott. Midőn elment, azt hittem, őrangyalom, legjobb barátom távozik tőlem.
- Ön szereti őt Izabella! mondá elfojtott hangon Elemér.
- Teljes szivemből. Három egész évig azt hittem, szerelmes vagyok bele, akkor megismertem önt s megtudtam, hogy Alfrédet ugy szeretem, mint testvéremet és meg voltam győződve, hogy ha visszatér s őszintén elmondom neki azt, mit ön iránt érzek, ő e házasságtól visszalép s mindent elkövet, hogy engem boldoggá tegyen.
- És most! nem jött-e ő meg s nem teheti-e meg azt?
- Nem, mondá előbb fájdalmasan, aztán kitörő haraggal a leány - nem, mert Alfréd nem jött vissza, ez, a ki itt van, csak nevét bitorolja, s tán megölte őt!
Soha még arczon nagyobb bámulat és meglepetés nem volt látható, mint a minőt e perczben Elemér arcza kifejezett.
Némán szemlélték egymást.
Izabella haragjából magához tért, s némileg lecsendesült.
- Most tudja ön, mit hiszek azon ifjuról, ki Alfrédnak adja ki magát, ki megérkezett helyette, s nevét és vagyonát bitorolja, kihez hiába volnék őszinte! Ő nem engedi a gazdag menyasszonyt kisiklani keze közül, ő, ki talán embert ölt, hogy e nagy vagyon feléhez jusson, nem fog elmulasztani semmi módot, hogy annak másik felét is kezei közé keritse.
Omlay csodálkozásában egyetlen hangot sem birt kiejteni; e rendkivüli állítás a legmélyebben megdöbbenté.
- Van e gyanuról még valakinek sejtelme e háznál? kérdé halkan.
- Senkinek. Az ifju oly jól játszsza szerepét, annyira be van avatva a mult, jelen és jövő minden részletébe, hogy atyám mindössze külsőleg találta őt megváltozottnak, de hogy ez ifju nem Alfréd, azt csak én tudom!
- Nem, nem Izabella, higyje el nekem, ön csalódik. Kegyed heves, szenvedélyes természettel bir, ugy a szeretet mint a gyülölet részrehajlóvá teszi önt, nekem Alfréd vetélytársam, de soha sem merném e vádat ellene kimondani.
Izabella gunyos szánalommal nevetett.
- Én élesebb eszünek tartottam önt Omlay. Midőn a bálban elbeszélé, hogy Párisban létekor gyakran látta ez ifjut egy másikkal, ki teljesen hasonlitott hozzá, csakhogy magasabb volt s arczbőrén nem léteztek szeplők, meg voltam győződve, hogy ön is erre czéloz...
- Mire!
- Hogy ama másik volt Alfréd és ez vala mely csaló.
- Valóban nem. Ily eszmék egy perczig sem fordultak meg agyamban, de most, midőn figyelmeztet a körülményre, magam is meglepőnek találom, hogy...
- Ugy-e meglepő, hogy két lény oly tökéletesen hasonlitson egymáshoz, és még sem lehetetlen ez, miután ön saját szemeivel látta ama csodálatos hasonlatot!
- De ha önnek ily gyanuja van Izabella, ezt nem lenne szabad magába fojtani. Saját, az üzlet és legfőkép unokatestvére érdeke kivánják az igazság földeritését, és ön hallgat, mindegyre hallgat, és ezzel - vétkezik!
- De kinek szóljak? kérdé hevesen a leány. Ki hinné el szavaimat? Atyám a vakságig szereti őt, minden szava szent előtte, s ő oly ügyesen játszsza szerepét, hogy maga Alfréd sem tehetné azt jobban.
- És mit fog ön tenni? Azzal a hittel készül nejévé lenni, hogy egy gyilkos, vagy csalóhoz köti sorsát, ki talán pár hónap mulva a bitófán fog meghalni! Hisz ez hallatlan, Izabella, erre soha sem hittem volna önt képesnek.
Izabella szomoruan nézett maga elé.
- Addig szó sem lehet házasságunkról, mig e titok föl nem derül.
- És mi módon hiszi azt lehetségesnek, gondolja meg csak, miként fog ahhoz kezdeni? Hogyan, ki által, ha az első szót kiejti, a gyanunál többé nem állhat meg, nem térhet vissza, és hogy igazolja állitását, mily alapra fekteti ezt s mit felelnének önnek apja, az emberek, az egész világ? Szemébe nevetnének és kikaczagnák, vagy megvetnék önt.
Izabella érzé e szavak igazságát és tehetetlen haragjában kezeit tördelé, mig szemeiből könyek hullottak arczára.
- De ön segitségemre leend, Elemér! Önnek mindent el kell követni, hogy földeritsük e homályt. Igaza van, még nem lehet őt bevádolni, tehetetlen vagyok, a mit mondtam, az csak gyanu, de hogy igazam van, hogy ez ifju nem Alfréd, arra esküszöm!
Ünnepélyesen emelé föl kezét az esküvésre, és szemében a legerősebb meggyőződés tükröződött.
Omlay csodálkozva nézett reá, aztán gondolkodott, tépelődött a hallottak fölött, s nem tudott felelni.
Eszébe jutott Alfréd zavara a bálban, midőn őt megpillantá, különös társalgása a sárga teremben, az igyekezet, hogy utazásáról más térre vigye a beszédet, és különösen azon állitása, hogy Párisban egyedül volt, s ama másik, hozzá hasonló ifjuról mitsem akart tudni.
Ha az embert valamely dologban az első gyanura figyelmeztetik, a többi egymásután keletkezik s a legkisebb csekélység azonnal óriásivá növekedik.
- Hogy ez ember életében valami rejtély van, azt magam is hiszem, mondá végre Omlay, s ezt már a bálban is mondtam önnek, midőn őt először láttam, de én egészen másféle titkot sejték.
- És mi volt az? kérdé sebesen Izabella.
- Cherchez la femme, mondja a franczia, s én megvallom, asszonyt kerestem e titokban. Azt hittem, hogy valamely szerelmi kaland okozza Alfréd zavarát, és e miatt nem akar egyéb helyek, például Mentonéról beszélni; sőt még azt is titkolni kivánta, hogy ott volt, s ha véletlenül atyja nem emliti, ő nem is szólt volna arról.
- Ki tudja? viszonzá Izabella élénken; nem-e Mentone volt ama megfoghatatlan dráma szinhelye, mely által Alfrédet elvesztettük? Ő hosszu ideig volt ott és ritkán irt nekünk. Kifogásokat tett hallgatásának mentségére, azt irta, hogy hosszasan beteg volt, majd hogy már elmegy onnan s Londonból fog tudósitani. Mi azonban utólagosan megtudtuk, hogy e levél után még két hétig Mentoneban maradt, s aztán Londonból többé nem is irt, idegen kéziratokat kaptunk, melyek betegségét jelenték, majd orvosok, majd bankárok s ismerősei irtak, azok, kik ápolták őt, mig végre fölgyógyult és hazajött.
- És miért nem látogatták őt meg betegségében?
- Mert ha atyám menni akart, akkor azonnal megnyugtatóbb levelek érkeztek, hogy Alfréd jobban van, meggyógyult - irták; s csak elméje gyenge még, nemsokára hazajön, - szóval mindent elkövettek barátai, hogy minket az uttól visszatartsanak.
- Tudja-e Izabella, hogy ha valamit e dologban ki akarunk tudni, az első teendő bejárni azon helyeket, melyeken Alfréd volt, s összejönni azokkal, kik őt betegségében ápolák.
- De ki tehetné ezt feltünés nélkül?
- Bátyám, ki épen délre készül utazni, s alkalmasint Mentonéba is elmegy; közölhetem-e vele ezen titkot?
- Valamit okvetlen kell tennünk, s ez a legjobb mód; a tábornok férfias, komoly, becsületes ember, ki tud hallgatni, s hiszi-e, hogy ő kész magára vállalni a tudakozódást?
- Remélem. Ő tudja, hogy szeretem önt, hogy lehetetlen ön nélkül élnem, óhajtja e házasságot, s a mellett mindig kész az igazság érdekében fáradozni.
- Hála Isten, hogy van mód, melylyel megkezdhetjük müködésünket, mondá örömtelt hangon Izabella.
- Mindenekelőtt azonban irok Mentonéba, ott egy igen jó barátom időzik, gróf Nasal, ki már a tizedik telet tölti ott; mellbeteg, legfőbb mulatsága ismeretségeket kötni, és meg vagyok győződve, hogy ha Alfréd ott volt, a gróf megismerkedett vele, s ő tudósitani fog engem róla. Ha e levelet megkaptam, csak azután szólok bátyámnak, ki utját ugy is csak két hét mulva szándékozik megkezdeni.
- Köszönöm, suttogá a leány s melegen szoritá meg kezét; tudtam hogy ön az egyedüli, ki engem megért, s kihez e tekintetben fordulhatok.
- Tudja Izabella, hogy az ön birhatásáért az ördöggel is szövetkezném, vagy ha ön kivánná, leragadnám a csillagokat!
Hányszor mondtak már ily frázisokat fiatal leányoknak, és fájdalom, azok azt mindannyiszor elhitték! Vajjon nem bánja-e meg egykor Izabella is, hogy e nagy szavakra hallgatott? Azt a következés mutatja meg.
Haragtól emelkedő kebel és összeszoritott marokkal haladt le Alfréd a lépcsőn és szive keservvel volt telve annyi szivtelenség, annyi igazságtalanság fölött.
Ez volt tehát a történet, mit hosszu éveken keresztül oly mély titok fátyola födött. Ez, mit sohasem lehet fölfedezni, a világ előtt, soha sem büntetni meg a vétkest! és miért is? hiszen a kiszenvedettnek már nem lehet kárpótlást adni, az már régen nem érez semmit!
E történet első részét tudta, valamint azt is elmondá Reinholdné, hogy végződött e dráma, de még ismeretlen volt annak egy része az ifju előtt, az, midőn Reinhold a gyermeket anyjától elrablá, addig, mig az hat éves korában Angolországba vitetett.
Kinél, hol volt ez idő alatt a kis fiu, milyen volt sorsa, kik között növekedett, ki gondoskodott róla tehetetlen korában, ki tanitotta őt az »anya« névre, s kinek mondá azt legelőször, midőn anyja oly távol volt tőle, s gyermekét mint holtat siratá?
Mindezt csak egyetlen ember mondhatta meg: Lichtenheim, s ő elhatározta fölkeresni az ügyvédet, kiről Reinholdné csak jót mondott neki. De miként találja meg annak lakását?
Csak annyit tudott, hogy az 20 év előtt egy téres piaczon lakott s házának kapuján réztáblán olvasható a neve, de azt gyanitotta, hogy lehetetlen utbaigazitás nélkül megtalálni; azon könyvek egyikéhez folyamodott tehát, melyben az összes bécsi orvosok és ügyvédek, hivatalnokok s minden nyilvános pályán élő egyén és háztulajdonosok nevei betürendben vannak kinyomtatva. Az L. betü sorában ezeket olvasá:
Lichtenheim Frigyes hit. ügyvéd, lakik Szénatér 28. számu saját házában.
A Széna-tér majdnem a városon kivül fekszik, s szük, napfénynélküli utczák vezetnek hozzá, melyeken Alfréd végig haladva a piaczra ért, hol a házak számait egymásután megnézegette.
Végre megtalálta a 28-dik számu házat; sötét régi, komor épület volt az, egy emeletes s erkélyével és magas góth stylusu ablakával inkább hasonlitott templomhoz, mint lakóházhoz.
Kapuja bezárva, mint 20 év előtt, s a réztábla ott tündöklött, rajta nagy betükkel: »Lichtenheim Fr. hites ügyvéd«.
Néha az embert minden ok nélkül oly különös érzések szállják meg, mintha nagy szerencsétlenség küszöbén állna; igy volt e perczben Alfréd is. A szük, sötét utczák, melyeken jött, a csendes néptelen piacz, a sötét, sürü köd, s a becsukott kapu előtte, oly hatást tettek rá, mintha valami börtönbe volna lépendő, honnét többé nincs szabadulás.
Habozva nyujtá ki kezét, s midőn meghuzta a csengetyüt, sivitó hangon szólalt az meg, melyre nemsokára megnyilt a kapu; szó nélkül bocsátotta be egy komor arczu, kisirtszemü inas s némán indult meg előtte...
Az ifju szólni akart, de az inas csendre inté őt, tovább haladt, előbb hosszu, lámpákkal kivilágitott folyosón mentek át, aztán tágas góth ivezetü terembe léptek, melynek küszöbén nagy, rézlánczos lámpa függött le, onnét egy mellék ajtón hasonló tágas és gazdagon butorzott szobán haladtak át, honnan a tárt ajtókon egész sor szobát lehetett látni, mind pazar fénynyel s a legmüvésziebb izléssel butorozva.
A padlókat perzsa szőnyegek, a falakat sötét kárpitok boriták s rajta müvészi képek függtek, mindenütt virágok, a márvány kandallókban tüz; a szem mindenfelé boule, pallisandre és rózsafa butorokat látott, s csupán egy volt, mi feltünt e nagy pompa között, hogy majd minden darab más izlés, más kor, más eredetre mutatott, s ez valami különös szeszélyes és bizarr jelleget kölcsönzött az egésznek.
Alfréd a bámulásnak legfőbb fokára ért, midőn végig haladva a termeken, végre egy hálószobába jutottak, hol függönyös hófehér ágyban selyemmel bélelt, fehér csipkével bevont párnák között oly gyönyörü hölgyet látott feküdni, hogy akaratlanul csodálkozva felkiáltott és megállt.
Az ágynál sötét alakok térdepeltek, egy széken hosszu ősz szakállu izraelita pap ült s mormogva olvasott egy nagy könyvből, mig egy kissé távolabb álló karszékben alacsony termetü sovány férfi, ült, vagy inkább hevert s arczán a legnagyobb kétségbeesés tükröződött.
Alfréd borzadva állt meg az ajtónál, s azt hitte álmodik. Látta, hogy halottas házba jutott, s meg nem foghatta, miért vezették őt, az idegent, minden szó nélkül a szobába, hol a halott fekszik; nem tudta mit tegyen, és mit szóljon e környezetben, s e szomoru helyen hogyan mentse ki idejövetelét?
De erre nem maradt ideje; az alacsony férfi fölállt, midőn az idegent belépni látta és sietve ment eléje.
- Hivattam önt, mondá neki kezét nyujtva, mely reszketett; megbocsát, ha még egy kisérletre kérem fel, nem birom őt addig eltemettetni, mig mindent meg nem próbáltam.
Az ifju zavarral hajtá meg magát.
- Itt a legnagyobb félreértés van... kezdé halkan mentegetőzve, de a házi ur ekkor már nem hallá hangját, sietve lépett az ágyhoz, fölveté a takarót s megragadá a halott kezét, mely keblén összetéve s virágokkal behintve nyugodott.
- Nézze, orvos ur, mondá könyektől elfojtott hangon; még alig hideg. Hajlékony és lágy, arcza sáppadt bár, de nem meredt s egy vonásán sem látszik a halál jele.
Alfréd megnémulva ellenállhatatlan erő által vonszolva követte Lichtenheimot és a halott remek arczára szögezte szemeit.
Soha ily szépségről még álmában sem volt fogalma.
A biblia Rachelei és Rebekái, Sáron rózsája s mindaz, mit valaha olvasott, vagy nagy festők képein megörökitve látott, előtte lebegett e perczben; azt hivé, egy szobor fekszik e párnák között, oly müvészi szép, oly remek, oly szivreható volt e látvány.
Alig lehetett több husz évesnél e leány, s oly fehér és átlátszó volt, mint csipkepárnái. Barna gesztenyeszinü fürtei hosszan omlottak le mellette, finom metszetü arcz, nagy behunyt szemeinek hosszu pillái s félig nyilt mosolygó ajka oly rendkivüli összhangzattan voltak, s oly lágy, enyhe kifejezéssel birtak, hogy Alfréd megzavarodva tekintett reá.
- E hölgy nem halott, suttogá önkéntelenül feléje hajolva és megragadva kezét, mely élettelen volt bár s nehéz, de nem merev, s oly kifejezéssel szögezte arczára tekintetét, mintha minden pillanatban a szemek fölnyitását várná.
- Nemde? szólt öröm telt hangon Lichtenheim; nemde, ön is e véleményben van? Ő nem halt meg, s bár már negyvennyolcz óra óta fekszik igy, minden életjel nélkül, nem szabad, nem lehet őt eltemetnünk.
Alfréd a legnagyobb izgatottsággal tartá a leány kezét kezei között.
- Ez az ön leánya, Lichtenheim ur? kérdé halkan tőle.
- Egyetlen leányom, Edithe, husz éves, erős, egészséges, vidám leány, s tegnapelőtt óta nem ébredt föl, és azt mondják: meghalt.
- Nem, nem kiáltá hevesen Alfréd, nem szabad őt eltemetni, ne engedje ezt, Lichtenheim ur, s én, bár sohasem láttam még halottat, meg vagyok győződve, hogy leánya csak tetszhalott.
Most Lichtenheimen volt a csodálkozás sora.
- Hogyan, orvos ur, ön soha sem látott halottat, miként lehetséges ez?
- Bocsásson meg uram, de én nem az vagyok, kinek ön engem tart. A véletlen vezetett ide, egy ügyben jöttem önhöz, nem tudtam e szerencsétlenségről, mely önt érte, s az inas szó nélkül vezetett be, bizonynyal a várt orvosnak tartott.
- Ah, tehát nem az orvos! sóhajtá csalódva Lichtenheim, és nekem ismét csak várnom, reszketnem kell, mig ő eljövend.
Arczára szoritá kezeit, s nem törődött többé az ifjuval.
Alfréd nem volt képes szemeit levenni a hölgy arczáról, kit az ezeregyéjszaka tündérének tartott volna bárki e párnák, e pompa között, a sötét mormogó alakokkal környezve a félhomályban, mit homályos lámpaüvegek terjesztettek szét a szobában, a virágoktól illatos, meleg, csendes, nesztelen helyen.
Mély csend állt be. A függöny mögött koros, redős arczu nő állt, sürü könyek áztatták arczát, s ajkai imádságot dadogtak.
Az idegen ifjuval senki sem gondolt, ő pedig nem tudott távozni e csodálatos helyről; a meseszerü látvány egész lényét megragadá...
Csendesen, gyengéden helyezte vissza a puha, bársony simaságu kezet.
Eszébe jutott mind az a sok történet, mese és elbeszélés, melyet életében hallott vagy olvasott ily esetekről; remény és kétség váltogatták egymást agyában, szivében, s végre eszébe jutott a magnetismus...
- Uram, mondá az ügyvédhez lépve; megkisértett ön mindent, hogy leányát életre hozza?
- Mindent. Bécsnek valamennyi orvosa megtekinté őt s most még azon utolsót várom, ki e napokban távol volt a fővárostól, ma jött haza s tőle várom az utolsó segélyt.
- Én tanácslok önnek egy próbát, folytatá az ifju, mely már több ily látszólagos halálesetben segitett.
- És az?
- A magnetismus.
Lichtenheim fölugrott.
- Erre nem gondoltam, mondá. Sára, kiáltá az öreg nőhöz fordulva, itt van névjegyem; küldjön azonnal dr. Svenin urhoz, ő itt a legügyesebb magnetiseur.
- Én majd elhozom őt, mondá lángoló arczczal Alfréd, rögtön kocsira ülök, bárhol felkeresem és rövid idő mulva itt leszünk.
Lichtenheim hálásan szoritá meg az ifju kezét, s midőn az sietve kihaladt, ismét visszaesett székébe.
Alfréd sebesen átfutá a termeket s a kapuhoz érve látta csak, hogy az inas mindenütt követvén őt, megnyitá előtte az ajtót.
- Jöjjön sietve vissza uram! suttogá az inas, midőn Alfréd az utczára lépett. E kérésre nem volt szükség, mert Alfréd a legelső kocsiállomásnál bérkocsiba veté magát, az ismert és hires orvos lakására hajtatott, kit otthon talált, s rögtön magával is vitt; alig egy óra mulva beléptek a szobába, melyben a gyönyörü halott feküdt.
Az ifju az orvos kérdezősködéseire igen kevés részletet mondhatott, de hogy ma először látja őt az életben, elhallgatta, s az orvos meg volt győződve, hogy a szép leány az ifjunak legalább is menyasszonya, oly hévvel beszélt az neki s oly félelmes várakozással leste ajkairól a szót, midőn Edithe ágyához léptek, s az orvos a leány kezét kezeibe véve, mereven nézett reá.
- Legelőször is mindenki távozzék a szobából, ugy a papok, mint azon öreg nő, senki sem maradhat itt, mint az atya és a vőlegény, kiknek látása csak jótékony lehet a fölébredőre, ha kisérletem sikerül - mondá ünnepélyes hangon az orvos.
Lichtenheim megragadá kezét.
- Önnek van reménye? kérdé kitörő örömmel.
- Majdnem biztos, uram. Szerintem e merevség nem egyéb szivgörcsnél s hacsak e hosszan tartó görcs alatt szélhüdés nem járult a bajhoz, mi nem egyszer következik be, az élet müködésének erőszakos és rögtöni elállitása következtében, ugy nehány percz mulva a test szervei uj müködésre ébrednek.
Alfréd reszketve hallá e szavakat, nem tudta miért, de boldoggá tette őt az orvos reményt adó állitása. Oly remek müvét a természetnek, mint e leány, bárkinek is iszonyu gondolat a feloszlás küszöbén látni, s annál inkább - a fiatal, fogékony szivü ifjunak, ki már néhány nap óta a legnagyobb idegizgatottságot szenvedte át, s kit a véletlen ily nagy szerencsétlenség szinhelyére vezetett.
Az emberi természet oly különös, hogy minden eseménynél a körülmények s az első benyomás játszszák a főszerepet.
A fényüzés mindig lágyabb hangulatra gerjeszt mint a nyomor, s ha Alfréd rongyokba burkolt leányt talál itt szegénység és piszok közepette, ez bizonynyal nem érdekli annyira, mint ez illatos levegőjü szobában, e csipkeágyban fekvő, ragyogó szépségü hölgy, kit ezuttal először látott.
Ugy tünt föl előtte a kivülről zord, fekete, komor épület mesés szépségű belseje, mint a regebeli hely, hol a királyleányt, a világ legszebb hölgyét tartják rejtve.
Ugy képzelé, hogy az idő, mely e házon kivül sebes szárnyakon halad, nem érinti e helyet s Mahomed itt felejté választottainak egyikét, hogy képviselje a multat, azon szép időt, melyről a kelet regéi szólanak. Az Asrák törzsére gondolt, akik meghalnak, ha szeretnek.
Alfréd azt érezte, hogy feje zug, szive hevesen dobog az örömtől, midőn az orvos szavait hallá, azonban bármennyire vágyott volna is benn maradni, érzé azt is, hogy ahhoz neki, mint idegennek, nincs joga.
- A mellékszobába megyek; sugá Lichtenheimnak, ki alig hallgatott reá, s nesztelen léptekkel elhagyva a szobát egy közel álló székbe ereszkedett, hol dobogó szivvel várt, hallgatott és figyelt minden hangra, minden neszre, mely a szobából kihangzott.
Az orvos azt mondá, ha nincs minden veszve, nehány percz mulva életre tér a leány s fölébred. Több mint fél óra telt el, s még minden csendes volt.
- Nem segithet, nem segithet! suttogá önkéntelenül szorongva az ifju, s levertséget, majdnem kétségbeesést érzett, mig szemeit mohón függeszté az ajtóra.
Majdnem egy egész óra telt el, midőn halk léptek közeledtek a mellékszobából feléje, ő talpon volt s a kilincsre tevé kezeit.
Halkan nyilt meg az ajtó s Lichtenheim halálsápadt arczczal lépett ki, szivére szoritván kezeit.
- Él, suttogá az ifjuhoz lépve, él, de nincs öntudatnál, s ki tudja, visszanyeri e valaha eszméletét...
Az ifju nem felelt. Lélekzetét e hirre elállni érzé, s ellenállhatatlan érzés kényszerité őt belépni. Az ágyhoz közeledett, mely még mindig a régi halottas ágyhoz volt hasonló, virágokkal behintve, csak hogy a leány keze nem volt keblén összetéve, hanem lefüggött a takaróról, nagy, sötétkék szemei nyitva voltak és merev kifejezéssel bámultak a mennyezetre.
Az orvos mellette állt s tekintetét a leány arczára szegezé, mig mutató- és hüvelykujja annak szivgödrén nyugodott.
- Életre kelt, de nincs eszméleten, ismétlé ő is Lichtenheim szavait, s Alfréd az orvos arczkifejezésén azt látta, hogy nincs sok reménye.
- Ne hivjam a nőcselédet? kérdé Alfréd halkan.
- Kérem önt, még pedig mielőbb, most segitségemre lehet, s ha magához tér, szükséges, hogy ne csupán engem idegent, hanem ismerőst is lásson; - hol van Lichtenheim ur?
- A mellékszobában.
- Mondja neki, kérem, hogy ha hivom őt, azonnal jöjjön.
Alfréd az ügyvédhez ment s közlé vele, a mit az orvos mondott, aztán csengetett s visszaült helyére, midőn hallá, hogy az öreg nő belépett a szobába.
Az ajtót nyitva hagyták, de mély csend volt, legkisebb neszt sem lehetett hallani, koronkint Lichtenheim fájdalmas nyögése suhant át a levegőn, de a belső szobában semmi, semmi zaj...
Igy mult el hosszu idő.
Végre sok várakozás után kilépett Svenin, s arcza és tekintete oly kimerült volt, mintha ő maga is beteg volna.
- Még nem jött egészen eszméletre, mondá, de tekintete nem oly merev, arcza változóbb és enyhébb, s én a legjobbat remélem; most távozom, de két óra mulva visszajövök, s akkor biztosat mondhatok.
Kalapját vette, s Alfréd kikisérte őt a kapuig, hol melegen szoritott kezet, azután ő is elhagyta a házat, mondván, hogy még ma eljön, megtudni, hogy van a beteg?
Ábrándozva, gondolkodva ment végig az utczákon, a nélkül, hogy tudta volna, merre jár. Midőn néhány óra előtt ez utczákon járkált, s Lichtenheim házát keresé, mily más érzések foglalták el szivét, mint e perczben. »Csodálatos látvány volt«, suttogá nem egyszer, s nem tudta feledni a látott tündéri képet.
Lakására ment, hol leveleket talált bátyjától, ki többféle megbizást küldött neki s kérdé tőle, meddig marad még Bécsben.
- Semmi dolgom itt, - gondolá - holnap, még ma, e perczben is indulhatnék - de nem tudok!
Előbb Lichtenheimmel akarok beszélni, igaz, erre már nem is gondoltam s az néhány napba kerül, mig ő szólhat, s ki tudja, lehet-e még akkor is vele beszélni?
A levelet félre dobta s ismét kalapját véve, visszament azon az uton, melyen jött.
Mint mondtuk, Lichtenheim háza igen messze volt a belső várostól, s az oda- és a visszamenetel több órába került, és midőn Alfréd ismét a ház előtt állt, már igen késő volt, közel éjfélhez.
Belépvén a kapun, szó nélkül haladt végig az ismert uton, ugy mint egy régi ismerős; midőn Lichtenheim megpillantá őt, eléje sietett.
- Magához tért, kiáltá örömtelve; azonban erős láza van, de most már lehet reményem, hogy visszanyerem őt, - óh uram, hogyan háláljam meg önnek jóságát, részvétét; ön az, kinek gyermekem életét köszönhetem!
Alfréd osztozott az atya örömében.
- Ön túlságosan háladatos, Lichtenheim ur, viszonzá Alfréd, - azonban kegyed még nevemet sem tudja, én Szolmer Alfréd vagyok, Budapestről; a Szolmer-czég bizonynyal ismeretes ön előtt.
Lichtenheim meglepetve bocsátá el az ifju kezét s csodálkozva nézett reá.
- És ön dologban keresett fel engem, mivel szolgálhatok?
Az utolsó szavakat észrevehető nyugtalansággal ejté ki s az ifjunak ez nem kerülé el figyelmét.
- Most nem terhelem önt ügyeimmel, majd ha leánya egészséges leend, akkor ismét eljövök.
Lichtenheim meghajtá magát.
- Csak egy nagy kérésem van még önhöz, uram, talán nem fogja szerénytelennek találni, ha arra kérem, sürgönyözzön nekem a beteg hogylétéről.
Az ügyvéd arczán meleg, enyhe kifejezés sugárzott, szemei könyesek lettek.
- Köszönöm e részvétet; nem hiszi, mennyire jól esik az nekem öntől, egy idegentől; adja isten, hogy jó hirt vihessen önnek a távirat. Adja isten!...
Alfréd másnap korán reggel elhagyta Bécset s este hatkor már együtt ebédelt rokonaival, kik őt nagyon csendesnek és szórakozottnak találták.
- Fáradt vagyok, mondá mentegetődzve, s ha nem veszik rossz néven, lefekszem, az uton hideg volt és erős főfájást kaptam.
Izabella atyjával szinházba ment, hol nem sokára gróf Omlay jelent meg páholyukban.
- És vőlegénye még mindig távol? kérdé Omlay Izabellát a társalgás közben, mig jelentős tekintetet váltottak.
- Ma este érkezett meg, de feje fáj és lefeküdt, - viszonzá nevetve oly észrevehető gunynyal Izabella, hogy atyja meglepetve nézett reá.
- Mentenem kell Alfrédet, mondá Izabella rövid szünet mulva, atyja szemrehányó tekintetének sulya alatt, ő örömmel eljött volna, de én nem engedém neki, s csupán kivánságomra maradt honn!
Kihivó pillantást vetett atyjára, mely ezt jelenté: »czáfolj meg és tudasd a világgal, hogy nem szeretjük egymást.«
A bankár hallgatott és másról kezdtek beszélni.
Midőn a szinházból hazafelé hajtattak, Szolmer komoran dőlt a kocsi sarkába, s lelkét kételyek kinozták.
Nem Alfréd, - benne nem kételkedett, - de saját leánya ejté őt aggodalomba; gyanitá, hogy Izabella Omlayt szereti, s félt, hogy ezt Alfréd is észreveszi.
- Meddig marad még Pesten Omlay? kérdé komoran leányától.
- Nem tudom, de azt hiszem, az egész télen.
A kocsi a kapu alá hajtatott.
Ugyan e perczben a távirdahivatalból küldöncz érkezett a kapuhoz s a kapuőr átvette tőle a hozott sürgönyt.
- Kinek szól? kérdé Szolmer.
- Az ifju nagyságos urnak, mondá a kapuőr, de alszik, ugy hiszem, nem lehet fölkelteni... Hol van Károly? Ő majd reggel átadja neki.
A bankár nem felelt, fölvezeté leányát s ki-ki szobáiba vonult.
Másnap reggel, midőn Alfréd a reggelinél megjelent, mintha ki lett volna cserélve, oly jókedvü, nyájas, vidám és előzékeny volt, s Merite kisasszony, ki e napon velük reggelizett, gyönyörködve szemlélé őt s a legnagyobb bókokat mondá neki.
- Tudja-e Alfréd - mondá a többek között, hogy bármily kedves gyermek volt is ön, soha sem hittem, hogy ily szép ifju válik önből, s hogy kék szemei és aranyszinü haja igy megtartsák szinüket.
- Örülök, viszonzá nevetve Alfréd, hogy ily jó véleménynyel van külsőm felől, szeretném, ha mások is igy vélekednének rólam, tevé hozzá egy nyájas és jelentékeny tekintettel Izabellára, ki azonban hirtelen elforditá fejét s ajkait gunyos mosolyra vonta.
Atyja önkénytelen összeránczolá homlokát, s Merite kisasszony nyugtalanul mozgott helyén, érezvén, hogy egykori növendéke viseleteért ő is némi felelősséggel tartozik.
Csak Alfréd maradt nyugodt, mosolyogva szemlélte Izabellát s a legjobb étvágygyal evett.
- Tegnap este sürgönyöd érkezett Bécsből, kezdé a bankár, hogy más térre vigye a beszédet.
Alfréd arczát pir boritá e kérdésre.
Mindnyájan észrevették...
- Igen, mondá erőltetett közönynyel, és nem mertek fölkelteni, azt hitték alszom, s csak ma reggel jutott a sürgöny kezeimhez, szerencsére nem volt sürgős.
Világosan látszott, hogy nem akar e tárgyról tovább beszélni.
- És hogy mulatott ön Bécsben, Alfréd, ugy hiszem tovább maradt, mint egyelőre gondolta?
- Sokkal tovább, kisasszony, de gyakran nem számithatjuk ki előre dolgainkat. Igy jártam én is, és mindamellett ismét nem sokára Bécsbe kell mennem.
Izabella Alfrédnek minden szavára figyelt s koronként vizsgálva szemlélte őt, aztán habozva forditá el róla szemeit.
- Hogy vannak nagyszülőim, kérdé tőle hirtelen, nemde meglátogattad őket, s rád ismertek?
- Nagyatyádat nem láttam, mert ő fekvő beteg, s bár nagyanyád igen szivesen hivott, hogy látogassam meg férjét, nem akartam őt látogatásommal terhelni. Reinholdné asszony ugy fogadott mint saját fiát.
- És nem találta, hogy megváltoztál?
- Legalább nem emlékszem, hogy emlitette volna, különben ezen már nem is csudálkoznám, miután ti mindnyájan annyira megváltozottnak találtatok.
Alfréd teljes szivéből nevetett.
- Kivéve engem, mondá a bankár; én a legelső percz alatt fölismertem benned öcsém fiát, az ő szőke fürteit, anyád kék szemeit és különösen a Szolmerek családi vonását arczodban.
- Én is ugy vagyok önnel, kiáltá hévvel Merite kisasszony. Izabella bár igen neheztelt, hogy nem osztozom véleményében, de megvallom, semmi idegent sem tudok Alfrédben fölfedezni.
- E szerint, édes hugom, ama szörnyü változás, melyen átmentem, ugy látszik csak a te szép szemeidben létezik, de annál nagyobb csapás reám nézve, hogy épen te találsz annyira megváltozottnak s minthogy oly nagy sulyt fektetsz e változásra, ugy látszik, nem találod azt előnyösnek.
A legnagyobb vidámsággal, gondtalansággal mondá e szavakat és ujra nevetett, mely vidám hangulatban mindnyájan résztvettek, kivéve Izabellát.
- Nagyon örülök, mondá elfojtott haraggal, hogy oly kevés jelentőséggel bir előtted az én véleményem, s ily jó hangulatra gerjeszt, jobb is ez igy mindkettőnkre nézve.
- Oh ezt nem mondtam, folytatá vidáman Alfréd, rám nézve minden, a mit te mondasz, mindig nagy fontosságu.
Könnyelmüen, kihivóan beszélt s Izabellát nagy zavarba ejté. Még soha sem látta őt ily módon mulatni, nevetni és élczelni s ily bátran beszélni a multról. Izabellában azon kérdés merült föl, merne-e igy beszélni az ifju, ha félni kellene neki valamitől és titkot rejtene?
- Hála istennek, hogy Elemér nem hallja őt - gondolá, - ő is szemembe nevetne kételyeim miatt, és mégis ugy van, a hogy én gondolom...
A reggeli véget érvén, Alfréd Szolmerral távozott.
A két nő magában maradván, sokáig különböző dolgokról beszélgetett. Később Izabella átöltözvén, Merite kisasszonynyal a városerdőbe kocsizott, hol majd minden ismerőse együtt volt a jégen, s ezek között természetesen Omlay is.
Sokáig társalkodtak együtt, Izabella egy rövid ideig korcsolyázott s aztán haza ment.
- Megy ma este szinházba? kérdé tőle a gróf, midőn bucsuztak.
- Társaság lesz nálunk, remélem, ön is eljön. A gróf meghajtá magát s a hölgyeket kocsijukhoz kiséré.
Este az ebédnél Alfréd ismét szótalan és nyugtalan volt. Midőn az ebédnek vége lőn, s a mellékteremben a kandallóhoz ültek, Károly sürgönyt hozott neki.
Bátyja és Izabella önkéntelen egymásra néztek.
Midőn az ifju a sürgönyt átfutá, arcza derült lőn, ajkait örömteljes mosoly környezé, s egész este a társaság legszellemdusabb, legvidámabb tagja volt.
Kilencz óra felé több férfi-vendég gyülekezett össze, s nehány fiatal nő és leány, Izabella barátnői, Omlay gróf és nagybátyja, a tábornok. Szolmer kártya-asztalt állittatott föl szobájában.
