A házmester-kisasszony a tükör előtt ült és puderezte magát. Az ablakon, mely a kapu alá nyilt, vajmi kevés világosság szürődött a szobába, de a kisasszony a homályban is elég jól boldogult. A puderezéshez különben is nem világosság kell, hanem puder, szokta Weber papa mondani.
Hirtelen beszélgetést hallott. Megismerte a Korniss Géza hangját.
- Házmesterné, nincs egy kis fekete tintája?
- Fekete? azt hiszem, a mienk lila.
- De nekem fekete tinta kellene.
A házmester-kisasszony hamarosan begombolta a bluzát és átment a másik szobába. Korniss Géza elvörösödött, mikor meglátta. Ahogy a nyitott ajtóban állott, az első pillanatban hátralépett, mintha menekülni akarna. De az ajkán már kiszökött a dadogó beszéd.
- Azt hittem, már elment az akadémiára.
A leány minden zavar nélkül ment hozzá közelebb.
- Csak tizkor van órám. Miért nem jön be egy kicsit?
- Szaplonczay vár odaát.
- Neki kell a tinta?
- Neki. Azaz... igen.
- Irni akar?
- Azt hiszem, Angela kisasszony.
- Korniss, maga most hazudik.
- Miért gondolja? - kérdezte a fiatal ember és nevetni próbált.
- Mert verseket lila tintával is lehet irni.
- Verseket. De hátha pályázatra akar valamit letisztázni.
- Az nem volna olyan sietős. Még a vers se volna olyan sietős. Tudok poétákat, akik megtartják a fejükbe a friss verset és akár hetekig se irják le. Megmondjam, hogy mire kell maguknak a fekete tinta?
Erőltetve nevetett a fiatal ember:
- Kiváncsi vagyok.
- Maguk gálázni akarnak. A cipőjük azonban csöppet sem titoktartó s az első lépésnél elárulná, hogy milyen szine van a - harisnyájuknak. Kérem, ne rázza a fejét. Fogadok magával, hogy én meghozatom azt a fekete tintát és holnap meg fogom ismerni a harisnyájukon.
El se nevette magát a kis házmester-leány, ahogy ezeket a fiatal embernek szemébe mondotta. Csak a szeme csuszott le odáig, ahol Korniss Géza nagyon szerette volna hirtelen maga alá dugni a lábait, ha az ilyesmit állva is meg lehetne tennie. Kivörösödött arccal nézte ő maga is, hogy a harisnya fehérsége csakugyan nagyon indiszkrét módon ütközik ki a cipők kissé hiányos folytonosságán. No itt körülbelül hiábavaló minden dadogás. Mikor egy házmester-leány tulságosan őszinte akar lenni, akkor bizony napszinre tudja hurcolni a féltett toilette-titkokat. Mert ismeri őket, azért nőtt fel a házmesterkuckóban. Mit is ne tudnának odalenn a házmesterék lakásán?
A leány nem is várt feleletre. Egyenest az anyjához fordult:
- Add oda neki a suvikszot.
Aztán mosolyogva szólt Kornissnak:
- Máskor pedig ne szégyelje magát. Legalább előttem ne. Megesett az már velem is, hogy a harisnyámat kellett tönkretennem, mert a cipőm lyukas volt. Vigye a macska, miért vagyunk olyan szegények!
Kezet nyujtott a fiatal embernek és visszament a sötét szobába, hogy a maga toilettjét végezze. Korniss égő arccal bámult utána s csak akkor ocsudott fel, mikor az öreg házmesterné morogva nyomta kezébe a fénymázas skatulyát. Dadogva köszönte meg s valami ösztön kergette, hogy egy pillanatra bemenjen a leányhoz. De a házmesterné egy kicsit hangosan találta morogni:
- A lakást se fizetik s az ember még a subickot is pazarolja rájuk...
Korniss föleszmélt és gyorsan elsietett. Keresztül vágott az udvaron, ahol a házmester éppen akkor srófolta a gummi-csövet a viztartóra, hogy a sárga kövezetet tisztára öntözze. Egy szolgáló-leány trécselt az öreggel és ahogy meglátta Kornisst, sugva kérdezte a házmestertől:
- Hát ezek meddig fognak még a kávéházban lakni?
- No, nem sokáig. Nyárra mindig akad kávés, aki tönkre akar menni. Már kérdezősködtek a kávéház után. A jövő hónapban talán már kibérlik. Akkor aztán huss, elkotródhatik a két éhenkórász.
A két éhenkórász, az természetesen Korniss meg Szaplonczay. Februárban költözködtek abba a játékszobába, melyet az üresen maradt kávéházi helyiségekből a házmester ideiglenes lakásnak rendezett be. A berendezés alatt nem kell valami nagy dolgot képzelni. Egyszerüen ugy volt, hogy a házmester januárban véletlenül benézett a kávéház sötét helyiségeibe s ugy találta, hogy az egyik játékszoba nem is olyan sötét. Az udvarról kap világosságot. S mivel a játékszobába valamikor kemencét is állitott a háziur, szükség esetén tehát füteni is lehetett, a házmester egyet gondolt. A háziur Arcoban tölti az egész telet s körülbelül megnyugodott már benne, hogy a kávéház télen át zárva legyen és semmi bért se hozzon. Ha most a házmester egy ágyat és egy divánt állit a játékszobába, meglehetős udvari szoba lesz belőle, még pedig butorozott. Asztal és szék szinte sok is van benne. Ilyenformán a háziur akár ne is tudjon róla, szegény diákoknak ki lehet adni a hónapos szobát, s ha időközben valami bolond pincérnek kedve jönne a kávéházra, a diákok szürét akármikor ki lehet tenni. Addig ellenben legalább a házmesternek hoz valamit a játékszoba. (Denique még a becsukott kávéházakban is legtöbbet ér a játékszoba).
A ház lakói mindig rá vannak szorulva a házmesterre, aki minden háztartásnak ismeri az apró toilette-titkait. A lakók tehát nem igen árulkodnak rá. Azonfelül a cselédségnek is megvannak a takarni való toilette-titkai és mindig keresi a jó viszonyt a házmesterrel, aki szemet tud hunyni, ha kapuzárás előtt, sőt után is rejtélyes alakok suhangatnak az udvaron és a folyosókon. A cselédség árulkodásától sem kell tehát tartani. Marad a házmester-család saját külön lelkiismerete, amely esetleg ágaskodni talál ellene, hogy a háziur háta mögött adassék bérbe bizonyos játékszoba. De a házmester-családnak az ilyen dologban nincsen külön lelkiismerete. Ez már az ő toilette-titka.
Mikor tehát a játékszoba zöld asztalai és könnyü nádszékei közé be volt állitva az ágy és a diván, a házmester ki akarta tenni a kapura a csalogató cédulát: „Itt egy butorozott udvari szoba két urnak azonnal kiadó. Külön bejárás”.
A véletlen azonban megkimélte ettől a fáradságtól.
Angéla kisasszony ugyanis meglátta a cédulát és megszólalt:
- Én tudnék két urat, aki azt a szobát kivenné.
- Kicsodák?
- Csak az egyiket ismerem. Az egyetemre jár és ujságot csinál. Találkozom vele néha a szinitanoda udvarán. Jóravaló fiu és szegény. Ha szólnék neki, hogy jőjjön hozzánk lakni, okvetetlenül eljönne. Azt hiszem, szeret egy kicsit. És sokat beszél egy barátjáról, akivel évek óta mindig együtt lakik.
A házmester azt gondolta, hogy egy szinitanodai növendéknek csak hasznára lehet, ha leköt magának egy ujságirót. Összetépte hát a cédulát s azt mondta:
- Jó lesz. Beszélj vele.
Harmadnap Korniss Géza már beköltözött Szaplonczay Ádámmal a játékszobába. Egy kis koffer, sok könyv, néhány nyaláb kézirat - ez volt az egész cók-mókjuk. A házmesterék nem is voltak tulságosan elragadtatva.
- Csigák ezek, - mondták Angéla kisasszonynak, ami házmester-nyelven azt teszi, hogy hátukon a házuk s ha sétálni mennek, annyi sem marad utánuk, ami a házbértartozást fedezné.
De Angéla kisasszony hamar elütötte a dolgot.
- Mondom, hogy az egyik szerelmes belém.
S ebben a házmester csakugyan garanciát látott. Mert először is a szerelmes ember nem szökős természetü, másodszor pedig ritkán marad ottan adós, ahol az ideálja megtudná.
Az uj lakók különben senkinek sem alkalmatlankodtak. Szaplonczay Ádám délelőtt látható lett az udvari ablaknál s a cselédek, akik leghamarabb tudnak meg mindent, nagy tisztelettel emlegették, hogy olyankor verseket ir. Szép, sugár, barna fiu volt, egy kicsit bujnyikos hajjal, mely szinte leereszkedett néhol a szeméig. A cigányosan sötét arcbőr még elevenebbnek mutatta a pirosságot, mely az arcát elöntötte. Szakállt nem viselt, de az erős bajsza férfiassá tette az egész fejet. S ebből a cigányfejből mély szemek lövelték a tüzet, ami sokszor egészen elkábitotta azokat a heves cselédleányokat, akik az emeleti gangról bámultak le rá.
- Micsoda szeme van! - suttogta olyik babonásan és mindenről meg tudott volna feledkezni, hogy tovább érezze magán annak a szemnek a tüzét. Hogy verseket ir, az is fokozta a varázst a cselédek világában. Mert sohasem vész ki a versek tisztelete, csak helyet cserél s most a várkisasszonyok magasságából odaköltözött a cselédleányok közé. Nagyon szeretik ott a verseket. A verseket és a katonaságot.
Délután Szaplonczay elment hazulról és csak későn este jött haza. Olyankor Korniss Géza foglalta el helyét az ablaknál és ő irt. De sokkal kevesebb volt a bámulója, sőt ilyenkor egy kis gunyolódás is végig nyelvelt a gangokon. Valahol kipattant, aztán mindenfelé mondogatták, hogy a két diáknak csak egy ablaka van és egy tintatartója, azért osztozkodnak ugy meg a napon, ha irni akarnak. Amiben volt is tán valami igazság. Az udvart azonban nem az igazság érdekelte, hanem a szép Szaplonczay, akivel Korniss Géza csöppet sem vetekedhetett. Az ilyen piszkos szőke haj, kicsit szeplős madárfej és nagyon is keskeny vállak nem igen szokták ingerelni az udvari hölgyek sziveit. És Korniss pipázni is szeretett irás közben.
Mig azonban az udvar kissé igazságtalanul mért a „csigák”-nak, ők ketten sok szeretettel fértek meg egymás mellett. Korniss volt a vigabb természetü és néha még erőltette is a vigságot, hogy Szaplonczay homlokáról elkergesse a felhőket. Szivesen is tette. Valami érzése volt, hogy neki missziója van a „bősz gentry” mellett, ahogy ő a poétát elkeresztelte. Önként meghajolt neki s a thurzói asztalos fia majdnem őszinte tisztelettel is nézett fel az elszegényedett gentry-ivadékhoz, akinek ugyan csak olyan rongyos a cipője, mint az övé, de nem kilincsel a nagy nevével, hanem versekkel akarja ujból bearanyozni a megkopott nevet. Éjszaka, amikor megbujt a divánon, (mert az ágyat mindjárt Szaplonczaynak engedte át), néha megszólalt:
- Ádám!
- Mit akarsz?
- Tudod, mi jutott az eszembe? Mi közönséges fráterek, ha egyszer valami nagy gondolat világossága ki is gyullad bennünk, ugy festünk vele, mint a tolvajlámpa. Előre világitunk, de vissza nem. Mit is mutogatnánk a világossággal ott hátul? Talán azt az asztalost, akinek például én köszönhetem, hogy a világon vagyok? Jobb azt eltakarni. De ha közületek sikerül egynek valami, az egészen más. Az ő világosságánál a világ visszalát a multba, az ősökig s egyszerre fölismeri az utódban az ősök nagyságát, az ősökben pedig az utód csiráját. Meglásd, ha egyszer valami nagy sikered lesz, az összes Szaplonczayak minden érdemét benned fogja megjutalmazni a világ.
- Ostobaság! - morogta Szaplonczay a dunyha alól.
- Nem ostobaság, - tüzelt tovább a másik. - És az eleven Szaplonczayak is mindjárt emlékezni fognak rád, csak egyszer mosolyogjon rád a siker.
- Vigye el az ördög, ahány eleven Szaplonczay van, - dohogott a poéta. Ha Janó volnék és üveges tót, talán vacsoráztam volna az este s az mégis többet ér.
Erre Korniss nem felelt.
- Különben mondok én neked valamit, Korniss. Megmutatom neked, hogy nem vagyok gentry, hanem kereskedő. Kerits nekem egy mézeskalácsost, akinek versek kellenek. Minden versért adjon egy mézeskalácsot és sohasem irok más verset, csak neki. Legalább tudni fogom, hogy a verseim „szivből jönnek és szivhez szólnak” - ahogy te szoktad irni.
- Ostobaság! - morogta most Korniss és fülére huzta a paplant. Ezen az éjszakán nem vitatkozott tovább, mert érezte, hogy Szaplonczay éhes. Ilyenkor pedig a gentry is csak ugy a gyomrával gondolkozik, mint a thurzói asztalos fia. Nem győz rajta más, legfölebb az álom. Tehát aludjunk.
Reggel Korniss mindig korábban kelt. (Nem hagyja a gentryt korábban kelni.) Felöltözködött és a tapétaajtón benyitott a sötét, hideg kávéházi helyiségbe. Ahogy az ajtók fölött, a nyár óta nem mosott keskeny ablakokon beszürődött a márciusi hajnal, lassankint el tudott igazodni a hatalmas lokalitásban. Az asztalokon egész piramisok emelkedtek a nádszékekből, a billiárdasztalokon halommal hevertek az ujságtartók, a kassza emelvényén ott felejtettek egy likőrös üveget, de üresen, a konyha is tátogva meredt az üres kávéházra. Korniss mégis fanatikusan kutatta minden reggel, hogy nem talál-e valamelyik fiókban, a konyha valamelyik edényében valami eledelt. Olyanformán járta be a csukott kávéház minden zugát, mint Robinson a maga szigetét. De még csak egy kis elszáradt, egyszer már kifőzött teára se akadt. Elfőzik azt maguk a kávésok, ugy látszik.
- Utálatos kávéház - morogta nap-nap után.
A vége mindig az volt, hogy megint a könyveit kellett megdézsmálni. Kiböngészte, háromszor is megrostálta, melyiket nélkülözi legkönnyebben s aztán elindult vele az antikváriushoz. Mire Szaplonczay fölébredt, Korniss már valami harapni valót hozott neki, amit Szaplonczay elfogadott ugyan, de sok sürü szemrehányással.
- Megint hiányozni fog a nyomdaköltségből. Miért nyultál a könyvekhez?
Korniss zavartan dadogta:
- Megkapom a héten a Nagy Történet második kötetét s akkor ki lesz a nyomdaköltség. Különben csak két rossz regényt adtam el.
- Vigyázz, Korniss! Egyszer csak harangoztak a „Kritikai Szemlé”-nek s akkor fucss a magántanárságnak is.
Korniss ilyenkor elvörösödött. Az utolsó időben csakugyan sürün esett meg, hogy a nyomdát nem tudta kielégiteni. Rossz volt a saison, a könyvkiadók lustálkodtak s a „Kritikai Szemle” kevés könyvet kapott „szives megbeszélés végett.” Pedig a Korniss havi ujságjánál a könyvek nemcsak a thémát jelentették, hanem a nyomdaköltséget is. Ami könyv a hónap során összegyült, azt az antikvárius előzékenyen konvertálta s ennyiből a sovány ujságocska nyomdaköltségének ki kellett telni. Jó hónapokban ki is telt. Kivált amióta a kiadók megcsinálták maguknak azt a kis axiomát, hogy: „a magyar közönség nem tud könyveket vásárolni, csináljunk tehát neki drága könyveket, amik már nem is könyvek, hanem fényüzés.” Azóta a publikum veszi részletfizetésre a luxuskönyveket, a „Kritikai Szemle” pedig egyetlen könyvben kapja meg néha az egész nyomdaköltségét. Mert Korniss kijárta magának, hogy a kiadók egy-egy reklámtárca fejében a legdrágább könyvekből is megküldték neki a birálati példányt. Ő pedig hűségesen irt mindegyikről s ha más nem, a kiadó mindig elolvasta a lapocskát. (No, a szerző is, de ez magától értetődik.)
Korniss nem igen büszkélkedett ezzel az ő rendszerével. Egy kicsit szégyelte is magát. De aztán kiöntötte egyszer a szivét Szaplonczay előtt:
- Nem teszem anyagi haszonért, most is tartozom a nyomdának. Az iróknak és a kiadóknak nincsen káruk belőle, mert az az egy példány, amit az antikváriustól is csak pénzért kell megvenni, nem teszi. Annyit megér nekik egy kedvező kritika, ha más nem is igen olvassa, csak ők. Nekem pedig használ a kollégáim és a professzoraim szemében. És megirhatom a gondolataimat, ismertté tehetem a nevemet. Mégis csak valami, hogy az ember szerkesztő. Ha letettem a tanári vizsgát, jó kifogásom van, hogy ne hagyjam magamat kinevezni akárhová, az isten háta mögé. Hiszen szerkesztő vagyok, akit a fővároshoz köt az ujságja. Ez hat a miniszterre is, mert a szerkesztőt a miniszter is jobban respektálja, mint a tanárt. És végezetül az embernek nemesebb ambiciói is vannak, mint akármilyen nebulóknak prelegálni. Hátha kinövi magát a „Kritikai Szemle!” Hátha sulya lesz valamikor az én szavamnak!
Valami ábrándos fény gyult ki ilyenkor a Korniss szemében:
- Ha egykor az irodalmi és művészeti világ találkoznék az én szalonomban!
(Régebben ez a sóhajtás valamivel rövidebb volt. Akkor csak az irodalmi világról történt benne emlités. Közbeesik azonban az ismerkedés Angéla kisasszonynyal s az ő művészi jövője kedvéért Korniss lassankint átformálta szokott sóhajtását. Egy rendezett háztartásban ugyanis illő számolni a feleség igényeivel is. Korniss pedig a saját álmainak bővitett kiadásából nem tudta kifelejteni Angéla kisasszonyt sem.)
Szaplonczay különben jó ideig még zsörtölődőbb volt, ha a Korniss apró áldozatait nem tudta hamarosan meghálálni. Amitől legjobban irtózott, egy-egy versével nyakába vette a várost és megpróbálta, hogy valamelyik hetilapnál elhelyezze. De ritkán sikerült. Akinek az arcáról leolvassák a szerkesztők, hogy nem a puszta dicsőségért faragja a rimeket, attól nem is fogadják el a poémákat. Jó isten, a posta mindennap meghozza az ingyen verseket és bolondság volna az ilyen fölösleges portékáért pénzt kidobni. Szaplonczay ilyenkor még nagyobb áldozatra is elszánta magát és prózát irt. Valami kis tárcát vagy novellát, amiben nagyobb a kereslet és könnyebben lehet elhelyezni. Egy-egy néplap mindig akadt, amelyik néhány forintért megvegye és Szaplonczay két napig megvendégelhette barátját. A lelkiismeretét pedig ugy altatta el, hogy a népies tárca vagy novella alá valami álnevet irt.
A fordulat március második felében történt.
Korniss Gézának eszébe jutott, hogy a „Newton” irodalmi és művészeti intézet igazgatóját keresse fel bizonyos nagyobb kiadványok dolgában, melyeket az intézet mindig elfelejtett megküldeni a „Kritikai Szemlé”-nek. Délelőtt tiz óra volt s az utcákon már pajkosabban kezdett futkározni a tavaszi napsugár. Mint a gyermekarcon egészséges álom után, tulelevenek voltak a szinek a város képén; az aranyozott cimtáblák szinte szikráztak a verőfényben és visszasugárzó fényük ott libegett a szomszédos házak falán, ablakán. Minden a hömpölygő emberáradatot tükrözte: a kirakatok táblái, az aszfaltból kiszivárgó nedvesség, a fiatal leányok ragyogó szemei. Csodálatos elevenség volt az utca morajlásában. Egy mesterinas hajadonfővel futott keresztül az utcán és fütyült. Az embernek az az érzése volt, hogy a visszaköltöző madarak csoportját vezeti az inas és a levegő egészen tele volt szárnyak suhogásával, madarak füttyével.
Korniss Géza maga is tavaszi érzésekkel sietett fel a Newton-palota lépcsőin.
- Hollá! - kiáltott rá egy öreges hang.
Hargitay állott előtte, az egyetemi tanár. Korniss egy kicsit lihegett, de mélységes megalázkodással tudakozódott a hires professzor egészsége felől.
- Csak megvagyok. No no. Hát maga mit keres itt?
- Az igazgató urral akarok beszélni.
- Irt talán valamit? Kiadó kellene?
- Oh... Az ujságom érdekében akarok vele beszélni. Hogy a kiadványokat küldjék meg, a birálati példányokat. Méltóságod, mint igazgatósági tag..
- Szólok neki, okvetlenül.
- Oh méltóságos uram...
- Holnap délután pedig jöjjön el az akadémia ülésére. Nagyon érdekes lesz. Felolvasom a jelentést a Huszár-pályázatról.
Korniss Gézának kigyult az arca. Hirtelen eszébe jutott valami és bátorságot vett magának egy indiszkrét kérdésre:-
- Kiadják a jutalmat?
- De mennyire! Van egy pompás pályamű. A „Heszperidák kertje”.
- A Hesz... pe... ridák...
Dadogva ismételte a szót Korniss. Mintha a Newton-palota hatalmas fala a hires freskókkal együtt leereszkednék a fejére, egy téveteg napsugár egyenest a szemének szöknék és megvakitaná - egész testében megremegve támaszkodott a lépcsőkorlátnak. Szédült. A professzort nem is látta már. Mélyen a szivében pedig hirtelen ujjongani, harsonázni hallotta azt a kis örömet, amely a legcsüggedtebb szivekben is ott lappang.
Hargitay mosolygó gyanuval nézte:
- Na, Korniss! Csak nem maga irta a „Heszperidák kertjé”-t?
Korniss felocsudott.
- Sohasem irtam verseket! Nem is tudom, irnak-e még verseket. Semmit sem tudok. De ugy elkapott a szédülés.
- Vigyázzon magára - morogta az egyetemi tanár ur és öreges sietséggel tipegett el, mintha attól tartana, hogy az a szegény fiu az éhségtől esnék össze. Egy kicsit félt, hogy a találkozás áldozatot követelhetne tőle. És az egyetemi tanár ur egy kicsit fukar természetü volt. El is tipegett.
Korniss pedig a korlátfához támaszkodva, utána nézett, lelkendezve. Hargitay már eltünt a kapuhajlás alatt. Mintha valami látomás lett volna. Nyomában hétköznapi moraj, szürkeség. Az udvarról megint világosan hallszott a nyomdagépek zakatolása, az utcáról léptek kopogása, az emeletről ajtók csapkodása: - Korniss hirtelen maga fölé nézett. Az igazgatóhoz akart menni. De már nem megy. Mintha kilenc pajkos ördög szines pántlikákat vetett volna a nyakába és most hurrázva, sivitva vonszolná előre, ki a kapun. Gyi te, hopp lá! Hazafelé!
A szeme káprázott. Már csakugyan látta az ördögök pántlikáit a nyakában.
- Hopp lá!
Futva került ki az utcára. Egy konflis botorkált előtte. No, ezt ott hagyom a faképnél, ujjongott magában Korniss és futva elébe került. Száz lépésnyi távolságban egy világos tavaszi ruha ingerelte. Tizet olvasok és előtte járok - adta fel magának a leckét Korniss és csakhamar elhagyta a világos ruhát is. És egyre-kettőre meghaladt hosszu palotákat, háromra-négyre keresztülvágott egész sétatereket, már ott futott valahol a külvárosban. És ugy érezte, mintha a tavaszi zsendülés kikezdte volna a szivét, melyből csodálatos hevességgel nőttek ki a virágok. Egész kert reménységgel megrakodva érkezett a kapu alá.
Bekopogott a házmesterék ablakán:
- Angéla! Angéla kisasszony!
A házmesterné kiszólott az ajtón:
- Mit dörömböl? Angéla az akadémián van.
- Nem baj, lihegett Korniss, azért mégis vivát!
A házmesterné utána nézett, hogy mitől bolondult meg az az éhenkórász, de Korniss már eltünt a kávéház udvari bejárója mögött. Az ajtót majdnem betörte, ugy esett a Szaplonczay Ádám nyakába. És sirt és nyöszörgött, mint a bolond.
- Ádám!
Majdnem sikoltott.
- Ádám, te nagy férfiu vagy!
Szaplonczay megkapta a törékeny embert és a két kezét belevájta a keskeny vállaiba.
- Mi lelt téged, Korniss?
A kis szerkesztő most érezte csak a futás fáradtságát. Verejték szakadt a halovány homlokáról és a szeplői most sokkal erősebbeknek látszottak. Belekapaszkodott a Szaplonczay karjaiba, melyek leszoritották. Nagyon szeretett volna már beszélni és egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Csak hebegett és fuldokolt a belső ujjongástól.
Megismételte:
- Ádám, te nagy férfiu vagy!
S kisvártatva kitört belőle a szerkesztő, az irodalomtörténész. Fáradtan lihegte:
- Az életrajzodat... és arcképet...
Szaplonczay maga is remegni kezdett. Valami homályos érzése támadt, hogy öröm érte. És már nem is ösztökélte olyan hevesen Kornisst, hogy beszéljen. Hátha az első szó lerontaná azt a gyönyörteljes érzést, mely most még megremegteti. Ugy maradtak összefonódva, mintha birkóznának, pedig már akkor ölelkeztek.
Korniss egy kicsit magához tért.
- Most találkoztam Hargitayval... Azt mondta, hogy a Huszár-pályázatnak kedvező az eredménye...
Szaplonczaynak elállt a lélegzete.
- Kedvező... És a dijat kiadják a „Heszperidák kertjé”-nek...
Abban a pillanatban kiszakitotta magát a Szaplonczay karjából. Soha, nem érzett könnyelmüség kapta el. Az Egyetemes Aesthetikát a kilencszáz oldalával s a kemény bőrkötésével együtt feldobta a levegőbe. Egy kötet lexikont utána. Három kötet vers is a plafond felé röpült. A Szaplonczay halomra rakott kéziratait csak az isten mentette meg, mert a Korniss szentségtelen kezei már azok után is nyultak. De hirtelen észbe kapott és lehajolt a szép, tiszta kéziratokra.
- Szentséges versek... Az Ádám szülöttei...
A másik pillanatban szinte borzalommal suttogta.
- Ezer forint a jutalom! Ezer forint!
Most nézett csak Szaplonczayra. Az talán nem is volt már ezen a világon. A cigányos feje majdnem szürkének tetszett és rá volt hajolva arra a vastag kék könyvre, amelyikben a „Heszperidák kertjé”-nek strófáit először vetette papirra. A mámor első pillanatában valami ösztön kezébe adta a művét és minden kérdésével, reményével és kétségével magához az alkotáshoz fordult. Ami szépet irás közben érzett, ami reménysége a gyöngyöző verssorokkal megjött s ami édessége az alkotás részleteinek sikerében volt, most mind összehabzsolta lázasan s ugy lapozott most a kötetben, mintha minden strófától külön akarná megkérdezni, hogy melyik is hozta neki a diadalt. Ez volt, de talán ez is, meg ez és ez. Innen is köszöntötte egy gondolat, amelybe irás közben szerelmes volt és onnan is egy pajzán ötlet, mely még az impurum kusza sorai közül is diadalmasan kacagott feléje. A lilaszinü kerek betük megelevenedtek, picinyke angyalok testébe bujtak, egymás hátára léptek, hancurozva bukdácsoltak előtte és mind kacagott, ujjongott, harsonázott a mámoros poéta fülébe. Csak az a fájdalmában szent asszony érezheti még ennek a kinos gyönyörüségnek mását, aki a most született apróság remegő kékes testecskéjében is a szépségnek, a jóságnak és a léleknek tökéletességét látja.
Ott guggolt Szaplonczay a kék könyv fölött és kigyult szemeivel fölitta a táncoló betüket, mint a nap a harmatcsöppeket. És valami fojtott nyögés szakadt ki a kebléből, csak a jó isten tudja, hogy a kintól-e, a gyönyörüségtől-e? De a Korniss beszédét nem hallotta, az bizonyos. Még azt a remegve, szent borzalommal mondott szót se, amiben a Korniss minden csudálata és megdöbbenése benne volt. Mikor ujra meg ujra suttogta:
- Ezer forint... ezer forint...
Déltájban Szaplonczay egyszer odafordult Kornisshoz:
- Bizonyosan tudod, hogy az a „Heszperidák kertje” az enyém?
- Hát kié volna?
- Nincs egy másik pályamű is, hasonló cimmel?
Korniss egy pillanatra megdöbbent. De csak egy pillanatra. Aztán lázasan kereste ki a „Kritikai Szemle” egyik régi példányát, ahol a Huszár-pályázatra beérkezett munkák cimét lenyomatta. Föllélegzett, ahogy a cimsort keresztülfutotta, „Heszperidák kertje” csak egy volt, egyetlen egy.
- Istenem! - sóhajtotta most Szaplonczay.
Korniss hirtelen a könyveihez futott.
- És most, Szaplonczay, tudod-e, mit csinálok? Elverem az egész nyomdaköltségemet. Ahány könyvet itt látsz, mind viszem az antikváriushoz. Az ördög lesz még takarékos. Holnapután megkapod az ezer forintot s akkor csak nem leszek zavarban! Ezen pedig jóllakunk, kiruházkodunk, mulatunk!
Azt mondta rá Szaplonczay:
- Soha!
- Meglátjuk!
- Én pedig összetöröm a csontjaidat, ha csak egy füzetet is eladsz. Az legyen az én külön gyönyörüségem, hogy igy rongyosan és éhesen kezdjem ki az ezresemet! És hogy megmondjam, én most ugy sem tudnék enni, mulatni.
- De nézz a cipődre! - siránkozott kétségbeesve Korniss.
A cipő! Az bizony nem volt olyan tökéletes munka, mint a „Heszperidák kertje”. Inkább a száradó sárhoz hasonlitott, amelyik száz helyütt is meg van repedezve. Itt is, ott is szemtelenül kandikált ki a harisnya szine. Azonfelül görbébb volt a pizai toronynál, pedig a cipőt nem is ilyen értelemben szánták látványosságnak. És a szine! Ah istenem, a lakk a legszeszélyesebb bőr és jobban elárulja szinváltozásával a betegséget, mint az asszonyi arc. Kékes, tejszinü foltok ülnek ki rajta, néhol pedig sötétvörös lesz, mintha gyulladás égette volna ki. No, ne szaporitsam sokáig a szót! Nyomoruságosabb cipőre ritkán pazarolt még iróember ennyi pillanatot.
Szaplonczay szomoruan rázta a fejét.
- Mindegy... Két napig még el fog szolgálni.
De zsörtölődve fakadt ki Korniss:
- Én pedig nem türöm. Idáig itthon ültél és énnekem igy is elég jó voltál. De az akadémia ülésére igy nem mehetsz. Ezeket a cipőket még korrigálni sem lehet. Ha fekete volna a harisnyád, akkor is kiorditana alóla. Én veszek neked uj cipőt.
- Nem veszel.
- Hát akkor rád adom a magamét. Igen, a magamét. Legalább nem mozdulhatok ki hazulról, és itt várom meg, hogy hazajösz. Szaplonczay, ez pompás gondolat. Megirom az életrajzodat, a kritikát, mindent, mig te az akadémián vagy. Én ugyis sirva fakadnék, tudom, hogy sirva fakadnék örömömben és csak nevetségessé tennélek.
Odalépett a barátjához. Annyi őszinteséggel kérte, ostromolta, nem lehetett neki ellentállani. Szaplonczay is ugy érezte, hogy egészen egyedül akar meglapulni valamelyik sarokban, amikor Hargitay felolvassa a jelentést. Hogy az egész nagy teremben ne legyen kivüle lélek, aki csak sejtse is, hogy ő a szerző, a koszorus költő. Hogy zöld diákocskák közé ékelve, ismeretlenül hagyja magára zuhogni annak a jelentésnek minden szavát. Hiszen csak neki lesz az a megujhodás, az örök élet forrása. És azt akkor még ne tudja senki, ne is sejtse senki.
Hát jó. A Korniss cipőjét elfogadja kölcsönben.
Estig a saját álmaikba burkolódzva rótták az utcákat. (Nincs több olyan városi bunda, ahogy az ilyen álmok tudnak meleget tartani!) Szaplonczay Ádám keveset beszélt és ha nagyritkán mondott valamit, az nem is volt összefüggésben a „Heszperidák kertjé”-vel. Uj tervek embrióját sejtetgette, messzi álmok leplét bontogatta. Korniss volt a beszédesebb. Minden szavával a jelenhez tapadt s az volt a legnagyobb kirándulása a jövőbe, ha a holnaputánig kalandozott, ahol az ezer forint már letéphető az akadémia aranyfájáról. Közben pedig csodálatos tévedések estek meg rajta. Minden pillanatban megtéveszthette volna az embert, hogy ő irta-e a pályanyertes munkát vagy Szaplonczay. Az ezer forint irányában is meglehetős önállással tervezgetett. Csak bizonyos tanári diplomát foglalt le egészen magának és egy kis tisztaszemü babafejet, amelyben némi elnézéssel Angéla kisasszonyra lehetett ismerni. Ezzel a babafejjel kapcsolatban hajtogatta estefelé többször az ő régi sóhajtását: - Ha majd egyszer az irodalmi és művészeti világ találkozik az én szalonomban!
Nagyon korán tértek nyugovóra. A játékszoba ablakán betetszett a szomszédos gangok minden kivilágitott ablaka. Mintha csupa vörös pont lett volna, egy messziről dübörgő vonat jelző lámpái. A két fiatal embernek ugy tetszett, mintha ez a jövő vonata volna, mely nekik is meghozza az évi lakást, a rendes vacsorát, a nyugodalmat.
Korniss a maga részéről még kipótolta ezt a sok jót. Ugy magában suttogta:
- És azt a szalont, amelyben az irodalmi és művészeti világ fog találkozni.
Másnap reggelre esett az a bizonyos kirándulás a fekete tinta iránt. Korniss kezdetben készen volt rá, hogy a Szaplonczay szemérmes tiltakozása ellenére sejtet valamit boldogságából Angéla kisasszony előtt. De az a nyiltság, amivel a házmesterleány a kitalált toilette-titkokról beszélt, torkára forrasztott minden indiszkrét szót. Csak magában gondolta, hogy estére másképpen áll majd Angéla elé. Egészen másképpen.
Egyelőre pedig futott a fénymázas skatulyával Szaplonczayhoz.
- Itt a suviksz és itt van a cipőm, - szólt sietve.
S mialatt Szaplonczay a megforditott tollszárral kezdte a föleresztett fénymázat a harisnyára kenni s közben meztelen lábait a kemencén melengette, Korniss papirdarabot vett elő.
- Diktáld az életrajzodat.
Bizony vékony életrajz volt. Korniss sehogy sem volt megelégedve. Pedig annyit érzett, hogy ezek az apró intimitások, a kávéházi játékszobának lakássá avatása, a cipőmanőver, a harisnyareparálás közben tollba mondott életrajz és a többi, mindez érdekelné a közönséget. Legalább is annyira, mint az az elmaradhatatlan adat, hogy hány középiskolát végzett a poéta. De ha a szineivel meg is volt elégedve, az életrajzi sablont a fogyatékos adatokkal sehogysem látta betölthetőnek. Hiányzott belőlük a - szerelem.
Korniss egy percre felhagyott a jegyzéssel.
- Sohasem voltál szerelmes? - kérdezte Szaplonczaytól, aki éppen akkor próbálta, hogy vajjon a preparált harisnya mennyire tudja leplezni a Korniss cipőinek fogyatékosságát.
- Mindenki volt szerelmes, - dörmögte Szaplonczay.
- Mindenki! De nincs egy kis lány vagy egy asszony, akire irás közben lelked egész gyönyörével, vagy kinos fájdalmával gondoltál volna? Egy ragyogó fej, melyet a születő strófák közt gyönyörrel vagy fájdalommal láttál kibukkanni? Szóval egy kis nőnemü teremtés, akinek a „Heszperidák kertje” révén helye jusson az irodalomtörténetben?
- Senki! - szólt egykedvüen Szaplonczay.
- Lehetetlen! - fakadt ki Korniss kétségbeesve. - Az eset páratlan volna az irodalomtörténetben.
- Eh, hagyj békén! Azok az irodalomtörténeti lányok és asszonyok! Ismerem őket. Akik megcsalták vagy megkinozták a poétát, ők azok. Én nem hagytam magamat megcsalni.
- De hát ha szerettél?
- Hát nem szerettem ugy. Kisérleti ideáljaim voltak, ahogy szokás. Kipróbáltam rajtuk, hogy mennyire tudnék szeretni. Az igazit ezután várom.
- És egy sem volt, akihez verseket irtál? Hát kinek szól az a lirai epizód a „Heszperidák kertjé”-nek negyedik fejezetében? És kiről mintáztad a hősnődet?
Szaplonczay lehuzta az egyik cipőt és babrált rajta a fénymázzal. Csak ugy félvállról felelt:
- Az igazat megvallva, senkiről.
- De nekem adat kell, - könyörgött Korniss.
- Hát ird oda, hogy egy vöröshaju lányra gondoltam, aki azóta férjhez ment. Csakugyan ugy rémlik, hogy volt a helységünkben valami vörös lány és irtam is hozzá verseket. Az ördög emlékszik rá. De hogy azóta férjhez ment, az körülbelül bizonyos.
Korniss ennyivel beérte s az ismeretlen vöröshajut mindjárt be is állitotta az életrajzi sablonba. Tejfehér arcot adott neki s olyan szemeket, amiktől a halott szeme is felnyilt még egy első, egy utolsó pillantásra, hogy lássa a vörös tüneményt. Igy most már sokkal jobban tetszett neki az egész életrajz és bele is fogott, hogy megirja több változatban. (Mert azt már el nem szalasztotta volna Korniss Géza, hogy ebből az alkalomból minden heti lapnak meg ne irjon egy cikket az ő hires barátjáról.) Két arckép is akadt s egyelőre talán az is elég lesz.
Délután Szaplonczay meglehetős toiletteben indulhatott el hazulról.
Korniss sok érzéssel ölelte át:
- Menj szegény barátom és térj vissza gazdagon!
Aztán egyedül maradt otthon. Az udvarra lassankint leereszkedett az alkony. Valami szolgálóleány énekelt és Korniss már olyan kába volt az irástól, hogy önkénytelenül is figyelt a nótára. Hallotta a szöveget és emlékezetből összerakta magának:
Kecskeméti legények,
Tyúkot loptak szegények,
Nem jól fogták a nyakát,
Hej a nyakát, -
Tyuhaj, a nyakát -
S elrikkantotta magát.
Azt mondta rá Korniss:
- Mennyi elmésség van a nép naiv költészetében.
S a nótát föl is jegyezte magának, hogy majd valami értekezésben talán fel is használja.
...Sötét lett. Kornissnak ugy rémlett, hogy a kapuhajlás alól az Angéla hangját hallja. Hirtelen magára huzta a Szaplonczay rongyos cipőit, egy kendővel begöngyölte a nyakát és kiszaladt a kapu alá.
Angéla csakugyan ott volt. És a kis madárfejü tanárjelölt valami különös melegséggel sugta a leánynak:
- Ha én most meg merném magának mondani, amit remélek, amit érzek... De ez az utolsó szomoru nap és holnaptól kezdve más világ lesz. Orgonavirágot hozok a piacról és odalopom a maga ablakába. Fehér orgonavirágot, hogy beszéljen helyettem és reggel és este mondja meg magának - -
Hogy mit mondjon meg az orgonavirág, azt Korniss Géza már nem sughatta meg. A kuckó ajtajából a házmesterné szólitotta Angélát.
Korniss Géza kora hajnalban fölkelt és zsebrevágott egy könyvet. Mégis csak elment az antikváriushoz. Érezte, hogy Szaplonczay Ádám a nevezetes itélethirdetés után olvasni akarja majd az ujságokat, a minek mégis csak az a legjobb módja, ha valami kávéházba mennek reggelizni. Ennek a költségeit kellett az antikváriustól előteremteni. Korniss maga is kiváncsi volt. Amit Szaplonczay az éjszaka sötétségében az akadémia tegnapi üléséről mesélt, az a szokatlanul meleg hang, amelylyel az akadémia a „Heszperidák kertjé”-nek fiatalos hangulatáról, pikáns és mégis mélyen járó thémájáról, költői frisseségéről és üde bájáról megemlékezett, azonfelül az a jelenet, mikor Szaplonczay Ádám az itélet kihirdetése után Hargitaynak s a többi akadémikusnak bemutatkozott, a karzati ifjuság pedig rajongva tapsolt a hirtelen felbukkant poétának: módfelett izgatta Korniss Gézát. Az ujságok százféle szineivel kiöltöztetve akarta meglátni a csodálatos ülés képét.
A torka szinte kiszáradt az izgatottságtól. De talán az éhségtől is. És amikor pénzzel jött ki az antikvárius boltjából, nem tudta megállani, hogy legalább egy ujságot ne vegyen izelitőnek.
Égő szemekkel itta fel az akadémiai jelentés betüit.
- Meg fogják választani a Kisfaludy-Társaságba!
Ezt suttogta remegő ajakkal és fantáziája kifestette Szaplonczay Ádámnak azt a ragyogó utat, a melyik Magyarországon közös utja minden hirtelen fölfedezett poétának. Látta, hogy az irodalmi társaságok hogyan választják meg sorra; hogy utolsónak miképpen tipeg a nyomukban az öreg akadémia is, melynek régi gyöngéje, hogy az unalmas tudósok közé valami szépirót is válaszszon, aki aztán sohasem mer elmenni a gyönyörü társaságba; hogy a kormány is megajándékozza egy olcsó kerülettel, nehogy későbben maga a nép ajándékozza meg, ilyenformán az iró nem volna bolond a kormány támogatói közé állni; hogy egy élelmes kiadó lapot csinál neki. És igy tovább.
Korniss ragyogónak látta ezt az utat s annyival is boldog volt, hogy gondolatban ezen az egész pályán kisérhette Szaplonczay Ádámot.
- A protektorom lesz a miniszternél. Irni fogok a lapjába. Legelőkelőbb vendége lesz a szalonomnak.
Mikor azonban egy órával később Szaplonczayval betért egy köruti kávéházba és idegesen futotta át az ujságokat, egy kicsit megijedt. A legtöbb ujság ugyan minden fentartás nélkül dicsérte az uj poétát, sőt akadt olyan ujság is, mely az akadémiától sem sajnálta a jó szavakat. Haladásra képes lábakat fedeztek fel az ódon organizmuszon, mert az akadémia végre számolt az ujkor szellemével és olyan munkát is meg mert koszoruzni, melyet Boccaccio - ez a nem egészen akadémikus klasszikus - sugalmazott. Hiába hangsulyozta az akadémiai jelentés, hogy a „Heszperidák kertjé”-nek nem tárgyában van az ereje, az ujság ugy találta, hogy a koszoru független a jelentéstől és annak az uj iskolának szól, mely lenyirta az emberiség fejéről a copfot és az életvidám könnyelmüséget visszahelyezi jogaiba.
Az egyik ujság elragadtatva irta:
„Meg kellene figyelni, hogy éjféli időben nem fog-e táncba az Akadémia szürke kőpalotája? Valami babona fogta meg a nénikét és ujra meg tudja érteni, hogy az emberek jobban rajonganak a szerelemért, mint a mathematikáért. Sőt nem botránkozik meg, hogy a szerelemnek minden lépéséhez tapad valami gyönyörüség, még a - ballépéséhez is. Hiszen a nénike most olyan munkát koszoruzott meg, amelynek ez az előhangja.”
És az ujság itt leközölte az előhang tiz strófáját.. Egy méltóságos kis legendát az ájtatos Veronikáról, aki liliommal a kezében járja a szüz ártatlanság virágos utját. Napfény fürdeti az uton, legyező lombok viszik arcába az illatos levegőt, énekes madarak szállnak fölötte, a boldogság himnuszát fütyörészve. S im, a csodás jelenségre kiváncsian buvik elő egy kődarab, hogy ő is lásson és csodáljon. Veronika pedig, haladván napfényben és hajbókoló virágok között, éppen abban a kőben botlik meg, mely őt csudálva bujt elő a földből. Az ájtatos Veronika megbotlik és leejti kezéből a - liliomot. A természet siránkozva leplezi a leesett liliomot. Az énekes madarak ott busongnak fölötte. A lombok összeborulnak, hogy eltakarják. A napfény hirtelen elapad. A magasságból pedig egy égi hang hatol le vigasztalva Veronikához: „Temesd fájdalmadat, ájtatos Veronika, a liliom mellé, melyet elejtettél! És nem léssz egymagad, aki ez átkozott helyre siralommal gondol! Mert valahány tiszta leányzó jövend, kezében a liliommal, utjában találkozand ez átkozott kődarabbal és szintugy leejtendi a liliomot. Kelj fel és járj tiszta szemekkel, ájtatos Veronika!”... S az előhang utolsó pár sora a legendából a regényre átvezetve még csak ennyit mond:
...S ma ottan áll a Bánky-kastély.
Ha titkolnám is, jelzik a nyomok:
Veronikák... leejtett liliomok...
Sejtik-e már önök, (kiáltott fel a végin az ujság), mennyi bájos Veronika tünik el a Bánky-kastély parkjának bejárója mögött? És miért mondja a pajkos poéta „Heszperidák kertjé”-nek a Bánkyak parkját? Mert a kapunál minden Veronika leejti a - liliomát.
Más ujságok a részletek ötletességén lelkesedtek. Az egyik boulevardlapból szinte kikiáltott néhány sor: „Ez az uj poéta megtalálta a népmesék festékes tégelyét. Csudálatos szineket kever. Megfogná velük az embert akkor is, ha ezeket a pompázó szineket egy darab kutyabőrre vesztegetné. Pedig a „Heszperidák kertje” théma dolgában is meglepő. A felületes olvasó azt hinné, hogy pikáns théma, de mélységes korrajz domborodik ki lassankint belőle, mint a Boccaccio borsos történeteiből. Ilyen thémák és ilyen szinek megint divatba hozhatják a verses regényt.”
Korniss boldogan tolta az ujságokat Szaplonczay elé.
- Olvasd!
De aztán akadtak maliciózus ujságok is. Az egyik gunyolódott Magyarország önképzőkörein, amelyek könnyüvé tették az idén a diadalt egy - kezdőnek. („Az akadémia, ez a vén dada, megint aranytejjel szoptatja a kisdedeket!” - végezte a kis cikk.)
Egy másik ujság kérdésekben és feleletekben referált a Huszár-pályázat eredményéről. „Ki ismeri önök közül Szaplonczay Ádámot?” - „Senki.” - „Ki fogja holnapután ismerni? - „Senki”. - Mert (minden jó lélek dicséri az urat) a hátára van nyomva az akadémiai bélyeg.”
Korniss lopva nézett fel Szaplonczay Ádámra.
- Olvastad már ezeket a sületlenségeket?
- Olvastam.
- Galád dolog.
- Bánja az ördög - morogta Szaplonczay és nyugodtan olvasta tovább az ujságját.
De Korniss ontotta magából a mérget.
- Törvényt kellene csinálni az ilyen orgyilkosokra. Nem is ismerik a „Heszperidák kertjé”-t és mégis beledöfik a mérgezett tollukat. Csupa lesipuskás. Ha két éjszakán velük mulattál volna, most a „Heszperidák kertje” remekmű volna. Disznóság.
Azt mondta rá Szaplonczay:
- Éppen azért nem bánt.
Idegesen nézett az órára. Tiz óra volt. A kávéházban már csak megátalkodott ujságolvasók ültek, akik a nyomtatott betükben fürödve, nem törődtek vele, hogy a fejük fölött szellőztetésre nyitják az ablakokat, a lábuk alatt pedig takaritásra hintik el a vizes fürészport. A főpincér akkor adta át a kávé-leltárt a helyettesének, mert ő is távozni készült. A tüzilegény valami nagy vödörből egész kis tócsákat loccsantott az asztalok alá, egy öreg asszony seprővel botorkált a nyomában, egy frakkos gyerek a hetilapokat füzte a bőrtékákba.
Korniss odaszólt Szaplonczaynak:
- Most már elmehetnél a titkárhoz az ezer forintokért.
- Gyere velem.
- Minek?
- Visszajövet kiöltözködünk. Éppen elég sokáig viseltük ezeket a rongyokat.
Elindultak. Ragyogó, márciusi verőfény ömlött el az utcákon. A bérházak tükörablakain a mesterinasok pajkosságával ugrándozott tova a napfény. Egy-egy nyitott ablakszárnyon megpihent és olyankor vakitva, suhancosan villogott a sétáló lányok szemébe, mint ahogy pajkos gyerekek szokták, ha üveglencséből céloznak a felfogott sugarakkal. Csupa elevenség volt az egész nagy főváros és egymással vetekedtek tavaszi kedvben: az utca, mely kibontakozott a hóból s a fiatal lányok, akik először hámozták ki magukat a prémes kabátokból. Ruhaderékban, megkönnyebbülve lélegzett az egész világ.
Szaplonczay Ádám oldalvást ránézett barátjára.
- Azt hiszem, nincs az egész fővárosban több ilyen lompos kutya, mint mi vagyunk. Sohasem hittem volna, hogy az ilyen rongyokat ruhának is mertünk nevezni.
- Ojjé, - vonta a vállát Korniss. - Még jóformán be sem léptél a vagyonos osztályba és már is lenézed a kabátomat. Barátom! Ennek a kabátnak is két ujja van, mint a városi bundának s annyi az egész, hogy az én kabátomban szabadabban mozog a két karom, mintha városi bundát kellene cipelnie. Hanem azért, elvihet az ördög, ha éppen rajongok a magam kabátjáért. Vivat sequens! - kiáltom azon kabát felé, amely kabátot az akadémia lesz szives helyettem kifizetni.
Szégyenkező melegséggel nézte Szaplonczay a boldog madárfejüt. Egy pillanatig olyan érzése volt, mintha ez a kis emberke többet tett volna érte, mint az anyatermészet. Az a föltétlen tisztelet és csodálat, a mivel Korniss a nyomoruság keserves hónapjaiban hozzá fölnézett, az a bizalom, amivel benne a sikertelen küzdelmek napjaiban is szakadatlanul hitt: talán jobb sarkantyu volt az ő kedvének és tehetségének, mint az ihlet, vagy aminek éppen azt a pillanatot nevezni szokás, amikor nem az iró rágja a tollát, hanem a toll az irót. Olyan mellékesnek találta Szaplonczay most, hogy az esze voltaképpen nagyon kicsire taksálja ezt az emberkét és olykor nevetségesnek is találja az ő csirke-látkörével és pirinkó vágyaival. Neki mégis legerősebb támasza. És mindenki száraznak és meddőnek csufolhatja az ostoba karót, csak az a szőllőgerezd nem, amelyik a karó nélkül elfonnyadna a homokban.
