A Bakony : ELTeC kiadás Eötvös Károly (1842-1916) ELTeC conversion Palkó Gábor Fellegi Zsófia Vétek Bence Bajzát Tímea Borbála 123386 237 2 COST Action "Distant Reading for European Literary History" (CA16204) Zenodo.org ELTeC ELTeC release 1.1.0 ELTeC-hun ELTeC-hun release 2.0.0 A Bakony 2016-12-14 Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület Original Electronic Edition Lipták Éva A Bakony 2016-12-14 A Bakony Eötvös Károly Budapest Révai 1909 A Bakony Eötvös Károly 1909

Hungarian Converted by checkUp script for new release

TÁJÉKOZTATÓ
I.

(Mekkora a Bakony ? — A Bakony különös bája. — A magyar kötnemesség. — A normán és a magyar. — A nemes magyar lélek. — A magyar SZÍV a leggazdagabb.)

Tájékoztatóval kell Bakony czimii művemet kezdenem. Olyas valamivel, a mit iró emberek előszónak, élőbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű. a maga erejéből, az előre való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tar-talmát nagyon is vázlatosan ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni egész kedvvel.

Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű,. mint irodalmi alkotás, alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se, mint azok. írásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó, harsogó Eötvös 1 s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.

Bakony.

Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavár- megyékben. Összefüggő hegység, melyet rengeteg erdők borítanak. Ma már nem annyira, mint hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.

Mekkora hát a Bakony-erdő?

Napkeleti vége a Gaja völgyére dűl Fej érvármegyében. Patak ez a Gaja vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes határa napkelet felé.

Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőíg: elérjük Zalavármegyét. De a gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Bezi várak ormain végig a Balatonig : ime, a Bakony közepének hosszúsága. Mintegy tizenöt földrajzi mérföld, a mai számítási mód szerint vagy 112 kilométer ez a hosszúság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb. Veszprémvármegyében — itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.

Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas erdő.

Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, ha megtudja, hogy ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Dehreczen híres nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasítani.

De azért úgy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb erdőrengetege, ügy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelítik, habár különböző nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely határszéli, krassó-szörényvár- megyei erdők külön-külön összefüggő területeikben egyenkint is felülmúlják Túl-a-Duna híres rengetegét.

De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leírhatatlan varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan nagy mértékben sehol sincs meg.

Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmúlt századok rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: úgy képzelik. A mit Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Szíria beduin csapatairól s Afrika vad kabyl törzseiről Írnak az utazók, úgy gondolják ma is még, mindazt teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távírdák és napi hírlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zaj csináló korában.

Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzelet-

szülte ábrándok szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem élő szemeik segítségével ismerik a Bakonyt.

Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött mesék; — alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a melyekről szólok, úgy történtek, a hogy azokat elbeszélem.

A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.

A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága, állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok, gyűjtők, búvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a Balatonról Írtam azUtazás a Balaton körül czimü művemben: úgy akarok Írni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él, családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. írnom kell hát róluk, ha már irok.

Ez az én okom az Írásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel az iró művészete ? Számot adok erről is előre.

A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, úgy, a hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.

A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései, csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben, törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát, minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kínált, melyet még egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.

Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?

Kétféle nemességről tudunk.

Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban. Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi nemesség.

A másik a magyar léleknek különös nemessége.

Hézag van gyönyörű nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más, mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az egyet: nemes.

Mi a nemes lélek ? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.

Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet én nemes magyar léleknek nevezek.

Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a normán, a másik a magyar.

A normán elmúlt. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghódított s a melyeknek a szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.

A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya, szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a normán.

Mi ennek az oka?

A nemes magyar lélek.

Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát, függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a csapásokat, a melyek nemzetét sújtották s inkább örökre elmúlni, mint nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.

Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.

A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg Bakony vidékein megismertem. Minden elmúlik idővel. Elhervad a köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom, hogy mivoltának igaz képe híven szálljon át azokra a nemzedékekre, a melyek én utánam következnek.

Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.

Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak a magyarral egyénenkint való összehasonlításába nem bocsátkozom. Hiszen én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.

De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meríti tárgyait és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeketköltői istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.

S mégis mit találtam?

Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni, társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs úgy tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és napnyugattal, miveit és műveletlen vad nemzetek éhes csordáival, századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért, nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és önbizalmat mindig megóvtuk.

És a nemzeti életet is.

II.

(Nagy urakról én nem írok. — Mátyás király adomája a csórt csukáról. — Veszprémvármegye Bakonyja. — Nyolcz puszta vára és három eleven vára. — Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázssmykö, Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. — Kisfaludy Sándor emlékezései. — Móré László, Túry György, Gyulaffy László. — Zálavármegye Bakonyerdeje. — A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. — Az én szülő falumban nem volt fa. — Az őserdő, a hogy én láttam.)

A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében. Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes határok,a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes birtoku. Nem az a boeskoros nemes, mely az Erdélylyel határos vármegyékben élt. Túl a Dunán én boeskoros nemest nem láttam s hirbol se ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.

A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat és káptalanokat alig érinti toliam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan, de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szere, tetem és tiszteletem környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék lenni.

Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmű Bakonyja van, alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz völgyének Nagycsatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.

De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és életéből. Csinos adoma.

Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas halászatok s vizivadászatok folytak itt, a csuka — úgy szól a hagyomány — óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.

Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni. Ilyenkor a csőri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját különösen szerette.

De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a nyárson sült csukát. A májat megette maga.

Nagyot .néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj ?

A csárdás valami vidám természetű poétás ember lehetett. Versben felelt. A cs betű ismételt visszahan- gozásában van a vers.

— Csőri csárdás csukájának nincsen mája!

De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Kimmel és a p betű ismételt visszahangoztatásával.

— Palotai pálczának pedig nem lesz száma!

Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a csuka máját.

Ez a hagyomány.

Veszprém vármegye’ Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Három- százharminezezer holdnyi erdőség egy darabban!

Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak, mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg nemzetünkszámára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz fiainak nevelő és oktató férfiút. Az ázsiai magyar itt mutatja be utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük arczunkon és szivünkön.

Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén tűnődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.

Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek kolostora, a hol IY. Béla királyunk leánya, boldogságos szűz Margit gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és zsiradék és vad- szállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az egész világon, itt daczolt legtovább a múlandósággal. Leirom könyvemben, a hogy még én láttam.

Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor mérhetlen kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó mellett ma is épen úgy áll, mint állott a ezézárok idejében. Ma sincs jobb utunk sehol az ország határain belül.

Ez az újkor, a mi időnk korszaka.

De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák magasságából.

Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat, dicsőségüket.

Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.

Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle tájrészlet, mint ez. Ifjú voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt. Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé. Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi Csesznek puszta vára.

Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján. Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Újvár a neve, pedig háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a történetet.Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével figyelte meg. Azt Írja Korvin Mátyás királyunkról:

Gyakran jára Palotára, Ő tulajdon jószágára, És vadászott körében, A Bakony vad belében. Kikéri - tó, melynek vize Most már mind lecsapolva,

Hajdan nagy tó s nádas berek,

Volt Mátyásnak kedvelt helye, Hol Kinizsy s több ur vele Nyilazá a magas sast, Vidrát, rókát és farkast.

Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene gyűjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztította, uraságai elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de úgy hallom, ma már puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csúcsa alatt, a Kabhegy alatt fekszik.

Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-'nemzetség története is kiterjed rá. Fekvését jól Írja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:

Mint Somlóról az országút Hegyet-völgyet vágtában Veszprémbe megy, a rengeteg Sötét Bakony hosszában: Szent-Gálon túl két magas hegy Teknőjének oldalán, Hajdan őzek, szarvasoknak Folyton pezsgő vonalán, Ott két patak közé szorult S gömbölyűén feldomborult Halmon épült Esseghvár, Most egy csonka torony már!

Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében, szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.

Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól Írja le fekvését s megragadó szépen.

Mintha tenger fakadt volna A Somhegynek ormáról. A VÍZ szerte úgy hömpölyög A Bakonynak gyomrából A Bitva egy csekély patak Alig érő bokáig, Sárga árját elönti most Döbrönte vár aljáig.

Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey- nemzetség őrzi a vár nevét.

A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a Kisfaludy- nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán fekszik.

Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé eoroljuk-e ?

Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesalj’ai Ságtetőt. Közel feküsznek ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld egykori forradalmainak más természetű alkotásai, mint az öreg Bakony csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban. Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy. Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.

Íme, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a múltnak nagy és szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a hagyományok titokrejtő ködébe hurkolt puszta várakhoz. Ám ez buzdítás legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.

De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és Devecser. Lakják mind a hármat,élet pezseg bennük. Veszprémről, Devecserről írni, nem e könyvem feladata.

De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A híres Móré-nemzetség régi tanyája ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a miveit világ egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, amint e szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az óriás angol költő tollára méltó.

Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst nem mutat föl nemzetünk története.

Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.

De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan útját állja a Habsburgoknak. A szigetvári Zrínyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a keresztyén világnak és a magyarnemzetnek a keresztes háborúktól fogva.

Vájjon miért nem ismeri a történ^l^^im? Miért feledte el a magyar nemzet? Miért nincs róla száz könyv írva? Miért nem rajonganak érte a költők és alakitó művész lelkek?

Keserű kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.

Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s nyűgöt felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig, Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer magyar hold, a mint én becsülöm.

De hát ennyi-e ? Nem sokkal nagyobb-e ? Vájjon tisztában vagyunk-e azzal, mely vidéket nevez Bakony- nak a zalai ember?

Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirá- dig tart s déli határa a Balaton. Nyugotról a sümeg- keszthelyi-út, keletről a Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős vidéken van Sümeg is, Tátika is, Bezi is. Mind a bárom puszta vár, noha Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.

Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi, uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind hatalmas, szálas Bakony- erdők. így tudja a vármegye, igy jegyzik föl a térképek, így énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik dalában:

Amott látom domborodni Nagy-Somlyónak kalapját, Amott jobbról nyálasodni A Marczalnak iszapját. A felhőben merőn ott áll A sümegi vár foka. A Bakonyból ott kandikál Tátikának homloka.

E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vájjon Bakony-e az a vidék, mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.

De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől Almádiig 'a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik e vidéken. Itt vannak a különös szépségű és alkotmányu hegycsúcsok: Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi, szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörű fürdőtelepek. Itt vannak a nagy költő által megénekelt hires puszta várak : Szigliget, Csobáncz, Hegyesd, Tihany.Vájjon Bakony-e mind ez is ?

Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már, nagy részben egészen más földtörténet mi alkotás, mint az igazi Bakony. Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a veszprém-nagy-vásonykői—tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden határnak, minden hegységnek, minden csúcsnak meg van itt a maga jó neve. Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.

A mikor Gyulaffy László örökre elbúcsúzott szülőföldjétől, Csobáncz várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint igy sóhajtott föl:

Jó ború Badacsony, Sok halu Balaton, Isten hozzád, Csobáncz, Engem többé nem látsz!

íme, ő se említi a Bakonyt, noha volt Veszprém- vármegyében két helyen is bakonyi birtoka s Puszta- Miske épen csobánczi uradalmához tartozott. Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé úgy odaillett volna a Bakony.

Kisfaludy Sándor Kun László czirnü színművét vármegyéjének, Zalának, ajánlja fiúi hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan említi a Bakonyt is.

Lelkes Zala Pompás Badacsonyoddal, Marhás, vadas Bakonyoddal, Halas Balatonoddal.

E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton mellékét is a Bakonyhoz számította volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról volt híres, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.

A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e híres rengetegnek nagy történelmi múltjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem.

Szülőföldem határán a falun kívül nem volt fa az én gyermekkoromban. A faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil, vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az óriási élőfa, még tevésbhé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat; somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt, gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; — sőt rekettyét is láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.

Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először bakonyi őserdőt láttam.

Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A mint elhagytuk Város-Lödön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjű törzsökök, oszlop-szerii faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű, se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő mélyén. Csak valami madárzaj hallatszik néha néha. Nagy vad ritkán jön az országút közelébe. Ily erdők közt ballagott kocsink addig a faluig, a melynek a neve : Farkasgyepü. Ha szél nyargal végig a rengetegen, még az is csak a fák sudarát éri fönt a magasságban. Lent csönd van, mintha Istennek szentegyházában volnánk.

Ott vagyunk.

De nem olyanban, mely kőből épült, mely emberi kezek és agyak alkotása. Istennek alkotása ez. Annak az őserőnek fenséges és ragyogó tüneménye, a mely akkor is volt, mikor még ember nem volt s akkor is lesz, a mikor már ember nem lesz. Mi az épitő művészet csodája a Bakony őserdejéhez képest? Még az őrült bajor király czifraságai is, még a világhirü gót templomok faragványai is, még az egyiptomi faraók mesés kőrakásai is csak hitvány erőlködések a Bakonynak egyik ős bükkfája előtt, mely háromszáz év óta soha meg nem zavart, lágyharmatos fészkében szabadon nőhetett az ég felé. S millió meg millió szál egymás mellett hegyen-völgyön, ormokon át. Nincs határa sehol.

Alig tudja elgondolni nyájas olvasóm, minő érzés támadt a gyermek fogékony lelkében, a mint az ős rengeteg szentegyházának néma csarnokaiba belépett. Bizony nem kell itt imádkozni. Oly áhitattal telik meg lelke, a milyenhez másutt soha el nem juthat. Itt a nagyság, itt a fenség, az istenerő maga van itt az ő végtelenségében.

Százszor elandalodtam az erdő mélyén. Álmok és ábrándok és édes gondolatok özöne nyargalt át telkemen. Számot adhatok-e valaha ezekről? Már nem hiszem. A nagy angol költő és államférfiu, Disraeli, leirja egy helyütt, minő gondolatok támadnak bennünk, a mikor hatalmas erdő mélyén vagyunk. Yilágbiró ország szónokainak, úgy véli, itt kell eszméiket keresniök s alakba önteniök. Engem költővé és hitvallóvá tudott volna tenni ez a rengeteg.

Ma már nincs meg ez az erdő, nem is tudom, hol van ilyen erdő. A gazdálkodás szabályai szerint ki kellett vágni s helyette most oly sűrűn női az uj erdő, mint a kender, mint a fűszál. Ember el nem tud benne járni.

De azért némi vigasztalást mégis találtam. Mióta eltűnt az őserdő: azóta a Szamár-hegy oldaláról szabad látás nyilt napnyugat felé Somlyó tüneményes kúpjára, Ságtetőre, Kemenesaljára s a végtelennek látszó nyugoti nagy magyar alföldre az Alpesekig. Gönyörü kép, ragyogó, magasságba emeli a lelket ez is, de én azért az ős rengeteget elfeledni nem tudom.

Nem is akarom.

Fogadásom tartja, hogy gondolataimat megörökitem,

melyeket bennem a Bakony támasztott. Nem természetét írom le, hanem népét, azt a jó igaz magyar népet, a mint tartja faját, nyelvét, hazáját és alkotmányát s a mint él és munkál vidáman és szabadon s hódit jó kedvével s lelkének magyar nemességével. S meg nem engedi, hogy a Bakony ormai, völgyei, patakjai, erdőségei idegen neveket öltsenek fel. Dühös indulattal törekedett a magyarirtó uralkodó hatalom ezelőtt százötven esztendővel a magyart kiszorítani a Bakonyból s helyébe németet, tótot, csavargó koldus népet telepíteni. Hiába volt.

És hiába lesz ezentúl is minden törekvése.

A VIRTUS.
I.

(Mi a nemesi katasztrum ? — A rovatok. — A birtokos. — Hányféle volt a nemes ember ? — Az inzurgens. — Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányán vannak. Össze kell őket Írni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum ! Mi ez a katasztrum ? Mit jelent ez a szó ? Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás fran- cziául beszél. Á zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyarnemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-össze- irást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre ? Nemes ember úgy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell készíteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapi- tasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes ?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkívül minden járásban ott van a szolga- biró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segítségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve : központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatottpapiros. Ma rovatos Ívnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek ?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajezáros névnek akkor még híre se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem tűrte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. így gondolkodott a nemes vármegye. Beírták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem Írták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevű ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beírni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa ?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országosés megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beir- ták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beírták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A batezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szűcsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beírták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt Írták be: birtokos. A hatezerhét- száz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mintbirtokos.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszú életen át.

Mi kell még más ezen a világon ? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok úgy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl bocs- koros«-nak. Az én vármegyémben nem volt ibocskoros, de >hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt Írták a : birtoktalan.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beírni, a kik már voksolásra valók, tehát érett korúak. Az a fiú, a ki húsz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten úgy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasz- trumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja.A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeírás 1837-ben történt, most pedig 1840-et Írunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vájjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes ?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyítani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

— Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beírnak ?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a her- czegek, grófok, bárók s úgynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajdúk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták.

A nemes embernek jussa volt például a Koháry her- czeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdúnak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyúttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tiszt- ujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr :

— Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdú nemes? Jó ezt tudnunk !

Az én vármegyémben például magában is háromnégyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent- Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

— Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt Írták be a rovatba.

írtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

— Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

— Régi família.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanúbizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanút szerezni ? Mai napság legalább könnyű volna. Mai napság ötven- hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanút pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem úgy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanúit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta?

— Publikáltatok.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt Írták a rovatba:

— Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

— Észrevétel alá esett nemes-e ?

Különösen kétféle feleletet Írtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt Ítélve: annál bejegyezték e szavakat:

— Akezió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmúlik, de a nemesi jus soha el nem múlik.

Azt is bejegyezték:

— Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens !

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörű költeményében:

Az inzurgens név is rossz hírbe jött, Nem úgy van már, mint az előtt!

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hírük betöltötteEurópát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyűlölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napóleon, a nagy. Súlyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett inzurgens nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

— Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens !

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hízelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

— Ez még inzurgens volt! íme, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzebe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve múlt még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia eben csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

— Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

— Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják útját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete. Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sár-jadékainál ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év múlva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvé- deinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Az inzurgens név is rossz hírbe jött, Nem úgy van már, mint az előtt!

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. — Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. — Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. — Ezt a szót akkor Írták he, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hívták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, fran- cziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása.

3

Nos, áát ggy lettéssenn a nemesi aataszruurn Veszprémvármegyében 1840-bnn. Én még nem kerültem bnln, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne.

Összeírtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rag a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha úgy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiúval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa nemzetségből Ádáz- levelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze- nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak ; — Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; — Hajmás-Kéren a Fülöpök ; — Küngösön a Kenesseyek; — Homok- Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámú nemest tudtak előállítani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával.

Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is leg- fölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára, ügy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.

(A nemesi pártok. — Deák Ferencz pártja. — A párt-jelszavak. — Mire kellett a Prímás sok pénze ? — Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. — A pártok tanyái. — Bevonulnak a nemesek. — A föispáni konferenczia. — A régi vármegyeház. — Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tűzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt újra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevű apja még élt, azért nevezték ifjúbbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvű haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyűlés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az újabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak újságírással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervatív, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámított s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért ?

Számítása egyszerű és tiszta.

A római egyházat könnyű volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyű volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét össze- csoditeni s erős párttá szervezni. Volt már j’elszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hódított itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserű országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Yele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szűz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek súlya és mivolta.

Szívesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vál- lainkra.

így vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjű kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes toJlu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyűlésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország prímásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek úgyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap bíboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szep- temvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt saz ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigorúan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz. Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika építését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj prímásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolna-vármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Feren- czet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Peesovies-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk !

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szent- gáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytói nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent- Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldó volt Yerner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen úgy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszú asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszú padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely lécz- falakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év élőt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a híres Sobri Jóska leghíresebb pajtása. Ezt a képet még husz-har- mincz év múlva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcse- lekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. Debizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniük. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, úgy hal-latszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején — úgy tudom — a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A múlt század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére törne-gesen megérkezett. Kocsik hosszú sora lepte el az országutat Márkétól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is hímzett zászlóval jött Bor- Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bako- nyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire úri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-(Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásony- kői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak úgy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolnak, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. így hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. ügy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonú férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vár-megye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megrövidíteni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghívott vezérférfiakitt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye tábla- biráinak.

A tisztviselő neve volt;: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a kon- ferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandúrok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigv származtak az iródiákok és napra irók. Az Írnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma úgynevezett dijnokot napra Írónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyűlés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kínáltakaz uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyűlés kezdő idejéül kitűzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyűlést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. így látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyűlés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyú ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőtnegyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltűntek a föld színéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyú, diszes kalpagon a forgó s a nemes varmegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmúlt; — sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyú pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

— Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifjú szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő

4súlyát, dicső múltúnkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ott. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavú harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a menynyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi égi végzeménye fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segítségül hívása, — Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel ? — Az eskük könyve. — Régi eskü, uj eskü. — A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. — Fodor Mihály nemes atyánkfia. — Birkózó adomája. — Boszúra hívja föl a kint szorult nemességet. — A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. — lrtóztató rombolás. — Boszut liheg a csúffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben.

az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó díszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangú apát vagy kanonok. A tiszt- ujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkű mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökíti, hogy a gyűlés megkezdésekor a szentiéleknek segítségül hívása megtörténd.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hívták segítségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: Jövel Szent Lélek Úristen. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi múltjának emléke tombol, vagy a német okozta keserűség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: Piros bársony süvegem. Yagy az inzurgensek dala: Sárga csizmás Miska. Vagy Kisfaludy Sándor dala: Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja, Zrinyi Ilona bujdosó dala: Lóra kuruez, lóra! Vagy az országgyűlési ifjak keserű dala: >Bécs várostól nyugatról keletre. Vagy az ifjú varjú gúnyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már

4benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyú. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. íme, a hires nóta most azt magyarázza: Megismerni a kanászt — Csosza járásáról. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: Patyolat a kuruczfi — Gyöngy a feleségei

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segítségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem úgy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek# Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy Írói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást ?

Hanem volt egy nagy bolond Írott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbíró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az Ítélő biró is másként, mint a tanú. Az országgyűlési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a SzentHáromság egy örök Istenen kívül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszúszakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye úgy akart a dolgon segíteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták : szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segítségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi elöljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott ndulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre

kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a leg’obb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztxijitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszú- utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt ?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurbadnagy őrködötta huszárok fölött s he nem eresztett még lelket se a tisztujitás színhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kívül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, Ion most méltatlankodás, harag és szitkozó- dás a szabad téren. Kétezer nemes nem tűri szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segítségül hívtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a súlyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. íme, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

ügy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

— Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labanez ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun : menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biz- tositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy két-ezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyújtani a házat s össze- dönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták : deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük újra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már húsz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be ? Megkísértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

— Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangúlag felkiáltott:

— Vivát!

így ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt;: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangúlag, — a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segítségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetű ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes úri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Oregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay- nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont vészit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen,ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérűkön. Kimegy a gazdával a szérűre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulat-ság ez. Jó kemény a szérű, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

— Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérűn az emberek közt. Egy rét ing ben, mint akárki más s pőre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvű urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja :

— Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képű, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

— Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban neki- ugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szorították volna össze. De még azt is oda merte mondani:

— No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember úgy belevágta a fűbe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szorította le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

— Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

— Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

így lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

— Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

No s hát, Fodo r uramrögtönbelátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

— Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyúttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

— Utánam, nemes atyánkfiái! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-ud varba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labanez nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörű látvány terült szemük elé.

TÍZ hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhúsból, borjúhúsból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, úszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magá val. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a húsvágó padra, lerúg onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

— A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De úgy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat múlva hire-hamva se volt. Igaz, hogymindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

— Nem szabad, nemes atyánkfiái! Hozzá ne nyúljatok, meg ne Ízleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyújtottak Balogh Ádám hires kuracznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi - utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hírek kezdtek szállon- gani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy- kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézengúz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseríti, boszantja a nemes embert.

De a hírmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erő- sebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldúlta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy Eötvös K. 5nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyűléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt felelj ék : nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldúlta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbújdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecaenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak ? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz; tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanúbizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseríti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dűltek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, újra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A föl- séges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak úgy hivott bennünket, csak úgy nevetett ránk!

Bettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet;; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet 5 megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta:

— Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserűség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg ?

IV.

(A szürdolmány. — Verner uram vendéglője. — Az ellenség megrohanja. — Apám és Csörgey Ferkó. — A muzsikus czigányok veszedelme. — A halálos dulakodás. — Verner uram tanacsa. — Miért nem menekült apám ? — Csörgey Ferkó eltűnt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, súlyos gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. ügy is hivták: szürdolmány. ügy is hivták: dolmányszür s úgy is hivták : szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vájjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vájjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni ?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szűr történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akardühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pán- czélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a VÍZ partján az Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tiszt-viselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tiszt- ujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejű férfiú.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját úgy se tudta senki megközelíteni. Magam se.

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt terítve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörű kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Kothfischerné volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy perez múlva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

— Jézusom. Szűz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.

— Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különbenis alig vannak barminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az uteza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél súlyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unókatestvérje, odaszól apámhoz :

— Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

— Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykorú s hasonló erejű. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés : actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a tereimből a folyosóra s onnan a lépcső- följárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és bútorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Yerner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állítani elfeledtek. Könnyelműek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csufátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harezra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, úgy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.

— Jaj, meghaltam!

Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.

Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak úgy zuhogott. Csak úgy csattogott az ütés. No hiszenrettenetes káromkodás és jajgatás lett most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel, asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.

Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A szegény prímás czigány egy nagy sütő- teknőt borított magára a fal tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se görbült meg. Még hegedűjét is megmentette, ügy meghúzta magát a sütő teknőalatt.

Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A mezőföldieknek nem volt segítségük.

A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát. De mi történt az emeleten?

Az emeleten — valljuk meg igazán — harczrakész, vérontásra elszánt, halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi nemes atyafi csak bennük bizott.

Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon most már változtatni úgy sem lehet. Három esztendeig most már úgyis Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember, vérünkből való, csak labancz nelenne. De még talán a becsület se forog koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan. Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám, tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejű Eötvös Ferencz háromszáz nemest hajigáit le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra ?

S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő rendek fele fiatalabb erőkből állana!

Mit csináljunk?

Kenessey György azt kérdi apá-mt^cSl:

— Lajos, megtudj átok-e állitani a szentgáliakat ?

— Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert meg-fojtunk is, a többi utóbb mégis elnyom.

Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.

Az ebédlő terembe az urak közé szorult Yerneruram is, a vendéglős. Sváb ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni magyarul is, németül is jól tudott.

— Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket, edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de bizony ezer is. Sobrik, ‘Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az evőeszközöket is.

Hát bizony a sváb koesmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a háziúr. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: úgy agyonütik, mint a legyet.

Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos gondolata támadt.

— Tekintetes urak, nemzetes uraik! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félre verik a harangot.

Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.

A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta Kaszás Bálint, Boda András:e nevekre különösen emlékszem. Első sorban ezek voltak az ajtóőrzők.

Vemer uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé húzta.

Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.

Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tájt- pipákkal.

Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.

Miért nem menekültek ők is a többivel?

Nagyon nehéz ezt megfejteni.

Tizenöt, húsz év múlva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott felelni, gondolkodott.

— Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy talán rösteltem elbújni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem, talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se tudtam, miért nem álltam félre.

Ezt felelte.

Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a buzakalász, deazért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti. Nem akart, mert nem félt.

Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.

Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében. Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott várni.

Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján Csörgey úgy nézett rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:

— Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszú fogságból: izekre szaggatnám ezt a népet magam.

Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott egy halom. Nyers, SZÍVÓS, erős, eltörhetetlen, súlyos.

— Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!

A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenj enek-e a lépcsőn? Kemény nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.

Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs a kezükben. Mégis ottvannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a a támadókat. Miben bíznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is nemes emberek?

De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.

Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszú bajuszszal. Középtermet, de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.

Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg- lobog. Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva szoritgatja össze.

A szent-gáliak vagy húszán gyűlnek össze a lépcső alján s megindulnak fölfelé.

Apám kiadja a vezényszót:

— Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk, együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik is. A többit tudod.

Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső volt már köztiik: egyik fölkiált:

— Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani ?

S káromkodott szörnyüt.

Apám felelt:

— Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.

Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus, a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.

De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs sehol.

Eltűnt, mint a lehellet.

Mi történt ? Nem tűnődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek elférnek mellette, hátulról kerül-nek, hátulról támadnak s akkor mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak is.

Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.

— Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltűnt, nyakamon a szent-gáliak.

Tizen is kiáltották belülről:

— Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.

Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem. A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyílóban levők. Apám csak nézte a dúló hadat.

Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban.Mert az ablakokban a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.

A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem i& került meg belőle soha egy se.

V.

(A hadi zsákmány. — Apám menekülési terve. — Nem sikerül. — Südit megragadja és védő pajzsként használja. — Apám elkeseredik. — Ott terem a segítség. — Nerner uram siralmas helyzete. — A rettenetes Csörgey Ferkó. — Békesség lett. — A kis Terner-lány hozta a segítséget. — A Bakonyon túli nemesség tanyája. — Mi történt ott ? — Vámosi Saáry Gergely.)

El ne Ítéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni, csempészni utálatos; hadi zsákmányt hódítani dicsőséges. így tanitja a világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus. Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját;? Hogy szerzi országát ? Azt hiszed: talán szépen kér\, igaz áron kapja, becsületes utón szerzi? Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik, mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőíti is azt a másikat?

Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebrerakta. Lásd, az ezüst evőeszközökhöz kis ujjal se nyúlt. Mert most ugyan duhaj volt, de azért nemes ember volt.

Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák egyszer csak elfogynak, a szür- dolmányoknak nem lesz egyéb dolguk, körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a veszedelmet kikerülni még se lehet.

Elejét kell venni a bajnak.

Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész súlyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse. Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat, ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a melyen ő befér.

Csak félig sikerült a vakmerő terv.

Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak akarnak betörni.

— Szorítsd az ajtót!

Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szorították vissza a bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.

6

Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet szorult helyzetnek« nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a másik fele kívül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.

Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztítsa.

Hát hiszen egyszer meg kell halni.

A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.

Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?

Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt súlyos czelőkével apám fej’éhez sújtott. Csak annyit mondott:

— Itt is van egy!

Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félrehári- totta, a czelőke ki is esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmúlhatott volna, vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.

— Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.

Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amúgy is sokkal erősebb volt, mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtízszerezte erejét.

Támadója először karjait akarta kiszabadítani s vonaglott velük erősen.

Nem lehetett. A vas nem szőrit erősebben, mint a hogy apám fogta a szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szűr pedig nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.

A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:

— Szabaditsatok meg atyafiak!

Társai oda rohantak s kísérletet tettek kiszabadítására. Egyszerű módja lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.

Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság következtében apámból úgy is csak a fele embert látták.

Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek feléje, paizs gyanánt használta Südit s úgy lobogtatta maga előtt, mint a kisasszony a zsebkendőt.

Még egy keserű kiáltás tört ki Südiből.

— Végem van! Gyertek már segíteni, ha van isteniek!

— Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszorítom, de azt meg ne várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.

Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a vasmarok nem tartja: már összeesett.

6

De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:

— Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!

Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:

— Vedd el tőlem, bivaly!

Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeríti a szentek keserű miatyánkját.

— Fejsze kell ide, atyafiak!

Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól látta ezt apám.

Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a szürdolmányosok. Jól van, úgy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.

Mégis elkeseredett egy pillanatra.

Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon hagyott ifjú, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szorítják azzal a tölgyfaajtóval.

Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem is tudott emiatt megbocsátani soha. .

Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.

Mi lehet ennek oka?

Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszűnt a tusakodás. Csendesség van.

A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni akarnának.

Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.

És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s Szent király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruháhan mind a kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosán, tarso- lyosan, forgós csákóval.

Csend és békesség lett azonnal.

Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A súlyos szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre léptek.

Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.

Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.

Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az! Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat. Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.

És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra! Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.

A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy terembe, valaki valami keserű, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta onnan a benyilóból.

Mi ez? Ki haldoklik itt?

Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva, leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi állt, a mennyi ráfért.

Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt ágy súlyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka tojás is. Az mind összetört, s nyúlós, sárga-fehér nedve özönvízzel fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-száj a, haja, minden ruhája tele lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.

Százféle adoma készült esetéből.

Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.

Nem azért tűnt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre mindig. Hanem józan, gyakor-

lati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.

Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs. Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az, hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét,husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.

Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle összerovásból ki kellett ’ szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop. Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös szekér nyomórudja. Úgy pörgette a kezében mint a motollát.

Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.

— Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon ? Mert megeszem ma mind!

S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült tőle mindenki.

Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette először az alkalmas hangot.

— Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal a nagy gerundiummal ?

Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.

• Ökör mász be kentekhez«.

Ez túl ■ a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül, kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lob- bal, nagy dirrel-durral ront be a szobába s azt se mondja: jó napot; — azt se mondja: ki lova fia.

Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot kívánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.

No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.

De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban, oly csodálatos módon az alispán ?

Ennek bizony története van.

A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet beszélek s urát kell adnom mindennek.

Mondtam már, hogy a kis Yerner-leánynak szerepe lesz a virtusban.

Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle semmit.

A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét vesztette.

Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörű leánykát ?

Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. ügy házmagasságnyira azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.

Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.

Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő vendéglőjükben :

— A szent - gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind megölik. A papát is megölik!

Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.

Yerner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyújtani.

A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.

A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiál_ tóttá bolond ésszel:

— Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők is dúlták a mi táborunkat.

Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk mellett is megigazították a cserfalevelet.

De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak. A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry Gergely, Puszta-Miske ura.

Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás, káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utezára. Járó-kelők mindent hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hixt adott az Angyal-vendéglőbelieknek.

Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.

A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu, be se lehet dönteni Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak. Azokat kifeszegetni nem volna könnyű munka.

De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden ablakdeszkán háromnégy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.

Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgőé mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet ? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:

— Szent-gáli nemes atyafiak ! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vájjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon túli nemességet hátulról megrohanni ?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kísérletet tettek. Szomorú lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háború. Nyomban belátta mindenki s ezen túl a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.

Ki lőtt ?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyó- vidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvár- megyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyűlésén a tanácskozás: hány pandúrt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük íöl ?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra :

— Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állítsunk föl ötezer pandúrt s lássuk el jól fegyverrel s tanítsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

— Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

— Abból indulok ki, tisztelt közgyűlés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állít pandúrt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatta:

— Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyűlést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbíró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Yerner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogymindez a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongást volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak ?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyű, birtoku és méltóságú férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase derített ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjjá már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg!A SZENT-GÁLI NEMZETES ASSZONY.

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek ? — A régi palota. — A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. — A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. — Cselédsége. — Utolsó Karácsony-esténk.)

Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.

Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges; munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja; adóssága semmi.

Tehát nagy úr volt.

Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?

A történet furcsa tanulságot nyújt e kérdésben.

Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt, szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghaat: alig telt vagyonából koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.

A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is; épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még azt is hirdették róla, könnyelműen bánt az ország vagyonával. S mikor meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy vagyonát is megette a pénzügy-miniszterség.

Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije. Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány filokszéra-ette rossz szóló. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.

Az ö helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem űzött egyéb fényt, csak azt, hogy kupakot csináltatott hosszú szárú födeletlen cseréppipájára és csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy kiadás miatt. így aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.

A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben. Széli Kálmán, Tisza Kálmán,Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha se vállalkozott se nagy vagyonú ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry volt az egyetlen született főrendi úr.

De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes anyja s ő vezette a háztartást.

A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett művészi becsű vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.

A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy valami nyoma fönmaradjon.

Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt. Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara, vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.

Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a múlt század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.

Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni. Fölvitte oda édes anyját.

Édes anyja egyszerű szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott gazdálkodni. Szalma- födelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el húsz teremből és szobából álló palotabeli lakást.

— Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka, derék eszes, miveit ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja. És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó barátunk. Tudományos és miveit férfiú.

Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok szobán keresztül mentek.

Minden szoba be volt bútorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori pozsonyi bútorai voltak. Magas hátú, XIV. Lajos korabeli divatu divánok, pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem, damasz és faragvány minden bútoron. Az öreg asszonymegnézte gondosan valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II. József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothsehilddal s még valami kis töredék százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az alkudozást is s azt mondotta:

— Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem adja.

— Odaadom.

Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet száz forintot. Azonban Wekerle máig se adta oda Rothschildnak. Most is ott ketyeg a falon.

Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se szólt semmit.

Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, 7földszinti széles folyosón át hátul. Ez szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nem- zetes asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak bútorok.

Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:

— Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák naphosszat ?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.

— De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagy urakat?

— A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több bútorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más bútorát nem használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.

ügy is lett.

A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni. Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga bútorai között.

Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt kilehelte lelkét.

E vendégszobában laktam én is az 1872-ikév őszén, mint újdonsült képviselő. Családom nem jött mindj’árt föl Pestre s el kellett pár hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives vendéghivását.

Abban a kis lakásban ültük meg 1871 >)en karácsony estéjének ünnepét is.

A kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt húsért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes asszony.

Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más nagyságosnak szólította. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy ő nem nagyságos. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta, hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.

Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült csirke, befőzött, aszalt gyümölcs ésmindenféle kalács volt a vacsora. S micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában ! Mint a mikor ragyogó ifjú menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében. Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra fűzött meggyek és cseresznyék, a dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és birsalmasajtok! Mind önmaga készítette! Holmi csemegés boltok, olasz gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékái, franczia és arab aszalékok nem látták az ő asztalát soha.

Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni mindenütt.

A kalácsokért megdicsértem a cselédet.

— Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá. Ezek a pestiek nem értenek hozzá.

Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.

Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.

— A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!

Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén !

Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje.A FARAGÓ BÉRES.

(Mit tud a faragó béres ? — A kisbéres. — A pusztai cselédség rangfokozata. — A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. — A Bakonyba megy szerszámfáért.)

Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a yonókés: úgy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében.

Járomfa van épen a csiptetőben, két hajtását a Bé-fát már simára húzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét húzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.

Ha kivéste, ha kifúrta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot tudna akasztani a rúd végére, ha mindjárt remekelt mester is.

Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak úgy leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdú ficsu- rosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti ; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajdúról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetvár is lehet még belőle ; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegény legény marad.

De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdú el nem parancsolja, pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg, ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp, igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi húgom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket, kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.

Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fújja különben.

Nyílik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres.

— Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék odakünn !

— Ráérnek már a gyerekek ? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.

— Csak a szót várják, felel a kisbéres.

— Lássatok hát hozzá!

Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:

— Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres ?

— Várj csak öcsém — szűri a hangot az öreg fogai közül — megérik egyszer a csicsóka is.

Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, még se tűrheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.

Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony magas fokot képez.

Első fok az ökrészgverek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve.

Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám kijár neki. Keverő és vetőszántásnál húsz krajczár, rossz időben kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él,minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrész- gyerek ugyan kis legény ő előtte.

Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csúfságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben úszik s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban káromkodik a bivalyos : annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.

Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.

„Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a szekéroldalon

— igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gúnyolhassa.

Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas ! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, a kinek adiploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozdított kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége !

És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a mit mond is: nyugodt, lassú hangon mondia. Neki már kertje és házacskája is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.

Néha elfogy a fája időközben. Mit fúrjon faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás; ha eke, talyiga, szekér és minden szerszám nem lenne tökéletes.

Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött. Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek alatt. Mi van meg ? Mi hiányzik ? Mi van pusztu- lóban ? Mi kellene ? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.

Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.

Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is. Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent.

Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat seprőnek ; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak, petren- czeemelőnek ; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek, hozunk még nyirfaabroncsot is, a kis- birónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vájjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályúért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvenczió-mérés- kor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta miatt.

Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem Írna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kanczel- listának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.

Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromol-hatatlan jóizii ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat húzhat abhól az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort úgy se szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal.

így folyik a faragó béres élete!

BORONYA HALÁLA.

(Ki volt, mi volt Boronya ? — A fehér vaddisznók. — Kevés a makk, — Mit beszél az öreg sertés ? — Boronya halála. — A vihar gyözi-e tovább, vagy a kürtszó ?)

A határ mentén ballagva felértünk a Meszesre. Szétnéztünk a Meszestetőről, megnéztük a Meszesbükköt s innen hazafelé indultunk a Farkut-lapon át. Félig- meddig megmásztuk a Vehemkőt is, ittunk a Csikós- kut vizéből s nagyoknak és fényeseknek találtuk a a csergedező Eakottya csiborjait. Innen értünk a Nyiresbe s Boronya halálára.

Kissé szokatlan, kissé pogány dűlőnevek, de el kell tűrni. A Bakonyban vagyunk és pedig a szent-gáli határban. Igaz, hogy a határ napkeleti szélén, a hol már a márkói és rátóti Bakony kezdődik, de hát ez is az öreg Bakonyhoz tartozik.

Boronya halála!

Ez is dűlőnév. Hajdan sürü, vén fákkal teljes, ma már ligetes, vagy egészen letarolt. A tagositás óta nincs is meg már régi szine, régi mivolta. Negyvenhárom esztendeje múlt, a mikor ott jártam utoljára.

Furcsa név. Boronya halála. Hogy lehetett dűlőt igy nevezni ? Bizonyosan itt halt meg Boronya. De ki volt hát az a Boronya ? Nemes úr-e, szegény legény-e? Vagy valami hős, a ki törökkel, némettel, vagy más kutyafejű. ellenséggel itt viaskodott? S mikor halt meg és miért halt meg?

Kérdezősködtem utána.

Sok mesét mondtak róla. Vitézi viaskodás itt nem történhetett. A vitézek utón, járt helyen, nyilt mezőn hadakoznak. Nem járnak azok föl a Meszestető aljára.

Elmondom az esetet, a hogy igazán történt. Szomorú történet, de bizony nagyon egyszerű.

Boronya szegény ember volt, csak afféle bakonyi kanász. A rajtavalóján kivül alig volt valamije. A rajtavalója se nagy dolog. Szűr és fehérnemű. Kalap és tarisznya. Karikás és kürt s kétmeszelyes csutora. De volt felesége is. Ott lakott a Horhi pusztán s volt tizenegyéves fia is. Ez már vele járt apjával és a disznófalkával. Papnak pap a fia, kanásznak kanász. így szokott az lenni.

A disznófalka szent-gáli nemeseké volt. Kégi bakonyi sertésfajta. Ma már ez is kiveszőben.

Különös fajta volt ez. Magas, hosszú, sovány test. Nem vaddisznó, de nem is szelid. Afféle fehér vaddisznó, mely sohase volt még hajlék alatt; falut, házat, sohase látott, kint van éjjel-nappal, télen-nyáron. Ha ingerük: megtámadja az embert, meg is öli, meg is eszi. Farkastól nem fél, úri ruhás embert meg nem tűr közelében, messze elkerülik még a vadászok is. Ki kell előlük térni.

Csodálatos fehérszőrü állatok. Sörtéjük ritka, halvány rózsaszínű testük. Szempillaszőrük is hófehér. Húsúk, szalonnájuk jóizü, de szalonnájuk közepén van valami pánczélréteg. Ezt megrágni emberi fogakkal nem lehet. Még talán farkasfogakkal sem.

De a kanászt, a ki éjjel-nappal vele jár, rendkívül szereti és becsüli. Megbecsüli a fiát is, a kutyáját is. Yan neki szive, belátása.

Egykor, régen, valamikor kegyetlen tél volt. Örökös hó, zivatar, szélvész, kemény fagy. De hát ettől nem fél se a kanász, se a falka. Megszokta már. Eszébe jut, volt már ilyen idő máskor is. Kiálltuk, elszenvedtük. Ború után derű. Egyszer majd csak kitavaszodik. Ha nagy is a hó: az se nagy haj. Csak elég makk legyen a hó alatt. Kitúrja azt, fölszedi azt onnan az okos falka.

Hanem hát éppen azért volt kegyetlen a tél, mert nem volt elég makk a hó alatt. Se tölgy, se cser, se bükk nem ontotta az idén a makkot. Hiába túrta a havat, jeget, göröngyöt a szorgalmas sörtés: alig talált valamit. A hidegnek pedig az a különös természete van, hogy kétszeresen hideg, a mikor a bendő üres.

Egyik napon délutánra fordult már az idő s bizony éhesek voltak a sörtések. Hiába szólongatták Boronyát a kanászt, hiába döfödték orrukkal a csizmaszárát, hiába ránczigálták szürkötőjét: Boronya nem tudta őket jó makkra vezetni. Eleget káromkodott a jó Boronya, még a könnye is kicsordult egyszer-másszor, megértette ő sörtéseinek minden szavát, minden panaszát ; de segíteni nem tudott.

Végre czéltalan kóborlás után kiértek a Nyiresből, arra Herend felé. Vén cserek, iharok és harsak álldogáltak ott ritkásan. Ott már igazán nem lehetett sok makkot találni. Elővette hát kürtjét a jó Boronya s egy sor nótát szépen, figurásán, rikoltó magas hangon elfujt a falkának.

A sörtés nagy zenekedvelő. Elfelejti éhét-szomját, ha zenét hall. Kitárja fülét, lefelé tartja orrát s a zenélőre függeszti tüzes szemét, úgy hallgatja a kürtnek hangjait. Nem röffenne, meg nem mozdulna a világért se.

De hát ez se tart örökké. A kürt csak birná, talán a falka is birná, de a tüdő nem birja. S a mint elröppent az utolsó hang: rögtön odaszállt a falkára az éhség fekete madara.

Mit csináljunk?

Szerencsére öreg tapasztalt sörtés is volt a nyájban. Ez felnézett az öreg fákra s észrevette, hogy azok ága tele van fagyöngygyei. Sötétzöld, eleven fagyöngygyei. A fagyöngy pedig télre jó falat. Egy-egy fagyöngy két- három éhes sörtésnek is elég egy-két napra, hiszen akkorák azok a fagyöngyök, mint a gólyafészek.

Odament az öreg sörtés Boronyához, elkezdett csöndesen beszélgetni, megfogta Boronya szűre peremét s lassankint ránczigálta.

— Mit akarsz öreg?

A sörtés tovább beszélgetett. Mi emberek, magasabb rendű lények, azt a beszélgetést röfögésnek nevezzük. Valószinüleg a sörtés is igy vélekedik a mi szónoklatainkról, de a jó Boronya megértette az okos szót.

Kivált, mikor az öreg, tapasztalt sörtés beszélgetés közben mindig a fagyöngyre pislogott.

A sörtés beszéde bizonyára igy szólt:

— Lásd, édes jó gazdánk, az a fagyöngy finom nyalánkság lenne, de az a fa ágán van, mi pedig itt a havas földön vagyunk. De mi tisztességes, komoly férfiak vagyunk s nem csuszó-mászó, ugra-bugra népek, mint a mókus, meg a macska, nem is repülő állatok, mint a varjú. Mi oda a fagyöngyért fel nem mehetünk, hanem te, jó gazdánk, fölmehetnél. Baltád is van éles s azt a gyöngyöt levagdalhatnád számunkra. Megköszönnénk szépen. ”

Ezt értette a szóból Boronya.

— Igazad van öreg.

Lekeritette szűrét, tarisznyáját, kürtjét, csutoráját s átadta Pista fiának.

— Vigyázz fiam, mig a fa tetején járok.

Fölmászott a fára, elkezdte vagdalni a fagyöngyöket, hullottak le a gyöngyök, rohantak rájuk a szegény éhes állatok s ették az eledelt nagy örömmel.

Hanem hát talán még jól se laktak: nagy baj történt.

A jó Boronya egy ütésnél megszédült, megcsusza- modott s lezuhant a magas faágról. Beleesett fejszéjébe s éles fejszéje halálra sebezte. Piros vére pirosra festette a havat.

Szegény kis fia odament hozzá. Megölelte, szólon- gatta, költögette. Nem mozdult a jó Boronya.

Odament hozzá nyája is. Az öregek félreturták a kisebbeket s oda furakodtak melléje s kis fia mellé.

Siratták is a maguk módja szerint, ébresztgették is egy kissé, orrukkal szeliden meg is döfödték. Hiába.

Nincs többé Boronya. Oda lett az okos őriző. Nem mászik fel többé a cserfára s nem szerez ennivalót az éhező nyájnak. Vége.

Szegény kis fiúcska: mit csináljon. Ember, falu, tanya, csárda nincs közelben. Hamarosan be is esteledik. Csak az öreg Bakony, a Halyagtető, a tél, a zúzmara s az éjszaka.

á sörtések ott tolongnak, ott zajongnak körülötte. S ő még nem is érti úgy szavukat, mint édes apj’a. De édes apja elmúlt, most már mit csináljon?

Sirt, a mig tudott. Azután kezébe akadt édes apja kanászkürtje.

Ő is tudott már kürtölni. Hiszen ő is kanásznak készült. Letörölte a deret a kürt fúvójáról s elkezdte azt a kürtöt fújni. Szegény árva falka: abbanhagyta a zsibongást, hallgatta a kürt zenéjét. Gazdájának halotti éneke volt az.

Alkonyatra elszürkült, elborult a Halyag és a Hárs- ágy. Szél kezdett támadni, rázta a zúzmarát s a száraz lombokat. De a kürt hangját nem tudta elnyomni.

Lassankint leszállt a fehér Bakonyra a fekete éjszaka. A szél tovább zúgott, a kürt tovább harsogott. Csakhogy a szél mindig erősebben, a kürt mindig gyöngébben.

Vájjon mikor hallgat el a vihar? Mikor hallgat el a kürt?

Ezóta és ezért nevezik a szentgáli királyi vadászok azt a dűlőt ott Herend fölött Boronya halálának.

ATYAFI-LÁTOGATÁS.

(Az ismeretlen nénémasszony. — A Tibay-atyafiság. — A Tibay-birtokok. — Mi volt a nemesi birtok ? — Sághy Tóni atyafi látogatása. — Miért mondott le örökre Ambrózy az atyafi-latógatásról ?)

Bizony az nem beszély, a mit az atyafi-látogatásról Írok. Nem is elbeszélés, nem is szónoklat, talán nem is szépirodalmi mű. Mégis valami. Ha egyéb nem : a régi nemesi világ arczképének egyik jellemző vonása.

Jó tizenöt-husz év előtt jelentik, hogy valami jómódúnak látszó derék öreg asszonyság akar velem beszélni. Nem épen uriasszonyság, de nem is paraszt. Valami falusi kisnemes asszonyság.

Csakugyan az volt. Tisztes sötét ruha, fekete selyem kötény, csipkés feketeselyem főkötő. A hogy hajdan öreganyám szokott öltözködni.

Kezdi a szót:

— Kedves uramöcsém, engem ugyan nem ismer, mert még sohase jöttünk össze. De boldogult édes apjával jó ismeretségben voltam, mert hogy ő vele még megtartottuk az atyafiságot. De maga, kedves uramöcsém, elfelejtett már bennünket, mert soha se jött el hozzánk atyafi-látogatóba, noha bizony fiatalabb, mint mi vagyunk.

Örültem e látogatásnak. Kitudakoltam a köztünk való rokonság eredetét, természetét és fokát. S a mikor már mindent megtudtam s az atyafilátogatás visszaadását is szivesen megígértem, szinte kiváncsi lettem, hogy az én kedves — noha eddig ismeretlen — asszony- néném épen most miért keresett fel engem.

Erre is megfelelt.

— Bizony nem egyébért jöttem én most kedves uramöcsém, hanem azért, hogy én is öregszem, meg a férjem is. Ki találunk vénülni, ki találunk halni abból az örökségi perből, azután a maradékaink már nem tudják folytatni s igy elesünk az örökségtől. Kedves uramöcsém országos hirre jutott, maga már csak ki tudná járni azt az örökséget hamarosan.

— Miféle örökséget ?

— Hiszen jól tudja kedves uramöcsém, hogy az én második izbeli déd ősapám Tibay Péter volt s én annak vagyok második izbeli dédükunokája. Azt is jól tudja, hogy második izbeli dédősapám testvérjének ága a fiában, Tibay Ferenczben kihalt még 1718-ban s ilyképen annak vagyona a mi águnkra szállott. De minthogy az én eleim Tolnavármegyébe költöztek: ennélfogva Tibay Ferencz vagyonát a gömörvármegyei atyafiak foglalták el. Ezt kellene tőlük kipörölni.

— Hol fekszik az a vagyon, kedves asszonynéném ?

— Jó szerével bizony magam se tudom, de hiszenmegvan az írásokban. Annyit tudok, hogy öt-hat faluban fekszik Gömörben, Ungban, Ugocsában.

— Azután mennyi lehet az a vagyon, kedves asszony- néném ?

— Van az vagy husz-huszonötezer hold, kedves uramöcsém.

Teringette ! Jó két-három millió forint érték. Ennek bizony érdemes volna utánajárni.

— Hát eddig miért nem keresték ezt az örökséget, kedves nénémasszony ?

— Hiszen kerestük, -kedves uramöcsém, 1848 előtt. De azután zavaros idők jöttek, amúgy is megtudtunk élni tisztességesen, 1848-ban pihenni hagytuk a port s azóta bizony ott feküsznek az Írások az archívumban. Ezt a port kellene föltámasztani.

Az én jó nénémasszony nem volt se eszelős, se képzelődő. Vagyona is tisztességes volt, beszéde is komoly és értelmes, de azt mindjárt észrevettem, hogy a mai törvényeket ugyan nem ismeri. A mi nem is csoda. Ki a manó ismerné ma már az összes törvényeket ?

Meg kellett mondanom neki a valóságos igazságot.

— Azt a port most már nem lehet föltámasztani, kedves asszonynéném. Lássa, 1848 után német világ volt nálunk, a németek uj törvényt hoztak, a régi örökséget eltörölték, a maga öröksége pedig már százhatvanöt éves, már most ezt kézbe venni sehogy se lehet.

Kissé megütközött szavaimon.

— Ejnye kedves uramöcsém, furcsa lenne az. Hiszen nemes ember jussáról van a szó. Hogy lehetett volna

a németnek annyi ereje, hogy a nemes ember jussát is megrontsa ?

— De kedves nénémasszony, azt is meg kell ám gondolni, hogy százhatvan esztendőről az atyafiságot. is nehéz ám tisztára megbizonyitani.

— Már hogy volna nehéz, kedves uramöcsém ? Hiszen 1848 előtt mi is voltunk atyafilátogatóba a gömöriek- nél s ők is voltak minálunk. Menyecske koromban egy hétig utaztunk férjemmel, mig odaértünk s két hetet töltöttünk ott. Mind az egész atyafiságot bejártuk.

Nagyot gondoltam. Nagyot néztem. Az a jó ősnemes tiszta asszonyarcz tökéletesen őszinte volt. ügy beszélt, a hogy hitt, érzett és gondolkozott. Hejh, te jó öreg nemes asszony, boldog világ, régi világ, örökre eltűnt világ az már, a hol a te lelked bolyong!

Hiszen igaz: hajdanában ez is intézmény volt, ez is része volt az ősi, nemesi alkotmánynak. Ma már ennek vége.

Mi volt a nemesi birtok?

Szent bizomány a nemes úr kezében. Nem az övé, hanem az egész családé. Az öröklési jog végtelen volt. Ha az egyik ág kihalt belőle : beleült a másik ág. Az idegen kézre került ősi birtokot visszakövetelhette magának háromszáz esztendő múlva is az igazi örökös. Bitang volt az, a ki az ősök birtokhagyományát köny- nyelmüen tékozolta el.

Ez volt az ősiség.

Az atyafilátogatás is ehhez tartozott.

A hol sok a gyerek: a harmadik, negyedik izén már négy-ötszáz tagból áll ugyanannak az apának és anyának maradéka. Leányágon idegen nevek, idegen családok férkőznek az atyafiságba. Mindegyiknek megvan öröklési joga a másik után. Illetlen dolog lett volna meg nem ismerkedni azzal, a ki után én jutok örökséghez, vagy a ki én utánam jut ahhoz. Nemcsak a rokonvér vágya, de a tisztesség is azt parancsolta, hogy az atyafiak fölkeressék egymást.

Lássunk csak egy-két vidám példát is erre.

A Yáczi-utczának egykor állandó alakja volt déli órákban a jó Sághy Tóni: világos ruhája, gondosan kezelt bajusza, kerek feje, kerek hasa ismerős volt mindenki előtt. De ő is ismert mindenkit az országban. Vidám mosolya, harsány hangja, elmés ötlete volt mindenkihez.

Adoma van ennek atyafilátogatásáról.

Alig került ki az iskolából, fiatalon nyomban szolgabi- róvá választották. Atyafilátogatóba nem mehetett messze.

Azonban a szolgabiróságról le kellett mondania. Valami nagyúri hibát követett el. Nagyon érdekes volt esete, de most ide nem tartozik. Váltig dicsérte hibáját az egész ország, meg is szerették miatta mindenütt, de hát le kellett mondania.

Ghyczy Kálmán szegről-végről rokona volt s azt kérdezte tőle:

— Mit csinálsz most ?

Egyelőre atyafilátogatóba megyek. Elvégezem egy hujjában . . .Elindult. Nyakába vette, mint mondani szokás, Tol- nát-Baranyát. Hét-nyolcz vármegye volt tele rokonaival. Komáromból indult jó négy lóval s oda kellett majd haza is térnie.

Ment-mendegélt. Egyik rokonhoz névnapra, másikhoz születésnapra tekintett be. Lakodalom, keresztelő, szüret, disznótor, vásár, sátoros ünnep, tisztujitás, követválasztás, beiktatás, nemzeti ünnep mindig akadt. Egyik a másik után. Győrben ki kellett cserélni az ostorhegyest, Fehérváron a rudast, Kaposvárott a nyergest. Sopronban gyökeresen meg kellett javitani a kocsit is. De azért az atyafilátogatás nem ért véget.

Egyszer Kemenesalján volt valami atyafinál. Az urak bent mulattak, a kocsisok kint beszélgettek.

A házigazda kocsisa azt kérdi Sághy Tóni kocsisától:

— Honnan jöttetek pajtás?

— Szombathelyről.

— Hát oda ?

— Répcze-Lakról.

— Hát aztán?

— Valamennyi helyet, a hol jártunk, el nem tudom számlálni, de jártunk mi száz helyen is.

— De hát hol laktok ti pajtás?

— Azt se mondhatom meg, mert a mióta a mostani uramat szolgálom: azóta mégnem voltunk otthon. Annak pedig már másfél esztendeje.

Hát ilyen atyafilátogatás is volt igen sok.

Száv év előtt egy tolnavármegyei úr lemondott az atyafilátogatásról. Ambrózynak hivták.

Sűrűn jöttek gyerekei a világra. De csak úgy egyesével. Hanem egyszer atyafilátogatóba járt 8 azalatt szült kedves felesége, de egyszerre kettőt. Mire lóhalálában haza hívhatták : ott volt a kettős szaporaság Aztán idő múlva megint elment atyafilátogatóba s azalatt megint ikrek jöttek a világra. Lovas legénynyel értesítették ugyan a vajúdás kezdetéről, de az első gyerek mégis nála nélkül látta meg a napvilágot.

Harmadik esetnél nem messze járt, csak Bölcskén, vagy Duna-Szent-Györgyön nézett be az atyafiakhoz. Az izenethordó czigány gyorsan értesithette, haza ért még a vajúdás alatt.

Az volt a szokás, hogy a nagyasszony az ágyas házban feküdt, mellette forgolódott a bába, jó öregecske bizalmas asszony s azalatt, mig a vajúdás tartott, a benyilóban volt Ambrózy nagy jó urunk s ott várta a válságos pillanatot. A pipa és a kostök ott volt az udvarra néző ablak deszkáján, de pipázni nem volt szabad. Jó katholikus volt, imádkoznia kellett a nehéz órák alatt. Szivesen tette.

Egyszer csak itt a válság. Bedugja fejét a bába a félig nyitott ajtón.

%

— Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, itt a nehéz pillanat, adja ránk áldását.

Ambrózy imádkozott. Ez volt a házi szokás. Kis idő múlva megint bedugja fejét a bába.

— Adjunk hálát a fölséges úristennek nagy jó uram a szerencsés végezésért. Férfigyerek az isten áldása.

Ambrózy imádkozott. Ránézett a pipára, de a bába tilalmat intett a fejével. No isten neki, hát most még ne gyújtsunk rá. Még lesz egy gyerek. Ne ütközzünk meg rajta, igy szokott az lenni.

Csakugyan jó és tökéletes végezéssel járt a második vajúdás is. A bába szava s Ambrózy nagy urunk kettős imádsága csak épen úgy folyt le, mint előbb.

De már ekkor megszűnt lelkén minden aggodalom s vidáman nyúlt a dohányzacskóhoz, megtöltötte a pipát keményen, kicsiholt nyomban s körülvette magát vigan bodorodó füstfelhővel.

Azonban megint csak mutatkozik a bábaasszony feje a félig nyitott ajtónál. Most már harmadszor.

— Imádkozzék nagy jó uram a jó istenhez, megint itt a nehéz pillanat . . .

Ambrózy nagy urunk nem engedte a bábát tovább szónokolni. Nagy hangosan rákiáltott.

— Imádkozzék a pap, az ő dolga. Hányat akartok még velem kiimádkoztatni istenadták ? De én a pipám le nem teszem.

Tovább füstölt, de azért csak meg lett istennek harmadik áldása is. Hanem ezentúl nem mert többé atyafilátogatóba menni. Nehogy megint újabb veszedelemre hivják haza.ÜK.

(Jókat és Tóth Béla használta e szót: ükapám. — Hibásán. — A süv szó — A család izei. — Régi tudós is ejt hibát. — Tanulság.)

Volt egy vitám az én nemes barátommal, Tóth Bélával. A vita érinti Bakony vidékének magyar nyelvét, közlöm tehát e könyvemben.

Egykor azt irta valamelyik levelében a Pesti Hirlap hasábjain: ükapám.

Fejemet csóváltam. Hogy még Tóth Béla is tévedhet régi jó magyar szó értelmének tudásában. Nagy sor ez. Rögtön fölkerestem.

— Hiba történt, Béla fiam. Azt , Írtad ime: ükapa. Nincs az apák közt ük s nincs az ükök közt apa. Az ük csak nőnemű előd lehet.

— Jóizün nevetett és nagyot. Először azon, hogy én ily semmiségért egyenesen rárontottam. S másodszor azért, mert szentül hitte, hogy nem ő tévedett, hanem én tévedek. Engem jó magyar szokás szerint bátyám- uramnak szólított.Hiszen, bátyámuram, Jókai is beszél egy helyütt az ükapjáról, ő már pedig csak tudja, ha valaki tudja.

— Igaz, egy helyütt ükapját emliti, de 6 is téved. Neki is szemére hánytam.

— De hát honnan tudod, te, bátyámuram, hogy mi tévedünk s neked van igazad ? Hol vannak forrásaid, hol vannak bizonyságaid?

— Tudom hazulról, az apai hajléktól, kisgyereksé- gemtől fogva. Egyébiránt Zádor Györgytől és Zsoldos Ignácztól is tudom, a kik ezelőtt ötven s néhány évvel az osztrák polgári törvénykönyvet talán fordították is, de magyar fordítását mindenesetre gondosan átnézték s nagy tudásukkal s tekintélyükkel megerősítették. Ez a forrásom, ez a bizonyságom. Zádor és Zsoldos. Ki merne e két tudóssal versenyre szállani?

— No nézzük hát a jó Páriz-Pápait.

Elővette nyomban azt a háji-báji vaskos könyvet s hirtelen megtalálta benne az ük-szót. Ük azt jelenti latinul: valamelyik avia.

Most már ő is csodálkozott. Avia csakugyan nőnemű és nem himnemü. Apa tehát nem lehet, hanem csak anya. Azt a könyvet pedig földhöz vágni nem szabad, mert ősidőktől fogva minden magyar nyelv tudósának ő az egyik örök forrása.

Visszatette a könyvet helyére.

— Megadom magam, bátyámuram.

Belekezdtünk ekkor a család őseinek, ágainak, törzseinek, származékainak magyar nyelvi vizsgálatába. Összehordtunk nagy csomó nevet és szót. Találgattuk: melyik ezek közül őstiszta magyar, melyik lehet idegen származású? Én már régebben foglalkoztam úgy magamban e kérdéssel. Hiszen törvényalkotási kísérletekbe is keveredtem egyszer- másszor. Azt is tudtam, hogy a családtagok s rokonsági viszonyok és kapcsolatok jelzésére a mi nyelvünk alkalmasabb s megfelelő szavakban gazdagabb, mint a kerek világ akármelyik nyelve s talán gazdagabb, mint együttesen valamennyi nyelve. Volt hát elég anyagunk a beszélgetésre.

Abban mindjárt megegyeztünk, hogy a sógor szó valószinüleg a német szomszédságból csúszott be hozzánk. Szép szó, az igaz. Erős hangzása daczára könnyű ejtésü. Nem nyelvficzamitó, mint a milyen a legtöbb német szó a magyar embernél. El is van terjedve annyira, hogy az irodalomban és közbeszédben s a legfelső és legalsó rétegek egyaránt használják. Sőt sejtelmük sincs arról, hogy ' van e fogalom jelzésére ős magyar szó is, a mely szebb is, jobb is, rövidebb is, mint a németes vendég szó. S a mely végre is a mienk, az édes mienk.

Mi a sógor a családi kapcsolatok közt ? Bizony ebben is sokat téved a köznép s kivált a budapesti úri nép.

Hogy én nekem sógorom a feleségem testvérje s hogy az én feleségemnek sógora az én testvérem: ezt csak tudják. De már az ángyot és sógornőt kegyetlenül összetévesztik. Nekem például a feleségem testvérje csakugyan sógorom, de már a testvérem felesége csakugyan nem sógornőm, hanem ángyom. Ehhez már a német nyelv nem ért s azért a budapesti úri nép hebehurgya tudatlansággal az ángyát is mindig sógornőjének nevezi. A köznép jó magyar vidéken nem esik ebbe a hibába. Ő tisztán tudja és érzi a különbséget.

A sógornak ősmagyar neve: süv. Süvem annyi, mint sógorom. Három betűs rövid és szép szó. A tizenhetedik századig élt a magyar irodalomban, azóta elkezdték feledni. Az utolsó két században elfeledte már a köznép is. Csak igen kevés helyen emlékeznek már rá. Öregektől én még hallottam a Mezőföldön, a Bakonyban és Balaton mellékén. De csak ily kapcsolatban: süves rokon. Sokan azt se tudják, miért süves? Azt hitték, a süves szó talán tévedés a szives szó helyett és csakugyan ezt használták a süves helyén. A nagy nyelvi tisztulásnak, az irodalmi átalakulásnak s az utolsó század Íróinak mulasztása, hogy irodalomban és közéletben újra föl nem támadt. Ha Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai alkotásaiban benne volna: az irodalomban és közéletben is benne volna.

Szegény elhunyt nemes barátommal megfogadtuk, hogy Írói alkotásainkban mi e szép magyar szót használjuk ezentúl, ha alkalom lesz rá. Csakhogy ritkán jő alkalom. Nekem azóta talán kétszer jött.

Nyájas olvasóm mosolyog tán a fölött, hogy felnőtt emberek egyes szavakon is annyit tudnak tűnődni. Bizony annyit tudnak. A magyar nyelv a magyar nép lelke. Minden szó a léleknek egy darabja. Sokszor igen nagy és értékes darabja. Ma százezer szóból áll a magyar nyelv. Mi ehhez képest száz szó ? Semmi.

Száz porszem. De ha mégis volna olyan száz szavunk, melyről biztosan tudnók, hogy azt Attila vagy Árpád ősünk valósággal beszélte: minő mérhetetlen tudománybeli kincs volna az!

Azonban térjünk csak vissza az ük szóra. Hogy ezt jól megérthessük, számláljuk el a család ízeit.

Én. — Ez az első íz.

Apám, anyám. — Ez a második íz.

Öreg apám, öreg anyám. — Ez a harmadik íz. De itt már sok megjegyzésünk akad.

