ELŐSZÓ.

Megtörtént eseményeket adok e könyvecskében elő; melynek nagy része előttem, tudtommal folyt le.

Avatott tollnak, alkalmas leendett, regényül dolgozni fel; de akkor bebonyolíttatván maga a valóság a regény tömkelegébe, sokat vesztett volna eredetiségéből.

Azért magam irtain le a mint tudtam ; egyszerűen, mesterkéletlenűl.

Egy erős nő-jellemet lát itt az olvasó maga előtt;; a ki magához mind végig következetes maradt.

Azon önkénytes beismerés, hogy bár mint óhajtanám is, nem bírom az írói nyelvet, s e tekintetben a mű ellen sok kifogás lehet; reményiem felment a szigorúbb bírálat alól.

Nekem pedig megnyugtatásul szolgál, hogy ez irodalmi kísérlet által, egy hivatásától eltért, de sok tekintetben kitűnő nőszellemének; önfeláldozó hazaszeretete, és sok szenvedéseiért némi elégtételt adtam.

A mely elégtétel becsét nevelni vélem az által, hogy a könyv egész jövedelmét, négy egyenlő részben:

1. ínséggel küzdő honvédtársaim segélyezésére,

2. a Pesten felállítandó „honvéd-emlék“-re,

3. a „honvéd" katonai lap, és

4. „tiszti iskola" költségei fedezésére fordítom.

Írtam, a kunágotai pusztán, 1868. évi, ápril hóban.

Kovács József.

I. A haldokló anya

1835-ik évi September hó 20-dikán, a lemenő nap négy bánatdúlt arcra veté végsugárait, Viletti Félix m ... i ménesintézeti tiszt lakában.

A férfi korban lévő, különben szigorú tekintetű családapa, ellágyúlva, három gyermekleány, kik közül az idősebb alig volt éves, kétségbeesve tekintének egy ágyra; melyben a lm nő, s gyengéden szerető anya vívta utolsó halálharcát.

A hosszas szenvedés alatt kiaszott beteg lassan megmozdult, s magához intvén családját, gyenge, alig hallható hangon szólt: „Érzem, hogy a halál órája közéig, talán utolszor szóllok hozzátok, hallgassátok, s ne feledjétek el soha. Téged szeretett férjem mindenek felett gyermekeink gondos és lelkiismeretes nevelésére kérlek és intelek. Tudom hogy nehéz feladat vár reád: folytatni és hevégezni, mit én megkezdtem, és a mire oly kiváló gondot fordítottam, de hízzál Istenben, ö megsegítem!, és én imádkozni fogok azért oda fent. Legtöbb bajod lesz Camillával. nyolc éve dacára már most is önfejű, s gyakran engedetlen, a női foglalkozásról tudni sem akar, egész nap kardot, puskát farag, ha nem vagy hóim, leveszi vadászfegyveredet, s kimegy a kertbe madarakra lödözni. Igyekezz e szerencsétlen hajlamot kiirtani belőle, mely miatt csak gúny tárgya, s előbb utóbb szerencsétlen lesz. Tapasztaltam , hogy a gyengéd intés keveset használ, ha szükségesnek találod, alkalmazd az apai tekintélyt és szigort is. Ti pedig jó nővérei Teréz és Adél, tartsátok lekötve a feláldozó testvéri szeretet által, hogy jól találván magát közietek; ne jusson eszébe, neméhez és korához nem illő szórakozást, időtöltést keresni. Legyetek mindnyájan, engedelmes, atyátokat tisztelő gyermekek; szeressétek egymást híven és igazán, az ég áldása legyen rajtatok.“

Következő éjen kiszenvedett a beteg, s harmad napon ki vitték oda, hol minden gond, fájdalom megszűnik, hol annyi, ez élet szenve-déseit megédesitő viszony és kötelék örökre szétbomlik, s hova mégis sokan annyira sietnek, hogy erőszakkal is felnyitják annak kapuját.

Mintha bizony! nem elég idő volna élvezni azt az annyira magasztalt sirontúli negatív boldogságot, melyre azok vágynak legkevésbé, kik leginkább kinálgatják másoknak ; midőn az a természet rendje szerint elkövetkezik.

Gyászt öltött a Viletti család.

Az apa elhunyt neje végakaratához híven , megkezdte nehéz feladatát, oktatni, nevelni az árván maradt gyermekeket.

Elképzelhetjük, mily óriási munka volt ez, az absolut szellemű katonaiskolából kikerült Vilettinek, hol szárnyát szegve szív és lélek nemesebb röptének, kioltva a haza és család iránti gyengéd érzelmeket; a növendékből érzéketlen gépet faragtak, melynek feladata volt;: feltétlen hódolni a feljebbvalók parancsának, vezényszavak után, üteny szerint mozogni, lenézni mindenkit a ki nem katona, s végre, Istent imádni . . parádéból.

Hogy ez abban az időben, az absolutismus uralma alatt igy volt, hogy a katona államot képezett az államban, s kívül állott hazája törvényein; épen nem csodálhatjuk.

Hiszen nem régiben történt, hogy Magyarország felelős miniszterelnöke szükségte-lennek találta a katonát az alkotmányra meg-esketni ; mert ö szerinte csak annak kell arra esküdni, a ki parancsol.

Nem akarok politizálni, s talán nem is illik ez életrajz keretébe; mind az által engedje meg az olvasó, hogy e tárgyra nehány szóval észrevételt tegyek.

Az én pusztai felfogásom szerint mely épen azért nem arrogálja magának a csalhatlanságot, s az állambölcseség azon magas színvonalát, melyre sokan oly erőlködve kapaszkodnak felfelé ö excellentiája nézete aligha nem téves.

Ha a katona kivül helyheztetik a törvényen ha nem kel megseküdnie hazája alkotmányára, melyet épen úgy köteles védeni mint a fejedelmet, hol van akkor a garantia, a biztosíték az alkotmányszegés ellen? Igaz, hogy a fejedelem személye sérthetetlen; de ebből nem következik az, hogy ha egy fejedelemnek tetszik általánosságban beszélek, s nem kívánom nézetemet személyekre alkalmazni, az alkotmány ellen cselekedni , mert csakis ez esetben jöhet azzal ellenkezésbe a katona az ö védelmére, ha-zája ellen keljen fel, houfiait, testvéreit gyilkolja le.

Alkotmányos fogalom szerint: Nem a népek és országok vannak az uralkodókért, hanem megfordítva, . . . . és így: Az országé, népeié lévén a fejedelem; az országé, hazájáé a katona is.

Nagy könnyebbségére volt Vilettinek terhes feladatában idősb leánya, a éves Teréz.

A miveit lelkű, női hivatását kellően értett édes anya által, mind erkölcsi, mind tu-dományosértem a női tantárgyakat tekintetben ki lévén képezve; kisebb testvérei mellett igen hasznos szolgálatot tett.

Camilla, kinek szive lelke helyén volt, a ki minden különöcsége mellett is mélyen tudott érezni; az édes anya halála általi fájdalomtól lesújtva, egy ideig szelíden viselte magát. Nem csak atyja, hanem idősb nővére oktatásait is figyelemmel hallgatta. A tanításra kijelölt órákat megtartotta rendesen; pajkosságot, annyival inkább kihágást nem követett el. Ez azonban csak a mélyen fájlalt anya iránti kegyelet adója volt, s csak addig tartott, mig a fájdalom és keserű emlék lassankint enyhülvén; természete s előbbi hajlamai jogukat vissza követelték.

A visszaesés eleinte csak kisebbszerű csinyekben nyilvánult, később a tanórák elhanya-golása, nyilt ellenszegülés Teréz akaratának, buknak való játékok és időtöltések sat. nyiltan igazolták: hogy a javulás csak pillanatnyi önmegtagadás volt, . . . s minden a régi kerékvágásba tért vissza.

Ha Teréz belefáradva a növéréveli siker-telen küzdelembe, atyjának panaszkodott, a dorgálás nem maradt ugyan el, azonban Camilla, oly szép színben tudta csinjeit s a nem hozzá illő időtöltést festeni atyja előtt; hogy az végre is kiengesztelődött, sőt később némely tetteiben, mint: ügyes célbalövés, kocsizás, lovaglás, a szép férfias irás tökéletes elsajátítása .... kedve is telt, s nem egyszer mondta: de kár hogy nem fiu ez az én Camillám; mily derék férfi válnék belőle.

Atyja engedékenysége által felbátorítva; idősb nővére fensőbbsége alól egészen eman-cipálta magát. Midőn atyja, napi jelentéseit megtenni hazulról távozott; Camilla kiment a legközelebbi méneshez, s felülvén a még hátán senkit nem hordott szilaj csikóra, addig nyargalt a pusztán; mig lovas és ló egyaránt ki nem fáradt.

A lövésben annyira gyakorolta magát; h ogy ti z éves korában a fecskét röptében lelőtte

Férfias tulajdonai, különösen lövésbeni ügyessége által, az egész környéken híressé vált, s midőn már felserdült leány lett;; vadászat nem igen esett meg nélküle.

Szép és meglepő volt a sugár karcsú, széles, erős mellű amazon, midőn vadászöltönyben, lengő tollas zöld kalappal fején vadásztársai közt megjelent; s ha hozzá vesszük, mily komolyan, s ha kellett büszkén utasította vissza, a reá irányzott pikánt mosolyt, el kellett ismerni: hogy ö bár a természet téveskinövése, mind a mellett kedves és géző tünemény volt.

Különösen kitüntette gr. Hardeck, az akkori ménesintézeti főparancsnok, a ki évenkint meglátogatván M . . . t; nagyszerű vadászatokat rendezett. Ezen vadászatokról ha csak beteg nem volt; Camillának nem lehetett elmaradni.

Mennyire hizelgett ez a magas kegyül vett nagyúri szeszély a következményékét ki nem számitó subordinált apának; csak az képzelheti, a kinek fogalma van: egy tábornok s a mellett gróf, és egy szegény igénytelen főhadnagy közti megméretlen távolságról.

Ezen ferde kinövések és túlkapások mellett azonban volt Camillában egy a többit felmúlt nemes érzés: Hazájának határtalan szeretete.

Németül csak szükségből beszélt, Ma-gyarhon történetét a leghitelesebb Íróktól meg-szerezte, és szorgalmasan tanulmányozta, a haza újjászületésére nagy befolyással volt „Pesti hirlap;-ot Kossuthtól, s a nemesebb irányú divatlapokat megrendelte s kedvvel olvasta, szóval: igyekezett egészben magyar nővé alakítani s képezni magát.

Első tekintetre talányszerünek látszik : miként lelkesülhetett egy idegen császári tiszt leánya, e saját fiai által sokszor elárult s meg-vetett magyar hazáért? De ha tudjuk,hogy atyja olasz, anyja lengyel, és igy mindkettő szabadságért lelkesülő nemzet gyermeke volt; a talány némileg fejtve lesz.

Hogy a később rajongásig vitt hazaszeretet mennyire dagasztá keblét; erre vonatkozólag nem lesz érdektelen egy pár adatot feljegyezni.. évben egy védegyleti bál alkalmával, a rendező igen nyájasan, de azon gunyoros megjegyzéssel fogadván: „kár, hogy a magyar öltöny, egyszersmind nem honi kelme is, Camilla egy divatlap közelebbi számába körülbelöl következő cikket küldött be: „A napokban Y. városban védegyleti bál tartatván, én is, mint a ki hazám ügyét mindenkor és mindenben szivemen hordom, megjelentem, nem fájlalhatván eléggé, hogy nemzeti öltönyöm nem lehetett egyszersmind honi kelme is. Megjelenésemkor nagyon meglepett a bálrendező következő nyilatkozata: nagyon szép hogy magyar szabású öltönyben jelent meg a kisaszszony; kár hogy nem egyszersmind honi kelme is, és e nyilatkozat annál illetéktelenebb volt, minthogy a nevezett ur, elkezdve a briinni posztóból készült fecskefark a; egy külföldi majmot mutatótt.“

A negyvenes években, midőn a ,,divide et napéra elvet a tudós Bach doctor az osztrák kormányzatba még nem hozta be, midőn azon üdvös tan: nemzetet nemzet ellen lázitani, embert embertársa által ellenőrezni és schachban tartani még nem alkalmaztatott; barátságos s némi patriarchalis viszony létezett a katonák közt is. Fenntartották ezt különösen a ménesintézeteknél volt többnyire családos, egy helyben hosszasab ideig tartózkodó tisztek.

A barátságos, tiszttársai iránt önzetlen jó indulattal viseltetett Yilettinél gyakran jött össze jó kedvű társaság.

A leányok szobája közvetlen az ebédlő mellett lévén; pajzán vagy épen erkölcstelen beszéd soba nem jött elő. De annyival gyak-rabban beszéltek politikáról, már tudni illik a mennyire kivált még azon időben katona a politikához érthetett. Nem is igen állott ezen politizálás egyébből, minthogy: kedvük szerint megszólták és rágalmazták a szegény magyart, a kinek kenyerét ették; lévén többnyire német és cseh atyafiak, vagy a mi még roszabb: renegat magyarok. A magyar nemzettel rokonszenvező olasz házigazda igyekezett ugyan az alaptalan s csakis tudatlanságból eredhetett megrovásokat, és rágalmat ellensúlyozni, de a különben is bortól hev ült cimborákkal ne hogy maga viselete loyalitásának hátrányul rovassék felössze nem tűzhetett; inig nem aztán egy véletlen ezen vitáknak egyszer mindenkorra végét szakította.

A társaságnak rendes tagja volt egy Janspauer nevű orvos, valami bécsi spizburger fia, a ki részint irigységből az akkori egyoldalú alkotmány miatt, részint mivel hazánkat s a magyar nemzetet az augsburgi nénikétől tanulta ismerni, minden iránt a mi magyar volt, engesztelhetlen gyülölséggel viseltetett, s egy alkalommal kifakadásában annyira ment, hogy kikelve különben is eléggé rút képéből, kije-lentette : hogy meghalni sem akarna ez or-szágban, de ha mégis e nem várt csapás be-következnék, bolt testét vigyék ki innen.

Alig végzé durva kifakadását, midőn a mellékszoba ajtója sebesen fölnyilván; Camilla kipirult arccal, reszketve a haragtól, mint boszuló angyal előtte megjelent.

A zajt, mintha villám csapott volna le; mély siri csend váltotta fel.

„Uraim! szólt Camilla, én tisztelem a vendégjogot, s ugy hiszem ezt kétségbe vonni eddig senkinek sem volt oka; de mint mindennek, a vendégjognak is meg van a maga határa, melyen túl vinni, kíméletlenség, hálátlanság.

És váljon lehet-e nagyobb visszaélés e joggal; — mintha a vendég a háziak SZÍV és kebel érzelmeit támadja meg?

Tudva van önök előtt, nem csináltam belőle titkot soha, hogy e hazát, Magyarországot., melyben születtem, a népet, mely közt felnevelkedtem, szeretem az imádásig, hogy ha férfi volnék, legfőbb óhajtásom lenne szabadságáéit, melyre anynyira érdemes, küzdeni, s ha kell az igaz hazafiak dicső halálával halni meg.

Es mégis önök a nélkül, hogy múltját, ismernék, hogy jogairól csak fogalmuk is .volna;-férfihoz nem illő mondák és aljas rágalmak után, nem átallanak minden összejövetel alkalmával sértöleg, gúnyosan nyilatkozni felöle.

Azt hittem e gyengeségük vagy minek nevezzem — egyszer majd csak ki lesz elégítve; találni fognak nemesebb időtöltést is a rágalmazásnál, csalatkoztam .... Ez az orvos ur, kit ostoba tolakodásai, s éretlen érzelgése mellett eddig is csak azért törtünk körünkben , mert háziorvosunk volt; mostani nyilatkozatával feltette a koronát eddigi rágalmaikra; s meggyőzött a felöl, hogy önökkel egy fedél alatt, én legalább nem lehetek. Kijelentem azért határozottan: hogy fel fognak hagyni jövőre minden, hazám és a magyar nemzet elleni oktalan kifakadásaikkal; vagy a mikor csak itt megjelennek, én hazulról azonnal távozni fogok. Ont pedig orvos! a ki mindnyája közt legdühösebb magyarfaló, különösen is figyelmeztetem, hogy ez aljas szenvedélyét jövőre mérsékelje; különben első alkalommal kesztyűt dobok ön elé, s meg vagyök győződve, hogy ha a fecskét röptében le tudom lőni, golyóm önt sem tévesztendi el.“

Ámbár e beszéd a társaság nagy részének nem volt ínyére, s egy némelyik, a ki leginkább találva érezte magát, kitörését alig bírta fékezni; — mégis a beszéd vége, a leforrázott orvoson kívül mindenkit jó hangulatba hozott, mely végre hangos nevetésben nyilvánult. A minek orvosunk szánalomra méltó desperatus képe, és azon mindnyájuk előtt ismerés körülmény volt oka: hogy az érvágónál egyéb fegyvert kezébe soha nem fogott.

A kötelességszerü lovagiasság, és mivel nem örömest nélkülözték volna a jó borral fűszerezett vendégszeretetet, feledteték a tisztekkel Camilla erősebb kifejezéseit; s megígérték, hogy jövőre óvakodni fognak minden a háziaknak nem tetsző nyilatkozattól. Sőt hogy a béke teljes legyen; Magyarország jóllétéért poharat emeltek, a mire aztán Camilla is kocintott velük.

II. Házasság két nő között

A leirt jelenet után három hóval, Viletti, Olhowcze, osztrák - lengyelországi állomásra tétetett át.

Adél már akkor férjnél volt; Teréz atyjával ment az uj állomásra; Camillát sehogy sem lehetett rávenni, hogy velük menjen. — „Nincs az az eset, mondá, mely arra kényszerithetné, hogy Magyarországot elhagyja; nincs az a jóllét, boldogság a föld bármely részén, melylyel hazáját felcserélje. Kész minden kiszámított cél nélkül menni a bizonytalan jövőnek; de ez országtól meg nem válik soha.u Hasztalan volt minden kérés, dorgálás, az apa szigorú fellépése; rendíthetlenül maradt határozatánál.

Rajongása s önfejűsége annyira ment már akkor, hogy ellene kényszert használni, bevetkezhető botránytóli félelem nélkül nem lehetett. Nem maradt tehát egyéb hátra; mint magára hagyni.

Atyja elmenetele után pár hétig Adélnál tartózkodott, azután felment Pestre a nemzeti színházhoz; a hol megismerkedett a már akkor is kedvelt művésznő K . . . y Idával, s ez által több előkelő tagjaival az intézetnek. Nehány hónapi tanulás után, mely idő alatt atyja pénzküldeményéből tartotta fen magát, fellépett, de siker nélkül; a min nem csodálkozhatunk, ha tekintetbe vesszük a nemzeti színháznál uralkodott intriguákat, s azon körülményt, hogy ö színészi tanulmányait nem elég korán kezdte.

Ez időtájt állított össze egyik jelesebb színészünk, vidéki társulatot; azzal Erdélybe menendő. Ezen társasághoz csatlakozott Camilla is, s női ruháját már Pesten eldobván; nevét Bélára változtatta.

Ezutáni élete folytonos kalandokból állott. Ismerve a nők gyönge oldalát, kinős kedvet talált azok elámitásában. Csinos külseje, szép termete s ügyes társalgása — nem egy diadalt biztosítottak számára.

Szeretett különösen kacér, hiú vén leányok körül pajzánkodni, ) a kikkel aztán kedve szerint elbánt, s midőn azt hitték, hogy már lépen van, szépen kisiklott körmeik közül.

Némelyek kárhoztatták, hogy ezen játékot az önzésig vitte; felhasználván azt némelykor, anyagi helyzete pillanatnyi javítására. En azonban azt hiszem, hogy az ilyen csín, a mely a másik felet minden komolyabb következés nélkül kiábrándította, kevésbé méltó a kárhoztatásra; mintha más, tilosabb úton segített volna pénz zavarán.

Hányszor látjuk az életben, felemelt fővel járni az emberek közt azon férfit, ki a hiszékeny leányt becsületétől fosztotta meg; miért törnénk hát pálcát a nő felett, a ki társát egy ügyes fogással, nehány forintig rászedte ?

Aztán egy divatból kiment leány különben is tudhatja, hogy pénzének kellemes csengése, nem pedig hervadt bájai vonják rideg körébe az ifjú férfit, s köszönje meg, ha a csalódás csak pénzébe kerül.

Egy ily kalandját beszélte el nekem Camilla a többi közt; a mely vele E . . n történt.

A társaságnáli osztaléka nem volt elegendő költségei fedezésére : atyja segítette ki idöközönkinti küldeményével.

Egy alkalommal hosszasabb ideig elmaradt a segély, s pénzzavarban volt. Szorult helyzetét egyik pályatársának panaszolván ; az a következő tanácsot adta neki: „te ügyes széptevö vagy, több sikerült kalandjaidról hallottam beszélni; ismerek itt egy gazdag, önálló agg leányt, D . . . . Agathát, — ali! de épen amott megy az utcán, mintha a véletlen is kezedre játszanék, ez a nő felette hiú és nagyon gazdag, tökepénzén kívül, melynek kamatjából bőségben él, van egy emeletes háza, melynek felső részében maga lakik cselédjeivel.

Az igaz, hogy rút mint a zivatar, korára nézve és közt van; hanem az nem tesz semmit, annál biztosabb a siker.“

Alig várta Béla, hogy a rövid beszédnek vége legyen; rohant a mutatott nö után, a ki egy boltba tért be, hova ö is utána ment.

A kereskedő-segédek ismerték, többször vásárolt náluk, s minthogy nem szokott sokat alkudni, ha pénze volt, nagyon megkülönböztették.

Most is a mint belépett, azonnal körül-fogták, valami jó geschaftet reményelvén vele csinálhatni; de ezúttal a vásárlás csak egy kisebbszerű nyakkendőig terjedt.

Szeles beállítása s a segédek általi meg-különböztetés, figyelmessé tették Agathát; rá-tekintett, s érdekelten nézett végig rajta.

E tekintetre végigfutott Béla hátán a hideg; s kevésben múlt, hogy észrevehetőleg össze nem rázkódott.

Valami Konyecz nevű fináncról olvastam a „szerelem bolondjaidban, hogy mindkét szemével kifelé kancsalitott, s egyszerre két tárgyat tudott szemmel tartani; ok! ez még hajoló lehetett Agatlia tekintetéhez képest. Bal szemén vastag fejér hájog volt, villogó zöld jobb szeme sem jobra, sem balra nem nézett, hanem mint az Unikornio szarva maga elé egy pontra volt irányozva szüntelen, s csak akkor látta meg az embert, ha vele szemben állt.

Béla egyedül színészi tehetségének kö-szönhette, hogy ki nem szaladt a boltból, hanem hamarjában összeszedvén magát, a nő felé közeledett s nyájasan üdvözölte azt.