Valami érzékenység fogta meg Szaplonczayt. Ott az utca során karjába akaszkodott Korniss Gézának és suttogva mondta:
- A pályadijjal te fogsz rendelkezni. Én nem tudok a pénzzel bánni. Kiruháztatsz, talán jobb lakást bérelsz s azontul minden a te dolgod. De ha egyszer azt látnám, hogy magadról nem gondoskodol, akkor fiam, elválnak az utaink. Mert nincsen nekem ezen a világon se rokonom, se barátom, aki közelebb volna a szivemhez tenálad. Szégyelném magam, ha csak egy szóval is ellenkeznél.
Korniss Géza nem is ellenkezett. Szaporán rakosgatta ki a maga kis terveit:
- No a ruha az első, az természetes. Cilindert kapsz, fiu, angol cilindert. És magamnak veszem a párját. A jobb szoba is meglesz. De, hogy megmondjam, a házból nem mozdulunk ki, mert én most az ördögnek se tágitok Angéla kisasszony mellől. Valamelyik emeleten ott is akad egy szép hónapos szoba, azt majd kibérlem. És a többi pénzt elteszem. Az Istennek se engedem elherdálni. Csak olyan szüken élünk, nem, egy kicsit mégis jobban, mint eddig. De telnie kell, mig az ezer forintocska magához vonzza a második, a harmadik ezrest. Kibőjtöljük vele a szerencse folytatását.
Egy virágkereskedés előtt haladtak el éppen. Szaplonczay Ádámnak pajkos ötlete támadt.
- Visszajövet ide mégis betérünk. Bokréta nélkül nem megyek haza.
- Ugyan?
- A bokrétát nem engedem el.
- Mi az ördögnek kell az a virág? Hogy a falon száradjon?
Szaplonczay mosolygott.
- Nem magamnak. Angéla kisasszonynak.
A Korniss szeplői elmerültek abban a nagy vörösségben, mely most az egész arcát elboritotta. Szaplonczay azt a hurt érintette, mely ebben a kicsi lélekben is csak olyan fenségesen tudott rezegni, mint a legtökéletesebb férfi lelkében. Költőinek és csodálatosnak találta az ötletet, egész szive felmorajlott miatta hálásan.
- Ez szép gondolat volt, Ádám!
Korniss szivében pedig rügyezni kezdett, virágba is hajtott a „szép gondolat”. Hirtelen kigondolta, hogy talán mégis szegényesen csinálta meg terveit. A jobb ruha és a szebb szoba talán mégsem minden. Ezekből semmi sem szól Angélának, aki minden. Pedig akire gondolnia is elég volt, hogy aranyfüst ereszkedjék még a nyomoruságra is, amelyben Szaplonczayval együtt tengődött, az a babafej megérdemli, hogy boldogságukból viszont neki is juttassanak valamit. Ha egyebet nem, egy kis aranyfüstöt legalább. De nem. Sokkal többet. Mert mindig a szegénység fizeti a legdusabb kamatokat, a gazdagság nem is szorult rá, hogy kamatokat fizessen.
- Valami nagy örömöt kéne Angéla kisasszonynak szerezni, - motyogta izgékonyan, és szinte táncolt az utcán a hevülettől.
- Gondolj ki valamit - biztatta Szaplonczay.
- Ajándék nem lehet, mert azt nem fogad el. Nagyon büszke az a lány. Pedig bolond dolog volna, ha valami gyürüt vinnék neki. Nem drága és sokat mond. Egy gyürüt. De nem fogadja el.
Egészen elszomorodott.
- Nem fogadja el.
- Talán majd később, - vigasztalta Szaplonczay. - Korán is volna, hiszen még nem tetted le a tanári vizsgát. Gondolj ki egyebet.
Korniss zavartan gondolkozott.
- Tudnék valami mást. Gyönyörüen férne meg benne minden, ami nekem kedves. Neked is szólna, neki is, azonfelül pedig, mint a Jákob lajtorjája, megmutatná nekem az utat a mennyekbe. Csupa angyalfej látszanék a lajtorjafokon és szemem belátna a jövendőbe, a gyönyörüségbe. Vágyaim országa nyilnék meg csalogatva előttem. Mikor az irodalmi és művészeti világ találkozik az én szalonomban. És Angéla ott ül az asztalfőn. És beszél. Köröskörül nagyságok, akik nem léhaságokkal kergetik a percet.
- Nos? - faggatta Szaplonczay.
- Borzasztóan sokba kerülne, - mormogta leverten Korniss. - Egy százas is rámenne tán.
Szaplonczay határozottan vágott közbe.
- Széttépem azt a százast, ha föl nem használod. Az egész ezer forintban sem telnék örömöm, ha azt a száz forintot sajnálod magadtól.
Korniss felkacagott.
- No, csak kiüt rajtad a gentry.
- Miért?
- Ahogy megint egy kis pénzhez jutsz, könnyelmü vagy. És százasokat akarsz széttépni. Az őseid is ilyenek lehettek.
Mélységes hála csillogott azért a Korniss apró szemében. Az első érzése az volt, hogy ott az utcán átöleli Szaplonczayt. Majd a terv részleteit akarta kigöngyölgetni. De valami pajkosság kapta el és nem engedte nyilatkozni. Maradjon a dolog Szaplonczaynak is meglepetés. Hiszen az ezer forint ugy sincsen még a kezükben és máris bolondság, hogy tépegetik a szirmait annak a virágnak, amelyiket csak most akarnak elhozni az akadémia kertjéből. Korniss ettől a gondolattól hamarosan meg is ijedt. Olvasmányaiból elébe lebegtek azok a nevezetes plánum-gyártók, akik utközben már kirajzolgatják a nyereségük minden forintjának a helyét, s aztán - nincs nyereség. Félelem fogta el, hogy talán még nem is olyan bizonyos az az ezer forint.
De ezt a félelmet a másik félóra szerencsésen elvitte. Akkor Szaplonczay már lehozta az akadémia titkárától a pályadijat és a kuvertával egyetemben begyömöszölte a Korniss rongyos kabátjába. Ijedten is kapott utána Korniss, mintha valami fejetlen hajós egy lyukas csónakba ültette volna Angéla kisasszonyt.
- Nem szabad az Istent kisérteni, - szólt egy kicsit remegve. És azontul a kezében szorongatta a kincset. - Ebből a rongyos kabátból az is csoda, ha én nem esem ki. S most ezer forintot bizzak rá? Olyan nincs!
És következett a nagy vásárlás, az őrült költekezés. Két rend ruhát kapott a két koldus s az angol cilinder is megjött. Nemkülönben cipőket is vittek már hónuk alatt. Egy csomagban csudálatos nyakkendők szorongtak s volt köztük egy krémszinü, olyan könnyü, mint a pihe és Korniss meg volt róla győződve, hogy csak egyszer kösse azt meg Angéla kisasszony, minden ember rajta felejti majd a szemét. Zsebkendők boritották el lágyan, selymesen a csudanyakkendőket s legfölül tarka harisnyák pihentek, mintha nekik kellene őrizniök mindazt a sok finomságot, ami a csomagban együtt volt. Egy másik csomag sokkal feszesebben lapult meg a Szaplonczay hóna alatt. Kemény ingek és egyéb fehérnemü portékák nyujtózkodtak benne spanyol gőggel és merevséggel.
Nagy kincsek vitették ott magukat a két fiatal Krözussal. És Szaplonczay a bokrétáról sem feledkezett meg. Betértek a virágkereskedésbe. Korniss válogatott s hamarosan meg is pihent egy bokrétánál, a mibe sok volt a fehér orgonavirág. Az éppen jó lesz Angéla kisasszonynak.
- Most pedig menjünk haza, - sürgette Szaplonczay.
Korniss egy kis zavarral küzdött.
- Mondanék valamit Ádám, pedig a pénzügyminiszteri jó hiremet kockáztatom vele. Hátha kocsit vennénk!
- Bolond, ha idáig elcipelhettük ezt a sok cókmókot...
- A cókmókot igen, de most bokrétát is viszünk. Azt se tudnám, hova tegyem ezt a sok nadrágot meg harisnyát, mig a virágot átnyujtanám Angéla kisasszonynak. Aztán meg tehetjük is. Nem gondolod, Ádám?
Szaplonczay mosolyogva hagyta jóvá az ötletet. Azon csodálkozott volna inkább, ha Kornisst ez a hiusági roham megkiméli. S ha voltak már, akiket egy pár leányszem ingoványba is tudott csalni, még szerencséről beszélhet, akit csak egy bérkocsiba csábit. S ahogy Szaplonczay meglátta a Korniss arcát, azt a néma könyörgést a zavaros szemekben, dehogy is vitatkozott volna tovább. Elvégre, akik a bérkaszárnyában laknak, nem szoktak éppen pálcát törni az emberi hiuságok fölött s talán nincs is igaza, amikor kocsival szégyenkezik ott megállani, ahol rongyos kabáttal mindennap besurrant a kapun. Az ilyen disztinkciók talán nevetségesek is a külvárosban.
- Kocsit veszünk, - szólt Kornisshoz.
És a kis tanárjelöltnek megvolt az az öröme, hogy a Nemzeti Szinház tájékán egy csapat friss szini növendékleány látta kocsin elhaladni. Talán ismerősei is voltak köztük Angela kisasszonynak. És egyik-másik mondta is tán:
- Nini... a Korniss Géza kocsikázik...
Odahaza az egész cselédség kiállt a gangra, hogy megbámulja a nagy felvonulást. A tanárjelölt arca ragyogott, ahogy a ropogó csomagokat fölvitte a játékszobába. A hártyapapirossal leboritott bokrétát szinte magasra emelte, mint valami világitó fáklyát. És rejtélyesen nevetett, mikor a házmesterné összecsapta a kezeit:
- Jézusom, mi történt?
- Mindjárt lejövök magukhoz, - szólt oda biztatva, majdnem leereszkedéssel.
S nem is időzött sokáig a játékszoba zöld asztalai közt. Szaplonczayra hagyta, hogy a bevásárolt portékának helyet csináljon, maga fölkapta a bokrétát és sietett a kapuhajlás alá, a házmesterékhez. Ott már együtt volt az egész bérkaszárnya cselédsége és mind leste a nagy titok megfejtését. A házmesternén pedig meglátszott, hogy kétségbe van esve, de ezuttal ő sem tud többet s azt érti legkevésbbé, hogy a kapuban még mindig nem jelentkeznek a rendőrök, akik a tolvajokat kergetik. Mert hogy tolvajok, az bizonyos.
- Wéberné, rohant elébe Korniss lihegve. - Wéberné, hát először is felmondunk.
- Még ez is? - csapta össze tenyerét a házmesterné.
De Korniss már tovább beszélt.
- A házukból azonban nem költözünk ki. Találjon nekünk valami jó szobát, finomat, akármelyik emeleten. Kiveszszük. Mert most már gazdagok vagyunk.
- Gazdagok?
- Ne csodálkozzék, Wéberné. Szaplonczay ezer forintot nyert.
- A lutrin?
- Nem a lutrin, az akadémián, - igazitotta ki némi felháborodással Korniss, mert bántotta, hogy Szaplonczay Ádámot bárki is olyan embernek nézhesse, aki lutrin játszik. Egy pár szót motyogott az akadémiáról meg a Szaplonczay verses-regényéről, aztán mikor látta, hogy a kapu népe nem érti meg, hirtelen megkérdezte a házmesternét, hogy itthon van-e Angéla kisasszony?
- Nincsen.
Korniss hirtelen kifejtette a hártyapapirosból a bokrétát, amelyen csillogva remegtek a vizcsöppek. Suttogva, egy kis lázzal erőszakolta rá a házmesternére:
- Adja oda neki, Wéberné. Orgonavirág van benne, az Angéla kedvenc virága.
Aztán egyet gondolt és kérdés nélkül bement a házmesterék lakásába. Letette a bokrétát az asztalra s Wébernéhez, aki már utána jött, igy szólt:
- Valami nagy dologra fogom megkérni, Wéberné. Csak azt szeretném, hogy Angéla kisasszony is hallja. Minket nagy szerencse ért és ugy tessék nézni, hogy néhány nap mulva a Szaplonczay arcképét fogja hozni valamennyi képes ujság. Mától fogva hires költő Szaplonczay. Olyan költő, mint Petőfi Sándor, ha ismeri. Majd megmagyarázza ezt magának Angéla kisasszony. Én most nem vagyok elég nyugodt hozzá. Csak annyit mondok, hogy ezt az ezer forintot is egy versért kapta. És többet is fog kapni. Már most nekem valami motoszkál a fejemben. Valami nagy vacsora, amelyen mindenki ott legyen, aki örül a mi szerencsénknek. Talán egy vendéglőben. És akkor el kell oda jönni Wéber néninek, Angéla kisasszonynak és mindenkinek, akit szeretünk. Mit szól hozzá, Wéber néni?
- Én már ettem egyszer vendéglőben! - mondta a házmesterné, aki hamarosan ennyit értett meg a Korniss kusza beszédéből.
Korniss lázasan beszélt tovább:
- Bankett lesz és hal tartármártással. Okvetlenül külön szobában, mert nem akarom, hogy zavarjanak.
Hirtelen valami ötlete támadt. Körülnézett a lakásban.
- Mi volna, ha itt rendeznők azt a bankettet?
- Nincs nekem annyi eszcájgom, - jajveszékelt Wéberné ijedten.
- Bah, eszcájg... A bankettet természetesen vendéglőből rendeljük, majd küldenek onnan eszcájgot is. Szék van odaát a kávéházban elég. Asztalokat is összeállithatunk. S akkor Angéla kisasszony sem restelkedhetik, mintha vendéglőbe kellene jönnie. Igen... Ez lesz a legokosabb. És Angéla kisasszony meghivhatja a barátnőit is, amit a vendéglőben nem tehetne. Wéber néni, meg kell hoznia ezt az áldozatot.
- Én meghozom, - mondta éneklő hangon a házmesterné, pedig jóformán meg sem értette, hogy mi az az áldozat.
Ebben a pillanatban Kornissnak ugy tetszett, mintha az ajtón illatozva lebegne be a tavasz. Káprázó szemekkel nézett elébe és keskeny vállain valami hirtelen remegés futott keresztül. Majdnem hangtalanul suttogta:
- Angéla!
A másik pillanatban reszkető kézzel nyujtotta át neki a bokrétát.
- A mi legnagyobb boldogságunkban is önre gondoltunk, kisasszony!
- Nem értem, - szólt csodálkozva a fiatal leány.
Korniss ujból eldadogta azt a kusza históriát, amelyből a Szaplonczay megnyert pályadija hámozódott ki, mint valami büvös aranykulcs, amely nekik megnyitja a mennyek országát. A házmesterné megint ugy hallgatta, mint aki egy szót sem ért az egész meséből, de az Angéla arca különös lángba borult. A szini-tanodás leány gyorsan megértette az ezer forint jelentőségét. Az egyik szinésztanára jutott eszébe, aki egy tragédiával csak száz aranyat nyert az akadémiától s nagy tisztesség érte ennyivel is. Az ő hevülő fantáziája különben is gyorsan beletalálta magát a véletlennek ilyen csudás játékába, mert maga is sürün álmodozott a véletlenről, amelynek udvarias karján egykoron be fog sétálhatni a hirnek országába.
Csak nem igen mert hinni ebben a csudás véletlenben. S most, ime, ugy érezte, mintha közvetlenül mellette suhant volna el.
Csöndesen sóhajtott:
- Akkor Szaplonczaynak gratulálni kell.
- Nekem is, - könyörgött Korniss Géza. - A Szaplonczay szerencséje az enyém is és mától fogva vigan készülhetek a tanári vizsgára. Az ujságomra is jobb napok fognak virradni, s ha a diploma a kezemben lesz, az ujságommal pedig helyet vivtam ki magamnak, akkor meg fogom várni a legszebb nyári estét... mert azon az estén egy szavam lesz Angéla kisasszonyhoz.
A leány talán nem is hallott minden szót. A másik szobába ment, hogy a kalapját levesse. Wéberné segitett neki s közben siránkozva panaszkodott:
- Én nem tudom, mit akar tőlünk Korniss ur...
Korniss már ott volt a nyomukban.
- Meg kell tennie, Angéla kisasszony. Azt akarom, hogy itt ünnepeljük maguknál a Szaplonczay Ádám győzelmét. Bankettet csinálunk. Száz forintot szántam erre a bankettre és nem lesz semmi alkalmatlanságuk. A vendéglős fogja szállitani az ételeket és ami csak kell. Virágokat magam hozok. És Angéla kisasszonytól nem kérek egyebet, csak hivja meg a barátnőit a tanodából és lásson minket is szivesen. Mert nincsen a világon hely, ahol tisztább lehetne a mi első gyönyörüségünk, mint ebben a kis fészekben, ahol csak öt lépésnyire vagyunk az egykori nyomoruság tanyájától és másik öt lépésnyire ott láthatom azt is, aki nekem a jövendő, az álom.
A szemei megnedvesedtek, ahogy izgatottan beszélt. Az egész lelke ott ült a szemeiben, az egyik könycseppel akár ki is gördülhetett volna. Az Angéla kis lábai elé. (Nincs annál kivánatosabb hely a szerelmes lelkeknek).
- Angéla kisasszony! - hangzott a homályban esdeklése.
A kis leány különös zavarban hallgatott. Érezte magán az édes anyja fürkésző szemét s az éles tekintet nyomán érezte magán azt a másikat is, amelyik a szerelem balzsamával futkosott, hogy az anyai tekintet minden sebzését elcsillapitsa. Angéla behunyta a szemeit és türte a pillantások tüzét. Egy kissé meg volt hatva attól a hüséges ragaszkodástól, melylyel Korniss most már hónapok óta kisérte. Jól esett neki, hogy ez az ember a maga nagy szerencséjében még érez valamit, aminek teljesülését csak tőle várhatja. S egy szempillantás alatt átgondolta azt is, hogy a házmesterék kuckójából nem sok egyenes ut viszen a becsületes világba, s az olyan ember karját, aki nemsokára a diploma után nyulhat, nem illik csak ugy könnyen eltaszitani. Csilloghat ugyan a messzeségben a művészpályának sok ragyogó reménysége, de az ilyen reménységekből sokat elfuj a szél s Angéla nem most gondolt rá először, hogy a tanodából vajmi kevesen jutnak el az igazi szinpadra. Tiz leány valami türhető házasságba menekül, százat pedig elnyel az a bizonytalan köd, amely mögött már nem is tudni mindig bizonyosan, hogy mit takar: szerelmes sziveket-e vagy léha courtisane-okat.
Angéla hirtelen fölnézett.
- Talán megtehetnők, ugy-e, mama?
A házmesterné habozva állt a leánya előtt, de Korniss már ujból ostromolta:
- Meglássa, micsoda fényes bankett lesz. Öt hétig beszél róla az egész utca. És nem lesz alkalmatlansága. Hogy fogunk mulatni!
- Én nem bánom, - motyogta a házmesterné, - de mit mond majd Weber a dologhoz?
- A papával majd eligazitom én, - nyugtatta meg Angéla s aztán kezet nyujtott Kornissnak.
- A bokrétát köszönöm, s ha mindent elrendezett, hát majd szóljon. Szaplonczay urnak is szivemből gratulálok, mondja meg neki.
Nem volt azontul boldogabb ember Kornissnál. Az egyik órában a vendéglősnél járt, a másikban Angéla körül futkosott. S egészen boldog volt, amikor Angéla másnap elmesélte, hogy öt barátnője igérkezett a bankettre s két férfi-növendék, aki az akadémia nevezetes ülésén is ott volt, egyszerüen könyörgött, csakhogy a bankettre eljöhessen.
Korniss boldogan kiáltotta:
- Jöjjön! És akit maga akar, az mind jöhet. Ennivaló lesz bőven, mert harminc teritéket rendeltem. Azt gondolja, hogy nem lesz elég?
- Huszan se férünk el ebben a két lyukban, - nevetett Angéla.
- Hát összeszorulunk. Én boldog leszek, ha a maga lábaihoz kuporodhatom.
- S a teritéket is az asztal alá tegyem?
- Nem kell teriték. A lábait fogom csókolni.
A házmesterleány jó kedvvel tette kezét a tanárjelölt vállára.
- Tudom, hogy szeret.
- Imádom!
Már csakugyan olyan volt, mint egy hüséges kutya. Nem is beszélt emberi hangon, csak morgott hizelkedve, mint az eb. És vékony teste remegett a gyönyörüségtől, ahogy Angéla világos ruhájából feléje mosolygott. Ha most fölszivhatta volna ezt a leányt egyetlen lélegzettel, sohasem lehelte volna ki többé. Megfulladt volna a saját gyönyörüségében.
- Mit csinál Szaplonczay? - kérdezte egyszer Angéla.
- Az még csak a boldog ember. A Newton megvette a verses regényét és már nyomatja. Ugy bizony, Angéla kisasszony, már megint kaptunk pénzt, ötszáz kemény forintot. Szaplonczay egész nap a nyomdában ül és korrigálja az iveket. Nem lehet most avval okosan beszélni.
Szaplonczay csakugyan keveset tudott róla, hogy mi készül a bérkaszárnyában, a kapu alatt. Az uj hónapos szobába, ahová már az első boldog napon áthurcolkodtak, csak későn este jött meg és olyankor legszivesebben mindjárt leheveredett az ágyba. A felső ablakokat kinyitotta, hogy jobban hallja a hatalmas udvar lélegzését s a behangzó morajban órákig elálmodozott nyitott szemekkel. Kéjes álmok kisértették, valami különös világba szöktették és sohasem hagyták egészen magához térni. Az erős cigányfejét ilyenkor belefurta a párnákba és lihegve figyelte a maga uj álomvilágát. Ugy rémlett neki, mintha igazán a Heszperidák kertjét látná és a susogó lombok közül csodálatos asszonyfejek bólonganának feléje. Édes vágyakozással, valami szemérmetes kacérsággal mosolygott reá a sok asszonyfej és szolgáló sárkányok mindenkitől őrizték az eleven kincseket, csak tőle nem. Ő barátságosan barangolt a buja kertben, asszonyok és sárkányok közt. Egyik sem bántotta a veszedelmes vadállatok közül.
Kornissal mostanában nem sokat törődött. Mikor a Newton igazgatója kifizette neki a honoráriumot, az öt darab százast még átadta Kornissnak.
- Tessék, pénzügyminiszter ur. Tessék elkönyvelni az uj jövedelmet is.
De Korniss akkor már körülbelül elveszthette az érzékét a pénz iránt. Neki már az ezer forint is olyan sok volt, hogy a több nem igen ingerelte. Azonfelül egészen természetesnek is találta, hogy ezentul mindig csurogni fog a pénz az ő kis kincstárukba, mert a szerencse nem is volna szerencse, ha éppen csak egy kurta vizitet tenne az ő választottjánál.
Mindenek fölött pedig egész gondolkozását lekötötték most a bankett előkészületei. Mindennap ott járt a vendéglősnél és csodálkozva rázta a fejét, hogy két nappal a nevezetes dátum előtt a vendéglős még semmit sem tudott felmutatni. Hol egy tepsi, amelyben az ő pecsenyéjük fuldokol a zsirban? Hol egy kondér, amelyben az ő halaik uszkálnak utóljára? Hol egy torta, amely szemérmetesen pirul a mélyen tisztelt megrendelő láttára? Semmi, de semmi nyoma a nagy megrendelésnek.
Korniss félénken tapogatózott. A vendéglős pedig szánakozással nézett le hozzá:
- Uraságod is sokat érthet az ételekhez. Hát azt hiszi, hogy harmadnapos sültekkel fogom a társaságot traktálni? Azt ugy frissiben nézze meg majd...
- Persze, persze, - motyogta Korniss ijedten.
Majd megint a Wéberék lakásán keringett. Itt sokkal inkább meg volt elégedve. Wéber bácsi a legényével lassankint átvitte minden fölösleges butorát a néhai játékszobába s visszajövet már hozta magával az asztalokat, a székeket. A hátulsó szobában már össze is volt állitva az asztalsor fele, az ablak mellett várakoztak a székek is, hogy szép sorba állitsák az asztal mellé s ezt már egy kis fantáziával láthatta az ember a hófehér teritővel leboritva, minden tiz araszon egy-egy bokrétával (természetesen sok közte az orgonavirág), két oldalt pedig a nagy vendéglői tányérokkal, a sulyos evőeszközökkel s ami még a teritett asztal ékességéhez való. Az első szobát Wéberné még csak akkor surolta fel és állandóan fecseghetett, mert ahány cselédleány arra vetődött, mind megállott az ajtóban egy kis beszélgetésre.
- Holnap este kilenc órakor lesz, - magyarázta Wéberné.
Az előkészületek most sokkal gyorsabban folytak. A vendéglős kiküldte a maga emberét „helyszini szemlére”. Az elegánsan öltözött pincér egy kicsit felszivta az orrát, mikor a házmesteri kuckóban a csatateret kimérte. Angéla kisasszonynak ugy rémlett, mintha ennek az embernek az arcáról olvashatná le, hogy nem igen tud magának valami hires bankettcsatát ebben a kis lyukban elképzelni. A délutáni órákban mégis fölengedett a pincér hideg arca. A Korniss virágbokrétáit nagyon jól tudta a hosszu asztalon elhelyezni s terités közben néhányszor felpillantván Angéla kisasszonyra, ugy találta, hogy ez a kis leány is elég csinos disz lehet az asztalnál. A házi cselédség tagjait is sorra megismerte és - ember az ember, ha pincér is, - lassankint megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy késő éjszakáig ebben a társaságban kell majd apró szolgálatokat tennie. S alkonyat idején már teljes ambicióval rendezte az asztalt.
Angéla, Wéberné és az ura a néhai játékszobában csináltak toilettet.
Hat óra után Korniss beszólt az ajtón:
- Szaplonczayt csak délben invitáltam meg. Hogy meg volt lepetve! Egészen belevörösödött. De eljön s akkor fog még csak igazán belevörösödni.
Angéla kiszólott hozzá:
- Hallja, Korniss, maga megy el a leányokért.
- Elmegyek, - felelte jókedvvel Korniss. - Elhozom, az egész iskolát a hátamon.
Ott settenkedett órahosszat az udvaron s megvárta, mig Angéla kiöltözködve jött elébe. Csipkés, könnyü ruha volt rajta, bársony diszszel, a szép kis feje ugy gömbölyödött ki belőle, mint levélbokrétájából a hamvas rózsa. Wéberné is egész takarosan festett, csak a nagy vörös kezeivel nem tudott mit csinálni. Viszont Wéber urat ilyen csekélységek nem hozták ki a sodrából. Ő is bosszankodott az első pillanatban, hogy éppen olyan nadrágot talált kapni, amelyiken csak hátul voltak zsebek, de aztán gyorsan elhatározta magát. Egyszerűen a hátsó zsebekbe dugta a kezeit és ugy járt egész este. Olyan volt, mint valami fizető-pincér, aki ki nem veszi kezeit abból a kis bőrtáskából, ahol a pénzét kell csörgetnie.
Korniss megcsókolta az Angéla kezeit.
- Nincs több ilyen leány a világon.
Ő is ki volt már öltözködve. A fekete szalonruhában valamivel vékonyabbnak látszott még, de a hófehér ing, az a bizonyos krémszinü nyakkendő, a lakktopán s első sorban a fényes angol cilinder, határozottan formát adott neki. Majdnem elegáns volt. S ahogy karját nyujtotta Wéber néninek, hogy az átvarázsolt kuckóba vezesse, még Angéla kisasszonynak is feltünt. Nem is volt most olyan csunya. Mikor pedig az egész kis társaság megállott a „csatatéren” s ámuló szemekkel nézte, milyen csudát művelt a pincér avatott keze a kis lakásban, akkor csak rá kellett nézni Korniss Gézára. Szép volt. A sikernek vannak ilyen csudálatos szépitő szerei, hogy még a Kornissokat is ujjá tudja varázsolni.
Ragyogó arccal állott meg az ajtóban. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. A két nagy függőlámpa alatt csudálatos kertnek látszott az a hosszan nyuló asztal. A fehér orgonabokrétákon villogott a nedvesség s három hatalmas üvegtartóból délnek minden gyümölcse kacagott elő. Két oldalt nyulfejek voltak kirakva hófehér asztalkendőkből a tányérokba, amelyeknek peremén apró, lilaszin virágok néztek fel a kis nyuszikákra. Eszcájg is volt, kétfajta minden teriték mellett s a sok különböző pohár szinte kápráztatott, ahogy egyenes vonalban szegélyezte a hosszu asztalt. A kis lakás szürke falai, ugy nézte az ember, ijedten bámultak le a tündérkertre.
Angéla véletlenül odanézett Kornissra. Annak az arcán a megvalósult álmok egész mesés gyönyörüsége ült. A melle lázasan emelkedett s abban a pillanatban, Isten soha se rójja fel bünéül, talán még Angéla kisasszonyt sem látta.
A házmester azt mondta:
- Fene szép!
Wéber néni a kezeit csapta össze:
- Jézusom! És ezt a szépséges asztalt mi el fogjuk rontani.
Angéla semmit sem szólt, hanem megfogta a Korniss kezét.
- Mire gondol?
Nagyot sóhajtott Korniss Géza. Megfogta az Angéla karját s majdnem lázzal suttogta:
- Nézze! Nézze ezt az asztalt! Nem olyan, mintha egy macska nyujtaná el hosszan a testét, hogy most mindjárt ki fog futni az ajtón minden édes terhével? Én legalább nem tudok szabadulni a félelemtől, hogy egyszer csak ez az egész tündérmese kiszökik a szobából. Pedig szeretem. És ugy érzem, mintha ezzel a mesével kötném magamhoz az én vágyaim leányát is. Oh, Angéla, Angéla! Ma este ne hallgasson reám, ha beszélni fogok, mert lázban fecsegem ki minden titkát szivemnek s talán nem is jó, hogy azt maga mind meghallja. Csak a szemembe nézzen és olvasson belőle annyit, amennyi kedves a szivének. És ha rám fog egyszer mosolyogni, elbódulok a gyönyörtől. Mert akkor szemeim jól beszéltek helyettem.
A legokosabb leány is sziv egy kis mámort a szerelem bolondos szavából. Angéla is melegedni érezte az okos kis fejét. Ha egyedül vannak, talán oda is ejtette volna a fiatal ember vállára. Igy is nagyon melegen suttogta:
- Mosolyogni fogok magára.
Ennyitől Korniss megrészegedett már a bankett előtt. S karon vezette ki Angélát az udvarra. Selymes leplével ereszkedett már le az est, csak egy csomó csillag tündökölt ki rajta, mintha angyalok szemei volnának, akik a kárpit nyilásain kiváncsian kandikálnak le, hogy mit is csinálnak odalenn a házmesteréknél. Az udvaron csend volt, csak az utcáról hangzott be a villamos kocsik berregése, csöngetése s valahonnan az emeletről gyöngyözött le egy szomoru népdal melódiája.
- Angéla! - suttogta Korniss.
S a leány csudálatos nyugalommal tudott beszélni.
- Ugy képzelem néha, hogy valahol a pincében van a gyökerem és ahol egy csöpp napfény szürődik be az ablakon, arra indulok, hogy felkússzam a falon, csak ki a napvilágra. Mi mind igy törekszünk fel a pincékből a napvilágra. Én is, maga is. És még nagyon sokan. Álmodunk egymásról, holott alig ismerjük egymást. De másképpen lesz valamikor. És találkozni fogunk, talán már közel is vagyunk egymáshoz. Csak egyszer kijussunk a napfényre! Én tele vagyok bizalommal, Korniss. Mintha már érezném, hogy melenget a napfény s alattam marad a pince. Bizzék maga is.
- Bizom.
Talán félt a maga boldogságától. Nem mert tovább beszélni. Az estét nézte, mely már sürün boritotta a nagy bérházat. S izgatottan szorongatta a leány kezét.
- Most pedig megyek. Elhozom a maga barátnőit.
- Jó lesz! - hagyta rá Angéla és megmondta a cimeket. Két érzékenyebb leányt szemelt ki, aki a formákra is hiu. A többi három eljön majd magába is. Azok is csak - pincevirágok és keresik a napfényt, ha egyelőre egy házmesteri lakásból csalogatja is őket. Jó leány különben mind az öt s nem is rosszaságból siettek a tanodába, ha tehetség dolgában nem is voltak éppen kiválóak. De vigye el az ördög. Angélával együtt (és annyi sok más szegény leánynyal együtt) ők is megérezték, hogy ez a világ mostanában kirakatokra rendezkedett be. Portékákból azt veszi, ami a kirakatokból csábitja. S a leányoknak körülbelül legalkalmasabb kirakat a szinitanoda. Mert a bál, a korcsolyapálya meg a többi, le is járt és nem is való szegény leánynak. De a tanoda jó hely, csak egy kicsit veszedelmes. No, nem baj. Azért, hogy szegények, mégis elég okosak azok a leányok, a pincékből valók.
Korniss még visszakisérte a bankett-szobába Angélát.
Végignézett a mesés asztalon. S minden álma, minden reménysége ott táncolt egyszerre a függőlámpák alatt, a melegedő levegőben. Igen, egy ilyen karosszékbe fog megbujni s akkor kialakul káprázó szemei előtt a Jákob lajtorjája, minden fokán egy-egy angyalfej fog mosolyogni s legfölül hófehér szárnyakkal inti magához Angéla, hogy jöjjön fel, siessen abba a megálmodott menyországba, amely az övé s ahol találkozik az egész irodalmi és művészi világ. Csak föl bátran, a tündérkapu nyitva s őt várja az az egész nagy társaság, amely irodalomról és művészetről vitatkozik. Csak föl bátran, Angéla vár, a tündérkapu nyitva...
Tiz óra után volt s a vendéglői pincér a kappanpecsenyét hordta körül.
Wéber néni azt sugta a szomszédjának:
- Az ember ugy jóllakott már a hallal és a marhapecsenyével, hogy rá se tud nézni a kappanra. Pedig ugy szeretem. Egyszer már ettem és emlékszem, hogy mennyire megkivántam volna máskor is. De az ember gyomra nem fáskamra. Ha meggondolom, hogy azok a nagy urak hány ételt tudnak egymásután megenni! De nem is értem, micsoda gyomruk lehet.
A szomszéd egy nagyon pirinkó ember volt és szabó. Az ő leánya is a szinitanodába járt s azt kellett ide kisérnie a bankettre, mert az asszony nem jöhetett. Éppen betegágyban feküdt. (De az egyszerüen csoda azokkal a szabónékkal, mindig gyermekágyban fekszenek!) A szabó roppant érdeklődéssel figyelte a házmesterné panaszát és minden szóra bólintott a fejével, hogy messziről szinte ugy festett, mintha valami porcellán-pagodli feje mozogna szakadatlanul. A szabó feje különben is olyan fényes-fehér volt, mint a porcellán.
Vékonyka hangon sugott vissza Wébernének:
- No, de ilyet! Minden szót a szivemből olvasott ki, nagysád! Tessék elhinni, hogy rá se tudok nézni arra a kappanpecsenyére. Ha legalább papirosba göngyölhetné az ember, hogy hazavihetné a beteg feleségének. De nincs is rendjén. A feleségem fekszik gyermekágyban s én egyem a csirkepecsenyét.
- Kérem, pakkoljon be legalább egy darab combot, - biztatta egész csöndben a házmesterné.
A szabó röstelkedett. A hosszu asztalon véges-végig, minden szem a pecsenyés-tálon csüngött. Egy kis tréma mutatkozott a fölhevült arcokon, mintha a vendégek már tul szeretnének lenni azon a nehéz pillanaton, mikor azzal a nagy kétágu villával, minden baleset nélkül kell kiszedniük a kappan valamelyes részét. A tanodások különösen vigyáztak. Ők még elegánsak is akartak lenni, ahogy ez illik a jövendő idők művészeihez és művésznőihez. S éppen a tréma miatt nem tudtak boldogulni. Egy hosszu, beretvált képü, frakkos növendékszinész éppen abban a kritikus percben ejtette le a kétágu villáról prédáját, amikor már majdnem biztonságba hozta. S a zsiros combrész lecsuszott a tányér széléről, lebukfencezett a fekete nadrágon s egyenest odalapult a szabó leányának ruhájára. S a leány félig sikoltva, félig nevetve ugrott fel s majdnem fellökte a felszolgáló pincért. A hosszu növendéknek eszébe jutott, hogy ő bonvivan-szerepekre készül, tehát sohasem szabad zavarba jönnie. Ugy tett, mintha semmi sem történt volna. S mély hajlongással bókolt a szabó leányának:
- A lábaihoz esett. Adta fickója! Az ember föl se tenne ennyi udvariasságot egy kappantól.
És nevetett. A leány sem mert haragudni, minthogy az ő hirtelen mozdulata sem volt elegáns, amelylyel a pincért fellökte. Ellenben a társaság többi tagjára különösen hatott a baleset. Akik már vettek volt a kappanból és most észrevették a pincér arcán a megvetésnek azt az egész zuhatagát, amivel a bankett társaságát titokban elöntötte, hangosan fölnevettek. A többiek ellenben most kezdtek csak igazán trémázni s az asztal alsó felén már feltünően sokan akadtak, akik előre megsugták, hogy az istennek sem tudnak többet enni. Egy vörösképü kőműves, aki szintén a leányát gardirozta, egyszerüen kijelentette, hogy megveri azt az embert, aki még valami ételt akar belediktálni. Az a korcsmáros pedig, aki a Wéber bácsi külön vendégeként ült az asztal végén, közfeltünést keltett. Mert fölkelt a helyéről és hangosan magyarázta mindenkinek, akihez csak közel jutott:
- Nem kell magát szégyelnie. Hát mire való a két keze? Fogja meg! Igy!
És ott mindjárt megkapta kezével azt a darab fehérhust, amelyik éppen a tál szélén feküdt. Ugy tette le egy kövér asszonyság tányérjába. A kövér asszonyság erősen szabadkozott, de mikor a hus már szerencsésen a tányérjában volt, mégis megette. A korcsmáros pedig magyarázva és lázitva vándorolt tovább.
- Csak nem hagyjuk meg annak a nagyhasunak az egész kappant. Elég sokba kerül, tessék hozzányulni!
S hogy elüljárjon a jó példával, egész kis tornyot rakott ki a maga tányérjára. A társaság egy kicsitt morajlott, ami megbotránkozás lehetett, de talán helyeslés is. Kivált a kövér asszonyság mozgatta erősen a fejét, aki hatalmas étvágygyal pusztitotta már a véletlenül kapott fehérhust.
- Igaza van, elég sokba kerül, - motyogta teli szájjal.
Odafönn az asztalfőn Korniss Géza meglátta, hogy Szaplonczay arcára egy kis árnyék borul. Angéla is pirosabb volt, mint amennyire a bor és a levegő igazolhatta volna. S mivel ugyis a pecsenyénél tartottak, az ő fejében pedig már reggel óta motoszkált az a felköszöntő, amelyikben elmésen fonódott össze a Szaplonczay nagy sikerének rajza azzal a sikerrel, amely felé lelkének minden tehetségével iparkodik az itt összegyült irodalmi és művészeti kolónia, Korniss Géza elszánta magát, hogy ezzel a felköszöntővel szebb világba ragadja a már-már kellemetlenül feszengő asztaltársaságot.
Hirtelen fölemelkedett.
- Hölgyeim és uraim!
A korcsmáros zavartalanul magyarázta tovább, hogy ami a tálban van, az a társaságé s ugy vehet magának belőle, ahogy neki tetszik. A kövér asszonyság sem érezte magát találva a „hölgyeim” megszólitástól, hanem megelégedett arccal intette a korcsmáros felé a maga helyeslését. A szabó és a kőműves, ha már nem ehettek a kappanból, hangosan kocintották össze a poharaikat. Wéber néni átkiáltott az asztal tulsó végére (ami persze a másik szobában volt), hogy Angéla igazitsa meg a csipkét a nyakán, mert a melegben egészen lehajolt. Az a hosszu növendékszinész, akit az imént baleset ért, fejtegetni kezdte a szomszédjának, hogy egészen más az élet s egészen más a szinpad, mihez képest a szinpadon a pincérek is sokkal ügyesebbek. Azonfelül pedig, fejtegette tovább, a szinpadon még azt is legalább huszszor próbálja az igazi művész, hogy miképpen veheti ki legelegánsabban a kappancombot. A leány azt mondta rá, hogy persze. És hogy el tudja képzelni, hogy a művésznők az életben esetleg cérnát sem tudnak a tűbe huzni. Mert egészen más az élet s egészen más a művészet.
Korniss Géza hangosabban ismételte:
- Hölgyeim és uraim!
A tanodás leányok és az egyik növendékszinész most már elkiáltották magukat:
- Halljuk!
Az élet és a szinpad különböző voltáról vitatkozók hirtelen elhallgattak. Wéber néni is alázatosan elnyelte megjegyzéseit. A szabó olyan vigyázva kortyolta a borát, mintha ez is zavarhatná a csendet. Csak a korcsmáros csodálkozott. A szemével kérdezte a kövér asszonyságtól:
- Mi lelte ezeket?
De az asszonyság már nem mert válaszolni. Még a szemével sem. A hosszu asztalon végig most már csupa porcellán-ember volt, aki vigyázott magára, mintha a legkisebb mozdulattól összetörhetne. A lakás nyitott ajtajában kiváncsi leányfejek bukkantak fel; a kapu alá gyült cselédek akartak meggyőződni, hogy mi okozza azt a nagy csöndet.
S Korniss Géza harmadszor ismételte:
- Hölgyeim és uraim! A siker is olyan, mint Mátyás király s álruhában szeret ellátogatni a szegény nép kunyhóiba. De álruhában is király marad és a Szaplonczay Ádám sikere akkor sem volna királyibb, ha diadalát az irodalom és a művészet fejedelmi alakjai ünnepelnék, nem pedig ez a kis fogékony társaság. Különben is szentelt helylyé vált még az a jászol is, ahol királyok jelentek meg a Megváltó üdvözlésére. És jöhet majd idő, amikor áhitatos hivők zarándokolnak ide, mert tábla jelöli a helyet, ahol Szaplonczay Ádámot először ünnepelték az ő tisztelői...
A felköszöntő itt hirtelen megszakadt. A két növendékszinész belekiáltott:
- Éljen Szaplonczay!
De nem ez hozta ki sodrából Korniss Gézát. Erre inkább számitott is. Hanem a feje fölött, hamarosan észre se vette, hol, éles csöngetés hallatszott.
Az egész társaság ijedten nézett fel. De már akkor Wéberné felugrott és az ajtóhoz sietett. Wéber pedig morogva nyugtatta meg a társaságot, hogy nincs semmi baj. A kapun csöngetett valaki, aki most jött haza. Annyi az egész.
A porcellánszabó vékonyan nevetett:
- Milyen érdekes!
A társaságon is derültség futott végig. Csak ott fenn, Szaplonczay oldalán, az Angéla kis arcán maradt valami csunya árnyék.
Korniss tovább beszélt. A házmesterné ezalatt már kinyitotta a kaput. A füszeres segédje jött haza, aki a második emeleten lakott a gazdájánál. Nevetve nézte, hogy mi történik a kapu alatt s azt bizony érdemes volt megnézni. Mert az a hetes, aki a pincér mellé volt kirendelve szolgálatra, a kapu alatt külön bankettet rendezett a maradékokból. Ugy, ahogy a pincér kihozta a tálakat, a hetes felkapta mindegyiket és a vendéglőben ellesett pincér eleganciával hordta körül a cselédleányok közt. S meg kell mondani, hogy a kapu alatt nem történt semmi baj. A cselédleányok ugyan az öt ujjokkal nyultak a tálba, de nem is ejtettek el semmit. Pedig nem egyszer megtörtént, hogy a hetes megfeledkezett a köteles eleganciáról s mig balkarján kifogástalan finomsággal tartotta a tálat, jobbkezével erősen megcsipte a leányokat. De egy jaj, ha hangzott, más baj nem történt. A hetes határozottan jobban volt megelégedve a társaságával, mint odabenn a pincér. Az egyetlen baleset a Lencsi bakájával történt, aki a halra egy kicsit megszomjazott s hogy bort nem talált, azt a korsót kapta fel, amelyben a tartár-mártás maradéka volt. Azt bizony kiitta a baka.
- Ökör! - mondta neki a hetes.
De a baka azt felelte:
- Engem ucscse, jobb volt, mint a hal.
Két kutyát is odacsalt az ételszag. A hetes a csontokat dobta oda nekik s ez alkalommal azt mondta a Lencsinek, akit nyilván el akart hóditani a bakájától:
- Lássa, lelkem, ugy megy ez sorba. Odabenn a nagy kutyák csak megnyalogatják az ételt. Mi idekünn megeszszük. De ez a két kutya meg is szolgál érte, mig a csontokkal végezni tud.
Igy mulatoztak a kapu alatt. Wéber néni nevetve fenyegette meg őket s magához hivta Lencsit. Neki adta a kulcsot, hogy azontul ő nyissa ki a kaput, ha megint csöngetnének. Különben pedig megintette a leányokat, hogy csöndesebben vihogjanak, mert különben még eszébe jut valamelyik lakónak, hogy leüzenjen. S az már igazán forditott világ volna, ha a lakók figyelmeztetnék a házmestert, hogy éjfélután nem szabad lármázni. Ámbár azt próbálja csak meg valamelyik lakó! Mert az se fog ebben az esztendőben tiz órán tul poroltatni...
Wéber néni hirtelen elhallgatott.
Vad éljenzés dörgött ki a lakásból. A vörös kőműves hangja ugy csattogott ki belőle, mint az ágyuszó. A porcellánszabó sem hagyta magát s annál magasabbra srófolta a cérnahangját. De elég tisztességesen orditott mind a vendég.
A házmesterné aggódva nézett fel az alvó emeletekre:
- Vigyen el az ördög, ha le nem fognak üzenni. Ők sohase mernének igy lármázni.
Csóválta a fejét, ahogy a vihogó cselédek csoportján keresztülvágva, visszament a társasághoz. Az ajtóban egy pillanatra megállott. Jóformán rá sem ismert most a lakásra, melyből csak az imént távozott. A két kis lyuk levegője átizzott az ünnepiesen szorongó társaságtól, mely most már reszketni látszott, ahogy a függőlámpák alatt párákkal és gőzölgéssel megtelve, hullámzott a levegő. Valami piszkos vörös fátyol ereszkedett az alakokra s hamarosan nem látszott ki alóla egyéb, csak a leányok világos ruhája s a korcsmáros verejtékes feje, mely a maga kopaszságában ugy ragyogott, mint egy villamos lámpa tejgolyója. A porcellánszabó, a kőműves, a vörös asszonyság s az a pár fiatal ember legkivált, aki az asztalfő tájékán ült, egyszerüen elveszett a rengő vörös fátyol alatt. Csak a lárma, az edények és üvegek csörrenése hangzott most még sokkal erősebben.
- Éljen Szaplonczay! - kiáltotta némiképpen megkésve, de csöppet sem félénken a hosszu növendékszinész, s mikor a társaság egy kicsit csodálkozva nézett rá, csak ugy ültében morgott hozzá valami felköszöntőt is, amiben emlités történt bizonyos jövendőről, amikor az ünnepelt poéta a szinpadnak is dolgozni fog.
- Mert mégis csak a dráma a legfönségesebb műfaj, - orditotta bősz lelkesedéssel a hosszu növendék.
Korniss Géza erősen bólintott a fejével. Szaplonczay Ádámhoz fordult, aki halkan beszélgetett Angélával és erős cigányfejével jóformán árnyékba boritotta a leány kedves arcocskáját. Ugy tetszett, mintha abban a pillanatban ez a két teremtés egészen más világokban kalandoznék. A társaságtól egészen elfordulva, egymás szavát figyelve ültek ottan és Korniss Géza meg sem tudta érteni azt a két ijedt arcot, mely az ő megszólitására feléje meredt.
- Csak azt akartam mondani, - szólt a kis tanárjelölt, - hogy a mi művészbarátunk mond valamit s előbb-utóbb csakugyan meg kell majd próbálkoznod a drámai műfajjal is.
Szaplonczay és Angéla ugy nézte, mintha egy szót sem értene.
- Akkor Angéla kisasszony is játszani fog a darabodban, - folytatta Korniss.
A leány szemén valami különös fény reszketett. Ő hamarabb megértette Korniss szavait, de mintha neki is jól esett volna, hogy Szaplonczay, miután egy mosolylyal válaszolt barátjának, tovább egy szóval sem érintette az uj thémát. Csak folytatta, ahol a Korniss megszólitásánál elhagyta és beszélt a maga nyomoruságos ifjuságáról, amelyből még az ifjuság árán is jól esik menekülni. Mert az a nyomoruságnak a legcsunyább természete, hogy meg tudja rontani még az ifjuságot is, mint ahogy egy csöpp sav megrontja az izét a forrás friss vizének. Ki kell önteni a vizet. Futni kell az ifjuságtól. Csak ki belőle - akárhova. S a Szaplonczay hangjában mintha valami utálat remegett volna, ahogy a maga futását mesélte. Angéla pedig alig mert lélegzeni, mert a fojtott szavakból a saját érzései lüktettek feléje. Ugyanaz a nyomoruság s ugyanaz az őrült vágy, hogy az első nyiláson kivánszorogjon a pincelevegőből a napfényre. Csak ki belőle - akárhova.
S ami ezt a kis leánylelket legjobban megfélemlitette: hogy ezen az estén minduntalan megszállta már az érzés, mintha a Szaplonczay erőteljes beszédéből a maga lelkének sikoltását hallaná. Szakadatlan találkozása a két léleknek. Ahol a társaságnak minden tagja az eleven tündérmesét vélte látni és egyszerüen felolvadt az ünnep gyönyörében, Angéla odalenn, szive legmélyén, reszketve takargatta ösztönszerü undorát. Legjobban szeretett volna menekülni attól a gyülevész társaságtól, mely az ünnepi köntösben s a ragyogó asztal körül még sokkal inkább elárulta nyomoruságát. Édes apja, aki a házmesterek durva habitusában, minden szögletességével és darabosságával is kedves volt az ő szemének, most a fényes fekete ruhában föllázitotta. Valami természetellenesnek érzése bántotta, mintha meglett emberek éppen ünnepi pillanatokban kezdenének komédiázni. S ezek a koldus emberek, akik talán csak ugy kölcsönözték a viseltes fekete ruhát, de mégis beleöltözködtek, - mintha csupa csizmás kandur volna. De nem, ez még járja a mesében. Ezek a kandurok a valóságban bujnak csizmába. S aztán le kell ülniök egy uri teriték mellé, ami nem is eshetik jól nekik, mert nincs az a kedvenc étel, amit jóizüen tudna megenni a szegény ember, ha a király nézné, mikor eszik. Az embereknek megvan a maguk ruhája és másik nem való nekik. Az étellel pedig ugy vannak, hogy olykor a környezet fontosabb az ételnél. S ezeket valami ünnepi alkalom, amit nyilván meg sem értenek, kicsalta a ruhájukból, a környezetükből. Szögletesebbek, mint hétköznapon és nevetségesebbek, mint a rongyaikban. Csak az a jó isten tudja, micsoda öröme telhetik ilyen mulatságban némely embernek.