Túl-a-Dunának a Bakonyon túl levő része igy beszél: nagyapám, nagyanyám. A köznép még emlit öreg apát, anyát, de a miveltebb osztály már alig. így beszél a budapesti ember is: nagyapám. így hagyta bent az osztrák törvénykönyvben Zádor és Zsoldos is a szót. így használják széltében Íróink is. Azt hiszem, ez egyenesen, közvetlenül német befolyás, habár igen régen használatos. Az én szép Mezőföldemen s Balaton mellékén az én gyerekkoromban még senki se tudta, mi a nagyapa, nagyanya. Azt se tudtuk, mi az após, anyós. Ezek helyett az ipám, napam szavakat ismerjük. A hogy a népdal mondja:

Eb fél, kutya fél,

Mig az ipám, napam él.

De menjünk tovább. Mit jelent ez a szó: szép apa, szép anya? Ez is a harmadik ízt jelentené s öreg apaanya helyett volna. Eredetét, származását nem tudom. Nem is jártam utána. Az én vidékeimen _ a nép nem ismeri.

Lássuk a család többi ízét.

Ősapám, ősanyám. — Ez a negyedik íz. Itt azonban már még több a fontos megjegyezni való.

Először is túl-a-dunai öreg nemes ember használja ugyan e szavakat: ősök, ősi jószág, őseink, ősiség, stb., de az ősök alatt az öreg apán túl az összes fölmenő rokonsági ízeket érti, föl egész Árpádig. Ha különösen az ősapáról és ősanyáról akar megemlékezni, akkor azt mondja: jobb apám, jobb anyám. Sőt a mi nekem kis gyerekkorom óta mindig feltűnt, az o betű helyett ó betűt ejt. Jobb apám, jobb anyám: ez a kiejtés. Régi jobbjaink is azt jelenti nála: régi őseink.

Ennek se tudom eredetét. De régi mondás, a múlt századokban irodalmilag is élt. Az igazi magyar észjárás szüleményének tartom. A tizenöt éves gyermek például együtt élhet harminczöt éves apjávalés anyjával, ötvenöt éves öreg apjával és anyjával s hetvenöt vagy nyolczvan éves ősapjával vagy ősanyjával. Már most kedveskedő gyermeki szóval miként nevezze ezeket? A szülőket édesnek, azok szüleit nagynak, szépnek, öregnek nevezi, bizony az ős szülők számára alig talál szebb szót, mint ezt: jobb apa és anya.

Azután van egy érdekes jelenség.

A magyar ész az ős szóval és a mag szóval sajátságosán bánik. Ősnek leginkább csak férfit fogad el, asz- szonyt nem. Mert nemzetséget alkotni csak férfi tud, asszony pedig nem tud. így van a maggal is. Ha azt mondjuk: ez a család magtalan: ez nem azt jelenti, hogy nincs gyermeke, hanem csak azt jelenti, hogy nincs figyermeke. Leánygyermek tiz is lehet, de ha fiú nincs: akkor magtalan. így tanitja ezt a Corpus Juris és a Tripartitum. Megmagyarázta ezt egyik művében maga Deák Ferencz is.

Az ük ős turáni eredetű szónak látszik. Vámbéry legalább a finnek, lappok, csagatájok közt meglelte rokonát. Eukko, akkó, ekecze e nyelveken mind nagy anyát s idősebb nőrokont jelent.

Az ötödik íznél jön elő az ük: dédapa, ükanya.

A hatodik ízben megint ott van az ük. Dédősapa, ükősanya.

Itt most már nyelvbeli rejtélyre akadunk. Ha az öreg apának öreg anya felel meg s az ősapának ősanya: miért nem felel meg akkor a dédapának a dédanya s miért kell a dédanya helyett ükanyát mondanunk? Magából a magyar nyelvből — úgy gondolom, nem is lehet a rejtélyt megfejteni. A megfejtést a turáni összehasonlító nyelvtudománytól várhatjuk.

A latin nyelven eligazodni tökéletesen nem lehet vagy legalább én nem tudok. Avus, atavus, abavus, proavus: e szavak jelzik az őst, dédet, dédőst, dédüköt üköt. Páriz-Pápai szerint ük: avia, dédük: atavia. Ugyanő azt mondja: üköd annyi, mint nagyanyád anyja. Ezt nem jól mondja a régi nagy nyelvtudós, mert a nagyanya anyja nem ük, hanem ősanya. Másutt meg azt mondja: feleségemnek üké azt jelenti: napamnak anyja. Ezt már épen nem találta el a nagy tudós. Mert napamnak az anyja az én feleségemnek nem üké, hanem csak öreg anyja.

Bizony hibáztak a régiek is. A nyelvtörténeti szótárból azt látom, hogy a Kazinczy-kodex egy helyütt az mondja: Szent Anna vala Máriának anyja és Krisztusnak ükeje. Ez az állítás se igaz. Mert Szent Anna Krisztusnak öreg anyja. Krisztus üké Szent Anna édes anyja volt.

Azt mondja a kódex: Krisztusnak ükeje. Ez az ükeje üké helyett van. Eszembe jut, hogy az én vidékemen is igy beszélnek: kieje ez a kalap? A kieje szó a kié helyett van.

Ükeje, kieje, öveje: egyenlő ragozások. Sokat lehetne erről beszélni. De bízzuk ezt Szily Kálmánra. Ő a mestere.

Vannak nyelvtudósaink, a kik azt mondják: tökéletesen elterjedt szó a sógor; elég tiszta és szép is, miért hagyjuk el s miért tegyük helyére a süvet? Bizony egyszerű a felelet: azért, mert a süv magyar szó s nem német és azért is, mert rövid és szép és egytagú. És kényelmes is. Ha azt akarom mondani: süves rokonság, bizony esetlen dolog lenne e helyett azt mondani: sógorsági vagy sógoros rokonság.

Lehr Albert még tovább is megy. Azt mondja: ha Jókai és Tóth Béla tévedett s ha a közönség is téved az ükapa használatában, hát hiszen akkor semmi baj, ha az irodalom is megmarad az ükapánál. — Ez nem az én nézetem. Kapa is más, kasza is más és ha Jókai vagy Arany vagy bárki százszor eltévesztené a szót s egyiket a másik helyett használná: irodalmunkban akkor is csak a kapát kellene kapának s a kaszát kellene kaszának nevezni. A nyelv törvénye természettörvény, az ellen nincs tekintély.

EZ IS VÁLÓPÖR!

(Zádor Pali őrzi a kutydböri, — Megnősül, gyereke less. — Válik a feleségétől. — Válópöre alatt minden békéltetésnél újabb gyereke születik. — Utóbb megunja a sok gyereket és a hosszú válópürt.) ,

Eégi megyei történetet mesélek. Az én jó bakonyi vármegyémből. Édes jó vármegyém, de sok bölcsesség kormányozta egykor benned a világot! Éppen ezt bizonyitom be ezzel a furcsa válópörrel is

Volt egy viczefiskusunk, Zádor Pali volt a neve. Régi jó családból, törzsökös nemesi vérből volt származása. Büszke is volt rá. Másra nem is volt büszke, csak erre. A birtok rég elúszott már. Jobbágyainak már hirük-hamvuk se volt. Erdeit is más járta, bakouy- éri malma is másnak kelepeit, másnak nyikorgott, nem ő neki. Csak az ősi kis kúria volt még meg, de nem hét szál szilvafával, hanem hetvenhét szál szilvafával s megszámlálhatlan dió, körte, alma, cseresznye, mogyoró és somfával. Derék nagy gyümölcsös. Ebből élt maga is, tyúkja is, tehene is, malacza is. Ezentúl csak kutyabőreit őrizte példás gondossággal. A nemesség nem ért ugyan már semmit, de a származás nemee- sége mégis nagy kincs. Kivált annak, a kinek úgy sincs egyebe.

Azonban ügyvédi oklevele mégis volt. Ennek segítségével lett a nemes vármegye viczefiskusa. S ennek segítségével kapott feleséget is. Derék, jó, piros-pozsgás, jókedvű menyecskét. Irigyelte tőle, magasztalta érte, ócsárolta őt magát mellette mindenki.

Miként jutott a házassághoz: nem tudom. Mi a Bakony déli és keleti oldalán laktunk, ő a Bakony északi és a nyugati oldalán. A Bakony nagy erdő, innenső oldala nem sokat tud a túlsóról. Én már csak akkor barátkoztam meg vele, a mikor fiatal férj és újdonsült apa volt.

Olyan fiacskája született, mint a vasék. Büszke lehetett rá apa, anya, bábaasszony.

El is dicsekedett vele boldog apja uton-utfélen.

Méltó sarjadék az ősi nemes Zádor-nemzetséghez!

Valami gézengúz pajtása azt felelte rá bolond észszel:

— Jó-jó, Pali, de a fiad az aranykulcshoz még se jut el könnyedén.

Pali barátunk felugrott e szóra. Majd a padlást ütötte át a fejével. Kerekre nyílt a két szeme, tátva maradt a szája, mintha látást látott s halálra rémült volna.

Mi történt?

A haragos mennykő ütött le mellette?

Nem. Hanem az villant meg eszében, hogy az ő édes kis felesége ime talán nem is nemes ágyból származott. Ha ez az eset nem volna, miért ne juthatna az ő fia az aranykulcshoz?

Nem feleselt. Nyargalt haza. A felesége éppen a porontyot szoptatta. Gyönyörű jelenet. De Pali barátunkat nem hajolta el ez a jelenet. Megállt felesége előtt rettentő komoly arczczal és szétvetett lábakkal.

— Asszony! Nagy beszédem van veled !

Oly hangon beszélt, hogy a menyecske csak elbámult rá. Nem öntött-e föl vájjon a garatra, noha eddig nem is volt szokása ?

— Szólj hát no, micsoda nagy beszéded ?

— Ha nekem huszonnégy óra alatt hiteles okiratokkal he nem bizonyítod, hogy apád anyád mindkét . ágon való őseid, dédeid, ükeid, dédőseid és dédiikeid s minden nemzetséged legalább hatodiziglen nemes volt: akkor elválunk. Elválók tőled nyomban !

A menyecske megszoptatta a fiacskáját, elringatta, elaltatta, rendbehozta keblén a ruháját s két csípőjére tette a két kezét s úgy mondta az urának.

— Én pedig azt neked be nem bizonyltom.

— Miért?

— Azért, mert egyéb dolgom van nekem a világon.

Igaza volt ugyan a menyecskének, de ilyen kereken még se kellett volna azt kimondani. Lám, a mi Pali barátunk elugrott, nyakába vette a falut, azután a várost, azután a vármegyét, fölhajszolt minden papot, matrikulát és megyei arkhivumot s minek utána sehogy se találta meg, a mit keresett: megindította a válópört. Otthagyta feleségét, gyerekét a kúriában, maga feljött lakni a vármegye székvárosába.

Az egész világ azt mondta: hóbortos bolond. Nemtörődött vele. Első dolog a világon a vér tisztasága. E miatt ugyan el nem választják a házasfeleket, de hiszen nem is erre alapitotta a port. Titok, összeférhetetlenség, engesztelhetetlen gyűlölet s egyéb eféle hiábavalóság. Ezzel hozakodott elő. Bízott abban, hogy ő vármegye ura. Keresztül hajtja pőrét hamarosan.

Hiába hízott.

A nemes vármegye nem úgy gondolkodott, mint a mai hebehurgya világ. Hanem úgy gondolkodott: nem szabad a port gyorsan elintézni. Nem azért van a világi hatóság, hogy a perlők, patvarkodók, viszály- kodók kedvében járjon. A ki port indít: várjon, fizessen, csusszon-másszon utána, unja meg teste-lelke, öregedjék ki belőle, kívánja a poklokra az irót-birót, prókátort, tanácsadót. Majd bizony! Ha gyorsan intézkednék a vármegye: az ördög se győzné & sok panaszt és panaszkodót elkergetni.

Pali barátunknál se tett kivételt a nemes vármegye.

Mielőtt a pör tárgyalását megkezdené: kitűzte az egyezkedési tárgyalást. Éppen egy esztendőre nyújtotta ki a határidőt. így hozta magával az ősi szokás. Akkor pedig jelenjék meg személyesen mind a férj, mind a feleség. Mert különben igy meg amúgy!

Meg is jelent. Pali barátunk úgy is ott lakott helyben. De megjött a menyecske is, hozta kis fiát is. Kis fia oly hatalmas növésnek indult, hogy már dalolni és tánczolni is tudott, pedig alig múlt egy éves. Oda szállt a menyecske az Angyal< vendéglőbe a viz mellé, a nagy hid mellé, a hol a Nepomuki-szobortartja a keresztet. Ott volt egy kétablakos kis nyájas szobája.

Hogy tudta meg ezt Pali barátunk ?

Hogyne tudta volna meg?

Igaz, nemes ember természete: az előzékenység, udvariasság, gyöngédség és hódolat az asszony iránt. Még akkor is, ha az asszony az embernek valóságos felesége. Még akkor is, ha az ember válik a feleségétől.

A nemes ember sohase lehet más, mint nemes ember.

De bizony várta a menyecskét Pali barátunk hódoló tisztelettel. Gondoskodott is számára fütött kályháról, jó vacsoráról. Megölelte, megcsókolta fiacskáját. Kezet csókolt a menyecskének is. Együtt is vacsoráit velük, ne legyenek társaság nélkül. Azt se tudta, mikor következtek el hajnal felé egymástól, mikor ment haza diákos özvegy lakába.

Másnap volt a megyei széken a békéltetés. Ünneplő ruhájában jelent meg mind a két váló fél. Prókátornak, ügyvédjelöltnek, lótófutónak semmi hire.

A békéltetés is más volt, mint mai napság.

Ma oda rendel a biróság ötven férjet és feleséget egyszerre. Csak úgy nyüzsögnek mindenfelé. Se a biró nem ismer senkit, se a birót nem ismeri senki. Nem is szól a biró a házasfélnek se szivéhez, se leikéhez. Csak a jegyzőt kérdi: rendben van-e az iktatás, kiadás, numerus, terminus, rubrika, kereset, melléklet, matri- kula, lakásbizonyitvány s több efféle ostobaság. A jegyző motyog valamit, a biró int egy plajbásszal.

— Elmehetnek!

Bevégződött a békéltetés. Az asszonynak egész szive, egész lelke, egész üdvössége és kárhozata van az ügyön s ime a bíró jó szót se szól hozzá. Csak úgy végzi el ügyét, mint egy aktát. Ide dobja, oda dobja. Mint a számadó juhász, mikor lebélyegzi a birka fülét.

Nem igy volt ez hajdan.

Ott ül az ősz alispán az asztal fején. Előtte a keresztre feszitett Üdvözítő képe. Előtte a Törvénykönyv és a Szentirás. Jobbról-balról a táblabirák nyolczan- tizen. Ünnepi csend és komolyság. Nem csapkodják az ajtókat, nem feleselnek a lótófutók. Mintha templomban volna mindenki.

Az alispán maga elé állítja a férfit és a nőt s szól hozzájuk:

— Édes fiam, édes lányom! A földi igazságszolgáltatás színe előtt álltok. De a ti viszálytok nemcsak földi, hanem égi ügy is. Isten rendelése a szent házasság. A ti boldogságtokra, a bűnös emberiség javára, az emberi nemzetség fenntartására határozta azt a mennyei végzet. Hogy te, édes fiam, ne lennél magad özvegyen és hogy te, édes lányom, ne lennél magad árván. Hanem egymást boldogítanátok. A mit Isten összekapcsolt: el ne szakassza az emberi gyarlóság. Gondoljátok meg ezt édes fiam, édes lányom még egyszer!

Így beszél az igaz biró, de hosszan beszél. Könnye hull a menyecskének, de Pali barátunk arczára is kegyetlen ború ereszkedik.

Nem békülnek.

— Jól van édes fiam, édes lányom. Mához egy esztendőre újra megkísértem közietek az egyességet. Itt legyetek pontosan.

Ott voltak. Csakhogy az alatt megint egy piros pufók gyermek született. Ott tartotta ölében az asszony, A másik ott állt mellette, fogta a szoknyáját. Az uj gyereket is be kellett jelenteni a válópörbe. Ez már a válópör alatt született.

— Van valami mondanivalója a férjnek erről az uj körülményről ?

Pali barátunk megsodorintotta a bajuszát.

— Meg kell hajolnom a bevégzett tények előtt!

Okos beszéd!

Újabb terminus újabb esztendőre. Újabb gyerek az újabb terminusra.

Egyik békéltetésen végignéz Pali barátunk a gyerekeken. Úgy állnak egymás mellett, mint az orgonasip. Tudja, hogy mindez a nemes embernek az asszony iránt való lovagias hódolatából származott ott az Angyal«-vendéglőben a viz mellett, a nagy hid mellett, a nepomuki szent szobra mellett. Végignéz a gyerekeken. Keserűséggel telik meg a szive. Kifakad:

— Tekintetes megyei törvényszék! A mióta minket békéltet: örökké szaporodik a gyerek. Már nem győzöm. Ha engem még egyszer ide idéznek békülésre: föl- gyujtom a vármegye házát! Nekem már sok a béke meg a gyerek.

Az alispán föláll, fogja a válópör aktáit s odavágja a köpőládába.

— Ezt a szót vártam, Pali öcsém. De ha nyomban vissza nem mégysz a feleségedhez: szemem elé ne kerülj. Mint a kintjárót: úgy verlek ki a vármegyéből!

Ez volt az Ítélet.

De volt is foganatja. Ötven évig élt Pali barátunk boldog házasságban a feleségével. A kutyabőrt sohase hozta elő többé.

Példabeszéd lett válópöréből.KIKBŐL ÁLLT A TÁBOR?

(1848. évii márcztus 15-ike Pozsonyban és Pesten. — A tizenkét pont. — A pesti ifjak. — Tómics gazda ötvenkét szücslegénye.)

Mi történt márezius 15-én ezelőtt ötvenöt esztendővel? Az ábrándok illatos ködéből, a hagyományok megszentelt jelszavaiból, a költészet virágaiból ki lehet-e érteni tisztán, a mi valósággal történt?

Két nagy eseménye van ennek a napnak. Az egyik Pesten, a másik Pozsonyban jött létre. Egyaránt fontos mind a kettő. A nemzet történetének ragyogó fejezete mind a kettő.

Pozsonyban e napon készült el az az országgyűlési határozat, mely által az osztályokra szakadozott magyar népből egy pillanat alatt megszületett a magyar nemzet. Az egységes magyar nemzet, a milyen volt Árpádnak honfoglaló serege.

A nemesség válla eddig szűz volt, közteher azt nem nyomta még. Adót nem fizetett, közmunkát nem végzett, de azért minden jogot és szabadságot ő élvezett. E napon mondta ki a közteherviselést. E napon határozta el, hogy birtoka arányában magára veszi a köznép adó-

141 terheit s közmunka-kötelességét. E napon engedte el a jobbágyi robotot és tizedszolgáltatást. E napon tette szabaddá és független birtokossá a föld népét, a jobbágyot, az uraságok szolgáit. E napon lett a törvény előtt egyenlő mindenki.

Eleddig sok terhes századon keresztül nem volt natio hungarorum. Nem volt magyar nemzet. Hanem plebs és populus. A jobbágynak az volt a neve: misera plebs contribuens. Magyarul: Szegény adózó nép.i A nemesnek az volt a neve: populus Verbőcziánus. Magyarul úgy mondhatnék: Verbőczy nemzetségeid Ama nagy napon egyesült, összeforrt a jogban és az intézményekben a plebs és a populus s az egyesülésből megszületett a fölséges magyar nemzet. Natio Hungarorum.

A köztudat e napnak nem ezt a történetét ünnepli. Nem azt, a mely Pozsonyban jött világra, a rendek utolsó országgyűlésén, — hanem azt, a melynek színhelye Pest volt.

Béesben márczius 13-án forradalom volt. Elkergették Metterniehet, az avas európai rendnek vén mesterét. Ennek hire márczius 14-én este érkezett Pestre a bécsi újságokkal.

Irinyi József azt mondta: ime, a bécsiek különb legények, mint mi. Ők már csináltak nagy dolgot. Hát mi alugyunk? Alugyék a magyar akkor is, a mikor már az osztrák is fölébredt? Sötétség boruljon ránk akkor is, a mikor már Béesben is dereng a hajnal? A szabadság hajnala!Ez volt a külső ösztön arra, a minek a következő nagy napon meg kellett történni.

Még az éjszakán Irinyi József megirta a tizenkét pontot. Megirta azt a kiáltványt, melynek ez volt a czime: Mit kivan a magyar nemzet?

Hozzuk vissza emlékezetünkbe e pontokat:

1. Sajtószabadság.

2. Felelős kormány Budapesten.

3. Évenkénti országgyűlés Pesten.

4. Polgári és vallási egyenlőség.

5. Nemzetőrség.

6. Közteherviselés.

7. A jobbágyok fölszabadítása.

8. Nemzeti képviselet és esküdtszék.

9. Nemzeti bank.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra. A magyar ezredek jöjjenek haza, az idegen ezredek takarodjanak innen.

11. A politikai foglyokat szabadon kell ereszteni.

12. Erdélylyel egyesüljünk.

íme ujabbkori történetünk hőseinek hitvallása 1825 óta!

Márczius 15-ének reggelén talpon volt egész Pest. A tizenkét pont már kinyomatva. Olvassa mindenki. A belváros utezáin sokaságok gyülekeznek. Sok helyütt pillanatnyi szónokok támadnak. A nép éljenez s kalapját lengeti. Azonban az égboltot felhők takarják s a tavaszi eső ismételten megered. A tömeg nem veszti el kedvét. A tömeg vezérei: Petőfi, Jókay, Yasváry, Irinyi. Szét-hangzik a jelszó: menjünk népgyülésre a Múzeum elé. Petőfi a reggeli órákban megirja hires riadóját: Talpra magyar! A népgyülés összejön. Ott van tizezer ember. Esernyő alatt valamennyi. El is nevezi Széchenyi az eseményt paraplé-forradalomnak.

Mindegy. A népgyülést megtartják. A tizenkét pontot elfogadják. Azután átmennek Budára, föl a várba s az öreg Táncsicsot sajtófogságából kiszabadítják. S megalakítják a küldöttséget, a mely a tizenkét pontot fölviszi Pozsonyba, hogy átadja a nemzet országgyűlési vezéreinek: Kossuthnak, Batthyányinak, sőt magának a nádorispánnak is.

íme: Ez történt Pesten márczius 15-én. Fényes és ragyogó fellobbanása a magyar szellemnek. De a tűz már régóta égett s Pozsonyban, a karok és rendek szivében is égett.

A nagy nap vezéreit ismerjük. Nevüket egyaránt őrzi a történelem és a hagyomány.

De kikből állott hát a tábor?

A Muzeum kertje akkor valamivel nagyobb volt, mint most. Azóta a körút javára lemetszettek belőle pár száz négyszögölet. Fákkal se volt úgy tele, mint most. Szobroknak, virágágyaknak hirük se volt. Az a % diszes vaskerítése se volt meg, a mi most megvan.

A Sándor-utcza, Esterházy-utcza és Muzeum-utcza felől korhadt, rongyos deszkakerítéssel volt körülvéve. De azért a népgyülés még se foglalt el nagyobb tért, — csak a homlokzat és főlépcső előtti kis mezőt töltötte meg a sokaság. Az utczai közlekedést épen nem akadályozta.

A város lakossága épen más volt, mint most.

A városnak nem nyolczszázezer lakosa volt, mint most, hanem csupán nyolczvanezer. Buda nem számított. Annak német népe és hivatalnokserege száz mértföld- nyire feküdt Pesttől és a nemzeti mozgalmaktól.

Zsidó nem lakott Pesten. Alig egy-két család. A zsidók kiváncsi s könnyen hevülő serege nem szaporíthatta a sokaságot.

Szocziálisták és asztaltársaságok nem voltak. Összebeszélésre ötvenezer embert, mint most, a köztérre ki nem állíthattak. Czéhek voltak ugyan, de azok csak ünnepi napra seregelhettek össze.

A polgárok, kertészek, tehenészek, mezőgazdák, kézművesek nagy része német volt; — Petőfire, Jókayra, országgyűlésre semmit se adott; — hogy a magyar nemzet mit kíván, azzal semmit se törődött; — egy pont vagy tizenkét pont, neki az egészen mindegy volt. Sváb volt, tót volt, kucséber volt; a magyar beszédből egyetlen szót se értett.

Mégis volt tábor.

Néhány száz jurátus és fiatal ügyvéd. A ki véletlenül itthon maradt. A jurátusok nagy része Pozsonyban volt a királyi tábla mellett az országgyűlésen.

A vármegyeház maga kiállított vagy ötven főnyi sereget. Kemény magyar volt az egész.

A magyar czéhek örege-apraja elment a népgyülésre. A csizmadiák, a szűcsök, a magyar szabók, a molnárok, a kálvinisták el nem maradtak volna a világért se.

Az Írók, költők, tudósok, hírlapírók, tanárok akkormagyarok voltak mind. Azok teljes számban jelentek meg uton-utfélen, kávéházakban s a Muzeum lépcsőzetén.

De az egyetemi fiatalságból nem maradt el talán egy se. Számra nézve felényi se volt ugyan, mint ma, de ott volt s egyetlen szent érzés uralma alatt volt az egész fiatalság.

A pesti ifjak!

Ez volt a márczius 15-iki népgyülés hivatalos neve. Az országgyűlésen nem is nevezték másként az egész mozgalmat. A pesti ifjak kiáltványa; igy ismerték a tizenkét pontot.

A népgyülést természetesen be nem jelentették semmiféle főkapitánynak és rendőrségnek. Engedélyre nem volt semmi szükségük. Se elnököt, se jegyzőt nem választottak; se rendőr, se kerületi kapitány ott nem hallgatózott. A hol jurátus és egyetemi fiatalság nagy számban volt: ott nem is volt tanácsos a rendőrnek kölletlenkedni. A legmagasabb állami tekintélyt, rendet, csendet, biztonságot megőrizni elég volt a megyei alispán: Nyáry Pál.

Bizony más világ volt, mint a mai!

Két esztendő múlva Budán voltam s a Gellérthegy tövében laktam, Tómics gazda volt a szállásadóm. Gazdag szűcs volt, rácz nemzetség volt, de abból a fajtából, a melyikből Damjanics. Igaz rácz volt, de azért leikéből ragaszkodott hozzánk.

Meg akart tanitani a szerb nyelvre s egész napon át mesélgetett. Bá került a szó a nagy napra is. Furcsán adta elő annak történetét.

— Az a Szupics — úgymond — az volt az oka mindennek. Átküldtem a Heidelberg boltjába, a birkabőrös boltba Pestre korán reggel. Azután haza jött s annyit hazudott itthon, hogy a legények mind ott hagyták a műhelyt s átmentek Pestre. Volt ötvenkét legényem, fele magyar, fele rácz. Egyik nyáj nem értette a másikat, de azért átment forradalmat csinálni mind. Azután honvéd lett mind. Azután meghalt mind. Egy se jött vissza a gazember — ott maradt mind. Az én jó legényeim! Abban az esztendőben egy ködment se készítettek el azután!

Pergett az öreg Tómics könnye. A ködmenért is, a honvédért is, az ötvenkét jó legényért is.

Tómics gazda ennyit tudott. Magam nem lehettem ott a Muzeum lépcsőin tartott gyűlésen. Gyerek voltam. Hanem ott volt Bakonyaljáról, Berhidáról Karácson János egykori jó barátom s vármegyei tiszttársam. Ő beszélte el nekem úgy, a hogy leirtam.

A KERKAPOLYAK.
I.

A Kerkapoly név. — A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. — Az áttele- pedés története. — Padányi Biró Márton püspök. — A kis-lödi nemesek. — Balaton Udvari határa. — A nemesi elönév természete. — Az elönevet hajdan nem a király adta. — A Szalók, Karosa, Kisfaludy, Jókay, Eötvös, Deák nemzetség elönevet. — A Kerkapolyak elönevet.)

A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.

Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyítani, hogy csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.

De jöjjünk először tisztába a névvel.

A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta. Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogybán szerette a Kapolyi 10 nevet használni. Kapoly nevű falu ott van Somogybán s a köznép egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakítani. Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek Székes- fehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehér- várynak ismerné.

A nemesi családok krónikása, Nagy Iván, a Ker- kapolyi nevet ismeri. Nem tudom, honnan. A nemességszerző első ős 1685-ben kapta a czimeres nemeslevelet. Ezt én nem láttam. Meglehet, ebben van a Kerkapolyi név, noha nem valószínű. Maga a nagy miniszter mindig Kerkapoly szót irt, a mikor nevét irta. De nem úgy mondta szóval, a hogy irta. ügy mondta: Kerkapoli.

így van e szóval az egész nemzetség minden tagja, ügy kell tehát tollal Írni és szóval ejteni, a hogy a nagy miniszter cselekedte.

A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv eredetű vagy legalább horvát eredetű. A szláv nyelveket nem ismerem. De sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Ko3szovo-Polje. Sokszor hallottam, hogy Kerka- Yölgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje. Zalában is van Kerka nevű folyó, partjain és közelében már horvátok, vendek laknak s annak mellékét Ker- kapoljének nevezik. Minden látszat arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.

Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm,hogy a család nem magyar eredetű. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh úgy is elorzott már jó csomót. Nem szívesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.

A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyítja. De a múlt század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyítom, a mint elbeszélésem folytán majd kitudódik.

Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott. Ott volt úgynevezett kis- nemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egy-szerű, szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal olcsóbb és hasonlíthatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyű és tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hűsíti, télen enyhíti az időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad, ha isten úgy akarja. .A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű, kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát, zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre.

De miként került hát Kerkapoly Ferenez Balaton- Udvariba ?

Szomorú ennek a története. Még szomorúbb egész nemzetünkre, mint a Kerkapoly-nemzetségre.

A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferenez, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart. Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul, mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.

Száz módot talált ki rá.

Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az öreg Bakonyban két Löd nevű falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a másik Kis-Lőd. A régi Írások szerint hajdanta a két falu egy volt s a neve Leveld volt. Ebből lett Lövőid, ebből pedig lett Löd. Nevezetes története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek, tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a hol most Yáros-Lőd, Kis-Lőd, Cseh -Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és Koplaló falvak és puszták feküsznek.

A két Lödnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és Kerkapoly- nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi

időnkben Kozma Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi Kozma.

Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. így tetszett a magyarirtó kegyes királyasszonynak.

Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen elbánt ^ele. Elvette ökrét, lovát, gúnyáját, gyerekeit s minden jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. így tettek a nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok, de akkor bolond volt a divat, így lett tele az öreg Bakony apró-cseprő, kisebb- nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra. Nagy a világ.

A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyű szerrel. A nemes emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha pedig hajdúval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemesember nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt rost, hogy segítségért beszóljon Szent- Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy ősi családhoz tartozónak érezte magát.

— Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.

Ez volt a jelszó.

Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem szemre bírta őket szép szóval, álnoksággal. .

— Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes uraknak ugyan terhűkre esik a költözködés és építkezés, de én ezt is szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton partján húsz hold földet.

így beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér a karja.

Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg kell nézni azt a Balatou- parti darab földet.

Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a hegyek lábán Akaii és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből bizony kikerül tiz hold helyett húsz hold.

Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett rajta.

— Irtani kell itt atyafiak!

Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.

— Hát ha a földje nagyon köves?

Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is akadt. Helylyel- közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen tűrhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem szükséges.

Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt úgy sebtében elfogadni.

Megint csak előálltak a püspök úr besúgói, üzenethordói, küldött emberei.

— Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját fogja. A Kanczellária, a Konzílium, a Nádorispán, az Országbiró, a főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben nemzetes uraimék minden erőlködése ? Eltart a pörösködés huszonöt esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!

Utóbb is ez lett a vége.

Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is. Egyes egyedül a Vida- család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten. Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már egy Yida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.

Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.

A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.

Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves- Kállára, Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaiiba és Balaton- Füredre is.

De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben. Majd megnézzük sirját is.

A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött. Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.

A falut fölépítették, ma is áll. Közvetlenül a Balatonpartjára építették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek a vízre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden pillanatban, ha a nemzetes urnák kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan falu több a Balaton partján, talán csak még Győrök, mely annyira a viz mellé húzódott volna, mint Balaton-Udvari.

A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet, legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda átokverte vidék az.

Eke; kapa megbolygatta azt a vékony, aszufiives televényt, a mely a kavicstengert a ligetek árnyékában beborította. Megmozdult és felszínre került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szírt, nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a felhőszakadások a három Dör- gicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak, kutat fúrnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér tört kavics.

Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor szárazság uralkodott, még a porszemet is kifújták a kövek közül, bele a Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlít. Oly hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Azökörfarkkóró se magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve. Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is. tör üde vize, de azután a sivatagon csakhamar elmúlik. Malmot se lehetett rajta fentartani. Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek. Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga, apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket, állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszú óriási gyikok czikáznak néha az ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.

Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a SZÍV alakú sírkövek történetét leírtam már a 5Két temető czim alatt a Balatoni Utazás Vége czimü munkámban. Igazán Írtam le. Olyan az egész környék.

Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.

De az unokák már megkísértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni. Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is költözöttSomogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer említem meg tisztes nevét. A Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.

A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.

István, a híres követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt tekintélyes birtokos. Testvéröcsese, János, a nagy miniszternek édes apja, már Veszprém- vármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint Szent-Gálon a királyi vadászok között.

Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim figyelmét.

A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I. Lipóttól szerezte meg — mint emlitém — 1685-ben czimeres levelét. A család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó a levélben: nem tudom. De épen e nemesi elő- név használata bizonyítja, hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt Kővágó-Eörshöz.

E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a partra építve. Hatalmas nemessége s kitűnő birtokosai voltak hajdan is s vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.

A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem úgy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szűk-séges. Mi köze is van ahhoz a királynak ? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi elő- név s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.

Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is százaidokon keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett Nemes-Szalók és Pór- Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.

Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karosának egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevű falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha mindegyik Karosának valami jelző neve nem volna. Az egyik például Etre- Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode- Karcsa. S igy tovább.

Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy jogtudós könyviró urunk nemesi előneve Karosai« volt. De melyik Karosai? Természetesen Etre-Karcsai. így hivták Pozsonyvármegyében:Éliás Georch de Etre-Karesa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.

A puszta Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karosától származik a nemesi elő- név. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát minden félreértés elhárítása végett latinul igy szól: Karcha de Tredecim-Karcha« ; — magyarul pedig igy szól: iMind a Tizenhárom Karosai Karcsayi. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol hidalgó.

így volt Pestvármegyében a Mind a Hét Kátai Kátayi nemezetség.

Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve. Egyik őse megkapta Sopron- vármegyében Kisfaludot s elnevezte magát Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják. Bajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.

A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az lÁsvaii előnevet. Az én nemzetségemnek se a Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a Zsitkóczi« vagy a iZala- tárnokii előneveket, mert ezek Deák-birtokok voltak. Kétséges, vájjon a Kehidai« előnevet joggal használ-háttá volna-e ? Ő ugyan nem is használta, de az országgyűlés ezt az előnevet irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó: Kehidai Deák Ferencz.

Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!

Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi. Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.

Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja. Legfölebb a kutyabőrt engedik el.

A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a rendőrségre, húzzák-vonják, el is Ítélik, szakértőket is mozgósítanak ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.

Buta német ész. Ha valaki y betűt használ i betű, helyett, azért is pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket Írnak miatta s követelik az y betű sérthetlen szentségét.

Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.

A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a iKis-Lődi« és a Balaton-Udvari< nemesi előnevet. Nem ezt vette föl, hanem a iKővágó-Eörsit nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb, legtekintélyesebb nemesi birtoka.

II.

(A nemességszerzö Kerkapoly. — Kerkapoly István, a jeles alispán. — Házassága. — Deák Ferencz társai Zalában. — I2 alispán második házassága és halala. — Gyerekei. — Móricz, Tivadar, Balázs. — Csuzy Pál végrendelete. — A hires Csuzy- pör. — A becsehelyi rettentő éjszaka. — Az én munkám a pörben. — A nagy miniszter édes apja. — Édes anyja Bodor Zsuzsánna. — Milyen asszony volt ? — Gyermekeik.)

Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek. Legalább az első két ízről nem.

Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I. Ferencz volt. Ez már Balaton- Udvariban lakott, legalább élete második felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánná volt. Okos és szerző ember volt — ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.

Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s 1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a magasabb iskolákon taníttatták. Több helyütt volt birtokuk s azt jókarban tartották s tetemesen szaporították.

Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és követ.

Nem akarom életrajzát egészben összeállítani. Zala- vármegye közönségének feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki kell tér- jeszkednem.

Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai tisztes birtoku köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifjú- és férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, úri háza és szép birtoka, melynek némely része lenyúlt a Balatonig, sőt — mint nemesi birtok — kiterjedt a Balaton vizére is. Nádiás, halászat és rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnái pénzbeli értéket alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak. Bákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként emlegették volna. Világ csúfja lett volna a neve. Akármennyit fogtak jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni nem volt szabad. így hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség. Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes úrról, a rektor úrról, nótárius úrról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot. Azután a halászok, cselédek, nyáj őrzők is megkapták a maguk bőséges jutalékát.

Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiú, három leány. A kényelmes úri lakás gyakran úgy megtelt, hogy az ember alig talált helyet, hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép taj-tékpipáját el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvű nemes atyánkfia emelte el, hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt. Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.

De ne ugorjunk az események elé.

A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.

Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere : Kelemen Ferencz s felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina. Veszprém- vármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért. Gazdag nemes ifjú, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiú ő is, noha Puzdorhoz képest szegény fiú. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor Dániel is elnyerte a magáét.

Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségű leányok édesanyja.

Az ifjú férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És csakhamar főszolgabíró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az emberekkel való bánásmódja meghódította számára a vármegyét. Jó barátja lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia.

II.

De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.

Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az országgyűlésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.

De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?

Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a mivé lett.

Minő társaság volt ai,!

Deák Antal, a komor bölcs, a szigorú római jellem!

Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de ismerte, érezte és teljesítette a magyar nemes minden szent kötelességét.

Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s érzelmei hűvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó lelkesülésben soha senki felül nem múlt. Sem, a kik előtte, sem, a kik utána éltek.

És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb vértanúja!

És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója, országgyűlési követe s hosszú időn át alispánja.

Sok lánglelkü férfiú vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket emlitem föl.

Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, súlyos aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek szorították előre- előre !

E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.

Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen. Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiú volt. Alig ötvenöt éves. Uj házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes úrnőt. Özvegy Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyéhen. Márczius 3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos, nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték, feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállították s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész vármegye. Ekkor volt 58 éves.

Maradékairól is szólnom kell.

Legidősb fia : Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta. Deli, szép szálas ifjú. Onnan átment a Koburg-buszárezredbez főhadnagynak. A függetlenségi harcz alatt a nemzet mellé kellett állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit vette el feleségül Söjtörön. E kiváló úrnőről szóltam már röviden iDeák Ferenez és családjai czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb barátja. Az úrnőt leánykorában úgy szerette Deák, mintha saját édes leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki országgyűlésen Zala tapolezai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt. Fiuága kialudt.

A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.

A harmadik gyermek is leányka volt;; Amália, másik ágból származott Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő maga, mint mindenki által tisztelt agg úrnő, ma is él az ősi birtokon Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.

A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is jókedvű, Szent-Gálon, Veszprém- vármegyében. 1829-ben született. Ifjú korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De mikor hozta haza ? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott isméltó maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó szabadságharczát is végig- küzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy ifjú tartja fenn majd ágát.

Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjúkorban bár, de ő se lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává választotta.

E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.

Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott pipázgat a íőlevéltárnok.

Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires hecsehelyi nábob, nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a főlevéltár- nok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.

Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.

— Jó reggelt, pajtás!

— Hozott isten! Mi járatban jösz ?

— Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell indulnom. Nesze !

Elővesz egy írást s odaadja Kerkapolynak.

Az írás az első alispán sajátkezű írása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy Pál-féle végrendelet kiadassák s utasítja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L. hites ügyvéd elismervényéré az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.

— Szívesen, pajtás!

Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a végrendelet helyére teszi.

Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.

Mi hiba lehetne a dologban?

Az alispán nagy tekintélyű és szigorú ember. Épen ott van most is a vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy perez alatt meg lehet kérdezni. De mire való megkérdezni? Az Írást és aláírást jól ismeri. A hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az Írást is most Írták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az alispánhoz ?

De hiszen az ügyvéd élő ember, híres család, vagyonos is, ott fekszik elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra ? Az is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik ponton talán változtat is.

Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.

Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben véletlenül azt mondja neki:

— No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja változtatni.

— Ki adta ki ?

— Én magam.

— Ki utalta ki?

Kerkapoly Balázs elnevette magát.

— Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te Írásod, aláírásod, pöeséted.

Az alispán nagyon komoly arczot vágott.

— No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert én ugyan neked se Írást, se aláírást, se pöcsétet nem adtam!

De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis Írással és hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.

Félben szakították az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem tagadja.

Mit csináljunk?

A végrendeletet megsemmisíthetik most már agonosztevők, tetszésüktől függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van szó.

Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár ? Hol a leggyorsabb pandúrok ?

Utánuk a gonosztevőknek!

No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet vagy szabad tetszése szerint újat csinál? Akkor nincs kár, nincs jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni idő előtt nem tanácsos. Végre is egy túróért ne üssük agyon a macskát. Sebten értesíteni kell az öreg Csúzy Pált.

De hogyan?

Telefon nincs, táviró nincs, vasút sincs, Becsehely pedig Egerszeghez még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal előre van.

Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.

Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba. Néhány szoba ablaka vígan világított. Tehát fent voltak még az uraságok. Az inasok, cselédleányok útját állották. Azokat félretaszigálta s egyenesen berontott a nagy palotába.

Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki. Legelőször az ügyvédet \ette észre.

— Csakhogy itt vagy. Utánad futok !

Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.

— Te is itt vagy, szolgabirám ? Te is, esküdt pajtás ? Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a

vármegye főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.

Lassúbb hangon kezdett beszélni.

— Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.

Valaki elnevette magát hangosan.

— No, azzal ugyan beszélhetsz.

Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány areza. Keze a takaró alatt. Nyugodtan alszik.

Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.

Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérű gonosztevőkkel van dolga.

Ő magában áll, segítsége nincs. Éjszaka van, körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.

Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:

— Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet ?

E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.

Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat okozhatnék. S mire való volna az? A híres Csúzy-per lett belőle. Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla

Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.

Hanem többet mertek.

Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott hamvadt el afőlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kerge- tőztek az elégett papir hamvain.

De ez félmunka volt.

Készítettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráírták a holt ember nevét. Aláírták a tanuk. Hitelesítette nyugodtan a szolgabiró és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készítettek, mintha az az országbíró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett benne semmi kétség.

De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.

— Ugy-e, ez az igazi végső akaratod ?

A halott nem felelt.

Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a holt ember fejét előre hajtogatta.

— Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.

S a vasmarok alatt bólintott a halott.

Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Beesehelyen látott-hallott borza- dalmas éjszakai dolgokat.

Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az egész gazdaságot.

Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerű köny- nyelmü ember.

Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik elkövették. Utóbb mégis csak elmúlik minden és mindenki. A feledés elborítja örökre a múltat.

De hol van hát a megtorlás ? Hol az igazság ? Hol a rettenetes kórság orvoslása? Hol vagytok ti bírák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők, büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!

Veszett időket éltünk akkor.

Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult, a vizsgálatot megkezdették, de csak úgy tessék-lássék módra. A bitorlók a hatalom árnyékába húzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs és szigorú alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a fejüket. Odujokba kellett vonulniok.

Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a Csúzy-pert úgy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s Veszprémvár- megyére bízták. Csináljon vele, a mit tud.

így került utóbb hét-nyolcz év múlva az én kezembe is. Meg nem tudom most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember buzgalmával nyúltam bele. A mindenféle Írások kocsiderékkal voltak már. Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az írásokba. A vármegye huszárjai talicskával hordtákhozzám. Gyerek-észszel azt gondoltam, no majd én valahára dűlőre juttatom az igazságot. Lakóijának a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.

Hiábavaló dicsekedés lett belőle.

Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar :

elitéli, ha az Jézus Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem Ítéli el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok példát.

A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.

Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán elvesztek.

Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.

Ejh-hajh ! Manó vesződjék az ilyen ügygyei. Minden buzgóságom úgy lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt szerezni. Az iratokkal tele lett egy pin- cze. Most is megvannak, ha negyven év óta el nem fütötték őket.

A híres alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Eóza Eösy Imréné, ott lakik az ősi birtokon.

A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte.

Tiz-tizenkét éves lehetett 1848- bán, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön, Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.

A nyolczadik gyermek megint fiú. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott. Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.

íme, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük három hős honvédet, egy országgyűlési képviselőt s egy buzgó lelkészt. Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.

Térjünk át most a nagy miniszter ágára.

Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius 26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevű öcsese látott napvilágot.

Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi fészekben. Talán tévedhetek, de úgy tudom, úgy értesültem, hogy az ő felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott volt birtokos. A leány pedig: Juliánná Fehérvármegyébe került Czeczére, mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.

Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II. János. Ez volt a hires alispánharmadik testvérje. Szomorú a története, részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született 1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.

Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentúl csak két férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekű események közé jutunk.

Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép, deli alak, de csöndes, nyugodt természet. így mondták nekem, a kik ismerték.

Zalavármegyéből nősült, — most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben Írva: Balaton-Nemes-Henye.

Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született 1799. évi ápril 6-án. A Bodorcsalád ma is megvan. Jónevü, tisztes vagyonú kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes, egészséges, egyszerű, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen figyeltem

rá. Fia, a nagy miniszter, rendkívüli ember volt, hozzá hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.

Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavú, komoly nézésű, végtelenül gondos, takarékos és egyszerű. Gyönyörű szemei voltak. Á női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és komolysága megvolt szemeiben.

Mig nagy fia csak egyszerű pápai kollégiumi tanár volt: addig egyszerűségét, takarékosságát, falusi kis- nemesi öltözködését s munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony és egyszerű szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is, pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.

Csakhogy abból a pápai tanárból országgyűlési képviselő lett, államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös kedveltje lett, a kiknagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül bíztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges szolgálatára lett; — az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak úgy hemzsegtek körülötte. Még a fűtés, világítás se került semmibe.

Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában. Valami húsz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem és bársony bútorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst díszítések mindenütt. Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok, nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember megborot- válkozhatik benne, mint a tükörben.

Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.

Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.

— No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?

Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden ismétlem.

— Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a bútorokat se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerű kis szoba. Egyik lesz az én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba, másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes szállást. Bútornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.

A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. ügy lesz, a hogy a jó anya akarja.

Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen lesznek, a kik a régire emlékeznek.

A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett. Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.

A földszinten széles, hűvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött. A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át.Ott volt magának is egy fölötte egyszerű miniszteri szobája. Az egész bútorzat nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámú küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.

így akarta a jó anya, hát igy lett.

Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.

— Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.

Igaz a!

Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis 3zoba. Azt a maguk bútoraival berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer- másszor néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig, mint a nagy miniszter vendége.

Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.

Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:

— Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az egész lakást?

— Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!

Nagy baja volt a cselédekkel.

A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes asszonynak szólitotta. Megfeddette érte.

Azután méltóságos asszonynak nevezte. Ezért is meg- feddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart engedni egy cseléd se.

Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:

— Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá szoktatni őket, hogy én csak nemzetes asszony vagyok, semmi más. Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.

Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:

— Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony vagyok ?

Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával ?

Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.

Úgy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent- Gálon vették át öröklött birtokjukat s ezt még meg is szaporították. Sörény gazdák, szelid, józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.

Mennyi birtokuk volt, egészen biztosan nem tudom. Mikor a jó anya felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok. A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagosítás előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt.

És óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok igásat kellett tartani.

TÍZ évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek, vagyonosak, jókedvüek. ügy szerették egymást, mint összekelésük napjaiban. Gyönyörű gyermekeik születtek egyre-másra.

Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt. Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével Győrffy Dániellel, zalavár- megyei ősi nemes és birtokos férfiúval, megyei tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.

A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.

Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiú. Gábor névre keresztelték. 1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.

III.

(A nagy miniszter keresztszülei. — Édes apjának halála és sírja. — A halál titkos története. — Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. — A nagy miniszter gyerekkora. — Miért nem lehetett szent-gáli biró ? — Milyen tolmács kell ? — A rézöntő nem kell. — Az öreg biró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.)

Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy. Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.

Ez a szó: keresztapám«, >keresztanyám< nagy dolgot jelent a régi nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya családjához tartozik. Kivált; ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran hosszú és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában, anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor, birtokszerzéskor, nagy betegségben, súlyos kárvallás esetén mindig tőlük jön az első jó tanács, az első édes segitség.

De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay, Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó magyar nevek és alakokazok is. Hőbe János Balaton Udvariból volt az ősi fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szent- gáli. Hiszen csak itt kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.

Iskolázott, okleveles férfin csak egy van a keresztszülők között. Ez Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről, Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két nagytehet- ségü fiú, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltűnt már akkor is, pedig Jókaival, Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.

1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sújtotta a Kerkapoly-családot. A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal, tele élettel s hosszú életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.

Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be : Nemes Kerkapoly János, házas férfiú, 34 esztendős. Temetése díszes volt, ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés kettős egyházi tanítással és búcsúztatóval történt. Tehát két pap végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a halotti szent beszéd. S a tanító is áhitatos szónoklattal, ékes versekben búcsúztatta el az elhunytat szerető nejétől, árvagyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.

Hihetetlen haláleset. Vájjon, mi lehetett ennek oka?

Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka ki nem üthetett patécs volt.

Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.

De hát most már, hetvennyolcz év múlva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel? Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével tudhatták meg az igazságot.

Hát a sirkő, a sirirat mit mond?

Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk hát a sirkövön ?

De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi temetőben. Buja fü borította, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik immár. A közel nyolczvan esztendő elsimította már. De sirkövét megtaláltam. Egyszerű kő, vörös-berényi vagy alsó- eörsi vörös kőből faragott. Azon a vidéken ez a szokás, írás van a kövön, de az Írás nagy részét már elfödte az avar. ügy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A kövön ez az irás:

— E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34 esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.

Egyszerű sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: nemes« és ez a szó: ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem nemes ur«, hanem enyészet, por és hamu. De azért ne hirálgassuk a bánatos özvegyet. A kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.

Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.

De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét úgy, a hogy öreg Gombás Lajos szentgáli egykorú birtokostól s a halottnak keresztkomájától s úgy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam. Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az esetet.

Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy szót se.

Említettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt Szent Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is hozzá, a köztársaság úgy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.

Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig evődnek s ha bor van bennük, gúnyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve. Egyébként bebizonyítani nem tudnám.

Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.

Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavú ember volt, békén tűrte a gúnyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:

— Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!

Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett. Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.

Bóday utána ment s tovább folytatta gúnyolódását. Kerkapoly megint szó nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.

Bóday oda is utána ment.

Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt mondta neki:

— Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted holtig!

Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:

— Szeretném látni!

S egyúttal hüvelykujjához szorított középsőujjával megpöczkölte Kerkapoly fülét.

Kerbapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje tetejére.

Ökle vasból volt, Bóday összeesett, úgy vitték haza, néhány nap múlva meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.

Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak, hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes türelemmel lenni.

De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert agyonütött.

Ez már nehéz sor.

A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabíró is s megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet, a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és súlyos dolog: úgy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly elhárithatatlanul Ítéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében volt nagy s nem Yeszprémvármegyében.

Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, elöljárók és tiszti emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A köztársaság nem is Ítélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nemlehet. Lám, Kerkapoly Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől. Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly fülét.

Ezt már nemes ember el nem tűrheti. Száz élete volna, valamennyit halál fenyegetné, akkor se tűrheti. Ha eltűrné, sőt ha biróhoz menne is panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De még gyermekei se menekednének meg.

Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tízparancsolat? Hát Jézus tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.

Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem tűrné azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirúgná a fogát. Adta zsidaja! Még hangosan el is kerítené az ántiját.

De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly ítéletet kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy meghalt 35 éves korában hirtelent.

Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserekaddig irgették-forgatták Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.

Komoly ember nem könnyelmű a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett, hogy a fenyegető Ítéletet magáról elhárítsa. Vallott ügyvédet is.

Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját, a későbbi bires alispánt Kővágó- Eörsön. Akkor ugyan még nem volt alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt, miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, Ítéletről.

Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprém- vármegyébe. Sorba szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.

Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyűlési követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban. Talán épen a szedria elölülője a második alispán helyett.

Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is sok szavazat, a táblabirákközt többen vannak; a kik azt a sok szavazatot maguk ellen zúdulni nem engedik.

Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent is sújtja, nemcsak a bűnöst.

Hát az emberek ?

Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást. Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak. Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.

Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségű fiatal feleségét. Itt hagyni ezt az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt meg kell attól menteni, hogy elitéit ura legyen, a kinek csonka a tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asz- szony nincs még harmincz éves s el kell válni tőle örökre.

El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de azért egy-egy öreg könnycsepp le-legör- dült arczán. Négy kis gyerek. A legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?

Özvegyet és négy árvát!

Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világkemény szivü. — Hogy menjenek neki ezek a hosszú élet^^lk? Az élet viszontagsággal teljes. — A sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja előle s elháritja utjából?

Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.

De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny, az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesíteni kell. Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom áron elvesztegetni nemes SZÍV nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó menedéke az!

Hát a becsület!

Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el lehet halasztani a feleletet: erre nem.

A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.

A közügyek intézésében ezentúl nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet rá.

Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az arezán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez az, a kinek elitélték az urát.

Ott vannak az árva gyerekek. Fiák és leányok. Az életnek vásári zaja s ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiák és derék leá:n^olk: akad ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a leánya, a kit a nemes vármegye elitéit.

Nem úgy lesz. Őt nem Ítéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett: minden elveszett.

Kerkapoly János nem várta he az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott, nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny gyermekeit, jó éjszakát kívánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.

Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.

Ez is jól van tudománynak.

így lett apátián árva a nagy miniszter már négy éves korában.

Özvegye nem szívesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem tudta meg anagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére s mikor a szomorú özvegygyei a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy, hogy ő jól sejtette, isten megsúgta neki, hogy valami eféie nagy szomorúság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Ker-kapoly István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos test-véri szeretetébe ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.

A gazdaság és az árvák!

Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjű. Gyakorlatilag is jó gazda mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszo-nyoknak nevelte, szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.

Sohase ment újra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos úrnő volt. Az 1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes szépsége megvan egész teljességben. Körül- rajózták a kérők. Hiába. Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen. Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, — meg nem engedte volna csonkulni se életben, se halálban.

Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a legkisebbik, 1831-ben meghalt.

A fiú oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül. Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórá- kat s a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd, táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet. Szegény kálvinista nemes úgy se juthat a császár udvarába, hacsak szent vallását s önnön faját el nem árulja.

Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.

Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.

Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnái is különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.

Vájjon ki lehet ez, mi lehet ez?

Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szent- gáli királyi vadászbiró.

Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy. Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy nagyon magas állásra is.

Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja. Többet tud a nagyobb gyerekeknél,többet tud a rektornál, papnál. Ha itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony isten szent-gáli biró lehet belőle. Apui-anyul nemes vér, birtoka is tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava hangos; virtus is van benne elég, néhány tyúkot a szomszédoknál már agyondobált s úgy birkózik, mintha mestersége volna.

Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró? Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni. Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és gazdag ember; — Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet úgy fel isten számára, mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és somogyvármegyei atyafiak?

A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.

Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem olyanok ám, a kiknek j ágéri a neve, vagy kerülői, vagy erdészi, vagy valami császári királyi alkalmazotti. Dicső Árpád apánk fiai és unokái tették őket királyi vadászokká s bizony őkmeg is maradtak olyanoknak, a milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás, törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle pogányellenség le nem győzte őket soha.

A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát, hagyományait másutt Írom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt hát itt kell elmesélnem.

Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar Székes-Fej ér- várott vagy Budavárában vagy Yisegrádon volt: addig nem volt a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Yisegrádon vagy a hol a királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.

Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a király s a király ezentúl nem a mi szép országunkban lakott, hanem Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s maga az udvarbeli népség is azontúl német volt, cseh volt, mindenféle idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.

Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király konyhájába, a király asztalára jusson.

De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent- Gálon olyan ember nem volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az olyanembert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.

Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval. Elvitték a papot is; a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul. Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A királyi udvar-ban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.

Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba ? Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabadítani s hazahozni. Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhur- czolják gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.

Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a kik deákul is tudnak. A németpedig — istenadta fajzatja — nemhogy megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész Sopron városáig, de már azon túl rettenetes tudatlanok az emberek. Ha megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó, értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni ?

Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerűen. Be kell menni az alispán úrhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.

Adott is.

Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan jött a jámbor.

Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.

Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett, étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle, mi az igazi mestersége ?

Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.

Rézöntő!

Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Úristennek. Hogy rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó lesz tolmácsnak.

Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?

Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a kórus-muzsikus ?

Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi elöljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?

Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei éppen nem voltak nagy bizoda- lommal egymás iránt.

Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk, atyafiak, a németnek, akárhogyanhitegetnek, kivált ha az a német nem a mi hitünkön való.

Ez lett a határozat.

Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz. Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való igazi kálvinista.

Most lett aztán fennakadás.

Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi útra, a királyi vadászok számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, — de úgy eltagadta minden kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott, mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.

Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy se. Hiszen még ma se tud; — istennek légyen örök hála.

E kísérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi köztársasága.

— Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem taníttassunk magunk egy jófejű gyereket német szóra. Azután, ha felnő, tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.

Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejű Károly gyereket az életpályán segíthesse. Legyen a köztársaság tanítványa s majdan bécsi tolmácsa.

A jó özvegynek ugyan nem kellett a segítség. Telt a tanulásra a magáéból is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta, de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se ruhára, se könyvre, se tandíjra, se lakásra és élelmezésre nem engedte, de azt mégis jó szívvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek neki időnként.

Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta, hogy most már a fiú itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az ötödik latin osztályra.

Megszólítja a jó édes anyát.

— Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.

— Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg vannak vele professzorai elégedve.

— Hát a német nyelvvel mennyire van?

— Ezt már nem tudom, urambátyám, megítélni, de a napokban hallotta Samu zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.

— No csak iparkodjék!

Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.

— Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?

— Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is. Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.

Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.

— Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam, lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony, hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még lehet. De Isten engem úgy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha se lesz belőle!

Nem is lett.

De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas tanácsadója lett!

IV.

(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. — Miért feledték el ? — A nemzet nagyjai. — Kerkapoly és a népszerűség. — Tanárom volt. — A tudomány német mívelésének módszere. — Megfertőzhetik vele a magyar míveltséget. — A nagy miniszter tanárai

— Vály Ferencz. — Bocsor István. — Tarczy Lajos. — E tanár jellemzése.)

A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.

Tanulókora az első.

Tudományos működése a második. E korba esik pápai taúársága.

Államférfim pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró, államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e korra esnek.

Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig, 1891-ig.

Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniük. Ha több ' ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme megközelíti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.

Sok ember előtt bizonyára feltűnő, hogy én Kerka- polyban nagy minisztert, nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan kijelentemmeggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.

Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.

Vájjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról ?

Volt egy nagy elméjű és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerűtlen. Keze alatt szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott az állam. Pedig ő maga meg-" gazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.

íme, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomorú, hogy ily keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő, közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem csak az ószeresek kezére adjuk.

Nem.

Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy aközéleti és történelmi emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka van.

A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért nem is segit kiképződni egyet se.

Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezűségük tett nagygyá. Ezek még türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van Írva. A mint kiestek a forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.

De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.

Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A nemzet nagy czeljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük egész értékétföl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak hiúságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos. Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni egyidőben, egyszerre és egymásután.

Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az önzés ádáz indulatai

De sikerük mindig van’. Mindig Lafontaine kocsi- rudjának elején üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja nagynak és dicsőnek.

Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar nemzetnek istenadta vezérei !

Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi zűrzavarban nyomban elfelejtette azokat.

Nem volt, nem lett népszerű. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség van.

Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly népszerüségééől:

— Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerűség. Se a közéletben, se az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a népszerűséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései közben sohase jut eszébe, vájjon a népszerűség esetlegei mellette vagy ellene hajlanak-e s vájjon mit szól eljárásához a világ?

Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör, mint a munka.

Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerű; ha látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart, elismerésüket igy, vagy amúgy kifejezik: teljesen meg van elégedve s többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.

A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyú forradalom esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt tehetségének s a nemzet erejének segítségével történeti nagyságra emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett remek jellemeknek nem kora.

A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem. Mindez szükséges, de szükséges ezenkívül alkalom az alkotásra s az alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.

Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén végignézünk, meglátjuk : csalódtam-e, nem-e ?

Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára is.

A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.

Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállítsuk a mai kor csenevész nagyságaival.

Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában boldog. De ha majd kiábrán dúl? Mi lesz akkor? Mily keserű lesz a csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalmaakkor még oly férfiak mellől is, a kik azt megérdemelnék ! S a kiknek arra szükségük volna.

Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart, nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Keménye és bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.

íme, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről Írjak.

És tanárom is volt. ügy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelő- désben. Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökítsem nevét legalább annyira, a mennyire Írói képességem kis ereje kiterjed.

A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is észrevettem. Meglehet : ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel ismertetem az ő életét is.

Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan, részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet 14az a természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való egyszerű, szolgai átvételét.

A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se tökéletesnek nem tartom. A.tudo- . . . mányok mezején az angol és amerikai módszert, gondolkozást, hogy úgy mondjam: észjárást tartom én tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és miveit nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s kétségtelenül vannak kiváló Írói, kiváló tudósai. De például Gibbont, Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocque- villet is hiába keresnénk a németek közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.

Szomorú tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal forditgatják csúf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is. Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, sőt, mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy épületes német munka tartalmát minden biráiat nélkül, egyéniségük és magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és siketen elsajátitják, hitvány, sőt undorító magyarsággal megírják, művüket a közönség és a tanuló ifjúság elé lökik, az Akadémia és hírlapok segítségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet elé, mint a nemzet kiváló tudósai.

Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.

Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása, nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége se. Néhány magyar történetírói kísérletet, néhány természettudományi s magyar nyelvészeti búvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb, mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk. Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vájjon mit tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy legfölebb magyar szavakkal irt ostobanémet munkát. Hova jutott ma már a tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stílusa ? Hatvan-hetven év előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt. Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Foga- rassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi tudósunk képes ma Írni a jogtudomány nagy kérdéseiről ?

De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyú s tökéletes magyarságu Kerkapoly is megtévedt s téves utón járt jó darabig, mig végre állam, férfiúi működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.

Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.

A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak, hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele elégedve.

Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.

Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanítványának mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanítványa gondolkozásának különös erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer tanúbizonyságot nyújt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy gondolkozónak hülye magzatja támad. De megfordítva is. Jelentéktelen szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.

Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött.

Abban állapodtam meg, sok nemzedéken át, apákról fiatra és unokákra kellett lassankint összegyűlni annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni, megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.

Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más természetű. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól nyerte.

Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének, Jókay Eszternek férje. E férfiúról bővebben Írtam A Jókay nemzetség ezimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiúnak. Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.

— Ilyenek legyetek!

Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid, de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.

Egyszerű, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről, Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latinnyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország történetét tanította. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifjú és uj tanárban. Az 1848-iki nemzetgyűlésben képviselő volt szülőföldéről. A Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett függetlenségi harczunk iszonyú bukásától. Mint történetiró gondosan mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta. Nekem is tanárom volt iskolai pályám végéig. Komolysága, lassú beszéde, lassú mozgása miatt az öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már Kerkapoly tanuló korában is.

Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről, férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet tündéri birodalmában éreztük magunkat.

Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római köztársaság nagy dolgait. Szabadelvű volt az emberiség élettörténeteinek felfogásában tökéletesen. Rotteck—Welcker-féle felfogás hive. Azzala költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később Maeaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.

Hát a mikor a magyar nemzet habsburgi történetét adta elő, a Bethlenek és Rákócziak barczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi, Caraffa és Kollonics koráról beszélt J Ilyenkor nem tudta az előadást folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassú hangon csak annyit mondott:

— Sokat lehetne erről mondani, amic^i! Talán majd máskor!

Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.

Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.

— Szeressék az embereket, amici, de a múltat soha el ne feledjék, soha meg ne bocsássák!

Hosszú nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának se. Mit mondjunk erre ?

Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.

Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kurucz- ságát nem Thökölynél és Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen Szent Istvánnál.

Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő árasztotta el papokkal és németekkelaz országot. Minek nekünk annyi pap és annyi német ? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajkú csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először, hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt, máig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.

Ilyen nézetű embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.

De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta történeti igazságaival ? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle goromba igazságokkal pellengérre állitani.

Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor szelleméből merítette.

Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetű.

Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből fejtegette. AzelőttKant filozófiája volt divatban. Annyira divatban, hogy a jó öreg, úgynevezett vaskalapos kálvinista papok és esperesek hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt 1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyűlése választotta ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre választották, de egyúttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy Kerkapoly a hegeli bölcsészetek nem adhatja elő. Nevetett az ily felfogáson.

— Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.

Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek voltak az ő tudományát elfogadni.

Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár volt. Á természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollégiumban a Képző Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyúttal érdemök szerint erkölcsi jutalomban részesí-tették. Egykor buzgó tagja voltam magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s együttfutotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel. Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori ifjainkon.

Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.

Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt. Egyúttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel, állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollégium egy kis tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak. Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és pomológiát. Kikivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg tanainak igazságát.

Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló, hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy Széchenyi. Szelleme sokban hasonlított az övéhez. Sietett is Széchenyi őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.

Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugyneve-zett franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen az ő nézete győzött.

Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátította el Kerkapoly.

A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati elet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamii: legyen az szép és jó alakú. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.

A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segítségével minden gondolatot gyönyörű alakba önthessünk. Százszor magyarázta, százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként, mit jelent ez a szó magyarban: világ s mit jelent a világtalan. A földkerekség összes népeinek lelke — úgymond — nem volt képes ily fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.

Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanításokat. Meg is maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, Írásmódja nem volt szép s legke- vésbbé vonzó.

Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visz- szatérek.

De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly csaknem egészen Tarczytól sajátította el.

Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének megvilágítására.

Azt mondja:

— Van a természet világában vízesés s van az embervilágban divatkórság. A vízesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot épit a vízesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig időnként megváltoztatja a ruhának a színét és szabását s gazdaggá lesz belőle.

íme, Tarczy előadási modora.

Magyar tudása volt neki is.

Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállította a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s ba akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten hirdette az ifjak előtt.

Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány defini- tioi és terminológiái mit mondanak: ezzel azután nem törődött.

Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni. Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanítvány. A tanítvány utóbb nagyon fölülmúlta mesterét. Nem ritka eset.

{Zádor György: Deák és barátja. — Csodálatos ítélete. — Nagy jog

tudós. — A magyar jog átalakítása. — Deák aggodalmai. — Kerkapoly a tanuló ifjúság ideálja.)

Yolt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkívüli embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén: Stettner-Zádor György; fiatal korában Írói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta: biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor onnan elköltözött.

Ki volt hát ez a Zádor?

Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és bírói működésének története meg van-e Írva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt, ügy rémlik előttem, még a múlt század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.

Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláigtartott köztük ez a fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő, azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hu barátjának gyermekeire is árasztotta, ügy rémlik előttem, mintha Zádor hozta volna Yörösmartyt is Deák barátságába.

Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem volt kis ember.

Bizony Zádor nem volt kis ember.

Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.

Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s nemzetségének több tagját jól ismertem.

Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az irodalomból pedig 1830 körülmegélni nem lehetett. A magyar magánjogot és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most. Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesúri hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei, városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal, mint most.

Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tízparancsolat, a hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és szabatos, mint az ő jogi tudása.

Éles elméjű, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:

— Kérdezzük meg Zádort!

Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt előtte föltétlenül mindenki.

Az 1832-iki országgyűlés fölállította a választott osztoztató bíróságot. Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni. íróra, bíróra, prókátorra bízták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, bíráskodnak, pörlekednek, ha még meg nem haltak.

Hát az ilyenek számára találta ki az országgyűlés a választott bíróságot. Válasszák az örökösök maguk a bírót. Az a biró döntsön egy nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.

Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, min

den képtelen, veszett örökösödési ügyben Zádort választották bírósági elnökül. A mikor már karddal, puskával, vasvillával mentek az^ztozkodók egymásnak s keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:

— Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?

Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.

— Nini ! Azt bizony nem cselekedtűk!

Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.

Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, ítéletében s jogi tudásában.

A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy sárospataki jogtanár volt a múlt század elején. Latin nyelven irta nagy munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapította meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey, Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segítsége se tudta megmenteni s a maga nemes egyszerű mivoltában fejleszteni. A Bach- és Schmerling-kor bíróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztították el a szép jogi magyar nyelvet.

En Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.

Deákot ne számítsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlítani. Az adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.

Zádort a maga egyszerű, szerény pápai tanárságában az ország alig ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg veszprémvár- megyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nem-zetség korábbi neve — mint emlitettem már — Stett- ner és Stettner' Zádor.

Azonban jól ismerte őt Deák már ifjúkora óta. S nem csinált titkot belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü emberének tartotta. A múlt század negyvenes évei óta azért Deák figyelme és barátsága intézte Zádor köztiszti pálya-futását.

Az 1840-iki országgyűlés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi, csődügyi, fuvarozási, szállítási törvényeket. A nemzet nagyon félt különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:

— Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.

Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.

így lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor 15utjából minden akadályt elhárított 8 igy ő csakhamar bírói tisztének élhetett. Ez időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.

A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli veszteségekre gondolt s a súlyos szenvedések közepett alig jutott eszébe, vájjon mi történik, mi történjék jogéletével?

Az ősiség megszűnt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se a birtokjogokról, Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog? Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.

Megszűnt az úrbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye hatósága. Ezzel ezer súlyos kérdés várt azonnal való becsületes megoldást. Vájjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vájjon miből álljon a jobbágyteleik? Mik legyenek járulékai? Miként különítsék el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi tekinthető volt úrbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal, takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal ? Milliók anyagi jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák intézkedés.

A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.

A nemzet bölcsei és vezérei eltűntek. Ki a csata- téreken aluszsza örök álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.

Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá lett ásva.

Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.

Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy német tudomány ma is jobban ismeri a Bóka-szigeteket, mint Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.

A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány es állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése mindenek fölött való.

Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű barátjának, Vörösmartynak, minden keserűségét átérezte.

„ Teremt-e Isten több magyart, Mig a világ, mig napja tart, Ha mink is elfogyánk ?“

S nem kell-e elfogynunk; nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő vegye a kezébe.

így került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. így készítette az ősiségi rendeletet, a melyben nagy böl- cseséggel választotta el egymástól azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a múlt emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fen- maradásunk s jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyűlés ősiségi törvényének igy lett ő voltaképen igazi végrehajtója.

így lett ő óriási tényező abban is, hogy az úrbéri birtokviszonyok rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.

így lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomorú dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló munkálata a magyar nyelv és Írásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi intézményekké!

Birói tekintélye föltétien volt Bécsben is. Minden itéletmondása döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő alapította meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s beszélgetés közben azt mondta neki:

— Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami Zádor György nevű magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja volt Zádor már ifjúkora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban, mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

— Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné valamennyit?

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására erős figyelésü ifjúnál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollégiumi tanfolyamot elvégezte, Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patva- ristának, jurátusnak. Odavaló volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, úgy rémlik előttem, úgy hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak tábla- birája volt vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett.

A lehetőség szoros határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett. Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Yeszprémvármegyében üsse föl sátorát. Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok, támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hírneves követ és alispán. Ott kell megtelepednie vagy Zala-Bgerszegen, a vármegye kormányzó székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörű fehér arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakái, egyenesen tartott fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése, mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifjú, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is komolyan mondják: nagyreményű.

Sikerültebb ifjú kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg veie’, ezelőtt ötvenháromévvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember mintaképét, a görög kor remek világának kép-zeletizgató nagy alakjait, Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Periklészt és Demosztheneszt. Mindig Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk ! Ilyennek kell lenni minden ifjúnak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már korán dagasztja a nemes nagyra- vágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy Írnok, tanító, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifjú, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrínyi Miklósig meg nem áll. Ha költő: túlszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál, lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifjú vágyai, sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkű, nagyratörő serdülő ifjú ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan vágyait.

De bármire törekedjék az ifjú, bármily nagy és ragyogó pályát lásson maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is olyderék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék, mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjúságnak Félelem és tisztelet környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjúsága ma már biráló szemmel s biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az ifjúságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy kicsinyelje, vagy tán ki is gúnyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leg-gyakoribb : a tanár gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi egyéniség

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Azilyen tanárt nem volna szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává lenni, a kiért az ifjúság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifjú kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér semmit s tanítása még kevesebbet.

VI.

(Kerkapoly első betegsége. — Tanárrá less. — A választja. — Pápai

háza és életmódja. — A rágalom. — Első előadásait. — A magyar ész. — A he’geli bölcsészet. — A magyar ifjú a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el. De alakját le akartam Írni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

ügy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó súlyos belső betegségbe esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alakú, kissé szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.

Még egy súlyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év végén s a következő év elején. E kettőn kívül egész életén át nem volt egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába — bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

— Megkísérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. így volt szokásban századok óta. A pápai főiskola híres tanárai a német, holland, angol, skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi tan-folyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul elsajátítsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán ? Egész biztossággal nem tudom ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona. Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt akkor olcsóbb a hús, liszt, bor, ruhanemű, lakásbér, mint most. Ma legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az országban eszesebb és szemre- valóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyltja, hogy a tudásnak és gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves korából, melyet a pápai ifjúság Tavaszt czimü évkönyvébe is Jókai, Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.

íme a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szaya, Írása után tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését megvilágítani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifjú óriási elmeerő, hajlama a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakítás nélkül pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoz- tatta gyermekeit. Ő maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat építeni. Nem szeretett másnak bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyúlt a Tapolcza vizére s azontúl is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóvíz az udvaron keresztül s legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. így szokta meg kis leánykora óta. így volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. így legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak építette. Maguk laktákédes anyjával aV emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkű hazafi, egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is, földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét- vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az úgynevezett Koldus-telek dűlőben. Ez ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve. Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti számi- tása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát. Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti fölvagy ejti le az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a vízesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérneműit, apró kiadásait ő gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

— A mit az ember keres, rakja félre, gyűjtsön belőle tőke-vagyont. Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő tőke-vagyona hoz. így sohase lát szükséget és sohase kell összébb húzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az államtitkári és képviselői fizetésből megtakarított tőkéjével együtt volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek, államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem szokás krónikát Írni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák párt legerősebb viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést, sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába húzódtak s onnan röpitették felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezű. Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző magánérdekei előmozdítására használja föl. Palotákat épit. A szegény pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:

— Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák Ferenez, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

— Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van. Gyönge a világ, hallgat a hitvány lel- kekre, rágalom támad. Pápai tanár miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

— Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az igazságot kedvelik: az elmúlt nagy ember életében sok szépséget és sok gyönyörűséget találnak.

De egyúttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátította a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most. Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégítse. Neki is feküdt kedvencz tanulmányának, a bölcsészeinek annyira, hogy a mikor Pápán tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek úgy beszéltek róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb ? Debreczen-e, Sáros-Patak-e vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogyKerkapoly fölött valakit elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vájjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly Berlinből ?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött: magyar esze eltűnt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német észszel élte itthon azontúl világát. Mindenki tudja például, hogy gróf Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifjú hazajön hosszú távoliét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara, művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni, hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket, túlozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel, angollal, francziával s diadalmasan ránk bizo-nyltja, hogy mi kisebbek vagyunk, mint a német,angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagy- jaival áll ily hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal, folyó vizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet általánosítja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánosítást befejezte s a tünet elméletét felállította: azontúl minden tünetről, a mi rokontermészetü, konokul azt állítja, hogy az ő elméletének felel meg s azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az egyénisége ?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifjú volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét, mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifjú ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifjú lehet ekkor is. A katonai szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya megkezdését, így vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicezenése. Hiszen a tisztes kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkítja az élet nagy kötelességeinek teljesítésére a természet törvényei által megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen buzgó- sággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hódításának virágzó korát élte. Az idegenből német földre szakadt magyar ifjú rendszerint azt hitte, hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátítani, a magyar elme nem képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni gondviselés, ügy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyű dolog. Valamikor én is nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszú időn át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam. Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek hódol, a mely-nek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem tud tökéletes művész lenni, ha a billentyűk kellő mozgatását s ujjainak és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. így van az agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan elsajátíttatni.

Pedig műszavai s hogy úgy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az időszaki sajtó is.

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt — ezúttal az okot nem fejtegetem — az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifjú, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos légkörbe kerül ?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már természeténél fogva. Német ifjú társai pedig egyenesen tele beszélik a fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az, hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesítettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is, Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjű, tudós férfiú, a ki egykor egy -két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifjú a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is Írtak, mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek. Egyúttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi olvasgatni.

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifjú német társainak. Azok mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal ?

A magyar fiú ezt észreveszi. Ni ni, adta németje, ez nem is akarja őt emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségű ifjak mennek külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek, rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust. Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek. De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjút arra birja, hogy feküdjék neki Isten igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát. Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német ? Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifjú, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő sajátítani könnyedén, haakarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem töri úgy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta, a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni. A német ifjú azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával a második szemeszterben is csak úgy töri magát, mint az elsőben cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifjú körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte. Ő ugyan még mindig elsőrangú, de már néhány német is elsőrangú. Derék fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifjú már csak a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjúnak a külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősítette ezt Kerkapoly is, Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.

VII.

Kerkapoly „Világtörténet czimü könyve. — Baldacsi báró. — Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását ? — Felfogásának bírálata. — A magyar történet nincs még megírva. — China művészete, festészete, zenéje, költészete. — Miért nem szól Kerkapoly Japánról ? — Minő terve volt a további kötetekről ?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, Világ- történet « czimü könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év alatt irta. Írás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart Írni s terve az volt, hogy valóban világtörténetet Írjon az ó-koron és közép-koron át napjainkig.

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti, vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly nagyszabású, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megírva nyelvünkön az általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi bíráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában, i Tartalmát eszavakkal jelzi.: Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China. India.«

A munkát hazai régi Íróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta. Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar tudományosság buzgó barátjának.«

— Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának, melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő Ítélete, mely szerint többek közt iskolánknak is nyújtott magas segélye által vélte a tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban 1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E cselekményét szeszélyből, apró és mellé-kes indokból eredetinek tekintették sokan. Pedig helytelenül. íme a pápai kollégium alapjait már a múlt század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet^ észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, úgy gondolom, egyedül Hegelnek Püilosophie dér Geschichte czimü munkája bírta rá.

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története. Kerkapoly is ily módon érti megközelítőleg, a mikor könyvében a világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát fölállítja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világításban látja és láttatja.

Ezzel szembeállítja az észtani tárgyalást, a mely úgy áll elő, ha az iró a rég elmúlt idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését úgy látja és láttatja, mint a mely a legrégibb időktől . kezdve szakadatlanul tart, megszakítás nélkül átnyúlik a mi korunkba s most is folyton él és működik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok. Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s a mai kor csupán a fejlődés szükségszerűsége által előidézett összeütközések és kiegyenlítések váltó-zatainak külső látszatában különböznék a rég elmúlt koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam — úgy hiszem — sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet Írnék, e felfogás merev érvényesítésétől gondosan óvakodnám. Végre is jól írni meg a történetet csak egyféleképen lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak. A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság rovására színezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetírásnál a költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay alkalmazza, Carlyle már — néha úgy látom — itt-ott túl árad a czélszerü mértéken.

Azonban múlhatatlanul szükséges, hogy a történetíró az ő nemzetének irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága, világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és kötelessége a történetírónak,hogy a gondolatok nyelvbeli megalakításában s az események és tünetek leírásában nemzeti nyelvének minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van Írva a történet: akkor a történt dolgoknak észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe, sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetírás lényege nem abból áll, hogy az én koromnak benne^Siélő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben független a rég múlt idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik képtelen: akkor a történetírás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba a tévedésbe, melylyel a rég elmúlt korok történetét is saját korának szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának Ítélete szerint Írja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy egyoldalulag, -vagy irányzatosan. így pedig a teljes történeti igazságokat megállapítani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomorúan említem ezt, még mindig nincs megírva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó kísérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó Íróra. Száz oka van e nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás még nincs kimerítve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság, az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy Íróink, nagy államférfiaink, nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetíró lángelménk még nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó viszonyai, úgy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis érint. A részletes leírás és a példás megvilágítás hiányzik. A mű csaknem azért készült, hogy vezetése és útmutatása szerint az olvasó a benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja. Kerkapoly agya, olvasottsága s

bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

— Mint a tudományok, úgy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja. Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát érzékitésében s ez általi egyedité- sében a kivitel nehézségei s abbani járatlansága által föl ne tartassák. Ez nem is lehete máskép. A művészet világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét tökéletlennek s ugyanezért igaztalan léte- zésünek tekintette; olyannak, melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő ; vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi; alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik ép ez által a külvalóság vilá-gáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalomegész jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakított embervilággal meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesítve. Ezeket tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy írja le:

— A festészetben — legalább annak anyagi oldalát tekintve — előbbre mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag készítésében s igy erősei a színezésben. Más oldalról ismét az állagosul s azért mintául tekintett természetnek s egyes tár-gyainak utánzása nekik mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot fordítván, benne nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és élénk színekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak úgy nem értenek, mint az árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző festészetnek láttani csaló-dásra okvetlenül szüksége van, hogy a távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól:

— Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; — ha nem birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike,'az utolérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így szólott Sünhöz: ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek körülem a vadak s reszketnek örömükben. A régiekről hiszik, hogy zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségéér. Egyébiránt önmaguk úgy

hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósítani nem bírják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom tekintetében csak kevéssé vannak idomítva s még kevésbé összhangra véve. Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentúl a chinai nép elbeszélő, lyrai és színi költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy szól:

— A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményítés nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számítottak s csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesítsék; — és sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

— Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek, azért érzelmi költemé-nyeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily dalokat — és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben — tartalmaz a Si-king; tanúsítva a lantos költészet ős régiségét.

íme a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év előtti nyelvét, Írásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is, kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és gon-dolatalakitó írásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus és mostani egyetemi tanár Írói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai nyelve, hogy csak ezeket említsem, bizony ezekhez képest mintha irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy említett nagy Íróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi jelentőségének részletei s minden irányú tényezői sokkal gazdagabbak és változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még szembe- ötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli, hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állítják,hogy Japán korszerű miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legújabb kori. Ennek az erős, hatalmas és miveit birodalomnak mive- lődése több ezer éves, különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg nem tűr s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk. Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt birodalmaknak, Sziriának, Asszíriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak állami, társadalmi s miveltségi történetet s egyúttal átvezetne a hellen világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről Kerkapoly. Magam is hallgattam.

Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyúttal figyelmeztette is rá a magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű — mint már emlitettem — nem könnyű s nem népszerű olvasmány. Nem volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.

Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. — Honnan támadt a beszéd eszméje ? — Micsoda népfaj a magyar ? — Egyik nepfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára ? — A magyar cs a japán fölemelkedett. —Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. — A mqgyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. — Kerkapoly müvének rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, úgy emlékszem: 1860-ban. A beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: A világtörténelem s az emberiség faj különbségei.

Nem nagy terjedelmű mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette. Sajátságos,igazán Kerkapoly-féle Írásmód s tárgyai a legködösebb hegeli műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vájjon egy apától- anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete egységes-e? Vájjon a nagy emberfajok az egyé-nileg egységes emberiségből váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj soha se volt egy és egysé-ges s már kezdettől fogva különböző volt s más meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal is búvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok, bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval csaknem egyidejű. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később KerkapolyPestre hivta s a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult, kedves ember volt, agglegény s csak úgy időtöltésként foglalkozott a nehezebb tudo-mányos kérdésekkel. Ez időtájban, úgy 1859 körül, lefordított magyarra egy angol munkát, melynek Írója nem nevezte meg magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor, fiatal koromban nekem is sok gyönyörűséget, de sok fejtörést is okozott. A munka czime: A teremtés természettörténelmének nyomai®. Bizonyára jeles angol tudósnak s jeles Írónak müve. Egykor érdeklődtem, ki ez a jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen másként állítja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén világ vallásos felfogása tanítja. Valószínűleg azért is maradt névtelen iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zúduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószínűleg itt született meg az az ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet, melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nem- akarva mintegy erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem tartozik a kaukázi vagy árjafajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia, pedig hizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerű.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három osztály együtt — mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak aztán a történetírók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskírok, uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek, finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó, egymással rokon, de százfélekép nevezetttatárfajok és törzsek Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé hárítottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi ? Mandsuk vagy mongolok ? Törökök vagy tatárok ? Finnek vagy ugorok ? Kik voltak a mi nagy őseink ? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz ? Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz ?

Mert a magyar szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az embertudomány csarnokába besegíthette volna. A hivatalos tudomány szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor. Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyította, hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy miturániak vagyunk, tehát semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állítása, hogy a nagy emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangú. A fekete faj például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal ? Kerkapoly maga is igy tudta, igy tanulta Berlinben.

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös, oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellem.összesség oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehe-tetlen. Soha meg nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen a nagy fajok egyéniségének korlátái áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly közelről ez a kérdés.

A bökkenő az, hogy a magyar faj úgy testileg, mint lelkileg s úgy az erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A színe is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult. Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs. Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden, tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakításra ép oly alkalmas, mint az ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen megőrizte.

Igaz-e ez?

Igaz. Épen ezt bizonyítja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi egyúttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát lefordítani nem lehet. Pedig le kellene, mert — mint említettem már — Hegel vad bölcseleti nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt újabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának korlátáit és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni. Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus színművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kívül valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; — olyan emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös műveltségének rettenetes hatalmával úgy elverte az oroszt, a fehér faj legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok, hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat elkülönítő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve eszébe jut.

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyújtani van már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia adta ki 1860-iki Értesitőjében. 0 nevezi itt először Kerkapolyt Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is látott napvilágot. Ennek ezime: Protestáns Egyházalkotmány tekintettel történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyúttal közéleti s politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok egyházi alkotmánya egyúttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része. Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s egyúttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak.

A római egyház férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak úgy fölriadtak, mint maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátorítottak, sajtóban és köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerű kálvinista és lutheránus egyházi gyűlésekre. Meg kell védelmezni a protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezbessük a nemzet szabadságát. Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vájjon le lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyűlésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam. Akkor már állott az Uj-kollé- gium s annak diszterme volt a gyűlés helye. Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a hallgató közönség nagy része. íme alkotmányos gyülekezés) tanácskozás, határozás! A milyen volt valamikor az országgyűlés, a milyenek voltak a vármegyék régi gyűlései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek, mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház hagyományaiból ismerhettük s ime, most újra föltámadtak. Föl kell támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyűlést. Nagy Mihály a püspök, erős fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől félnie.

— Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója, szegény magyar népünk meg- rendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk, hozzád fohászkodunk!

így kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. így folytatta:

— Bizunk mi elöljáróinkban, bizunk mi biráinkhan s mindazokban, a kik hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

így kezdődött a gyűlés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állású elöljáró az egyházban, igaz jó hazafi, többször képviselő; a nagy viharok ott zúgtak el feje körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

— Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz, apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket, tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hűséges jobbágyai s várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnáy Budolf, mint a bika. Zalai birtokos, a magyar nyelv lángeszű búvára, Kerkapolynak egykori benső barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek, férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakái, vastag fekete bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

— Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem könyörgök. Semmiféle császár- nak-királynak jobbágya nem vagyok, csak istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk úgy, mint őseink s ha kell: verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület közgyűlésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

így tört meg a jég. így kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas érődéit. Se gyors, se könnyű nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tűnődő elmék ezer kérdést

18 vetettek fel. Mi is hát a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké ? Miben egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a luther^-n-u^c^^^t^c^ó.? Melyik jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyították, hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Eévész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s Deák Ferencznek a pragmatiea sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke, legtudó- sabb embereink s legjelesebb Íróink és szónokaink egyike, vezette nagy tekintélyével és súlyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna megujhodnia s a korszerű viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett. Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elejéin:

— Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amazalkotmánynak és kormányzatnak nyugodni kell. így történt velem is. Ez okozá, hogy Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre fordítsam munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén fölismerhetők.

— Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

íme, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki, hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentúl a közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét, egész életét.

Pedig hát nem úgy lett.

Íme, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti búvárkodás terét s áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat eredménye ugyan Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer félbenhagyta valamely nagy művét;: annak folytatására nem is tért vissza többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.

(Kerkapoly újabb könyvei, a „Ismerettan es a „Gondolattan. — Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni ? — Kölcsey tévedése. — Kerkapoly bölcseleti nyelve. — A külső és a belső. — Kant tétele nem igaz. — A valami és a más. — Az egy. — Mennyit kell olvasni ? — Miért késett bölcseleti munkái kiadásával ? — Vitám vele a fölött: miként kezdődjék az észtan ?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon kivül arra fordította, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el úgy, a mint azokat ezentúl ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar tudományos irodalom számára czélszeriinek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A könyv czime: Tiszta Észtana. Első része az Ismerettan«, vagyis a metafizika. Második része a Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat is s azért nem volt okom Kér-

kapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj könyve újság volt előttem.

És még se volt újság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. így voltam én is Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint inkább alakja, szava, nyelve, gondolat- alakitási módszere kötötte le figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly egyszerű összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerű elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid vidámság s hogy úgy mondjam, jószivü pajzán- ság adta meg az igazi szint, habár elbeszélésének tárgya szomorú volt is.

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátítottam valamit s ez utóbb átszivárgóit Írásmódomba is. Igaz azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyúrtam, simítottam a mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam, akár nem: Íróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok birkózni, úgy a hogy. ügy veszem észre magam példájából is, másokéból is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset is tudott Írni, tudta már a versírás szabályait, bizony a magasból nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó ! Hát én ne lehetnék olyan legény? mint a poéta ? Hát ne lehetnék én még különb legény is ?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

„Elszegődtem Tarnóczára bojtárnak, Jó legelője van ott a birkának

Vagy pedig:

„Czifra szűröm Veszperémben vettem, Érte harmincz forintot fizettem

íme, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint én ?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a Grófut jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szűrben jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesz- tuszt, daktiluszt, khórjámbuszt, hekszamétert, penta- métert s a többi pogány istenséget névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek- hónapok éjjeli-nappali munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze tudtam fúrni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell lenni a hosszú szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután amagyar szavakat úgy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csúffá lesz vele.

Hetekig eltűnődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

„Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére ?"

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem úgy volna jó és szép, ba igy Írna:

„Hol van a hon, melynek szent földére Győzelemben csorga Árpád vére ?“

így lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a versalaknak is összehangozása, egybe- illése.

így gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e szavaiban :

„Megbűnhödte már e nép A múltat s jövendőt.

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly sokszor elárulták s örökké vesztéretörtek? Vagy bűne az, hogy kisebb faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerű szerencsétlenség ?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tűnődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egesz esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak úgy omlott toliam alól mindenféle kötött és kötetlen, úgynevezett költői munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki. Volt ugyan köztük néhány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát szerencsére nem úgy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni: kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes madárhangja, itt a szeielő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és melegség, — itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne nem egyszer. Nem Ítélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik magyar emberhez.

Itt most már kissé filozofálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros miveit köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki mondását. Előkelő úrnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

így szól a mondás :

A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső, melynek belseje van.

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerű is s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi elméjének tetszett úgy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról. Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak, a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a dolgok, úgy, a mint önmagukban vágynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

iHa önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: úgy e tétel ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatok úgy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenekt.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a más magában valami is egyszersmind, tudmillik: valami más vagy más valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte másra nézve és más általi is egy-szersmind. Ép úgy mást illetőleg is. Ez oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakítva szemközt állítjuk: az ellentétessé tevés nemsikerül, kölcsönösen átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat. Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét, hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában, ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a >valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyítja, hogy a valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a iLéttani vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi, az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyítja, hogy a véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyítja, hogy nincs se véges, se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az egy« ? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az egy«, a mi nem kettő, nem is több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az egy« az a végtelen, a melyben a más nem mintvalóban más, hanem csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.

Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.

— Beszéljen az egy«-ről.

A logikus nem tud beszélni az #egy«-ről. Menti magát.

— Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.

— Hányszor olvasta el?

— Kétszer is.

Kerkapoly emelt hangon válaszol:

— Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak megvallani, hogy talán már megtanultam.

Kerkapoly igazat mondott tanítványai előtt. Csodálatos buzgósággal törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem tűrt meg útjában, de oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az akadályt el nem háritotta s mig elméjének útját tisztává, egyenessé nem tette.

Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

Világtörténetének első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát. iProtestáns Egyházalkotmányi czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt Írót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erd- manon, Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául, angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek nagy Íróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette meg. ügy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles Írói, de nagy Írója nincs.

Egyik egyházkerületi gyűlésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a harátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

— Tanulnánk mi szívesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujahb-ujabb könyveket megszerezhessük.

— Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul, mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

Nekem is azt mondta:

— Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset s gondolkodjék sokat. E metho- dust én soha sem bántam meg.

Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egészéletemben. Bizony én aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel. Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homok- buczkák kék virágú szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a követ-kezése. Én ugyan Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam közelíteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körű lett, mint az övék és sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben ennek tulajdonítottuk azt is, hogy én tudtam Írni, ők pedig nem tudtak.

Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.

Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.

— Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam — úgymond — vájjon a Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az ítéletek tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá rendeztem irataimat.

íme, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.

Egyet még el kell mondanom.

1862-ik évi júliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz. Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tűnődve, miféle pályát válaszszak. Tűnődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Yajjon miként is kezdődik hát az a rendszer?

Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. így kezdődik, igy kezdi Kerkapoly is:

Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más nem lehet, mint igazság.

Mi az igazság ?

Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnék: az az igazság, a mikor az ón Ítéletem a világrenddel teljesen egybevág.

Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.

Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van bizonyítva igazságnak.

De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehátaz előző tétel szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. ügy, de az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden hamis.

Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyítás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a bizonyitás előre- bocsátott fogalmak, Ítéletek és következtetések nélkül lehetetlen. Ezek múlhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.

A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan kezdeni, nem bebizonyított igazsággal, hanem csak bizonyítási anyaggal, de ekkor a másik örvénybe esünk bele.

Valami mentséget ki kell gondolnunk.

Ne állítással, ne tétellel, ne bebizonyított igazsággal kezdjük hát az észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhívással. Például ezzel:

— Gondolkodjál!

Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete, megindulása.

A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit 19tűnődtem e fölött, nem tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok kikerülése.

Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e kettőnek azon ságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik, nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyítja be aztán a maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.

Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás ? Hiszen a természet és szellemvilág kimeríthetetlen jelenségeinek akármelyikénél el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s ama jelenség igazságát bebizonyítja. Tehát az észtan igy is az igazságok tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.

Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus havában. Eöviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s bírálatomat nem használta föl.

A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztemtovább, más pálya vonzott. De néhány év múlva megkérdeztem, vájjon miért nem fogadta el, vagy miért nem czáfolta meg bírálatomat?

— Bírálata — úgymond — igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kísérletként az egész hegeli rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.

De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még rövidesen mondjunk el egyet s mást.

X.

(Kerkapoly kéziratban levő müvei. — A pápát ó-kollégium. — A2 uj kollégium építése. — A rágalom Kerkapoly ellen. — Dicsőséges elégtételt nyer. — A Kerkapoly- nemzetség nemzedékrende.)

Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot, az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.

Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.

Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is, kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az építészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szeretteezt a tárgyat s nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is megvilágítja. Előadásait nagy gyönyörűséggel hallgattuk.

Erre a műre irodalmunknak, mi veit közönségünknek s főiskoláinknak még ma is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak egyes részletek az egész szépműtanból.

Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium építésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.

A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Dísztelen kétemeletes ház szűk utczában, szűk telken. József császár protestáns pátense idejében építettek, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt elég pénzük se tágas telket szerezni, se díszes és kényelmes épületet emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly. Yakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig miveit és bőkezű ember és buzgó téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.

De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még meg-megnéztük ’ azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak összefarag-dálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó, kemény nézésű szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István széke, melyik a nagy orientálÍB tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a nagy évzáró ünnepek miként folytak le ? A mikor ott volt az egyházkerület püspöke is s vele együtt országos nevű vendégek. Hol ült Pápay Sámuel, hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két Ízben is Deák Ferenez?

De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak, konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és korszerű testgyakorló tér és szertár is.

Az építést kiadták építőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület pénztárosa, az építés felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbízták Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj nem lehet.

Azonban mégis lett.

A nagy auditórium : nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készítették az auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan, jókedvű diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztetőis mozog faluhelyen, a mikor csak a macskák nyarga- lásznak a padláson. Ha oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven esztendő múlva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.

De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul építették az uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe, őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hízott. Repedeznek a falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz hitvallásunkból ?

Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir nyomán, mely tűzzel- vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a bűnöst.

Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.

A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerűséget s félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára az a bűnös.

Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő rá. Tehát ő a bűnös.

Mi a bűne?

Ingadozik az nj-kollégium.

Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték a pénzt.

Bizonyára Kerkapoly kezelte.

Pokoli zsivaj támadt az egyik egyház kerületi gyűlésen. Ott volt Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást. Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat. Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.

— Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?

Kerkapoly csak egy szóval felelt.

— Soha!

Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.

— Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én az épitő- mester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s van-e abban fogyatékosság ? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni: lelketlen gazság.

Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben egyébiránt lelkes hívei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig erőszakosak.

Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy Írtam le :

Kerkapoly úgy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyűlés előtt tönkretette.

De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé köztisztséget viselni.

A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egy- bázkerületi gyűlés, mit veszt kedvencz és híres tanárával. Dísze ő a főiskolának s helyét sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról lebeszélni.

Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt követelte, hogy ellenfelei nyíltan, a gyűlés színe előtt kérjenek tőle bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület jegyzőkönyvben egyhangúlag örökité meg érdemeit, a melyeket úgy a tanügy, mint a főiskola építése s a tudományművelése körül szerzett. Ekkor vette vissza lemondását.

Ezenkívül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi tanárságának tizennyolez éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött el tanszéki munkálkodásban.

Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.

De nem az utolsó.

Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a napvilágra, se a sajtó, se a bíróság, se a törvényhozás előtt. A sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.

A mikor államférfim pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.

E művem folyamán ezentúl a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit mondanom. Állítsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt kinyomozhattam.A nemzedékrend a következő: Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története — mondhatni — egyúttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vívmányok korszakának története is. Ezt másik könyvemben ismertetem.

TAPLÓSZEDŐ.

(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló ? — 1 bakonyi cserfapudva. — 1 zirczi taplószedő. — Hamvazó Jancsi taplót ád el a Sörte zsidónak. — 1 bűnügyi tárgyalás. — 1 vádbeszéd.)

Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete. Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész vármegyében.

A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel- közzel, kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak csak úgy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és általa a gyönyörűség.A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a föl- ségesen égő, finom, illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá válhatik.

De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is. Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül, kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapítására vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás, köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.

Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a zsidóbőrt és a pudvAt.

A csomós tapló és a zsidóbőr hatalmas vén fák oldalán termett. Akkora volt némelyik, sőt néha nagyobb volt, mint a tót kalap, vagy kézi garaboly, vagy egy méhkas. Fejszével kellett a fáról levágni, azután hozzáértő emberek áztatták, főzték, gyömöszölték, puhították 8 a mikor készen volt, vagy nyári sapkát csináltak belőle, vagy tűzszerszámnak, vagy patikaszernek árusították el. A sapka olyan könnyű volt, mint a pehely, mégis meleg. A beleütött aczél- szikrátol a sapka is csak oly könnyen fogott tüzet,mint a többi tapló. Pajkos emberek sokszor meg is gyújtották az ember fején. A taplótűz orvtűz, alig venni észre. Ha nem volna füstje s füstjének kellemes szaga, rá se jönne hamarjában az ember. De az égő sapka mégis csipkedi az ember feje bőrét s ez viszketéssel jár. A szegény ember perczekig elvakaródzik, mig utóbb észreveszi, hogy nincs ő neki semmi baja, csak éppen hogy ég a város, ég a feje, ég a sapka.

A pudva is tapló, de az mégis más. A pudvát sok mindenféle vén fa belseje megtermi idővel. A pudva a fánál öregségnek, elvénhedésnek szülöttje s az egykor majd elkövetkező halálnak előre nyilvánuló jele, de azért a pudvás fa még ötven évig, sőt tovább is elélhet, nagy terebélyére még nagyon sokáig büszke lehet. Az olyan fát, melyből a pudvát kiszedték, vagy a melyből a pudvát szél, hangya, mókus, vadmacska kifürödte, kiszórta, a benne támadt üregnél fogva odvas fának nevezik. Fűz, nyár, szil, hárs, fenyő, bükk, tölgy, cser, — mind lehet pudvás és odvas. Lehet sok vén gyümölcsfa is. Somból, gyertyánból, akáczából soha se láttam puha pudvát.

Leghíresebb s tűzszerszámnak legalkalmasabb taplót a bakonyi cserfapudvában találni. Ennek a pudvának a szine is kellemes, tapintása puha, súlya könnyű, a szikra rögtön beleesik, füstjének illata pedig diadalmasan versenyezhet a déli Balkán rózsáival. Országos hire volt egykor ennek a pudvának. Régi öreg követeinktől hallottam, hogy Yeszprémvármegye követeitől mind a többi ötven vármegye követe megvárta apozsonyi országgyűléseken, hogy bakonyi cserfapudvá- val ellássák őket. Rohonezy János, Kocsi Horváth Sámuel, Kocsi Sebestyén Gábor zsákszámra hordatták országgyűlésekre a bakonyi cserfapudvát.

Volt Zirczen kereskedő, vállalkozó, valami Böhm nevű jóravaló sváb ember, a ki bakonyi taplószedéssel is nagyban foglalkozott s a ki Pestre, Pozsonyba s Ausztriába kocsiszámra szállitotta egész esztendőn át a mindenféle taplót s különösen a cserfapudvát is. Fogadott emberei voltak, a kik fejszével, kordélylyal járták az erdőket, rengetegeket s gyűjtögették a taplót. Kibérelte e czélból a zirczi apátságnak s a cseszneki Esterházy grófoknak minden Bakonyerdejét. De emberei az idegen erdőkben is szabadon kóboroltak s a nekik tetsző szebb-szebb taplónövényeket leszedték a fákról. Ki őrizné a rengetegekben a taplót, gombát, földi epret s a többi efféle ajándékát a vad természetnek?

Egyik évben a bakony-béli apátság erdeit is kibérelte a zirczi taplószedő. A jó, öreg apátúr, Sárkány Miklós, hiába vonakodott sok ideig. Azt mondta, a tapló istennek ingyen való adománya, annak földjét se szántani, se vetni nem kell, hadd használja azt ingyen minden szegény ember, hiszen a tüzgerjesztés áldására mindenkinek szüksége van, mint a levegőre, a tűzi szerszámtól ne foszszanak meg senkit. Utóbb annyit beszéltek a fülébe, hogy mégis kiadta bérbe a sok ezer hold erdőt, esztendei negyven forint haszonbérért.

A zirczi Böhm lett tehát mindenható ura a bakony béli rengetegben a mindenféle taplónak, pudvának és zsidóbőrnek, mind a déli határokig, egészen a szentgáli királyi vadászok határáig, arra Pápavár felé, Hárságy felé, a felső Halyagig.

A szentgáli köztársaság egyik kanásza azonban azon a vidéken legeltetette nyáját. A kanász neve volt Hamvazó Jancsi. Volt benne valamelyes életrevalóság a nyáj őrzésén kivül is. Karikásának elkopott a telenkje, szijat kellett vennie az uj telenkhez s jól tudta, hogy a herendi zsidó elkér a szijért tiz krajczárt is. Milyen jó volna ezt a pénzt megtakarítani s a szijat valami erdőbeli találmányért cserébe megszerezni.

Csereértéknek igen jó lenne a tapló. Körülnézett s hamarosan talált is egy-két kerek sima, szép taplódaganatot a fákon, baltájával levágta, tarisznyáját velők telerakta s a legközelebbi vasárnapon leballagott vele Herendre, a Sörte zsidóhoz. A zsidónak bizonyosan valami jobb hangzású német neve volt egykor, de a német szóval a bakonyi kanász nyelve meg nem birkózik, Sörtének hivta hát a boltost.

Nem hiába ment hozzá. A csereüzlet megtörtént. A Sörte zsidó kapott egy tarisznya nyers taplót, Hamvazó Jancsi pedig kapott egy telenknek való szij madzagot s két hörpentés pálinkát.

Vájjon mi rossz van, mi kárhozatos és büntetni való dolog van e csereüzletben?

Semmi sincs, de azért mégis ebből támadt a veszedelem.

A zirczi Böhm taplós emberei véletlenül épen akkorabban az erdőrészben csatangoltak, észrevették a taplók helyét, a vágás csak egy-két napos lehetett, nyomoztak, szaglásztak, puhátolództak s utóbb is rájöttek, hogy Hamvazó Jancsi volt a tettes s hogy a herendi Sörte zsidó vette meg a taplót.

A zirczi Böhmnek volt ügyvédje. Kegyetlen példát kellett teremteni, hogy mindenféle orvok, csempészek, tolvajok, orgazdák ne kárositsák a bérlőt. Csak beérkezett ám a panasz a nemes vármegyéhez Hamvazó Jancsi kanász ellen, Sörte zsidó boltos ellen. Amaz a tolvaj, emez az orgazda.

A bünvizsgálat folytán minden bebizonyosodott. A két szerencsétlen vádlott mindent beismert. Várhatták a szörnyű Ítéletet.

Kitűzték a tárgyalás napját. Megjelent mindenki. Panaszosok, vádlottak, tanuk, szakértők, ügyvédek. A vádat kegyetlen természetű viczefiskus tartotta kezében. Épen nem szerette a zsidót. Ha zsidó volt a vádlott, akasztófán alul nem alkudott.

Az alispán kérdéseire Hamvazó Jancsi töredelmesen beösmerte minden bűnét.

— Mi a mentséged?

— Megkövetem a téns nemes vármegyét, az a fa; a melyről én a taplót vágtam, nem bakony-béli, hanem szent-gáli erdő. így tudom én is, a nyájam is, igy tudják a szent-gáli uraimék is. Húsz esztendeje őrzök ott.

A birák összenéztek. No ez nagy dolog.

Következett a Sörte zsidó.

— Hogy hivnak?

Mondja.

— Van-e feleségeid?

— Van.

— Hány gyereked ?

— Nyolcz.

— Miből áll a vagyonod?

— Abból, a mi a boltban van.

— Mennyi pénzed fekszik a boltban?

— Tizenhat forint.

Fülel a kegyetlen szivü viczefiskus. Közbe szól:

— Miből tartod a feleséged, nyolcz gyereked? Miből adsz nekik enni? Miből ruházod őket? Adót, boltbért, orvost, patikaszert miből fizetsz? Ha halottad van, miből temeted ?

— Abból a tizenhat forintból.

A viczefiskus majd leesik a székről bámulatában.

— Hát hogy mindent előteremts: mit csinálsz te azzal a tizenhat forinttal?

— Forgatom !

A birák összenéztek. No ez még nagyobb dolog.

De a tárgyalás be van fejezve, a viczefiskus adja elő a vádkeresetet.

A viczefiskus föláll. Arczát rendbeszedi, szakállát megeimitja, bajuszát megsodorintja, kabátja ujjait előre húzza s hatalmas hangon elkezdi a vádbeszedet.

Szabályosan elmondja a vádbeli tény történeti és jogi részét. Ismerteti a panaszos, vádlottak, tanuk és szakértők nyilatkozatait. A lelkiismeret, a törvény és jogtudomány két mérőserpenyőjét telerakja. Egyikserpenyőbe teszi a terhelő és súlyosító körülményeket, a másikba teszi a mentő és enyhítő körülményeket. Kiveszi a szót a védők szájából is, ne fecsegjenek órahosszat. Végül gondosan megnézi s a tekintetes bíróságnak is megmutatja, melyik serpenyő billenti le a másikat. így végzi lelkes szónoklatát:

— Van még szavam, tekintetes nemes törvényszék, e közönségesen Sörte zsidónak nevezett vádlottról. A világtörténet sok nagy lángelmét ösmer. Homérosz és Arisztotelész a görögöknél. Juliusz Czézár és Taczitusz a rómaiaknál. Hunyadi János a magyaroknál. Newton és nagy Napóleon az angoloknál és francziáknál világitó oszlopok, mig az emberiség utolsó csillaga is el nem hamvad. De mind e nagyok lángelméje csak alig pislogó mécs e közönségesen Sörte zsidónak nevezett herendi boltos ragyogó lángelméje mellett. íme, hogy szerénytelen ne legyek, magam se vagyok hányd el-vesd el ember, feleségem sincs, nyolcz gyermekem sincs, s kilenczszáz forint évi fizetésből mégis alig tudok megélni; — ez az ember pedig tizenhat forintnyi tőkevagyonból megél s feleséget és nyolcz gyereket tud tisztességesen eltartani. Ezt tegye meg világhódító maczedóniai Nagy Sándor! Nem büntetéssel kell ezt az embert sújtani, hanem köz- álladalmi jutalomban és elismerésben rnegdicsőiteni. Megmondtam.

Ezt a viczefiskust Zádor Pálnak hívták.

A bírák megint összenéztek. No ez most már a legnagyobb dolog.

De föl is mentették nyomban a két vádlottat, csak úgy pattant. Megkapták még költségeiket is.

Hiába nyöszörgött a zirczi Böhm és ügyvédje, hogy küldjön ki a vármegye szakértőket, mérjék föl ezek a bakonyi erdők határait, hadd tűnjék ki, hogy a taplós fa mégis a bakony-béli határban áll. A vármegye kidobálta őket. Hiszen a költségre nem lenne elég a Böhm taplószedőnek s a bakony-béli apát urnák minden vagyona se. S unokáink is régen porrá váltak, mire a pörnek vége lenne.

KI VOLT HÁT SOBRI?
I.

(Szép/aludt ö. Ferencz uj közlése Sobriról. — Szigeti József színművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. — Sobri társainak végzete. — Az álnév. — Tudásom forrásai. — Kisfaludy Sándor. — A biliegei csárda.)

Ki volt hát Sobri?

Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Újság múlt heti száma. (1905. évi novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Söbri eltűnt régen, közel hatvan- kilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.

A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan- hetven év előtt. A Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokán ügy toltak meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifjú s nagybirtokos volt Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak másodszülött fia. Vakmerő, délczeg, kalandos természetű híres lovas Józsi gróf: ez lett volna Sobri Jóska.

Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.

Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Újságban. Azt mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és prímásnak még veszprémi püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober Jóska nevű. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi híres betyár lett Sobri Jóska néven. Halála úgy következett el, hogy ütközet közben valami kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet, elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s ott mint tiszai molnár bosszú életet élt.

Hivatkozik tanúra is. Tanúja Szigeti József, a jeles színművész és iró, a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az említett veszprémi püspök rokona, maga is veszprémi fiú, látta is Sehobert vagy Sobrit s onnan tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth Mór, egykori karezagi királyi ügyészre is. Említ mesés részleteket is Sobri dolgaiból. Fölemlíti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származású volt s zalavármegyei perzekutorok fogták el.

Mindez valótlan.

Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február közepénmeghalt s azóta se híre, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferenez az öreg Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt, nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevű. A Ferke szót Ferkó vagy Feri helyett túl a Dunán nem is szokták használni.

Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykorú hirlapok sokszor emlegették. Néhány gyönyörűen szép dal is emlékezik róla. írtak róla regényeket, színműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt Sobri- szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat, Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak egyik versenylova is »Sobri« volt a múlt század negyvenes éveinek elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála óta!

Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a mint szintén mondják, Sobri Jóska.

De már az mégse természetes, hogy az után, a mit én megírtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyűjteményes műveim hatodik kötetében: »A híres Bakony és a híres Sohri Jóska® czim alatt. De rajtam kívül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit írtak, az mind valóság.

Sohri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.

Kettő nyom nélkül eltűnt örökre. A híres Pap Andor volt az egyik, a másik Virrasztó.

Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Túlnyomó erő volt ellene. Katonák, pandúrok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte magát szivén. Meglehetős hűséggel írja le halálát Jókai.

Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: bíróság, hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon, szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.

De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kívül a lápafői négy halott. Magam is nyomoztam.

Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy valószínűséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat Miska öngyilkos lett.

Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.

Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak kék fogadást kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg senkinek. Gyöngéd • ség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi vége lesz a haramiának? Valószínűleg kötél. De mindenkinek van valakije, a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér, mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett. Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján tényész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de bujdosik, egykor majd hazajön!

A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rozit el nem hagyják. Fölkeresik, támogatják, együtt simák vele, Sobri Jóskát szívesen emlegetik, este-reggel rágondolnak.

Sobri maga is álnév. Nem ez volt a híres haramia igazi neve, hanem Pap Jóska. Apjának is ez volt aneve. Kanász volt az endrédi pusztán Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye határához közel.

Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy embernek álneve. Igazi neve Kecze Marczi. Ezt hát igazi nevén is ismerték.

így voltak másokkal is.

Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve : Páli József.

Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb börtönre Ítélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt. Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli nevet.

Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.

Mógor Peti szintén a híresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A bor- zavári Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben Ítélte el a talponálló bíróság.

Volt egy haramia egyszerű Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrínál. Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a története. Később majd visszatérek rájuk.

Volt még három olyan álnevű duhaj, a kinek igaz neve sohase jött napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó,Virrasztó. Laczi és Zsidó Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tűnt el örökre.

Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom, igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.

Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.

Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri korában álnév volt is : ime fiára is átszállóit. Sobri társai közül csupán Görhes Miska lett újra emberré. A vármegye meg-alkudott vele. Maga önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megígérte neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két emberét kézre adja.

— Élve vagy halva adjam kézre?

— Akár élve, akár halva.

Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt, szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.

Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két istentelen duhaj társának közreadása miatt kegyelmezett meg neki a talponálló bíróság. Legalább igy vezették Ítéletét a jegyzőkönyvbe.

Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s önkezével oltotta ki.

Pap Andor is nyomtalanul tűnt el örökre. Híres betyár volt. Lápafőnél sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és követtársamtól úgy hallottam, hogy Sümeg-Bendek közelében egy kanász vágta agyon, mert a feleségét elcsábította. Hunkár Sándor unokaöcscse volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.

Nem akarom ismételni, a mit eddig megírtam erről a világról. De újabb adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg kell emlékeznem.

Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.

Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan merítem tudásomat a Sobri-világról.

Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények. Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriék- ról és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből sok juthatott az én fülembe.

Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos, vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.

Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.

Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem látott benne rendkívüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még nevettek is a könnyelmű emberek. De Szolga-Győrött már nemesembert, birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kúriájában. S nem is kisebb embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem gyűjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.

A szolga-győri támadás részleteiről még husz-har- mincz év múlva is élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is hallottam egyet-másb de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.

Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Roziról, Sobri szivbeli mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő tudása is kitűnő forrásból eredt.

Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.

Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevű rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egycsomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.

Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sar- valy. Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó napot töltött Sobri.

Itt volt szeretője is, a gyönyörű Répa Rozi. A biliegei csárda az uzsai és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a népdal:

Répa Rozi Biliegében Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja, Száját csókra igazítja.

Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.

Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a biliegei csárda előtt. A zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni, mit tud a csárdás.

— Micsoda csárda ez?

— Ez a Billegei-csárda.

— Miről hires ez a csárda?

— Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires.

— Répa Rozinak hallotta-e hírét valaha ?

— Rozi, Rozi! Rozinak hallottam, de az nem Répa Rozi.

— Hát Sobriról tud-e valamit?

— Nem én uram. Sohase hallottam hírét, ide nem jár hozzám.

A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a vidékein; — hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában lakhattak szülői.

A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:

Sobri Jóska az erdőben. Kalamáris a kezében. Azt írja a levelében: Répa Rozi az ölében.

Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.

Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem. így szól:

Ejh-hajh, Sobri pajtás,

Mi ott az a nagy fehér ház ? Ejh-hajh Sümeg-város. Ott lakik a komiszáros!

Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz alakban, százrészletben beszélték el neki maguk a pandúrok, csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a környék újságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.

Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb, legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi állandó nemzeti szinházat.

A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a kétségtelen valóságok közé tartozik.

Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Műfajt benevo- luma után.

II.

(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. — Szakácsi alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. — A tihanyi révnél magával viszi a nagy bajszu Kaszást. — A rejtett kincsek. — Volt-e Sobri bálban ? — Sobri bőkezűsége.)

Milfajtot, Sobri leghíresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló biróság.

Vármegyém központi főszolgabirája akkor — 1836-ban — Kopácsy József, a későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevű veszprémi püspök öcscse. Neki kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyűjteményemben. Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.

Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztosnagy ügyesen becserkelte s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a csendbiztos, mint a villám, úgy csapott rájuk legényeivel.

A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a csibefiak. Magukra hagyták a vezért.

Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a csendbiztost és a pandúrokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő is visszavonultfától-fáig.Meg-megállt s vissza-visszalőtt.

Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott. A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.

A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerőén megállt a tisztáson. S oda kiáltott:

— Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!

Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:

— Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i . . . t a gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből.

Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.

Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.

De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy ők valami huszán vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával. Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be is kerítették, el is fogták, vasra is verték.

— Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk ! Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.

Csatárlánczot alakítottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a pandúrok hátában vannak.

De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is egy, hanem sok.

Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja, tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.

Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a káromkodás.

— Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskenykarimás kalapu i . . . t a gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?

Kemény fiú volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát, halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:

— Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.

Sobri nem szólt, hanem elővette kis alakú diszes, csillagos csutoráját s húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.

— Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.

Igybeszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.

Keskeny karimás kalapu!

Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig volt nagyobb karimájuk, mint Pod- maniczky Frigyes báró nyári kalapjának. Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyei.

Sobri legényei más alakú kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alakú kalapot már nem igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon láttam. Talán csak Somogybán viselik még itt-amott.

Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is, Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab alakjára magamjól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötvenhatvan év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek oldalán.

Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.

A másik eset Somogybán történt, a vármegye egyik büszke pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.

Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkívül Somogy- vármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát az esetet. A mikor történt, 1836'ban, akkor is már tizenkét éves, figyelő, eszes fiú volt.

Sobrinak Szakácsi felé volt útja. A falu alatt, a kerítések mellett vezetett el egy kompendiális gyalogút- Ezen ballagott Sobri tizenöt legényével. De ugyanekkor, ugyanezen utón jött vele szemben a pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.

Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön, zúzmara a fákon, szürke köd a levegőbem Harmincz-negyven lépésnél tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve; pandúrok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.

A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.

A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejű legények jönnek. Valamennyi szűrben. Szűr alatt a fegyver, a szűr által eltakarva. Elől maga Sobri.

Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:

— Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?

Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.

— Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.

Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.

Sobri nem akart összetűzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt. Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.

A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba. ügy illett, úgy volt szokásban.

A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.

De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.

— Szerencsés jó reggelt!

A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a köszöntést.

Mi ez ? Tisztességes köszöntést el nem fogadni ? Ez is megtörténhetik ? Sejtene talán valamit a hadnagy ? Vagy csak lenézi a szegény embert? Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését észrevegye ? Hát ez az emberség ?

Sobriban felébredt Sobri.

Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé :

— Mindenki a maga emberét!

Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövű fegyverét a hadnagy mellének. S rászól:

— Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én Sobri vagyok!

Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két villogó szeme s jól töltött fegyvere.

A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segítség nem volt. Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki ellenáll.

A hadnagy mégis magához tért.

— Mit akarsz?

— Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba. A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra

hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

— Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkísérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkínálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. így bocsátotta útnak a pandúrsereget.

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat újra fel kellett szerelni. Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést tette a gyűlésen:

— Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak !

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességéért jót nem állok. Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanútól, se nem feltétlen hitelű, előkelő férfiútól. De az eset egészen valószinü. Valami töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinmúvében elég halványan fel is használta.

Az eset a következő :

Sobrit Tapolcza felől nagyon szorították, át kellett vonulnia a Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai; más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy Tihanynál szűk a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés. Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé.

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt Tolna-, Veszprém-, Zalavárme- gyékben. E családból való volt az én apai öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökíti. A dalnak egyik szaka igy szól:

Nem félek én se a Paáltól, Se a nagybajszu Kaszástól, Se a nemes vármegyétől, Csak a rózsám két szemétől.

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak őrmester s épen Somlyó-Vásár- helyen volt őrállomása; Kaszás pedig Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu. Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangú férfiú is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig mondogatta:

— Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom, föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire Sobri fülébe is.

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogybán vannak a szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyús csizmáját.

— Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony, vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen. Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin, félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami húsz év óta eltűntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok elpusztították.

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról, szőlők és csalitok közt kigyózott le a szűk kocsiút a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

— Nini, lakodalmasok !

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket is hallja, a piros kendők lobo- gását is látja, a hegy ormáról egy-két muzsikahangot is odasodor a szellő.

— No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell egyéb ?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

— Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes nevem, vőlegény is volnék, Kőröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyújtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal inkább gézengúz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást el nem fogadta volna. De bizony nagyot húzott a csutorából. Az igaz, hogy a bor is jó volt benne.

— Jól esett fiam!

— Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s olyan hejjehujját csapott, csakúgy bólintgattak rá a nagy komoly jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakúgy bámulta a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

— Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szívesen átszólitaná a kompot.

— Igaz a fiiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe. Megvárta, mig a révészek összesze- delőztek s megindították a hidasokat.

Jó egy óra múlva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbúcsúzott a nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbúcsúzott, ezt is mondta:

— Volna még egy utóJsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát együtt.

— Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogybán a tihanyi révvel. Voltaképpen révház volt egyúttal az is. Akkor még viz vette körül, töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban.

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután kimentek a kocsikhoz, gúnyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de fegyvereiket is. Kis idő múlva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal, Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi akar itt lenni ? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

— Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelrned, hogy Sobri Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád vesszejével.

— Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga útjára. A komiszáros pedig szemre bírta a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu Kaszás beszélte el.

Igaz-e ez a történeit? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem. Vármegyém pandúrtisztjei is úgy tudták, úgy beszélték, mint igaz történetet, ügy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltűnt a világból. Sobri még élt azután egy darabig.

A rege úgy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó útja a Bakony vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s kihallga^^t^lr : ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után, a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, leseneze-tomaji erdőkön s a Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a tihanyi ut más időben tör-ténhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttói, hova rejtették el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

— Megtudnád-é mutatni azt a fát?

— Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva.

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az Ítéletet és a végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság Veszprémhez, háromnégy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra Ítélt s azon kívül halálos sebben kínlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal kincseiből. Aranygyűrűk, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve csodálatos népszerűségének ebben látom okát.De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az 1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga nem. E két év alatt pedig nagyobb értékű kincset nem gyűjthetett.

A szegények iránt való bőkezűsége is más természetű. Igaz, hogy bőkezű, jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket elbeszéltem, ezt bizonyítják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként volt bőkezű a szegények iránt.

Említettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket, zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkívánta, hogy legényei oly tiszták legyenek, csak úgy ragyogjanak. De ezen kívül pazarul osztogatta a gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsú asszonyok és leányok között. Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé. »Bécsi piros* volt a neve. Ezt szorította ki egyelőre a nemzeti védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt a bécsi piros kendőt.Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, múlt korszakbeli ünnepélyességgel ezt a kérdést intézte Milfajthoz:

— Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vájjon igazán megtörtént-e, hogy ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az uraságok tánczmulatságában részt venni s úri nőkkel tánczolni nem iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette ?

Milfajt felelete rövid:

— Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem : maga a kérdés azt bizonyítja, hogy ezt abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri úri társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más, mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibújt pörge bajusz, sima áll.

Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette az úgynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig múlt huszonöt éves. Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is voltak. Húsz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban, a hol — mint Hoitsy Pál barátom Írja — az egyik belső fiatal cselédlánynak volt a szeretője.

III.

A váczi kaland hagyománya. — öreg barátaim nem tudtak róla. — Osváld Dániel. — Fűmag megejtése. — Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt?

— Miként keletkeznek a hagyományok ?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott született, ott élt, ott űzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbíró bizonyára megkérdi ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségű mendemonda iránt is kérdezősködött.

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s vármegyémnek 1872-től való alispánja. A múlt század negyvenes éveiben a pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay Sámuel volt, a jeles magyar irodalom-történetiró, Kisfaludy Sándornak s Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Kóla is szólok még, ha röviden is, ez elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam, később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17—18 éves ifjú lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a Sobri-legendák történeti valóságátezek a férfiak sokkal jobban megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József színművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit. Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János ura-ságnál is kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tűnt fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit — mint említettem n|ár — álnéven Fűmagnak is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt 1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt, Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus ember volt, Bucsu- Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volnabaj, hanem baj volt az, hogy kegyetlenül tartotta a böjtöt s holmi teknősbékával és csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt. Juhot, bárányt, malaczot, süldőt pirított nyárson az erdőben. Csodálatos vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize és illata van a szabad levegőn és szabad tűzön sült üde húsnak. A kálvinista ifjú mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik pandúrjának:

— Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő, csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot meg- keritik, meglövik s vasra verik. így került Fűmag a sümegi talponálló biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanú hires Csányi László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal. Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves, megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte a duhajokat az erdőn, de minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből. Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Reeze Harcziról:

Csányi gyerek is itt vagyon. Reeze mondja: lőjjük agyon. Sobri mondja: ne bántsd őket. Kiméld a szoknyalesőket.

Szalapai kertek alatt

Csányi gyerek majd ott maradt.

Osváld Dániel még ezentúl is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt a kalandot, úgy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös grófNádasdy Paulai Ferencz volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

— Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tiszteltet! az exczellencziás urat s kezeit csókolja; — holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is.

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze, előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is. Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. írja Bezdédi és Kis- bákai báró Bémer László dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő exczellencziájánál. »

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével, karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől bocsátja, karját karja alá ölti s úgyvezeti be. De azt még hallja a cselédség, a mint a vendég mondja:

— Domine Excellentissíme! Csak egy minutám van. A palatínus ő fensége parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a váczi püspökéből. így szól:

— Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat! Pedig megirtam, meg is izentem !

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

— No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk, a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak úgy 3*robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

— A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri legényei. Csak úgy sivitott, úgy vitte a csónak Sobri Jóskát a túlsó partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró ujjongva fogadta a kapuban.

— Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide közel se jönni, ha engem lát. íme öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserű vidámsággal felelte :

— El is ment már domine spectabilis ! Ott van már túl a dunai erdőkben. Hanem a pohár borát csakugyan » nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.

Csak akkor tudták meg, mi történt.

A tarisznya arany csakugyan odaveszett.

íme, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza, mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesíti ezt a történetet. Én csak vázlatát adtam elő.

Csak úgy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland meséje ? Ki költhette s mikor képződött ?

A nép regéli, ügy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá válik.

Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is, szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.

Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz, hogy torzul, fonákul, visszájáról kép-viselte, de a köznép előtt csak az eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről egyébiránt szólok még majd.

A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen alkalomszerű eset.

Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?

Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották : volt-e abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig a bírói vizsgálat azt tisztába hozta. — Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.

Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörű nyaralójában csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.

A mese egyébiránt nem uj.

Legalább szentül hiszem, hogy abban a tízezer regényben és egy millió novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült, efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.

A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több regényt Írtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is. Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a mese.

Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s kiszineződ- hetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is, hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem épen csak Csikós Csúzy János.IV.

(Csikós Csíny János. — Nemzetsége. — Gyerekkora. — Elszökik az intézetből. — Csikósbojtárrá lesz. — Törvénybe állítják. — Sobri haláláról. — Népdal Sobri sírjára. — Csikós Ceúzy János megjelenik Pápán. — Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. — Halála s rokonainak róla való emlékezése.)

Csikós Csúzy János !

Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.

Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében több birtoka volt összesen tízezer holdnál. Még gyermekkoromban is megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.

A Veszprémvármegyei ágból született János a múlt század elején, ügy tudom, apja egyszerűen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye követe s később Komárom vármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.

A kis János — a család kebelében csak Mukinak nevezték — rakonczátlan gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem engedek meskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanítóit megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerúgta lábairól a csizmát s testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezítláb : ez volt tetszésére. Felkapaszkodott valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta leszállítani.

Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. így mondta mindenki. így látták szülei is.

Szülei még egy utolsó kísérletre szánták el magukat.

Volt Váczon egy híres barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanító, oktató képessége csodatevő. Juhot tud szelídíteni a párduczból is. A kis János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket, neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet a zárdában, vagy akárhol.

A barát nevét nem tudom.

A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte alakítani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb sikerekről biztosította a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a láng.

Ez 1815—1816 körül történt.

Egy darabig csak tűrte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s mindenféle bölcseségét. Jó vége- zést várt mindenki.

De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odújából. Várnak, várnak — utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig tudták életrehozni.

A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.

A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót,- megkötözte, tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk! Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.

Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai molnárlegényt: nem látták - é a gyereket, a mikor a Dunába Ölte magát. Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden ruháját ott hagyta az ágyán. Eime- háborodásában nem is tehetett egyebet. Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja. Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába. A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állította, előkeriti a fiút. Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.

Elveszett a fiú szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.

Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak érte s öt-hat-tiz év múlva el is felejtették. Elhaltak szülei is.

Pedig a gyerek csak elbujdosott.

Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezítláb, kerek kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy Csúzy-nemzetség sarjadékát ?

De hová bujdosott el?

Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.

Tizenhat éves ifjú volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a pusztán, kint az isten napja alatt, szá-guldozó csikó hátán: ott az élet. Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv ? Nem koldus ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se >alászszolgája*, se akezeit csókolomi. Hanem az kell ő neki: igyere pajtás, igyunk egyet* ; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet*; gyere, czigány, húzd a nótám, vagy agyonütlek*.

Egy darabig csak tűrt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson tűnődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.

Tehát elbujdosott, eltűnt, neve és emléke is elmúlt, örökségébe, birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.

Valami húsz esztendő múlva öreg számadó csikós kerül súlyos váddal Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy dolgokat miveit, bojtárja is segitette.

Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.

Ez az ítélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hívták. Ez is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza keményen. Csak nézte, csak várta, megkínálják-e őt is a deressel?

Megkínálták.

De akkor bátran szólt.

— Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és Puszta-Szent, Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom. Országbíró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám. Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy, Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!

— Ez már más! Most már félre a deressd!

De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!

Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a húsz év előtti esetre.

— Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János ?

— Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.

Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy ültették le rögtön a csikós bojtárt,hogy szedték le a vasat nyomban kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik táblabiró, Pilaszanovics nevű, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon minő fokú atyafiságban van a csikós bojtárral.

— Csakhogy megkerültél, édes öcsém!

Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam, hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állították, valamint bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.

De hát ez most már mindegy.

A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát elfoglalta.

íme, most már: Csúzy János, a délczeg fiú eltűnik 1817 körül, se hire, se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben eltűnik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a szintérre lép az elveszett Csúzy János!

Most már Csikós Csúzy János!

A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták : minden vonás teljesen ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors tekintet, vidámság : minden egyezett.

Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő úri ruhában jött s azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitéz- kötéses, figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas sarkú kordováuy csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg, rövidnyelü karikás a vállon : vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától? Vájjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltűnt vagy Csikós Csúzy János, a ki Sobri eltűnte után jött csak napvilágra?

Az se látszott valószínűnek, hogy a gazdag nemes ifjú, ha csak csikós akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó nélkül tűrje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörűsége : még ehhez is jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő maga magának a számadó csikósa.

De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyűjteni a bujdosókat, szökevényeket, szegény legényeket, üldözöttekel; hadat izenni a rendnek, államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s kijátszani, csúffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért már érdemes titokká válni,álnevet venni föl s lemondani akármekkora vagyonról és örökségről.

Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.

Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy János kibukkant a sötétségből.

Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna ilyen tévedésbe ? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta : mire való erről tovább is tanakodni ? És pedig úgy határozta meg, a mint Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom Írja, hogy még édes apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a tul a dunai vélekedésnek.

Sobri Jóska más ember volt, — Csikós Csúzy János megint más. Nem is látták egymást soha.

Igaz.

Én is ezt állítom s kétségtelenül be is bizonyítottam. De hiszen én csak azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántúli felfogást téves útra bírták.

Újra állítom, hogy Sobri halálát se bíróság, se más hatóság szakszerű tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.

Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjúval Szilas - Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el Sobri fájának.

A járásbeli főszolgabíró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok, pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle írást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a bíróság kezére adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott. Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt melyik volt a Sobri.

Azonban az urak mégis elhárítottak maguktól minden kétséget. Az a halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja, szürkötője Hunkár legértékesebb arany láncza volt. Damaszkcsövü fegyvere is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a haramia vezéré ?

Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére. Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta ? Forspon- ton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszer- annyi. Ki költekezett volna ily utazásra ? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az ilyen bírósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák, farkasok, falubeli ebek megcsufolják.

Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri voltaz, a ki magát agyonlőtte ott;: azt társa, ki onnan elmenekült, Fűmag Reeze Marczi halálos óráján nyil- tan bevallotta.

De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják. Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete. Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon. Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is úgy örökitette meg :

Lápafő határán busul az a nagy fa, Szegény Sobri Józsi aluszik alatta. Olyan mélyen alszik a fekete földbe, Nem is tudja, sirját, hogy a fű benőtte.

Sötét holló gubbaszt a fa tetejébe, Nézi a sirt, fejét se forditja félre. Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja, El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.

Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.

De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját elemésztette a kor s kidöntötte a vihar úgy 1898-ban. Onnan tudja: a fa apósa birtokán állott.

Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.

Pápán nagy feltűnést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt. Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is, mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen múltjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas barátságra léptek vele.

Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind. A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is — ezé volt a fürdőtelep — gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetű ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon folyt a vigasság szakadatlan.

Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.

De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen Rábáné termeibe.

Ez a Rábáné egy kis termetű, púpos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város úrnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyílt házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.

Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett ’ ennie. Hívták oda pajtásai.

Vonakodott. Jó kifogása volt.

— Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak. Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők társaságában ? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam, csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak és hallgassak, mint a kályha ?

Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.

— Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad úgy, a hogy bojtár korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy igazi úr!

Eltalálta.

Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.

Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.

Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy Pozsonyban az országgyűlés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonú s a nagy urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.

— Igen szép és pajkos jókedvű franczia nő.

így jellemezte előttem Osváld Dániel öreg barátom, így hallottam másoktól is.

De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvű, hanem azért, mert a nagy császárnak, nagy Napóleonnak volt ő házasságon kívüli leánya. Hasonlított is világhódító apjához. Apjának szemei, orra és álla tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hívták. De föltétien biztossággal nem állitorm: ez volt-e neve, vagy ez volt-e igaz neve ?

Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel elhalmozta.

A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden titkát?

Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetven- kedő. Se hízelgéshez, se dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg termetén kívül más fegyvere nem is volt asszonyt hódítani.

Megmondta nyilván, ő ki és mi ? Születését, vagyonát, jó és rossz szokását híven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia volt. Ő bizony a franczia szépmüvészetekben nem jártas s mindenféle tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó magyar nemes s asztala és szerelme biztos.

— Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.

A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt híven.

Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.

Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a lovat. Vita kerekedett köztük.

— Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, úgy lovagolsz, a hogy én akarom !

Kivezette szilaj paripáját, csak úgy szőrén rádobta a Madameot s karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.

No, most mi lesz ebből ?

Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott, bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi aztán alkalmat nyújtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.

Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó barát volt a publikum.

Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle'pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is, de már azok mind nem tartoznak ide.