Agatha, tőle várhatott kecsesei viszonozta a köszöntést; a mire aztán megkezdték a társalgást.

Lovagunk magasztalta a kiválasztott kelméket, dicsérte „Szép Helénája“ Ízlését; a mi annak oly észrevehetőig jól esett. Beszéltek a napi eseményekről, az e . . . i közönség egyes kitünőbbjeiről; s mikor a vásárlást elvégezte, kész ismerősök voltak.

Béla nem engedte, hogy a csomagot va-lamelyik segéd vigye haza, kezébe vette.; s megindultak együtt Agatha lakása felé.

Ez mintegy negyed órányira volt, elég idő arra, hogy mindazon phrasisok lemorzsoltassanak, melyeket hasonló hadjáratnál használni szokás.

Hogy a mint meglátta, mily különös, eddig soha nem tapasztalt érzés lepte megés ebben igaza volt szegény fiúnak, soha nőtől úgy meg nem borzadt, mint Agathától, hogy az bizonyosan olyas valami lesz, mit az irók a szerelem első fcllobbanásának neveznek, mit ő még eddig nem ismert, meglehet, ebben is igaza volt, hogy mily édesen fájó érzés az, most már fel tudja fogni, miért tudnak anynyit Írni a szerelem boldogságáról, de mily elviselhetlen kin is lehet aztán, ha az ilyen forró szerelem nem viszonoztatik, ő maga részéről nem tudná azt túl élni; és minden egyes mondatot egy pár ah! és obiigát hangos sóhajjal kísért.

Agatlia sokat ígérő mosolylyal tekintett rá, biztatta, hogy ne essék kétségbe. Már is kedvező benyomást tett rá, társalgásával meg van elégedve, kedves feladata leend figyelemmel lenni iránta, s mindezt a legcorrectebb szenvelgéssel; s midőn elváltak a kapunál, megengedte, bogy másnap meglátogathassa.

Csak mikor lakására ért Béla, s kezdett a történtek felett elmélkedni, győződött meg, mily irtózatos szerepet kell lejátszania.

Visszaléphetett volna ugyan, de egyrészről pénz-zavara, melyen segiteni csak ez az egy mód kínálkozott, másrészről azon, természetével összeegyeztethető nézet, hogy az egyszer megkezdett dolgot csak azért, mivel kivitele nehézséggel jár, félbenhagyni gyávaság volna; végre is eloszlattak minden aggályt s elhatározta, hogy folytatni fogja az ismeretséget.

Ha végre lehetett volna hajtani azonnal, nem leendett nehézség, hiszen benne volt már,

legyőzte az első meglepetés borzadályát; úgy, de még egy egész éj volt közben, azalatt sok minden történhet.

Egyszerű vacsorája után lefeküdvén; minden erőlködése mellett sem tudott elaludni. A setétben valahányszor szemét felnyitotta, egy reámeresztett villogó zöld szemet vélt látni; a mely bár merre fordult, szüntelen coquettirozott vele.

Gyertyát akart gyújtani; s ébren, olvasással tölteni az éjét. De itt meg az jutott eszébe, hogy fa másnap sápadtan, álomtól kimerülve jelenik meg, rósz véleményt ébreszt maga iránt, lumpnak, korhelynek fogják tartani, pedig az agg szüzek, az otthon ülő, solid fiatal embereket szeretik.

Végre is egy véletlen ötlet segitette ki.

Az oroszlán-vadászokról olvasta, mily rettegést és iszonyt állanak ki, midőn először néznek az állat-király szemébe; hanem lassan megszokják, sőt később némi delejes igézetet éreznek közelében. Miért ne lehetne hasonló hatása Agatha szemének is ? ezzel a gondolattal aztán el is aludt.

Az ember többnyire arról álmodik, a mivel nappal tettleg vagy gondolatban foglalkozott. No! erről Béla is kiadhatta volna a hiteles bizonyítványt; akár esküvel is megerősítve.

Egész éjen át oroszlánokkal, tigrisekkel és más villogó szemű vérszopó állatokkal küzdött; s mikor reggel fölébredt, mintha gőzfürdőből jött volna ki, csupa viz volt.

Szeretett aludni, tiz óra előtt nem igen hagyta el ágyát, de már ekkor csakugyan örült, hogy nem nyúlt hosszabbra az éjszaka;, a mint fölébredt, azonnal kiugrott ágyából, nehogy ismét elaludván; még egyszer meg kelljen küzdeni az éji rémekkel.

Tizekegy óráig elkészítette a tervet, melylyel terhes feladatát fogja megoldani; s féltizenkettőre elindult Agatha látogatására.

A mint az emeleti folyosóra ért, egy komorna vagy szobaleány-féle, ez utóbbi

szolgálatra kevéssé korosnak látszott, he sem várva köszönését, nevét kérdezte s a nélkül, hogy bejelentette volna, egyenesen úrnője előszobájába vezette; s rámutatván az elfogadó terem ajtajára, sebesen eltűnt.

Még egyszer végigfutván Béla a kész ostrom-tervet, mint tanuló szigorlat előtt leckéjét; halk kopogtatás után benyitott.

Majd elszédült az erős pézsma-illattól, mely a szobában elterjedt.

En nem tudom, hogy lehet ezt a halálidéző szert ruhákon, s szobában megtűrni? miért ragaszkodnak hozzá különösen az élet delén túl lévő koros hölgyek, kikről általánosan tudva van: hogy divatból a nélkül is idegesek, és többnyire migrainben szenvednek ?

Ha egy ifjú nő használ pézsmát, azt véli az ember, hogy talán emlékeztető jel akar az lenni élvei közben, az élet múlandóságára? de egy agg nőnél, a kinek hervadt arcára van Írva a „memento mori“ egészen felesleges az.

A szoba bútorzatát nem Írom le, ez nagyon unalmas az olvasóra nézve, én legalább, ha regényben ilyen leírás jön elő, rendesen tovább fordítok, s csak annyit jegyzek meg röviden, hogy az Ízlésre s gazdag - ságra mutatott.

Agatha egy égszin bársony kereveten ült, mely nehéz arany-rojttal gazdagon volt szegé-lyezve. Pompás reggeli öltöny volt rajta ; de fejéröl hiányzott a kiscsipke-főkötö. A helyett gazdag barna természetesen álfürtök lógtak csigákban alá; összefoglalva felül, egy pár értékes gyémánttól ragyogó koszorú-forma fejdiszszel.

Arca halvány-piros volt, és az első talál-kozáskor felfedezett fekete himlő-helyek szépen el voltak simítva, jeléül, hogy a hírlapi hirdetéseket figyelemmel olvassa, s a természet mostohaságát enyhítő szereket drágán is megfizeti.

A mint Béla felé közeledett, elhagyta ülését, s kezét nyújtván az érkező elé, mit az nem a legnagyobb élvvágygyal emelt ajkához, egy vele átellenes támlás-székkel kínálta meg.

Nehány percnyi halgatás után, mely alatt egy párszor mindketten sóhajtottak, Agatha kezdte meg a társalgást.

Elmondta: mily édes álmai voltak, hogy egész éjen át a tegnapi kellemes meglepetéssel foglalkozott; s mily boldognak érezte magát Béla körében.

Hogy hősünk sem az oroszlánok és tigrisekkeli küzdelméről beszélt, hogy imádottja!! tromfját még erősebb á touttal igyekezett elütni; talán felesleges is állítanom, miután ez szerepéhez tartozott.

Egy órai érzelgés után, mely egészen ki-fárasztotta, távozni akart; de Agatha nem bo-csátotta el, kérvén, hogy oszsza meg vele egyszerű! ebédjét.

Ha tudta volna, hogy Béla ebédje nehány nap óta keménymagos leves s vacsorája krumpli hajában volt, az egyszerű epithetont tán elis hagyta volna. A meghívást egy kis szerénykedés után azon kijelentéssel fogadta el, hogy azt egyedül feltétlen hódolata? és tisztelete? jeléül teszi.

Látszott, hogy számítottak rá, mintha maga készítette volna az étlajpDt;; mind a leg-jobb magyar ételek voltak. Nem is lehetett panasza a szakácsnénak, Béla étvágya, fokozva a gyakori kinálgatás által; meglehetős pusztítást vitt végbe.

Voltak különféle asztali és csemege borok is. Ezekről eleintén nem akart Béla tudomást venni, de addig biztatta a szívességben kifogyhatatlan nő, hogy ne zsenirozza magát, lásson hozzá, ő azt megvárja egy férfitól, hogy bort is igyék, lám ő is iszik, tegyen hasonlót, legalább az ő kedvéért; mig aztán a jó ménesiből nehány quaterkát pár companie felhajtott.

Agathán nagyon észlelhető volt, hogy Bacliussal jó viszonyban van; müértőleg tudta a borok izét, illatát s utóhatását elmondani.

Ettől a bortól elálmosodik az ember, a másik kedélyét vidítja fel, s minél többet iszik, annál jobb kedvű, emennek itt az a sajátsága van, hogy bár mennyit iszik az ember belőle, nem vesz észre semmi változást, de ha fel akar állni, szépen hányát vágja magát, az ott túlnan felingerli az embert, szeretne megverekedni az egész világgal, de ebből ő nem szokott inni s. a. t.

Addig magyarázgatott, addig töltögetett Bélának és magának is, hogy mire az ebédnek vége lett, gyönyörűen illuminálva voltak mindketten.

Fekete kávé után, — melyből szinte kivette a maga portióját, — felkelvén az asztaltól ; a mint Béla meg akarta kezét csókolni, kék szederjes ajkát nyújtotta felé. Nem lehetett retirálni, ő a férfi! csak nem adhat kosarat a nőnek; ha épen kedve van csókolódzni.

Nem akarok gyengédtelen lenni Agatha iránt, azért a csók hatásáról nem szólok, s csak annyit jegyzek meg, hogy azzal az ebéd busásan meg volt fizetve.

No de! a ki a célt el akarja érni, nem szabad visszarettennie az eszközök kellemetlenségétől sem.

Két alternatíva állott Béla előtt; vagy kitenni magát továbbra is hitelezői zaklatá-sainak, s keménymagos levesen és krumplin tengődni, mely esetben szakíthatott volna Agathával; vagy segíteni nagyon is nyakára nőtt pénz-zavarán, s hogy ezt tehesse, dupla lépésben sietni kitűzött célja felé, — ö ez utóbbit választotta.

Ideje nagyobb részét tehát, — igy kívánván ezt a nő is, — Agathánál töltötte. Elbeszélte, hogy a színészethez nem nagy kedve van, csak egy ártatlan diák-csin, — melyért atyja megharagudott, s megvonta a tandijt és ellátási költséget, — kényszeritette arra; de felhagy vele, mihelyest atyját kibékítheti, a mit előnyös nösülés által leginkább vél elérhetőnek. Hogy azután haza megy, átveszi a gazdaságot; mibe az agg apa örömest fog beleegyezni.

Mindezt élénk figyelemmel hallgatta Agatha, de azon szándékot, hogy a színészettel fel akar hagyni, teljességgel nem helyeselte. Magasztalta Béla játékát, kijelentette, hogy ő a színészet és annak apostolai iránt kiváló vonzalmat és tiszteletet érez; s hogy büszke volna egy jeles színész neje lehetni.

Természetes, hogy ezen hízelgő nyilatkozat után más nótát fújt Béla is. Mondta, hogy határozata nem feltétlen, s attól függ, leendő neje e tárgyra nézve minő nézetben fog lenni, a melynek ő a magáét minden esetre alárendeli ?

Látta, mily jól esett Agathának e nyilat-kozat, kivált mikor még azt is hozzátette, hogy a színészet iránt nyilvánított rokonszenve egészen felvillanyozta, s jövőre ösztönül fog szolgálni, hogy e pályán minél inkább tökélyesitse magát. Kérte azután, hogy látogatná meg előadásaikat, a mire készséggel ajánlkozott, megemlítvén egyszersmind, hogy mióta a társaság E . . . n van, majd minden előadást megnézett, s hogy annálfogva Bélát régebben ismeri, óhajtotta az alkalmat, hogy vele találkozhassék.

Háromnapi látogatás, vagyis inkább együttlét alatt, le volt a szerep játszva egészen; csak az utolsó jelenet, a forma szerinti leány kérés volt hátra.

Sietnie kellett, nemcsak pénzeden állapota miatt, hanem különösen azért, mert meg-történhetett, hogy az ördög elhinti a konkolyt, valamikép tudomására jön Agathának, hogy lovagja nem házasság képes; a szépen kicsinált terv füstbe megy, sőt még ki is nevetik miatta.

Negyedik napon tehát, egy jól betanult dictióban, egybevonva mindazt, mit három nap alatt össze-vissza hazudott, s még egy pár cikornyás phrasissal meg is toldva, kezét megkérte.

A mint beszédét végezve kijelentette, hogy a választól függ boldogsága vagy halála; . . . Agatha elkezdett tántorogni, s egy másodperc alatt Béla karjaiba rogyott.

Ez aztán mindent megmagyarázott; nem kellett világosabb s érthetőbb válasz. Nem is ismételt Béla semmit, hanem a mint magához jött a no, elkezdtek az összekelés részleteiről értekezni.

Abban állapodtak meg, hogy minden szertartásos előzmény nélkül, egybekelésüket két hét múlva egész csendben, csak a szükséges hivatalos személyzet jelenlétében fogják megtartani, s hogy az ilyenkor el nem maradható magyarázatokat kikerüljék, a hirdetés alóli felmentés megszerzését is csak az utolsó napra halasztják.

Ennyiből állott az eljegyzés, melyet egy jó vacsorával, nehány quaterka kedélyviditó borral s végre egy második ominosus! csókkal ünnepeltek és pecsételtek meg.

Szinte hihetetlennek látszik a mai nyalánk világban, hogy ámbár az ostromot egész erélylyel folytatta Béla, és sietett a döntő ütközettel ; mégis az eljegyzéskor a második csókot váltották.

E tekintetben nagyon ovatos volt, ö nem kínálta soha, s Agathában volt annyi szerénység, hogy ha csak a bortól exaltálva nem volt, nem kisértette vele.

Ezért nagy köszönettel is tartozott neki Béla, mert csak igy lehetett képes végigjátszani szerepét; különben okvetlen belesült volna.

A fö dolgot, melyért eddig comédiázott, hogy a gazdag leány duzzadt erszényét nehány forinttal könnyitvén, pénz-zavarán segítsen ; másnapra halasztotta.

Ebéd közben elmondta, Jiogy egybeke-lésükhöz múlhatlanul szükséges, s a gazdag menyasszony fényes állása is megkívánja, egy öltözet új ruhát csináltatni, melyhez legalább forint kívántatik.

A szinházi osztalék alig fedezi napi ki-adásait, atyjának azért nem ir, mert házassá-gával, a mely bizonyosan kibékíti, csak utólagosan akarja meglepni, de megtörténhetne az is, hogy nem adna hitelt szavainak, s igy, mivel Miskolczra hol atyja lakik, levelet küldeni s rá választ kapni, legalább tiz nap kell, idejük nagy részét hasztalan fecsérelnék el; hogy ennélfogva ily helyzetben nincs más mód, mint kölcsönözni. E kisegítő eszközön gondolkozott is már de kevés ismerői közt egy sincs a ki azon összeget kölcsönözni képes volna.

Agatha megfeddette bizalmatlanságáért, tudtára adván, hogy a szükséges összeget, vagy ha kell többet is, szívesen fogja kölcsönözni.

Szinte zavarba jött Béla a rögtöni aján-latra. Mennyire félt e jelenettől, mily nehéznek, sőt csaknem kivihetlennek látszott a tervezen csattanó része; s ime! még megszidják a bizalmatlanságáért. Majd olyanforma helyzetbe jutott, mint a tolvaj, a kit rajtakapnak a lopáson, s megfeddik, miért nem szólt; hiszen szívesen adtak volna többet is.

No de meg is köszönte aztán szépen az ajánlatot, biztosította jogyesét! hogy nem bi-zalmatlanság, hanem szerénység és büszkeségből nem folyamodott hozzá, hogy mily végtelenül jól esik e megelőző nagylelkűség, melyet megérdemelni lesz egyedüli törekvése.

Midőn ebéd után búcsút vett mátkájától? ez a frtot leolvasta elébe, s meghitta egyszersmind vacsorára is.

Szeretett volna ugyan Béla nem találkozni vele többé, hiszen célját elérte; ötnapi bohóskodása írttal bőven honoráltatott. Azonban a vacsorát nem mulaszthatta el fel-tűnés nélkül. Hátha Agatha gyanakodni találna, s cselédjeit tudakozódni szétkiildi a városban; a cselt felfedezik, s ki tudja? nem fogják-e még le is tartóztatni?

Kifizetvén tehát adósságait, s a társaság igazgatóját megkérvén, hogy a K . . . ra szer-ződött; tagok részére szállást fogadni öt küldje el; miután minden dolgát elintézte, estve megjelent Agathánál.

A társalgás és vacsora vígan folyt, ámbár a figyelmes vizsgáló könnyen észrevehette volna, hogy Béla olyanformán érzi magát, mint a ki tilosban jár, s minden percben fél a rajtakapatástól. Minden ajtónyitásra, zörrenésre figyelmes lett. Agatha azonban sokkal inkább el volt foglalva jövő boldogságával; hogysem azt észrevette volna.

Úgy el telt az idő a sok terveztetéssel, hogy csak éjfélkor váltak el egymástól. Hiszen ezt az áldozatot utoljára csak meghozhatta jegyesének és a írtnak!

Már hajnalban kocsin ült Béla s estve későn megérkezett K . . . ra, megköszönvén még a harmadrendű aprószenteknek is, hogy terve ily szerencsés kivitelében segítették.

Nem tudom, a büntető törvénykönyv me-lyik §-ába ütközik az elkövetett csin, elég az hozzá , hogy mindég egy kis szégyennel gondolt rá Béla; ámbár a szükség vitte rá, és ez némileg enyhitö körülményül számítandó be.

III. Salto mortale

Volt Bélának egy másik, sokkal kellemesebb kalandja ennél, de a melyben majd nyakát szegte.

A éves S . . . tanácsos, igen csinos éves leányt vett nőül, s mint ilyen természetellenes házasságnál történni szokott, a no tisztelte, becsülte férjét, s fa történetesen apjául rendeli a sors, mint ilyet szeretni is tudta volna, de mint férj iránt épen a legszükségesebb érzés, a szerelem hiányzott nála.

Minthogy pedig a költő szerint:

,,A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyiljék, ha jő a szép kikelet”

Júlia, a fiatal tanácsosné is, arra ébredt egy reggel fel, hogy szerelmes.

Az előbbi estén színházban volt. V. Béla, a csinos ifjú színész Rómeót adta, a mely szerepben mint tudva van, mindazon nyilatkoza-tok és szerelmi ömlengések előjönnek, a melyek alkalmasak egy fiatal, gyúlékony szívben a szerelmet fölébreszteni.

Julia ismerte a darabot, több Ízben látta azt játszani, de Romeo szerepét oly sikerültnek, oly meghatónak mint ma, nem találta még eddig soha sem.

Eleintén nem tudta ezt megmagyarázni magának, minél tovább látcsövezte azonban Bélát, annál inkább meggyőződött, hogy a rendkívüli hatás most sem annyira a szerepben, mint inkább a Rómeót személyesítő színészben rejlik.

Nyugtalanul aludt, szakgatott álmában többször megjelent előtte a csinos színész, mint Romeo; s ö annak Júliája volt.

Másnap ismét elment a színházba, Bélá-nak nem volt jelentékeny szerepe, Julia nem is talált valami különös élvezetet az előadásban, a helyett szórakozott volt, s csak akkor vett tudomást a játékról, ha a színpadon Béla egy pár percre megjelent.

Ez a többi színészek figyelmét nem kerülte ki. A tanácsosim, már állásánál fogva is, az előkeld körhöz tartozott, kitűnő szépsége miatt pedig a férfi világ bálványa volt; a mi elég ok arra, hogy páholya a látcsövek és puszta szemek által ostromoltassék, s a szülészek figyelmét is magára vonja. Mit nem adtak volna egy tekinteteért, ha mindjár opernguckeren keresztül is; ö azonban eddig a paradicsom tiltott almája volt.

Annyival feltűnőbb volt tehát, a Béla iránt nagyon is kimutatott figyelem, a mit ez a tudva levő természetes ok miatt nem látszott észrevenni és méltányolni.

Pályatársai siettek figyelmeztetni a kitűnő szerencsére, s ámbár többen irigyelték azt tőle, miután maguk benne nem részesülhettek, biztatták, hogy ne késsék a jó alkalmat felhasználni, már csak a társaság érdekében is.

Eleintén közömbösen, minden érdekeltség nélkül vette a dolgot, az Agathával kaland furdalta egy kissé lelkiismeretét; s nem volt kedve hasonlót kezdeni.

De mivel a kihívást feltűnés és találgatá-sokra! ürügy szolgáltatás nélkül visszautasítani nem lehetett, s a szép tanácsosnévali ismeretség, sok élvezetes időtöltéssel kecsegtette, elhatározta, hogy első alkalommal bemutattatja nála magát.

Az alkalom nemsokára elkövetkezett.

Báró R . . . nénél estély volt, melyre az aristocratián kívül, a közép- és iparos-osztály kitünöbbjei, nehány iró és színész is meghivatott.

Bár mennyire visszatetszett is ez a kékvérű lioute volee egy részének, a kik mest sem tudnak megbarátkozni azon eszmével, hogy egy mazsola vagy szalag-árus, egy scribler vagy comédiás! közéjük vegyülni bátorkodjék, a K ... n, sőt egész országban már akkor is köztiszteletben állott, emelkedett lelkű házinőellen nyíltan szólni, vagy ízlését gáncsolni, senki nem merészelte.

Ez estélyen mutatta be egy főúri ismerőse Bélát Júliának.

A tanácsosim nem titkolhatta el zavarodását, s csak némi kis szünet után volt képes, az ilyenkor szokásos egy pár szót elmondani.

Az estély alatt többször, s hosszasabb ideig társalogtak együtt, s Julia, midőn fogata előállott, egy gyengéd kézszoritás kíséretében felkérte Bélát, hogy látogassa meg.

A tanácsos, délelőtt, házán kívüli hivatalos teendőkkel volt elfoglalva, ez az idő volt tehát legalkalmasabb a találkákra, mit Béla rendesen meg is tartott.

Neki ugyan más érdek — hiszen tudjuk, hogy a materialismus e korszakában, érdek vezeti a szerelmeseket is! — a kalandból nem volt, mint naponta egy pár órát élvezetes be-szélgetéssel tölteni a miveit ifjú nő társaságában.

De nem igy állt a dolog Júliára nézve.

O naponkint szerelmesebb lett, s mivel vágyai csak bizonyos fokig elégittettek ki, visszavonulás vagy önmérséklet helyett, épen melytől bármely más férfi elkábult volna leplezetlen kitárása által igyekezett kedvese egyhangúságát feleleveníteni.