Angéla már egész este érezte ezt az undort. S az első pillanatban szinte megrémült, amikor Szaplonczay csöndes megjegyzéseit meghallotta. A szivéhez kapott, hogy talán nyitva felejtette, mert ez az ember egyszerüen olvas belőle. Mi ez? Nem értette.
- Szaplonczay ur! - szeretett volna felsikoltani. De csak az ajka remegett meg.
S akkor Szaplonczay egy kérdéssel fordult hozzá:
- Hiszi-e, Angéla kisasszony, hogy vannak emberek, akik öreg lélekkel jöttek a világra? Akik ezzel az öreg lélekkel olyan fáradtan botorkálnak fel az idő lépcsőin, mint az aggastyánok az emeletre? Minden lépcsőn megpihennek, körülnéznek. Én pedig az én ifju lelkemmel három lépcsőt szeretnék egyszerre átugrani és a világért se néznék a lábaimra, hova lépnek, hanem csak föl, messzire, a magasba. S ha öregek vannak mellettem, elfárasztanak a maguk fáradtságával.
- Mit akar ezzel mondani?
- Hogy az én vágyam nagyon messzi jár s ez a társaság megöl vele, hogy ilyen kényelmesen helyezkedik pihenőre már az első lépcsőn. Maga nem érzi ezt a fáradtságot.
Angéla nehezen lélegzett. Ez az ember megint szavakba tudta foglalni, nevén tudta nevezni az ő kimondhatatlan bágyadtságát. Valami különös félelem fogta el. Mintha egy titkos kéz mindig leszakitaná a kapcsokat ruhájáról s ő a remegő kezeivel már alig tudná megakadályozni, hogy azok a puha ruhadarabok le ne omoljanak égő testéről. Lelkének szemérme fellázadt és hasztalan. Az a fekete ember ott mellette csak ránézett, és megnyiltak előtte a leánylélek parányi ablakai: mindent kiolvasott belőle.
- Igen, fáradt vagyok, - suttogta a leány remegve.
S hirtelen megemelte a hangját:
- De talán magam vagyok az oka. Egészen lefoglaltam magamnak Szaplonczay urat, mikor ezek mind hallani szeretnék. De ilyen önző nem is voltam még soha s most meg is büntetett. Megértettem. Én vagyok az, aki a magam ostobaságával önt is kifárasztom. A társaság fölviditaná.
Lelkendezve kapaszkodott ebbe az együgyü mentségbe. Egészen belepirult. S ahogy zavartan mosolygott Szaplonczayra, majdnem elszédült a férfi hideg pillantásától. Nem tudta sokáig állani. Lesütötte a szemét és majdnem sirva fakadt.
Szaplonczay azt mondta:
- Jó. Vegyüljünk a társaságba.
S a leány remegve, gépiesen nyögte utána:
- A társaságba.
A társaságnak akkor már egészen más volt a képe. A porcellánszabó, a kőmüves, Wéber bácsi s az öreg asszonyságok nyilván nagyon elunták magukat, hogy az ünnepelt feléjük sem nézett s mikor Korniss Géza is nagyon belemelegedett az irodalmi és müvészeti kérdések vitatásába, akkor az alsó asztal már nagyon kellemetlenül feszengett. A kapu alól szinte csábitva hangzott be hozzájuk a mellékbankett fesztelen lármája s a szabadszáju korcsmáros megint eltalálta a társaság titkos gondolatát:
- Odakünn sokkal jobban mulatnánk.
Mindjárt meg is adta a példát. Kiszökött a kapu alá s néhány perc mulva bedugta vigyorgó fejét az ajtón. Mintha azt mondta volna a társaságnak, hogy csak tessék utána szökni, mert a kapu alatt csakugyan jobb világ van. A porcellánszabó nagyon értelmes emberke volt s hamarosan kiszökött. A kőmüves sem váratott magára sokáig. A vörös asszonyság már nevetve kapaszkodott a karjába s bár ugy tett, mintha csak egy percre akarná kielégiteni a kiváncsiságát, meglátszott rajta, hogy bizony vissza nem jön egyhamar ebbe a furcsa társaságba. Aztán a házmester is ugy tett, mintha valami dolga volna a kapu körül s utóljára már csak Wéberné volt benn az öregek közül. Vagy öt percig még ott keringett a leánya körül s mikor látta, hogy a nagy vitában észre sem veszik, szépen kisompolygott ő is a kapu alá. Sokkal jobban mulattak ők ott a cselédséggel s a szökevényeknél jobban senki sem nevetett a Lencsi bakájának, aki valósággal remekelt a sok komédiában, csakhogy a hetes ki ne vesse a nyeregből. És Lencsi csakugyan régen nem tapasztalt olvadékonysággal simult a bakához.
A bankettasztal körül pedig magukra maradtak a fiatalok.
A szót Korniss Géza vitte. Kis madárfeje fényes volt a nagy gyönyörüségtől. Ott látta maga körül az irodalmi és müvészeti világot, ha egy kicsit soványka volt is. A hosszu növendék-szinész majdnem áhitattal leste az ő tanitásait, a kis tanodás leányok is az ajkán csüggtek s Korniss ugy érezte, mintha valami magaslatról hirdetné az igét, mialatt köröskörül a völgyekből zuhogna a tanitásra szomjas ifjuság, csakhogy a mester szavát hallja. Olyan erős volt a gyönyörüsége, hogy nem is látta az arcokat, csak azt a kivánatos képet, mely álmaiban már annyiszor kisértette. Az irodalmi és müvészeti világot látta s a központban önmagát, a mestert, a körülrajongott és mindenkitől tisztelt irodalmi prófétát. Egy kicsit rendszertelenül, de annál buzgóbban beszélt a szinmüvészet titkairól s nyilván nagyon elröstelte volna magát, ha figyelmes hallgatóságából valaki megkérdezi, hogy volt-e már valaha szinházban? Mert nem volt, soha. De olvasott róla sokat, mint ahogy minden tudása ugy szövődött lassankint vékonyka szálakból, amik különböző könyvekből ágaztak be az ő kis madárfejébe.
Csak egyszer jött zavarba. A hosszu növendékszinész szólt akkor közbe:
- A Turgenyev följegyzéseiben olvastam, hogy a müvészet törvényeit jóllakott emberek csinálták; azért kivánatosabb nekik a festett pecsenye, mint az igazi. Lássa, tanár ur, én sohasem tudtam megérteni, hogy éppen iróember mondhasson ilyet! Mert, ha valami hentes mondaná...
Korniss Géza nem tudott hamarjában felelni. Zavartan nevetett s felugorva a helyéről, azt motyogta:
- Irói szeszély... egy kis elméskedés...
S hogy ne kelljen a thémára visszatérnie, egyszerre odafordult Szaplonczayhoz:
- Ádám, ha lehoznád a „Heszperidák kertjét!” Hogy egy részletet felolvass a társaságnak!
A fiatal emberek zugva helyeseltek. A leányok szeméből édes könyörgés szólt Szaplonczayhoz. Angéla valahol az árnyékban állt, de égő szeme szinte beszélt Ádámhoz, aki már egész este érezte ennek a szemnek delejes tüzét. S most, amikor hirtelen körülfogta az egész társaság és a fiatal leányok szava meleg esőként paskolta, most is csak az Angéla szemét látta, a hogy a homályból esdekelve tapad hozzá. Mintha az a szem azt mondta volna neki, hogy fojtsa el magában az undort, amit azoknak közönséges kiváncsisága kelt benne s tegyen meg mindent az ő kedvéért, aki messziről, csak a szemével kéri.
- Hozza le a „Heszperidák kertjét!”
- Lehozom.
- Éljen! - orditott lelkesen a hosszu növendékszinész.
Szaplonczay szédült egy kicsit. Ugy tetszett neki abban a pillanatban, mintha Korniss Géza odatérdelt volna Angéla elé. Pedig csak olyan kicsinek látszott a sugár leányalak mellett. De ez már nem volt képzelődés, hanem valóság, hogy milyen csodálatos alázat ült a boldog tanárjelölt arcán. A kevlaari boldogaszony előtt térdelő anya nézhetett igy fel Máriához, mikor szivből könyörgött hozzá. Talán egy szót sem szólt Korniss Géza, de az arca olyan hangosan beszélt, hogy a távolabb álló Szaplonczay is jól hallotta minden szavát.
- Semmi sem vagyok nélküled, Angéla! Egy darab kő vagyok és ha kezed hozzám nyul, fenséges szobor is lehetek, Angéla! Sötétség vagyok és ha szemed rám veted, világitani fogok, Angéla! Oh állj mellém, nyulj hozzám, nézz reám...
A társaságból talán senki sem látta. Talán Angéla sem. Szaplonczay Ádám látta és kisietett a szobából. A kapu alatt egy pillanatra megakadt a vihogás, hogy az ünnepelt váratlanul künn termett. De aztán vigan viháncoltak tovább, mert Szaplonczay eltünt az udvar homályában. Kábultan ment fel a lépcsőkön, hogy lehozza lakásából a „Heszperidák kertjé”-nek kéziratát. De alig gyujtott gyertyát, levette lábáról a szédülés. Egy zsöllyébe esett s néhány percig nem tudott semmiről. A zaj, mely a nyitott ablakon behallatszott a bankettező társaságból, alig érintette. Csak olyanforma zugás volt, a minőt a viz alá bukó hall. Gondolatok nélkül, ahogy a zsöllyében ült, a szemeit behunyva: azt hitte volna az ember, hogy alszik. Csak a gyertyalángnál látszott, hogy fénylik a feje a verejtéktől.
De csak percekig tartott. Akkor felugrott. Már az asztalnál volt, hogy a sok kézirat alól kiássa a „Heszperidák kertjét!” De ahogy a kék füzet a kezében volt, hirtelen valami érzésroham fogta el.
Hogy ő most odalenn felolvassa munkáját! Mikor minden gondolata másutt jár és nincs lelkének olyan paránya, amely a „Heszperidák kertjé”-vel törődnék! És szeme a betüket nézze, mialatt lelki szeme előtt egészen más betük kavarognak! Hogy ismét lesiessen a társaságba, mely kétségtelenül ünnepelni akarja, de voltaképpen csak kinozza és marcangolja! Hogy szavaljon és tapsokat halljon, mikor egész lelke a más hangját szomjazza!
Lecsapta a „Heszperidák kertjét”.
Mi történt vele? Olyan boldog és olyan nyugodt volt még ma reggel. Ha járt, ha pihent: azt a melegséget érezte, mely a fiatal dicsőség napjából sugárzott reá. Álmok keresték fel és nem szálltak el akkor sem, ha már fölébredt. De talán nem is volt ébren azóta, hogy a szerencse utólérte. Csak ugy ringatózott ezekben az álmokban, mint a mesebeli rózsakirályné a habokon: hagyta magát vinni a gyönyör szigete felé. Könnyünek, fiatalnak érezte magát, nagy utra könnyü szivvel indulónak, hiszen a hir, a nagyság intett feléje biztatóan. És sehol egy közönséges érzés, mely terhével le akarta volna huzni. Még a szerelem sem tartóztatta röpülésre kész szivét. S most? Tekintete odaesett a „Heszperidák kertjé”-nek kéziratára. Igazán boldogitani tudta a dicsőség reménye? Ő volt az, aki az Akadémia koszorujától is mámorossá tudott lenni?
Ugy érezte, hogy ajka kiperseg a láztól.
Hirtelen eloltotta a gyertyát. Aztán odaállt a nyitott ablakhoz és lenézett a sötét udvarba. Csak a kapuhajlás tájékán látott valami világosságot derengeni, máskülönben sötét volt. De véges-végig hömpölygött az udvaron az a morajlás, mely a házmester-lakásból áramlott kifelé. Olykor ugy tetszett Szaplonczaynak, mintha a morajlásból a saját nevét hallaná ki. Talán éljenzik odalenn.
S akkor népesedni látta a sötétséget. Mintha az egész vidám társaság kiperdült volna az udvarra, hogy ott keringőzzék a sötétségben. A porcellánszabó vezeti Wébernét, a bátor korcsmáros egyszerre két szinitanodai növendék-leányt is táncoltat, Wéber bácsi a kapukulcscsal keringőzik s a hosszu szinészfiu egymagában forog. Másutt három leány fogózkodik össze és ugy libeg körül az udvaron. Nyomukban, mint az agarak, szimatolva futkosnak a társaság fiatal férfiai. Még Korniss Géza is ott látszik egy hordó tetején, mintha dirigálná a táncot és mozgatná taktusra a karjait.
- Egy... kettő... forduljatok...
Valahonnan pedig egy tüzsugár vetődik egyszerre a Szaplonczay szemébe. Elébb csak akkora, mint egy gombostü feje, de nő, udvarosodik és már égeti Szaplonczayt. Szinte megvakul tőle. S mégis nyitva tartja a szemét: hadd égjen ki attól a sugártól. Hiszen az Angéla szeme. Az a csudálatos, folyton változó szem, amelyik félénken néz az egyik pillanatban, de utána már támad, éget, csábit.
- Elvesztettem az eszemet - morogta Szaplonczay. - Bizonyos, hogy azok odalenn fecsegnek az asztal körül és én bolondul künn látom őket táncolni az udvaron. Képzelődöm, csakhogy azt a leányt is magam elé varázsolhassam. Hát mit akarok én azzal a leánynyal?
Heves bosszuság fogta el. Mintha már nem is az a türelmetlen legény volna, akit kifárasztanak az öregek a maguk fáradtságával, holott hármasával szeretne felszökni az idő lépcsőin. Mintha meglankadtak volna a szárnyai, melyek még az imént is csudás gyorsasággal vitték, vonták fölfelé. Mintha röptében már nem is szivesen nézne a magasba, ahol a dicsőség csalogatja, hanem inkább vágyakozó szemekkel bámulna maga alá, ahol a völgyben egy kis ostoba leány csak hallgat, ábrándozik s még csak a kis ujját sem mozgatja ugy, hogy őt intse magához. Olyan kicsinek, nevetségesnek, bábnak érezte magát, amilyennek idáig Korniss Gézát látta. Az is minden gondolatába belesző egy álmot és egy leánynevet. S amiért Kornisst nyiltan kinevette, titokban pedig talán meg is vetette, most magát is rajta kapta, hogy a sötétségben is lát egy ragyogó leányfejet s minden kapkodása dacára folyton az ajkára szökik egy név. Amelyet bolond áhitatból nem is mer kimondani.
Nem, ez nem Szaplonczay Ádám többé. Valami istentelen érzés kiforgatta magából. Ő is Korniss Géza lett és le tudna ülni egy pár kicsi láb elé, hogy ostoba álmokat szőjjön valami puha fészekről, ahol ketten turbékolnak és csak turbékolnak. S akárhogy ágaskodik, ez az uj érzés lekapja a lábáról, játszik vele s rákényszeriti, hogy mindenről megfeledkezve, csak ábrándozzék. A homályból, a semmiből, a saját gondolatainak mélységéből is elébe hoz egy verőfényben sugárzó lányfejet.
Ugy tetszett neki, hogy az udvarról a nevét kiáltja valaki.
- Türelmetlenek már - suttogta magában Szaplonczay, de tovább is csak azt a fejet bámulta, mely mozdulatlanul látszott ki a homályból.
- Ádám! - hangzott most erősebben az udvarról.
Az ablakhoz sietett. A sötétben is megismerte Korniss Gézát s minden vére az arcába szökött, mert meglátta mellette Angélát is. Nem lehetett más. A felforró vére bizonyitotta, hogy csak Angéla lehet, akihez Korniss olyan közel simul. És Szaplonczay abban a pillanatban ugy érezte, hogy be kellene zárkóznia szobájában. Magára kellene zárnia az ablakokat is, hogy még a hangjukat se hallja, ha szólni akarnának hozzá. Olyan kinos fájdalmat érzett, hogy egymáshoz simulva látta azt a két ismerős alakot.
Már hallani vélte a lépcsőről léptük kopogását. Tehát feljönnek.
S most egyszerre valami különös hidegséget érzett Szaplonczay. Nagyon nevetségesnek találta magát. Józanul tudta elgondolni, hogy ez a pár ember milyen különösen fog ránézni, ha sötét szobában, gondolkozásba merülve, valószinüleg feldult képpel találja. Még leolvasnak valamit az arcáról. Talán meg is sajnálják. Korniss Géza és Angéla őt!
Soha!
Amit az esze, fellázadó gondolata hiába próbált, csodát müvelt a hiusága. Nem akart kicsinek látszani azok előtt, akik nem is próbálták titkolni, milyen nagyra nézik. S egy pillanatra megmozdult benne valami hideg büszkeség is. Hogy ő Korniss Gézától hóditson el valakit! Nem!
Majdnem kacagva mormogta:
- Nagyon összeillenek! Az egyik kritikus akar lenni, a másik müvésznő. Nagyon összeillenek!
Sértegette őket, akik miatt szenvedett. S ez jól esett neki. Meggyujtotta megint a gyertyát s kinyitotta az ajtót, hogy elibük siessen. Már hideg volt és nyugodt.
- Azt hittük, hogy elaludtál - nevetett feléje Korniss.
- Sötétben ültem. Az ember megkivánja ezt a kis csendet, ha olyan zajból szökik el.
- Korniss ránézett Angélára. Hamiskásan nevetett:
- Hátha mi is beülnénk egy kicsit. Elolthatnád azt a gyergyát, Ádám.
- Ahogy parancsolod.
Angéla halkan szólt közbe:
- Ne!
Szaplonczay csak most nézett jobban a leányra. Ugy látta, hogy egész testében remeg. Mintha egész lelke fellázadna miatta, hogy ezen a helyen s ilyen környezetben kell lennie. A libegő gyertyavilágnál szinte fehér volt.
S hevesen, ujjongva szólalt meg valami Szaplonczaiban:
- Nem szereti! Nem szereti!
Egy pillanatra ugy érezte, hogy le kellene dobnia a lépcsőkön azt az embert, aki kezén meri fogni Angélát. Hát nem látja, hogy kinozza a leányt, hogy terhére van a jelenlétével, a szerelmével, a szavával is? És Szaplonczay szinte gyülölettel fordult lakótársa felé.
Az, szegény, maga is reszkett. Olyan volt, mint a mámoros. Gyöngéden szerette volna a szobába vonszolni Angélát és nem tudta. Az arca ezenközben fényleni kezdett s az ember nem tudhatta, az érzéstől-e vagy a pezsgőtől? De mégis inkább az érzéstől. Mert a hangtalanul mozgó ajkak, a nedvesedő szemek, a megrángó vállak nem tudtak titkot tartani. Észre kellett azt venni, hogy ez az ember irtóztatóan erősködik, csakhogy a lába elé ne essék a leánynak. És Szaplonczay, aki világosabban látott a Korniss lelkében, mint a magáéban, nagyon megsajnálta most.
- Géza! - szólt rá csöndesen.
S Korniss majdnem sirva dőlt a karjaiba.
- Olyan boldog vagyok! - motyogta és csak ugy messziről nézett a leányra. Benne volt tekintetében a vágy, hogy magához rántsa Angélát és benne az a gyávaság, hogy ujjal sem merné érinteni. Mintha azt mondta volna a szemével: „engedd, hogy csöndesen sompolyogjak utánad, a kutyád - és ne tarts tőle, hogy bántsalak, hiszen a kutyád vagyok!”
Szaplonczay besietett a szobába s kihozta a kéziratát.
- Menjünk le! - mondta aztán, hogy végét szakitsa a jelenetnek, mely kinozni kezdte.
Angéla rámondta:
- Menjünk le:
Egy szót sem szóltak. Korniss megint karon vezette a leányt és Szaplonczay csöndesen haladt mellettük. Most, hogy szinte érezte maga mellett a leányt, csudálatos módon nem izgatta ugy, mint amikor a távolból kellett maga elé képzelnie. Féloldalt nézett le hozzá s már minden gyülölet nélkül is el tudta gondolni, hogy összeillenek. A szerelmében porig alázkodó férfi s a melegséghez nem szokott leány. A tanárjelölt, akinek álmaiban elválhatlanul szövődött már össze az irodalmi és müvészeti szalon az Angéla alakjával és a kis szinészleány, aki elkivánkozik a pincéből: mindegy, akárhová, csak fel a napvilágra. Talán csakugyan kellenek egymásnak.
- Igen, erősitgette magában Szaplonczay, szükségük van egymásra.
Talán nem is gondolt reá, hogy voltaképen magát akarja csak erősiteni a lemondásra. Szaplonczay jól érezte magát, hogy ezzel a gondolattal egymáshoz kötötte Kornisst és Angélát. S ahogy ezen a gondolaton tul volt, megint szabadabbnak érezte magát.
A kapu alatt már táncoltak. Kiáradt oda a bankett zaja, világossága.
Megállt egyszerre Korniss.
- Nagyon boldog vagyok, Ádám! Sohasem mertem volna hinni, hogy az álmok igy megvalósulnak. S az élet még szebb is tud lenni álmainknál. Ha még azt az egyet megengednéd, hogy a Heszperidák kertjét én olvassam fel a társaságnak.
Szaplonczay átadta neki a kéziratot.
- Olvasd fel. Ugyis fáradt vagyok.
Korniss Géza tuláradó örömmel futott a szobába és ugy lobogtatta a koszorus költemény kéziratát, mint valami zászlót. A társaság ugyan lefogyott egy kicsit, mert a többség a kapu alatt leste a táncoló cselédséget, de odabenn legalább válogatott társaság maradt együtt. Növendékszinészek és szinésznők. Müértők, a hogy a boldog tanárjelölt konstatálta. S ez a kis társaság igazán mélységes áhittal helyezkedett el, hogy meghallgassa a „Heszperidák kertjét.”
Csönd volt. Korniss Géza belefogott az előhangba. És most fölmagasztosulva, áhitattal olvasott.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A füst vörösre szivta magát a világosságból és körülfogta az egész társaságot. A porcellán-szabó, a korcsmáros, a kövér asszony és a Wéber-pár, ha olykor megjelent az ajtóban, hogy meglesse, mit müvel a fiatalság: alig tudta őket ebben a vörös gőzben egymástól megkülönböztetni. Korniss Gézának elveszett a feje a füstben és csak a hadonázó jobb karja látszott, ahogy szavalás közben hevesen gesztikulált vele. A hosszu növendékszinész, aki szakadatlanul magyarázta a szomszédnőjének, hogy Kornissnak fogalma sincs a szavalás törvényeiről és Bercsényi tizenhétszer megbuktatná az akadémián, mert a jelzőket sohasem nyomja meg eléggé, ugy nézett ki az előre hajtott fejével, mint valami elnyult madár, aki szinte összefolyik a felhővel, amely alatt röpül. A többi növendék egyszerüen meg sem látszott s csak a szavuk hallatszott ki, ahogy néha kiszaladt az ajkukon:
- Gyönyörü... ez szép volt...
S az asztal végén Szaplonczay nem hallott, nem látott egyebet, csak egy jelenést: mintha sugármezőben feketén rajzolódnék ki valakinek az alakja. Mert ahogy Angéla az asztal mellé könyökölt és az egész lelkével itta a költemény szavait, a vörnyeges világosság körülfolyta alakját s igazán olyannak látszott, mintha glória övezné. Valami csudálatos lágyság volt most alakjában s olykor szinte olvadni látszott a világosságban. És Szaplonczay már nem tudta, hogy ő reszket-e vagy a leány.
Ujra megfogta az az elüldözött érzés. Ahogy a leány háta mögött meghuzódott, azt mondta magának, hogy Angéla most az ő szavain lelkesedik, ha a Korniss Géza hangjából hallja is a szavakat. S keserüség fogta el, ha elgondolta, hogy ez mindig igy lesz. Korniss fog a leányhoz beszélni, s a leány talán mindig be fogja hunyni a szemeit, csakhogy mégis a poéta szavait vélje hallani. És soha, de soha nem másithat a soron. Nem beszélhet Angélához, csak a Korniss hangján keresztül, mert Korniss hamarabb szerette a leányt és istentelen gonoszság volna, ha tőle el akarná hóditani. Mindenét neki adta az a fiu: az ifjuságát, a hódolatát, az önérzetét - s most cserébe ő vegye el tőle mindenét, a legszebb álmát!
Odanézett Kornissra. Az tűzzel szavalta a „Heszperidák kertjé”-nek verseit s közben egyre Angélát nézte. Csak neki olvasott, csak neki lelkesedett. Mintha a maga mámorát akarta volna átoltani Angélába. Azt mormolta maga elé Szaplonczay:
- Becstelen vagyok, hogy ilyen gondolatokat hagyok magamban lázadozni. Nem. Soha.
Valami vad orditás furódott hirtelen a szobába. A kapu alatt valami nagy kavarodás kerekedett. Abban a percben vége volt a szent áhitatnak, amivel Korniss felolvasására figyeltek. A hallgatóság felugrált és Korniss reszketve hagyta abba az olvasást, mert sorra szöktek a hallgatói. Ki a kapu alá, ahol mind nagyobb lármával ment a cécó. Sivalkodás, dühös orditozás hangzott be.
A dolog ugy esett, hogy késő éjszaka megszaporodott a kapualjának társasága. A Lencsi asszonyának, egy hentesnének a tizennyolc esztendős kamasz fia jött le váratlanul. A história kötelessége marad, hogy kideritse, miként vette a kamasz észre, hogy Lencsi nincs odafönn a konyhában és az ágya üresen áll. Annyi szent, hogy mikor Lencsit nem találta odafönn, magára kapta a ruháit és lesietett a kapu alá. Nem szabad ráfogni, hogy a legjobbkor jött. Lencsi bizony kissé csapodárnak tetszhetett abban a pillanatban. Nagyon ki volt pirulva s mig a jobb karjával átölelte a baka nyakát, a balkezét nem minden kedvtelés nélkül pihentette a hetes kezében. Az ember egy kis jóakarattal elképzelheti, hogy a kamasz valami nyilalást érzett a szive táján.
De azért goromba volt.
- Takarodjék fel, Lencsi! - kiáltott a leányra. A mama már egy órája keresi, maga meg itt hejehujáz. Takarodjék!
Reszketett a kamasz a felindulástól. De Lencsi is kijött a flegmájából.
- Velem ne gorombáskodjék az ifiur és föl se megyek. Azt is tudni tetszik, hogy a ténsasszony keres. Nem keres az engem éjszaka! Tudom én, amit tudok.
- Lencsi! - orditott a kamasz.
- Ujjé! - sivalkodott Lencsi. Még tán meg is ver!
A fiu csakugyan ilyen hajlandóságot mutatott. Egész testében reszketett a méregtől, de fenyegetve közeledett Lencsihez. A karja nagyon gyanusan emelkedett.
De még ez talán nem vitt volna katasztrófára, ha ki nem habzik ajkán a düh:
- Az egész házat fellármázzák. Ilyen söpredék nép. Majd lesz rá gondom, hogy a rendőrség is tudjon róla. Ki látott ilyet?
Akkor már forrni kezdett a kapualja. A hetes lovagias érzésekben kapta magát, amiktől ökölbe gyürődött a keze. De még szó nélkül tartotta az urfi orra alá s csak olyanformán morgott, minha meg akarná fricskázni. A baka nem akarta alább adni és szemtelenül szorongatta a panganétját. Wéber bácsi is fenyegetve állt meg az urfi előtt. A vendégek és a cselédek morogtak. Csak Wéber néni motyogta babonásan:
- Mondtam, hogy semmi jó sem lehet belőle, ha a házmesterék csinálnak egyszer lármát.
Az urfit ette a méreg.
- Az egész csordát ki kellene tenni az utcára.
Abban a percben valami történt. A hetes felkapta az urfit, mint egy zsákot. Meglóbálta maga fölött a levegőben és erősen biztatta Wéber bácsit, hogy csak elő azzal a kapu-kulcscsal. Most már az urfit kell az utcára tenni. A baka egészen egy véleményen volt vetélytársával s hogy mégis valami utravalót is adjon a kölyöknek, katonás barackot nyomott a fejére. A porcellánszabó már bátorságban érezte magát és azt kiáltotta: „szemtelen pimasz!” A kövér asszonyság a saját hasát ütötte és ugy sipitott: „de ilyet!” A korcsmáros ugy érezte, hogy különb viharokat is látott s különösen is a tettek embere volt. Betuszkolta tehát Wébert, hogy hozza ki a kapukulcsot. De már a Lencsi nyujtogatta is. Ki kell tenni a fickót. Hadd hüljön le!
Az urfi pedig orditott:
- Mama!
Lencsi kinyitotta a kaput. A hetes röhögve vitte kifelé a kapálózó kamaszt s éppen akkor hajitotta az utcára, mikor az emeletről csakugyan hallatszott már a hentesné rémült sikoltása. A fiát szólitotta, csak ijedten elébb, harsogva azután. De már becsapódott a kapu s csak a veszekedett dörömbölés vegyült az iszonyatos lármába. Az egész udvar teli lett. A bankett társasága elállta a hentesné utját, sikoltás és fenyegető kiabálás kavarodott össze, huszan orditoztak egyszerre s a gangokon már mutatkozni kezdtek az álmukból kizavart lakók.
...Benn a házmester-lakásban csak hárman voltak: Angéla, Korniss és Szaplonczay.
A leány fehér volt, mint a fal.
- Ugy szégyellem magam - suttogta lázasan.
Korniss mámoros szemekkel dült elébe s mintha semmit sem hallana az udvar rikoltásából, meg-megakadva, részegen, tuláradva morogta:
- El akarlak vinni Tündérországba, az én vágyaim és álmaim hazájába. Hogy a királyném légy és a lábaidhoz borulva csókoljam a cipőd hegyét. Ha reggel azt fogod mondani, hogy korán jött a nap, befüggönyözök minden ablakot és ott folytatod az álmodat, ahol legszebb volt. Ha este azt fogod mondani, hogy ez szép nap volt, felgyujtom az egész világot, hogy megcsaljam az éjszakát és ne mulhasson el a nap, mely neked tetszett. Leszek a férjed és a szolgád, ahogy akarni fogod. Csak azt ne akard soha, hogy ne szeresselek. Mert akkor meghalok. Óh Angéla, Angéla - megmondtam neked, hogy ne hallgass rám, ha ma este beszélek hozzád, mert tele van a szivem és mind ki talál ömölni, amit titokban, édes félelemmel tartogatok neked. Ne hallgass rám és mégis érezd, amit mondok. Álmodd velem azt a tündérmesét az én álmaimról és öltsd karod a karomba, hogy elmenjünk oda, oda. Az irodalmi és művészeti világ...
Még motyogott szerelmesen, mámorosan.
Angéla reszketve hallgatta s hirtelen fölnézett Szaplonczayra. A szeme megnedvesedett, de a könynyeken keresztül tisztán olvashatta Szaplonczay, hogy ez a leány vár valamit. Egy szót, egy intést. Valamit, ami a maga határozottságával irányt adjon az ő vergődésének. Hogy megsejthesse legalább, merre vegye utját. Kapaszkodjék-e a Korniss karjába, vagy várjon? Valamire. Akármire. Mindez világosan szólt ezekből a nedves leányszemekből és várt, kérdezett, ostromolt. Mintha égő ház ablakából nézné a vergődő szűz: a mélységbe vesse-e magát vagy jön-e az angyal, aki a magasságba vonja?
Hirtelen sirva fakadt Angéla. Korniss reszketve próbált a haján babrálni. De az a lányhaj égette. Elkapta hát a kezét és maga is reszketve, siráshoz közel várt.
Szaplonczay ugy érezte, hogy ég az agyveleje. Szédülés fogta el. Átjárta az Angéla szeme, mely nedves fénynyel csüngött rajta. De látta Korniss Gézát is, az egyetlen barátját, lelkének tüzelőjét és nyomorának társát. Ott állott a leány előtt és reszketett a szó miatt, amelynek boldogsággal vagy pusztulással kellett rászakadnia. És aztán behangzott erősebben az udvar forradalmi lármája és elöntötte, mint valami hideg zuhany.
Akkor Szaplonczay rekedten szólt Angélához:
- Géza nagyon szereti magát, Angéla. Maga az ő legszebb álma. S olyan becsületes, olyan szeretni való, olyan jó fiu. Szeresse...
A „Heszperidák kertje” jól beütött. A ragyogó versei, a finom pikantériák s az akadémiai protekció kelendővé tették. De a maga jó tulajdonságaival még se csinált volna karriért, ha szerencsére ügy is nem keredik belőle. Amiből ügy kerekedik, az a legjobb tőke Magyarországon, a kamataiból is holtig meg lehet élni.
A Szaplonczay verses regénye pedig heteken át foglalkoztatta az ujságokat. Nem maga a regény, hanem az a furcsa forradalom, melyet keltett s mely az ujságok révén „A danczkai ügy” nevet kapta.
Furcsa kis forradalom volt. Nem akkora, hogy a história goromba rostáján keresztül ne hullott volna. A história bizony nem fogja megőrizni az emlékét. De elegendő nagy, hogy a hétköznapok krónikája egyideig az érdekességek közt emlegesse. A sajtó csakugyan régen kapott olyan pikáns thémát, mint a danczkai ügy volt s a közönség csak ugy falta. Az a kis mezőváros, melyet odáig a kutya sem ismert, néhány nap alatt nagyot nőtt s az ujságok jellemző adatként jegyezték fel, hogy a bizonytalan gyermekeket az ország egyes vidékein nem is hivják másképpen, csak „te danczkai!”
Maga a forradalom lassan bontakozott ki a homályból. Előbb csak annyi szivárgott ki a nyilvánosságra, hogy Danczkán a kaszinó tagjai nyilvánosan elégették a Szaplonczay Ádám regényét. Akkor egyes ujságok még csak azt jegyezték meg a danczkaiakról, hogy nevetségesen prüdek. De mikor valahogy kitudódott, hogy Szaplonczay Danczkán született és ott is nevelkedett, egy fürge riporternek az az ötlete támadt, hogy leutazzék Danczkára. Sejtése volt, hogy a saját szülővárosa nem égetné el a poéta koszoruzott regényét, ha valami pikantéria nem rejlenék a dolog mögött. A riporter senkinek sem szólt, de magában azt gondolta, hogy rendes viszonyok közt a danczkaiak inkább büszkék volnának, mikor egy danczkai gyereket igy felkap a hir. Valami bibinek kell tehát lennie Szaplonczayban, a regényében vagy Danczkában. Akármelyikben is legyen, egy utazást megér. A riporter tehát vonatra ült és ott termett Danczkán.
S aztán jöttek a furcsa hirek a kis mezővárosból. A danczkai ügy kezdett dagadni, áradni és egy-két nap alatt elöntötte az országot.
Jelentéktelen kis helység volt Danczka. Ha gróf Danczkay György, a sportvilág ismert alakja, nem hivja oda nyaranta a mágnás barátait vadászatokra, a világ talán nem is tud a városkáról. A gróf kastélya és vadaskertje mégis ráterelte olykor a figyelmet. A lakosság hálás is volt érte a grófi családnak. Mondják, hogy a danczkai ember idegen helyen nem azt mondta a városáról, hogy a Suhogó vize mellett fekszik, (mert ugyan kinek mesélt a geográfia a Suhogó folyócskáról?), hanem ugy emlegette, hogy ott van a Danczkayak ősi kastélya a hires vadaskerttel. Erről mégis többen emlékeztek a városkára, a vadaskert után valahogy eligazodtak.
Ugy elveszett a város a vadaskert mellett, hogy még a vasut is a kertnél állott meg. Ennyi érdekelte Danczkából.
A danczkai emberek tehát nem is voltak tulságosan büszkék. Tudták és bele is nyugodtak, hogy a vadaskert szarvasain és vadkanain tul nem tehetnek, azokkal nevezetességben föl nem vehetik a versenyt. Élték inkább azt a csöndes, jámbor életet, melynek az is esemény, ha valaki születik vagy valaki meghal. A városi igazgatás abból állott, hogy a kapitány minden délelőtt bejárta a nagy piacot s elmesélte a kereskedőknek meg az asszonyaiknak, mit olvasott az ujságból. Neki ugyanis járt egy ujság. Máskülönben szürkék voltak a napok, jelentéktelenek az esték, a kaszinóba pedig csak vasárnap délután jártak el az emberek kuglizni. Egyebet ott sem csináltak, mert kártyaparti csak egy volt, már ősidők óta s a danczkaiak szentségtelennek tartották volna, hogy egy másik partival megbontsák a harmoniát. Négyen játszottak s aki nem kuglizott, az kibicz volt. Körülbelül husz év óta. Valamikor ugyan volt a városban egy világlátott kereskedősegéd, aki a kaszinóban fölvetette az eszmét, hogy a tagok szórakoztatására jó volna néhány ujságot járatni. Akkor meg is bizták a világlátott kereskedősegédet, hogy a kulturális cél hangoztatásával iparkodjék az ujságoktól állandó tiszteletpéldányokat szerezni. De a szétküldött leveleknek nem volt eredményük s akkor a kaszinó elnöke kellő felsőbbséggel cáfolt a világlátott kereskedősegédre.
- Méltóztatnak látni, mennyit jelent a reformpárt egész akciója. Beszélni tudnak, de mihaszna. Az ujságoknak nincs érzékük a kulturális misszió iránt, melyet kaszinónk teljesit.
A reform-párt, akarom mondani, a világlátott kereskedősegéd beadta a derekát s mikor egy szerencsés véletlen következtében (a füszeres meghalt) megüresedett egy hely a kártyapartiban, egész lélekkel csatlakozott az uralkodó párthoz. A kártyapartihoz. Azt az egyetlen ujságot pedig, mely a reform-párt akciójának kései eredményeképpen nagysokára járni kezdett a kaszinóba, lefoglalta magának a városi kapitány, s minthogy délelőtt ugyis mindent elmesélt belőle a piacon, nem is reklamálta tőle senki a lapot. Nála van az a legjobb helyen.
Ez az ujság csinálta pedig később az egész danczkai forradalmat. (Igy tessék átbocsájtani a határon az ujságokat! Egy is forradalmat csinál belőlük a romlatlan városkában).
Ugy esett ugyanis, hogy a kapitány egy délelőtt rákvörösen járta be a piacot.
- Olvasták?
- Mit?
- Az ujságot. (Eszébe se jutott, hogy ujság csak neki jár s a danczkaiak nem szoktak olvasni.) Hát ez kérem, hálátlanság. Sőt merem állitani, hogy disznóság.
Tizen is tudakolták:
- Micsoda?
- Hát az a Szaplonczay-gyerek! Felviszi az Isten a dolgát s nem tud okosabbat cselekedni, mint szülővárosát agyonrágalmazni. De mindig ilyen komisz népség volt a Szaplonczay.
- Mit csinált?
- Versbe irt minket. Meg a grófunkat. És hogy? Világcsufja lesz már a danczkai ember.
A piacsoron az emberek még nem fogták fel valami nagyon tragikusan a dolgot. De
már a patika - az intelligencia főhadiszállása - fellázadt. Mikor a patikus,
aki különben is dühös volt, hogy ez a hir nem az ő konyhájáról került ki, hanem
a kapitány halászta ki az ujságból, elolvasta a Heszperidák kertjéről irott
kritikát és megértette belőle, hogy a névtelen kritikus véleménye szerint
Szaplonczay Ádám körülbelül intim ifjukori emlékeket dolgozhatott fel verses
regényében: egyszerüen kijött flegmájából. Pedig a kritikus még többet is
mondott. Bőven fejtegette, hogy Szaplonczay Ádám talán a szülőhelyén is
láthatta azt a bizonyos kastélyt, amelynek kapuja előtt annyi szűz ejtette el a
liliomát. Ugyis sok olyan városka van Magyarországon, ahol az apró házakra
veszedelmesen nehezedik egy ősi kastély. Valamikor az ilyen kastély
kiszipolyozta az egész városka munkaerejét, de mióta a jobbágyságot eltörölték
s a házikókban már szabad emberek laknak, legalább az asszonyokra és a
leányokra veti vágyó tekintetét a kastély népe. Azt mondta a kritikus, hogy van
Magyarország némely vidékén helység, ahol századok óta feltünően hasonlitanak egymáshoz az emberek. Azok az oligarhák teszik,
akik a kastélyból fürkészve néznek szét a városkában lakó asszonynép közt.
A patikus lecsapta az ujságot:
- Hallatlan disznóság!
A kapitány emlékezett valamire. Az a Szaplonczay-gyerek, mikor még iskolába járt Danczkán, egyszer valóságos piaci forradalmat csinált a gyerekek közt. Valahogy maga ellen tüzelte az iskolatársait, s mikor azok üldözőbe vették, futva kiáltotta vissza nekik:
- Ha nyugton nem hagytok, panaszra megyek az apátokhoz a - kastélyba.
A kapitánynak eszébe jutott, hogy akkor Danczka néhány hétig nagyon kellemetlen fészek volt. A férjek, akik hallottak valamit a Szaplonczay esetéről, megkövetelték az iskola igazgatójától, hogy fogja vallatóra a szemtelen fickót. S nemsokára kiszivárgott a kaszinón keresztül, hogy Szaplonczay mit vallott az igazgató előtt. Nem is próbálta elütni a dolgot. Egyszerüen elmesélte, hogy az apai háznál akárhányszor hallotta, mikor a cselédség nevetve mondta, hogy Danczkán nem sokat keresgél a gólya, mindig a grófi kastélyra száll. A danczkai gyerekek mind hasonlitanak egymáshoz és tiszta véletlen, hogy amibe az orrukat törlik, a zsebkendőn nincs kivarrva a koronás monogramm.
- Amit a cselédek tudnak, én is tudhatom! - mondta a Szaplonczay-gyerek megátalkodottan.
S megesett, hogy Danczkán sokáig maradt üresen a kaszinó. A férjek nem igen mentek el hazulról s mondják, hogy alig volt ház, ahol apróbb csetepaték ne estek volna a házasfelek közt. Ahol két ember találkozott, nem minden zavar nélkül beszélgettek s abból az időből maradt fenn az egyetlen danczkai szálló ige. Valami kereskedelmi utazó mondta akkor, hogy „a danczkai ember olyan meglepetve nézi a legjobb barátját is, mintha azon gondolkoznék, vajjon hol látta már egyszer ennek az embernek az arcát!”
De aztán titokban, ahogy keletkezett, el is mult a kis forradalom. Talán megnyugodtak valahogy a danczkaiak, hogy mégsem hasonlitanak egymáshoz, vagy másképp nyugodtak meg, de annyi szent, hogy két hónappal később helyre volt állitva az egyensuly Danczka életében. Talán nem is maradt az incidensből egyéb emlékeztető, csak némi idegesség. Nem igen szerették, ha valaki a kastély után kérdezősködött.
Most ez jutott eszébe a városi kapitánynak.
De a patikus gondolata se járt sokkal messzibb. Mély indignációval fakadt ki:
- Megint gázol a becsületünkben.
- Ezt nem lehet türni. Valamit tenni kell! - fakadt ki később a patikusból a közvélemény.
S a patikán táborozó főhadiszállás elhatározta, hogy tenni fog valamit. Elsőbbed is elhatározta, hogy anyagi áldozatok árán is meghozatja Budapestről a Szaplonczay könyvét. A kapitány véleménye szerint ugyanis mégis jobbnak látszott, ha előbb elolvassák a könyvet. Tudni kell, világosan és pontosan, meddig terjed annak az embernek arcátlansága. Csak a tényállás teljes ismeretével szabad a döntő lépést megtenni. Elhatározta tehát a főhadiszállás, hogy a verses regényt megrendeli. És pedig a kaszinó költségén. Mikor pedig a könyv megjött (az se tudta szegény, hogyan téved arra az ismeretlen földdarabra, melyet Danczkának neveznek!), a patikus este becsukta a boltajtót, de égve hagyta a lámpát, mert a városkapitány, a boltos, az iskola-igazgató, a pap és a patikus szives közreműködésével haditanácsot kellett tartani. Először is a pap felolvasta az inkriminált regényt. A hallgatóság ezalatt részben felháborodott, részben ivott. Éjfélkor pedig, mikor a pap elkészült a felolvasással: valamennyien felháborodtak és valamennyien ittak. Egyikben sem ismertek mértéket. De az eredmény is egyhangu megállapodás volt. Elhatározták ugyanis, hogy Szaplonczay Ádám könyvét a kaszinóban nyilvánosan megégetik s erről az aktusról a pap kötelessége leszen a fővárosi sajtót hitelesen értesiteni.
Ezt a riporter, mikor Danczkára ért, lassankint kiszimatolta és összeállitotta.
Az volt ugyanis a szerencséje, hogy jókor jött. Danczka piaczán és utczáin még végigzugott a forradalom szele s az emberekben még erősebb volt az indulat, semhogy hallgatni tudtak volna. Még találkozott olyan emberrel, aki megállott vele a piactéren s a sétáló férfiakra, asszonyokra és gyermekekre mutatva, felháborodással kérdezte:
- Hát ez mind hasonlit egymáshoz? Nincs itt kicsi ember, nagy ember, szőke ember, barna ember, csunya ember, szép ember s ahogy már ezt másutt is találni? És nem gonoszság, ha valaki azt meri leirni, hogy „ez a kis városka a világ legnagyobb kolostora, mert nyolcezer - testvér lakik benne?” Szabad egy várost igy pellengére állitani? És ez neveztetik irodalomnak? Regénynek? Amit az akadémia meg is koszoruz? Pfuj!
A riporter jegyzett és küldte a leveleket. Már harmadik napja.
S akkor a városkapitány egy napon kiejtette kezéből az ujságot. A városka lakosságával együtt ő is azt hitte, hogy micsoda szenvedélyes tiltakozásokat küld majd az az ujságiró a lapjának! Tönkre fogja silányitani Szaplonczayt, aki egy tisztességes várost mert megrágalmazni. S amit aztán az ujságban talált, azt a legnagyobb jóakarattal sem nézhette szenvedélyes tiltakozásnak. Ellenkezőleg. A kapitány urnak ugy tetszett, hogy az ujság betüiből az egész ország harsogó kacagását hallja. És mindenütt nevetnek Danczkán, csak Danczkán.
Még csak nem is kételkedhetett a saját itéletében. Mert a riporter cikke végén a következő maliciát engedte meg magának:
„A danczkai vadaskert sokkal nagyobb, semmint általában hiszik. És a szarvasok sohasem fognak kifogyni belőle. Itt csudálatos természeti erők dolgoznak s minden szarvasvadászat után - szaporodnak a szarvasok. Ilyen a „danczkai ügy”.
Ezt már nem lehetett félreérteni.
A kapitány ijedten tette meg szokásos körutját. Mire a patikához ért, a fél Danczka már lázban volt. De ez még csak a tehetetlen csőcselék volt. Az intelligencia a patikában tudta meg a merényletet. A kapitány felolvasta a riporter cikkét s az intelligencia képe változott, mint a hold. Előbb valami szenvedélyes pirosság gyult ki az arcokon, de ez a pirosság szinte kékes szinnek adott helyet, mig végre halálos sáppadtságra vált. Az intelligencia egyszerüen elvesztette a fejét:
S a patikus rekedten szólalt meg:
- Hisz ez borzasztó!
Ebben egyébként az egész intelligencia egyetértett. Valami homályos érzés kapta meg, hogy Danczka kiesik régi jó hiréből. (Ezt inkább ösztönből érezték, mert Danczkának addig semmilyen hire sem volt. Jó sem.) A patikus, a kapitány, az igazgató és a pap tehetetlenül bámult ki a patikából s ahogy a piacon elnézve, meglátta a lázasan csoportosuló népet: immár az egész intelligencia tisztában volt vele, hogy valami nagyot kell cselekednie, különben Danczka fenekestül felfordul s a vezérlet is kiesik az intelligencia kipróbált kezéből.
A kapitányban dolgozni kezdett a rendőrvér.
- Elfogatom azt a pesti zsiványt.
Az intelligencia, mely hiába törte magát egy becsületes ötletért, mohón kapott a kapitány erélyes nyilatkozatán.
- El kell fogatni az ujságirót és kényszeriteni kell, hogy szivja vissza a cikkeit.
A patikus most már szenvedélyesen vitte a szót.
- Le kell venni a lábáról, móresre kell tanitani. Bizonyosan zsidó a kutya. Ha észreveszi, hogy erélyes emberekkel van dolga, inába száll a bátorsága.
- Menjünk a szállodába! - adta ki a csatakiáltást az iskolaigazgató.
- Menjünk! - kiáltotta az egyesült intelligencia.
S a piacon suttogó forradalom bámulva látta, hogyan vonul el az intelligencia tömör sorokban, fényes nappal - a tettek mezejére. Senkinek sem volt annyi bátorsága, hogy csak egy röpke kérdéssel is tartóztassa az elszántan masirozó intelligenciát. Csak nézték a néma, az elkeseredett táborkart és Danczka népe forradalmi hangulatban is bizonyos megnyugvást érzett, hogy ilyen erélyes kezekben látta sorsát. Szinte büszkeséggel nézte a kapitányt, a patikust, az igazgatót és a papot. Egy irodalmi műveltségü kárpitos a forradalmi nép sorából büszkén kiáltotta el magát:
- Nincs még veszve Lengyelország!
A riporter bölcsen tudta, hogy neki Danczkán csak addig lehet maradása, mig a posta meghozza az első ujságot az ő tudósitásával. S ezen a napon már korán reggel elment a szállodából. De nem a vasutra. Valami járt a fejében, hogy a munkát csak félig végezné, ha elutazása előtt föl nem keresi még a danczkai ügy első szereplőjét is. Kiment tehát a városka alá s a Suhogó-part mentén elindult a grófi kastély felé.
A rétekről feléje lengett a sarjadzó fü szaga. A nyári égen apró, tejfehér foszlányokban uszott néhány felhő. A Suhogó vizében lovakat itattak a parasztok.
- Csak idehaza legyen Danczkay, - biztatta magát a riporter.
A vadaskert sarkától lefelé vitt az ut. Gyönyörü, fehér országut kigyózott le egészen a kastély hatalmas kapujáig. Az egyik oldalán a Suhogó folydogált olyan lustán, mintha itt ő is a gróf cselédjének érezné magát, a másikon virágos domboldal tartotta a hátán azt a fehérre festett vasrácsot, melylyel az egész vadaskert körül volt keritve. S erről a kankalinos domboldalról szinte zuhogni érezte az ember a szakadó verőfényt. Mintha a zuhogás hangja is elömlött volna a néptelen uton.
A riporter visszanézett Danczka felé és nevetett.
- Nem hiszem, hogy engem valaha bandériummal várjanak ide. Alighanem megharagusznak rám ezek a kedves népek. De vigye a macska, hát bántott engem valaha az ambició, hogy a danczkaiak várjanak bandériummal? Az a fő, hogy nevetnek-e majd odafenn az eseten. És muzsikus legyek, ha nem fognak nevetni.
Jó kedvvel bandukolt lefelé a fehér országuton s egyelőre nem bántotta egyéb gond, csak hogy a grófot otthon találja. Egy kavicsért hajolt le s aztán feldobta a levegőbe.
- Ha két lépéssel elérem, itthon van Danczkay.
Megtette a két lépést s a kinyujtott kezével elérte a kavicsot. Ez elég jól ütött ki, morogta csöndesen s ahogy megint fölegyenesedett, az ut végéből közeledő fogatot vett észre.