Egész élete, múltja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen. Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar világból s általános érdekűvé teszi, mint regénytárgyat.

De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába bozták-e, megirták-e?

Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez méltó tárgy volt az ő hason- lithatlan költészetének felbuzditására. Pedig Csikós Csiizy János történetét igen jól ismerte.

Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a múlt század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát beszélt el annak részleteiből.

Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a magasabb társaságokba.

Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hírneves pápai tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk, kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és pajkos mulatságot, mely a nagy kúrián folyt le, jól ismertek.

Madame Pelissier — úgy hallottam — nem volt végig együtt Csúzy Jánossal, de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyonais lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt halt meg a múlt század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy felesége néhányszor — mint mondják — itt is fölkereste s haláláig havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.

Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri. Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket, melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi kalandjának meséjét.

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal. Az ő múltja volt homályos és titkos. Ö volt a balhit szerint az igazi Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is nyertem értesítést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot, sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János csakugyan mint tanuló szökött meg állítólag a tatai konviktusból s fejét betyáréletre adta.

Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre tett szert, mint gyerek ifjú több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén nem Madame Pelissier, hanem Marié Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem, Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi művésznő volt, a nagy Napóleon császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlított is a nagy császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a vasútállomás közelében volt nagy négyszögletű háza, lakása, udvara, gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyítja, kuszáit volt. De erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg, mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy se az esetek színhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak üres dévaj mende-monda.

(Répa Rózi csárdásné lesz. — Halála Pakson. — Titok marad. — Miért lett Sobri a népköltészet hőse ? — A két tornai legény szomorú története.)

Répa Roziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett. Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem «Utazás a Balaton körül* czimü művem második kötetében. Ott van egy fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról megbizonyosodott: a biliegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott. S hozzátette:

— Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak : nem tudja megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év múlva történt. Szinte sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy vagy öt év múlva lett szomorú vége. A mikor ragyogó költői kép hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr Dunaföldvár- ról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Biliegéből elbujdosott: csakugyan Tolna vármegye felé vette útját, hogy Sobri halálának helyszínét fölkeresse.

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa tövében szeretője sirját. Két év múlva történt ez s a sirnak akkor már talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták legelő jószágok. De azért az érzékeny SZÍV könnyei előtörtek s a fiatal leány keserűn megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltűnt boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos, hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa Rozi. Feltűnő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetű, karcsú. Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor — 1858-ban — harmincznyolcz éves. Egy- szer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserű emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a múlt század hatvanas éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani, összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni, nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötvenéves, talán vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; —jöhet betegség, erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s a szegény asszonyt szó nélkül szivén lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató ? Ki volt a gyilkos ? Miért kellett a szegény nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona.

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor majd ő már nem lesz : Rozit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rozit tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rozi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét ? Hátha méltatlan lesz valamikor a vezér égő szerelméhez ? Mi lesz akkor ? A szent fogadás akkor is kötelezi-e az egykori baj társakat ?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztította magát: azt meg lehet bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait rábírni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől, se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt szilárdnak. A legyeske- dőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiúval. Éli világát, de nem magánosán, hanem párosával. Szabad-e ez ? Nem bántotta-e meg ezzel egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak igazi barátságát ? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek kegyelete ? Nem kell-e ezért halált szenvednie ?

íme, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább fűzték a gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az emberek. A kik Répa Rozi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra, hogy fogadásukat teljesítsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával is, ha kell, gyáinolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia !

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az Ítéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rozi. Ha nem ismertevolna, szavára nem ment volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból ?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket, ügy hiszem, hű képet rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre tudásom biztos forrásból mentettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt ? Mi volt az a nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is ? Ha szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyúttal tragikai hős is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az úgynevezett dezentor. E szó latin szó ; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az Ítélet elől szökött. Nagyot vétett, súlyos ítéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Idám és Laczi nevű duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg. Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték leginkább.

Minő volt akkor a katonaállit&s! Hajmeresztő dolgok a múltból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyűlés katonát. És pedig 48 ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, elöljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésű ifjút nem lehetett besorozni. Pap,tanító, urasági tiszt mentes volt egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál fogva.

Összeült az elöljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be, kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az elöljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kímélni, helyettük a szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a fiákról:

A gazdagét, ha több van is, nem bántják, A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Haegyetvagykettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen tűrhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országúira vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának,ha egy van is; — a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

így mondja a szomorú népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete ?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgiyagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik : csavargók !

Csavargók.

Mik azok ? Kik azok ?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdú, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

így járt a két tornai fiú. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Torna-vármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitűzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiúra nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyűrűt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiány 5 zott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keríteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd kerítenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a kft tornai legényre, mint a héjjá a galambra.

— Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állították őket a kapitány elé, a sorozok elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük ?

Egy-két sorban megírtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap múlva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bűnös ? Ki a nagyobb bűnös ?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző SZÍV és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyújtották.

Csak egy menekülésök volt még : a halál. De választhatták a törvény csúfos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. ügy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmúlásuk.

A mig e sorokat Írtam Sobriról: két hét óta több hírlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyűjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük!UTOLSÓ SZÓ SOBRI RÓL.

(Szederkényi Nándor véleménye. — A ssobri szó a zsebrákból származott. — E vélemény megdöntése. — Az álnevek. — Sobri állítólag Bejczen született s még a múlt század ötvenes éveiben is élt. — Szép Mihály közlése Sobri halálának részletes leírásáról. — Hermán Ottó, Milfajt képe. — Sobri ruhája. — Quzmics Izidor apát egykorú feljegyzései.)

»Ki volt hát Sobri ?« — e czim alatt irt korraj zom végén megígértem, hogy mindazoknak, a kik a Sobrí- kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó részleteket is érintenek.

Most szavamat állom s legelőször is tisztába keli jönnünk a Sobri névvel.

Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s később ország prímásának volt Sehóber nevű szolgáló embere s ez lett volna utóbb a híres bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles egykori színművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az érsekprímásnak.Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság. Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is ekként ejti ki a nevet: Zsubri. így ejtették ki hajdan Pesten is és szerte az országban.

Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom, irótársam s egykor hosszú időn át követtársam, most Heves vármegye főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se j’árulhatok.

Azt Írja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok« garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjátokból lettek a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a múltból leszármazott melléknevet.

— Az én megfigyelésem szerint, — igy folytatja Szederkényi, — a magyar rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.

— Ki rejlett, — mondja tovább, — a múlt század első felében szerepelt Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket fűztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se újság, se vasút, setávirda, a vidékek mesékből is éldegéltek, mert — nem úgy, mint ma — a mesék füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.

— Én úgy vélem, — igy végzi sorait, — hbgy tulajdonképen Sobri senki sem volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal, hogy ő egy igazi zsobri.

íme, az érdekes levél.

De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e könyvemben, de egyúttal gyűjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg. Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Bagyogó« csárdában. Száz meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyítja voltát és kilétét Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok, magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics Izidor bakonybéli apát s nemes emlékű főpap egykorú emlékirataira. Az egykori újságok is feltűnőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór is leírta halálát teljesen híven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan tudását merítette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de azért az ő leírása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát ezelőtt hatvan-hetven évvel szívesen neveztek Sobrinak. A német nyelvű irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmu-költészeti kísérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szűre, dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa Sándor- féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósítás, dal és hagyomány és hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy világban.

Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.

Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.

Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor híres Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek kipuhatoltam igaz nevét,valahol le is Írtam történetét. Görhesneb és Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor a Bakony vidékein.

Sobri társai közt tizenhármán vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az életben és a bírósági iratokban. Recze Marczit Fűmagnak is nevezték, Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kínos halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska, Pistáról nem tudott meg semmit.

Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.

De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett ?

A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betű kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apjavagy öreg apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek szolgálatba, a Sobri név.

Ily esetet százat tud minden figyelő ember.

De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?

Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes értesülés után s én is megírtam nagyon sok és tökéletesen megbízható, sőt közvetlen tudásból merített értesítés után.

A bírói karnak egyik tiszteletreméltó tagja Írja nekem 1905. évi deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a híres Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék összeszögel- lésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak. Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.

E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt eredetileg.

Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri már mint bakonyi duhaj országos hírre tett szert, apja, idősb Sobri Pap József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán. A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a Szentgyörgyi- Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza.

Lehetett Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy híressé lett Jóska fia épen Bejczen született.

De azt is Írja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi február 16-án nem halt meg, hanem súlyosan megsebesülve ugyan, de onnan elmenekült s épen a levélíró öreg apjának egyik rokonánál húzódott meg. Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt számadó.

Ez a major — úgy hiszem — a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.

Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család látása köréből végkép eltűnt.

De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki úgy ismerte a Farkaserdőnek minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett negyven, negyvenöt éves.

Én úgy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyítékok közt, melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmú véleményben kell hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak hiszékenységek.

Sokkal közelebb áll a valószínűséghez az a másik hagyomány, melyet Szép Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt igy írja le az én tisztelt tudósitóm:

— Boldog emlékű édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.

— Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához — ki különben édes atyámnak vérbeli rokona volt — bejött egyik alkalmazottja és jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót. Takách megtette ezt, de egyúttal atyámat, mint községi bírót is értesítette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és katonákkal, így folytatja levelét tudósítóm :

— Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal, pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólították a megadásra, mire azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül egyet is elfogtak volna avagy eleji ettek volna, mert közbenegyenkint megugrottak és a sürii erdőben eltűntek. Takách és többen az ütközet helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos utón, melynek egyik felén fákkal és bokrokkal benőtt vízmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől súlyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be. A súlyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról atyámtól nem hallottam semmit.

Eddig a levél.

A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor még alig élt vagy csak kisded lehetett.

A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el, a hol magát agyonlőtte. így hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.

A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról,a mit apám is látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép alakú, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a súlyos sebesültben s halottban Sobri voltát bizonyította volna. S ellene mond a tudósitás annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem valoszinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna eltemetni.

Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevű is bizonyára s ez is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.

Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset úgy történt, a hogy a tudósitás közli velem.

Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és gyolesos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszusá- gukat szánalomból talán elfojtották volna, hanem azegyik községi bíró volt, a másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét: súlyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt súlyos erkölcsi vétekbe estek volna.

Vájjon mi sorsa lett Sobri családjának ? Meddig élt apja s mikor s hol halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kíváncsiság súgja e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.

Vahót Imre rég elhalt Írónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két közeli vérrokonának arczképét is közli.

Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágosítást.

Hermán Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajt- nak egykorú kőnyomat után készült fa- vagy aczél- metszetü arczképét s testének felső félalakját.

Egyik könyvemben megírtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt Veszprémben lefestették s azt is meg írtam, ki festette le. Hova lett a festmény, nem tudom. De erről még a múlt század harminczas éveinek végén készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig láttam ezelőtt ötven- ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai Bakony-erdőségekben száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A képet, úgy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de hű mását abban, melyet Hermán Ottó közlött velem, nem tudom felismerni. Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alakú volt, mint Hermán Ottóé. Ezt sokkal későbbi s kisebbített alakú lenyomatnak kell tartanom.

Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója vastag és szilárd, súlyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva. Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.

Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem. Fénylő zsiros volta különösen szemembe tűnt. Fonását magam is megtudtam fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. -Ez a csimbók és ez a csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen.

Apámtól úgy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat. Holttestén nyoma se volt.

Hanem Milfajt szűre már igazi bakonyi szűr. Ezt a szűrt nevezték sok ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.

De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a bakonyi szűrön soha nem volt. A szürkötő szíjból volt, nem kenderkötélből s hosszú volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak a szij- jak térdig.

Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szűr baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben. Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.

A mikor a Sobri-világnak vége lett: vájjon hova tűntek el Sobri társai? Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.

A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben, üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigorú igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri halála után még sok társa maradt életben.

Hova lettek ezek ? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb ?

A legbővebb felvilágosítást nyújtja erre nézve Veszprém vármegye talponálló bíróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt ítélete. Az ítéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói hivatali czimü könyve törvénykezési részének 386-ik és következő lapjain. Ez ítéletben több mint tizenkét rablóról van említés és intézkedés s ez ítélettel hármat halálra is ítélt a bíróság.

Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes egy-két pontra emlékezni.

1836. évi deczemberi naplójában megemlíti Polgár László ölbei plébános és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és Zala vármegyékben.

Túlzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál kevésbbé volt Pap Andornak.

1837. évi márcziusi naplójában azt írja a nemes apát: Pap Andor társaival nem került kézre, épen úgy Sobriról is bizonytalanok a hírek. Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyújtott pajtában agyonlőtték önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát egy. Zalában egy Zsidó nevezetűt, Veszprémben Mógor és Király nevezetűt fölakasztottak.

Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megírtam. Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről Bakony-Bélbe úgy szállongott el a hir, hogy » Sobriról bizonytalanok a hírek <.

1837. évi júniusi naplójában azt írja Guzmics :

— Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott futtában, arczán és kezén, de eltűnt a sűrűségben. Szűrét, kalapját, sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal menekülhetett ingben, gatyában.

Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze Bakony - Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A pandúrkapitány a zárdában vacsoráit s azt bizonyitá, hogy Sobri egész társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók nevű.

Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül tűnt el örökre. Alig élhet már. Ha élne : több volna száz esztendősnél. Eltűnt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója.HOGY ÜLJENEK A KÖVETEK?

(1 pártok. — A régi rákost országgyűlés. — Kik voltak az 1825-iki országgyűlés tagjai ? — A pozsonyi országház tanácskozási terme. — A Personalis. — á négy kerület. — Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? — Viszály a papokkal. — A latin Pasquillus szerint a pártok. — A Ragályi-féle nemzeti dal. — Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiúi közül ? — Az 1832-iki ülésrend. — A papokat külön helyre szorítják. — Hol ült Deák 1833 óta ? — Hol ült Kossuth 1847-ben ? — Deák utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)

Hogy a mostani országgyűléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben, minő csoportokban : ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás. Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali, bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden egyéb. Konzer- 6* vativ, szabadelvű, független szabadelvű, egyesült ellenzék, mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt, horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt, haladó párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmúlt, sok újra támadt, senki se tartja számon valamennyit.

Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna tűnődni fölötte. Nyugaton is úgy van, hát akkor nálunk is jól van.

Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigorú megbízatású küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?

De nem is a nagyon régi országgyűlésekről akarok szólani. A mikor lóháton jött a nemes ember az országgyűlésre. Megállt Rákos mezején. Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig szívesen tanácskozott, szívesen hozta a törvényt s kedvére kimara- kodta magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült s a ló legelője elkopott:öt • hat nap múlva lovára pattant s úgy elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte : vakapád ! Ebem se tanácskozik étlen- szomjan.

Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek a múlt század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó Magyarországon.

Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal ismeretlen szó volt előttük.

Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a kormányt, de határozott párt alakulás még ebből se támadt. Csak Deák Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak lelkes hivei, aki-ket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.

Az 1825-^ki országgyűlésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar. Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakítani különben se természetük.

A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta, fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a vármegyék követei.

A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék utasításainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem egy 'alkalommal.

Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két szavazata, hát úgyis hiába alakított volna pártot. De különben is a városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahívták, hol kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.

Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Kóma parancsolt, vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se hallgattak igazán soha.

Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is. S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott, lelkes ifjak voltak. Az újkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük körül.

Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem ülhettek.

De más okból se ülhettek volna igy.

A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai vagy a dunaparti képviselőházé.

Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek, ügy ülnek a képviselők, mint az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem tűrte volna ezt a világ minden kincséért se.

A régi követ mind tekintélyes férfiú volt. Vagyszármazása, vagy vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8—10 követet, hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevű férfiút. S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ<, hogy valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett volna belőle.

A gyűlés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.

Csak tisztes magyar díszruhában, kardosán, sarkan- tyusan lehetett a gyülésteremben lenni. így voltak még a királyi tábla birái is, igy még a jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni ?

Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt berendezve.

Nagy négyszögletű terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki hely.

Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék. Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.

Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyúttal az országgyűlések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.

Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után keletkezett. A hivatalának a czime: Personális Praesentiae Regiae Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerű, mint: kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a czim: államépi- tészeti hivatali főnök.

De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke* Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket, ő fékezi az indulatokat, ő csillapítja le a haragos kuruczokat, de ő vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében sóhajtozó labancczá.

Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már egyházi rendek követei ülnek.

Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszú és széles asztal van elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs. Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint a szép asszony. Néha olyan dühbehozza az embereket, mint a hitregebeli szép Helena a örögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.

A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.

Az elnevezésnek is jó oka volt.

Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek és a túliak.

Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavón vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?

Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.

Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni a vármegyék követeit.

A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supre- mus. Előkelő, vagyonos ember.

A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulesos, igen sok igen gazdag ember, árpádkori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet, papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is csak úgy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezű jóltevők.

Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal, a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.

A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecs- kén. Az asztal jobb oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült mindig az elnök felé néző oldalon.

A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja, jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.

De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy nádori értesités jött a vármegyének az országgyűlésen, azt rendesen az első követnek adták kezéhez.

A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott*. így jegyezték föl.

A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki. 1825 előtt már régen nem volt országgyűlés, 1825-ben véletlenül igy ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak, mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi országgyűlésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan a vármegyék és követeik.

Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?

Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet ?

Az 1825-iki országgyűlésen például a nyitrai megyés püspök és a dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet — absentium ablegatos — küldtek az alsó táblára.Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asz-talánál nem adtak helyet. Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett- Ha nem: nem. Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga nem volt.

Volt azonban más egyházi rend is. Húsz káptalan rendes követet küldött s azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani, tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük volt az alsó táblán a királyi adományu java- dalmas apátoknak, a kiknek a régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneüciati volt a szokott nevük.

Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet. Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári káptalan követe a tiszai asztalnál.

A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az 1790-iki országgyűlésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát tárgyalták, sok keserű szóváltás történt a megyei és káptalan követek közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is vannak forróvérű, tüzes természetű9a

emberek és a kik nem mindig a sima és enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat. Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást: az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal, a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok Ízetlenség támadt az asztaloknál mégis.

A franczia háborúk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült. Ez az országgyűlés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin s. Elvégre az 1832-iki országgyűlés végleg eldöntötte. Majd elmondom: miként.

Előbb azonban szólnom kell még az úgynevezett pártokról. Olyan vidékre vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott valaha valamit.

Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását, gondolkozását, csel- szövényeit Írja le valami szemfüles iró. De ez se a követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az akkori buta czenzura parancsolta.

A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos vármegyék.

Comitatus oppositionales. Magyand: ellenzéki vármegyék.

Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.

Azután Comitatus ultraroalistici. Magyanü: nagyon is királytámogatók.

Végre: Centrum. Magyart: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.

Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A harmin- czas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.

Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e nélkül az ország?

Az 1825-iki országgyűlés békülő országgyűlés volt. Csaknem olyan, mint az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a király. A rendek egy része boszut akart állni az elmúlt kormányokon, törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az alkotmányt biztosítani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet ésműveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyíteni törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak nemzedékük színvonala fölé.

De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye ?

Semmit.

Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt Írja sógorának ezekről a vármegyékről:

— Non scitur, quid velint.

Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért egyet.

Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi se.

Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az uliraconstitutionális vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs, Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt tiszai vármegye.

E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj jogokat akar szerezni.

E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul sógorához, Oszterhuber Józsefhez:

— Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!

Deák Antalnak igaza volt.

A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyűlés. Komoly törekvés erre csak 1848-ban és 1865- ben mutatkozott. Éhez uj emberek kellettek.

Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.

Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabadítani. Tudós társaságot állitani. Az úrbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.

A kilencz *nagyon alkotmányos* vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11 követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elbontotta az örök feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.

Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és Kis-Csoltói Bagályi Tamás, a második követ.

Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte : nyomban előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság megalapitására.

— Hova jutott nemes nemzetünk ?

így kiáltott föl zokogása közben.

Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyenlélek volt Vay Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszelídítette a bécsi udvar. Gróffá tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem küzdhetett.

Követtársa Ragályi Tamás, ügy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjúsága. De a dalt 1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyűlési ifjúság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi nevéhez ért. Szívesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot — úgy hallottam — Ruzsicska teremtette.

Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották. Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi. Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sírból életre hoztuk. Nem is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!

A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.

Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de az ő története más, noha szintén oly fényes.

Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző*, az alkotmányért vivott harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép szaváért ő is elhallgatott.

Hárman maradtak hát a *nagyon alkotmányos* párt hét hőse közül.

Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe. De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar mesterkedései folytán nemzetsége konzervatívvá vált: a zajosabb tevékenységtől ő is visszavonult.

De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel, bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem azért, hogy súlyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák Ferencznek kezébe adja.

— Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős. Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky József-rol, nem Bzól az emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ;: felső-bükki Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart, odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az Ígéret földét.

Nagy Pállal hitványul bántak történetíróink. Mintha készakarva el akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek össze, gyűjtve és kiadva. Bágyadt korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi nemzeti igazság van az ő szavaiban!

Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.

Meggyanúsították, megrágalmazták. Az ordító haza- fiság közvéleménye meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vájjon lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is ? Szelíd bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még Wesselényit, még Kossuthot is ?

Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének !

— — íme, a rnayyon alkotmányos « á^rt zeekből állott. Bizony, e párt tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a vezére; — ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s hát- Vtal volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek úgynevezett párthívei.

A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas, Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török Moldva-határig mindenütt.

Azonban elsőrangú vezér a 26 követ között alig volt.

Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitűnt. ítélete, eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és műveltségről tett tanúságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.

Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsig- mond, hosszú, nagy kort ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.

Borsiczki Borsiczky István, Trenesén első alispánja s első követe is nagytehetségü, jeles ember volt. Történetíróink megemlékeznek róla. Az alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.

Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és Somodon idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyűlés elnökének édes apja.

Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában hatalmas szerepe lehetett volna, deellenzéki marad s mind haláláig derék magyar. Deák Ferenez vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.

íme, az ^ellenzéki* vármegyék legkitűnőbb férfiai. Huszonhat követ közt csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge volt még akkor a nemzeti akarat.

Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatust milyen lehetett ? Tiz királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye ? El se számlálom nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg. Pedig voltak köztük tehetséges, müveit férfiak. Pozsony követe Bartal György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi tábla- biró, septemvir, még Personális is.

A múlt század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.

Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segítségével előkelő megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az országgyűlésen egykét hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a tervezgetés.

A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapítványi haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiúság, mint amuzsikusban s a színművészben. Sok embert hiúságánál fogva lehet vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kísérletet kell tenni a szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll, mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint Wesselényit, Kossuthot.

Ez a bécsi itaktikai. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.

Azonban fejezzük be az ülések történetét.

Az 1825—27-ik évi országgyűlés arra nézve, miként üljenek a követek, nem tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a földszinten, úgymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek itt vegyesen a papirendben levők is.

Az 1830-iki országgyűlés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek elszéledtek. De azért ez az országgyűlés határozott arra nézve, hogy ezentúl az országgyűlést Pestre hívja össze a király. Ez az óhajtás, mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan tör- vénynyé vált.

Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár nyelven is idézi a későbbi országgyűlés ;

— Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy részről azon követeket, kik eddigiem helyheztetéseikkel meg voltak elégedve, gyakorlottigazaikban ne sértse, úgy más részről azoknak, kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot ne akadályoztassa.

Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi ülőhelyével.

A következő országgyűlést 1832-ik évi deezemher 14-ikére hivta össze a király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?

A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e fölött. Hosszú ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen javaslatot.

A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangúlag abban állapodtak meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és úgy ül a követ, a hogy ő akarja. Ebben a király se parancsol.

Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.

Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.

A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az uj rendezkedés csak ideigleneslegyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők maguk állapíthassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.

Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:

— Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi hely- hzztetéseikkel meg vágynak elégedve, nem kívánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Kendnek megállapítása, melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.

Jól van. De hát hova tegyék a papokat?

Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell »tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.

Ily módon:

emelvény :

A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentúl, hanem három. A régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három körül helyezkedjenek el a vármegyék.

így ia történt. Az uj elhelyezkedés igy lett;:

emelvény :

A vármegyék két-két követe ezentúl ia úgy ült, mint eddig. A régi dunai asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit egymásután s nem egymással szemben.

Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?

Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb, mint az országgyűlési ifjúság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kér-désben nagy beszédet tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták. De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyűlési ifjúságnak s a jurátusok karának.

A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek oda. Elkeveredtek a követek közt.

Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is, 1825-ik évi november 3-án, amikor felső-bükki Nagy Pál történelmi nevezetességű hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a magyar Akadémia megalapítására egy esztendei jövedelmét nemesen felajánlotta.

így maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az 1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyűléseken át a pozsonyi utolsó országgyűlésnek 1848-ban lett befej eztéig.

Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet találta.

Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már középső asztalnak jobboldalán, a hol #Zala« van beirva, ott volt ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ lett, az ötödiken.

Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja Somogy vármegye volt.

Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.

Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi országgyűlésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt, mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde.

Hova lettek ezek a székek?

A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.

A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan ^szálának* nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról nyilt.

Az újabb kény vagy újabb szükség szerint minden megváltozik.

A végzet nem engedte, hogy Kossuthnak az uj országházban, a Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még ezentúl huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végéig. Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisítette. Csak az ülőhely előtámláját tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét bevésetté.

Deák ülőhelyét azért semmisítették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.

— Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?

Nohát ne ülhessen oda senki.

Szegény Éber Nándor! Magas termetű agg ember volt már s az aggkori elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok. Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.

Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A múzeumban volna helye a Deák-szobában.

Oda került-e ? Oda kerül-e ?

A BAKONY URA.
I.

(Mire való a svábnak tanulni ? — A lókuti mester. — Nem tud geográfiát. — Miért

nem tanul ? — A Csóthy űa ném szorult a geográfiára.)

A Bakony urának, jó Zámory Kálmánnak vannak adomái. Nem könyvből-tanulta, nem mástól-hallotta adomák, nem is elmésségek, nem is szójátékok, hanem igazi adomák. Hadd beszélek el néhányat.

Uradalma nagy volt a Bakonyban. S nem is a Bakony szélén északon vagy délen, keleten vagy nyugaton, hanem a Bakony közepén. Ugyhivjuk ezt: az öreg Bakony. Itt volt egyik kis kastélya Ó-Bányán s itt volt két telepes községe, erdei pusztája. Az egyiknek neve Lókut, a másiknak neve Pénzeskut. Sok kút nevű telep van a Bakonyban. Úrkút, Gyertyánkut, Hidegkút, Köveskut s több efféle.

Legnagyobb faluja volt Lókut. Szegény sváb lakosok a telepesek. Volt népiskolájuk is, a hova játszani, legyet fogdosni s ábéabot tanulni jártak a kis sváb gyerekek. Ha ugyan jártak és a mikor jártak. Hanem hát nem igen jártak. Pedig volt állandó iskolamesterük is. Rendes lakása, rendes fizetése volt a mester-nek. Majd elbeszélem azt is, mekkora fizetése. Bakony ura csak annyit engedett meg, hogy a mesternek lakása legyen valamelyik zsöllér házában. De egyéb fizetést nem adott neki. Ha az uraság bekukkant uradalmába, a mester ugyan mindig az ő asztalának vendége volt, jól is lakhatott mindennap egész hétre, de egyébként pénzt, ruhát, kijárót nem igen adott neki. Ha valami dologgal megbizta: busás jutalmat adott a teljesitett munkáért, de az iskolamesteri fizetésre nem adott semmit.

Jó oka volt rá, meg is mondta:

— Ilyen-olyan adta svábjai! Minek tanuljanak ezek a sváb kölykek ? Úgyis megesz bennünket a német! Csak lesz annyi esze annak a mesternek, hogy csak annyit tanit, a mennyit fizetnek neki. Ha semmit se fizetnek, semmit se tanit. így van ez jól.

Furcsa népoktatási elmélet, de nem is éppen bolond- ságos. Hiszen tizezer esztendeig igen jól meg volt az emberiség a nélkül, hogy Lókuton jó népiskola lett volna. Meg lesz ezentúl is.

A lókuti mestert nem ismertem, mert csak hivatalosan Írásból ismertem. Az efféle ismeret nem ér semmit. Hanem hogy a Bakony urának kedvére való ember lehetett, azt mégis megtudtam.

Boldogult Eötvös József báró volt valamikor az ország közoktatási minisztere. Tele szentséges jóakarattal, nemes indulatokkal, de haszontalan közoktatási elméletekkel.

Innen-onnan negyven esztendje lesz, a mikor miniszterré lett. Egyik első dolga volt valami népoktatási egyesületet szervezni országszerte. Ránk irt a vármegyére s közölte velünk terveit, a melyeket mi jóknak és bölcseknek találtunk. Vármegye ura voltam magam is. Nyomban összeültünk, tanácskoztunk s megszavaztuk a vármegyére az egyesületet.

A működési terv egyik része abból állt, hogy felosztottuk magunk közt a vármegye falvait. Két-három falut adtunk egy-egy buzgó hazafinak. Évenként látogassa meg ott néhányszor az iskolát, kérdezze ki a tudományok állása felől a sok siheder parasztkölyket, nézze meg: rendben van-e az iskola, milyen a szellőztetés, alkalmas lakása van-e a tanítónak s a mit látott, hallott és tapasztalt, jelentse be a nemes vármegyének. Papnak, kanonoknak több falut adtunk, mint világi embernek. Papnak semmi dolga, járhatja falvait.

A Bakony egy részét, Bakony urának községeit, Pribék Istvánra osztottuk. Ez a nagy és nemes férfiú meghalt azóta. Akkor czimzetes püspök volt és veszprémi kanonok. Jobb szivet és nemesebb lelket nem hordott még föld a hátán. Veszprémben ma is áldják emlékezetét.

Kiment Lókutra, egyenesen a mesterhez. A mester is katholikus s buzgó férfiú. El lehet képzelni, mekkora s mily őszinte hódolattal fogadta a kanonokot s a püspököt.

A püspök az ő emberszerető arczával és csendes ezelid modorával intézi százféle kérdését a mesterhez. A mester felel mindenre készségesen.

Egyik kérdés az volt.

— Hát geográfiát tanit-e a mester ur?

— Csókolom a kezét én geográfiát nem tanítok.

— Nem-e? Hát miért nem tanit?

— Azért nem tanítok geográfiát, csókolom a kezét, mert én magam se tudom, mi az a geografía.

— Ez már baj, mester ur. Hát miért nem tanulja meg a geográfiáit?

— Én geográfiát tanuljak? Nem én. Már én azért a fizetésért, csókolom a kezét, a melyet nekem adnak, geográfiát nem tanulok.

— Ejh-ejh ! Hát mi fizetést kap maga mester ur?

— Megmondom, csókolom a kezét. Én minden gyerek után, a ki följár az iskolába, kapok egy húszast, egy mérő rozsot és fűteni egy hónalja rőzsefát.

— Ez nem utolsó fizetés mester ur. És hány gyermek jár föl az iskolába?

— Hat, csókolom a kezét, hat. De öt a magamé.

— — — A lókuti iskolavizsgálat eredménye gyanánt ezt terjesztette élőszóval a jólelkü püspök a vármegye közgyűlése elé. Jelentését nagy figyelemmel hallgattuk. Jelentését e szavakkal végezte :

— Ezek után nemes vármegye, magam is meggyőződtem, hogy ilyen fizetésért nem érdemes geográfiát tanukn!

Lett erre hangos derültség. Akkora kaczagás, hogy a több százados öreg vármegyeház nagy palotájának boltozata ugyan be nem szakadt, de bizony csaknem beszakadt.Ékes jelentésben megírtuk ezt szórul-szóra a miniszternek. Ő is lásson életében jó napot.

De megírtuk Bakony urának is. Nagyon tetszett neki. Rögtön nyargalt Lókutra, magához rendelte a mestert s azért, hogy oly jól megfelelt a püspöknek, a vármegyének és a kormánynak, adott neki elismerésül és jutalmul egy malaczos disznót.

Ilyen uraság volt jó Zámory Kálmán.

A geográfiával különben is furcsa lábon állnak a mi népeink. Még a jó magyar is, nemcsak a ködös eszü sváb. Itt jut eszembe, hát csak elmondom a ló- kuti adoma társát.

Pápai diák koromban Csóthy nevű fiú járt a kollégiumba. Jády József volt az osztálytanár. Egyik napon a fiú nem tudta a leczkft s az osztálytanár büntetésül nem eresztette haza ebédre. Ott fogta a karczerben.

Várják haza a fiú : nem jön. Elüti az óra a déli tizenkettőt, elmúlik egy óra is: a fiú nem jön.

A fiú édesapja, Csóthy Sándor, jómódú gazda, pápai földbirtokos, ott lakik a felső városban. Megcsóválja a fejét, elballag a kollégiumhoz s felkeresi Jády Józsefet, az osztálytanárt.

— Nagytiszteletü uram, a Pista fiam ma nem jött haza ebédre.

— Nem ám Csóthy uram, mert nem tudta a lecz- két s itt fogtam büntetésül.

— No ezt ugyan jól tetszett cselekedni, de ha már nem vétenék szómmal, tessék megmondani, mit nem tudott ?

— Nem tudta a geográfiát.

Nagyot néz Csóthy uram.

— A geográfiát ? Huh, a ki áldója van! Az én fiam még azt se tudja? Azután miféle tudomány az?

Jády József tanár módjára felel.

— A geográfia, Csóthy uram, szükséges és hasznos tudomány. Magyarul úgy hivják, földrajz. Ebből tanuljuk meg, merre van Bées városa, hol ered a Duna, melyik Európa legmagasabb hegycsúcsa, merre fekszik Francziaország, mi van a tengereken túl nyugat felé, kelet felé, hol fekszik például Patagónia s mennyi a lakossága?

— Tetszik most már érteni?

Csóthy uram megpödörte kissé huszáros bajuszát. Nem értett ő ebből semmit, de azért valami kevéssé mosolygott is. Ezt felelte:

— Köszönöm nagytiszteletü uram a fölvilágositást s most már értem, mi az a geografia. Tessék is azt a gyereket keményen fogni, hadd ragadjon rá valami a tudományból. De már a geografia miatt még se tessék tőle az ebédet elvonni. Megél az majd a maga örökségéből s a maga emberségéből is. Minek annak tudni, hol fekszik Patagónia? Nem akarom én, hogy az én fiam csavargó legyen!

— — De bizony az osztálytanár nyomban haza is eresztette a diákgyereket.II.

(Zámory közebéden összekerül Haynauval. — Haynau gyalázza a magyart. — Zámory hozzávágja a pezsgös üveget. — Zámoryt budapesti lakásából nem tudják kistájgerolni. — Diamantot legyőzi. — Miként veszi a tehenet Svájczban ? — Perzsa sahnak nézik.)

Zámory Kálmán is, mint mondottam, a Bakony urai közé tartozott. Noha otthona, ősi fészke Komárom vármegye volt; ott is a Csalóközben, a győri Duna halpartján Nagy-Kesziben. Ott és vidékén szerepeltek a Zámoryak mind századok óta. Híres, nagy birtoku jó nemes család. Egyik Zámorynak házasságát Jókai is leírja a »Tengerszemü hölgye czimü regényében, de költött nevet ád neki.

Zámory Kálmánnak Veszprém vármegyei birtoka erdőség volt, hétezer holdnyi jó szálas erdő. Lókut a falu neve, ott volt a kastély s az uradalom központj’a. Tehát ő is a Bakony egyik ura volt.

Ki ne ismerte volna a fővárosban Zámory Kálmánt? Kossuth-kalapja, gubanezos haja, bajusza és szakálla, fekete arcza és tüzes szeme feltűnt mindenkinek. A fekete atillát, magyar nadrágot és huszár csizmát le nem tette, el nem hagyta soha.

Képviselő volt több országgyűlésen át. Ott ült a balközépen Tisza Kálmán mögött. Soha föl nem szólalt. Tősgyökeres magyar politikus még akkor is, mikor Tiszát a kormánypárton követte. Kossuth rokona s elveinek hive. De még mindig kuruez módra. A németről úgy beszélt, mint kétszáz év előtt Szuhay Mátyás.

Kemény természetét még Haynauval, a hiénával szemben se tagadta meg.

Mikor Haynau minden életnek és halálnak és minden akasztófának ura volt Magyarországon: 1850-ben egy pesti februári nyilvános vigalomban összetalálkozott vele. Előre nem tudta, véletlenül jöttek össze, elszökni előle nem akart. Nehogy félénknek gondolják. De azért se akart, mert Kossuth fiait rejtegette bakonyi rengetegében, tehát kerülnie kellett a feltűnést, a szóbeszédet.

De az már mégis különös balsorsa volt, hogy az asztalnál közel kellett ülnie Haynauhoz, csaknem szemközt vele. ügy hogy a hiéna minden beszédét meg kellett hallania.

Haynau, a mikor már kissé bepezsgőzött, elkezdte szidni, gúnyolni és ócsárolni a magyart. A szidásból, gúnyból kijutott Kossuthnak is.

Zámory csak hallgatta, mig tudta, a beszédet. Azon tűnődött: otthagyja-e az asztalt, vagy a maga módja szerint rendreutasitsa Haynaut ?

Nem sokáig tűnődött. Jó magyar vére fejébe szállt. Szép barna nyúlánk deli termetű ifjú volt. Felugrott, mint a villám s kezébe kapott egy pezsgős üveget. S mennydörgő hangon oda kiáltott Haynauhoz:

— Az én fajomat az én fülem hallatára ne bántsd kutya német!

S a pezsgős üveget úgy odavágta Haynauhoz, hogy a népek gyilkosa majd lefordult ülőhelyéről.

Azután belenyúlt oldalzsebébe, kivett egy maroknyi névjegyet s azt is odavágta Haynau szeme közé.

A névjegyek csak úgy röpködtek a közel levők halálos rémületére. Nyomban megfordult, otthagyta az asztalt s ment haza lakására.

Haynau is otthagyta a társaságot. Tisztjei kiséretében ő is eltávozott.

Boldogtalan Zámory ! Nem adtak volna életéért egy fületlen pitykét. Haynau élet és halál ura volt s ilyen sértést el nem tűrhet. így vélekedtek az emberek.

Zámory pedig hazament nyugodtan, lefeküdt szépen, aludt jóizüen s másnap várta Haynau segédeit vagy poroszlóit.

Nem jöttek se a segédek, se a poroszlók. Hanem az a hir terjedt el, hogy Haynau azt mondta:

— Én sértettem meg, sajnálom. Nem is bántom érte. Az ilyen magyar embert meg kell becsülni!

Ott lakott a Deák Ferencz-utczán valami Weisz B. Ferencz nevű hirneves zsidó háziúr házában az emeleten. Egyszer felhiv magához, látogassam meg.

Megnézem képeit, bútorait, szobáit. Állandó lakása volt ez, noha az évnek nagy részét birtokain töltötte Komárom, Veszprém, Zala és Sopron-vármegyékben s külföldi utazásban.

— Mit fizetsz ezért a lakásért ?

— Háromezer forint évi bért.

— Hiszen félennyiért is szebb lakást kapnál.

— Tudom pajtás, nem is fizettem eleintén többet másfélezer forintnál, de a háziúr ki akar engem stájgerolni. Azt hiszi a vén bolond zsidó, hogy engem ki tud stájgerolni!

Nem is tudta, inkább meghalt az öreg Weisz B. Ferencz nemsokára. Valósággal a lakó stájgerolta ki a háziurat, mert utóbb a házát is megvette. De ennek is története van.

A földszinti helyiségeket, udvart, pinczét valami Diamant nevű bőrkereskedő birta bérben. Iszonyú halmazban hevert ott néha a nyers bőr. A nyers bőrnek pedig az a természete, hogy ha különösen esőt érez, igen erős, kiállhatatlan szaga van. Egykor a mint Zámory hazamegy, a kapu alatt megüti a szag, majd eldül bele. Dühbe jön, siet a Diamanthoz, a kit éppen ott talál az udvarban. Ráförmed.

— Diamant, ez a maga üzlete nagyon büdös; ezt a sok dögbőrt nem tűrhetem, takarítsa el innen!

Diamant bölcs ember volt, szelid vidámsággal mosolyogva felelt.

— Nagyságos uram! A maga üzlete nekem jószagu, legyen az én üzletem is Nagyságodnak jószagu. Épen úgy megfizetem én is a házbért, mint Nagyságod.

Bakony ura elfordult és csak annyit mondott:

— No várj Diamant!

Rögtön futott az örökösökhöz, mesés áron megvette a házat, legalább egy-kétszázezer koronával többet adott érte, mint a mennyit ért. S akkor a házmesterrel magához kérette Diamantot.

— Mennyi bért fizet Diamant ur ?

— Ötezer forintot nagyságos uram.

— Nos hát ezentúl tizenötezer forint lesz a bér.

Diamant gondolkodni kezdett: ki ehetett ma Buda-pesten maszlagot ? Zámory félreértette Diamant tűnődését.

— No Diamant ur, meg ne Ígérje ám azt az összeget, mert még azért se adom oda az üzlethelyiségeket. Mert az üzlet nekem mégis rossz szagu !

Ilyen bolondságokat csinált Bakony ura.

Mérhetlen vagyona volt. Uradalmakban több mint tizenkétezer hold. Ingóságban, készpénzben milliók. Ezeres bankjegyei oszlopszámra feküdtek almáriumaiban. Még csak a takarékba se rakta millióit. Nem is volt rá szükség. Se fia, se lánya nem maradt.

Hanem magyarságára büszke volt. Büszkeségét fen- tartotta, akármibe került.

Szarvasmarhái mintaszerűek voltak komárom-vár- megyei uradalmában. Arra törekedett, hogy Európában neki legyenek legszebb marhái. E czélból évenkint beutazta Svájczot s a legszebb állatot megszerezte.

Egyik ily útja alkalmával valami svájczi gazdától vett egy-két tehenet. De estenden látott még egy tehenet, a mint hajtották haza az alpesi legelőről. Nagy és szép és ragyogó, mintha az Olimpus legelőin nőtt volna fel. A család kedvencze és büszkesége.

Odafordul a svájczihoz:

— Hogy ez a tehén, polgártárs?

— Ez a tehén nem eladó.

— Szamár vagy polgártárs. Nem azt kérdem én, eladó-e, vagy nem, hanem azt kérdem, mi az ára ?

Nagyot néz, nagyot gondol a svájczi.

— Nem adnám én ezt nyolczszáz forintért se.

Bakony ura nem szól többet, hanem elővesz egy ezres bankjegyet s oda adja a gazdának.

— Vezesd a vasútállomásra!

Svájczi polgártársnak csak sok ija-fija van. Feleség, anyós, felnőtt lányok és fiák és kis gyerekek. De ahány volt: mind elkezdett sivalkodni s mind odafutott a tehénhez. Ki fülébe, ki farkába, ki tőgyébe kapaszkodott, csókolták, simogatták a tehenet és sirtak, miként a záporeső.

— Ezt a tehenet a világ minden kincséért se adjuk.

De beszélhettek, sivalkodhattak ők. Több esze volt a gazdának. Ő bizony vezette a tehenet a vasút felé. Hiszen felét se érte a tehén annak a pénznek.

A mikor oda érnek az állomásra, azt kérdi a svájczi:

— Hova viszed te ezt a tehenet?

— Hová vinném ? Magyarországba !

— Hull! Messze van az Ázsiában. Sokat kell azért fizetni.

— Mi közöd ahhoz neked polgártárs?

— Hol van magyar úrnak annyi pénze?

— Hol-e? Gyere csak polgártárs!

Kérdi Bakony ura az állomás főnökét.

— Van-e rendelkezése alatt szalonkocsi?

— Van!

- No polgártárs, vezesd be a tehenedet a szalonkocsiba.

Kétezer forintot fizetett a szalónkocsiért, mert újrakellett bélelni. De azért a syájczinak megmutatta, hogy van pénze a magyar embernek is.

De bizony a svájczi polgártárs még akkor se hitte el. Hanem azt beszélte otthon, hogy az ő teheneinek hírét elvitték már Perzsiába is, hogy egyenesen a perzsa sah maga jött el hozzá, hogy tehenét maga személyesen vigye.Ázsiába. Nem merte a dolgot minisz-tereire bízni, mert azok kicserélték volna s valami rongyos hollandi vagy inntháli tehenet vittek volna haza az övé helyett.

Igaz is, hogy Bakony ura nagyon hasonlított a perzsa császárhoz. Arczának színe és mivolta s magyar ruhájának szabása, kelméje egészen a császárra vallott. Fölösleges pénze pedig több volt, mint a császárnak.

Hétezer hold erdeje a nyakára korhadt. Még se vágta, még se állt be fakereskedőnek, pedig az öreg Luczenbacher ügynökei örökké jártak a nyakára.

Hiába.

Kérdezték tőle: de miért nem is vágatsz hát pajtás, hiszen a legjobb szántóföldeid lehetnének?

— Nem én! Akadhatna gézengúz, a ki azt mondaná, hogy rászorultam a fámra!

Milliói korhadtak el.

De adomái jóizüek. Idővel majd talán visszatérünk rájuk még egyszer.

III.

Kossuth gyerekei eltűnnek Pestről. — Boros Sándor elviszi őket a Bakonyba. — Zámory birtokain a menedék. — Báró Splényi Béla. — Édes anyja és téstvérje Guyon Richardné. — Marton Antónia. — Amadé grófnő. — Kossuth gyerekeit elfogják. — Haynau meglátogatja a pozsonyi várban.)

Haynau keresztül törte Görgey hadseregét s közel- gett Pest felé. Kossuth Lajos, az ország kormányzója, a függetlenségi korszak miniszterei s az országgyűlés omladékai vonultak az Alföldre, a Tisza mellé, Arad, Szeged, Világos vár felé. ügy látszott, mintha elveszett volna minden.

Kossuth nem vihette magával családját a csaták viharába, a halálba, a bujdosásba. A család Pesten maradt. Három apróság tartozott hozzá. Ferencz, a ki hét éves múlt, Tivadar, a ki öt éves volt és Vilma, a ki még édesanyja kezén járt.

Egyik napon eltűnt Pestről valamennyi.

— Hova tűntek el ?

— Hova lettek Kossuth gyerekei?

Ez a kérdés volt Pesten minden magyar ajkán. Ajkán is, szivében is. De a kérdésre nem tudott felelni biztosan senki.

Az 1849-ik év julius havának közepén tűntek el a Kossuth-gyerekek.

Egyik munkámban megemlékeztem egyik nagy és nemes bujdosónk hősi életéről és gyászos haláláról. Fenséges alak volt életében, halálában. Olyan életetés olyan halált csak a romantika nagy költői tudtak volna valaha kigondolni. Csak a mi nemzetünk keserű végzete alkothat olyan történetet, a milyen az övé volt.

Ez a bujdosó Boros Sándor volt, Győrmegyéből. A Kossuth-gyerekek nagybátyja, Kossuth feleségének, Meszlényi Zsuzsannának unokatestvérje. Az ő anyja is Kisfaludy-leány volt s Kossuthné anyja is. Gyönyörű két testvérleány, szépségűk hire sokáig élt a Duna és Rába völgyein. A nagy költőnek, Kisfaludy Sándornak igen közeli vérrokonai, első unokatestvérei. Ismerte is, szerette is őket a nagy költő.

A mikor egünk az ácsi nagy csata után beborult, nagyot gondolt s útra kerekedett.

Azt gondolta : meg kell menteni, el kell rejteni a Kossuth ■ gyerekeket.

De hát hova rejteni? Van-e még olyan titkos menedék, van-e még oly búvóhely az országban, a hol a német, a kém és az áruló Kossuth gyerekeit ki ne kutatná ? Még a föld alatt is! Pedig azok a gyerekek a föld alá se mehetnek. Azoknak hősökké, bajnokokká, nemzetük megváltóivá kell nőniök.

Boros Sándor talált menedéket. Ott a Bakony és annak száz meg százezer holdnyi szálas erdeje. A Halyag, a Hárságy, a Kőröshegy, a Hajszabarna rengetegeiben nem talál nyomot a német, a kém és az áruló.

VŐlt ott két jó rokon is. Vele is rokon s a Kossuth- családdal is.

A veszprém-győri ut az öreg Bakonyon megy keresztül. Erről az útról nyugotra kanyarodva járatlanerdei utón elérjük Lókutot. Ez már Bakony urának, Zámory Kálmánnak a birodalma. Ez az egyik rokon, ennek anyja is Meszlényi-lány, ebben is Kis- faludy-vér buzog, anyai ágon hát ez is unokatestvér a Kossuth - gyerekekkel. Ezenkivül úr és hazafi és lángoló lélek és kurucz természet.

Lókut mellett nyugatról alig egy kilométernyire fekszik Ó-Bánya. Pusztai birtok, erdőbirtok, nem falu, csak népes puszta. Ez Marton Zsigmond urasága, jó ősmagyar bakonyi nemesé. Ez is rokon, de ez már csak süves rokon. Első felesége Meszlényi-leány volt, Kossuthné vérségéből. S volt neki egy angyallelkü nővére: Marton Antónia. Kalapot kell emelnünk neve hallatára. Ő volt a bakonyi bujdosás idején a nagy bujdosó gyermekeinek igaz édes anyjuk. Ha az anyát pótolni tudta valaki: ő tudta. Jól ismertem egykor, de negyedszázad óta nem láttam. Talán régen örök álmát aluszsza, talán a Gondviselés most is őrködik fölötte. Utolsó találkozásunk alkalmával ki akartam kérdezni a Kossuth-gyerekek bakonyi bujdosásáról, de eltévesztettem az időt. Nem volt kedve. Sajátságos okot hozott elő:

— Magára haragszom uramöcsém, magának nem mondok semmit, mert maga nagyon pártolja a zsidókat.

Nem rontotta el kedvemet ezzel. Akkor még nem jutott eszembe Íróvá lenni. Most pedig édes kötelességérzettel jegyzem fel nevét. Hadd világítson az emlékezés sugara neve körül addig legalább, mig az én irataim élnek. Nagy lélek volt, áldott női SZÍV.

Boros Sándor útja először Martonékhoz vezetett. Atyafiságos jó viszonyban volt Zsigmonddal is, Antóniával is.

— Nagy dologban jövök testvér! A mi vezérünknek, a mi megváltónknak, Kossuthnak élete isten kezében van. Gyermekeinek nincs hova fejüket lehajtani. Elrabolja őket az osztrák s kutyákká neveli, mint Rákóczi fejedelmünk fiait. De én nem engedem. Élve- halva megmentem őket s idehozom. Itt a Bakonyban nem akadnak nyomukra. Hozzátok hozom testvérek, ti megőrzitek őket. Én is őrzöm, a hogy tudom, noha nekem mindenütt nyomomban a vérebek.

Antónia arczán peregtek a könnyek. Két kezét mellére szoritá. Még akkor fiatal volt, szépsége teljes, könnyező arcza olyan volt, mint a Madonnáé.

— Hozd, hozd, édes anyjuk leszek, véremmel is megoltalmazom őket.

így lett köztük a megállapodás.

Boros Sándor jellemét bőven rajzolom gyűjteményes műveim »Tünemények< czimü kötetében. Ott lehet jobban megismerni ezt a jellemet.

Lóhalálában hajtott kocsijával Pestre s ott Kossuthék lakására. Rögtön szóba hozták s elhatározták a menekülést. Örömmel fogadták el a buzgalmas lelkű jó rokon tervét, javaslatát.

Az ő kocsija azonban szűknek bizonyult. Három gyermek: Ferencz, Tivadar és Vilma, a Mari nevű szobalány, a ki a kis Vilmának ápolója, felügyelője és játszótársa volt és a nevelő. Tehát öten, Boros a hatodik, a kocsis a hetedik. Csakugyan sok egy kocsira. Pedig födeles kocsi kellett.

Ki volt a nevelő?

Nem vagyok benne biztos. Az én értesülésem erre nézve a báró Splényi családtól származik, ő pedig, a mint majd később kitűnik, tökéletes biztossággal tudhatta. Az ő tudása szerint a nevelő Vörös volt. Azonban Krátky Lajosnak Kossuthról irt munkájában úgy olvasom, ez a nevelő Karády Ignácz volt.

Talán Kossuth Ferencz vagy Tivadar jobban emlékezik rá.

Boros Sándor másik kocsi után nézett. Talált is derék, becsületes embert s jó magyart.

A neve: Fett. Keresztneve, úgy emlékszem: György. Őt magát nem ismertem, de származékairól tudok. De ő maga már fölvette a Kövér nevet. Fiait, unokáit már Kövér-család néven ismeri a mai nemzedék. Megérdemlik, hogy ezt a nevet is följegyezzem.

Kocsi hát van, de most már merre ?

A győri utón nem lehetett menekülni, mert onnan jön Haynau hadserege.

A legközelebbi ut lett volna Martonvásárnak, Fehérvárnak. Ám ez utón is ott csatangolnak már az osztrák és muszka sereg lovaselőőrsei.

Legjobb lesz kerülővel a Duna bal partján indulni. Földvárnál a Dunán átkelni s a Mezőföldön keresztül Veszprém felé érni el a Bakonyt. Egy napi vagy másfél napi kerülő, de biztos ut.

ügy lett. Harmadnapra már ott voltak Óbányán, Mártonét egyszerű kényelmes nemesi udvarán. Igaz örömmel fogadták őket, de azért záporként hullott a két Marton-testvér könyje.

Hogyne hullott volna?

Kossuth Lajosnak, Magyarország kormányzójának, a magyar függetlenség hősének gyermekei ime már földönfutók!

Zordon rengeteg, édes jó Bakonyerdőnk — faleveled fénye, lombjaid zúgása, szálfáid árnyéka, napsugaras ligeteid vadvirága tudta-e, sejtette-e, kik a te vendégeid, kik keresnek nyugalmat és enyhülést a te kebleden?

Gyönyörű júliusi nyári nap volt. A Mezőföldön még forró napsugár verte a bujdosókat, de fönt az öreg Bakonyban már édes magyar SZÍV, langyos szellő s zöld erdei fény várta őket. A nemesi udvart akkor még j’avakorbeli szálas erdő környékezte, ügy hallottam, másnap már a Kossuthgyerekek vidám zaja fölverte az erdőt. Ott játszadoztak, ott futkároztak az árnyékban, a lágy haraszton. Édes jó Bakonyerdőnk: elszállt-e szellőd arra napkeletnek Arad felé, Szeged felé s meg- sugta-e az elborult apának, hogy gyermekei boldogok ?

Ó-bányától nyugatra alig egy két kilométernyire fekszik Pénzeskut nevű kis sváb falu. Ez is a Bakony urának birtoka. Igazi bakonyi erdőbirtok. Az öreg Bakonynak itt kezdődik már a közepe. Ide közel már Bakony-Bél ősrégi, Szent István korabeli apátságával. Innen már nem messze el lehet érni a szent-gáli erdő-ségeket is.

Boros Sándor lóhalálában fölkereste a Bakony urát,Zámory Kálmánt, a ki akkor komárom-vármegyei, csalóközi birtokán, Nagy-Kesziben gazdálkodott. Még akkor fiatal ember, még tüzesebb, mint később.

Boros testvérnek szokta a jó rokont, jó barátot bizalmasan szólitani. így szólitotta a Bakony urát is.

— No testvér, bajt és becsületet hozok rád.

— Egyikre sincs nagy szükség, van belőlük nekünk is. Mi jó szél hozott ide?

— A Kossuth-gyerekek Ó-bányán vannak Martonéknál. Bujdosnak, rejtőznek, ügy fordul, hozzád kényszerednek Pénzeskutra. Ott talán még jobb helyük lesz. Intézkedjél.

A Bakony ura fölugrott ültéből. Kegyetlenül elkerítette a németnek áldóját.

— Fogatok rögtön.

— Hátha huz-von, zaklat a német! Hátha golyó elé állit?

A Bakony ura nevetett.

— Hátha négyfelé vágat: akkor is nem megyek rögtön? Kossuth gyerekeit csak meg kell mentenünk.

Nyargalt a Bakonyba. Nem Komárom felé. Ott még állott a vár s körülte az ostromló osztrák sereg — hanem Győr felé.

Intézkedett, pedig nem is volt rá szükség.

Pénzeskut akkor már a bujdosók, menekülők tanyája volt.

Ott lakott báró Splényi Béla. ügy emlékszem: haszonbérben birta Pénzeskutat már akkor is. Ott volt nála menekülőben Mária nevű testvérnénje, Guyon Bichárdhős honvédtábornoknak, Beauffré grófjának felesége kis gyermekével. Ők se találtak hamarabb biztosabb menedéket, mint a Bakony.

Édes apjok báró Splényi Ignácz volt, a nagy napóleoni háborúkban vitéz hadvezér s minden méltóság és kitüntetés tulajdonosa. Legutóbb országnagy, zászlósúr, a magyar nemesi testőrző sereg kapitánya. Már akkor nem élt.

Hanem élt özvegye: nagyszigethi Szily Mária csillagkeresztes hölgy.

Ő is ott volt éppen akkor Pénzeskuton Béla fiánál. Talán egy nappal később érkezett oda, mint a Kossuth-gyerekek Ó-bányára.

Azért nem volt hát valami nagy szükség Zámory intézkedésére, mert hiszen a Splényi-család a nélkül is igaz szeretettel gondoskodott volna a Kossuth-gyerekekről. Igaz azonban, hogy a Bakony ura is ki akarta venni részét a szent kötelesség teljesítéséből. Pénzeskuti kastélya sohase volt úgy tele nemes vendéggel, mint akkor.

A nyugalom nem sokáig tartott.

Valahogy kiszivárgott s elterjedt a hire, minő fenséges vadak vannak Bakonyban, érdemes reájuk vadászni. Agg úrnő, csillagkeresztes hölgy, zászlós úr özvegye alig tűnhet el nyom nélkül. Bizonyára sokan tudják hol van, merre jár. Azután leánya, hires honvédtábornok felesége. Lehetőleg kutatnak ő utána is. Hát Kossuth gyerekei, a nagy kormányzó családja. Hogyne lett volna szem és fül, minden kém és áruló munkában a nemzetgyilkolás ama vészes napjaiban?

Sohase tudtuk kipuhatolni, miként tudták az osztrák katonai hatóságok az óbányai és pénzeskuti menedéket fölfedezni.

Egyébiránt Ó-bánya puszta, Pénzeskut kis magyar sváb falu. Távol minden világosságtól, országuttól. Nem jár arra senki. Kivált télen több hónapon át járhatatlanok az eredei utak. Csak nyáj őrzők, szénégetők, taplószedők, szentgáli vadászok és szegény legények tévednek arra néha, ezek is az erdőket járják. A sváb zsöllér csak ily alakokat ismer.

Annál jobban feltűnhetett neki a sok idegen előkelő alak. A zirczi és veszprémi hetivásárokon eljárhatott szája. Egyik szó a másikat érte s elvégre hatalmas és veszedelmes helyre hatolhatott a hir vagy legalább a gyanú. Augusztus végén már mind a két helyen meglepték a menekülőket.

Mind a két nemesi udvart osztrák katonaság vette körül egy időben. A parancsnok fogolynak nyilvánitott mindenkit s nyomban intézkedett a foglyok elszállítása végett.

A foglyokat Győrön át Pozsonyba szállították. Zirczen a nélkül mentek át, hogy az apátság tudta volna, kik a foglyok. A pannonhalmi barátok szives vendégségre hivták meg a foglyokat s a katonatiszteket. A tisztek elfogadták a meghívást, de a foglyoknak ezt nem engedték meg.

Győrben már megszaporodtak a foglyok, többnyire ismerősökkel. A megszaporodott társaság a hajón már együtt ment Pozsonyig.Pozsonyban a vár börtönében helyezték el őket. Botrányosan egyszerűek és kényelmetlenek voltak a szobák, bútorok és berendezések. Föstetlen faágyak szalmazsákkal és pokrócztakaróval s ugyanolyan asztalok, székek. Tükör, írószer semmi. Négyen-öten egy- egy szobában.

Soroljuk föl e nemes alakokat, a kik bűn nélkül, vád nélkül, dicső erényeikért szenvedtek.

Ott volt a három Kossuth-gyermek. Mi volt ezek bűne ? Az, hogy a világon voltak s dicsőséges nevű szülők ivadékai voltak. Mi volt a bitorló önkény szándéka ezekkel ? Kiirtani talán, mint Zách Feliczián családjának apraját-nagyját ? Vagy németté és a magyar nemzet ellenségeivé nevelni őket, mint a hogy Rákóczi fejedelem fiaival tették?

Marit, a szobaleányt nem tették fogolylyá, őt elbocsátották. Akkor előállt Marton Antónia s kemény, elhatározott hangon szólt a parancsoló tisztnek.

— Akkor én önként megosztom a kicsinyekkel a fogságot, gondjukat viselem.

A tiszt durva, műveletlen osztrák lélek volt. Azt felelte :

— Nem fogadhatom el az ön önkéntes buzgalmát, ön is foglyom !

Elfogták s a pozsonyi várba zárták özvegy Splényi Ignácznét, a csillagkeresztes hölgyet, annyi véres csata hősének asszonyát s vele együtt három leányát. Az egyik Mária, gróf Guyon Richardné, a másik volt Amália, gróf Beckert Alajosné, a harmadik volt Sarolta, akkor még hajadon.A vád az volt ellenük, hogy Kossuth gyerekeinek menekülését elősegítették s erre összeesküdtek. Őrült vád. Hát mi bűnük volt a gyerekeknek ? S mióta bűn kis gyermekekről jólelküen gondoskodni? De nem is volt a vád igaz. Hiszen a magas állású úrnő fia látogatására nyaralni ment Pénzeskutra s ott véletlenül találkozott a bujdosókkal.

Guyonné ellen külön vád is volt. Az a bűne, hogy a hős magyar vezérnek felesége. De vele együtt foglyokként elhurezolták három kis gyermekét.

íme Ó-bányáról és Pénzeskutról egyszerre összesen tizenegy fogoly !

Ugyané napok egyikén fogták el Perczel Mór hős vezérünk nejét is Sárközy Juliánnát. Nyolcz gyermekük volt s a nyolcz közül annyit, a mennyit megkaphattak, édes anyjuk társaságában szintén foglyul vitték. Ott sínylődtek a pozsonyi várban.

Ugyanott velük volt Veszprém vármegyéből, Mar- czaltőről, a ragyogó emlékű úrnő, az ezeréves Amadé nagy nemzetség utolsó sarjadéka. Ez gróf Amadé Dominika, Marczaltő úrasszonya. Férj e porosz származásuférfiu, báró Üchtritz volt, hős honvéd-főtiszt s elszánt magyar hazafi. E miatt kellett e nemes úrnőnek fogolylyá lenni.

Minő szent emlékű társaság volt ez együtt ott a vár dohos, penészes odúiban! S mind asszony és kis gyermek. Az osztrák rendszer vitézsége.

Haynau alig egy hónap múlva, már szeptember végén meglátogatta őket. Komárom várának feladása előtt néhány nappal.

A csillagkeresztes hölgy kevélyen beszélt vele. Azt mondta Haynau előtt a börtönfelügyelőnek, mikor ez a hóhér előtt az ő nevét megmondta :

— Hallja profósz, engem bemutathat akárkinek, az önök hatalmában vagyok, de azt megtiltom, hogy ezt az urat nekem bemutassa. Nem törődöm pribékekkel.

Guyon grófné is engesztelhetetlen volt. Férje angol polgár, házassága révén ő is angol nő. Tudta, hogy őt a világbiró angol hatalom megvédi. De úgy látszik, Haynau is tudta. Valami kedveskedő szót, valami bókfélét mondott Guyonnénak. A hőslelkü nő úgy felelt, mint magyar asszony, angol asszony.

— Öntől csak börtönt, golyót, kötelet fogadok el, nem bókot.

Egész életében emlegette a hóhér ezt a pozsonyi látogatást.

IV.

(Leég a nagy — keszi zsöllérsor. — Bakony ura megveszi a zsöllértelkeket. — Leválik asztalos nem adja a magáét. — Csak játszik Bakony urával. — Az asztalost kidobják házából. — Házát elpusztítják s telkét elveszik erőszakkal. — A bünpör. — Kozma Sándor, a király főügyésze. — Miként meneküljön Bakony ura ? — A pör vége.)

Bakony urának sok lakása volt. Télen Budapesten, őszszel, szüret táján Badacsonyban, nyáron vagy bakonyi uradalmaiban, vág} nagy-keszi kastélyában. Ezt különösen szerette. Csallóközben, nagy-keszi uradalmában volt hires szarvasmarha-tenyészete. Erre büszke volt. Ezt igen gyakran akarta látni.

Nagy kastélya volt itt, de csak utczasorba építve. Előtte keskeny utcza. Szemközt, az utcza túlsó oldalán apró úrbéri zsöllértelkek. Nyolczvan négyszögöl egy-egy telek. Minden telken apró, viskószerü, nádfödelü házacska. Szegény zsöllérnek igy is jó, különb házra meg úgy se tellik. Ezen a zsöllérsoron lakott bizony már takács is, czigány is, foltozó varga is, de lakott szegény asztalos ember is. Az asztalos neve Leválik volt. Igazi neve más lett volna ugyan, de azt már senki se tudta, csufnév gyanánt maradt rajta a Leválik név. Mert akármit told, fold, ragaszt és enyvez, oly szerencsétlenül csinálja, hogy az mindjárt leválik. Szegény is maradt örökké.

Egyik napon kegyetlen tűzi veszedelem leégette, elpusztította az egész zsöllérsort. Nem maradt épen egyetlen ház se. Csak düledezett falak, füstös omla- dékok, egy-egy árva kémény magasra ágaskodva, mint az akasztófa, mig valami szél le nem dönti. Az emberek, a kárvallottak sírtak, sopánkodtak, tele volt szivük keserűséggel. Most már mit csináljanak? Újra építkezni nem tudnak. Szívesen élt öltöznének ; az egyik Komáromba, a másik az öreg Dunán át Győrbe, de hiszen még a költözködésre sincs pénzük. Hát azt a nyomorult kis zsöllértelket, a mit a tűz el nem emészthetett, ki veszi meg ?

A nagy jajgatás hangja eljutott Bakony urának fülébe is. Odaszól házi ispánjának :

— No héjh, mit csináljunk?

— Vegyük meg nagyságos uram azt a sok apró-cseprőtelket. Lesz belőlük vagy két-három holdnyi. Ne éktelenkedjék az a sok rossz viskó itt a kastély előtt.

— Hát azután mire használjuk ?

— Csinálunk belőle herefüves kaszálót.

— Ángyod térdit. Csinálunk belőle angol kertet. Teleültetjük fával, a baromfiaknak oly jó helyük lesz benne, mint a paradicsomban. Megér négyszögölenként ötven krajczárt, de mi adjunk a szegényeknek kétszer annyit. Eredj hamar, vedd meg hamar, fizesd ki hamar! Egy-kettő-három !

így szokott beszélni. Ismerte már a házi ispán. Sarkon fordult, pénzt vett magához, futott a jegyzőhöz, behivatta a kárvallottakat a falu házához. Megvett minden telket, megcsinálta róla az örökleveleket, kifizetett mindent és sietett vissza haza Bakony urához.

— Itt vannak az öröklevelek !

— Mind megvan?

— Mind, — csak a Leválik asztalosé nincs meg. Valami ok miatt nem jött a jegyző hivására.

— Eredj hozzá magad. Ő se maradhat el.

Igaza volt Bakony urának. Leválik telke éppen szemközt feküdt a kastélylyal. Ha ez idegen kézben marad, akkor hiábavaló a többi áldozat.

Másnap jön az ispán szavára Leválik.

— Csókolom a kezét nagyságos uram, én a telkem nyolczvan forintért nem adhatom.

— Hát mennyiért?

— Százhatvan forintért.

— Gézengúz, igy akarod te csalni a többi felebarátodat ?

— Csókolom a kezét, nem én akarom igy, hanem a feleségem.

— Majd meggondolom. Most takarodjál innen, holnap ilyenkor itt légy.

Ott volt az asztalos pontosan. Bakony ura pattogva szól:

— No, megadom, a mit kérsz. Menjetek a jegyzőhöz, csináljátok meg a levelet.