Erre Béla minden nő ismerete mellett sem számított, nem csoda hát, ha kellemetlenül hatott rá a nő ingerkedése.

Feltette magában, hogy a rá nézve kel-lemetlen fordulatot vett kalandnak mielőbb véget vet.

Ezúttal azonban úgy akarta a sors, hogy a női érzelmekkeli könnyelmű játékáért, legalább némileg bűnhődjék.

Egy napon jóval előbb tért haza a tanácsos a szokottnál, lehet, hogy ez csak véletlen történt, de nem valószínűtlen az sem hogy a találkákra figyelmeztetve volt.

Észrevétlenül nem távozhatot Béla, s aligvolt annyi ideje, hogy egy lefüggönyözött fül-kében elrejtse magát.

Egész délután hon maradt a tanácsos, sőt szokása ellenére a tarock-partiét is elmulasztotta estve a Casinóban.

Egész idő alatt csak egyszer volt alkalma Júliának elrejtett lovagjával! nehány szót váltani, figyelmeztetvén őt, ha minden más ut el lenne zárva, a kertre nyíló ablakra.

Esteli tiz óráig tartott a bünbánat ideje, s csak midőn meggyőződött hősünk, hogy minden csendes a háznál, nyitotta ki az egyik kertre nyíló ablakot, kilépett a párkányra s az emeletről, — három ölnyi magasból, — leereszkedett, vagy inkább leugrott.

Nem lett egyéb baja, minthogy jobblába kificamodott, s tovább egy hónapnál csak bot segítségével tudott járni.

Még azután találkozott egy Ízben Júliával, de a viszonyt, bár mint kérte is az, nem volt kedve megújítani.

IV. A forradalom

Fölzugott a vihar, megrázta üstökét a vén Európa; hogy a reá tapadt ezeréves penészt és mohot lehányja magáról. A szuronyok száz-ezreivel támogatott korhadt trónusok, recsegtek eresztékeikben. A századok sőt évezredek óta sanyargatott, s az uralkodók önkényének eszközül dobott népek követelték emberi jogaikat elnyomóiktól, s hol ellentállásra találtak; fegyverrel vÍvták azt ki.

Csaták zaja töltötte be a levegőt, az iskolák kiürültek, az iparos szűk műhelye fegyvergyárrá alakult; értéke lett a lenézett, megvetett embernek, s a vas becsesebb lett az aranynál.

A dolgok uj fordulata, Magyarországot sem hagyta érintetlen.

A jószivü fejedelem, nemesebb hajiamat követve, nem késett ugyan a nemzet jogos kí-vánalmait teljesíteni, de a Camarilla, szövet-kezve az előjogaira féltékeny aristocratia és elérus egy részével, no de hagyjuk ezt, hiszen nem azért vetették a haza bölcsei ? ama bizonyos fátyolt a múltakra, hogy mi profanus kezekkel szellőztessük, — erre csak a másik félnek van szabadalma, a miről a pozsonyi honvédegyletnek, nem régiben volt alkalma meggyőződni, — elég hozzá, hogy itt is fegyver lett biró a két fél között.

A magyar kormánynak nem volt egy katonája, sem egy árva garasa; de volt a nem-zetben lelkesedés és hazaszeretet. Az első te-remtett hadsereget; a másik. .. szerzett pénzt a mennvi kellett.

Az özvegy nő egyetlen gyámolát, felserdűlt fiát elvitte honvédnek, s letette utolsó fillérét a haza oltárára, s minden túlzás, vagy elfogultság nélkül elmondhatjuk: hogy n e m volt egy hű fia a hazának, nem volt egy igaz magyar, a ki az —. években, hazájának egy vagy más utón szolgálatot ne tett volna.

Hogy Béla, a ki gyermekkorától fogva annyira lelkesült hazájáért, ezen mozgalmat tétlen nem nézte, hanem a legelső alkalommal sietett részt venni abban, magától értetik.

Egy tér, egy oly pálya nyílt meg előtte, melyre ábránd világában már régóta vágyott : Magyarhon szabadságáért férfi a s a n! fegy-verrel kezében küzdeni, s ha kell: meghalni a csatatéren dicsőséggel.

A mint tehát Petőfi „talpra magyar “ja elzengett, a színpadi komédiát, a harctér véres tragédiájával cserélte fel.

Hogy fel ne ismertessék — a mire mulhatlan szüksége volt — egészen idegenekből alakult csapatba kellett állnia, s minthogy a német nyelvet tökéletesen bírta; legalkalma-sabbnak találta a bécsi légiót.

Megjelenvén a toborzó-bizottmány előtt, mely egy százados, őrmester és polgári biztosból állott, — deli termete, sugár, szabályos növése, mindegyikre jó hatást tett, s azon kérésébe, hogy a vizsgálat, — visitatio — alól mentessék fel; szívesen beleegyeztek.

Midőn a biztos a felavatási dijt át akarta neki adni, azon kéréssel utasította vissza, hogy az azon szegényebb sorsú bajtársa családjának adassék, a ki az ő századjában először el fog esni.

Felvételi igazolványával a légió parancs-nokához ment, s midőn ott nevét sajátkezűkig bejegyezte, kitűnő szép írása annyira megtet-szett a parancsnoknak, hogy azonnal az irodába rendelte, mit csak azon nyilvános kikötéssel fogadott Béla, hogy ezen szolgálata miatt, soha egy csatából se vonassék el.

A bécsi légió többnyire Erdélyben Bem parancsnoksága alatt harcolt.

Béla csakhamar nemcsak bajtársai szeretetét nyerte meg kellemes magaviseleté, s szives szolgálati készsége által, hanem rettenthetlen, többször a vakmerőségig vitt bá-torságával a parancsnok figyelmét is magára vonta, s alig szolgált nehány hétig, tizedes, — ahoz egy hónapra pedig őrmesterré neveztetett ki, — a mi nem csekély kitüntetés volt a többnyire miveit ifjakból alakult csapatban.

Egy időre kénytelen volt férevonulni a harctérről, bal lábszárát egy kartács úgy öszszezuzta, hogy kórházba kellett vinni; honnan csak hat hét múlva mehetett ki, s foglalhatta el állomását.

A zúzás következtében önkivüli állapotba esvén, csak akkor tért magához, midőn sebe már be is volt kötözve.

Első tekintete a mellette álló orvosra esett, a ki nézésében egészen el volt merülve;

s egy agyába tolult gondolatot sehogy sem tudott leküzdeni.

A beteg rémülve tekintett rá, emlékezett ez arcra, — de a hol az van, ott a magyar harcos csak mint fogoly lehet.

Első kérdése is tehát az volt: hol van ő, s mily körülmények közt jutott oda? Az orvost kellemesen lepték meg a felismert hangok, — nem kétkedett többé, hogy a kedves beteg valóban az, a kinek első látásra gondolta, — a tisztelet és csodálat kifejezésével tekintett rá, s mielőtt gátolhatta volna, finom fehér kezét ajkához emelte.

Béla intett, hogy maradjanak magukra, s midőn az orvos a betegápolókat eltávolitá, halkan, németül szólt:

— Orvos ur! mi ismerjük egymást, mostani nevem V . . . Béla, esküdjék meg, nem fogja elárulni senkinek és semmi körülmények között, hogy valaha más nevem is volt.

Az orvos felemelte három ujját, s a jele-nettől meghatottál! mondta el:

— Isten engem így segéljen.

— Es most mondja ön, — folytatá .Béla, mily játéka a sorsnak, hogy mi ha egyikünk sem fogoly, — mint állítja, — egy ügy mellett, egy zászló alatt találkozunk?

— Ennek megértése végett, — vévé át a szót az orvos, — vissza kell térnem azon jelenetre, midőn kegyed ezelőtt három évvel atyja házánál, Magyarország és a magyar nemzet elleni méltatlan kifakadásomért, kí-méletlenül bár, de igazságosan megleckézett.

— Kétszeresen hatott rám a kudarc, egy részről férfiúi önérzetem támadtatott meg egy nő által, a ki megmérhetlen magosán állt felettem, láttam keyyedt t nemes fellelkesülésében, szikrázó szemekkel, felhevült arccal, . . . mint Nemesist állni előttem, s akaratlanul is meg kelle győződnöm, hogy az én hitem téves, nézetem hamis; mig ellenben a kegyed vallása igaz, hite szent.

— Másrészről a remény végszikrája is kialudt bennem ; vonzalmát valaha megnyerhetni. Eddig legalább némi jó indulatot tapasztaltam magam iránt;; most eljátszottam ezt is végképen. Elhatároztam: méltó lenni kegyedhez, s kiérdemelni legalább becsülését. Sok férfi ily esetben bosznról gondolkozott volna, én az ellenkezőt tettem.

— Megszereztem Magyarország történetét a leghitelesebb Íróktól, Árpád honfoglalásától a legújabb időkig, — elkezdtem magyarul tanulni, megismerkedtem előkelő, miveit magyar családokkal, — a történelemben különös figyelmet fordítottam az osztrák ház trónrajutása körülményeire, s az azóta történ-tekre, — tanultam a bensziilött, vagy később beköltözött nemzetiségeknek a magyar nemzethezi viszonyait, — s miután meggyőződtem hogy e nemzet, az egymásra halmozott szünetleni sérelmek és üldözések mellett, fejedelméhez mindenkor feláldozó hűséggel, s a különbféle népfajok iránt barátsággal s testvéri szeretettel viseltetett; az előbbi, oktalan, mivel sem igazolhatott ellenszenv helyét: végtelen tisztelet és ragaszkodás váltotta fel, — egyedüli óhajtásom volt: hogy vajha e nemes nemzet ellen elkövetett bűnömet, egykor tettel hozatnám helyre.

— Óhajtásom nemsokára teljesült.

— Midőn Becsben a márciusi forradalom kitört, éreztem, hogy itt a Camariila működik, s polyp karját Magyarország felé is ki fogja terjeszteni.

— E nézetet megerősítette bennem a ménes intézeti tisztek közt uralkodott hangulat és szellem.

— Látszólag elismerték ugyan a magyar kormány fensőbségét, — megengedték hogy a sárga-fekete szín helyébe nemzetit fessenek, szépen zsebre tették a magyar bankjegyekben leolvasott, eddiginél nagyobb fizetést, de egy két kivétellel, gyűlölték az uj rendszert, s szivük Bécs felé vonzott.

— Nem tetszett ez álarcos játék, s alig vártam az alkalmat, hogy közülök menekül-hessek.

— Midőn tehát a bécsi légió megalakult, beadtam lemondásomat a parancsnoknál, s Pestre menvén, felajánlottam szolgálatomat a magyar kormánynak.

— Azóta csatáról csatára járok, s meg-nyugtatásomra szolgál, hogy már több száz sebesültet adtam vissza az életnek és hazának.

Béla nem rejthette el a szemébe tolult pár könyet, nyájasan nyujtá kezét az orvosnak, melyet az szivéhez szorítván, ismételten ajkához emelt.

így találkoznak az ellentétek a természetben. Ez az ember, a ki három év előtt meghalni sem akart Magyarországon, mert múltját nem ismerte; most boldog volt, ha ácsaták zajában golyó zápor között szolgálhatta azt.

Hány ezer ek, sőt milliomok lesznek e szegény haza ellenségeivé, öntudatlanul, az álproféták istentelen hamis tana miatt, — a kik mindent szeretnek közösnek tekinteni, mi e nemzeté; csak a becsületet nem.

Sokáig beszélgetett még Béla az orvossal, elmondta ez, hogy két tiszt is elment vele a ménes intézettől, Oertl, a ki Répásy mellett segéd, és Váradi, a garnizonnál volt hadnagy, s most a Prinz Preiseknél kapitány.

Sajátságos volt, mondá az utóbbinak Oe. felhívására adott laconicus válasza: „miért ne lennénk, mondá, magyar katona? az osztrák kormány frtot adott havonként; a magyar megfordítja a két számot, s ád: - öt.

Janspanerrel — mert úgy hiszem az olvasó kitalálta, hogy az orvos ő volt — nem találkozván többet elbeszélésünk folyamában,megemlítjük, hogy rajongásában annyira ment, miszerint Szegeden megákkor is, mikor a kozákok már bent voltak, vereszsinóros honvédatillában, vöröstollas kalappal járt az utcán, a mi egy vad kozákot annyira felbőszített, hogy dárdájával az utcza közepén keresztül szúrta, így vetvén véget e nemes férfi, becses életének.

Béla hat hét alatt egészen helyre jött, s midőn parancsnoka előtt megjelent, érdemjellel s hadnagyi ranggal diszittetett fel.

Ezután még több csatában vett részt, s nem egyszer éreztette bátorságát az ellennel, különösen a mócok vad csordáival, a kikre - megemlékezvén vad állati kegyetlenségeikről, gyakran hajtó-vadászatot tartott.

Az . évi január hó vége felé, egy reggel, Beszterczéről vezette ki hadát a lengyel hős vezér, hogy a két órányi távolban tanyázó ellenségre, szokása szerint egy merész támadást intézzen.

Béla, egy fél század legionistával a borgó brunni magaslatra rendeltetett csatárláncbahol a császári seregből egy zászlóalj gyalog, félüteg ágyúval s több ezerre menő móccal tanyázott.

Szándéka volt az öreg apónak, hogy míg Béla, a szórványos tüzeléssel magára vonja az ellen figyelmét, addig egy nagyobb erő megkerülvén a hegyet, tönkre tegye azt.

Emberi erőt meghaladó munka volt, ami itt Bélára s csapatjára várt.

A föld csontá fagyva, fedve térdig érő hóval, előttük egy meredek hegy, melyet meg kellett mászni, — késlekedni vagy épen ellentmondani nem volt szabad. Az öreg ur e tekintetben nem értette a tréfát, ha egyszer ki volt adva a parancs, azt törik, szakad, teljesitni kellett.

Álljon itt egy eset ennek igazolásául:

Ama nevezetes piski csata alkalmával egy ellenséges üteg, a mieinkkel szemben egy dombon felállítva, irtózatos tüzelést vitt végbe s már többet leteritett harcosaink közük.

Az öreg ur ettől minden áron szabadulni akart.

Előszólit tehát egy huszárőrnagyot s parancsolja, hogy magához véve annyi huszárt, a mennyit szükségesnek tart, azt az üteget vegye el az ellenségtől.

De van ám esze az ellenségnek is, csak úgy magában nem állítja fel az ágyút, — erős lovas fedezet áll háta mögött, a kit odáig az ágyúgolyó el nem hord; levágja vagy kérésztülszurja a bátor dzsidás.

Őrnagyunknak ódzik a bocskora, mentegetödzik, hogy azt lehetlen elfoglalni, mert hát . . igy . . meg . . . amúgy.

Azok a fránya tüzérek meg ott a dombon még azt sem várják, hogy az ember kibeszélje magát, egyre sütögetik az ágyút.

— Ki foglalja el az ágyút? — kiált a vezér haraggal.

Oda ugrat egy szurkos bajusza káplár, s balkezét füléhez emelve, jelenti alásan a vitéz generális urnák, hogy ö elfoglalja azonnal ha kell.

— Derék legény meg vagy kend, — volt a rövid válasz, s azzal a felszólított őrnagy felé fordulván, rival rá: — szálljon le káplár uram arról a lóról, — s intett a káplárnak: — Őrnagy ur pedig üljön fel s tegye meg a mit Ígért.

Az újdonsült őrnagy csak azt a grátiát kérte ki, hogy a maga lován maradhasson, mert hát az elviszi az égő tiizbe is; annak a másiknak még nem tudja, . . . milyen erkölcse van.

Igaz, hogy az ágyú megnegyedelte a kis vitézcsapatot; de azért elfoglalták s mint tudjuk, a csata is meg lett nyerve.

így büntette a gyávaságot s jutalmazta a vitézséget, a feledhetlen szabadsághős.

Tudta ezt Béla, azért minden vonakodás nélkül indult a terhes feladat megoldásához.

Szuronyaikat földbe szúrva, s a föntebb lévök az alantabb állókat kezeiknél fogva segitve, haladt lassan a bátor kis csapat felfelé.

Alig mászták meg a hegyoldal harmadát, midőn a figyelő ellenség sejtve a cselt, egy ol-dalkanyarulattal hátuk mögé húzódott, s kezdett rájuk tüzelni.

Csak nehányan menekülhettek meg, a többiek részint elfogattak, részint elestek.

Béla is elfogatott, s minthogy bal vállából, melyet egy golyó súrolt, folyt a vér, sebe beköttetvén, a többi sebesültekkel együtt bevitetett a szebeni kórházba.

V. Egy idegen nemzet lelkesedése

Három napig volt kórházban Béla, s ez idő alatt többet szenvedett lelkileg, mint talán egész életében.

Az érzéketlen beteg-ápolók, — kiknek vadságát ellenszenvük s a nemtelen orvos „Kossuth Hund“ kifejezése még fokozta, — szüntelen boszantották, — hitvány ételét hi-degen adták fel, — a léből kivették a különben is kicsire szabott húst, — állott, poshadt vizet adtak inni, — az ágyban ide s tova rángatták, mindenféle gyalázatos címekkel illették, s aljas, trágár dalokat daloltak mellette.

A barbárok ezen alávalóságát szó nélkül tűrte három napig, tudta, hogy jobb érzésükre hiában hivatkozik, hiszen az teljesen hiányzott e neveletlen fickóknál, de meg büszkesége sem engedte, hogy tőlük valamit kérjen.

Negyedik napon azt mondta az orvosnak, hogy vezesse a parancsnokhoz; érez magában annyi erőt, hogy hozzá fel menjen.

Az orvos nem akarta kérését teljesíteni, de midőn kijelentette, hogy többé sem tőle, sem az öt boszantó beteg-kinzóktól semmit el nem fogad, s most már követeli, hogy felvezettessék a tábornokhoz, a ki előtt bizonyos felfedezni valója van, különben tulajdonítsa az orvos magának a mit kap, ha kívánságának ellene szegül; a bátor, határozott fellépés nem tévesztette el hatását, az orvos meghagyta, hogy öltözzék fel, s nemsokára vissza fog érte jönni.

Félóra múlva a parancsnok előtt állott Béla, s midőn kijelentette, hogy titkát egyedül a tábornoknak fedezheti fel, ez a körülte levő törzs- és segéd-tiszteknek távozást intett.

Ketten maradván a szobában, előadta, mit mi már úgy is tudunk, hogy ő Viletti Félix császári tiszt . . . leánya, — még akkor Magyarországon maradt, mikor atyját Galiciába áttették, — forradalom előtt színész volt, — kijelentette azután, hogy e felfedezésre, mit nem örömest tesz; az orvos szívtelensége, s a beteg-ápolók durvasága s kíméletlen maguk viselete kényszeritették.

Kérte a parancsnokot, bocsássa szabadon,

— reményét fejezvén ki, hogy az ö tévedése? az ártatlan atyának nem fog beszámíttatni.

A parancsnok érdekeltséggel hallgatta a felfedezést, s egy párszor élesen, fürkészöleg végignézvén a beszélőn; annak valódisága felől nem kétkedett.

**

Üléssel kínálta meg Bélát, s azután csen-getvén, az orvost hivatta.

— Orvos ur! — szólt a belépőhöz — ön többszöri rendelctem ellenére, ezen ifjú vitézt, a ki bár ellenünk, de vélekedése szerint a becsület mezején harcol . . . megsértette, oly címmel illetvén, a mely az én hadseregemben tiltva van, bccsnattt t fog tőle kérni, s ha még éhez hasonló panaszt hallok, szolgálatából azonnal elbocsáttatik.

Ezután a betegápolókat rendelte maga elé, s megparancsolta nekik: hogy jövőre min-den magyar sebesülttel becsületesen s épen oly kímélettel bánjanak, mintha saját bajtársuk volna; különben a parancs áthágása szigorúan fog fenyittetni.

Ez volt az elégtétel a háromnapi szenve-désért, és ezzel, abban az időben nagyon meg lehetett elégedni, ámbár — és ezt nem azért említjük, mintha az eljárás lovagiasságából bár mit is levonni akarnánk, — nagyon valószínű, hogy az ekénti elégtétel, a császári tiszt gyermekét, — mindenek felett pedig ... a nőt illette.

Megígérte azután a tábornok, hogy jelen-tésében az egész dologról hallgatni fog, — ez lévén a legegyszerűbb mód a kellemetlenség kikerülésére.

De a szabadon bocsátásba nem egyezett bele feltétlenül, hanem úgy intézkedett, hogy

egy őrmester és közember kíséretében szál-líttassák atyjához.

Midőn Béla a parancsnoktól búcsút vett, az kezét nynjtá s mélyen szemébe nézett; de semmi biztatást nem olvashatott ki onnan.Így vonatott el az ügytől, melyen egész leikével csüggött, igy lett tétlenségre kárhoztatva, e minden gyengeségei mellett, sok szép tulajdonokkal biró nő, a ki, miként maga több-ször nyilvánította: a az önvédelmi harcban Világosig részt vett, a magyar . . . Corday Saroltája lett volna.

Az utón nem lehetett semmi panasza, — kisérői tőlük várhatott udvariassággal bántak vele, — tovaszállitásához mindenütt jó lovakról gondoskodtak; délben, vagy éjeire a legelőkelőbb házakhoz szállásolták be.

Camilla, — mert a tábornok a maga compromissiója nélkül nem egyezhetett bele, hogy tovább is Béla! maradjon — nem volt titkolódzó, ha a család, hol szállva volt, kö-rülményeiről tudakozódott, elmondta azt minden tartózkodás nélkül, a mely által nagy ér-dekeltséget s részvétet keltett mindenütt maga iránt.

így történt aztán, hogy híre megelőzte jövetelét, s mire Lengyelország határát elérte, a hol megszállott; vetélkedtek elfogadása s kitüntetése felett.

Ettől fogva útja valóságos diadal-menet volt, — a legmagasabb delnők jöttek elibe pompás fogataikon, kérvén az őrmestert, — nem egyszer értékes ajándék kíséretében, — engedje meg őt magukkal vinni; mibe az, — nem lévén ellenkező utasítása —beleegyezett.

Egy faluban az összesereglett nép meg-támadta a kíséretet, erővel akarták a fogolyt megszabadítani, s csak Camilla kérésére, —a ki szegény atyjára gondolt, — állottak el szándékuktól.

A hol ezután megszállott, mindenütt banquettet rendeztek tiszteletére, — az ő kedvéért még az őrmestert is maguk közé ültették,

— a mit az felette nagy megtiszteltetésnek vett, s még udvariasabb lett foglya iránt.

Azt hitte a jámbor, hogy ezen kitüntetések a császári tiszt leányát — ennyit tudott Camilláról — és a császári őrmestert illetik, — pedig dehogy azt! . . . dehogy azt!

No de e kis tévedést meg lehet neki bo-csátani, annyival inkább, mert csak előnyére volt Camillának.