- Ki akar egy partieban részt venni? - mondá az urakhoz fordulva. Alfréd először ugrott fel, utána a tábornok és egy öreg ur.
- Ön csak nem jön velünk? kérdé nevetve a tábornok, midőn itt annyi sok szép hölgy és fiatal ur van jelen?
- Épen mert ez utóbbiak oly szép számmal vannak s én könnyen nélkülözhető vagyok, megyek kártyázni, mondá halkan, kérem ne hivja föl rám a figyelmet; és sebesen megindult az ajtó felé.
A tábornok vállat vont és nevetett, s egyikök sem vette észre, hogy Izabella sötét pillantása követi őket, ki, habár nem értheté a szavakat, sejté a párbeszéd tartalmát.
- Unokatestvére igen könnyen veszi a vőlegénységet, mondá Omlay, Izabella mellett helyet foglalva, midőn a kártyatársaság elhagyta a szobát. - Ő nem mutat többet, mint a mennyit érez.
Izabella arcza lángvörös lőn.
- Igazi bankár, viszonzá gunyosan, s minden módon titkolni igyekezett haragját.
- Irtam Párisba és Mentonéba, - kezdé a gróf - hol mindenütt vannak ismerőseim, de válasz még nem érkezett.
- Alfréd most naponként sürgönyt kap Bécsből, folytatá Izabella; nagy nyugtalansággal várja és egészen boldog, ha a sürgöny megérkezik.
- Mi lehet benne?
- Nem is sejthetem, de ha hosszabb ideig tart e sürgönyözés, egyet véletlenségből fölbontok, hát ha az ügy az én jogaimba vág, hiszen tudja, hogy menyasszonya vagyok.
Hideg, kedélytelen hangon nevetett.
- S ön féltékeny... mondá Omlay - ki tudja, e tréfa alatt nem lappang-e való?
- Elemér!
- A sértett hiuság, a boszu, a csalódás gyakran gyujtja szerelemre a szivet, mely a lábainál heverő udvarlót kinevette volna.
- És ön ismerni véli az életet, az emberi természetet?
- Épen mert ismerem, állítom ezt.
- Ettől nem tartok, sőt meg vagyok győződve, hogy Alfréd csak azért viseli igy magát, mert biztosnak hiszi házasságunkat. Nem fél, hogy azt valami meggátolhatná, s tudván, hogy én nem szeretem őt, hidegségemet szinleg hidegséggel akarja viszonozni.
- S mi czélja ezzel?
- Talán, amit ön állitott előbb, izgatni akarná hiuságomat!
- A társaság tánczolni szeretne! kiáltá most egy fiatal leány Izabellához lépve; ha nincs ellenedre, valaki a zongorához ül.
- Örömest tánczolok én is; viszonzá Izabella, de ki fog zongorázni?
- Alfrédet kérjük meg, kiálták egyhangulag, ugy senki sem játszik köztünk, mint ő, menjen hozzá küldöttség, talán megteszi.
És megindult nehány csinos leány s fiatal férfi a kártyázószoba felé és előadák kérelmöket.
Izabella nem volt e társaság között. Ő a pamlagon ülve várta Alfréd határozatát, ki megértvén mit kivánnak tőle, a legnagyobb nyájassággal hagyta el a játékot, a társalgó-terembe ment s a zongorához ült. A többiek tánczoltak s ő legjobb kedvvel zongorázott.
A következő reggel hideg, fagyos volt, Alfréd korábban ébredt föl s Károlynak csengetett.
- Az öreg nagyságos ur már kérdeztette, ha fönt van-e s fogadhatja-e? mondá a belépő inas.
Alfréd igenlő válaszával az inas eltünt s kis idő mulva a bankár lépett be.
- Parancsol velem bátyám? kérdé szokott nyájasságával az ifju.
- Pénzdolgokról akarok veled beszélni. Azt találom, nagyon keveset veszesz igénybe jövedelmedből s még egyszer sem kérdezted, mennyire megy osztályrészed ez üzletben, - épen olyan vagy, mint atyád volt.
- De bátyám! viszonzá a legnagyobb zavarral az ifju, hogy juthatna eszembe arról tudakozódni. Tudom, hogy vagyonom a legjobb kezekben van, kiadásaim tökéletesen fedezve vannak, s mit kérdezhetnék, mit kivánhatnék egyebet?
Szolmer elégedetten mosolygott. - Igen, igen... de nem értem, hogy vagy képes kijönni oly csekély összeggel?
Az ifju nevetett.
- Biztositom, bátyám, hogy tökéletesen nyugodt lehet e miatt, én nem vonok meg magamtól semmit, s minden kiadásom födözve van.
- A második ügy, miért jöttem, hogy határozzuk meg az esküvő napját.
Alfréd szivarja füstjét nézte.
- Ezt csak Izabella jelenlétében tehetjük, ebben egyedül ő határozhat, s azt hiszem, mindenekelőtt tőle kell véleményt kérnünk.
Szolmer egy perczig figyelmesen szemlélé öcscsét, hangján szokatlan bizonytalanságot vett észre.
- Igazad van, mondá aztán, tehát ma a reggeli után!
Az ifju elveté szivarját s a legnagyobb nyugodtsággal gyujtott egy másodikra.
- És ki volt azon ifju, a ki miatt a multkor Reinholdné beszélni kivánt veled; akkor a bálban nem is kérdezhettelek a felől, hogy mily összeköttetésben áll ő Reinholdékkal?
- Távoli rokonuk, s nekem egy intézetbeli jó barátom, kinek hollétét nem tudják s kiről azonban én sem tudok semmit.
- És e miatt mentél föl Bécsbe?
- Dolgaim miatt, és megvallom, Reinholdékat is kivántam látni, viszonzá kitérően Alfréd.
Még egy ideig együtt ültek s aztán mindketten munkához láttak.
Szolmer koronkint mosolyogva tekintett az ifjura, ki iróasztala mellett elmerülve dolgozott s mindaddig föl sem tekintett, mig az óra tizenegyet nem ütött.
Ekkor az ifju elhagyta helyét.
- Izabellához megyek, mondá bátyja iróasztala előtt elhaladva. Szolmer helyeslőleg intett, s az ifju Izabella lakosztálya felé sietett, hol az előszobában Károly lépett eléje és sürgönyt nyujtott át. Ugyane pillanatban Lina, a komorna is megjelent s figyelmesen szemlélé a sürgönyt, mit az ifju azonnal föltörve sebesen keresztül futott és zsebébe rejtett. Azután belépett a terembe, hol Izabella már kézimunkájával ült, és várt, hogy reggelihez menjenek.
- És atyám? kérdé, midőn Alfrédet egyedül látta.
- Mindjárt jön, engem azért küldött előre, hogy egy fontos ügyben végezzek veled...
- S ez ügy?
- Azt szeretné tudni, mikor legyen az esküvő?
- S ez kitől függ, ki fogja meghatározni a napot?
- Természetesen te, mi egészen a te akaratodhoz szabjuk magunkat.
Izabella figyelmesen szemlélte az ifjut, ki teljesen nyugodt, sőt derült volt.
- És te mit óhajtasz Alfréd, hogy az a legközelebbi hetekben történjék, - vagy huzódjék még egy ideig?
Valami különös volt hangjában, midőn ezt kérdé, oly kifejezés, minőt Alfréd még soha sem hallott.
- Azt kivánnám, Izabella, hogy őszinte légy irántam!
A leány csodálkozva nézett reá.
- Mit értesz ezalatt, mely irányban kivánsz tőlem őszinteséget?
Alfréd helyet foglalt, zsebkendőt vont ki zsebéből, melylyel a sürgöny is a földre esett. A sürgönyt az ifju hirtelen fölkapta.
- Ismét egy sürgöny? mondá gunyosan Izabella.
- Épen e perczben vettem, az előszobában adták át, mondá az ifju közönyösen.
Izabella szemeit éles kifejezéssel szögezte a papirosra.
- Térjünk vissza félbenhagyott beszédünkhöz, kezdé az ifju. Te engem megjövetelem óta félreismersz, s nem mered tudtomra adni azt, a mit én már régen észrevettem, hogy nem engem, hanem Omlayt szereted.
- Alfréd!...
- A legnagyobb figyelemmel kisértem mindazon igyekvést, melylyel kettőnk, én és bátyám előtt ez érzelmeket rejtve tartád és számtalanszor csodálkoztam rajta, hogy te azt hiszed, miként ez sikerült.
A leány szótalan lett a bámulattól.
- Mennyi fáradságtól kiméled meg magad, ha első nap, midőn visszajöttem, bizalommal vallod meg érzelmeidet.
- És te, mit tettél volna?
- Még kérdezheted? Hisz tudod, hogy nekem legfőbb a te boldogságod; természetesen szövetségesed lettem volna, hogy Omlay nejévé lehess.
Izabella megdöbbent.
Nem tudta, mit gondoljon; a mit hall, ez ellenkezője volt mindannak, a mit ő Alfrédről hitt.
Könyeket érzett szemeibe tolulni.
- Igazad van, Alfréd, mondá büszkén; igazad van, nekem őszintének kellett volna lennem és tudatni veled, hogy én nem téged, de Omlayt szeretem!
És érzé, hogy minden szava hazugság, mit most mondott. E perczben Omlay oly közönyös volt előtte, mint bárki más, e perczben csak egy érzés foglalkoztatá őt s tölté be szivét, a csalódás és a boszu!
- Lépteket hallok, mondá sebesen az ifju, bátyám jön, szinleg határozzuk meg az esküvőt, máskor majd beszélünk még róla; de bizzál bennem, arra esküszöm, hogy te soha sem leszesz az én nőm s én soha sem a te férjed!
A bankár lépett be, föltünt neki leánya halványsága.
- Beteg vagy? kérdé tőle.
- Tökéletesen jól érzem magam - viszonzá mosolyogva Izabella, de szemei lángoltak.
Az egész reggeli alatt szokatlan vidám, beszédes és Alfrédhez különös nyájas volt.
- Határoztatok az esküvő felől? kérdé reggeli után Szolmer.
- Az egészen a kereskedőktől függ, kik kelengyémet készitik - viszonzá kitérve a leány.
- S mikor tudjuk meg tőlük erre nézve a választ?
- Még ma megtudakoztatom s holnap biztosat mondhatok...
Ez este Izabella nem ment szinházba, egyedül ült, midőn komornája lépett a szobába.
- Kérdezd meg Károlyt, itthon van-e Alfréd, mondá a belépőnek; s ha igen, kéretem, jőjjön át hozzám.
A komorna nem mozdult.
- Ugy hiszem, érdeklik a kisasszonyt azon sürgönyök, melyeket Alfréd ur naponkint kap Bécsből.
- Ismét kapott? kérdé élénken Izabella.
- Ma reggel, de e perczben Károly tőle visz sürgönyt, s én kimenőben lévén, rám bizta - ime itt van.
Papirost mutatott elő, melyen a leány Alfréd irását ismeré fel.
»Lichtenheim ügyvéd urnak«, olvasá.
»Legujabb tudósitása boldoggá tett, Edithenek minden jót, holnap Bécsbe utazom. Szolmer.«
Izabella háromszor-négyszer végig olvasá e sorokat s egész történetet vélt azokból megtudni.
- Vidd rendeltetése helyére - mondá, visszanyujtván a papirost, és Károlynak mondd megbizásomat.
A leány távozott........
- Ma éjjel Bécsbe utazom - szólt a belépő Alfréd - s vártam, hogy előbb veled beszélhessek.
- Ismét Bécsbe!
- Dolgom van, s itt nem mulasztok semmit, tegnap és ma sokat dolgoztam, bátyámnak semmi kifogása ellene, hogy pár napig távol legyek.
Izabella az ifju arczába tekintett.
- Ma őszinteséget kivántál tőlem, mondá jelentőséggel; s én őszinte voltam, mi lenne, ha viszonzásul én is arra kérnélek?
Alfréd vállat vont.
- Nekem nincsenek titkaim, mondá mosolyogva.
- És Edithe?
Az ifju egy perczig meglepetve hallá e nevet s aztán egy önkénytelen, nehéz sóhaj hagyta el ajkait.
- Edithe! mondá halkan, álmodozva, elfogultan, mit mondhatnék róla?
Izabella összeszoritá ajkait.
- Te szereted őt? kérdé az izgatottságtól elfogultan, s ezért akarod felbontani házasságodat?
- Nem is ismerem, mondá elmélázva Alfréd; egyszer láttam őt, és csak álmaimban jelent meg azóta. Minden éjjel eljön hozzám virágaival kezében, csipkés ruhájában; gesztenye fürtei vállaira hullnak, ágyam szélére ül és a túlvilágról beszél, honnan visszatért.
Izabella bámulva hallgatá e szavakat, és szivét a legkinosabb féltékenység gyötré; azt hitte, Alfréd álmodik.
Ő soha sem látott ily kifejezést arczon, soha ily kábult, ily mély szerelmet a szemekben. Ki lehet ama nő, kit igy szeretnek, hogy merészelte az tőle elrabolni azt, ki neki évek óta vőlegénye?
E perczben elfelejté Omlayval közlött gyanuját.
Vad boszut érzett szivében föllángolni.
Nem is gondolt arra, hogy ez ifjut, ki ábrándozó arczczal ül mellette, másnak tartja mint vőlegényének, leendő férjének, ki neki már gyermekkora óta el van jegyezve, s a legnagyobb haragot érzé, hogy az ő jelenlétében másról mer álmodozni.
Ajkai reszkettek.
Udvarlói a szép tevés minden mesterségét kimeritik, hogy szerelmökről meggyőzzék. Azt állitják, hogy mily szép, mily bájoló, mennyire szeretik, készek bármely perczben meghalni érte, de egynek sem látta arczán soha azt a kifejezést, mely Edithe nevére Alfréd arczára lopódzott.
Pár perczig nem volt képes szólani.
- És szabad tudnom, ki ez az Edithe, - kérdé végre gunyosan, de hangja észrevehetőleg keserü volt.
- Egy álomkép, többet nem tudok róla mondani, viszonzá az ifju, mi közben teljesen erőt vett föllobbanásán s hideg és tartózkodó lőn.
- Egy álomkép, mely él, s mely miatt Bécsbe utazol!
- Nem utazunk-e, hogy egy szép szobrot vagy képet lássunk? Azonban térjünk vissza tárgyunkhoz.
Izabella türelmetlenül dobbantott lábával s daczosan tekintett reá.
- Mi volt az? Elfelejtettem.
- Tervet kell készitenünk, hogy mint adjuk tudtára bátyámnak, hogy házasságunkból semmi sem lehet.
- Te óhajtod ezt?
- Teljes szivemből.
- Nagyon is őszinte vagy, - mondá élesen Izabella, s lángoló tekintete belső fájdalomra mutatott.
- Szerintem az oly házasságok, melyek igy erőltetve köttetnek s melyeknél az érdek volt az indok, nem vezethetnek boldogságra.
- Te nagyon is idealista vagy!
- Midőn e házasság eszméjét előttünk megpenditék, még mindketten oly gyermekek valánk, hogy annak jelentőségét nem érthettük. Nem is ismertünk egymáson kivül senkit, nem is sejtők, hogy a jó házassághoz hasonló természetü egyének, hasonló tulajdonok és gondolkodásmód kivántatnak, az ellentétes természetek soha sem képesek egymást megérteni.
- Igazad van, mondá mind sértettebb hangon a leány, mi nem lehettünk volna együtt boldogok, én soha sem tudtam volna a te helyzetedbe találni magamat s titkaidat megérteni.
Alfréd egykedvüen vállat vont.
- Te Omlay nejévé lészsz, választásod szerint mégy férjhez, s ha atyád látja, hogy boldog vagy, megnyugszik választásodban, s végre kibékül terve megsemmisülésével is.
- És az üzlet?
- Az ugy marad, a hogy eddig volt, osztatlanul.
- Hogyan volna ez lehetséges, miután a vagyon kettőnké!
Alfréd nevetett.
- Most bolondnak fogsz tartani, de én legjobban szeretném, ha e vagyon nem is léteznék.
A leány csodálkozva nézett reá.
- Nekem terhemre van az, folytatá türelmetlenül s önkéntelenül kitört haraggal. Nem tudok gondolataimban s terveimben mit csinálni vele, nyomasztó azon gondolat reám nézve, hogy e vagyon egykor az enyim leend, s minden óhajtásomnak, vágyomnak utjában áll; - szabadits meg attól!
Kérően ragadta meg kezét.
- Te megőrültél, mondá bosszusan elrántva tőle kezét Izabella, - vagy engem tartasz őrültnek?
- Igazad van, mondá komoran Alfréd, igazad van, én teljesen őrült vagyok!
Hosszu hallgatás állt be, mialatt az ifju a kandalló lángjaira függeszté szemeit, Izabella pedig vizsgálódva szegezé rá tekintetét.
Nem volt képes fölfogni, megérteni a szerepet, melyet az ifjuval szemben játszott.
- És mit fog mondani atyám, kérdé aztán hirtelen, ki fogja vele közleni határozatunkat?
- Ha te nem akarod, én kész vagyok erre, bár igen félek ama percztől, melyben neki fájdalmat okozok.
- De határozatod erős?
- Ingathatatlan.
- S a vagyon tekintetében is? sürgeté őt a leány.
- A czég érintetlenül, a vagyon osztatlanul marad, erről biztositlak.
Izabella arcza lángvörös lőn a haragtól s talán a szégyentől is, mert önkéntelen azon nyilatkozatra gondolt, mit pár hét előtt ez ifjuról tett Omlaynak; gyilkosnak állitván őt, hogy a Szolmerek nagy vagyonához jusson.
De hát mi is ez? A világ legügyesebb és legmerészebb szinészével van dolga, ki nem csak szerepét játszsza mesterileg, de betalál a szivek rejtekeibe is s a még ott rejtező gyanut is fölfedezi, vagy csalódott volna benne, s ez csakugyan Alfréd, az ő unokatestvére? Nem, nem, ez lehetetlen.
Ismét reá függeszté szemeit és bámult, hogy soha sem vette észre, mily szeme s mily komoly, férfias külseje van, s mennyivel bizalmat gerjesztőbb, mint Omlay.
Amaz cziczomázott bábnak tűnt fel e perczben előtte, hatást vadászó mozdulatokkal, kaczér mosolylyal, s csodálkozva szemlélte Alfrédot, ki az ifjuság s természetesség bájaiban állt előtte s legkevésbé sem látszott vele törődni.
- Tehát jó barátok vagyunk s egyetértőleg működünk tervünk kivitelén? folytatá mosolyogva az ifju s enyelegve ragadá meg huga kezét.
- A mint határoztuk.
- S amellett maradunk, hogy e feltételünk ingathatatlan, bármi jöjjön is közbe, e házasság nem történhetik meg!
- Ugy látszik, nagy érdeked van abban, hogy szövetségünk fölbontassék? mondá gunyosan Izabella, s hangja az elfojtott könyektől reszketett.
Szive mélyéig sértve érzé magát, kétszeresen sértve, mert érzé, hogy minden tekintetben csalódott.
Nem kalandor! Nem szerencsevadász az, gondolá, ki ily könnyen lemond rólam és vagyonomról, sőt sajátjáról is ugy beszél, mintha az ránézve semmi becscsel sem birna.
- Tehát te fogod atyámmal tudatni határozatunkat? kérdé erőltetett nyugodtsággal.
- Mint mondám, ha kivánod, igen, de a nők jobban értenek a gyöngédséghez.
A leány arczát a szégyen pirja boritá.
Gyengédség! e szó arczába kergeté minden vérét; gyengéd volt-e ő atyja vagy valaki iránt az életben? Tudott-e az lenni, vagy akart-e? Érzé, hogy e kifejezés gunyosan hangzik az ő jellemével szemben.
- Nekem nincs ehhez bátorságom, hebegé. Azután ő tudván, hogy Omlayt szeretem, egyedül engem okozna, mig ha te lépsz fel e házasság ellen, már a büszkeség is tiltja, hogy ő azt tovább is erőszakolni igyekezzék; - leányát nem kötheti senki nyakára.
Szokatlanul keserüen mondá e szavakat és szemei könyesek lettek.
- Igazad van, nekem kell az első lépést tennem s most azonnal beszélek vele, mondá az ifju és elhagyá helyét.
Izabella utána nézett.
Sötét, villogó kifejezés, félelem és szenvedély volt szemeiben, s midőn az ifju az ajtóhoz ért, önkénytelen kinyujtá utána kezét.
- Alfréd!
Alfréd megfordult, mosolyogva, biztatólag intett neki és sietve hagyta el a szobát, mig Izabella a bosszu, a harag és szenvedély által kisajtolt könyekkel hullt vissza székére s kezébe rejté arczát.
A terem egyik oldalát félhomály födé, mig a lemenő nap utolsó sugarai halványan törtek át a fehér csipkefüggönyökön s összevegyülve a kandallóban égő tüz világitásával, a másik részen oly különös fényt árasztának szét a szobában, mintha minden, mi e teremben van, rózsaszinü felhőkben usznék.
A kandalló előtt rózsa-selyem chaise-longueon, félig ülő helyzetben nyugodott Edithe, s vele szemben alacsony karszékben az öreg Sára ült, ki neki dajkája, gondviselőnője s mostani betegségében ápolónője volt.
A leány gyengéd tagjait selyem takaró boritá s halvány arczára a szoba melegsége rózsaszint varázsolt bár, de tekintete kimerült s vonásai tulfeszültek voltak.
- Ma fog eljönni? - kérdé már tizedszer az öreg nőtől, ki fejével igent intett. Ma jön el s nekem még alig van erőm megköszönni, hogy életemet visszaadta!
Halk léptek közeledtek, a szőnyegajtó félre vonult s magas, karcsu ifju lépett a szobába, kit Lichtenheim követett. Az idegen habozva állt a küszöbön, Lichtenheim leányához közeledett.
- Hogy érzed magadat, Edithe, kérdé, gyengéden fogva meg kezét; elég erős vagy-e, hogy nehány szót beszélj s hogy egy idegent fogadhass?
Edithe kissé fölemelkedett s nagy, ábrándos szemeit az ifjura függeszté, ki szeretett volna e tekintet előtt leborulni.
- Egyetlenegy lényt fogadhatok csak, megmentőmet, mondá halk, mélabus hangján, mely csendes zenéhez volt hasonló.
- Lépjen ön közelebb, Szolmer ur, mondá Lichtenheim Alfréd felé fordulva, s az ifju a chaise-longue lábainál állt meg és minden szokásos köszöntésről megfelejtkezve némán, szivdobogva, megbüvölve függeszté szemeit a leányra, mialatt Sára egy alacsony karszéket görditett hozzá s lassan elhagyta a szobát.
- Engedje, hogy kezét köszönetül megszoritsam, kezdé Edithe s feléje nyujtá átlátszó ujjait, melyeket az ifju kezeibe véve a chaise-longue mellé térdelt.
- Köszönöm, hogy eljött, folytatá a leány, s nem vonta el tőle kezét. Maradjon itt, ne távozzék tőlem, ugy érzem, hogy ön erőt, életet hozott nekem; habár alig beszélhetek, legyen meggyőződve, hogy jelenléte boldoggá tesz.
Ugy nézett rá, mint egy régi ismerősre, s az ifju nem tudott felelni. Szive annyira telve volt, hogy azt hitte zokogásban tör ki, ha e hangot tovább is hallja. Idegei a legnagyobb izgatottságban voltak.
Az ismeretség kezdete, melyben Edithet mint tetszhalottat pillantá meg, azóta családja körében a folytonos zaklatottság, élénk képzelődő tehetsége, mely éjjel-nappal a gyönyörü leánynyal foglalkoztatá lelkét, s a helyzet különössége, melyben most őt ujra látta, ki napok óta egyetlen gondolata volt, a legmélyebben megrázkódtatták.
Lichtenheim komoly, fürkésző pillantással tekintett az ifju izgatott és meghatott arczára, aztán hozzá lépett.
- Nemde itt marad ön rövid ideig - mondá kérően s megragadá kezét. Ily fiatal s életkedvü ifjunak tudom, hogy nagyon csendes és komoly e hely, s nagyon uj ismerős is arra, hogy ily áldozatot kivánjunk öntől, de a felebaráti szeretet gyakran nehezebb dolgokat is elénk szab és remélem...
Alfréd összetevé kezeit.
- Én kérem önt, uram, hogy engedje meg nekem az ittmaradást. Ah, ha tudná, mint számitani az órákat, perczeket, mig ismét e szobákba léphetek s leányát viszontláthatom, nem beszélne ily módon hozzám!
Hangja oly kérő s oly igaz és érzésteljes volt, hogy Lichtenheim érzékenyen, háládatosan szoritá meg kezeit.
Alfréd a Sára által hozzá görditett székre ült, s Lichtenheim vele szemben foglalt helyet.
Mindketten észrevehetőleg elfogultak voltak.
Ki tudná megmondani, miért?
Alfréd oly sokat szeretett volna az ügyvédtől kérdezni a multból és a jelen eseményeiről, eszébe jutott mindaz, a mit a kis Felix gyermekéveiből tudni óhajtott volna, de érzé, hogy e tudakozódásnak e perczben nincs helye.
De ez mind csak egy pillanatra villant keresztül agyán, s aztán ismét Edithe-tel, annak betegségével és leirhatatlan szépségével foglalkoztak gondolatai. Szemeit nem vette le róla, elült volna e helyen örök időig s félve gondolt azon perczre, midőn el kell távoznia.
- Hogy mulat ön Bécsben, Szolmer ur? kérdé egy idő mulva az ügyvéd, félve, hogy a hosszu hallgatás terhére leend vendégének.
- Többnyire dolgaim miatt jövök s nem mulatságból. Kevés ismerősöm is van itt, s kivéve Reinhold Fülöpéket, senkit sem ismerek.
- Reinholdékat, kérdé... igaz, ha jól emlékszem, Reinhold Camilla Szolmer Ottóhoz ment férjhez?...
- Igen; azonban ő már régen meghalt; ön is ismerte őt, nemde Lichtenheim ur?
- Ugy hiszem, egyszer láttam, mondá gondolkozva az ügyvéd.
- És mit tud ön azon kis fiuról, kit Everarde Felixnek hivtak? Árva volt, s ugy tudom egy ideig az ön gondviselése alatt állt.
- Semmit, egyetlen szót sem. Sokáig levelezésben voltam vele, most azonban ez is megszakadt.
Alfréd figyelemmel kisérte őt, mialatt beszélt, de legkevesebb zavart sem vett rajta észre, inkább tartózkodást.
- Ismerte ön Felixet? kérdé kis idő mulva az ügyvéd.
- Jó barátom volt, egy és ugyanazon intézetben növekedénk s együtt utaztunk.
- Ah, hisz akkor ön tudna nekem róla hirt mondani!
- Egy idő óta én sem tudok róla semmit. Azonban ezen ügy az, mely engem néhány nap előtt önhöz vezetett, de erről még elég időnk leend beszélni...
Edithe megmozdult, fölemelte fejét és fölnyitá szemeit.
- Meddig marad ön Bécsben?... kérdé halkan Alfrédtől.
- Néhány napig, azután visszamegyek Pestre.
- Oly rövid ideig! sohajtá Edithe, de mig itt lesz, naponkint eljön, nemde?... minden nap.
- Ha szabad!
Lichtenheim mosolyogva szemlélte leányát, s nyájas, kérő hangon fordult az ifjuhoz.
- Ha nem unalmas önnek e csend, a mi itt uralkodik. Az ön korában nagy áldozatba kerül ily módon tölteni az időt!
Edithe érdekkel emelte föl fejét.
- Beszéljen nekem a világról, az emberekről, mulatságairól, én mindezeket nem ismerem.
Az ifju székéből a zsámolyra csuszott, s feje a takaróhoz ért, melynek illatos melege lángba boritá arczát.
- Mennyit ismer ön a világból, kisasszony tudja-e, hogy vannak jó és rossz emberek?
Hangja enyelgő volt. Ugy beszélt, mint kis gyermekkel szokás, kinek tündérekről akarnak mesélni.
Edithe mosolygott. - Olvastam róluk, mondá szeliden, a könyvekben vannak rossz emberek is leirva, de én csak jókat ismertem, atyámat és önt...
Arcza rózsaszinü lőn s kezét az ifju kezére tevé, ki reszketett ez érintéstől.
- Ki tudja, jó vagyok-e én? viszonzá tréfával, önök nem ismernek engem...
- Látom szemeit és tudom, mit tett értem ki tette volna ezt a szegény zsidó leányért.
Hangja halk és reszkető lőn s kérdően függeszté nagy szemeit az ifjura.
- Edithe! - kiáltá fel az ifju s e felkiáltásban az érzelmek egész világa viharzott.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Alfréd minden nap kétszer kereste föl a Lichtenheim-házat, néha pár perczre látta Edithet, némely nap nem, amint az erősebb vagy gyöngébb volt.
Egy napon a kandalló előtt találta őt s midőn belépett, fölállt, egy lépést eléje ment és mosolygott.
- Most látom önt először állva, mondá az ifju a leány felé nyujtott kezét ajkaihoz vonva, minő magas!
- Igaza van, még eddig nem volt erőm fölkelni és - ismeretségünk kezdetén, ön halva látott.
Vidáman nevetett, ezüst csengő hangon, oly módon, mint a gyermekek szoktak, aztán hirtelen komoly lett.
Alfréd leült.
- Én egészséges leszek, mondá sóhajtva Edithe - ön pedig elmegy... és elfelejt!...
- Nem, ön felejt el!
- Hiszi ezt, Alfréd? kérdé halk, szemrehányó hangon.
- Miért ne, nem felejtünk-e el mindent, jót és rosszat, kellemest és kellemetlent?
- Nem mindent.
- Mondja el, mire emlékszik gyermekéveiből, mily benyomások maradtak meg a multból szivében?
- Sok, nem is hinné mennyi, pedig életem nagyon egyhangu volt. Atyám e négy fal között elhalmoz minden jóval, s az egész világon mást nem ismerek.
- Itt nevelkedett?
- Itt születtem, éltem és nevelkedtem, benn Bécsben még alig voltam.
- De hisz ez lehetetlen; ily közel van a fővároshoz és nem kivánkozik el innen soha?
- Ah, nem; nagyon boldognak érzem itt magam. Soha sem bántott senki, mindenki szeret, jó irántam, mióta élek, soha egy rossz szót nem hallottam, pedig ha az emberek között élnék...
- Akkor?
- Azt mondja Sára, a zsidókat megvetik és gunyolják, s ez fájna nekem; nem olyanok vagyunk-e mi, mint más emberek?
Alfréd szerelemmel nézett reá.
- Lábaihoz borulna mindenki, csodálnák s imádnák önt!
- Ez nem boldogitana, - mondá szeliden, de határozottan.
- És mit kivánna?
- Csodálatot nem, miért is bámulnók egymást, hiszen mindnyájan Isten képére vagyunk teremtve.
Alfréd mosolygott, gyöngéd, csodálattal teljes pillantással függeszté reá szemeit, szeretett volna leborulni előtte, mint a Mária-kép előtt.
Edithe gondolkodva, álmodozva nézett maga elé.
- De hát mit kivánna, ha csodálatot nem? ismétlé Alfréd. Mit adhatnának mást önnek idegen emberek, a világ, a tömeg?
- Nem szokták az emberek egymást szeretni? kérdé feszülten Edithe.
- Két ember szeretheti egymást: férfi és nő, de a nagy tömeg egymásnak ellensége. A jót, boldogságot irigylik egymástól; ha valaki szerencsés, irigykednek reá; ha boldog, igyekeznek boldogtalanná tenni; ha gazdag, mindenki csalja, s ha szegény, ugy megvetik!
- Tehát ilyen az élet? mondá sohajtva Edithe. Mily boldog vagyok, hogy nem ismerem, nem is kivánom ismerni. De nem mindenki olyan, mint az ön rajza, vannak kivételek?
- Azok is veszendőben vannak, de még nem vesztek ki egészen.
- És ön nem szeret senkit, Szolmer ur? kérdé gyermekes kiváncsisággal, reá függesztve nagy kék szemeit.
- Én? mondá habozva Alfréd. Ha ön ismerné multamat, ismerné szivemet is. Ezt azonban nem mondhatom el önnek, s csak annyit tudjon meg, hogy volt az életben egy barátom, kinek boldogságáért annyit áldoztam, a mennyit nem lett volna szabad, talán saját boldogságomat is, s még van egy lény e földön, kinek örömmel adnám azt, a mivel birok, életemet, ha annak ő hasznát vehetné!...
Edithe bámuló arczczal figyelt e szavakra; a hang, melyen Alfréd beszélt, pirt csalt arczára.
- Mily jó ön! mondá, aztán kezét nyujtván neki: Mennyire örülök, hogy megismertem, nemde barátok maradunk, s a mennyire az ön körülményei engedik, nem fogja elfelejteni, hogy önnek itt igen jó barátai vannak?
Hangja reszketett, s az ifju érzé, hogy az ő keze is reszket és szemeit zavartan forditá el tőle.
- Adja isten, mondá izgatottan, hogy alkalmam legyen e barátokat megérdemelni; remélem, Edithe, ön nem fog csalódni bennem.
Először történt, hogy nem kisasszonynak nevező őt, a leány mosolyogva nézett s tekintete megindult volt.
Ily modorban folyt köztük rendesen a társalgás s leginkább önmaguk, érzelmeik, körülményeik körül forgott az, miután Edithe semmit sem ismert saját világán kivül. Szinház, bálok, társaság, fényüzés és divat ismeretlen volt előtte, s hogy azon kényelem, mely körülvette őt, ruhái, melyek szépségéhez illő, különös szabással birtak, de mindig ugyanazon szövet, szinek és formában maradtak, mily sok pénzbe kerülnek, csak az tudhatta, ki a pénz értékét ismeré; ő nem tudta azt megitélni, sőt még összehasonlitani sem mással, mert a vetélkedést, változatosságot és ujat nem ismeré, s a nyomorról és gazdagságról, az ár- és apályról fogalma sem lehetett.
Olykor Lichtenheim is részt vett e társalgásban, de legtöbbnyire egyedül voltak.
Ilyenkor Edithe hárfához ült vagy énekelt, Alfréd zongorázott vagy festett, a napnak legnagyobb részét együtt tölték, és sem Reinholdékra, sem nagybátyja- és Izabellára nem gondolt, még csak azon kérdés sem jutott eszébe, a mi őt egykor e házba vezette, hol Edithet először látta! - semmi, semmi sem érdekelte szerelmén és Edithen kivül.
Érzé, hogy napról napra jobban szereti a leányt. Az első perczben mély benyomást tett Edithe látása szivére, és most, midőn naponkint órákat töltött vele, midőn Edithe szivét, lelkét, tehetségét megismerte s azon ragaszkodást látta, melylyel az iránta viseltetik, tudta, hogy nem sokáig lesz ereje szerelmét titokban tartani s csak néhány nap kérdése volt, hogy Edithet nőül kérje.
Azon, hogy a leány szereti őt, nem is kételkedett. Oly egyszerü őszinteséggel s leányos tartózkodással, de oly mély vonzalommal viseltetett az iránta, hogy ebben nem kételkedhetett, s ha nem cseréltek is még vallomást, de mindketten csupán egymásért s egymásnak éltek.
Edithe számolta a perczeket Alfréd jöveteléig, az ifju csak a leány körében volt boldog, s csupán egy levelet várt még nagybátyjától Pestről, hogy Edithe kezét megkérje. Még nem volt egészen szabad, az öreg Szolmer még nem adta neki vissza szavát, s Izabella ujján hordá jegygyürüjét.
De a várt levél véglegesen visszaadandó volt szabadságát, és akkor?...
Ah! oly boldogság volt rá nézve, oly gyönyör ama gondolat, hogy Edithet mint menyasszonyát karjaiba zárhatja, hogy szive lázasan dobogott, megittasult a boldogságtól!
Soha még fiatal leány oly zaklatott és nyugtalan kedélyállapotban nem tölté napjait, mint Izabella az unokabátyjával folytatott párbeszéd után.
Az ifju viselete, minden szava, biztos, bátor föllépése mindannak ellenkezőjéről tanuskodtak, a mit ő róla hitt, s mint most belátta, elég gondatlanul Omlay gróffal is közölt.
A gondolat addig sajátunk, mig azt szavakba nem öntjük; s Izabella bánkódva érzé, hogy gondolatainak gyanuja most már más hatalmában van, ki azt czélja kivitelére föl is fogja használni.