— Csókolom a kezét nagyságos uram, most már százhatvan forintért se adhatom a telket. Háromszázhusz forint az ára.

Bakony ura nem szól hozzá, hanem az ispánhoz fordul.

— Dobd ki ezt az enyves szagu gazembert, csak arra ügyelj, hogy keze-lába ne törjék.

Az ispán úgy kidobta Leválikot, hogy lába se érte a földet.

Két hétig csöndesség volt. De már hiába, a telket meg kellett venni. Világ csúfjára ott nem maradhat az a rongyos viskó. Azt csak nem tűrheti az uraság, hogy a falu népe kinevesse. A többi telekről már a romokat eltisztogatták, a földet elegyengették, most már csak maga éktelenkedett ott az asztalos.

Megint magához hivatta Bakony ura.

— No Leválik, akaszszanak föl a neved napján, megadom a pénzed, de most már pisszenést se halljak.

Hajh-hajh, nem ért ez a beszéd semmit. Az alatt a két hét alatt száz emberrel beszélt az asztalos, tizügyvéddel tanácskozott, szakszervezetektől szerzett tudományt s megtudta azt, hogy Bakony ura őt az ő beleegyezése nélkül a telekből ki nem túrhatja se szép szóval, se más módon. Teljes önérzettel azt felelte:

— Pedig volna még szavam, nagyságos uram. A teleknek ára most már hatszáznegyven forint!

Erre a szóra nem az ispán dobta ki Leválikot, hanem maga Bakony ura. Indulatba jött, erős ember volt, nyakon ragadta az asztalost s úgy kiröpitette az ajtón, hogy hatot is bukfenczezett, mire leért a földszintre.

Hatszáznegyven forint!

Ezen a pénzen akkor Nagy-Kesziben a telkesgazda házát meg lehetett venni a hozzávaló negyedtelek külső birtokkal együtt. Hiszen ha ezt megadná Bakony ura, csúffá lenne az egész vármegyében. Hogy rongyos falusi asztalos igy kitudott fogni ő rajta!

Nem is a pénz volt fölháborodásának oka. Milliói voltak s gyakran csak úgy szórta a pénzt. Hanem hát hova sülyedt az úri becsület? Maga az asztalos is, apja, öregapja is csak zsöllérje volt egykor neki s most úgy beszél vele, mintha csak együtt őriztek volna csürhét. Nem tűri ő ezt.

De eljött az ősz, a szüret ideje. Badacsonyba kellett mennie. Azt mondja ispánjának :

— Egy -két hétig oda leszek. Mire megjövök, Leválik telke rendben legyen. Okvetlen megcsináld, a hogy tudod.

De az ispán nem tudta megcsinálni. Ő neki már ezerkétszáz és negyven forintért akarta az asztalos a telket eladni s ha ezt megígéri, megint följebb visziaz árt, föl a csillagos egekig. Látszik, a zsöllér csak csufolódik Bakony urával. Sőt épiteni is kezdi a leégett házat, néhány födélfát már föl is húzott a szelemenre s a sárgerendára.

Hetek múlva jön haza a szüretről Bakony ura. A mint négylovas kocsija befordul a régi zsöllérsorra, nyomban szemébe ötlik az asztalos háza. íme födélfa is van már rajta. Az ispán hát nem hozta rendbe a dolgot.

Rettenetes haragra gerjed. Megállítja a kocsiját. Odakiáltja magához béreseit.

— Minden ember hagyjon abba minden munkát. Minden ember siessen rögtön az asztalos házához, pusztítsátok el rögtön azt a házat, egyengessétek el a földjét, délután öt órára föl is legyen szántva, be is legyen sóval a helye vetve, be is legyen boronáivá.

Mintha csak ezt a parancsot várták volna az emberek. Nosza fegyverre, ásóra, kapára, fejszére, kalapácsra, vasvillára minden tagjabiró ember! Pusztítsátok el azt a buta asztalost. Nagy mulatság lesz az. Ilyen nem volt régóta a faluban, de még a vidéken se.

Azonban Leválik uram se esett a feje lágyára. A mint a nagy hajszából látta, mi fenyegeti, menten fordult az öregbiróhoz segítségért. De az öregbiró úr bölcs férfiú. A mint meghallotta az esetet s megértette, hogy igy vagy amúgy Bakony urának haragját vonhatja magára: nyomban annyi dolga akadt a szőlőben, hogy haladék nélkül oda kellett kimennie, három napig haza se tért a faluba. így járt az asztalosa törvénybiróval, aszolgabíróval, a jegyzővel s a pappal is. Bakony ura ellen nem talált se égi, se földi segítséget.

No hát segíts magadon, az isten is azután majd csak megsegít. Futott haza az asztalos, fölfegyverkezett istenesen, gyalut, fűrészt, vésőt, kalapácsot magára öltött, odaállt omladozó háza ajtajába, ott várta a béresek sáskahadát. Ő volt igazságában, őt védi a törvény, minden bérest legyalul, kettéfürészel, kivés, leszegez, a ki ártó kezét fölemeli az ő háza ellen.

Hiába volt. A végzet másként akarta.

A béresek sokan voltak. Gyaluját a hátához verték, fűrészét összetörték, vésőjét, kalapácsát kidobálták, szétszedték még gyalupadját is, magát az utczára dobták ki, minden gönczét, czókját-mókját utána hajigálták s azonfelül még nagyokat is röhögtek balesetén. Délután öt órakor nem volt már a háznak nyoma se, földje elegyengetve, megszántva szépen, bevetve sóval, lesimitva fogassal és kökényfaboronával.

A hogy Bakony ura parancsolta.

Az eset csodájára odaszüremkedett lassanként az egész falu népe, de nem mert pisszenni se. Hiába sirt, jajgatott, panaszkodott Leválik uram.

De nem is panaszkodott többé, a mint a nap leszállt, hanem nyakába vette az országutat s loholt be Komáromba. Ott a nemes vármegye, a királyi törvényszék, a királyi ügyész, a királyi vizsgálóbíró, ott a sok ügyvéd és bíróság, ott majd lesz segítség. Másnap délre már egész Komárom tudta, mily rettenetes eset történt tegnap Nagy-Kesziben.

Az igaz, hogy rettenetes. Hanem azért meg kell gondolnunk, mit csináljunk. Bakony ura még se jött- ment, szedett-yedett ember. Több uradalma, sok milliója, több Ízben képviselő, testi-lelki barátja a hatalmas miniszterelnök, Kossuthnak rokona, a Kossuth gyerekeknek egykor menedéke, a király is vendége volt egykor, a mikor először utazta be Magyarországot, ő röpítette ezüstös kocsiján, négy sárkánylován Csallóköz utjain, maga volt a kocsisa. Akármit csinált azzal a boldogtalan Leválik asztalossal, ő vele csak úgy rendesen, más ember módjára elbánni sehogy se lehet. Hiába tennénk akármi kísérletet, utóbb is ő kerül felül, boszut is állhat, pokolba kergethet minden bíróságot, hatóságot.

De hát a törvény mégis csak törvény. Az asztalos talált ügyvédet. Most már nem emlékszem, Gerencze volt-e az ügyvéd neve vagy Lilienthal, de ez úgy se fontos dolog. Az ügyvéd kellő meghatalmazással ellátva, beadta a bírósághoz a bűnvádi keresetet.

Meg volt az a kereset csinálva jól. Rablás, erőszak, idegen vagyon rongálása, hatalmasul való gonosz foglalás, könnyű testi sértés, súlyos testi sértés, tizenháromféle testi sértés, a büntető-törvény ötven szakaszát sértette meg rutul. Kér az ügyvéd példás elégtételt, kéri a megsértett közrend és közigazság helyreállítását, a vádlottnak vasbaverését, elfogatását, fegyházra itéltetését, minden uradalmának elkobzását. Azonkívül meg kell Ítélni a panaszos félnek házát, munkamulasztását, fájdalomdiját, orvosi és gyógyszerköltségeit, ügyvédi és peres költségeit. Fel kell építenielpusztított házáét; kutyája, macskája világgá futott, csibéit, réczéit eltiporták, mindez tetemes kár. Hát a műhely, hát a gyalupad, a szerszámok, a sok ajtó és ablakkeret! Összesen százezer forint!

Számítani hát tudott az asztalos, meg az ügyvédje, így szokott lenni. A madarat, ha tőrbe kerül, meg kell koppasztani. Bakony ura elég tollas.

Egyszer csak betoppan hozzám Bakony ura. Hatalmas termete, fekete Kossuth-kalapja; kuszáit haja, bajusza, szakálla, feszes fekete magyar ruhája, huszár csizmája, vastag sétabotja — valósággal ő és senki más. Valami írást tart egyik kezében.

— Nézd csak pajtás, micsoda irás ez? Mit látsz ki belőle? Azt-e, a mit én?

Nézem az Írást. Hivatalos alak, száma is van, pöcsétje is, kesze-kusza aláírása is, a mit senki se tud elolvasni. A komáromi királyi törvényszék vizsgáló- birájának idéző levele, a melyben Patkós-Teszéri Zámory Kálmán nagykeszi lakost mint terheltet ez és ez napra s ez és ez órára maga elé idézi s keményen meghagyja neki, késedelem nélkül megjelenjék, mert különben elővezetteti. A vád ellene százféle bűntett és vétség, a miért valamikor kerékbe törték, fölnégyelték az embert.

Látja, a mint nézem az Írását.

— Jól megnézd ám pajtás élőiről, hátulról.

Még egyszer jól megnézem az Írást.

— Bizony ez barátom idéző végzés, a vizsgálóbíró ismeretes ostoba nyelvén. De ők se igen tehetnek róla. Ez ma már a hivatalos irka-firkák módja. Hogy jutottál hozzá ?

— Az ispánom küldte, Kesziben nyomták a kezébe. S azt kérdem most már tőled, csakugyan megbolondult ez a világ?

— Mit akarsz e kérdéssel ?

— Mit-e ? Elgondolhatod. Hogy rongyos vizsgálóbíró én hozzám ilyen levelet intézzen, hogy én ő előtte az ő piszkos hivatalos odújában megjelenjek, hogy ő én hozzám kérdéseket intézhessen s engem bekisértet- hessen: ez már, pajtás, csakugyan a világ vége. Megbolondult itt már mindenki.

— Hát nem akarsz hozzáfáradni?

— Sehogyse. Ha dolga van velem, jöjjön hozzám úri lakásomba akár itt Budapesten, akár Nagy-Kesziben, akár a Bakonyban. Ha vendégként jön: szivesen látom s akkor pipaszó mellett elintézhetjük a dolgát. De én hozzá ilyen idézésre nem megyek. Itt hagyom nálad az Írást, adok meghatalmazást, végezz vele, a hogy tudsz.

Kitört belőlem a nevetés. Az elintézésnek csakugyan könnyű ez a módja.

Menni akart.

— No ne siess még. Miféle dolgod lehet neked annál a büntető biróságnál?

— El se tudom gondolni. Talán az a Leválik asztalos adott be valami nyöszörgő panaszt ellenem.

— Mit csináltál vele?

— Semmit, szót se érdemel. Tudod, a háza utamban állt, ott volt az orrom előtt; — megakartam tőle venni, már kétszeres árt is ajánlottam neki, de sehogy seadta. Hát bizony én kidobattam onnan, a telkét elvettem tőle, még hetvenkedett is kissé, hát természetes, hogy az embereim jól megagyalták. Rászolgált a gazember. Ez az egész!

Ez az egész? De már ezen nevettünk mindaketten. Azt mondtam neki:

— No öregem, csakugyan kutyabaj. Attól féltem már, valami semmiség miatt ütötted össze a tengelyt a törvénynyel. Ott bizony nem találtunk volna pártfogót. De a mit cselekedtél, az csakugyan nagy eset. A Corpus Juris ezt actus majoris potentiae-nek nevezné. Ha valaki nemes emberen követte el: fejét és jószágát vesztette miatta. De a mai törvény is keményen fogja, ha nem nemes ember is az a Leválik asztalos. Rettentő eset ez. Éppen azért légy csak nyugodt barátom. A hajad szála se görbül meg.

Csakugyan igy gondoltam.

Ha az ügyből rendes büntető per lesz : akkor a súlyos Ítéletet kikerülni nem lehet, Bakony urát pedig súlyos Ítélet alá vonni elképzelhetetlen. Tehát büntető pert csinálni a dologból nem szabad. Sőt még azt se szabad, hogy Bakony urát a vizsgálóbíró kihallgassa.

Kocsira ültem s nyargaltam Komáromba, Nagy- Keszire, saját szememmel és saját fülemmel győződni meg, mi történt hát valósággal ? Hiszen Bakony urának mintha sejtelme se lett volna az ügy komolyságáról.

Bizony semmi vigasztaló se volt tapasztalataimban. Az eset úgy történt, a hogy elbeszéltem.

A királyi ügyész és a vizsgálóbíró kegyetlen elszántságra készültek. Meg kell törni a gőgös nagy urat. Nem élünk már a középkorban. A szegény ember se rongy és szemét, a melyen büntetlenül tipródhassunk. Van már joga, törvénye és igazsága a szegénynek is. Az igazság a birodalmak szegletköve.

Szentül igaz ez mind. De azért nagy sietve fölkerestem a királyi főügyészt. Tanácskozni vele s tanácsát kérni.

A főügyész Kozma Sándor volt. Benső jó barátom, forró rokonszenv kapcsolt hozzá. A régi remek tábla- birák közül való ember. Örökre elmúlt korszak utolsó hirmondója. Nagy eszmék és szent érzések közt nőtt fel ifjúsága. Petőfi, Kerkapoly, Jókai voltak valamikor versenyző társai. Tökéletes magyar volt minden eré-nyünkkel és minden gyöngeségünkkel. Szabad lelke, nemes szelleme, lángoló emberszeretete. Ő még tudott búsulni és lelkesülni magyar mivoltának gondolatán.

Elmondtam neki az esetet apróra. Nagyon meghatotta. Ő nem vajdának csúfolt engem, hanem prófétának.

— No próféta jó ügyben jársz, segitlek, ha tudlak. A törvényt ugyan gyalázatosán összesértegetjük, de ebben az esetben van mentségünk. Megyek azonnal a kormány elnökéhez. Ő is nagy és jó barátja Zámorynak. Mondd meg neki: ne aggódjék. Micsoda? Zámoryt elitélni ? Hiszen nemzeti kincsünk ő. A középkor utolsó igaz magyarja, a kinek feje fölött hiába zúgott el az utolsó háromszáz esztendő. Én is jól ismerem, nekem is barátom, valósággal Bakony ura. Nyers, vad ember, de ő még ott volt azok közt a hadnagyok közt, a kikkel Árpád apánk ezt a földet elfoglalta.Sohase foglalta volna el, ha ilyen baj társai nem lettek volna. Igaz, hogy súlyos vétket követett el, de haragja nemes volt. Ha eleven mammutot találnánk most, a tízezer év előtti kor utolsó remekét, az erdők és mezők királyát lombos fürtjeivel, földrengető lépésével, vájjon elpusztitanók-e azért, mert egy-két bitang tinót, kósza bikát elgázolt? Nem táplálnók-e szorgalmasan, nem szeretnők-e figyelmesen, hogy mennél tovább éljen az, a ki dicsőségünk, a ki fajából az utolsó, s a ki után többé nem lesz a világon hozzá hasonlatos?

így beszélt Kozma Sándor.

— Eredj csak próféta, végezd a mi szükséges végezni való, a mi tőlünk függ, majd én elvégezem.

Tisza Kálmán volt a kormány elnöke. Hatalmas ur. Egyetértett ő is a főügyészszel. Komáromban rögtön megszelídültek a vélemények a mint ezt megtudták. A közvádló nem pattogott többé, az ügyvéd nem dicsekedett, a vizsgálóbiró bizonytalan időre elhalasztotta a határidőket, hogy legyen időnk intézkedni.

Lett is.

A kormány körében nagy tanácskozások folytak: miként meneküljön Bakony ura? Sok biztos megoldás mutatkozott. Az egyik az: az ispán magára vesz mindent. Szereti uraságát s jó pénzért mindenre kész. Lesz száz tanúja. Ott vannak a cselédek.

Bakony ura azt mondta:

— Nem fogadom el. Én tettem, a mit tettem, ártatlan embernek haja szála se görbüljön meg miattam.

A másik megoldás is egyszerű volt. Bakony urát újra és hamarosan képviselőnek választják, ügye a mentelmi bizottság elé kerül, ez a bizottság elszuszog az ügygyei évekig, azalatt éhezik az asztalos is, ügyvédje is s néhány forinttal hazafutnak édes anyjuk mellé, még ők dicsekszenek szerencséjükkel.

Ez se kellett Bakony urának.

— Nem mesterkedem, nem menekülök. Más módot keressetek.

Volt más mód is. Kimegy Svájczba. Máskor is töltött már hosszú időket külföldön. A manó se keresi ott. Se ott, se másutt. Az éhség igy is agyon gyötri az asztalost és embereit s azalatt az ispán rendbehoz mindent.

Ezt se fogadta el.

— Én hazámat, szülőföldemet el nem hagyom.

A tanácskozásban pihenőt tartottunk. Idő múltán azt kérdem tőle:

— Nincs neked házi zsidód?

— Hogyne volna, ott a Jakli.

— Mi az a Jakli?

— Bakonyban ő hordja el a Jögbőröket. Jókedvű ficzkó, mindig nevet. Van annak esze !

Nohát gyere Jakli.

fi Berendeljük Budapestre. Közöljük vele az ügyet.

—^No most mit csinálsz Jakli ?*

— Megyek Komáromba,la nagyságos ur ád a kezemre a telekért háromszázbusz forintot. Ennyit Ígért érte Aztán ád a kezemre az asztalos kára fejében kétszáz forintot, az ügyvéd számára pedig ezer forintot, a többi az én dolgom.

Két nap alatt elintézett mindent, az asztalos és ügyvédje letett, visszavont, megmásított, eltagadott mindent s a bíróság megszüntette az egész ügyet.

Harmadnap ott volt az asztalos Bakony uránál megköszönni a szívességet s bocsánatot kérni a történtekért.

— Szamár vagy fiam, ha eszeden jártál volna: az az ezer forint is a tied, a melyet az ügyvéded kapott.

Az asztalos sóbálványnyá változott.

— Ezer forintot kapott ?

— Annyit.

— Pedig én tőlem is kicsikart száz forintot. Azt mondta, örüljek, ha engem nem csuknak be. Hajh, hajh, megölöm azt az ügyvédet!

Elrohant s azóta folyton kereste gyalujával az ügyvédet, hogy legalább egyik kezét, lábát legyalulja.

így állt boszut Bakony ura. Nagy kaczagás lett a rettenetes pörnek eredménye.

MEGAKAD A VÁRMEGYE.
I.

Bohor Yontob Szaláma nemzetség és az Eliáhu Ghebáli nemzetség rokonsága. — Jusszuf elveszi feleségül Szenórát. — Hogy lett magyarrá az arab zsidó Szaláma ? — Jusszuf testvére Massza, vagyis Kamira Bokor Yontob ben Szaláma meghal Damaskusban. — Jusszuf annak özvegyét, a szép Gamilát is elveszi feleségül. — Ezt utóbb megtudja Szénára. — Nagy felfordulás támad a két feleséges állapotból. — Szép sorjában elmondja ezt e fejezet.)

Szent igaz : a vármegye mindentudó. Kivált ha a vármegyének olyan főfiskusa van, mint tekintetes Karakó-szörcsöki Szörcsöky Ábrahám ur, a ki a Corpus Jurison és a Tripartitumon és a Decisiokon kivül a Szent Atyák Írásait is tökéletesen ismeri, a Bibliát könyv nélkül tudja, héberül és arabul úgy beszél, mint a kerepelő s még a koptok nyelvét is beszélné, ha volna kopt a világon, a kivel beszélhetne.

De mindenható is, a mióta tekintetes Szalóky Ferencz de Eadem úr az alispánja. Nem fél az senkitől, rendithetlenül osztja az igazságot s végrehajtja az Ítéletet még a püspökön, még a nádorispánon is.

Hanem azért egyszer mégis megakadt a nemes vármegye. Olyan ügy került a kezébe, olyan ügyet kellett volna elintéznie, a melyhez nem volt elég se a tudománya, se a karhatalma.

Ezt az ügyet beszélem el. Épüljenek rajta a jogászok és törvénytudók. Van-e köztük, a ki bölcsebb volna, mint egykor a nemes vármegye ?

Élt Alexandriában, Egyiptomnak hires tengerparti városában egykor két kereskedő. Az egyiknek a neve volt Bohor Yontob Szaláma. A másiknak a neve volt Eliáhu Ghebáli. Mind a kettő becsületes buzgó zsidó ember.

Bohor Yontob Szalámának volt egy szép leánya s egy derék termetes fia. A leánynak a neve volt Rákhel, a fiúé Jusszuf.

A leányt feleségül vette Eliáhu Ghebáli. Ebből a házasságból is született egy szép leány : Szenóra Ghebáli. Ezt a szép leányt meg elvette feleségül Szaláma fia Jusszuf.

Csak nevezzük úgy : Jusszuf.

Igazi neve ugyan Jusszuf Bohor Yontob ben Szaláma. így is van az alexandriai főrabbi jegyzőkönyvébe bevezetve. Ez előtt a főrabbi előtt történt a házassági egybekelés. De ezeket a teketóriás napkeleti neveket mégis csak tegyük félre, mert különben soha se értjük meg a dolgot s a sokféle névben utóbb úgy összezavarodunk, hogy lassanként azt se tudjuk, melyik a fiú, melyik a leány.

Tehát az egyik apa legyen Szaláma, a másik legyen Ghebáli.

Szaláma fia legyen Jusszuf. Ghebáli leánya Szenóra. Rákhelt hagyjuk meg a maga nevén, a többi nevet pedig felejtsük el egyelőre.

Most jöjjünk tisztába a rokonsággal, a mi e két házasságból előállott.

Szaláma ipa volt Ghebálinak, Ghebáli pedig veje volt Szalámának.

Jusszuf fia volt Szalámának, veje volt Ghebálinak. De most már Jusszuf és Szenóra házassága után Szaláma nemcsak ipa volt Ghebálinak, hanem násza is, valamint Ghebáli is nemcsak veje, hanem szintúgy násza is volt Szalámának.

Még furcsább lett az állapot a fiatalok között. Jusszuf például a feleségének nemcsak férje, hanem nagybátyja is. Szenóra nemcsak felesége volt férjének, hanem unokahuga is. Ez még nem volna nagy baj. Nálunk is előfordul ilyen eset akárhány. Hanem már Rákhel odajutott, hogy ő Szenórának anyja is, napa is, Jusszuf pedig Rákhelnek testvére is, veje is, Rákhel pedig saját édes testvéröccsének egyúttal anyósa is. így van Ghebáli is, a ki már most a saját édes leányának, Szenórának, apósa is, minthogy leányának férje az ő valóságos törvényes veje.

Ezt a csigabiga rokonságot még tovább is lehetne folytatni, de hagyjuk ezt Szörcsöky Ábrahám főfiskus úrra, a kinek lesz ehhez még a nemes vármegyén sok kemény mondanivalója.

De hát hogy jut ehez a főfiskus úr és a nemes vármegye ? Hiszen Alexandria nem is a mi világrészünkben fekszik, hanem Afrikában s nem is a mi országunk, hanem Törökország? Mióta lett úrrá a nemes vármegye Törökország és Afrika fölött ?

Várjunk csak sorára.

Az eset akkor történt, a mikor még Viktória asz- szonynak, Nagy-Britannia és Irland királyának s India császárjának szörnyeteg pánczélos hajói nem vetettek horgonyt a Nilus torkolatánál, nem ágyuzták agyon Alexandriát s vörös kabátos katonák nem foglalták el Egyiptomot és a Nilus völgyét föl egészen a sivatagokig, a szudáni országokig. Akkor még a török szultán 6 felsége volt annak a világnak uralkodó fejedelme, akár fogadtak neki szót alattvalói, akár se.

Történt pedig egykor, nagyon régen, hogy az európai keresztyén császárok, királyok, potentátok szerződésre léptek a szultánnal, ő felségével, hogy az európai, ázsiai és afrikai országaiban lakozó emberek fölött, ha azok európai potentátok alattvalói, ne a török bíróságok lássanak törvényt, hanem minden ország polgára fölött saját országának bírósága hozzon Ítéletet. Ne a kádi legyen az ura, hanem a szolgabiró, ha az az egyiptomi lakos véletlenül magyar ember.

Ez bizony bölcs szerződés volt, hanem hát mi lett ennek a vége ?

A vége az lett, hogy a hány arab, zsidó, görög, talián vagy egyéb Krisztushitü vagy Mózeshitü csavargó oda jutott a kegyelmes szultán birodalmába s volt oka félni a bíróságoktól: valamennyi idegen, keresztyén ország polgárának vallotta magát. Nem kellett hozzá egyéb, csak annak az országnak valamely köz- ségbirájától egy bizonyítvány, a mit az kiadott egykét húszasért vagy egy Mária Terézia-tallérért. A konzulráütötte a hitelesítő pöcsétet két aranyért s készen volt például a magyar ember, ha soha nem látott is magyart s ha ezer év óta lakott is a nílusi zuhatagoknál.

Már most tudni kell, hogy Eliáhu Ghebáli arab volt. Az öregapja is arab volt. De az öregapja, hogy a török kádi valahogy rajt ne üthessen, váltott magának franczia polgárságot. Lett hát belőle arab nemzetség, török alattvaló, franczia polgár.

Ugyanígy cselekedett Bohor Yontob Szaláma öregapja is. Csakhogy ő nem franczia, hanem magyar polgárságot váltott. Meglehet ugyan, hogy Szaláma valamikor Salamon volt, Yontob Gottlób volt, Bohor Bauer volt s ily módon Bauer Gottlób Salamon tökéletes magyar név volt, de az is meglehet, hogy a dolog épen nem igy volt. Csak az a bizonyos, hogy az öreg Szaláma valami ügynök utján kikeresett a Bakonyban, Veszprém vármegyében egy tót falut, Sur a falu neve, több tót falu nincs is ott, s a suri öreg- birótól és nótáriustól megszerzett egy honossági bizonyítványt, aláírta még az urasági ispán is, talán a suri tót pap is. Ettől kezdve minden török kádi tudta Alexandriától Kairóig és Filé-szigetéig a Nílus mentén, hogy a Bohor Yontob Szaláma nemzetség héber ugyan, török alattvaló is, de azért mégis magyar nemzetség.

Azaz, hogy akkor tudta ezt meg a török kádi, a mikor erre Szalámának szüksége lett.

Pedig lett.

Az öreg Szaláma, Ghebáli apósa, se volt valami jámbor életű jó ember. Ravasz is volt, erőszakos isvolt, nem is szerették, nem is volt épen jó hire, sokat marakodott a szomszédokkal is, sok rövidséget okozott azoknak, a kik vele valamikor kötést csináltak, de azért olyan ember, mint ő, más is volt Alexandriában elég. Jómódú volt, sok pénze volt, hát csak eltűrték a nagy városban.

Hanem a fia, a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma, a szép Szenóra Ghebáli férje, az már igazán rossz ember volt.

Kapott ugyanis feleségével húszezer franknyi hozományt. Volt az arany egy tele zacskóval. Ö is kötelezett a feleségének huszonháromezer és száz frank ellenhozományt, a mit mi magyarok móringnak nevezünk. Minderről az alexandriai főrabbi szép Írást készített. Volt az irás egy tenyérnyi, bele került öt aranyba.

Az uj házasok Alexandria mellett Okella El-Leimun nevű faluban vagy külvárosban telepedtek le, ott nyitottak üzletet, ott éltek boldogul négy esztendeig, született is a négy esztendő alatt három gyermekük. Egy fiú és két leányka. A fiú meghalt, a két leányka megmaradt. Boldogságuk egén a kis csecsemő halálán kívül egyetlen felhő sem mutatkozott. Mindenki boldognak tartotta a házasságot. Még a szomszédok is. Maszszaud, Boabó, Hénina asszony, Abu Szakker özvegye, Izakkó Hasszán, Manté asszony voltak a szomszédok. Nem győzték eléggé dicsérni Jusszufot és Szenórát s magasztalni boldogságukat.

Hajh, de a mostoha sors úgy akarta, hogy ez aboldogság csak négy esztendeig tartson. Pedig a férj oly erős volt, mint a himteve, az asszony pedig oly szép, mint a hajnali csillag. S jól ment az üzlet is. De hát féregnek kellett támadni a szép almában.

Volt az öreg Szalámának másik fia is, a kinek a neve volt Mussza Bohor Yontob Ben Szaláma. Ez a fia átköltözött Afrikából Ázsiába és Damaskusban ütött tanyát. Ott meg is házasodott; feleségül vett egy nagyon szép leányt s élt boldogul.

Élt, a mig élt. Nagyon rövid ideig élt. Valami kigyó vagy skorpió, vagy valami utálatos féreg meg- csipte s ebbe belehalt. Ott maradt a gyönyörű feleség özvegyen és gyerek nélkül. Nem volt ugyan a menyecske meddő, de a rövid házasélet alatt gyerek csakugyan nem született.

A bánatos özvegy hirt adott ipának a szomorú halálesetről. Damaskus ugyan jó messze van Okella El-Leimuntól és Alexandriától, de azért valakinek a családból mégis el kell utaznia. Vagyoni, örökségi kérdések támadhatnak. Nem lehet egészen az özvegyre hagyni a dolgot.

De ki mehetne már el Damaskusba, ha nem Jusszuf ?

Nohát menjen el Jusszuf.

El is ment, oda is ért, el is töltött ott néhány hónapot.

Vájjon mit csinálhatott annyi ideig Damaskusban? Holott otthon, Okellában, szép feleség és két szép kis gyermek naponta esengve várta.

Sohase mondta azt meg Jusszuf, mit csinált ő

Damaskusban. De azért utóbb mégis minden kitudódott.

Az özvegy nagyon fiatal volt és nagyon szép. Jusszuf mikor meglátta, nem is akart hinni szemeinek.

Hosszas kérdezősködés után akadt rá a nagy városban. A minek az volt az oka, hogy testvérét nem Mussza Ben Szaláma, hanem ítamira Ben Szaláma néven ismerték a damaskusiak.

De végre rátalált. A szép özvegy még a gyászházban lakott. Maga nyitott ajtót a jövevénynek. Jusszuf csak jövevény volt előtte. Addig nem ismerték egymást.

— Isten áldása legyen e házon. Én Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma vagyok Egyiptomból, Okella El- Leimunból, keresem az én testvér atyámfiának szerencsétlen özvegyét.

A szép asszony szomorúan felelt:

— Én Gamila Baruch vagyok, Ramira Ben Szaláma szomorú özvegye. Lépj be hajlékomba.

Jusszuf belépett és ott is maradt.

Erős, fiatal férfi, koromfekete bajusszal és szakállal, szemei mély tűzzel világoltak.

Az asszony is szép, élettel, ifjúsággal teljes, csillagos szemein és piros ajkain alig látszik a vigasztalan özvegység. Pedig mégis rászorult a gyöngéd vigasztalásra.

Január végén volt az idő. Jusszuf ott töltötte a február hónapot. Márczius 21-én házasságra lépett Gamilával. A vigasztalás tökéletessé vált.

De hát hogy lehetett ez?

Hiszen Jusszufnak most már két felesége lett. Azegyik ott busul érte Okellában, a másikkal itt éli világát Damaskusban. Igaz, hogy amaz Afrika, emez pedig Ázsia, de mégis csak két feleség az. Az pedig nagy bűn isten előtt, ember előtt. Mit szól majd ehhez a törvény?

Vájjon megmondta-e Gamilának, hogy otthon már feleség és két kis gyerek várja? Vájjon Gamila elfogadta volna-e őt hites társának, ha ezt biztosan tudja ?

Mindez hiábavaló kérdés most már. Hiszen a házassági egybekelés megtörtént.

De még hogy történt! Nagyobb törvényességgel és fényesebb, áhitatosabb ünneppel egybekelés még soha se történt.

Jusszuf és Gamila együtt odajárult a vénekhez. Ott ültek U vének a zsinagóga előcsarnokában. Mind ott voltak, a kiknek legnagyobb hirük, tekintélyük és szakálluk volt. Meg is nevezhetjük őket. Lassziado Eliáhu, Salamo Juda, Hamo Salamo — valóságos szent emberek. Még rabbi is volt köztük kettő, úgy-mint Toleduo Jakab és Haim Assalim. Bölcs, tudós, szentéletü férfiak. És ott voltak még a vének ezeken kivül heten.

Jusszuf és Gamila előadták esetüket és szándékukat. Meghalt Mussza Ben Szaláma, a bánatos özvegy férje. El is temették tisztességesen, ott nyugszik immár Ábrahám kebelében. Magzat nem származott, nincs hát a ki fentartsa a megboldogultnak a nevét, Izrael nemzetségét. De ime Jusszuf, az elhalt férjnek testvér atyafia eljött messze földről, Egyiptom földjéről, hogyaz ő ángyát megvigasztalja s meghalt testvér atyafiának magot támasszon. Ők hát házasságra akarnak lépni. Mit szólnak hozzá a vének?

A vének örvendetes szivvel hallgatták a férfi és asszony egyetértő kívánságát. íme, nem gyöngült még az igaz hü; ime, ezek is buzgón megtartják a törvényt. Megnézték Gamila papucsait. Kicsiny és szép lábai voltak Gamilának. A papucsok sárga, finom szattyánbőrből. Erős férfinak nincs oka attól félni, ha gyönge női kéz ily papucscsal pofon üti. Tehát Jusszufot nem a félelem hajtja erre a házasságra. Hanem Mózes törvényének tisztelete. Istenes cselekedet.

Másnap, márczius 21-én, volt a templomi esküvő. Valami szent rabbi halálának is emlékünnepe volt e napon, zsúfolásig megtelt tehát áhitatos hívekkel a nagy damaskusi zsinagóga. Ezer meg ezer ember tehet arról tanúbizonyságot, hogy a bölcs és szent életű rabbi, Toleduo Jakab, törvényesen isten színe előtt adta össze az ifjú házasokat. Ugyancsak ő hitelesítette a házassági szerződést is.

De hát épen igy esett Jusszuf a két feleségüség súlyos bűnébe. A törvénynek ennélfogva fejére kell szállani!

Dehogy kell. Hiábavaló beszéd ez! Hiszen napkeleten vagyunk, Ázsiában, a fölséges török szultán mérhetetlen birodalmában, a hol Allah a mindenható s Mohamed az ő prófétája; Allah pedig elnézi s Mohamed egyenesen megengedi a többnejüséget, a fölséges török szultán pedig meg nem tűrné, hogy e miatt valakinek a hajaszála is meggörbüljön.

Nem is aggódott e miatt Jusszuf pillanatig se. Hiszen Mózes parancsolja ily esetben a szent házasságot, ha mindjárt két vagy három feleség támad is ily módon egy időben egyszerre. Mi lehetne hát az ő bűne ?

De sőt nem is maradt Damaskusban, hanem uj feleségét hazavitte Egyiptomba, fogadott neki külön lakást, rendezett be számára külön háztartást s élt vele boldogan.

Szenórával is boldogan élt. Annak ugyan nem szólt semmit, hogy másik felesége is van. El-elmaradt ugyan a háztól gyakran napokon, éjszakákon át, hanem hát nagy a világ, kereskedő embernek sok dolga, sok utazása van. Jó ideig egyik asszony se vett észre semmi gyanúsat.

De hát igy nem tarthatott örökké. Mindenkinek vannak irigyei, ellenségei, rossz emberei. Egyszer csak valaki besúgta Szenórának az állapotot.

Szenóra hű asszony volt, derék asszony és jó anya volt. És bizony még nagyon szép asszony. Szempillantásig se tűrte férje kétnejüségét. Rögtön szaladt édes apjához, Ghebálihoz s követelte, legyen igazság! Jusszuf kergesse el a másik asszonyt, éljen hűségesen igaz feleségével, mert ha ezt nem cselekszi, ő elválik s boszut áll, ha ég-föld összedül is.

Hogy pedig senki ez iránt kétségbe ne legyen: fogta gyerekeit, nagy kendőbe bekötözgette s úgy otthagyta férje házát, mint Szent Pál az oláhokat. Magával vitte gyermekeit s öreg mosónéját s haza költözöttédes apja, édes anyja házához. Egy órát sem töltött bűnös férjével egy födél alatt.

Azonban férje is közeli rokona volt, hiszen édes anyjának édes testvére volt, neki meg első izigleni nagybátyja. A családi érdek hát azt parancsolta volna, hogy simán intézzék el a veszedelmet, mert különben baj hárul nemcsak férjére s a kis gyerekekre, hanem ipára, napára, édes apjára, édes anyjára.

A szülők el is követtek mindent, hogy a megsértett asszonyt, Szenórát csillapítsák.

Semmi se használt. Szenóra nem engedett.

— Az én életem az uramé, nem osztom meg senkivel. Az uram élete is az enyém legyen, ő se ossza meg senkivel. El kell válnunk.

Hanem hát Jusszuf rossz ember volt. Olyan rossz, mint édes apja, Szaláma. Tervet csináltak, cselt szőttek, borzasztót.

Ha válás lesz: vissza kell adni a hozományt, azonkívül el kell tartani Szenórát és a gyerekeket. Ebbe belepusztul a Szaláma-család. Pedig még Gamilát is el kell tartani, hiszen ő is csak feleség, ügy kell hát a dolgokat intézni, hogy válás is legyen, a hozományt is megmentsék, Szenórát se kelljen tartani. Ő legyen vétkes. Ő legyen a válás oka.

Hogy lehet ez?

Lehet. Arra való a törvény, az ügyvéd, a biró és a ravaszság.

Jusszuf visszament Szenórához. Kért, könyörgött, rimánkodott. Istenre és mindenre esküdött, hogy Gamilát elkergeti s Szenórának hű férje lesz halálig és örökkévalóságig. Egyszer vétett Szenóra ellen, ha Szenóra jó asszony és jó anya: egyszer megbocsát.

Szenóra megbocsátott.

Hiába beszélt most már neki apja, anyja: megbocsátott. Mégis szerette férjét, szerette gyerekeit, megakarta magát és gyerekeit menteni a világ nyelvétől. Megbocsátott. Pedig nagyon szép asszony volt, körül is rajongták, szerencsésen mehetett volna férjhez újra, mégis megbocsátott.

Hat napig tartott a boldogság. Igazi boldogság. Legalább a szegény asszony azt hitte. A hetedik napon ott hagyta Jusszuf a faképnél, végkép odaköltözött Gamilához. Szenórának azt se mondta: beföllegzett. Sőt most már dicsekedett Gamilával fűnek-fának s * nyilvánosan őt vallotta igaz feleségének.

Mi volt ez? Miért tette ezt?

A hozományért.

Szenóra most már végleg határozott. Most már el akart válni minden áron. Most már bocsánatról szó se lehet.

De most az öreg Szaláma kezdett ravaszkodni. Oda ment Ghebálihoz s egyezséget ajánlott. Ám legyen meg az elválás. Visszaadja a hozományt, de Szenóra mondjon le az ellenhozományról. Ő elmegy Jusszuffal a rabbihoz s kiállittatja a válólevelet. Boldoguljon Szenóra, a hogy tud.

Ghebáli és Eákhel és Szenóra rámentek a lépre. Kijelentették, hogy ily módon hajlandók az egyezségre.

Jusszuf kiállította a válólevelet s otthagyta a rabbinál. Szenóra majd akkor veszi át, ha majd a hozomány is kezében lesz.

Szaláma el is hozta Ghebálihoz a hozományt. Maga és fia úgy déli fél tizenkettőkor megjelent Ghebálinál az irodában. Az iroda ott volt a régi tőzsde épülete mögött a Mort-Gage-palotában. Az irodában jelen volt Ghebálin kívül fia Vita és az irodaszolga, névszerint Mohamed Here, jámbor muzulmán ember.

Szaláma letesz az asztalra egy zacskót.

— Itt a hozomány, a húszezer frank. Adj róla írást.

Ghebáli elkészíti az írást s átadja Szalámának, de egyúttal nyúl a zacskóhoz a pénzt megszámlálni.

Ebben a pillanatban Szaláma mint a párducz oda- ugrik, odakap, elkapja a zacskót s fut ki az irodából az írással és zacskóval együtt.

Megvan tehát a nyugtatója, hogy a hozományt visszafizette. De azért pénze is megvan, nincs egy fillér hijja sem.

— Utána! Utána! Fogjátok el! Zsivány ! Eabló, haramia !

Ghebáli is, fia is, a szolga is futnak Szaláma után. De az öreg Szaláma úgy nyargal, mint a tüzes ló, el nem érné az agár se.

Hanem hát mégis van gondviselés. Végzetnek, sorsnak, véletlennek is nevezik a gondviselést. S a gondviselés százféle módon, százféle alakban jelenik meg előttünk. Most épen kóbor kutya alakjában jelent meg.

II.

Zacskó arany. — A kádi bíró ele kerül a dolog. — Jusszuf ravasz. — Gyanút támaszt Szénára ellen. — Szaláma és Jusszuf megcsalják a vámosokat. — Nagy veszedelem támad ebből. — Most már Szénára is lábra áll. — Nagy levél érkezik a nemes vármegyéhez. — Mit csinál most Karakószörcsoki Szörcsöky Ábrahám föfiskus ur ?)

Kóbor kutyát megriasztottak egy boltajtóban s a mint kiugrott, vakon, esetlenül egyenesen Szaláma lábai közé keveredett. Az lett a vége, hogy Szaláma buk- fenczet vetett, csak úgy koppant a feje.

Most már elérték, elnyomták.

— Ide a zacskóval!

Csakhogy a zacskót még akkor is erősen tartotta. Sehogy se tudták kezeiből kicsavarni, noha el se eresztették.

Alexandria már kissé európai város volt akkor, volt benne szájtátó, napon sütkérező, utczán henyélő elég. Csoport képződött a dulakodók körül. Senki se szólt bele a viaskodásba, csak bámult a sokaság kényelmesen.

A zajra, csoportosulásra, bámészkodásra oda vetődött valami kavasz vagy rendőrféle. Sehogy se tudta, miről van szó, csak annyit hallott világosan:

— Enyém a zacskó!

— De bizony az enyém, nem a tied.

A rendőr nem kutatta, melyiknek van igaza. Ő már ki tudta Szaláma kezéből venni a zacskót, meg se nézte, mi van benne, súlyáról, fogásáról érezte, hogy arany van benne, nem tökmag. Fogta a zacskót, beletette az övébe, megfordult és odább ment. Ment a kádihoz, a bírósághoz, vitte oda a zacskót.

Nem kérdezte, kik a dulakodók. Föl nem irta volna a nevüket a világért se. Oda se állította a bíróság elé őket. Minek ? Hiszen, ha igazi érték van a zacskóban, majd keresi valaki a kádinál. Ha pedig senki se keresi: akkor minek vesződjék a dologgal ő is, más is ?

Igaza is volt.

Mert most már Ghebáli se hagyta a maga igazát. A házasságnak vége. Szenóra boldogtalan. Veszendőben a hozomány is. Sőt a gonoszlelkü Szaláma kezében irás is van arról, hogy ő a hozományt visszaadta. Most már sietni kell ügyvédhez, bíróhoz.

Föl is jelentették Szalámát csalás, fosztogatás, okirat- hamisitás, rablás miatt. Hiszen a mint látszik, mind ezt valósággal elkövette.

De nem nagyon félt ettől a pörtől se Szaláma, se Jusszuf.

A pénz a biró kezében. Az hát most már szent igaz, hogy azt a pénzt ő soha nem látja. Először is a biró kezén menthetetlenül elkallódik. Csődvagyont vagy efféle pénzt, bírságot vagy talált kincset, elkobzott aranyat, ha rendőri vagy bírói kézre került, sohase látott még ember fia. Még Európában se, hát még Ázsiában, Afrikában. De ha nem igy volna is, ha elveszti a port, azt a pénzt kiadják Ghebálinak s ő ettől igy is csak örökre elesik.

A fődolog tehát az, hogy neki bántódása ne legyen, a pénzt pedig Ghebáli ne kapja meg. Inkább legyen iróé, 11 *bíróé, rendőré, prókátoré, lótófutóé, csak Ghebálié ne. Ő hát abból a pénzből, melyet ő már végkép elvesztett, szabadon tehet megvesztegető ígéretet mindenkinek.

De másként se félt Szaláma. Akadt az ő kezébe fegyver, kivált Jusszufnak, az ő romlott lelkű fiának segítségével.

Jusszuf ugyanis álnokul, ravasz színleléssel hat napig lakott Szenórával, a minek az lett a következése, hogy a jó asszony méhében magzat támadott. A sok huzavonával hónapok teltek el s most már szemmel lehetett látni, hogy isten áldása nem késik soká s Szenóra újra anyai örömöknek lesz részesévé.

Elgondolhatná-e valaki, mire használta föl ezt az állapotot Jusszuf?

Az istentől elrugaszkodott ember azt hirdette ország- nak-világnak, úgy kiabálta tele a fülét, hogy az ő felesége, a szép és erényes Szenóra, szerelmi kalandokat csinál, erkölcstelen életet él, össze is adta már magát valakivel, házasságtörést is követett el, sőt gyermeke is születik nemsokára. Megérdemli ennélfogva mint házasságtörő asszony a megkövezést, de semmiképen meg nem érdemli a hozományt. íme, ő már két esztendeje múlt, nem érintkezik a feleségével, a felesége maga önkényt hagyta el a közös lakást, honnan lenne tehát Szenóra áldott állapota ?

Az ily beszéd, ha nem igaz, még ártalmasabb, még gyilkosabb a szegény asszonyra nézve, mintha igaz. Hiszen ha igaz volna : a vétkező nő legalább szerelmében találna enyhülést és vigasztalást. De a mikornem igaz! A mikor maga a férj támasztja az irtóz- tató vádat! Hiszen az istent tagadja meg, a ki az ártatlan nő ártatlanságát tagadja meg!

De Jusszuf és Szaláma nem maradt meg a puszta beszédnél, hanem olasz ügyvédet fogadott s házasságtörés miatt nyomban följelentette Szenórát. Követelték, hogy az asszonyt megbüntessék, bezárják, megkorbácsolják, hozományától megfosszák, a születendő fattyugyereket tőle örökre elvegyék s becstelennek örökre kimondják.

Nyomban kerítettek bábaasszonyt is, a kinek a neve volt Haga Sattuta, ma is él még, ha időközben meg nem halt. Ez megvizsgálta Szenóra asszonyt s mint hiteles szülésznő, meg is bizonyította tüstént, hogy Szenóra várandós s egy-két hét múlva szülni fog.

Az egész világ Jusszufnak és Szalámának adott igazat. Ghebáli és felesége Eákhel sirt mint a záporeső. Most már szentül hitték, hogy szép és jó leányuk, Szenóra, örökre elveszett s hogy unokáik homlokán örökre ott sötétlik a gyalázat, a világnak gyanúja, hogy anyjuk hűtlen volt, házasságtörő asszony volt.

Csak Szenóra maradt erős. Őt is megrendítette az első pillanatban az irtózatos vád, de azután fölocsu- dott, magához tért. A tigris is megvédi az ő kölykét, hát a jó anya, hogy meg ne védné magát is, kicsinyeit is? Azt is, a kik már a porban játszanak, azt is, a ki még szive alatt van és csak ezután látja meg a napvilágot.

MIegvigasztalta édes apját, édes anyját. Meglesz az6 igazsága, ne búsuljanak. Ott van az ő leánykora óta való mosónéja, Urna Musztafa, derék, bátor Mohamedhitü nő. Meg nem vesztegeti azt a Khazniár se. Tud az mindent. Tudja azt, hogy Jusszuf hat napig otthon lakott s egyetlen éjszaka el nem maradt. S tudják ezt a jó szomszédok is egész sereggel.

No csak nagy baj volt ez mégis!

De hát a hol legnagyobb a baj, úgy szól a példabeszéd, ott legközelebb az isten. Megint csak előállott a gondviselés, de most már nem kóbor kutya alakjában, hanem egészen másként. .

Szaláma és Jusszuf életében ugyanis volt egy botlás. Mint afféle kereskedők: idegen országokból is hozattak ékszert, igaz gyöngyöt, selymet, csipkét, aranyhimzést s egyéb efélét. Kegyetlen nagy vámokat kell ezekért fizetni. De egyszer egy csempész matróz egy nagy küldeményt elorozott a vámosok szeme és keze elől s oda csempészett Szalámához. A fele vámot kérte jutalmul. Meg is kapta. De azután a gyalázatos csempész maga is beállott vámosnak s a nagy jutalom reményében titokban besúgta a vámsikkasztást a vámhivatalnak.

Nagy eset volt. A büntetés ily vádnál rettenetes. Ötvenszeres pénzbirság. A besúgónak jutalom jár s bűneit elengedik. Szerencse, ha a vétkesnek le nem vágják egyik kezét s ki nem tolják egyik szemét. Olyan törvény is van Egyiptomban, a mely igy szól. Nagy pénzzel lehet azt csak megváltani.

Most már úgy látszott, hogy Szaláma és Jusszuf végkép elesik. Ezt már ki nem állják. Most már a házasságtörési vád is súlytalanná válik. Ki hinne olyan embernek, a ki kétnejü, a ki saját igaz, első feleségét, noha ártatlanságát jól tudja, maga vádolja házasságtöréssel, a ki lopott, sikkasztott, elrabolta a pénzes zacskót s a kiről most már az is kisült, hogy csempész ?

Szaláma most se esett kétségbe. Nagyot gondolt. Nagy dologra határozta magát.

Volt egy ó-szekrénye s volt annak rejtett fiókja. Senki se tudta titkát, csak ő maga. Volt abban a fiókban rejtett kincs is, voltak Írások is, régi, sárgult, penészes, itt-ott rongyos Írások.

Kiszedte az Írásokat s átnézegette. Megtalálta öregapja igazságait s magához vette. Nyilvánvaló volt ezekből, hogy ő nem a fölséges török szultánnak, hanem a fölséges magyar királynak alattvalója Veszprém vármegyéből, Sur községéből. Vele a török bíró, a török rendőr el nem bánhat, őt össze nem kuszálhatja.

Magához vett száz jó körmöczi aranyat s egy zacskó Mária Terézia-tallért is. Akkor nálunk is kelendő pénz volt, Egyiptomban ma is kelendő. Ment a konzulunkhoz, a ki ott rezideált Alexandriában.

Mit csinált ott, mit se: ki tudná azt most már elmondani? Onnan kiment valamelyik rakodó tengerpartra s egy óra múlva elment a török bírósághoz.

Bejelentette ott, hogy ő magyar ember. Megmutatta igazságait.

Egyetlen szavát se hitték, jól összemordiázták. Akármiféle ember : vagyonát elveszik s egyik kezét bizonyáralevágják. A vám a fölséges szultáné volt. Ha büntetését kiállotta, mehet Magyarországba s törvényt állhat a vármegye előtt.

Még el se végezték vele ott a szóváltást: ime odaérkezik a konzul levele. Kemény levél. Az volt bele Írva, hogy Bohor Yontob Szaláma magyar ember, maga is az, fia is az, hajuk szála se görbüljön meg, az Írásokat küldjék át a konzulhoz, majd ő gondos-kodik a bíróságról.

Akkor nagy háborúja volt épen Törökországnak. A muszka seregek már a Kara-Dagh bérczein jártak. Attól lehetett félni, hogy a magyar király és osztrák császár seregei is megrohanják a fölséges szultánt. Mit tehetett a bíróság egyebet Alexandriában ? Megengedte Szalámának: hadd fusson.

Szaláma és Jusszuf tehát megmenekült ?

Dehogy menekült.

A boszuálló végzet megint előjött valahonnan. Most már a haragos Szenóra alakjában.

Szenórának most már élete, szabadsága, női méltósága, becsülete, vagyona, kis gyermekeinek jövendője mind azt parancsolta, hogy ne engedjen. Ha ég-föld összeszakad is: Jusszufon és Szalámán akármilyen szomorú, de fényes elégtételt nyerjen.

Sietett hát édes atyjával együtt a mi konzulunkhoz s bejelentette sok keserű panaszát.

Először is Jusszuf ellen hűtlen elhagyás, kétnejüség és házasságtörés miatt. De azonkívül rágalom, becsületsértés és hamis vád miatt is, minthogy őt idegenférfiúval való szerelmeskedéssel vádolta. Végezetül pedig vértagadás miatt, minthogy Jusszuf saját születendő törvényes gyermekét nyiltan a biróság előtt fattyugyereknek mondani nem iszonyodott.

Azután édes apjával együtt bepanaszolta Jusszufot és Szalámát csalás, okirathamisitás, erőszak, rablás miatt, miért ezek titkon összebeszélve a zacskó aranyat is, pénzt is, az Írást is elragadozták. Folyamodott végül a kádihoz, hogy neki adják ki a zacskó aranyat, mert az az ő hozománya. Végzetül pedig a főrabbitól átvette a válólevelet, a melyet Jusszuf az alku szerint oda letett.

A konzul három napig éjjel-nappal irta a sok panaszt, hogy elküldhesse oda, a hova kell.

Egyszer csak nagy mennykő levél érkezik a nemes vármegyéhez Bécsből, a Magyar Királyi Udvari Főkor- látnokságtól. A levél boritékán ékes latin nyelven meg van Írva, hogy a levél az Excellentissimi, Illus- trissimi, Magnifici, Reverendissimi, Spectabiles, Nobiles, Generosi, Egregii egyházi és világi főrendeknek, nemes uraknak és mind az egész vármegye Karainak és Rendéinek szól, a melyben felhivatik a vármegye, hogy bíróságai utján a sok mindenféle panaszt fölvegye, a feleket és tanúikat Ázsiából és Afrikából s mindenünnen a hol csak találtatnak, színe elé idézze, erősségeiket megfontolja s hazai törvényeink szerint szolgáltasson törvényes igazságot.

Az alispán, tekintetes Szalóky De Eadem Ferencz úr meg se nézte, mi van a levélben. Hanem akármivan: adjon róla véleményt a főfiskus ur. Átküldte hát a levelet ehez. Ez volt a szokás is, igy is illett. Mert habár a vármegyének hatalma az alispán volt, tolla pedig a főjegyző: de esze mégis csak a főfiskus.

No, most már uram, uram, Karakószörcsöki Szőr- csöky Ábrahám főfiskus uram, mit csinálsz most?

A főfiskus átolvasta az Írásokat, a mindenféle panaszokat és mellékleteket. Volt ezekben olasz irás, német irás, latin irás, tömérdek arab és héber irás, de ugyan magyar irás egy betű se volt.

De ez a főfiskust nem akadályozta. Hát hiszen ő ismerte ezt a sok mindenféle nyelvet. Ha ő nem ismerte volna: hiába fordult volna akár a nemes káptalanhoz, akár a zsidó rabbihoz a vármegye. Ezt a sok nyelvet egyik se tudta volna.

De még meg is örült a főfiskus ennek az alkalomnak. íme, a tanulásban átvirrasztott sok álmatlan éjszakáért meglesz az illő jutalma, mivel bebizonyosodik a világ előtt, minő magasztos dolog a tudomány általában s az ó tudománya különösen.

Bizonyos, hogy az ügyet tárgyalásra ki kell tűzni és a feleket s tanukat Egyiptomból meg kell idézni. Igaz, hogy a Corpus Juris s a Tripartitum egy szót se szólnak arról, miként intézze a nemes vármegye Egyiptom ügyeit, de azért az idézést mégis el kell rendelni, mert a császári potentátok szerződései igy rendelik, a Főkorlátnokság pedig igy parancsolja. De azonkívül is a kétnejüség nemcsak súlyos, de utálatos bűn is. Annak az elvetemedett Jusszufnak meg kelllakolnia. Más becsületes embernek egy asszony is elég, néha még egy is sok: neki pedig kettő is kell ? El nem nézheti ezt a keresztyén köztársaság s a nemes vármegye. Lakoljon tehát.

Akkor még nem voltak vasutak, de még a hajók is lassan jártak. Azután nem is köteles a megidézett ember se gőzösön, se hajón, se kocsin, se lovon járni. Oly hosszú időre kell a tárgyalás napját tenni, hogy az alatt az ember Egyiptomból gyalogszerrel is kényelmesen elérhessen Veszprémbe. Természetesen azon az utón kell jönni, a melyen Mózes vezérelte a zsidókat. A vörös-tengeren át, a Sinai-hegy alatt, a sivatagon, Szirián és Zsidóországon keresztül, Kis-Ázsia országait és tartományait átszelve, végre Macedónián, Bulgárián, Rámán, Szerbián át, a mi országunkba.

Mózesnek és népének negyven esztendeig tartott ez az ut, noha az útnak felét se tette meg, minthogy Veszprémig el nem jutott. Csakhogy neki még nagyon hézagos volt a Baedeckerje s olyan jó tanácsadói az útirányra nézve sem voltak, mint a főfiskus urnák. Ő ugyanis szegény kéregető török zarándokoktól megtudta, hogy fél év alatt, ha az ember nagyon siet, de egy év alatt kényelmesen el lehet jutni Egyiptomból a Bakonyhoz, ha ugyan az embert útközben a druzok, maroniták, kurdok s oláh czigányok agyon nem ütik. Kitűzte hát a tárgyalás napját egy esztendőre.

Egy esztendő nagy idő. Ez alatt a felek ki is békül- hetnek, meg is halhatnak, pestis is támadhat, háború is. Ki tudja, mi történik az alatt?

Semmi se történt. Csak az történt, hogy a felek és tanuk megjelentek mind. Mind, mind, a kiket csak a vármegye megidézett. El nem maradt volna istenadta népe egy se. S hozott magával még egy csomó ügyvédet is. Uton-utfélen szedték az ügyvédeket össze. Természetesen olyanokat, a kik a napkeleti tudományokban járatosak.

III.

(A vármegye tárgyalja a bűnügyet. — A suri riadás. — A tót asszonyok. — A tárgyalás folyamata. — Mit beszel Jusszuf ? — Mit felel Szénóra ?— Gamila mindent elront. — Jusszuf felülkerekedik. — Mit tanit Mózes ? — Mit tudott Jézus Krisztus ? — A rettenetes nagy kérdések. — Jusszuf hatalmasan védi magát, — Gamila szép sárga papucsa. — Kik legyenek a tanuk és szakértők ? — A fofiskus agyonüti az egész bűnpert.)

A tárgyalást meg kellett tartani. Ha Szörcsöky Ábrahám föfiskus nincs : ma is folyna még a tárgyalás.

Először is meg kellett bizonyosodni a felől, vájjon a nemes vármegye mi jogon keveredik e más világrészbeli idegen jött-ment népség dolgába ? Vájjon minden ország nem mosogathatná-e a maga szennyesét otthon? Mióta lett Herkulessé a nemes vármegye, hogy Augiás király juh- és ököraklát ő tisztogassa ki ? A táblabiró urak sehogy se akartak az ügybe belebonyolódni addig, mig e kérdéssel tisztába nem j’önnek.

Hát hiszen a fofiskus úr is igy akarta.

A fővádlott Jusszuf.

Állj elő csak Jusszuf! Hogy kerültél te ide? Miért, mióta s mikép vagy te magyar ember ?

Jusszuf mutatja igazságait. A suriak befogadták az öregapját suri honosnak.

Az irás tótul, a pöcsét latinul, az aláirók nevét nincs, a ki elolvasná.

A főfiskus mindent tud ugyan, de tótul még se tud.* Nosza üljön lóra a vármegye egyik huszárja, vigye a stafétát Surra. Biró, jegyző, elöljárók, holnap itt legyenek, hozzák el a pöcsétet is, a nagy könyvet is.

Baj lett ebből.

A huszárt kikérdezték a suriak. Odaért még alko- nyodás előtt. Miféle ügy lehet az, a miért nekik oly lóhalálban kell a szedriára menni ? Mi közük ő nekik Egyiptomhoz ?

A huszár nagyon okos ember volt, de az egyiptomi ügyet még se látta tisztán. Annyit azonban mégis megtudott a vármegyén, hogy a suri elöljáróság olyan Írást tud adni, adott is egy egyiptomi embernek, a melynél fogva ezentúl két felesége is lehet egy embernek egyszerre. Épen e fölött határoznak most a vármegye urai.

A hir hamar elterjedt a faluban. Megtudták az esetet az asszonyok is, még elöljáró uraimék asszonyai is.

Micsoda ? Két feleség egyszerre ?

A jó tót asszony már csak szelid jámbor asszony, ha van ilyen asszony a világon. Olyan égiháboru ütött ki menten elöljáró uraimék házánál, hogy csak úgy pattogott, dörgött, villámlott az egész falu.

Szerencsére elöljáró uraiméknak kocsira kellett ülni hamarosan, egész éjjel utazni, hogy reggelre ott legyenek a törvényszéken.

De kocsira kaptak ám az asszonyok is. S vágtattak elöljáró uraimék után ők is. Csakhogy az ő kezükben sodrófa, fazékszedő bot, pemétnyél, mosófa is volt. Majd megtanitják ők a világot arra, lehet-e egy embernek két felesége egyszerre ?

Szörcsöky Ábrahám főfiskus ur reggeli kilencz óra tájban nagytekintélyű lépésekkel ballagott föl a vármegye" házához. Még akkor a régi vármegyeháza állott. Másfél öl vastag kőfalakkal a török ellen. Az ágyúgolyót meg se érezte. De a főfiskus ur lépéseit megérezte.

De most még azt se érezte meg. Mert olyan zenebona volt a nagykapu előtt, a milyen ott se azelőtt, se azóta soha nem volt. Egy csomó asszony meg akarta ostromolni a vármegyeházát s be akart rohanni a kapun. Ha Mátyás, a várnagy ott nincs egy ólmos buzogánynyal s tizenkét vármegye-huszár nehéz fringiákkal, be is rohan. A sodrófák, pemétnyelek, fazékszedő botok villogtak a levegőben.

— Miféle asszonyszemélyek ezek?

— A suri tót asszonyok, tekintetes főfiskus ur!

— Mit akarnak ?

— Be akarják verni a suri elöljárók fejét.

— No azt itt a vármegye szemeláttára nem tehetik. Hanem otthon megtehetik.

Bement a főfiskus úr a nagykapun. Vigyázóra álltak a kapuőrző huszárok. Egy pillanatra elhallgattak az asszonyok is. Mátyás, a várnagy akkor szólt hozzájuk.

— Na, asszonyok, hallottátok, mit mondott a fofiskus ür? Itt a vármegye szeme előtt nem szabad senkit bántanotok. Otthon végezzétek el, a mit akartok!

Ebben mintha megnyugodtak volna az asszonyok.

Odabent a nagy palotában kezdődött és folytatódott a tárgyalás.

A suri elöljárók megnézték Jusszuf levelét. Bizony az tótul van. A pöcsét is az igazi rajta. Ki irta alá a levelet: azt most már nem lehet tudni. Bizonyos, hogy nem élnek már, a kik aláírták. Ők, a mostani elöljárók, olyan ártatlanok ebben, mint a ma született gyerek. Kérnek is erről a nemes vármegyétől igazságot, mert különben ők falujokba haza nem mehetnek, asszonyaik előtt a lábukon meg nem állhatnak, kénytelenek vén fejjel elszéledni Bakony erdejében.

A vármegye belátta siralmas voltuk nehézségét. Alkalmas huszárfedezet mellett beeresztette az asszonyokat a tárgyaló palotába. De a fazékszedő botot és sodrófát kint kellett hagyniok a kapu alatt. Bent azután megértették, hogy a mostani elöljárók ártatlanok. Nem akarnak ők maguknak két feleséget egyszerre. Azt az egyet is nehéz elviselniök, a ki van. A kik ma élnek, nem azok a vétkesek, hanem azok a vétkesek, a kik már régen meghaltak. De még azok se vétkesek, hanem ime, ez a Jusszuf, nézzék meg jól, mert suri ember létére egy szót se tud tótul. De még az se bizonyos, hogy ez is vétkes-e ? Ez csak akkor lesz bizonyos, ha a nemes vármegye úgy találja. De a nemes vármegye meg nem vizsgálhatja az ügyetaddig, mig a suriak itt őgyelegnek. Menjenek hát haza békességgel, isten hirével. A mit ha nem csele-kednének, a vármegye bezárja őket a legmélyebb pinczébe.

Erre a bölcs szóra a suriak csakugyan elszéledtek.

Most már meg lehet kezdeni az ügy tárgyalását. Kitűnt, hogy a nemes vármegye az illetékes biró s a suri tót asszonyok se zavarják a biróságot.

Először a főpanasztévőt kellett meghallgatni, Szenórát. Az alispán intésére Mátyás, a várnagy kikiáltott:

— Jusszuf Bohor Yontob Ben Szalámáné asszonyság álljon elő panaszával.

Nem állt elő senki. Nem mozdult meg senki.

Mi ez? Mi történt? Hiszen mindenki megjelent, ott van a folyosón egész Ázsia és Afrika, miért nem jelentkezik senki ? Hiába kiált a várnagy háromszor is.

A főfiskus urnák, Szörcsöky Ábrahám úrnak kellett kinézni s valamit törökül, arabul és héberül mondani, mig utóbb előállt az asszonyság.

Csakhogy most meg két asszonyság állt elő egyszerre. Szenóra is, Gamila is,

A szedria elnöke, Szalóky viczispán uram sehogy se akarta megérteni a dolgot. A főfiskus úr alig tudta neki megmagyarázni, hogy most nem Veszprém vármegyében vagyunk, hanem Afrikában s hogy épen az a baj, hogy ugyanazon a néven két asszonyfeleség van a világon egyszerre. Mátyás várnagy kiáltása az oka a tévedésnek.

Ez azonban semmi baj. A tévedés csakhamarkiderült. Gamila félreállt, ő nem. panaszos fél. Szenóra a panaszos fél, őt tessék kikiáltani.

— Mi a neve ?

— Szenóra Ghebáli.

— Hol és mikor született ?

— Nem tudhatom én azt. Csak a rabbi tudhatja azt. A birák összenéztek. Ez az asszony okos asszony.

S bizony igazat beszél. Ki is tudhatná azt egész bizonyossággal, hogy ő hol született s mikor született ? Hát a madárfióka tudja-e, hát a kis macskakölyök tudj a-e? S bölcsebb-e a csecsemő, a ki ma jött a világra, mint a madárfióka ?

Menjünk tovább. ,

— Mi az ön állapota?

— Ezt a kérdést nem értem.

— Hajadon vagy özvegy vagy férjes nő?

— Nem vagyok se hajadon, se özvegy, hanem férjes nő vagyok.

— Hogy hivják a férjét?

— Az én férjem a becsületes Jusszuf Págiel Ben Makhli Alexandriában.

Ez a felelet különösen felkötötte a főfiskus ur figyelmét.

— Hát ön nem a Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma felesége?

— Annak a rossz embernek azelőtt voltam a felesége, de az isten megszabadított tőle, most a Págielnek vagyok hűséges hitestársa.

ügy volt biz az. A mig az első férje Gamilával

élte világát a a mióta a nemes vármegye szine elé való idéztetést megkapta, ezelőtt kerek egy esztendővel: azóta az alexandriai rabbitól átvette a válólevelet, a káditól is kipörölte a zacskó aranyat, az ő hozományát, Pagiel Ben Makhli édes szavait is meghallgatta, feleségül is ment hozzá, született is már egy kis gyerekük, két hónapos lesz négy nap múlva.

Nagy álmélkodással értették ezt meg a táblabiró urak. De természetesnek és helyénvalónak is találták. Mert Szenóra asszony olyan szép és üde asszony volt, csak úgy ragyogott. Az ily ragyogó, szép asszony pedig csakugyan nem arra való, hogy otthon üljön, süssön-főzzön, mosogasson s örökké pereskedjék, úgy hullassa el lassankint virágait, mint a bodzafa, hanem arra való, hogy szeressen, mosolyogjon, csókot adjon, férjet boldogítson, gyereket szüljön s maga is élje világát.

Csak az volt most már a kérdés: fentartja-e panaszát korábbi férje ellen, házasságtörés, vértagadás, rablás, fosztogatás és kétnejüség miatt? A viczeispán egyenesen föl is szólitotta: nyilatkozzék!