Őrmesterünk nem tudta, — mert nem is olvasta a történelmet, — hogy Lengyelország valaha független hatalmas ország, s a lengyel szabad nemzet volt, — hogy egyszer csak azon vette észre, hogy se királya, se szabadsága, — megosztozott rajta három hatalmas fejedelem, — egy darab Ausztriának is jutott,— a mi aztán teljességgel nem lehet ok arra, hogy egy osztrák őrmestert annyira kitüntessenek.

Csak egy körülmény nem fért sehogy se fejébe az őrmesternek.

Hallott ö gyakran ilyen banquettekröl beszélni, — egy Ízben az ezredeshez meg is volt biva — s az első felköszöntés mindég a császárt illette.

Itt isznak a vendégért, háziakért, Magyar- és Lengyelország szabadságáért, csak a császárért nem emel poharat senki. No de — gondolá — ez nincs rám bízva, aztán meg, minden háznál más szokás, hátha már ez itt igy van szokásban?

Minél inkább közeledett Camilla Olhowce felé, kísérete annál népesebb lett, s midőn egy alkonyaton a négy trüszögö arab méntől vonatott grófi batár, atyja laka előtt megállott, a szűk udvaron alig fért el a hintók és lovasok sokasága.

Az idő, vagy inkább viharos élet terhe alatt megöszült Viletti, nem tudván semmit leánya jöveteléről — a mi onnan magyarázható meg, mert a lengyel nemesség, feszült viszonyban lévén a császári tisztekkel, velük nem érintkezett — midőn a kiséret udvarába hajtott, meg volt lepetve, — nem tudta felfogni, mi hozhatta hozzá a félre nem ismerhetett főúri társaságot? talán máshová akartak menni s eltévesztették a házat.

Azonban a kétkedés nem tartott soká, a mint a fogat, melyben Camilla Lorinszki gróf-nővel ült, a ház előtt megállóit, két ifjú nemes leugorván lováról, kinyitották a koesi ajtaját, s leemelvén őt, az álmélkodó atyához vezették.

Nem kisértem meg a jelenet leirását, — az enyimnél avatottabb toll kellene ahoz, — az elérzékenyült ősz apa megölelte rég nem látott kedvenc gyermekét, sírtak mindketten, s kényeit törölte az egész kíséret.

Jöttek azután a delnők, utánuk a férfiak, bemutatták magukat egyenkint az aggastyán-nak, kezet szorították vele, — nem a c s ászári tiszt, hanem Camilla atyja állott előttük.

Egy ily mozzanat az életben, becsületes embernek többet ér, aHaynau-féle hyénák vértől büszkéd t dicsőségénél.

Késő éjig együtt maradt a társaság.

Teréz jó magyar paprikás bússal s túrós csuszával vendégelte meg őket, — mit a francia szakácsok kotyvalékához szokott magos vendégek, nem győztek eléggé dicsérni.

A társaság lelke természetesen Camilla volt, — szinészi s katonai élménvei, melvekct itt-ott ügyesen beszőtt adomákkal illustrált, a legjobb kedélyben tartott mindenkit.

Midőn éjfél tájon eloszlott a társaság, megigértették Camillával, hogy gyakran meg fogja őket látogatni.

Két évig lakott még Viletti Lengyelor-szágban, — ezen időről mondta Camilla, hogy az a harctéren csaták zajában töltött idején kívül, életének legboldogabb korszaka volt.

És ezen épen nem lehet csodálkozni.

A lengyel nemzet szabadságérti lelkese-dése, s innen magyarázható rokonszenvc a magyar iránt, s Camilla regényes hajlamai és kalandos élete, okot szolgáltattak arra, hogy ö mindenütt kedves jelenség, szívesen látott vendég legyen.

Alig volt egy nap, a melyen egyik vagy másik, helybeli vagy közel vidéki lengyel nemes, ne küldte volna érte fogatát, s mindenütt a legnagyobb szivélyességgel, s kiváló ven-dégszeretettel vették körül.

Legtöbbet időzött Lorinszki grófnénál, a ki mint említettük, atyjához menetelekor is kísérője volt.

A derék nő, részint atyja, az -iki forradalomban elesett Dornyiczki herceg, részint férje, a hazafias tettekben gazdag gróf, — de mindenek felett:: saját honleányi érdemei miatt, az egész lengyel nemzet kedvence, s általánosan tisztelt tárgya volt.

Itt jött össze a lengyel aristocratia színe, java, — beszéltek a régi jó időkről, mikor a két vitéz nemzet, mint két jó testvér élt egymás mellett, élvezve kölcsönösen a békét, vagy segítve egymáson, ha valamelyiket ellenség támadta meg.

Tervezgettek a jövőre, ha majd Magyar-ország kivívja szabadságát, s visszaállittatik a nagy, szabad Lengyelország.

Jó hatással volt Camillára e társaság, nemcsak azért, mert az abban uralkodott szellem öszhangzott az övével, hanem azért is, mert az a fesztelen, s mégis igen finom modor, mely ott mindenkinek annyira sajátja volt, az ő előbbi, jóformán szilaj modorát megváltoztatta, a mi által nagyon sokat nyert.

Egy ízben kívánságát nyilvánította a grófné, mennyire óhajtaná egyenruhájában látni.

Legközelebb meghívást kapván tőle Ca-milla, tiszti egyenruhájában jelent meg, a mi a halál-fejes föveggel — a bécsi légió jelvénye — oly jól állott neki.

Megjelenvén a társalgó-teremben, mint Viletti Béla, bécsi legiobeli főhadnagy, — a magyar hadseregből, — mutatta be magát. Ezúttal férfi szerepét vette fel, s Béla sokkal gyakorlottabb, ügyesebb társalgónak bizonyult be. . . . CamilIánál.

Az ebéd még nem következett el, a társaság várni látszott valakire.

A házi nő egy mellékterembe kérte Bélát, s négy szem közt tudtára adván, hogy unokafivérét várja Lembergböl, a kinek igen csinos fiatal neje van, megkérdezte, ért-e a széptevéshez? s azon kijelentése után, hogy e téren meglehetős jártassága van, felszólította, udvaroljon sógornéjának minden tartózkodás nélkül.

Béla magyarázatot kért, de feleletül csak annyit nyert, hogy ne tartson semmitől, a kö-vetkezményért ö áll jót.

Megérkezett Czernevicz, a grófné unoka-fivére nejével, s minthogy a többi vendégekkel ismerősök voltak Bélának és ez viszont nekik be lettek mutatva.

A szép ifjú nő nagyon örült a találkozásnak, az ö fivére is ott volt Magyarországon aszabadságharcosok közt, szeretett volna hallani felöle.

Az asztalnál egymás mellé ültek, s élénken társalogtak együtt.

Czernevicz nem tudta, mi érdekli nejét annyira, csak azt látta, hogy az, egy ifjú tiszt társaságában nagyon jól találja magát, s ez elég volt, hogy kedélyét lehangolja.

Különben is közbeszéd tárgya volt, túlságos szerelemféltése, ámbár neje, ki bensöleg szerette öt, arra okot még eddig nem adott.

Nem csodálkozhatunk tehát, ha minél to-vább beszélgetett Béla Sanizlával, a férj annál kedvetlenebb, sót ingerült lett.

Valószínű, hogy Czernevicz is azon férfiak közé tartozott, a kik nem érezvén magukban elég érdemet, nejeik szerelmét, s a mi nem kevésbé szükséges, becsülését megnyerhetni, terrorizálás s oktalan szerelemféltéssel kisérlik azt meg, a mi aztán épen ellenkező eredményt szül.

Feltette tehát magában, hogy ebéd után kérdőre vonja nejét. Azonban ezt egyelőre nem tartotta helyes eljárásnak, a mennyiben a nő miatti kedély-változása könnyen feltűnhetett volna, jobbnak találta azért, figyelemmel kisérni a társalgás további folyamát.

Ebéd után a nagy kiterjedésű angol kert árnyas fasorai közt sétálgatott a társaság . . . több csoportokban.

Béla és Sanizlo egy távol eső félkör alakú hársfa-csoport alatt ültek le.

Czernevicz távolról követte őket, s egy kerüléssel, a félkör háta mögé ment.

Béla a magyar hadsereg csatáiról beszélt, a lelkesedést rajzolta, melylyela gyakorlatlan, félig-meddig felszerelt honvéd csodákat mivel.

Megemlékezett Kossuthról, a nemzet ihle-tett prófétájáról, akinek varázs-szavaira hőssé lett a éves gyermek, s a puszták embert kerülő vad fia.

Cz. nem mehetett oly közel, hogy az egész beszédet megérthesse, csak egyes szavakat vett ki abból,... de azt látta, mint villany ózzák fel nejét e szavak: leikéből szereti, imádót tsz erűn csiigg rajta, stb. — mit tudta ö, hogy az a magyar hazát és Kossuthot illeti, azt hitte eleget hallott.

Lábujhegyen, hogy észre ne vétessék, távozott helyéröl, izgatottan várva a percet, melyben Bélával szemközt állhat.

A mint látta, hogy helyüket elhagyták, s egy szembe jövő társasághoz csatlakoztak, karon fogta azt, s vele előre ment.

A salonba érvén, hol még senki sem volt, felvilágositást kért tőle, neje irányábani magaviseletéről.

Béla kijelentette, hogy a mennyire ő érti a lovagiasság szabályait, nem érzi magát kötelesnek semmi felvilágosításra, — egyébiránt tudja, hogy mi célja van az ilyen felszólításnak, nem vonakodik a férfias elégtétel bármely nemétől, ha előbb nagynénjével beszélvén Czernevicz; azt azután is szükségesnek fogja találni, — a mit az tenni vonakodváll, késznek nyilatkozott az elégtételre a nélkül is, de azon megjegyzéssel, hogy ez esetben kénytelen lesz segédeit küldeni a grófnőhöz, a mit pedig épen Cz. érdekében nem óhajt. Azért ismétli, menjen nagynénjéhez, s ha azután is megmarad szándékánál, ö egy percig sem késik az elégtétellel.

Czernevicz ezen eljárást nagyon különös-nek találta, nem lévén még eddig szokásban, férfiak becsületbeli ügyét, nők elibe vinni, — de mivel Bélát ezen affair mellett is becsülte, ezúttal kivételképen elfogadta ajánlatát.

A mint a háziasszony unoka-öcscsét fel-világosította , megismertetvén vele Bélát a maga valóságában, ez eleintén neheztelt, mert nem volt előtte elviselhetlenebb, mint nevetségessé lenni, — de miután nagynénje figyelmeztette, hogy a dologról senki sem tud, s egyedül tőle függ, hogy az köztudomásra jöjjön, és hogy ez egy kis lecke lesz jövőre ok nélküli féltékenységéért, magához jött, s a mint ismét találkozott Bélával, mosolyogva nyújtotta neki kezét.

Csak azzal nem volt tisztában, hogy ha Béla csakugyan az a kinek a grófné állítja, hogy udvarolhatott oly tűzzel az ö nejének ? mire valók voltak a „leikéből szeret“ „imádottszerün csiigg,“ s. a. t. kifejezések.

Béla felvilágosította, hogy az ö imádott hazáját Magyarországot, és a magyar Wasingtont, Kossuthot illetik azok, s hogy mily jól esett a részvét, melyet Szanizla szemeiből olvasott.

A bős lengyel nemzet szabadságért lelkesülő fia, kétkönyet törült ki szemeiből, s örök barátságot fogadott Bélának.

Ismét összegyűlt a társaság. Czernevicz- nének különösen feltűnt, hogy férje, a ki eddig nem tűrte, ha nejének valaki udvarolt; kiválóan Bélával társalog. Nem is késett vele ezen észrevételt közölni. Férje önelégülten súgta fülébe: kiábrándultam.

Jól esett ez — bár talány volt előtte — a tiszta erkölcsű, nemes jellemű nőnek, a ki eddig sem tudta megfogni, miért lehet férje féltékeny, holott ő csak kötelességének s irántai osztatlan szerelmének él, és nincs férfi, a ki hajlamának legkisebb jelével is dicsekedhetne.

Cz. . . . szeretetét és barátságát nemcsak az által nyerte meg Béla, mert nejére nézve nem találta veszélyesnek, és féltékenységéből némileg kigyógyitotta, hanem különben azért, mert mindketten egy eszméért, hazájuk czabadságáért lelkesültek. Es ha egy férfi, a ki hazája szabadságáért magát feláldozza, tiszteletet és becs ülést érdemel; mennyivel inkább megérdemli azt hasonló minőségben egy nő.

Béla, vagyis inkább Camilla, — mert csak kivétel képen, L. . . . grófné kérésére vette fel a férfi ruhát, megígérvén Szebenben a tábornoknak, hogy azt viselni nem fogja, gyakran meglátogatta Czerneviczéket Lembergben, s neki viszont gyakori vendége volt a bájos Szanizla, s ha ilyenkor első találkozá-sukról beszélgettek, — csintalan mosolylyal mondta Camillának: „de jó, hogy szerelmes nem lettem beléd.“

Augnstus -ka, Lorinszkiné születésnapja volt, nagy társaság jött össze, . . . megjelent Camilla is.

Mikor ö megérkezett, a vendégek nagy része már együtt volt.

A mint a terembe nyitott, megdöbbenve állott meg a küszöbön.

A máskor vigkedélyü lengyelek szomorúan, lecsüggesztett fővel ültek, vagy álltak egymás mellett.

A nők gyászban voltak, s a férfiak fekete kokárdát tűztek felső öltönyükre.

A házinő kezét nyújtván Camillának, bemutatván neki egy előtte ismeretlen, alig busz éves szőke fiatal embert, mint Szanizla fivérét, a ki tegnap éjjel érkezett Magyarországból.

Vladimír öcsém, — mondá a grófnő szomorúan, — fel fogja kegyedet világosítani az itt látottak felől.

A Vladimirnek szólított fiatal ember el-beszélte aztán mindazt, mi azon időtől történt, mikor Camilla Erdélyből atyjához escortiroztatott. A vezéreknek egymásközti versengéseit, Perczelnek azon botor önhittségét, mintha a hazát csak ö menthetné meg, s e miatti dacolását Görgeivel, Kossuthtal s a kormánynyal, — a kormánynak s Görgeinek kölcsönös féltékenykedését, s bizalmatlanságát egymás iránt, a dunai hadsered demoralizálását, — a muszkával alattomban folytatott alkudozást,.. egész a világosi capitulatioig.

Camilla az egész előadás alatt egy szót sem szólt, merően nézett maga elé, majd vadul tekintett az elbeszélőre, fájdalom és boszuvágy felváltva dúlt keblében, s egy köny nem jött szemébe, hogy keservét enyhítette volna. Uh! miért nem volt ö ott Világosnál, hogy szemébe nézett volna annak, a ki hazáját s a nemzet becsületét oly gáládul elárulta.

Ebéd után, — ha ugyan ebédnek lehet mondani, hol az ember alig Ízleli az étkeket, s csak azért iszik, hogy bánatát borba fojtsa,— úgy miként jött, keserűséggel telve, s kétségbeesve egy jobb jövö felett, távozott a társaság.

Szomorú napokat élt ezután Camilla.

Egymást érték a rémhírek a véreb Haynau vadállati kegyetlenségeiről, elkövetkezett a Coobb és Caraffa-féle gazdálkodás, nagyobb kiadásban amannál.

Annyival szomoritóbbak voltak e hírek, mivel épen atyja kartársaitól kellett hallani, kik közül többen, — tisztelet a kivételeknek, — dicsekedve s kárörömmel beszélték el, a vérlázitó istentelenségeket.

Ritkán jelent meg ezután derék ismerő-seinél, hiszen elmúltak a jó napok, a mikor eltelve a jövő felöli jó reménynyel. a két testvér nemzet jólléite, felvirágzása tette a beszéd tárgyát.

Mit beszélgetnek olyan emberek együtt, a kik szabadságról álmodtak, s börtönben ébrednek fel.

Nagyon boszantotta Camillát, hogy atyja cimborái, kik, mig Magyarországon folyt az önvédelmi harc, vagy hallgattak róla, vagy megjegyzéseikben avatosak, s ö iránta még udvariasak is voltak, mióta sikerült az osztrák-orosz egyesült haderőnek, — támogatva a fő-vezér árulása által, — legyőzni a magyar sereget; sokkal fentebb hordják fejüket, s irányában kíméletlenek.

O ugyan soha sem maradt adós, nem örö-mest társalgott velük, de ha nem kerülhette ki, megjegyzései epések és sértők voltak.

Mit bánta ő, bár mi történik is vele ezután ? M i n e k kíméljen olyan embereket, a kik egy jogos küzdelmében leigázott nemzet fájdalmából könynyel gúnyt űznek, s durvakezeikkel saját szive égő sebeit tépik fel.

El is maradtak azok azután egyenkint, nem háborgatták Camillát többé, — élhetett a múlt emlékeinek, — kesereghetett hazája szomorú sorsa és letűnt dicsősége felett, tanuk nélkül, ez némileg enyhítette fájdalmát.

Egy napon parancsot kapott Viletti a ménes-intézet igazgató tisztjétől, hogy adja be lemondását, s kérje magát nyugalomba tétetni.

MenykŐcsapás volt ez a családos aggra nézve.

Még abban az időben, a nyugdíj mennyi-ségét nem a szolgálati idő szabályozta, — két-száz forintot kapott évenkint, az ötven évi szolgálat terhe alatt munka s kereset-képtelenné lett al- vagy főhadnagy, épen úgy, mint a ki tiz, tizenöt évig szolgált, s élelmét más utón is megkereshette.

Becsületes ember lévén, szolgálatát nem tekintette kapitálisnak, melyet némelyek olyjól tudnak kamatoztatni, — hogy éljen most meg két leányával kétszáz forintból.

Mindezt hamarjában végig futván gon-dolatában, kérte a parancsnokot, venné vissza rendeletét, d még elég erős és egészséges arra, hogy tovább is szolgáljon.

Ez megmaradt a kimondott parancsnál, hozzá tévén, hogy ha három nap alatt be nem adja folyamodását, hivatalából superarbitriroztatni fog.

Azok kedvéért, a kik e katonai műszót talán nem ismerik, elmondom, mi volt az a superarbitrirozás.

Kétféle esetben szokták gyakorolni, vagy kedvezésből az illető kérésére, hogy a katonai szolgálat alól mentessék fel, vagy hivatalból, hogy ha különben kedve volna is szolgálni, akaratja ellen kilépésre kényszerittessék.

Állott pedig abból, hogy az illető egy orvosi bizottmány elé állíttatott, a hol aztán tudtára adták, — ha még nem tudta, — hogy mi a defectusa, — testi hibája, — a mely miatt felmentetik, vagy akaratja ellen is elbocsáttatik a szolgálatból.

Jól tudta Viletti, hogy ha egyszer akaratja ellen superarbitrirozzák, beszélhet ö a mit tetszik, akár falra hányja a borsót. Vagy szemére, — a melylyel busz lépésről meglátja a gombostűt, — rá diktálják a farkas hályogot, vagy lába, mely évi szolgálata alatt egyenes és szabályos volt, lesz lúd vagy kacsa láb. —

Megadta tehát magát sorsának; s folya-modott nyugdíjaztatásáért.

És mindennek azért kellett igy történni, mert volt egy rajongó ? leánya, a ki szeretni merte hazáját, mikor rzt leigázni, fiait üldözni, szellemileg és anyagilag tönkre tenni, a hűtlen tanácsosok által loyalitásnak tartatott. Mert az a leány annyira ment hazaszeretetében, hogy nem volt kedve egy némely neveletlen emberek bárgyú élceit s otromba kifakadásait hallgatni, — hanem a helyett, elég vakmerő volt rendreutasitani az ilyeneket, a mit azok sértésnek vettek, s be vádolták az apát leánya miatt.

VI. Visszatérés a hazába

Viletti hazamenvén a parancsnoktól, el-beszélte, akaratja ellenérei nyugdíjaztatását.

Camilla tudta, hogy ez ö miatta történt, részint ezért, részint mert belátta, hogy a nyomorult kétszáz forint nyugdíj mellett, csak terhére lenne atyjának, kijelentette, hogy jövőre maga fog ellátásáról gondoskodni.

Mint említettük igen szép, férfias írása volt mind magyar, mind német nyelven, ez volt az eszköz, melyhez támaszkodott.

De miként használhatja azt fel egy nö sikeresen ?

Amerikában sem emancipálták még akkor a nőket; Magyarországon még a férfiak is rabszolgák voltak.

Letenni ismét a nöruhát, úgy menni vissza Magyaroszágba, s kiadni magát férfinak?

ez az akkori viszonyok mellett veszélyesnek látszott.

Magyarországon rósz idő járt akkor a kalandos életre.

Még a természetes iránt is ellenszenvet mutattak a civilizátorok, s jó fizetésért Baclihoz szegődött magyar? hivatalnokok, — sarkantyú, tollas kalap, pitykés dolmány s több eféle ártatlan dolgok, mint a respublica nyilvános symbolumai tekintettek; a nagy szakálltól meg épen rettegett a cseh és német had.

Sőt egy ős magyar nevű főbb hivatalnok is annyira közbiztonság ellenesnek találta azt, hogy a kerületebeli ügyvédeknek megparan-csolta, hogy a szakállukat elől állhegyéig, vorschriftmássig négy ujnyi szélességben le-borotválják.

Sokszor gondolkoztam a felöl: ugyan mi indíthatta a jó urat arra, hogy a szép korszakán nak irtó háborút izenjen?

Végre sem találtam más támpontot, mint-hogy ez egyedül emberiségi? szempontból tör-ténhetett.

Előbbi években általános lett a szakáll- mánia. Hatvan éves táblabirák, kik azelőtt már csak azért sem viseltek volna szakállt, mert léig árendásnak is volt, egyszerre szakállt eresztettek. Takácsból improvizált bor-bélyuknak felmondták a conventiot, s úgy ta-lálták, hogy sokkal kényelmesebb szakállt viselni, — mint tűrni heten kint kétszer, hogy a bagó büzii diletáns borbély, lugillatu szap-panjával az ember képét bemázolja, azután feltolván egyik kezével az orrát, a másikkal köny csordultig össze-vissza karcolja.

Az az egy hátránya volt ugyan a szakállnak, hogy a nők ráolvasták az emberre, hány esztendős, a mi egynémely udvarolni szerető öreg urnák nem igen kellemetes volt. No de ezt az áldozatot is meg lehetett hozni, ... a hazáért ? és az olcsó népszerűségért.

Nem engedhette tehát a derék főhivatal-nok, hogy a gleiche Berechtigung! áldásos korszakában, egy egész osztály kenyérkereset nélkül legyen, s a vékony borotva forgatásához szokott gyenge kezek, feltörjenek a nehéz kapán. Innen, ezen emberbaráti indokból eredt a szakáll-tilalom.