- Ha éppen Danczkay ülne benne!
Felszökött a kankalin közé, a domboldalra. És csak lassan botorkált előre, hogy messziről figyelhesse a közeledő fogatot. Azzal hamar tisztában volt, hogy csak a kastélyból jöhet és okvetlenül a kastélyból hoz valakit. Valami ösztöne támadt, hogy magát a grófot. S kétszáz lépésnyire már bizonyosra is vette, hogy a fogat Danczkayt hozza. Megismerte az erős fejéről s arról a feketén aláfutott fehér hajról, mely a turfon is annyiszor feltünt az asszonyoknak.
Most már csak a haditervet kellett megcsinálni, hogy megállitsa a gróf fogatát.
Eszébe jutott egy ujságiró-bankett, amelyen véletlenül éppen gróf Danczkay
György mellett ült. Ott hallotta tőle, micsoda bolond ötletei vannak néha az
asszonyoknak. Pezsgő mellett a jókedvü gróf elmesélte, hogy valamikor egy
asszonynyal volt ismeretsége, aki megkivánta tőle, hogy amikor hozzájön,
háromszor kiáltsa el az ajtóban: Antahurazovics! Ha
egyszer elfelejtette, az asszony szóba se állt vele. Az ördög tudja miért?
Szeszély volt csak, vagy igazán hivtak ugy valakit, akiről az asszony egykor
álmokat szőtt? Sohse tudta meg a gróf. De azt a bolond nevet meg kellett
magának jegyeznie, mert az asszony megkérte.
Akkor mondta gróf Danczkay:
- Azt hiszem, holtan is hegyezni fogom még a fülemet, ha valaki rám szól: Antahurazovics!
Hát most jó lesz kipróbálni a gróf ur megbizhatóságát, gondolta magában a riporter s mikor a fogat már egészen közel hajtott, kiágaskodott a kankalinos domboldalról és elkiáltotta magát:
- Antahurazovics! Antahurazovics! Antahurazovics!
Aztán várakozással nézett vissza. A fogat már elhajtott mellette s eleinte ugy tetszett, hogy a gróf nem is hallotta a kiáltást, mint ahogy a köszöntést sem vette észre. De hirtelen a fogat elé fogott paripák ágaskodni kezdtek és a riporter meglátta, hogy a gróf fölállott kocsijában. Fürkészve nézett körül s hogy a riporter ujra köszönt, Danczkay egy ugrással az uton termett.
- Honnan az ördögből ismeri maga Antahurazovicsot? - kérdezte a riporterhez közeledve.
- Nem ismerem, ahogy a gróf ur sem ismeri. De ha az a név kulcs lehetett egy szép asszony szobájához, talán arra is jó, hogy nekem utat nyisson a gróf urhoz.
S már bemutatta magát. Danczkay emlékezett rá, sőt a nevető arca mutatta, hogy az összefüggésből is sejt valamit.
- Maga figurázta ugy ki az én danczkai barátaimat?
- Engedelmével, gróf ur.
- Meg fogják verni.
- Oh, gróf ur, Danczkán sem verik el az embert, amig meg nem fogták.
Danczkay karon fogta a riportert s a fogathoz vezette.
- Nos, fiatal barátom, miben lehetek szolgálatára? Megszöktessem vagy elbujtassam?
- Ohó, - nevetett a riporter, - nekem még dolgom van itt. Nincs kedvem egyelőre megszökni. De ha a gróf ur megajándékozna egy félórával és természetesen az egész bizalmával, nagyon hálás volnék.
Danczkay beült a kocsiba s intett a riporternek, hogy üljön melléje.
- Hát csak ki vele.
- Először is, méltóztassék felelni arra a kérdésemre, hogy olvasta-e már a „Heszperidák kertjé”-t?
- Olvastam. El se hinné, de igazán olvastam. Valaki nagyon unatkozhatott a kaszinóban és kék ceruzával karikázta meg azokat a pikáns verseket, amelyekről maguk is firkálnak most. Az ördög tudta volna, hogy ki is nyomtatnak ilyen bolondságokat, de hát nekem megküldték s az ember kiváncsi állat. Meg hiu is. Magam se hinném, ha más mondaná, de igazán elolvastam a „Heszperidák kertjé”-t.
- És haragszik?
- Miért haragudnám?
- Csak ugy gondolom. Talán nem is igaz a dolog, legalább is tulzás. És aztán vannak dolgok, amiket az ember megtesz, de nem szivesen olvassa magáról nyomtatásban. Danczka is haragszik.
A gróf nevetett.
- Danczka bolond. Hiszen az a Szaplonczay, vagy minek hivják, elég diszkrét uriember. Se Danczkát, se engem nem emlit. Amilyen ostoba vagyok, soh’sem jövök rá, hogy rólam van szó, ha maguk nem firkálják. De hát maguk firkálnak, a kaszinó locsog s most már szamár volnék, ha nem hinném magam is. S miért haragudnám? Mondok magának valamit, de ki ne irja rólam, mert dühbe jövök. Én elég büszke vagyok az őseimre és meg is érdemlik tőlem. Akármilyen kicsiny legények voltak, többet tettek nálam. De azért nincs az a pennaforgató, aki husz esztendő alatt annyi érdekest tudna kisütni az én őseimről, mint amennyit csak én is tudok don Juanról, aki pedig nagyon közönséges nemesi familiából származott. Miért? Mert az a don Juan ezer és egy asszonyt tudott megcsalni. Nem olyan kis dolog az. A magunkfajta fráter, jó, ha egyet meg tud csalni és azt is feleségül kell előbb vennie, hogy megcsalhassa. Don Juant soh’sem szabad elfelejteni. Mert ő nagyobb volt. Olyan nagy, hogy az a Szaplonczay, vagy minek hivják, el is felejti a hősénél, hogy más ősei vannak, csak azt mondja róla, hogy az őse: Don Juan. No, ő a legnagyobb. Az egyetlen, aki halhatatlan. És ha egy ilyen verzifeksznek eszébe jut belőlünk don Juant csinálni, még meg is haragudjunk érte? Ugyan. Hát mondhatna rólunk szebbet, kedvesebbet?
Fölnézett a gróf. A szép mandulaszin szemében égett most valami.
- Nem haragszom, barátom. Busulok. Nézze a hajamat, hogy mossa fehérre az idő. Maholnap az a bácsi leszek, akit minden leány megcsókolhat. És a szerelem, aminél nincsen édesebb bolondság, már csak bolonditani fog. Ellenségem lesz, nem szövetségesem. Busulok, barátom, mert az a poéta fiatal s én öreg vagyok. Az édes tenger kidobott a partra s én fehér fejjel járok sziklák között. Sehol virág, sehol szerelem. S ha visszanézek, akkor is busulok. Ki tudja, igazán don Juan voltam-e? Hiszen éltem és élveztem, de lassankint elveszti az ember hitét a multjában is. Ez a szomorubb. Mikor már azt se merem hinni, hogy én szakitottam a rózsákat... Ah, fiatal barátom, talán jobb lett volna, ha azt a könyvet el nem olvasom.
Az a Szaplonczay, vagy minek hivják, beszél a vadászomról, aki hüséges emberem volt, ügyes és buzgó; elmondja róla, hogy elveszettnek nézte a napot, mikor friss virág nélkül jött hozzám. Milyen igaz! De milyen igaz! Az az én vadászom csakugyan hozott nekem friss virágot minden nap. De ő is fiatal volt. És érzem, hogy harag kalapálja az agyvelőmet, mikor visszagondolok. Hiszen ő volt a fiatalabb, a szebb, az ügyesebb? Hátha igazában ő volt a don Juan s én csak ostoba voltam, mert hittem!
A kocsisra nézett, aki fülelni látszott. Danczkay György hirtelen fölkacagott.
- No, nézze meg az ember, még szentimentális leszek. Lássa, hogy nincs bennem semmi don Juanból, hiszen el tudok érzékenyedni. Ne higyjen nekem. Annyi az igaz, hogy elolvastam a Heszperidák kertjét és nagyon jól esett. Nem is tagadom. De ha ezt is ki meri irni az ujságba, összetöröm a csontjait, kedves barátom. Csak ki akartam magamat fecsegni, s az ördög sugta magának, hogy emlegesse a megboldogult Antahurazovicsot, aki szegény meghalt, pedig valószinüleg nem is élt. Hát fecsegtem, de maga legyen okosabb és hallgasson.
A riporter valahogy maga is ugy találta, hogy a gróf beszélgetése nem az ujságnak való. Egészen más volt, mint amit várt. Nem illett a danczkai ügybe. De azért érdekes volt.
- Köszönöm, gróf ur. És hallgatni fogok.
A kocsis hátraszólt:
- Városiak jönnek a kastély felé. Ezek aligha sántikálnak jóban.
A gróf mosolyogva nézett a riporterre. Az nevető szemmel viszonozta tekintetét. Valami megkapó léhasággal szólt aztán:
- Nagyon csodálnám, ha azokat az urakat köszönő küldöttségnek kellene tekintenem. Nyilván számonkérés a szándékuk. Meg kell azonban vallanom, hogy nem ismerem egészen a danczkai helyi szokásokat s egyáltalában nem vagyok vele tisztában, szökjem-e vagy sétáljak a deputáció elé? Egészen a gróf urra bizom magamat. Tessék megszöktetni vagy eléjük vinni.
- Azok bizony nem lovagias szándékkal járnak, - kacagott a gróf. A danczkai krónika szerint több a valószinüség, hogy megverik.
- Azt nem teszik, - szólt nyugodtan a riporter.
- Annyira bizik a lábaiban?
- A gróf ur lovaiban bizom. Volt már szerencsém kijelenteni, hogy egészen a gróf ur védőszárnyai alá helyezem magamat és sehol nyugodtabb nem volnék, mint ott.
Danczkay György nevetett.
- Igaza van. Átkozottul keveset használna önnek Danczkán a lovagiasság. Elvernének ezek bizony engemet is, ha nem félnének tőlem. De valaki megmondhatta nekik, hogy mindig revolverrel járok s ilyenformán én csak a dühös morgásukat ismerem. A fogukat nem. Kocsis, hajts vissza a kastélyba.
S két másodperc mulva porzott az ut a robogó fogat nyomán. Danczkay György egész szeretetreméltóságát kimutatta vendége iránt, akinek még a léhasága is tetszett neki. Fölvezette otthon a szalonjába és szobát is nyittatott neki. S mintha semmi sem történt volna, ott folytatta intim vallomásait, ahol az uton abbanhagyta.
- Szeretném ismerni azt a Szaplonczayt, vagy minek hivják.
A riporter ismerte a poétát s nyugodtan felelte:
- Meg fogja ismerni, gróf ur. Szép, cigányfejü gyerek, s a télen már minden valószinüség szerint divatos ember lesz. Talán képviselő is, ha valami kerület időközben megüresedik. Nagyszerü fiu ám!
- Megszoritnám a kezét. Elvégre az ember egy kis hálával érzi magát adósának, mikor ilyen veszettül jó hirét költötte.
A komornyik jelentette, hogy a danczkai urak keresik a gróf urat. Danczkay György némán intett vendégének, aki egy zsöllyébe helyezkedett kényelembe. Nem látszott azon a legcsekélyebb nyugtalanság sem. A gróf kastélyában teljes biztonságban érezte magát. S Danczkaynak ez is tetszett benne.
Kiment a deputáció elé.
Odakünn az udvarban hihetetlen zavarral állottak a danczkai intelligencia férfiai. A szállodában, ahol a riportert keresték, megtudták, hogy a kastélyba jött s bár egyelőre nem is sejtették, hogy miért, utána jöttek a kastélyba. Talán egymástól szégyelték, hogy minden eredmény nélkül menjenek haza. Hogy pedig az országuton felismerték a riportert s látták, hogy a gróf egyenest a kastélyba viszi, a patikus megkötötte magát:
- Most már mindenképpen utána megyünk. Legrosszabb esetben megkérdezzük a grófot, hogy mit kéne tenni. A követünk volna, vagy mi? És mikor szorultunk inkább a jó tanácsára, mint most?
A kastély udvarán mégis zavarba jöttek. Átkozottul kényes a dolog és ember legyen, aki a helyzethez illő szavakat megtalálja. Talán a pap vihetné a szót, vélte a patikus. De a pap a kapitányra szerette volna sózni a vezérséget és hivatkozott rá, hogy ő pap és az egész danczkai ügy őt érdekelheti legkevésbbé. Éppen azért, kapott rajta a kapitány s egyhangulag meg is egyeztek, hogy a pap, mint nem érdekelt fél, legbátrabban beszélhet a gróffal. Az egyhangu megegyezés aztán levette a papot a lábáról és szólt a komornyiknak, hogy értesitse a grófot a látogatásról.
A pap hallgatag volt és szavakat keresett. De Danczkay nevetve közeledett és kimentette a zavarból.
- No, maguk csinos szamárságot csináltak, - mondta már messziről.
- Méltóságos uram, - köszörülte torkát a pap.
- Mire volt az jó, hogy elégették a kaszinóban a Szaplonczay könyvét? Bántotta az magukat? Megharapta?
A patikus is mondani akart valamit. Hevesen fogott a szóba:
- De kérem...
- Ugyan, - vágta el szavát a gróf. - Akinek nem inge, mért vette magára! Emliti az a Szaplonczay vagy minek hivják, valahol Danczkát? Emliti magukat? Mond csak egy szót is, amit ne lehessen másra érteni, csak éppen Danczkára? Az egész országban minden falu elégethette volna olyan jusson a könyvet, mint maguk.
- Az igaz, - motyogta észbe kapva a patikus. - Nem emliti Danczkát. Sehol.
A pap és a kapitány elkeseredett a patikus köpenyegforgatásán.
- Hiszen te proponáltad a nyilvános elégetést!
- Én proponáltam, hát én proponáltam. Hát nem lehettem én szamár is? Mért mentetek belé? Mire való a pap meg az igazgató, ha nehéz órákban sincs eszük? Proponáltam az elégetést és a gróf ur első szavára belátom, hogy ostobaságot proponáltam.
A pap a helyzet magaslatára próbált emelkedni.
- Tudni kellene, hogy mit lehessen rebus his circumstantibus csinálni? A faktum az, hogy a fránya ujságiró világgá kürtölte ostobaságunkat és ország-világ kacagni fog rajtunk.
A gróf kapott a kedvező fordulaton.
- Si fecisti, nega! Az ujságiró csak ujságiró, de egy város lakossága mégis valami. Nyilatkozni kell, hogy az egész pletykából egy szó sem igaz. Az ujságiró ugyan kapálózni fog, a jegyzeteire, tanukra fog hivatkozni, de hát hol talál olyan danczkait, aki az intelligencia hiteles nyilatkozatával szemben neki adjon igazat?
- Az igaz, - pattant ki megint a lelkesedés a patikusból. - Nyilatkozni kell.
A kapitány is érzett olyasmit, hogy ez nem megvetendő tanács. A pap és az igazgató titokban már a nyilatkozatot próbálta fejből megfogalmazni. A gróf pedig verte a vasat.
- Holnapra föl kell küldeni a cáfolatot. Minden lapnak. Pista legyek, ha a saját ujságja is el nem csapja azt a hazug ujságirót.
- Ugy van, - dörögte a patikus lelkesen.
De a papnak eszébe jutott valami.
- Tudomásom szerint méltóságod vendégének látja azt a „hazug” ujságirót.
- Az más, - ütötte el a ravasz megjegyzést Danczkay. Mint házigazda, nem lehetek udvariatlan s elvégre, magunk közt talán megvallhatom, hogy nem is olyan hazug az az ember. De önöknek, mint képviselőjüknek, kötelességem megmutatni az egyetlen utat, mely ebből a csávából kivezet.
A danczkai intelligencia megadta magát. A dolog csakugyan plauzibilisnek látszott. Ha egy város intelligenciája egyértelmüen nyilatkozik a „galád rágalmak” ellen, annak okvetlenül sulya lesz és lenyomja a serpenyőben a kis riporter pikáns leveleit. És nyilatkozni, mikor megvan az egyértelmüség, nem éppen nehéz. A danczkai forradalom, a kaszinói autodafé, a piac felháborodása, az általános elkeseredés: csupa rágalom. Egy felizgatott riporteri agy fantazmagóriája. Egy bötü sem igaz belőle. Mi bizonyithatjuk, egy szálig valamennyien: Danczka mezőváros egész intelligenciája, mint e nyilatkozat aláirói. És mi aláirjuk a nyilatkozatot, sajátkezüleg: a kapitány, a pap, az igazgató, a patikus, a boltos és ahányan még irni tudunk.
Megköszönték a grófnak a jó tanácsot és hazafelé indultak. Danczkay még utánuk kiáltotta:
- Si fecisti, nega!
Aztán visszament a vendégéhez s előhozván a legjobb cognacot, kocintott vele:
- Én bizony bemártottam magát, kedves barátom. A danczkai intelligencia közös nyilatkozatban fogja kijelenteni, hogy amit maga irt, abból egy árva szó sem igaz. Az ördög vigyen el, ha el vagyok ragadtatva az ötletemtől. De nem tehettem másként. Koccintsunk barátom! És elvégre, még el lehet viselni Danczka mezőváros megvetését, ha danczkai Danczkay György megszoritja a kezét és a keblére öleli. Nem vagyok szerény, barátom, de ezen a danczkai határon mégis csak én érek legtöbbet. Hát vigasztalódjék...
A nyilatkozat megjelent a fővárosi ujságokban s most a danczkai kaszinóban egészen uj áramlat jelentkezett. Az intelligencia talán a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, hogy bizonyos dolgokat egyszerüen letagadott, de talán az az érzés is dolgozott benne, mely a primitiv embereket hajszolja, hogy a kénytelen hazugságot legalább utólag próbálják megvalósitani. S a kaszinóban mindennap jobban megérlelődött a meggyőződés, hogy valami nagyszerü tüntetéssel kell kimutatnia, mennyire nem haragszik Szaplonczayra. A patikus néha már ugy emlegette Szaplonczay Ádámot, mint Danczka hirneves szülöttjét, aki egy csapással nevezetessé tette szülővárosát. A pap sem akart a ravasz patikus mögött maradni és elvétve nyilvánosság elé merészkedett azzal az ötlettel, hogy talán valami emléktáblával lehetne megjelölni a házat, ahol Szaplonczay született. De nem sok hive akadt az ötletnek, mert az a ház zsidókézre jutott s az intelligencia háta borsódzott a gondolattól, hogy ilyen tisztesség éppen zsidót érjen. Az igazgató már sokkal szerencsésebb volt. Az iskola annáleseiben kutatván, megtalálta a Szaplonczay Ádám bizonyitványait s miután egy-két érdekes epizódot is tudott melléjük hazudni a költő iskolai életéből: sikerült az egészet néhány fővárosi lapba csempésznie. Ezzel aztán szerényen elkérkedett a kaszinóban.
Az uj áramlat elragadt az asszonyokra is. Eleinte csak abban nyilatkozott a danczkai asszonyok hódolata, hogy aki csak tehette, hozatott egy diszkötésü példányt a „Heszperidák kertjé”-ből. Abban az időben nem vetődhetett idegen a danczkai szalónokba, hogy az asztalon különböző nippek között meg ne találta volna Szaplonczay verses regényét. Később azonban nevezetesebb formában is jelentkezett a Szaplonczay-kultusz.
Történt ugyanis, hogy valamelyik asszony - véletlenségből vagy unalomból - el is olvasta a Szaplonczay könyvét és fölfedezte, hogy a poéta valami ideálról emlékezik meg a strófák közt s szerelmes lágysággal dalol a vörös eszmény szüzi ártatlanságáról. Az asszony gondolkozni kezdett, hogy ki lehet az a vörös eszmény. Tulajdonképpen tulzás is azt mondani, hogy gondolkozni kezdett, mert Danczkán csak egy vörös asszony volt: az iskola-igazgató felesége. Egy kicsit molett, de egészben szemrevaló asszony, aki idáig csak arról volt nevezetes, hogy két esztendő óta versenyez a patikárusnéval az elsőség pálmájáért. Nem látszott nagyon valószinünek, hogy valamikor a poéta ideálja lett volna, de a Szaplonczay-láz jól megművelte a talajt s minthogy a Heszperidák kertjének egyetlen női olvasója különben is haragosa volt a patikus feleségének, szivesen élte bele magát abba a gondolatba, hogy az igazgató feleségében lássa a vörös eszményt.
Még azon este fölkereste az igazgatónét.
- Tudod-e Liza, hogy Szaplonczay téged is megénekel?
Liza asszony az első percben még jobban elvörösödött. Az uj áramlat dacára is féltek attól Danczkán, ha a Heszperidák kertjéből valaki rájuk vélt ismerhetni. És Liza asszony még nem tudhatta, hogy mit énekel róla a költő. De mikor meghallotta, hogy őt sejtik a „vörös eszmény” alakjában és asszonyi észszel átgondolta, hogy micsoda erkölcsi haszna nőhet a felfedezésből, csudálatos módon maga is kezdett emlékezni, hogy Szaplonczay diákkorában csapta neki a levet. Sokat járt az ablaka alatt, de persze nem mert nyilatkozni. Hiszen kölyök-gyerek volt, a földből is alig látszott ki. De bizonyosan miatta sétált annyit az ablak alatt. Ki is lehetne más a „vörös eszmény?”
- Hajh, akkor még szép voltam! - sóhajtott Liza asszony és a szemeit törülte.
- Most is te vagy a legszebb asszony Danczkán, - bókolt neki látogatója. - És ha rájönnek, hogy te vagy a „vörös eszmény”, a költő ideálja: akkor a porba sujthatod azt a gőgös patikárusnét. Liza, én szép idők hajnalát érzem.
A fölfedezés hire elszivárgott a városkában. A patikárus felesége is hallott róla és kézzel-lábbal iparkodott a hatást elrontani. Szükségből ő is rászánta magát, hogy a Szaplonczay verses regényét elolvassa és mohón kereste a bizonyitékokat, hogy a „vörös eszmény” nem lehet az ő vetélytársnője. És hiveinek körében haragos gunynyal mondogatta:
- Neki volnának egérfogai? Lizának? Ha egyszer a város lapátja elvész, csak a Liza fogaiból kell egyet kölcsönkérni. És oda is fogja adhatni. Nem fog különösebb akadályba ütközni.
De meddő volt az erőlködés, a guny. A Szaplonczay-kultusz sokkal mélyebben gyökerezett már a danczkai hangulatban, semhogy kapóra nem jött volna az érdekes fölfedezés. Közszükség volt, hogy találjanak valakit vagy valamit, akiben vagy amiben Szaplonczay iránt való kivételes hódolatukat személyesithessék. S még a férfiak is valami hallgatag egyetértéssel kezdtek bucsut járni a „költő ideáljához”. Hiszen ez a legvilágosabb bizonyiték, hogy ők egy pillanatra sem érezték magukat találva a Heszperidák kertjének pikáns verseitől. Már maguk is kezdték hinni, hogy a riporter hazudott, mikor a danczkai forradalomról mert fecsegni. Forradalom Danczkán? És Szaplonczay ellen? Mese az. Még a köveket is felkutatjuk, amelyeken valaha járt. Az ideálja pedig, a „vörös eszmény”, Danczka város irodalomtörténeti nevezetességévé van avatva. Városi látványosság, amelyet minden idegennek látni kell. Mert Danczkán járni s a „vörös eszményt”-t nem látni: - micsoda őrült közöny volna az?
A patikus felesége még egy utolsó kisérletbe öntötte fellázadó haragját. Vasárnap este, mikor tele volt a patika alja az intelligenciával, megint kikezdte vetélytársnőjét. Most más oldalról.
- Szegény Szaplonczay! - igy kezdte. - Milyen ártatlanul vádolták, hogy Danczkát akarta volna gunyolni. Én egy percig sem hittem volna az ostoba vádban. Mert ha azt irja, hogy egyetlen vöröshaju Veronika bolyong a fák alatt és azt sem a vörös hajáról lehet megismerni, hanem a liliomáról, melyet - nem ejtett el: akkor nem gondolhatott Danczkára. Nincs itt olyan vörös Veronika, aki a liliomát nem ejtette volna el.
Ez a kisérlete is balul ütött ki. Maga a patikus forrázta le a feleségét:
- Belőled a düh beszél. Haragszol a költő ideáljára, annyi az egész.
S attól fogva tárgya volt a terjedő Szaplonczay-kultusznak. Liza asszony egyre nőtt a tiszteletben s megváltozott egész viseletében. Valami szelid lemondást tükrözött az arca és hangjának bánatos rezgéséből egész Danczka kihallotta a zokogást. Hisz ez a nő hivatva volt a költő oldalán átélni az életet és sorsa a danczkai elemi iskola igazgatójához láncolta. Hódolattal járultak eléje az emberek s ha ki valami hirt tudott a költőről, ugy hozta meg neki hüségesen, alázkodva. A lakása is muzeummá vált a futó napokkal. Az asztalon ujságok - Szaplonczayról szóló cikkekkel; a falakon arcképek - a Szaplonczay arcképei, gyermekkorától kezdve, ahány fajtát csak fel lehetett hajszolni; és mindenütt apróságok, amiknek Szaplonczayra kellett emlékeztetniök. A régi bizonyitványai, egy penecilus, melyről az iskola öreg szolgája mesélte, hogy Szaplonczaytól kapta valamikor, egy padrészlet, amelybe Szaplonczay belefaragta a nevét, mikor a negyedik elemibe járt, és igy tovább.
Ugy volt, hogy az igazgató ur voltaképpen sokalta is a muzeumot a saját lakásán. De Liza asszony az egekhez sirta fel panaszát:
- Hát az emlékét sem szabad tisztelnem? Ti mondjátok meg, óh egek!
Az igazgató lenyelte mérgét és sietett a kaszinóba. Mert ott megélénkült most az élet s nem mehetett intelligens ember számba, aki a mindennapos konferenciákról elmaradt. Ha a férfiak megváltozott hangulata az első napokban elragadt az asszonyokra, most visszaszármazott a férfiakhoz és egyszerüen elforgatta a fejüket. Már alig emlékeztek a kellemetlen ügyre, mely a riporter ellennyilatkozatával forma szerint letünt a napirendről s minden danczkaiban dolgozott a láz, hogy monumentális módon nyilatkozzék meg Szaplonczay iránt szülővárosának hangulata. Mikor pedig hire jött, hogy az irodalmi társaságok tagjaik közé fogják választani a költőt, Danczka nem birt magával.
- Mért nincs most követválasztás! - fakadt ki a patikus elkeseredve.
- Ha még sohasem buktatott grófot, most megcselekedné Danczka! - toldotta meg a kifakadást az intelligencia többi tagja.
S hogy a titkos vágy igy kipattant, azontul nem is próbálták többet véka alá rejteni. A kaszinóban, a patika előtt, a piacon s ahol csak találkozott az intelligencia, nem esett szó másról, csak a jövő választás idejéről, mikor Danczka meg fogja mutatni a világnak, hogyan kell tisztelni a város nagy fiait.
Még a kapitány is elszólta egyszer magát.
- Grófot eszünk!
A kastélyt pedig hiába óvta a vaskerités, csak beszivárgott a mozgolódás hire. Danczkay György nevetve hallgatta s egyszer felkiáltott:
- Vigyen el az ördög, ha kedvem nem volna lemondani! Csak ismerném azt a poétát, hogy még jobban szerethessem. Hátha igazán jól esnék neki az a mandátum? Legalább tőlem kapná s nem ezektől a szamaraktól.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Fönn, a fővárosban Szaplonczay Ádám annyit tudott a danczkai ügyről, amennyit annak idején az ujságok irtak róla. A leveleket, amiket később küldözgettek a danczkai tisztelői, bizony a városi lakásán lepte a por, mert ő már május derekán átköltözött a Margitszigetre. Semmiről sem akart tudni. Amióta kergette a dicsőség, már sokkal kevésbbé érdekelte. Legjobban szeretett volna maga elől is elbujni. Bujdosott is a sziget fái között, mint az üldözött. Pedig csak egy álom üldözte. De az ott pihent a szivében és nem akart elszállani. Meg nem irott, csak átérzett dalok zsongtak a pihenő álom körül és testőrökként őrizték. A margitszigeti rózsák pedig illatozva várták jöttét és mindennap elébe küldötték illatukat.
S a városi lakásban gyültek, gyültek a levelek.
Nehéz paksaméták, amik talán föl nem fedezett verses regényeket hoztak a szerencsés poétának, hogy most már ő fedezze fel őket. Hivatalos külsejü levelek, amik talán irodalmi társaságok vagy csak asztaltársaságok elismerését hozták. Keresztkötésből (mint valami pólyából) kimosolygó ujságok, amikben kétségtelenül dicsériádák lesték, hogy mikor szerencsélteti a poéta őket az elolvasással. Aztán különböző szinekben, kisebb parfümös levelek, amikben az utcák naivái kopogtatnak sejtelmesen vagy világosan a kitünő költő kegyeiért. S garmadában a szürke levelek, amikben az ismeretlen ismerősök jelentkeznek sorra, hogy hiszen „mi már régen ismerjük egymást és szemtelen kutya volnék, ha elsőnek nem sietnék a gratulációmmal!”
Por rakódott a levelekre. A házmester sem zavarta.
Mert Szaplonczay Ádám, mielőtt a szigetre költözött, határozottan meghagyta, hogy ne merjék utána küldeni a leveleit. Neki éppen elég volt az a nyitott boritékkal küldött, sablonos levél, amelyet május derekán kapott. Az utolsó, melyet még elolvasott. Abban volt megirva, hogy „Korniss Géza eljegyezte Wéber Angéla kisasszonyt...”
Van ugy az ember, hogy esztendőkön át álmodik egy álmot s eleped a vágytól, hogy azt az álmot egyszer megvalósulva lássa. Mikor aztán az álom teljes pompájában kibontakozik előtte, az embernek még sem telik benne öröme. Nem, mintha ostoba lett volna az álom, oh nem, akár elülről álmodná most is megint - de valami zavaró porszem tapadt hozzá, vagy egy kis folt esett rajta és ez a porszem, ez a kis folt a husz esztendős várakozás után is meg tudja rontani az élvezetet. Ki nem hallott például a mese gyermekéről, ki reggeltől estig dülledő szemmel csüngött egy barackon, mert hamvaspiros volt és csábitóbb mindennél? A gyermek érezte, hogy a torkát száritja a vágy és az alkony köpenyege alatt ellopta a barackot. Aztán pedig sirva dobta messzire, mert a barack másik oldala még egy kicsit éretlen volt. Már nem kellett neki. Pedig a barack is szép volt és ő is éhes volt.
Szaplonczay Ádám nem érezte szive körül azt a jótékony melegséget, melyet a sikertől várt. Pedig minden ugy volt, ahogy lázas éjszakákon megálmodta. Szerencsésen kiásta magát abból a sokszoros rétegből, amivel az ismeretlenség, az önmaga iránt való bizalmatlanság, a szakadatlan kételkedés boritja el a küzködő tehetséget. Verőfény zuhogott reá, ismerősen mosolyogtak feléje a legismeretlenebb arcok, értelme volt minden suttogásnak, melyet a háta mögött hallott és a fiatal leányok, akikkel a Margitszigeten megismerkedett, mindjárt olyan arccal nézték, melyről a kiváncsiságon és érdeklődésen felül valami csodálatosan meleg vágy is tükröződött. S nem volt másképpen a férfiakkal sem. Olyan száraz emberek, akik száz lépésnyiről elárulták, hogy a matematika a bibliájuk, egyszerre fölmelegedtek, ha a Szaplonczay nevét hallották.
- Ah, önről sok szépet olvastam! - mondta egy bankigazgató, aki csak esténkint járt ki családjához a Margitszigetre.
S ha akadt is egyik-másik, aki hasonló felkiáltás után azt kérdezte Szaplonczaytól, mikor lép fel ujra az operában, még ez is csak a sikerről mesélt a költőnek. Érezte, hogy a nevét már megtanulták, ha máskülönben az emberek nem is szoktak még rá az olvasásra. De ahhoz csudának is kellene esnie, hogy a magyar ember olvasásra szokjék. Az is sok tőle, ha egy nevet megjegyez magának. Sokszor kell azt neki a fülébe kiáltani, hogy el ne feledje.
A bizalmatlanságon és tépelődésen is tul volt. A gondolataiba és az érzéseibe beleszivódott az a határozottság, mely csak a siker nyomán nő meg. A tréma már nem bántotta. Egészséges asszony csak az első gyermeknél remeg. Azontul nem ijeszti sem a láz, sem az émelygés, sem a fájdalom; tudja, hogy ez mind csak muló érzés és túl kell rajta esni, hogy az a diadalmas apróság világra jöhessen. S nem ijesztették már Szaplonczayt sem a fájdalmas pillanatok, mikor a gondolatok készülnek világra jönni. Minden teremtésnek megvannak a fájdalmas percei s nem kell miattuk kétségbeesni. Ha estenden elbarangolt a szigeten, olyan boldogan cipelte fájdalmait, mint aki érzi, hogy szent fájdalmak hordozója. Csak éppen a magányt kereste ilyenkor, az éjszakát és a fákat: jó, ha az ember künn bolyong egy kicsit az éjszakában, a fáknak van a legvigasztalóbb beszéde.
Csak a teremtő perceken tul ne rohanták volna meg a kinok! De magány, éjszaka és fa: mind megboszulta magát rajta, mihelyt a gondolatoktól megszabadult. Egy lányfejet ringattak előtte s egy nevet suttogtak - honnan is tudták, hogy ugy megkinozhatják vele?
Megesett, hogy Korniss Géza ellátogatott hozzá a városból. Csupa mentegetőzés volt, hogy olyan kevés időt szentelhet barátjának, jóltevőjének. De aztán meg csupa boldogság is csurgott a szavaiból. Hiszen tanul, vizsgára készül és junius végén már tanár is lesz, hogy oltárhoz vezesse Angélát. Mennyit tudott erről a nagy készülődésről fecsegni! A délelőttök bizony egy kicsit hosszuak, mert akkor tanul; de annál rövidebbek az esték, mert akkor beül a Wéberék belső szobájába és az Angéla lábainál álmodozik, mig a kis menyasszony szaporán toldja az öltéseket. A staffirungját varrja. Lassan varrja, mert álmok keverődnek az öltések közé és sok álmot kell elkergetni, mig egy olyan kis fehér szoknya elkészül. Szerelmes szavak és bolondos játékok is elállják utját a tűnek. A vőlegény egy kicsit mohó s alig tudott megalkudni a menyasszonynyal. Bizony csak minden ötvenedik öltés után szabad egyszer megcsókolnia Angélát. Pedig, amilyen halovány, az ember szakadatlanul csókolni szeretné, hogy kipirosodjék.
A madárfejü tanárjelöltnek remegett a hangja:
- Nem tudom, mért olyan halovány? Hivogatom, hogy menjünk ki a szigetre, jó itt a levegő és tudom, hogy jól esett neki mindig, ha veled beszélgethetett. De nem akar jönni. Azt mondja, hogy nem szabad lustának lenni. A vőlegény tanul, mint egy kis diák, hát a menyasszony is szorgalmaskodjék, mint egy varróleány. És különben is Wéber mama beteges, mama nélkül pedig nem mehet sehová.
Szaplonczay rámondta:
- Angélának igaza van.
- De olyan halovány, - siránkozott Korniss. - Mikor összeállitom a Kritikai Szemlét (mert Wéberéknél irom most a cikkeket), csak elnézem, hogy milyen vékony, milyen átlátszó az én kis menyasszonyom.
- Siess a tanulással, - próbálta elvágni a beszélgetést Szaplonczay. - Nincs jobb orvosság a menyasszonyok halványsága ellen az esküvőnél. A nászut még minden menyasszonyt kigyógyitott.
Valahogy nehezére esett Szaplonczaynak, hogy ezeket mondta. Árnyék ült az arcára s olyan idegesen gyorsitotta lépteit, hogy Korniss Géza alig tudta követni. Szokatlanul keménynek látta most a költő arcát és olyan érzése volt, mintha Szaplonczay futni akarna tőle. Nem is először bántotta ez az érzés. Az eljegyzés óta akárhányszor járt a szigeten, mindig ilyen idegesnek, ilyen futásra késznek látta barátját. Azt a régi, minden nyomoruságon diadalmaskodó vidámságot, a lakótársak édes fesztelenségét, kettejüknek egymásba olvadt lelki életét: hiába kereste már. Mintha elszakadtak volna bizonyos szálak, amióta Szaplonczay előbb külön lakást bérelt, hogy a tanárjelölt nyugodtabban tanulhasson s aztán még onnan is átköltözött a szigetre. Korniss eleinte gyanakodott, hogy Szaplonczayban a jómód talán mégis fölébresztette a bősz gentryt s már nem szivesen látja maga mellett lakótársát, aki a nyomoruságra emlékezteti. De mikor egyszer célozni próbált gyanujával, Szaplonczay olyan dühösen szamarazta össze, hogy Korniss megnyugodott. De az ismétlődő idegességet még kevésbbé tudta megérteni.
- Téged bánt valami, Ádám! - fordult most tapogatózva Szaplonczayhoz.
A romok tájékán barangoltak. A fák ott part irányában egy kicsit ritkábban sorjáznak s széles tükrével feléjük csillogott a Duna. A gőzhajó ott prüszkölt el mellettük. Közvetlenül a part táján a kotrógép kattogása zavarta csak a csendet.
Szaplonczay visszafordult Kornisshoz:
- Ha azt mondanám neked, hogy visszaálmodom néha a mi aranyos nyomoruságunkat és legédesebb éjszakáim azok, amiket álmodva a néhai játékszobában tölthetek, ugy-e kinevetnél?
- Nem vagy boldog? - kérdezte ijedten Korniss.
- Boldog? De talán az vagyok. Ámbár szivesen kezdeném elülről, ha bizonyos volnék benne, hogy a szerencse megint csak fölkeresne. Mert tisztára bolond volnék, ha elhazudnám a gyönyörüséget, mit a siker nyomán érzek. A siker nagyon jól esett s bizonyára megéri azt a különös gyötrelmet is, amitől szabadulni nem tudok. Mégse tehetek róla, azért a gyötrelemért sokszor elátkozom boldogságomat is. Ugy kell lenni, hogy valahol elhibáztam a dolgot, vagy ugy esett életembe egy kis hiba, hogy nem tudok nyomára jönni, hol van. Csak hordozom ezt a kinzó hibát, mint olyik ember a golyót viseli testében, mert a doktorok nem mernek hozzányulni. S aztán csak az időjárástól függ, hogy az az ember érezze a testében maradt golyót. Én meg azt a hibát érzem, pedig talán csak az időjárás az oka.
Korniss elgondolkozott.
- Nem tudlak megérteni - mondta végre.
- Hisz én se értem magamat, - kacagott most már Szaplonczay. - Meglehet, hogy holnap egy kis szellő kerekedik, más lesz az idő s akkor már jókedvü leszek és boldog.
Egy ágat tört le Szaplonczay s nevetve szólott:
- Ostobaság, Géza, hidd el, hogy ostobaság. Ha az embert elkényeztetik a boldogsággal, éppen olyan nyügös lesz, akár egy gyerek. Valószinüleg az a bajom, hogy nincsen semmi bajom. Légy okosabb nálam és sohse kérdezd, mért vagyok ideges? Talán a kérdésed tenne éppen azzá. A bolondot futni hagyják s az neki a legjobb orvosság.
Ilyen erőltetett szentenciák után Szaplonczay sokkal vidámabbnak látszott és megint jókedvüen sétált a kavicsos utakon. El tudta bolonditani Korniss Gézát mindenféle kérdéssel, hogy van-e már sok munkatársa a Kritikai Szemlének, mutatkoznak-e már a tanitványok, akik a szerkesztő urban látják a jövendő mestert és korán állnak az udvarába, küldi-e már minden kiadó a nála megjelent könyveket és van-e már sulya a Kritikai Szemlének? Ezek a kérdések nyilván arra voltak szánva, hogy Kornissnak igen jól essenek s mindenek fölött más irányba tereljék a beszélgetést. S a kis tanárjelöltet olyan könnyü volt velük lekapni a lábáról. Szivesen áradozott a maga kicsi dolgairól és igazán hálás tudott lenni, hogy Szaplonczay azóta tüntetően sokat irt a Kritikai Szemlébe, ami természetesen sokat lenditett a lapocskán. Azt sohasem fogja elfelejteni Korniss Géza, hogy a gőgös egyetemi tanárok személyesen kérték meg, küldené nekik is a Kritikai Szemlét. Azok is tudták, hogy az uj poéta szivesen keresi fel verseivel a kis tanárjelölt lapját.
- Oh, - áradozott ilyenkor hálásan Korniss Géza, - több vagy te az én lapomnak, mintha az egész akadémia irna bele. Képzeld csak, a vidékről is kapok már előfizetőket, s a könyvkereskedők is kérik. És én tudom, hogy csak miattad. Aztán a tanárok! Hidd el, Ádám, annyit sem aggódom már a vizsgám miatt, mint régente az ebédért. Hogy engem mernének megbuktatni? Olyan nincs. És a miniszternek sem lesz bátorsága, hogy engem a vidékre nevezzen ki. Itt vagyok, itt maradok.
A homloka egészen kivörösödött a boldogságtól.
- Már nincs messze az idő, mikor az irodalmi és müvészi világ igazán találkozni fog az én szalonomban. Angéla is mondja. S én teli vagyok hittel és bizalommal, hogy nem is lehet rossz sorom, amig te állsz a hátam mögött.
Szaplonczaynak az ilyen tirádok alatt már, Isten tudja, hol járt az esze. Közbe is szólt olykor, de csak ösztönből, alig tudott róla. Szeme elkalandozott a hatalmas fák koronáin és ujra meg ujra rémlett neki, hogy a sötétzöld lombok közül egy halovány leányfej nézi mereven. Mintha nem is élne s holtan is nyitott szemekkel vádolná, ijesztené. A Korniss egyhangu áradozása nem tudta a látomásból kizavarni. Olyan mélyen furódott a látomás szemébe, hogy viharban és éjszakában is mindig látta volna. S ha Korniss már régen hajóra szállott, a szigeti est csendjéből még mindig az a látomás szökött Szaplonczay elé: csodálatos némasággal, mely egyszerre tudott vádolni és boldogitani. Ahogy a holdfény a sötét falevelekről lepergett, Szaplonczaynak ugy tetszett, hogy azokból a leányszemekből permetélnek a könnyek.
S valami sarkantyuzta, hogy valahára törvényt tartson maga fölött.
Leült a fübe és megszólaltatta magában a vádlót.
- Bünös vagy. Egy egész estén át suttogtál a leány fülébe és olyan világról meséltél neki, melyet talán még álmaiban sem látott. Meséltél magadról, aminek nem lehetett más célja, csakhogy a szivébe lopd magadat. Kerested édes szavakkal a szivét s mikor a leány arcára rózsákat festett a vágy, hogy már szinte repesve hozta eléd azt a szivet, akkor okoskodni tudtál, amitől becsukódik a leánysziv, mint az érzőke-virág, ha érinteni próbálják. Kicsaltad a saját kis világából s a magad világába nem vezetted be. Lángokat gyujtottál káprázó szeme előtt és cél nélkül csalogattad velük, mig reszketve maradt magára a sötétségben. Miért tetted? Éreztél akkor valamit, amit aztán megbántál, vagy nem éreztél semmit s csak a játékban telt bünös kedved? Mindegy. Ha megbántad az érzésed, későn bántad meg. Ha játék volt a célod, sohasem bánhatod meg eléggé. Szivedre ül az önvád és hátad mögött ostorral nógat a bosszu. Mert van az olyan ártatlan leányszivben valami, ami nem hagyja magát megölni s ha a szivet romokba döntötted, akkor röpül ki a romokból, hogy holtodig üldözzön bosszujával. Te pedig nem ijedtél vissza az utolsó ütéstől sem s mikor az a leány lelkének kinos vergődésében a könnyeivel kérdezte tőled, hogy mit csináljon, amikor egészen átadta magát neked és reád bizta, hogy egy szavaddal döntsél sorsa fölött: te akkor is az eszedre hallgattál és azt felelted, hogy legyen a másé, nem kivánod magadnak. Száz évig, ha élsz: - bünhődnöd kell, vérezned kell, a kinok kinjában égned kell. Mert van igazság és te játszani mertél az istenek legtitkosabb hangszerén: a lánysziven.
Aztán félénken próbált valamit felelni a védő is.
- Hát kerested te valamikor azt a leányt? Nem akadt-e utadba véletlenül, mint egy árok, melyen nem lehet átugrani? Nem fáztál-e abban a rettenetes társaságban, melybe nem a saját akaratodból kerültél s nem kellett-e ösztön szerint megállanod nála, akiből egy kis melegség sugárzott feléd? S ennyiért járna akkora büntetés? Aki a szivekben olvas, most is tudja rólad, hogy abban a nehéz pillanatban lelked minden fegyverével vivtad a harcot s a leány mellett, aki csak nyugtalanitani tudott, a te egyetlen barátodat nézted, akinek örök nyugodalmát áldozhattad volna fel szivtelenül. Vagy nézz most a lelkedbe és amikor már ismered a gyötrelmeket, amik sohasem fognak elhagyni, amikor hónapokon keresztül véreztél a halhatatlan tövisektől: kérdezd meg magadtól, tudnál-e másképpen cselekedni? Nem tudnál. Most is azt suttognád a leány könnyeiből kihangzó kérdésre: „Géza nagyon szereti magát, Angéla. Maga az ő legszebb álma. S olyan becsületes, olyan szeretni való, olyan jó fiu. Szeresse...” Most is tudnád, hogy hazudsz és mégis hazudnál, mert szentnek éreznéd a hazugságodat. Hát szivesen hazudtál talán, holott a kimondott szóból tőrök furódtak a te szivedbe is? Szivesen engedted át azt a leányt, holott igazabban le szeretted volna rombolni az egész világot, hogy csak ketten maradjatok, összeforrva, örök lázban: te meg ő? És a szót kimondtad, a vágyad megölted s megtennéd ujra meg ujra, ha valami titokzatos erő vissza tudna veled szállani ahhoz a nehéz pillanathoz. S ez volna a bün? Ez kinjaidnak megérdemelt forrása? Akkor nincsen igazság. Gyanutlanul törtél előre, ahogy a lelked kergetett és ha a földön kell fetrengened: a kő hibás talán, amelyben meg kellett botlanod. De még a kő sem. A büntetés, mint a bün: oktalan. Se az egyiknek, se a másiknak az okát nem látja az ember. Hát azért, vérezve és gyötrelemben, de emeld fel a fejed és előre!
Hiszen, ha ereje lett volna hozzá Szaplonczaynak. A nagy tervei fölragadták s akkor tett néhány lépést előre; aztán meg kisértve jelent meg az a halovány leányfej s akkor szárnyaszegetten bukott vissza a mélységbe. S a sejtelmes éjszakában, mig bugva szelték a hajók a sötét folyót, sokszor tetszett neki ugy, mintha a lombokon keresztül feléje kiáltaná valaki azt a nevet, az egyetlent: Angéla!
Ezer lombkoronából susogott neki titkokat az éjszaka. Vigaszt és vádat, tanácsot és parancsot. Az egyik percben kegyetlen akart lenni önmaga iránt, a másikban kegyetlen mások iránt. El fog utazni, mondta magának és meg se jön, amig meg nem gyógyult. Aztán vijjogva szólalt meg benne valami, hogy nincsen másutt gyógyulás, csak Angélánál és oda kell rohannia, ha mindjárt a legjobb barátja boldogságán keresztül is. S ez a gondolat marcangolta, tépte órákon át. Ezer formában tolakodott eléje a kérdés, hogy szabad-e önmagát feláldoznia Korniss miatt? Szabad-e Angélát föláldoznia? Mert Angéla is vérzik, véreznie kell. S ha a leány boldogtalan, boldog lesz-e csak Korniss is? Nem lesz boldog. Ütnie kell egy órának, mikor a hazugságok kifutnak a hazugságokra épitett boldogság alól és akkor megtépve, kifosztva bámulnak majd egymásra mind a hárman. Ő, aki lemondott, mikor szeretett; Angéla, aki szerelem nélkül ment az oltár elé; és Korniss, aki mohón fogadta a boldogságot, mely csak kettős áldozat árán lehetett az övé.
A hajóhid tájékán járt most Szaplonczay. Egy csomó asszony fecsegett, kacagott arrafelé a homályban.
És Szaplonczay sóhajtva indult a nagy szálló felé.
- Micsoda ügyetlen teremtés lett az asszony! Ha csak egy is nyakamba tudná vetni a mézes hurkot, milyen hálás volnék neki! Azt hinné a kis bestia, hogy behálózott, pedig soha nagyobb gyönyörüséggel nem futottak asszonyi hálóba, ahogy én futnék. És ha megkinozna a szenvedélyével, ha elgyötörne a szeszélyeivel, ha ki tudna tépni minden gondolatomból: még hálásabban csókolnám a gyalázatos kis lábait. Hiszen a menekülésemet hozná meg.
A portás köszöntötte a nagy szálló bejárójánál.
- Jó estét, Szaplonczay ur!
S akkor világosan hallotta a költő, hogy egy női hang suttogva kérdi:
- Ez Szaplonczay? Ez ő?
Azt mondta magának, hogy ez is egy a kiváncsi asszonykák közül. Megütötte fülét a kétségtelenül divatos név. Aztán nincs tovább. Pedig ebben a pillanatban kezdődött meg az a kurta kis regény, melyet Szaplonczay később megfosztott ugyan a regény karakterétől, de azért maga is emlegette olykor, mint a - vörös epizódot.
Nem szabad ráfogni Liza asszonyra, a danczkai elemi iskola igazgatójának tiszteletreméltó hitvesére, hogy feltünően kereste a költő ismeretségét. Bár némi jussa is lett volna, hogy az asszonyi fegyvertár minden használható eszközét kipróbálja (hiszen egész Danczka tudja, hogy ő a Szaplonczay megénekelt ideálja), sokáig tudott tartózkodó maradni. Ebéd táján ugyan mindenkor a Szaplonczay asztalának közelében telepedett le, de utóvégre valakinek csak oda is kellett ülnie, ha már a vendéglős oda is állitott asztalt. Magányos sétáin azonban sohasem követte a költőt s amin a rosszakarat sem ütközhetett volna meg, még a hajóállomásnál sem próbált az utjába akadni. Pedig ott van a mindennapos korzó és a fiatal leányok nem voltak olyan tartózkodók Szaplonczayval szemben. Sőt rendes mulatságuk volt, hogy széles sorban sétálva a parton, elállják az utját és aztán csak maguk közt engedjék elsétálni. De akkor egy kis mosolyt sem sajnáltak tőle.
Liza asszony sohasem vágott a Szaplonczay utjába. Pedig a harmadik napon már sértve is érezte magát hiuságában.
- Ahhoz képest, hogy verseket irt hozzám, elég feledékeny fiatal ember. Egy kis iparkodással már rám ismerhetett volna. Vagy én változtam volna meg annyira?