— Én bizony, hatalmas urak, semmi panaszomat fönn nem tartom az ellen a rossz ember ellen, mert én most már boldog vagyok, nem is gondolok arra az emberre ezentúl. Legyen vége minden pörnek.

Hajh, te együgyü napkeleti zsidó asszony! Te azt hiszed, most már minden pörnek vége szakad. Dehogy szakad. Hiszen annak a boldogtalan Jusszuf Ben Szalámának mégis csak két felesége volt egyszerre.

Megbocsáthat neki az isten, megbocsáthat mind a két felesége, de a törvény meg nem bocsáthat. A nemes vármegyének pedig az a kötelessége, hogy a törvényt hajtsa végre. Állj elő hát csak Jusszuf Bohor Yontob Ben Szaláma s védelmezd magad, a hogy csak tudod.

Előállt a vádlott.

Derék, szemrevaló, erős, fiatal férfi. Haja, szemöldöke, bajusza, szakálla sürü, tömött, kusza, bozontos, mint az erdő. Meg is jegyezte az egyik táblabiró, hogy az ily férfiúnak messze napkeleten bizony lehet két felesége is egyszerre. Rá is hunyorított a dévaj szó miatt a riczispán ur.

— Törvényes házasságban éltél-e Szenórával?

— Abban éltem.

— Törvényes házasságban éltél-e ugyanakkor a damaskusbéli Gamilával ?

— Nem éltem.

— Pedig a vád úgy nehezedik rád. Érzed-e bűnös voltodat ?

— Nem érzem.

— Hát mi a mentséged?

— Az én édes testvérem, Ramira Yontob Ben Szaláma meghalt, mag nélkül hagyta az én ángyomat, Gamilát, én gondját viseltem, hogy ha fiat szülne a világra, annak neve az én elhalt édes testvérem neve legyen, hogy az én édes testvérem neve el ne töröltessék az Izrael nemzetségéből. Istennek törvénye ez és Mózesnek parancsolatja. Ennek engedelmeskedtem. Ebből áll a mentségem.

Nesze, főfiskus! Most állj hát elő már Karakó- szörcsöki Szörcsöky Ábrahám, erre felelj !

De a mindentudó főfiskus meg nem ijedt. Jól ismerte ő a szentirást. Tudta ő azt, mi van megirva az ó-tes- támentomban Mózes ötödik könyvében, ötödik könyvének huszonötödik részében és pedig e résznek ötödik és következő verseiben. Sőt az uj testámentomot is jól ismerte, a holott is Szent Máté evangyélista evangyéliumának huszonkettedik részében a huszon-negyedik versben meg van Írva, hogy Mózes parancsolatját a mi Urunk Üdvözitőnk Jézus Krisztus maga is jól tudta s az ellen még ő maga se tett kifogást. Szinte kérdezhetné hát az ember, hogy a nemes vármegye miként lehetne jobb és bölcsebb, mint Mózes próféta vagy épen a mi Urunk Üdvözitőnk ?

De hát akármi van megirva a szentirásban, bizonyos, hogy suri embernek, Veszprém-vármegyei embernek egyszerre két felesége nem lehet, ha mindjárt Afrikában lakik is.

Menjünk csak sorba. Derítsük csak ki egymásután, mi történt valósággal?

Jusszuf után kihallgatták nagy gondosan Gamilát is. Sok volt a kérdés.

Törvényes házasságban élt-e Gamila az elhalt Kamira Yontob Ben Szalámával? Be van-e ez bizonyítva? Vannak-e erre tanuk? Kéznél van-e a kétuba vagyis a házassági szerződés ? Ki előtt és mikor történt a házassági egybekelés? Meghalt-e igazán Kamira vagycsak elbujdosott a pusztába? Valóságos özvegy lett-e Gamila ?

Mert ha nem: akkor annak a gézengúz Jusszufnak a mentsége semmit se ér. Akkor isten törvénye és Mózes parancsa mögé nem bújhat, akkor a házasságtörést legalább elkövette.

De ez még nem lett volna baj. A házasságtörés miatt csak Szenóra tehetett panaszt, de ime, ő a panasztól elállott, ahhoz hát most már senkinek semmi köze. Abba most már a nemes vármegye se szólhat bele. A nemes vármegye most már csak a kétnejü- séget üldözheti.

De épen ebből ered most már a további kérdések sokasága. *

Vájjon úgy élt • e egymással Jusszuf és Gamila, mint valóságos férj és feleség?

Vájjon nem született-e már gyerek s meg van e mentve Izráel nemzetsége számára Kamira testvér neve ?

De még ezt a kérdést is megelőzi az, vájjon törvényesen lépett-e házasságra Jusszuf Gamilával? Készült -e a házasságról kétuba ? Vájjon Toleduo Jakab, a damas- kuszi szent és tudós rabbi igazán összeadta-e a feleket? Beirta-e könyvébe az esküvőt? Házassági egybekelésnek tekintette e a szertartást? Kijelentette-e ezt nyiltan a szentegyházban? Kik a hiteles tanuk erre nézve ? *

Azonban Mózes törvénye azt rendeli, hogy a szentegyház kapujában kell az eféle dolgot először elvégezni a vének előtt. Vájjon Jusszuf és Gamila odamentek-e a kapuba? Ott voltak-e a vének? Hány vén ember volt ott? Az igazi vének voltak-e ott? Kik voltak azok? Élnek-e még vagy már mind elmentek Ábrahám kebelébe ?

A jó táblabiró urak, mire mind e kérdés tisztába jött, annyira tele lettek mindenféle napkeleti arab és zsidó tudománynyal, hogy majd leszédültek a bírói székről. Váltig figyelmeztették is a főfiskust, hogy mai napra elég lesz már a sok bölcseség, nem akarnak ők rabbik lenni, se most, se jövendőre.

— De domini spectabiles, türelemmel kell lennünk. Ezentúl jön még a java!

Az igaz, hogy ez a Gamila tüneményes szép asszony volt. Nagy szerencsétlensége volt ez a vádlott Jusszuf- nak. El nem hitte neki a nemes vármegye, hogy csupán azért esett a kétnejüség bűnébe, hogy Mózes parancsolatját s isten törvényét akarta tisztelni. Tisztelte bizony a szép asszonyt.

Ez lett az általános vélemény.

De a szép asszony igazán és őszintén is beszélt. Az az olasz ügyvéd, a kit Alexandriából magukkal hoztak, őt nem tudta egészen kitanitani. Vagy elfeledte a tanitást. Nem úgy, mint furfangos férje : Jusszuf Yontob.

A szép asszony elmondta himezetlenül, hogy ők bizony törvényesen keltek össze s azóta úgy élnek, mint férj és feleség. Egy házban, egy lakásban, közös asztal és közös ágy, született is már egy szép kis leánykájuk. Most még kicsiny, de azért hasonlatos a rózsavirághoz, adjon neki Izrael istene egészséget és boldogságot.

A mig beszélt, Jusszuf folyton suttogott ügyvédjével. A táblabiró urak észre se vették. Szemük, szájuk, fülük csak a szép asszonyra irányult. Arabul beszélt. Nem is értette más a beszédet, csak a nagy tudo- mányu főfiskus. Az arab beszéd bizony nem szépen hangzik a mi fülünkbe. Torkából, melle fenekéről, lassú hangon beszél az arab, de szava mégis csak úgy reszeli a magyar ember fülét. Hanem a szép asszonytól, ha arabul beszél is, jól esik a szó. Igaz, hogy az ember belebódulhat ajkainak édes mozgásába s abba a fénybe, melyet hófehér fogainak s tüzes szemeinek villogása áraszt.

Legalább egy Pápáról való gazdag zsidó ifjú egészen belebódult. Eljött a szedriára hallgató közönségnek s a mint meglátta Gamilát, le nem tudta róla venni szemét ezentúl.

Végre is Jusszuf Yontob ellen legveszedelmesebb tanú lett édes felesége, Gamila, pedig hát a miatt hagyta el Szenórát. Nem akart Gamila semmi rosszat, de őszinte beszéde után most már semmi kétség se maradt a birák lelkében. Bizony csak két feleségű gonosztevőnek bizonyult Jusszuf. Nem használt ő neki most már Mózes törvénye se.

Nem-e ? No majd meglássuk.

Nem hiába volt az a suttogás az alexandriai olasz ügyvéddel. De úgy megvédte magát Jusszuf, mint a lybiai oroszlán.

— Ennek az asszonynak ostoba fecsegéseire ne hallgassanak a hatalmas birák urak. Majd elmondomhát én az igazságot egészen! — így kezdte Jusszuf a szót. Azután pedig igy folytatta:

— Istennek törvénye és Mózesnek parancsolatja úgy szól, a hogy mondtam. Csakhogy van a dolognak egy kis bibéje. A törvény csak akkor rendeli és csak akkor engedi meg az ily testvératyafiságból eredő házasságot, ha a testvératyafiak együtt laknak. Egy födél alatt, egy sátorban vagy egy barlangban. így volt ez Ábrahám óta s nem lehet ez másként ma se, ezentúl se. Tessék csak a szentirást figyelmesen elolvasni. Már pedig bizonyos, hogy én Afrikában laktam Szenó- rával, ez a fecsegő asszony pedig Ázsiában lakott Damaskus városában az én Kamira testvéremmel, olyan ház és olyan sátor pedig nincs a világon, a mely alá Afrika is, Ázsia is odaférne. Nem laktunk mi együtt soha, tehát nem is kelhettünk össze törvényes házasságra. Ez a Gamila asszony igen is hozzám csatlakozott, el is vittem Alexandriába szerelmes barátnőmnek, de házastársamnak nem.

S azután odafordult Gamilához.

— No erre felelj hát asszonyi állat!

Felelt is.

Egy szempillantás nem nagy idő, de annyi se kellett hozzá, szép, kék, szironynyal kifigurázott, sárga papucsa már ott volt úrnője kezében, odaugrott Jusszufhoz, mint a nősténypárducz és csitt-csatt, úgy elagyabugyálta azzal a papucscsal azt az erős embert, hogy annak haja, bajusza, szakálla teljesen össze- gubanczolódott. Nem ismerte volna meg még édesanyja se. Ha pedig Mátyás, a várnagy oda nem ugrik s a szép asszony kezeit el nem kapkodja: azok a kezek még a szemeit is kikaparták volna Jusszufnak.

Nagy jelenet volt. A táblabiró urak szájában a pipa is kialudt. Nem is lehetett ezt szigorú büntetés nélkül hagyni. Meg is dorgálta az elnöklő viczeispán úr keményen a haragos menyecskét.

— Máskor, lányom, az ilyen családi háborúságot otthon végezzétek el.

— Nem én, hatalmas urak! Ezzel az emberrel nekem többé sehol se lesz otthonom.

Senki se volt a nemes vármegyén, a ki nem a szép asszonynak adott volna igazat.

De a főfiskusnak meg kellett őriznie hidegvérét. Ő nyomban belátta, hogy Jusszuf védekezése nem alap nélkül való. Mózes parancsolatja csakugyan úgy szól, a hogy Jusszuf idézi. Most hát az ügy uj fordulat előtt áll. Mert ámbár Jusszuf cselekedete törvénytelen is, utálatos is, de a puszta szerelmi viszony még se házasság. Ha pedig Gamilával nem volt házasság: akkor kétnejüség sincs, tehát elesik a vád is.

Vájjon hát együtt laktak-e Jusszuf és Gamila ?

Bizonyos, hogy Jusszuf az egész február hónapot és márczius hónap húsz napját Damaskusban töltötte, Gamila házánál. De az is bizonyos, hogy Kamira halála miatt ment oda, mert lakása Alexandriában volt. Damaskusban léte hát csak látogatás, nem együttlakás.

Mi a látogatás ? Mi az együttlakás ?

Hogy mi ez Veszprém vármegyében: jól tudjuk. De hogy mi ez Szíriában, Palesztinában, Ázsia pusztáin: ezt épen nem tudjuk. Verbőczy Hármaskönyve erről épen nem beszél. Ezt csak a damaskusi vének, bölcsek és rabbik tudnák megmondani. Lasziadó Éliáhu, Hamo Salamo, Toleduo Jakab és Haim Assalim és a többiek. Ezeket hát okvetlenül meg kell idézni tanuknak, mert e nélkül a valóságos igazságot kideríteni nem lehet.

De még ez se elég.

A nemes vármegye holmi idegen, ázsiai emberek szaván el nem indulhat.

Hazai tudósokat is meg kell hát hallgatni. A pozsonyi, ó-budai és abauj-szántói tudós rabbik mulhatlanul nyilatkozzanak a kérdésben. Még pedig a kérdés minden ágazatában.

Még ez se lesz elég.

Mert minden bölcseség, a mi ezektől származik, mégis csak zsidó bölcseség. Már pedig a nemes vármegye csak a hazai törvények szerint Ítélhet. Meg kell tehát még kérdezni a pesti univerzitás tudósait is, vájjon ők tudnak-e valamit és mit tudnak ebben a szövevényes ügyben. Igaz ugyan, hogy Szörcsöky Ábrahám főfiskus úr többet tud, mint minden rabbi és univerzitás a világon, de a felső bíróságokra tekintettel kell lenni, a kik pedig szakértők nélkül el nem lehetnek.

Bírói határozatot pedig kell hozni késedelem nélkül.

A tárgyalást el kell halasztani.

Mához egy esztendőre uj tárgyalásra kell megidézni a feleket, tanukat és szakértőket Európából, Ázsiából és Afrikából.

Jusszufot és Gamilát ágytól és asztaltól el kell választani tüstént. Mert vagy kettős házasság a házasságuk vagy bűnös együttélés, a miként Jusszuf maga bevallotta. Mind a két esetben törvénybe ütköző utálatos cselekedet, botránkozásul szolgál mindenkinek s a keresztyén köztársaság ezt nem tűrheti.

Erre ugyan nem volt nagy szükség. Gamila úgy se ment vissza többé Afrikába. Az a Pápáról való zsidó ifjú pártját is fogta azonnal s elvitte szülőinek hajlékába. Utóbb boldog pár is lett belőlük.

Hanem a gonosz Jusszuf ugyan meglakolt. Végképen elvesztette mind a két feleségét, mind a két szép asszonyt. Meg is érdemelte.

De mi legyen most már a pörrel egy esztendő múlva?

A táblabiró urak a főfiskus előtt kijelentették, hogy ők vénségükre már semmiféle ázsiai, afrikai zsidó tudományt nem tanulnak, a világ csúfjává lenni nem akarnak, valahogy intézze el a dolgot náluk nélkül.

— Elintézem.

Tárgyalás után az összes zsidókat, arabokat és olaszokat elvitte a várba, a hol vége van a világnak a nagytemplom és a szeminárium mellett. Ott kőfallal végződik az utcza, hogy az ember le ne hulljon a vár szikláiról a semmiségbe. Onnan már csak a Bakony bozontos óriását lehet látni, a Papodtetőt. Ott hozzájuk fordult:

— Hallottátok-e már hírét a Bakonyerdőnek ? Nézzétek, itt van. Tudjátok-e mi van a Bakonyerdőben ?

Jusszuf felelt, ő már világjártas ember volt.

— Én tudom. Ott terem a Sobri.

— A Sobri is ott terem, de a mogyorófa is. A vármegye most megidézett benneteket újra egy esztendőre. De ha közületek egy teremtett lélek is megjelenik a terminusra, a Bakonyerdő minden mogyorófáját a hátatokon töretem össze.

De nem is jelent ám meg senki. Pandúrt pedig Ázsiába, Afrikába csakugyan nem küldhetett a vármegye. Ki fizette volna a költségeket ?

így tudta csak a nemes vármegye ezt az ügyet elintézni.A TAKARÉKPÉNZTÁR.

(i nemzet ébredése. — Mit szólnak ehhez a szent-gáli királyi vadászok ? — Fáy András javaslatát elfogadják. — De nem úgy, a hogy Áron zsidó jónak látja. — Á szent-gáli takarékpénztár alkotmánya. — Mi van a régi archívumban ? — Gyűl a pénz. — Alig tudják utóbb a vasas ládát fölemelni. — Egyszer csak minden elvesz szőrén-szálán. — Hova lett a takarékpénztár P)

Innen-onnan hetven esztendeje, a mikor az az eset történt, a melyet most elbeszélek. Szent-Gálon már nem is emlékszik más rá, talán csak az én öreg barátom, Szalay János. Ő is gyerkőcz, ő is surján legény volt még akkor, a mikor kezdődött a történet.

Fölébredt a nemzet. Felső-bükki Nagy Pál és a nagy gróf Széchenyi két kézzel markolt bele az alvó nemzedék üstökébe s megrázta istenesen.

— Ébredj, magyar!

Szent-gáli uramék is érezték a rázást, ők is hallották az intő szót. Elkezdtek fölötte tanakodni. A községházánál, vadászaton, a herendi kocsmában, a gombási csárdában, a veszprémi Angyal-vendéglőben s mindenütt, a hol seregesen összejöttek. Hol egyik, hol másik szóba hozta. A rektor úr mindig szóba hozta. Diákjárás idején a pápai diákok mindig emlegették. S azután egyik szó jött a másik után. Tanakodtak.

De hát mit csináljanak?

Töröljük el az ősiséget. Legyen hitele is a magyar embernek!

Ez az ébresztő szó nem találkozott köztetszéssel. Ősi örökségét ne bitangolhassa el könnyelműen senki. Adósságot derüre-borura ne csinálhasson senki. Az adós- ságcsinálók nagy része úgy is csak gézengúz. Ne szaporítsuk őket.

Állítsunk kaszinót, rendezzünk lófuttatásokat, utazzunk külső országokba, tanuljunk angoltól, némettől, fran- cziától.

Ezekben már van valami. Csakhogy mindez nagy úrnak, tudós embernek, országjárónak, bálizsnak, kucsébernek, vándorló legénynek való mulatság. Cselekedjék ők, ha unatkoznak. Ezekhez semmi közünk.

Lelenczház. Börtönjavitás. Vakok, siketek, némák, őrültek háza. Perrendtartás. Halálos büntetés eltörlése.

Bolondság az egész. Ilyesmire nem adja fejét királyi vadász, ügy is tele van duhajjal, útonállóval, szegény legénynyel a Bakony. Sobriékkal most se birunk. Csak az kellene még, hogy javítsuk a börtönt s töröljük el a halálos büntetést. Hát sarkantyus csizma, darutollas süveg nem kellene még a duhajoknak?

Jobbágyság felszabaditása. Törvény előtti egyenlőség. Közteherviselés. A nemes ember is fizessen adót, ő is csinálja az utat, vámon-réven ő se legyen mentes.

No ez már sok! Az se becsületes ember, a ki eztkitalálta. Legalább is rossz magyar, rossz hazafi. Lemondani az ősi jusról! Nemes ember sziiz vállaira terheket rakni! Hogy olyan ember, a ki erre törekszik, még szabadon járhat isten ege alatt — ezt is szégyenlenünk kell. De be se tegye a lábát, ha van istene, a mi határunkba.

A nagy Széchenyi váltig biztat: ne henyéljünk, ne hagyjuk haszon nélkül múlni a drága időt, hanem dolgozzunk éjjel-nappal mint az angol.

Ez se épen bölcs tanács. Szegény angolt sajnáljuk ugyan, de bizony mi nem követjük. Igás jószágnak való a munka, meg cselédnek, napszámosnak, nem pedig nemes embernek.

Hanem hát egyszer csak az történt, hogy nemes Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyéken valami Fáy András nevű birtokos nemes ur, egyébként jeles mesemondó és táblabiró azt javallottá, hogy állitsunk takarékpénztárakat. Ne szórjuk el az aprópénzt, hanem gyűjtsük össze a filléreket, hatosokat, húszasokat. Adjuk oda ahhoz értő okos emberek kezébe, azok majd kamatoztatják s egy- két év múlva, talán észre se vesszük, csak szép summa pénz, csak derék tőke gyűlik a számunkra. Ha építkezni kell, ha lányt adunk férjhez, ha kárt vallunk, ha elemi csapást kell pótolni: legalább lesz pénzünk, nem kell adósságot csinálni, nem kell kölcsön után futkosni, nem kell egyik-másik birtokot zálogba adni s a módosabb atyafiaknál nem kell segít-ségért kunyorálni.

Állítsunk takarékpénztárt!

Ez már beszéd.

Szent-gáli nemes uraimék azt mondták: e fölött már érdemes gondolkodni. Sőt, a mikor megbizonyosodtak, hogy Veszprémben is állítanak takarékpénztárt, sőt ebben még a vármegye urai is, de még a káptalanbeli urak is ugyancsak buzgólkodnak: nagy hirtelenséggel elhatározták, hogy Szent-Gálon is legyen a köztársaságnak takarékpénztára. Még pedig előbb legyen mint akár Veszprémben, akár Pápán. Szent-Gál legyen az első. Meg ne előzhesse őket senki.

De hát miféle csoda az a takarékpénztár? Ezt kellene tudni.

Egyik kocsmarosuk zsidó ember volt. Megkérdezték a dolog felől. Ő se tudta. Lelkére kötötték, járjon utána. A kocsmáros szót fogadott. Nem is lett volna tanácsos szót nem fogadnia. Utána járt s megtudott mindent.

Részvényt kell aláírni. Minden részvény legyen ötven forint. Kétszáz részvény tízezer forint. Ez legyen az alaptőke. Ezt kell kiadni kamatra s a jövedelemből az esztendő végén osztályt kell adni minden részvényesnek. E nélkül nincs takarékpénztár.

így beszélt a zsidó ember. De ki is nevették nyomban. Megbolondult a zsidó ember. Kár érte, mert kocsmárosnak jóravaló ember.

Már hogy szent-gáli királyi vadász aláírjon valamit, akár részvényt, akár mást;! Micsoda gondolat ez ? És azután ő Írjon alá s mégis ő fizessen ötven forintot minden részvény után? Akkor fizessen, a mikor nemköteles vele, holott akkor se fizet örömest, a mikor köteles vele ?

No, Áron, ilyen bolondsággal elő ne állj ezentúl.

De ha befizetné is az ötven forintot: vájjon ki lesz azért felelős? Mikor fizetik vissza? Mennyi lesz a kamat ? Azután miért turkáljon idegen az ember pénzében? Mindenki maga viseli legjobb gondját a maga pénzének. Okos ember nem áll önként gyámság alá.

Az Áron kocsmáros azt is elmondta, hogy a takarékpénztárnak lesz elnöke, ügyvédje, két-három igazgatója, pénztárosa, könyvirója, mindent fölirnak nagy könyvekbe. A ki beteszi a pénzét, adnak róla Írást. A kinek kölcsönt adnak : attól Írást vesznek. Az adóst, ha nem fizet: pörbe idézik, megbirósitják, ökrét-lovát összeírják, mindenét elkótyavetyélik, de a pénzt rajta behajtják. így szaporodik a takarékpénztár jövedelme. Ebből aztán először fizetik az ügyvédet, azután az elnököt és az igazgatókat, de a pénztárost és a könyv- irót is. Ha még ezentúl is marad valami a jövedelemből : abból csinálnak tartaléktőkét s abból juttatnak a részvényesek számára is.

Sehogy se ment ez a dolog szent-gáli uraimék fejébe.

Hogy ők könyveket Írjanak, Írásokat szerkeszsze- nek, adósokkal, ügyvédekkel viaskodjanak, szegény adós feje alól elszedjék a párnát: ezt már ők semmi szin alatt nem cselekszik.

Ilyen takarékpénztár nekik nem kell.

De valamilyen mégis csak kell. A kor intő szózata elől nem dughatják be füleiket. Fáy András uram Eötvös szava ne legyen a pusztába kiáltó szó. Szent-Gál is együtt akar haladni az ébredő nemzettel. De csak okkal-móddal.

Hiszen ismerik ők a takarékpénztárt. Van ő náluk, csakhogy más a neve. Házi persely a neve. Helybéli gelencsér csinálja : Figuli uram. Apró malacz az alakja, nyilás van a hátán, egy krajczár az ára s a mi pénzecskét a gyermekek ajándékba kapnak, azon a nyitáson belehányják a malaczba s a mikor már tele van : földhöz vágják a malaczot. Kihull belőle gyakran két- három váltó forint is. Ez az igazi takarékpénztár.

Ilyet kell csinálni, csakhogy nagyban.

De nem részvények alapján, de nem is mások pénzéből, de. nem is a magukéból.

A maguk pénzét épen nem adják oda. Ott van az jó helyen, a hol van. Mihelyt más kezében volna: nem volna olyan jó helyen. Nem biznak ők elnökben, ügyvédben, pénztárosban, igazgatókban. Sok ember ez. Sok embernek sok keze van. Baj lesz abból utóbb is, ha sok kéz között tilódik az ember pénze.

De nem kell ám a mások pénze se. Nekik ne Írjon alá részvényt senki, de takarékpénztári betétet se vigyen hozzájuk senki. Okos ember ne vesződjék más pénzével, ha elkerülheti.

Elveszhet könnyen vagy a pénz, vagy a becsület.

Más pénzével több gond jár, mint a szopós gyerekkel. S minek a gond, ha a nélkül is el lehetünk ?

Hanem hát ha se a magunk pénzét, se a mások pénzét nem takargattuk: miből lesz akkor a takarékpénztár ?

Bizony a köztársaság pénzéből.

Van a szent-gáli közbirtokosságnak három-négy malma, három-négy kocsmája, mészárszéke, italmérése s huszonötezer holdnyi Bakonyerdeje, királyi vadász- váltsága s egyéb százféle czimen való kisebb-nagyobb bevétele. Egyik csurran, másik csöppen. Ha nem csur- ran: legalább csöppen. Gyűjtsük össze a csurgást is, a csöppenést is, ne költsünk nyakló nélkül, rakjuk össze a húszasokat, rakjuk be nagy perselybe, a melyet nem Figuli uram készit töredékeny cserépből. S a mikor majd sok pénz gyűl össze, vagy valami nagy szükség zuhan a nyakunkba vagy a haza szorul jó fiainak áldozatára: ám akkor csináljunk belőle istenes dolgot.

Ebben történt megállapodás.

Csináltassunk jókora ládát tölgyfadeszkából. Fiókok, szekrények nem kellenek bele. Bankót nem gyűjtünk. Isten tudja, mi lesz a bankóból. Aranyat se gyűjtünk. Nem jár kézen-közön. Kongópénzt se gyűjtünk. Annyiféle van már, sokszor csak a kofa tud rajta eligazodni. Hanem ezüstpénzt gyüjtsünk. Húszast, márjást, tallért, lázsiást.

A ládát megcsinálja valamelyik molnárgazda. Szerezzünk hozzá furfangos závárt és czifra kulcsot Kis uramnál, a veszprémi lakatosnál. Egyik kovácslegény úgyis a napokban akar remekelni, az meg figurázza be azt a ládát ékes vaslemezekkel. A ládának felülről legyen kis nyilása. Nem nagy nyilás; egér be ne férjen fészket rakni, kölykeit nevelni. Csak akkora 13*nyílás, mint a perselynél szokás; kényelmesen bele- csuszszon még a Mária Terézia-tallér is.

Ez legyen a takarékpénztár.

De hol álljon ez? Ki adjon róla számot? Ki kezelje? Ki őrizze ?

Őrizze a jó isten. Ő az őriző pásztora mindenkinek. Nekünk is. Ha minket meg tud őrizni: megőrzi a takarékpénztárt is.

A mi igaz is.

Azt gondolták ki hát, hogy a takarékpénztár szép vasas uj ládáját beteszik a régi archívumba. Ott nem foglal el járt helyet, ott nem lesz útjában senkinek, ott nem kódorog senki, ott nincs keresni valója senkinek. Mivelhogy csak ott van a pénz biztos helyen, a hol ember meg nem fordul.

Mi volt az a régi archívum? Mit őriztek abban? Tudni kell ezt, ha az ember tisztán akarja érteni a dolgot.

Az öreg kálvinista templom oldalához volt toldva kis féltetejü gunyhó, de kőből, szilárdan építve, ajtaja hatalmasan megvasalva. Hasonlít a katholikus templomok kis sekrestyéjéhez. Csakhogy a templom belsejéből nem volt bejárója, hanem csakis kívülről, a templom udvarából. Ajtajának kulcsa hol a papnál, hol a bírónál, többnyire a papnál.

Ez a kis toldalék-épület ma is megvan. Ma is olyan, mint századok előtt.

De hát mit őriztek ebben?

Nagy dolgokat.

Holmi írásokat királyoktól, vármegyéktől, szabad- ságharczaink hőseitől. Szent-Gál hajdan is a híres Szent-Gál volt. A mikor a nemzet története nagyokat lépett: lába dobbanását mindig megérezte a szent- gáli köztársaság. Volt bizony ott a Boeskay, Bethlen, Rákócziak korszakából elég tisztes emlék. Fegyverdarabok, lobogófoszlányok, diadalmas csaták hírmondói, régi tárogatók, rongyossá nyütt dobok, tilalmas szerszámok. A melyeket, ha meglátott a szent-gáli királyi vadász: nyomban leszedte az égről minden csillagát minden németnek, a ki csak van ezen a kerek világon. Mert ámbár a királyi vadász a királynak volna az embere vagy mi, de azért különös andalodás vett erőt a lelkeken. A szent-gáli nemes ember azt hitte, hogy ő csak olyan királynak tartozik hűséggel szive szerint, lelke szerint, a melyik Árpád apánk egyenes véréből származott. A többi királynak is tartozik ugyan, de csak úgy szokás szerint, törvény szerint. Hiába: más a törés, más a vágás. Tudja ezt a bakonyi nemes. Sőt annyira tudja, hogy tatárra, törökre sohase haragudott annyira, mint a németre.

Ebből azután az következett, hogy a német se szerette valami nagyon a szent-gáliakat. Valahányszor hát fölülkerekedett a német, pedig a pokol fajzatja azt igen sokszor megcselekedte: mindig tanácsos volt a rejtegetett tilalmas szerszámokat kiszedni a régi archívumból s valahol másutt a föld alá rejteni vagy az öreg Bakonyban valami fa odvába elsülyeszteni. Baj lett volna, ha a német keresi és megtalálja.

Nem is igen volt már az én gyermekkoromban a régi szent emlékekből valami számbavehető gyűjtemény.

De volt még ezeknél is becsesebb gyűjtemény, a melyet magam is láttam ezelőtt ötven évvel.

Ez volt Szent-Gál szabadságainak s adományleveleinek gyűjteménye. Kezdődött abból az időből, a mikor Jeruzsálemi Endre királyunk még el se ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készül hadat járni pogányok ellen. Hejh-hajh, Jeruzsálem tovább van, mint a kertek alja, a pogány se adja oda a bőrét puszta szóra, hátha a királyt a hosszú útban valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény kutyabőr-irással elismeri Szent-Gál szabadságait.

El is ismerte jó szivvel. S utána minden király azt cselekedte V-ik Ferdinándig. Ott vannak a kutyabőrök s a sok száz esztendős vastag papirosok, nagy pecsétekkel, királyok aláirásával. Nem volt szabad hiányozni egyiknek se.

Nohát ezt a gyűjteményt őrizte a régi archivum. Meg is őrizte emberül, a mig halandó emberre nem bizták kezelését. Ki bántotta volna a sok száz év előtti kor becses emlékeit, minden szent-gáli nemes ember szabadságának halhatatlan tanúbizonyságát?

Bizony szent-gáli uraimék nem csinálhattak okosabb dolgot, minthogy takarékpénztáruk gyűjtő vasasládáját ide helyezték. Ki merne itt lopni, hűtlenül sáfárkodni az Árpád-kor emlékeinek kegyeletes helyén, isten szentegyházának födele alatt ? Isten szeme vigyáz oda egyenesen.

Azután elkezdték a takarékoskodást. Malmok, kocsmák, mészárszékek, erdők jövedelmeiből csak annyit költöttek, a mennyit költeni szükséges volt. A fényűzést, a dinom-dánomot a vármegye urainak költséges fogadtatását abbahagyták. S minden esztendő végén a maradék pénzt szép márjás húszasokban s fényes Mária Terézia-tallérokban a takarékpénztárba vitték.

Mindig két ember vitte s egyenként szépen a nyíláson át a ládába eresztette. Volt a ládának két végén vasból készült két füle, fogantékja. Mikor már minden pénz lent volt, a két ember megfogta a láda fülét s megrázta a ládát annálfogva emberül, hogy az ezüst egyenletesen terüljön szét az egész ládában.

Azután megint pihent a láda félévig, egész évig. Furfangos závárjának kulcsa ott volt az öreg bírónál, az archívumnak kulcsa ott volt az öreg papnál.

Múltak az évek. Folyt a takarékoskodás. Telt a takarékpénztár, nehezedett a láda.

De hát mennyi pénz van már ott? Csakugyan meg kellene egyszer olvasni, össze kellene számítani. Már csak illendőség okából is.

Olvassa a manó! Számítsa a manó!

Hiábavaló időpocsékolás lenne az. Belekerülne egész napba. Hadnagyra, kisbiróra, dékányra, harangozóra nem lehet bízni ezt a munkát. Maguknak kellene ezt végezni a köztársaság elöljáróinak, ők pedig erre fejüket nem adják. Csakugyan jobb, okosabb dolog ennél a csendes poharazás, pipázgatás, lélekvidámitó vadászgatás.

Azután mirevaló is az a pénzolvasgatás ? Zsidónak, papnak, lelkesorvadt zsugorinak, vénasszonynak való mesterség az. A mi pénzünk van: az megvan. Ha százszor megolvassuk is: ez által nem lesz az több egy fillérrel se. Legfölebb kevesebb lesz.

Ha megolvassuk: megtudjuk ugyan, hogy a köztársaságnak mennyi pénze van, de akkor azután megtudja az egész világ is. Hátha sok lesz? Ha sok talál lenni: ebből éppen nagy baj támad.

Ránk szabadul az egész világ. Jön a vármegye s kölcsönt kér a pandúrok fölszerelésére, hidak épitésére. Soha se látjuk többé pénzünket. Jön a szent eklézsia, jön a főiskola, jönnek a mindenféle kegyes és jótékony intézetek és alapítványok. Kérnek, rimánkodnak, isten- kednek, nem lehet nekik ellenállni. S egyszer csak rips-raps, volt — nincs! Mire való volna ez ?

De a köztársaság nyugalma is megzavarodhatik. Most minden nemes ember megnyugszik abban, hogy a közjövedelem elkölteni való s nem keresi, mennyi volt, hova lett. De ha megtudja, hogy sok pénzünk van, utóbb még eszébe juthat valakinek, hogy számon kérje tőlünk.

Számadás? Ez lenne még czifra! Hiszen nem akad akkor jóravaló ember a köztársaság élére, ha számot is kell adni. Kutyánk legyen vadászbiró számadási kötelezettséggel. A régi jó erkölcsöket szigorúan fönn kell tartanunk. Azóta van annyi baj a világon, a mióta minden ember beleütheti az orrát az elöljárók dol-gaiba.

Egyszer valakinek a tanácsban eszébe jutott, nem volna-e jó kamatra kiadni a takarékpénztárt?

De már ez nem volna jó. Hisz akkor ott volnánk, a hol a többi takarékpénztár. Irka-firka, huzavona, ügyvéd, pénztáros, igazgatók, perek, birák, végrehajtók! Nyomban ezeké lesz a pénz s nem a mienk.

Hanem hát egyszer mégis csak tudnunk kellene, körülbelül mennyi pénzünk lehet a takarékpénztárban ?

Igaz. Meg is bizták nyomban két jó markos nemes atyjukfiát, hogy uj év táján az ezüstvivő két elöljáróval menjenek az archivumba s emelgessék meg a takarékpénztárt, mennyit nyom.

Az egyik volt Gombás Lőrincz egykori barátom. Erős volt, mint a párducz, Feje, szeme, nézése, egész zömök alakja is olyan volt, mint a párducz. A másik volt Zsebők János, az egész köztársaságnak s a fél vármegyének keresztapja. Talán másutt is lesz még róluk szó.

Megemelték a ládát, de bizony nem volt könnyű. A szemük is kidülledt az emelésben. Lehetett a láda vagy hat bécsi mázsa.

Meg is kérdezték a vármegye egykor hires főszámvevőjét, Tamassa Pált: mennyit érhet súlya után számitva az a takarékpénztár?

Tizenkétezer ezüst forintra számitotta az öreg főszámvevő. Szép pénz akkor.

Nohát most már ne takarékoskodjunk.

Szép bőjtnapi reggelen oda ballag elöljáró uraimékhoza harangozó, szerencsés jó reggelt kíván s azután azt mondja:

— Az archívum ajtaját hajnalban nyitva találtam. Nem elöljáró uraimék jártak ott? Nem kigyelmetek felejtették nyitva az ajtót?

— Mi bizony nem. Talán a tiszteletes ur.

— Hát hiszen tőle jövök. Ő meg elöljáró uraimékra utal.

Bele is üthet a mennydörgő mennykő !

Megnézik az archívumot és ime, a takarékpénztárnak se hire, se hamva. Elveszett, eltűnt, elvitték nyom nélkül.

Nem is jöttek rá s nem is tudja a világ mind e napig, hova lett a szentgáli takarékpénztár.

Az az esztendő, a melyben ez történt, nagy esztendő volt. A száma: 1848.

A hirlanok emlegették, hogy a mikor az ország kincsét gyűjtögették, egyik tuladunai falu nemessége maga szép kocsiteher ezüstpénzt szállított he Kossuth Lajos pénzügyminiszter pénztárába. Szaporodjék az ország kincse.

De a szentgáli nemzetőrök is, mikor el -kiszálltak az ország határát megvédelmezni, jó fegyverrel, jó ruhával voltak ellátva mind. Ők voltak a legdélczegebb nemzetőrök. Azt rebesgették: ez a fölszerelés is a takarékpénztár dolga volt.

Ki tudná most már: mi az igazság?

A függetlenségi harcz után szimatolni kezdett az önkény s kutatta a pénztár nyomait.

Szentgáli uraimék tisztára bebizonyítottak mindent.

A falutól keletre vonul a Tiszaaljai völgy. A mint a Miklóspál- és Somod- hegyek közé jut: ott találták meg a vasasládát vizmosta árokban feltörve, öreg fejszével agyonvagdalva. Bizony elvitték azt rossz emberek.

Ezt bizonyították be.A BAKONYI SZŰR.

(Milyen volt a bakonyi szűr ? — Hol készült ? — Juhász, kanasz ősi természete. — Zalavármegye eltiltja viselését. — Viták e fölött. — Ki visel esernyőt P — Mi van a szürujjban ? — Hogy gerjesztettek tüzet hajdan ? — A szűr lefüleli, megfogja az ágyúgolyót.)

A bakonyi szűr.

Ez a szó olyasmit jelent, mintha a Bakonynak valami különös alakú és természetű szűre lenne. Másféle, mint az ország egyéb vidékén.

ügy is van. De különösen úgy volt régi időkben, gyerekkoromban is.

A Bakony-vidék közepe Veszprém. A bakonyi szűrt veszprémi szűrnek is nevezték. így ismeri a népdal is. Egész Veszprém vármegye erdős táján is viselték a nyáj őrző emberek, fiatal cselédek, munkára járó zsöllérek. Zala, Somogy, Vas vármegyékben ez a szűr volt egykor nagy divatban. Ezt viselték a duhajok, utonállók és szegény legények is le egész Szlavóniáig, Elterjedt még Tolna, Baranya, Fehér, Komárom vár. megyék szegényebb népe közt is.Nem volt ebben a felöltőben látszólag semmi különös. Nem volt ez se köpönyeg, se krispin, se ködmen, se téli kabát. Nem volt ez olyan hosszú, mint a bunda; nem is olyan rövid, mint a szürdolmány. Alig ért térden alul. Vállbán bőre szabva, derékban és derékon alul mintha szükebb lett volna, de azért a legény egészen betakarózhatott vele. Belefeért, ha kellett, nagy szűkén, még a babája is.

Szürkötője hasitott szíjból. Rendesen rózsára volt kötve, ki lehessen könnyen oldani. Sobri szűrének nyakkötője hosszú, értékes aranyláncz volt. Ezt találták vérző holttestén Lápafőnél. Megtudták, hogy az öreg Hunkár őrnagy kincseiből való. Ez is egyik ismertető jel volt arra nézve, hogy a fiatal szép legény holtteste, mig lélek volt benne, Sobri Jóska volt.

No de a bakonyi szűrnek nem a kötője volt a fontos dolog. De még az se, miféle gyapjúból készült. Mindenki tudta: vastag szőrű gyapjúból, régi magyar juhok szőréből. A veszprémi és palotai csapók évenkint egy- szer-kétszer fölkerekedtek, lementek a tiszai alföldre s onnan Szeged, Szentes, Hódmező-Vásárhely vidékéről száz meg száz szekér gyapjút hoztak a Bakony aljára. Ebből készült a bakonyi szűr. Ma már ilyen nem lehet. Nincs ma már ilyen gyapjú a világon. Az ősi magyar juhot is csak az állatkertben mutogatják, ha ugyan onnan is ki nem veszett. Az alföldi magyarnak nincs már magyar juha. Másféle se lesz nemsokára. Más a világ.

Hanem a czifrája volt különös a bakonyi szűrnek.

Válla, háta, ujjai, szélei be voltak födve barna-piros posztóval, de szép kacskaringós virágalakokra kiszabott posztóval s az a posztó ékes varrással, ékes zsinórozással rá volt erősitve a szürposztóra. Ezért nevezték a bakonyi szűrt egyúttal czifra szűrnek is. Sobrinak és társainak különösen czifra volt a szűre. S a nyalkább, módosabb kanászok és juhászok is utóbb Sobri szűre után szerezték be a magukét.

Csapók és szürszabók gazdag, tekintélyes czéhe állt fönn Veszprémben is, Palotán is. De voltak csapók és szürszabók Pápán is. Devecserben is. Nagy volt minden csapó műhelye. Nagyfenekü kerekes gépeik ott zúgtak és berregtek reggeltől estig. Zajuk kihallatszott az utczára. Az ösküi patak Öskütől a Kikeri-tóig tele volt kallómalommal. Azokban mosták, szapulták, dagasztották a gyapjút és a posztót. Kocsik hosszú sora szállitgatta a portékát Palotától Veszprémig és visszafelé a fehér országúton. A csapók raktárából átköltözött a szürposztó a szürszabó műhelyébe s onnan az országos vásárokra. Élet, munka, zsibongás, igazi jólét mindenben. Csapó, szürszabó csak törzsökös magyar lehetett. Németet, zsidót, idegent be nem fogadtak a czéhtársaságba.

A mikor a nyalka bojtár végigment a vásáron, bakonyi czifra szűrében, minden szem ránézett. Még a leányok, menyecskék szeme is.

— Ez már helyre legény !

Bűn ez, veszedelem ez, kárhoztatni való dolog ez? A mi mostani eszünk szerint semmi esetre.

Azonban nemes Zala vármegye nem igy vélekedett ezelőtt nyolczvan esztendővel.

Bakony erdeje Zalának is volt s Nagy-Vásonykő, Devecser.és Sümeg vidékén összeolvadt Veszprémnek Bakony-erdejével. Száz meg száz juhnyáj és disznófalka élt az erdőben, csalitokban, vágásokba s juhász, kanász, számadó és bojtár ezer számra.

Juhásznak, kanásznak lopni kell. Ez már természete, mint a szövetkezeti és részvénytársasági igazgatónak. Hajdan nem mehettek az emberek tőzsdékre és pénzintézetekbe elszedni a másét, hát elmentek a Bakony erdejébe. Az ősember eredeti természetét hajdan is csak ki kellett elégiteni. Király és rablólovag nem lehetett mindenki, hogy tűzzel-vassal, fegyverrel és halállal vegye el a szomszéd igaz jószágát;: hát beállott kanásznak, juhásznak, bojtárnak, számadónak. Ha mulatságra kellett pénz, ha búcsúra, vásárra kellett menni, ha kárt vallott: nem verte fejét a falba, hanem elment a szomszéd határra, vagy a harmadik, negyedik erdőbe s ügyességgel, jó szerencsével kiszakitott a nyájból husz-harmincz juhot vagy disznót, elhajtotta, árosa- vásárosa s orgazdája már készen volt s lett pénze, a mennyi éppen kellett.

Ez már együttjár a Bakonyerdő életével.

De hát már most mit csináljon a számadó, a kinek elhajtották juhát vagy disznaját?

Bizony ő se veri falba a fejét.

Panaszt nem tesz se az uraságnál, se a vármegyénél. Panaszkodni hitványság, árulkodni gyalázatos dolog.

Azután kárát a vármegye úgy se téríti meg. Sőt még újabb bajba, költségbe keveredik a sok pandúr és járás-kelés miatt.

A mit tőle éjjel orvul elhajtottak: azt visszaszerzi hasonló módon. Éjjel, orvul. Kákabélű, gézengúz, nyám-nyám ember volna az, a ki ezt meg nem csele- kedné. Megsértené még a szentirás parancsát is. Szemet szemért, fogat fogért. Ezt tanítja a szentírás. Ez pedig bakonyi nyelven azt teszi: juhot juhért, emsét emséért.

Nemes Zala vármegye váltig törte a fejét a fölött: honnan, miként származik a nyáj őrzők tolvaj természete? Arra jött rá, hogy azt nem okozza semmi más, csupán csak a bakonyi czifra szűr.

Hogy is szól csak a dal ?

Czifra szűröm Beszperémben vettem. Érte harmincz forintot fizettem.

Hogyha azt a nyakamba teritem, Még az angyalát is elkerítem.

íme: egészen világos.

Az a czifra szűr idézi elő az istenkáromlást. Mihelyt nyakában van: rögtön az angyalokat szedi le az égről a bojtár. Maga danolja, maga vallja.

Azután harmincz forint;: nagy pénz az. Igaz, hogy váltóban kell érteni, de igy is borzasztó fényűzés. Dolmányt lehet venni öt forintért, ködment tízért s az a bojtár mégis harmincz forinton vesz bakonyi szűrt. Pedig nem telik tőle. Csak úgy telik, ha lop. Nyilvánvaló, hogy ezért lop.

Derék, nagy emberei s igaz bölcsei voltak Zala vármegyének. Még Deák Antal és Csányi László is ott voltak a vármegye gyűlésén. De mégis elhatározták 1824. évi deczember 13-án, hogy ezentnl nyájőrző erdei embernek veszprémi szűrt, bakonyi szűrt, czifra szűrt viselni nem szabad. E szűrnek használata örökre eltiltatik s a szolgabirák utasittatnak, hogy járásuk területén jövőre a szűr viselését meg ne engedjék s a tilalom ellen vétők testi fenyítéssel illettessenek.

De még ez se elég.

Atyafiságos átirattal meg kell keresni a szomszéd vármegyéket, Vast, Veszprémet, Somogyot, Varasdot, hogy ők is tiltsák el a bakonyi szűrt s ezzel vessenek ők is gátat az erkölcsök elvadulásának s a köznép közt is mindinkább terjedő fényűzésre való hajlandóság kicsapongásainak.

Veszprém vármegye nemesi közönsége Zala átiratát 1840-ben, jó későn, tárgyalta egyik közgyűlésén. De már ekkor előtte voltak a veszprémi, palotai és pápai csapók és szürszabók alázatos folyamodásai is. Nehogy valamiképen a nemes vármegye elfogadja Zala tilalmát.

Mi lesz akkor? Mi lesz ő belőlük? Miből élnek ők? Hisz ő nekik a szürposztó és szürkészités tanult mesterségük. Az alkotmányos jog és a királyi szabadalom biztosítja az ő mesterségüket. De mit ér mind, ha tilalmas lesz a bakonyi szűr viselése?

Azután ő előttük nem is egészen világos Zala vármegye igazsága.

Igaz, hogy a káromkodás utálatos erkölcsi fogyatkozás, de azt nem a bakonyi szűr okozza. Hiszen az urak is káromkodnak, ők pedig nem bakonyi szűrt, hanem birkabéléses bekecset viselnek. A huszárok, a mint mindenki tudja, épen nagyon káromkodósak, pedig ők mentét hordanak s szép fehér köpönyeget. Kivánatos ugyan, hogy a szelid erkölcsök terjedjenek s a káromkodás valahára szűnjék meg, de ezt a bakonyi szűr tilalmassá tételével elérni nem lehet.

Másrészről igaz ugyan, hogy a szűr ára harmincz forint, igen szép pénz, de az igazi czifra 'szűrt ezen alól késziteni és árusitani épen nem lehet. De minden szűrnek nem is harmincz forint az ára, van bizony elég szűr tiz forintos is.

Azután egy szűrnek el kell tartani, ha tűzi veszedelem nem éri, harmincz esztendeig, a ki pedig vigyáz rá, még örökség gyanánt hagyhatja maradékaira is. Az ő szűrük halhatatlan és elnyühetetlen. Hát ilyen örökös szerdákért sok az a harmincz váltóforint?

Az se baj, hogy czifra. Czifrasága kenyeret ád a posztónyirónak, gombkötőnek és paszomántosnak. Ezek is czéhbeli mesterek, ezek is megérdemlik a kenyeret, ha becsületes emberek. Miért kelljen kivenni szájukból a falatot ?

Hát a nemzeti művészet mit vétett ? Hiszen minden igazi czifra szűr remekes munka. Hát csak a tulipántos ládákon s a bundák övén legyen nemzeti művészet ? A szürszabók se alábbvalók, mint az asztalosok és szűcsök. Ok is mind jó magyar kézművesek. Ha nemes Zala vármegye épen agyon akar ütni egy csomó kéz-műiparost: ám üsse agyon a kapczásokat és suszterokat. Ez úgy is mind német Pápán is, Veszprémben is. De hagyja békén a magyarokat.

Hejh, minő viták folytak a bakonyi szűr kérdésében, a mi vármegyénk közgyűlésén!

Hogy a többi vármegye mit határozott: nem tudom. Nálunk a szürtilalom sohase lépett életbe.

A bakonyi szűr természetrajzát meg kell Írnom végig. Érdekesebb jelenség ez, mint az, hogy a Bakony -erdő fája isok-makku*, pedig a néhai Kis Tükör még ezt is méltónak találta arra, hogy megénekelje, megörökítse.

Az a szűr talán nem is a hideg ellen volt jó menedék, mint inkább a szél ellen és eső ellen. Nincs olyan szél és hóvihar a Bakonyban, melytől a bojtárlegény testét az a szűr meg ne tudta volna védelmezni. Igaz, hogy a bojtárlegény teste nem fázékony.

Hát az eső ?

Magyar ember mezei népség, túl a Dunán nem visel esernyőt. Ha ázik: ázik. Mindennek vége lesz egyszer, az esőnek is. Sváb ember használja csak az esernyőt. S akkorát használ, hogy alája fér asszony, gyerek, az egész családi sokaság. Vastag a nyele, kék a szövete, piros a szegélye. A sváb ember büszke is rá. Ha városba megy, mindig magával hordja. Megmutatja, hogy neki olyan is van. Ki is neveti a magyar ember, kivált mikor szeles időben a szél kifordítja az esernyőt.

A szűr ellenáll az esőnek. A mennyi viz belefér, annyit ugyan magába vesz, de azon tul belül nem ereszti, kívül pedig lecsurog róla, mint a kemény fakéregről.

Hát hiszen kemény is. Ha jól megázott, egyenesen megáll a lábán, mint a faköpönyeg 8 nem nyaklik össze, mint a posztóruha.

Van ujja is, kettő. De nem felöltem való. Ujjas szűre csak a tót embernek van. Subát, gubát, szűrt, mentét, csak a nyakába kerit a magyar ember, hogy a mikor virtusra kerül a sor: szempillantás alatt lelökhesse magáról. A huszárnak sem szabad felöltem a mentét, ha csatában van. Csak ugy leng a vállán, mintha szárnya volna.

De a bakonyi szűr ereje és ellenállása csoda. Se nem törik, se nem szakad, se rozsda nem birja. Nem esik bele a moly se, annak a foga is kitörik benne.

Hanem sok esztendő múlva, tiz-tizenöt évi viselés után mégis puhábbá válik, hajlékonyabb lesz, czifrája foszlik, szine sárgul, barnul, fakóbbá lesz. Ilyenkor már nem a nyalka bojtárnak való, hanem idősebb embernek, kisbéresnek, tehenesnek való. Ezek kezére jut. Újabb tiz-tizenöt évi hűséges szolgálat után a gádorba, ólba, akolba kerül a nyoszolyára. Derekadnak, ha meleg van; takarónak, ha hideg van.

Míg virágjában van: a két ujja raktár. A zsebet és az erszényt pótolja. A két ujja be van kötve, de nem kivülről, hanem belül. Kivül úgy látszik, mintha csak be volna tűrve. Hogy is szól csak a dal?

Be van az én szűröm ujja kötve, Barna kis lány, ne kotorássz benne. Az egyikben aczél, kova, tapló; A másikban százforintos bankó.

Ez a dal akkor kelt, a mikor még a gyufát nem ismerte a világ, a mikor még aczéllal és kovával csináltak tüzet, nemcsak a mezőn, hanem a konyhában is.

Aczélja, kovája, taplója annak is volt, a ki nem volt pipás ember. A pipás ember aczélja ott volt dohányzacskója fityegőjén; kovája, taplója, dohánya bent a zacskóban. De az erdőn járó bojtárnak is időnként tüzet kellett éleszteni. Ha vagy fázott, vagy szárogatni akart, vagy meleg ennivalója készült, vagy ott volt a szeretője, vagy lakomára jöttek vendégei, bojtárpajtásai. Ilyenkor, ha juhász, levágott egy bárányt, ha kanász, elejtett egy malaczot. Pörkölt, nyársonsült volt az illatos, meleg étel.

De hát hogy csináltak tüzet?

Régi ember tudja, uj ember nem tudja, vagy csak Robinsonból tudja, tehát nem jól tudja. Száraz avarból, száraz rozséból, vékony galyból kis máglyát rakott a kanász-bojtár. Azután jó maroknyi száraz avart megdörzsölt, megmorzsolt a két tenyere között s egy kis csóvát csinált belőle. Azután taplóba ütött s a pislogó taplót beletette a csóva fejébe. Akkor a csóvát elkezdte forgatni, jobb kezével karikában csóválni, mire a csóva perez múlva lobbot vetett, lánggal égett.

A láng a máglya alá került s készen volt a rakás tűz. A pásztortűz, a mezők éjjeli csillaga, a melyről annyit Írnak, annyit álmodoznak a költők, mig a fiatal életkorból ki nem nőnek.

Három perez elég volt rendesen a tűzélesztéshez.

Nos hát a barna kis lány, ha ott kotorászott a bakonyi szűr ujjábán, csakugyan talált ott tűzszerszámot.

De százforintos bankót bizony nem talált ott. Kanász- bojtárnál nagy szeme volt akkor a százforintos bankónak. Még ma is nagy szeme van. Igaz, hogy ma már nincs is százforintos bankó. v

Hanem talált mást, sok mindenfélét. Szőlőzsirt, a melylyel piros ajkát fényessé s még pirosabbá tehette. — Bajuszpedrőt, a mely nélkül el nem lehetett a bojtár. — Apró tükröt, akkorát, mint az alma. — A bojtár is beletekint néha, úgy borotválkozás közben. — Borotvát. — Sós-paprikás gurgulyát, a mely nélkül soha sincs az erdőn-mezőn lakó ember. — Zsineget, czérnát, varrótűt. Ha szakad, feslik valami, ne kelljen a faluba vagy csárdába futni. Megvarrja a bojtár maga. — Azután olvasó, szent képecske valamely búcsúról. De ez inkább a juhászbojtárnál. A kanász nem áhitatos, legalább nem mutatja szivesen. A kocza szilajabb állat, mint a juh. Szilajabb ember is kell a kocza mellé.

Még süvegük, kezebelijük, tarisznyájuk is más.

A kanász bakonyi süveget visel egész tul a Dunán. Kemény, magas tetejű, diszes, karimája fölfelé áll. A juhász lapos, gömbölyű, széles karimáju kalapot, a mely mindig laskamódra áll a fején.

A kanász kezebelije a hosszunyelü, kisebb vasú fejsze. Baltának nevezi. Az ő süvege még egy-két fejszeütést is elbir. A juhász kalapja ilyen ütéstől meg nem védelmezné a koponyát. A juhász kezebelije a

kampós bot. De nem olyan czifra ám, mint a püspökök és érsekek pásztorbotja. A juhász úgy fogja meg a birkát, hogy kampós botját a birka bátulsó lábába akasztja. A kanász ötven lépés távolságból baltájával vágja le a koczát.

A juhásznak rendszerint nincs ostora, de a kanász meg nem lehet karikás nélkül. Szijjból font karikás, rövid nyéllel. Nyele finoman metszett, kigyója finoman font. Kanász metszi, kanász fonja. Nos hát a karikáshoz való apróbb eszközök is ott vannak a szürujjban.

Még a tarisznya is különböző. A juhász tarisznyájának takarója meg nem született bárány bőrével van diszitve, a kanászé boglárral, csigahéjjal, szines szirony- ból varrt virággal van himezve.

Azonban térjünk vissza a bakonyi szűrre.

Nagy pör folyt le egykor előttem, a melyben bebizonyult, hogy a bakonyi szűr erősebb az ágyúgolyónál is.

Porván vagy Bánkon, valamelyik Győr vármegyére dűlő falunkban történt a csodálatos eset, a melyben nekem is bíráskodnom kellett.

Parasztgazda előtt szántás közben ágyúgolyót vet föl az ekevas. A golyót feldobja a kocsira, hazaviszi s minthogy szombat este van, úgy is be kell nézni a kocsmába, elviszi a kocsmába is, megmutatni a zsidónak. A zsidó sok mindent tud, talán ehhez is ért.

Ért is. Megnézi a golyót, megforgatja s kimondja, hogy ez bizony franczia golyó, még nagy Napóleon lőtte ki az inzurgensek ellen 1809-ben. Hatvan esztendőn át pihent a szántóföldben.

Ez már különös eset. Többen ülnek a nagy asztalnál borozgató atyafiak, ők is látni akarják a franczia ágyúgolyót. Kézről-kézre gurul a golyó az asztalon, jól megnézi mindenki. Sőt a falu kovácsa előveszi bicskáját s pengéjével meg is vakargatja a rozsdás készséget. Vájjon igazán vasból van-e ?

Bizony igazán. De egy helyen mégis puhább a kérge. Kaparja-kaparja s ime ott kerekszáju lyukat talál s a lyukban valami omló porfélét. Föld-e, homok-e, puskapor-e ez az omló porféle, de bizonyos, hogy valami. Nem is lehet másként, puskapor volt az valamikor. Bizonyosan robbanó golyó volt az a nehéz készség. Miért volna lyukas s az ürege miért lett volna tele puskaporral ?

De hát puskapor-e ?

Meg lehet azt tudni. Gyújtsuk meg. Ha meggyulad: bizonyos, hogy puskapor. De hátha fellobban és szétveti a világot? Manóba veti. Hiszen hatvan esztendő alatt már minden virtusát elvesztette.

Meggyujtották. Addig incselkedtek vele, mig meg nem gyuladt. Egyszer csak elkezdett serczegni s füstölögni. Még szaga is támadt.

— Nini, él ám még ez a förtelmes jószág !

Él-e ? De erre a szóra nagyot is ugrott az asztalon, s mikor visszaesett, majd beszakasztotta az asztalt.

— Hüh, az áldóját, nem jó ezt közelről nézni.

Fölugráltak az emberek s csak úgy messziről akartak a vadállatban gyönyörködni.

Hajh, de a vadállat megveszett, megbolondult. Leugrottaz asztalról a szoba közepére az emberek közé s ott elkezdett sebesen futkosni, mintha elment volna az esze.

Az ágyúgolyó pedig gonosz jószág, a mikor útban van. A mi eléje akad: annak törni, zúzni kell, akár székláb, akár asztalláb, akár az ember lába.

Sistergett, füstölt s nyargalt a golyó előre, hátra s a hány székkel, asztallal találkozott, összetörte mind. A mikor a falhoz ütődött, onnan ugyan visszafordult, de mindig rettentő zuhanás támadt. Nyilvánvaló lett, utóbb a házat is összedönti. Iszonyú sivalkodás támadt. Kutya-macska ordítva menekült ajtón-ablakon. Az emberek is menekültek, de az ajtóban megtorlódtak. Alig tudták lábukat fölkapkodni a fene vad útjában.

Szegény, jámbor zsidó is menekült egyenesen be a söntésbe s behúzta maga után a söntés ajtaját. De mit ért ez? A golyó észrevette, hova menekült a zsidó. Utána iramodott, összetörte a söntés falát s azt a padot, a hol a kannák állnak tele italokkal. Összetörte utóbb a kannákat is, üvegeket is,hordókat is. Kereste a zsidót vérszomjas lélekkel.

Jámbor zsidó gazda, se holt nem volt már, se eleven. Ordított, mint a kit nyúznak. Vége a világnak!

Szerencsére az egyik ember észretért. Kikiáltott a nyitott ablakon, a hogy torkán kifért:

— Szűrt! Hozzatok szűrt jó emberek!

Szerencsére a tehenes gyerek meghallotta. Volt egy régi, kopott bakonyi szűre s futott vele a veszedelem színhelyére. Mindjárt látta, mi a baj. Csak azt várta,hogy a golyó szabad térre jusson. Oda jutott. Menten ráteritette a szűrt.

— Nesze neked, gyalázatos féreg!

— Hát mit csinált most az ágyúgolyó ?

Menekülni akart. Nem lehetett. Szét akarta tépni a szűrt. Nem tudta. Csak még jobban belebonyolódott, ügy lefogta az a szűr a fenevadat, mint Krisztus a vargát.

Utóbb is megadta magát a fenevad. Kis ideig tüsz- szögött, pöfögött, mérgelődött, de azután csak elhallgatott s többé meg se mozdult. Belátta, hogy a bakonyi szűrrel nem bir az ágyúgolyó.

így menekült meg a világ!

De a nagy kár meglett. Szegény kocsmáros gazda tenger kárt panaszolt, de senki se akarta megfizetni. Valami bolond tanácsra büntető följelentést tett az ágyugolyótaláló paraszt ember ellen, a miért az ártó szándékkal vitte hozzá azt a fenevadat, hogy őt a világból kipusztitsa.

Nem tudtunk neki igazságot adni. Azt mondtuk: vis major az oka mindennek, nem a paraszt.

Jámbor zsidó ember! Holtáig nem tudta megérteni, mi az a vis major s miért lett az ő neki oly nagy ellensége?MÓZES BÁTYÁNK.

(Ki volt, mi volt Gombás Mózes ? — Görhes Jancsi esete. — A vármegye szelíd vallatást rendel. — Miként magyarázza ezt Mózes bátyánk ? — Miként menekül Szicziliából a bakonyi ember ?)

Nem zsidó történet, habár Mózesről lesz is szó benne. Nem is kell idegenkedni ettől a névtől. Ősi kálvinista név ez, kivált a Bakony kellő közepén, a szentgáli köztársaságban. Van ott ennek társa is az ó-testámentomból elég. Volt legalább az én gyermek-koromban.

Lehetetlen Gombás Mózesről, Veszprém vármegye egykori hires főszolgabirájáról meg nem emlékeznem. Ő volt az, a kit vármegyeszerte csak Mózes bátyánknak ismertünk. Az újabb nemzedék, patvaristák, jegyzők, jurátusok, esküdtek, nem is igen ismerték egész igaz nevét.

Szentgáli termés volt. Nemzetsége hatszáz éves királyi vadász. Ifjú korától kezdve mindig a vármegye tisztjét tartotta. Esküdt, szolgabiró, főszolgabiró egymásután. Ennél magasabbra nem is emelkedett. Nem lakott szivében semmi nagyravágyás. A világ rendjétcsak erdőn, mezőn, falvakon szerette fenntartani. Ehhez értett jól, egyébhez érteni pedig sehogy se akart. Pápán volt lakása. Ott ismerkedtem meg vele több mint ötven év előtt. Ő akkor már öreg ember volt, engem pedig gyerekszámba vettek.

Egyszer csak különös szellem ragadta meg ezelőtt hatvan évvel a vármegyéket. Ujitani, javitani, a kor intő szózatá1 meghallgatni, meg is érteni s meg is fogadni, európai színvonalra emelkedni: efféle jelszavakból állt az a különös szellem.

Meg kell javitani a vádlottak, orvok, gonosztévők kihallgatásának módját is. A különös szellem ezt is fölvette ajakára. Nem ázsiai módra, nem barbarusok módjára kell bánni a gonosztevővel se, mig el nincs Ítélve. Vallatás közben nem szabad ütni, verni, kop- laltatni, kinozni, abajgatni. Hátha igaz járatban levő ember s előbb-utóbb kisül az ártatlansága.

Pedig hát a kinzó vallatás nálunk sohase volt törvény, sohase volt megengedve. Nem is annyira ázsiai szokás volt ez, mint inkább nagyon is európai. Nyugat felől szivárgott be hozzánk is, osztráktól, némettől, francziától.

De hát a törvény nálunk nemcsak nem engedte meg, hanem még egyenesen tiltotta is. Nagyon szigorúan tiltotta. Hanem a csendbiztosok, pandiírhadnagyok, őrmesterek és káplárok azért nem mindig hajtottak a törvényre. Ők bizony szivesen meggyötörték a vádlottat, ha az nem akarta bűnét töredelmes lélekkel beismerni.

Ezt már becsületbeli kérdésnek tartották a pandúrok. Oda lett volna minden becsületük, ha a vádlottat úgy állították volna a biró elé, hogy nem vall semmit. Hogyan valljon akkor a biró kezén, ha a pandúr kezén se vall ?

Azonban e gonosztevők nagy részének is meg volt a maga becsületbeli kérdése. Ez meg abból állt, hogy nem vall semmit soha se magára, se társára, ha agyon- kinozzák is, ha kerékbetörik is, ha tüzes harapóvassal izenkint szedik is szét.

A kétféle becsületbeli kérdés azután kegyetlen harcz- ban állt egymással. A pandúr se engedett, a duhaj se engedett.

Egyszer a főispánnak elhajtották egész disznófalkáját az akarattyai pusztáról. A pusztázókra és szolgabirákra nézve nagy volt az eset. Meg kellett mutatniok, mit tudnak. Örök szégyenük lett volna, ha a főispán meg- rontóit se tudják kézrekeriteni.

Szerencséjük volt. Harmadnapra valamelyik bakonyi sürü vágásban megtalálták a falkát Görhes Jancsi kezén. Elfogták Görhes Jancsit is, két társát is. Két társa mindent szépen bevallott, Görhes Jancsi mindent kereken eltagadott. Pedig eleget kinozták. Nem használt semmit két társának szembemondása se. Tagadott konokul.

Kezembe került az ügy. Fölhivattam magam elé Görhes Jancsit. Erős, deli szép legény volt. Csak a mesékben van ilyen. Némi figyelemmel voltam iránta, mivelhogy apjának hajdan megkegyelmezett a vármegye, noha egy ideig Sobri Jóskának volt egyik társa. Egyenesen állt a legény előttem, mint a czövek.

— Hát nem vallód be a bűnödet, Jancsi ?

— Nem én, uram.

— Mondok valamit, Jancsi. Nem tudom, hallottál-e rólam valamit. Ha szépen bevallód bűnödet, három évet kapsz. Erről jót állok. Ha pedig be nem vallód: hat évet kapsz. Harmadszor vagy már a törvényben, nagyon rád nehezedik. A hat évről is jót állok. Most visszavitetlek börtönödbe s adok egy hónapi gondol- kozási időt. Ez alatt kérdezősködjél a raboktól, káplároktól, hogy én ura tudok-e lenni szavamnak ? Egy hónap múlva felelj. Az a három évi különbség megérdemli, hogy jól meggondold.

Egy hónap múlva megint felhozattam magamhoz.

— Meggondoltad-e a dolgot, Jancsi?

— Meg. Az úrról is tudok mindent, ura tud a szavának lenni. Nem vallók semmit.