Az igaz, hogy abban az időben, a puska-műveseknek sem volt keresetük, de azok egé-szen más fajta, sokkal veszedelmesebb emberek voltak, fegyvert kovácsoltak a ebelliseknek, megérdemlik, hogy nincs kenyerük, majd hamarabb megpuhulnak.

Mikor Viletti Lengyelországba áttéletvtt, egy fia a sz . . . i lyceumban maradt tanulni.

Ez egy év múlva meghalt, miként a fama szárnyain atyjához eljutott: az ott tanító papok nagyon gyengéd, atyai bánásmódja és bő ellátás miatt.

Elhatározta Camilla, hogy annak szemé-lyében lép fel, s mutatja be magát Magyaror-szágon.

Ezt annyiban hitte kivihetőnek, mert azon a vidéken, a hol Adél nővére lakott, shol ok is letelepülni szándékoztak, öt, mint ifjú leányt, elhalt fivérét, mint gyermeket ismerték, s a hasonlatosság köztük meglepő volt.

Mielőtt elhagyták volna Lengyelországot, még egyszer meglátogatta ismerőseit, kikkel annyi jó napokat töltött, kik őt oly önzetlen barátsággal és szeretettel vették körül.

Érzékeny volt a búcsú, a milyen lehet oly egyéneké, kiket nem a közönséges, mindennapi pajtássági viszony, hanem egy eszme,. .. a szabadság szent eszméje fűzött össze. Évi szeptember havában indultak ki Lengyelországból, s tiz egész napig kellett utazniok, mig X. megyei P. mezővárosba Adélhoz eljutottak.

Béla az egész utón szótlan, magába zár-kozott volt. Egy kifosztott, leigázott ország állott előtte, rabszolgákká aljasitott lakóival, kiket csak pár évvel előbb szabadoknak, boldogoknak látott. Ez töltötte el lelkét, leirhatlan keserű-séggel.

A hol megállották, ott termett a csendőr s útlevelüket kérte elő.

Kocsijukat fináncok szaglálták körül, nem éreznének-e valami szűz dohány-szagot.

Látott polgári öltönyü, tisztességes kiné-zésű embereket is, a kik atyjával beszédbe ereszkedtek, — ő nem ügyelt senkire, s hozzáférhetlen volt, — kémlőleg tekintettek rá, mig hátat nem fordított nekik. Azután meg elibe kerültek, s ha. szót nem bírtak belőle kivenni, legalább főtől talpig jól megnézték, mintha emlékükbe akarták volna lephotografirozni.

Ezek voltak a minden nemesebb érzésből kivetkőzött, az emberiség sepredékéből vállal-kozott titkos kémek, — spiclik, — kiket Bach fizetett busásan azért, hogy ember-társaik után ólálkodjanak, beszédjeiket, sőt ha lehet, gondolatukat is . . . kilessék, s tudósítsák arról a mindenható principálist.

Utálattal fordult el Béla az emberi nem ez ocsmány fajától, mely az életmód száz meg száz becsületes nemei mellett, bogy bitang életét dolog nélkül tengethesse, embertársa kopp ójává aljas ült.

Tizedik nap, estvefelé megérkeztek Vilettiék Adélhoz.

Örömtelt szívvel fogadta ez őket, de a mint atyja arcára tekintett, a fájdalom könyei tolultak szemébe.

A csak néhány év előtt ép, erőteljes férfi, megrontsolt aggastyánná lett.

Teréz arca mitsem változott, most is az a szelidség, szivjóság kinyomata látszott rajta, mely őt annyira kedvessé tette.

Bélán az elhatározottság, s elvszilárdság, egy tekintetre észlelhető volt; csak hogy most még erősebb vonásokban, mint mikor nővérével utolszor találkozott.

Szilárdfi ügyvéd, — Adél férje, — nem volt hon, hivatalos dolgai miatt a székvárosban időzött; s neje csak másnapra várta haza.

A család tanuk nélkül akarta élvezni a rég óhajtott együttlét örömeit; e szándékuk azonban meghiúsult.

Vilettiék köztiszteletben állottak e vidé-ken, Teréznek egy pár barátnéja épen P.. ben lakott.

A mint tehát hire ment, — a mi egy olyan kis városban nagyon könnyű, — hogy megérkeztek, részint a viszontlátási öröm, ré-szint — s talán még inkább — kandiságból siettek az ismerősök, különösen a nők, az ér-kezetteket üdvözölni, s barátságukról biztositani.

Midőn Bélára került a sor, a kit mint Camilla barátnéjukat köszöntöttek, az egész nyugodtsággal figyelmeztette őket, hogy tévedésben vannak.

— Kegyetek, — úgymond, — boldogult nővéremmel tévesztenek össze, a min épen nem csodálkozom, nem első eset, nagyon hasonlí-tottunk egymáshoz. Én azonban Béla vagyok, a kit mint alig tiz éves fiút, atyám az sz . . . lyceumba adott, a hol épen akkor végeztem is-koláimat, midőn szerencsétlen hazánkban az önvédelmi harc kitört, azonnal beálltam a tü-zérek közé, s egész a fegyver-letételig szolgáltam Bem táborában.

— Camilla, a ki miként kegyetek is tudják, már ifjú leány korában nagy hajlamot mutatott a kalandos életre, szinte részt vett a szabadságharcban, s mint bécsi legiobeli fő-hadnagy esett el a szelindeki csatában, szivén találva egy hat fontos golyó által.

Az utóbbi szavakat fokonkinti elérzékenyüléssel s néhány könycseppel befejezve ejtette ki, — látszott, hogy nem Inában volt szinész, jól értette a mesterséget.

Előadását atyja s nővérei is igazolták, miben aztán a társaság, ha nem minden két-kedés nélkül is megnyugodott.

Másnap haza jött Szilárdít, s megállapí-tották tervüket a jövőre nézve.

Viletti, Terézzel, Szilárdfinak egy iiresen állott házába költöznek, hogy ne kelljen a hit •vány nyugdíjból még házbért is fizetni Bélát mint ügyvéd-segédet maga mellé veszi.

Annyira elsajátította ez a férfias modort, hogy némely dolgokban akár hányon túl tett.

Ha a társaság úgy kívánta, ivott mint kefekötő, — dohányzott mint basa, — károm-kodott mint egy vén bakkancsos, s a schlagert oly ügyesen vágta ki, mint akármelyik gyakorlott Spieler; úgy, hogy a férfi világ — különösen az ifjabbak, — csakhamar egy nélkülözhetlen cimborát fedeztek fel benne.

Nagy érdem volt ez abban az időben, mi-kor politizálni teljességgel nem volt szabad, minden más összejövetel szigorúan eltiltatott, csak az ivás és kártyázás engedtetett meg.

E két időtöltést épen nem találta veszé-lyesnek a bölcs kormány, sem állami, sem közbiztonsági tekintetben, . . . sőt, a mennyiben az első szellemileg, a másik anyagilag teszi tönkre az embert; nagyon is érdekükben volt.

Érzéketlen, elbutult s anyagilag tönkre ment koldus népet kormányozni, mindenkor könnyűnek bizonyult be.

Voltak ugyan egyes esetek, hogy ha valami hatalmas, — nem engedélyezett! — kár-tya-bandát fedeztek fel, titokban megrohanták, elkobozták a talált pénzt, a bíróság azon felül megfizettette az illetőket, de ez is csak azért volt, hogy kevesedjék a pénz, s egy-két matador hivatalnoknak legyen min megosztozni.

Elemében volt Béla. Most már nemcsak szeszélyből viselte a férfi ruhát, hanem köte-lességévé vált, annak minden áron becsületet szerezni, hogy magát s rokonait nevetségesekké ne tegye.

Sógorának is hasznos szolgálatot tett, nemcsak ritka szép Írásával, hanem helyes, gyors felfogása által is.

Néhány heti gyakorlat után, kisebbszerü ügyekben feltette a keresetlevelet, sőt rá lehe-tett bízni a tárgyalást is.

Hogy minden kétséget és gyanút elhá-rítson magáról, egykori kedvenc időtöltését, a a nők körüli szépelgést vette elő.

Tartózkodott ez időben P . . . ben egy K. . . . Fanni nevű nő, kiről csak annyit tudtak, vagy véltek tudni, hogy Erdélyből jött mint menekült, a miért aztán közönségesen Erdélyi Fanninak nevezték.

A nő túlélte már az élet tavaszát, a nyár-nak is jóformán derekán volt, de abban a korban, a mikor az ifjúság kellemeit, a külső csin, öltözetbeni keresettség, a test bájainak teljes kifejlettsége, fesztelen, hatásra számított társalgás pótolják s teszik a nőt érdekessé.

Ismerek férfiakat, a kik csak harmincon túl lévő nőknek szeretnek udvarolni.Ízlés dolga, s attól függ, mi célja van az udvarlásnak? minthogy a nők azon korban leginkább megközelíthetők.

K. . . . Fannin nem lehetett észrevenni, hogy valami veszteség miatt bánkódik, hogy hogy . . . menekült.

Vig kedélyű volt, szeretett férfiakkal sans gene társalogni.

Ebből természetesen azt következtették, hogy a szerelem ellen aligha van valami erősen pánczélozva, sőt hogy arra maga keresi az alkalmat.

Nem is késett a férfivilág megkísérlem e vélemény igazolását.

Először is a hori-horgas járásbiró, mint főszemély a kis városban, kezdte meg a csatát, magának követelvén az oroszlán-részt.

Ennek csakhamar kiadta az utat, talán nemcsak azért, mert már külseje is valami rut, visszataszító, jelleme pedig épen nem három próbás, hanem mivel történetesen nős volt.

Azután jött a jegyzőköny vvivő, egy ma-gára felette sokat tartó cingár emberke, a ki, mindamellett, hogy otthon csak úgy nyüzsgőit a sok apró gyermek, mindég úgy öltözött, mintha valami kirakatba készülne, . . . balekfogónak.

Ennek az embernek az a szerencsétlen szokása volt, hogy ajándékkal igyekezett a nőket meghódítani.

Nem rósz fogás, egy némely föuraink, a kik a flórenczi, milánói, párisi, hamburgi s Isten tudja hova való ballerinákra száz-ezreket pazarolnak el, bizonyságot tehetnének róla, de nem szegény embernek való.

Régen megmondta azt egy római iró, hogy: sine Corere et Bacho; friget Venus.

Igaz ugyan, hogy abban az időben, mikor a járásbirón kezdve, az ex propriis diurnistáig, minden bírósági személy egyszersmind ügyvéd is volt! legalább mint ilyen kontárkodott s a valódi ügyvédek, saját érdekük veszélyeztetése nélkül, nem nyúlhattak a darázsfészekbe, mikor a hivatalszolgát per szolgabiró traktálta az együgyü nép, s volt, a melyik fel is vette e szerepet, — az r . . . i járásbirósági szolga rendesen a folyosón járkálván, a folyamodást ezen szavakkal szokta elvenni a szegény panaszostól: „jól van, elmehet kend, majd el fogjuk intézni.“

Mikor a szép apja ősi jussát kereső oláh cliens, egyik tenyere élét, a másik közepén keresztül huzva, mely azt jelentette: Zsuma tátye, — feliben — kínálta a százakra, gyakran ezrekre menő kereset tárgyát behajtás végett, a becsületesen másolni alig tudó Írnoknak akkor mondom jövedelmes volt az iktatói állás még vidéken is, — kezén ment keresztül minden kereset, ő tudta meg legelőbb hol van kilátás, valami tudatlan embert jól megkoppaeatani.

Volt tehát a mi Adónisunknak igen szép jövedelme.

Jobb lett volna ugyan a felesleget félre-tenni, vagy valami vagyont szerezni rajta, mint szép asszonyoknak ajándékozgatni.

Deltát oka-e ő annak, hogy a boldog! korszak nem tartott örökké, — hogy a vastagnyaku magyar passivitásán megtört az absolutismus; és ö szegény kihullott a rostából.

Lovagunk először is egy csinos nyakéket vett, s azzal állított be Fannihoz.

A no szívesen fogadta vendégét, s egy kis vonakodás! után elvette az ajándékot.

Néhány nap múlva egy értékes karperec, majd egy szép selyem ruha következett, — s mikor aztán gondolta, hogy a száz forintba került ajándékért talán élvezni is lehetne már valamit, egész tűzzel kezdte meg az ostromot.

Szegény szerelmes protocollista! egy veder hideg viz aligha hütötte volna úgy le láncoló szivét, mint Fanni ripostja.

— Hát kinek tart ön engem? — förmedt rá, — azt hiszi, talán, hogy mivel egyik, másik férfival elmulatok, meg tudnék annyira fe-ledkezni magamról, hogy házasok közt zavart csináljak? nem hiszem, hogy ilyen feltevésre jogot adtam volna, — pedig a mint később rájöttek, kitelt biz attól nagyobb aljasság is, csak hogy ügyes számitó volt. — Ajándékát mint szegény menekült! mivel különben sem valami értékes, — még ez is? — elfogadtam, de kikérem, hogy ebből valami igényt merjen formálni, — különben tudja meg, hogy nejét első vakmerő fellépéséről azonnal értesitendem.

A jámbor ember eleget hallott arra, hogy Fanni küszöbét többé át ne lépje.

Többször is vallott ugyan már kudarcot, egy párszor cseléddel is dobatták ki, a mi olyan embereknél, a kik nőkre nézve ellentálhatlanoknak hiszik magukat, s tolakodásukat a szemtelenségig viszik, épen nem ritkaság. De azon illetlen? gondolatra még egy sem jött, hogy nejével ijesztgesse.

E fegyver ellen nem volt bátorsága küz-deni .... feltétlen capitulált.

No hiszen nem is kellene egyéb, mint hogy neje megtudja, hogy ö, a ki osztatlan szerelméről s a legprózaibb értelemben vett hűségről, esküvel oly számtalanszor biztositotta, megtudja, hogy nemcsak hütelen, hanem még költ is a szerelemre.

Mert vannak ám olya n n ö k is, a kik nem azért nem tudják megbocsátani férjük hűtlenségét mert... hűtlenség; hanem mivel ...pénzbe kerül.

Hátra volt még a hivatal legveszedelme-sebb individuma, valóságos Don Juan, az Írnok.

Csinos fiatal fiú volt, kipróbált udvarló; nem egy férjnek gyűlt meg vele a baja.

Uradalmi Írnok volt azelőtt, s a jószág-igazgatón kezdve az ispánig, mindegyik nejét elcsábította, jelenleg pedig még az is nagyon ajánlotta, hogy . . . nőtlen volt.

Erre került a sor, ennek kellett a princi-pális és segédje kudarcát helyreütni.

Oda se nézett neki, kicsinylöleg mosolygott amazok kifakadásaira; hiszen nem kosarazták még öt ki sehol.

Nem is csinált nagy teketóriát, első láto-gatáskor mindjárt szerelmet vallott, a máso-dikon meg házasságot Ígért; ha Fanni öt sze-relméről biztosítja.

Szokott régi, elárult kelepcéje az élv-hajhászoknak, melybe fájdalom! még ma is sok hiszékeny leány meg hagyja magát fogni.

No de ne féltsük Fannit, ö csak öntuda-tosan, akkor esik kelepcébe, mikor maga is akarja; kijárta már a nők mind a tizenhárom iskoláját.

Végig hallgatta Don Jüanunkat, egy sző ellenvetést nem tett, hanem mikor elvégezte mondókáját, felállt, szépen megfogta kezét, s azt mondta neki... „nohát menjünk a paphoz,“ s a mint a meglepett Írnok kérdöleg nézett rá, folytatta: úgy hiszem sokkal inkább rendén van, a mézes heteket esküvő után élvezni, mint ellőtte.

Ezt a nőt, a ki egy egész járás bíróságon — felette nagy hatalom abban az időben — kifogott, kellett meghódítani Bélának, hogyférfiúi renomméját egyszer-mindenkorra biztosítsa.

A kikosarazott triumvirátus nagyon vak-merőnek találta a tervet, s a képzelt fiaskón előre jót nevettek.

Béla, a fiatal, bajusztalan gyerkőc hódí-taná meg a kipróbált, rafinirt leányt, a kivel ők hárman nem bírtak ? képtelenség, minek is fog hozzá? bizonyosan felsül vele.

Pedig épen egy nagyon fiatal tapaszta-latlan férfinak, — a minőnek Béla látszott, — sikerül legkönnyebben meghódítani az olyan harmincas leányokat, vagyis inkább meghódittatni általuk.

Ilyenkor felcseréltetik a szerep, a megtá-madottból támadó lesz, a kipróbált koros hölgy mindazon fogásokat előveszi, melyekkel egy újonc imádóra hatni lehet, hogy azt hálójába keríthesse.

Nem törődik vele, hogy ha sikerül a gyermek ifjút belecsalni a kelepcébe, s rátuk-málni magát, hogy nőül vegye; az, nem találván fel a hamvadozó keblen azt a boldogságot, melyet eszményi világában teremtett magának, hamar rá fog unni. Hogy az össze nem illő házasok élete szerencsétlen, viszályteljes és talán botrányos is lesz; megint leány lenni, fi r m a kell minden áron, s csak igy érheti azt el.

Béla nem tudta ezt, még ő nagyon fiatal leány volt, mikor pár force férfinak csapott fel.

Eddig csak nőknek, vagy fiatal leányoknak udvarolt, Agathán kiviil, kitol a mint tudjuk, frtot oly eredeti módon kölcsönzött.

Agatha talán tudta, hogy ha voltak is bájai? azok már nagyon korhadtak lehetnek arra, hogy hódítsanak, azért inkább ékszerei s drága ruhái által kívánt hatni, egyébként egészen Bélára bizta magát, s engedte, hogy általa hódittassék meg, a ki aztán a tudvalévő oknál fogva, nem is késett e kívánságát teljesíteni.

Nem csodálhatjuk tehát, hogy meglepte Fanni modora, — hiszen ő előre összeszedteminden hódítási tehetségét, hogy a nőnél, a ki annyi nagy! embereket kikosarazott, sikert arasson, — s ime! alig veti ki a hálót, sietve rohan az belé.

Ez kihozta egészen sodrából, sőt nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy megijedt attól.

Látta, hogy itt becsülettel alig ha vághatja ki magát, ez a nő minden áron férjhez akar menni, s őt tűzte ki áldozatul; a mi magában véve nem nagy bűn ugyan, de hát mikor arra egészen képtelen! — Gánzlich untauglich.

Egy darabig csak sikerült parírozni az ellen vágásait s a nagyon is érthető célzásokat, egy ügyes Flankenbewegunggal más tárgyra vinni át; de mindhiába, nem lehetett menekülni, a harc élet Jial álra ment.

Azt hitte Béla, hogy ha felhágy a láto-gatással, vége lesz a kellemetlenné vált ka-landnak, . . . csalódott.

Nem az a hölgy volt Fanni. a kin oly könnyen ki lehet fogni, — a ki meg ne mozdítson minden követ; ha érdeke ngy kívánja.

Ismeretséget kötött Terézzel és Adéllal; mindennap elment vagy egyikhez, vagy másikhoz.

Valószínű, hogy ezt rendes viszonyok közt egy közönséges nőtől szerénytelen tolakodásnak vették volna, . . . igen — de ez forradalom után történt, s Fanni . . menekült volt ?

Abban az időben nem igen mutathatta ki a magyar ember másban hazatiságát; — mint a menekültek iránti kegyeletes rokonszenv és vendégszeretetben.

Számtalan kétértelmű csavargó visszaélt ugyan ezzel — a kik közé Fannit is bátran sorozhatjuk — igaz, hogy akárhány kéregetö adta ki magát honvédnek, mutatva csonka tagjára .— a ki ellenünk harczolt, a kinek kezét vagy lábát épen magyar golyó lőtte el, — de ez nem lehetett ok a részvét megvonásara, — a becsületes magyar ember inkább nyújtott segélyt tiz érdeme ennek; mint üres kézzel bocsásson el egyet, a ki arra érdemes volt.

Fannit is szívesen fogadta a két nővér, s különösen Adél segítette is több ízben.

Bármint kerülte is Béla, lehetetlen volt, hogy egyszer vagy másszor ne találkozzék vele.

így történt, hogy egy Ízben Adél és férje nem lévén hon, Fanni — a ki valószínűleg tudta ezt — az irodába nyitott be.

Béla magánosán volt, dolgaival elfoglalva.

Nem jött ugyan zavarba, de látszott, hogy a háboritást nem veszi szívesen.

Észrevette ezt Fanni, s nehány szóval, a mi beillett szemrehányásnak is —- engedelmet kérvén; távozni akart.

Ezt nem lehetett megengedni, most már nem a tolakodó szerelmes; hanem n ö és., menek ült? állt előtte.

Fanni helyet foglalván, könnyezve adta elő, hogy épen búcsúzni jött, s mily fájdalmasan esett volna neki, igy válni el első ? és utolsó ? ? szerelmétől.

Nem maradhatok tovább e városban, folytató, hol oly szivesen fogadtak, hol oly megelőző volt mindenki a szegény menekült! iránt, — holnap indulok bizonytalan vándorutamra; magammal vive kiolthatlan fájdalmamat.

Hiszen még megérném, hogy a gyermekek ujjal mutatnának rám , az utczán: „Ni! ott megy az a lány, a kit V.. Béla elcsábított s azután cserben hagyta.“ Eddig csak egyes apró szemekben permetezett a könny, — nem leheteti, többé — talán nem is akarta — viszszatartani; sűrűn, mogyorónyi nagyságban potyogtak azok alá.

Szegény Béla! most már csakugyan benrekedt; sem megszökni, sem az ablakon kiugrani nem lehetett. Azt hitte eddig: nincs roszabb állapot, mint magyar sebesültnek, osztrák krankemvárter keze alá kerülni; a mos-tanit kiállhatlanabbnak találta annál is.

Nagyon bolond egy állapot is az kérem alássan! mikor egy no erővel férjhez akar menni . . .egy másik nőhöz.

De úgy kell neki, miért akar férfi lenni erővel; mikor ahoz nem elég a kabát és bugyogó.

Béla gondolatokba mélyedt, — mialatt a csendet Fanni egyes,ritkított sóhajai s zokogása —- mint vihar elvonulása után a távoli dörgés — szakították meg.

Ha egyszerűen elutasítja s végleg szakit vele, a közvéleményt zúdítja maga ellen, csá-bítónak, talán jellemtelcnnek is fogják tartani. Ha elárulja az egyszerű, de megdönthetien okot, mely útjában áll; összeomlik a védbástya, mely mögé eddig rejtette magát.

Végre is abban állapodott meg: hogy a családra bízza a dolgot, a mire helyes ürügyül szolgált kiskorúsága; mit egv bajusz és szakálltalan ifjúról ? kétségbe vonni nem lehetett.

így került ezen ruhacsere-kérdés —- mert hiszen az egész dolognak a volt az oka — a család itélöszéke elé, a min teljességgel nem csodálkozhatunk, tudván, hogy ez idd tájt idézte elő Mencsikoff kabátja a krimi hadjáratot.