A tükör megvigasztalta Liza asszonyt és határozottan elitélte a költő emlékező-tehetségét. Minthogy azonban Szaplonczay tovább sem mutatott hajlandóságot, hogy danczkai ideálját megismerje és nap nap után a legbántóbb közönynyel haladt el a vörös eszmény mellett: Liza asszony elszánta magát, hogy telefonon kiszólitja a szigetre Forgács Pétert, aki fogalmazó a minisztériumban és Danczkán iskolatársa volt a költőnek. Neki pedig unokatestvére. Amilyen bolondul dolgozik néha a férfiak emlékező-tehetsége, megeshetik, hogy Szaplonczay hamarabb fölismeri az iskolatársát, mint az ideálját. Az ugyan csuf dolog lesz tőle, de mindegy. A Forgács közvetitésének mégis meglesz az eredménye és - enfin, az a fő. Telefonozott tehát a minisztériumba a fiu után. Szükség esetén, gondolta magában, valahogy csak lerázza megint a nyakáról azt a Forgács gyereket.
Abban aztán már nem volt semmi feltünő, hogy amikor másnap, alkonyat idején már együtt ültek a parti korzón, Liza asszony egyszerre odasugta Forgácsnak:
- Te, Géza, nem Szaplonczay Ádám megy ott?
- Szaplonczay? De alighanem igazad lehet. Én bizony, alig ismertem rá.
Liza asszony ugy tett, mintha nem igen érdekelné a dolog. Már a hajóhidon sürgő vendégeket figyelte s csak ugy félvállról vetette oda:
- Pedig, ha jól emlékszem, iskolatársak voltatok.
- Sőt még az egyetemen is többször találkoztunk, - toldotta meg a szót Forgács.
Öt percig másról beszélgettek. A théma ott kavargott előttük a korzón. Asszonyok, arcukon a nyári alkony aranyos barnaságával és hangjukban a Duna lehelletének frisseségével. Azután leányok, akik ezen a szigeten alig különböznek az asszonyoktól, mert napközben férfiak nélkül tengődik a sziget s asszonyok és leányok nagyon egymásra vannak szorulva, ha egy kicsit birkózni akarnak az unalommal. Most is egy csomóba gyültek és a Margitsziget természetrajzához tartozik, hogy ebben az alkonyi órában egyforma mohósággal lesték a városból érkező férfiakat. Ha másé is az a férfi: tudja isten, mindjárt jobban érzik magukat a szigeten, hogy mégis férfiak vannak a közelükben.
Liza asszony, azt mondta a Forgács-gyereknek:
- Azt hinném, sok szamár futhat ott a tulsó parton, hogy a férfiak nem tévednek ide napközben is. Nálunk az utolsó gyereknek is van annyi esze, hogy almát akkor kell lopni, ha a gazda nincs otthon. Az alkalom is jobb akkor s az alma is jobban kinálja magát.
A Forgács-gyerek egy kicsit ostobán nevetett a megjegyzésnek.
- Szép almák, - mondotta, ahogy megint egy csomó gömbölyű asszony gomolygott el mellette.
Liza asszony akkor már ujra látta Szaplonczayt. De várt, amig elhalad. Hátha megismeri Forgácsot. De Szaplonczay tekintete a folyamon csapongott valamerre és Liza asszony az ajkába harapott.
Két perc mulva rákezdett megint:
- Vihette valamire ez a fiu.
- Kicsoda?
- Hát Szaplonczay Ádám. Nagyon elegáns, pedig az öreg Szaplonczayt temetni is hitelbe kellett. Ádám is a minisztériumban dolgozik?
- Nem.
- Különben bolondságot kérdeztem, hiszen egész nap itt van a szigeten, - szólt Liza asszony, mintha önmagához beszélne.
Aztán megint egyébről fecsegett. A hegyes nyelvecskéje sok beszélni valót talált egyre. Ugy találta, hogy a korzón sétáló asszonyok közt nagyon sok a keleti tipus. Micsoda csipőjük van ezeknek! - kiáltott fel majdnem indignációval, mintha az erős csipő a becsületében bántaná. És milyen hangosak! Danckán követválasztáskor sincs akkora lárma, mint ahogy ez a fajta tud zajongani.
Forgács Péter a nyelvével csettintett:
- De vér van bennük.
- És zsir. Sok zsir.
- Ami azt illeti, kedves kuzin, - nevetett Forgács, ahogy Liza asszony molett alakján elnézett. És tovább is beszélt, de Liza asszony már nem hallotta. A korzó végén meglátta a Szaplonczay magas alakját s a türelmetlenség lassankint fejébe kergette a vért. Már bosszankodott. Mért nem akarja az az ember fölismerni? Mért járkál olyan érzéktelenül, mintha fogadalmat tett volna, hogy egész este asszonyok közt fog sétálni és egyet sem lát meg? Voltaképpen sok ez a gőg egy Szaplonczay-ivadékban, aki elvégre mégsem egyéb, csak poéta. Az is valami?
Ebben a pillanatban Liza asszony, ha csak a szivére hallgat, megveti Szaplonczayt. De hát a kötelesség? Akiben egész Danczka a költő ideálját csodálja, s aki lakásából is egész Szaplonczay-muzeumot csinált: mégsem vetheti meg Szaplonczay Ádámot. Mit szólna hozzá a danczkai intelligencia? És a patikárusné?
- Szeretnem kell! - gondolta magában Liza asszony és nagyot sóhajtott. Hiszen ha nem kellene szeretnie!
Annál jobban haragudott Forgács Péterre. Ez a mamlasz már régen megszólithatta volna hires iskolatársát, aki talán még segitségére is lehet valamikor a minisztériumban. S dehogy jutna eszébe, hogy megszólitsa. Inkább azokat az erős csipőjü asszonyokat falja a szemével. De ilyen a Forgács-fajta. Talán az ő ura más? Az is boldog, amióta Liza asszony egy kicsit hizik.
Hirtelen megszólalt:
- Ha nem csalódom, Péter, Szaplonczay megismert téged. Nézd csak!
Szaplonczay csakugyan megállott a hajóhid előtt és visszanézett. Liza asszony ugyan megesküdött volna rá, (ahogy igaza is lehetett), hogy Szaplonczay csak véletlenül néz arrafelé, de azért már eltuszkolta maga mellől Forgács Pétert. S valami heves izgalom kapta meg, ahogy messziről figyelte a hajdani iskolatársak véletlen találkozását. Egy világért sem nézett volna arra, de egyetlen mozdulatuk sem kerülte el figyelmét. Milyen ügyetlen az a Péter! Valósággal megrohanja a költőt. Az csupa meglepetés. Most fölenged. Mosolyog. Megöleli a régi pajtást. Figyel. Összecsapja kezeit. És most... Igen, már meglátta és jön.
- Jön, hozzám jön! - ujjongott valami Liza asszonyban és különös bágyadtságot érzett. Mintha annak a pár pillanatnak láza és izgalma minden erejét kiszivta volna. A szemét is be kellett hunynia, most már igazán. S a várakozástól zugó fejét kissé lehorgasztva, most azt mondta magának, hogy mégis szép a kötelesség és Szaplonczay is szép. Csudálatos, hogy Danczkán jóformán észre sem vette, pedig milyen jól fest a cigányos fejével! De persze, melyik eladó leánynak volt valaha szeme diákok számára? Hisz az még tacskó. S most behunyt szemmel is látta, érezte, hogy egy hatalmas, szép fiatalember közeledik feléje. Akkora ember, hogy ha Danczkán kiállna a piac közepére, akkor is ellátszanék Budapestig. Ugy képzelte erős felhevülésében Liza asszony.
A Szaplonczay hangja riasztotta fel:
- Nagyságos asszonyom, én sohasem fogom magamnak megbocsájtani, hogy napok óta látom és nem ismertem meg. Én nem ismertem meg Hankó Lizát!
Liza asszony kegyelmes volt és békülékeny. Mentegette a költőt.
- Megváltoztam.
- Hiszen asszony!
- Talán jobban is megváltoztam. S ki tudja, én megismertem volna-e magát, ha odahaza Danczkán nem látom annyiszor az arcképét.
Szaplonczay nevetett.
- Hallottam, hogy Danczka haragudott rám.
- Az régen volt, - sietett a válaszszal Liza asszony. - Ma nincsen Danczkán tisztességes ház, amelyben egy sereg ujság, könyv vagy kép ne beszélne magáról.
De mintha elszégyelte volna magát, hogy igy kifecsegte Danczka titkát, egy pillanatra elhallgatott. A tekintetével felszólitotta Szaplonczayt, hogy üljön melléje s aztán hirtelen másról beszélt.
- Én sem ismertem volna meg magát, Szaplonczay. De a véletlen ugy akarta, hogy amikor a minap este megérkeztem, a portás éppen előttem köszöntötte a nevén.
Szaplonczay emlékezett a jelenetre.
- Hát ön volt?
- Én voltam. Most maga haladt el mellettem, mintha a világon sem volnék.
- Csak törlesztettem valamit a kölcsönből, - nevetett Szaplonczay. - Vagy akart-e valaha meglátni, mikor Danczkán egész délutánokat sétáltam át az ablaka alatt?
- Leány voltam, - szemérmeskedett Liza asszony s mintha egy porszemet látott volna meg a bluzán, szerető gonddal simitotta végig puha kezével a bluz selymét. Éppen a keblén.
Könnyü pirosság tüzelt az arcán. Ahogy fölnézett és mosolyogva fordult Szaplonczayhoz, a szép szemeiből világosan hangzott ki a kérdés: „nos, diák ur, meg van-e elégedve az ideáljával, ma is tetszik-e még a vörös eszmény, amint elnevezni méltóztatott?” S Szaplonczay sok kedvteléssel nézte Hankó Lizát, mintha egy piros felhőn gyermekkorának egy darabja szállt volna elébe. A tejfehér arc egy kicsit megtelt, pufókabb lett, de a lángvörös haj most is olyan csudás borzassággal folyta körül a Liza arcát, mintha kigyulladt volna. Az első pillanatban Szaplonczayt olyan érzés kapta meg, hogy megint kis diák, de nagy szerencse érte, mert véletlenül a vörös Liza mellé ülhetett. S szinte diákos szavak tolultak az ajkára, olyan erős volt a képzelődése. De aztán lesiklott tekintete a vörös Liza gömbölyü, csöppet sem leányos formáira és Szaplonczayn keresztülfutott egy gondolat. Hátha az élet is a meséből kölcsönzi néha a fegyvereit? A mese dolgozik ugy, hogy a veszedelemben forgó hős elé hoz egy alakot, egy dalt, egy képet, mely gyermekkorában lelkesitette és ezzel a látomással hozza ki a veszedelemből. Hátha a Liza is ugy szállt vissza ifjukorából, hogy most kimentse a bajból? Ezért a lángvörös hajért egykor lángba tudott borulni a szive s a Liza asszony hajából most is veszedelmesen röpköd a szikra.
Az asszony érezte, hogy nehéz percnek jutott küszöbére. A költő vizsgálja. A férfiszemek szigorusága vizsgálja fölül azt a könnyelmü itéletet, melyet az ideálról a kis diák szemei mondottak valamikor. Egy perc - és az ideál porba omlott, ha könnyünek találtatott.
Megszólalt:
- Itt maradsz vacsorára, Péter?
- Ha nem vagyok terhedre, - felelte Forgács.
- Meg akartalak rá kérni, - mondta Liza asszony mosolyogva és magában azt gondolta, hogy mért nincs a szamaraknak legalább egy józan pillanatuk? De hamar tisztában volt vele, hogy ezt az embert ma este már nem lehet lerázni, tehát belenyugodott a kellemetlenségbe.
Fölkelt, hogy kiséretével elinduljon a vendéglő felé.
A mai est még az unalomé, gondolta, mialatt legkedvesebb mosolyával szólitotta maga mellé Forgács Pétert. De talán tartozom is neki valamivel, hogy a legnagyobb akadályon mégis átsegitett. Annyi szent, hogy Szaplonczay most már nem kerülhet el. S a végin ez is valami.
Szaplonczay egy percig még hátul maradt. Az ereszkedő szürkületből ingerlően váltak ki a szép vörös asszony alakjának körvonalai. A vörös haja mintha világitott volna a homályból. Egy pár gyöngyszem, ahogy a vastag hajsátor alól kiragyogott, kápráztatta, mintha szent-jános-bogárkák villognának feléje az éjszakából. S a költő maga is tüzelte, lázitotta magát, a gyermekkor emlékeivel itatta felizgatott képzeletét s szakadatlanul gondolt az örvényre, mely elnyeléssel fenyegeti. El kell pusztulnia, ha valami szerencsés véletlen utjába nem hoz valakit vagy valamit, hogy megmentse. Egy vágyat, mely kiragadja a tépelődésből, vagy egy asszonyt, aki szakadatlan mámorral kiszakitja gondolataiból. Egy szalmaszálat, amibe megkapaszkodjék!
Sóhajtott.
- Ejh, szalmaszálnak a legkivánatosabb. És valamikor talán szerettem.
Liza asszony után sietett, aki ezen az estén kimutatta egész bátorságát. Mert az egész vacsora alatt ugy tett, mintha nem is kérdezősködött volna Forgács Pétertől Szaplonczay felől. A szegény kis fogalmazó ennivaló bambasággal hallgatta, hogy Liza asszony egyszerre milyen jól van tájékozva a költő egész életéről. Még azt is tudta róla, hogy ki volt nyomoruságában a lakótársa.
Forgács Péter a fekete kávénál elgondolkozott.
- S tőlem azt kérdezte, hogy vajjon Szaplonczay is a minisztériumban dolgozik-e?...
Másnap Szaplonczay Ádám már tiz órakor elindult az alsó sziget felé. Mikor a rózsakert tájékán gondolkozni kezdett, hogy talán vesz egy pár rózsát Liza asszonynak, egyszerre rózsákkal jött eléje az „eszmény”. Liza asszony megelőzte. Könnyű csipkeruhából virulva mosolygott a költő felé. Nagy csomó rózsát tartott a kezében s ahogy kacagva emelte a levegőbe, Szaplonczay ugy találta, hogy Hankó Liza még most is nagyon szemrevaló. Elég magas, hogy az a kis asszonyos kövérség ne vegye ki a formájából s ha az arcán mutatkoznék is már valami őszi nyom, az a csodálatosan vörös haj azt is meg tudja szépiteni. A könnyü csipkeruha megtette a többit. Szaplonczaynak a fiatal dió magja jutott az eszébe: az ember azt hiszi, hogy egyszerü ránézéssel is ki tudja hámozni a finom héjából.
Megcsókolta az asszony kezét.
- Magáról álmodtam.
- Amilyen voltam vagy amilyen vagyok? - ingerkedett Liza asszony.
- Nem tudom. De a magam Lizájáról álmodtam s az mindig jó volt hozzám.
Liza asszony egy kis melankóliával szólalt meg:
- A maga Lizája? Ugy kell lenni, hogy az embernek idővel változik a szeme. Ahogy kicsi korában uj fogakat kap, később a szemeit is kicseréli az idő. Ki tudja, ha korábban kapom meg a mai szemeimet...
Szaplonczaynak megint eszébe jutott a fiatal dió magja: csak rá kell nézni s kihámlik a héjából. Ebben a pillanatban ugy rémlett neki, hogy ha most kiterjesztené a két karját s aztán össze akarná fonni a mellén: valaki már közbeszorulna.
- S ha korábban kapja a mai szemeit? - Nos? - kérdezte.
Liza asszony sóhajtott.
- Talán boldogtalanabb volnék.
- S most boldog?
- Az vagyok. Nagyon szeret a férjem.
- Elég az, ha ő szereti?
- Én is szeretem! - mondta gyorsan Liza asszony és belekapaszkodott a Szaplonczay karjába. Egészen más dologról fecsegett. De minden thémán és beszélgetésen megérzett, hogy erőlteti s hiába csapongott százfelé. Szaplonczay még ezen az uton megtudta, hogy a danczkai láz milyen különös érzésbe sodorta ezt az asszonykát. Már mint théma is kezdte érdekelni a szép asszony, akiben kései érzés gyult egy poéta iránt, mert az emberek hite szerint a költő róla énekelt. Talán nem is emlékezett a poétára, talán sohasem gondolt reá s mert az emberek ugy nézték, mint a költő ideálját, lassankint ő maga is titkos gondolataiba foglalta az ismeretlent. Összegyüjtötte a verseit, amelyekben magát kereste; a költő képeivel vette magát körül, hogy azok ne hagyják benne kialudni a mesterségesen szitott érzést; és réveteg szemekkel indult a keresésére, hogy hátha utólag megvalósulhat, amit a poéta talán csak hazudott, de az emberek bizonyosra mondanak. Ez az asszony a legkülönösebb teremtés, aki azért akar szerelmes lenni, hogy ne hagyja hazugságban a poétát és az embereket. Ámbár hiszen egy kicsit a hiusága is csiklandozhatja. Ha már az egész Danczka a költő ideáljának tette meg, - legyen Danczkának az ő akarata szerint.
De csak az első napon volt ilyen Liza asszony. Azontul mindennap más tudott lenni. Igaz lehet a mondás, hogy minden asszonynak hét bőre van, a szerelmes asszonynak hétszer hét. A szerelmes vörös asszonynak talán még több is. Mert Liza asszony csodálatosan sokszinü volt.
Szaplonczay, aki az első napokban pompásan be tudott magának számolni a szándékairól és olykor szinte kétségbeesett, hogy az egykori ideál sem tudja kinzó gondolataiból kiforgatni: egy hét leforgása alatt majdnem kedvet is kapott már a különös játékhoz. Az éjszakák még akkor is sokat kinozták s ha éjféli órában lenézett az ablakból a sötét szigetre, megint látta az Angéla bánatos fejét s a lombok közül kihallotta panaszos sóhaját. És hiába volt, ha a párnák közé furta a fejét: mindössze zavarosabb lett a kép és ugy rémlett neki, hogy Angélának megvörösödött a haja. Most már a Liza asszony bátorságával és asszonyos furfangjaival kisértette Angéla s igy még sokkal jobban kinozta.
Kiugrott ilyenkor az ágyból.
- Szabadulnom kell ettől az asszonytól, hogy megszabaditsam tőle Angélát.
De igazság szerint nem veszett kárba az ilyen zavaros látomás, mert ha másnap Liza asszony valami leányos tartózkodással lepte meg, akkor Szaplonczay sok csábitó vonást födözött fel benne Angélából. S ha a leány csak vesztett vele, ha Liza asszonynyal folyt össze Szaplonczay lelke szeme előtt, viszont az asszony csak nyerhetett. Ilyenkor Szaplonczay igazán kivánatosnak találta az egykori ideált. Hiszen hasonlit Angélához.
És aztán, ha Szaplonczay nem is próbálta számitásba venni, sokat jelentett az a körülmény is, hogy Liza asszony - közelebb volt. És milyen közel!
Délelőtt együtt bolyongták be a szigetet és Liza asszony ott hajlott, imbolygott, forgolódott körülötte. A szép aszonyi test minden csábját érezte s mig egy kis kábultsággal követte, sokszor érezte a női haj finom illatát. Mintha azokban a csöndes fasorokban minden fa mögül uj alakban szökött volna ki a kisértő asszony: Szaplonczay mindig uj Lizát látott maga előtt és mindegyik csalta, vonta, hivogatta a rejtelmes, édes árnyékba. Száz Lizával birkózott s ha kilencvenkilencet szerencsésen legyürt az eszével, a századik mégis bele tudott csimpajkodni a szivébe. Elvégre Szent Antal igen nevezetes dolgot művelt, mikor annyi csábitáson tudott győzni a pusztában, de nem szabad elfelejteni, hogy Szent Antal akart győzni. S az mégis más. Voltaképpen Szaplonczay áhitozott egy kis vereség után s azért kereste a kisértést, hogy ne tudjon neki ellentállni.
Mégsem vehetett volna rajta erőt a kisértés, ha nagyon is átlátszó. De Liza asszony már régen levetette azt a bőrét, amelyikben Szaplonczaynak mindig eszébe juttatta a friss dió magját. Oh, azok a napok már elmultak, mikor Szaplonczay csak önmagával tusakodott, hogy merje-e ölelésre tárni a karjait! Az a Liza, aki a multról ábrándozott, egyszerűen meghalt és most egyre uj meg uj Lizák bukkantak ki a föld alól. Az egyik pajkos volt, a másik szenvedélyes; az egyik ugy tett, mintha félne Szaplonczaytól, a másik játszott vele. És mindegyikben volt valami közös vonás: a nagy szemükből világosan szólt a figyelmeztetés, hogy a férfi ne merje elhinni, amit a változó Lizák viselkedése neki igérni látszik. És különösen ne merjen holnap is gondolni arra, amit tegnap már elérni vélt. Nincs tegnap és nincs holnap. És nincs a sok Liza közt csak egy is, aki a másikhoz hasonlitana.
Szaplonczay eleinte mosolygott ezen az izgató játékon. Azt mondta magának:
- Ez a ravasz kis bestia milyen hamar észrevette, hogy a multat ki kell hagynia a fegyverei közül! Mig azt a régi ideált keresem benne, aki talán hevitett valamikor, sohasem tetszhetik nekem mai alakjában. Az asszony mindig könnyen győz a leányok fölött, de van egy leány, akivel szemben gyönge lesz: - pedig az a leány már csak emlék, az ő saját leánykori emléke. Ezt nem tudja legyőzni. És ez a ravasz asszony már nem is fecseg a multról, hanem ugy tesz, mintha most ismerkedtünk volna meg. Mondhatom, nem fogy ki a fegyverekből. S talán csak azért nem tud legyőzni, mert még mindig látom a fegyvereit. De ördöngős asszony s nem is tudom, hogy kerül ilyen fajta Danczkáról!
Amit nem vallott meg magának: - mégis érdekelték már az asszony fegyverei. Figyelte, nézte őket erősen s aztán... ki nem tapasztalta még, hogy amit az ember nagyon erősen néz, egyszerre eltünik a szeme elől? Káprázik a szem és éppen azt nem látja, ami annyira kifárasztotta.
Valamelyik napon Liza asszony megállt előtte égő arccal.
- Maga szeret valakit, Szaplonczay!
- Be nehéz volt kitalálni!
- Leányt szeret.
Az első pillanatban ugy érezte Szaplonczay, mintha szivén markolták volna. Még bántotta, hogy gondolatban is érintsék az ő szivének titkát. De, hogy másnap és megujra is előhozakodott Liza asszony a szenvedélyes szóval, Szaplonczay már mosolyogva ragadta meg a kezét.
- Nem engedem meg magának, hogy féltékeny legyen. Csak ugy, ha - szeret!
Akkor Liza asszony elkacagta magát.
- Ohó, poéta uram. A danczkai asszonyok nem egészen olyanok az életben, mint a maga regényében.
- Maga nem danczkai asszony!
- Hát mi vagyok?
- Asszony. Vagy már magam sem tudom tán, hogy mi. De szebb, mint valaha.
Liza asszonyt ez a leszerelés mulattatta. Még mindig tréfált ugyan, de volt valami ingerlő benne, mikor azt kérdezte:
- Mondja, Szaplonczay, megbocsájt-e nekem, hogy ilyen kövér lettem?
- Nem is kövér, - felelte kurtán Szaplonczay.
S egy kicsit rosszkedvü lett. Mintha a kinyujtott kezére ütöttek volna, amivel utána akart nyulni a játékszerének. A játékszerének? De tán éppen az hangolta ugy le, hogy nem is látott többé játékszert. A keze sokkal bizonytalanabb, az esze sokkal csöndesebb s a szive sokkal lármásabb, ahogy játszani próbál. S a szeme, mintha már megtévedne olykor: az asszonyt látja nevetve játszani valakivel. S az a valaki: ő maga a poéta, aki könnyelmüen fogott a játékba. És talán volt is már eset, amikor játékszer lett a játszóból.
Éjszaka most a nyitott ablakhoz ült és gunyolta magát:
- Micsoda hazugságokkal táplálkozol te ostoba poéta! Azt hiszed, hogy szivednek minden szálával oda vagy kötözve egy vöröshaju asszonyka lábaihoz s bizonyos vagy benne, hogy van a világon egy leány, akinek csak szólania kellene s te már szöknél előle. Ha a vörös hajszálak helyett láncok tartanának fogva, azokat is eltépné annak a leánynak egy elsugott szava. Ezt egészen bizonyosan tudod, de csak éjszaka. Mert, ahogy hasad a hajnal, már megint bolondul vágyakozol a te vöröshaju asszonyod után, aki a legszeszélyesebb rabtartója a világnak, mert nappal rakja rád a láncokat s éjszaka nincs hatalma fölötted. De nem hazugság-e még ez is? Hiszen ha szökni akarnál, holnapután már nem is emlékeznél tán a vörös hajára. A láncait sem éreznéd. De te félsz a szabadságtól, mely veszedelmesebb rabsággal fenyeget és nem mersz megszökni az asszonytól, hogy a leány hatalmába ne kerülj. Azért hazudsz éjszaka, hogy a lányt szereted és nappal, hogy az asszonyt kivánod. Bele fogsz bolondulni a sok hazugságba, kis poétám. És a végén nem fogod tudni, hogy mit akarsz? Mert kérdezd meg a szived s azt feleli, hogy nem kell neki az asszony s kérdezd meg az eszed, s az azt feleli, hogy fussál a leány elől.
Oh, te szegény, ostoba kis poéta.
Délelőtt mégis várta a tölgyek alatt. Elüldögélt a padon és elnézett a szálló felé, ahonnan talán már elindult Liza asszony. Találgatta, vajjon milyen ruha lesz ma rajta? Az acélszürke? A fehér? Vagy megint valami ujszinü ruha?
Mikor meglátta, megfeledkezett a ruha szinéről. Csak azt a teli formát, a kivánatos asszonyt látta. És a vörös haját, mely lángolni látszott az árnyékos uton.
- Mivel fog ma megkinozni?
Igy ment eléje. Liza asszony szeméből néhány száz ördög pajzánkodott, de a szava meghazudtolta a kis ördögöket.
- Beteg vagyok és nem is aludtam ki magamat. Miért kinoznám?
- Szeret?
- Egész éjjel ezt kérdeztem magamtól.
- És reggel?
- Nem tudtam tisztába jönni magammal. Azt hiszem, maga a hibás, barátom. Egy ilyen magányos asszonyka micsoda védtelen vár, szegény! De maga talán lusta is az ostromra. Miért nem kényszerit már, hogy szeressem? Hát azt hiszi, magamtól fogok a nyakába esni?
Szaplonczay rekedten sugta a fülébe:
- Kényszeriteni fogom.
Ezen kacagott Liza asszony. És az asszony művészetével tudta agyonkacagni azokat az őrült fenyegetéseket, amikkel Szaplonczay az egész uton ostromolta. Asszonydolog, ahogy annyit hallott meg a fenyegetésekből, amennyit éppen akart. Nem is felelt mindenikre s ha felelt, egy-egy ajtócska nyilt a feleletből, amelyiken elmenekült az ostromló elől. Szaplonczay pedig érezni kezdte, hogy Liza asszony a legveszedelmesebb alakjával kisérti ma: ostoba vallomásokba csalja, hogy kikacaghassa.
Künn járkáltak a sziget szélén. Előttük a nyilt Duna, tükrén a nap darabokra szakitott képével. Minden hullámból egy-egy külön nap tüzött vakitva a szemükbe. Lábuk alatt sercegett a homokos föld, mintha szikrák pattognának.
Szaplonczay megkapta az asszony kezét.
- Micsoda kedve telik benne, hogy igy gyötörjön?
- Ereszsze el a kezemet. Melegem van.
- Nem eresztem.
- Nem? Kérem, szoritsa tovább.
S odanyujtotta a férfinak a másik kezét is. De a szeme már a vizen kalandozott és Szaplonczaynak olyan érzése volt, hogy az elforditott szemekkel az egész asszony kisiklott a hatalmából. Mintha viaszkezeket fogna. Tud igy az asszony megszökni lélekben, ha a testét fogva is tartjuk. S Szaplonczay nyomban megérezte, hogy Liza asszony megszökött előle. Hipp-hopp - csak a szemét forditotta el és mintha ott sem lett volna.
Elbocsájtotta a kezét és nyugodtabban sétált mellette.
- Csak legalább haragudnék rám! - mondta néhány perc mulva az asszonynak.
- Szeretne kibékiteni?
- Nem tudom. Ha megharagudnék, hinném, hogy szeret. Azt mondanám, a rosszabbik szót találtam választani s azért haragszik. De eljön majd az óra, amikor megtalálom a jobbik kifejezést és szeretni fog.
- Igaza lehet.
- Nincs igazam. Mert igy is szeret. Harag nélkül is szeret.
- Bizonyosan tudja?
- Bizonyosan.
- Akkor megadom magam. Én eltépelődöm, kérdezem magamat és felelek magamnak, de sohasem tudok tisztába jönni. Százszor elgondoltam már, hogy maga ez a tépelődés a szerelem. Hiszen csak nem faggatnám annyit a szivemet, ha valami homályos érzés nem kergetne! S azok a magamhoz intézett kérdések, azok az ellentmondó feleletek mit jelentenének, ha nem szeretném? Igaza van Szaplonczay. Szeretem magát, különben ostoba volnék, aki ok nélkül sanyargatja magát. Ugy kell lenni, hogy én még hónapokig eltépelődtem volna s nem jutnék magammal rendbe. De maga bizonyosan tudja, hogy szeretem. S ez megnyugtat.
Egy kissé kifakadt Szaplonczay:
- Gunyolódik?
Liza asszony a szemébe nézett. Valami csudálatos őszinteség, leányos melegség volt most a tekintetében.
- Igazán nem gunyolódom. Ebben a percben magam is azt hiszem, hogy szeretem. Csak tudnám, hogy holnap is hinni fogom még. Sohasem gondolt még arra, hogy az ember néha sokáig forog valami homályos érzés körül és a végin már szédülve lesi a pillanatot, amikor valaki vagy valami erőszakosan is megállitja: ezt érzed, csak ezt, állj meg!
Maga elé suttogta:
- Olyan régen várok már valamit, ami kérlelhetlenül megállit a tépelődésben. Ami parancsolva kiált rám: szeresd! hiszen szereted! Ha egy pár napig nem látnám, Szaplonczay! Csak egy pár napig.
- Elutazom. Akarja?
- Nem. Csak menjen a városba. Mire visszajön, talán már tudni fogom, hogy szeretem. Menjen, Szaplonczay...
Elődöngött a városban és nem tudta, mihez kezdjen Szaplonczay. A juliusi hőségben a céltalan kóborlás is fáraszt, álmodozni sem hagyja az embert. Száz mértföldnyire repül a kedv, mikor minden utcahajlásnál ugyanaz a kép köszönt. Azok a törpe, városi fák szinte elveszik az ember lélekzetét, mert fehérek a szállingózó portól és nem hogy árnyékkal szolgálnának, de messziről megérzik rajtuk, ők szomjazzák az árnyékot. A hordár, a rendőr, a kocsis és aki nem mozdulhat az utcáról, ösztön szerint a várakozó fiakkerek mellé huzódik. Még az is árnyék ilyenkor, amennyit egy kocsi tud a perzselő napból felfogni.
Szaplonczaynak az az ötlete támadt, hogy meglátogatja a kiadóját.
Kocsiba ült és a Newton-palotához hajtatott. Eszébe jutott, hogy az igazgató talán nem is lesz itthon, az is valami fürdőhelyre menekült a julius elől, de még sem állitotta meg a kocsit. Ha nem találja, az se baj. Minden negyedóra tiszta nyereség, amit ebből a napból agyonüthet. S aztán talán jobb is, ha mentül tovább marad a kocsiban. A lebocsájtott ellenző árnyékában, ha az ember egy kicsit a szemét is behunyja, elég jól lehet álmodozni. Szaplonczay pedig ugy érezte, hogy már reggel óta környékezi annak a vörös hajnak illata, melyet tegnap óta nem érzett. A junius lomha levegőjéből is elébe ringott már a Liza asszony gömbölyü alakja. A Szaplonczay feje égni kezdett.
A Newton igazgatóját csakugyan nem találta. De helyettese egy levelet nyujtott át Szaplonczaynak:
- Már két hete itt fekszik. Nem tudtam a cimét, hogy utána küldhettem volna.
- Valami elkésett gratuláció lesz, - mondta Szaplonczay és zsebre vágta a levelet.
De ahogy ismét a kocsiban ült és bántotta az unalom, Szaplonczay mégis elővette a levelet. Akkor látta csak meg a boriték belső oldalán a Danczkay grófok cimerét. S egy pillanatra megkapta a kiváncsiság, hogy mit akarhat tőle a hatalmas oligarcha. Csak nem panaszkodik ő is Danczka módjára? Nevetséges. Alighanem az uradalom valamelyik tisztje engedte meg magának, hogy a gróf papirosát és boritékját használja.
Felbontotta a levelet. De mégis csak a gróf irt neki.
„Poéta uram, - irta gróf Danczkay György, - önnek le kell hozzám rándulnia. Ezek a bolond danczkaiak a fejükbe vették, hogy maga lesz a képviselőjük és a milyen bölcs náció, már valahogy meg is tudták velem értetni, hogy a legközelebbi választáson megbuktatnak. Ördög vigye a mandátumukat, ugy sem vettem sok hasznát. Nem fogok sirni utána. De mégis csak bosszant, hogy magát játszák ki tromfnak ellenem. Mert az meg az én bolondságom, hogy nem akarok haragudni magára. Miért? Majd megmondom valamikor, ha ugyan megmondom. Érje be annyival, hogy nem akarok magára haragudni. Inkább tudni szeretném, van-e sok kedve a mandátumot levenni a nyakamról? Látogasson meg. Ha nincs ellene kifogása, néhány napot elvadászgatunk. Hiszen csak illik legalább ismernem, ha lemondok a kedvéért! És akkor megtudom, elmenjek-e Afrikába oroszlánokra vadászni? Mert ugy eszeltem ki, hogy az az afrikai ut éppen jó ok lesz egy levélkére, amiben megkérném a képviselőház elnökét, hogy intézkedjék Danczkán uj választás iránt. Én megyek Afrikába. S akkor maga mégis csak tőlem kapja a mandátumot, nem Danczkától. Hát csak jőjjön le poéta uram.
Gróf Danczkay György.
U. i. Ez a harmadik levelem. Talán ez megtalálja. Mit szól hozzá, hogy háromszor is irok az ellenfelemnek? De, vigye a macska, azt hiszem, szeretni akarom magát.”
Szaplonczaynak egy kicsit fejébe szállott a vér. Kiszólt a kocsisnak:
- Hajtson az Akadémiához! A hajóállomáshoz!
Most már nem volt türelme a városban. Vitte a levelet a szigetre. Van ott valaki, akit ez a furcsa meghivó talán érdekel egy kicsit.
Az alsó sziget körül ugy tetszett neki, mintha a városba siető hajó fedélzetén egy ismerős párt látna. Fehér napernyő alatt amolyan keskeny vállu ember suttogott valami leánynak. Mintha Korniss Géza lett volna és Angéla.
És ekkor Szaplonczay felugrott a helyéről. Ösztökélni szerette volna a hajót, hogy siessen egy kicsit, csak mentül messzebbre a helytől is, ahol megint Angélára kellett gondolnia. De a gondolatok már elkapták és ugy elhemzsegtek az agyában, mint eső előtt a hangyák. Érezte, hogy bizserkél a fejében és már megint uralkodni kezd rajta a régi láz. Minden erejéből Liza asszonyra akart gondolni, a Danczkay levelét is ujból elővette, hogy az talán ki tudja ragadni a kinzó gondolatokból, de mint zsarátnok alól a szikrák, egyre tüzesebben pattogtak ki agyából a kérdések. Angéla volt-e? És a szigeten volt? Talán őt akarta meglátogatni és nem találta? Miért jött? Hogy lássa, vagy hogy mondjon valamit? De mit? Hát ha már az esküvőre akarta volna meghivni, hiszen a vőlegényével jött? Olyan késő volna már? De nem vagyunk-e már julius végén? És ha Korniss már letette a tanári vizsgát, vagy ha leteszi holnap, nem viszi-e mindjárt oltár elé Angélát? Olyan türelmetlen az a fiu, talán a násznagyért sietett ki a szigetre?
Gyönge szél tarajozta a Dunát. Szikrázott a folyam a zuhogó napfényben.
Szaplonczay ugy érezte, hogy verejték ül a homlokára.
- Nem szeretnék ott lenni az esküvőjükön.
Minden kábultságán keresztültörte magát ez a babonás sóhaj. Mert ebben a pillanatban már ugy rémlett neki, mintha ott állna az oltár előtt és látná, ahogy Angéla - fehér orgona-virággal a hajában, - örök hüséget esküdik az ő urának. A szép feje szinte átlátszó, amilyen halovány, réveteg szeme a templom kőarabeszkjein kalandoz és a fehér selyemruha majdnem hallhatóan suhog, ahogy a fiatal test reszket benne. A pap mormol valamit, Korniss pedig remegő mosolylyal keresi a menyasszony pillantását. Hátul valahol mozog és fészkelődik a násznép. Talán Wéber bácsi és az ő élete párja. Aztán a thurzói asztalos, a ki feljött a fia esküvőjére. És a szinitanoda. Meg a bérkaszárnya cselédsége. Hiszen csak kiöltözködnek erre a napra, mikor a házmesterék Angélája esküszik! Mind mozog, köhécsel, izgatott és Angéla feje meghajlik, mintha onnan messziről, a jövő hosszu csarnokából éppen szemébe tüzne valami vakitó fényesség. Nem tudja nézni. S egyszer mégis föl kell vetnie a tekintetét. Mikor a pap kérdéssel fordul hozzá. Olyan különös, izgató, fájdalmas perc. Angéla felriad, megemeli a fejét s mig a pap szavai hangzanak, azok a szép szemek végigsuhannak a templom népén. Mintha selyemmel vonták volna be hirtelen ezt a furcsa társaságot. És aztán Angéla szeme megpihen egy pillanatra Szaplonczay Ádámon. De micsoda hosszu pillanat! És micsoda fájdalmas szem!
Szaplonczay égő szemekkel kereste a hajóhidat. Hát sohasem érkezik már célhoz ez a hajó!
Lekuporodott a fedélzet padjára és behunyta a szemét. A látomásból már csak az a hosszu, fájdalmas tekintet maradt meg és Szaplonczaynak ugy tetszett, hogy ezt csakugyan érezte valamikor. A lelkét égette akkor és nem fog meghalni sohasem. Az a tekintet, mely némán kérte tanácsát vagy talán nem is volt tekintet, hanem segélykiáltás. Mert egy vergődő lélek kiáltott vele ő hozzá: „ments meg, foglalj le magadnak, hiszen én nem tudom, mit csináljak!”
A banketten, abban a nehéz órában született ez a tekintet és most feltámadt a Szaplonczay heves képzelődésében. Vádolta, égette, kinozta. És Szaplonczay szótlan dühvel türte a kinokat s csak ugy magában gondolta, hogy ennek igy kellett lennie, s ma sem tehetne másképpen.
Megérkezett a szigetre. A hidról ösztön szerint elnézett a parton, hogy nem látja-e valahol Lizát. Ha őszintén vallatja magát, ebben a percben csodálkozott volna, hogy miért is keresi azt a szép vörös asszonyt? Semmi sem maradt meg abból az őrült vágyból, melylyel még tegnap is üldözte. Csodálatos hidegséggel és szinte megvetéssel tudott az utolsó hetek játékára visszanézni. Belátott az asszony műhelyébe és a költő szemével tudta volna apróra lefesteni, ahogy ez a furcsa szerelmi játék szövődött, bonyolódott, mérgesedett. Érezte most, hogy nem szereti az asszonyt és érezte azt is, hogy Liza asszony csak az ő Szaplonczay-muzeumát teszi teljesebbé, mikor a költő szivét is oda akarja tenni az arcképek, a könyvek és az ujságok mellé. Hogy a legértékesebb is ott legyen a muzeumban. Egyik sem szerelmes és mind a kettő játszik a szerelmes tüzzel. Az egyik futni kiván a nagyobb veszedelemből s a másik diadalt akar vinni Danczkára. Az egyik gyáva, a másik hiu. És hetek óta szakadatlan izgatottságban hitetik el magukkal, hogy szerelmesek.
Ha most az ösztönére hallgat: Szaplonczay megvárja a legelső hajót és menekül a Margitszigetről. De valami őrült vágy kergette a szálló felé. Mintha okvetetlenül hallania kellene valamit Angéláról. Hiszen, ha ők voltak igazán, csak hagytak valami üzenetet hátra!
S a szálló-portása, ahogy meglátta, feléje sietett. Egy névjegyet adott át neki.
Szaplonczay egy kicsit szédült.
- A menyasszonyával volt itt, jelentette a portás. Nagyon sajnálta, hogy nem találta itthon. Nagyon kéreti a nagyságos urat, hogy vasárnap okvetlenül sziveskedjék elmenni a felavatásra. Mert letette a tanári vizsgát.
Egy sóhaj szakadt fel a Szaplonczay kebléből. Talán a megkönnyebbülés volt, hogy még csak a tanári felavatásnál tartanak, de talán egyéb is volt. Szaplonczay kábultan nézett körül a homályos előcsarnokban. Nem szökik-e ki valamelyik oszlop mögül Angéla? Nem csattog-e föl valahonnan a kacagása? Nem száll-e feléje a fehér orgona-virág édes illata? És a leány illata? Hiszen itt járt és beszélt és lélekzett?
Még kábult volt, ahogy szobájába sietett. Felszakitotta az ablakokat, hogy széles sugárral ömöljön be a napfény. Mert félt a homálytól, amiből bolond képek és látomások kelnek. A hatalmas fák koronáit nézte, a madarakat, amik behuzott fejjel, csöndes álomban ringatóztak a lombok közt, az eget, amely felhőtlenül kéklett a budai oldal fölött. És azt képzelte, hogy az alvó természet őt is el tudja altatni. De csak inkább elkábult. Mintha láz gyötörné, minden tagjával külön érzett s az ablaknál állva, olykor hirtelen megfordult, mert olyan érzése volt, hogy az ajtón nesztelenül besuhant valaki. Egyszer-egyszer a szeméhez is kapott. Azt képzelte, hogy Angéla pajkosan befogta hátulról a szemét.
Ahogy volt, felöltözködve, az ágyra vetette magát. És Angélát, mindig csak Angélát látta. A szigetre már lomhán ereszkedett az esti homály és Szaplonczay még mindig csak Angélát látta kiszökni lázas gondolataiból.
Aztán hirtelen ugy rémlett neki, hogy valami tüzsugár lövelt a szemébe. Szinte megvakult.
A gázvilág volt, mely a kinyitott ajtó nyomán a folyosóról beszökött. Csak egy másodpercig tartott. Aztán az ajtó bezárult s a kis szobában mélységes volt a sötétség.
- Ki az? - szerette volna Szaplonczay kérdezni és ugy félt, mintha egyetlen szavával elkergethetné álmainak szépséges tündérét. Hátha megjött! Hátha már itt van a szobában! És Szaplonczay egy hangos szót nem mert szólani, csak ugy gondolta babonás félelemmel a legőrültebb vallomásokat, a legszenvedélyesebb szavakat. Mintha az a tündér igy is meghallaná, igy is megértené.
Egy finom kéz simitott végig a fején. Szaplonczay reszketve ragadta meg és elboritotta égő csókjaival.
- Csak én vagyok, Szaplonczay, - hangzott végre egy bánatos hang.
A Liza asszony hangja volt.
- Csak én vagyok, - folytatta csöndesen, bánatosan. Ne próbálja velem elhitetni, hogy tudta és örül nekem. Én láttam azt a menyasszonyt és láttam a halovány arcát, mikor meghallotta, hogy maga estig haza sem jön. Ha abból az arcból nem tudtam volna világosan olvasni, mindent elárult nekem ez a mai délután. Mióta van már itthon! És bezárkózott! Egyedül akart lenni a gondolataival. Nem. Azzal a leánynyal. Csak vele akart lenni.
Egy másodpercnyi csönd volt. Aztán remegve hangzott:
- Meri-e mondani, Szaplonczay, hogy ma délután csak egyszer is gondolt rám?
Szaplonczay fölugrott, hogy gyertyát gyujtson. Liza asszony lefogta a kezét.
- Nem kell gyertya. Jobb nekünk most a sötétség. Azt hiszem, szégyeljük magunkat egy kicsit egymás előtt. Én legalább érzem, hogy egy láng az arcom s ha már bizonyosan nem tudnám, hogy maga mást szeret, elsülyednék szégyelletemben, hogy bejöttem magához. De maga azt a leányt szereti s valahogy el tudtam magammal hitetni, hogy jöhetek, mehetek veszedelem nélkül, mert idegen vagyok, senki sem vagyok magának.
- Liza! - könyörgött halkan Szaplonczay.
- Felelni sem mert arra a kérdésemre, hogy gondolt-e ma délután csak egyszer is reám. Mert nem gondolt. S én nem akarom magamat agyonhazudni. Ha ezen a napon is ilyen hamar kiestem az emlékezetéből, mikor azért küldtem a városba, hogy végre tisztába jőjjek a szivemmel, mi volna később, amikor hónapokig nem látna? Én magammal akartam tisztába jönni és magával jöttem tisztába. Nem szeret. Játszott velem vagy csak azért futott hozzám, hogy a másiktól meneküljön. Olyan mindegy, hogy szép vagyok vagy csunya, szeretem vagy nem szeretem: csak asszony kellett magának, akármilyen asszony, akinek szivén felejtse azt a leányt, akit szeret. Szüksége van valakire, nem hogy megszeresse, csak hogy azt a másikat felejthesse. S ezért nekem kell elvéreznem. Nem baj. Bucsuzzunk békességben. Holnap hazautazom Danczkára és ha az én kis fészkem nem is a legjobb hely, hogy magát elfelejtsem, de arra elég jó lesz, hogy csöndes órákban elnézzem az arczképeit, olvassam a könyveit és sirjak. Még csak föl se fog tünni senkinek. Hiszen én vagyok a költő ideálja és Danczka olyan természetesnek fogja találni, hogy én sirok.
Szaplonczaynak ugy rémlett, hogy egy forró köny esett a kezére. Magához vonta az asszonyt.
- Hallgasson meg, Liza és nem bánom, ha megvet. Félek attól a leánytól, akiről maga beszél s akit sohasem lett volna szabad látnom. A legjobb barátom menyasszonya és holnap, holnapután a felesége is lesz. Futni fogom őt és miatta legjobb barátomat is. Mert amikor az ember bolondulni kezd, már nincs barátja. S én nem akarom elveszteni. Sem a barátomat, sem az eszemet. Nem bánom, ha kinevet érte, de megmondom, hogy csak magamat akarom megcsalni, nem magát. Ezzel az én ostoba szivemmel akarom elhitetni, hogy szeresse magát s kiszökik belőle a másikhoz való szerelem. Ez talán csalás, de magamat csalom és nem magát. Nem, nem. Hetek óta ostromlom, hogy szeressen és soha ember mohóbban nem kivánta, hogy szeressék, mint én. Mert ha mást üdvözithet a szerelem, engem meg is tudna talán menteni. S ne higyje, hogy ez a mai délután magát sujtotta le. Engem, csak engem. Egy puszta látomás, könnyü, mint a levegő, annyi, hogy látni véltem azt a leányt: s ez is elegendő volt, hogy leüssön. Keserves, hosszu órákat szenvedtem át, mig az a könnyü látomás ránehezedett az agyamra és fülembe: hiába kerülted, hiába futottad, hiába estél a legszebb asszony lábaihoz, - én csak elszállok fölötted és a szived megérez, utánam röpül! Oh, te szegény, bolond ember, meddig akarsz te még engem felejteni és hány szép asszonynál keresed még azt a mámort, mely engem kiragadhatna a szivedből! Hát sohasem tanulod meg, hogy a szerelmet nem lehet kergetni, mert a szerelem maga az ostor, mely holtodig kerget!
Liza asszony csöndesen suttogta:
- Holtodig kerget!
- Utazzék haza, Liza! És utazni fogok én is. Másfelé. De soha ne higyje, hogy meg akartam csalni. Magamat akartam megcsalni, mert szükségem volna rá, de ezt sem tudtam.
Most mégis meggyujtotta a gyertyát. A gyönge világosságban ugy tetszett neki, hogy glória fonja körül a szép asszony fejét. Ugy világitott róla az a lángoló vörös haj.
- Utazom! - sugta Liza asszony.
- Utazzék haza!
Csönd volt. Az asszony egy pillanatig gondolkozott, aztán a kezét nyujtotta Szaplonczaynak. S még megkérdezte:
- Hová fog menni?
Hová? Szaplonczaynak most jutott eszébe a gróf Danczkay György levele. Hiszen ő is legokosabban tenné, ha Danczkára utaznék. A kastély, a vadászat és Danczka, ahol gyermekéveinek minden édes emléke fogja körülzsongani, a választás az ő ismeretlen izgalmaival: vajjon nem volna-e legjobb neki, aki felejteni, menekülni akar? És aztán Liza asszony? Nem ott lesz-e Danczkán? Valami homályos reménység gyult ki már a Szaplonczay agyában. És izgatottan nyujtotta oda Liza asszonynak a gróf levelét.
Aztán egymásra néztek némán, erős izgalommal. Mintha két szomju lélek, mely már szólni sem tud az epedéstől, váratlanul forrásviz csörgését hallaná a pusztában. A szemük égett, a szivük heves vágygyal ujjongott. Már a halálra voltak elszánva s most az élet biztatva ragyog feléjük. Micsoda édes mese! És nem is csudálkoztak, hogy a néma beszélgetésben egymást megértve, ugyanaz a szó szökött az ajkukra:
- Együtt megyünk!
Az asszony azt hitte, hogy csak szédül s már odaomlott a férfi reszkető karjaiba. Nem is tudta talán, hogy mit csinál, de mig Szaplonczay csókokkal boritotta a vállát, Liza asszony öntudatlanul babrált a virágok közt, melyek a keblén virultak. Egy szál piros szegfűt huzott ki a bokrétából és lassan morzsolta, a menyasszony édes zavarával.
És mintha az a gyermekleány volna, ki maga is csudálja, hogy szabad neki az ő kis urával együtt utra kelnie, egész este suttogta:
- Együtt megyünk... együtt...
A kapu alá semmi sem látszik az égből, alig valami a világból, csak egy tenyérnyi az utcáról. Azért a kapu alatt is van világ. A lakók, ahogy hazafelé szállingóznak, mindig elhullatnak valami friss hirt a városból; a cselédség hall valamit odahaza a gazdától, hoz is valamicskét innen meg onnan s aztán ebből a sok törmelékből kiformálódik a világ képe a kapu alatt is. Mindenről beszélnek és tudnak ott, ha egy kicsit bolondosan is. Nem sejtik azt az emeleteken, hogy mi mindenről nem tudnak a kapu alatt.
Olykor aztán megesik, hogy a kapu alól árad el a legfrissebb hir.
Augusztus elején Wéber néni boldogan mesélte a kapu alatt a cselédségnek:
- Korniss elveszi Angélát. No, milyen szerencse!
A cselédek álmélkodtak, csak a szájas Lencsi kotyogott:
- Szerencse? De nagy szerencse! Az olyan csunya ember is szerencse! Mért nem veszi el az a másik, aki szebb is, derekabb is? No igen. Ha már szerencse akar lenni, legyen igazi szerencse. De Korniss...