Elitélték hat kemény évre. Vasban, böjttel, közmunkával. Jóváhagyta a Hétszemélyes tábla is.

Megint felhozattam. Most már vas csörgött a lábán. Halavány volt. Az egyévi fogság szomorú szine lepte el arczát.

— No Jancsi, a hogy mondtam, úgy történt. Most már se nem ronthatok, se nem segíthetek dolgodon. Most már mindegy neked is, akármit beszélsz. Bevallhatod az igazat.

— Nem vallom be. Becsület ez!

Igazán megsajnáltam. Hős vagy bolond.

— Boldogtalan! Hisz társaid mindent bevallottak, mindent rád vallottak!

— Én nem leszek hitvány ember. Inkább szenvedek három évvel többéit!

íme a duhajnak a becsülete. Mit csináljon ilyen emberrel a pandúr meg a vizsgálóbíró ?

A vármegye Zsoldos Ignácz indítványára oktatást adott ki a járásbéli főbiráknak, szolgabiráknak, esküdteknek, pandúrhadnagyoknak, s általuk a pandúroknak és községi elöljáróknak, hogy ezentúl a foglyokat, vádlottakat ne abajgassák, ne kínozzák, kisujj al se érintsék, hanem csupán erkölcsi eszközökkel törekedjenek őket töredelmes bűnbánó vallomásra bírni. így kívánja a humanitás, a műveltség, az emberi méltóság, s nemzetünk és vármegyénk jó hírneve.

Megkapta az oktatást Mózes bátyánk is.

Elolvasta gondosan s össze is szidta a központi vármegyei urak bölcseségét kegyetlenül.

— Humanto? Talán az kellene még, selyempapla- nos ágyba fektessük a haramiákat!

— Miveltség! Mintha bizony a gyilkosok és uton- állók az univerzitást végezték volna!

Emberi méltóság s nemzetünk jó hírneve? Szamár beszéd. Hova lesz majd mindez, ha annyi lesz a duhaj, betörő és gyújtogató, mint a Bakonyerdő fája?

No de mindegy, a vármegyének engedelmeskedni kell. Mózes bátyánk majd megkísérli, miként lehet az elszánt, konok lelkű gonosztevőt erkölcsi eszközökkel töredelmes, bűnbánó vallomásra bírni.Épen ugod-vadkerti ember jön nagy alázatossággal. Kárvallott és panaszos. Keeskegidáját ellopták a kertből.

Igazságot kér.

— Van-e nyomod? Kire gyanakszol ?

— Nem gyanakszom én senkire, de bizonyos, mint a mai nap, hogy az én keeskegidámat más nem vitte el, mint az az akasztani való Kalamár Istók kanász- bojtár. Megtaláltuk a gida bőrét, megismertük a szarváról, a férgek is beleestek már, nem messze onnan tűznek a nyomait láttuk, ott sütötték meg. Ott pedig senki más nem őriz, mint a Kalamár Istók.

Pandúr megy ki Ugod-Vadkertre Kalamár Istókért s odaállitja Mózes bátyánk elé. Kemény arczu, napsütötte kanászbojtár. Van már csimbókja is. Sötét piros arcza fénylik a zsírtól. Látszik rajta, kutyába se veszi az erkölcsi eszközöket.

Nem -e? Majd megmutatja azt Mózes bátyánk.

Mózes bátyánknak torzonborz bajusza volt, de fogai nem voltak. Ha alsó ajkát felszoritotta : ajka is, álla is elveszett a bajuszban. Borzas gucsmát tett a fejére s azt lehúzta a szemöldökéig. Fejét előre szokta hajtani s válla közé szokta huzni. Az egész emberből s emberi arczból nem maradt más, csak egy bozontos berbécs s egy kusza nagy bajusz.

No meg két rettenetes szem. Olyan szemeket nem láttam se azelőtt, se azóta. Villogtak, mint az isten nyila. Hegyesek voltak, mint a tőr s keresztüljárták a dolmányt, ködment, még a kőfalat is. Hát az emberszivet hogyne járták volna keresztül? Kalamár Istók, várhatod szörnyű sorsodat.

Várta is. Készen volt rá. Szék volt a szobában a padló közepére készitve. Semmi kinzó szerszám. Még pandúr se, csak a tiszti huszár. Mózes bátyánk rekedt hangon parancsolta :

— Ülj le!

Kalamár Istók leült. Mózes bátyánk föl s alá járkált a szobában. Valahányszor Kalamár Istók előtt elment, mindannyiszor ránézett s keresztül törte a lelkét rettenetes nézésével. S azt kérdé tőle nyugodt hangon:

— Voltál-e már Szicziliában ?

— Nem voltam.

Keményebb hangon kérdi.

— Miért nem voltál?

Pillanatra megakadt Kalamár Istók. Mit feleljen? De azután csakhamar észretér.

— Nem volt még ott semmi dolgom.

Mózes bátyánk megnyugszik a feleletben. Megint föl és alá jár a szobában, de a bozontos berbécs és torzonborz bajusza közt gyilkos nézése nem pihen. Öldökli vele a vádlottat. Egyszer csak mérges hangon rákiált.

— Miért nem volt neked dolgod Szicziliában?

Meghökken a gyerek. Erre már nem tud könnyen felelni. Lelke elkezd tépelődni. Mi az a Sziczilia ? Csárda-e, falu-e vagy hetivásár ? Sohase hallotta hirét. Bizonyos, hogy ő Szicziliában soha semmi rosszat nem tett. Nem járt ő neki ott még az öregapja se. Talán valami falu lesz az a Sziczilia az öreg Bakonyban a Somhegy mögött, arra a Hajszabarna felé. Mit akar ő vele a nemes vármegye Szicziliában? Ott ugyan rá nem bizonyíthatnak semmit. Elvégre mi baja lehet abból, ha bevallja, hogy csakugyan volt Szicziliában?

Darabig csak védte magát vitézül. Hol tagadott, hol hallgatott, utóbb belátta, másként nem szabadul, töredelmes vallomásra szánta el magát.

— Bevallom hát igazán tekintetes uram, voltam Szicziliában.

Mózes bátyánk ekkor emberölő haraggal fordult feléje.

— No látod akasztófa-virág! Most arra felelj iziben, mit kerestél te Szicziliában?

Szegény Kalamár Istókban megfagyott a vér erre a kérdésre. Érezte, hogy most már elveszett. Erre a kérdésre a káptalan se tudna megfelelni. Most már meg van kötve teste, lelke. Most már meg nem szabadul Szicziliából. Most már be kell vallani mindent.

Tisztába is jöttek az ügygyei tiz perez alatt. Ő ugyan nem vitte el a kecskegidát, hanem a Hánzi gyerek, de ő hozzá hozta s ő is evett a húsából. Ez az igazság, íme, Mózes bátyánk egyik erkölcsi eszköze.

Nagy hire lett ennek az egész vármegyében, de még a közeli szomszédos Győr és Vas vármegyében is. Tanultak is belőle, nevettek is rajta.

Eladomáztam ezt egykor Bessenyey Ferencz bará- omnak, a ki bámulatos szinművészettel és utánzó képességgel tudta ezt előadni. Mint képviselő bejárta vele az országot s el is terjesztette mindenfelé.KIHIRDETIK A TÖRVÉNYT.

(Törvényt hirdetnek Szent-Gáton 1848-ban. — Miként hirdették ki hajdan a törvényeket ? — A Nemzeti bácsi. — Mily föltételek alatt fogadja el a királyi vadász az 1848-iki törvényeket ?)

Akár szép, akár nem szép a történet: elmondom. A nagy időkből való: 1848-ból. Annak a dicsőséges esztendőnek is tavaszi napjaiból. A mostani hűséges adófizető, békés polgárember sehogy se érti meg, hogy volt valaha olyan idő is. De már hiába: annak a kornak, annak a nemzedéknek jelleméhez tartozott ez a történet is.

A márcziusi ifjak kiáltó szava belesüvöltött a nagy világba: közteherviselés, törvény előtti egyenlőség.

Közteherviselés!

Nagy szó. Értjük is tisztán. Én is fizetek adót, te is fizetsz, ő is fizet, mindenki fizet és mindig fizet. Szabadulni nem lehet, megváltani se lehet. A mi Urunk, Megváltónk, Üdvözitőnk ugyan az eredendő bűntől, Ádám apánk és Éva anyánk ballépésétől megváltotta az emberiséget, de az adófizetéstől ő se tudta meg-váltani.

Meg kell hát benne nyugodnunk.Csak hogy a szent-gáli nemes ember nem tudott benne hamarosan megnyugodni. Igaz, hogy nem is akart valami nagy buzgósággal. Adót fizetni, szűz vállainkra terhet rakni, őseinknek vérrel szerzett jussáról lemondani: ejh-hajh, az se igaz nemes, aki ezt békén elszenvedné!

Egyenlőség!

Balga beszéd. Már hogy lehetne egyenlő a paraszt a nemessel, a herendi sváb a magyarral, a tűzhely nélkül való a királyi vadászszal ? A Bakonyerdő nagy erdő, millió a fája, de még annak sincs két olyan fája, a mely egyenlő volna. így, rendelte az isteni bölcseség. Hát most már az emberi bölcseség az isteni fölé akar kerekedni ?

Mi tagadás: igy gondolkoztak bizony eleintén a szentgáli nemes atyafiak. Kiváltképen az öregek. Voltak ugyan fiatalabbak is, a kik meg-meghallgatták a kor intő szózatát, a hogy akkor szokás volt mondani. Magam jól ismertem közülük igen sokat, vadásztam is velük fiatal koromban, még arczukra, alakjaikra, dalaikra, adomáikra, kalandjaikra is jól emlékszem. Ifjú Gombás Lajos, Tóth József, Gaál Imre, Szalay János, Zsebők János ^keresztapánk*, Gombás Lőrincz, Tamás Károly, Csapó József, Nyirő János és a többi. Csak oly jó hazafiak és felviiágosodott elmék, mint közülünk akárki. De hiába. A méltóság és tekintély az öregeknél volt, azok pedig hallani sem akartak holmi közteherviselésről és törvény előtti egyenlőségről.

— Azt mondják: szabadság!

Kutyának kell az ilyen szabadság.

Az öregebbek kimondották ezt a szót s a fiatalabbak nem mertek ez ellen rugódozni.

De hát mégis csak törvény lett a törvény s úgy Szent György-napja után csakhamar meg is érkezett a nemes vármegyéhez. Ki kellett hirdetni.

— Igenis kihirdetni.

Ma már ki se hirdetik a törvényt isten igazában. Beledobják valami hivatalos lapba s azt mondják: tanulja meg abból minden ember. A törvény n^m tudásával ne védhesse magát senki.

Nem igy volt ez hajdan.

Hanem úgy volt, hogy nagy pöcsétes levél érkezett a nemes vármegyéhez. Nem is más küldte, hanem a király ő szent felségének főkanczelláriusa s nem is máshoz, hanem egyenesen a vármegyéhez. Rá volt Írva a levélre valami ilyféle: Főtisztelendő és tisztelendő, tekintetes és nagyságos, nemes, nemzetes és vitézlő egyházi és világi fő- és köznemesi karoknak és rendeknek, kedvelt híveinknek és a többi. Belül pedig az eredeti törvény volt ékes Írással s a király sajátkezű aláírásával.

Igenis a királynak saj’átkezüleg kellett minden törvényt minden vármegye, szabad kerület és szabad királyi város részére s minden kormányszék és törvényhatóság részére aláírni s megküldeni. Nem is volt akkor a királykodás olyan könnyű kenyérkereset, mint most. Az emberek legalább igy vélekedtek. Korszakos adoma is van róla. A mikor V. Ferdinánd 1835-ben trónrakerült: úgy félév múlva kérdezték tőle: hogy érzi magát uj hivatalában ? Azt felelte : elég kellemes volna ez a hivatal, csak annyi bolondságot ne kellene aláirni. Ezt a királyt hülyének mondták azok, a kik személyesen és közvetlenül ismerték. Pedig ha ez az adoma csakugyan igaz, akkor nem is volt valami nagyon hülye.

Nos hát a mi vármegyénkhez is kellő időben megérkeztek az 1848-iki törvények. Rajtuk volt a királynak nehézkes kézirása. E nélkül akadt volna elég ember, a ki azokat a törvényeket nem is hiszi.

A vármegye generális közgyűlésén szokott módon megtörtént a kihirdetés.

A járásokban sem tértek el a szokott módtól. Majd a járásokbéli fő- és alszolgabirák s megyei esküdtek sorba járják a nemesi falvakat s élőszóval elmondják, hogy uj törvény van s elmondják, a hogy tudják, azt is, mi van az uj törvényben.

A hogy tudják!

Ennek a szónak is van története.

Megirtam a »Nemzeti bácsit történetét. Esküdtünk volt. Lóháton szokta bejárni járása községeit. S ha törvényeket hirdetett, tarisznyában ezeket is hurczolta magával. Bizony sokszor megtörtént, hogy ő ugyan el nem olvasott semmiféle törvényt és sejtelme se volt arról, mi van egyik vagy másik törvényben, ügy cselekedett hát, mint a mai főszolgabirák.

Az 1839-iki országgyűlés veszekedett sok törvényt alkotott. Lett kocsiderékkal. Köztük volt a váltótörvény is, de azt az én György bátyám, a Nemzeti bácsi nemtudta, nem olvasta. De azért kihirdette. A váltótörvényt is kihirdette.

Váltó! Mi az a váltó ? A magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert. A cseregyereket, a váltópénzt s az inget-gatyát, más szóval a tisztát. Ha rövid útra ment valaki s kérdezték tőle:

— Mi mindent visz kelmed magával?

— Semmit, csak egy váltót.

Azt értette, két inget-gatyát, hogy tisztát válthasson. De a kereskedők váltójáról a falusi nemesnek nem volt fogalma se. Nem volt a Nemzeti bácsinak se.

Azt mondta a kihirdetésnél:

— Az ország rendei hoztak uj törvényt a váltóról is. Bárdossy József, rekedt hangú kurucznemes azt kérdi:

— Hát az meg mi az ördög?

A Nemzeti bácsi elnevette magát.

— Bizonyosan valami uj mosó, szapuló, kékitő intézet. De azt is hallottam, valami uj kárta-biánka.

Megnyugodtak benne.

De a szentgáli nemes urak nem nyugodtak meg a közteherviselésben, az adózásban. Sőt inkább kijelentették, hogy a ki azt náluk kihirdeti, annak leütik a derekát, élve el nem hagyja a köztársaságot.

Békességszerető, gazdag nemes úr volt a járásbéli főszolgabiró. Kereken kimondta, ő ki nem megy Szent- gálra a törvényt kihirdetni, ő nem akar bajt okozni se magának, se másnak.

Tanakodtak a vármegyén: mi történjék hát?

A vármegye főjegyzője volt Szent-király-szabadjaiRosos István. Erős, szép, barna férfi, tiz év óta a szent- gáliak követválasztó vezére. Bátor is. Vadkannal is verekedett egykor a Bakonyban s azt is megölte.

Majd ő hát kimegy a törvényt kihirdetni.

Kiment. Magával vitte a főszolgabirót is, az esküdtet is, tiszti huszárját is. A hogy illett.

A községházánál összegyülekezve várták a nemes urak, a királyi vadászok. Tele volt velük a tanácsterem, az udvar, a templom udvara s az utcza. Ott volt mindenki.

Hatalmas szónoklatot tartott, gyújtót, lelkesítőt mindenről s utóbb még a közteherviselésről és a törvény előtti egyenlőségről is.

Volt ugyan vivát is elég, de azért a gyülekezet nagyrésze izgett-mozgott, durczás képet mutatott. Nyilván nem tetszett neki valami.

Végre a Tamás-nemzetségből előállott valamelyik széles vállu, deresedő királyi vadász s harsány hangon kézdezte :

— Hát aztán, tekintetes főjegyző urunk, ha már olyan nagy lesz köztünk az egyenlőség, én ezentúl a herendi svábot nyakon se üthetem?

— Már miért is ütné nyakon, nemes atyámfia, a herendi svábot?

— Példának okáért olyankor, ha mikor nem akar velem magyarul beszélni.

A főjegyző harsány hangon felelt:

— Ezért bizony már ezentúl is nyakonütheti bátran! Ez volt a megoldás. A nemes urak tanácskoztak s

érett megfontolással elhatározták, hogy ez áron elfogadják az uj törvényeket.

A PAPAYAK.
I.

(Mit köszönök Pápay Miklósnak ? — Pápay Sámuel eredete s nevelödése. — Kisfaludy Sándor és Pápay Sámuel. — Milyen volt a magyar nyelv száz év előtt ? — Pápay Sámuel nyelvtisztitó munkája. — Irodalmi alkotásai. — Hogy adóztatta meg a veszprémi püspököt ?)

Most olyasom a hírlapokban, hogy meghalt Pápay Kálmán Pápán. Hatvankilencz évet élt. Maradtak-e ivadékai: nem tudom. De azt tudom, hogy ő az utolsó azokból a Pápayakból, a kik a Bakony jeles alakjai s egyúttal vármegyém büszkeségei voltak több mint száz év óta. A mikor a vármegye tisztjét viseltem, nekem is volt köztük tiszttársam s bár nálam jóval öregebb, de azért benső barátom, a kit igaz tiszteletem s forró szeretetem környezett, a mig élt. Az utolsó nagy magyar táblabiró. Nem én vagyok az, hanem ő volt. ügy születik-e magyarrá az ember vagy az élet és környezet ráhatása alatt úgy válik lassankint magyarrá: ez az istenség titka és sokat kell még tűnődnünk, hogy a titok minden rejtelmeit megtudhassuk. De ha a környezetnek s az életnek is van ereje és hatalma ahhoz, hogy az emberből ember legyen: akkor én az én rég elhunyt nemes barátomnak, Pápay Miklósnak, köszönhetek igen sokat. Az életnek s az embereknek, de magyar nemzetünk természetének tökéletes megismerésére is ő segitett. Okos vidámságot, gondtalan komolyságot, élczet, elmésséget talán tőle tanultam legtöbbet. Szeretni a magyar fajt gyönyörűséggel és halálos fájdalommal, búsulni múltján s keserű viszontagságain, imádni nagyjait, rajongani a nemzeti eszmékért, dolgozni értük egész életnek s erős férfinak istenerejével, hogy elvégre azzá legyen fajunk, a mivé az alkotó teremtette: az emberiség büszkesége. Ezek a gondolatok, ezek az érzések égtek lelkén s lobogtak szivében. Ha együtt voltunk: soha másra ki nem terjedt elmélkedésünk.

Az ő fia volt az a Pápay Kálmán.

Azonban kezdjük elején a dolgot.

Az első ősnek Sámuel volt a neve. Pápay Sámuel, Kazinczy és Kisfaludy és Berzsenyi barátja, a dunántúli nemzetébresztő irodalmi körnek igazi megteremtője s mindvégig fentartója s mint régebben mondták volna, elevenítő lelke.

A nemzetség korábbi történetét nem ismerem. Pápay Sámuel 1770-ben született. Születéséről s nevelődéséről meseszerü dolgokat hallottam.

Apja szegény balaton-melléki kálvinista pap lett volna. Gróf Esterházy Károly, a hires egri püspök, valahogy hirét hallotta, hogy a gyereknek villám az esze, csodálatos a szorgalma s lebirhatlan vágy duzzasztja lelkét a tanulásra. Elkérte vagy valami módon elszerezte apjától, gondjai alá vette, Kassán, Egerben, budai vagy pesti univerzitáson tanittatta, hites és okleveles ügyvédővé lenni segitette. Természetesen a római egyház hivei közé is áttéritette. A térités különben is kedvelt szokása volt.

Az ifjú ügyvéd azonban még se lett hamarosan ügyvéd.

Különös kedvvel, sőt szenvedélylyel búvárkodott szép magyar nyelvünk mélységeiben. Akkor foglalkozott ezzel Eévay is, a hires magyar nyelvtudós s Kazinczy is, a ki irodalmi nyelvvé akarta nemesíteni a mi nyelvünket.

Hejh, minő elhagyatott, elrontott, elavasodott nyelv volt akkor ez a miénk ! Tele latinsággal és németséggel, nyelvaggató és fülsértő hosszadalmassággal, furfangos és cikornyás képzésekkel s önkényes és ostoba uj szavakkal. Mikes Kelemen egykori nyelvének hire- hamva se volt már, Csokonay falusi kálvinista nyelvét az irodalomban nem becsülték, a literátus emberek becsülni nem is akarták s miveletlen, durva, paraszt nyelvnek tekintették.

Kisfaludy Sándor a költő isteni ösztönével, Pápay Sámuel a bölcsnek megfontolásával ugyanegy időben gondoltak arra, hogy szegény elhagyatott nyelvünket édes szerető gondunkba kellene venni. Pedig nem beszéltek össze s bármily benső jó barátság fejlődött ki utóbb köztük, ezelőtt száztíz évvel még nem is ismerhették egymást. Pápay 1796-ban az egri liceum- ban foglalt el tanári állást, hogy ott a magyar nyelvetés irodalmat taníthassa, Kisfaludy pedig ugyanakkor vált el Szegedy Rózától, az imádott leánytól s ment katonának a franczia háborúba.

Csak a múlt század elején, 1802 körül, találkoztak. A nagy költő már akkor megírta Himfy szerelmeit, a nagy tudós pedig már akkor nagy részben össze- hordta magyar nyelvtudományának s irodalomtörténetének nemes anyagát.

Sajátságos, hogy Kazinczy száguldozó nyelvújítását mind a ketten fanyar érzéssel fogadták. Látták ugyan, hogy Kazinczy kezében valósággal más lesz az irodalmi nyelv, mint eddig volt, de érezték, hogy ebben nem lesz sok köszönet. Az élő nemzet élő nyelve végre se nyers kő, a melyből tetszése szerint faraghat a művész mindenféle alakot. Az élőnyelv élete csodálatosan erős s ügyetlen beavatkozásokat föl se vesz vagy kegyetlenül visszautasít. Bizony Kisfaludy vidáman is, durczásan is sokat elméskedett a sok latinizmus, germanizmus és gallicizmus s minden másféle izmus fölött, a mely- lyel Kazinczy a mi édes nyelvünket fel akarta pipe- rézni s eredeti szép alakjából kivetkőztetni.

Csaknem igy gondolkozott Pápay Sámuel is.

Pápay életének történetét s irodalmi munkásságának jellemrajzát még ezentúl kell megirni. Irodalmunk történetirása eddig hanyag és figyelmetlen volt az ő irányában. Irodalmunk történetét Toldy félrevezette s azt helyes irányba utódai, Gyulai Pál, Beöthy s a többiek se terelték vissza. Pápay élete és munkásságának jelleme és sikerei csakugyan méltók a mélyebbbuvárlatra. Anyag is van hozzá elég. Csak Kazinczy levelezései is sok forrást nyitnak meg előttünk. Darnay Kálmán barátom Pápay iratainak nagy részét megmentette s azokat nemes hévvel s magyar szivességgel bocsátja hivatott férfiak megfelelő rendelkezésére. Nem egyedül a Kazinczy-iskolának s főleg se annak köszönhetjük irodalmi s költői nyelvünknek a múlt század 30-as és 40-es éveiben oly magasra emelkedését. Kazinczy érdemeit ki vonná kétségbe ? De tul a Duna érdemei talán még ragyogóbbak és soha hervadni nem fognak. A két Kisfaludy és Berzsenyi, Pápay, Zádor és Zsoldos, Deák és Vörösmarty: im ezek voltak főleg a magyar költői, szónoki, tudományos és irodalmi nyelv megalkotásának legnagyobb hősei. Keressetek hozzájuk hasonlókat vagy náluk nagyobbakat a Kazinczy-Kölcsey-társaságban!

De hát eddig semmi baj. A mi halasztódik: annak örökre elmaradni még nem szükséges. Irodalmi történetünk bizonyára ki lesz igazitva nemsokára.

Pápay Sámuel 1802-ben jött át Egerből tul a Dunára s telepedett meg Pápán állandóan. Kegyes ura s urának családja, a pápai Esterházy grófok, a Pápai, Ugodi és Devecseri óriás uradalmak jogi ügyeinek igazgatását bizták rá. Az uradalmak három vármegyére terjednek, középpontjuk Pápa, ott van az urasági vár és székhely, a dominális fiskusnak hát ott kellett fészket rakni.

A vármegye nemes közönsége rögtön észrevette az uj jövevény embert. Kögtön fölismerte benne a nagyot. A mi igen természetes. Hiszen a pápai Kollégium jeles tudósok gyülőhelye s a veszprémi káptalan tudósai is erős érzékkel ügyeltek nyelvünk újra való feltámadásának nagy háborgásaira.

Alig lépett be Pápay a vármegyébe s alig foglalt helyet a táblabirák között, a vármegye nyomban elhatározta, hogy a magyar kormányzás, igazgatás és Ítélkezés nyelvét magyarrá kell tenni s a mennyiben magyar volna, a sok átkozott latinságtól és németségtől meg kell tisztítani. Mert a mennyire magyar volt is, az idegen szavak annyira elcsúfították, hogy jó ízlésű ember leszédült tőle a torony tetejéről.

A tisztviselőt magisztratuálisnak nevezték, a hivatalnokot officziálisnak, a szolgáló személyzetet szervien- tesnek. A vármegye tisztviselői voltak a két viczispán, a főnótárius, a viczenótáriusok, a perczeptorok, egzak- torok, kanczellisták, a judliumok, az asszeszorok, a fő- és viczefiskusok, a jurasszorok, a perzekutorok, a fizikusok, a felcserek, a geometrák s egyéb mindenféle népek. Ki tudja ma: mik és kik voltak ezek?

Hát az igazgatás és pereskedés műszavai? A hány ember: annyiféle társadalmi osztály. Maga a parasztság is több felé oszlott. Voltak urbáriálisok, kontraktuális- ták, czenzualisták, kurialisták, guerálisok, inkvilinusok, szubinkvilinusok, skultécziánusok. Mindegyiknek más törvénye, más Ítélete, más-más neve, más megyei nyelve. Még a nemesség is sokféle volt. Főnemes, köznemes, országos nemes, lokális nemes, prédiális nemes, birtokos nemes, ármálista, ágilis és a többi. Agilis az volt, a ki maga nem volt nemes, de a birtoka nemes volt. S volt olyan nemes, a ki személyére nemes volt,de a birtoka jobbágyi birtok volt. Mindegyikre másként szólt a törvény és a latinos, magyaros műszó. Ma már az ördög se értené.

Hát még a sok tárgyi műszó! Egész kötet könyv kerülne ki belőle. Egyetlen egy rongyos pörben is százféle, ki latin, ki magyar, ki latinos magyar, ki magyaros latin. Olyan zagyvalék nyelv, a milyen még nem volt soha a világon. Mi lett volna a mi ragyogó szép nyelvünkből, ha bölcs elmék és lelkes szivek és hatalmas vármegyék a romlásnak útját nem állják ?

A nemes vármegye már három év múlva, 1805-ben, megbizta hires tudós táblabiráját, Pápay Sámuelt, hogy csináljon a kormányzás, igazgatás, tiszti szolgálat és pereskedés számára tökéletes és tiszta magyar nyelvet. Szedje össze mindazt, a mi szép és jó van a múltban s népünk élő nyelvében. Vagy magyarok legyünk vagy feküdjünk le örökre !

Pápay az a férfiú volt, a ki méltó volt e megbízatásra. A munkálatot elkészítette.

Más vármegye is készített efféle munkát, ki előtte, ki utána, de az övét tartom legbecsebbnek.

Különben nem az én dolgom ezt most megbírálni. Sok szava nem vált be. Tenger szava jól bevált. Sok szavát használjuk ma is. Sok szavát azóta rontották cl ostoba hatóságok és biróságok. Kezdő munka volt az övé, de hatalmas. Nyomdokán uj élet támadt s uj ösztön az áldásos munkára.

A vármegye a munkát kinyomatta, kiadta s az ország minden vármegyéjének követés végett megküldötte. A czime ez:

— Észrevételek a magyar nyelvnek a polgári igazgatásra és törvénykezésre való alkalmaztatásáról. Veszprém, 1807.

Minden vármegye nem fogadta el teljes komolysággal Veszprém vármegye nyelvtisztitó indítványát s nem kötelezte tisztviselőit ennek hivatalos használatára. Nehezen is kötelezhette volna, nemes ember, a ki egyúttal vármegye ura és tisztje, úgy beszél és úgy ir, a hogy tud, a hogy akar, a hogy a szülők körül vagy az iskolában megszokta. E kérdésben neki nem parancsol még a vármegye se.

Nem is adta fejét minden vármegye arra még akkor, hogy tiszta legyen a magyar nyelv. Sőt még arra se, hogy általában magyar legyen a vármegyék nyelve. Az igazi állami nyelv ezelőtt száz évvel Magyarországban még a latin volt. Latinul irkáit az udvari Fő- cancellária s a Consilium Locumtenens. Az összes állami hatóságok a dicasteriális nyelvet, Írásmódot és gondolkodást iparkodtak követni. Mindez latin volt. Az összes jogi, törvényhozási és rendtartási könyveket, a mennyiben tartalmuk gyakorlati oktatásul szolgált, latin nyelven Írták. Még Sárospatak híres jogtanára, Kövy Sándor is latin nyelven irta a magyar jogról remek könyvét. így dolgoztak mások is. A királyi udvar épen nem akarta, hogy Magyarországban a magyar nyelv terjedjen s a magyarság erősödjék. Még húsz esztendő múlva is, 1825-ben, az országgyűlés csupán latin nyelven hozta a magyar nép számára az országos törvényeket. Megbolondultak volna talán a törvényhozó urak? Dehogy cselekedték ezt. A latin nyelv volt a kilenczszáz éves szokás s ebből a királyi udvar nem akart engedni. Deák Ferencznek kellett jönni az 1832-ik országgyűlésre, hogy ekkor már elkezdjék a törvényt a latin mellett magyar szövegben is megalkotni.

Pápay Sámuel munkája mégis alapos munka volt. Akkor úgy nevezték: fundamentális, — ma igy mondaná az akadémia: alapvető munka. Még az oly vármegyék is sokat okultak belőle, a kik egyébként még Veszprém vármegye gyökeresen ujitó törekvéseit elfogadni nem nagyon buzgólkodtak. Az egészséges mag el lett vetve, kikel az majd s hatalmas tenyészetnek indul.

Mily szükséges volt ez a kezdés, semmi sem bizonyítja jobban, minthogy maga Pestmegye is több, mint harmincz óv múlva jött arra, hogy a megyei közigazgatás rendszere iránt javaslatot kellene készíteni s hogy efféle javaslatot Nyáry Pál, a vármegye akkori híres főjegyzője esak 1840-ben készített az e végből választott küldöttség segítségével. Zala vármegye, noha országos hirü nagy férfiai voltak, egykét évvel még később határozta el magát ily munkálat készítésére.

Veszprém vármegyében 1842-ben jelent meg Zsoldos Ignácz korszakos munkája két jókora kötetben. A munka czime: A szolgabirói hivatal. Első kötete a törvénykezési, második kötete a közrendtartási szabályokat állitja össze s ismerteti. E nagy munka nem törvény ugyan, de sokáig, majd 1872-ig, ez volt Magyarország vármegyéinek, mondhatni alaptörvénye. Szolgabiró e nélkül el nem lehetett. Szolgabirák, ügyvédek, jogtudósok ebből tanulták a gyakorlati jogi élet szép magyar nyelvét.

Amikor Zsoldos munkája megjelent: Pápay Sámuel akkor már nem élt. Zsoldos, mint fiatal ember s a vármegye ifjú tisztviselője, még jól ismerte a nagy tudóst s bár a Szolgabirói Hivatalt Pápay nyelvujitó műve után harminczhárom esztendő múlva kezdte megirni, munkájában mégis Pápay bölcs javaslataival találkozunk a fogalomjelző jó szavak használatában lépten-nyomon.

Hamarosan megjelent Veszprémben Pápay Sámuelnek másik nagyon szép és nagyon érdemes munkája is. Ennek czime: A magyar litteratura esmérete. A czim mutatja a munkálat tartalmát is. A magyar irodalom történetéről szól főképen.

Irodalomtörténetünk megírására jeles kísérletek történtek előtte, de rendszeres történetet megirni valósággal Pápay Sámuel kezdette. Ennek anyagát a tudós még Egerben kezdte gyűjtögetni s Pápán csak folytatta a gyűjtést és búvárkodást. A munka nyelve szép s még ma is olvasható. Ily szép nyelven Írva tudományos könyveink közt ez az első. ütána vannak, előtte egy sincs.

A munka 1808-ban jelent meg. De nem az egészmunka. A megjelent rész csak első része lett volna az egész műnek. Irodalmunknak nagy vesztesége, hogy a mű csonkán maradt.

A mikor az első rész megjelent, akkor még nem is rendezte sajtó alá az egészet. Benső jó barátja volt Péteri Takács József. Lelkes férfiú, nyelvújításunk ügye s irodalmi viszonyaink iránt buzgón érdeklődő. Nem utolsó, sőt még csak nem is közepes Írónk lett volna, ha Íróvá akar lenni. Fenmaradt levelei gyönyörűek. Megismerte, mint jó barát, Pápay Sámuelnek Egerben tartott magyar irodalmi s irodalomtörténeti előadásait s nem nyugodott addig, a mig ezekből egy kötetet a tudós napvilágra nem bocsátott.

Ez a becses mű kiadásának vázlatos története.

Azoknak, a kik hivatásuk érzetében a magyar irodalom és nyelvújítás történetét tanulmányaik körébe vonták, még egyszer szives figyelmükbe ajánlom, hogy tanulmányaikat minél szélesebben terjeszszék ki Pápay Sámuelre s vele kapcsolatban a dunántúli Írók működésére. Van anyag hozzá elég. Sok fontos kérdés nyer teljes feleletet és sok gyönyörű részlet lesz szebbé, világosabbá.

Az irodalomtörténeti mű, a mint megjelent, csakhamar ismeretessé és tiszteltté tette az iró nevét az egész országban. A buzgóbb lelkű vármegyék siettek az irót táblabirájukká választani. Pápay úri házát mindinkább kezdték jelesebb férfiak látogatni. Kisfaludy Sándor a Sümegről Téthre s onnan visszatérő útjában úgyis mindig a hű barát szeretetével és pontosságával kereste 16*föl. Kazinczy levelei csak halványan rajzolják, minő jeles és befolyásos alakja volt Pápay Sámuel sok éven át irodalmi közéletünknek.

Korán elhalt, alig ért ötvenhét évet. Halála előtt több évig betegeskedett. Miklós fiától azt hallottam, magas, középtermetű férfiú volt, komoly arczczal, erős nézéssel, ezelid kék szemekkel. Csak egyetlen egy öreg barátom él még, Osváld Dániel, a ki, mint serdülő gyermek, látta s jól ismerte. Nyolczvan éve halt meg.

Adomaként emlegették, hogy ő meg tudta adóztatni még Kopátsy József veszprémi püspököt is.

Kopátsy, a későbbi herczegprimás fukar ember hírében állt. Talán igaz se volt, de azt beszélték róla, hogy az ő pénzét, kegyes adományát sohase látta senki.

A hires emlékezetes napon, 1825. évi november 3-án, megkezdték a magyar tudós társaság megalapítását s erre az önkéntes adományok gyűjtését. A veszprémi püspök is adott ezer pengő forintot. Tőle ugyan, mint nagy úrtól, nem sok pénz, de azért szép összeg volt az akkor. Negyven-ötven hold földnek az ára.

Pápay Sámuel ki nem maradhatott az adományozók sorából. Ő is küldött ezer pengő forintot Pozsonyba, a veszprémi püspökhöz, mint különben jó barátjához s megkérte, jelentse be ezt, mint az akadémia alaptőkéjéhez való adományt.

A gyüjtőiv épen akkor a főlovászmesternél, gróf Várkonyi Amadé Antalnál volt. Személyesen ment hozzá Kopátsy püspök Pápay ezer forintját átadni.

A kanczellista beírja Pápay Sámuel nevét s a pénzösszeget, még pedig közvetlenül Kopátsy püspök neve s pénzösszege mellé. Ezer forint egyik is, másik is.

Nézi a főlovászmester a két nevet és két összeget egymás mellett. Mosolyogva szól a püspökhöz:

— Furcsa, hogy te is domine illustrissime csak akkora summával vagy beírva, mint ez a pápai fiskális. Mit szólnak az emberek, ha igy egymás mellett látják a neveteket?

— Igaz, igaz, domine excellentissime, hát légy kegyes az én nevem máshova Írni.

— Nem lehet. Az aláírási ivén nem szabad változtatni. Hanem hát a te neved után még egy ezer pengőt irok, legyen kétszer annyi, mint a fiskálisé.

A püspök nem tudta, mit csináljon, de azután csak jó képet csinált a dologhoz.

— Fiat piscis. Adta fiskálisa, behajtotta rajtam az adót, pedig nem is volnék vele köteles.

Elővette az újabb ezer forintot s átadta szépen. így lett a törvénytárba beczikkelyezve.

A nagy tudósról és érdemes Íróról ma már nem igen emlékeznek se Pápán, se környékén. Nem csoda, hiszen rég elmúlt már minden ismerőse, minden barátja. Négy nap előtt halt meg közel hetven éves unokája is. S ki emlegetné őt, a mikor irodalomtörténetünk is, noha méltó volna rá, alig emlegeti?A két testvér. — Pápay Lajos. — Hogy lett huszárrá ? — Miként szerződött huszárjával ? — Költő volt. — Mi a policzáj ? — ,,Mi magunk!“ — Halála. — Pápay Miklós egyénisége. — Deli táncza. — Miként hajtotta végre az Ítéletet ?)

Az öregek annál jobban emlékeznek még két fiára: Miklósra és Lajosra. Ma is öröm fog el mindenkit s ma is könnyeit hullatja mindenki, a ki ismerte őket s most rájuk gondol, ügy szerette s úgy siratja őket mindenki.

Pápay Miklós és Pápay Lajos. Nem történelmi nevek, sohase jutott eszükbe hivalkodni se nevükkel, se dicső apjukkal, se istenadta elmebeli nagy tehetségükkel. Pedig nagy tehetségük volt. A Lajos testvér még költő is volt, dévajkodó verseiből egész kötetet lehetne még Pápa vidékén gyűjteni. De csak kéziratban őrzik őket.

Tökéletes jó magyar alakok. Kevés volt hozzájuk hasonló még a Bakony vidékein is. A lassankint eltűnő ősi magyar nemességnek utolsó hullócsillagai. Azért emlékezem meg róluk. A mit följegyzek életükből : mindaz már csak adomaszámba megy. De alakjukat széppé teszi.

Rakonczátlan fiuk voltak. Örökké jó kedvvel, örök vidámsággal, sohase törték máson a fejüket, csakpajzán- ságon. Nem fogadtak szót se istennek, se embernek, se papnak, még komoly és bölcs édesapjuknak se. Jó énekes, hires tánczos, csinos fiú mind a kettő. Szüret, névnap, tánczvigalom, lányos ház, el nem lehetett

náluk nélkül. Száz kalandjuk, ezer mókájuk. Jó apjuk már kétségbe kezdett esni: lesz • e belőlük ember valaha ?

A Miklós fiú mégis csak lassankint megigazodott, de a Lajos fiú iavithatatlan maradt.

A gyermeknevelés kérdése nagyon régi kérdés. Ismerték már a hellenek és latinok is. Sőt még az ő előttük élt népek is. Akkor is szerették a szülők a gyereket s akkor is akadt aszú agyvelejű tudós, a ki szentül hitte s hangosan hirdette, hogy neveléssel, oktatással, intéssel, kegyes szóval, ütleggel, koplalással mindent lehet csinálni a gyerekből. S miért ne lehetne ? Ha tuskóból oltártartót lehet faragni, nyers kőből faragott képet, tinóból ökröt: miért ne lehetne a kölyök lágy leikéből erényes, tudományos, rendtartó, csöndes magaviseletü jámbor állampolgárt?

Csakhogy a régi vármegyei nemes ember nem igy gondolkodott. Pápay Sámuel is megkisértett mindent az ő rossz fiával, Lajossal, de a mikor látta, hogy hiába minden kísérlet, a gyerekkel boldogulni nem tud s az még akkor is a kerítésen mászik be a gyümölcsösbe, a mikor a kapu tárva-nyitva előtte: elő-vette jó magyar eszét.

Menjen a kölyök katonának. De ott se pocsétakerü- lőnek, hanem lovas katonának. Legyen huszár. Ott aztán vagy elpusztul, vagy emberséges ember válik belőle. Lehet hős, híres hadvezér is. Lehet még úr is, főrendü is, ország zászlósura is. Száz példa van rá. Ott van Simonyi ezredes is, a kit személyesen is ismer.

így lett Pápai Lajos huszárrá. Először katonai nevelőintézetbe került, azután ki az ezredhez. Becsben, Gali- cziában töltötte idejét, ifjúságát. Derék katona lett belőle. Fölvitte végzete a kapitányságig, pedig még fiatal volt. Megváltozott a természete is. Láng volt az esze, megtanult németül, francziául még pólyákul is.

Katonai szokás ellenére becsülte még a mezei gazda, kézműves, hivatalnok, dolga után járó, munkában izzadó polgári elemet is s igazán belátta, hogy kell lenni rendnek, törvénynek, birónak, rendőrnek, csendőrnek, pénzügyőrnek, ellenőrnek s mindenféle őrnek. Mert ha ezek nem volnának, ki vigyázna arra, hogy a huszárnak és lovának mindene meglegyen, a mi kedvére való ?

Egyszer aztán hazajött Pápára. Csak úgy látogatóba rucczant haza, nem akarta örökre elhagyni a katonaságot. Csak körül akart nézni Pápán. Kik élnek még a jópajtások közül.? Kik haltak el időközben? Mig odajárt, az alatt végigsuhogott a világon a kolera, az epemirigy s bizony az a gyalázatos jövevény sok ajtón besurrant a nélkül, hogy engedelmet kapott volna rá. Az igaz, hogy nem is kopogtatott s nem is rimánkodott.

Édes apja már nem élt akkor. Miklós testvérje virágjában volt, uradalmi fiskus és vármegye ura. Régi pajtásai közül alig hiányzott valaki. A jókedvű fiuk majd mind együtt voltak. Életkoruk nagyobbra nőtt, de jókedvük is nagyobbra nőtt. Sőt még meg is szaporodtak. Ő utána nemsokára hazajött hires Csúzy Jankó is, a ki betyáréletet élt, csikósbojtárságot viselt s ismeretlen világot járt tizenöt-husz esztendőn keresztülTörténetét elmeséltem már ott, a hol Sobri Jóskáról emlékeztem. Sőt a mulatozásaikról híres családi körök is megszaporodtak. A nagy kedvességben állt öreg úrnő, Rábáné, magához vette két unokaöccsét, két serdülő lányrokonát, két ragyogó szépségű, jókedvű lányt, a milyen nincs hét vármegyében. Hetenkint nagy mulatság s úri tánczvigalom a háznál a két tündérlány kedvéért. Megjöttek arra az előkelő fiatalok mind Győrből, Sopron vármegyéből, Kemenesaljáról, Zalából, Somlyó vidékéről, Marczal mellékéről.

Ilyen világot talált otthon Pápay Lajos, a mikor hazajött, mint nyalka huszárkapitány.

Öreg huszárt hozott magával századából, a kit már három soros hosszú szolgálat után aztán el is bocsátottak. Kemény legény volt az öreg huszár, a neve Ferkó. Azért hozta magával, hogy neki és hátas lovának gondját viselje.

Hazajöttük után három napig le se vetkőzött a kapitány úr. Egyik háztól a másikhoz, egyik mulatság a másik után. Három nap után azt mondja neki az öreg huszár:

— Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, hogy leszünk mi ezután ?

Mámoros jókedvvel azt feleli a kapitány:

— Hát úgy leszünk, hogy ezentúl iszunk és mulatunk. Hanem rendet kell tartanunk. Hol én iszom, hol kend iszik. Együtt, egyszerre nem lehet. A becsületet meg kell tartani. Most rajtam a sor, de azután kendre kerül. Megértette kend?

— Megértettem, vitéz kapitány uram!

S összecsapta nagy vigan a sarkantyúját. Hiszen csak ennyit akart tudni. Az pedig épen rendén való dolog, hogy a kapitány kezdje a sort.

így kezdődött az otthon való uj élet és igy is folytatódott. Hegyen-völgyön lakodalom, szünet nélkül való dinom-dánom.

Hanem úgy félesztendő múlva megint szól az öreg huszár.

— Jelentem alássan, vitéz kapitány uram, baj van.

— Mi baj van?

— Kezd a gyomrom már begyöpösödni. Mikor kerül én rám a sor?

Nagyot nevet a kapitány. Eszébe jut a kötés, a melyet hazatért-ükkor csináltak.

— Igaza van kendnek. Holnap kenden a sor!

Ettől kezdve félesztendeig az öreg huszár ivott s a kapitány gubbasztott.

Elbámultak ezen. Mi történhetett Pápay Lajossal, a vidámság és szellemes társalgás hősével? Talán halni készül ?

Dehogy készül. Megmondta a józan élet okát. Elbeszélte az öreg huszárral csinált kötésének történetét. Most már az egész nemes vármegye nevetett. S elismeréséről azzal tett tanúságot, hogy az öreg huszárt huzták-vonták ezentúl iddogáló mulatságra, szüretre, vadászatra.

De azért a kapitány se henyélt.

Istenadta hatalmas költői tehetsége fölébredt, hires tudós apjának irodalmi kedvtelése benne is kisarjadzotts elkezdett imi. Verseket irt. Megénekelte a vidám társaság köréből a távollevőket és jelenvoltakat, a holtakat és eleveneket, Somlyó és Kemenesalja mulatozásait, a férfiakat és nőket s minden titkos és csintalan esetet, a mely közel és távol megtörtént. A versek kéziratban elterjedtek négy vármegyében. Kinyomatni őket nem lehetett. Nem engedte volna a sajtóhatóság se, de az akkori Ízlés se. Kegyetlen busvidámsággal, vaskos enyelgésekkel, szerelmi kalandok művészi, de nyers leírásával vannak tele. Elbeszélései szerkezet és elmésség, de még nyelv dolgában is versenyeznek Csokonai Dorottyájával. Álneveket használ, de a környéken mindenki jól tudja, ki rejlik az álnév alatt.

A »Mi magunk* czimü adomája sokáig élt, én is teljes üdeségében hallottam, Bakony aljának öregjei ma is ismerik, ma is emlékeznek rá.

A pápai nemzeti kaszinóban volt nagy mulatság. Névnap, vagy alkalmi dolog, húzta aczigány, daloltak az urak, daluk harsogó hangját visszaverte a nagy templom fala. Éjfél felé járt már az idő. Utezák, terek csöndesek.

Pápay Lajos is ott volt a mulatók közt. Éjfél felé az erős somlyai bortól kissé elnehezedett, félre ült kis sarokasztalhoz s fejét könyökére támasztva némán nézte a mulatókat. Nem régen jött haza, osztrákok közt élt századával, a vármegye alkotmányáról nem tudott még úgyszólván semmit.

Odamennek hozzá pajtásai, Vermes Illés, később 1848-ban pápai követ, megszólítja:

— Min búsulsz, héjh ?

— Nem búsulok pajtás, de talán már mennénk haza, nagy zajt ütünk, fölverjük az éjjeli csendet.

Nagyot nevetnek rá.

— Kinek mi köze ahhoz?

— Ránk tör a poliezáj s nekem, mint katonatisztnek, az kellemetlen volna.

Még nagyobbat nevetnek.

— Poliezáj ? Miféle poliezáj ? Mi az a poliezáj ?

— Hát ti még azt se tudjátok, mi a poliezáj ? Hát nincs ebben az országban poliezáj ?

— Itt ugyan nincs!

— Hát aztán ki tartja itt fenn a rendet, békességet, éjjeli nyugalmat, tisztességet ?

— Mi magunk.

— Látom. De hát ki biráskodik köztetek, ha valaki mégis zavarja a csendet?

— Mi magunk. Nem látod, hogy itt van köztünk a főbiró, esküdt, fiskus, perceptor s a többi megyei tisztviselő ?

— Hát ti nektek nem parancsol senki?

— Hogyne parancsolna ? Ott a nemes vármegye!

— Kik alkotják azt a nemes vármegyét?

— Mi magunk.

— De hát a vármegyének ki parancsol ?

— Az országgyűlés !

— Hát az országgyűlésnek kik a tagjai s azokat kik választják?

— Mi magunk választjuk s mi magunk vagyunk a tagjai.

Bizony ilyen volt a nemesség világa s a vármegye szabadsága 1848-ig. Égen, földön, örökös mindenségben más volt az az élet, mint a mai. A mai kor emberének sejtelme sincs agyonzaklatott élete folyamán arról, milyen volt hajdan a nemes ember világa. Ma ezer keserű és nehéz kérdés zaklatja a művelt nemzetek agyát, szivét és egész életét s nincs felelet a kérdésekre s az emberiségnek nincs nyugalma a kérdések miatt. Ma is egy élete és egy halála van mindenkinek, de senkinek se ér a halála többet, mint hajdan és mindenkinek kevesebbet ér az élete, mint hajdan. Igaz, hogy ma megvan az egyenlőség, vas törvény nem ismer különbséget osztályok közt. De nem olyan egyenlőségről álmodtak őseink. Nem a jogtalan emelkedett a magasba, hanem a nemes szállt alá. Görnyedj a törvény igája alatt, de egyféle módon: ez a mai egyenlőség. Nem igy akartuk.

Ezek a megmérhetetlen súlyú gondolatok gomolyogtak Pápay Lajos agyában, a mint abból a *Mi magunk* szóból megértette, miből áll a magyar nemesség joga és szabadsága. Két kezét összekulcsolta feje fölött.

— Barátaim, véreim, most értem már az állapotot. Sir a lelkem. Európa közepén ekkora szabadságot meg nem tűrnek sokáig a császárok, királyok, potentátok. Meglássátok, nem sokáig élünk.

Hiábavalóságnak tartotta ezt a jövendölést mindenki. De néhány esztendő múlva csakugyan vérbefulladta magyar szabadság. Ott járt köztünk kézről-kézre Pápay Lajos leghíresebb verse. Ez volt a czime:

Mi magunk.

Ebben írja meg nagy vidámsággal: mulass, édes vérem, jó nemes pajtásom, úgy se győzöd sokáig, rád jön majd a policzáj, a fináncz, a zsandár, a német s Európa minden éhes sáskahada. De addig legalább mulass !

Ő maga nem érte meg a nagy romlást.

Gégesorvadásba esett, de vidáman halt meg, a hogy élt. Utolsó órájában egyik jó barátja látogatta meg: Liszkay Béla pápai kálvinista pap. Gyönyörű papi alak, prófétának való. Vigasztalni akarta. Szavaiban előfordult az igazság szó.

— Köszönöm, pajtás, de ne beszélj nekem az igazságról. íme, a torkom szárad el, pedig azt öntözgettem a legszorgalmasabban. Hol hát az igazság?

Ez volt utolsó szava.

Testvérje, Miklós, az igazság keresésében, gyűjtésében s kiszolgáltatásában töltötte vármegyei életét. Mikor én is a vármegye tisztjét viseltem, ő akkor törvényszéki biró volt, törvényszékünk legtekintélyesebb s talán legöregebb tagja. Ő az a Pápay Miklós, a kiről könyvem e fejezetének elején oly meleg szivvel emlékeztem. De idézem nevét és emlékezetét egyéb könyveimben is nem egy helyütt.

Jó szivéről, jó kedvéről, hatalmas elméjéről s vaskos elmésségeiről egész vármegyénkben ismert férfiú. Utálta a mai kor németes és nemzetközi szavait, szokásait,erkölcseit, törekvéseit és tévelygéseit. Lelkének mélységeiben szentség gyanánt élt az a meggyőződés, a melynek a költő Zrínyi Miklós e szavakban adott élő alakot: mi magyarok egy nemzetnél se vagyunk alább- valók. Sőt velem is egyetértett, a mikor azt hirdettem, mi vagyunk a legnemesebb faj, de a legszerencsétlenebb nemzet a világon.

Nem irt, mint apja tette. Pedig ha gyakorlatot szerez az Írásban, jeles Íróvá válhatott volna. Biztattam, de már elkéstem. Igaz, hogy nálam sokkal idősebb volt s életének már jól elmúlt a delelője, a mikor benső barátság fejlődött köztünk. De mennyi SZÍV és mennyi eszme, mennyi érzés és mennyi magyar tudás duzzasztotta lelkét még akkor is! Sohase láttam még embert, a ki a magyar lélek természetrajzát jobban ismerte volna, mint ő. Még az én apám se ismerte jobban.

Rajongott a magyar zenéért s a magyar tánczon kívül a világon lévő semmiféle testmozgást se fogadott el táncznak. Csak tipegésnek, rugdalózásnak vagy pipes andalgásnak nevezte a más fajok tánczát.

De tudta is a miénket. Nemcsak érezte, nemcsak gyönyörűséget talált benne, hanem járta is. Közel járt már eletének hetvenedik évéhez, talán el is érte, a mikor utoljára láttam tőle a deli mozgás magyar művészetét. Bizalmas társaságunk volt együtt, igaz jó magyarok, fölséges kedve kerekedett, fölugrott az asztal tetejére s ott járta el délczeg bokázói^t.

Öreg korában is szép termete volt. Se nem kövér,se nem sovány; — nem is magas, nem is alacsony. Hajh minő isteneknek való művészet ez a magyar zenére hullámzó szabályos testi mozgás ! A művészetek összessége. Költészet, zene, festmény és szobor együtt egy alakon, a mely él, buzdit, lelkesit, mámorba ejt s kiemel bennünket a föld porából.

A színművészet csarnokaiban még nem láttam igaz magyar tánczot. Azt a nagy és tökéletes művészetet még nem láttam, a melyet csak a Bercsényi czimü kurucz dalra s Bihari alkotásaira lehet megalakítani. Alig sejti ez a nemzedék, mily mérhetetlen kincsünk van nekünk alakitó nemzeti művészetünkben. Káldyt találtam egykor, a kinek segítségével a kurucz zenét kiástam a feledés avarjából; — vájjon találok-e még másik Káldyt, a kinek segítségével a magyar deli tánczot egykor meg tudom mutatni a nemzetnek és a nagy világnak?

Életének történetét nincs miért apróra elmondanom. Nem lett történelmi névvé, mint apja. Neve és emlékezete is elmúlik, ha majd mind elmúlnak, a kik ismerték és szerették. Végzete az, a mi a nagy színművészeké. Nagy, nemes és igaz magyar volt, de mint a közélet embere csak a vármegye kis körében teljesítette a becsületes élet kötelességeit. Voltak hozzá hasonlók s bízunk abban, hogy még lesznek is. S a mig lesznek: addig nemzetünk is üde marad.

De az életnek azon tünetei közül, melyekből a jellem és egyéniség megalakul, egyet mégis ismertetnem kell.

A mi időnkben még nem volt rendszeres büntetőtörvény. A mikor bírói széket ültünk s az volt a kérdés: bünös-e valaki s büntetésének mértékét miként szabjuk meg, a bírói bölcs belátás volt a vezérünk, a prudens arbitrium judicis. Most is úgy kellene lenni, de a büntető törvény rendszere meg nem engedi. Ez a rendszer gúzsba köti a bírói bölcsességet s annak nem enged szabad mozgást, szabad érvényesülést. Nem bízik benne.

A régi magyar ész nem ismert büntetési minimumot. Ha a vádlott bűnt követett el, de isten előtt és ember- sziv előtt tökéletes volt a mentsége, kimondtuk ugyan bűnösnek, de nem büntettük, nem sanyargattuk. A régi magyar ész nem bízott mindent a király kegyelmére. A nélkül is elég joga és hatalma van a királynak. S azután a király úgy se ismeri igazán az esetet. Csak isten ismeri, a ki a sziveket és veséket látja és a bölcs igaz biró.

De a mostani biró, akármilyen bölcs és igaz, hiába látja, hiába ismeri. Akármily emberi s akármily nemes a mentség: ott a buta törvény, azt kell neki alkal. mazni német észszel, német módra. A törvény pedig büntetést rendel s ha sok és nagy a mentség, enyhíti ugyan a büntetést egészen a »legkisebb mértékig*, de a legkisebb mértéket mégis megszabja, sőt még azt a rőföt, fontot, itczét is megszabja, a melylyel a legkisebb mértéket meg kell határozni. Mintha az emberi lélek rejtelmeit fonttal, rőffel, itczével lehetne mérni, mint a sört, vásznat és marhahúst.

Mi nem igy cselekedtünk. Ha bűnös volt a vádlott kimondtuk Ítéletben, hogy bűnös. De ha kiáltó ok volt rá: nem szabtunk büntetést. Hanem azt mondtuk: bünper alatt állt, a bünper már maga is összekuszálta idejét, vagyonát, becsületét, lelkének nyugalmát, — a büntetést már ezzel kiállotta; — bünper alatt álltát, tehát betudjuk büntetésül.

A mai biró ezt nem teheti, bármiként kényszerítené rá érző lelke, vagy bölcsessége.

De volt más büntetésünk is. Kimondtuk a bűnöst, de nagyok voltak a mentségek, tehát a bűnöst csak bírói megdorgálásra Ítéltük. S az Ítéletet nyomban végre is hajtottuk. S ha azt akartuk, hogy súlyos legyen a dorgálás: Pápay Miklóst küldtük ki az Ítélet végrehajtására. Természetes, hogy meg kellett rá kérnünk s csak akkor fogadta el a megbízatást, ha kedve volt hozzá.

A végrehajtás igy történt: külön bírói szobába ment a biró s vele egy fiskus és egy jegyző. Ott volt a várnagy is, a ki az elitéltet oda vezette s ott volt egy tiszti huszár is fegyverben. A biró szavára az elitéit előtt a jegyző felolvasta az Ítéletet s akkor a biró szólt az elitélthez.

— Hallotta ?

— Hallottam.

— Jól megértette ?

— Jól.

— Nos hát a vármegye tekintetbe vette bűnös voltát, de mentségeit is. Máskor vigyázzon, a törvény színe elé ne kerüljön. Ezzel az Ítélet végre van hajtva! Várnagy, bocsássa el békén ezt az embert.

Pápay Miklós nem igy hajtotta végre az ítéletet. Az ő dorgálása rettenetes volt.

Ha asszony, leány vagy fiatal ember volt az elitéit: akkor a lelkére beszélt. Csodálatos emberismerettel járta be okos és érző szava az elitéit lelkének minden zugát. Lassanként magába szállt az elitéit, keserű zokogásra fakadt, záporként omlottak forró könyei, kezeit tördelte s gyakran térdre roskadt a bölcs és szigorú bíró előtt. Mily kár, hogy ezek a dorgáló beszédek meg nem maradtak! Nincs az a pap a világon, a ki ily szivrehatóan tudott volna beszélni. Holta napjáig el nem felejtette a vádlott ezt az Ítéletet.

De más hangon beszélt Pápay Miklós akkor, ha igazán súlyossá akarta tenni a vármegye Ítéletét.

Oda állt közel az elitélthez s kegyetlen haraggal riadt rá. A kemény huszárőrmester harsogó káromlása csak szelíd szellő szárnya susogása volt az ő beszédjéhez képest. A szerencsétlen elitéit kékült-zöldült az Ítélet végrehajtása alatt. Inai rogytak, minden tagja reszketett, csöppnyi vér nem maradt arczán. Halálos rémület fogta el. Szentül hitte, hogy nyomban ráront a várnagy is s buzogányával agyonüti ; — megrohanja a tiszti huszár is s kardjával összekaszabolja. Forgott vele a vármegyeháza is ott a sziklák magasságában s menten leomlik arra napnyugot felé a feneketlen mélységbe, ügy érezte magát a kemény bíró rettenetes szónoklatának mennydörgése alatt.

Kétszer is megtörtént, hogy a szegény elitéit, mikor már szabad volt, bekérezkedett a törvényszék elé, hogy 17*megköszönje a nemes vármegye irgalmasságát. De azért hozzátette:

— Szívesebben elszenvedtem volna félévi fogságot vasban, közmunkával s hetenként kétszeri böjttel, semmint hogy végig hallgassam azt az intő szózatot!

Az én nemes öreg barátom ilyenkor bajuszát pödör- gette. Nyilván jól esett neki az elismerés őszinte szava.

— A Pápayak nemes alakjai Bakony vidékének. Emlékük felett őrködjenek szelíd soraim.

A VIDÁM RETTEGÉS.
I.

Jön a kolera. — A pápai urak tanácskoznak. — Kik voltak ott? — A hires Mándi Márton István. — Mondásai. — Átjöhet-e a kolera a Bakonyon ? — Van-e hát kolera ? — A kormányzók és orvosok bölcsessége.)

Vidám is, rettegés is: mi lehet az ? Hogy lehet a vidámság rettegő s hogy lehet a rettegés vidám? Furcsa dolog, de lehet; nyájas olvasóim meggyőződnek róla.

1831-et irtunk s annak is az elejét. Jöttek haza a követ urak és kanczellistáik és huszárjaik szabad királyi Pozsony városából, mert nagy hirtelenséggel vége lett az országgyűlésnek. Hosszú időre, sok esztendőre hivta ugyan össze a király az országgyűlést, még a múlt esztendő végére, de hiába. Nem lehetett folytatni, mert veszedelem fenyegette az országot. Mindenki menekült otthonába a veszedelem elől.

Mi volt az a veszedelem? Talán Batu kán jött ismét ránk az ő kutyafejü tatárjainak megszámlálhatatlan seregével? Vagy talán a nagy Szulejmán tört he ismét hozzánk, hogy megint agyon üssön bennünket Mohácsnál? Vagy Karaffa dúlja az országot vad németjeivel?

Egyik se, hanem jött a kolera, az epemirigy, a dögvész, a gyalázatos halál, a mint akkor nevezték összevissza.

Szállingózott hire már hetek óta, de nem adtak rá semmit. Hanem a mikor a követek váratlanul hazajöttek s elmondták, hogy az a csúf nyavalya már Galicziát, Bodorn-ériát, Podóliát, Bukovinát mind elborította, sőt áttört a Kárpáthegyeken is s a hány tót van a világon és a felső vármegyékben: mind azt kiirtással fenyegeti: akkor már csakugyan nem lehetett a hir valóságában kételkedni.

A pápai urak összejöttek tanácskozni. Pipa, bor és jókedv volt a tanácskozás zamatos füszerszáma. Bezerédy uradalmi prefektusnál volt az első összejövetel. Ott volt többnyire ez után is. A fenyegető veszedelem dolgában jöttek össze, szó esett hát úgy mellékesen erről is.

Ott volt a kálvinisták püspöke, Tóth Ferencz. A hol veszedelem van: kell ott lenni papnak.

Ott volt Rába Boldizsár táblabiró. Nagy birtoku, nagy tekintélyű úr. Volt már magas tiszti állásokban. A nagy világ dolgaiból nem sokat értett, a kolerához pedig semmit se értett. De ez nem volt baj, hiszen ehhez senki se értett. Még maga a hires doktor, Zsoldos János se, a ki pedig fizikusa volt a vármegyének is s a ki szintén ott pipázott együtt a tanácskozó urakkal.

Ott volt Eőry Szabó Gábor, a maga szép fiatalos arczával és bárányszelidségü leikével. Pedig nem volt épen nyáladék fiatal ember, hiszen mint inzurgens, ott vitézkedett már a győri csatában Napóleon ellen. Jól ismertem, de csak jóval később ; édes anyja és az én jobb anyám vérek voltak, hát rokonságban is voltunk egymással. Pápán, kis diákkoromban ő volt az első, a kire rámutattak előttem a nagy diákok: nézd kölyök, ez az úr inzurgens volt, hős volt. Hol komolyan, hol pajzánul vitéznek tartották a pápai urak is. A hol veszedelem riasztja az embert: jó dolog, ha vitéz is van a közelben. Ezért hivták meg őt is a nagy tanácskozásra.

Ott volt Szép Ábrahám ügyvédő s néha kollégiumbeli tanár ember. Ott volt adázteveli idősb Osvald Dániel hires ügyvédő s voltak még ott mások is, a kikre elbeszélésem folytában bizonyosan sor kerül.

De Mándi Márton Istvánt különösen meg kell említenem, noha ő magas életkora miatt csakhamar elhunyt. A miről később szólok, azt már nem érte meg. Hires tudós, jeles iró, tettekben nagy múltú ember, valamennyi magyarországi kálvinistának büsz-kesége, nagy filozófus. Nem szólok róla sokat, hiszen életét már könyvekben megirták, magyar nyelvünk felüditése körüli buzgóságáról és sikereiről pedig ahhoz értő tudós emberek még ma is emlékeznek. Én csak fiát ismertem s velem már csak unokái tapodták egy időben a nagy kollégium termeinek padlódeszkáit.

Hanem azt mégis megjegyzem, hogy eszének élessége s szellemének játszadozó vidámsága alig ismert határt. Mindenki szerette, de azért gunyjától, élczeitől, röpke szavaitól, jelző mondásaitól mindenki félt. Sok szava lett országossá, sok mondása szállóigévé.

Ő tőle ered ez a szó: pityókos. Hires muzsikus czigány volt száz év előtt tul a Dunán Pityók Bandi. A nagy költő, Kisfaludy Sándor, is jól ismerte s a Balaton körüli utazásunk leirásában már én is megemlékeztem róla. Ha hegedűjének hangján megszólalt az igaz magyar kurucz zene: olyan lélek szállt az emberekbe, mint egykor az apostolokba, a mikor azt mondja róluk a szentirás : mintha édes bortól része- gedtek volna meg. Ha hát a társaság már a sok jó somlyai bortól ilyen állapotra jutott: akkor mondta Márton István: pityókossá lett. Elfogadta a szót tul a Duna s ma már az irodalom is.

Hires mondása, a melyen nyolczvan év óta annyit nevetett Bakony vidéke, igy szól:

Mind bolond ember WL:

a kinek olyan hosszú a pipaszára, hogy saját kezével nem tud pipára gyújtani;

a ki sarkantyus csizmában jár, noha sohase ül lovon ; a ki kivül viseli az ingét a« kabátja fölött.

Ez az utolsó szava a katholikus papokra vonatkozik. Akkor még a katholikusok és kálvinisták sokat társalogtak együtt és sokat évődtek egymással. A felekezeti üldözés sok vidéken szokásban volt. Magának Márton Istvánnak sok keserű harcza volt gróf Esterházy Károlylyal, az egri püspökkel, a pápai kollégiumhova helyezésének kérdésében. A püspök volt Pápa földesura és sehogy se akarta tűrni, hogy az ő városában kálvinisták tartsanak fenn főiskolát. Innen ered ez elmés megjegyzése a karinges papokról.

Egyik mondása:

— Ur-e kend, vagy bolond-e kend ?

A magánéletben igen gyakori ez a mondás. Vidám, pajzán, néha gúnyos az értelme, néha szemrehányást, megszólást jelent olyanok közt, a kik egyébként jó viszonyban vannak egymással. Ismeri az egész ország.

Ez is Márton Istvántól ered. Keletkezésének történetéről jól emlékeznek a vármegyében.

Vámosi Saáry Gergely kemény, kurucz nemes volt. Veszprém vármegyében Somlyó mellékén. Leányágon a történelmi nagy Gyulaffy-nemzetség ivadéka. Puszta- miskei birtoka is Gyulaffy-örökség. Apámmal volt egy idős vagy talán még idősebb. Mint öreg rokonomat jól ismertem.

Márton István egyszer nagy kényesen ballag a kollégium felé előadást tartani. Odaér a kapuhoz, a hol három-négy nyalka diáklegény beszélget. Köztük van Saáry Gergely is. A diákok nagy tisztelettel üdvözlik a hires professzort. Gergely úr is csak úgy, mint a többi.

A többi rendes ruhában volt, a hogy diáklegény szokott öltözködni. Gergely úr azonban eső, szél és hideg ellen, de talán inkább pajkosságból bakonyi szűrt csináltatott magának, czifrasággal ékesített szűrt, a milyet a bakonyi és somogyi kanászok viseltek haj’dan s a melynek később Sobri-szür lett a neve.