Kisasszony! szólalt meg végre Béla, ke-gyed tudja legjobban, hogy én nem csábítottam el, s ha visszavonulnék, rágalmazhatnának ugyan, de becsületem saját lelkiismeretem előtt tisztán állana mindenkor, — a mi megnyugta-tásomra elég; nem sokat törődvén azzal, hogy az emberek változó ingatag véleménye mit tart felőlem. Mindazáltal, nem akarván több keserűséget okozni, és mivel különösen mostani ittléte óta kiváló hajlamot érzek kegyed iránt — pedig dehogy érzett, szerette volna, ha messze túl van az óperencián— egy percig sem késem sorsomat összekötni a kegyedével ; ha ehez családom, különösen atyám megegyezését adja.

Nem hiába mondják, — tehát bocsánatot kérek, nem én mondom — hogy a nőknél egy puttonban van a sirás és nevetés, tetszésük szerint veszik ki egyiket vagy másikat onnan, a mint tölt a bűvész ugyanazon üvegből: mézizü tokai aszút, vagy három emberes kerti vinkót.

Fanni egy pillanat alatt átváltozott. A megsértett, cserben hagyott kesergő nőből bol-dogságtól áradozó, édesen mosolygó, bájos szerelmes lett.

Nyakába borult kedvesének, sirt, majd ismét nevetett örömében, nem egy hirtelen fellobbanó bolygót, — a mi valóban volt — hanem a remény és szerelem örökké fénylő csillagát vélte ő felfedezni Béla nyilatkozatában.

Hogy is kétkedhetett volna abban, hogy a család beleegyezését fogja adni, mikor úgy szeretik mindnyájan, ? az öreg ur oly nyájas, leereszkedő hozzá, sőt egy párszor az állát is megcsípte, — — semmi kétség benne, elérte célját; Béla az o férje fog lenni.

A mint Bélától érzékeny, hálás szavakban búcsút vett;; egyenesen Terézékhez vette útját.

Ezek nem tudták mire vélni a nagy vál-tozást, mely első látásra félreismerhetien volt.

Fanni egy idő óta nagyon keveset beszélt, szokott vig kedélyét buskomolyság váltotta fel, s ha okát kérdezték, vagy semmi, vagy kitérő feleletet adott.

Most meg szóhoz sem lehet jutni tőle, egyre valami váratlan, nem reménylett szerencséről beszél, — pedig maga számította igy ki előre — dicséri, magasztalja Bélát — a kiről nehány nap óta hallani sem akart — mily jó, mily kedves ifjú, és mily becsületes! Az utolsó szót különösen hangsúlyozta.

Viletti és Teréz egymásra néztek, gyaní-tották, hogy itt valami bolondság történt; melyből nekik is aligha ki nem jut osztályrészük.

Egyszer aztán csak kirukkol vele, hogy tulajdonképen mi tette öt olyan boldoggá, hát az a szeretetreméltó Béla, az ö eszményképe, kiről gyermekéveitől kezdve — bizony jó régen — álmodozott, de soha eddig fel nem talált— most is kár volt —valahára megértette öt, s ezelőtt egy órával kezét megkérte, — ha a mindenek felett tisztelt család, különösen édesatyja, kit ö már eddig is sajat atyjaként becsült és szeretett; választását helyeselni s helybenhagyni fogja. Azután odarohant az öreg úrhoz, s mielőtt gátolhatta volna, oly hatalmas csókot nyomott kezére, hogy az utcára is kihallott.

Kért, esdett, letérdelt előtte — alig bírta felemelni — hogy ne tegye szerencsétlenné, ne tagadja meg beleegyezését, mily boldoggá fogja az ő kedves fiát tenni, mily hu, feláldozó ápolója lesz atyjának.

Viletti sokáig nem birt magához jönni, előbb azt gondolta, valami bolond áll előtte, a ki most szabadult ki a lazarétumból, de Fanni olyan összefüggéssel, s fájdalom! annyira ér-telmesen beszélt, hogy utoljára is legalább némi részben hitelt kellett szavainak adni.

De hát hogy tehetett az a Béla olyan os-tobaságot, ? hogy megkérje kezét . . egy másik leánynak.

Vagy talán megfordítva áll a dolog, hátba nem tudott szabadulni attól az átkozott lánytól, rá tukmálta magát erővel, a meg aztán. csak hogy meneküljön legalább egy időre, nem ellenkezett: ö lássa, mire megy az ilyen fér jj e l. No majd végire jár ö a dolognak mindjárt.

Azután azzal bocsátotta el Fannit, hogy beszél fiával; s értesíteni fogja mielőbb.

Fanni bizonyosan haza sem ért még; mikor Viletti Béla előtt állott.

Nem irom le a jelenetet, aligha gyönyör-ködtetne valakit, egy elkeseredett öreg katona kaszárnyái stílusba foglalt kifakadása, a kinek a kétszáz forint pensión is jóformán Béla szeszélyei miatt kell tengődni; s most eza lány-fiú ismét hírbe hozza, kellemetlenségbe keveri a családot.

Ha az öreg ur beszélt, kivált a mostanihoz hasonló hangulatban; nem volt tanácsos beleszólni. Tudta ezt Béla, végig is hallgatta egész az utolsó szóig. Mikor aztán nem csak kibeszélte, hanem ki is fÚtta magát, először is széket tolt elibe, s leültette szépen ; maga pedig előtte állva maradt. Azután utánozhatlan gyermeki szelídséggel — mit oly jól betanult — megcsókolván kezét, szólt: „Látod, kedves apám! most megint felingerelted magad, indulatba jöttél minden ok nélkül, pedig az orvos régen megmondta, hogy attól óvakodjál, mert árt az egészségednek. Azt sem várod, hogy illendően fogadjalak, leültesselek, nem kérded, mi igaz, mi nem a dologban, hanem a helyett rágyújtasz kegyetlenül, elsütöd egyszerre az egész battériát; s most már alig bírsz magadhoz jönni a nagy indulat miatt — a kik e beszédmodort merésznek találnák, emlékezzenek azon fentebbi megjegyzésre, hogy Béla atyjának kedvenc gyermeke volt — pedig az egész dologban csak annyi igaz, hogy kezdtem neki a szépet tenni, a mire, mint tudod,provocálva voltam. — Azt mondta a járásbiró, nem minden célzás nélkül, no! itt az alkalom megmutatni, hogy kegyed csakugyan férfi; s bennem védőjét fogja találni minden gyanúsítás ellen.

Ezért udvaroltam neki, a mire, úgy látszik, nagyon is számított, mert a helyett, hogy legalább csak szokásból is védő helyzetbe tette volna magát, ö kezdte meg az ostromot oly ügyesen készített stratégiával, hogy hátrálni vagy menekülni lehetetlen volt. — Mikor aztán láttam, hogy a comoedia drámába kezd átcsapni, elmaradtam tőle végképen. Nem használt semmit; felkeresett s vagy itt, vagy nálatok lepett meg.

Ezután elbeszélte Béla a közelebbi jele-netet. S most ítéld meg, kedves apám! — végzé szavait — tehettem-e mást, mint rátok bízni, hozzátokfelebbezni a kellemetlen ügyet a mely, megvallom, egészen megzavart. — Mert hidd meg, hogy eltekintve azon egy szeszélytől, vagy Isten tudja, minek is nevezzem, hogy semmi szin alatt nem fogom magam többé leányul mutatni fel az emberek előtt; nem vagyok oly könnyelmű, hogy mulattatna egy ily kaland, mint talán évek előtt; sőt nem tagadom, hogy kifejlése nagyon is aggaszt. Elöérzetem — mely bár hibás lenne — azt súgja, hogy e hölgy daemonom,— a ki előbb-utóbb, közvetve bár, de kikerülhetlenül szerencsétlenségbe fog dönteni.

Viletti régen elfeledte, hogy Bélára még haragudni is kellene.

Természete a hirtelen fellobbanó embe-reknek. hogy épen olyan hamar magába is tér; s legtöbb esetben megbánja túlságos kifakadását.

Jelen esetben még az is nagy befolyással volt a kedély hirteleni átváltozására, hogy az öreg ur legkedvencebb gyermeke ellen, s a mi több, csaknem minden ok nélkül kelt ki; meggyőződvén, hogy az helyesebben nem is cse-lekedhetett volna.

Felállt, megölelte, simogatta Bélát, kérte, hogy feledje el a mit mondott, nem haragszik már, csodálja is, hogy tudott ily ostobaságon annyira felindulni; — de mikor az a lány, vagy . . . micsoda? egészen kihozta sodrából. Azt mondta, megkérted, nőül akarod venni, ha! ha! ha! Béla és neje ! eredeti egy gondolat! sajátságos házasság lenne mondhatom, hanem hiszen majd elintézem én az egész comoediát.

Másnap elment Viletti Fannihoz, elmondta : hogy nagyon sajnálja, de hát hiában, nem lesz a házasságból semmi.

Bélának nincs biztos állása, s ki tudja, lesz-e módja mostanában, hogy egy családot eltartson. Terézzel alig képesek nagyon ta-karékosan a nyugdíjból kijönni, annál fogva fiának mit sem adhat; s mint tudja, Fanninak sincs vagyona. — Ily körülmények közt a házasság csak nyomort és Ínséget vonna magaután stb. Azért jó lesz, ha a kisasszony ? is belenyugszik, mint Béla, s jobb szerencse után vár.

A pedig a helyett, hogy megnyugodott volna, nyakába borult az öregnek; összevissza csókolta redős arcát. Megköszönte szépen, hogy más okot nem talált a házasság ellen. — Hiszen jól tudja ö ezt, meggondolta előre, nem azért megy Ő Bélához, hogy terhére, hanem inkább könnyebbségére legyen, tanit apró leányokat, készít finom női munkákat, dolgozik éjjel nappal, hogy ha bár ő maga is érezne valami hiányt; kedves Bélája eddigi kényelméből mit se nélkülözzön.

Viletti nem volt szónok, — a katonát nem szokták arra tanítani — elég megerőltetésébe került a tegnapi bombasticus, és a mai kérésnek is beillő nyájas beszéd, minek kisértene meg egy harmadik sikertelen beszédet, hiszen lehetlen, hogy ez az asszonyszemély magában volna; boszorkányokkal cimborái bizonyosan.

Nem is ceremoniázott sokat, hanem röviden kijelentette, hogy nem egyezik a házasságba . . punctum, s azzal ott hagyta Farmit a faképnél.

Ez már aztán elég érthetően és határo-zottan volt mondva; de azért ne higyje az olvasó, hogy Fanni capitulált.

Sokkal szivósabb természete és talán ke-vesebb szerénysége volt, hogy sem a legcse-kélyebb szalmaszálhoz is ne kapaszkodjék.

Még az nap elment az időközben haza jött Adélhez, sírva panaszolta el szerencsétlenségét, a méltatlan bánásmódot, melyet egyedül szegénysége miatt kell törnie. Kérte, legyen pártfogója, ne taszítsák el maguktól, engesztelje és nyerje meg atyját részére.

Adél mosolygott előbb, azután összeszedvén magát, komolyan figyelmeztette Fannit, hogy elég volt már a bolondoskodásból, ne tegye magát nevetségessé, hiszen nem veheti őt el Béla soha, . . mert hát az tulajdonképen nem is Béla, hanem . . . Cámilla.

Ez kétségkívül igen nagy hiba volt Adéltól. A család egyetértöleg határozta el, hogy Bélát semmi körülmény miatt el nem árulják. Azonban mentségül szolgál, hogy miután sem visszavonulás, sem lemondás, sem atyja bele-egyezésének határozott megtagadása mit sem használt; nem talált más módot a kiábrándulásra.

Láttatok-e már fúriát, hárpiát s más csodaszörnyeket lerajzolva, a mint kigyóhajuk sziszegve emelkedik fel szálankint— szemeiből könny helyett csepeg a fekete vér, — holló fekete tollúk fel van borzalva, s horgos karmaikat kiterjesztik áldozatuk felé? ha nem, — úgy hiába irom le a jelenetet . . . Fanniról fogalmatok sem leheti.

Haja ég felé meredt, szemei vérben fo-rogtak, — arcán zöld, sárga, fehér szili válta-kozott, ajkai megkékültek; s egész testében reszketett a dühtől.

Nem beszélt, nem kiáltott, ordított mint veszett oroszlán.

Micsoda? jól hallottam-é? rikácsold állati hangon — nem vehet el ? mert nem Béla, hanem Camilla, tehát leány ? ! mily botrány, mily alávalóság. Engem a szegény, elhagyatott leányt ily nevetség, ily gúny tárgyává tenni. Van-e oly neme a boszunak, a mely ehez méltó volna? mit tegyek? hol kezdjem? ki fog nekem e megalááztatásért elégtételt adni ?

De jól van, — megmutatom, hogy K . . Fannit boszulatlanul nem lehet bántalmazni — lerántom álarczát a nyomorának, hadd ne-vessék, hadd gúnyolják, mint ő kinevet engem ; — s ezzel, nem is köszöntve Adélt elrohant.

Ez időtől fogva sem Terézhez, sem Adélhoz nem ment többet; s egy hét múlva végképen eltávozott a városból.

Szilárdfinak épen név estéje volt az nap; nagy társaság gyűlt össze náluk.

Már a vendégek megjelenésekor lehetett észlelni, hogy valami történt a városban; miről a háziaknak még nincs tndomásuk.

A férfiak körbe állva, halkan társalogtak s közbe-közbe nagyot nevettek.

A nők lassan sugdostak valamit egy-másnak; a mire aztán gúnyosan mosolyogtak,Adélnek feltűnt a sajátságos, nem igen illedelmes magaviselet. iránta eddig kiváló figyelemmel s tisztelettel viseltetett mindenki, s házánál jól találták magukat a vendégek, s ime most! , . . elmélkedését nem folytathatta tovább; a mint Béla a terembe lépett, az egész társaság, mint egy villany ütésre átalános hahotára fakadt.

A talány meg volt fejtve. Fanni felfedezte a titkot; s e volt oka a vendégek különös magaviseletének.

Adél sietett férjét és atyját — kik a hivatal szobában, épen a bekövetkezhető kellemetlenség felett tanácskoznak, — tudósítani.

Bosszul hatott mindenikre, s egész estve nem bírtak lehangoltságukon uralkodni.

Béla azt hitte előbb, hogy Fannin nevetnek ; a ki az eddig osztogatott kosarak helyett, maga kapott egyett cserébe. De midőn a pajkos férfiak kezét szorongatni kezdték, s csintalan mosolylyal néztek szemébe, — a nők meg ha szépelegni akart, egymásra nevettek, s nem is halgattak beszédjére, — sőt egy hamis menyecske, még azt a bátorság is vette magának, hogy felállt, s össze vissza csókolta, — mit azok a férfiak ngy irigyeltek — azután még azt mondta neki, hogy ne bolondozék tovább, elég volt már, nem szép tőle hogy oly sokáig titkolódzótt, mikor ö jól tudta, hogy az ő kedves Camilla barátnéja, csak nem akarta elrontani a mulatságot, ha már épen oly nagy kedve van ahoz a csúf férfi ru-hához, a mit ő a világért fel nem venne! — de most már vége legyen, Fanni ki adott rajta, s az egész városban csak róla beszélnek; — eddig nem tapasztalt zavarba jött, s nehány perezig nem birt szóhoz jutni.

A mint aztán meggyőződött, hogy hasztalan erőltetné tovább a dolgot, ha már az a sárkány csakugyan elárulta; nagyot nevetett,

— a mely nem volt ugyan minden erőltetés nélkül — s igyekezett alperesből felperessé lenni.

No hát igen, leány vagyok s van-e abban valami nevetni való ? talán nem eléggé jól vittem szerepemet? van-e valakinek kifogása ellene? azt hiszem, én nevethetek jogosabban;; hogy kegyeteket oly ügyesen rá tudtam szedni.

A nem várt, minden zavarodás nélküli nyilatkozat — mert itt is segített a színészi gyakorlat — egészen más fordul atott adott a dolognak, nem gúnyolták többé, elismerték, hogy a férfi szerep elég ügyesen volt adva, s ezért nincs épen semmi gáncsolni való, sőt a játékosnak csak előnyére lehet felróni, hogy ők lévén rászedve, inkább rajtok lehetne nevetni ; sat. ... a társalgás rendes kerékvágásába jött, s vissza állott a szokott jó hangulat.

És ha ez időtől fogva leteszi Béla a férfi ruhát, nem lesz semmi következése, jókat ne-vetnek olykor rajta, — s a mi reá nézve legkívánatosabb leendett: Fanni nem talál tárgyat bossznjáboz.

De hiába! nem lehetett rávenni, hasztalan volt minden kérés, fenyegetés, sógora fi-gyelmeztetése, hogy nem csak gúny és nevetség tárgyává teszi mindnyájukat, hanem magára vonja a közfigyelmet is, a mit a kémekkel körülvett, semmi feltűnőt meg nem tíirő kormány elnézni nem fog, — hogy mint leány ő nála épen úgy, sőt sokkal biztosabban ellehet, folytathatja eddigi foglalkozását itthon az irodában; . . . a gyermek korától fogva vele nőtt makacsság, s önfejűségen meg tört a jó tanács, s kijelentette, hogy inkább eltávozik a háztól, a városból, de ruháját nem teszi le.

VII. Menekülés

Lakott abban a városban többi közt egy Sunyi nevű ember, életmódjára nézve földmives, de a ki mivel két latin osztályt elvégzett; szerette magát a tisztesb rendűek — honoratiorok — közé sorozni.

Egész birtoka ház, kevés szöllö, s néhány hold földből állott, melyből, a nélkül hogy az. eke szarvát maga is meg ne fogja; nem élhetett volna meg.

Hogy ezt, mint véleménye szerint rangjához nem illő!! foglalkozást kikerülje, s a kisvárosi úri! clubb is befogadja; hol egy hol más hivatalt viselt a városnál.

Ez abban az időben, mikor elkezdve egy némely miniszteren, le az utolsó falusi kis bíróig, minden államszolga igyekezett állását lehetőleg — pedig hej! sok minden lehetett akkor — értékesíteni, s a más gondolkozása, majd olyan ritka volt mint a fehér holló; csak pénzzel, vagy más,annál iskapósabb ! ajándékkal volt kivihető.

Pénze szűkén lévén Sunyinak, neje egy két értelmű, nagyravágyó, és szerfelett nyálé nk asszony, a ki egy kis kényelemért, és naponkinti pohár kávéért — a minek nagy bolondja vott — bár mire is képes lett volna, arra az eredeti gondolatra jött, hogy házánál össze jöveteleket rendez; könyelmű nők és hivatalnokok között, s ez által fogja őket férje ügyének megnyerni. A fogás annyira sikerült, hogy a főnök, a kinek a becstelen anya saját leányát áldozta fel!! a közelebbi tiszti kinevezéskor, az egész közönség ellenzése daczára, az eddig csak másodrendű hivatalt viselt Sunyit, polgárnagynak nevezte ki.

Irtózatos, de való! s a ki nagyításnak venné az elmondottakat, fülébe súgom, hogy ez az átkozott ! ötvenes években történt, a mikor többek közt, egy fokról fokra emelkedett főbb hivatalnok, akkor mint megyei első biztos,bordély házakból össze szedett erkölcstelen nőkkel tartott orgiát; a szűz isten anya képével díszesitett megye termében.

Egyik megyei törvényszég pléhgalléros ülnökei, mint rögtön ítélő bíróság, három sze-rencsétlen ember társuk feletti halálos Ítélet kimondása után, sorba állítva a megyeház fo-lyosóján, nehány emancipált nőt; vig nevetés mellett válogattak köztük.

Mindez csak egyes, csekély része azon botrányos, erkölcstelen tetteknek, melyeket OZ akkori hivatalnokok elkövettek.

Es ez a léha nép, ez a „rut sybarita faj“ épen úgy beillik az alkotmányos kormány gépezetébe; mint beillett a „vér szaguu Bach bureaujába,

Ezek számára minden korszak, minden kormányforma rózsákat terem, — mig a szegény honvédek éhen halnak; ezek hőség és kényelemben töltik sivár életüket.

Azt hozzák föl mellettük, hogy nem kell szaporítani az elégedetlenek számát, ne hogy zavart csináljanak, s megnehezítsék az át alakulást.

Soha bizony! hát a ki húsz évig elégedetlen volt, tűrt, nélkülözött az tovább is elége-detlenkedhet? — vagy attól nem kell félni, — jó becsületes, békeszeretö hazafi? — Épen azért kellene méltányolni, s megjutalmazni; mert saját érdekét alá rendeli a hazáénak, mig ama nynicus hadnak: „Ubi bene; ibi patriau, (a hol jól megy dolga ; ott virul hazája.) s nem lehet hűségükben bízni.

Mondják továbbá, hogy azok gyakorlott, kitanult! emberek, kis ujjúkban van minden paragraplius ? az igazság szolgáltatást nem lehet koczkáztatni.

Bajcsy uram, a csizmadiából lett komáromi alispán, oly talpra esett Ítéleteket hozott, hogy a királyi tábla is helyben hagyta.

Az igazságszolgáltatáshoz jóformán elég : ha valakinek józan itélö tehetsége van; s az előtte írva lévő törvényt helyesen tudja alkal-mazni.

Aztán ha hibás az ítélet, lehet a peror-voslatokkal élni; nem veszélyeztetik a személy és vagyoni jog. — De ha a közerkölcsiség mé- telyeztetik meg, a feljebb valók botrányosélete által, — ha a lánglelkü Berzsenyiként az isten sem segít elkorcsosúlt hazánkon másként, mint Sodomán és Gomorán, .... elsüllyeszti.

Egyedül a kormányra nézve van némi képzelt előny ezekből az emberekből; nagyon kényelmes velük kormányozni. Megszokván az absolute subordinatiót, és semmi más érdékük nem lévén, mint saját kedves énjükről gondoskodni, bárkitől jöjjön a fizetés; nem resonnairoznak, nincs elvük, nincs véleményük, teljesitik gépileg, a mit rájuk parancsolnak. Úgy de:

Alkotmányos kormánynak nincs szüksége eltörpült, szolgalelkii emberekre, — a vélemény szabad nyilvánítása edzi, erősiti az alkotmányos életet, — azt tehát nem félni, hanem tisztelni kell. Csak az oly alkotmányos kormány felel meg hivatásának, s lehet tartós; a mely szilárd j ell e mii, próbált h ü s é gü hazafiakkal veszi körül magát.

Sunviné, ez az elvetemült nő volt Fanni legmeghittebb barátnéja, a mi a kalandorno rejtélyes, többféle találgatásra alkalmül szolgált egyéniségéből magyarázható ki.

Éhez ment a Bélával vallott kudarcz után is ; s együtt készítették el a bosszú tervet.