Hogy merné magát igy viselni, ha csaló volna, ha vétke kisülésétől kellene félni? gondolá ezerszer és ezerszer s mégsem volt képes hinni, hogy ez ifju Alfréd volna.
Valami ürt, idegent, megfoghatatlan hiányt érzett, ha a multra s gyermekkorára gondolt, és az akkori Alfrédet összehasonlitá a mostanival. Nem tudta becsülését tőle megtagadni, érzé, hogy napról napra növekszik iránta vonzalma; külseje, modora, gondolkodásmódja tökéletes gentlemanra vall, s ha beszélt vele, és hangját hallá, mégis egészen idegent látott benne.
A legnagyobb elkeseredést érezte önmaga iránt.
Kételkedett saját itélőtehetsége felett, s különösen az utolsó együttlét óta érzé, hogy kételyei tova repülnek, hogy nincs hatalma azokat visszatartani. Gyakran óhajtá, hogy meggyőződhetnék Alfréd ártatlanságáról, s máskor ismét bosszus indulattal kivánta, bár Omlay tudna valamely fontosat mondani ellene, s földerülne a titok, mi őt már beteggé teszi.
Gyakran elhatározta, hogy apjával közli gyanuját, de ismerve annak becsületes gondolkozásmódját és szigoru igazságszeretetét, soha sem volt arra bátorsága.
Minden más módot megforgatott agyában, mi őt bizonyosságra vezetné, egyet sem talált, mely alkalmas lett volna anélkül, hogy az nyilvánosságra ne kerüljön s Alfrédet, talán ártatlanul ne compromittálja.
Most először kezdett félni az ifju pellengérre állittatásától, s alig várta, hogy Omlayval találkozzék és ha az azóta semmi ujat vagy gyanusat nem hallott a külföldről, megkérje, hogy halaszsza el bizonytalan időre a kutatást, és ne szóljon a tábornoknak semmit.
Ez azonban későn lett volna. Omlay, mihelyt hazament rögtön elmondott bátyjának mindent, ki katonás keménységgel kivánt e gyanus eset kutatásához fogni s mint állitá, az ily ügy, melybe vétekre mutató körülmények merülnek fel, nem egyesek tulajdona, hanem az állam érdekeit, s a törvény tekintélyét illeti.
Hogy e mohóság, melylyel Ehrenhein a dolgot megragadta, pusztán törvényes és igazságos érzületből származott-e, vagy személyes érdek is járult hozzá, nehéz volna megmondani, s csak az árulhatná el kissé a bátya és öcscse kölcsönös igyekezetét e dologban, hogy a tábornok egy összeg pénz átadásánál ugy nyilatkozott öcscse előtt, miként az a legutolsó részlet örökségéből s ha házassága nem sikerül, az ő további segitségére nem számithatván, kenyérkereset után nézzen.
Omlay nevetve vont vállat e szavakra, s levelet nyujtott át bátyjának olvasás végett, mit ugyanazon nap reggelen Mentonéból kapott, s mely a tábornokot is mosolyra inditotta.
- Ez már valami, szólt, és örömteljes arczczal tekintett öcscse után, ki mint mondá, az értékes okmánynyal Izabellához sietett.
Izabella egyedül volt, midőn az inas Omlay grófot jelenté...
- Elfogadom, kiáltá, s tekintetét sötét, kérdő kifejezéssel szögezte a belépőre, ki levelet tartott kezében, s diadalmas mosolylyal közeledett feléje.
- Mit hoz ön, Omlay? kérdé Izabella.
- A legjobbat, mit hozhatok, bizonyitványokat Alfréd ellen.
- És melyek azok?
Olyan szárazon, egykedvüen kérdé ezt, hogy Omlay meglepetve nézett reá.
- Ime! mondá helyet foglalva s felbontva a levelet, hallgassa meg, majd elolvasom, ezt kaptam ma barátomtól Mentoneból.
Izabella egykedvüen tekintett az ifjura, de az olvasás alatt mind élénkebb, feszültebb és csodálkozóbb lőn arczának kifejezése.
A levél igy hangzott:
»Kedves barátom!
Legutóbbi hozzám intézett leveled bizonyos Szolmer Alfréd nevezetű magyar felől tudakozódik, ki 18.. telén több hónapot töltött itt, s kit én ismertem is, de ki már régen eltávozott, s ha jól tudom Angolországba ment, egy angol családot követvén, mely három tagból állt: apa, anya és leányból; - a leány a fiatal Szolmer menyasszonya volt.
Szolmer igen boldognak látszott, menyasszonya társaságában tölté idejét, s az angol papon kivül, ki leendő ipa volt, s kit Mr. Parrnak hivnak, csupán még azon fiatal férfival társalkodott, ki vele érkezett ide, s ki annyira hasonlitott hozzá, hogy eleinte testvéreknek tartottam, de midőn nevök a Courrier de Mentoneban megjelent, az más neven volt beirva, de hogy mi volt neve, arra már nem emlékezem.
Remélem, elég fölvilágositást küldök kérdésedre, s jövőre érdekesebb levelet várok tőled, mint ez utóbbi volt, kevesebb kérdést, magadról több ujságot és érdekes részletet stb.
barátod
Nasale.«
Izabella bámulva hallá e sorokat.
- Nos, mit mond ön ehhez? - kérdé diadallal Omlay, mialatt összehajtá a levelet; hisz ez csak világos!
- De hisz ez lehetetlen! kiáltá fel végre a leány, s gyanakodva fürkészte Omlay vonásait.
- Adja ide a levelet.
- Ime olvassa.
Izabella még egyszer végig futá azt, s arcza lángoló, tekintete fenyegető lőn.
- De hát hol van akkor neje, ha ez igaz; vagy hol van Alfréd s ki ez, ki itt az ő helyét elfoglalja?
Omlay nevetve vont vállat.
- Egy lépéssel közelebb vagyunk a czélhoz... folytatá a gróf, ezen az alapon könnyü leend őt semmivé tenni!
- Megtiltom, hogy ön valamit tegyen e tárgyban, mig atyámmal nem beszéltem - mondá a leány hevesen.
- De még ma meg fogja ezt tenni, siessen, ne kinozzon most, midőn oly közel vagyunk a czélhoz.
Izabella gunyosan mosolygott.
- Nem fogok késni, mondá, de e szavak után hirtelen arczára szoritá kezeit és szédülve dőlt hátra székében...
- E levél hazudik, ez nem lehet igaz, mondá kitörve, mert akkor előbb Alfréd csalt meg bennünket, s az ő helyettese, ki itt van köztünk, csak folytatja a csalást.
- Ugy látszik, mindaketten!
Izabella izgatottan hagyta el helyét.
- Távozzék - szólt a grófhoz fordulva, hagyjon el, mielőbb beszélnem kell atyámmal; jaj neki, ha velünk játékot üzött!
Szemei villogtak, s lábával szenvedélyesen dobbantott, mialatt a gróf csodálkozva szemlélte, mert hangja nem haragot, sértett hiuságot, vagy boszuvágyat árult el, hanem vad kétségbeesést; ugy beszélt mint a sértett szerelmes, mint a féltékeny hölgy, a ki szerelmében megcsalatott, s ki nem haragot, de fájdalmat érez.
Hevesen ragadta ki Omlay kezéből a levelet s hátat forditott neki. Székébe dőlt és kezébe hajtá fejét, azután a szék karjára borult s hangosan zokogott, mialatt a gróf boszus tekintettel hagyta el a szobát, meg nem foghatván Izabella viseletének okát. Ő azt hitte, a legnagyobb örömhirt hozza!
Nehány perczig oly fájdalom vett Izabellán erőt, hogy mitsem tudott magáról, aztán hevesen csengetett.
- Hivja atyámat, mondja, hogy kéretem, jöjjön mielőbb, - mondá a belépő inasnak, ki sietve távozott s nemsokára az öreg bankár lépett be.
Nagy változás volt rajta észrevehető.
Néhány nap előtt Alfréd tudatta vele, hogy a tervezett házasságból semmi sem lehet, kiméletesen bár, de határozottan mondá, hogy a szövetséget sem ő, sem Izabella nem óhajtják, s aztán Bécsbe utazott, neki nem volt ereje azóta leányával e tárgyról beszélni.
Midőn elváltak, Alfréd bocsánatot és feleletet kért tőle, de ő sem az egyiket, sem a másikat nem volt képes megadni, s azt igérte, hogy néhány nap mulva irni fog neki.
De még mindig nem váltá be igéretét. Nem tudott megválni az eszmétől, mely őt annyi éven át oly boldoggá tette, s azt hitte, még mindig van arra lehetőség.
Most is halványan, meggörnyedve lépett be, s kérdő arczczal állt meg leánya előtt, ki hévvel törölte le ujra és ujra előtörő könyeit, s szólni bár nem tudott, de jelentős tekintettel nyujtá át atyjának a levelet.
- Mi ez? kérdé Szolmer.
- Olvassa csak, olvassa, s mondja meg, mit tart róla; Omlay adta azt ma nekem.
Szolmer figyelmesen olvasá végig a levelet, s arczán eleinte feszültség, később ijedtség látszott.
- És te hitelt adsz e rágalomnak, kérdé dadogva, s föltehetnéd unokatestvéredről e csalást?
Izabella vállat vont.
- Valami titok lappang e dologban, valami különös rejtély veszi körül Alfrédet. Valami, a mit meg nem lehet magyarázni, a mit csak érezni, sejteni lehet, s én sejtém ezt az első percz óta.
- Soha! kiáltá hévvel a bankár, soha sem hihetném el, hogy Alfréd csalásra képes volna, a levél nem egyéb, mint Omlay koholmánya, ki vagyonod elnyerhetése végett nem retten vissza semmi rágalomtól!
- Atyám!
- Ő az, ki miatt házasságtok fölbomlik, ő az, ki Alfrédet elriasztotta tőled, ő az oka, hogy legszebb reményeim semmivé lesznek, ő és te, ki segédkezet nyujtottál neki erre, s Omlay most ily koholmányokkal akarja Alfrédet semmivé tenni.
Izabella teljesen nyugodtan hallgatta e vádakat, s daczosan, büszkén és kihivóan emelte föl fejét.
- E levél Mentonéból jött. Nézze meg rajta a posta-bélyeget, a név, mely alá van irva, ismeretes és előkelő, a lelkész neve, kinek leánya e levél állitása szerint Alfréd menyasszonya volt Parr. A lelkész Angolországban lakik, csak tőlünk függ, hogy meggyőződjünk, való-e ez a vád, vagy koholt?
- Hogyan, mit akarsz tenni?
- Én ma még készen leszek, s holnap indulhatunk Mentonéba, onnan tovább a világ végéig, ha kell! - kiáltá kitörve. Meg kell tudnunk a valót!
- Ily koholmány miatt járjuk be a világot?
- Mit akar tenni?
- Mindent tudatni Alfréddal, elküldeni neki e levelet, s fölvilágositást kérni tőle.
- És azt hiszi, hogy ez a módja megtudni a valót? Nagyon csalódik atyám; Alfréd - akár való az, mit e levél állit akár nem - mindig tagadni fogja, ő csak ezt teheti, s mi annyit fogunk tudni, mint e perczben.
- Semmit sem szabad tennünk. E levelet vissza fogom adni Omlaynak, megkérem, hogy házunkat kimélje meg látogatásaitól, még csak mutatnunk sem szabad, hogy valószinünek tartjuk e vádat, vagy meggyalázzuk saját magunkat, nevünket és egyetlen testvérem fiát.
- Ennyiben nem maradhat e dolog... viszonzá daczosan Izabella, nekünk mennünk kell, mennünk még pedig minél előbb.
A bankár elgondolkozott...
- És végre is, mondá egy idő mulva, hátha ezen levél igaz, ha Alfréd már csakugyan vőlegény volt? Emlékezel, hogy egy időben alig kaptunk tőle levelet. Talán szerelmes volt ama lelkész leányába, vőlegénye lett, követte őket Londonba vagy Angolország valamely más részébe, a dolog elmult s ő visszajött.
- Ez meglehet, suttogá Izabella, s szivét enyhe melegség szállta meg, és tekintete szelidebb lőn. Ez meglehet, de hát hogy bizonyosodjunk meg e felől és ki volt azon másik ifju, ki annyira hasonlitott hozzá, miért nem beszélt ő utitársáról soha?
- Megkérdezzük tőle, irok neki, hogy jöjjön haza, s fel fog világosodni minden...
Még sokáig beszéltek e tárgyról, s végre abban egyeztek meg, hogy Szolmer tudósitja Alfrédet arról, hogy egy fontos ügyben jöjjön rögtön haza, s midőn elváltak, egyikök sem kételkedett, hogy az ifju a lehető legrövidebb idő alatt Pesten leend.
Arról, hogy ő Alfréd kilétében kételkedik, Izabella még nem mert atyjának szólani.
Ez évben különösen korán tavaszodott; oly meleg és napos idő volt, hogy Bécs lakói, daczára a még teljesen lombtalan fák és bokroknak, seregesen tódultak ki a fővárost környező mulatóhelyekre.
Egy este, midőn Alfréd Lichtenheiméktől bucsut vett, azt mondá Edithenek: »Ha holnap is ily szép idő leend mint ma volt, kirándulást teszünk Laxenburgba.«
A leányka arczát pir önté el az örömtől s háladatosan szoritá meg Alfréd kezét.
A következő reggel még fényesebb, melegebb volt, mint az előtte való nap, s az ifju bérkocsival érkezett a Lichtenheim-házhoz.
- Remélem kedves barátom, mondá az ügyvédnek, nem tagadja meg kérelmemet s leánya óhajtását. E szép napon nemde, együtt kirándulunk Laxenburgba?
Az ügyvéd Edithere nézett, ki oly kérően függeszté reá szép szemeit, hogy nem lett volna képes tőle bármit is megtagadni.
Beleegyezett, s nemsokára kocsin ültek.
A levegő átlátszó, fényes volt, az égen siető fellegek usztak, s mihelyt a városból kiértek, csicsergő madárének hangzott feléjük. Edithe arcza lázasan égett az öröm és boldogságban, a még eddig előtte egészen ismeretlen élvezettől.
- Mily szép itt minden! kiálta fel koronként. Mily tágas a világ, mennyi ember van benne, s mily vidámak és boldogak mindnyájan!
Ő boldog volt, s azt hitte, mindenki ugy érez, mint ő...
Apja és Alfréd mosolyogva szemlélték, ki évekre már kifejlett leány, de tapasztalatlanságában még gyermek volt.
- Mennyire örülök, hogy ily jól érzi magát! - viszonzá Alfréd - bár minél többször örvendhetne Isten szabad, szép természetének!
Edithe lesüté szemeit.
- Azt hiszem, mondá halkabban, nem mindig volnék oly boldog mint ma, atyámmal ketten sokkal komolyabbak vagyunk, ön pedig már nemsokára elhagyja Bécset.
- Ki mondta ezt önnek Edithe? - kiáltá kitörve az ifju. Az igaz, el fogok menni, de ismét visszatérek s ha nem vagyok terhökre, a kirándulásokat együtt teszszük meg.
Edithe arcza ujra lángvörös lőn, mig az ügyvéd vonásait komoly, fájdalmas kifejezés boritá, mialatt leányát szemlélte, kinek lelkét és érzelmeit tekintete eléggé elárulta.
A nap a legkellemesebben telt el. Edithe nehány virágszálat vitt magával haza, melyeket a korai napfény már előcsalt a földből, mint első kirándulásának emlékeit.
Midőn este hazatértek, Lichtenheim szobájába vonult, s Alfréd Edithet vezette, ki fáradtan dőlt egy támlányba, s félig lehunyt szemekkel mosolygott.
- Jól mulatott? kérdé Alfréd, Edithe lábainál foglalva helyet.
- Kérdezheti-e ezt? Ön jól tudja, hogy nekem a legnagyobb csekélység is élvezetet ad...
- És csupán a kirándulás, az ujdonság, a természet látása volt az, mi önt oly boldoggá tette?
Edithe csudálkozva nyitá föl nagy szemeit s leirhatatlan kifejezéssel függeszté tekintetét az ifjura, ki megragadá kezét.
Semmit sem felelt e kérdésre, ajkai némák maradtak, de tekintete elmondott mindent, percz alatt egymás karjaiban voltak, a leány feje az ifju keblén nyugodott, arczának kifejezése átszellemült és mámoros volt a boldogságtól.
Sokáig beszéltek együtt, nem a multról, nem a jövőről, erre e perczben egyikök sem gondolt, a jelenre, szivök szerelmére és boldogságára gondoltak, ezenkivül nem létezett rájuk nézve semmi sem.
Mielőtt Alfréd távozott, Lichtenheimot kereste föl, ki iróasztala előtt ült, s mélyen elgondolkozottnak látszott. Az ifju beléptére összerázkódva emelte föl fejét.
- Igen komoly ügyben jövök önhöz, Lichtenheim ur; mondá az ifju, megengedi, hogy helyet foglaljak.
Az ügyvéd kérdően, aggodalommal szemlélte az ifju nemes, őszinte vonásait, melyek e pillanatban különös ünnepélyes kifejezéssel birtak.
Rövid szavakkal, de mély érzéssel adta elő, hogy Edithet szereti s hogy nőül akarja venni.
Lichtenheim végig hallgatta őt.
- Féltem e nyilatkozattól, mondá, mert előre láttam, s tudtam, hogy ha az meg nem történnék, Edithenek életébe került volna. Nem volt erőm azt meggátolni, és most mégis kénytelen vagyok azt kérdezni öntől Szolmer ur, meggondolta-e ön jól, a mit tenni akar?
- A legkomolyabban gondolkoztam erről, s nem tudom, mit akar e kérdéssel mondani?
- Lesz-e bátorsága és ereje azon sok akadálylyal megküzdeni, melyek ez óhajtása elé gördittetni fognak? Ön keresztény, leányom zsidó, s e valláskülönbség már magában nagy ok arra, hogy önt sok kellemetlenségnek tegye ki. Azután ön egy régi, ismert, milliókkal biró kereskedő ház egyetlen utolsó ivadéka s mint tudom, unokatestvérének vőlegénye? Nem elég gátak-e ezek arra, hogy terveit megsemmisitsék?
Az ifju halálsápadt lőn e szavakra s önkénytelen hévvel ugrott föl helyéből.
- Hallgasson meg Lichtenheim ur, mondá izgatottan, de határozott hangon. Én biztositom önt, csak egy ok lehetne, hogy e házasság semmivé legyen, ha Edithe szerelmét nem birnám, - semmi más nem tarthat attól vissza. A mi vőlegénységemet illeti, igaz, az voltam, nem szivem szerint, hanem bátyám óhajtására, de már nem vagyok az, fölbontám e frigyet, mielőtt legutólszor Bécsbe jöttem.
Az ügyvéd arcza földerült.
- A mi a vallást illeti, az rám nézve semmi különbséget sem tesz. Én e tekintetben ugy gondolkozom, mint művelt és felvilágosodott embernek kell, t. i. mindnyájan emberek és Isten fiai vagyunk. Edithe maradhat zsidó, vagy lehet keresztény, én egyformán fogom őt szeretni, és soha sem jut eszembe, hogy vallásban különbözők vagyunk...
Lichtenheim kezét nyujtá neki, mit az ifju áradozó érzelemmel szoritott meg.
- Az ön három ellenvetése közül, folytatá elkomolyodva, a származásomra tett megjegyzés a legfontosabb, azonban erre most még nem felelhetek, de remélem erről is nem sokára ugy beszélhetünk, hogy az eredmény mindkettőnk óhajtásának megfelelő leend. És most feleljen ön, számithatok-e beleegyezésére, méltónak tart-e arra, hogy a föld legszebb virágát keblemre merje tüzni?
Az ügyvéd könyek között szoritá őt karjaiba, s érzelmei annyira erőt vettek rajta, hogy sokáig nem tudott felelni. Az ifju csak is arczának kifejezéséről látta, hogy házassága elé az atya semmi gátat sem gördit.
Boldogsággal telt szivvel keresé föl még egyszer Edithet, most már menyasszonyát s heves szerelemmel szoritván őt keblére, gyönyörtelt szivvel távozott és sietett lakására, hol Szolmer levele várt reá.
Nagy meglepetéssel olvasta annak tartalmát, mely titokteljes és sürgető volt, s nagyban különbözött nagybátyja rendes irályától.
»Egy különös nyomasztó érzés alatt irom e sorokat, - irá a többek között, - siess, hogy azt mielőbb eloszlasd, mi egyedül tőled és megjelenésedtől függ.«
Mi lehet az, a mire bátyja czéloz; gondolá s egész éjjel nem tudott aludni. Oly nyugtalan volt, hogy azonnal levéliráshoz fogott, melyben Edithet tudósitotta, hogy pár napra rögtön Pestre kell lerándulnia a nélkül, hogy tőle bucsut venne, tőle, ki, most már megmondhatja neki, ismeretségük első percze óta legdrágább előtte a földön, s kinek mielőbbi viszontláthatása végett szeretné az órákat perczekké tenni, melyek őt tőle elválasztják.
És reggel elküldvén e levelet, a vasuthoz hajtatott, hol indulása előtt sürgönyözött bátyjának, hogy Bécsből elindult. De midőn az indulásra a csengetyü megkondult, s ő a váró teremből kilépve az indulandó vonathoz akart közeledni, egy inas állta el utját s levelet nyujtott át neki. Az ifju sietve tépte le annak boritékát, és végig futván a sorokat, arczán a legnagyobb zavar és habozás látszott.
De ez csak néhány pillanatig tartott, s aztán saját inasához fordult, ki a podgyászszal mellette állt.
- Nem utazunk! mondá neki; mindent egy bérkocsira kell rakni, vissza megyünk a fogadóba, honnan eljöttünk - siess. A kocsis oly sebesen hajtson, a mint csak birja!
Szolmer és leánya egész nap várták Alfrédet s az órákat s tán perczeket is számiták a vonat megérkeztéig.
A nap folytán Omlay kétszer akart látogatást tenni Izabellánál, de mindig azt a feleletet nyerte, hogy Izabella beteg s nem fogad senkit.
A gróf boszusan távozott és meg nem foghatta, mi történt. Egész nap a Szolmer-ház körül járkált, s hat óra előtt Izabella fogatát látta kirobogni a kapu alól.
- Ki ült a kocsiban? kérdé a kapustól.
- Alfréd ur jön vissza Bécsből, a kocsi ő érte ment a vasuthoz.
Omlay ajkaiba harapott. E rögtöni visszajövetel, Izabella viselete s azon tudat, hogy levele, melyet Mentonéból kapott, még mindig a leány kezei között van, nagy nyugtalanságot okozott neki. Szinte megkönnyebbült, midőn a fogatot fél óra mulva lassu lépésben látta visszajönni, s meggyőződött, hogy az üres. Alfréd tehát nem jött meg!
Szolmer és Izabella megdöbbenve tekintettek egymásra, midőn az inas ezt tudatá velök.
Mi tartóztatja vissza? - gondolák mindketten. Miért nem jött, vajjon nem gyanakszik-e, mire való volt a sürgöny, tán csak időnyerés, s több ily gondolatok kinozták őket, s az estét a legrosszabb hangulatban tölték.
Végre ismét sürgöny érkezett.
»Ma lehetetlen volt mennem, de holnap este okvetlen megérkezem.«
Tehát holnap!
De igaz-e ez, s megjön-e valóban holnap; - e kérdéssel és gondolatokkal mondtak egymásnak jó éjszakát.
Izabella csak most, a kétely és félelem, harag és remény között tudta meg, hogy Alfréd nem oly közönyös előtte, mint hitte.
Volt az ifju viseletében valami különös, mi imponált neki. Soha egyetlen szeszélyének sem hódolt, és mégis soha sem volt udvariatlan iránta s bár mint gondolkodott is, az éjszaka hosszu álmatlan óráiban, semmit sem tudott fölfedezni, mi az ifju hátrányára válhatott volna.
Érezte, hogy Omlay egy perczig sem állhatja ki vele az összehasonlitást, sem jellemben, sem pedig külsejében és modorában; Alfréd ugy tünt fel most is, mint érdekes, nemes szivü férfias ember, mig Omlay fölületes udvarló, ki szépségére sok müvészetet és gondot forditott, a mi férfinál izetlen.
Haragudott önmagára, hogy mindezt nem látta előbb.
Szégyelte, a mire Omlayt Alfréd ellen ő maga hivta föl, és félt, hogy ha tán csak egy árnya is igaz annak, mi unokatestvéréről ama levélben áll; de leginkább attól reszketett, hogy mindezen felfedezés, aggodalom, félelem és remény rá nézve elkésett, mert Alfréd szerelmét, vagy vonzalmát ő tökéletesen eljátszotta.
Végre nappal lett, lassu egyformasággal teltek az órák, eljött az este és Alfréd megérkezett.
Feltünőleg halvány volt, midőn bátyja szobájába lépett, hol Izabella is várt reá. A leány figyelmes és fürkésző szemei nagy izgatottságot vettek észre rajta.
- Tegnap nem jöhettél? kérdé eléje menve Szolmer és barátságosan nyujtott neki kezet.
- Lehetetlen volt. Már indulóban valék, midőn Reinholdné levelet küldött utánam az indóházba s arra kért, hogy okvetlen menjenek hozzá, és férjéhez, ki haldoklik, s folyton nevemet dadogja, - ugy látszik, hogy halála előtt még beszélni kiván velem. Nemde ön is helyesli bátyám, hogy hivásának s kivánatának eleget tettem?
- Természetesen! viszonzá a bankár és szivét könnyebbülni érzé e nyomatékos okot hallván.
Alfréd ezalatt fáradtan dőlt egy székbe s arcza kimerült volt:
- Rosszul érzed magad? kérdé hozzálépve Izabella s hangja oly szokatlanul enyhe melegséggel birt, hogy az ifju meglepetve emelte reá szemeit.
- Csak fáradt vagyok. Az egész éjjel Reinhold mellett virrasztottam, ki ma reggel négy órakor meghalt; hatkor már a vasuton ültem.
Kezeire hajtá fejét.
- Szegény nagyatyám! mondá Izabella... de oly szórakozottan ejté ki a szavakat; - látszott, hogy gondolatai egészen másutt jártak.
- Pihend ki magad édes öcsém. Az ügy, melyért haza hivtalak, fontos, de nem annyira sürgős, hogy halasztást ne szenvedne; majd holnap, ha kialudtad magad és izgatottságod megszünik, beszélhetünk arról.
- Ah, állapotom szót sem érdemel. Fáradt vagyok, de a legnehezebb és legfárasztóbb ügyet is elvégezhetem. Valamely váratlan eset történt a banknál?
Szolmer és Izabella egymásra tekintettek.
- Nem a bankot illeti e dolog; viszonzá pár percznyi gondolkodás után a bankár, egészen magánügy. A napokban levél intéztetett hozzám Angolországból, bizonyos reverend Parr részéről, ki azt kérdezi, hol vagy, s mint mondja, komoly ügyben kiván irni neked.
Mindketten figyelemmel függeszték az ifjura szemeiket, ki halálsáppadt lőn, s vonásain egy pillanatra rémület látszott.
- Parr? kérdé aztán halkan. Parr? ismerem őt.
- Valóban? tehát igaz azon összeköttetés, a melyről levelében beszél... hogy történhetett... te ezt előttünk titokban tartád?
Alfréd csodálkozva nézett bátyjára, de az első meglepetésből észrevehetően összeszedte magát.
- Miféle összeköttetés?
Szolmer habozva nézett leányára.
- Hogy Miss Parrnak vőlegénye voltál... mondá az sebesen.
Az ifju elmosolyodott.
- Önök tévednek bátyám, mert ez nem igaz, s Parr ezt nem irhatta.
- És mégis! folytatá élesen Izabella, te szerelmes voltál a leányba, követted őket Angolországba, de mint a lelkész leveléből kivesszük, a házasság elmult, s te beteg lettél.
- Hol van a levél?
- Szobámban. Egyébként édes öcsém a levélben csak az áll, a mit már közöltem veled. Parr tudakozódik utánad, czimedet kéri s én tudni kivántam, ki ez az ember, s tőled akartam hallani, hogy közöljem-e vele hollétedet, s nem háramlik-e ebből valami kellemetlenség reád?
Alfréd jól érzé, hogy mi rejlik e szavak alatt; megmondták ezt neki Izabella sötét kihivó szemei, melyek fürkészve, gyanakodva tapadtak reá.
Elhagyta helyét.
- Bocsásson meg édes bátyám, mondá észrevehető sértődéssel, de levele után itélve azt hittem, sokkal fontosabb ügy az, mely miatt oly sürgetve hiv haza, mint Parr levele. Megengedi, hogy szobámba vonulva kipihenjem magamat, miután holnap este ismét vissza kell térnem Bécsbe.
- Bécsbe, már ismét? kérdék mindketten egyszerre, s hangjukban meglepetés és rosszalás hangzott.
- Remélem, nincs valamely sürgős ügy a banknál, mi jelenlétemet kivánja, mert ekkor...
- A banknál nincs...
- Ennek örülök, Reinholdné megkért, hogy legyek özvegysége ez első napjaiban segitségére, s én megigértem.
Meghajtá magát és távozott.
- Nos? kérdé Szolmer leányához lépve.
- Én nem hiszek neki, viszonzá kitörve Izabella. Nyugodt akart lenni, de ez nem sikerült. A Parr névnél halálsápadt lőn, és semmi fölvilágositást sem adott.
- Én pedig teljesen fölmentem őt a vád alól. Ha rejtegetne valamit, egészen másként viselte volna magát, s az igazat megvallva, inkább azt hiszem, hogy Bécsben rejlik valami titok. E perczben meg vagyok győződve, hogy a veled kötendő házasság fölbontásának nem egyedül a te viseleted és Omlay tolakodó udvarlása volt oka, hanem még egy harmadik ok is járult ahhoz, Alfréd valakibe szerelmes.
- Edithe! suttogá önkénytelenül Izabella.
- Ki az az Edithe?
- Nem tudom, de azon sürgönyök, melyeket naponkint Bécsből kapott, (ha emlékezik még ezekre atyám) folyvást Edithe egészségi állapotáról szóltak. Hogy ki e leány, azt nem is sejthetem...
Szolmer szomoruan hajtá le fejét.
- Ez nagy csapás reám nézve, oly nagy, miként azt le sem irhatom, egész életem reményét tette semmivé.
- Atyám!
- Helyrehozhatatlan rám nézve e veszteség. Nincs ember, kinek oly nyugodtan sorsához kötöttem volna sorsodat! Meg vagyok győződve, ez volt anyád óhajtása is, ez kivánságaimnak legédesebb reménye, a sors ezt megtagadta tőlem!
Izabella mozdulatlanul állt előtte, és sötét szemeibe könyek gyültek. Tán maga sem tudta miért, de szive fájdalmasan huzódott össze, s oly szomoruságot érzett, minőre még soha sem emlékezett.
Tán hiusága volt sértve, tán kinozta őt azon tudat, hogy szépsége, vagyona, egyénisége semmi hatást sem tettek rokonára, tán megbánást érzett magaviselete s Omlaynak tett igéretei miatt, vagy egy más mélyebb érzés is kinozta szivét, - ki tudja? Arczára forró könyek hulltak.
- Meg kell mindent tudnunk - kiáltá végre könyeit letörülve, szokott szenvedélyességével. Meg kell győződnünk, mi igaz van ama mentonei levélben s ki az, ki miatt Alfréd Bécsbe jár, ki az, ki engem háttérbe szoritott!...
Szemei ujra villogtak s arcza gunyos és kihivó volt.
- Omlay levele koholmány; - mondá Szolmer, - melyre semmi sulyt sem szabad fektetnünk. Ez urat egyszer mindenkorra tudósitani kell arról, hogy kimélje meg házunkat látogatásaitól.
- Ezt nem tehetjük atyám! mondá hevesen a leány; Omlay a legjobb akaratból tette, a mit tett s ha a hir helytelen vagy valótlan, ő arról nem tehet! - Azt, hogy ő maga hivta föl a grófot erre, elhallgatta.
- Mi czélod ez ismeretséggel? Egyszer már megmondtam erre nézve véleményemet s e mellett maradok. Omlay soha nem leend férjed és nekem vőm; az ellenkező hitben tartani őt, szitani abeli reményét, igaztalan és helytelen cselekedet, s nem méltó hozzánk.
Izabella lesüté szemét mialatt arczát láng boritá.
- Menjünk utazni! mondá kérően s reszketve ragadta meg atyja kezeit. Látogassuk meg nagyanyádat özvegységében, aztán menjünk tovább, Párisba, Mentonéba és Angolországba, vagy bárhova, de itt nem maradhatok.
- Mi czélból futnánk a világba? épen most, midőn dolgaink végkép összebonyolódnak!
- Hogy a sötétséget fölvilágositsuk, hogy a rejtélyt megoldjuk!
- Ezt könnyebben tehetjük itthon. Alfrédtől részleteket kérek Parról, ha kivánod, megtudom, hol tartózkodik s irok neki. Bécsbe azonban fölmegyünk, meglátogatjuk nagyanyádat és megtudjuk Reinhold végrendeletét.
- Bárhova, csak el innen! - kiáltá fel Izabella, még pedig mielőbb, nemde atyám holnap Alfréddel együtt utazunk?
- A legrövidebb idő alatt. Tedd meg készületeidet, s ha csak valami véletlen közbe nem jön, holnap utazunk, viszonzá a bankár.
Ugy történt, a hogy mondta. Másnap Alfréd nagy csudálkozására rokonai vele együtt Bécsbe utaztak, holott arról előbb sem bátyja sem Izabella egyetlen szót sem emlitettek.
Az utazás kezdetén közönyös dolgokról folyt a beszéd. Leginkább Reinhold haláláról, ki oly soká beteg volt, s ki, mint özvegye mondá Alfrédnek, utolsó nap még uj végrendeletet készittetett, és teljes öntudattal irta alá nevét.
Izabella észrevehetően szórakozott volt az egész uton, Alfréd pedig nem birt rendes nyugodtságával. Minden zaj, minden váratlan hang vagy zörejre összerázkódott, s bárki észrevehette rajta, mennyire óhajtott volna egyedül lenni.
Szolmer több kérdést intézett hozzá külföldi tartózkodásáról, mely kérdésekben Parr neve is előfordult, s végre egyenesen kérdezte tőle, hol van az most és mit csinál leánya?
- Ön azt jobban fogja tudni bátyám, mint én - viszonzá türelmetlenül Alfréd; miután rövid idő előtt kapott tőle levelet, nekem pedig semmi tudósitásaim nincsenek e családról, sőt akartam is már öntől Parr tartózkodási helyét kérdezni, mert irni szándékozom neki.
Szolmer elhallgatott.
- Atyám a levelet Pesten hagyta - vágott közbe a leány, majd ha visszatérünk tudatja veled, de most azt hiszem nem emlékezik reá.
- Valóban nem! de mit is irhatnál neki?
- Azt kérdezném meg, mit kiván tőlem. Ő nekem igen jó emberem volt, s Mentonéban időzésem alatt nagyon sokat voltam velök.
- S még egy jó barátod is volt ott, ki mindig veled volt, és nagyon hasonlitott hozzád! mondá Izabella.
Alfréd meglepetve függeszté hugára szemeit.
- Valóban igazad van, egy nagyon jó barátom, kit azonban többé nem láttam, sőt nem is hallottam róla.
- De hisz ez lehetetlen! Nem maradtatok-e összeköttetés s levelezésben, ha valóban oly jó barátok voltatok?
- Nem. Ő nagyon boldog volt, midőn elváltunk, akkor nősült, s annyira szerette menyasszonyát, hogy rajta kivül elfelejtett minden egyebet.
- Akkor nősült, - kérdé meglepetten Izabella, és kit vett el?
- Azt hiszem, ez közönyös reád nézve, miután barátomat sem ismered, de ha tudni kivánod nevét, nejét leány korában miss Florence Parrnak hivták.
Leirhatlan a meglepetés, melyet Szolmerre és leányára e név kiejtése tett.
- Florence Parr? kiálták mindketten egyszerre, mi alatt Alfréd nevetve szemlélé őket, körülbelül tisztában volt csodálkozásuk okával.
- Mi bámulatos van ebben? kérdé vállat vonva.
- Semmi, semmi, de az igazat megvallva...
- Nos, kérdé kiváncsian Alfréd.
- Mi azt hittük, te udvaroltál a lelkész leányának.
- Hisz én vőlegény voltam akkor, viszonzá önkéntelen gunynyal, s az akkor szót erősen megnyomta.
Elejték e tárgyat.