A cselédleányok, akik még az imént álmélkodtak az Angéla szerencséjén, most már a Lencsi pártjára szegődtek. És ahogy össze-vissza locsogtak, a végin Wéber néni maga is megzavarodott, hogy csakugyan szerencse éri-e hát az ő leányát. Aztán a Lencsi kotyogása eláradt az egész bérkaszárnyában s ha a módosabb lakók meg is vallották, hogy egy kis házmesterleánynak még mindig elég szerencse, ha egy tanárember veszi feleségül, a többség mégis a Lencsi szavára esküdött és igen rossz véleménynyel volt a szerencséről, mely a lakótársak közül éppen csak Korniss Gézát tudta megcsipni Angélának.
A cselédleányok összebujtak a kapu alatt és megkörnyékezték a házmesternét.
- És Angéla szereti azt az embert?
- Szereti? Hát bizonyosan szereti, mert én ugyan nem erőltettem.
Megint Lencsi volt, aki hitetlenül rázta a fejét.
- Én pedig nem hiszem, hogy szeresse. Hiszen láttam, az az ember pipázni is szokott. Én a katonámat is faképnél hagynám, ha egyszer pipát látnék az agyarában.
A cselédség megint a Lencsi pártjára állt. Egy csunya ember, aki még pipázni is szokott, - no hiszen, ha százszor tanár, még se valami nagy szerencse. Lencsinek határozottan igaza van. És Korniss Géza, ha van szeme a Wéber néni udvara számára, észrevehette volna, hogy abban az időben nagyon népszerütlen a bérkaszárnyában. Hiába hozta mindennap a bokrétákat (a jó Isten tudja, hol szerzett augusztusban is fehér orgonavirágot!), hiába bolygott néma alázattal az Angéla árnyékában és hiába hangzott ki estenden a kapu alá a remegő, meleg hangja, ahogy Angélának felolvasott: a Wéber néni udvara mélységes haraggal üldözte. Csak ő maga nem hallotta, de a Wéber néni fülét nem kerülte el a cselédség elfojtott keserüsége:
- Nem szeretni való ember ez! És pipázik.
- Nem pipázik már, - próbálta a házmesterné védelmezni.
- Hát fog pipázni, ha majd gyermekük lesz, - mondta rá Lencsi könyörtelenül. - Mig vőlegény, jól akarja magát viselni.
Aztán minden este folyt a suttogás a kapu alatt. A nyitott ajtón keresztül a cselédség belátott a kis házmesterlakásba. A vörhenyes lámpafény körülfolyta Kornisst és Angélát, amint egymáshoz hajolva beszélgettek. Ugy tetszett, mintha égnének. Valami ujság, amit Korniss tartott a kezében, vakitó fehérséggel vált ki a százfajta árnyalattal összeolvadó vörös szinekből. A levegő pedig, ahogy a lámpafényben átizzott, reszketve hullámzott: mozgott benne minden, az asztal, a székek, a lámpa és az a két szerelmes fiatal is.
Lencsi felsóhajtott:
- Milyen szép a szerelem! Ha most az a másik ülne Angélával -
Az a másik! A Wéber néni udvara milyen sok szeretettel őrizte még mindig az emlékét. Az a szép cigányfej szakadatlanul kisértette a cselédleányokat s egyik-másik leány nem is akarta elfelejteni azt a fejet, melyet olyan sokszor bámult a néhai játékszoba ablakában. Most is, ahogy benéztek a szobába, valami csodát vártak, hogy Angéla mellől egyszerre csak eltünik az a kis madárfejü emberke és diadalmasan áll a helyébe az a másik. Hiszen az ablakon is megosztoztak és Korniss után mindig feltünt a Szaplonczay szép feje. Nem lehet, hogy most egészen eltünt volna. Vissza fog jönni.
Wéber néni egyszer azt mondta a kapu alatt:
- Nem jön az vissza többet. Hallottam Kornisstól, hogy a Margitszigeten lakik és igen nagy ur lett.
Az udvar ennyin is elszomorodott. Mintha dobszóval hirdették volna ki előttük, hogy a regiment megy és nem jön többé vissza. A leányok egymásra néztek s aztán lesütötték a szemüket. Hát nem jön többé vissza. Csönd lett a kapu alatt. Nesz nélkül tudnak az álmok is meghalni. Nem jön többé vissza.
Lencsi még is tüzelt:
- Én pedig most is azt mondom, hogy visszajön. Csak ő lesz az Angéla férje. Csalás volna, hogy ilyen hütlenül elhagyja.
Wéber néni csititva szólt közbe:
- Bolondot fecsegsz, Lencsi. Micsoda csalás volna? A nagy vacsoráig még csak nem is beszélt Angélával.
- Nem beszélt? Hát a szemével? Csak látta tán? Ojjé, ha én csak azokat szerettem volna, akikkel beszéltem! Rosszul tudja azt, Wéber néni. Én ugy csináltam ki magamban, hogy nagyon összeillenek. Tudom én, amit tudok és sohasem csalt meg a szivem. Vagy mért volnék szerelmes abba a fekete zsiványba?
- Szereted? - kaptak rajta a cselédleányok.
- Szeretem hát, - fakadt ki Lencsi. - Ti talán nem vagytok bele szerelmesek?
Egyik sem szólt. Csak Lencsi okoskodott tovább:
- Hát persze, csak ugy szeretem. Mindig szerelmes voltam az urakba, akik a kisasszonyaimnak kurizáltak. Sok helyen szolgáltam és kipróbáltam magamat. Tudja a macska, én minden kisasszonyom udvarlójába szerelmes voltam. Hát azért mondom, jelent az valamit, hogy Szaplonczay urba is szerelmes vagyok. Angélának szántam. S eljön még érte.
Az udvar lopva nézett a szobába. Ugy tetszett, mintha Korniss térdelne Angéla előtt.
Az egyik leány felsóhajtott:
- Nagyon szeretheti.
- Hát szereti, - kardoskodott Lencsi, de Angéla nem szereti.
- Hátha? - próbált tiltakozni Wéber néni.
De Lencsi könyörtelen maradt.
- Nem szereti. Különben már én is szeretném. Ismerem magamat. Hogy én a kisasszonyaimtól meg ne kapjam ezt a betegséget, olyan nincs.
Az udvar nevetett, de titokban most is igazat adott Lencsinek. Okos leány az és ki tudja magát fejezni. Meglátszik rajta, hogy mindig jó helyeken szolgált. S ahogy vissza próbáltak emlékezni, a cselédek is rájöttek, hogy csakugyan mindig volt valami kapcsolat a kisasszonyaik szerelme s a maguk érzése közt. Kornisshoz pedig nem huzott a szivük, a nagy bérkaszárnya udvarában egyedülvaló maradt Szaplonczay s a leányszivekben nem volt neki lakótársa. Korniss sem. S ha el is szakadt az udvartól, de valami gyöngéd emlékezés megmaradt a hajdani rajongásból s a leányok most is visszaálmodták a tavaszi napokat, mikor Szaplonczay egy kicsit rongyosan, de az ifjuság duzzadó szépségében sétált keresztül a bérkaszárnya udvarán. Milyen kedves volt az udvarnak!
- Szép fiu! - elmélkedett Wéber néni is.
- Nagyon szép! - sóhajtott az egyik leány.
- És lehetett szeretni. Olyan kopott volt! - hangzott még egy sóhajtás.
Lencsi fölkacagott:
- Kopott... Mindenki kopott valamikor. Senki se születik aranyruhában. De aztán megjön az ideje és kiöltözködik. Hát hiszen nekünk ugy volt jó, kopottan, de Angélához meg igy illik jobban, ha ur.
És minden este, ahogy a kapu alatt összeült a Wéber néni udvara, igy élesztgették a Szaplonczay emlékét s igy sajnálták Korniss miatt Angélát. Wéber néni pedig, aki érezte, hogy odabenn a szobában egészen fölösleges, lassankint hatalmába került a cselédségnek. Már ugy érzett és tépelődött, mint az udvara s ha éjféltájban Korniss eltávozott, mélységes sajnálkozással nézte a leányát. Még a vörös lámpafényben is valami haloványságot látott az Angéla arcában.
Egyszer aztán megszólitotta:
- Szereted azt a Kornisst?
Angélának arcába szökött a vér. (Talán a maga elfojtott kérdéseinek visszhangjára ismert az anyja szavában.) Nem felelt, csak elfordult. S akkor Wéber néni elég vigyázatlanul kikotyogta:
- Az udvar nem szereti.
Most már fölegyenesedett Angéla. Idegesen szólott:
- Édes anyám, megkimélhetne az udvari pletykáktól. Nem kell azt nekem mind tudnom, hogy mit fecseg az udvar...
Valamelyik vasárnapon pedig az történt, hogy Lencsi ész nélkül futott a kapu alá.
- A Margitszigeten voltam. Láttam.
Azt sem mondta, kit. De a kapu alatt mindenkinek feldobogott a szive. Mintha nem egyedül jött volna haza Lencsi, hanem magával hozta volna az udvar tavaszi álmát.
- Láttad?
- Láttam. Hát süssétek meg azt a drágalátos urfit. Valami vöröshaju asszonynyal sétált a szigeten s majd elnyelte a szemével. Most már én is azt mondom, hogy nem jön az többet vissza.
Most már meghalt. A Lencsi mondta ki rá a halálos itéletet s a Lencsi elfogulatlan biró. Ő is szerette. A cselédleányok hirtelen olyanformán érezték magukat, mintha a kapu boltja nehezedett volna a fejükre. Még csak kérdésekkel sem ostromolták Lencsit, arra a vöröshaju asszonyra sem voltak kiváncsiak, aki az álmukat rabolta el, hanem tompa megadással néztek Lencsire. Nem olyan annak az arca, mintha tréfálna. Egészen ki van kelve a szinéből és harag ég a szemében. Akkor pedig igaz a halálos itélet és nincs ellene appelláta.
Ez bizony fekete vasárnap. Még Wéber néninek is fájt valamije, egy bolond reménységet téptek ki a szivéből.
De ez mind semmi. A leányok mintha egyet gondoltak volna, titkon a szobába néztek. Olyan érzésük volt, hogy Angélának ebben a pillanatban elállott a szive verése. Hiszen most halt meg neki az a másik, az igazi. S ha nem is hallotta a Lencsi szavát, de meg kellett éreznie. Oh, az a szegény Angéla! - zokogott valami a leányok szivében s már elfelejtették a maguk álmát, csak a kis menyasszonyra tudtak gondolni, aki megsejti-e vajjon, micsoda gyász nehezedett reá? És csak lopva mertek a szobába nézni, csak nesztelen mertek mozdulni. Mert van a cselédségnek szive és ősidőktől fogva legrésztvevőbb patrónusa a szerelmeseknek. Most is remegett Angéláért.
A házmesterlakásból pedig édesen hangzott ki Angéla kacagása. A csöndben még valami beszédtöredéket is lehetett hallani.
Korniss mondta:
- Szürke, kopott kis verebek, talán egy kicsit egyhanguan is csiripolnak, de nekem barátaim és mind szerelmes magába, Angéla.
- Azt mondja, hogy verebek?
- Kopott kis verebek. Se magasba, se messzire nem tudnak szállani, de olyan hüségesek is, mint a verebek. Akkor is nálunk fognak maradni, ha már tél lesz. Istenem, Angéla, ha én ugy elképzelem a maga szép fejét, ahogy az idő fehérre havazza a haját! Azt hiszem, akkor fogom még csak jobban szeretni...
Itt hangzott az Angéla kacagása. A kapu alatt nem értették meg a verebeket s nem értették meg a kacagást, de valahogy megnyugodtak. Hiszen Angéla kacag. És szinte hálával tudtak most Kornissra gondolni, aki ilyen nehéz pillanatban is megkacagtatja Angélát. Valami derengett a Wéber néni udvarában, hogy Korniss Géza mégis csak hüségesebb; talán mint azok a verebek, akikről azt mondta, hogy se magasba, se messzire nem tudnak szállani, de akkor is nálunk maradnak, ha már tél lesz. Szürke is, kopott is, de olyan hüséges, hiszen ugy elgubbaszt a kis házmesterlakásban és nem száll el a Margitszigetre, ahol vöröshaju asszonyok kisértik az emberfiát. Talán nem is olyan rossz, hogy az a másik nem jön többet vissza.
Wéber néni kihuzódott a leányokkal az udvarra. Csöndes volt és sötét. A bérkaszárnya lakossága szokás szerint elszéledt a kávéházakban és vendéglőkben. A kávéház is megbuktatta már az ő évenkint jelentkező áldozatát s a játékszobából nem hangzott már ki a kártyások lármája. Mintha aludt volna az egész nagy bérkaszárnya. Három emeletről valami hatvan ablak nyilt az udvarra, de az mind sötét volt s csak a legfelső ablakok csillogtak a nyáréji holdfénytől.
Az udvaron Lencsi megszólalt:
- Sohasem hittem volna, hogy olyan kellemes hangja van a vőlegénynek.
A Wéber néni udvara rámondta:
- Nagyon kellemes.
S ez már valami volt. Mikor a cselédség annyit már hajlandó volt megengedni, hogy van Korniss Gézában valami kellemes is, csak idő kérdése lehetett, hogy mikor fogadja egészen a kegyeibe. S az is megjött.
Wéber néni fölismerte a kedvező hagulatot és ösztön szerint segitett a leányoknak, hogy megszerethessék a vőlegényt. Kihozta nekik a „Kritikai Szemle” néhány számát és cikkeket mutogatott, amelyek alá igy volt irva a vőlegény neve: dr. Korniss Géza. Tehát doktor. Szaplonczay pedig nem az.
Az udvar megtelt csodálkozással. Weber néni majdnem hencegett.
- Ha vékony legény is, de ember lehet a talpán. Hogy megbecsülik!
Már az udvar is kezdte becsülni. A leányok valami különös vágyat éreztek, hogy sok gyöngédséggel és figyelemmel kárpótolják Korniss Gézát, amiért olyan sokáig ki nem állhatták. Ez a gyöngédség persze egy kicsit cselédes volt, de Wéber néni tudta méltányolni. És Korniss ugyan nevetett, de neki sem esett rosszul, amikor Wéber néni elmesélte, hogy az udvarbéli cselédek egy-egy példányt mindig elkérnek a Kritikai Szemle legujabb számából s azt felviszik, hogy gazdájuknak mutogassák. Hencegnek az Angéla vőlegényével és terjesztik a hirét, ha nem is nagyon messzire, de az egész bérkaszárnyában. Mikor pedig nemsokára Korniss Géza elmondta, hogy a bérkaszárnyából kilenc előfizetőt kapott, Wéber néni sorra csókolta a leányokat a kapu alatt.
Lencsi egy kis büszkeséggel vágta ki:
- Mindig beszélek róla. Az én gazdám már köszön neki, láttam, hogy megemeli előtte a kalapját.
Aztán lassankint megtelt a bérkaszárnya a Korniss Géza nevével. Reggelenkint, ha a leányok poroltak a gangokon, Wéber néninek csak a szemével kellett kérdeznie és öt leány kiáltotta le egyszerre:
- Még alszik.
Egy idő mulva azt is könnyü volt az udvarról meglátni, hol alszik. Mert a cselédek, ahogy a vásárcsarnokban bevásároltak, a maguk fillérein szép rezedát vettek cserépben, aztán szegfűt is és szeretettel rakosgatták tele a Korniss ablakát. Messziről meglátszott, hogy kiválasztott ember ablaka az, gyöngédséggel őrzik a mögötte lakó álmát, ébredését. A cselédek mindig suttogva járnak arra és trécseléssel, vagy éppen lármás porolással nem akarják zavarni. Inkább, ha véletlenül arra kerülnek, halkan kérdezgetik a Borkát (ő az, aki a vőlegényt kiszolgálja), alszik-e még a fiatal ur? Hát alszik. Hja, mindig elmult éjfél, amikor visszavonul a szép menyasszonyától. Alszik.
Mindig akadt leány, aki megvárta, mikor Korniss aludni ment. Világitott neki a sötét lépcsőházban. És mosolygva kisérte a szobájáig.
- Jó éjszakát!
Wéber néni most már teli volt boldogsággal. Hogy az udvar igy kegyeibe fogadta, már maga is szeretni merte a leánya vőlegényét. S ha alkonyat-időben Korniss sétára hivta a családot, a házmesterné sok büszkeséggel akaszkodott a Wéber karjára, hiszen a jegyeseket kisérhette s az utcák sokadalmában valakinek érezte magát. Ott viszi karon a tanár ur az ő leányát. A tanár urnak pedig minden sétán sokan köszöntek. No, nem olyan utolsó ember az. Ahogy a ragyogó cilindert köszönésre emeli, (még az Akadémia ezreséből való) és elegáns gyöngédséggel simul az Angéla finom alakjához: a tiszta nagy ur. Wéber néni sokszor szinte zokogó hangon fordult a házmesterurához.
- Wéber, én alig merem hinni, hogy azok ott a mi gyermekeink!
A házmester egy kicsit kidüllesztette a mellét, de nem volt megjegyzése az asszony ellágyulására. Mégis, az esteledő főváros zsivaja, a kirakatokból elömlő világosság, a nagy házakra ereszkedő csillagos ég, amit a kapu alatt nem igen lát meg a házmester, őt is elkábitották. Mintha most szabaditották volna ki a börtönből, teli tüdővel szivta magába a levegőt s gyermekes örömmel hagyta magára zuhogni a lármát, a képeket, az egész ismeretlen gyönyörüséget. Mikor pedig a Korniss unszolására beültek egy vendéglő aszfalt-kertjébe s ott vacsorálhatott a köruton sétáló tömeg szeme előtt, szinte az utcán, igazán elállott a lélekzete. Tömegek zuhogtak le az uton, villamos-kocsik robogtak el mellette, fiakkerek dörögtek olyan veszedelmes közelségben, mintha most mindjárt bevágtatnának a vendéglőbe s az őrült mozgásban ugy tetszett a házmesterpárnak, hogy a paloták is megmozdulnak, kétrét hajolnak. Csodálatos, hogy még sem félnek az emberek és kacagva, fecsegve rajzanak abban a sötét sikátorban, amelyre minden pillanatban rászakadhat az a sok bolond, megmozdult palota.
Kilenc óra után mégis föleszmélt a házmester. Hogy Korniss folyton csak Angélával suttogott és Wéber néni is elmerült az utca bámulatában, elhanyagoltnak érezte magát. Az is eszébe jutott, hogy odahaza még nyitva is marad a kapu, ha sokáig ülnek a vendéglőben.
- Hazamegyek! - mondta hirtelen elhatározással.
Az első pillanatban Kornissnak nem volt ellenvetése. De aztán Angéla valami olyast mondott, hogy még sohsem érezte ilyen jól magát s ez változtatott a dolgon. Korniss kegyetlennek mondta a sorsot, hogy egy kapu miatt, amelyet be kell tiz órakor zárni, az Angéla legszebb estéjét igy megrontsák. Wéberné is nagyot sóhajtott, ami talán azt jelentette, hogy alighanem jobb háziurnak lenni, mint házmesternek. S ekkor Wébernek okos gondolata támadt. Azt mondta, hogy maga megy haza s a társaság maradjon, amig neki jól esik.
Korniss ránézett Angélára. A leány pedig megcsókolta a házmester kezét.
- Köszönjük, papa. Milyen jó vagy te!
S Wéber egyedül ment haza, hogy kaput zárjon. Korniss tovább suttogott Angélának és a szegény házmesterné mulatta magát, ahogy éppen tudta. Az embereket bámulta, akik egymást váltottak fel a vendéglőben; a pincéreket, akik itt nem voltak akkora urak, mint az a zsarnok, aki náluk a banketten szolgált fel. S ahogy megint elkábult az elhagyatottságában, Wéber néni önkénytelenül visszagondolt a bankettre. Itt mégis csak szebb. Senki sem csönget a kapun. Nem hozzák az ételt olyan tornyos tálakon, hogy fél az ember belőle venni. Annyit kell enni, mig az ember jóllakott. És nem nézik, nem nevetik, ha talán egy kicsit ügyetlen. Hát bizony a szegény ember ügyetlen, ha nem volna az, szegény sem volna. Ül magába és beszél, ha beszélni akar, hallgat, mikor ugy esik neki jobban. Mégis csak szebb igy, a vendéglőben.
Elnézte aztán Angélát. Az esti levegő pirosra festette az arcát, most nem is volt olyan halovány. A szeme volt csak egy kicsit bágyadt.
- Nem vagy álmos? - kérdezte.
A fiatalok ugy néztek rá, mintha valami idegen vágott volna a szavukba. Angéla nem is felelt a kérdésre, de Korniss most már az óráját nézte. Tizenegyre járt az idő.
- Menjünk haza, - mondta Angéla.
A város, mintha elfáradt volna a nagy cécóban, zsibbadt nyugalommal pihegett. Abban a különös világitásban, melyet a sárga gázlángok, villamos golyók és a kocsik tarka üveggel boritott lámpái árasztanak el az utcákon, már nem látszott egész kép, csak egyes foltok. Itt csupa sárga alak mozgott a gázoszlopok körül, távolabb csupa zöldesfehér ember hullámzott a villamos golyók alatt, mintha kisértetjárás volna s egészen messzire csak fekete körvonalak huzódtak át a homályon. Nagy, szines foltok s fölöttük a mélységesen fekete égbolt, mintha csak a hatalmas palotákon feküdnék, alig háromemeletnyi magasságban. Fáradt ég, fáradt város és fáradt emberek.
Wéber néni ásitott.
- Az isten tudja, odahaza sohsem álmosodom el ilyen hamar.
- Hja, a levegő - nevetett Korniss és megint Angélához fordult suttogásával.
A házmesterné mellettük járt, mégis egyedül volt. És mentül közelebb értek a külvároshoz, annál erősebben kapta meg valami furcsa érzés. Hogy csöngetni fog azon a kapun, melyet ő szokott mindig a csöngetésre kinyitni. Még sohsem esett meg vele s majdnem izgatta ez a dolog.
El is nevette magát, mikor végre csöngetnie kellett.
- Most Wéber nem is sejti, hogy Wébernének nyitja a kaput.
A fiatalok is mosolyogtak. Majdnem nevetve léptek át a küszöbön, de aztán elhalt ajkukon a hang. Valami nagyon különös is volt, ami őket a kapu alatt meglepte. Nem volt sötét s az első pillanatban mégsem láttak egyebet, csak két oldalt párhuzamosan huzódó fényfoltokat, amik lefelé világitanak, mig fönn a kapu boltja egészen homályban marad. Mintha az ember felülről néz fáklyásokat. Még füstöltek is azok a mozgó fényfoltok.
Wéber néni sikoltotta el először magát:
- A lányok!
Akkor már a házmester is dörmögött:
- Az ördög bujt ebbe a Lencsibe. Felbujtotta az egész udvart s ahány cseléd, mind lehozta az égő konyhalámpát, hogy nektek világitsanak. Illumináció - ahogy mondják.
Lencsi lehajolt és megcsókolta az Angéla kezét:
- Ugy szeretjük, édes kisasszony!
És csókolták a kezét sorra a lányok. És szeretettel néztek Kornissra is, akit egy kicsit zavarba hozott ez a különös gyöngédség. De csak egy percre. Aztán egészen ellágyult s ott a kapu alatt, a füstölgő konyhalámpák között, remegve állt meg a leány előtt.
- Mindenki óhajtja a maga boldogságát. Mennyire szeretem, Angéla!
A Wéber néni udvara pedig megvárta, mig a fiatalok elbucsuznak s az megint a Lencsi feje volt, hogy minden harmadik lépcsőn elhelyezkedett egy cselédleány a lámpájával. Ugy haladt fel Korniss Géza a lépcsőkön, ahogy még háziurnak sem világitottak, a saját házában sem. S mig gyorsan járta a lépcsőket, ugy érezte, hogy talán szégyelné is, ha idegen ember látná most, de azért mégis csak derék lányok ezek a szolgáló cselédek...
Már az esküvőre készülődtek a kapu alatt. S akkor egy este Wéber néni azt mondta a cselédlányoknak:
- Nagyon szomoruak...
S a szobába mutatott, ahol Korniss Géza buzgón magyarázott valamit a menyasszonyának. Angéla csak hallgatta, de a Wéber néni udvarának ugy tetszett, hogy a házmesternének mégis igaza van s azok odabenn nagyon szomoruak. Az Angéla mosolyán keresztül valami nagy szomoruság csillámlott. És halovány is volt, nagyon.
Wéber néni tovább beszélt:
- Künn voltak a szigeten, hogy Szaplonczayt meghivják az esküvőre.
- Nem jön el?
- Nem is találták otthon. Ki tudja hol jár?
Lencsi megvonta a vállát. Könnyelmüen kiáltotta:
- Ojjé! Ha nem jön, hát nem jön. Meglesz az esküvő nélküle is.
A lányok nem is nagyon busultak a kapu alatt, hogy Szaplonczay talán nem lesz ott az esküvőn. Legföllebb azt sajnálták, hogy Angéla a Wéber néni tanusága szerint egy kicsit a szivére vette a dolgot és fáj neki, hogy Szaplonczay nem is érdeklődik az esküvő iránt. A kapu alatt azonban nem sokáig tünődtek miatta és ha szerét tehették, inkább azokat az apróságokat bámulták, amikkel most a kis házmesterlakás lassankint megtelt. Wéber néni lopva kihozott egyetmást a kapu alá és a lányok csak adták kézről-kézre és az elefántcsontba kötött imakönyvből, amit a vőlegény hozott Angélának, le is morzsoltak hamarosan valami imát. A narancsvirág-koszorut Lencsi fel is próbálta, de ezt a Wéber néni udvara némiképpen illetlen dolognak itélte. Ellenben az egész udvar egyetértett Lencsivel, amikor ez három ujjára huzta fel a menyasszony selyemcipőjét és ugy tartotta a világosság felé, tréfálva, nevetve.
- A három ujjam is alig fér bele. És ez cipő volna? Ez a fehér pillangó...
A parányi selyemcipő, ahogy Lencsi eljátszott vele, csakugyan olyannak látszott, mint valami röpködő pillangó, ahogy a láng körül keringőzik. A lányok nem állották komolysággal és nézegették, méregették, mintha azt se hinnék már, hogy selyemből van. Talán virágszirmokból van összetűzve és illata is van.
A Lencsi katonája illetlen megjegyzésre ragadtatta magát. Ahogy a selyemcipőt éppen az orra alá tartották, el akarta kapni.
- Azt a lábat szeretném látni, ami ebbe belefér.
- Szemtelen! - kiáltott rá Lencsi és a cipővel képen legyintette.
A katona röhögött.
- Mérjük a bakancsomhoz.
Ezen kacagtak a lányok és nem is tartották olyan butának az ötletet. A katona pedig, ahogy meghallotta a kacagást, már a levegőbe is emelte a lábát, hogy no, mérjék hozzá azt a fehér pillangót. Lencsi meg is tette. És hangos lett a kapu alja, mert olyan volt a menyasszonyi kivágott cipő a bakkancs talpán, mintha egy szál fehér szegfü esett volna a sárba.
Lencsi mégis röstelte a tréfát.
- Nem kellett volna... Az Angéla menyasszonyi cipője...
És engesztelésül megcsókolta a finom selyemjószágot. Szegény, szent jószág! Egy katona bakkancsához mérték! És kacagtak rajta!
- Ne mutasson nekünk semmit többé! - mondta a házmesternének.
A katonáját pedig leszidta. Nem is beszéltek azontul a kapu alatt az esküvőről, ha a Lencsi katonája is ott volt látogatóban. Valami csudálatos szemérem ébredezett a cselédleányokban, hogy a katonának még a gondolata se szennyezze be Angélát. Nem, Angéla szent portéka és nem szabad olyankor a kapu alatt emlegetni, ha idegen férfi-ember van ott. Az csak érje be velük, a Wéber néni udvarával. Az esküvőről pedig csak akkor beszélgettek, ha maguk közt voltak. De akkor sokat és különös álmodozással. Mintha valami szinjáték bontakoznék ki előttük, valami szép szinpadi mese, amit a lehelletüket visszafojtva nézhetnek a gallériáról. És csak suttogva mondhatják egymásnak a fülébe, hogy mégis Hamupipőke lesz a boldog menyasszony, mert övé a diónyi lábacska és a máséra nem illik az a ragyogó kis papucs. Milyen szép és milyen csodálatos!
Amikor Angéla először próbálta fel a menyasszonyi ruháját, Wéber néni engedelmet kapott, hogy az udvart behozhassa a csodájára. Egy kicsit reszketett a ropogó selyemruhában és fehér volt, mint a tej. De a lányok arcából is kiszökött a vér s ha nem is tudtak maguknak számot adni róla, valami különös szomoruság kapta meg a szivüket. Mintha az a szép kis menyasszony most mindjárt élettelenül esnék össze. Olyan finom, olyan törékeny és olyan meseszerü. Talán nem is él. S a Wéber néni udvara szinte megijedt, amikor észrevette, hogy Korniss égő arccal közeledik a menyasszonyához.
- Ha ezt most megcsókolja! - gondolták a lányok.
- Összetöri! - sikoltott bennük valami érthetetlen ijedség.
S szinte féltek, amikor a kapu alá huzódva, magára hagyták Angélát.
Wéber néni utánuk jött:
- Nagy ujság van, leányok!
Körülfogták kiváncsian. S akkor a házmesterné elmesélte, hogy Korniss ma levelet kapott Szaplonczaytól. Danczkáról vagy honnan. Egy grófnak a vendége. De nem az a fő. Szaplonczay megirta Korniss Gézának, hogy olvasta az ujságból az esküvője napját, de nem jöhet fel akkorára, mert éppen aznap lesz a választása. A gróf megszerette és megválasztatja képviselőnek.
Wéber néni kijött a flegmájából.
- Képviselő lesz! Nagyságos ur! És nem jöhet az esküvőre, mert éppen azon a napon lesz a választása! Hát mit szóltok hozzá?
Az udvar semmit se szólt hozzá. Valahogy megszokták már, hogy Szaplonczayn nem szabad csodálkozni. Amikor itt volt köztük, még ők is szemet mertek rá vetni, hiszen lesirt róla a rongy. És egyszerre csak ezer forintot nyert és az ujságok ugy hozták a képét, mintha valami nagy ember volna. Akkor Angélának szánták és ugy képzelték, hogy no, ennek a fiunak felvitte az Isten a dolgát. Elég nagyot ugrott, már ugy kell hozzá felnézni a magasba. De még látták, ha magosan is. Aztán elköltözött a bérkaszárnyából s a szigetre ment nyaralni, mint valami milliomos. Eltünt a szemük elől s a kapu alól már nem láthatták. Csak ugy véletlenül hallottak hirt róla, hogy valami vöröshaju asszonynyal van dolga és nem igen vágyódik vissza a bérkaszárnyába. Ezért megharagudtak rá a kapu alatt és azt mondták: az ördög mereszti tovább a nyakát, hogy mindig azt lesse, milyen magasra tetszik az ifjunak szállani. Most meg már egy grófnak a vendége és képviselő is lesz! Hát legyen. Elvégre a kapu alatt nem dugják be az emberek a fülüket, hogy semmit se halljanak a világból, de nem is olyan bolondok, hogy mindig csak azt lessék, merre jár most az a hálátlan teremtés, aki valamikor itt volt köztük a kapu alatt. Egy bizonyos fokon tul egyszerüen megszünik a kapualjának érdeklődése.
Csak Wéber néni nem győzte csudálkozással.
- Ha meggondolom, hogy a kávéházban lakott és nem tudta kifizetni a bért sem! És amikor a cipője volt rongyos, harisnyáját toldozta - tintával! És az asztalomnál vacsorált! Leányok, én alig tudom elhinni!
Mégis csak el kellett hinnie. Mikor dolga volt a lakásban s akaratlanul is figyelt a Korniss szavaira, ahogy a vőlegény már számitásaiba is vonta az ő befolyásos képviselő-barátját, aki megjelenésével diszt és jelentőséget fog adni egyszerü tanár szalonjának: Wéber néni lassankint beletörődött a dologba s már azt is el tudta képzelni, hogy találkozni fog Szaplonczayval. Hiszen járni fog az Angéla házába, az bizonyos.
Meg is mondta másnap Wéber néni a kapu alatt:
- Hát az esküvőre persze nem jöhet el, de majd’ ellátogat hozzájuk, ha visszajönnek a nászutról.
A nászut! Alig mertek rá gondolni a lányok. Nekik az a szép mese, amelyben Angéla fehérruhásan lebeg a Korniss oldalán, a templom kapujánál el is végződött. Alig volt nap, hogy a bérkaszárnya asszonyai le ne szólták volna a leányokat: „bárcsak már elvinnék azt a házmesterkisasszonyt, mert addig nem lesz ebben a házban rend!“ - de Wéber-néni udvara nem törődött a szidással és minden este hüségesen leszökött a kapu alá. Mindig volt valami uj látnivaló, valami uj tudnivaló. De mindenből csak annyi érdekelte a leányokat, amennyi az esküvőre tartozott. Az a kis zománcos női óra, amelyikkel Korniss az utolsó napon lepte meg Angélát, el tudta lágyitani a leányokat. De, hogy Korniss már lakást is vett az iskolája szomszédságában, voltaképpen nem is érdekelte őket. Hiszen az már nem mese. Lakni csak kell valahol. Ellenben azok az édes, izgató hirek, hogy meg vannak rendelve a fiakkerek, hogy az egész szinitanoda eljön az esküvőre, hogy a vőlegény iróbarátai valami tréfás alkalmi ujságot csináltak a lakodalomra és száz ilyen bolondos részlet, ami nem terjed tul az esküvőn: lázba tudta hozni a Wéber néni udvarát. Izgatottan, égő orcával jártak a leányok és napközben is kiálltak már a gangra, hogy lássanak valamit a kapu alatt folyó készülődésekből.
Az esküvő napján hol az egyik szökött le a kapu alá, hol a másik. Minduntalan lekiáltott valaki utánuk, hogy odaég a hus; de törődtek is a leányok a hussal? Legszivesebben elcsapták volna erre a napra a gazdájukat, hogy el se kelljen mozdulniok a kapu alól. Mert tarka világ volt mostan odalenn. Tiz órakor megjöttek a tanodás leányok s a szép világos ruhájokban, virágzó fiatalságukban csak ugy táncoltak, mintha valami látványos darabban lebegnének be a szinpadi bálterembe. A ruhákat talán onnan is kölcsönözték, a szinházból. Aztán fényes, fekete ruhában vonultak fel a növendékszinészek s hogy a házmesterlakásban már el se fértek, kihuzódtak az udvarra. Őket még a konyhaajtóból is megbámulhatta a Wéber néni udvara. Majd egy kissé kopottabb alakok is mutatkoztak, akikről a cselédek csak annyit tudtak, hogy a Korniss barátai. De valakiknek kellett lenniök, mert a növendékszinészek igen alázatosan siettek elébük. Közre is fogták őket az udvaron. És legvégül ráismertek a lányok a porcellánszabóra, a korcsmárosra, a kőmüvesre és az egyszeri bankett valamennyi alakjára. Megjött az mind és a porcellánszabó most el nem eresztett a karjáról egy vastagocska asszonyt. (Hát mégis csak van idő, amikor a szabónékat sem tartja fogva a betegágy!)
Már fészkelődtek a cselédleányok. Lencsi felkiáltott a második emeletre:
- Ha elmehetnék a templomba! Csak két percre!
De csak a Borka vette magára az ünneplőt. Az elmehetett, mert a templomba készülődött a Korniss kedvéért a háziasszonya is. A többi leánynak kiszáradt a torka a nagy kiváncsiságtól, de nem mozdulhatott. Mégis a Lencsi le tudott szökni s keresztülfuródva a sokaságon, szerencsésen bejutott Angélához. Csak leesett előtte a földre és csókolta a fehér uszályát.
- Édes, szép kisasszonyka... Csak én is a templomba kisérhetném...
- Hát jőjjön. Lencsi!
- Nem mehetek. Főzni kell. De nem is eszem ma. Amit főzök, csak egye meg a gazdám, olyan lesz az.
Csuklott az izgatottságtól. A menyaszonyt bámulta és szinte énekelve sorolta fel a szépségeit:
- Jaj, az a gyönyörüséges haja! Nem láttam én ilyet képen sem. És ez a ruha! A király szakácsa nem ver ilyen habot. Azt a pirinkó kezét hadd csókolom meg egyszer! Jaj, hogy ilyen csöpp keztyüt is varrhatnak! De milyen szép! Istenem, milyen szép!
Sirt, amikor kiment. S az emeletről, ahány cseléd, mind oda gyült már a kapu alá és mindnek vizes volt a szeme, mikor Wéber néni haragos-zöld ruhájában megindult Angélával a fiaker felé. A hófehér paripák aztán elvitték a menyasszonyt s már csak a násznép keringett, mozgolódott a várakozó fiakkerek körül. Valahogy elhelyezkedtek, az öregekből öten is egy fiakkeren, de mégse maradt gyalogosan senki sem. Az utolsó kocsi is elgördült.
Lencsi megrázkódott az izgatottságtól:
- Mindjárt esküszik Angéla...
És a Wéber néni udvara egy pillanatra megnémult a kapu alatt. Angéla esküszik. A finom testén csupa habselyem, a fején narancs-virág, előtte a pap, a háta mögött tengernyi nép. Oh, be kár is, hogy a világból olyan kevés látszik a kapu alá. A legszebbet, a legédesebbet nem láthatja, ugy kell csak megálmodnia a Wéber néni udvarának. Oh be kár...
Szaplonczay Ádám mosolyogva emlékezett az ő bucsujára. Mégis csak igaza volt gróf Danczkay Györgynek, aki a választás után való éjszaka szivarra gyujtott és a hintaszékén ringatózva oktatta:
- A választás egy ostoba epizód, amit okos ember másnapra elfelejt. Mindenkit érhet baleset, ahogy a mentők tanitják. S azért, hogy néhány száz ember megtisztel a szavazatával, nem vagyunk nekik örökre lekötelezve. Maguk se veszik olyan komolyan. Most magát választották meg, de éppen ugy megválasztottak volna mást. Mondjuk, a danczkai patikust. De maga jobban tetszik nekik, hát magát választották meg. Az ő szerencséjük és nem a magáé. Hát csak azért mondom, hogy ne vegye nagyon komolyan s valahogy azt ne higyje, hogy mától fogva kötelességei vannak Danczkával szemben. Danczka és a szökőévek csak időszakonként térnek vissza s olyankor is csak egy napot jelentenek. Nem többet. Megválasztották, de maga csak faragja tovább a rimeket, amihez ért és ne akarjon hálás lenni Danczkának, aminek nem volna értelme. Ami pedig azt a danczkai asszonyt illeti, akivel összeakadt, az se nyomja tulságosan a szivét. Minden szökőévben gondoljon rá, ha ugyan addig egészen el nem felejtette. Megengedem, hogy elutazása előtt kétszer szoritsa meg a kezemet: egyszer azért, hogy becsületes ember vagyok és másodszor azért, mert talán van egy kis részem benne, hogy a danczkai asszonyok nem ölik meg az embert a ragaszkodásukkal. Csak faragjon rimeket, fiatal barátom, Danczkán nincsenek vadállatok, akiktől félni kelljen.
S ez az oktatás talán cinikus volt, de nem járt messzi az igazságtól. Szaplonczay mosolyogva emlékezett vissza a jelenetre, mikor a danczkai intelligencia kivonult a vadaskerti állomáshoz, hogy a képviselőjét elbucsuztassa.
Liza asszony egyszer csak a karjába akaszkodott s az intelligencia illedelmesen huzódott hátrább, mintha csak azt mondaná:
- Ne zavarjuk profán tolakodással. A költő bucsuzik a vörös eszménytől.
A vörös eszmény pedig akkor igy bucsuzott:
- Hallja, Szaplonczay, én azt hiszem, maga most elutazik és holnapután arra sem fog emlékezni, hogy van valahol egy csuf vöröshaju asszony, aki nagyon jó volt, hogy maga elfelejthessen mellette egy - másikat.
- De Liza...
- Köszönöm, hogy még a keresztnevemen szólit. De azt is elfogja felejteni. Mind ilyenek maguk.
- Sohasem fogom elfelejteni. Megmondtam.
- Igen megmondta, hogy szüksége van reám. Mint egy napernyőre, hogy a nap össze ne égesse. Hiszen jól van, tudom én, hogy most még mind igaz volna, amivel meg akarna nyugtatni. De én nem akarom, hogy holnapután röstelje, amit ma mondott. Menjen és soha ne higyje, hogy félnie kell tőlem. Én ugyan nehezebben fogom felejteni, mert az a csacsi - hiszen tudja, kit gondolok! - most kezdi csak igazán szaporitani a Szaplonczay-muzeumot s én nem tehetek az otthonomban két lépést, hogy ne ütközzek valamibe, ami magára emlékeztet. De nem baj. Ha ezentul mondják rólam, hogy a költő ideálja vagyok, legalább nem pirulok. És ha pirulok, hát nem a hazugság miatt.
Talán kacagott Szaplonczay. Liza asszony egy kis melanchóliával végezte:
- Nem lehet az ember Danczkán nagyon követelő. De ne felejtsen el egészen! Mégis nagyon szép volt és jól esett álmodni, ha nem is tartott sokáig.
Olyan különös bucsu volt. A danczkai intelligencia szinte csodálkozott, hogy a költő nem csókolja meg az ideálját. A pap azt mondta hazamenet Liza asszonynak:
- Mennyire tiszteli kegyedet Szaplonczay ur!
- Nagyon tiszteli, erősitette a férj is. De nincs is több olyan asszony, mint Liza.
Ezt a patikus is megerősitette, pedig a felesége kikaparta volna a szemét, ha megtudja.
Szaplonczay Ádám pedig már röpült a főváros felé. Ez a különös bucsu, amely kitépte szivéből az aggodalmat, hogy miképpen szabaduljon a töröktől, akit megfogott, a nyugodalom olajával öntötte le fölzaklatott lelkét. Már nem volt olyan nyüg a lelkén Liza asszony és félelem nélkül, hálával tudott reá gondolni. A választás a maga ujfajta izgalmaival szintén nyomot hagyott a lelkületében. Ahogy a kupéban behunyta a szemeit, mintha ujra hallotta volna az éjszakából fölzengő szerenádot. Az a vastag jegyzőkönyv, melyet a táskájába rejtett, szintén megtette a magáét. Mint valami csudatevő szellem, képeket göngyölgetett az álmodozó poéta szeme előtt és mutogatta Szaplonczayt a parlamenti mezőn, az igazi társaságban és valahová csak a mandátum, ez a kapunyitó varázsfű, utat nyit a tulajdonosának. S ha ebből a tarka álmodozásból egy-egy pillanatra fölrázta magát, hogy a multba nézzen vissza, ahol még rongyosan és rongyos álmokkal ődöngött a külvárosban: majdnem elszédült. Az álmok megvalósulásának, a szerencse mámorának gőze ült az agyára s már ugy érezte, hogy ennyi boldogságért talán illő is volt valamit áldozni engesztelésül. Egy kicsit sok is volna az ember fiának, ha a szerencse kertjéből minden virágot magának akarna leszakitani. Az irodalmi siker, a nép kegye, a hirtelen emelkedésben feltáruló csodás horizon: ez is valami és Szaplonczay már bizonyos lelki nyugalommal tudott rá gondolni, hogy nyomorusága hűséges társának is jutott valami. Angéla. A végén, ha talán ez a virág is neki volt szánva, ki tudja, nem kábitotta volna-e el a fejét, hogy azontul nem is tudott volna emelkedni?
Egy percig derengett lelke előtt valami nyugtalanitó látomás. A nászutasokat látta és azt a törékeny leánytestet, amely tehetetlenül omlik a Korniss karjaiba. Az erős férfitesten valami reszketés vonaglott keresztül. De csak egy percig tartott. Aztán Szaplonczay a kupé ablakához állott és elnézte a televény földeket, az uj vetésre szomjas mezőket, amelyektől rohanva menekült a vonat. Valami sugta benne, hogy tanitás van ebben a rohanó menekülésben és aki haladni akar, nem szabad mindenütt megállnia, ahol igéretek csábitják, gyönyörök kinálják magukat.
Szivarra gyujtott és ugy morogta:
- Még kerülni fogom.
Erőt érzett magában a kerülésre. Uj tervek, irodalmi alkotások láza forralta az agyát s diadalmas érzés mozgott benne, hogy a tervek milyen fenséges nyugalommal bontakoznak, formálódnak, jegecednek egymás mellett, egyik sem furódik a másikba, egyik sem torzitja el a másikat. Csupa ép, egészséges gondolat, ami meg fogja várni a maga idejét s nem törekszik az egymás elfojtására, megölésére.
Szinte fizikai gyönyörüséget érzett s ugy nézett magán végig, mint az egészséges anya.
S ez az érzés nem is hagyta el. Mikor a fővárosba ért, a forma kedvéért meglátogatta Wéberéket s természetesen sajnálkozott, hogy nem gratulálhat a fiataloknak. Megtudakolta, merre utaztak s aztán megállapodott, hogy maga is elutazik. Azok délre mentek, ő majd északra megy. Még csak arról győződött meg, hogy a parlament december előtt nem ül össze, s aztán nyakába vette a világot. Lelkében uj világok embriójával kiszökött a nagy világba és decemberig még csak ujságot sem vett a kezébe. Egy pár hétre mindig eltemetkezett s ha egy kissé elfáradt a munkában, tovább szökött a nagy városokba, ahol a művészetben megelevenedő mult és a művészetével halhatatlanságot kereső jelen mindig tudott neki valamit mesélni. Megfrissült ezektől a meséktől és valahol megint elbujt: munkára. Mindig csak munkára.
...Lelkében mélységes harmóniával jött meg december elején a fővárosba. Valahol a Sándor-utcában bérelt lakást s az első időkben alig járt máshová, csak a szinházakba. A maga tavaszi érzéseivel észre sem vette a télbe boruló várost, amelyben mindenki tudott talán róla, de senki sem ismerte. De ha ismerték is, boldogan rejtőzött el a tömegben és járt látva, de láthatatlanul. Nem akart ismerkedni és nem kivánkozott a régi ismerősök után sem. Élvezte annak a nagy egyedülvalóságnak gyönyörét, amelyet megszeretett, mert meg tudta gyógyitani. Olykor elkapta ugyan valami lelkifurdalás, hogy talán illenék Kornissékhoz ellátogatni, akik már bizonyára megjöttek a nászutról és nyilván nem tudják mire érteni az ő eltünését, de csak biztatta magát, hogy nem olyan sietős. A tartózkodást betegségében szokja meg az ember, de akkor sem árt meg neki, ha már egészen kigyógyult. Egyébként pedig nagyon meg kellett volna változnia a fiunak, ha magától nem keresné fel hamarosan.
Aminthogy még nem jött meg a karácsony és Korniss Géza egy reggel már becsöngetett a Szaplonczay lakásán.
Egyet ugrott, hogy a nyakába akaszkodjék.
- Szervusz, nagyságos ur!
- Géza!
- Hát még emlékszel a nevemre? No lám, lám. De azt már nem tudod, nagyságos ur, hogy ki az az Angéla! No, no, ne füllents, nagyságos ur! Ha tudnád, régen fölkerestél volna. Mert régen vagy itthon, tudom. De hajh, a képviselő urnak megmerevedett a nyaka és nem tud visszanézni, csak előre.
- Bolond vagy, Géza.
- Még az se legyek? Ha olyan okos akarnék lenni, amilyen te vagy, husz év mulva se találkoztunk volna. Pedig mintha még emlékezném, hogy ismertük egymást. S azért, hogy most nem a pipámmal fütöm a lakásodat, még vagyok neked valaki.
Egy kicsit megnyult Korniss, még vékonyabbnak látszott. De az arca sugárzott és Szaplonczaynak ugy tetszett, hogy ez az arc megfinomodott. Mintha az asszony arcából tükröznék benne valami. Talán csak a szemekben, de az is elég, hogy egészen másnak lássa tőle Korniss Gézát. S ahogy forgolódott előtte, ahogy érdeklődve babrált az iróasztalon, mintha készülő versek kéziratát kutatná, ahogy minden pillanatban megakadt a szeme valami butordarabon: alig tudott ráismerni egykori lakótársára. Mozgékony maradt, de kiszivódott belőle az a sok szöglet, ami valamikor szinte kellemetlenné tette és csak ideges, boldog emberkének látszott, akit minden érdekel, mert mindenhez van szive. Az arca, az pedig határozottan szép volt. Valami leányos finomság festette szépre.
- Mit csinált veled az az asszony? - kérdezte Korniss Gézától.
- Amit akart. És ezentul is azt fogja csinálni.
Boldogság, alázat, gyönyörrel hordott szolgaság érzett ki minden szavából és nem tudott belefáradni a beszédbe.
- Hát igazán csuf dolog, amit csinálsz, nagyságos ur. Magamról nem is beszélek, mert engem el szabad felejteni, mert meg is érdemlem. Voltak hetek, amikor én is elfelejtettem mindenkit, téged is. De a saját multadat, Ádám, azt is elfelejtetted. Voltál-e csak egyszer is abban a régi fészekben, ahol az én könyveim voltak a butoraid? De nem a butoraid, a mindened. Azok tápláltak, vigasztaltak, melengettek és nem is mindig csak olyan képletes értelemben. Látod, én csak azért járok szivesen Wéberékhez, hogy egy percre mindig benézhessek a kávéházi játékszobába. Különben most üres, megint megbuktatott egy pincért. Nekem jól esik, ha látom és fölmelegedem benne, pedig azóta se volt fütve. S az a játékszoba nekem biztatóm, sarkantyum, multam. Te egyszer sem voltál ott. Hálátlan fiu vagy.
Szaplonczay megölelte.
- Majd elmegyünk együtt, meglátogatjuk a - multat.
- Helyes. Akkor kedvet kapsz arra is, hogy minket meglátogatsz. Hogy ugy is meglátogatnál? Hiszem, de talán nem is hiszem. Mért nem jöttél idáig? Pedig érdemes. Micsoda kis fészek, szerelmes madaraknak való, puha és meleg. S mennyien megférünk benne!
Szaplonczay mosolyogva fenyegette meg barátját.
- Csak nem költöztetted oda az irodalmi és művészeti világot!
- Oda én. És sohse gunyold. Ha nem is olyan hires emberek, amilyen te vagy, de nem közönséges szellemek. Poéták, kritikusok, szinészek, tanárok...
- Különösen sok tanár.
- No igen. A tanárok többségben vannak, de eljár hozzánk az öreg Varju is, aki pedig nem tanár.
- Sőt nem is ember, - nevetett Szaplonczay.
- Hát gyülöli az embereket, az igaz. Olyan mint a medve. De nálunk jól érzi magát. A fiatal poéták neki olvassák fel a verseiket, a kritikusok az ő dolgaihoz mérik az uj alkotásokat s a szinészek is szavalják a verseit.
- Akkor értem. Udvar kell neki, mert megöregedett.