Márton István meglátja a szűrt, megáll, megnézi.

Tudni kell, hogy nemes úri ember valamikor mindenféle felső ruhát felöltött magára, a hogy a szokás és az időjárás hozta magával. Kabátot, dolmányt, mentét, subát, gubát, köczét, dókát, bundát, köpönyeget, krispint, budát, deákot s több efélét. Nem volt válogatós.

De szűrt soha. A szűrt átengedte kanásznak, csikósnak, gulyásnak, erdőn-mezőn járónak, parasztnak, zsöllérnek, tótnak, bugernak, de ő maga nem viselte.

S ime, a bölcs professzor bakonyi szűrt lát Gergely úron, előkelő úri nemzetségek egyikének felnőtt sarjadékán. E szavakat intézte hozzá:

— Ur-e kend, vagy bolond-e kend?

Bizonyára a diákok pajkos öltözködésének akarta ezzel elejét venni. Mint Könyves Kálmán nagy királyunk, a ki megtiltotta a papoknak a pitykés dolmány és darutollas süveg viselését.

Ez óta szállóige ez a szó. Olyankor használjuk, a mikor valamelyik okos úri barátunk valami hallatlan ostobaságot csinál.

A tudós tanár nevezte el az orgonát szent dudának. A dudából is hátulról jön a szél s úgy mozgatja a sipot, mint az orgonánál. Márton István fiatal korában még csak a katholikusoknak volt templombeli orgonájuk, de már itt-ott a kálvinista urak is beszélgettek, jó lenne az ő templomukba is beállítani. Ő ezt nem helyeselte s azért nevezte el csufnéven a kanászok és czigányok hangszerszáma után.

Utálta a híres tudós a tanszéki előadások hosszadalmas, fárasztó, ezer apróságra kiterjeszkedő voltát. Nem szabad az időt hiábavalósággal tölteni; nem szabad a tanárnak a maga olvasottságát ok nélkül fit^g^^t^ni; nem szabad a tanuló agyát haszon nélkül terhelni: — ez volt nézete.

Elijesztő s egyúttal tanulságos példát is hozott fel erre egykor tanítványai előtt.

Buday Ezsaiás híres tudós, történetiró, professzor és debreczeni pap kortársa volt. Erről a diákadomák azt beszélték, hogy fiatal korában Debreczenben elkezdte a világtörténetet tanítani, de harmincz éven át se tudta a régi Görögország történetét befejezni. Márton István a maga elmés módján igy világította meg ezt az előadási módszert.

— Magam is hallgattam amici egy hónapig debreczeni tudós kollégám előadását. Egy hónapig nem beszélt egyébről, mint Herkules buzogányának a gombjáról. Annyira tele lettem vele, hogy a mikor a Hortobágyon utaztam, még a levegőégben is Herkules buzogányai röpködtek szemeim előtt.

Nos hát olyan embernek, mint Márton István, a csúf nyavalyán való tanácskozásból hiányozni nem lehetett.

Mit végeztek?

Semmit se. Annyit végeztek, hogy majd határoz a nemes vármegye, miért vágtassanak ők a vármegye elé?

De azért történt megállapodás s az úgy hangzotthogy a Bakonyon keresztül az a gyalázatos betegség Pápára be nem törhet. A Papodtetőn, Halyagon, Kőrishegyen, Hajszabarnán, Somhegyen még sohase tört át semmiféle ellenség. Se török, se tatár, se német, se franczia; hát akkor ez a rongyos betegség hogy tudna áttörni ?

Jó, jó — urak! Hátha nem a hegyek és erdők felé veszi útját, hanem a rendes utakon jár? Ha oláh ezigányok, drótos tótok, sipoló zsidók, marhahajtók, vásárosok hozzák magukkal: mi lesz akkor ?

Hátha nem nyugat felől és dél felől jön s igy se a Bakony, se a Balaton nem állja útját? Hátha Bécs felől jön a Dunán lefelé: mit csinálunk akkor? Arra készen kell lennünk, hogy a mint eddig minden rossz a némettől j’ött ránk, a német uszitja ránk a kolerát is.

Ez igaz.

De hát van-e kolera vagy nincs ? Belepusztul-e abba minden ember, vagy az is hagy meg magának néhány élőt a földön? Állj elő Zsoldos, hires tudós, nagy : mit tudsz a koleráról ?

Zsoldos János csakugyan komoly tudós ember volt. Apja volt ő Zsoldos Ignácznak, a jeles Írónak s a vármegye későbbi hírneves követének, a ki egyébként már akkor is rég szolgabiró volt. Meg is mondta nyugodtan, higgadtan, hogy ő arról a csúf betegségről nem tud semmit, kolerás beteget nem is látott soha és soha nem is beszélt olyan emberrel, a ki látott volna. Nem tudnak arról a bécsi hires doktorok se semmi bizonyosat. Csak annyit lehet tudni Írásokból,hogy néha előfordul Perzsiában és Kelet-Indiában a Tigris és Eufrates, a Gánges és Indus folyamok völgyeiben.

Hol vannak azok ! Törődik is azzal a bakonyvidéki táblabiró, mi történik a Gánges folyam völgyeiben. Van nekünk itthon is elég ajunk-bajunk, vesződségünk a némettel. Ha ezzel megbirunk: megbirunk mi akkor mindenféle egyéb kórsággal, még Werbőczy zsidó esküjének valamennyi átkával is.

Békássy Ignácz fobiró azt kérdezte:

— Van-e Perzsiában és Kelet-Indiában somlyai bor ? Nemzeti büszkeségünk egyhangúlag azt felelte: nincs!

— Nekünk pedig van. Ne is törjétek a fejeteket ezen tovább nemes barátaim. A hajunk szála se görbül meg addig, a mig somlyai bort iszunk!

Neki volt igaza. Jobban eltalálta az igazságot, mint akkor a világ minden tudósa összevéve. Abban is hagyták nyomban a tanácskozást. Széjjeloszlottak jó kedvvel. Hiszen a tanácskozás alatt is somlyai bort ittak.

Csak Mándi Márton István mondott ennyit sejtelmesen:

— A természet pedig amici dilectissimi mi értünk nem csinál kivételt.

A nagy elméjű tudósnak igaza lett. A természet a maga vakságos mivoltában nem tett kivételt. A csúf nyavalya csakugyan megkerülte a Bakonyt s Győr felől száguldott előre s rátiport Pápára is. De hát eb ura a fakó. Arravaló a nemes vármegye, segitsen.

A kormány akkor is adott tanácsot. Miniszterek még nem voltak a világon, tehát annyi kesze-kusza rendelet, utasitás, intézkedés, felvilágositás, pótrendelet éskiegészítő utasítás még nem volt, mint most. A miniszterek helyett ott volt a Helytartótanács Buda várában. Ókori és középkori penészes alakok gyűjteménye, tekintetes és nagyságos hivatalnokok és mindenféle tanácsosok serege. A kiket nem vezetett senki s a kik maguk se parancsoltak senkinek. Ott ődöngött köztük a Protomedikus, az ország főorvosa, a ki maga se tudott semmit, de az univerzitás se tudott semmit. A Helytartótanács hát épen bölcsen cselekedett, a mikor semmit se cselekedett. Mit is csinált volna? Azt se tudták, mi hozza ránk a veszedelmet. Tűz-e, viz-e, étel-e, ital-e, világosság-e, sötétség-e, hideg-e vagy meleg ? Ostoba mondással nyugtatta meg magát a tudomány háborgó lelkiismerete. Azt mondták: genius epidemicus. Dehogymiazagenius és mi az epidemicus: akkor se tudták, ma se tudják. Törődjék vele a manó.

Ott a nemes vármegye: csináljon, a mit tud. Ötvenkettő van az országban. Valamelyik a sok közül csak eltalálja véletlenül, mi a segítség. Ebben állapodott meg a kormány bölcsesége is. Annyi ostoba rémit- getéssel nem gyötörte magát a jó nemes ember, mint a mai miveit társadalom. Nem kellett statisztikát csinálni s mindenféle rovatos iveket vezetni. Járványorvosokkal nem tömték tele a falvakat és a városokat. Az újságok nem ijesztgették agyon mindennap a jámbor közönséget rémhírekkel és halotti kimutatásokkal. Nem is volt újsághirdetés, mindenféle haszontalan kuruzslószert, tyukszemtapaszt, keserű pilulát nem ajánlgattak a félős embereknek. A ki meghalt: eltemették; a ki megélt: látott a dolga után. Érdemes is a rongy életért annyi csetepatét csinálni, mint a hogy mai napság szokásban van!

A nemes vármegye is bölcsen intézte dolgát. Ott a szolgabiró. Ha a rablókkal, gyujtogatókkal, pincze- verőkkel, lókötőkkel, oláh czigányokkal el tud bánni: majd csak elbánik azzal a gyalázatos betegséggel is. Azután elmúlik majd a tél, jön a tavasz, jön az aratás meg a szüret, elmúlik majd a veszedelem is. A hol pedig nem elég a szolgabiró: oda küldjünk ki deputácziót.

II.

(JL papai deputaczió. — O-bor és uj-bor. — A mészáros táblabiró. — A gúnyos vígjáték. — Az ajánló szózat a vizsla kutyához, — A prológ és a beköszöntő. — Miből készült a vígjáték meséje P)

Pápa nagy város, oda deputáczió kellett. Meg is alakították késedelem nélkül.

Elnöke Rába Boldizsár lett, a kiről már megemlékeztem. Tagjai lettek Nagy István és Vecsey Ferencz helybeli táblabiró urak. Bezerédy Mihály uradalmi prefektus és Eőry Szabó Gábor táblabirák természetesen ki nem maradhattak. A törvényes bizonyságnak ősi alkotmányunk szerint benne kellett lenni. Békássy Ignácz főszolgabiró és esküdtje, Gyapay Ignácz, volt a törvényes bizonyság.

Ez a Gyapay szelid, jó ember volt, nem vétett a légynek se. Kegyes és istenfélő s megfogadott minden jámbor és ostoba tanácsot. Volt olyan tanács is, hogyaz ember, ha ki akarja a bajt kerülni, bort ne igyék, hanem reggel, délben, este csak herbatét igyék.

Herbatét ?

Bakonyalji nemes ember, vármegye esküdtje herbatét igyék ? A mikor somlyai bort ihatik, még akkor is csak herbatét igyék?

Irtóztató vétség ez a« józan ész és az ősi jó szokás ellen. Büntetlenül nem maradhat.

Nem is maradt. Szegény Gyapay esküdt urunkra csakugyan ráfeküdt a nyavalya s elvitte magával a temetőbe. Az egész deputáczió összes tagjai közül senkinek a hajaszála se görbült meg. Csak az egyetlen jámbor ember pusztult el, a ki pedig szót fogadott papnak, orvosnak, egyházi és világi felsőbbségnek. Emlékét meg is örökitette a nép, mint Mátyás királyét.

— Még a kolera se igazságos, mert a deputáczióból azt vitte el, a ki a legártatlanabb volt.

Hetvenhét év előtt történt az eset, de azért ma is van még élő ember Pápán, a ki erre jól emlékezik.

A deputáczió tagja volt még-Zsoldos János orvos és megyei főfizikus is. Tudománya, tekintélye és állása hozta igy magával. De ki nem maradhatott a tagok közül Pápa városának főbirája se, köznyelven mondva a városbiró. Pedig az nem volt más, mint Kárpics József uram, becsületes csapómester. Még csak nem is tanult ember, még csak nem is nemes ember. Csak egyszerű csapó ember.

Deputátus volt még Szép Ábrahám is. Említettem már nevét. A kollégiumhoz is volt köze, de egyébkéntiól ismert, jeles ügyvédő volt. Fia, Szép Gábor, egykor a számtudományokból nekem is hires tanárom.

Erről a Szép Ábrahámról is van kis, de csinos Kocsi-Sebestyén Gábor adoma.

Az volt hajdan a szokásunk, mi kálvinisták vasárnap délelőtt is, délután is elmentünk a szentegyházba istentiszteletre. Súlyos ok nélkül el nem mulasztottuk volna.

Van Pápának szőlőhegye is, hajdan is volt: a Kishegy és az Öreghegy. Úri embernek kellett ott lenni szőlejének. Bora is megiható termett. Vörösmarty ugyan hires két bordalában Somlyó, Eger, Tokaj, Ménes mellett nem emliti föl Pápa borát is, de meglehet, feledékeny volt a nagy költő, noha kétségtelenül szent igaz, bármily jó is a pápai bor, azért Somlyóval s ama világhirü hegyekkel eddig nem versenyezhetett.

Mégis két ősi szabály alá tartozott a pápai bor. A szabály ellen véteni nem volt szabad.

Az egyik az volt, úri ember bort el nem adhat, ha a világ gyalázatának ellenszegülni nem akar. Ajándékba adhat rokonnak, betegnek, jó barátnak, Ínségesnek, de pénzért abból, a mi neki terem, el nem adhat. Soha se lehet közbizodalmu férfiú és vármegye tisztviselője, ha ezt cselekedné. Minden bort a háznál kell meginni.

A másik szabály pedig az volt, hogy minden bort, a mi termett, meg kell inni a jövő szüretig. Ó-bort hagyni nem kell. Ó-bor nem jó bor. Az erdélyi nagy urak az ó-bort a cselédeknek adják, maguk mindig uj bort isznak! Okos emberek. A bornak is az a törvénye, a mi a menyecskének. Addig tüzes, addig kívánatos, a mig fiatal. S azután ki kell üriteni a boros hordókat szüretig azért is, legyen hova szűrni az uj-bort. A legfőbb ok azonban mégis csak az, hogy megszólja a világ azt az embert, a kinek ó-bora van. Azt mondja rá: fukar, fösvény, zsugori, sajnálja mástól. De még azt is mondja: rossz a bora, nem kell a kutyának se, mert ha bora jó lett volna, elfogyott volna idejében. Tehát semmi ó-bor.

Szép Ábrahám azonban nem igy vélekedett. Ő tartott ó-bort pápai boraiból. Minden esztendőből volt hordó bora, ráirva a hordó fenekére vastag krétával az esztendő száma.

Kocsi-Sebestyén Gáborral ballag egyszer hazafelé vasárnapi délesti istentisztelet után. Háza útba esett. Ott volt a Hosszu-utczán csaknem szemközt a vármegyeházzal. A mint kapuja elé érnek, azt mondja a vármegye hires fiskusának.

— Térjünk be komám uram egy pohár borra. Szivesen látom.

Ily meghívásnak eleget kell tenni. Bemennek. Szép Ábrahám poharat, bort szed elő.

— Saját pápai termésem, komám uram. Ez a bor hat éves ám már. ügy vegye ám izlelőre, komám uram.

Kocsi Sebestyén Gábor ajkához emeli a poharat. Istentelen rossz bor volt, csak úgy ugráltak körülötte a szekrények, székek, asztalok! De azért nem csinált keserű arczot. Uralkodott magán s nyájas vidámsággal letette poharát az asztalra e szavakkal:

— Köszönöm, komám uram, tegye el ezt a bort csak továbbra is, hadd legyen hét esztendős.

Ilyen adomák kerengtek Szép Ábrahámról, de azért a nemes vármegye mégis beválasztotta a deputáezióba.

Ezt azonban még csak szó nélkül tűrte el adázteveli id. Osváld Dániel, a kiről már sokszor emlékeztem s a kit a vármegye kifelejtett a deputáczióból. Hanem Pálffy Pál táblabiró urunkat már csakugyan nem tűrhette el.

Ez a Pálffy Pál megyei birtokos nemes ember volt ugyan, de Komárom vármegyéből költözött ide. Nem is végzett iskolákat s nem is tanult egyebet, mint mészáros mesterséget. Épen Kis-Igmándon volt egykor székálló legény. Utóbb abbanhagyta a mesterséget, birtokán gazdálkodott, Pápán lakott. Szép termetű, nagy bajuszu, nagy szájú, jókedvű ember volt, valahogy utóbb a táblabirák közé keveredett. Sőt, a mit előre senki el nem hitt volna, legutóbb a kolerakergető deputácziónak is tagjává választották. A nép ugyanis a deputácziót kolerakergetőnek nevezte. így különböztette meg a többi megyei deputácziótól, a dikálistól, a katasztrumitól, az orfanálistól, az utcsiná- lótól s egyebektől. Erősen gyanúba jött Pálffy Pál táblabiró uram arra nézve is: vájjon tud-e Írni, olvasni ? A deputáczió ugyanis azt rendelte el, hogy a városba semmi idegen csavargó, dologkerülő embert be ne eresszenek, hanem brachiummal állják útját. Ezt Pálffy mondta. Azt kérdi valaki:

— Miért épen brachiummal?

— Mert igy mondja a törvény.

— Hol mondja? Olvastad te a törvényt?

— Én ugyan nem olvastam, hanem igmándi székálló legény koromban az odavaló nótárius egy nagy törvényből ezt olvasta ki előttem.

E szavából sarjadzott ki a gyanú.

Adázteveli Osváld Dániel táblabiróban föltámadt a keserű vidámság. Szép Ábrahámot, Kárpics csapómestert, a szótalan Eöry Gábort, csak szó nélkül tűrte volna: de Pálffy Pál ? Ez már egészen más.

Irt egy gúnyos vígjátékot, melyben a főszereplők a kolerakergető deputáczió tagjai. Név szerint természetesen nem sorolja fel őket, a munka nem is jött sajtó utján világra, de kéziratban nagyon elterjedt s az álnevek alatt kik rejtőznek, mindenki tudta a vármegyében.

Idem sentio volt egyik szereplő neve. Ez alatt Rába Boldizsárt is, Eöry Gábort is értették. Idem sentio körülbelül azt jelenti: az a nézetem, a mi előttem szólóé. Az a két táblabiró mióta él, egyébként nem szavazott a gyűlésekben.

Hetyke és Vigyorgó mint esküdtek szerepelnek a bizottságban és a vígjátékban.

Fülesy : Zsoldos az orvos és főfizikus.

Silány: a csapómester.

Zegernye fiskális : ez lenne Szép Ábrahám.

Csontvágó táblabiró: az egykori székálló legény Pálffy Pál.

Nincs meg nálam a vígjáték szövege. Ha megvolna, se közölném itt. Csak gyerek diákkoromban olvastam és csak töredékesen maradt meg emlékezetemben egyikmásik része. Ma bizony már ezek a versek nagyon messze esnek a korszerű remek költeményektől, de nyolczvan év előtt sokkal silányabb versek is hemzsegtek irodalmunk mezején. Igaz, hogy különbek is.

A vigjáték külső alakjában s szerkezetének beosztásában az akkori idők szokásának felelt meg.

Volt hozzá dedicatio, vagyis ajánló szózat. A pártfogó nagy úrhoz, a meczénáshoz szólt ez, a ki az Írónak kenyeret és hajlékot adott vagy a kinyomatási költségekhez nagy pénzzel járult. Ebben azután a nagy úrnak megvolt minden ezime és méltósága s őt az iró a csillagos egekig magasztalta.

Idősb Osváld Dániel nem keresett magának nagy urat. Nem volt rá szüksége. Vigjátéka úgyis csak gúnyoló irat akart lenni Csokonay Dorottyájának hangján. Azt akarta bebizonyítani, hogy az elemek romboló hatalma ellen semmit se érnek az akkori deputácziók, az akkori orvosok és patikaszerek, az akkori tudományok és rendtartások. Könnyű volt bebizonyítani, hiszen ez ellen a csúf betegség ellen a mostaniak se sokat érnek.

Hanem volt vizsla kutyája. Ügyes, szép, erős állat. Ezzel szokott nyulászni, foglyászni, fürjezni Böröllőn és a pápai határban. A neve Fazon volt. Ismerte a városban mindenki. Lovaglás közben is ott baktatott mindig a ló körül. Ennek dedikálta müvét. Az ajánló szózat igy hangzik:

— Idétlen növevény mellé nagy karót ütni, kicsiny munkának nagy pártfogót keresni, hiúságnak tartom.

Én csak tenéked ajánlom munkámat, kedves Fazonom, a ki mig a játszi, de valódi történetet megírtam, jobbára Íróasztalom alatt feküdtél. Ámbár klórmeszet, Hoffman-csöppeket és fokhagymát nem ettél, a kolerától mégis ment lettél. Finomabb a szaglásod, mint 'a Anyás olvasóké ; ha tehát Írásom szavát szenvedheted, én meg leszek elégedve. Ha pedig valaki a játszi történetet orrfin- torgatva gúnyolná: ugasd el bátran vagy kergesd el illatoddal, a melylyel a kolerát is el tudod kergetni. így azután jövendőre is én maradok hU gazdád idősb Osváld Dániel.

Hogy a történet, a mely a munkában meg van Írva, csakugyan játszi, mulattató és valódi, azt majd olvasóim is látni fogják elbeszélésem folyamában.

Az ajánló szózat után következik a prológ, az ünnepies beköszöntő. De ezt is megelőzi egy kis előszó, kis versecske. így hangzik :

Fegyverem éle a kit ér, Ha dul-ful is, semmit se ér. Erős az én toliam vára, Fügét rajzol az orrára Csontvágónak, Fülessynek, S több ilyen kopólesinek. S bár mind a megye oszlopa, Mégis mind csak tökkolop a’!

Két bakonyalji szó van ebben.

Az egyik a kopólesi. Az olyan nemes uracskát hívták igy, a ki egész életén át nem csinált egyebet, csak vadászgatott.

Tök-kolop a másik szó. A magyar kártyában a tökhetest vagy tökfilkót hívták akkor is, később is tök-

kolopnak. Kártyázok jól tudják, bizony hitvány kártya a hetes. Saját szinéből az utolsó. A tökfilkó pedig gúnyoló szó is.

Most j ön az ünnepies beköszöntő. A régi görögremekirók- tól kezdve mind máig az irodalmi művek legszebben hangzó része. Közlök annyit, a mennyire emlékszem belőle.

Eleim a vármegyének, Főbb tisztjei közt ülének. De én el vagyok felejtve, Noha az egész időmet, Életemet és erőmet, Szenteltem dicső hazámnak, Nyomdokain jó apámnak. Mégis minden tinó, szamár Elkerült mái*!

Közöltem már másutt, ki volt s minő érdemes férfiú ezelőtt százharmincz esztendővel id. Osváld Dániel édes apja. Fia méltán emlékezik meg róla.

Azután igy folytatja:

Ifjú, ne emlits érdemet,

A tudomány mind csak szemet. Csak nagy urnák a kegyelmét Keresd s kérd ki a védelmét. Az egekig is fölmehetsz, Mindent tehetsz !

Ha kiraboltad az oltárt, Csontvágónak dalolj zsoltárt. Hizelkedő énekeddel, Dühös indulatját verd el. Te leszesz a szentek szentje És fölkentj e!

De én ezen kurhéjának, Csuka, piócza-fajtának, Farkas, róka-ivadéknak Kolerából maradéknak Nem hódolok, nem bókolok. Kongjon bár mint üres hordó, Sohase más, csak hirhordó. Pávatoliakba öltözött Szajkó a madarak között.

Ennyire emlékezem az ünnepies beköszöntőből. Talán minden szavára nem is jól emlékszem. Talán az eredetinek egyik-másik sora másként hangzott. Mi pápai diákok igy tudtuk ötven év előtt.

így tudtuk s gyerekésszel határtalanul megvetettük a hizelkedők, kegykeresők, mindenáron kapaszkodók, érdem nélkül felülkerekedők hitvány seregét. Hajh, de tudatlan még, de azért mily ragyogó szép és tiszta a gyereklélek! Ha az élet meg nem rontaná azt a lelket, ki nem ölné belőle a nemes ábrándokat s az érdemekben való nagyratörés szent gerjedelmét!

Hanem hát régen porladó öreg bátyánk urunk, idősb Osváld Dániel táblabiró urunk, a te munkád is azt bizonyitja, hogy hajdanában se propria virtute élt és virult minden ember.

ügy is van.

A prológban előfordult ez a szó: kurhéja. Tul a dunai szó. A kisebb fajta sasok egyikének neve a héja vagy kurhéja. Nevezik kányának és tyukhordó kányának is. Kányának hivják ugyan a Balaton mellett s a Mezőföldön sok helyütt a kálvinista varjut is, dehibásan. A kurhéja valósággal a tyukhordó vagy tikhordó kánya. Vakmerő ragadozó madár. Lecsap néha a baromfiudvar közepére is s nem fél a kakastól se.

De most nézzük hát az embereknek, viszontagságoknak, eseteknek, szavaknak, mondásoknak azt az egész összekuszált szövevényét, a mely a csúf nyavalya támadásakor Pápán szinre jött s a melyből a szellemes iró a maga vigjátékának alakjait, tárgyait, összeütközéseit és megoldásait kiszedegette.

III.

(A kórságkergetö deputáczió határozata. — Pápa város nem egy város, hanem két város. — A szegény halottak temetése. — Mi kell a temetéshez ? — Piti Ferkó. — Kalaha János. — A borbélyok. — A csipövas. — Vak Pali. — A papok. — Az irhásközi baczillus. — A zsidók mentesek. — A sírásók szájaskodása. — Egyszerre hal meg ugyanaz az ember mind a két városban. — Rettenetes viszály.)

A kórságkergető deputáczió szakaszokra osztotta azokat a kérdéseket, a melyekkel majd foglalkozik s a melyeket majd elintéz.

Mi történjék a vagyontalan szegény halottakkal, a kiknek nincs költségeik papra, temetőre, sirásóra, halotthordóra, koporsóra, szemfedőre, fejfára, keresztre, temetésre, harangozásra ? Mert nagy dolog ám a temetés. Nem afféle kis dolog ám, hogy holnap hetivásár lesz: kinézünk egy korty borra s egy falat Laczipecsenyére. S azután az a furcsa, hogy az a szegény halott ránk hagyja ugyan ezt a kerek világot, de nem is törődik tovább se magával, se mással, semivelünk, se a kerek világgal. Csinálhatunk, a mit akarunk és tudunk.

Mi történjék a holtak vagyonával ? Zenebona, veszedelem esetén nagyon hamar lábra kel még olyan jószág is, a melynek lába sincs.

Mi történjék a gyámoltalan, tehetetlen árvákkal, a kiknek se apjuk, se anyjuk? Mi történjék, ha nem marad rájuk semmi vagyon? De mi történjék, ha vagyon maradt rájuk ?

Miként kezeljék a betegeket? Gyógyitsák-e, ne gyógyitsák-e ? Szentséges szent igaz, hogy a gyógyitás nem használ semmit, csak az a kérdés: nem árt-e ? De ha árt;: akkor mi a manóban költsön a nemes vármegye herbatéra, klórmészre, Hoffmann-csöppre s egyéb haszontalan, sőt kártékony dologra annyi pénzt ?

Mit csináljanak a papok, doktorok és borbélyok? Parancsoljon-e azoknak a vármegye vagy csak szép szóval beszéljen velük ? S mit csináljon velük, ha nem fogadnak szót se igy, se úgy? A pappal nem jó összeveszni, a doktor jó barátunk s nemes atyánkfia, a borbély úgy se tud semmit.

Mit csináljunk a falvakkal? Mit csináljunk a várossal? Küldjünk-e ki ambulánsokat vagy helyben üljünk s oda várjuk a haldoklókat vagy azok hozzátartozóit? Nagy kérdések ezek.

Különösen nagy kérdés volt a város kérdése. Kevés ember lehet ma már a világon, de még Pápán is, a ki ma tudná, milyen nehéz kérdés volt ez valamikor.

Ha az a gyalázatos kórság nem keveredik bele: világszép vígjátékokhoz nyújtana az gazdag eseteket.

Pápa városa ugyan ma egy város; egy városnak látszott a mi időnkben is, a mikorról szól ez az elbeszélés, egy városnak tudta a közönség is, a vármegye is, a tudomány is. De azért mégis valósággal két város volt.

Kis patak folyik rajta keresztül. A patak neve Czincza. A kik a partján laknak: azok tudnak róla, — a lakosság kilencz-tized része soha hirét se hallotta. Magam is tiz esztendeig laktam a hires városban, sohse láttam fejét, forrását, azt se tudtam, hol van. Csak később, hosszas kutatások; nyomozások, búvárlatok és kérdezősködések után jöttem rá. Csaknem olyan nehéz dolog ez, mint Árpád sírjának kutatása.

A mai színháztér, a régi vásártér északnyugati sarkán, a régi ujkollégiumnak félszakosan szemközt van kőből egy kruczifiksz, csaknem beépítve a ház falába. E ház körül, de valamelyik zárt udvarban ered a Czincza-patak s a házak között belül az udvarokban csörgedez tovább. A Büdösköznél ugyan látható volna, de ott meg hid és falak zárják el. Azután elsiet valamerre az Árok-utcza mellett. Oda került valahonnan a tobakok, az irhások, keztyübőrtimárok, szattyánbőr- készitők rettenetes utczaközébe s végre valahol a Bástya utczán át kimenekül a mezőkre.

Nos hát a Czinczától nyugatra fekszik Pápa városa, keletre fekszik Polgárváros. Ezt a két várost nevezik a földrajzban Pápának.

A kórságkergető deputáczió elhatározta, hogy a szegény halottat közköltségen kell eltemetni. Még pedig úgy, hogy a ki Pápa városban hal meg: azt eltemeti Pápa városa, a ki pedig Polgár városban hal meg: azt eltemeti Polgár város. Mind a két városnak külön birtoka, külön jövedelme, külön pénztára. Szegény halott temetési költsége öt-hat forint pengő pénzben. Miért fizessen egyik város a másik helyett? A deputáczió jól megfontolta a dolgot s határozata igazságos volt.

Jó, jó ! De hátha már most találkozik olyan rakon- czátlan és szerencsétlen ember, a ki egyszerre hal meg mind a két városban és Salamon király bölcsesége se tudná eldönteni, hogy voltaképen melyik városban történt hát halála?

Mi lesz akkor?

Ily eset is történt, a mint szép sorjában majd elbeszéljük.

A legelső kötelesség az volt, hogy a halottak eltemetéséről gondoskodjunk. Igaz, a könyvek és tudósok bölcsesége szerint arról kellene legelőször mégis gondoskodnunk, hogy halottak ne legyenek. Ez azonban hiában való bölcseség, effélére táblabiró ész nem vetemedik. Bizonyos, hogy egyszer meg kell halni. Sőt különös szerencse, hogy csak egyszer kell ezen átesni, nem kétszer vagy háromszor. Sok vesződséggel jár a halál; kétszer-háromszor csinálni nehéz volna. De épen oly bizonyos az is, hogy ez ellen a gyalázatos kórság ellen nincs se orvos, se orvosság. Csak szóbeszéd,kuruzslás és világcsalás minden költséges gyógyitgatás. Az ember ugyan megcselekszi, még az okos ember is, mert szereti betegjét s reménykedik az utolsó pillanatig. De a kórságkergető deputáczió végre se poétákból és muzsikusokból áll, neki a valósággal, az élettel és halállal kell számolni. Meglehet, valamikor majd e kórság ellen is találnak fel orvosságot, de erről majd azok beszéljenek, a kik akkor élnek. Nekünk ehhez semmi közünk. Mi akkorra már mind meghalunk és mind föltámadunk.

így gondolkodott a deputáczió. Még az a tagja is, a ki valamikor igmándi székálló mészároslegény volt s a kinek a neve a vigjátékban Csontvágó.

Tehát mégis a temetés az első dolog.

A temetéshez sok minden szükséges még a doktoron, papon és halotton kivül is. Szükséges például a sir- gödör és a ki azt megássa. És szükséges a halotthordó, a ki az élettelen testet kiviszi a temetőbe.

Voltak obsitos katonák a városban. Kemény legények. Legkeményebb legény volt közöttük Piti Ferkó. Igazi neve ugyan Péti Ferencz lett volna, de a pápavidéki közbeszéd szerint csak Piti Ferkó volt, a másik nevét már maga is elfelejtette. No ez j*ó lesz sirásónak. Vállalkozott rá készséggel. A napszám egy huszas; három napszám egy sirgödör; — a sirásás ára hát három huszas, vagyis egy forint pengő pénzben. Nem is magas ár.

Halotthordó is kellett. Erre a tisztes hivatalra kiszemelték Kalaba Jánost. Kárpics városbiró urunkezt ajánlotta legjobban, főleg azért, mert ez volt az egyetlen talyigás akkor Pápán, aki egylovas talyigájával mindig ott ácsorgott a halpiacz körül, hogy néhány krajczárért segítségükre legyen azoknak, a kik hozzá folyamodnak. Jókedvű ficzkó volt. Vagy dalolt, vagy fütyörészett, vagy dévajkodott örökké. Rongyos kalapja mindig a félfülére volt vágva. Egyik bajuszát fölfelé szoktatta, a másik bajuszát lefelé. A kerti művesek, zöldséges kofák különösen szerették. Rossz lovának, a mikor vette, mindig a csontja zörgött, de a jólelkü kofaasszonyok mindig fölhizlalták zöldségesedékkel. Kivált, mikor a sárgarépára került a sor. A sárgarépa a lónak a föld kerekségén a legjobb tápláléka. Árpa, zab, hüvelyes zöldség mind nem ér föl a sárgarépáig. Rettenetes tudatlanság, hogy a gazdák nem sárgarépán nevelik föl a csikót. A mikor a sárgarépára került a sor, Kalaba lova mindig kigömbölyödött s szőre úgy ragyogott, mint az arany.

Hogy történt most már a temetés Írásbeli rendtartása? A tanácskozási jegyzőkönyvek, az iktató és kiadó könyv, a hivatalos jelentések, végzések, határozatok, iktatások, kiadások, beutalások, kiutalások, fizetések, nyugtatványok, rovatos ivek, statisztikai adatok és a többi mindenféle irkafirkák! Ki vezette, ki irta, ki őrizte ezeket?

Senki.

Mind ostobaság ez. Nem arra való a tiszti hatóság, hogy azzal vesződjék, a ki már meghalt s a kit már eltemettek. Ez már nem e világhoz tartozik, hanem amásvilághoz. Intézzék dolgát az angyalok és az ördögök, a hogy kiki rászolgált. Ha pedig vagyonában, családjában marad elintézni való, végezze ezt a család, a rokonság, a szomszédság, a város hajdúja vagy egyéb hatósága. Ez már nem a nemes vármegye dolga, tehát nem tartozik a deputáczió elé se.

Simán és gyorsan intézték el az árvák dolgát is.

Kétféle árva van a világon. Egyik az, a kire maradt vagyonbeli örökség. Ennek mindjárt akad gyámola, pártfogója. Sőt, ha a dolgába a hatóság bele nem avatkozik, jobban akad, mintha beleavatkozik. Az árvával csak elélnek valahogy, de a hatósággal vesződni okos embernek nem szokása. Nem is tanácsos.

A másik árva az, a kire nem maradt semmi vagyon. Ezt magához veszi, ápolásba veszi a rokon és a szomszéd és a sok jószivii gyermektelen szegény ember, szegény asszony. Munkáskezet nevel magának, a ki utóbb segitsége lesz, kenyérkereső társa.

Árvákkal hát nem is bajlódott a deputáczió.

De a gyógyítás rendtartását is könnyű szerrel intézte el.

Nem volt hatalmában több igazi orvos, csak egyetlen egy. Ez volt a jeles tudós, Zsoldos János. Az ő koleratudománya is csak a klórmészig és a Hoffmann- csöppekig terjedt. Volt ugyan akkor két általános gyógyszer a világon, a mely minden elképzelhető belső betegséget meggyógyított;; — az egyik volt a hány- tató, a másik volt a hashajtó. De ezeket is kivette az a csúf betegség az orvosok, borbélyok és patikáriusokkezéből. Éppen ezzel a két állapottal öldöste az embereket éppen maga ez a csúf betegség.

Orvosi tanácsra hát nem volt szükség, minthogy annak úgy se volt semmi haszna. De szükség lett volna, hogy a vármegye ama tudós főorvosa személyesen látogassa meg a betegeket, hogy ezzel legalább vigasztalja azokat, a kik a beteg körül vannak. De ez is lehetetlen volt.

A tudós főorvos élemedett ember volt; — éjjel, nappal nem csatangolhat. De ha Herkules lett volna is, annyi falut, annyi beteget meg nem látogathat. A szegény betegek közt válogatni pedig nem szabad. Tiltja a jóizlés. Tudós ember nem pártoskodhatik. Különben is a főorvos tagja volt a deputáeziónak, ott volt hát a helye mindennap. Látogassák meg a betegeket a papok meg a borbélyok.

Borbély volt kettő. Az egyik a Szarka, a másik a Schillinger. Magyar borbély, német borbély. Ezeket hadilábra állította a deputáczió. Ezek futkároztak örökké mindenfelé. Ha falvakra szálltak, forspontot és napidijat kaptak.

Hát ezek mit csináltak a betegekkel?

Mindent, a mi akkor szokásban volt, — csak épen eret nem vágtak s nem köpölyöztek.

A szokás pedig egyébként is más volt, mint ma. Akkor nem volt lázhőmérő s nem volt orvosi vegy- kémlet. Baczillust, fejérnyét, sót, savat, czukrot nem keresett senki. A beteghez a mindennapi kérdést intézték.

— Mije fáj ?

A kolerás beteg semmit ae felelt, csak nézett, hiszen nem tudta szegény az már a világon voltját se.

— No, majd az isten megsegitt!

Bizony a haldokló ezzel se törődött már.

Egyidejűleg megtapintották az ütőerét. E nélkül orvosi és borbélyi látogatás meg nem történhetett. Szabályos-e, nem szabályos-e a pulzus: honnan tudhatná a borbély ? Hetvenet üt-e, százat üt-e egy perez alatt: ezzel se törődött. Csak arra ügyelt, hogy a mig mutatóujját a pulzuson tartja : addig két szemét behunyja s behunyt szemekkel a gerendát nézze. Ebből aztán meggyőződtek a körülvalók, hogy igazi szakértővel van dolguk.

S mi kell egyéb ?

A magyar borbély egyéb hókusz-pókuszt legalább nem csinált. Már Schilinger mester, a német borbély, sokkal tudósabb volt. Ő olvasta, vagy hallotta valahol, hogy a pestis ráragad az emberre, ha hozzáér a beteghez. Azt meg szentül hitte, hogy a kolera se egyéb, min a pestis. Azután sehogy se tudta belátni, miért ragadjon ő rá ez a kórság?

Uj módszert talált föl. Csináltatott tűzhelyre való közönséges csipővasat. Olyant, a minővel az eleven tüzet, izzó parazsat szokás megfogni. Csináltatott neki tokot borjubőrből. Ezt hordta magával, ezt illesztette a beteg pulzusára, a csipővas másik végét a füléhez tartotta s igy nézte behunyt szemeivel a padlásgerendákat.

A sváb faluk elbámultak ezen a rettenetes nagy 19tudományon, a magyar faluk pedig röhögtek rajta, sőt Gyimóth, Homok-Bödöge, Ádáz-Tevel ki is dobták a jámbor Schillinger mestert csipovasával együtt.

Megtudta a deputáczió is. Kereken eltiltotta a csipő- vasat s kegyetlenül összeszidta a borbélyt. Miért csodá- sitja a vármegyét s rossz hírbe miért keveri?

Vak Pali csakhamar elterjesztette a csipővas esetét az egész városban.

Ki volt az a Vak Pali ?

Vak Pali volt a porkoláb. Már az állásánál fogva se közember, de egyébként is elég fontos személyiség, mig a veszedelem tartott.

A deputáczió Kárpics városbiró urammal egyetértve kidoboltatta a városban, hogy a kinek a deputácziónál valami kérni vagy keresnivalój a van: j elentse Vak Palinak, ő majd a deputáczió elé terjeszti. Tudatták ezt a papokkal, doktorokkal, sírásókkal, balotthordókkal és koporsógyártó ácsokkal és asztalosokkal is. így lett Vak Pali porkoláb a deputácziónak bejelentő és iktató hivatala s egyúttal irodája, kanezelláriája. De egyúttal kiadóhivatala is s mindenféle segédszemélyzete. A vég-zéseket, Ítéleteket, határozatokat, döntéseket ő vitte hírül mindennemű félnek és hatóságnak s mindenféle belső-külső embernek, iparosnak és munkásnak, a kinek csak a betegség, halálozás és temetés körül a legkisebb tennivalója is volt.

így látják hát megfejtve nyájas olvasóim, miért nem vezetett a deputáczió semmiféle irka-firkát. Nem volt erre szükség. Vak Pali volt minden segédeszköz.

Nemes ember, régi magyar ember egyébként is utál minden hivatalos irka-firkát.

Hát a papokkal hogy voltunk?

Elég tűrhető módon.

Szerencsére Pápán nincs hetvenhétféle felekezet. Katholikusok, kálvinisták, lutheránusok, zsidók.

A zsidókról nem szól az irás. Mindig volt legalább négy vagy öt rabbijuk rendes szolgálatban s legalább huszonöt tartalékban. Ma is sok van, hát még hajdanában ! Ha hát betegnek, öregnek, haldoklónak rabbira volt szüksége: akadt elég.

De nem is igen volt szüksége.

Emlitettem már, hogy a Czincza-patak valahonnan oda tévedt a tobakok, szattyánkészitok, keztyübőr- gyártók utczájába. Ennek a pataknak már a kezdetén is rettenetes szaga van. Ha esőre áll az idő: a Büdösközön ájuldozás nélkül nem lehet átmenni. Mennyi illatot szed ez magába, mire a tobakokhoz ér. Pedig csak itt lesz még igazi illatárrá. A sok szemét és udvarbeli piszok, a sok rothadó bőrczafat itt tölti meg árkát, itt fertőzteti meg mindenféle erjedéssel, itt fösti meg még szinét is s péppé, kocsonyává alakitja át itt még a csörgedező patakvizet is. Itt azután olyan világ támad, a melyben az a nyomorult kolerabaczillus meg nem élhet.

Ez a baczillus veszedelmes fenevad. De csak amolyan apró fenevad, mint a hörcsög, patkány, görény, menyétasszony. Mi ez ? Ott a tobakos közökön tenyésznek az igazi baczillus fenevadak, a hétszarvuak, a 19*leviathánok és behemótok, a baczillustigrisek és oroszlánok, a vizi és szárazi szörnyetegek, a kik Andro- méda eleven húsára számitgatnak. Ide merje csak a lábát betenni az az ázsiai rongyos kolerabaezillus! Halálnak halálával pusztul el, de nyomban. Hindosz- tánon és Beludz sisztánon átjöhet, Káspi tenger, Kaukázus nem állja útját, a Fekete tengert és a Kárpátokat legyőzheti, de a pápai Irhás közökön rá nézve vége a világnak.

Az Irhás közökben rettenetes sok és rettenetes szegény zsidó lakott. Még az én időmben is. Most miként áll a dolog, nem tudom. Annyi volt ott az asszony és gyerek, mint a homokszem. De az egész veszedelmes idő alatt a haja szála se görbült ott meg senkinek. Olyan egészséges maradt ott a népség, mint a makk.

Észrevették ezt hamarosan a vagyonosabb zsidók is, a szatócsok, boltosok, házalók, faluzók, kereskedők, a kik beljebb laktak a városban, a nagy piaczon, a Kollégium-utczán s a többi zsidó utczákban. S szégyen ide, szégyen oda: kiköltöztek a tobakosokhoz s ha máshol nem volt helyük, ott tanyáztak a gádorokban, folyosókon, szuette padlásokon. Mintha sejtették volna, hogy a napkeleti ázsiai baczillust mind fölfalja, mind elpusztítja a mi jó bakonyi baczillusunk. Nem is történt nagy bajuk a belső zsidóknak se.

A lutheránusok is megvoltak békességgel. Nem voltak sokan, annak is fele német s nagy része vagyonos. Volt lelkes papjuk is, a ki el tudta őket látni vigasztalással, innenső és túlsó világi reményekkel s tisztes temetési kísérettel.

Egészen jól megvoltak a római katholikusok. Volt azoknak annyi papjuk, barátjuk és káplánjuk, templomuk és kápolnájuk, a mennyi csak kellett. A jó pápista népség úgy is jámbor, türelmes, istenfélő, áhi- tatos s elég biztosságban érzi magát a tulvilági jöven-dőkre nézve.

Másként állt a dolog a kálvinistáknál. Ezek népe már tiszta magyar, nyakas, okoskodó, maga eszén járó, szókimondó. Azt hiszi, szerződése van a jó úristennel, a melyet illendő megtartani mind a két félnek. Bele is néz olykor, vájjon a szerződés valamelyik pontját nem mulasztotta-e el, nem sértette-e meg? S vájjon szerződő ellenfele is híven tartja-e a kötést? S ha azután valami hibát vesz észre: kereken megmondja papjának, kurátorának, presbitereinek, dékánjának. Azt hiszi, ezek a jó úristen tiszttartói, ispánjai, hajdúi. S ha hiba van, bizonyára nem az uraság követi azt el, hanem tisztsége, cselédsége.

Tóth Ferencz volt a kálvinisták főpapja. Püspök, tudós, jeles történetiró, nagy szónok s bizony nem fiatal ember. Volt ugyan egy káplánja, de nem is több s magának se ideje, se ereje ahhoz, hogy a betegeket látogassa, a halottakat kikisérje s a temetőben el- bucsuztassa.

Ebből aztán éretlenségek támadtak. Különösen a sírásóknak, halotthordóknak járt el a szájuk mosdat- lanul. Még a kórságkergető deputácziónak is belekellett szólnia a dologba. A szentegyházat s annak nagy tiszteletben álló főpásztorát nem hagyhatta.

Egész világ tudja, milyen népség a sirásó. Ha másunnan nem tudná, megirta azt már Shakespeare a maga »Hamlet< czimü hires munkájában. Ott is össze-visszafecsegnek a sírásók s felszínre hordanak mindenféle bolondságot. De azok a sirásók dánusok vagy ángliusok s akkor is, a mikor sirt ásnak, inkább böleselkednek, semmint a világ kenetlen tengelyének nyikorgása hallatszanék kemény szavaikból.

Más a magyar ember. Vájjon, ha a hires angol költő Piti Ferkó és Kalaba János s társaik beszélgetését hallotta volna ott a Pordán melletti pápai temetőben: vájjon Hamlet királyfi esetéről milyen könyvet tudott volna Írni?

Nagy betyár volt az a sirásó, az a Piti Ferkó obsitos katona. Egyszer a temetés bevégzése után, a mikor már a halottas közönség eltávozott, leültek a sirhal- mokra Piti, Kalaba és társaik. Odavetődött hozzájuk Vak Pali is, a porkoláb, hogy hirt fogjon s azt a deputácziónak hivatalosan bejelentse. Elővették a tarisznyát, előszedték a kenyeret, száraz kolbászt és csutorát. Pihentek, falatoztak, iddogáltak s azalatt mohón harap- dálta Kabala lova is a kövér, buja temetői gyepet, csak úgy harsogott.

Beszélgettek. Előjött a szó arról is, miért nem gyóntatják meg a kálvinistáknál is a haldoklókat épen úgy, mint a pápista atyafiaknál. S beszélgetés közben csak kitör ám Piti Ferkóból ez a verses mondás:

Ösztövér a mi vallásunk, Mert ha eljön meghalásunk, Se papunk nincs, se gyónásunk, Készen van elkárhozásunk.

Vak Pali, a porkoláb, csak hallgatta ezt a mondást. Azt is látta és hallotta, a mint a hallgatók nagyot röhögtek s az istentelen rigmust még egyszer elmondatták, Pitinek utána is mondták s valamennyien könyv nélkül megtanulták.

A jókedvű Kalaba János se akart hitványabb ember lenni Piti Ferkónál. Ő is ki akart valami rigmust találni.

Tóth Ferencz püspökről jött elő a szó. Tudni kell, hogy a kálvinista papnak, még a püspöknek is, a lakáson és készpénzfizetésen s jövedelmen kívül van még tiszti ellátásul földje, gazdasága is. A jámbor lelkész, mint gondos ember s jó gazda, vetéskor, burgonya- és kukoricza-rakáskor bizony gyakran kimegy a földre szellőzni s munkásait és a munkát nézni. Ezt szokta cselekedni Tóth Ferencz püspök is. S tudni kell azt is, hogy a köznép amolyan vallási népköltészettel a temetőt isten veteményes kertjének is szokta néha nevezni.

Arról volt szó épen, hogy a püspök miért nem szokott temetéskor a temetőbe járni. S előáll Kalaba János s e vakmerő, kárhozatos szavakat ejti ki:

— Ha kukoriczát rakunk a Főtisztelendő úrnak, mindig ott van velünk a mezőn, hány szem kukoriczát teszünk egy kapavágáslikba ; — most pedig, a mikoristennek veteményes kertjét miveijük, ássuk és ültetjük, most nem törődik velünk.

Borzasztó lélekháboruság rejtőzik e szavak mögött. Nem is ajó lélek, hanem az ártalmas duhajság adta e szavakat Kalaba szennyes ajkaira.

Vak Pali eleget hallott, látott erre napra Reggel másnap megjelentette az egészet a deputá-’ cziónak, el nem hallgatott semmit. De ez kötelessége is volt.

Némely vidéken, kivált a felső részekben, a tótok közt balgatag hirek és gondolatok vertek gyökeret az éretlen nép apró eszében. Azt hitték, a nemes urak mérgezik meg a kutakat, vizeket, forrásokat: azért hull a nép, mint őszszel a légy. E miatt véres erő-szakosságra vetemedtek s néhány nemes urat kegyetlen sorsra juttattak. A vármegye alig tudta őket példás szigorúsággal békességre birni. Tudta azt a deputáczió is s azért Vak Palinak meghagyta, hogy ha szót hall vagy jelet vesz észre, a mely arra mutat, hogy az alja nép békétlenkedik az urak ellen s az egyházi és világi elöljáróság ellen: ezt múlhatatlanul megjelentse.

Vak Pali hát hivatalos kötelességet végzett. Hiszen porkoláb volt.

Rögtön beidézte s nyomban szemre birta a deputáczió Piti Ferkót is, Kalaba Jánost is. Piti a temetőben volt, nem jöhetett, Kalaba megjelent. Szokott módja szerint bátran megállott a nemes urak előtt. Lova, talyigája az alatt ott várt künn az utczán.

Különösen Szép Ábrahám kezdte korholni, szidni, kárhoztatni Kalabát keményen.

— Nem ilyen ember való halotthordónak, mint te.

— Hát kérem szépen, tessék csak megmondani, milyen ember ?

— Jámbor, istenfélő, kegyes ember.

— Én pedig a mondó vagyok, megkövetem szépen a nemzetes urat, hogy a dögöt eltakaritani hollómadár kell, nem kanári, a halottakat kihordani pedig én kellek, nem a veszprémi kanonok. Tessék csak a kanonok urakkal tenni kisérletet.

A deputáczió nagyot nevetett. Maga Szép Ábrahám is utóbb a hasát fogta nevettében. A gézengúz Kala- bának igaza volt.

Érdemes ember lett utóbb ez a Kalaba. Akkor, a mikor egy ember egyszerre halt meg mind a két városban.

Különös az eset, el kell mondanom apróra.

A Büdösközöü a fahid kellő közepén halt meg a szegény ember. A fahid a Czincza fölött van. A Czincza árka fél öl széles, az árok közepe a határvonal a két város között. A szegény halott köldöke épen az árok közepére esett, feje Pápa városban, lába a Polgár városban. Melyik városban esett hát halála ? A kérdés fontos, mert ha Pápa városában halt meg, temetési költsége ennek a nyakába esik; ha pedig Polgár városban halt meg: a temetési költséget viselje ez.

A két város elöljárósága kegyetlenül összeveszett a kérdésen. Nem épen a költség miatt. Öt-hat forintnem a világ. Hanem azon veszett össze, kinek legyen igaza? Istentelen bizonykodásba merült a két elöljáróság. És sehogy se akart a bizonykodás véget érni. A halottat pedig el kellett temetni, ő se akart várni, Kalaba pedig addig ki nem vihette a temetőbe, mig engedelmet és utasítást nem kapott rá.

Elő a szakértőkkel. Mondják meg az orvosok, sebészmesterek, felcserek és borbélyok, melyik városban történt a halál? A kérdések világosak.

Egyszerre hal-e meg az egész ember, mint a fűszál, a kit levágott a kaszás ember? Vagy darabonkint hal meg, mint az öreg fa az erdőn, a melynek először az egyik ága szárad el, azután a másik, utoljára valamennyi?

Ha darabonként hal meg az ember: melyik darabja él tovább? Az-e, a melyiken a feje van, vagy az-e, a melyiken a lába van ?

Nehéz ez a kérdés. Mert ámbár Zsoldos főfizikus urunk érthetőleg megmagyarázta, hogy a halál akkor következik be, a mikor a SZÍV megszűnt dobogni, a SZÍV pedig akkor áll meg, a mikor az agyvelőben levő ideg gyökerei örökre megbénultak : ennélfogva a fej és a szív egyszerre hagyja félben az élet munkáját : — mindamellett a bölcs fejtegetés sehogy se idézett elő általános megnyugvást, sőt nagyon is súlyos ellenvetésekkel találkozott.

íme, a pulykának baltával vágják le a fejét, a feje rögtön meghal, de a pulyka tovább ugrál s a mig ugrál és vonaglik: mindaddig bizonyosan él. Pedig hát a SZÍV és agy között már semmi összeköttetés.

E szerint hát Pápa várost terhelné a költség, mert a halottnak köldöke volt a két város határa vonalán, a szive hát Pápa városban szűnt meg dohogni.

Ezt a szakértői véleményt is alaposan agyonbirálta Szarka borbély uram. S hivatkozott a gyik farkára, a mely igaz tanúbizonyság.

Íme, levágjuk a gyik farkát. A gyikot eltapossuk, agya és szive tehát örökre meghalt. Ámde a farka mégis mozog, mégis él napnyugtáig. Minthogy pedig a halott lába Polgár városban feküdt: ennek kellett tovább élni s igy a temetési költséget viselje Polgár város. Ezt bizonyltja a gyik farka.

Éktelen zsivaj támadt a szakértői fejtegetésekre. Addig csak értették valahogy a dolgot, de a mikor a szakértők már világosan megmagyarázták : attól kezdve megbolondult minden ember. Ki nevetett, ki káromkodott, ki meg tovább vitatkozott.

A másik szobában ácsorgott Kalaba János, várta az utasítást. Hallotta a csúnya zajongást, de a szavakat nem értette. Egyszer csak benyitott az ajtón.

Az elnök rárivall:

— Mit akarsz?

— Megkövetem a tens nemes vármegyét, a talyigás lovamat már etetni kellene, meddig várjak még ?

— A mig a kérdést el nem döntjük.

— Miről van hát az a kérdés ?

— Arról, melyik város fizesse a költséget ?

Kalaba János megsodorintotta azt a bajuszát, a melyik fölfelé állt.

— Egyik se, tens nemes uraim! Az én szülővárosom e miatt össze ne vesszen! Én viselem a költséget magam. Kilenczszáz halottat hordtam már ki a temetőbe, megemberelt a város érte jó fizetéssel, megteszem ráadásul.

így lett békesség. Még meg is vivátozták érte jó Kalaba Jánost, a halotthordó talyigást.

íme, ezekből a történetekből állította össze adáz- teveli id. Osváld Dániel az ő vigszinmuvének vidám meséjét. El is kergette vele Pápa vidékéről azt a csúf kórságot.„SZÁLLÓK AZ URNAK.“

(Hol alkalmazzak 4 szót: szállók az úrnak P — A „száll1* szónak gazdagsága. — A meg- szállítás. — A vegh-koppánt alpasa megszállttá levele. — A szállások.)

Tóth Bélának kedve volt ahoz, hogy a magyar szólás-mondásokat gyűjtse, magyarázza, fejtegesse, eredetüket és tartalmukat kiderítse. Bábukkant e szólásra is: szállók az úrnak. S irt erről a Pesti Hírlapban egy-két év előtt hosszabb czikket.

Véleményem szerint e mondás természetét, eredetét s valódi értelmét nem találta meg, pedig hatalmas olvasottsággal s nagy szívóssággal böngészte össze több nemzet irodalmából a rokon fogalmakat s a megközelítő szólásokat. Munkája nem járt sikerrel. A sikertelenség főoka, úgy véltem, abban állt, hogy azt hitte, a szólás alapfogalmát idegen nemzettől tanultuk.

Fölkerestem, meglátogattam. Abonyi-utczai lakásán kedves órát töltöttünk el. Elmondtam neki, mi az én véleményem. Gyökeres magyar szólás az. Be is bizonyítottam. Megörült neki s megígérte, hogy újra ir a kérdésről s felhasználja az én adataimat. Azóta nem vettem észre, hogy irt volna; — elmondom hát magam, a mit erről tudok.Mindenki tudja, magyar emberek lakomáján a felköszöntőhöz tartozik ez a szólás.

Föláll az asztal mellett a felköszöntő, poharát kezébe veszi, körülnéz s az egyik asztaltárshoz oda fordul e szóval:

— Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállók az úrnak!

Kerekes Mihály nyomban feláll s ezt feleli:

— Állok elébe !,

S azután állva marad, mig a felköszöntés tart.

Ezzel az ünnepséggel kell kezdődni a magyar felköszöntésnek. így van ez ma is még a Bakony és Kemenesalja vidékein. így van a felső Tiszánál is és sokfelé az országban. így kellene lenni mindenütt.

Ettől azonban eltérnek már egyben-másban. Eltérnek a fővárosban is.

Szállók az úrnak.

Ez ősi szólás eredeti értelmét elfeledték már, a mai nemzedék nem is igen tudja.

Szállók !

Mit jelent ez? Miért mondom éppen ezt: szállók? Hiszen Kerekes Mihály uramhoz nem szállók én, mikor felköszöntő szómmal hozzá fordulok, hanem ő hozzá csak szólok.

így okoskodnak sokan s azért a kezdő szólás most már rendesen igy hangzik:

— Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szólok az úrnak!

A szólásnak helyes értelme van s bizonyára megmaradhatna így is. De nem ez az igazi, nem ez a történeti, nem ez az ősi szólás-mondás.

Nagyobb hiba is van a mai divatban.

Még igen sokan tudják, hogy nem a szólok, hanem a szállók igével kell kezdeni a mondást. Az öregek épen nem feledték még el s hallják és követik őket a fiatalok.

De ha »szállok«, miért jön ez után ez a szó: túrnak? Ki a manó érti ezt ? Szállni csak valakihez lehet, nem pedig valakinek. Ha az ember bemegy a városba, nyilván vagy Kemény Péterhez száll, vagy a Zöldfaszállóba. Sehogy se mondja, nem is mondhatja, hogy Kemény Péternek száll, vagy a Zöldfa-vendéglőnek száll. Nagyot néznének rá, ki is nevetnék érte.

Ez alapos okoskodás azután oda vitte a felköszöntő urakat, hogy igy kezdjék a mondást:

— Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállók az úrhoz!

Ez is okos beszéd. Meg is maradhatna a szokások közt. Jelképes beszédnek elég költői is. Ahogy az utas megpihen a szállón: úgy akar a felköszöntő megpihenni annak lelkén, a kihez szavát intézi. Ezt jelentené ez a szó: szállók az úrhoz!

De azért ez se igazi szó, ez se a történeti, ez se az ősi. Az igazi szó bizony csak igy hangzik: szállók az úrnak.

Ezt a szavát: iszálli a magyar elme ezerféle módon, sok értelemben, sok irányban használja. A magyar nyelv szavai közt a legszebb. Csaknem oly szép, mint a t világi szó; — csaknem oly gazdag, mint a tszeri szó.

Csak néhány példát említek.

Száll a madár. Száll a dal faluról-falura, szájról- szájra. A szentgyörgyi birtok rám száll. Az ősi örökség leányágra száll. Szegény betegünk sírba szállt. Dávid szembe száll Góliáthtal. A kálvinisták zsoltáros éneke azt mondja: Ne száj perbe én velem. A sereg Komárom alá száll. Álom száll a szememre. A vitéznek lábába szállt a bátorsága. Egyházi intés: szállj magadba. A Tisza mellett a napnyugtát napszállatnak nevezik. Szálló annyi, mint vendégfogadó. Szállás alatt értünk éjjeli-nappali pihenő tanyát, sok népes pusztát. így neveznek az országban sok falut és várost is. A jó Gvadányi azt Írja: Szállottam egy paraszt gazdára. Most igy mondanék: paraszt gazdához vagy paraszt gazdánál szálltam. Másik birtokára száll.

Hát még a sok összetétel.

Megszáll. Azt is jelenti : megtelepedik. Azt is : elfoglal. Megszálltuk Boszniát.

Leszáll. Például a madár, a sáskasereg, a köd, a nap, a hőfok, a léggömb, stb.

Elszáll. A madár és sok mindenféle.

Kiszáll. A bíróság végrehajtás, szemle, becslés, visszahelyezést, stb. végett vidékre megy. Kiszáll a kocsiból, hajóból.

Felszáll. Ellentéte a leszáll igének s épen ngy használják, mint ezt.

Átszáll. Alászáll. Mindegyik szót sok irányban sok értelemben használjuk.

Hát még a sok szállít ige! Szállít, elszállít, megszállít, leszállít, fölszállit, beszállít, kiszállít, átszállít s a többi. Mennyi fogalmat, mennyi gondolatot, mennyi mozgást, mennyi életet jelez a magyar elme e szavakkal.

Megszállitás : jogi műszó. Jó öreg Corpus Jurisunkban sok helyütt előfordul. Természetesen a régi múltban latin nyelven, hetvenöt év óta magyar nyelven is. Latinul őseink szerint: impopulatio. E latin szó magyarul azt jelentené : benépesítés, betelepítés, urbéresités. Oly fogalmak ezek, melyek a régi nemesi világban nagy dolgok voltak, de melyek a mai társadalmi életből már nagy részben kivesztek.

A megszállitás hajdan beszállásolást is jelentett. Gróf Bercsényi Miklós azt Írja egyik levelében: Károli uram megszállitván hadait Mocsonokon, megindultam Sopron felé. De a szó hadi élettől eltekintve birtokjogi műszó volt.

A földes úrnak volt például nagy uradalmi birtoka, nagy néptelen pusztája, de jobbágya, zsöllérje, cselédje, szolgáló embere és pénze, jövedelme kevés volt. Munkáskézre volt hát szüksége. Telkesiteni akarta birtoka nagy részét, urbéresiteni akarta adómentes dűlőit, kellettek neki emberek.

Hol vegye őket? Miként szerezzen munkáskezet?

Két módot használtak erre.

Az egyik a hirdetés, körlevelek és küldött emberek élő szava utján. Ez és ez a földes úr tudtul adja, hogy ez s ez birtokát telkesiteni, benépesíteni, megszállitani s talán mondhatnék, megszállatni akarja. Minden ép-kézláb szegény, de jóravaló munkás ember jöhet bátran, kap jó földet és jó uraságot.

így tettek a magyar nemes urak s hódolt vidéken a török földesurak is, a kiknek nagy része szintén jó magyarrá tudott lenni. Szép példát tudok erről har- madfélszáz előtti időből. Kezemhez jutott jó török időknek jó magyar körlevele, a mely igy szól:

— Én az Hatalmas Török Császár Végh-Koppán várában lakozó Mahmud Zayn alpasa adom tudtára minden röndbeli vitéz emberüknek, mind török részről, mind magyar részről valóknak, minthogy én nekem vagyon két pusztám: Felső-Orosztó és Alsó-Orosztó, valaki ezeket neköm megszállja, adok neki három esztendőre való szabadságot, mig szegények megépülnek, addig senkinek se fizessenek . . . mikor a három esztendő eltelne, akkor adnak adót úgy, mint minden esztendőben harminez forintot. Azt pedig fogadom az én igaz Török Mahumeti hitemre és vitézi úri embörségemre, hogy ezeknek az adóikat soha följebb nem teszem, sem az én maradékom, se semmi nemzetségem; az mint én velük megalkudtam, azon szómban mögállok. — Melynek nagyobb bizonyságának okáért Pöcsétömmel erősitöm mögh ez levelet, hogy senki azt föl ne bonthassa. Voltak pedig bizonságok Török részről, az kik előtt ezt Írtam, úgy mint Ámhát Oda basa előtt, Mahmud Oda basa előtt, Abdi Ispája előtt, koppáni Mukta bég előtt, Csoháni Ispája, Mahmud Ispája és koppáni Neser Ispája előtt. Költ Kanisa várában Die 23. Januári. Anno 1658.íme, efféle urasági körlevél, melylyel hívják a szegény vitézeket úrbéreseknek. Egy telekért való szolgálat évenkint harmincz forint. Bizony nem sok ez — husz- harminpz hold földért, lakásért, kaszálóért, legelőért, makkoltatásért s egyéb erdei haszonvételekért.

így alakultak az úrbéres községek, szállások, népes puszták. A köröző levélre s a küldött emberek szavára sok telepedett jobbágy is elhagyta rossz földjét vagy rossz uraságát s ment és elszegődött az uj urasághoz. Neki szállott, akár török részről, akár magyar részről való volt az uj uraság.

Most már közeledünk a megfejtéshez.

Nemcsak körlevél és küldött ember kerítette a munkás embert. Voltak az országban kalandozó, kóborló, hajléktalan, tűzhely nélkül való szegény emberek is. Várukból kikergetett rongyos vitézek, németek és törökök által feldúlt falvak menekülő lakosai, szökevény jobbágyok és zsöllérek, a kik megunták kegyetlen uraságukat; vallásuk miatt üldözött ujhitüek, a kik csapa- tonkint összeállva járták az utakat, bujdostak a mes- gyéken, határokon, szálldogáltak faluról-falura s kerestek urat és földet maguknak, védőt, pártfogót asszonyaik, porontyaik számára.

Vadászgat az uraság az avaron s találkozik ily bujdosó csapattal. A csapat előáll, leveszi süvegét s hosszú, kegyes és alázatos köszöntéssel üdvözli az uraságot. Az uraság alig bírja végét várni.

— No, kik vagytok, mit akartok, honnan vetődtetek ide?

Bátran felel a legokosabb.

— A vizen túlról jöttünk, szegény munkakereső népek vagyunk, szállást akarunk.

Az uraság gondolkodik. Neki is jól esnék még husz-harmincz úrbéres.

— Kiszemöltetek-e már valami helyet ? Kinek akartok megszáll ani?

— Ha emberségünk, becsületünk tetszik: szállunk az úrnak !

— Állok elébe!

így volt biz az. Ez volt a szokás, ez volt a szójárás, így települt, igy jött létre a sok Szállás nevű népes hely Szabolcs, Tolna, Pozsony, Nógrád, Nyitra, Borsod, Hont, Bihar vármegyékben.

így készült a sok helynév is. Szállásdomb, Szálláshely, Szállásolvár, Szállásszék, Szállássziget. Sok helyen az uraság nevéhez ragad a szó. Ferenczszállás, Fülöp- szállás, Jakabszállás, Rákócziszállás. Vannak szállások, a melyek a települők nyelve után kaptak nevet. Székelyszállás, Tótszállás, Lengyelszállás.

Jászok, kis-kunok földje, Pest vármegye némely vidéke tele van falvakkal, városokkal, melyek szállásokból keletkeztek. Árokszállás, Kisszállás, Kisújszállás, Koczka- szállás, Mesterszállás, Szabadszállás, Udvarszállás, Uj- szállás és a többi.

íme, igy fejlődött ki igaz értelme történetileg e szónak: szállók az úrnak. Régi szokás. Az orosztonyi török földesúr már 1658-ban jól ismeri s magyarán használja. A mikor tehát a felköszöntő igy szól:— Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szállók az úrnak!

Akkor kedveskedve, udvariasan azt akarja mondani:

— Uram, uram, Kerekes Mihály uram, szolgálatára kivánok lenni.

— Állok elébe.

Szivesen mondja s teszi ezt Kerekes Mihály uram, hiszen ő is el akar harsogni egy kemény felköszöntőt. Azt a szolgálatot tette hát neki felköszöntő asztaltársa, hogy a felszólalásra jogot és alkalmat nyujtott.