Egyiköknek sem volt kedve azt folytatni, s Izabella hátrahuzódott székében. Azt mondá aludni fog, s ennél örvendetesebbet nem mondhatott volna Alfrédnek, ki rögtön köpenyegébe burkolózdva álmadozásainak adta át magát. Gondolataiban azonnal Edithenél volt. Végig futá ismeretségök minden perczét, az első találkozást, midőn az a halottas ágyon feküdt, midőn magához tért, midőn először látta nagy ábrándos szemeit fölnyilni, midőn hangját hallá, aztán a perczeket, órákat, melyeket vele töltött, ártatlan gyermekes kérdéseit, midőn megvallá neki, hogy szereti, odaadását és mégis leányos tartózkodását, szóval boldog volt, kimondhatatlan boldog s érzé, hogy annyira szereti Edithet, miként nélküle, egy pillanatig sem kivánna élni...
Ily eszmék között folytak az órák, mig Szolmer aludt. Izabella pedig hosszu pillái alul leste rokona vonásait, kinek enyhe, nemes, majdnem szellemült kifejezése boszantotta őt.
- Mire gondol? kérdé magában. Mi az, mi arczának ily boldog, ragyogó kifejezést ad, s oly széppé varázsolja? Mily bájos vonásokkal bir, gondolá tovább, mily nemes tekintete, mily szelid és mégis férfias kifejezéssel birnak szemei!...
Mindezt csak most vette észre.
- Vissza kell őt nyernem - suttogá végre, - vissza minden áron. Omlayval pedig szakitok, s vagy az enyim lesz Alfréd, vagy - el kell vesznie...
Ily elhatározással érkezett Bécsbe, s vált meg Alfrédtől, ki a fogadóba hajtatott, mig Szolmer leányával Reinholdnéhoz akart szállni, kiről azt hivé magányos özvegységében örülni fog unokájának. Egyenesen a Reinhold ház felé tartottak.
A temetés megtörtént, s Reinholdné egyedül némán ült szobájában, fekete ruhája, halvány, ránczos arczával kisértethez hasonlitott, midőn léptek zaja tette őt figyelmessé s két alakot látott közeledni.
Vejét és leánya gyermekét, unokáját ismeré fel bennök.
Kedvetlenül állt föl helyéből, kezet fogott velök, s aztán vissza ült és megkinálta őket, hogy ők is foglaljanak helyet.
Szolmer szokva volt az ily fogadtatáshoz. Ő sohasem dicsekedhetett azzal, hogy napának kegyeiben lett volna, de Izabella sértve érzé magát e viselet által, s arcza lángvörös lőn, midőn leült.
- Mi hozott Bécsbe? Kérdé vejétől Reinholdné.
- Azt hittem segitségére lehetek valamiben, viszonzá Szolmer, s részvétünket akartuk kifejezni, habár a halálesetről és temetésről sem tudósitást, sem meghivót nem kaptunk.
- Kitől hallottátok azt meg?
- Alfrédtől.
E névre megélénkültek a komor egykedvü vonások.
- Ő is megjött?
- Velünk érkezett, s mint mondá még ma este meglátogatja önt.
Futó mosoly vonult el ajkain, s aztán ismét visszaesett előbbi egykedvüségébe.
Izabella jelentőséggel nézett apjára, mi azt jelenté, hogy innét távozzanak mielőbb.
Rövid egyhangu társalgás után a bankár fölállt.
- Most kegyeibe ajánljuk magunkat - mondá, s nem akarjuk tovább terhelni, holnap majd ismét megtudakozzuk hogylétét.
Reinholdné helyeslőleg intett fejével.
Apa és leány lehangolva, elkedvetlenedve indultak meg, midőn az öreg nő utánuk kiáltott.
- Holnap fölbontatik a végrendelet..... mondá éles hideg hangon s ha jelen akartok lenni, délután négy órakor jertek.
- Eljövünk.
Az öreg nő erőltetve köhögött, látszott, hogy még valamit készül mondani, mialatt Szolmer és leánya várakozva álltak.
- Azonban, nem tudom nem leend-e reátok nézve kellemetlen annak felolvasása... abban nektek egyetlen fillér sincs hagyva...
Szolmer megdöbbenve állt helyén, mig Izabella arcza égett a boszuságtól a rossz bánásmód miatt, melylyel őket nagyanyja illeté.
- És ki az örökös? kérdé csodálkozásán erőt véve Szolmer.
- Azt majd holnap tudjuk meg.
A bankárt soha ily módon nem fogadták sehol. Haraggal lépdelt végig a szobák hosszu során, az előszobában lévő málhát levinni s rögtön bérkocsit hivatni parancsolta. Ez hamar megtörtént, s ők ugyanazon szállodába hajtattak, melyben Alfréd lakott. Szolmer azonnal szobájában kereste, de Alfréd már nem volt honn.
- Mikor jön haza? kérdé inasától Szolmer.
- Nem tudom, de ugy hiszem nagyon későn.
És az nap nem is látták őt többé.
Izabella a legrosszabb hangulatban tölté az estét. Szinházba menni már későn volt, s egy ideig komornájával beszélt és adta ki másnapra rendeleteit, aztán egyedül elgondolkodva ült. Leginkább az foglalkoztatá, hogy hová mehetett Alfréd...
Végre nem birt kiváncsiságának ellent állni.
- Tudja meg Lina! mondá komornájának unokatestvérem inasától, hogy melyik szinházba ment?
Lina pár percz mulva visszaérkezett.
- Nem ment szinházba! mondá mosolyogva; Károly azt állitja, soha se megy szinházba, az estéket ismerőseinél tölti.
- És kik azok? kérdé közönyösséget erőltetve Izabella.
- Azt állitja, nem tudja... de én arczán láttam, hogy nem mond igazat.
- Mi oka volna titkolni?
- Azt nem tudom, de lehetetlen, hogy ne tudná, miután megérkezésök után rögtön egy pompás virágbokrétát vitt valahova ura névjegyével.
Izabella halálsápadt lőn.
- Jól van; mondá elfojtott hangon, s könyvét fölemelé, mintha olvasna, de egyetlen betüt sem látott, s csak a komorna tekintete előtt akarta arczát elrejteni.
A betük vadul tánczoltak szemei előtt és szive hevesen dobogott.
Boszu, szerelem, féltékenység és sértett hiuság marczangolták lelkét; megesküdött, hogy meg fogja tudni, mit Alfréd rejteni akar előlük, hogy meg kell látnia a leányt, ki őt vőlegénye szivéből kiűzte.
Ily lelki állapotban mult el az est, s másnap reggel szokatlan halvány volt, midőn Alfréd beizent hozzá, hogy elfogadja-e őt, »jó reggelt« akar mondani.
A legbarátságosabban fogadá. Nevetve mondá el nagyanyja bánásmódját, s a kénytelenség okát, mi őket is a fogadóba hozta, aztán könnyedén kérdé, hol tölté Alfréd az estét. Alfréd kitérően felelt.
- A mai napot azonban velünk töltöd? kérdé tőle.
- Ma igen sok dolgom van, viszonzá észrevehető zavarral az ifju. Délig el vagyok foglalva, délután pedig a végrendelet felbontásánál kell jelen lennem, mire Reinholdné különös fontossággal kért föl, s mit meg is igértem.
- De este legalább velünk ebédelsz.
- Ha lehetséges Izabella, valóban nem igérhetem meg, mert idegen helyen soha sem rendelkezünk ugy időnkkel, mit otthon.
- Igy hát egész napra bucsut veszünk, ha csak a véletlen valahol össze nem hoz.
Alfréd még egy ideig nála maradt, s aztán sietve haladt le a lépcsőkön, szórakozottan viszonozva valaki köszöntését, ki vele szemben fölfelé ment, de kit meg sem ismert. A fogadó előtt bérkocsi állt, mibe Alfréd beugrott s tova hajtatván nem is gyanitá, hogy az első emelet egyik ablakából női fej tekint ki, s a kocsi számát jegyzi fel.
Midőn Izabella az ablakot becsukta, az inas Omlay grófot jelenté, ki minden más időben kellemetlen vendég lett volna, de e perczben Izabella hévvel sietett eléje.
- Jó, hogy jön, mondá mindkét kezét megragadva, segitségemre kell lennie.
- Tudja, hogy életemmel, szivem minden dobbanásával rendelkezhetik!
A sok kellemetlenség után, a mely Izabellát az utóbbi napokban érte, jól estek hiuságának e szavak.
- Ön találkozott a lépcsőn Alfréddel?
- Igen e perczben.
- Önnek meg kell tudni a kocsistól, hová vitte őt, ime a bérkocsi száma.
Omlay csodálkozva vette át a papirosra jegyzett számot, s észrevehetően kellemetlenül érinté e megbizás.
- Mit érdekli ez kegyedet? - kérdé gyanakodva.
- Akarja megtenni, vagy nem?
- Minden bizonynyal, de ismerve önt Izabella, az ön változékony hangulatát, természetesnek fogja találni, ha...
- Bizik ön bennem, vagy nem? kérdé villogó szemekkel s türelmetlenül a leány, mialatt kinyujtá kezét a papiros után, mit átadott.
A gróf megragadá kezét s ajkaihoz vonta.
- Tudja, hogy imádom, s hogy szava szent előttem.
- Menjen tehát és térjen mielőbb vissza.
Omlay távozott s megigéré, hogy a legrövidebb idő alatt elhozza a kivánt tudósitást és igéretéhez hiven sietett a kapushoz, megtudandó, hol állomásoz a bérkocsi, melynek számát Izabella följegyzé.
- Ha Szolmer ur Bécsben van, rendesen itt a kapu előtt, miután ez neki rendes bérkocsisa.
- És nem tudja, hova ment, mert nekem fontos dolgom van vele.
- Ezt megmondhatom, szénatér, Lichtenheim-ház; ez volt, a mit a kocsisnak mondott.
A gróf megköszönte a fölvilágositást, az utczára lépett, kocsira ült s a szénatérre hajtatott.
Oda érve pár perczig habozott, mig hirtelen határozott s megrántá a csengetyüt a Lichtenheim-ház kapuján. Alig hangzott el annak csengése, midőn megnyilt előtte a kapu.
Az inas bevezeté őt a már mondott pompás butorzatu termek egyikébe s eltünt, időt engedvén neki azon gondolkodni, mit mondjon Lichtenheimnek, ha ez elfogadja őt.
Körülnézett s meglepte őt a terem pompás keleties jellegü butorzata és csodálkozva tekintett egyik értékes darabról a másikra, mig az inas visszatért.
Az inas megnyitá előtte az ügyvéd szobáiba vezető ajtót, hol Lichtenheim várt reá, s arczán észrevehető meglepetés látszott.
Omlay a legnagyobb elfogulatlansággal lépett be, s udvariasan köszöntve, közeledett Lichtenheim elé.
- Ön megbocsát uram, mondá kérő hangon, hogy ily szokatlan időben keresem fel, de ma reggel érkezém Bécsbe, s a gyors vonattal vissza kell térnem Pestre, ugy hogy az ittlétre csakis pár órám maradt.
Lichtenheim szótalanul hajtá meg magát, s vendégének helyet mutatott, mialatt Omlay a szemközt függő olajképre függeszté szemeit, egy fiatal leány arczképére.
- Megbocsát uram - - én nagyon kedvelem a festményeket - mielőtt beszédemhez kezdenék megkérdezem, kit ábrázol e kép, melynél még szebbet soha életemben nem láttam; nemde csak ideál az, valamely jeles festő művészi képzelete.
Lichtenheim önkéntelen elmosolyodott.
- Nem, gróf ur, ez nem ideál, leányom arczképe, egyik jeles festőnk műve.
Omlayn valódi őszinte bámulat látszott.
- Ez a legszebb női eszménykép, melyet valaha megörökitettek, s szabad tudnom hány éves?
- Midőn e képet festették, 16 éves volt, most 20...
Omlay most már értette és irigylé Alfrédet.
- Fogadja legmelegebb szerencsekivánataimat e gyönyörü gyermekhez! mondá udvariasan, és most térjünk az ügyre, mely miatt önhöz jöttem.
- Várom szavait.
- Kegyed talán ismeri a »Hanerer és fia czéget« itt Bécsben? kérdé a legnagyobb komolysággal.
A gróf legkomolyabb arczczal ez üzleti czég felől kért felvilágositást, mit megkapva, szivélyesen nyujtá az ügyvédnek kezét, ki még egyszer biztositá, hogy bármikor bármiben örömest ad felvilágositást. A gróf távozott, és sebesen hajtatott a fogadóba, hol Izabella várt reá.
- Nos? kérdé feszülten.
- Mindent tudok, a mit kiván, - mondá és előadta mindazt, amit látott, tapasztalt, nem hallgatva el Lichtenheim leányának rendkivüli szépségét sem.
- Igen! mondá kitörve Izabella, most már emlékezem; Lichtenheimnek volt czimezve a sürgöny és Edithe egészségéről szólt.
Alig tudott haragján és izgatottságán erőt venni, pedig az okosság ezt parancsolta Omlayval szemben. Pár percznyi szünet állt be.
A gróf erősen vizsgálta Izabellát, az pedig egy szót sem birt kiejteni.
- Mi hozta önt Bécsbe? kérdé végre közönyösséget erőltetve.
- Az ön elutazása, Izabella, az ön titokteljes eltünése Pestről, és egy levél, melyet tegnap Londonból kaptam, ime olvassa, nagy fontossággal bir az reánk nézve.
- Reánk? kérdé önkéntelen gunyos hangon a leány s pillanatra egész szenvedélyessége kitörőben volt, de leküzdte fellobbanását, s átvevén a levelet, elolvasá:
»Az általad tudakolt Parr nevezetű lelkész Brightonban lakik, neje, leánya, és vejével, ki igen művelt, derék ember. Mr. Everardenak hivják s ugy hiszem osztrák eredetű. A fiatal pár Mentonéban ismerkedett meg, nem régi házasok, nagyon szeretik egymást és a legboldogabb pár, a melyet valaha láttam.
Mr. Parr igen gazdag ember, de azt hiszem, veje épen semmi vagyonnal sem bir; - eleinte egy banknál volt Londonban alkalmazva, de most folytonosan Brightonban lakik, semmi állása sincs, s minden idejét családja körében tölti. Ez az egész, mit Parrékról irhatok, de azon másik ifjuról, ki Mentonéban volt Everardeval, nem tudok semmit; egyátalán, a mint hallom, a fiatal férj soha sem beszél hazájáról, vagy multjáról, s észrevehetően kerül mindent, a mi a házasság előtti időre vonatkoznék. Külseje meglehetősen hasonlit Szolmeréhoz.«
- És ön ezt fontosnak nevezi reánk nézve; mondá gunyos mosolylyal a leány, hisz ez épen megczáfolása annak, a mit gyanitok. Ez irat Alfrédot tökéletesen kitisztázza minden gyanuból.
- Azt hiszi kegyed, - én pedig azt kérdem, melyik e két ifju közül Szolmer, és melyik Everarde?
- Ön megőrült Omlay, mondá megvető mosolylyal Izabella, hogy lehet ilyet kérdezni?
- E perczben mit sem mondhatok, mert nincs minden bizonyitvány kezemben. Azonban, hogy e két ifjut valamely igen veszélyes titok füzi össze, arról meg vagyok győződve, s hogy mi vitt ezen gondolatra, azt majd máskor elő is adom.
Izabella vissza akarta nyujtani a levelet, de véletlenül az aláirásra pillantott, s meglepetve kérdezé:
- Eberhein? Hisz ez az ön nagybátyja...
A gróf titokteljesen nevetett.
- Miután tudja, hogy mily hiteles kutforrásból meritem tudósitásaimat, több hitelt is fog adni annak, a mit Alfréd és Everardera nézve álliték. A tábornok még aznap este elutazott, midőn én Nasale levelét önnek átadám.
- Mily jó rokon, hogy ennyi fáradságot áldoz az ön érdekeire, s mennyire sietett!
- Nem egészen érdemli meg e dicséretet, viszonzá kissé zavartan Omlay, ő a tavaszt minden évben valamely rövid kirándulásra használja föl.
- Kegyed tehát e levélen kivül még más tudósitásokat is kapott tőle?
- Minden bizonynyal, csakhogy arról, mint mondtam, most még korán volna szólani; azonban meglehet, már a legközelebbi napokban bővebb és tökéletesen hiteles részleteket mondhatok.
Ily módon folytatták a társalgást még egy ideig, s aztán Omlay rossz kedvvel távozott, mert, bár szerinte a dolgok igen jól álltak arra nézve, hogy házasságát siettessék, de a leány hangulata nem tetszett neki.
Ő sokkal tapasztaltabb volt a nőkkel szemben, minthogy észre ne vette volna, hogy Izabella szerelme csökkent, s ha nem volna bizonyos dolgok által hozzá kötve, talán rég szakit vele.
Ez világos volt előtte, s csak az okot nem ismerte még, melyből e változás eredhetett.
Izabella a legkomorabb kedélyállapotban volt, midőn estefelé Szolmer lépett be hozzá.
- Ma a legkülönösebb végrendeletet hallottam, mit valaha józan eszü ember készithetett, mondá helyet foglalva.
- Nagyatyámét?
- Igen, minden vagyonát egy Everarde Felix nevü ifjunak hagyta, kit tiz éven át kell az örökséggel várni, s ha az ez alatt nem jelentkeznék, mint halott tekintendő és az összes vagyon Alfrédra marad.
- Alfrédra? kérdé csodálkozva a leány. Mi okból! És mi legközelebbi rokonai, én egyetlen unokája ki vagyunk zárva?
- Mindenből, nevünk elő sem fordul a végrendeletben, összes jövedelmét nejének hagyta, mig Everarde előkerül, s ha az átveszi a vagyont, köteles az özvegynek évi dijt adni tetszése szerint, de hogy ki és mi ez az Everarde, arról senkinek fogalma sincs.
- Everarde? kérdé meglepetve Izabella, kinek csak most jutott eszébe a kis idő előtt olvasott levél, Everarde, hisz Alfréd ismeri ez ifjut, és ő nem szólt erről semmit?
- Egyetlen szót sem.
- Ugy titokban tartja azt, mert én biztosan mondhatom, hogy ő jól tudja, hol van Everarde, ha csakugyan ez az, kit nagyapám értett, ő Brightonban lakik és Parr lelkésznek a leányát birja nőül.
A bankár fölugrott.
- De hisz ez lehetetlen, - mondá izgatottan - ez bizonynyal más Everarde, vagy a névben tévedsz, mi oka volna arra Alfrédnek, hogy Everarde hollétét titokban tartsa?
Izabella hevesen ragadta meg apja kezét.
- Most már világosodni kezd a titok, mondá izgatottan, s kezdem érteni ama levelet, melynek ön oly kevés hitelt adott és Omlay koholmányának állitott.
- Mi összeköttetése van ama levélnek Everardeval?
Izabella elmondd neki a kis idő előtt olvasott levél tartalmát, s azt is, hogy a tudósitás Ehrenhein tábornoktól származik, ki jelenleg Londonban időzik.
Szolmer a legnagyobb csodálkozással hallá ez elbeszélést és sokáig nem tudta elhatározni, mi módon adja mindezt tudtára Alfrédnek, kinek titkolódzó jelleme és különös viselete már erős gyanut keltett benne.
- Tudja-e mit állit Omlay e dologra nézve?
- Nos? - kérdé feszülten a bankár.
- Ő azt hiszi, hogy azon ifju, ki Brightonban van, Alfréd, és ez itt Everarde.
A bankár szótalanul bámult leányára.
- Ehrenhein tábornok jelenleg Brightonban időzik, látta azon Everarde nevü ifjut, és családját, s azt irja, hogy az föltünően hasonlit Alfrédhez.
Szolmer fájdalmasan szoritá kezét homlokára, mintha az ott egymást kergető eszméket akarná rendbe szedni.
- De hisz ez mind oly megfoghatatlan, oly érthetetlen, és annyira hihetetlen dolog, hogy én föl sem birom fogni.
- Végére kell járnunk. Azt most már látjuk, hogy Alfrédtől nem tudunk meg semmit, ő makacsul hallgat s nekünk saját szemeinkkel kell meggyőződnünk a valóról.
- De hogyan?
- Brightonba megyünk. Fölkeressük Everardeot, beszélünk vele, mi csak megismerjük, hogy Alfréd-e az ifju, vagy idegen?
- És ha e csere igaz volna, ha fivérem fia saját maga nyujtott volna segédkezet e csalásra?
- Akkor kérdőre fogod őt vonni, ezt itt példásan megbünteted, mint csalót s idegen név és vagyon bitorlóját, Alfrédet pedig szintén átadjuk a törvény hatalmának, ő nem érdemel tőlünk egyebet.
Rövid szünet következett.
- Nem, nem; mondá egy idő mulva Szolmer, ez lehetetlen, mind ez csak rágalom és hazugság. Mi oka lehetett volna öcsémnek arra, hogy megcsaljon, hogy iránta annyiszor tapasztalt szeretetemet ily módon viszonozza? Nem hihetem, hogy ily dolog lehetséges volna, s ha Alfréd ellen bizonyitó sulyos körülmény nem volna, hogy ő tudva Everarde ki- és hollétét, azt elhallgatja, kurtán s minden további fontolgatás nélkül visszautasitanám a gyanut.
- Ezt nem teheted atyám, - kiáltá hevesen a leány. - Az okok, melyek ellene szólnak, oly fontosak és annyira nyomatékosak, hogy önmagunk ellen vétkeznénk, ha azokat elejtenők. És azonkivül e dolog többé nem is a mienk, hanem a törvényé s az igazságé; - a végrendeleti végrehajtók kutatni, fürkészni fogják Everarde hollétét, s Omlay nem fogja azt elhallgatni.
- Mi köze ehhez neki? Ez ismét a te müved Izabella, - kiáltá boszusan Szolmer. - Miért vesz ő részt minden dolgunkban, - megtiltom, hogy találkozzál vele, s hogy öcsémet, bármit tett is ő, bevádolja.
Szokatlan hevült és határozott volt, s ugy beszélt leányával mint még soha.
Izabella vállat vont.
- Nem áll hatalmamban kivánságodat teljesiteni, ez nem családi, hanem nyilvános ügy. Vagy véget vet Alfréd vallomásával az egésznek s felvilágositást ad Everarde felől, vagy hallgat és ekkor Omlay feladja őt, mint csalót s a hatóság veszi kezébe ez ügyet.
A bankár szédülve állt föl helyéről.
- Ez gyalázat! szólt fájdalmasan s eltávozott, mig Izabella azonnal iróasztalhoz ült s hosszu ideig irt és komornája által rögtön postára küldé a levelet.
Edithe kisded nappali szobája fényárban uszott, a márcziusi nap rendkivüli meleg sugarakat árasztott be a nyitott ablakon, melynél a fiatal leány állt, s gyönyörrel nézte az alant elterülő piaczot, melynek ódon kövezete között egyes zöld füszálak bujtak elő s egy csapat apró csicsergő madár csiripelt.
Sára lépett a szobába.
- Levelet hoztam - mondá, még pedig a kisasszonynak, a postán érkezett, mi még eddig soha sem történt, mert Alfréd ur mindig inasától küldi leveleit.
- Szabad-e fölbontanom? kérdé átvéve a levelet Edithe, vagy talán atyámat kérdezné meg e miatt?
- Hisz ön már nagy leány Edithe, viszonzá az öreg nő biztatóan; s a mellett menyasszony, bizonynyal valamely szegény család kéri segélyét, most midőn önmaga oly boldog!
- Igazad van, ki is irhatna más nekem, egyetlen ismerősöm sincsen.
És kiváncsian bontá föl a boritékot, de alig olvasott abból pár sort, éles fájdalmas sikoltással omlott a szőnyegre, hol ájulva mozdulatlanul maradt, midőn Alfréd lépett a szobába, s rémülten futván hozzá, karjaiba emelé.
Ő nem a sikoltásra jött, de a véletlen ugy akarta, hogy épen azon perczben lépjen a szobába, midőn Edithe lerogyott. Őt hirtelen egy pamlagra emelé, mellé térdelt, s a mi közben Sára ébresztő szerekért futott a leggyöngédebb szavakat intézé hozzá, s megpillantá az Edithe kezében szorosan görcsösen tartott levelet.
Rögtön kitalálta az ájulás okát és a levelet kibontva, a következőket olvasá:
»Higyjen egy jóakarójának, ki kegyedhez e sorokat intézi s figyelmezteti, hogy a legmerészebb csalók egyikének kelepczéjébe került. Azon ifju, kinek ön menyasszonyának hiszi magát, már régóta másnak a vőlegénye s a mellett álnév alatt élő kalandor, ki másnak nevét és vagyonát bitorolja, de a törvény keze nemsokára eléri őt.«
Alfréd halálsáppadt lőn, midőn a levelet végigolvasá, egész teste reszketett.
Az irás nőé volt, erősen elváltoztatva s ő nem ismerte annak irónőjét.
- Kezdődik a harcz, suttogá, és a győzelem bizonytalan.
Lichtenheim lépett be és Sára élesztő szereket hozott.
- Mi történt? kérdé elrémülve az ügyvéd s elalélt leányához futott.
- Edithe elájult - viszonzá szokatlan komor hangon az ifju s az élesztéshez fogott.
A leány nem mozdult, s Alfréd kétségbeesve borult le a pamlag mellett. A szerelem legédesebb szavait suttogá, kezeit csókokkal halmozá, karjaiba zárta, szivére szoritá, minden vonása a leghevesebb szerelmet s a legkeserübb kétségbeesést fejezte ki.
Végre fölnyiltak a nagy álmadozó szemek, s félve, esengve tapadtak Alfréd arczára, mintha annak szemeiből akarnák kiolvasni a levél vádjára a feleletet.
Az ifju biztatólag, bátoritólag mosolygott. Kezeibe, szívére szoritá menyasszonya reszkető kezét, s tekintete egy egész élet szerelmét, reményét, változatlanságát fejezték ki.
És Edithe megérté őt.
- Hogy adhatott hitelt e soroknak Edithe? kérdé fájdalmasan az ifju, s Lichtenheimnek nyujtá a levelet.
Edithe hálával, szerelemmel tekintett a haragtól kipirult arczba, mialatt az ügyvéd végig futván a sorokon, Sárához fordult.
- Ki adta Edithenek e levelet?
Az öreg nő sirva vallá be, hogy ő, de hozzá tevé, hogy alamizsnáért esedező levélnek vélte.
- Megtiltom jövőre, bármily irományt vagy izenetet Edithenek átadni; te tudod Sára, hogy szigoru tudok lenni, ha rendeletemet nem teljesitik.
Komor felhők boriták homlokát.
- Ez a kezdete azon harcznak, melyet előre megjövendöltem! mondá, egy támlányba vetve magát.
- Ez az első és utolsó, a mi leányának az életben szomoruságot okozott, - viszonzá erős meggyőződéssel Alfréd s a leány lábaihoz borult. Napjain örökös napfény leend s a szerelem rózsás ösvényén fogja átvándorolni az életet.
Maga sem tudta, mit igért e perczben s csak azt érezé, hogy Edithe boldogságának megszerzéseért örömest adná életét.
- Ki irhatta e levelet? kérdé komoran Lichtenheim.
- Meg nem foghatom. Az irás női kézre mutat, de a vonások ismeretlenek előttem.
- Szolmernek van leánya?
- Igen, de nem vagyok képes róla ez alacsonyságot föltenni, - azonban, ha mégis ő irta volna.....
- Mit akar tenni Alfréd? kérdé Edithe félelemmel tekintve vőlegénye arczára.
- Semmi rosszat, csak hasonlóval fizetni azon rosszat, mit önnek okoztak! - viszonzá keserüen az ifju, mialatt lázas hévvel szoritá karjaiba a leányt, ki szerelemmel omlott keblére.
Könyek között váltak el egymástól a jegyesek. Soha sem érezték ugy, mint e pillanatban, hogy mennyire szeretik egymást.
Lichtenheim kikisérte az ifjut, s midőn a bucsunál kezét nyujtá neki, az érezte, hogy az ügyvéd keze reszket.
- Tudja-e, hogy Edithe élete az ön kezében van! mondá érzékenyen, s tekintete kérdőleg függött az ifju arczán?
- Kételkedhetik-e bennem?
- Nincs önnek semmi oly titka, melyet előttünk rejtve tart?
Alfréd egy perczig hallgatott, komoly, szomoru tekintettel viszonzá az ügyvéd esdeklő tekintetét.
- Van! mondá halkan, de ezt rövid időn meg fogja ön tudni, s hogy ez még nem történt, legyen meggyőződve, csupán az az oka, mert e titok nem egyedül az enyém.
- Veszélyes lehet az önre nézve?
- Igen!
Az ügyvéd észrevehetőleg halvány lőn.
- Vigyázzon magára Alfréd, ön nem csak a saját, de Edithe boldogságával, sőt életével játszik, - vigyázzon magára.
Alfréd némán, egyetértőleg szoritott kezet, s gondolkozva hagyá el a házat és haladt végig a magányos néma utczákon.
A fogadóba érve, inasa mondá neki, hogy bátyja beszélni kiván vele, s kéreti, hogy még mielőtt lefekszik, keresse fel őt szobájában.
Az ifju önkénytelenül ideges fölkiáltást hallatott.
Annyira terhére volt e kivánság, a szive oly telve, minden idege a legnagyobb fokig fölizgatva, azt hitte meg kell fulladnia.
Midőn Szolmer szobájába lépett, őt föl és alá sétálva találta.
- Éjfél van mondá, gondolkodva nyujtván neki kezét, s tekintete komoran tapadt az ifju arczára.
- Bátyám beszélni kivánt velem?
- Négy óra óta várlak.
- Ha ezt tudom, haza siettem volna.
- Ha nem volna a közlendő oly fontos, vagy inkább sürgős, ma már nem fárasztottalak volna; azonban holnap reggel Izabellával külföldre fogok utazni.
Az ifju némán, egykedvüen állt előtte.
- Bizonytalan ideig maradunk távol, az üzlet gondjai ezalatt egészen reád nehezülnek, tehát mielőbb vissza kell menned Pestre.
- Természetesen.
- Remélem ez nem ellenkezik legközelebbi terveiddel.
- Ugy teendek, a hogy körülményeim parancsolják.
- Jelenleg semmi közlendőm sincs a bank ügyeire nézve, a folyó napi végzendőket egészen tetszésedre és belátásodra bizom.
Alfréd igenlőleg intett.
- Nekem is van kérésem, mondá tárczájából gyürüt véve ki, hogy e gyürüt Izabellának átadja, s nevemben szerencsés utat kivánjon neki.
Szolmer halálsáppadt lőn és keze reszketett, midőn a gyürüt átvevé.
- Ez utolsó szavad e dologban?
- A legutolsó. Okaimat erre nézve már előbb közöltem, s még egyszer biztositom önt, hogy ez épen ugy leánya, mint az én kivánságom szerint történik.
A bankár nehányszor gondolkozva járt végig a szobán, arczán észrevehető volt a habozás.
- Alfréd! - mondá aztán megállva, - de ismét elhallgatott.
- Parancsol bátyám?
- Ismered te azon Everarde nevezetü ifjut, kinek Reinhold vagyonát hagyta?
- Ismerem, ő nemsokára el fog jönni, hogy a vagyont átvegye.
A bankár arczán nagy meglepetés és öröm látszott.
- Azt is tudod, mi összeköttetésben állt ez ifju a végrendelkezővel?
- Tudom, de megigértem neki, hogy e titkot ajkaim soha senki előtt ki nem ejtik.
- Ez örökségre nem is számitasz?
- Hogy tehetném ezt, midőn él az örökös?
- S hol van ő jelenleg?
- Nincs fölhatalmazásom azt megmondani.
- És tudja az örökös kilétét az özvegy is?
- Erre ő maga felelhet legjobban.
Pár percznyi szünet állt be, mialatt Alfréd elhagyván helyét, menni készült.
- Látom, hogy titkolódzol, folytatá Szolmer, s e tekintetben nem kérdezlek többé, azonban szólj őszintén, nincs-e egy más titkod is, a melyet még most nem késő velem tudatni. Nálam nincs jobb barátod, légy őszinte...
Alfréd bámulva nézett reá.
- Nem értem, mit akar bátyám mondani? Nekem semmi közlendőm nincsen, sem titkom, s nem tudom mire czéloz...
- Ne felejtsd el, hogy volt idő, midőn őszinteséggel még mindent jóvá tehettél volna.
Az ifju kezet szoritott nagybátyjával, s felelet nélkül hajtván meg magát, lassu léptekkel hagyta el a szobát, mialatt a bankár szomoru tekintettel nézett utána.
Midőn Alfréd szobájába ért, szédülve dőlt a pamlagra, s egész teste, mintha hideg lelné, reszketett, s arcza oly dult kifejezéssel birt, hogy igy látva, bárki a legkétségbeesettebb embernek tarthatta volna. Egy ideig kezeibe hajtott fővel, mély gondolatokba merülve ült, aztán fölállt, levéliráshoz fogott, órákig irt hosszan és elmerülten, s midőn a levelet boritékba tevé, a nap első sugarai már fénylettek az égen és ablakain.
Kisded csolnakok suhantak ide s tova a tenger sima tükrén, s az ég oly kék volt, a levegő oly átlátszó, mint az csak déli vidéken lehet.
Tavasz volt, itt kétszeres tavasz. A déli órákban már csak a cziprusok között, narancs és czitromfák árnyékában nem égetett a nap, s a kik az év e szakában még Mentonéban voltak, sétára a reggeli és esti órákat használták.
A Villa St.-Ange egyik legszebb helyén fekszik Mentonének. Ablakai a tengerre nyilnak, háta mögött gyönyörü kert terül, hol a levegő illatos az árnyékban tenyésző ibolyáktól, távolról a tenger moraja hangzik, s utai myrtus és borostyánnal vannak szegve.
A villa nem nagy, alant az egész ház hat szobából áll, de terasseai s üveggel födött verandájával mégis téres helyet foglal el.
Az alkony leirhatatlan csendes, a verandán fiatal viruló nő állt szőke fürtü gyermeket tartván karján, s mosolyogva tekintvén a kis karokra, melyek a tengeren minden elsuhanó csolnak után kiterjesztve repkedtek...
Idős dajka lépett hozzájok, s angolul jelenti asszonyának, hogy egy idegen ur és nő kivánnak vele szólani.
- Velem? kérdé csodálkozva a nő, kik lehetnek, angolok?
- Angolul beszélnek, de idegenek.
- Ez tévedés, talán férjemet keresik.
- Az urat kérdezték, de miután mondám, hogy ő jelenleg nincs Mentonéban, Mrs Everardeval kivánnak beszélni.
A fiatal nő észrevehető zavarral adá át gyermekét a dajkának s pár lépést az idegenek elé ment, kik e perczben már a verandán voltak.
- Azt hiszem nem tévedünk? - kezdé a koros férfi, Everarde Florencehoz lépve, kit olvasóim már bizonynyal megismertek; - ha kegyedben Mrs Everardeot véljük föltalálni, kinek mi férjét mint honfitársunkat kivántuk meglátogatni, de kit sem itt sem Brightonban, honnan tegnap este érkezénk ide, nem vagyunk szerencsések találni, nevem Szolmer Ottó és ez leányom.
Florence hallván, hogy férje barátai érkeztek hozzá, a legnagyobb nyájassággal fogadá őket, s lassanként azon kis zavart is levetkőzé, mi az első találkozásnál az angol asszonyokon rendesen észrevehető.
- Mennyire fogja férjem sajnálni, hogy önök igy elkerülték egymást, ő nehány nap előtt hazájába utazott.
- Hogyan, kiálták majdnem egyszerre Szolmer és Izabella; hazájába és mi okból?
A fiatal nő önkénytelen elmosolyodott.
- Azt valóban, ha akarnám se tudnám megmondani; viszonzá finom jelentőséggel, mi mutatá, hogy mennyire csodálkozik e kérdésen oly emberek részéről, kiket az életben először lát.
- Azaz rosszul tettük a kérdést - mondá zavarral Izabella, s ugy hiszem, atyám azt akarta kérdezni, mikor indult Magyarországba s meddig marad ott Mr. Everarde, kivel gondolhatja kegyed, mennyire óhajtottunk volna találkozni.
- Ah, miss Solmer, igen örülnék, ha ezt meg tudnám önnek mondani, azonban félek, hogy távolléte hosszabbra terjed, mint gondolta, s mig ő távol marad, szüleim jönnek hozzám Brightonból, hogy ne legyek egyedül.
- Kegyed nem rég ideje van férjnél? kérdé Izabella.
- Még nincs két éve.