- Nem udvar, emberek, akik megértik. Különben pedig ne bántsd, mert olvasta a könyvedet és tőled nagyon sokat vár. Alig várja, hogy megösmerkedjék veled. S a többiek is. El kell jönnöd legközelebb, Ádám.
Szaplonczay mindent megigért és Korniss uszott a boldogságban. Apróra lefestette azt a kis társaságot, mely szinte mindennapos az ő kis fészkében és igazán azt az álmot valósitja meg, mely a nyomoruság idején lelkesitette. Mert mindig ott van az irodalmi és művészeti világ az ő szalonjában és szárnyukat bontó fiatal tehetségek várják tőle az utmutatást. A Kritikai Szemle pedig immár találkozó, sőt küzdő helye a feltörekvő ifju irodalomnak. Az öreg Varju a maga tekintélyével ugy takarja ezt az ifju irodalmat, mint tyuk a csibéit. Olykor maga is ir a lapba s az olyan, mintha az evangéliumot hirdetnék az ifjuságnak. S ennek az egész kis világnak vezetője, támogatója, inspirálója: ő, Korniss Géza.
- Milyen csudálatos esték! Milyen mély elmélkedések! rajongott sugárzó képpel a kis tanár.
S akkor Szaplonczay óvatlanul megkérdezte:
- Hát Angéla?
Korniss szemén mintha egy kis felhő siklott volna át.
- Theával szolgál a társaságnak.
- Ah, theával!
- Ohó, Ádám, te most gunyolódol és azt hiszed, hogy Angélát untatják ezek az esték.
- No nem. De theát felszolgálni... Ennyi élvezete a pincérnek is van a kávéházban.
Korniss megharagudott.
- Nem voltál még nálam, azért beszélsz igy. Angéla a központ. Minden szó neki van cimezve, minden elismerést az ő szeméből lesnek. S aztán a szavallatok! Angéla megvallotta nekem, hogy királynők sem szerezhetik meg maguknak azt az élvezetet, amiből neki annyi jut. Költők legfrissebb munkáit hallani elsőnek és belátni abba az eleven műhelybe, ahol a gondolkodók mérkőzéséből diadalmasan pattannak ki az életképes gondolatok...
- Géza, én azt hiszem, ti halálra untatjátok a szegény kis Angélát!
- De nem, tüzelt Korniss, határozottan tévedsz! Nem ismered az asszonyokat. Angéla mindennap csupa tüz és olyan boldog. Maga mondja.
- Csak ugy gondoltam - védekezett Szaplonczay és először nyilalt szivén át az érzés, hogy az ember tévedhet is, amikor azt hiszi, hogy önfeláldozó. A legkisebb emberhez is tapad valami másokból, ami aztán az önfeláldozóval együtt áldozatul esik. Ha Angéla egy napon ugy fogja érezni, hogy talán ő hozzá vonzódott inkább, akkor átkozni fogja a nagylelküséget, mely egyszerre két lelket fojtott meg. A Korniss Géza fecsegése pedig már fölébresztette a költő lelkében a gyanut, hogy Angéla idegen marad abban a társaságban, amelylyel férje otthonát megnépesitette. Az a szalon, amelyben a Korniss álma megvalósult, talán elriasztja az Angéla álmait és a lelki idegenség hideg levegőjében emlékek ébrednek a fiatal asszonyban. Emlékek, amik visszahozzák neki azt a különös éjszakát, mikor nedves szemekkel tapadt a költőhöz, hogy nincs-e egy szava, melylyel megtudná váltani? Ha akkor ösztön szerint megérezte az a leány, hogy a költő visszafojtja az ajkára törekvő szót, ha könynyein keresztül meglátta, hogy Szaplonczay milyen vivódással szánja el magát az önfeláldozásra: talán átkozni is fogja a boldogtalanságért, melyet asszonyszivvel érez. Talán elmosódik benne a hit, hogy a költő önmagát áldozta fel és érezni, tudni fogja, hogy annak az éjszakának csak egy igazi áldozata volt: ő maga, Angéla.
Egy kis láz kapta el Szaplonczayt. Szinte fázott, mig Korniss Gézát meg akarta nyugtatni:
- Elmegyek, okvetlenül elmegyek. És el is hiszem neked, hogy Angéla boldog.
- Maga mondja.
- Boldog. Hiszen a végin ez a fődolog. S te szereted, nagyon szereted. Ha egyszer azt látnád, hogy rosszul választottad meg a társaságát és az az irodalmi és művészeti világ kifárasztja, bizonyára elvinnéd belőle. Hiszen Angélát szereted és nem az irodalmi és művészeti világot.
Korniss arcán valami furcsa mosolygás ömlött el. Buzgón erősitette, hogy kétségtelenül Angélát szereti jobban, de az a mosolygás olyasmit árult el, mintha nem is tudna hinni abban az eshetőségben, melyet Szaplonczay elképzelt. Az ő kis madárfejébe nem fért bele, hogy valaki ne érezhesse magát jól a szalonjában, ahol az irodalmi és művészeti világ találkozik. És éppen Angéla, akivel annyi estén álmodta együtt élete legszebb, legideálisabb álmát. Lehetetlen az. De nem akart vitatkozni Szaplonczayval és azt gondolta magában, hogy ugyis csak addig tart, mig egyszer maga is eljött egy irodalmi estére. Ha ott lesz és látja az Angéla átszellemült arcát, azt az édes álmodozást, melyet az esték hangulata kelt benne, majd másképpen beszél az irodalmi és művészeti világról. Ah, álomnak is olyan melegitő volt és most édes valóság.
Nyugodtan távozott.
Szaplonczay pedig ezen a napon nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Angéla rab. Egy kép lázitotta szakadatlanul. Mintha Angéla valami magas torony ablakából reménytelenül keresné a menekülést és egy lélek nincs mellette, csak egy sereg szürke veréb ül ott előtte a háztetőn és fölfuvalkodva, felnyujtott csőrrel csiripol. Talán irodalomról és művészetről. De az a rab-asszony a torony ablakában nem érti s csak azért figyeli, mert az ő szomoru magányában kedves neki minden, ami él. Messzi járó álmokkal hallgatja a verebek csiripolását, mint ahogy a rab gondolata is száz mérföldnyire száll, de azért eljátszik börtönében a pókkal. Hiszen a négy fala közt nincs egyéb eleven...
Angéla pedig egyszer igazán boldog volt, hogy az irodalmi estén nem jutott több szerepe, mint egy pincérnek. Lángoló arccal bujt meg a konyhában és mig a vizet forralta a teához, ugy tetszett neki, hogy a levegőben száz kis manó berregi, sugja: „itt van Szaplonczay!” Be jó is, hogy kiszökhetett a konyhába! Odabenn egy kis szédülés környékezte már.
A kis szobában az öreg Varju vitte a szót. Ájtatos csöndben figyelték a kis szürke verebek.
Putnoky Dénes - egy kis, jól öltözött, vékony, sasorru emberke - valahogy a háta mögé került Szaplonczay Ádámnak és a kezével takarta el az ajkát, hogy észrevétlenül suttoghasson:
- A multkor is erről beszélt az öreg s most az ön tiszteletére fölmelegiti. De azért ugy hallgatják, mintha az irodalmi végrendeletét mondaná tollba. Én már betéve tudom az egészet és ha kiváncsi rá, akármikor megtudja tőlem. Nézze inkább ezt a társaságot, ha ugyan a füst el nem veszi a látását. Micsoda füst! Éppen ugy szivaroznak, mint azelőtt a kávéházban. És ilyen édes kis fészket füstölnek teli. De ezek a fiuk nagyon tehetségesek és nagyon rossz modoruak. Mondhatom, a mi Korniss barátunk a legnagyobb idealista a világon, hogy az eszméket ilyen füstfelhőben is le tudja nyelni. S ha nekem volna olyan édes kis feleségem, kevesebb eszmével és kevesebb füsttel kinoznám. De Korniss nagyon szereti ezeket a fiukat és átköltöztette őket a kávéházból, ők pedig nem hagyták a kényelmüket a kávéházban. Nézze az öreg Varjut. Itt is ugy huzza maga alá a lábait, mint amikor a néhai Varju-szobában ült a tükör alatt. És most is szereti magát felhőkbe takarni, mint az olimpusi Istenek. Vagy nézze a fiukat, mindegyiknek van egy fölösleges lába, amit ugy kell a szék karfáján átlógatni. A verseikben ilyen hibát sohsem engednének meg maguknak, de itt még az Angéla asszony jelenléte sem tériti el őket a kávéházi szokásaiktól. Meglássa, egyszer csak minden versüket a háziasszonyhoz fogják irni, ahogy valamikor minden versük a kaszirnőnek szólott.
Szaplonczay egy kis undorral fordult hátra. Putnoky Dénes ugy tett, mintha minden érzékével az öreg poéta szavaira figyelne. Még az ajka is ugy mozgott, mintha csöndben utána mormolná a Varju szavait. Egészen olyan volt, mint az irodalmi és művészeti világ többi tagja. De ahogy Szaplonczay elfordult, már ismét megindult háta mögött a suttogás.
- Terhére vagyok? Ne vessen meg, hogy igy komédiázom. Mi mind komédiázunk. Az öreg Varju kétségtelenül a legnagyobb poéta és öreg korában is sziklákkal hajigálódzik, de egy kicsit érzékeny. Bántja, ha egy szóval is zavarjuk, amikor beszél. És a fiuknak már vérükké vált, hogy igazán figyeljék. De én fiatalabb vagyok és némi változatosságra szomjazom. Szeretem például a teát füsttel, de az asszonyi szobában más parfüm a kedvencem. Ahol asszony is van, bánt a füst és a rossz modor, egy kicsit - megvallom - még az irodalom is. Valahogy ugy képzelem, hogy sértés is talán, ha az ember a maga gondolatát oda meri állitani a világ legszebb gondolata: az asszony mellé.
A sasorru köhögött. De tovább fecsegett.
- Talán nem is a füsttől köhögtem, hanem a frázisomtól. Nem szokásom különben. De sohse bántott ennyire, hogy igy telefüstöljük az Angéla asszony szalonját, össze tudnék veszni Kornissal, hogy nem hagyott minket a kávéházban, ahová valók vagyunk. Ott nem ötlik ugy szembe, hogy örökösen a világrend titkait keressük, a világ rendetlenjei. Egy szem, ami a gondolatláncból kiesett, fel tud minket lázitani és azt a rendet kutyába se vesszük, amit egy szép asszony az otthonában teremtett. Pfuj, milyen kóbor állatok vagyunk! Nézze az öreg Varjut, már nem is ül, csak ugy gubbaszt, mint egy igazi varju. És Novák és Boronkay és Dombrády, nem ugy fülel, mint fóka a szárazon? Pedig olyan jó fiuk és tehetségesek. De nem mindenki való asszony udvarába. A muzsa magához eresztheti őket, mert a muzsa szellős csarnokban él, de asszony zárja el előlük az ajtaját. Vagy pedig nyissa ki az ablakokat. Büdös van itt...
Szaplonczay lassan elhuzódott az ablaktól. A sasorru emberke abban a pillanatban már megint lázasan figyelte az öreg poétát és az ajkai is megint hangtalanul mozogtak. Olyan volt, mint a többi. S azért mégis igaz volt, hogy a szegény kis Angéla szalonja elmerült a füstben, mintha el akarna bujni a társaság elől. És Szaplonczay ugy találta, hogy nemcsak az öreg Varju, az egész irodalmi és művészeti világ versenyez már láthatatlanságában az olimpusi istenekkel. Egy csomó láb, egy csomó égő szivar vált még ki a füstből, aztán a Varju szürke feje, a Korniss tüzelő arca: - szomoruan öntötte rájuk világosságát a függőlámpa. De hol az a világosság, amelyik megtudna birkózni a füsttel, mikor az irodalmi és művészeti világ a lét és nemlét problémáját vitatja égő gondolatokkal és égő szivarokkal? A lámpa is a hunyó nap sorsára készülődött és lebukott a füstfelhők mögött.
Korniss felhasználta azt a percet, mikor az öreg poéta behunyta a szemeit (ez a gondolatgyüjtés pillanata volt) és átment Szaplonczayhoz. Szólni még nem mert, de a ragyogó szemeiből, mint a szikrák, kérdések pattogtak ki. Némán is ostromolta már egy kis elismerésért, egy kis csodálkozásért, hiszen most már itt van a néhai tündérmese kellő közepében, a néhai álmok csarnokában. Itt van a szalon és benne az irodalmi és művészeti világ, melyet léha időtöltés nem hevit, de a kérdések kérdése nyugodni nem hágy. Költők, kritikusok, művészek találkoznak ebben a szalonban s ez a szalon az övé. A Jákób lajtorjája nem hazudott, semmi sem esett ki az álmokból és Angéla, az ő asszonya itt van, hogy szint adjon a megvalósult álmoknak. (Ebben a pillanatban ugyan még a konyhában lehetett Angéla, de ez nem látszott meg a Korniss ragyogó arcán.) Mindent, mindent meghozott az idő, csak Szaplonczay késik az elismerésével.
A Korniss arca pedig szakadatlan ostromolta:
- Szólj már, csak a kezemet szoritsd meg legalább, vagy a szemed mondjon valamit. Hiszen most már ismered az én tündérvilágomat.
Az irodalmi és művészeti világ akkor már felszabadult a Varju beszélgetéseinek bilincse alól és mozogni kezdett. Novák, a filozófus, egy pár megjegyzéssel próbálta kisérni az öreg bálvány szavait, ami a poéta Boronkayból is kicsalt néhány csudálkozó felkiáltást. S a többiek most már ostobáknak hitték volna magukat, ha bele nem vegyülnek a vitába s odáig mentek az iparkodásban, hogy hárman is beszéltek egyszerre. Az öreg Varju pedig behunyt szemekkel hagyta magára zuhogni az egész vitát, ámbátor az is lehet, hogy elálmosodott egy kicsit s aludt egy verset hamarjában. Mert valami különös büszkesége volt az öregnek, hogy ura az álomnak s éppen olyan könnyen átvirraszt három éjszakát, mint ahogy állva is el tud aludni, ha öt percnyi pihenőt akar magának szánni. De az irodalmi és művészeti világ már megszokta, hogy sohase kutassa, alszik-e az öreg poéta vagy csak gondolkozik: a kis versirók, bölcsek és gondolkozók csak vitatkoztak tovább és minden szavukkal az öreg vezérhez fordultak, aki behunyt szemeivel olyannak látszott, mintha önmagának a megszürkült halottas maszkja volna. Egy vonása meg nem rángott, mig kuszán kavargott körülötte a sok szó s a még több füst. Mert az irodalmi és művészeti világ akkor is füstölt, ha hallgatott, de még sokkal erősebben, ha vitatkozott.
Korniss csak állott némán Szaplonczay előtt, aki végre mégis megszoritotta a kezét.
- Olyan boldog vagyok - suttogta Szaplonczayhoz hajolva s a szavakat várta, melyek azt a néma kézszoritást még kedvesebbé tegyék.
De Szaplonczay csak annyit mondott:
- Jó volna, ha egy kicsit szellőztetnénk ezt a szobát.
Az ebédlő ajtajában éppen akkor jelent meg Angéla, hogy a társaságot teához szólitsa. Az első pillanatban szinte visszatántorodott, mintha a kis szalon füstös levegője visszalökte volna, de aztán mosolyogva támaszkodott a férjére, aki átkapta a derekát és a tökéletes boldogság hangos szavával szólitotta most már a vitatkozókat a másik szobába.
Az a sasorru emberke akkor már Szaplonczay mögött volt a suttogásával.
- Nézze azt a szegény asszonyt! Hát nem segitség után kiáltanak a szemei? Emberkinzás, mondom, hogy emberkinzás.
Mire Szaplonczay vissza akart fordulni, a sasorru már az öreg Varju mellett volt és a legrajongóbb képpel magyarázott neki valamit. Egészen olyannak látszott, mint aki utolsónak jön ugyan az elismerésével, de annál buzgóbb és annál szaporább szavu. Mintha lelkének mélységes hódolatát rakná a bálvány lábaihoz.
Szaplonczay nem állotta meg, hogy meg ne kérdezze Korniss Gézát:
- Ki az az elegáns emberke?
- Az? Semmi. Egyikünk sem tudja, hogy került a társaságunkba, de sohsem hiányzik. Azt hiszem, valami hivatalnok. De nagyon szeret minket és igazi irodalombarát. Ugy vesszük, mintha ő volna a közönség ebben a mi kis körünkben.
Hát semmi, egy hivatalnok. Szaplonczaynak mégis a fejében maradt, hogy mit suttogott az a semmi. S az Angéla szemei, melyek segitség után kiáltanak, szintén égették a lelkét. Amit Korniss látogatásakor megsejtett, hogy Angéla nem érezheti magát jól ebben a zagyva társaságban és aligha tud beleilleszkedni a férje megvalósult álmaiba, most már a bizonyosság erejével nehezedett a lelkére s már azt sem látta olyan képtelenségnek, hogy a Korniss álmaiban Angéla csak egy szép, de nélkülözhető részletet jelentsen. Hidegen szőtte a gondolatait és azt mondta magának, hogy aki már kész itélettel jön egy társaságba, mindig igazságtalan. És okvetetlenül igazságtalan ő is, mikor ezen az estén szentesiti a maga régi itéletét Kornissról. Csak az elfogultság teszi igazságtalanná. Mert ha Kornissnak választania kellene az irodalmi világ és Angéla között, mégsem tudna Angélától megválni. Hiszen őrült volna, ha megtenné. S ahogy szeme átfutott a társaságon, Szaplonczay mégis görcsösen ragaszkodott a maga igazságtalanságához.
Ott imbolygott előtte Angéla. Mosolyogva állt szóba mindenkivel és Szaplonczaynak mégis ugy tetszett, hogy a két szeme a mosolygáson keresztül segitségért kiált. A sugár alakja, mint a fiatal jegenye, még a hajladozásában is a friss erőt, a szivósságot és egészséget lehelte és Szaplonczaynak mégis ugy rémlett hogy az a sugár alak reszket és minden pillanatban megtörhet.
Valami sugallat dolgozott most benne.
- Ha erősen rákiáltanék, Angéla fölébredne. Mert alszik. Vagy azt hiszi, hogy álmodik. Egy erős szó, ami fölrázná, meginditaná szemének könyét és a szive is vérzenék, hogy kiszakithatatlanul itt legyen az ő gyökere ebben a földben.
Harag és elszántság keményitették a szivét. Legalább azt hitte. S ha valaki megmondja most neki, hogy csak önmagára haragszik és kemény is csak azért szeretne lenni, mert a puha szive veszejtette el véle Angélát: hát annak a valakinek olyan idegenül nézett volna a szemébe, mintha khinai nyelven szólna hozzá. Még maga sem tudta, hogy ez a törékeny asszony nem hagyja magát kiszoritani égő szerelmi epizódokkal, uj szenzációk áradatával és a munka lázával. Nem is próbált arra gondolni, hogy életének vörös epizódja, a siker gyönyöre és az alkotás tüze hiába égtek a lelkében, mert a muló lángok nem tudták onnan kiperzselni az Angéla alakját. Csak sajnálta, mélységes fájdalommal csüngött azon a szenvedő asszonyon, aki vidám szóval viszonozta az irodalmi és művészeti világ udvariasságait és mosolyogva köszönte a férfiszemek néma hódolatát. És ahogy ezt a mélységes sajnálkozást semmiféle józansággal nem tudta magában elfojtani, már voltak percei, amikor gyülölte Kornisst az ő bolond álmaival és bolond boldogságával.
Angéla suhogott el mellette. A kis szalon ablakait nyitotta ki, hogy mig a társaság a teát iszsza az ebédlőben, huzza ki a decemberi éjszaka levegője az irodalmi és művészeti világ füstjét. Ahogy Angéla egy pillanatra kihajolt a nyitott ablakon, Szaplonczaynak ugy rémlett, hogy most mutatja meg az a szenvedő asszony igazi arcát - az éjszakának.
Maga sem tudta hogyan? - az ablaknál volt Szaplonczay is.
- Egy szavát nem halljuk egész este - sugta Angélának.
- Az okosabb szó elől illik elbujni.
- Nem meri megmondani, hogy azok az emberek untatják?
Angéla nem felelt, de a tekintete ijedt tiltakozás volt. És ahogy megmozdult, világosan elárulta, hogy menekülni szeretne. De Szaplonczay megragadta a kezét és fölegyenesedve, mélyen nézett a szemébe.
Suttogásában is erős volt a hangja, ahogy megszólalt:
- Ne akarja a hazugságot egész életére megszokni. Ez az egész irodalmi és művészeti világ, ez az egész sereg veréb nem éri meg, hogy egyetlen sóhajtását is elfojtsa miattuk. Mért nem szól Gézának?
Csak suttogott, de Angélának ugy tetszett, mintha harsonaszót hallana. És valami ösztökélte, hogy kiáltson. Egy hang szeretett volna lelkének titokzatos mélységéből feltörni, egy számonkérő, vádoló hang, amelyik rákiáltson Szaplonczayra, hogy mindenki felpanaszolhatja életének hazugságát, csak ő, éppen ő nem, aki ebbe a hazugságba belekergette. Azon a szomoru éjszakán, mikor egy szava igazságot tehetett volna, mikor csak a kezét kellett volna kinyujtania, hogy az első, a döntő, a legnagyobb hazugságból visszarántsa: azt az egy szót nem akarta megtalálni és a kezét nem nyujtotta az esdeklő felé. Hagyta a hazugságba zuhanni, nem hagyta, még kergette is. És most éppen ő tanitja, hogy „ne akarja a hazugságot egész életére megszokni.”
Reszketve hallgatott az asszony. A nyitott ablakon keresztül beömlött a hideg decemberi éjszaka levegője és a háztetőkről fehéren világitott az első hó.
- Nagyon hideg van, - szólt végre Angéla és sikerült az ebédlőbe menekülnie, ahol már lassankint elhelyezkedett az irodalmi és művészeti világ az asztal körül. A ház asszonya egy kicsit fázósan, de már mosolyogva ült le az asztalfőn és intett az öreg poétának és Szaplonczaynak, akik mellette kaptak helyet. Korniss boldogan rendezkedett és maga utolsónak telepedett le az asztal végén.
Az ebédlőben nem füstölt az irodalmi és művészeti világ, még a kérdések kérdését sem bolygatta. Ezek a percek a könnyü beszélgetések percei voltak, mikor a verebek nem is akartak egyebet, csak éppen csiripolni. A teát dicsérték és az asszonyt, aki a legnagyobb boldogság. (Természetesen a tea mellett.) A Szaplonczay nagy sikere is megoldotta a verebek nyelvét, a tea mellett nagyon tudták ünnepelni. A választásáról is kérdezősködtek már, hogy mennyibe került és kellett-e a piszkos parasztokkal sokat csókolóznia. Majd a nagy irodalmi társaságok kerültek sorra, amelyek nemsokára szintén meg akarják választani és Boronkay általános helyeslés közben figyelmeztette Szaplonczayt, hogy esetleg ennél a választásnál is sokat kell csókolóznia. Mert ez sincs korteskedés, vizitek és csókok nélkül. De csiripoltak a verebek még sok egyébről és közben egyszer-egyszer kiviritott egy bók Angélának, mint pipacs a buzából. Csak éppen, hogy nem a bók volt piros, hanem Angéla.
Szaplonczay mégis jobban találta magát, mint a szalonban. Ha egy kicsit kopottak is voltak a verebek és az asztal körül sem viselkedtek éppen kifogástalan elegánciával, de sok természetes kedvesség és naivság volt még a modortalanságukban is. Külön-külön pedig egészen kedvesek voltak a verebek. Novák nagyon okosan tudott beszélni, Boronkayban volt elmésség, Dombrády pletykákat tudott az irodalmi világból, Putnoky pedig pompásan szólta le a nagyokat. És teázás közben az öreg Varju mintha egy kicsit fölmelegedett volna. Most is az a medve volt ugyan, akit sohasem tudott levetni, de a maga medve-udvariasságával és medvebókjaival csudálatosan le tudta kötni a hallgatóját. Angéla olykor nevetve borzongott össze, ha egy ilyen medvebók érintette.
- Ha igy szereti az asszonyokat, mért nem házasodott soha? - kérdezte tőle Angéla.
Az öreg poéta behunyta előbb a szemeit, aztán morgott, mint a medve:
- Ahogy én szeretem az asszonyokat, azt ők nem igen tudnák kiállani. Nekem bizony kerekedik néha olyan kedvem, hogy felkapjam az asszonyt a levegőbe, aztán ledobjam, egy kicsit meghengergessem és elverjem. Máskor meg azt szeretném, hogy karmoljon, üssön, tépázzon, mert én nagyon tudnék nevetni az ő macskamérgén. Egy kicsit furcsán gondolkozom a szerelemről, nyilván a medvetermészetem az oka. De a simogatás, csókolózás, szótlan egymásba merülés, amit ugy szerelemnek csufolnak, nem fér a begyembe. Utálom, mint a czukroshabot. Amióta a szerelemből olyan édes enyelgést csináltak, az emberek is olyan édesek és enyelgők. Én pedig azt hiszem, hogy nem is szerelmes, aki nem vad és erőszakos. Hát mondom, nem igen tudnák azt kiállani az asszonyok, ahogy én szerettem volna szeretni, azért nem is házasodtam soha.
Angéla nevetett is, borzongott is a szomszédságában. De az öreg poéta már akkor el is unta, hogy annyit beszélt a szerelemről s Szaplonczayhoz fordulva, megkérdezte, hogy irt-e valami ujat?
- Drámát irtam.
Az irodalmi és művészeti világ megmozdult. Angéla mintha egy kicsit el is pirult volna. Az öreg poéta pedig megint behunyta a szemét és amolyan medveálmadozással morogta:
- Drámát... magam is szerettem volna irni. A szegény lirikus csak liheg, mint a bányamunkás, amig valamit fel tud hozni a sziv mélységeiből. Nincs más igazi ur, csak a drámairó. Mindent másokkal végeztet. S akkor alkotta a legjobbat, ha még azt el is tudja titkolni, hogy azok a mások az ő parancsa szerint végeznek mindent.
Ki se nyitotta most a szemeit, mintha tovább álmodozott volna. Egy kis csönd ereszkedett az ebédlőre.
Korniss felugrott:
- Átmehetnénk a szalonba!
Angéla besietett, hogy az ablakokat becsukja s a társaság lassankint áthuzódott a szalonba, mely most már egészen hideg volt.
A sasorru suttogását hallotta Szaplonczay:
- Most jönnek a felolvasások. Mennyi vers! De mennyi!
Korniss behozta az öreg Varju felöltőjét, ami már igy szokott lenni az irodalmi esték utolsó felvonásában. Begöngyölte az öreget és leültette a pamlag szélére, közvetlenül a kályha mellé. A fiatal verebek elhelyezkedtek a régi rendben s megint szivarra gyujtottak. Egy kicsit fészkelődtek, ami azt jelentette, hogy a sasorrunak alkalma került Szaplonczayt a modortalanságaikra figyelmeztetni. A fölösleges lábak ugyanis megint lelógtak a zsöllyék karfáján s egyik-másik veréb ugy dőlt hátra a helyén, mintha el akarna aludni. (A szemek behunyását ugy körülbelül valamennyi veréb eltanulta az öreg Varjutól.)
De ez a fészkelődés csak addig tartott, mig Korniss valamit sugott Boronkaynak. A másik percben Boronkay már kivett valamit a zsebéből s a verebek ennyiből is értettek. Az első vers rimei csengtek a levegőben s az arcokon megjelentek azok a megszokott vonások, amelyekből kritika, irigység, tetszés, közöny s a jó isten tudja, még micsoda kiabál. De ki nézte a verebek arcát? A felolvasó szeme Angélát kereste s csak néha tévedt Szaplonczayhoz is, aki uj ember volt a társaságban. És az első versre jött a másik, a harmadik s ott a lámpa alatt, füstben és fényben fürödve, mozdulatlanul ragyogott az Angéla feje. Mint valami fehér szirt, amelyhez a versekből kiáradó fényhullámok verődnek, csapódnak.
Putnoky már ott volt Szaplonczay mögött.
- Hát mit mondtam? Csupa égő vallomás a közös ideálhoz. Már mind szereti a ház asszonyát a rimeivel. Épen igy szavalták a vallomásaikat a kasszirnőnek, mig a kávéházban laktak. Tudom én ezt...
A szalon levegője füstöt és égő vallomásokat ringatott. Angéla a lámpa alatt összefont karokkal állta ezt a szakadatlan zuhatagot és Szaplonczay a Korniss arcáról próbált olvasni. A kis tanár pedig ragyogó arccal kereste az Angéla tekintetét, mintha a távolságból, némán akarná neki megmondani, hogy ezt mind, mind én szereztem neked! A költőket, a verseket, a gyönyörüséget, a boldogságot, a hódolatot. Olyan mérhetetlen megelégedés tükrözött most a Korniss szemében, hogy Szaplonczay ijedten fordult Angéla felé. Onnan sugárzik át a boldogság a Korniss arcára? De mozdulatlanul, csak égve ragyogott az Angéla arca a lámpa alatt. A mozdulatlan szirt, amelyhez szakadatlan verődnek a versekből kiáradó fényhullámok.
Szaplonczay titkon az ablakhoz suhant. Mikor szeme a sötéthez szokott, meglátta, hogy ereszkedik lefelé a hó. Egy kicsit puha volt és gyönge, de a háztetőkön mégis megmaradt a nyoma.
A sasorru megszólalt mögötte:
- Megunta már, ugy-e?
- Meg.
- Akarja, hogy öt perc mulva mindnyájan az utcán legyünk?
- Megköszönném.
Eddig volt. A másik percben valami halk sikoltás hangzott. Az egész társaság ijedten ugrott fel s még az öreg Varju is kinyitotta a szemeit. S akkor Szaplonczay csodálkozva vette észre, hogy az egész társaság ijedten kering a sasorru hivatalnok körül, aki a hirtelen ájulás tehetetlenségével omlott el egy zsöllyén. Fehér homlokán verejték gyöngyözött s a kezei ökölbe voltak gyürődve.
Angéla cognacért futott. De mire visszajött, Putnoky Dénes már kinyitotta szemét és bágyadtan suttogta:
- Megint rosszul lettem. A levegőre, csak a levegőre...
A verebek fölrebbentek.
- Hazavisszük.
- Kisérjen haza kocsin - könyörgött Putnoky Szaplonczaynak és erősen megszoritotta a kezét.
S öt perc mulva az irodalmi és müvészeti világ már künn volt az utcán. Szaplonczay kocsin vitte magával a sasorrut, aki a fiakkerben szemtelenül kezdett kacagni. De azt már nem hallották a verebek, akik széles sorban indultak el az éjszakába. Azaz, hogy igazában a kávéházba indultak, mert annyi vita után még mindig nincs megoldva a kérdések kérdése. Meg kell azt még beszélni...
A tél folyamán Korniss még vagy háromszor el tudta csalni Szaplonczayt a verebek közé. De már lassankint beletörődött, hogy barátja nem talál gyönyörüséget az ő megvalósult álmaiban, sőt határozottan unatkozik az irodalmi és művészeti világ tündércsarnokában.
Azt mondta Angélának:
- Ádám nagyon megváltozott.
Angéla nem próbálta védelmezni a költőt. Valami csodálatos hidegség szivódott mostanában az egész viselkedésébe, semmi sem bántotta és semmi sem gyönyörködtette. A Korniss gyöngédsége, melylyel a verebeknek áldozott esték után kárpótolni akarta, az irodalmi és művészeti világ hódolata, mely az utolsó estéken már nagyon is világosan kezdett megnyilatkozni, a felolvasások és főpróbák, melyekre mostanában mindig elvitte Korniss: egyformán hidegen hagyták. Ha olykor nagyon is heves volt az ostrom és mindenképen mondania kellett valamit, a dicsérete vagy a gáncsa olyan erőszakolt volt, hogy a verebek ösztön szerint megnémultak. Érezték, hogy ez az asszony nem is tudja talán, hogy beszél, csak ugy pontnak rakja oda a maga szavát, hogy elvágja vele a másokét. Olyan érzésük volt, hogy Angéla másutt jár a gondolataival.
Amiben hát volt is valami igazság. December vége felé megtörtént, hogy az irodalmi társaságok sorra tagjaik közé választották Szaplonczayt. Aztán az ujságok meghozták a hirét, hogy a fiatal költő drámát irt a Nemzeti Szinháznak. A másik héten már mutatványok jöttek az uj darabból s a Szaplonczay arcképe megint végigvándorolta a képes lapokat. Mindig és mindig magasabbra hágott s akkor egy este Boronkay egy kis melankóliával mondta a verebek társaságában:
- Mi csak kapkodunk a fáradt szárnyainkkal s a háztető a legmagasabb pont, ahol szürkén gubbaszkodunk. Szaplonczay pedig vigan szeli a levegőt és jön nap, amikor már meg se látjuk, olyan magasan szárnyal.
Először történt, hogy Angéla megint érdeklődve figyelt a verébszóra. Szinte ijedten hallgatta a Boronkay melankólikus sóhajtását, ami annyira talált az ő legtitkosabb gondolatához. Hiszen amióta először mérhette össze Szaplonczayt a verebekkel, mindig ugy érezte, hogy egyszer csak fölszáll a széditő magasságba s alatta maradnak a kis szürke tollforgatók és velük Angéla. Fázott ettől a pillanattól s az a csuf érzés szállta meg, amit a közös rabok éreznek, ha egyiküknek végre megnyilik a börtönajtó. Mindig szomoru a rabság, de sohasem olyan szomoru, mint amikor átsuhan rajta a szabadság hangulata. És Angéla szenvedett a hangulattól.
Megesett olykor, hogy Korniss délután fölkereste az öreg Varjut, aki ezekben a napokban egy kicsit betegeskedett. Angéla olyankor egyedül maradt otthon s az ablakból bámult ki a téli világba. A csöndesen szállongó hópelyhek, az egyszinü fehérség, valahogy elálmositották és ébren is álmodoznia kellett. S akkor visszaálmodta magát a bérkaszárnya kapuja alá, a sötétségbe, a rongyok közé. Hogy kivágyódott akkor a pincéből, akárhová, csak ki a napfényre! Az álmaiból lépcsők rakódtak és mintha rózsaszirmok hullongtak volna az álmok felhőiből, mialatt ő csendesen haladt fölfelé a lépcsőkön. És minden álom teljes volt, a pincében kezdődött s a napfényen végződött. Sohasem kellett végig a pince homályában senyvednie. S most? Hát boldogabb ebben a meleg fészekben, mint a házmesterlakásban volt? Magasság és napfény ez a szebbik otthon, ha a régi pince és sötétség volt? Nem pince ez is, ha olyan vigasztalan rabnak érzi magát? Ah, abból a régi fészekből legalább kiemelték az álmai, de uj fészkében az álom is bün. Nem szabad álmodnia, nem szabad elvágyódnia!
S mégis mindig hevesebben fogta meg a vágy, hogy erős szárnyakkal szálljon - akárhová. A magányosság titkos óráiban már nem Szaplonczayt vádolta, hogy egy szavával visszalökte a mélységbe, csak önmagát kinozta szemrehányásokkal, hogy miért nem tudott várni, mig szárnyai nőnek, hogy saját erejéből emelkedjék a magasba. Szaplonczaynak talán igaza is volt, hogy nem kötötte magához; csak teher lett volna, aki az ő emelkedését is megakasztja. Oh ha olyan türelmes tudott volna lenni, amilyen tisztán érezni tudott! Ha nem fogja el a mámor, hogy a legszomorubb órában egy kéz nyul feléje, mely ki akarja emelni a pince homályából! Ha nem akar legalább Kornissba kapaszkodni, mikor tekintetével hiába kiált Szaplonczay után! De gyönge volt és türelmetlen. A más emelkedése irigygyé tette s hamar akart utána röpülni ő is. Pedig az a mentő kéz gyönge volt s most itt kell gubbasztani a háztetőn, a verebek közt, örökkön-örökké. Mert csak egyszer száll el az ember mellett a szerencse és jaj, ha valamivel korábban vagy későbben akar a hátára ülni. Soha többé el nem éri.
Egyedül volt a sötétedő szobában a szemrehányásaival. Valami halódó érzés fölsirt benne:
- Soha! Soha!
S ahogy szivében temette a gyönge reményeket, a meg nem fogható álmokat, mintha valami mesebeli harangszó csendült volna a temetéshez. Bugott és reszketett, csupa szomoruság volt.
Angéla ijedten akart felugrani. Egy hang visszatartotta.
- Megmondtam, hogy ne akarja egész életét hazugságra épiteni.
- Ádám! - sikoltott az asszony.
- Ha egyedül van, sir. Ki hallja meg? Az isten? Kornissnak kell meghallania. Hát sohasem akarja neki megmondani, hogy a mosolya, a boldogsága csupa hazugság, hogy minden órája gyötrődés és el kell hervadnia ebben a társaságban, amely egyhanguságával megfojtja?
Angéla ijedten tiltakozott:
- Nem igaz! Nem...
Szaplonczay heves indulattal ragadta meg az asszony kezét:
- Hát esküdjék meg, hogy boldog. Csak egy szót mondjon és megyek.
Angéla sirva esett vissza a zsöllyébe. Szaplonczay reszketve hajolt le hozzá:
- Vak leszek és süket. Behunyom a szemeimet, hogy meg ne lássam, ha egy mozdulata el akarná árulni, mig az ajka még őrizni akarja titkát. És nem fogom meghallani, ha egy sóhajtása kiszöknék, mig a szavakat vissza tudja fojtani. Ne feleljen nekem, de hallgasson meg. Esküszöm, hogy tiz perccel ezelőtt semmire sem gondoltam és kelletlenül jöttem látogatóba, hogy ezen is tulessem. Mert fáj nekem minden látogatás, amióta ugy érzem, hogy magát ebben a házban megkinozzák a figyelmükkel, a hódolatukkal. Azt mondja, nem igaz: hiszem. De az én erőszakos szivem fellázad az udvariasságom ellen és hitetlen marad. Szenvedni látja magát s ő is szenved. De maga őrzi a titkát, szivem is őrzené. Vegye ugy, hogy most is őrzi s amit én most mondok, valami fehérhaju aggastyán mondja: az apja vagy akárki, aki követelés nélkül szereti. Nem akarok ebben a pillanatban egyéb lenni, csak egy hang, amely a maga szivéből jön s amelyet maga meghallhat, de nem felel reá. Meghallgat?
Némán intett az asszony.
- Szólnia kell, - ostromolta Szaplonczay. - Mert én már behunytam a szemeimet és nem látok.
- Beszéljen! - hangzott valami halk biztatás.
- Beszélek. Azon az éjszakán akarom kezdeni, amikor először láttam a lelkébe. Volt-e akkor valami vágyam? akartam-e valamit mondani, kérni, esdekelni? - nem tartozik ide. Mert nincsen most rólam szó. Nem is vagyok itt, csak a maga szivéből szól valaki. De azon az éjszakán magával is történt valami. Egy mámoros szivü ember esett a lábaihoz és azt mondta, hogy maga az ő álma, jövője, mindene. Hinni kellett neki és ki ne hitt volna azoknak a mámoros, megalázkodó szavaknak? Az az ember nem hazudott, én esküszöm helyette és esküszöm most, amikor már boldogtalanná tette a mámorával, a megalázkodásával. Szerette és most is szereti. S ha hinni tudnám, hogy ennyi két ember boldogságához is elég, kivágnám a nyelvemet, hogy mégis fecsegni mer. S ha hinni tudnám, hogy a boldogtalanság vak és nem látja magát, mig erőszakosan fel nem nyitják a szemeit, megvetném magamat, hogy ilyen gazságra mégis képes vagyok. De az én fejemből senki se veri ki, hogy a maga mosolygása álarc volt és nem most sirt először, amikor véletlenül rányitottam az ajtót, csak én láttam először könyek közt.
Ne feleljen! Valamit mondanom kell még, amit el akarok felejteni s amit maga is felejtsen el. Mintha nem is mondtam volna. Ha nem tudná elfelejteni, jobb volna, hogy el se mondjam. De elfelejtheti, ahogy én is el tudtam már egyszer felejteni. Nem az én hibám, hogy hiába felejtettem. Azon az éjszakán mégis volt egy pillanat, amikor nekem is bele kellett játszanom a maga sorsának szövésébe. Mikor rám nézett s nekem legalább ugy tetszett, az én tanácsomat kérte, hogy mit feleljen annak a mámoros embernek. Abban a pillanatban talán rajtam állott, hogy a maga sorsa másként alakuljon. Lehet, hogy képzelődtem, de azóta érzem lelkemen a felelősséget és ma nem beszélnék, ha akkor nem képzelődöm. Maga fogja legjobban tudni, képzelődtem-e? Ha igen, annál jobb. Akkor én most csak fecsegek és maga jót kacag rajtam. Mondom, annál jobb. De én akkor ugy éreztem, hogy két ember ostromol a tekintetével: egy leány, aki nyugtalanná tett s egy fiu, aki nyomoruságom társa volt. A leány tekintete azt is jelenthette, hogy „te már ott jársz a napfényben, ahová én kivánkozom, oh, emelj ki engem is a homályból!” A fiu tekintete csak egyet mondhatott: „ketten voltunk a nyomoruságban, neked jutott a hir, a dicsőség, oh, ne vedd el tőlem az egyetlent, ami engem is fölemelhet!” Talán rosszul magyaráztam az egyik tekintetet és rosszul a másikat is. Ha tisztában lettem volna akkor az érzéseimmel! Én csak azt tudtam, hogy szánom a nyomoruságom társát és nem tudtam, hogy szeretem a leányt.
Éles sikoltás hallszott. Szaplonczay reszketve folytatta:
- Semmit sem hallok, Angéla! Megigértem. Hirtelen kérdez az élet és nem vár
sokáig a feleletre, én pedig nem voltam tisztában magammal. És szeret az ember
nagylelkü lenni, mint ahogy szeret gazdag is lenni, mert olyan jól esik, hogy
van mit elajándékoznia. S én akkor azt mondtam magamnak, hogy be is érhetném
egyelőre a szerencsével, ami váratlanul szakadt rám és illendő is volna, hogy
ne kivánjam meg a barátom szerencséjét. Vagy talán azt is éreztem, hogy
ajándékozhatnék neki valamit a magaméból. S
odaajándékoztam neki, amit kivánt.
Mintha Angéla hirtelen felugrott volna. Szaplonczay már a térdein könyörgött:
- Mennyire megvethet, mikor ilyen őszintén beszélek! De mondom, nem tudtam még
akkor, hogy szeretem. S nem akarok jobbnak látszani, amilyen vagyok, - talán
sohasem is tudtam volna meg, ha el nem ajándékozom. De akkor megtudtam. Én
őrült, őrült! Mindent megtartottam magamnak, ami haszontalan és odaadtam,
amihez a szivem nőtt. Akkor lettem koldus, amikor gazdagnak hittem magamat. És
szöktem. Csak magam elől, a kegyetlen szenvedéseim elől. És mégis maradhatott
volna még nekem is valami boldogság, ha azt látom, hogy őrültségemmel csak
magamban tettem kárt. Eszembe jut, hogy milyen különös, fájdalmasan is édes
érzéssel álltam meg az őseim kastélya előtt. Azt bizony eltékozolták
könnyelmüen és ostobán, de az uj gazda kezében milyen szép
lett ez a kastély! Ennyi is jól esett. S ha ugy látom, hogy maga boldog
Korniss mellett, hogy csak nekem veszett el, de szebb, mosolygóbb és boldogabb,
mint valaha: - futok, mint az őseim megszépült kastélyától, de egy hang
megnyugtat belülről, hogy talán jobb is igy. Az ember néha nagyobb jót
cselekszik az ostobaságával, mint az okosságával. Oh, hogy szerettem arról
álmodozni, hogy maga boldog és nem is gondol reám! De csupa koldust látok: az
vagyok én, az Korniss és -
Az Angéla halk szava hallatszott:
- El fogom felejteni, amit mondott.
Indulatosan fakadt ki Szaplonczay:
- Nem fogja elfelejteni, hiszen már én is hazudok és én sem tudom elfelejteni. Üzzön el, Angéla! Üzzön el, mert én magamtól már nem tudok elmenni.
Akkor hirtelen csöngettek. Angéla ijedten figyelt a sötétségben és messziről fölismerte a Korniss Géza hangját, amint az előszobában beszélt a cseléddel. Valami tüz lobogott fel a megkinzott asszonyi lélekben, ami vitte, ragadta. Átszökött az ebédlőbe s még az ajtóban elkapta a férjét.
Korniss boldogan kérdezte mindjárt:
- Igaz? Itt van Ádám?
Angéla majdnem sikoltva egyenesedett fel. Aztán lázban, szinte öntudatlanul sugta a Korniss fülébe:
- Ádám itt van, igen. És ha férfi vagy, vezesd ki ebből a házból, mert megmondta nekem, hogy szeret. Azután siess vissza és zárd reám az ajtókat, különben utána megyek, mert szeretem. Mindig csak őt szerettem...
Hajnali szürkületkor Korniss Géza megállapodott, hogy megöli magát. Ahogy észrevétlenül ki akart surranni a szobából, az ajtófüggöny árnyékában még egy pillanatra megállott és révedező szemmel bucsuzott Angélától. Sohasem látja többé. Aztán a maga kis szobájában is körülnézett, ahol az irodalmi és művészeti világ olyan sokszor találkozott. Sohasem találkozik többé.
Még csak a hó világitott be a szomszéd háztetőről. A szoba homályát nem tudta kiszivni, de az iróasztal fölött már egy kis tejszin világositotta a szürkületet. Egy összehajtott ujságról messzebbre is ellátszott a „Kritikai Szemle” cime.
- Szegény kis ujságom! Te is meghalsz.
Korniss Gézának kiszökött a köny a szeméből, ahogy igy minden elsorjázott előtte, amitől örök időkre el kell szakadnia. Angéla nincs, ujság nincs, irodalmi és művészeti világ nincs. Valami istentelen tüdő egyet fujt és mindent elsöpört, aminek az összeálmodásához is egy egész ifjuság kellett. Az alvó Angéla mellett ugy képzelte, hogy már mindennel leszámolt és könnyü szivvel megy a halálba, hiszen ez az éjszaka telehintette lelkét a bizonyosság sáskáival. Hogy elpusztitották az álmok tarka virágait, a remények dus vetését! Nem maradt meg a foguk alatt semmi. S most a hajnali szürkületben ugy érezte, hogy szálanként hal el lelkében minden virág s ahol valamit lát, amihez tegnap még az életöröm teljességével ragaszkodott, mindig elülről kell a harcot kezdenie. Ah, nemcsak a gonosz sárkányoknak volt hét fejük, amiket mind külön kellett levágni s még akkor is utánnanőttek: azok a leheletnyi álmok és csipkefinom örömök is hét fejjel élnek, ha már ugy tetszik is, hogy megölték őket. Az ember azt hiszi, hogy már csak temetőt hord a szivében s csupa parányi koporsóban viszi a megholt örömeit: aztán csak egyet lép és a kis koporsókból üveghangon szólnak ki az örömök, hogy élnek és nem akarnak meghalni.
Korniss Géza kezébe vette a „Kritikai Szemle” utolsó számát s ugy nézte, mintha gondolatban azt is meg akarná győzni, hogy egyikük sem élhet tovább. Megint csak elülről kezdte a vivódását. Arra a rettenetes pillanatra emlékezett, mikor az Angéla elsuttogott vallomása után ökölbe gyürődött a keze és már meg akarta ütni az asszonyt.
Sikoltást hallott, de az még nem téritette eszére. Csak akkor ocsudott fel, mikor Szaplonczay megragadta a vállát:
- Nyomorult!
Emlékezett, hogy erre a kiáltásra tüz boritotta el a fejét. S mégis kacagnia kellett. Hogy a tolvaj akar a gazdára ijeszteni s még fenyegetve áll az utjába! Oh, ha le tudná ütni! Csak leütni, mint egy kutyát! De a Szaploncay erős keze leszoritotta. S akkor valami ördög gonosz szavakat sugott a fülébe, amiket ő hörögve mondott utána.
- A számat is tömd be, Ádám! A két kezemet is kösd le, Ádám! Aztán fogd karon Angélát és menjetek.
Behunyta a szemét, hogy legalább ne lássa, amikor elmennek. És akkor valami kegyetlen, vad álom kezdte fojtogatni. Mintha sárkányok birkóznának a sötétségben és lángoló lehelletük áttüzesitené a levegőt. Már ég a levegő és láng, ami az arcot körülfolyja. Aztán recsegés és ropogás, irtózatos összeomlás moraja zug, mintha a következő pillanatban elsülyedne a világ és nem akarna belőle egyéb megmaradni, csak az a kopár szikla, amelyikbe egy álmodó ember kapaszkodik görcsösen. Darabonkint omlik össze a világ és minden darabján elvész valami annak a boldogságából, aki behunyt szemmel ezt az álmot álmodja. Oh, micsoda percek voltak ezek! Meggyülölte miattuk még a boldogságát is, melyet csak ilyen nehezen lehet elvesziteni. Most sülyed egy darab rózsakert, rajta Angéla... Csak legalább elsülyedt volna már! Most egy hajóra borulnak a hullámok, álmokat nyelnek el... Csak legalább elnyelték volna már!
Egy örökkévalóság volt, mig az álom fojtogatta. Akkor egyszerre ugy tetszett neki, hogy tüz és láng csap a szemébe.
Hirtelen kinyitotta a szemét és vakitva tüzött rá a lámpafény. Kinosan lélegzett. Ahogy később a sötét ebédlőből átnézett, meglátta a szalonban Angélát, aki haloványan beszélt a szolgálóleánynyal. Szaplonczayt nem látta. De már világos volt, a szobaleány meggyujtotta a szalonban a lámpát. S akkor Korniss Gézát valami reszketés fogta el. Csak egy pár lépésnyire volna tőle Angéla? Oh nem, másik világ az.
Nem mert átmenni a szalonba, nyitott szemmel nézte csak azt a másik világot. De mikor a szolgáló kiment a konyhába, mégis erőt vett magán.
Beszólott:
- Angéla!
Az asszony átjött hozzá a sötétbe. S ő reszketve kérdezte:
- Nem mentél el?
- Itt vagyok.
- Nálam akarsz maradni?
- Nálad.
Már azok a koporsócskákban pihenő örömök kezdték kidugdosni a fejüket. Élet szökött az ereibe és mohón kérdezte:
- Szeretsz? Ugy-e csak tréfa volt?
- Nem volt tréfa, - hangzott hidegen az Angéla szava. - Megmondtam, hogy Szaplonczayt szeretem és nincs más megnyugvásom, mint hogy megmondtam. Sohasem szólt hozzám szerelemmel, mégis szerettem. Ma ugy kellett lennie, hogy szerelemmel szóljon és én sem tudtam hallgatni. De nem neki mondtam meg, hogy szeretem, csak neked. És áldom az istenemet, hogy olyan jó időben küldött haza. Mert ha nem vagy itten, neki is megmondtam volna. Bizonyosan vannak erősebbek is nálam, akik egy egész életen keresztül el tudják hurcolni szivükben a titkot, én nem vagyok erős. Valakinek ki kellett öntenem a szivemet és te meg akartál ütni, mert inkább neked vallottam meg, amit érzek, mint Szaplonczaynak. Talán ez is igy van jól. Most legalább örökre elszakitottad tőlem és elmult fölöttem a kisértés.