Abban egyeztek meg, hogy S . . . né A . . . ra, a hová Fanni menendő volt, Bélakörülményeiről hetenkint legalább egyszer írni fog, s ha ez eltávoznék P . . . ról azonnal tudósítja, megnevezvén a helyet, ahova ment.

O az alatt majd elkészíti feje allyát, s ha is-meretlen helyre távoznék, felkutatja a föld alatt is.

Béla nem gyanítván semmi roszszat; még néhány napig sógoránál maradt.

Mintegy öt nappal Fanni távozása után, Szilárdfi sietve nyitott az irodába, értesítvén Bélát, hogy a járásbiróhoz nehány perccel ez előtt érkezett A ... ról egy csendőr tiszt, s azonnal felőle tudakozódott; azért vagy öltözzön át rögtön, vagy rejtse el magát, s ö majd gondoskodni fog, éjjeli elszállításáról.

Béla az utóbbit választotta, s az istálló padláson egy csomó széna mögé bujt.

Alig volt annyi ideje, hogy elrejtőzzék, a csendőr hadnagy két közzsandárral megjelent, s nem minden tétova nélkül előadta Szilárdfinak, hogy rendelete van bizonyos V . . Béla nevű gyanús egyén elfogatására a ki állítólag a háznál tartózkodik. Azért felkéri a házi urat, hogy saját és megnevezett érdekében, ne ellenkezzék, s ha csakugyan itt van; engedje elkísérni.

Szilárdfi, nem annyira a felszólítás miatt, mert arra el volt készülve — mint a tiszt udvarias modoraáltal meglepetve, egy pár perezi g szótlan állt, — azután üléssel kínálván me g a hadnagyot, maga is helyet foglalt mellette, s nem késett a rövid halgatást indokolni, a mi úgy látszott; nem volt kellemetlen a tisztre nézve.

Valóban hadnagy ur! szólít! nagyon saj-nálnám, ha meglepetésemnek más értelmet adna az igazinál, a mily gyakoriak napjainkban a zaklatások —bocsánat; e kitételt nem alkalmazom ön lovagias fellépésére — fájdalom ; épen oly ritkaság, az önéhez hasonló kiméletes bánásmód; s a nem titkolhatott zavar innen magyarázható.

A mi magát a tárgyat illeti, ez a milynevetséges, figyelmet nem érdemlő; épen oly kellemetlen reám, s egész családunkra nézve.

V . . Béla, kiről a rendelet széli, ipám Yilletti Félix nyugalmazott császári főhadnagy leánya Camilla, a ki ez előtt hat évvel, mikor attyát Lengyelországba áttették, csupa sze-szélyből nem akarván azt követni, férfi ruhát vett fel, színész lett; s azóta semmi áron nem lehet rávenni, hogy tegye le azt.

Egyébiránt két nap óta nincs hon, azt mondta, hogy B . . . megyébe K . . ra megy egy leánykori barátnéja látogatására.

Különös szeszélye, nőknek udvarolni, s kedvet talál benne; ha valamelyiket rászedheti. Nem régiben is épen a miatt ment el e városból, egy, különben nagyon is rejtélyes, két értelmű nő, s aligha csalódom, ha e szerencsét hadnagy úrhoz, ezzel hozom kapcsolatba.

A hadnagy meg volt elégedve a fogadta-tással, -— a Béla személyiségét illető előadásra nem tett megjegyzést — valószínűleg igy adták azt elő a járásbíróságnak is — a két nap előtti eltávozás miatt, nem állítjuk, hogy kétsége nem volt, de nem mutatta azt, hanem azon megnyugtató kijelentéssel távozott, hogy az előadottak után, eljárását befejezettnek tekinti, mert ámbár collegái közül többen másként vélekednek, neki, miután V . Béla elfogatására küldetett ki, V . . Camillával semmi dolga, s nők ellen nem szokott hajtó vadászatot tartani.

Ez úttal tehát nem sikerült Fanni boszszuja, mert hogy a csendőrhadnagy az ő fel-adása folytán küldetett ki ; azon kétkedni egy percig sem lehetett.

Alig esteledett be, Szilárdfi saját kocsiján elküldte Bélát K . . . ra, hova csak másnap alkonyaikor érkezett meg.

Berta — a számtartó né, Béla említett barátnéja — a kertben veteményezett; midőn a kocsi kapujok előtt megállt. Látván, hogy csi-nosan öltözött fiatal ember ül rajta; félbe hagyta foglalkozását, s a ház felé indult.

A konyha ajtóban találkoztak, s Béla, aj-kához illesztvén mutató ujját, a mit Berta azon-nal elértett; ennek felkiáltását megelőzte.

Vissza mentek a kertbe, honnan a cselédek már eltávoztak.

Itt előadta Béla a lehető legrövidebben a mi reá nézve legszükségesebb volt, azután komolyan kérdezte Bertától: bizhat-e benne, hogy titkát nem árulja el ? mit ez ünnepélyesen megígért, megemlítette, hogy házuknál aligha nem fog egy másik ismerősre is találni; de attól se tartson semmit, jót áll érte, hogy az sem fogja elárulni.

Férjem, folytatá Berta, felment az igazga-tóhoz, s fél óra előtt aligha jön vissza, addig kibeszéljük magunkat, s ha megérkezik, mint távoli rokonomat, s menekültet foglak bemutatni ; a mi elég ok arra, hogy szívesen látott vendége légy.

O! mi nálunk az utolsó béres is érti; mi az a . . . menekült; s tudja mivel tartozik neki.

Sokszor sírtam örömömben, mikor láttam — kivált egy évvel ezelőtt, mert most már ritkábbak a szegény menekültek — hogy a durva, miveletlen nép, a ki a német inspectorral csak úgy félvállról beszél, ha valamelyik cseh hivatalnok kérdezi, tudja a f . . e, látta a f . . e feleleteket ad, gyakrabban említi Isten nevét káromkodásában, mint az imádságban; mily szerény, alázatos, nyájas egy kiéhezett, rongyos menekült irányában, mily büszkén dicsekszik vele, hogy az éjszaka is egy ur volt nála, — no tudja számtartóné asszonyom, olyan mi hozzánk tartozó ur, — hogy régen nem volt olyan jó úri gulyáshus, meg a négygarasos karczos, mint tegnap este, mert hát az a jó ur, hogy az Isten áldja meg, a hol egyet lép; nem nem akart magában enni. No hiszen ez a sok icsek, vicsek, utscli, futsch, a kik a zabkenyértöl szöktek meg, majd ennének egy asztalnál, az ilyen szegény emberrel.

Restellem is nagyon, hogy mellé kellett ülni, de nem hagyott békét, még azt akarta, hogy csak úgy szurtosan üljek le, itt aztán már én nem tágítottam; s csak azután ültem le az asztal végire; mikor Panni tisztát adott rám a benyílóban.

Bevezette Berta vendégét a balra nyíló szobába.

Itt egy körülbelül húsz éves, igen csinos-leány épen madarai etetésével foglalkozott, s nem is ügyelve az ajtónyitásra, csak akkor hagyta azt félbe, mikor a „jó estét' kívánásra megrezzent.

V. Béla távoli rokonunk, S. Vilma nővérem, mutatá be Berta, a vélt ismeretleneket egymásnak.

Legyen üdvözölve, monda Vilma nyájasan, kezét nyújtván az érkezőnek, s azután figyelmesen nézvén arczába, mosolyogva tévé hozzá: ugy-e Béla barátom, mikor Szeben alatt bivuakiroztunk, nem gondoltad . hogy valaha ilyen foglalkozásban találsz?

Ezalatt Béla is figyelmesebben nézett a beszélőre, s egyszerre vigan kiáltott fel: hátte vagy Enlre? no megállj, ezért meglakolsz, élet-halálra fogok udvarolni, s nem nyugszom, míg meg nem hódítalak.

Állok elébe, mond a leány, de alig hiszem, hogy sikere legyen, szivem zárva lesz a szerelem előtt; mi g szerencsétlen hazánk sorsa jobbra nem fordul.

Elbeszélték azután Bertának, hogy Er-délyben többször találkoztak, hol Vilma, — a mit nénje is tudott — S. Endre név alatt, mint önkéntes hadnagy szolgált.

De derék! de dicső! mond Berta, nem birva örömével, no lám! nem megmondtam oda künn, hogy itt még ismerősre is találhatsz; csakhamar aztán utána tévé: hanem azért ne hagyjuk magunkat tulragadtatni az öröm által, jó lesz, ha mig öregem visszatér, megállapodunk a teendőkre nézve.

Igazad van, szólt Béla; ez a fő mindenek előtt. Én leghelyesebbnek találom, ha férjed előtt V. Béla leszek, előttetek pedig, Vilmát is ideértve, kiben teljesen megbízom, leszek a mi tulajdonképen vagyok: Camilla, a ti szerető, őszinte barátnőtök.

No, én ugyan derék lovagra tettem szert, mond a csodálkozásból magához jött Vilma, ő férfinak hitte Bélát, hanem se baj! udvarló helyett, a ki hűtlen is lehetett volna, nyertem egy kedves, szeretetreméltó barátnőt, s ez bizonyosan többet ér amannál. Ezzel a három hölgy, megölelvén egymást, örök barátságot fogadtak.

Nem sokára hazajött a számtartó is, s az estét vig beszélgetés közt töltötték el.

Apropos! egy jó tervem van Béla öcsémre nézve, szólt a kedélyes társalgás közben Gellai a számtartó.

Két hét előtt megengedte az igazgató, hogy összehalmozott teendőim miatt, harminc forint fizetéssel egy dijnokot vegyek magam mellé, de mindeddig kedvemre valót nem találtam ; ha tehát egyelőre e szerény állással megelégednék, szívesen veszem magam mellé.

Béla örömmel fogadta az ajánlatot, kezdte hinni, hogy szerencsecsillaga vezette e kedvelt család körébe. .

Másnap bevezette Gellai az uj dijnokot hivatalos szobájába, megmutogatta neki az irattárt, különösen azon csomagokat, melyek bevégezetlenek, megmagyarázván: melyikkel mit kell tenni, mi benne az elintézni való.

Volt többek közt két számadás, melyek az igazgatótól több rendbeli észrevételekkel küldettek vissza; a talált nehézségek megfejtése és hibák kiigazítása végett.

Gellai értette ugyan a német nyelvet, s minthogy olykor elkerülhetlen volt, egy-két jelentést fogalmazott is azon; de az ivekre terjedő s több pontokból álló észrevételekre helyesen jelelni meg, sem kedvet, sem képességet nem érzett magában.

Pedig hetek óta hevert már ott a két számadás, s az igazgató sürgette a feleletet.

Tudakozódott is több Ízben a vidéken olyan egyén után, a ki segítene rajta; de mindeddig nem talált. Hírlapokban pedig nem merte köröztetni, mert ez által elárulta volna, mit eddig sikerült takargatni, hogy németül nem tud s a magyarul csak hibásan beszélő becsületes hannoveránus inspector Wenden uram, aligha ki nem tette volna a szűrét.

Nagy volt tehát öröme, midőn Béla tudtára adta, hogy ő épen úgy ért, fogalmaz és ir németül mint magyarul. Majd felolvassa potonkint az észrevételeket, megmagyarázza, melyik mit jelent, Gellai tegye meg ellenészrevételeit magyarul; s a szerint elfogja készíteni a német jelentést.

Oh, kedves öcsém! mondá a számtartó, megölelvén Bélát, nem képzeli, mily nagy ag-godalomtól ment meg ez által; s mennyire le-kötelezi egész családomat.

A jelentés harmadnapra készen volt, leírva oly helyesen és szépen, mintha csak a müirászat tereméből került volna ki.

Ki volt boldogabb Gellainál? diadallal vitte a számadást Wendenhez, a ki először isa jelentést tekintvén meg, nem győzött eléggé csodálkozni azon.

Kérdezte a számtartótól, hogy hol tett szert azokra a megbecsiilhetlen kezekre, hiszen — mondá — olyan aquisitió ez az uradalomra nézve, a mit eléggé méltányolni nem lehet. , mióta kijött hazájából, nem olvasott ily gyönyörű német írást.

A mint elmondta Gellai, hogy azt a legközelébb alkalmazott dijnok Viletti Béla irta, azonnal egy hajdú által magához kérette öt.

Béla megjelenvén az igazgató előtt, ez minden előzmény nélkül, levett értékes pipa-gyűjteményéből egy egészen uj, gyönyörű hab-pipát, s ezen szavakkal nyújtotta oda neki: fogja barátom egyelőre e csekélységet elismerésem jeléül. Önben egy rég nélkülözött, hasznos egyént nyert az uradalom, gondom lesz rá, hogy kellőleg méltányoltassék. Ha bevégzik számtartó úrral a hátrányok feldolgozását, felemelt fizetéssel, rendes Írnoknak fogom kinevezni, s mellettem lesz saját irodámban.

Béla megköszönte a principális hízelgő ajánlatát s csak arra kérte, hogy mint Írnok is rokonainál lakhasson, mibe az bele egyezett.

Elérte hát vágyai netovábbját, nemcsak egy kedves család vette körül barátsággal, szeretettel, hanem kinyerte becsülését az uradalom teljhatalmú igazgatójának is, mely által számára nemcsak gondnélküli élet, hanem előmenetele is biztosítva volt.

Miért, hogy az irigység és hosszú Damokles-kardju azok feje felett függ leggyak-rabban, a kik magukat boldogoknak hiszik.

A mint sok esetben igaz, hogy U segítség akkor van legközelebb, mikor a veszély leg-nagyobb; épen úgy igaz az is, hogy U szeren-csétlenség gyakran U legnagyobb boldogság közepette lepi meg az embert. Tapasztalni fogjuk azt jelen esetben is, de ne előzzük meg az eseményeket.

Béla két hónapig dolgozott a számtartónál, mely idő alatt minden restantiák, egész folyó számig elintéztettek; s az irattár tökéletes rendbe hozatott.

Oly ügyesen és hamar dolgozott, hogy Gellai a délutáni munkától egészen felmentette; elégnek tartván egy napra,amit délelőtt elvégezett.

Délutánonkint rendesen együtt volt Ber-tával és Vilmával, az időt vig csevegéssel s ka-landjaik elbeszélésével, mert Vilmának is voltak olyanok, töltvén el.

Olykor kirándultak a szomszéd puszták és falukra, hol Bertáéknak számos ismerőseik voltak.

Béla nem kerülte ugyan a férfiak társa-ságát, de ellenkezőleg P .. ni magaviseletével; mindenkor szerény és a mulatozásban mérsékelt volt.

A mennyit a nők előtt ezzel, épen annyit nvert a férfiak előtt, kik különben mint cimborára nem sokat adtak, szabad szellemű, müveit társalgása által.

Oly visszavonult volt, annyira tartózkodott a magyar ember abban az időben, minden, a hazára vagy politikára vonatkozó megjegyzésektől, hogy ha valaki a társalgást ilyenre vitte át; a jobbak, félő tisztelettel csoportosultak körülte, mig a gyávábbak, meghunyászkodva vonultak fére onnan.

Béla rövid időn a vidék kitüntetett kedvence lön.

Nem örömest hallotta ezt az igazgató, miután okát sem hallgatták el előtte.

Nem is késett figyelmeztetni Írnokát a bekövetkezhető kellemetlenségekre.

Nem vagyok valami nagy barátja — mondá — a magyar nemzetnek, mióta törvényes uralkodója ellen fellázadt; de barátja vagyok Gellainak, családjának s mindenek felett jóakarója önnek.

Azért komolyan figyelmeztetem, óvakodjék bármely társaságban a politikáról beszélni, különösen oly szabad szellemben nyilatkozni, mint hallom, hogy azt tenni szokta; ha nemakarja magát és számtartóékat is bajba keverni.

Igazgató ur! vette át a szót Béla, min-denekelőtt azt vagyok bátor megjegyezni, hogy a közelebbi évek eseményei a történelemnek vannak átadva, ennek lesz fennhagyva, Ítéletet hozni azok felett, csak az emlitett lázadásnak kívánok valódi értelmet adni, midőn azt a nemzet önvédelmi s igy jogos harcának nevezem.

A mi társaságokban magamviseletét illeti, nem emlékszem, hogy valaha olyat mondtam volna, a mi nem igaz, s a mibe bárki is megbotránkozhatott volna. Egyébiránt nagyon köszönöm a szives figyelmeztetést, s igyekezni fogok ezután minél ritkábban társaságban megjelenni.

Helyesen ifjú barátom! folytatá az inspector a beszélgetést, mert látja ön, nem mindig helyes és észszerű az igazat kimondani, s jelenleg épen olyan időt élünk, a melyre önök

példabeszédje; ,,szólj igazat, betörik a fejed/ nagyon rá illik.

Aztán ön még nagyon ifjú, tapasztalatlan, nem ismeri az embereket, a kik közt talán épen annyi az álnok, ravasz, mint a becsületes, őszinte.

A magyar szeret egyenes, nyilt jellemével dicsekedni, a mi nagyra becsülendő tulajdon s egyforma gondolkozásu emberek közt nem is veszedelmes.

De egy idő óta annyira elszaporodtak a titkos kémek, hogy alig jön össze egy népesebb társaság, a legjobb ismerősök közül; hogy ne lenne köztük, s e tekintetben a magyar sem kivétel, van köztük is akárhány ilyen elvetemedett.

Felszólította aztán Wenden, hogy miután Grellainál bevégezte a rábizottakat; foglalja el helyét az ő irodájában, s hízelegve tévé hozzá: családomnak már régen feldicsértem önt, s alig várják, hogy személyesen is megismerhessék, kivált mióta tudják, hogy a német nyelven tökéletesen jártas, s képzelje csak! leányom miért vágyik annyira önt látni s ismerni ? aligha találná ki, mert a mint mondja, még nem látott honvédet, azoknak pedig nagyon derék fiuknak kell lenni, . . a kis rebellis.

Arra is számit, hogy öntől — ha elfogadja tanítványának — naponkint egy órát vesz a magyar nyelvből.

Ebből láthatja, hogy nálam jó helye lesz, s családom vetekedni fog Gellaiékkal az ön iránti szeretetben.

Következő napon elfoglalta Béla uj állo-mását, s midőn dél tájban az igazgató bemutatta családjának, mint valami régi jó ismerős, olyan fesztelenül s megelőző szivességgel fogadtatott.

A háziasszony, egy negyvenes, jó kinézésű német nő, kinek arcán egy tekintetre fel lehetett ismerni a veleszületett szivjóságot, kezét nyújtá neki, mit ö a legöszintébb tisztelet kifejezésével emelt ajkaihoz.

Az eleven, angyalarcu, éves Betti „Isten hozta “ köszöntéssel üdvözölte, ami anynyival kellemesebben lepte meg Bélát, mivel a hangkiejtésből lehetlen volt nem következtetni , hogy a két szót aligha nem az ö kedvéért tanulta be.

A társalgás természetesen németül folyt, melyből meggyőződött az igazgatónő, hogy nem csak a magyar nyelvben, hanem a németben is leczkét vehetnek Bélától, aki az ö darabos, döcögős hannoveri kiejtésük mellett a legsimább dialecíussal beszélt.

Annyira megnyerte Béla főnöknéje rokonszenvét, hogy távozásakor minél gyakoribb látogatásra kérte fel, kijelentvén, hogy háza mindig nyitva lesz előtte, s tekintse őket ro-konaiul.

Meglephetné az olvasót, hogy egy no, aki nem csak idegen ajkú, hanem idegen országból is való, első találkozáskor annyira kitüntet egy ismeretlen magyar ifjút, hogy házát egyszer mindenkorra megnyitja előtte, s családját rokonaiul ajánlja fel; de ne feledjük , hogy Béla igen finom társalgó volt s ami több, s ami legfőbb, bírta a talizmánt, mely a nők szivéhez s bizalmához vezet.

Bármily jól esett is azonban az igazgatóék általi kitüntetése, nem titkolhatta el Bertáék előtt a kedvetlenséget, mely kedélyére hatott.

Az ebédnél szokása ellen nagyon keveset beszélt, s midőn okát kérdezték, elkeseredve beszélte el az előbbi napon Wendentöl hallot-takat ; fájdalmát fejezvén ki afelett, hogy jövőre társaságba nem kisérheti őket. Csak akkor enyhült némileg fájdalma, midőn Berta és Vilma tudtára adták, hogy amiatt bizony egy rósz órát se csináljon magának, hiszen ők eddig is csak az ő szórakozásáért keresték fel a társaságokat, ha ez nincs kedve szerint, sokkal szívesebben maradnak itthon, a hol nem foglalják el mások, egészen az övék lesz.

VIII. A brutalismus áldozata

Megkezdte Béla uj foglalkozását az inspector mellett, s egyszersmind a kis Betti ma-gyar nyelvbeni oktatását is.

Ezután úgy osztatta be idejét, bog y délelőtt az igazgatóéknál, délután Bertáéknál volt.

Betti csak hamar megbarátkozott instructorával; örült, ha a tanóra közeledett.

Béla nem volt szigorú, pedáns, aki megunatja növendékével a tanulást; jó kedvvel, mulattatva tanitott. Előadásában gyakran ár-tatlan adomákat szőtt bele, minn a különben is vigkedélyü leány jókat nevetett.

Hát még mikor anyja kérésére hadjárati élményeit beszélte el, nemes tűzzel festvén a honvéd lelkesedését, rettenthetlen bátorságát és páratlan vitézségét.

Ilyenkor Betti egészen el volt ragadtatva, arca kigyuladt, nagy, kékszemei ragyogtak, s látszott rajta, hogy a kis német leány egészen bele képzeli magát az eseményekbe.

A hol csak lehetett, nem mulasztotta el beleszóld, hogy a magyar nemzet saját hibája nélkül sodortatott a véres harcba, hogy a meg-támadásra legkisebb igazságos ok sem volt, s jogtalanul megtámadtatván, kénytelen volt önfentartásáért, léteiéért küzdeni.

Oly meghatón, oly kétségbe vonhatlan adatokkal igazolva adta mindezt elő, hogy az igazgatóné és leánya egészen át voltak hatva, s csak hamar a magyar ügy leghívebb prozelytái lettek.

Panaszkodott az igazgatóné, hogy egyedül saját házi körére lévén utalva, nagyon unalmas napokat él.

Szeretne megismerkedni különösen a számtartóékkal, kikről oly sok szépet hallott, de nem értvén egymás nyelvét, nem társaloghatnak együtt.

O! ezen könnyű segíteni, vigasztald Béla a jószivü fönöknét.

Berta és Vilma épen igy beszélnek, ok szinte óhajtják nagysád társaságát.

Ha megvan a jószándék és cél, eszközt is lehet találni kiviteléhez.

Fogadjanak el engem udvari tolmácsnak, folytatá mosolyogva, én örömest leszek a tár-salgás közvetítője.

Betti kisasszony legtöbbet nyer általa, a kellemes időtöltés mellett gyakorolván magát a magyar nyelvben is.

Sőt biztosan hiszem, hogy a széphangzásu nyelvet, nem sokára nagysád is meg fogja kedvelni s tanulni.