- És még sohasem volt férje hazájában?
- Ő maga is most ment oda először házasságunk óta, s én nehezen megyek valaha. Mint férjem mondja, egyetlen rokona sincs, s összeköttetése mindössze egy barátjából áll, kit jól ismerek, s ki épen ugy lehetne angol, mint férjem, mind nyelvre, mind külsőre nézve.
- S hogy hivják őt? kérdé sebesen Izabella.
- Mr. Everarde.
- Hogyan, őt is igy hivják, tehát rokonok?
- Távolról, azt hiszem inkább név- mint vérrokon ő férjemmel.
Szolmer és Izabella csodálkozva szemlélték a fiatal, kedves külsejü nőt, ki fehér ruhájában, rózsás arczával ugy nézett ki, mint növendék leány.
- Nem láthatom legalább arczképét férjének? kérdé Szolmer.
- E perczben nem, de pár nap mulva atyám elhozza magával férjem egy igen szép képét, mit mindjárt nagy betegsége után festettek Londonban; oly igéző ő e képen, gyenge, halvány, de szép kék szemei bájolók.
Hirtelen elhallgatott, elpirult, szégyenlé, hogy férje iránti szerelme ily erőt vett rajta; mit tartozik az e két idegenre, hogy férjének szép szemei vannak.
- Mr. Everarde beteg volt?
E megfeledkezés után tartózkodóbb lőn, neheztelt önmagára közlékenysége miatt, s óvakodva felelte, hogy igen nagy beteg volt.
- És melyik évben volt beteg? - kérdé kiváncsian a bankár.
Florence neheztelni kezdett. Különös emberek ezek a magyarok, gondolá, ugy kérdezősködnek, mintha nekik mindent kellene tudni.
- Azt biztosan nem tudom, ah épen itt hozzák a theát, remélem velem - theáznak, - kiáltá örömmel, hogy vége a kérdezősködésnek s egész további együttlétök alatt oly angolos nyájassággal, mely rendesen tartózkodással párosul, viselte magát, hogy midőn Szolmer leányával távozott, semmivel sem tudtak többet, mint azelőtt.
- Ugy látszik valamely fátum üldöz bennünket, mondá rossz kedvvel Izabella, ha ugy tart, mint eddig - tökéletesen hiába tettük egész utunkat.
- És mégis! viszonzá gondolkodva a bankár, most már magam is hiszem, hogy e két ifju között valamely különös titok lappang, erre mutat minden, de hogy mi lehet, azt nem is sejthetem.
- És atyám hogy vélekedik arról, hogy most már két Everarde nevezetü egyén is létezik, holott Reinhold végrendelete készitésekor még az egyikről sem volt biztos, hogy él?
- Megfoghatatlan.
- E fiatal nő azonban, bármi legyen is e titok, nem tud arról semmit, ugy cseveg, mintha az intézetben volna, - és milyen szép!
- Nagyon vonzó külsővel bir, s férjét ugy látszik imádja, de ki lehet ezen Everarde és mi összeköttetésben állt Reinholddal?
- Egy titokteljes lény. Alfrédnek legjobb barátja, nagyatyám minden vagyonát ráhagyta, osztráknak mondja magát és franczia neve van.
- Most bizonyosan az örökség átvétele végett ment Bécsbe.
- Látnunk kell őt minden, áron, magát vagy arczképét, s addig, mig e fiatal nő szülei meg nem érkeznek, nem hagyhatjuk el a várost.
Ily beszélgetések között tölték a napot, s erősen számitának reá, hogy Florencet a legközelebbi napokban viszont látandják, de mily nagy volt csodálkozások és gyanujok, midőn pár nap mulva a házat teljesen becsukva találták s a felügyelőné kérdezősködésökre azt felelé, hogy Mrs Everarde egy sürgöny következtében, mely atyja rögtöni és veszélyes megbetegedését jelenté, Angliába utazott. A bankár és leánya a legkellemetlenebbül voltak meglepve.
- Mióta lakik itt Mrs Everarde?
- Oh, igen rövid ideje, uram. Ők a tavaszt akarták itt tölteni, s tiz nap előtt érkeztek meg, az ur, az asszony és a kis gyermek a cselédekkel. Azonban Mr. Everarde már harmadnap egy levelet kapott, melynek következtében rögtön mennie kellett, s ma reggel a többiek is elutaztak.
- Bizonyos ön abban, hogy Mrs Everarde Angolországba ment?
- Tökéletesen bizonyos. Apja Brightonban pap, s épen indulófélben volt ide, midőn szélhüdés érte.
Ismerőseink kedvetlen képpel mondtak bucsut a ház tulajdonosnéjának s hazafelé vették utjokat.
- Nem tettük-e ez utat egészen hiába, Izabella? - kérdé komoran a bankár.
A leány daczos kifejezéssel emelte reá szemeit.
- Kötelesek vagyunk mindent megtenni, hogy e titkot földeritsük, s az ily módon volt a legvalószinübb.
- És most mit teszünk?
- Most vagy Brightonba vissza, vagy egyenesen haza kell mennünk!
A levél, melyet Alfréd amaz éjszaka irt, Angolországba volt czimezve, s elküldése után az ifju a legnagyobb izgatottságban tölté napjait.
Kiszámitá, mennyi idő alatt jöhet arra válasz, s a napokat addig a legnagyobb tevékenységben tölté.
Egyik nap Pesten volt, a bank irodájában dolgozott, s másnap egészen csak Edithenek élt, utazásra az éji órákat használván.
A névtelen levél tartalma, vagy ama titok, miről Lichtenheimnél szó volt, sohasem jött többé elő, s ha az ügyvédtől azt kérdezték volna, mi vitte őt akkor azon kérdésre, maga sem tudja megmondani. Néha az embert valami sejtelem szállja meg, s igy történt a névtelen levél olvasásakor Lichtenheimmal is, nem tudta miért, egy perczig sem hitte a levél állitását, és mégis önkéntelen ajkaira tolult ama kérdés. Jól érzé, hogy, ha az ifju bármily vallomást tenne is neki s multjában bármily szégyenfolt égne is, az ifju sorsa elszakithatlanul Edithe sorsához van kötve, s e két lény egymástól el nem szakitható a nélkül, hogy az leánya életébe ne kerüljön. S midőn az ifju azt felelé neki, hogy van titka, melyet most még nem közölhet vele, perczig sem aggódott azon, ugy gondolt rá, mint midőn valamely veszélylyel szemben vagyunk s tudjuk, hogy azon okvetlenül segitenünk kell, különben veszve vagyunk, - s e tudat erőt, bátorságot ad.
Ő Alfrédért épen ugy, mint leányáért bármily áldozatra képes lett volna, s a mellett hogy a legnagyobb érdek, leányának jövője, élete köté hozzá, - az ifjut személyesen is szerette.
Alfréd komoly férfias magaviselete, szelid kiméletes modora s talán sok részben szép kifejezésteljes arcza okozta, hogy Lichtenheimnek valóságos kedvencze volt.
Szerinte soha összeillőbb pár nem létezett, mint Alfréd és Edithe, és ha valami kifogása volt az ifju ellen, azt egyedül származása okozá. Ez nyugtalanitotta őt, és különösen nagy vagyona.
Bár csak valamely szegény szülőktől volna, sóhajtá nem egyszer; kinek Edithe nem csak szerelmét, de állást, vagyont adhatna, hogy neki köszönhetne mindent s ezért nem csak szerelmes, de háladatos is volna iránta!
Ily álmodozásokkal ült néha órákig s keleti származásának egész fellengző képzelődő tehetségével festé a jövő képeit.
Egy napon Alfréd későn este tért haza a fogadóba, s inasa egy idegen ifjut jelentett neki, ki már többször tudakozódott utána. Az nap érkezett meg és szintén a fogadóban lakik.
- Nem mondta meg nevét?
- Nem, de rám bizta, hogy mihelyt haza jön, bármily későn volna is az, rögtön tudassam vele.
- Mit akarhat velem? gondolá Alfréd.
- Tehát jelentsd neki, hogy itthon vagyok.
Az inas távozott s pár percz mulva fölnyilt Alfréd szobájának ajtaja, s azon magas karcsu, angolos kinézésü, aranyszőke haju ifju lépett be, kinek látására Alfréd az öröm, s egyszersmind a rémület felkiáltását hallatta:
- Alfréd!
- Felix!
E két név hagyá el egyszerre ajkukat, s pillanat alatt egymás karjaiban voltak.
- Tudod-e, hogy ez őrültség? mondá aztán az ifju, kinek az ujonjött szeretettel ragadá meg kezeit. Tudod-e, hogy megjelenésed mindkettőnket semmivé tehet?
- Leveledet vettem, s rögtön indultam tehettem-e mást, midőn tudtam, hogy bajban vagy, megbocsáthatsz-e nekem?
- A bajt még jobban összebonyolitod idejöveteled által, tudod-e, ha rád ismernek, mi vár reánk?
- Börtön és fegyház, viszonzá amaz, kire már olvasóim bizonynyal rá ismertek, s kit ezentul nevén fogunk nevezni.
- Nos, és te ezt könnyelmüen koczkáztatod, idejösz, s ha rád ismernek?
- Bátyámmal beszélnem kell, tudatni kell vele a multakat. Megtiltok neki minden e tekintetben kezdett kutatást, mert az csak családja és nevének gyalázatával történhetik. Tartsa meg a vagyont, s tekintsen engem holtnak.
- Nem, nem Alfréd - ez gyermekes terv és egyike azon idealistikus képzelődéseknek, melyek természetedet alkotják. Neked vissza kell menned, és nem szabad mutatnod magad, vagy mindkettőnket a legnagyobb veszélybe döntesz.
- És te?
- Én maradok továbbra is, a mi vagyok, hogy te is az maradhass, átveszem a te irataid értelmében a Reinhold-féle örökséget számodra, a Szolmer-vagyonról lemondok, rokonaiddal meghasonlom, élek saját keresményem után, elveszem azt, kit imádok s a legboldogabb ember leszek a földön.
- Soha! viszonzá kitörve Szolmer; ezt nem fogadhatom el. Mily igazság volna az, hogy mindig te hozod az áldozatot, s mindig én volnék, ki ez áldozatok gyümölcseit élvezném. Soha Felix! Erről ne is álmodjál. Én most azért jöttem, hogy hálámat lerójjam irántad, s ezt meg is fogom tenni.
Helyet foglaltak.
- Szólj őszintén Alfréd! - kezdé Everarde; boldog vagy-e? Érdemes volt-e amaz áldozat, a melyet tettünk, s mely engem legalább sohasem hagyott egészen nyugodni?
- Oly boldog vagyok, minő még ember e földön nem volt; a menyországot a földön neked köszönöm.
- És Florencenek! viszonzá elháritólag Felix. Én akkor nem tehettem mást, mert a te és az ő becsületét, s élteteket koczkáztattam volna, - de most miután meggyőződtem, hogy érdemes volt a mit tettünk, megnyugszom benne.
- És neked hogy folyt sorsod? kérdé régi gyöngédségével, majdnem nőies bájjal ragadva meg barátja kezét Alfréd. Mig én a szerelem rózsás utjain és napfényes ösvényén haladtam, te addig az élet kellemetlenségével s ridegségével küzdöttél?
Felix mosolygott.
- Emlékezel-e, mit mondtam egykor neked Mentonéban? Hogy hozzád mindenki vasárnapi arczczal fog közeledni, mig velem nagyon is köznapiasan érintkeznek az emberek. Ez állitást máskép értettem, és mégis beteljesedett.
- Hogyan, te valóban sokat szenvedtél? De hiszen leveleidben erről egy szót se irtál.
- Nem is ugy értem én ezt, mint képzeled; s ha lelkiismeretem nyugodt lett volna, nem panaszkodhatnék, sőt nagyon is boldog vagyok Alfréd, boldog és elégedett, mert szeretek...
- Izabellát?
- Ah, korántsem. Ő nem az a lény, kit olyan emberek, mint én vagy te, szerethetnének. Egészen mást, egy angyalt, kihez nincs több hasonló földi lény.
- És Florence?
- Bocsáss meg, de én Edithet nem tudnám senkivel összehasonlitani, ha láttad őt, igazat adsz nekem.
Azután hosszasan beszéltek együtt az ifjak, s Felix elmondott Alfrédnak mindent, mi elválásuk óta történt. Izabella viszonyát Omlayval. Ismeretségét Edithevel, házassága terveit, Reinholdné titkát és Camilla történetét, melynek hallatára Alfréd forró könyeket hullatott, s valódi ömlengő szeretettel ölelé keblére barátját.
- Most már értem, miért ajánlott ő nekem téged az intézetben, miért határozta, hogy Lipcsébe menjek, miért örült annyira, midőn kilátásba helyeztem, hogy egyszer a szünidőkre velem fogsz jönni, és különösen miért szerettelek az első percz óta oly nagyon. Hogyne vonzódtam volna hozzád, midőn az ő fia vagy!
Ujra és ujra átölelé Felixet.
- Erről azonban sem bátyádnak, sem Izabellának sohasem szabad semmit sem tudni.
- Természetesen. De ha Izabella csakugyan olyan, mint mondod, hogy lehetséges, hogy Camillának ilyen leánya van?
- Ő inkább Szolmer, mint anyánk volt, s anyja halála után tökéletesen ferde nevelést kapott.
- És hol vannak most? kérdé Alfréd.
- Külföldön, de hogy mit csinálnak ott, azt nem tudom.
- Nincsen-e valamely gyanujok?
- Azt hiszem van, de a valót nem is sejtik; s neked, itt hagyván irataidat, távoznod kell Bécsből mielőbb.
- És ismét rád hagyjam a nehezebb részt?
- Mind ez következménye az első lépésnek; kivéve, ha ismét Szolmer akarsz lenni, s bátyádtól bocsánatot kérsz, megvallva neki mindent; de ez házasságodat érvénytelenné tenné, miután az hamis néven köttetett. De ehhez én nem nyujtok segédkezet, s még ellenedben is tagadok mindent.
- Képes lehetnék-e erre? kérdé érzékenyen Alfréd, te nem ismersz engem Felix. Mi nevet cseréltünk s mindegyikünk az marad, a ki mostanig volt, csak attól tartok, hogy mint eddig mindig, most is a tied lesz a teher nehezebb fele.
- Ne aggódjál miattam; én készen vagyok mindenre, még soha sem féltem semmi veszélytől.
- S szerinted mit kell tennem?
- Itt hagyod irományaidat, tudatod levélben a hatósággal, hogy élsz, a többit elvégzem én helyetted!
Alfréd habozott. Ő egészen más tervekkel jött Bécsbe. Barátját saját élete, sőt becsülete árán is minden bajtól meg akarta menteni, s valódi lelkesüléssel játszotta volna a vértanu szerepét.
És Felix előáll rendes józanságával, mint mindig, lehűti képzeleteit, megismerteti a rideg prózai valóval, s minden módtól megfosztja őt, hogy háláját lerójja iránta.
Alfréd sokáig nem akarta barátja ezen érveit felfogni, s tanácsát követni; azt hitte, ha önmagát bajba keveri, ez által megmenti Felixet, nem gondolva meg, hogy éppen abban áll barátjának egyedüli biztossága, ha ő távol marad az események színhelyétől.
Végre megegyeztek a legközelebbi teendőkben, s az éjszaka hátralevő részét kellemes társalgással tölték. Theát hozattak, szivarra gyujottak s Alfréd házasélete boldogságáról, Felix szerelméről, menyasszonyáról s a boldog jövőről beszélt.
Egyikök sem tudta, hogy mi van a sors könyvének legközelebbi lapjaira irva.
Másnap Alfréd még semmi esetre sem akart visszautazni, s bármint kérte őt erre Felix, hasztalan volt.
- Te nagyobbnak látod a veszélyt, mint a minő valóban - mondá nevetve Szolmer, s még azon örömtől is meg akarsz fosztani, hogy menyasszonyodat lássam és Florencenek beszélhessek róla!
- Ha megesküdtünk, utazni megyünk s első dolgunk lesz titeket fölkeresni, - de most minden percz veszélyt hozhat, melyet Bécsben töltesz.
- Ki ismerhetne meg, annyira megváltoztam s külsőm oly tökéletes angolos, hogy még bátyám és Izabella sem ismernének rám, s az igazat megvallva, te most sokkal inkább hasonlitasz a régi Alfrédhez, mint én magam.
Mindketten nevettek, s Felix maga is igazat adott ebben Alfrédnek.
Miután Felix látta, hogy barátját lehetetlen a visszautazásra rábeszélni, megnyugodott annak határozatában s megigérte neki, hogy a délutánt Lichtenheim és Edithenél töltik; az ügyvéddel különben is elérkezettnek hitte az időt, hogy titkáról beszélni, előtte a multat fölfedezni, s kilétét megismertetni vele.
A délelőtti órákat a legkellemesebb társalgás között tölték, annyi beszélnivalójuk volt egymással, s oly igazi benső barátsággal ragaszkodtak egymáshoz, hogy felejtve különös helyzetüket, a veszélyt, mi őket fenyegette, az idő a legérdekesebb beszéd között a legderültebb kedélyhangulatban mult el.
E veszély pedig perczről-perczre növekedett fejök fölött, a nélkül, hogy ők csak sejtették volna is; Alfréd megérkezte óta minden tettüket, lépésüket tudta Omlay, ki ugyanazon fogadóban lakott, s Alfréd jöveteléről nagybátyja által előre értesittetett.
A gróf tökéletesen tisztában volt Alfréd kiléte felől, midőn azt megérkezése után látta, s azonnal ráismert azon ifjura, kit Párisban Felixxel látott, kinek az, a bálban, létezését tagadta, s kinek Izabella szobájában nagy életnagyságu arczképét látta; nem is volt kétsége, hogy ez a fiatal Szolmer és a másik a csaló.
- Miféle néven van beirva azon ur, ugy hiszem angol, ki tegnap érkezett? kérdé a pinczértől, s megnevezé a számot, mely alatt az idegen lakott.
A kérdett megnézte, s mondá, hogy az idegen csakugyan Angolországból jött és Mr. Everardenak hivják.
Igy tehát jól sejtett, tisztában volt magával és teendőivel, s csak azt nem birta kitalálni, mi lehetett az indok, mely ez eseményt előidézte, s mi vitte arra Szolmert, hogy vagyont, családot, nevet másra ruházzon, s idegen néven idegen országba töltse napjait.
Valamely nagy vétket vélt rejleni ez alakoskodás alatt, s még azzal sem tudott tisztába jönni, ki lehet az, ki szerepét játszani elvállalá, mi módon hasonlithat az annyira hozzá, hogy e csere sikerülhetett s az ifju mind a kereskedelmi dolgokban, mind a családi körben oly kifogástalan ügyességgel viselte magát.
Ez megfoghatatlan volt előtte, de nem zavarta terveinek kivitelében s elhatározta azokat mielőbb érvényesiteni.
Az igazi Szolmert két okból kimélni szándékozott: először, mert az már meg lévén nősülve, Izabella iránti czéljaiban nem árthatott neki, másodszor, mert sejté, hogy ha a Szolmer nevet pellengérre teszi, azt neki sem Izabella, sem a bankár soha sem bocsátandják meg, s igy boszuja csakis Felix ellen lángolt, őt akarta semmivé tenni, őt, kiről meg volt győződve, hogy az utóbbi időben Izabella szerelmét tőle elrabolandó volt.
Azonkivül volt az ifju modorában és viseletében valami, a mi őt keserité, s folytonos ingerültségben tartá, mit maga sem tudott volna megmagyarázni, de mit meg nem bocsáthatott neki.
Annak komoly férfias modora, soha meg nem rémülő, vagy zavarba nem jövő viselete, valamely kicsinylő lenézés, melylyel az ifju vele bánt, s azon emelt fő, eszes gondolkozó szemek, és önmagával tisztában lévő gondos viselet, szerinte nem bocsátható meg oly embernél, kinek minden percze bizonytalan s rettegnie kell, mikor éri őt utol a törvény keze.
Az egész éjet álmatlanul tölté, s hálószobája a folyosóra nyilván folyvást leste, nem szökik-e el az ujonjött vagy helyette tán az ál-Szolmer? Nem mert lefeküdni, tervei nem hagyták őt nyugodni, s nem is sejté, mily kellemesen tölté a két ifju az éjszakát, s mily ártatlan társalgás foly közöttük, mily boldog reményeket alkottak a jövőre, s mily meleg érzésekkel volt telve keblök.
Midőn másnap reggel a két ifju Lichtenheimhoz belépett, az megdöbbenve nézte őket; soha még ily hasonlatot két ember között nem látott.
- Kegyed nem tudja, melyik a leendő veje? - mondá tréfásan Felix, s a nélkül, hogy Alfrédet bemutatta volna, leültek.
Lichtenheim észrevehetőleg zavarban volt az idegen megpillantása és Felix magaviselete fölött, ki bár ismerte Lichtenheimot, és tudta, hogy az inkább örömmel, mint haraggal fogadja teendő vallomását, mégis pár perczig elfogultan hallgatott.
Az ügyvéd csodálkozva szemlélte habozó vonásait.
- Emlékezik-e még ön a kis Everarde Felixre? kérdé végre, ki több évet a kegyed házánál töltött, vagy legalább gondviselése alatt állt?
E kérdés valódi zavarba ejté Lichtenheimot.
- Tökéletesen, szép szőke gyermek volt, az egész ház kedvencze.
- És mikor szakadt meg vele a kegyed összeköttetése?
- Néhány év előtt, viszonzá a kérdett, s figyelmesen szögezte szemeit Alfrédre, kit e bevezetés után felismerni vélt, és szivélyesen ragadta meg kezét.
- Ön Felix! mondá neki.
- Legyen türelemmel kedves barátom - folytatá nevetve Felix; és készüljön a legnagyobb meglepetésre, a mi önt érheti.
Az ügyvéd habozva vonta vissza kezét.
- Más nem lehet ez ifju, mondá határozottan, s szemeit le nem vevé róla; tökéletesen a gyermekkori vonások, a nyájas tekintetü szem, természetesen az évek által megváltozva, érettebb és komolyabb kifejezéssel.
- Még féltékenynyé tesz... mondá Felix; ön csalódik. Ez idegen Szolmer Alfréd, s én vagyok Everarde Felix, kit ön egykor ugy nevelt, mint saját gyermekét.
Az ügyvéd arczán csalódás, meglepetés és elkomolyodás látszott, tekintete kérdő és gyanakvó lett.
- Ön neheztel! - mondá sebesen Alfréd; - hallgasson meg engem, mert Felix sokkal szerényebb, sem hogy valóban és őszintén elmondaná az okot, mi őt ily hamis helyzetbe hozta, hallgassa meg az én elbeszélésemet, s azután itéljen.
Az ügyvéd némán, hidegen hajtá meg magát, észrevehető volt rajta, mily kellemetlenül érinté őt a dolog. Alfréd az elbeszéléshez kezdett, s azt mindvégig annyi érzés és őszinteséggel adá elő, minden hibát magára vett, minden erényt és érdemet barátjára ruházott, hogy midőn elhallgatott, Lichtenheim meghatva nyujtá először neki, azután Felixnek kezét, ki az egész előadás alatt aggodalommal leste leendő ipja arczán a változást.
Elhatározták, hogy Edithel most még nem tudatnak semmit. Ránézve tökéletesen mindegy volt bárki az, és hogy hivják vőlegényét; ő az egyént szerette, szive, lelke, minden gondolata azé volt, s a többire teljesen tapasztalatlan és gondatlan volt.
Midőn a három férfi belépett szobájába, ő csak egyet látott közülök: - vőlegényét. Hozzáfutott, karjaiba veté magát, s örömében ugy kaczagott, mint a gyermek. Azután észre vette az idegent is, és vérpiros arczczal süté le szemeit; zavart lőn, mert apján, vőlegényén, az orvoson és papon kivül még egész életében senkit sem ismert.
Kérdőleg, csodálkozva függeszté rá nagy sötét kék szemeit, melyekhez Alfréd soha sem látott hasonlókat s átlátszó bőrén mind sötétebben sugárzott keresztül piros vére.
- Ez itt barátom! mondá neki Felix, s finom kis kezét az ifjuéba tette. Szeresse őt Edith, ő nagyon szeret engem s legjobb barátom.
- És az enyém is! mondá mosolyogva a leány, s piros ajkai közül előtüntek vakitó fehér fogai.
- Arra nem is kérem, hogy engem is szeressen! folytatá gyermekesen. Elég ha vőlegényemet szereti, e verőfényből nekem is jut ő általa valami, s én ezért nagyon háladatos leszek.
Alfréd mosolyogva s csodálkozva szemlélé őt, tökéletesen érté Felix érzelmeit.
Edithe nemcsak nagyon szép - gondolá - de oly különös bájjal, oly tökélyes vonásokkal és formákkal bir, amellett oly költői, mintha valami nagy eszmét személyesitene, a »költészetet«, »ártatlanságot«, az »örök bocsánatot« vagy »kibékülést«; - szóval ő nem az, kire egyszerűen azt mondhatnók, »gyönyörü leány«, vagy »nagy szépség« - ő több volt mind ennél, ő egy nagy eszme képviselője, de Alfréd nem tudta kitalálni, melyiké?
Felix észrevette Alfréd arczán a csodálatot, s diadalmasan mosolygott.
- Oly szép az idő, mondá Edithe, s kis kertünkben már minden zöld, nem akarnak-e odamenni, remélem az egész napot és estét itt töltik?
- Természetesen - viszonzá őszinte örömmel Alfréd. Én holnap reggel visszautazom Angolországba, s a mai napot egészen az önök társaságának élvezésére forditom.
Lichtenheim mosolyogva nézte majd egyik, majd a másik ifjut, s csodálatosan hasonlóknak találta. - Nem tévesztenéd-e el vőlegényedet ez ifjuval? - kérdé enyelgve leányától, észrevetted-e mennyire hasonlitanak egymáshoz?
A leánynak eddig ez fel sem tünt, s midőn figyelmesen megnézte őket, egészen meg volt lepetve, vőlegényéhez futott és karjába öltvén kezét, szerelemmel simult hozzá.
- Testvére önnek az idegen? kérdé tőle.
- Nem Edithe, mint mondám, legjobb barátom.
- Nem is rokona?
- Legkevésbbé sem.
A leány nagy szemeit gondolkozva függeszté reá, s aztán megragadva Alfréd kezét, kérően mondá:
- Nemde kegyed soha semmi körülmény között sem hagyja el barátját, akkor sem, ha az nagy bajban volna, s veszély fenyegetné őt?
Mindnyájan meglepetve hallgatták e szavakat, s pár pillanatig csend állt be.
- Mit ért ezalatt Edithe? kérdé Alfréd megragadva a nyujtott kezet.
- Magam sem tudom - mondá az homlokát sóhajtva simitván meg, de a hasonlat oly különös érzést keltett bennem, mintha az veszélyt hozhatna magával.
...A kis, de igen nagy gonddal ápolt kert illatos volt az ibolyák, orgonák és fejlődésben lévő bokroktól, s mindnyájan elfelejték a nehány percz előtt érzett komor benyomást. Lichtenheim Alfréddel elől menvén, mindkettőjüket érdeklő társalgást folytattak.
Alfréd a lipcsei intézetről beszélt, a Felixszel töltött időkről, annak már mint gyermeknek ritka becsületes, férfias jelleméről, s azon gyakori sóvárgásról, melylyel családja és különösen anyjáról beszélt.
- Mily különös! - viszonzá Lichtenheim gondolkozva, hogy a sors önöket ily módon vezérlé össze, s hogy kegyed az intézetben annyi tanulótárs között éppen azon hölgynek a fiát választá benső barátjául, kit annyira szeretett!..
- Ez természetes; néném egykor, futólag bár, de emlité előttem Felix nevét, s ez elég volt arra, hogy fölkeresem őt, közeledjem hozzá, s ha csak lehetséges, barátságot kössek vele. És Felix oly rendkivüli kedves fiu volt, s oly komoly bensőséggel ragaszkodott hozzám, hogy lehetetlen volt őt rögtön meg nem szeretnem. Az egész intézet kedvelte őt s a tanárok legtöbbet tartottak mindig a növendékek között róla.
Lichtenheim szemeiben öröm ragyogott. Ő maga is igen sokat tartott leendő vejéről, s véleményének e megerősitése igen jól esett neki.
- Azután most, folytatá Alfréd, hogy tudom kinek a fia, anyjához is nagyon hasonlónak találom, s azt hiszem e hatást éreztem vele szemben az első percz óta. A minden érdek nélküli feláldozás volt anyjának főjellemvonása s ez Felix természetének is erős tulajdona, hiszen leginkább megitélheti kegyed jellemét abból, amit értem tőn.
Az ügyvéd lesüté szemét.
- Megbocsát kegyed, de azt neki nem lett volna szabad tennie.
- Vagy jobban mondva nekem azt elfogadni, azonban gondolja meg akkor, kedélyállapotunkat. Én halálos beteg, s ő miattam, kit egyedül szeretett e földön, kétségbeesve. Kinek tartozom én e földön valamivel, - mondá Felix habozása közben, - ki gondol vele, hogy minek hivnak; két embernek életét mentem meg, egy családot boldoggá teszek, egy másikat sok keservtől mentek meg, s ha sikerül az, mit óhajtok, s áldozatom a kivánt gyümölcsöket meghozza, akkor eltünöm, ugy mintha nem is léteztem volna, s folytatom azon életet, melyet igy is folytatnék; dolgozom, munkálkodom ismeretlenül önfentartásomért, s napjaim egyedül, örömtelen és ismeretlenül folynak mint eddig.
- Igy gondolkozott Felix: - mondá érzékeny hangon Alfréd, s szemei könyesek lettek, midőn a multakra, barátjának szomoru sorsára s akkori szavaira gondolt.
Lichtenheim osztozott e hangulatban, s komoly, gondolkozó arczczal haladt az ifju mellett.
- Azt, mit önök tettek, lehetetlen helyeselni, és elitélni mégsem tudnám. Én ügyvéd létemre, ki számtalan pört vittem, és különféle bonyolódott ügyet védtem, nem tudom megmondani, mily kimenetele lehetne a törvény előtt ez ügynek.
Alfréd észrevehetőleg elhalaványodott.
- Isten őrizzen, hogy valaha nyilvánosságra kerüljön a dolog, akkor veszve volnánk...
- És mégis Alfréd ur, én alig hiszem, hogy annak más kimenetele lehessen. Meg vagyok győződve, hogy Szolmerék gyanakodnak s hogy talán éppen e miatt járnak most külföldön.
- Mi ébreszti önben e gyanut?
- Leginkább ama névtelen levél, mely, meg vagyok győződve, a Szolmer-családból került ki.
- Bátyám nem irta, mondá erős meggyőződéssel Alfréd.
- Más irás volt, alkalmasint leányától eredt.
- Mi czélból tette volna? kérdé Alfréd, de hangja sokkal bizonytalanabbul hangzott, mint előbb. Nőknél főszerepet játszik ily dolgoknál a féltékenység s Felix azt mondá nekem, hogy unokahugom nem őt, de egy mást szeret.
- Én teljesen ismeretlen vagyok az ön családi viszonyaival, valamint azzal is, mily érzelmekkel voltak annak tagjai Felix iránt, azonban emlékezzék reá, a mit most mondok, hogy mindaz, a mit önök nekem ma beszéltek e történetről és Szolmer kisasszonyról, arra mutat, hogy ő nem Omlay grófot, de Felixet szereti.
- Lehetetlen, ön csalódik Lichtenheim ur, Izabella akkor egészen másként viselte volna magát.
- Különbözőképen itélünk e dologban, mint rendesen két ember között történni szokott, s csak a jövő mutatja meg, kinek volt igaza, azonban én félek, hogy nekem lesz igazam, bár teljes szivemből óhajtom az ellenkezőt. Nincs borzasztóbb, kitartóbb, találékonyabb és kérlelhetetlenebb ellenség, mint a féltékeny asszony...
Edithe és Felix hátramaradva lassu lépésben követték az elől menőket s a jövőről, szerelmükről és boldogságukról beszéltek.
A leány az ifjuval karonfogva haladt, s nagy álmadozó szemei leirhatatlan bensőséggel függtek annak vonásain; elfojtott lélegzettel hallgatá hangját, figyelt szavaira s kivüle nem látott, nem érzett semmit. Felix beszélt és Edithe hallgatott. Minden szavát ujnak találta, mert az a szerelemről szólt. Tán ezredikszer mondá el neki, mint szereti őt, hogy nála nélkül nem volna képes élni, vele gyönyör az élet, nélküle pokol volna minden óra, ő a napsugár, mely éltét melegiti, fényesiti, övé a meny e földön, mert Isten legszebb angyalát adta neki.
A szerelem mindenkit költővé tesz oly költői lény mellett mint Edithe, lehetetlen lett volna át nem szellemülni. A leány keleti vérének egész hevével ragaszkodott az ifjuhoz, s ha érzelmeit tolmácsolá, azt egészen különös szavakkal és modorban tette.
Ő nem forgott a világban, nem hallotta a társalgási formákat, nem tanulta meg mennyit szabad érzelmeiről mondani, és mily szavakba önteni azokat. Regényt soha sem olvasott; de képzelete élénk volt, nyelve keleties szépséggel birt, szerelme a legolvadékonyabb szavakat sugalta ajkára, s ha leirta érzelmeit, elmondá szerelmét, az Hafiz regéire emlékeztetett.
A nap mind lejebb szállt a levegő szokatlan meleg volt, és azon tavaszias üdeséggel birt, mi mindent életre, tevékenységre, munkára ébreszt, s a lélekre és testre egyaránt üditőleg hat, Edithe halvány bőrére is rózsákat csalt, és szemei szokatlan fényben usztak...
- Ha e levelek lehullnak! - mondá a fejlődő bokorra függesztvén szemeit Felix, akkor már enyém leszesz Edithe, örökre és elválaszthatlanul.
- Itt és a jövő életben!... suttogá a leány.
- De el kell velem jönnöd e helyről, itt nem maradhatunk, messze elmegyünk, hol nem ismer senki, s hol egymásnak és szerelmünknek élünk.
- Bár hova, csak veled legyek.
- Vannak vidékek, hol soha sincs más, mint tavasz, a fák levelei mindig zöldek, a virág soha sem veszti el illatát, a nap mindig tündöklik s a természet örök kikeletnek és nyárnak örvend, oly tartományba, ily vidékre való a mi szerelmünk.
Edithe hálásan szoritá meg vőlegénye kezét.
- Beszélj nekem e szép helyekről Felix, hol, merre vannak, s te mikor voltál ott?
- Két év előtt, szomoru levert hangulatban mentem oda, és az enyhe levegő irt adott fájó sebeimre. Midőn a természet nagyságát látjuk, saját szenvedéseink kisebbnek, csekélyebbnek látszanak, s enyhülést érzünk, mert a természet elragadtatással tölti el szivünket. Az ily vidék gyógyit, ha szenvedünk s magasztossá teszi boldogságunkat.
A leány elragadtatva leste ajkáról a szavakat.
- Képzelj magadnak kékes hullámokat, soha meg nem szünő morajt, végnélküli tükröt, melyen uszó felhők, a ragyogó nap és este a méla hold sugárzanak vissza - ez a tenger, az apály és dagály nélküli Középtenger, melynek csak erősebb vagy halkabb morgása jelenti az emelkedés vagy hanyatlás idejét.
A partokat óliva erdők, narancs fák, öles magasságu kaktuszok diszitik, a pálmafák lábainál myrtusok tenyésznek, mig indáikra a nagyra törő borostyán kuszik föl.
A házak zöld bokrok és árnyékos fák alá vannak rejtve, a cyprus befödi falaikat, a verandákat nehéz fehér vásznak óvják a nap hevétől, s a tengerről érkező szellő, mint egy nehéz sóhaj suhan át a levegőn.
Elrejtve él itt az ember a természet szépségeit csodálva, a zamatos illatos levegőt élvezve és nem tudva egyebet, nem ismerve mást, mint - szerelmét.
Edithe kábultan hunyta be szemeit, s midőn az ifju elhallgatott fejét annak, vállára hajtá. Gyönge idegzetét, fogékony képzelődő tehetségét a legmagasb fokig felcsigázta ez elbeszélés, és e gyönyörteljes kép összeomlással fenyegeté. Felix érzé, mint nehezedik vállára a fürtös fej, és szerelemmel, bátoritólag szoritá őt keblére.
- Edithe szerelmem; suttogá ajkaival az égő arczot érintve, légy erős, jőjj magadhoz, ama vidék lesz a mi hazánk, s e föld legnagyobb boldogsága a mienk.
A leány mosolyogva nyitá fel szemeit, s aléltságából magához tért. Egy rögtöni szédülés rezgé keresztül gyengéd tagjait, mely azonban percz alatt megszünt s ő ragyogó mosolylyal szemlélé vőlegényét, és fölemelé róla tekintetét a magas kék égre, melyen egyetlen felhő sem volt e perczben, oly tisztán fénylett az fejök fölött, mint az ő jövője.
E perczben Sára lépett a kertbe és szokatlan élénkséggel sietett urához.
Valami fontos és szokatlan dolgot adott elő, mit Edithe és Felix nem hallottak, de föltünt nekik, hogy az ügyvéd összerezzent, s midőn közelebb jött hozzájuk, arcza halálsáppadt volt.
Alfréd rögtön Felixhez sietett, karjába ölté kezét, a kertből kifelé vonta, s pár szót sugott neki.
- Siessünk, mondá sürgetve, nehogy bejőjjenek.
Felix megrendülve állt helyén s Edithre függeszté szemeit, ki nyugtalanul és csodálkozva szemlélé e zavart arczokat, és különös viseletét.
- Maradj! mondá Lichtenheim megragadva kezét, midőn Felix felé közeledett; az ifjaknak fontos dolguk van, menniök kell, de azonnal vissza jönnek; maradj, forduljunk be addig e mellék utra.
Karjába ölté kezét és meg akart fordulni vele, de későn volt - ezen pillanatban fölnyilt az ajtó s a hatósági biztos és két rendőr lépett be, és egyenesen az ifjak felé mentek. A biztos komor hangon kérdé:
- Melyik önök közül Szolmer Alfréd?
Alfréd szólni akart, de Felix félre tolta őt, s nyugodt méltósággal lépett előre.
- Én vagyok, mondá, mit kiván tőlem?
- Szolmer ur, ön a törvény nevében foglyom. Kérem kövessen rögtön; a kapu előtt áll kocsim.
Ekkorra Edithe is hozzájuk futott, s egy sikoltással vőlegénye karjaiba veté magát.
- Nem sokára visszatérek Edithe; mondá halálsáppadt arczczal, de mosolyt erőltetvén ajkaira Felix, - megölelte őt, és atyja karjaiba fekteté, Alfréd a düh és kétségbeeséstől reszketett, mi közben kezet fogtak.
- Nem sokára látjuk egymást! mondá Felixnek, ki fejével intett, de Edithet látván, szive ugy telve volt fájdalommal, hogy szólni nem tudott.
A következő reggel Szolmer és Izabella Bécsbe érkeztek s mindketten a legrosszabb kedvben haladtak föl a fogadó lépcsőin és léptek két hét előtt elhagyott szobáikba; utjok tökéletesen eredmény nélküli volt.
A kapus és pinczérek észrevehető zavarral fogadták őket, s midőn Szolmer öcscsét kérdezé, a főpinczérre egyszerre oly erős köhögés jött, hogy felelet nélkül volt kénytelen elhagyni a szobát.
Izabella szobájába vonult, de a bankár rögtön öcscse lakása felé indult, meglátandó, hogy az ifju Pesten vagy Bécsben van-e jelenleg; azonban még alig volt féluton, midőn Károly az inas jött vele szemben s a legnagyobb dühhel adta elő neki ura elfogatását.
Szolmer halvány lett ez elbeszélést hallva, intett az inasnak, hogy hallgasson és kövesse őt szobáiba, hol részletesen elmondatott magának mindent, mit az tudott, s mi csak annyiból állt, hogy Felix egy papirosra pár szót irt, mielőtt a börtönbe lépett volna, s tudatta vele elfogatását és azt, hogy ez nem lehet egyéb félreértésnél, s reméli, nemsokára kibocsátják.
Szolmer kiküldé az inast; - a legnagyobb foku megdöbbenés fogta el. Nem kételkedett, hogy ez elfogatás egyenes összeköttetésben áll azon gyanuval, mely őket már hetek óta foglalkoztatja, de meg nem foghatá, mi ujabb dolog járulhatott ehhez, s ki részéről történt az elfogatás?
Izabellához sietett, elmondott neki mindent, a leány oly ijedtségbe és indulatba jött e hirre, hogy apját még inkább megzavará.
- Rögtön a hatósághoz kell menned atyám - mondá neki határozottan; - meg kell tudni, mi okból fogták el Alfrédet, őt minden áron kiszabaditjuk.
- Ki tudja, lehetséges-e ez, vagy óhajthatom-e én magam is azt, ha megtudom a vádat, - hátha beteljesedett az, mit már régen gyanitánk s különösen te és Omlay erősitettetek.
Nem minden szemrehányás nélkül voltak mondva e szavak, s Izabellának minden vérét arczába kergeték.
- Jaj neki! kiáltá dühhel, és összeránczolt szemöldökkel, ha az elfogatás az ő müve, e meggyaláztatását a Szolmer-névnek keserüen fogja megbánni!
A bankár nem tudott szólni a csodálkozás miatt.
- Menj, menj atyám, - folytatá hevesen a leány, - keresd föl a helyet, hol Alfréd fogva van, s ha lehetséges beszélj vele; én addig Omlayt kérdezem ki, azt hiszem még mindig e fogadóban lakik.
A bankár fejcsóválva távozott, s a legkellemetlenebb érzések között ment a hatósághoz, hol bővebb felvilágositást remélt az elfogatásra nézve.
Midőn a lépcsőn lehaladt, arczát égni érzé a szégyentől, lesütött fővel haladt és valóban fájó szivvel lépett a kocsiba, mert ez egész dolgot félreértésnek tartotta; e perczben annyira meg volt öcscse ártatlanságáról győződve, mint még soha. Elgondolá, mily lármát fog ütni ez elfogatás, a Szolmer-név uton-utfélen beszéd tárgya lesz, családi viszonyai, minden dolga, multja, jelene és viszonyai a hirlapok harangjaira köttetik, s a komor eszmékhez még azon lelkiismereti vád is járult, hogy nem nyujtott-e ő maga, s még inkább leánya segédkezet az eseményhez.
Izabella ez alatt heves, indulatos léptekkel járt-kelt szobájában, s emelkedő kebellel leste az ajtó fölnyilását és Omlay beléptét, kit apja távozása után magához hivatott.
- Ez tőle jön! - Ki tette volna más, és mi okból! Ő gyülöli Alfrédet, mert vetélytársának tartja s ily módon akarja őt eltenni láb alól - mindennek én magam vagyok az oka!
Annyi időt sem vett magának, hogy átöltözzék, szenvedélyes, heves természete a legmagasb fokig volt e váratlan hirre csigázva s uti ruháját hirtelen pongyolával cserélvén föl, hosszu fekete haja rendetlenül boritá vállait.
Most, e pillanatban érzé csak, hogy nem Omlayt, de Alfrédet szereti, kinek hideg tartózkodása már hónapok óta oly mértékben ingerelte őt, miként sokáig azt hitte, gyülöletet érez iránta, s egészen ellenkező irányban dolgozott mint azt szive óhajtotta volna, s csak most, utjok alatt, két heti távollét után érezte, mennyire óhajtja Alfrédet viszontlátni s mily hidegséget érez Omlay iránt.
Elhatározta végkép visszavonulni ez összeköttetéstől és a grófnak őszintén megmondani, hogy szive meghült iránta és sem hozzá, sem máshoz nem szándékozik férjhez menni.
Rokona kilétére nézve kutatásait pedig végleg megszüntetni akará, s miután Florencevel beszélt s meggyőződött, hogy Everarde létezik, hogy az nemcsak hogy nem akarja rejtegetni kilétét, sőt egyenesen haza, Bécsbe utazott, bizonynyal öröksége átvétele miatt, minden titokszerüsége megszünt e dolognak, s Alfréd kilétén egy perczig sem gondolkodott többé.
Egy volt még előtte megfoghatatlan, Reinhold végrendelete, és összeköttetése Everardeval, de ez végre is igen keveset érdeklé őt; s nem is gondolkodott rajta.
Csodálkozott, mint kételkedhetett rokonában, kit most már tisztelni és becsülni tanult s kinek sem viseletében, sem szavaiban soha árnyát sem látta a haszonlesésnek. Atyjától tudta, hogy mily szerény az még kiadásaiban is, és mennyire nem érdeklik őt a vagyon növekedése és saját jövedelmének nagysága; szorgalmatos, pontos volt mindig, komolysága és értelmessége által az egész bank személyzetének tiszteletét kivivta, s ő, ha magába szállva meggondolá, gyakran mily kiméletlen és heves volt iránta, csodálta az ifju udvariasságát és türelmét e viselettel szemben és nem emlékezett egy alkalomra sem, melyben az másként mint legengedékenyebben és udvariasabban bánt volna vele.
Az ilyen ember nem lehet csaló - gondolá, s ez eszmék lassanként, a két heti távollét alatt, meggyőződéssé váltak. Minden érzése, szivének minden dobbanása unokatestvére mellett beszélt; utja alatt számtalan ifjut látott, kik szépségét megillető hódolattal tekintének reá, ő ezeket mindig rokonával hasonlitá össze, és az mindig annak előnyére történt.
Mindezen gondolatok foglalkoztatták, mialatt a grófra várakozott, ki végre nagy sietséggel lépett be, ömlengve ragadta meg kezét, de észrevehetően visszahökkent a reá függesztett fenyegető kifejezésü pillantást látva.
- Mit tett ön? kérdé kezét elrántva tőle Izabella. Mert, hogy unokatestvérem elfogatása az ön műve, azon nem kételkedem.
- Meg nem foghatom e viseletét, Izabella - viszonzá észrevehető haraggal a gróf, s tekintete baljóslatuan tapadt a leányra. A mit tettem, a kegyed megbizása folytán történt, igyekeztem, fáradtam ez ügy kifürkészésében, s midőn meggyőződtem, hogy gyanum való, s az ön rokonának magát kiadott ifju csaló, el is fogattam.
- Ez nem igaz! kiáltá hevesen a leány. Mi meggyőződtünk az ellenkezőről, s önnek nem lett volna szabad a végsőig menni, ezzel meggyalázta a Szolmer-nevet, s örökre szétszakitott köztünk minden összeköttetést.
Omlay, mint előbb Szolmer, néma volt a bámulattól.
- De hisz kegyed megőrült, Izabella - mondá s hangja elfojtott dühtől reszketett - mi történt, én nem ismerek önre?
A leány gunyosan vont vállat.
- Azt hiszi, mondá büszkén végignézve őt, hogy az ily meggyaláztatást el lehet feledni? Ön tönkre tette nevünk becsületét, könnyelmüen elfogatta családunk egy tagját, ki e nevet becsülettel viselte, ki leendő feje a több mint száz éves czégnek, ez oly sértés, melyet, ha Alfréd kiszabadul, vérrel kell önnek lemosni, velem pedig örökre szakitania.
Kihivó, daczos arczczal, villogó szemekkel állt Omlay előtt; hosszu, fekete haját türelmetlenül rázta le homlokáról.
Omlay azt hitte, álmodik.
- Izabella, - mondá, a leány kezét megragadva - én nem ismerek önre. Hallgasson meg és itéljen akkor, ha minden körülményt tud, - s ime, tekintsen ez arczképre...
Fényképet nyujtott át, halvány, sovány, beteg kinézésü, de ritka szép fiatal férfit; Izabella egykedvüen nézte meg.
- Nem ismerem! mondá visszaadva.
- Ez Alfréd, az ön unokatestvére, ki Everarde név alatt él Brightonban.
- Hahaha, mily érdekes mesét beszél ön nekem, de bocsásson meg, ez ifjut nem ismerem!
- Izabella! kiálta vad, komor, fenyegető hangon a gróf, gondolja meg, mit beszél; én nem tréfálok, s követelem, hogy ön is komoly legyen.
- Jó, - mondá daczosan a leány - komoly leszek és megmondom, mit kivánok öntől, hogy a legközelebbi órákban tegyen. - Menjen rögtön oda, hol Alfrédet föladta, vegye vissza vádját, nyilvánitsa ki, hogy tévedt s hozza nekem ide Alfrédet, vagy távozzék örökre és ne jöjjön többé vissza.
Omlay egy székre veté magát.
- Ez szavaira válaszom, mondá határozottan. Bevárom atyját, azzal talán okosan lehet beszélni s elmondom neki mindazt, mit Everarderól tudok - az ön unokatestvére három nap óta Bécsben, egy fogadóban van.
Izabella hirtelen megfordult s kérdőleg függeszté a beszélőre szemeit.
- Három napja, hogy az igazi Szolmer Alfréd Everarde név alatt megérkezett, a két ifju folytonosan együtt volt s a tegnapi napot Lichtenheimnél töltötték, hol az elfogatás is történt.
Izabella hallgatott.
- Ha ártani akartam volna a Szolmer-névnek, - folytatá Omlay - ugy Alfrédet is elfogattam volna, mert ő is kétségen kivül részes e csalásban, s Everarde alakoskodása az ő tudtával történt... de nem tettem, mert Szolmernek hivják s mert ő önnek rokona, s most át fogja látni, hogy Everardenak nem hagyhattam tovább is folytatni a legnagyobb merészséggel játszott szerepet.
Izabella mind nyugodtabb és komolyabb lőn, arczán szomoruság és félelem volt észrevehető.
- És hol van azon ifju, kit ön Alfrédnak tart?
- Itt lakik a fogadóban, de Alfréd elfogatása óta alig van itt, majd Lichtenheim, majd Reinholdnénál tölti idejét, s daczára, hogy ipja Brightonban néhány nap előtt meghalt s feleségétől folyvást jönnek az őt hazahivó sürgönyök, nem szándékozik elutazni.
- Hol van ő, látnom kell, hozza őt ide!
- Ez nem áll hatalmamban, miután nem ismerem személyesen, de hivassa kegyed őt magához s beszéljen vele.
- Nejét ismerem, mondá gondolkodva Izabella, s azt fogom mondani neki, hogy üdvözletet hozok tőle.
Az asztalhoz ült s néhány sort vetett egy látogatási jegyre.
Csengetett.
- Adják ezt át azonnal Everarde urnak - mondá a belépő komornának, ki távozott; a szobában nyomasztó, kellemetlen csend volt.
Egyetlen szó sem hagyta el ajkaikat mig a leány vissza nem tért s jelenté, hogy Everarde ur tegnap este óta még mindössze alig egy fél órát töltött otthon, a levél a kapusnál maradt.
Omlay önkénytelen fölugrott helyéről.
- Csak nem szökött meg? kérdé s kalapját vette.
- Ez nagy csapás volna önre, viszonzá gunyosan Izabella, de legyen nyugodt, az oly emberek mint Alfréd és Everarde, nem fognak soha megszökni a veszély elől.
Maga sem tudta, mily igazat mondott ez állitásakor, de ez több volt, mint a mit Omlay elviselhetett s egész erejére volt szüksége, hogy fölindulását fékezhesse.
- Majd meglátjuk, kinek van igaza, - mondá dühhel - de legyen igy vagy ugy, arra esküszöm, hogy kegyed nőm leend.
Izabella felelni akart, de a gróf kisietett a szobából, sőt a legizgatottabb kedélyállapotban hagyta vissza.
A mellékszobába ment és komornájának csengetvén, öltözködéshez fogott, de oly szeszélyes és türelmetlen volt, hogy a szegény Lina már nem tudta, miként tegyen kedvére, mig végre készen volt, visszament a mellékszobába s dobogó szivvel és a legnyugtalanabb kedélyállapotban várta apja, és mint hitte, állitólagos rokonának jövetelét.
Hosszu idő telt el, de egyik sem jött, s ő azt hitte, már lehetetlen neki e bizonytalanságot tovább kiállni; minden perczben uj tervet készitett, miként tudhatná meg a valót s hol találhatná föl atyját?
Az óra négyet ütött, s ő még egész nap nem evett, nem aludt, halálosan elfáradva dőlt egy támlányba s a kimerültségtől lehunyta szemeit.
E perczben fölnyilt az ajtó s Lina Everarde urat jelenté.
- Bocsássa be! kiáltá összerázkódva Izabella, s szemeiből percz alatt eltünt az aléltság, kimerültség kifejezése; lángolva, fényesen, kihivóan voltak azok az ajtóra szegezve, melyen magas, karcsu ifju lépett be, s udvariasan, de teljes hidegséggel és angolos feszszel hajtá meg magát.
Edithe az éjszakát nagy lázban s magánkivül tölté. Borzasztó csapás volt reá azon hirtelen átmenete a boldogságnak e megrenditő eseménybe, s gyenge idegei veszélyes megrázkódtatást szenvedtek.
Sára és Lichtenheim nem mozdultak ágya mellől; az öreg háziorvost is elhivták, ki igen veszélyesnek mondá a bajt s Alfréd előtt ugy nyilatkozott, ha Edithet 24 óra alatt meg nem nyugtatják, életéről nem állhat jót.
Alfréd az éjszakát hasonlón az ügyvéd lakásán tölté, s nehéz fejét kezére hajtva ült és várta, mig Lichtenheim leányát néhány perczre elhagyva hozzá jön, s ő tanácsot kérjen tőle.
Ez azonban egész éjjel nem történt meg. Edithe lázasan kiáltá vőlegénye nevét, majd azt hitte, hogy mellette van, majd könyörgött, hogy ne szakitsák őt el tőle, Lichtenheim egy perczre sem távozott mellőle.
Végre reggel felé kimerülve hanyatlott párnáira a beteg, szemeit lehunyta, ugy látszék, mély, nehéz kimerültség vett rajta erőt, s dult arczczal, lihegő kebellel aludt.
Lichtenheim fölemelkedvén helyéről, tántorogva hagyta el a szobát, s nemsokára Alfréd mellett állt, kinek vállára tette nehéz kezét.
- Nemsokára vége lesz mindennek - mondá tompa hangon - Edithe nem állja ki e csapást.
Az ifju fölugrott helyéről s megragadá a beszélő kezét.
- Egész éjjel vártam, - mondá - tanácsot akartam kérni, de bármi legyen az, előre kell bocsátanom, hogy el vagyok határozva Felixet ma még kiszabaditani, csakhogy nem tudom, mi módon; ön ügyvéd, ismeri ezen ügyeket, utbaigazitását kérem.
Lichtenheim kétkedve rázta fejét.
- Nem fog ez oly hirtelen sikerülni! mondá leverten, s ha Felix rövid időn kiszabadul is, reánk nézve már késő leend.
- Nem, nem, - ez nem lehet. - Szóljon, hova kell mennem, s én fogadom önnek, hogy Felix kiszabadul; csak tudnám, ki adhatta őt fel?
- Én tudom, nem tehette más mint Omlay gróf, ki néhány hét előtt nálam volt, s akkor azt hittem, valóban azon ügyben jött, mit állitott, az önök tegnapi elbeszéléséből azonban másként ismertem őt meg, s biztos vagyok, hogy ő volt a feladó.
- Hozzá megyek, vissza kell vennie a vádat, s Felixszel is beszélni fogok, remélem bebocsátanak hozzá.
- Talán; nem tudom mivel van vádolva, s milyféle fogolynak tekintik őt, ha erős vád van ellene, kevésbbé engednek hozzá jutni valakit, mig ellenkező esetben azt hiszem beszélhet vele; ha Edithe kissé nyugodtabb lesz, én is meglátogatom őt.
Alfréd érzékenyen tekintett szemeibe.
- Kegyed nem haragszik rá? mondá, megragadva az ügyvéd kezét. Ő nem vétkes, egyedül én vagyok az, ki mindezért felelős vagyok, s ha bünhődni kell valakinek a multért, az egyedül én lehetek.
Lichtenheim lesüté fejét.
- Ha ismerné Felixet, ugy mint én, ha tudná, mily igazán tud ő szeretni, bármily következményeket vont is tette maga után - nem neheztelhetne reá.
- Nem kételkedem mindebben, a mit ön mond, Alfréd ur, sőt nálam senki sem tart többet róla, azonban mégis azt óhajtom, bár soha se láttuk volna.
- Gondolja meg, ha Felix nem jön ide, Edithe nem ébred föl többé, ő a legborzasztóbbtól menté meg leányát: az elevenen való eltemetéstől.
Lichtenheim arczára szoritá kezeit.
- Akkor megmenté, és most megöli! - - azonban igaza van önnek, én mégis háládatlan vagyok iránta.
- Lássa, lássa, ő ezt nem érdemli meg, s azonkivül még nincs veszve semmi, ha Felix a nap folytán kiszabadul, még Edithe is meggyógyul. - Isten önnel, most megyek egyenesen Omlayhoz.
Kalapját vette és elsietett.
A legközelebbi kocsiállomásig futott, s ott egy kocsiba vetve magát a fogadóba hajtatott, hol Omlay grófot kérdezé, de ez még aludt s inasa nem akarta őt felkölteni.
Alfréd kivette óráját; még alig volt hat óra reggel.
- Jól van, mondá az inasnak, most még egy utam van előbb, honnét nem sokára visszajövök, adja át ezen névjegyet a grófnak, mondja, hogy kerestem és okvetlen beszélnem kell vele.
Midőn megfordult s menni készült, Felix inasa jött vele szemben.
- Ah uram, mily nagy szerencsétlenség! mondá leverve.
- Semmi baj, az egész csak tévedés, s remélem, hogy legföljebb holnap reggelig visszajön ura.
- Adná Isten!
- Most Reinholdné asszonysághoz megyek, ezt azért mondom meg, ha netalán keresne valaki hogy meg tudja mondani, miként rövid idő mulva itthon leszek.
Ezt Omlay inasa is hallá, s innét tudta a gróf Izabellának oly pontosan megmondani, hol tölté Alfréd ez időt.
Gondolkozva haladt le a lépcsőkön, s Lichtenheimnek azon tanácsára gondolt, mit az előtte való nap adott neki, ha valamely gyanu vagy épen kellemetlenség érné önöket e dolog miatt, csak egy mód van, a mi megmentheti, ha konokul megmaradnak a csere mellett, s Alfréd Everarde irományaival igazolja magát, Felix pedig egyszerüen Szolmer marad, és rokonaira hivatkozik.
Ebben mindnyájan megegyeztek, s ő elhatározá, hogy e mellett marad, és hogy még egy tanut biztositson kilétének, fölkereste Reinholdnét, s bármily nehezére esett is az öreg nőt megcsalni, ezt most már nem a saját, de Felix érdekében tette, kit minden áron s még pedig mielőbb meg kellett menteni.
Omlay fölébredvén, inasa átadá neki a névjegyet s arczán elégedett mosoly futott át a név látására. Kezemben vannak - mondá diadalmasan - s ugy látszik, eltalálták, honnét jött a váratlan csapás.
Nemsokára megtudta, hogy Szolmerék megérkeztek s felöltözött, egy ideig várta Alfrédet, de miután az nem jött és Izabella izenetét megmondák neki, átment Szolmerékhez, meghagyván, ha azon ur jőne, ki reggel kereste őt, tudassák vele.
Alfréd, midőn Reinholdnétól visszaérkezett, sürgönyt és levelet talált Florencetól. A levél mr. Parr sulyos betegségéről szólt, a sürgöny halálát jelenté.
Ez uj csapás volt reá nézve. Tudta, hogy Florence mennyire szerette apját, mennyire fog annak halála kedélyére hatni, s nem mehetett vigasztalni őt, és ki tudja, mikor mehet; egészen elkeseredve omlott egy székre, s a legkomorabb eszmék, a legsötétebb félelem kinozták.
Aggodalmai nejéhez vonzották, a kötelesség és érzelmei sem engedték volna távozni, mig Felix ki nem szabadul, itt Edithe élete volt veszélyben, amott Florence egészségét féltette, bárhova gondolt, mindenütt a legkomorabb felhők boriták a láthatárt.
Hosszu ideig ült kezeire hajtott fejjel, s oly nehéznek érzé szivét, mint talán még soha, de egyszersmind erősen elhatározta mielőbb a czélhoz jutni, s ezt egyedül Omlay által vélte elérhetni. Midőn megtudta, hogy az várja őt, hozzá indult; de kilépvén szobájából, Felix inasa Szolmerék megérkeztét jelenté neki. Egy pillanatra meglepetve és gondolkodva állt, s aztán hirtelen megfordult, nagybátyja lakása felé sietett, hol megtudván, hogy a bankár nincs honn, Izabellának jelentette be magát, ki, mint tudjuk, a legingerültebb kedélyállapotban fogadá az ifjut, kinek látása végett oly hosszu utra határozta magát.
Midőn Alfréd belépett, Izabella reá függeszté szemeit. Egy pillanatig mély csend volt a szobában, aztán a leány ajkait éles, csudálkozó, ijedt sikoltás hagyta el.
Az ifju habozva állt előtte s aztán megragadá kezeit.
- Kicsoda ön? kérdé Izabella mélyen szemébe nézve, az istenre kérem, szóljon, beszéljen, hogy hangját halljam s meggyőződjem arról, mit hiába készül tagadni. Ön nem Everarde, bármit mondjon is ön, Alfréd!
- Igazad van! viszonzá nyugodtan az ifju, én Alfréd vagyok, és eljöttem hozzád, hogy a multakra emlékeztesselek, bocsánatot kérjek tőled és segitséget, mert különben el vagyok veszve.
Izabella a legidegenszerübb kifejezéssel függeszté reá szemeit.
- Kételkedel vagy haragszol? kérdé fájdalmasan az ifju, mindkettőt megérdemlem tőled, azonban hallgass meg.
- És ki azon másik? kérdé elfojtott lélegzettel a leány.
- Everarde Felix, legjobb barátom, a legnemesebb, legbecsületesebb ember, ki nekem mindent, a mi e világon kedves előttünk, feláldozott - nevét, becsületét, nekem ezzel életemet mentette meg s a világ legboldogabb emberévé tett.
Izabella hidegen vonta el tőle kezeit, leült s helyet mutatott.
- Engedd meg, mondá gunyos modorral - de hogyha Everarde szerepét a lefolyt két év alatt meggondoljuk, ez állitásodban kételkednem kell.
- Természetesnek találom szavaidat, s nem is akarom magamat menteni - neheztelj, haragudjál reám, vess meg, gondolj minden rosszat felőlem, de Everarderól nem szabad a látszat után itélned.
A leány hátradőlt székében, s bármint akart is nyugodtnak látszani, ajkai reszkettek s kezei görcsösen kulcsolódtak egymásba.
- Beszélj, mondj el mindent, tudasd, a mit ez iszonyu csalás mentségére fölhozhatsz, de ne várj tőlem kedvező itéletet.
Az ifju nehéz szivvel foglalt helyet, s ajkait fájdalmas sóhaj hagyta el, mielőtt a beszédhez fogott.
Elmondott mindent. Lefesté a már gyermekkorában érzett borzadást azon pályától, melyre őt bátyja jelölé; őszintén beszélt unokatestvére iránti érzelmeiről, s elmondá, hogy soha nem tudott iránta mást mint testvéri érzelmet táplálni. Szerettelek... mondá előadása alatt nem egyszer, legmelegebb érzelmeim a tiéid voltak, rajtad kivül nem ismertem leányt, de szerelmes soha sem voltam beléd, s nem volt bátorságom ezt megmondani.
Gyülöltem önmagamat háladatlanságomért, anyádhoz, ki nekem is anyám volt, fohászkodtam, hogy leljek erőt kötelességemnek eleget tenni, vagy bátorságot az ellenkezőt tudatni, sem egyiket, sem a másikat nem birtam tenni.
Azután utazni mentem. Mielőtt elindultam, bátyám tudatta velem akaratát, eljegyzett bennünket, mint menyasszony és vőlegény váltunk el, és azt hiszem, ez még sokkal rosszabbá tette a dolgot, kényszert éreztem, mi ellen minden érzelmem föllázadt.
Bocsáss meg, hogy egészen őszintén szólok, de a körülmények kényszeritenek erre, s hogy igazam van, azt te magad is meg fogod vallani, minthogy eljegyzésünk daczára te is másnak adtad szivedet!
Izabella sötétpiros lőn e szavakra.
- Éreztem: hogy sem pályám, sem házasságom által soha sem leendek boldog, de erősen el voltam határozva, bátyám mindkét óhajtásának eleget tenni, s e föltétellel kezdtem meg utamat.
Ha emlékezel a multra, s csak némileg visszagondolsz is azon napokra, melyeket elutazásom előtt együtt tölténk, eszedbe fog jutni, hogy én mindig elvonult és magamba zárt természettel birtam, társaságba alig mentem, legkedvesebb napjaim azok voltak, melyeket egyedül egy-egy kirándulásban tölték, és benső barátom sohasem volt, - a velem egykoru ifjak Budapesten mind csak fölületes ismerőseim voltak.
Nem volt több barátra szükségem, mert gyermekéveimből volt egy barátom, iskolatársam, kivel együtt nőttem fel, ki ifjabb nálam és mégis tanácsadóm, testvérem volt, Everarde Felix.
Midőn az intézetet elhagyám, örök barátságot fogadtunk egymásnak. Ő utazni ment, én pedig haza, félévig nem láttuk egymást, s Párisban jöttünk ismét össze.
Izabella észrevehető érdekkel hallgatta ez elbeszélést, Everarde nevénél arczán ideges rángás futott át, mi nem kerülte el Alfréd figyelmét, ki a legnagyobb őszinteséggel mondá el Felixszel való együttlétét, annak multját s mindazt, mit az családjáról gyermekkorában tudott mindaddig, mig Reinholdné elbeszélését hallá. Ennek részleteit azonban Alfréd Izabella előtt elhallgatta, s csak annyit tudatott vele Felixről, a mennyit ama kényes titok leleplezése nélkül lehetett.
- És Everardenak nincsen családja? kérdé a leány.
- Senki, egyedül áll e földön.
- És mi összeköttetésben állt ő nagyatyámmal?
- Nem tudom, azonban ugy hiszem az öreg Reinhold valami tartozással volt Felix szülei iránt s ezt akarta leróni végrendelete által.
- Különös!
- Mint mondtam, Felix elhatározta pályát választani és saját munkájából élni, - folytatá Alfréd - mert szakitani akart multjával, s azon családdal, mely őt, mint hitte, kilökte a világba. - Londonba utazott egy régi ismerősét akarván fölkeresni: Mr. Parrt, kinek házánál több évet töltött, s ki őt gyermekeként szereti.
Mr. Parr nem volt Angolországban. Felix követte őt Svájczba és Mentonéba, hová én mindenütt vele mentem. Itt ismerkedtem meg a lelkészszel és családjával, s minden időmet velök töltém.
Hangján e szavak alatt habozás látszott, s Izabella gunyos mosolyra vonta ajkait, mialatt Alfréd lesütött szemekkel, de érzelemteljes hangon beszélt; leirta Florence iránti szerelmét, Felix aggodalmait, figyelmeztetését, kérését, hogy egyik vagy másik irányban legyen őszinte, de nekem erre - ugymond - nem volt erőm, más irányban nem volt bátorságom.
- Ah Izabella, ha csak egyetlen szóval őszinte lettél volna hozzám, ha csak egy sort irsz s tudatod érzelmeid változását, - folytatá Alfréd - mily másként történt volna minden, mily boldogok lehetnénk mindnyájan, mig mostan...
Hangja reszketett a megindulástól, s arczát kezeibe temeté.
Izabella türelmetlen mozdulatot tett.
- Czélzásaidat nem értem - mondá hidegen, - kérlek folytasd tovább.
Alfrédet kellemetlenül érinté e hang és szavak, észrevehető lehangoltsággal folytatta elbeszélését tovább.
- A legnagyobb kinokat álltam ki e napok és hetek alatt, - ugymond - éreztem, hogy Florencetől nem válhatok el, s ha tenném, ez neki életébe kerülne, végre elhatároztam, hogy megkérem kezét.
Menyasszonyom lőn, elhagytuk Mentonét; - ez idő volt éltemnek legboldogabb, legragyogóbb ideje, szerettem és szerettettem, s ezentul feledtem mindent...
Felix ez alatt folytonosan azon levél megirására sürgetett, mely által veled szakitanom kell, s bátyámmal tudatnom az igazat. Én megigértem ezt neki, de mint eddig, ugy ekkor ismét nem tettem.
Florence e közben betegeskedni kezdett, s midőn e miatt aggodalmaimat, félelmemet közlém vele, ő szemérmes pirulással, de a legmélyebb s odaadó szerelemmel tudatá, hogy baja egyedül azon félelemtől ered, hogy nem szeretem eléggé s nem sürgetem az esküvőt.
Gondolhatod, hogy e nyilatkozat végkép elvette eszemet, karjaimba vettem őt, csókjaimmal halmozom s megigértem, hogy a legközelebbi hetekben nőmmé leend, csak addig tart e halasztás, mig a szükséges irományok hazámból megérkeznek. Ő mosolygott, arcza ragyogó lőn, én pedig a legnagyobb izgatottságban siettem Londonba Felixhez tanácsot kérni, - most már határozni kellett.
Néhány nap óta már lázat érzék ereimben, fejem szédült, idegeim izgatva voltak. Midőn a vonatról Londonban leszálltam, szemeim előtt minden káprázott, s alig tudtam a kocsisnak azon helyet és számot megmondani, hol Felix hivatala volt, ki ekkor már a banknál volt alkalmazva s állandóan Londonban tartózkodott.
Nehezen mentem föl a lépcsőn, s a hivatalba lépve Felixszel tudatám, hogy beszélni kivánok vele, lakására megyek és ott bevárom őt. Midőn ő kezet szoritott velem, azt hittem karjaiba kell esnem, alig birtam lábaimon állani, de összeszedtem magamat, s még volt annyi erőm, hogy lakásáig mentem. Ott egy pamlagra dőlve töltém az időt, de agyamban a legkinosb eszmék kergették egymást. E beteg elme, s fölcsigázott képzelet és érzelmeknek szüleménye volt mind az, a mi későbben történt.
Everarde nehány hét előtt irt Bécsbe, hogy keresztelőlevelét, irományait s mindazt, mi születése és kilétére vonatkozik, küldjék el neki; s ezt Lichtenheim ügyvéd, ki a családja által számára jelölt összeg pénzt küldeni szokta neki s folytonos összeköttetésben állt vele, meg is tevé. Ő ez irományokból megtudta, minek ellenkezője gyakran aggódtatá, és keserü napokat okozott neki, hogy törvényes gyermek s Everarde Emil franczia eredetű festőnek a fia.
- Lichtenheim - kérdé érdekkel Izabella - ki ez a Lichtenheim, s mi összeköttetésben áll Everardeval? Ugy emlékszem, már hallottam nevét.
- Felixnek szülei korán meghalván, Lichtenheim kezelte a gyermek vagyonát, ő gondoskodott neveltetéséről, ő egyike a legkitünőbb ügyvédeknek s a legjobb, legbecsületesebb embereknek.
- Edithe leánya Lichtenheimnak? kérdé odavetve Izabella?
- Igen - viszonzá észrevehető meglepetéssel az ifju, s egy perczig figyelmesen szemlélte a leányt, ki bármint igyekezett nyugodtnak látszani, ez neki nem sikerült, szemöldei komoran huzódtak össze Edithe nevének kiejtésekor.
- Everardenak tehát nem volt igaza, midőn családjáról oly rosszul vélekedett?
- Legkevésbbé sem, viszonzá élénken, majdnem ömlengve. Alfréd atyja a legjobb, de legszerencsétlenebb volt a világon, kit képzelni lehet, s anyja... anyja angyal volt, minő csak ritkán él e földön.
Izabella meglepetve nézett reá.
- Te ismerted őt?
- Hallám történetét, szenvedéseit. Ő egyike volt azon lényeknek, kire csak térdre borulva gondolhatunk.
- Te mindig könnyen lelkesültél Alfréd!
Ez volt Alfréd ittléte óta a második megjegyzés, mely az ifjut azon leirásra emlékezteté, melyet neki hugáról Felix adott.
Egy perczig megrovólag függeszté hugára szemeit, s aztán folytatá az elbeszélést.
Tudtam, hogy ez irományok Felix kezénél vannak s elhatároztam őt rávenni, hogy engedje át nekem azokat; cseréljünk szerepet, legyen ő Szolmer s én helyette Everarde, legyen vagyonom az övé s hagyja meg nekem boldogságomat.
Tudtam, hogy Felixnek egyetlen rokona sincs, kik kilétét fölismernék s holléte után tudakozódnának, reméltem ama rendkivüli hasonlat folytán, mi köztünk volt, hogy ti nem is sejtitek e cserét s meg voltam győződve, hogy a Szolmer-név, az üzlet, bátyám s mindenki csak nyerhet e csere által, mert én Everardeval soha, és semmi tekintetben sem mérkőzhetem.