Betti nem birt magával, ugrált, táncolt örömében, s ha anyja feddésétől nem tart, tán még nyakába is ugrik Bélának.

Már délután együtt volt a két család, s oly jól találták magukat, oly szívélyesen és minden fesz nélkül társalogtak együtt, mintha régi ismerősök lettek volna.

Betti csakhamar kedvencz tárgyára, a forradalomra s honvédekre tért át.

Mert ámbár csak éves volt, mint egyetlen gyermeke a gazdag Wendennek, több joggal birt szülei körében, mint a mennyit más gyermekeknek e korban meg szoktak engedni.

De különben is az igazgatóménak nem volt az a rósz szokása, hogy a nagyok társaságából erővel kituszkolják a kisebbeket, hogy a gyermek aztán nem minden alap nélkül azon gondolatra jöjjön, mintha szülei titkos vagy tán épen erkölcstelen dolgokról beszélnének, amit velük közölni nem akarnak.

Kérdezte Vilmától, hogy hát ö volt-e honvéd ? s midőn anyja nagyon is gyermekesnek nyilvánítván, figyelmeztette leányát, hogy katonák csak férfiakból szoktak lenni, a gyer-meteg leány nem késett a felelettel, hogy miért volna csak férfiaknak megengedve a dicsőség harcolni hazájokért s a szabadságért küzdeni?

O bizony nem tartaná illetlennek, ha elég ereje volna hozzá, felvenni a puskát és kardot.

Vilma közelében állván, ennek alkalma volt megsúgni, hogy igaza van, ö is volt honvéd.

**

Örömmel kiáltott fel a kis leány : no! lám kedves jó anyám, hogy nem volt gyermekes a kérdés; Vilma néni csakugyan volt honvéd, amiérr még jobban fogom szeretni ezután.

Valóban ? keidé mosolyogva a anya, hogy megszégyenít ez a kis fecsegő, mintha csak előre tudta volna.

De hát mondja csak kedves búgom, hogy gondolta rá magát a nehéz, veszélyes szolgálatra, melytől annyi férfi visszaretten ? voltak-e többen is ilyen amazonok? s kegyed melyik ezredben szolgált?

Oh igen! édes néni, a bizalmas megszólítást egyszer mindenkorra az igazgató ur kérte ki, felelt Vilma, voltak többen is, e tekintetben s talán már egyébben is a magyar és lengyel nemzet egyformán érez, s ha nekünk nemvoltak is Plater Emíliáink, mint a lengyeleknek, de azért volt több nö, a ki megtette honleányi kötelességét a harcztéren is. En csak egy igénytelen hadnagyocska voltam a b... i önkénytesek közt.

Túl szerény kedves húgom, folytatá a házi asszony, — hadnagyocska? hát nem elég érdem-e, egy gyenge, az idők viszontagságaihoz nem szokott, kényelemben felnőtt leánynak, hogy a tiszti rangot megtudta nyerni, a mihez mindenesetre vitézség, bátorság, kitartás és sok türelem kellett.

így telt el az első délután, a két, egymást megszeretett család között, s nem győzték eléggé dicsérni Bélát, hogy nekik ily élvezetes összejövetelt szerzett.

Ezután gyakran felkeresték egymást, s a délutánokat hol egyik, hol másik háznál töltötték. Betti meg tanóráin kivül majd egész idejét Vilmánál töltötte s nem nyugodott addi g mig az egyszer hadnagyi egyenruhájában nem mutatta be magát.

Ha boldog volt a két család egymás körében, hogy ne lett volna az Béla, kinek egyedül köszönhették, hogy ennyi jó SZÍV egymáshoz közeledett.

Nem is késett tudatni atyjával és nővérével ; kérvén őket, hogy látogassák meg, s legyenek tanúi az öt környező boldogságnak.

E levél kimondhatlan örömöt szerzett az öreg Vilettinek s leányának, a kik mindeddig bizonytalanságban lévén állapotja felől; sokat aggódtak miatta, s minthogy jól esik az embernek valamint fájdalmát, úgy örömét is közleni azokkal,kiket szeret; sietnek azt egy-két meghittebb barátijaikkal közölni.

így ment az tovább tovább, míg végre Sunyinéhoz is eljutott.

Az irt azonnal Fanninak, tudósítván öt Béla hollétéről, s ezzel el volt vetve a kocka ennek sorsa felett.

Mintegy tiz nappal ezután, hogy Béla atyjának irt, egy estve ismét együtt volt a két család Wendenéknél; jelen voltak a férfiak is.

Vilma épen az angyalkuti csatát beszélte el, melyben ab.. i önkéntesekkel együtt ö is részt vett, hol a magyarok ágyúitól megugrott osztrák tüzérek helyét, az öreg Kun bácsi, egy egyszerű aradi kefekötö, később tüzér-kapitány lett, foglalván el, maga egyedül töltött, irányzott, lőtt, s oly ügyesen fedezte a visszavonulást, hogy senki a magyar seregből el nem fogatott.

Erősen megkopogtatták az ajtót, s nem is várva a feleletet, egy csendőr-tizedes, két köz-emberrel a szobába lépett.

Meg volt lepetve az egész társaság, Béla gyanítván a látogatás okát, egy percre elhalaványodott, a kis Betti ijedten simult anyjához, s a mint a tizedes elmondta, hogy V. Bélát keresi, egy éles sikoltással rogyott annak karjaiba.

Béla összeszedte magát, s szokott büszke hidegvérüséggel lépvén elő, kérdezte a tizedest : mi rendelete van irányában ?

Azonnal Gr. . ra vinni, kapitány ur elé, volt a rövid válasz.

Hasztalan volt minden kérés, s az inspektor azon Ígérete, hogy másnap reggel maga fogja bevinni, a tizedes határozott utasítására hivatkozott, s csak annyi időt engedett, mig szükségesebb holmijáért, egy közzsandár kíséretében, a számtartóékhoz ment.

Wenden saját fogatán, utravalóval bőven ellátva bocsátotta el Bélát, megígérvén neki, hogy rövid időn meglátogatja s érdekében minden lehetőt el fog követni.

Vilma kijelentette, hogy más nap utána megy s mig sorsa el nem dől, mellette marad.

A számtartó érzékenyen vett bUcsUt, neje és az igazgatóné sírva borultak nyakába; s nehezen tudtak megválni tőle.

A kis Betti magához tért ugyan ájulásából, de annyira el volt gyengülve, hogy ágyba kellett fektetni; s onnan nyújtotta, gyenge, reszkető kezét a búcsúzó felé.

Waldsviecli kapitány, hova Bélát másnap reggel a tizedes vezette, igen szigorú, s a külsőségekre felette sokat tartó ember volt, s nem volt előtte nagy az áldozat; ha azzal hivatali buzgóságát tüntethette ki.

A mint a vádlottat elibe vezette a tizedes egy kis fényképet vett elő, s végignézvén Bélán, helyeslőleg bólintott fejével, jeléül, hogy az igazi áll előtte.

Midőn a szokott első kérdésre magát meg-nevezte Béla, komor redökbe szedve homlokát, utasította azt vissza.

Tudom, mond nyersen, hogy igy nevezi ön magát; hanem ez álnév.

Ön úgy van bejelentve, mint lengyel emissárius, bujtogató. En sokáig laktam Lengyel-országban; ott ilyen hangzású név nincs.

Béla gúnyosan mosolygott a bölcs meg-jegyzésre, s csípősen kérdezé: szabad-e tudnom, ki volt szives a hős lengyel nemzet fiául jelenteni fel; hogy megköszönjem neki e hízelgő kitüntetést.

A kapitány, az azon időben, mikor egy csikós bojtárból lett közcsendör, bizonyos te-kintetben felül állt a legfőbb politikai hatóságon, mindenki által rettegett hatalmas ur, meghrniyászkodáshoz lévén szokva; zavarba jött a könnyed, sőt gunyoros feleletre, illetőleg kérdésre, s eltitkolhatlan haraggal utasította rendre a deliquenst. A bejelentőket mond, nem szokás megnevezni; nincs is rá szükség. Itt kérdezni csak egynek van joga ; s a másiknak kötelessége rá felelni. — Úgy hiszem e szerepeket feltudja osztani kettőnk között. — Figyelmeztetem egyúttal arra is, hogy nem pajtásával áll szemben, azért hagyjon fel az élceskedéssel, s feleljen kérdéseimre legjobb tudomása szerint illedelmesen, nem feledvén, hogy a makacsság, vagy illetlen magaviselet, csak helyzetét nehezíti; s hatalmamban áll önt a célszerűnek! talá lt eszközökkel! megtorolni.

Erre a biztatásra egy kissé borsódzott a Béla háta.

Hallotta már ö, mifélék azok a célszerűnek talált eszközök. — Ilyen célszerű eszköz volt többi közt; a nemeslelkű Maderschpachné megvirgácsoltatása is.

Legyőzve tehát ingerült hangulatát, hi-degen mondá: kérdezzen kapitány ur; felelni fogok.

Mindenek előtt nevével kell tisztában len-nem, folytatá a kapitány, kissé mérsékeltebb hangon; miután ön eddig csak álnevét mondta meg.

Nekem más nevem nincsen, s ha kétkedik rajta kapitány ur; legegyszerűbb mód atyámat kérdezni meg.

Kicsoda ön atyja, s hol lakik ? volt a további kérdés.

Viletti Félix, nyugalmozott császári fő-hadnagy P . . . n; feleié a kérdezett.

Jól van! elmehet, végezte a különös tár-salgást a kapitány, s intett a jelen volt tize-desnek, hogy vezesse az örszobába.

Azután a szolgálaton lévő csendőrt egy sürgönnyel — melyben az öreoc Viliéttit magához hívja — elküldte a postára.

Az igazgató beváltotta szavát, alig távozott a csendőr a sürgönnyel, megjelent, s mint tekintélyes és vagyonos ember, de mindenek felett jó érzelmű német! megelőző nyájassággal fogadtatott. — Sőt a mi kiváló kegy volt abban az időben, megengedtetett neki hogy Bélát négyszem közt meglátogathassa.

Szerette volna magával kezességen haza vinni, — de ismervén a reglement, nem kísérletté megkérni a kapitánytól.

A helyett tehát megtett minden rendelést, hogy semmiben hiányt ne szenvedjen s vele kímélettel bánjanak, s azon megnyugtatással távozott, hogy ha Viletti megjön, s fiául ismeri a fogolyt; azonnal szabadon fog bocsáttatni.

Vilma is megérkezett még az nap Gy.. ra, — hol Wenden bevárván, kieszközölte ; hogy mint rokonnak, Bélához szabad bejárása legyen.

Két napig volt Béla az örházban, mely idő alatt a nappalt töbnyire Vilma társaságában; az éjjet általa szerzett könyvek olvasásával töltötte.

Harmad nap megérkezett atyja, s beje-lentette magát a kapitánynál.

Ez nem azzal a szivességgel fogadta a belépőt, milyennel szokás egyik bajtársnak a másikat fogadni, — modora egésszen hivatalos, hideg volt, a mi a különben is elkeseredett, tüzes vérií aggot felingerelte.

Kapitány nr! szólít nem minden csípősség nélkül, mi után — legalább saját személyemet illetőleg — nem rapportra jöttem; megfogja engedni, hogy a fáradt öreg katona — e szót erősen hangsúlyozta, — a hasztalan várt kínálás nélkül is, széket vehessen magának, — s ezzel, be sem várva a feleletet, leült.

A kapitány nem szólt, de egy ráirányzott, nem igen barátságos pillantással tudtára adtaaz öregnek; hogy a kezdettel teljesen nincs megelégedve.

Főhadnagy ur! kérdé az után a helyet foglalt Vilettitől: hány gyermeke van önnek; s hol tartózkodnak jelenleg ?

Nem képzelhetem, mi szükség ezt tudni, ha csak az atyáskodó!! magos kormány, az alamizsnának sem sok kétszáz forint nyugdijj nem szándékozik feljebb emelni; — azonban legyen. . . meg mondom.

Van három fiam, és két leányom.

Idősb leányom velem lakik, az ifjabbik férjnél van, — két fiam katona, —• egy pedig, a p . . . i uradalomban Írnok.

Hagyjuk a többit, csak az utolsóról akarok biztos tudomást szerezni; vévé át a szót a kapitány.

Bizonyos fiatal ember van itt letartóztatva, kiről sok mindenfélét mondanak, s a ki csakugyan az említett uradalomban szolgál; s V . . Bélának vallja magát. Azért kérettem önt magamhoz; hogy azon ifjú egyénisége felöl meggyőződést szerezzek. —Ezzel becsengetvén az előszobában parancsra váró csendőrt, Bélát az őrházból elő vezettette.

Meglátván az atyját, eszébe jutott, menynyi kellemetlenséget és szomorúságot okozott ő e jó öreg embernek, a kinek egyedüli hibája; az irányábani túlságos engedékenység volt, most is ö miatta kellett ide fáradnia. — Erőt vett rajta természettől nyert jó szivüsége, s a gyermeki szeretet; és sírva borult annak nyakába.

Kellemetlenül hatott az elfásult, szívtelen kapitányra ez érzékeny jelenet, de azért nem zavarta meg, — s a mi egész eljárásában emberi volt; szabad folyást engedett az apa és gyermeki SZÍV ömlengéseinek,

Elég! szakitá meg végre a csendet, nem kívánok bővebb felvilágosítást, igazolva van ön előttem,—hanem, attyával lévén még némi elintézni valóm; addig menjen viszsza az őr-szobába.

Főhadnagy ur! fordult azután Vilettihez, s közelébb menvén hozzá, lassított hangon foly-tatta : nem kétlem, hogy az ifjú ön gyermeke, de egy úttal ki kell jelentenem, hogy vagy múltjában, vagy mostani életében van valami titokszerü, valami gyanús; a miért több hónap óta minden csendőr parancsnokságnál be van jegyezve s lefényképezve, a compromittált, s hivatalból üldözendök közé.

Azért komolyan figyelmeztetem önt: ha bár mi felvilágosító körülményt tud; azt minden tartózkodás nélkül közölje velem.

Felsége legmagosabb kormánya e te-kintetben nagyon szigorú, semmi feltűnőt, gyanúst, vagy két értelműt nem tűr s ha el bocsátnám ön fiát, s később csakugyan meg tudnák, a mit most reá vonatkozólag elhalgat; kudarcot vallanék én is, az ifjút pedig sokkal szigorúbban büntetnék meg.

Viletti egy kis ideig gondolkozott, azután — ismerve az akkori kormány atyáskodó! humánus! intézkedéseit — elmondta, a mit Béláról tudott, hogy t. i. a felkelő seregben szolgált, de az erdélyi hadjárat alatt elfogatván a császáriak által, P. altábornagy, Lengyelországba, hozzá kisértette, s ott volt addig, mig ő nyugalomba tétetvén; vele együtt Magyarországba jött.

Van-e elbocsátó levele P. altábornagy ő excellentiájától ? kérdé a kapitány.

Nincs, volt az apa felelete.

Úgy engedjen meg főhadnagy ur, folytatta az inquisitor, ha előadása valóságán kétkedem — mit? kétkedik? vágott közbe, megütve kardját az öreg — nem mintha készakarva nem mondana igazat, hanem mivel hibásan van értesitve.

Tudja ön, csak úgy mint én, hogy hadi foglyot — kivéve ha cserében adatik ki — elbocsátó levél nélkül nem szokták szabadon ereszteni! azért fia vagy nem volt fogoly, vagy elszökött onnan.

Belátta Viletti, hogy a kapitány egészen a logica szabályai szerint okoskodik, azért leküzdve boszuságát, hogy mielőbb szabaduljon, s miként vélte, magával vibesse Bélát is, csak nem súgva mondá; nem kapott elbocsátó levelet, valószínűleg azért mert ő excellentiája úgy vélekedett, hogy leánynak nincs arra szüksége, s megígérte Camillának — mert ez a Béla igazi neve — hogy a dologról hivatalos jelentésében halgatni fog.

Hát leány? szólt haraggal a kapitány, — miért nem mondták ezt meg mindjárt, mit komoediáznak az emberrel ? — ha leány, miért jár férfi ruhában?

Viletti elmondta, hogy egyedül az őirántái kíméletből viseli azt, hogy szép Írása lévén saját munkája után élhessen, s csekély nyugdíjjá mellett; ne legyen neki terhére. Végre egészen megszelídülve kérte a kapitányt: n e gátolná e nemes és senkinek nem ártamos szándokában.

Az nem lehet, azt meg nem engedhetem, rivalt rá a türelmét vesztett kapitány, — mit mondana a bölcs kormány, a mely mindenkitsaját bőrében akar látni — hát azért fi-zetné azt a sok titkos és nyilvános kémet, meg minket, hogy igy kilehessen játszani. - Meg fog visitáltatni! s ha csakugyan leány; felveszi ruháját s szabadon bocsáttatik. Menjen ön, s mondja meg ezt neki; én pedig azonnal orvosért küldök. — Megdöbbent az apa e nem várt nyilatkozatra, s leverten távozott a szobából.

Ismerte leánya makacs, hajthatlan ter-mészetét, emlékezett rá, miként tört meg fél évvel ezelőtt a jó tanács, kérés, sőt apai tekintély is a megátalkodottságon, inkább száműzte magát családja köréből, mint hogy letegye a férfi ruhát. — Hátba még megtudja, micsoda brutális eljárást akar elkövetni irányában az a vice Arbues Péter; lehetetlen, hogy valami botrányt ne kövesen el.

Benyitott az őrszobába, a hol Béla épen naplójában lapozgatott, — volt benne elég ne-vezetes esemény, feljegyzésre méltó kaland.

Leült mellé, ismételte a kapitánynyal folytatott beszélgetést, egész a csattanós végéig, kérte, hogy ne ellenkezzék,hiszen katona dolog az — igaz, s épen azért kellett volna a finomabb érzésű nőt megkímélni tőle — át esik rajta, s azután szabadon mehet.

Béla lecsüggesztett fejjel hallgatta attya beszédjét, — látszott, hogy valami uj eszme ragadta meg, melynek még nem tudott nevet adni, — majd hirtelen fölugorván attya mellől, lekapott egy karabélyt a falról, se szavakkal: oh! a nyomorult! szivén lőtte magát.

A lövésre berohant csendőrök, a kétségbe esett apát; vérben fetrengö gyermekére borulva találták.

Jött sietve a kapitány is, s midőn ijjedten kérdezte, mi történt? — le törülve könynyeit, felegyenesedett Viletti, s megállván az érkező előtt, keserű gúnnyal mutatott a hullába „itt van az ön brutalitásának áldozata, a kinek azért kellett elvér zeni; mert ön, hivatali túlbuzgóságában egy ártatlan, indokaiban nemes szeszélynek, kelletén tuli érzéket tulajdonitott.“

Azonnal elterjedt a szomorú esemény hire, s az egész városi közönségre kedvetlen benyo-mást tett, — egy hangulag a kapitányt kár-hoztatták felesleges szigorúságáért

Vilmát lesújtotta a hír; sirt, jajgott, s magán kivül volt fájdalmában. Majd erötvcvén keservén, sietett barátnéja ápolására; s végső percéig nem távozott mellöle.

Három napig küzdött Béla élet és halál között, mely idő alatt egy jaj nem jött ki ajakán, s a negyedik nap reggelén megszűnt dobogni a nagyra termett, de korán megelőzött nemes SZÍV.

A szenvedés napjaiban megtiltott a vitez! kapitány minden látogatást, különösen a férfi-aknak, — s csak a harmadik nap távozván ha-zulról a vad Cerberus — engedte meg nemesebb g ondolkozásu hadnagya, hogy a hazafias érzelmű Urbanecz és Ormós, s még egy pár jó barátja vele beszélhessenek. A város miveit osztálya, sőt egy némely a nép közül is, szép összeg pénzt hányt össze az ablak közé, hol feküdt, hogy a szerencsétlent tisztességesen temessék el, — de a kapitány minden tüntetést! megtiltott, s közönséges, ugynevezetett komisz koporsóban négy rabbal vitette ki a halottat.

Delnők, előkelő hivatalnokok, Inában kértek, hogy engedje illendően eltemettetni, ne üldözze halála után is; nem engedett.

Rab volt és öngyilkos, rabnak dukál el-temetni; volt a durva válasz.

De már azt még sem tilthatta meg, hogy ki ne kisérjék.

Ebben aztán ki is tett magáért a lelkes közönség, — soha komisz koporsónak oly népes és válogatott kísérete nem volt; mint a Béláénak.

Számosán a nők közül feketébe öltöztek, a férfiak fátyolt tűztek kalapjukra; sokan jelentek meg vidékről is.

A baromi kegyetlenségére büszke kapitány, méltó társa Bufti János főszolgabíróval, gúnyosan mosolyogtak a szomorú halotti kíséretre.

Valóban nem csoda, ha az ilyen jeleneteknél kétkedik az ember isten szigorú igazságában, a ki megengedi, hogy egynémely elvetemült ennyire gúnyt űzzön a SZÍV neme-sebb érzelmeiből.

Befejezés

Béla sírja, mely miként az öngyilkosokra nézve, gyalázatára a XIX. századnak, még most is szokásban van, a temető egyik fére eső zugában volt; gyakran fris koszorúval diszittetett fel.

Minthogy a civilisatio! korszakában ez is tüntetésnek vétetett, csendőrökkel őriztették a sirt; — mig nem bele unván abba is ; szét há-nyatták, és földdel egyenlővé tették.

Yalyon az a lelkes közönség, a mely a durva tilalom ellenére is ki mutatta elismerését, r okon szénvét a szerencsétlen szabadsághösnö iránt; nem tudnáé felfedezni azt a irt, hogy az akkor betiltott kegyelet adóját iránta lerója? Kisértsék meg; a tett nemes, és méltó a gy . . . i k özönséghez.

A Wenden és Gellai család, egy évig gyá-szolta kedves hallottját.

Vilma, a ki hitte bár, hogy az elhunyt leány volt, — még is más nö iránt nem érzett vonzalommal viseltetett irányában .. soha nem ment férjhez. Egy nő-növeldét állitott fel, melyben a mai modern neveléssel ellenkezőleg : egyedül nőknek szükséges tárgyakat tanit, — épületes erkölcsi elbeszélésekkel igyekszik növendékeit a rajongás és hivatásuktóli eltérés veszélyes következményeivel megismertetni.

A kis Betti híven megőrizte a tanítója emlékét, s elválhatlan társa lett Vilmának.

Együtt beszélgettek róla; s egygyütt ke-seregtek gyássos kimúlta felett.

Midőn egy év múlva az a bizonyos kapitány megkérte, feleletül a nyakán csüngő arany medaillonba foglalt miniatűr képet mutatta elibe s fél évvel később kezét és csinos hozományát, egy honvéd tisztnek ajánlotta fel.

A medaillonban Béla arcképe volt.