- És az nem jutott eszedbe - nem nyugtalanitott, hogy én egy hamisitott nevü kalandorral keljek össze, ki ha e csalás kitudódik, kényszer munkára itéltetik? - kérdé haraggal Izabella.
- A legboldogabb ember lennék, ha testvérem Felix nejévé lehetne! viszonzá büszke tiltakozással Alfréd s vonásain sértődés látszott. Ha ő lett volna férjed, a legboldogabb asszony volnál e földön. Ha tőlem azt kérdeznék, milyen a férfiasság, becsület, lovagiasság és a legjobb sziv mintaképe, minden gondolkozás nélkül Felixet nevezném. De hallgass meg, sietek e történettel, mert tudom, hogy nem vagyok képes nálad azon hatást előidézni, melyet reméltem, s ezentul csakis a puszta tényeket mondom el.
- Csalódol, engem a részletek is érdekelnek.
- A mi Everarde elfogatását illeti, az egy gyáva, haszontalan embernek a müve; neki még ma szabadnak kell lenni, az illetőnek a vádat vissza kell venni.
- Még ma?
- Ma estig, mert ha fogsága 24 óra alatt meg nem szünik, én Omlayt megölöm.
Izabella felugrott helyéről.
- Megőrültél! kérdé ijedten tekintve Alfréd komor, fenyegető arczába.
- A legjózanabbul beszélek, de ülj vissza helyedre s hallgass tovább, hogy érzelmeimet megérthesd.
Mint mondám, ily gondolatok és eszmékkel foglalkoztam egyedüllétem egész ideje alatt, ereimben égető forróságot éreztem, és fejem egyre nehezebb volt, iszonyu fájdalmak kinoztak.
Végre megjött Felix - folytatá Alfréd - már távolról hallám lépteit, kétség és öröm között vártam őt, fölugrottam, midőn belépett - ah! de nem volt erőm lábaimon állni, s eszméletlen rogytam vissza a pamlagra.
Hogy ezentul mi történt velem, sok ideig nem tudtam, s csak Felix elbeszélése után mondhatom el, hogy ő azonnal ágyba fektetett, orvost hivatott, ki betegségemet agyvelőgyulladásnak mondá, s életemet a legnagyobb veszélyben lenni állitá.
Két egész hétig eszméletlen valék. Felix és a Parr család fölváltva virrasztott ágyamnál, s midőn legelőször öntudatosan néztem szét a szobában, Florencet láttam ágyamnál és Felixet, de alig ismertem reájok.
Menyasszonyom oly halvány és beteg kinézésü volt, mintha sirból kelt volna, s Felix arczában oly dult és kimerült volt minden vonás, hogy arcza fáradozásait, aggodalmait és lelki állapotát a leghivebben tükrözé vissza. Némán nyujtám mindkét kezemet nekik, s ha Felix meg nem ragadja Florence karját, az örömében összerogy.
Hogy mit tettek Parrék és menyasszonyom a betegség alatt, erről nem beszélek, Florence szeretett s neki mindene valék; azonban Felix, ki rajtam kivül még sohasem ápolt beteget, család és anya nélkül nőtt fel, ugy bánt velem, mint ha testvérem, atyám és anyám lett volna egy személyben. Ő ez idő alatt nekem áldozta minden perczét, a banknál beadta lemondását, mert engem ápolva nem dolgozhatott, s a rendes órákban meg nem jelenhetett. Ha tudnád Izabella, mennyit fáradt ő ez állás elnyeréséért, mily sok függött rá nézve attól, hogy ott megmaradhasson, csak akkor tudnád megitélni az áldozatot és Felix szivét!
Izabella mind nagyobb érdekkel hallgatá ez előadást, arczáról észrevétlenül eltünt a guny, s koronként Alfrédnek ugy tetszett, hogy a részvét egy sugára világitja meg a leány arczvonásait.
Egészségem e naptól észrevehetően javult, magamhoz tértem, erősebb lettem, lázam, megszünt, nyugodt és boldog voltam; oly nagy szeretet vett körül!
E boldogság azonban nem tartott soká.
Florence egészsége napról-napra hanyatlott.
Egy napon Mr. Parral egyedül maradván, ő figyelmeztetett leánya halványsága és beteg kinézésére, s azt mondá, hogy Florencenek déli tartományba kell menni, még pedig minél előbb.
- Előbb nőmmé kell lennie, s az esküvő után együtt megyünk - mondám - ő helyeslé tervemet, s én bármily gyönge voltam, mégis elhatároztam magam arra, hogy beszélek Felixszel, s előadom neki tervemet.
Felix komolyan, mozdulatlan arczczal hallgatott végig, - folytatá Alfréd - s aztán határozottan mondá, hogy ez nem történhetik meg, mert ez csalás volna, s ily dologhoz ő soha sem nyujt segédkezet.
Csalás-e az, kiáltám kétségbeesve, s különösen káros csalás-e, midőn általa mindenki csak nyerhet, s két ember nyugalmát, két ember életét lehet megmenteni? A félelem bőbeszédüvé, ömlengővé és ékesszólóvá tett, napokig kértem-könyörögtem Felixnek, ő hajthatatlan maradt. Ajánlá, hogy Pestre utazik, hogy beszél bátyámmal és veled, elmond neki itt mindent, s elhozza a bocsánatot, de én azt felelém erre, már nincs idő, a késedelem Florence életébe kerül.
- Majd meggondoljuk! viszonzá ő végre kitérve, csakhogy megnyugtasson, ugy bánt velem, mint a gyermekkel, rám hagyott mindent, nem ellenkezett, kecsegtetett a jövővel; de határozott szándéka volt nem hajolni kérésemre. A folytonos izgatottság ujra lázat idézett elő, az álmatlan éjszaka után az orvos a »visszaeséstől« tartott.
Felix nem volt hon, én fölkeltem, felöltözém és Brightonba akartam kirándulni, hova Parrék előtte való napon költöztek ki, bármily rosszul érzém is magamat, Florencet minden áron látni óhajtám.
Kalapot vettem, s midőn indulandó valék, a levélhordó lépett be és levelet hozott.
Brightonból jött az, s Parrnétól volt, ki mindenre a mi szent könyörgött, ne halaszszuk tovább az esküvőt, mert ez Florence életébe kerül. Ha szeretem leányát - irta - menjek azonnal, még pedig ugy, hogy ne is jőjjek Londonba vissza, mert az orvos a legrosszabbtól tart, ha e dolog még sokáig huzódik.
E levél őrültté tett. Ereimben láz égett, agyvelőmet lüktetni érzém, s azt hiszem tökéletesen beszámithatatlan állapotban valék, midőn Felix iróasztalában a kulcsot megpillantám...
Elhallgatott, megtörlé homlokát, arcza lángvörös lőn, midőn egy idő mulva észrevehető habozással folytatá:
Az iróasztalhoz lépve, kihuztam annak fiókját, kivettem azon angolra leforditott és hitelesitett okmányokat, melyek Felix születését igazolták, kivettem Felix kereszt- és utlevelét, s még nehány más iratot, melyre szükség lehetett; a fiókot bezártam, a kulcsot magamhoz vettem, Felixnek néhány sort irván, hogy Brightonba megyek, és másnap térek vissza, kisiettem a szobából. Nemsokára vonaton ültem.
Arról, hogy mit éreztem ez utazás alatt, nem szólok Izabella, azt ugy is gondolhatod. Én, ki egész életemben a becsület legszigorubb fogalmait vallottam, tolvajnak éreztem magamat e perczben.
A legiszonyubb küzdésen mentem keresztül, de mint mindig, most is gyönge voltam, s azonkivül beteg, a legmagasb fokig izgatott, agyam józan itéletre képtelen, s mint már mondám, egész valóm lázban égett.
Midőn Brightonba érkeztem, Parrnak átadtam az iratokat, s kértem, hogy rögtön eskettessen bennünket össze, s a szükséges formákat tegye meg később. Ő az enyimhez nagyon hasonló kedélyállapotban lévén leánya miatt, kinek élete veszélyben forgott, kevés gondolkozás után megeskedtetett s én és Florence az esteli vonattal már mint férj és nő röpültünk Dower felé.
- És Felix? kérdé Izabella a legnagyobb izgatottságban, mig szemei lángoltak, midőn e nevet kiejté.
- Levelet irtam neki, megvallottam mindent és kértem, hogy bocsásson meg, vagy adjon fel, mint csalót. Tetszésére biztam, hogy határozzon ő, kétségbe esett tettem felett, de hallgatott.
Parrékhoz nem ment, nekem nem felelt, visszautasitotta minden levelemet, melyet Mentonéból és Párisból irtam neki; a legkomorabb hangulatban tölté napjait.
A legnagyobb szigorral elitélte tettemet, haragudott rám, szakitani akart velem végképen és még sem volt képes szivéből kivetni; enyhiteni, takarni akarta hibámat. Minden tőletek jött levélre felelt nevemben, irásunk, ugyanazon mestertől tanulván az intézetben, majdnem egészen hasonló volt s igy még árnya sem keletkezhetett a gyanunak a történtek felől.
Három hónapi távollét után visszatértünk Brightonba s én azonnal Londonba siettem.
E találkozás volt életemnek legnehezebb és igy legfájdalmasabb percze.
Soha emberi arczon rövid időn oly változást nem láttam, mint Everardeon. Minden vonása szenvedést és fájdalmat fejezett ki, s eleinte tudni sem akart rólam, de annyira kértem őt, könyörgék neki, megbánásomat leolvasta arczomról. Tudta, hogy többé a történteken Florence meggyalázása nélkül nem lehet változtatni, s meggondolva a Parr család kétségbeesését, s végre az én állapotomat, megbocsátott. S most ő szenved azért, a mit én követtem el, ő veszi el azon büntetést, melytől engem megóvni akart.
Alfréd kezeibe rejté arczát, könyek csillogtak szemében, mig Izabella erősen küzdött meghatottságával.
Soha emberben senki nem csalódott ugy, mint ő Everardeban, s ezt szégyentől piruló arczczal kellett magának bevallani.
Mint a férfiak eszményképe, állt most előtte az ifju, s ha rokonszenvnél több volt az, mit az utolsó időben iránta érzett, most az határozott csodálattá és szerelemmé növekedett.
Fölállt, unokotestvéréhez lépett s annak vállára tette kezét:
- Felixnek ki kell szabadulni, - szólt - s azt, hogy ő nem Szolmer, soha ez életben senki sem fogja megtudni, - még atyám sem!
Alfréd örömtelt kiáltással ragadta meg a leány kezét s ajkaihoz vonta.
- Te pedig Alfréd, az maradsz, a ki vagy, - folytatá komoran, - nem tekintelek többé bátyám fiának, ránk nézve megszüntél rokon lenni, atyám előtt viseld magadat oly idegenül, mint csak képes vagy, - állitsad állhatatosan, hogy Everarde vagy s ha ez ügy be lesz fejezve és Felix kiszabadul, távozzál ez országból örökre, neved és vagyonod Felixé.
- Ez egyedüli óhajtásom - viszonzá Alfréd - de hangja reszketett. Engem nőm, gyermekem, boldogságom kárpótol mindenért s csak azt kivánom, hogy Felix szerencsés legyen s a te bocsánatodat kérem Izabella.
A leány elforditá fejét.
- Nem vagy képes erre? - kérdé fájdalmasan; gondolj a multra, gyermekéveinkre - anyádra.
A leány habozva állt, keblében szilaj érzelmek küzdöttek egymással, s ajkaira komor, kiméletlen szavak tolultak, de elfojtá azokat, némán nyujtott Alfrédnek kezet, és intett, hogy távozzék.
- Még látjuk egymást! mondá Alfréd s kisietett a szobából, hol a leány dobogó szivére szoritá kezeit, s arcza átszellemült lőn, midőn Felixre gondolt.
Izabella egy ideig gondolkozva járt föl és alá a szobában, s azután csengetett.
- Kéretem Omlay grófot, hogy azonnal jőjjön át; - mondá a belépő komornának.
A gróf nehány percz mulva megjelent.
- Menjen azonnal a hatósághoz, vegye vissza állitását a Szolmer és Everarde cserére nézve! kérje rögtöni kibocsátását a fogolynak. Ő ártatlan s csakugyan unokatestvérem, Szolmer Alfréd.
Omlay bámuló szemekkel nézett rá.
- E perczben távozott innét Everarde, hosszasan beszéltem vele, meggyőződtem, hogy eddig soha sem láttam őt - meg nem foghatom, hol volt szemem, s hogy képzelhettem oly lehetetlenségeket?
- De Izabella...
- Hisz ön szavamnak vagy nem? kérdé büszkén, élesen a leány. Akar-e menni, vagy én magam megyek, de Alfrédet minden áron ki kell szabaditani e szégyenitő fogságból.
Omlay szemeiben alig fékezhető düh lángolt.
- Jól van - mondá elfojtott hangon - megyek, kiszabaditom őt, de jegyezze meg, hogy e mesét legkevésbé sem hiszem; - meg vagyok győződve, hogy a fogoly nem Szolmer Alfréd; jaj önnek, és neki, ha engem játékszerül használna fel.
Zajos léptekkel és sietve távozott, s Izabella gunyos mosolylyal vont vállat fenyegetésére.
- Csak egy férfi van a világon - suttogá elragadtatva, s ez Everarde Felix!
Dobogó szivvel, türelmetlenül várt a fogoly jövetelére, s elgondolá, mint fog neki elégtételt adni a multakért, mint kér tőle bocsánatot gyanusitásáért és bánásmódjáért, s később mint vallja be neki, hogy nem Omlayt, hanem őt szereti, és senki mást a földön.
Arcza majd lángpiros, majd halálsápadt lőn e gondolatok alatt, s minden neszre, zörejre összerezzent. Atyja nem jött, reggel óta nem látta őt, hol lehetett, mi tartóztatta ily sokáig?
Ezer és ezerféle eszmék váltogatták egymást agyában, az órák multak s türelme mindinkább fogyott. Végre eszébe jutott, hogy még nem evett, s ebédet parancsolt, de enni nem tudott, izgatottsága perczről-perczre növekedett, - már este volt, lámpákat hoztak, lent az utczákon a gáz világitott, s még mindig nem jött senki.
Aggodalma a legnagyobb fokra hágott.
Végre siető léptek hangzottak az előszobában, s Izabella az ajtóhoz futott, Omlayt és atyját látta közeledni.
- Nos? kérdé elfojtott lélegzettel.
- Unokatestvére szabad, viszonzá a gróf, mialatt az öreg bankár arczán nyugtalanság és levertség tükröződött.
- És hol van Alfréd? kérdé a leány.
A gróf gunyos, kárörvendő mosolylyal szemlélte egy perczig az örvendő reményteljes arczot.
- Lichtenheim Edithenél, menyasszonyánál! viszonzá diadalmasan - mihelyt szabad lett, hozzá sietett.
Azt, a mit Izabella e perczben érzett, lehetetlen leirni; meg volt semmisülve, de arczát annyira hatalmában birta tartani, hogy Omlay futó halványságnál nem látott azon egyebet.
- Ez nem volt szép tőle! - mondá nyugodt komolysággal, s atyjához lépve, megragadta kezét. Nemde, ez nem volt szép tőle, e napot velünk kellett volna töltenie?
Szolmer megszoritá kezét, de nem felelt.
Aztán Izabella a grófhoz fordult, s udvarias hidegséggel nyujtá neki kezét.
- Köszönöm, a mit családunk érdekében tett, mondá erőltetett szivességgel; legyen meggyőződve gróf ur, hogy rokonunk ügyében tett fáradozása mind atyámat, mind engem örök hálára kötelez.
Omlay nem tudta mire értse e szavakat.
- Mikor láthatom ismét? kérdé zavarral ez elbocsáttatással szemben.
- Bármikor örülni fogunk jövetelén.
A gróf meghajtá magát és távozott.
Éppen ideje volt, ha még egy perczig marad, Izabella erejének vége van. Midőn Omlay után becsukódott az ajtó, atyjához futott, sirva, hangos zokogással borult annak karjai közé. Szolmer megrémülve ezen szivszaggató fájdalom miatt, ijedten szoritá őt keblére, azt hitte, leányának szive szakad meg e zokogás alatt.
A fehér üveggel leboritott lámpa halvány fényt vetett a fehér csipkés ágyra, melyben Edithe lázas arczczal, nyitott szemmel és folyton suttogó ajkakkal feküdt.
Majdnem huszonnégy órája tartott ez emésztő láz, e tulcsigázott izgatottság, s minél magasabb fokig emelkedett a lélek munkálódása, annál kimerültebb lőn a test.
Fekete fürtei végig omlottak a rózsa-selyem takarón, finom ujjai hihetlen görcsös erővel kulcsolódtak egymásba. A csipke visszahullt az alabástrom karokról, s a nagy pillák fátyolozva környezék a nagy álmadozó szemeket, melyek öntudat s eszmélet nélkül forogtak majd ide majd amoda, a setétes szoba képzelt alakjai felé.
Vérpiros ajkai folyvást susogtak, s vőlegénye nevét ejték ki minden hangzatban. Majd hivó, majd könyörgő, majd éles, majd félelemteljesen hangzott az »Alfréd« név: szivrepesztő volt e kint, e vergődést, e nyugodni nem tudást látni.
A mellékszobában Lichtenheim, Alfréd és az orvos tölték a napot, az ágy mellett Sára ült, - igy multak az órák egymás után.
Csend volt, még a beteg lélegzetét is lehetett a másik szobába hallani, mindenki összerázkódott midőn koronkint az éles »Alfréd« kiáltás hangzott, át. A szerencsétlen apa koronkint fölkelt helyéről, halk léptekkel ment be leánya szobájába, hol az a halállal vivódott. Az orvos Alfrédhez hajolt.
- Reméli ön, hogy Szolmer ur ma még el fog jönni? kérdé elfojtott hangon.
- Meg vagyok győződve, ha elhagyja fogságát, rögtön itt lesz.
Az orvos elővette óráját s fejcsóválva szemlélte.
- Minden későn lesz, minden... mondá nyomatékkal, - e lelki küzdés fölemészti az életerőt.
Alfréd izgatottan ugrott fel helyéről.
- Nem lehetne-e valami nyugtató vagy altató szert nyujtani?
- Mindent megpróbáltam, - az izgatottság erősebb mint szereim.
Lichtenheim ezalatt az ágy mellett állt, könyes szemmel nézte leánya arczán a tulfeszültséget, mely már nem földies kifejezést öltött.
Gyengéden fogta meg a forró kezeket, az érintésre Edithe összerezzent, de öntudatlanul függeszté a levegőbe szemeit.
Sára kezeibe rejté arczát és zokogott.
Minden szobában mély csend volt, Alfréd és az orvos egymásra néztek, midőn egy halk ajtónyilás hallatszott a külső termekben, Lichtenheim elállt lélegzettel sietett a hang felé s nemsokára Felixszel állt szemben, kivel némán szoritott kezet s ki oly halvány volt, mint a halott. Hófehér arczbőre kékes átlátszósággal birt, a szenvedés arczának dult kifejezést adott. Nem kérdezte, hogy van Edithe? A ház előtt szétteritett szalma, az öreg inas levertsége, e néma csend és Lichtenheim tekintete - megmondtak neki mindent. Végighaladtak a szobákon. Alfréd meglátva Felixet, karjaiba zárta és egy örömkiáltást hallatott, mit Felix alig látszott érezni, - tekintete a belső szoba ajtaján függött.
Ismerte már e helyet. E félhomályban, e csipkék között látta legelőször azt, ki neki élte üdvössége lőn, kinek egy tekinteteért örömest feláldozta volna életét.
Az ágyhoz lépett, térdre borult, csendesen vonta ajkaihoz a lázas, forró és reszkető kezet, melyen jegygyürüje csillogott.
- Edith, szerelmem! életem! - suttogá, hozzá hajolva. A nagy, bámuló szemek feléje fordultak, kifejezésük enyhe, olvadékony lőn, perczről-perczre vesztének csillogásukból, merevségükből s lassanként nedvesek lőnek.
- Eszmél - suttogá az orvos, ki Felixet lábujjhegyen követé.
- Tekints reám, vissza jöttem, tied vagyok; soha többé nem válunk el.
Nehéz könycseppek hulltak a beteg arczára, halványabb lőn és vonásain öntudatos fájdalom látszott.
Az ifju elragadtatva látta e változást s halkan, édes, szerelmes hangon tovább beszélt hozzá. Szemei szerelemmel, fájdalommal függtek rajta, kezeit kezeiben tartá, nem látott, nem hallott rajta kivül semmit. Tudta, hogy egy hajszálon függ a leány élete, hogy hasonló az üvegházi növényhez, melyet a hüvös szél semmivé tesz. E hajszálon függött az ő boldogsága is, érezte, hogy e sötét szemek tekintetében rejlik az ő életének napja, - rideg, sötét azonkivül minden...
Órákig ült e helyen. Edithe jótékony álomba merült, vőlegénye karjára hajtá fejét, kezei annak kezeiben nyugodtak s az ifju nem mozdult, nehogy érintése által felköltse őt.
Az orvos némi reményt adva távozott, s Alfréd Lichtenheim szobájában iróasztalhoz ült és Florencenek irt. Vigasztalta nagy vesztesége fölött, kérte hogy nyugodjék meg távollétén, minden gondolata nála és gyermekénél van. De a kényszer távoltartja őt, azonban reméli, nemsokára haza siethet.
Kimerité a vigasztalás ékesszólásait e levélben. - Edithe betegsége és Felix kétségbeesése saját sorsát tükrözék eléje s Florence megbetegülésének lehetőségét, ki nem sokkal volt erősebb Edithenél.
Ezalatt Lichtenheim álmodozva ült egy karszékben. Az élet neki mindent adott, és boldogsága mégis oly kevéstől függött. E félelemteljes órák alatt hirtelen átgondolta egész életét.
Mindig vonzalmat érzett a fiu iránt, kinek gondozását Reinhold bizta reá, de soha sem sejté, hogy ez ily fontos és vészes szerepet játszék életében. És mégis, egy perczig sem neheztelt reá. Azon rövid, de valódi boldogság, melyet Edithe eddig élvezett, Felixtől eredt. Neki köszöné leánya napfényes óráit, ártatlan örömeit, ő volt, ki a szerelemmel gazdag szivet életre ébreszté, s ő, kinek minden gondolata, szivének minden dobbanása Editheben összpontosult.
Fölállt és a beteg szobájába lépett. Csend volt. Felix egy karszékben ült, közvetlen az ágy mellett, s Edithe kezei most is kezében nyugodtak. A beteg arczának kifejezése szelid, enyhe volt, szemei az ifju arczán függtek, ajkát mosoly környezé. Minden vonásán látszott, hogy teljes öntudatnál van, s ha az ifju beszélt hozzá, tekintete hálát, szerelmet fejezett ki.
Az orvos visszajött, megtekinté, ugy találta, hogy nyugodtabb, de láza nem kisebbedett. Lehelete sebes, rövid és égető volt.
- Fölemészti őt e láz, - sugá Alfrédnak, midőn elhagyta a szobát - fölgyógyulásához alig lehet remény...
Az ifju megtántorodott e szavakra. Mint tőrdöfés hatottak azok szivére, tudta, ha Edithe meghal, Felix nem éli tul e csapást. Visszagondolt Camillára és mint az anya, ugy fia szivét is ismeré.
- És e nagy szerencsétlenségnek ő az oka! gondolá összerezzenve.
Ah, ha jóvá tehetném a multat, - sóhajtá - ha Edithet meg birnám menteni, bár saját életem árán! Tehetetlennek érzé magát s most látta csak, mily könnyen követhetünk el hibát s mennyire nincs hatalmunk azt helyrehozni.
Minden hasztalan volt: szerelem, fáradság, kétségbeesés és lelki furdalás - Edithe nem lett jobban.
Az éjszaka változás nélkül mult el s másnap délelőtt orvosi tanácskozmányt tartottak.
Bécs legjelesebb orvosait hivták össze, de nem tudtak segiteni. Ha a láz szünnék - mondák - még lehetne remény; a folyton duló, égető és emelkedő láz azonban kimeriti a gyenge testet.
Mindenki sirva járt-kelt Edithe körül, csak ő mosolygott, egyetlen szót sem ejtett ki, de tekintete elégedett volt, szemei meleg kifejezéssel függtek vőlegényén és olykor apján.
Három napig tartott ez iszonyu állapot. Az alkony óráiban Edithe egyszerre megszólalt, fölemelé fejét és az időt kérdezte.
Mindnyájan tudták, hogy ez a percz, melyben elvesztik vagy visszanyerik őt.
Lichtenheim felelt neki s mondá, hogy délután öt óra mult.
- A napsugarat szeretném látni! mondá Edithe halkan s kérően nézett Felixre, ki oly halvány volt, mint ő maga. Fölhuzták a függönyöket, az áprilisi nap melegen sütött be a szobába. Utolsó sugarai rózsa-fényt terjesztének szét s egy ragyogó sugár Edithe arczára esett.
Egy perczig ugy látszott, hogy visszatértek arczának rózsái, szeme tündöklött és kissé fölemelé fejét.
Felix és atyja visszafojtott lélegzettel álltak mellette.
Szeretettel tekintett rájok, mindkettőjüknek lázas kezét nyujtá s ajkai reszkettek.
- Atyám, szerelmem! hangzék a rebegő ajkakról és szeliden csukódtak be a nagy szemek, arcza átszellemült kifejezést öltött.
Vége volt mindennek.
A napsugár följebb emelkedett arczánál, feje fölé, fekete, szétszórt fürteire fénykarikát vetett. Edithe ugy feküdt párnáin, mint egy üdvözült a szentség jelével.
Felix tántorogva állt föl, a mellékszoba ajtaja felé indult, de ájulva rogyott össze. A hozzá siető Alfréd emelte őt fel és pamlagra fekteté, mig Lichtenheim hangos zokogással borult leánya holttestére.
Az élet nehéz teher, sok erő kell hozzá, hogy zugolódás nélkül elviselni birjuk!
E négy nap alatt Izabella a szerelemféltés minden kinját átszenvedte. Keblében majd vad bosszu, majd a leglángolóbb szerelem váltogatá egymást.
Meg nem foghatta, mi történt Felixszel, hogy az feléjök sem megy; s miután Omlay azt mondá, hogy menyasszonya, Lichtenheim Edithenél van, nem is kétkedett, hogy órái a legnagyobb boldogságban folynak, és ez kétségbe ejté.
Az első este csalódásban telt el, mert Felix nem jött, de azt hivé, másnap eljövend s köszönetét, háláját fejezi ki neki kiszabadulása fölött. Azonban sem a következő, sem más- és harmadnap nem hozták meg az ifjut, ki e késedelmével Omlay gunyát, Szolmer haragját és Izabella legelkeseredettebb bosszuját idézte fel maga iránt.
Az öreg bankár elbeszélé leányának, hogy mily nehéz volt s mennyi fáradságukba került Felixet kiszabaditani, kit azonban ő mindig Alfrédnek nevezett s ki iránt, Izabella biztositása folytán, minden gyanuja megszünt.
- Midőn kérelmemet előadtam unokaöcsém kiszabaditása iránt, alig akartak meghallgatni - mondá Szolmer - s bizonyitványokat kértek e kérelem támogatása és rokonom valódisága felől. Ő névbitorlással és csalással van vádolva, mondák, s mig ez ügy meg nem vizsgáltatik, a kibocsáttatásról szó sem lehet.
Egyik hivatalnoktól a másikhoz mentem, minden eredmény nélkül, még csak nem is bocsátottak hozzá, s végre elhatároztam haza jönni és valamely ügyvédtől kérni tanácsot a teendő lépések iránt.
Ekkor jött Omlay, s az ő fáradságának azonnal más eredménye volt. Mint a hivatalnokok beszédéből megtudtam, ő volt a vádló, sőt föladó, s midőn kinyilatkoztatá, hogy tévedt és vádját visszaveszi, azonnal rendbe jött minden s öcsémet kibocsáták.
Együtt mentünk a gróffal Alfréd fogsága helyéig. Az gondolkodva ült, s midőn beléptünk és megtudta, hogy szabad, alig nézett reánk, kalapot vett s rohant kifelé.
- Hová mégy? kérdém csodálkozva. Ő hangos kiáltásomra visszafordulván, sietve felelé: menyasszonyom, Lichtenheim Edithehez, s mint a szél, oly sebesen sietett tova. Omlay mosolyogva vont vállat, s mint tudod, együtt jöttünk haza, azonban keveset beszéltünk utközben, mert mindketten gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Én megvallom, nagy idegenséget is éreztem testvérem fiának vádlója iránt.
Izabella észrevehetően elpirult.
- Tudod-e atyám, - mondá sebesen - hogy mi magunk is kételkedtünk azon, Alfréd-e valóban az, ki hozzánk visszaérkezett? Megváltozott külseje, olykor habozása, midőn a multról volt szó, gyakori titokteljes magaviseleté, s több oly dolog merült fel, mely ellene szólt és gyanunkat táplálta.
- De mi köze volt ehhez Omlaynak?
- Ő szivességből fáradozott ez ügyben, én magam kértem föl, hogy a tábornokot kérje meg, mit és mennyit tudhatna meg Alfréd mentonei időzéséről s Everarderól, kinek nagyatyám minden vagyonát hagyta, s kinek kilétét és jogait ez örökséghez még máig sem tudjuk.
- S te láttad Everarde-ot?
- Beszéltem vele, ő teljesen idegen, hasonlit Alfrédhez, de látva őt, megbizonyosodtam a felől, hogy gyanunk teljesen alaptalan volt.
- Látod, látod, mondá szomoruan a bankár, ha te nem adsz hitelt e gyanunak, ha nem bánsz oly hidegen, visszataszitó és sértő modorban vele, most minden másként lehetne.
- Még nincs veszve semmi mondá hévvel Izabella, bocsánatot kérek tőle s oly gyengéd, szeretetteljes leszek iránta, hogy ő meg fog bocsátani nekem. Elismerem, hogy nagy hibát követtem el ellene.
Szolmer meglepetve tekintett leányára, még soha ily kedélyállapotban, soha ily megbánónak, alázatosnak nem látta őt.
- Meg fog bocsátani, - mondá halkan - de vonzalmát másnak adta. Ő neked rokonod lehet, de más összeköttetés nem lehetséges köztetek.
Izabella gunyos mosolylyal emelte fel fejét.
- Mert most Lichtenheim Edithet véli szeretni, egy zsidó leányt? Az ily érzelmek futólagosak az ifju életében, de nem maradandók. Edithet soha sem teszi nejévé...
- Alfréd nem az az ember, ki a saját és más érzelmeivel játékot üzzön, és ha te az ellenkezőt hiszed Izabella, légy készen igen nagy csalódásra s arra, hogy te Alfrédet e tekintetben nem ismered.
A leány szivverése megállt e szavakra, s valami belső szózat mondá neki, hogy atyjának igaza van. Tekintete, levert lőn, szemébe könyek gyültek s alig volt ereje atyja előtt fájdalmát eltitkolni.
Észrevehető zavarral kezdett másról beszélni, de a társalgás akadozva ment, mig a bankár elhagyta a szobát, s Izabella tartózkodás nélkül adhatta át magát fájdalmának.
Öt hosszu nap mult el, és Szolmerék a következő reggelre határozták el utazásukat anélkül, hogy rokonukat látták volna.
Tudták, hogy ez kiszabadulása óta nem volt a fogadóban s Omlay, ki már maga is meg nem foghatta, mi történt az ifjuval, tudakozódott Lichtenheimék háza körül s megtudta, hogy Edithe nagyon beteg.
Ez volt tehát az ok, mely Felixet tartóztatá s ezt Omlay közlé is Izabellával, ki alig birta örömét eltitkolni e hir hallatára.
- Ha Edithe meghalna! gondolá, - az ifju szabad lenne, s visszatérne hozzám, mert hogy eleinte, midőn hozzájuk érkezett, ő beléje volt szerelmes - ebben nem is kételkedett. S már eddig is, de különösen e hir, és az azzal kapcsolatban lévő remény után, kiállhatatlan volt előtte Omlay udvarlása, kinek lassanként követeléssé fajult, sürgetése.
- Most már semmi gát sincsen házasságunk előtt, unokatestvére önként visszavonult, ön rég nekem igérte kezét, s a legutolsó időben atyja is megbarátkozott a gondolattal, - mi ok van tehát arra, hogy eljegyzésünket tovább is titokban tartsuk? ismétlé a gróf Izabellának napról-napra.
De az asszonyi ész találékony a mentségekben s Izabella is, anélkül, hogy Omlayt határozottan elutasitani merte volna, mindig ujabb és ujabb okokat talált Omlay kivánatának elháritására.
Végre Szolmer kijelenté, hogy ő tovább nem maradhat Bécsben, s nem is látja át, mi okból hosszabbitanák meg ott tartózkodásukat. Ebbe Izabella is beleegyezett, de elhatározta nagyanyját még meglátogatni s bármily kevés szeretetet mutatott is az iránta, bucsut venni tőle.
Meglehet, hogy e látogatáshoz talán azon reményt is kötötte, hogy Felixről valamit hall, mert hogy Everarde valamely közeli összeköttetésben állt az ő nagyapjával, azon nem is kételkedett, sőt azt is tudta, hogy az ifju majdnem naponkint meglátogatta Bécsben léte óta és elfogatása előtt az özvegyet, ki különös szeretettel ragaszkodott hozzá.
Elutazásuk előestéjén tehát a Reinhold házhoz hajtatott, hol az inas ismervén őt, nem tartotta szükségesnek bejelenteni s megnyitá előtte az ajtót.
Izabella nem minden nyugtalanság nélkül lépte át a küszöböt, nagyanyjánál soha sem érezte otthoniasan magát.
Az öreg nő gyászos alakja, egyenes merev tartása és a szenvedésektől hervadt arcza mindig leverő hatást tett a fiatal unokára, ki ezelőtt az életet csak fényoldaláról ismeré, s csupán az utolsó hónapok eseményeiből kezdte gyanitani, hogy annak árnyoldalai is vannak, sőt hogy az embert nagy szerencsétlenségek is érhetik.
E szobákban minden oly csendes, néma volt mindenütt oly komor mozdulatlanság uralkodott, hogy Izabella önkéntelen lehajtá rendesen magasan hordott fejét, kihivó tekintete félénk lőn, ajkai szorosan csukódtak össze.
A nagy társalgási terem üres volt, a függönyök leeresztve s Izabella félhomályban, nesztelen léptekkel haladt egy nyitott ajtó felé, mely Reinholdné nappali szobájába vezetet.
A vastag szőnyegen léptei hangtalanok voltak, s haladása kisértetéhez hasonlitott, mely lebeg és mely lépteinek nincsenek nyomai. Egy perczig megállt anyjának nagy életnagyságu arczképe előtt s most először tünt föl neki, hogy e szelid komoly tekintetü kék szemek valaki szemeihez hasonlitanak, de nem jutott eszébe, hol látta azokat.
Azután tovább ment, észrevétlenül lépett be a mellékszobába, de meglepetve állt meg a küszöbön, az ajtó nehéz függönyei között s csodálkozva függeszté szemeit azon három egyénre, kik itt, halkan társalogva ültek együtt, s beléptét nem vették mindjárt észre.
Reinholdné egy pamlagon foglalt helyet, egészen hozzá közel Alfréd ült, s kissé távolabb egy támlányban Felix, - de milyen kifejezésű arczczal!
Izabella alig ismert reá.
Szép fürtös aranyszinü haja kuszáltan hullt homlokára, arcza halálsápadt, dult kifejezésü volt, szemei végkimerüléssel lehunyva, mig ajkain koronkint reszkető rángás futott keresztül.
Ő nem vett részt a társalgásban, mit az özvegy és Alfréd halkan folytattak, csak olykor reá függeszték szemüket és arczukon nagy aggodalom volt kifejezve.
- Felix tehát önnel megy Alfréd? kérdé Reinholdné, miből Izabella látta, hogy az a két ifju titkát ismeri.
- Remélem, mit csinálna itt? Neki ápolás és vigasz kell, ha ez lehetséges helyzetében. Én és Florence imádjuk őt, körünkben a legnagyobb szeretet fogja környezni.
Izabella megrendült e szavakra, menykő csapásként hatottak azok reá, s feledve Felix szánalomra méltó kinézését és a kétségbeesést, mely arczán kifejezve volt, szivét a keserüség, bosszu és csalódás érzete tölté be.
- És mikor indulnak? kérdé elfogult érzékeny hangon Reinholdné.
- Minél előbb. Felixet mihamarább ki kell ragadnunk emlékeiből, s én is sietek családomhoz - már oly régen nem láttam őket.
Hangja rezgő volt az érzelemtől, midőn családjáról beszélt.
- Tehát a legközelebbi napokban? folytatá halkan a nő.
- Talán már holnap este. Felix még elbucsuzik rokonainktól, kiket soha többé nem kiván viszontlátni, s azután örökre elhagyja hazáját.
Reinholdné arczára sürü könyek hulltak, s eltakará azt.
Mély csend állt be, s Izabella jónak látta belépni. Sokkal több zajjal tette ezt, mint maga is szándékozott; de a belsejében forrongó érzéseket, haragját Felix szándéka fölött, és félelmét, őt örökre elvesziteni, nem volt ereje leküzdeni. Lángoló arczczal és csillogó szemekkel sietett a társaság felé, mely észrevehető kellemetlen meglepetéssel fogadta őt.
- Bucsuzni jövök! mondá nagyanyja kezét ajkaihoz vonva s a két ifjut futó fejbólintással köszönté, mialatt Felix fáradtan, kimerülve nyitá föl szemeit. Alfréd pedig élénken ugrott föl helyéből.
Reinholdné helyet intett neki, s Izabella leült.
- Elutaztok, kérdé Reinholdné; és mikor?
- Holnap reggel, remélem együtt megyünk, viszonzá Felixre függesztve szemeit.
- Nem, Izabella - mondá az komoly, érzékeny, reszkető hangon, én nem megyek többé Pestre. Alfréd mondta nekem, hogy te titkunkat és a multat ismered, be fogod tehát látni, hogy nekem nincs mit keresnem köztetek.
A leány ajkai reszkettek.
- Csalódol - mondá élénken, - én épen az ellenkezőt hiszem, miután Alfréd megszünt az lenni a ki, s szerepét te vállaltad el, neked helyed csak is köztünk van, ha az átvállalt feladatnak igéretedhez hiven akarsz eleget tenni.
Midnyájan csodálkozva néztek reá, s Felix halvány arczát láng boritá e szavakra.
- Nem, Izabella - mondá minden szót erős meggyőződéssel ejtve ki - e perczben te nem meggyőződésed s tán nem is óhajtásod szerint beszélsz. Az a mit Alfréd veled közlött, meggyőzött arról, hogy én nem vagyok az az ember, ki e bünt - mert annak tartom azt - saját akaratából, haszonlesésből, vagy más egyéb érdekből követte el. Tudod, hogy e helyzetbe engem egyedül a körülmények sodortak, s mig szükség volt Alfréd végett e rám erőszakolt szerepet folytatnom, bár mi ellenemre volt is, megtettem, igyekeztem az elvállalt kötelességeknek eleget tenni, de most erre többé nincs szükség, s legfőbb vágyam visszatérni azon magányos utakra, hol senki által nem ismerve, annyi éven át ismeretlenül, család, rokon, összeköttetések nélkül haladtam, de boldogabb valék, mint most... és..
Szivére szoritá kezét, és hangja fuldokló lőn a belső kintól...
Izabella élénken hagyta el helyét és hozzálépve megragadta kezét.
- Évek óta unokatestvérem, sőt vőlegényemnek tartottalak, - mondá reszkető érzésteljes hangon - s nekem e perczben is az vagy, a kinek azelőtt hittelek - rokonom. Engedd, hogy e viszony mindenkorra megmaradjon köztünk, ne távozzál el, maradj velünk, folytasd azon szerepet, melylyet elvállaltál, és légy meggyőződve, hogy titkodat soha senki nem fogja még csak sejteni sem, atyámat pedig boldoggá teszed.
Mindenki növekedő bámulattal hallgatá Izabellát.
- Alfréd boldog - folytatá mind könyörgőbb hangon, ő szakitott a multtal, neje, gyermeke van, kiket szeret és a kikhez tartozik, légy helyette az, a mi ő volt nekünk s mi ezért hálásak leszünk irántad.
Felix meghatva tartá kezei között a leány kezét és beteg, megsebzett szive oly érzékeny volt, hogy könyeit nem birta visszatartani.
- Nem, Izabella, te magad legjobban tudod, hogy ez lehetetlen s bármint köszönöm is szavaidat, s bármennyire jól esik is beteg, halálosan sebzett szivemnek e bizalom, az, a mit ajánlasz, lehetetlen, nekünk válnunk kell, válnunk örökre!
- Nagyanyám! Alfréd! kiáltá Izabella a legnagyobb kétségbeesésben fordulva hozzájuk: támogassák kérelmemet, és beszéljék rá, hogy maradjon. Értessék meg, hogy neki nem szabad távozni, nem szabad földulni egy család életét, ez szegény atyám életébe kerülne.
Az özvegy nő kérdőleg nézett Felixre, Alfréd csodálkozva, fürkészve szemlélte Izabellát, ki vergődő madárhoz hasonlitott félelmében, izgatottságában.
Felix elhagyta helyét, fölállt, s a leánynak mindkét kezét megragadva, önkénytelen gyöngédséggel hajolt hozzá, mig az ömlengve, a leghevesebb szerelemmel függeszté reá szemeit.
- Izabella - mondá az ifju, értsük meg egymást, és ne váljunk el barátságtalanul, mert válnunk kell, ezen nem változtat semmi. Meggondoltad-e mily veszélynek volnék kitéve, ha ezen életet tovább is folytatnám, s minden perczben ki volnék annak téve, hogy egy második Omlay akad, ki a név- és vagyonbitorlót börtönbe vetteti? Ohajthatod-e ezt, kivánod-e hogy ez esetben minden fölvilágosodván, atyád, Alfréd, te magad és mindnyájan szenvednének e titok földeritése által. Hagyj nyugodtan engem, én nem vagyok többé emberek közé való, pár nap előtt oly csapás ért, mely majdnem eszemet vette el.
Izabella kérdőleg, bizonytalanságban függeszté reá szemeit.
Felix visszahanyatlott székébe és eltakará arczát.
- Egy fiatal leány élt itt Bécsben - mondá Alfréd Izabellához lépve - kit Felix szeretett, ki menyasszonya volt, rövid idő előtt még oly boldogok mindketten, és e fiatal leány - ma már halott...
Izabella megdöbbenve süté a földre szemeit.
- E szerelem nem mindennapi volt - folytatá halkan Alfréd, s én félek...
Nem végezhette be mondatát, Felix hevesen fölugrott s Izabellához lépett.
- Én nem maradhatnék e helyen, mondá lázas ingerültséggel, e városban minden kő, minden ház, minden utcza ő reá emlékeztet, s nekem felednem kell, vagy megőrülök.
Senki sem felelt.
- Ha tehetném, már ma utaznám, de legkésőbb holnap, s atyáddal már nem találkozom. Ments ki előtte, vagy tégy ugy, mintha nem is tudnál rólam, bocsássatok meg, és felejtsetek el.
Egész teste reszketett, s tekintete zavart lett, hangja őrjöngőhez hasonlitott, midőn kalapját kezébe vette.
- Igy nem távozhatol - mondá neki Alfréd és megragadta kezét. Hova is mennél, vonulj e mellékszobába és pihend ki magad.
- Igen, igen Felix - mondá Reinholdné is. - Alfrédnek igaza van, ily kedélyállapotban nem eresztünk, menj e szobába, ha egyedül leszesz, talán lecsendesedel.
Izabella nem szólt semmit, összeszoritott ajkai mutatták, mily kinokat szenved, szivében szerelemféltés, irigység s a leghevesebb, legszenvedélyesebb szerelem dultak, nem merte szemeit fölemelni, félt hogy tekintete elárulja érzelmeit. Felix kimerülve e lelki küzdelmekben, szó nélkül követé Alfrédet, ki kezénél fogva vezette őt a mellékszobába s pár pillanat mulva visszatért.
- Életét féltem - mondá Izabellának - vagy eszét. Ha láttad volna a temetésen! Csodálom, hogy ennyire is összeszedhette magát.
- Hihetlen szerelem a mai világban! mondá szokott gunyos hanggal Izabella, mialatt kendőjét vállaira huzta.
Az öreg nő és Alfréd rosszaló tekintetet váltottak.
- Most megyek - folytatá a leány, de meg kell igérned Alfréd - hogy nem utaztok el a nélkül, hogy Felix atyámtól el ne bucsuzzék.
- Miért hosszabbitani e kinos helyzetet?
Izabella összevonta ajkát.
- Mert én igy akarom - s mert ha már elkövetted azt, a mit tettél, igyekezzél atyámat legalább minden módon kimélni - gondold meg, hogy hatalmunkban vagy, s hogy egy szavunkba kerül...
- Izabella!
- Ez nem fenyegetés. Nyugodt lehetsz, mi nem fogunk semmit tenni, ránk nézve te halott vagy - nem létezel, azonban nem igy Felix. Ő oly kitünő kereskedői tehetség, hogy e pályát bün volna nem követnie, nincs családja, senkije e földön, te még nevétől is megfosztád, s az egyedüli vagyon, mely az övé lenne, mint Everardeé, reád száll, neki csak mint Szolmernek van jövője.
Bármily kiméletlenek voltak is e szavak, Alfréd önkéntelen érzé, hogy igazak. Arczán szégyenpir égett és szemeit lesütve tartá. Csak mikor az örökséget emlité Izabella, kapta fel hirtelen fejét.
- Ebben csalódol, - mondá tiltakozva. - Azon vagyon, melyet ő mint Everarde örököl, mindig sajátja marad. Van erre mód, a vagyon az én nevemen van, de ő használja annak jövedelmét, s rendelkezik róla korlátlanul.
- Mindegy, vágott közbe türelmetlenül a leány, s izgatottan hagyta el helyét. Kimerithetjük egymás ellen az érveket, s a józan ész mégis csupán azon egyetlen módot nyujtja Felixnek a jövőre, és helyzete megszilárditására, ha ő Szolmer marad.
Senkisem felelt.
- Isten önnel nagyanyám! folytatá az öreg nő kezét futólag emelve ajkaihoz s bájjal, de méltósággal hajtá meg magát Alfréd előtt. Számitok reá, hogy Felixet holnap még látni fogjuk. Ez tőled függ, s mi a holnapi napot csak a miatt töltendjük még Bécsben, hogy Felixtől bucsut vehessünk.
Reinholdné igen hidegen bucsuzott tőle, s Alfréd homlokát sötét felhők boriták, midőn lehullt utána a függöny s ők egyedül maradtak.
- Ez nem Camilla leánya! mondá komoran az ifju, lehetetlen, hogy olyan anyának ilyen gyermeke lehessen.
- És mégis; viszonzá Reinholdné könyes szemekkel; ő unokám nekem, de oly szülők gyermeke, kik soha sem tudták egymást megérteni. Öreg vagyok, sok jót és rosszat tapasztaltam e világban, és kivétel nélkül merem állitani, hogy a szerelem nélküli házasságokból származott gyermekek szülőik idegenkedését magokon viselik, s vagy észrevehető külső, vagy belső hiányokkal birnak. Igy van ez Izabellánál is. Ő feltünőleg szép, eszes, szellemdus, de szivtelen, érzéketlen lény, s ha szegény Camillám nekem irt leveleit olvasná Alfréd, látná, hogy ő ezt már leányáról kis gyermekkorában tudta. Ez sok keserüséget okozott különben is sebzett szivének.
- Szegény Camilla! - sóhajtá Alfréd, s kezeibe rejté arczát. A multnak minden bájos emléke s a jelen keservei egyaránt fájtak szivének, szomoru gondolatokba merült, mialatt Reinholdné arczán sürü könyek hulltak alá, mint rendesen, ha szerencsétlen leányára gondolt.
Izabella nyugodt méltósággal hagyta el nagyanyját és Alfrédet, de e szinlelés csak addig tartott, mig a kocsiba ült.
Az inas kérdésére: hova menjenek, már alig tudott felelni, s midőn egyedül volt, heves zokogással borult a kocsi párnáira s ugy érzé, hogy szive megszakad.
Az ily jellemek szenvedélyeit csakis az ellentállás, nehézségek és gátak fejleszthetik ki egész nagyságukban. Felix közönyössége Izabella szerelmét vad indulattá fokozta, - vele élni, vagy nélküle halni kivánt.
Midőn a kocsiból kilépett, a fogadó előtt Omlay állt. Sietett lesegiteni őt, s karját nyujtá neki, melynek elfogadása Izabellának a legnagyobb erőmegfeszitésbe került. Szó nélkül haladtak föl az emeletre.
- Igen fontos beszédem van önnel - mondá komoran a gróf; halaszthatatlan, s követni fogom szobájába.
Izabella halavány lőn, de nem felelt. Elől ment, s Omlay habozás nélkül követte őt.
A gróf tekintete baljóslatu, elhatározott, Izabelláé komor, merev, fenyegető volt.
- Mit kiván? kérdé tőle a leány, miután a komorna távozott.
- Ezt kegyed oly jól tudja, mint én, meghatározni esküvőnk napját.
Izabella sértő, gunyos hangon kaczagott föl, s hátat forditott, mialatt Omlay arczát láng önté el.
- Akar ön felelni?
Izabella egy támlányba veté magát.
- E kérdésre nincs mit felelnem. Az utolsó időben annyira ki volt fejezve viseletemben e kérdésre a felelet, hogy csodálom, hogy ön e kérdést még fölvetheti?
Omlay egy perczig megnémulva tekintett reá, - e viselet a legkeserübb dühre ingerlé s közelebb lépve Izabellához, fölindulástól reszkető hangon szólt:
- Hallgasson meg Izabella, - mi, ugy látszik, nem értjük egymást, és szükséges, hogy egyikünk a másikat fölvilágositsa.
- A mint tetszik.
- Kegyed emlékezni fog a multra, adott szavára, azon igéretre, hogy vagy az én nőm lesz, vagy senkié. Én ez igéret beváltására kényszeriteni fogom.
- Ez kissé nehéz leend.
- Csalódik, sokkal könnyebb, mint gondolja. A hol akarat van, ott oknak is kell lenni. Kegyed megszünt engem szeretni, mert mást szeret, s én tudom, kit!
- Nos?
- Én e mást megölöm!
Izabella mosolygott, de arcza halvány lőn.
- Elveszithetném vetélytársamat más módon is, mert azon regéből egy szót sem hiszek, melynek következtében kiszabaditám őt; de nem teszem. Egyszerüen két barátomat küldöm hozzá, s holnap a Prater egy csendes részében agyonlövöm.
- Ezt nem fogja tenni.
- Kételkedik szavamban, mert ön nem szokta megtartani az önét, - csalódik, a mit én megigérek, azt meg is teszem.
- És mit remél ön ez által elérni?
- Mindent. Ha vetélytársam meghalt, akkor nincs többé semmi gát köztünk, az olyan szivek mint az öné, könnyen vigasztalják magokat.
- Én pedig azt mondom önnek, ha unokatestvérem meghal, esküszöm, hogy soha sem megyek férjhez.
- És ha élve marad?
- Erre nem felelek.
Omlay magán kivül ragadta meg Izabella kezét.
- Legyen kegyelmes irántam! - mondá könyörögve - ne vigyen a végsőig. Tudja, hogy szeretem, évek óta kecsegtet azon remény, hogy nőm leend, szerelmet szinlelt irántam, igéreteket tett, mindent elkövetett, hogy keblemben a szenvedélyt fokozza, és most elutasit. Ez több, mint a mennyit elviselni képes vagyok.
Izabella rózsaszinü körmeit nézdelé.
- Akar-e felelni? szólt Omlay, és szemei szikráztak.
- Már feleltem, hogy önnek adott szavamat megtarthatom-e - az a körülményektől függ.
- Jól van, kegyed meg fogja még e szavakat bánni! - kiáltá kalapját fölragadva a gróf, és sietve hagyta el a szobát.
Izabella a legkomorabb gondolatokkal, és érzelmekkel maradt egyedül. Sóhajtva ült vissza székébe, s kezére hajtá fejét. Azon gondolkozott, mi jobb Felixre nézve, ha köztük marad, vagy Alfréddel egy időre külföldre megy, hol fájdalma lecsendesül, s majd ha nyugodtabb lesz, tér vissza hozzájok, mert hogy ez meg fog történni, azon nem is kételkedett.
Hova is menne, és mit tenne, név, vagyon, rokonok nélkül? - gondolá, és bármennyire hitt is azon történetben, melyet Alfréd neki elbeszélt és Felix jellemében, mindamellett nem tartá valószinünek, hogy Felix e kecsegtető állást, mit neki egy részről a sors, másrészt az illetők, kiknek ez ellen kifogásuk lehetne - maguk nyujtának, megvethesse. Elhatározta, hogy ha az ifju bucsuzni jön hozzájok, megigérteti vele, hogy levelezni fog, hogy tudatja hollétét, beszél fájdalmairól s megengedi neki, hogy feleljen, hogy ő megoszthassa vele keserveit, szóval minden báját, minden tehetségét föl akarta használni arra, hogy az ifjut azon irányban nyerje meg, s azon oldalról kötelezze le, melyen az még lehetséges. Mert, hogy az ifju keblében egy uj érdek vagy érzelem támadhasson, azt igen jól tudta ő, hogy most még legalább - teljes lehetetlen...
Omlay fenyegetésére nem is gondolt. Őt nem tartá olyan embernek, ki életét ily dolog végett koczkáztassa, nem is sejtvén, hogy mennyire bent ült az már az adósság és szegénység mocsárjában, s hogy csak két választása volt, a házasság, vagy öngyilkosság.
Az egész napot e dolgok fölötti tünődésben tölté, s atyját, kit üzleti dolgai távol tartottak, csak este az ebédnél látta. Szolmernek felette rossz kedve volt. Homlokát felhők boriták, nem beszélt, s midőn pohara után kinyujtá kezét, Izabella észrevette, hogy az föltünően reszket.
Ez megdöbbenté a leányt. Ő atyját minden körülmény között megszokta nyugodtnak látni, nem emlékezett, hogy őt valaha valami esemény kihozta volna sodrából, idegei vasból látszottak lenni, s ha valamely nagy csapás vagy szomoruság érte, teste görnyedtebb lőn, de arcza mozdulatlan. Ilyen volt, midőn neje, Camilla meghalt, s midőn azon házasságot, melyhez egy fél-élet reménye kötötte, megsemmisülve látta.
Ma nyugalma elhagyá őt. Keze reszketett, hangja elfojtott, beszéde akadozó volt, s midőn Izabella e felindulásnak okát kérdezé, szemeiben könyek jelentek meg.
- Atyám, kiáltá helyéről fölugorva; valami iszonyu történhetett, kérlek szólj, mi inditott fel ennyire?
Szolmer hasonlón fölállt, s karját nyujtván leányának, a mellékszobába léptek, hol annak mindkét kezét kezeibe véve, szánakozva nézett reá.
- Az utolsó időkben életünk oly sok izgatottság között folyt, hogy szinte kimerülve érzem magamat egy ujabb s talán nagy csapással szemben. Nyugalmam, erőm elhagyott.
Izabella kérdőleg, türelmetlenül szemlélte atyja szenvedő vonásait.
- Pár óra előtt nagyanyádnál voltam, kit nem találva honn, várni akartam reá, midőn hallám, hogy unokaöcsém is ott van, rögtön megmutattatám magamnak, hol találhatom?
Az inas megnyitá előttem az ajtót s én beléptem, de ő egy pamlagon feküdt és aludt. Mellette a földön nyitott levél hevert, s egy közel álló asztalon nyitott fegyvertok, pisztolyokkal. Ez gyanusnak tetszett, s önkénytelen a levél után hajolván, azt elolvastam és magammal hoztam - ime olvasd.
Izabella halálsápadtan nyujtá ki kezét a levél után, ő az első szónál gyanitá az összefüggést.
A levél igy szólt:
»Uram!
Ha ön ezen levelet olvasta, meg fogja érteni, hogy mi czél vezeti önhöz pár óra mulva két segédemet, mert kénytelen vagyok kimondani, hogy én önt gyáva, alávaló csalónak tartom, ki a más nevét és vagyonát bitorolja, s mig egy becsületes ház gyermekét elcsábitotta, ki ennek következtében meghalt, egy más hölgyet is elbolonditott, ki titokban bár, de évek óta másnak adta szavát... Ez, uram, ne engedje ismételnem, hogy miféle cselekedet, s tekintse a legnagyobb kitüntetésnek, midőn egy olyan ember, mint e levél irója, önnel verekedni kiván.
Omlay Elemér.«
Izabella leejté a levelet. Meg volt semmisülve. E sorok olvasása után tudta, hogy mi következik, s hogy ez oly sértés, melyet csak élet-halál harczczal lehet lemosni.
- És Alfréd aludt? kérdé reszketve.
- Lehunyt szemmel feküdt, kimerülve, mozdulatlanul, azt hiszem, a halálhoz hasonló fásultságban, lélegzete alig hallatszott, s azon fél óráig, mig fölébredését vártam, egyetlen izma sem mozdult, ugy feküdt mint a halott!
- Atyám tehát nem is beszélt vele?
- Nem, Reinholdné nem jött haza, s Alfréd, mint mondám, nem ébredt fel.
- Meg kell akadályoznom e párbajt, mely Alfrédet halállal fenyegeti, mondá Izabella és hevesen csengetett.
- Mit akarsz tenni?
- Nagyanyámhoz megyek, Alfréddel beszélnem kell, és ha ő nem hajol kérésemre, Omlayt kényszeritem, hogy lépjen vissza.
- Hogyan lehetne ezt remélni? Alfréd e levelet csak vérrel torolhatja vissza.
- Kendőmet, kalapomat! kiáltá komornájának, s atyjának feleletet sem adva, futott le a lépcsőkön s kocsiba veté magát. - Feje szédült, egész teste reszketett.
Minden igen gyéren volt világitva, s ő halkan suhant át a sötétes szobákon; senkivel sem találkozott s észrevétlenül lépte át azon szoba küszöbét, hol tudta, hogy Felixet találni fogja. A függönyök árnyékában megállt s dobogó szivére szoritá kezeit. Tekintete leirhatatlan szerelemmel függött a halvány, földult arczu ifjun, ki nyugalom és szünet nélkül vándorolt föl és alá a szobában.
Léptei sulyosak voltak, s karcsu magas termete meghajlott a bánat és szenvedés terhe alatt. Szeplői eltüntek arczáról, bőre átlátszó volt, szemei ijesztő nagyok és oly fáradt tekintetüek, mintha minden perczben örökre le akartak volna csukódni. Ajka összeszoritva, aranyszinü fürtös haja rendetlenül hullt homlokára s keblét koronkint egy mély, tompa, alig hallható vad fölkiáltás hagyta el, mi e földult sziv belső kinjait mutatá.
Izabella nem állhatá tovább - belépett.
Felix meglepetve tekintett reá.
- Mi hozott ide?.. kérdé elfojtott hangon; mit kivánsz még tőlem, menj, távozzál, ne zavard e csendes óra nyugalmát!
Annyi szemrehányás, annyi kétségbeesés volt e pár szóban, és mégis semmi durvaság. Elfordult tőle és folytatta sétáját.
A leány sikoltva omlott lábaihoz.
- Az istenre kérlek, kiáltá megragadva kezét, ne tedd ki magadat veszélynek, az oly embert mint Omlay meg kell vetned, s nem szabad éltedet miatta koczkáztatnod.
Felix fájdalmas gunynyal szemlélte őt, hagyta térdelni, meg sem kisérelte, hogy fölsegitse, egyszerüen megveté; meg volt győződve, hogy mindazon rossz, mely őt az életben érte, akaratlanul, vagy akarattal, e leánytól származott.
- Későn van minden - mondá elfordulva tőle - s ha holnap reggelig igy térdelnél előttem, és hajadnak minden szálát kitépnéd, sem változtathatnád meg a történteket - én holnap hajnalban - megszüntem élni!
- Felix! sikoltá Izabella, te nem fogsz e párbajban meghalni, nem szabad, nem engedem, s ha te nem, Omlay fog visszalépni - erre esküszöm!...
- Csalódol, sem én, sem ő nem léphet vissza, s a melyik megtenné, a másik azt meggyilkolja.
Izabella fölugrott. Látta, hogy itt őrült, engesztelhetlen haraggal van dolga, és hasztalan lenne minden kérelem. Sietve futott az ajtó felé.
Felix utána nézett.
- Megállj! kiáltá aztán, mielőtt örökre válnánk, még meg akarom neked köszönni - azt, a mit érettem tettél.
Izabella visszafordult.
- Te voltál az, ki Omlayt ellenem ingerelted, te, ki menyasszonyomnak névtelen levelet irtál, ki a külföldön azon nyomokat kerested, melyeket feltalálva engem elveszithess, aztán Omlay által elfogattál, ez által Edithe szivét repesztetted meg, s midőn már mindentől megfosztottál, s nem birtam mással, mint nyomorult életemmel, nem tudom miként, de Omlayt rám bőszitetted ugy, hogy ő életemet kivánja, és esküszöm, meg is fogja azt kapni, mert nekem boldogság a halál; távozzál tőlem, én megbocsátok neked! - Ismét elfordult tőle. Arczát halvány szin boritá és szemeiben örömfény tündökölt, a természetlen láng, mi egy perczig Izabellára lövelt azokból, mutatá, hogy jól esett kinlódó lelkének, hogy keservét a leány szemébe dobhatta.
Izabella az ájuláshoz volt közel. E szemrehányás szivén találta őt, mert érzé, hogy igaz. Csak az utolsó vádnál jajdult föl, az elfogatás tudtán kivül történt.
- Nem, Felix, esküszöm, hogy elfogatásodról nem tudtam s Edithenek nem én vagyok gyilkosa, - kiáltá kétségbeesve - a többi talán némi részben igaz, őrült voltam, elvesztém eszemet, Edithet nem ismerve gyűlöltem, mert tudd meg, hogy téged régen, hónapok óta a legforróbb, leghevesebb szenvedéllyel szeretlek!
Felix egész testében megrázkódott e vallomásra, arczán őrjöngő öröm villant át, szemeiben vad boszu és leirhatatlan kéj lángolt, midőn megragadá a leány kezét.
- A sors boszult meg engem és Edithet, - mondá kétségbeesett nevetéssel, - s bocsánatom mit sem használ. Tudod-e ki vagyok én, s ki iránt érzed e kárhozatos szerelmet, saját testvéred vagyok - a te anyád az én anyám is!
Izabella halántékaihoz kapott, azt hitte, hogy megőrült; tágra nyilt szemekkel bámult Felixre.
Azután összeroskadt, s az öreg Reinholdné lépett a szobába.
E szenvedő, komoly, hervadt arcz látása azonnal megváltoztatá Felix érzelmeit. Szive, mely nem a boszu, vadság és szeretetlenségre volt teremtve, kiáradt az érzelmektől. Fájt neki, a mit ellene vétettek, fájt a mit ő tett s fölhevült érzelmekkel futott Reinholdnéhoz, ki szeretettel ölelé őt keblére.
- Nagyanyám! kiáltá áradozva, bocsásson meg, de én elárultam anyám titkát, e leány szeret engem s nem tudta, hogy fivére vagyok....
- Borzasztó! sóhajtá az özvegy az ájult Izabellához lépve - borzasztó a sors játéka, szegény Camillám, nemcsak neki, de gyermekeinek is boldogtalanoknak kell lenni!
Kevés mondani valónk maradt.
Izabella pár óra mulva visszatért a fogadóba s kisirt szemekkel, halott-halvány arczczal ült egy csomó levél olvasásához, melyet neki Reinholdné adott. Szerencsétlen anyja irta azokat s azok magukba foglalták annak egész élettörténetét.
Kábultan állt föl helyéről, midőn az utolsót is elolvasta s arczán iszonyu küzdelem látszott.
Az egész éjet a legnagyobb kétségbeesésben tölté, kezeit tördelte, forró könyeket hullatott, majd imádkozott, vigaszt, erőt s talán bocsánatot kért Istentől, és midőn a nap legelső sugarai mutatkozni kezdtek az égen, kendőt boritott vállaira, és sietve hagyta el a szobát.
Omlay inasa meglepetve látta őt az előszobába lépni.
- Fölkelt már ura? kérdé tőle.
- Éppen menni készül - viszonzá az zavarral habozva sietett az ajtó felé.
- Bocsásson be - mondá parancsolólag Izabella, s az inas önkénytelen ijedtséggel nyitá ki előtte az ajtót, elrémült e halott-halvány arcz kifejezésétől.
Omlay pisztolyaival volt elfoglalva, midőn Izabella belépett; a neszre meglepetve fordult meg.
- Izabella! kiáltá rémülten, mi hozza önt ide ily órában, és ilyen arczczal?
- Tudtam, hogy ön a párbaj előtt nem engedett volna hivásomnak, s e mód maradt csak, hogy önt attól visszatartsam; e párbajnak nem szabad megtörténni.
Omlay vállat vont.
- Ön nem tudja mit beszél. E párbaj meg fog történni, még pedig élet-halálra, esküszöm, hogy egyikünk a küzdtéren marad.
Izabella a közel álló szék karjába fogódzott.
- Hallgasson meg - mondá elfojtott hangon, s lábai ingadoztak alatta. Nekem elhatározott szándékom, hogy negyvennyolcz óra alatt az ön neje leszek, de csak azon föltétel alatt, ha e párbajtól visszalép.
Omlay arczán öröm villant át, de a másik perczben elkomorult.
- Nem lehet; mondá határozottan. Bármily föltételt szabna is, bármivel fenyegetne, vagy bármit igérne, nem léphetnék vissza. Inkább életemet áldozom, mint becsületemet.
A leány térdeire roskadt és összetett kézzel könyörgött.
- Legyen könyörületes, felejtse el, hogy nem jól bántam önnel. Találjon módot a visszalépésre és én esküszöm, hogy hálám lerovására egy életet szentelek önnek.
- Nem lehet, nem lehet! mondá fölemelve őt Omlay, s hangja kétségbeesést árult el. Minden hasztalan, mennem kell, nem becstelenithetem meg magamat, kértem, hogy ne ingereljen, mind ennek nem kellett volna történni, ha ön másként viseli magát.
Izabella arczára szoritá kezeit.
- Ugy vége mindennek! mondá őrjöngve, ugy vége... és sikoltva rogyott egy székre.
- Menjen haza Izabella - mondá a gróf, s gyengéden fogta meg kezét. Nyugodjék meg, én esküszöm önnek, hogy ellenfelemet kimélni fogom.
- Nemcsak az ő, mindkettőjök életéről van itt szó, önök közül egyiknek sem szabad meghalni.
A gróf ajkát önkéntelen gunyos mosoly környezé.
- És ha én meghalok, Izabella, nem menekülend-e meg ön egy alkalmatlankodótól, s férjhez mehet ahhoz, a kit szeret?
A leány fáradtan emelte reá nagy szemeit, oly sötét kifejezésüek voltak azok, mint a komor, csillagtalan éj.
- Tudjon meg mindent Elemér, mielőtt örökre elválnánk, azon ifju, kivel ön ma vivni akar, kit talán megölni fog, - testvérem...
- Testvére? kiáltá bámulva a gróf. Ön ezt akarja elhitetni, hisz ez lehetetlen.
- Esküszöm, hogy igy van, és most menjen, ölje meg őt!
Majdnem nyögve ejté ki e szavakat, fölállt s kitántorgott a szobából, a nélkül, hogy Omlay csodálkozásából magához tért, vagy egy szóval is tartóztatta volna.
Omlay sietve vette karja alá pisztolytokját, s türelmetlenül tekintett az órára, épen indulni akart, midőn segédei megérkeztek, kiknek késedelme fölött már nyugtalankodni kezdett.
A kocsiban hosszasan és fontos dolgokról beszéltek, s midőn a prater egy csendes helyén a kijelölt erdős helyre érkeztek, Felixet és két társát, kiknek egyike Alfréd, a másika Lichtenheim volt, már ott találták. Felix tökéletesen nyugodt és egykedvü volt, s daczára könnyen izgatható idegrendszerének s daczára a nagy lelki rázkódtatásoknak, melyeket átszenvedett, arczkifejezése enyhe, szelid, majdnem rendes, mosolygó kifejézésü volt.
Egy félreeső kövön ült, midőn ellenfele megérkezett, kinek és társának köszöntését hideg udvariassággal viszonozta.
Nem ily kedélyállapotban volt azonban Alfréd, ki tegnap óta a legszerencsétlenebbnek érezte magát a világon, s örömest adta volna életét, ha Felixet e párbajtól megmentheti. Valódi öröm látszott rajta, midőn az ellenfél segédeivel hosszu tanakodás után, azok egyike Felixhez lépett, s előadá, hogy Omlay azon levél irása óta oly körülmények tudomására jutott, melyeknek következtében visszavonja sértését, elismeri, hogy hibásan levén informálva, hibásan cselekedett, visszavonja levelének minden szavát, s ezennel bocsánatot kér tőle.
Mindenki elfojtott lélegzettel leste a feleletet.
Felix elhagyta helyét, s hideg büszkeséggel tekintett Omlayra.
- Ezen nyilatkozatot nem vártam öntől - mondá élesen, és egyenesen vissza is utasitom azt. Az ön levelét sem bocsánat kérése, de ha két élete volna, sem tehetné jóvá, s én semmi körülményt sem ismerek, mely engem arra rá vehetne, hogy az abban foglalt sértést megbocsássam, - ez feleletem és utolsó szavam.
Visszaült helyére és hátat forditott a grófnak, ki a nagy nyugalom és elhatározással szemben szivét szorongni érzé.
- És még sem fog ő meghalni! - gondolá, nem, mert Izabellának megigértem, kimélni fogom, habár tudom, hogy ő az ellenkezőre van elhatározva, s egyenesen életemre tör. - A pisztolyokat megtöltötték, a leveleket, melyben mindketten öngyilkosoknak vallák magokat, a segédek kicserélték, s fölálliták az ellenfeleket.
Mielőtt Felix elfoglalá helyét, Alfréd és Lichtenheimmal kezet szoritott. Köszöntsd Florencet! sugá neki, s midőn Lichtenheim kezét megszoritá, közelebb hajolt hozzá.
- Néhány percz mulva Edithenél leszek! suttogá, s vonásait egy pillanatra átszellemült, boldog örömtelt kifejezés világitá meg.
Azután ujra komor lőn s egykedvüen foglalta el helyét. Nemsokára két lövés hangzott egymás után és Felix élettelenül rogyott a fübe.
Omlay eldobta pisztolyát, s a többiekkel együtt legnagyobb ijedtséggel rohant hozzá, mire az orvos is elősietett s föltépte az inget, látták, hogy Felix szivén van lőve. Még egyszer fölveté szemeit. Itt és a jövő életben Edithe! suttogá menyasszonya szavait és meghalt.
- Uraim, mondá Omlay a legnagyobb rémülettel, én esküszöm önöknek, hogy magasan a levegőbe lőttem, ezen ur halála nem az én golyómtól származik.
- Legyen nyugodt gróf ur! viszonzá szomoruan Lichtenheim, ön nem ölte meg őt, ő maga irányzá pisztolyát szivének, s a helyett, hogy önre lőtt volna, saját szivét lőtte keresztül.
Mindnyájan látták ezt, csak Omlay nem, s valódi mély részvét, megdöbbenés látszott a körülállók arczán. Alfréd vonásai kétségbeesést fejeztek ki.
Kocsira tették a holttestet s lépést haladtak a Reinhold-ház felé, hol az öreg gyermektelen özvegy nem is sejté hosszu fájdalmas életének e még hátra levő gyászos eseményét.
Felixet eltemették, Alfréd félőrülten utazott haza, Szolmer Pestre ment leányával, ki mint élőhalott folytatá életét, s Omlayt soha sem akarta viszontlátni. Sehova nem ment, egyedül tölté napjait, s ha nyáron falun volt, naponkint meglátogatta Felix sirhalmát, kinek holttestét oda szálliták, s mint Szolmer Alfréd nyugodott anyja mellett a temetőben.
Izabella egész életét gyászos szivvel viselte el. Atyja halála után az egész nagy Szolmer-vagyonal megkinálta Alfrédet, ki abból semmit sem fogadott el, s igy ő azt, mint egyetlen örökös, kivéve annyit, a mennyiből a legkevesebb igények mellett élhetett, jótékony intézeteknek ajándékozta, a mely nagylelküségért általános magasztalásban részesült. Senkisem gyanitá, hogy e leány ismét egyike volt azoknak, kik oly sokan vannak e világon: saját szenvedélyeiknek rabjai. Ez okozta életének minden szerencsétlenségét.