- De szereted.
- Szeretem. Mindig őt szerettem. De te nem is kérdezted tőlem soha, hogy szeretlek-e? Csak azt kérdezted, akarok-e feleséged lenni? Oh, ha ez mindegy volna! Az olyan szegény leányok, amilyen én is voltam, ugy mennek férjhez, ahogy lehet s ahogy a környezetük, a szegénységük, az igéretek ráveszik. De szeretni ők is ugy szeretnek, mint minden leány: mikor a szivük megszólal. Te azt mondtad, hogy szeretsz, hogy az a te legszebb álmod, ha én a feleséged leszek. Hát a feleséged vagyok. Mikor az ember maga nem lehet boldog, az is jól esik neki, hogy másnak lehet a boldogsága.
- Hazugsággal.
- Talán hazugsággal. Mit bánnám én, ha hazugság volna a boldogságom, csak én hinném! Vagy nem voltál-e boldogabb ebben a hazugságban, mint én az én kegyetlen igazságomban? Ne beszéljünk erről, Géza. Nem jó az, ha az asszonyt kitanitják, hogy hazugsággal is boldoggá tehet valakit. Én nem akarok, nem tudok hazudni.
- Vissza akart menni a szalonba, de Korniss megkapta a kezét.
- S mégis nálam akarsz maradni?
- Nálad, ha el nem kergetsz.
Most, a hajnali szürkületben Korniss Géza megint azzal a csuf, sziszegő gyanuval viaskodott, amelyik abban a pillanatban a szivébe harapott. Jaj, milyen gyanu! De mért nem kéri Angéla, hogy kergesse el magától? Hiszen akkor szabad volna és a Szaplonczayé lehetne! S nem kéri, hanem nála akar maradni. Miért? Ebből a kérdésből, mint valami kigyófészekből, sziszegve dugták ki fejüket a mérges bestiák és Korniss egyszerre vad kedvet érzett a rombolásra. Az Angéla önmegadása, a nyugodt jósága már nem tudott reá hatni. Ah, mikor egy asszony nem akar olyan rossznak látszani, amilyennek hisszük, akkor okvetlenül rosszabb! S ha Angéla nem gondol arra, hogy a Szaplonczay felesége legyen, holott szereti, akkor neki igy is jó. Akkor már régen a szeretője. Az, a szeretője. Ez a nyugodtság: kielégitett vágy. Ez az akarattalan megadás: iszonyu komédia.
Azok a bestiák sziszegve kinozták:
- Mért került téged Szaplonczay? Rossz barátja voltál? Elhanyagoltad? Mégis szökött tőled. Előbb a Margitszigetre, aztán messzebb is. Ott volt a felavatáson? Eljött az esküvődre? Fölkeresett, mikor már kész volt a fészked? Hónapokig nem is láttad. Miért? Nem mert a szemedbe nézni. És Angéla? Kérdezősködött csak egyszer is Szaplonczayról? Kereste? Várta? Pedig maga mondja, hogy szereti, mindig őt szerette. Mi zárta le az ajkát? A titok. A bün.
Az este Korniss szökött a bestiák kérdései elől, az utcára. De télen foga van az utca levegőjének s a köd nem enyhit, mint a nyári verőfény melegsége, hanem beleszivódik a vivódó lélekbe és csipi, marja. Ott künn a felébredt gyanu fáklyákat gyujtott és visszavilágitott velük a multba, hogy Korniss minden nyomon vizsgálhassa a Szaplonczay viselkedését, az Angéla magatartását. S a fáklyák fénye torzit. Ennél a világosságnál Korniss csupa buvóhelyet látott, amelyekben a szerelmesek bünös boldogsága bujt meg.
Az éjszaka hidegen támadta meg s éjfél után hazasietett. Angéla már aludt. S akkor Korniss megállott az ágya fölött. Egy pillanatra ugy érezte, hogy megszabadult a bestiáktól s valami édes enyhület szállt a szivébe. Az Angéla arcáról olyan csodálatos szomoruság csapott feléje, ami sehogysem talált a bestiák sziszegéséhez. Ez az asszony, ahogy az álom kivette önuralmából s már nem tudott olyan hideg nyugodtságot szinlelni, nem hasonlitott a titkokat őriző asszonyokhoz. Korniss azt mondta magának, hogy egy kicsit el is ragadta tán keserüsége, mikor bünösnek is hitte Angélát. Elnézte most, ahogy a hófehér párnákon pihent s csak szomorunak, ah, nagyon szomorunak látszott.
De akkor a kigyók megint megmozdultak a szivében:
- Az a szép fej megveszteget és a szomorusága megindit. De minden férj ilyen bolond. Pedig megcsal, bizonyosan megcsal.
A rózsaszinű homályban, mely a hálószobát meleg szinével elöntötte, Korniss égő arccal nézte Angélát. Mintha valami csudára várt volna, hogy az asszony megszólal álmában és védekezik a gyanu ellen, mely hozzája férkőzött: ugy kereste tekintetével. De változatlan szomoru kifejezéssel pihent a szép fej a párnákon és az a fürkésző tekintet sem zavarta.
- Istenem! - sóhajtott Korniss és ugy szeretett volna hinni. De nem aludtak még kinzói. Fölsziszegtek hozzá:
- Hát legyen ugy, hogy ártatlan. De meddig lesz az? Megmondta, hogy Szaplonczayt szereti s mered-e hinni, hogy melletted elfelejti? Abban ne reménykedj, hogy sohasem látja többet és elfelejti. Sohasem felejt az asszony s akit örökre elveszitett, arra örökké gondol. Ha megölnéd, még azzal is halhatatlanná tennéd az ő szivében. Ha pedig él, szebbnek fogja látni, mert nem láthatja. Oh, micsoda gyönyörüséges élet lesz a tied. Mikor távozol hazulról, az utcán gyökeret ver a lábad és szeretnéd, ha száz szemed volna, amiből kilencvenet otthon hagyhatnál, hogy őrt álljon a kapuban. Mikor hazajösz, száz szemmel se éred be, mert annyival sem tudsz a feleséged lelkébe látni. Ha talán nála volt azalatt! Ha talán Angéla sietett hozzá! S aki jön hozzád, aki távozik tőled: nem hozott-e tőle, nem visz-e hozzá üzenetet? Oh, szegény kis bogár, hiszen most is vaknak tudod magad a két jó szemeddel, mert nem tudsz a lelkébe látni! Gyönyörüséges élet - valamikor sétálsz majd Angélával az utcán s mig boldogan fecsegsz a te kis dolgaidról, egyszer csak érzed, hogy karja megremeg a tiédben. Ránézel: elhalványodik; körültekintesz: a tulsó soron megpillantod Szaplonczayt. Fogsz-e akkor tovább fecsegni a te kis dolgaidról? Reszketni fogsz és olyan halovány leszel, mint Angéla. Oh, te szegény, féltékeny lélek!
Izenkint tört össze a kinoktól. Már nem mert az alvó asszonyra nézni és reszketve suttogta:
- Elválok tőle.
S mintha most gunyosan nevetett volna az a sok bestia lelkében. Elválni! Mit szólnak majd hozzá az irodalmi és művészeti világban! Egyszer-kétszer látogatott el hozzá a poéta ur s hogy megtetszett neki a legszebb csecsebecse, elvitte. Hát mért ne vitte volna el? Talán a férj miatt? Oh, istenem, az igen nagyon sajnálta, hogy kedves barátja csak ilyen kicsi szivességet kér tőle. Az asszonyom tetszik? Elválok tőle. Tessék!
A hosszu éjszakán szakadatlanul vivódott Korniss s hajnali szürkületkor megállapodott, hogy megöli magát. Angéla ott aludt előtte s azt a szomoru arcot figyelve, Korniss mélységes fájdalommal mondott le róla. Nem szereti már - minek élne tovább? Volt barátja, akihez a közös álmok füzték; már nincsen. Voltak álmai, amik boldogitani tudták; már szétfoszlottak. Volt fészke, amelyben minden álma teljesült; már fel van dulva. S volt hitvese, aki annak az egész álomországnak királynéja volt; már nem az.
- Meg fogok halni! - suttogta fázósan és ezt ismételgette az ő kis szobájában is, mig sorra bucsuzott az irodalmi és művészeti világ találkozó helyének minden butordarabjától. A pamlagtól, melyen az öreg Varju ugy szeretett hallgatni, a zsöllyéktől, amelyekről iróbarátjai áhitattal lógatták a lábukat, a kis pufftól, ahonnan Angéla a verebeket hallgatta. És végezetül megakadt a szeme a „Kritikai Szemle” utolsó számán. Az ő gyermeke! Nyomoruságban tervezte, szeretettel nevelte s álmainak országába is elhozta. Szegény kis ujság, most az is véle hal.
Az utcáról már felhangzott a munkába siető emberek zaja. Korniss az ablakhoz ment és kibámult a fehér városra, mely ezen a téli reggelen csudálatosan bágyadtnak látszott. Olyan volt, mint valami nagy betegszoba, ahonnan jól esik az embernek megszökni.
Korniss megborzongott:
- Meg fogok halni!
De már félt a sok beszédes butortól, emléktől. Azok csevegve marasztották, mikor Angélát sejtelmek sem zavarták álmában. Hogy suttogtak, ugrottak a szeme elé! Maradj itt, nem jó meghalni. Ah, ostoba locsogás! Meghalni talán nem jó, de szükséges. És még ez a fészek mer fecsegni! Hát hol volt a szava, mikor Szaplonczay azokat az égő vallomásokat sugta az Angéla fülébe? Nem, átkozott a fészek, ahol minden apróság mást sug neki és mást Angélának. Csupa kétszinüség a titkos suttogásukban, amitől meg kell őrülni.
Behunyta a szemét, hogy semmi se tartóztassa, amihez tegnap még ugy ragaszkodott ebben a kis fészekben. Összeszoritotta az ajkait vad, kétségbeesett elszántsággal. Csitt! Semmi se szóljon hozzá ezen az utolsó uton: - halni megy...
A lépcsőházban még folyton morgott magában, hogy meg akar halni. S a feje már most is zugott, mintha a Duna hullámai már összecsaptak volna fölötte. Szinte jól érezte magát abban a bizonyosságban, hogy nemsokára semmi sem fogja bántani.
S ahogy a kapu alá ért, egy csomó veréb állta az utját.
- Varju haldoklik! - kiáltotta feléje Putnoky Dénes, akit a pletykás Dombrády szerencsésen hátrább szoritott ugyan, de a száját nem foghatta be. S a többi veréb, Boronkay és Novák és vagy öt fiatal tanár mind szomoruan ismételte, hogy Varju György haldoklik és Korniss Gézát kivánja látni. Korniss Géza az első percben meg sem értette, hogy mit csiripolnak s olyan idegenül bámult rájuk, hogy Putnoky rákiáltott:
- Varju haldoklik! Már az este rosszul érezte magát, de azért egész éjjel velünk volt a kávéházban és folyton szivarozott. Azt hiszem, nikotin-mérgezés.
Dombrády haragosan torkolta le:
- Mire való az ilyen locsogás? Mikor az ember tul van a hatvanon, szivar nélkül is meghalhat. Öreg a szegény Varju és neki is meg kell halnia.
A verebek szomoruan bólongattak, hogy bizony Varju Györgynek is meg kell halnia. S olyan izgatottak voltak, mintha már nekik szólna a harang. De valami különös mozgékonysággal sürögtek Korniss körül s az arcuk elárulta, mennyire izgatja őket a szerep, melylyel a véletlen megajándékozta. Igazi nagy költő utolsó perceinek lehetnek a tanui s aztán mehetnek ki a világba, hogy elmondják a poéta utolsó vivódását, utolsó szavát.
Korniss motyogott valamit.
- Talán nem is olyan komoly az eset? Csak rosszul van?
Öten is biztositották egyszerre, hogy de, nagyon is komoly. Két orvos van mellette és egyik se reméli a felgyógyulását. Az öregebbik orvos megmondta nekik, hogy fogytán van az olaj az öreg mécsesben s a tudomány itt már nem segit. Varju maga is érzi a végét, nem is bántja. Csak hajnalban szólalt meg egyszer, hogy Kornissal szeretne még beszélni. Azért siettek hozzá.
S már vitték is. Az utca hideg levegőjén Korniss Géza megrázkódott. A halállal, ugy látszik, várnia kell egy kicsit, hogy a haldokló poéta kivánságát meghallgathassa. Talán egy-két napra el is kell halasztania a maga utolsó utazását, de ez a gondolat se izgatta. Olyan mindegy. Az ember nem akkor hal meg, amikor a szive dobogása megáll; meghal, amikor a halálra elszánta magát. Órák vagy akár napok is, itt már nem számitanak. A halálra kész embernek a percek is órák s a napok is percek. Mindössze egy kis kerülő az egész. Elindult hazulról, hogy a Dunába fojtsa minden szenvedését s most a haldokló poétához megy előbb. A haldokló nem fogja a halál gondolatát kitépni lelkéből. Meg fog halni este, vagy holnap, de meghal.
Putnoky az uton is locsogott.
- Szenved az öreg, de nem akarja elárulni.
A filozófus Novák szánakozva mérte végig.
- Nem szenved. Az ember drágábbat is veszithet, mint az életét. S aki ugy tudott élni, mint a mi barátunk, azt a halál sem ijesztheti.
- Nem ijesztheti! És ha nem ijed meg? Akkor a halál ijed meg tőle?
Valamennyi veréb rácsiripolt:
- Ne locsogj, Dénes!
- Hát nem locsogok. Azért neki is fáj a halál, csakhogy büszke. Nem akar jajgatni.
- Majd te jajgatsz - szólt mélységes megvetéssel Novák.
- Persze, hogy jajgatok. És aztán meghalok csak ugy, mintha nem jajgattam volna. Ah, egyikőtök sem tartja nagyobbra Varju Györgyöt nálam, én is csodálója vagyok az ő szellemének és hiszem, hogy se mélyebbre, se magasabbra nem hatolt még elme, mint az övé. De a haláltól illik félni. És mindig bánt, ha valaki el akarja velem hitetni, hogy nem fél. Napoleon csak egy gombostüvel szurta meg az ujját és fölszisszent. Azért nem volt gyáva.
Korniss Gézát bántotta ez a beszélgetés és előre sietett. Mikor abba a kis mellék-utcába ért, ahol az öreg költő lakott, szinte futva előzte meg a társaságot és néhány perc mulva már becsöngetett a kis udvari lakásba. Sötét konyhán kellett átmennie, de ott már sóhajtozva csatlakozott hozzá a költő öreg gazdasszonya s bevezette a szobába, ahol Varju György verejtékes fejjel pihegett s a szemeit behunyta, mintha aludnék. Most is olyan volt a feje, mint valami medvéé, de fehér volt, nagyon fehér. A hosszu, fehér hajszálak ugy lógtak a verejtékes arcba, mintha fehér virágok hajolnának a partról a folyóvizbe. Az egész öreg test szinte mozdulatlanul veszett el az ágy durva takarója alatt s csak az a két csontos kéz rángott kinos-idegesen, melyet a beteg szive fölött próbált összekulcsolni.
Egy pillanatra fövetette a tekintetét.
- Ne haragudjék rám, ha egy kicsit megváratom. Nem tudok most beszélni, irtózatosan szenvedek.
Már megint ugy feküdt, mintha aludnék. Korniss Géza reszketve nézett körül a lakásban s tudja az Isten, azok az ócska butorok, azok a szürke szinek sohasem bántották annyira, mint ebben a pillanatban. Tekintete ráesett a zöld posztóval bevont egyszerü iróasztalra, melyen nyitott könyvek, gyürött papirosdarabok és beszáradt tollak hevertek rendetlenül. Ezen az iróasztalon irta Varju György az ő hatalmas kifakadásait a világ ellen és ha irás közben gondolkozva bámult maga elé, csak a meztelen falat látta, mely elzárta előle a világot. S a kopott, zöldes butordarabok, melyeket az utolsó szatócs is régen kidobott volna lakásából, az a két parányi ablak, amely alig akart egy kis napfényt beereszteni a barlangba, az ócska házak, amelyekből csak valami fáradt sárga szin látszott az öreg költő odujába: szinte elvették a Korniss lélekzetét. Olyan hidegnek, fárasztónak, bántónak tetszett neki most ez a lakás és önkénytelenül is azt mondta magának, hogy egy becsületes mondatot sem tudna benne megirni. S az öreg Varju ebben a hideg barlangban a végtelenséget tudta ostromolni.
Ösztön szerint a haldoklóra nézett. Az az erős fej, mintha még megnőtt volna. Mikor a halálos szenvedés már torzitani kezdte rajta a vonásokat, még mindig szigorunak, mordnak látszott. Valami erőszakos, makacs vonal szelte ketté a domboru homlokot s az erőtlenül lankadó orr alatt a száj most is haragosan ráncosodott, mintha az utolsó, legdacosabb kifakadást már nem akarná kibocsájtani a fogak közül. Talán valami alaktalan költemény, valami lázadó gondolat fullad el az összeszoritott ajkak börtönében.
Korniss odaült az ágyhoz. Csöndben és nesz nélkül akkor kezdtek a szobába szállingózni a verebek.
Putnoky Dénes Korniss mögé furakodott. Azt sugta:
- Nem beszélt tiz szót, amióta a kávéházból hazahozták. Azt hiszem, legjobban szeretné, ha valami hatalmas sas kiragadná az ágyából és elvinné a leghidegebb hegytetőre, ahol egyedül, észrevétlen pusztulhatna el.
Idegesen intett hátra Korniss, mert az öreg költő megmozdult. Kinyitotta a szemeit s azokból a dióbarna lámpácskákból valami világosság ömlött ki a fehér arcra. Egy kis szint kapott és az emberi fájdalom emberinek festette át az egész zordon medvefejet. Csak a hangja recsegett még durvábban, darabosabban, ahogy egyszerre megszólalt.
- Meg akarom kérni, hogy vegye gondjaiba az irásaimat.
- A műveit? - kérdezte lelkendezve Korniss.
- A műveimet? Nincsenek, ne beszéljünk róluk. Nem hiszem, hogy akadjon olyan ostoba boltos, aki valaha kérdezősködnék utánuk. Az a pár száz példány, ami a verseimből megjelent, talán sohasem fog elfogyni. S ha elfogy, az se baj. Annak a rajongónak, aki ötven év mulva érdeklődni fog, hogy mit irtam, megőrzi verseimet a muzeum. Egy példány - éppen elég.
A verebek motyogtak valamit, ami nyilván tiltakozás akart lenni. Varju György behunyta egy pillanatra a szemét.
- Üssenek a számra! Sohasem voltam ilyen fecsegő. De ne zavarjanak kérdésekkel, mert nem vagyok már elég erős, hogy ne feleljek rájuk. Ott az iróasztalom fiókjában van egy barna könyv. Vegye ki, Korniss.
Mikor a könyv előkerült, az öreg költő a paplana alá dugta.
- Nem azért irtam, hogy kiadjam. Negyven év alatt sok ostobaságot jegyeztem bele, aminek ma már semmi értelme sincsen. Emberekről, akikre dühös voltam és akik nem érdemelték meg, hogy valaki dühöngjön miattuk. Megdöglöttek, mint a tyukok s a cigány is befogta az orrát, ha elment a dög mellett. De valamikor dühös voltam rájuk és irtam róluk a naplómba. Divatokról is irtam, amik elmultak és dicséreteket is irtam, amik szamárságok. Törölje ki mind, Korniss, de van talán benne egy és más, ami megéri a nyomdafestéket és amit értékesiteni lehet. Magára bizom, hogy szedje egy kicsit rendbe, fésülgesse, öltöztesse, ahogy legokosabbnak gondolja s ha elpusztultam, adja ki.
- Kiadom! - suttogta rekedten Korniss.
- A koporsó divatossá teszi a költőt, - morgott tovább Varju György. - Talán ezt a goromba naplót többen megveszik, mint a verseimet. Adja el olyan drágán, ahogy csak tudja. Maga ügyes ember, Korniss és csinál belőle egy kis pénzt.
A verebek ugy figyeltek, mintha az irodalmi végrendeletét diktálná. De csak üzleti dolgokról morgott a haldokló medve.
- Adja el drágán. Goromba könyv, hát jó könyv lesz. Azt akarom, hogy sok pénzt kapjon a gazdasszonyom. Neki adja. Husz év óta szolgál ki, nagyon hűséges állat. Legalább egy embert akarok látni, aki nem fog elfelejteni.
Megint morogtak a verebek. Putnokynak kiszaladt a száján:
- Sohasem fogjuk elfelejteni!
Az öreg semmit se felelt rá, csak megint összeszoritotta az ajkát, mintha mégis csak tudna uralkodni magán és nem türné, hogy akármilyen ostobaságot kifecsegjen a szája.
Korniss átvette a haldoklótól a barna könyvet. A láz, mely a verebeket elkapta, őt sem hagyta hidegen. Egy szempillantás alatt keresztülnyilalt agyán, hogy a Varju-hagyaték irodalmi lebonyolitása nem közönséges feladat s micsoda dicsőség, hogy ennek a megszentelt kertnek gondozását éppen őreá bizzák.
Uj álmok országa bontakozott előtte, szebbek és ragyogóbbak a régi álmoknál, mert ezek az uj álmok nagy irodalmi kötelesség teljesitésére szólitják fel s holnap talán már az egész ország tudni fogja, hogy Varju György a halálos ágyán őt bizta meg irodalmi hagyatékának rendezésével. Már szinte látta a szép, diszkötésü könyveket, amint a magyar közönség beállitja őket könyvtárába, a kevés klasszikusai közé. A „Varju György összes munkái”-t és ezt a legfrissebb klasszikust „sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta, a költő megbizásából Korniss Géza”. Hogy a haldokló csak az ő goromba naplójáról beszél és az öreg gazdasszonyát szeretné megjutalmazni: ez a csöpp valóság egészen elveszett a sokkal szebb álmok mögött. Az is meglesz, a gazdasszony megkapja a jutalmát, de ah - az „Összes művek!”
Az öreg gazdasszony letérdelt a haldokló ágya előtt, csókolta a szegény poéta csontos kezét. Varju megsimogatta:
- No, Borbála, pénzt fog kapni. Hazamehet a falujába.
- Nem akarok elmenni.
- Nem akar? Én se szivesen megyek, de ha muszáj? Mit csinál magába ebben a bolond nagy városban?
Borbála sirt és igy mégis csak sirt valaki az öreg költő betegágya mellett. A verebek csak csiripoltak, meghatva ugyan, de egy kis büszkeséggel is, hiszen az egész közönyös ország mulasztását pótolják, mikor a haldokló költőt nem hagyják nyomorultan, elhagyatva meghalni. Mégis irók és művészek fogják fel utolsó tekintetét, rokonlelkek kapják el utolsó szavait és az országnak nem kell magát vádolnia, hogy költőjét valami öreg gazdasszony karjai közt hagyta meghalni. Nem, itt vannak ők, irók és művészek, megédesitik a haldokló utolsó perceit és kihült fejét le fogják boritani a szemfedővel lágyan, csöndesen.
Nem is távoztak estig. Estig? A szomoru barlangban délután két órakor már este volt. Mintha az a hatalmas sas csakugyan eljött volna, hogy az ősz költőt elragadja valami magányos hegytetőre: a kiterjesztett nagy szárnyai homálylyal boritották a betegszobát. Varju Györgynek mindegy volt. Déltájban behunyta a szemeit és nem látott többé semmit. A világosság kiszökött a szobából, a verebek ott maradtak csöndes gubbaszkodással: nem látta. Fehér feje mélyebbre süppedt a párnákba, a halálos verejték már lassan leszikkadt homlokáról, a száj komor ráncai az akarat gyöngülésével megenyhültek és a szegény poéta már nagyon könnyü teher volt a kiterjesztett szárnyakkal leskelődő sasnak. Arca egy pillanatra sem változott: hideg volt és érzéketlen.
A filozófus Novák gunyosan sziszegte Putnoky fülébe:
- Hát van a vonásaiban ijedtség? Fél a haláltól?
Az öreg gazdasszony akkor gyujtotta meg a lámpát. A hirtelen eláradó világosságban a haldokló riadtan nyitotta ki a szemét. A lámpafénybe nézett, valami mélységes döbbenettel és rekedten hörögte:
- Tűz!... Nem, nem...
Aztán halva esett vissza. Putnoky Dénes pedig tágra nyilt szemekkel nézett a filozófusra.
- Félt. Azt hitte, hogy a tűz égeti el. Mindenki fél a haláltól.
A verebek szétröpültek a városba. Mindegyik járatos volt valami szerkesztőségbe, ahol ugyan kellemetlen lehetett a lebzselésük, mikor csak kiváncsiságból állitottak be, de most biztosak voltak a szives fogadtatásban. Hiszen az öreg Varju halálának hirét hozzák s az utolsó perceiről is csak ők tudnak hiteles apróságokat.
Izgatottan bucsuztak tehát egymástól.
- Megyek a „Nyil” szerkesztőségébe! - mondta Boronkay és valami lázas büszkeség volt a hangjában.
Novák csöndesen jegyezte meg:
- A „Közvélemény” megnyuz, ha ma is elkésem. Már telefonoztam, hogy hosszabb cikket irok az utolsó órákról.
De a többi is fontoskodott, készülődött, sietett. Korniss Géza egyszer csak magára maradt az utcán. A barna könyvet szorongatta a kezében s arra gondolt, hogy mennyiért nem adnák az ujságok, ha a holt költő naplóját, egész életének legtitkosabb gondolatait most leközölhetnék. Lefőzhetné valamennyi verebet, ha ezzel a naplóval beállitana valamelyik szerkesztőségbe. Egy pillanatig gondolt is rá, hogy legalább egy kis mutatványt ad belőle a „Közvélemény”-nek s bizonyos, hogy az ujságnak az a mutatvány is megér valamit. De aztán eszébe jutott, hogy a naplót a halott akarata szerint kiadónak kell eladnia, a mutatványnyal pedig a saját kis ujságját teheti kapóssá.
A „Kritikai Szemle” következő számát föltétlenül szét fogják kapkodni s az ujságok se tehetik, hogy a forrás megnevezésével át ne vegyék belőle Varju György naplójának töredékeit. És azt is meg kell irniok, hogy a holt költő Korniss Gézát bizta meg irodalmi hagyatékának rendezésével.
Csodálatos, soha nem érzett megelégedés költözött most a szivébe. A siker, a dicsőség mámora szállta meg és képzeletben már alkudozott a kiadóval és számolgatta, hány ives életrajzot ir a költő összegyüjtött munkái elé. Ah, munka vár reá, nagy kötelesség.
- Hazamegyek, - suttogta fölhevülten és gyorsabban lépkedett a havas utcákon.
S akkor egyszerre ugy rémlett neki, hogy az ég leszakad a fejére. Minden vér az agyába szállt és a szive bolondul kezdett kalapálni. Csak most jutott eszébe, hogy miért ment el hazulról. A Varju halálos vivódása, a hagyaték, a szent megbizás, az uj kötelességek láza ime kivették a saját halálos gondolataiból és elfelejtette, hogy meg akar halni. Mintha semmi sem történt volna s azon a hosszu, keserves éjszakán nem is győződött volna meg, hogy nincs miért élnie: tervek születtek az agyában és képek bontakoztak a lelkében. Sikerekről, irodalmi szerepről, nagy kötelességekről álmodozott, mintha egy élet állna még előtte és nem is volna készen a halálra.
Ott, az utcán, reszketve dadogta:
- Életében, halálában, mindig ügyetlen volt az a szegény Varju. Még a hagyatékát is - halottra bizta.
Mert ebben a pillanatban Korniss Géza meg volt győződve, hogy mégis meg fog halni. Csak valami nagy kisértésnek nézte ezt a napot, mely ugy tolakodott halálos szándéka elé, mint a mesében a tündérlányok, akik csilingelve kérdik a halálba siető királyfitól: hát minket nem sajnálsz itt hagyni? Csak kisértés volt a mese, csak kisértés ez a nap is. Álmokat és jövőt mutogatott neki, hogy megállitsa halálos utjában. De nem fog megállani. Ah, minden álomnál szebb álma volt neki és az is szétfoszlott.
S ahogy a szétfoszlott álmára gondolt, azt hitte, már nincs fölötte hatalma ennek a napnak.
Kóborolni kezdett a sötét utcákban s azt hitte, hogy a halált keresi, de az életre gondolt. Az a kis barna könyv, melyet a kezében szorongatott, csodálatosan beleszólt minden gondolatába. Mig reszketve gondolta el, hogy az élet milyen lassu kézzel tudja összehordani azt a kevéske kincset, melyet a halál egy lehelettel elfuj, az a kis könyv azt kérdezte tőle: „olvastál-e már engem?” Mikor megkapta a láz, hogy az ember most még érzékenyen védekezik a téli éjszaka hideg lehellete ellen és holnap már azt a legnagyobb, a halálos hidegséget sem érzi, az a kis könyv belekotyogott: „de holnap, ugy-e, elviszel a kiadóhoz?” A mélységre gondolt, melyben világok vannak eltemetve s az ember mégis azt hiszi, hogy ő a legdrágább, amit oda temetnek; az a kis könyv pedig biztatta: „táltos vagyok és odaviszlek, kis gazdám, ahová akarod”. Utóljára Angélára gondolt, aki sohasem szerette s mégis mosolygott, hazudott, álmodott mellette. Milyen csodálatos varázsa van az asszonynak, hogy csak el kell fordulnia s az ember, aki boldogan ringatózott az álmaiban, ijedten siet a halálba! El lehet vesziteni, holott sohsem volt a mienk! Egy hazugsággal leláncol s egy hirtelen szóval kikerget az életből! S a kis barna könyv, mintha gyermek locsogna a legveszedelmesebb vadállat lábainál, most is csak fecsegett: „boldoggá teszlek, kis gazdám!”
Jeges áramlattal figyelmeztette a Duna, hogy már a partjához ért. Az éjszaka csöndjében a folyam hatalmas morajlása ugy hangzott, mintha valami órási gyárban kattognának a kerekek. Azok a lángok, melyek a vizben szétfolyva tükröződtek, olyan félelmesen reszkettek, mint a lidérctüzek. A budai hegyek sötét tömege szinte néma csodálkozással hajolt a folyam fölé, hogy azokat a reszkető lángokat figyelje. Csak a szél sikongott érzéketlenül a vizek s lángok fölött.
Korniss Gézát megijesztette a halál közelsége.
- Meg fogok halni! - suttogta most is, de már csak biztatta magát, mintha nem biznék elhatározásában. Kétségeinek és vivódásainak mélységéből szakadatlanul hozta fel az okokat, amelyek halálos gondolatában támogatták s egyetlen pillanatban megjárta azt az egész utat, mely a féltékeny férjeket egy életen keresztül szokta rémeivel ijeszteni. Látta Angélát és sanda szemmel vizsgálta, hogy mikor fogja megcsalni. Most - de nem, a következő pillanatban hirtelen eltünik a szeme elől és okvetlenül oda menekül, ahová a szive hajtja. Rá akart kiáltani, hogy megállitsa, utolérje, de a szó elakadt a torkán és tehetetlenül vallotta meg magának, hogy nem lehet az asszonyt őrizni, ha másba szerelmes. El fog menni és ha nem megy el, még rosszabb. Akkor a saját otthonában csalja meg.
Reszketve mormolta:
- Talán most is nála van!
Összeszoritotta az ajkait és lefelé indult a lejtős korzón. Már semmit sem látott, csak a viz harsogott feléje őrült, eszeveszett kedvvel, hogy zugni kezdett tőle a füle és már csak szédülve bukdácsolt előre.
Akkor a sötétségből egy hang szólt rá:
- Adja nekem a kalapját, nagyságos ur!
A szive verése is megállott. Valami hatalmas alak, talán hajóslegény, bukott fel a közelben és fenyegetve magaslott előtte. Korniss Géza tágra nyilt szemekkel bámult rá és nem tudta, látomás-e vagy élő ember. Csak azt látta, hogy ez az ember födetlen fővel áll a jeges szélben és a karját kinyujtja, mintha fegyver volna.
- Adja nekem a kalapját!
Részeg matróz lehetett. Korniss Géza egyszerre csak futni kezdett. Tompa kopogást hallott maga mögött, mintha az az ember üldözné futásában is. Hohó, nem fogsz utólérni! - lihegett kárörvendezve Korniss és röpült, mint a nyil, mig a világosabb utcákba ért, ahol a ködből már alakokat látott kibontakozni. Valamelyik sarkon fölismerte a rendőrt s már nevetni szeretett volna, hogy üldözője elől megmenekült. Nem futott már tovább, inkább diadalmasan nézett visszafelé, hogy hol is van az a rabló fráter? De senkit sem látott. Csönd, sötétség mindenfelé. Talán nem is üldözte senki. Csak látomása volt.
Egy kicsit szégyenkezett. S az a barna könyv mintha csendesen fölkacagott volna hozzá:
- Az életed akartad eldobni s aztán még a kalapodat is sajnáltad. Ugy mentél a folyamhoz, hogy beleölöd magad és megijedtél egy részeg matróz karjától is. Oh, én szegény kis gazdám, a halálod sem sikerül, nemcsak az életed. Csak ülj a sarokba, merülj belém, üritsd azt a kis tejecskét, amit neked az élet pohara tartogat és várd meg szépen, amig eljön valamikor a halál és elaltat. Tente baba, tente. Nem tudsz te ugy meghalni erőszakkal, hiszen élni se tudsz erőszakkal. Hihihi...
Korniss Géza szégyelte magát. Semmit sem mert felelni a könyvnek, önmagának. Csak a lelke mélyén gügyögött valami vékonyka hang, mintha az életösztön támadt volna fel halottaiból. Azt sugta neki, hogy álmok jönnek álmok után, ahogy tavasz jön a régi tavaszra s nem érdemes az álmokkal elmulni. Ha nem hisz többé Angélának, váljon meg tőle. Ha fáj neki a mult, siessen a jövőbe. Ha nincs, ami az élethez vonzaná, keressen magának uj célokat, uj álmokat. Az ember nem is sejti, milyen kicsi cél s milyen kevés álom elegendő a boldogsághoz! Hát még az élethez! Országokkal nem érte be a legnagyobb hóditó s egy tenyérnyi szigeten is élni tudott. S az asszony - az a leghiubb álom. Hányan voltak legboldogabbak, mert ezt az álmot ki tudták ölni a szivükből? S éppen a legnagyobbak, a legerősebbek. Aki pedig az asszonyhoz kötötte az életét, nem is volt boldog soha.
Észre sem vette, hogy abba az utcába vetődött, ahol az öreg Varju lakott.
Az a kis barna könyv fészkelődött azonban:
- Itt vagyok én, kis gazdám! Uj cél vagyok, uj álom vagyok! S én nem foglak megcsalni. Dél óta szorongatsz a kezedben és még át sem lapoztál. Pedig megigérted, hogy gondomat viseled és én már az első percben hálás voltam érte. Vagy nem én feledtettem el véled a te nagy tragédiádat? Nem én töltöttem meg a szived uj álmokkal, uj reménységekkel? Nem én kisértelek ezen a nehéz uton és nem én hoztalak vissza az életbe? S még át sem lapoztál. Oh, gyere velem, kis gazdám, odaviszlek, ahol nyugodalom, boldogság vár.
Korniss Géza csöngetett a kis bérház kapujában és kábuló fővel ment föl a holt költőhöz. Ott akart virrasztani a halott mellett.
- El fogok válni! - gondolta a lépcsőkön - már vigasztalta magát, hogy nem ő az első, az utolsó sem, aki elvált a feleségétől. Az ifjuság szép álmait eltemetni bizonyára nem nagyon kellemes, de ha az ember eltemetheti az ifjuságát, vele temetheti az álmait is. És Angéla - több volt-e vajjon, mint annak az ifjuságnak egyik szép álma? Szép volt, boldogitó volt, de csak álom. Elszállt, ahogy jött: véletlenül. Hiszen sohasem volt az övé lélekben és talán átkozni sem szabad, amiért nem akart egy életen keresztül hazudni. Ha rossz volna, mint a többi: csak hazudik, csak játszsza a nagy komédiát és a kénytelen hallgatás még megszerzi a titkos szerelem füszerét. Miért árulta el magát? Miért futott ő hozzá titkával? Oh, nem lehet Angéla bünös. Csak boldogtalan ő is, mert mást szeret. El van rontva az élete, mint a másé is. Könnyet neki, nem átkot.
Ahogy magával megengesztelődött, már Angélának is meg tudott bocsájtani. S mialatt a maga jövőjét rajzolgatta ki magának, már szinte belenyugodott, hogy Angéla sem lesz örökké boldogtalan.
A halottas szobából zajt hallott. A verebek megelőzték és mind ott virrasztott a halottnál. Mintha csak a régi esték folytatódnának, a verebek most is a kérdések kérdését bolygatták s az öreg Varju talán most sem hallgatta kevésbbé az érdekes vitát, mint máskor szokta.
Akkor behunyta a szemét és a köpönyegébe burkolózva aludt; most fekete lepellel volt leboritva és talán valamivel mélyebben aludt. A verebeket ez a csekélység már nem zavarta, sőt az igazi halott s az igazi halál még inspirálta is vitájukat. A temetőben talán még a verebek is komolyabban csiripolnak.
Mikor Korniss a szobába lépett, Putnoky Dénes hozzá ugrott:
- A lakásodban voltam, kerestelek!
Korniss arcán kibujtak a szeplők. Izgatottan nézett a kis hivatalnok-verébre.
- Van egy ujságiró barátom, aki minden áron meg akarta tőled szerezni a Varju naplóját. Azért mentünk a lakásodra, de nem találtunk.
- A Dunaparton sétáltam.
- Angéla sem volt otthon.
- Tudom, - mondta Korniss, de ugy érezte, mintha a lábai megremegnének. Lelkében megint vadul kezdett dolgozni a harag, a féltékenység. Csak annyit hallott, hogy valaki a lakásán járt, ahová ő már nem mert elmenni és ez a kis hir kivette nyugalmából. De nem szólt, csak elfordult.
Putnoky mégis tovább beszélt:
- A cseléded mesélte, hogy este tiz órakor Wéber néni eljött Angéláért és magával vitte. Történt valami nálatok?
Szédület kapta el Korniss Gézát. Tehát már elvitték Angélát! Már egészen üres a fészek! Ebben a pillanatban szakadt ki szivéből az utolsó gyökérszál, mely a multat még hozzákötötte. Egyetlen őrületes percben átélte ujból az egész tragédiát és le is számolt vele. Nincs Angéla! Nincs mult! Nincs Szaplonczay! Semmi sincsen. Sirni és toporzékolni szeretett volna, de ahogy körülnézett a halottas szobában és látta barátait, akik a bálvány ravatala mellett lecsüggesztett fővel virrasztottak és látta azt a különös, félhomályos szobát, amelyben a holt költő szinte csendre és mérsékletre intett: ő maga is erőt vett magán. Hát elvesztette Angélát! Ha toporzékol, talán visszanyeri? Okos ember nem lázong hiába s a véletlenbe is ugy törődik bele, mintha számitott volna rá. Ami történt, jól történt - rendben van. S mintha valami nagyon közönyös dolgon kellene átesnie, már azt felelte Putnokynak:
- Elválok a feleségemtől. De ki fog ilyen napon a maga kis bajáról fecsegni!
A vitatkozó verebek közé sietett és erős tudott maradni akkor is, amikor Putnoky sorra szólitotta el Novákot, Boronkayt, Dombrádyt, hogy a nagy ujságot nekik megsugja. Korniss pedig ugy tett, mintha nem látná a fészkelődésüket és nem hallaná a suttogásukat. Csak beszélt a kérdések kérdéséről és körülötte lassankint valamennyi veréb elszomorodott, mintha ők vesztették volna el Angélát...
A költő temetése után Korniss Géza beadta a válókeresetet és abban a kis hónapos szobában, amelybe még a temetés előtt költözött, lázasan merült el a Varju-hagyaték rendezésébe. Ezekben az időkben gyöngyökkel töltötte meg a „Kritikai Szemle” minden számát és boldog volt, hogy a lapocskát mindenfelé várták, keresték. Tavaszi zsendülés idején már tele volt a Varju György hatalmas gondolataival és ha estenden elment a verebek közé, a kávéházba, valami csodálatos, szerelmes hangon áradozott:
- Oh, micsoda versek, micsoda gondolatok!
Ugyanolyan megalázkodás, boldogsággal viselt szolgaság és édes elmerülés füzte már a holt költő verseihez, mint valamikor szivének leányához. És már mondogatta olykor a kávéházi szobában:
- Ha majd elkészülök a munkámmal!
És talán megijedt volna, ha akkor valaki a fülébe sugja, hogy egykoron éppen ilyen édes vágyakozással emlegetett bizonyos szalont, amelyben az irodalmi és művészeti világ fog találkozni...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A tavasz nem események ideje. Belopózik a szivekbe s ott is rügyeket fakaszt, lombokat csal ki, de eseményeket nem csinál. Csak megtelik lassankint a természet s az ember édes vágyakkal, amik csupa reménységek; aztán a nyár vagy csak az ősz mutatja meg, hogy mit tudott a tavasz művelni. Az igéretek mindig szépek, a megvalósulás néha szomoru - ah, a tavasz gyönyörüsége mindig teljes.
Mikor Angéla Wéber nénivel fölment a szinház igazgatójához s majdnem az első szóra megkapta a szerződést, azt suttogta:
- Sohsem volt ilyen szép a tavasz!
Wéber néni azonban másképpen lelkesedett. Mélységes megelégedéssel gondolt Szaplonczay Ádámra, aki hát beváltotta a szavát és csakugyan beszélt az igazgatóval. Őt az sem lepte meg, amikor Angéla egy héttel később megkapta az első szerepet és pedig a Szaplonczay Ádám uj darabjának főszerepét. Még az a levél se mondott neki ujat, melyben az igazgató atyai hangon tanácsolta Angélának, hogy őszig - mikor az uj darab bemutatóra kerül - rejtőzzék el talán valami fürdőhelyre és élje magát egészen a szerepbe. Ha nem volna pénze, csak forduljon bizalommal a szinházhoz. De okvetlenül kérje ki a szerző tanácsait is, hogy első fellépése, mely az uj darab sorsát is el fogja dönteni, meghozza a várt sikert.
Wéber néni ugy bólongott a fejével, mint aki magában lajstromozza az igéreteket: igen ezt mondta és ezt is, meg ezt.
Angéla semmire sem gondolt. A kis házmesterlakás, a kapualja, leányságának fészke valahogyan elhitették vele, hogy még mindig a régi vágyak levegőjében él és a napfény csak most kezd először biztatva reá ömleni. A kis tanodásleány volt megint, aki nagy betegségből fölépülve, megerősödött szárnyakkal tör fölfelé, a dicsőséges magasságba. Valami csodálatos melegséget érzett ugyan a szive táján, hogy az első szavak, amelyekkel a szinpadról a dicsőséget fogja keresni, a Szaplonczay Ádám szavai. Talán sejtelmek is szálltak a szivébe és voltak estéi, mikor a szerepébe merülve, ugy képzelte, hogy Ádámmal beszélget: de ez csak amolyan hideg beszélgetés volt, mintha ugyanakkor Korniss Géza is ott ült volna mellette. Szinte jól esett neki, hogy a feszes társaságból a szinpadi álmok felhőibe menekülhetett.
De azért Lencsi már hetykén mondogatta a kapu alatt:
- Mégis igazam volt. Az én szivem sohsem csalt meg engem s ha én Szaplonczayba voltam szerelmes, ő lesz az Angéla ura. Meglássátok!
Wéber néni csöndesen mosolygott, de egy világért sem szólt volna. Csak junius derekán, mikor már utra készült Angélával Rohitsra, szólta el magát egyszer a kapu alatt.
- Tavaly ilyenkor nem álmodtam volna, hogy igy fordul a dolog!
Angéla ezekről a fecsegésekről semmit sem tudott. Ő csak az igazgató tanácsát követte, mikor Rohitsra ment s a fürdőn se próbált a társaságba vegyülni, hanem a szerepébe merült. Mikor először irt Szaplonczay Ádámnak, az csak a szerep okáért volt. És a Szaplonczay válaszába sem csuszott fölösleges szó. A szerepet magyarázta, szinezte, de magáról semmit sem irt. Csak később történt, hogy az Angéla levelének egyszer utóirata is volt. Azt irta meg benne Angéla, hogy Rohitson megismerkedett egy danczkai asszonynyal, aki sokat beszélget Ádámról és egyenesen fölkérte Angélát, hogy kérdezze meg levelében a költőt, emlékszik-e még a „vörös epizód”-ra? Ennyi volt az egész. Akkor Szaplonczay is elkalandozott válaszában a szerep magyarázatától s ugyancsak utóiratban jegyezte meg, hogy a „vörös epizód” a legerősebb ital, melyet olyankor iszik az ember, ha el akar kábulni. Hálásan emlékezik reá, mert volt olyan idő az életében, mikor a kábultság boldoggá tette. Különben tiszteletét küldi a danczkai ismerősnek.
Augusztus végén, mikor Angéla visszatért a fővárosba, levelet talált a házmesterlakásban. Szaplonczay kérdezte benne, hogy szabad-e a szinháznál véletlenül találkoznia Angélával? Ekkor történt először, hogy Angéla gyorsan elrejtette a költő levelét. Ugy rémlett neki, hogy annak a levélnek minden betüje egy-egy csengettyü és titkokat fecseg ki.
De elment a szinház udvarára és találkozott Szaplonczayval. Egymás mellett sétálgattak a napfényben és Angéla halkan szólott:
- Szeretem magát, Ádám, és tudom, hogy maga is szeret. De nem merek magára nézni, mig a Géza szemét érzem magamon.
- A válópört a jövő hónapban befejezik.
- És Géza?
- Minden lépéséről tudok. Putnoky Dénes - emlékezni fog reá! - gyakran meglátogat és elmondta nekem, hogy Korniss a maga módja szerint boldog. Nagy munkán dolgozik és megint vannak álmai. Más pedig nem kell neki.
- Szegény Géza!
- Nem szegény. Szalonról álmodott, melyben az irói és művészeti világ találkozik és Putnoky azt mondja, hogy a kávéházi asztal is boldoggá teszi, ahol azt a világot maga körül látja. Én istenem, milyen sokan álmodozunk és a szalonból még egy asztal sem valósul meg. Irodalmi asztala van neki s ő a próféta. Higyje el, hogy boldog.
Angéla arcán valami mosolygás futott át. Maga elé álmodta Gézát s már el tudta képzelni, hogy a kávéházi asztalnál, az irók és művészek közt, csakugyan boldog.
Mosolyogva nézett fel Szaplonczayra:
- Azt mondta Putnoky?
- És azt is mondta, hogy az egész asztaltársaság, valamennyi veréb eljön a premierre. Korniss látni akarja magát a szinpadon.
Angéla mosolygott:
- Akkor jól fogok játszani, Ádám...
* * *
Éjszaka már foga volt az őszi levegőnek. A verébcsapat szinte fázott, ahogy a szinházból a rendes kávéházi asztalhoz iparkodott s az utcán szótlanul huzott keresztül. A kis, szürke verebek még teli voltak az est mámorával s hallani vélték a rajongó hódolatnak azt a tombolását, melylyel a közönség az uj drámairót és az uj művésznőt üdvözölte. A szinház villamos világitásában ugy tetszett, mintha az a publikum száz esztendeig aludt volna jégbe fagyva s most, fölébredvén, csupa testvér ismert volna egymásra. Szinte egymásért rajongtak, mert tanui lehettek a legnagyobb szinpadi sikernek. A felvonások közben még sohasem ismerkedtek meg annyian egymással, mint ezen az estén. A végin mindenki ismerte tán a másikat annak a közös ismerősnek a révén, akit igazában ők is csak ma ismertek meg a szinpadról.
Szótlanul haladt a verébcsapat. Az elegáns Putnoky unta a némaságot és valami melódiát fütyörészett. Novák és Boronkay ugy néztek rá, mint a gyermekre, akit a legtragikusabb jelenet sem zavar ki locsogásából.
- Be jó kedved van! - fakadt ki Dombrády.
Korniss, mintha most ébredt volna álmából, megszólalt:
- Hagyjátok! Putnokynak igaza van. Ugy el tudom képzelni, hogy milyen jó kedvvel jöttünk volna ki a szinházból, ha a Szaplonczay darabját tavaly adják. Ha jég esett volna, akkor is hajadonfővel maradok, mert a kalapomat már régen elhajigáltam volna örömömben. És ti is. De hát történt valami azóta. S most nem tudunk ugy örvendezni. Higyjétek el, hogy szamárság, iszonyu szamárság, amit művelünk. Azért az Ádám darabja mégis csak pompás...
A kávéházba értek s a pincér sietve gyujtotta fel a gázt a különszobában. A verebek ma nem helyezkedtek el olyan lármásan, mint máskor s bizonyos tisztelettel figyelték Korniss Gézát, aki már visszanyerte a mozgékonyságát s majdnem kacagva figyelmeztette a fiukat, hogy Putnoky már ott van a tükör előtt.
- No nézzétek Dénest. Ha ez a fiu véletlenül a pokolra talál jutni, nyomban megszökik, mert ki nem állja a hanyag berendezést. Neki tükör kell.
A verebek nevettek és Putnoky Dénes minden érzékenység nélkül jegyezte meg, hogy a tükör nem is olyan utolsó butordarab s bizonyos irók határozottan több sikert tudnának elérni, ha nem vetnék meg a tükröt. Novák, a filozófus, hirtelen kiragadta a megjegyzésből a mélyebb értelmet s öt percig szidta a divatos irodalmat, melyben már nem a mű szépségét keresik, hanem a művészét. Pfuj, micsoda megtévelyedés! Petőfit, akinek kiállott a szemfoga, elcsapná ez a kor. S hogy még nyakkendőt sem akart viselni, adta füzfapoétája!
Novák dühöngött s a verebek még tüzelték. Legalább nem kell azt a kellemetlen témát tovább feszegetni, a Szaplonczay sikerét. Indulatosan itták a rumos teát és szidták az elegáns irókat. Korniss Géza csak mosolygott magában s hátradőlt a kipárnázott karosszékben. (Neki jutott hallgatag megállapodásból a megboldogult Varju György trónusa.) Tudta jól, hogy a fiuk csak azért feszegetik olyan dühösen ezt a bolond témát, mert röstelnek előtte arról a másikról beszélni, amivel teli vannak.
Nevetve szólt közéjök:
- Ugyan hagyjátok ezt az ostobaságot! Azért, hogy nem minden szép ember olyan erős mint Danton, aki el tudta kergetni az asszonyt, mikor egy éjszakáért kunyorált, még a szépek is lehetnek nagyok. És szépnek lenni nem olyan kellemetlen. Aztán az asszonyok a maguk módján kritizálnak s ti nem is az irókat ütitek most, hanem az asszonyokat. Hagyjátok!
A verebek egy kicsit morogtak még, de Korniss maga szabaditotta őket rá a mai eseményre s megint szóba hozta a Szaplonczay darabját.
Novák azt mondta:
- Szép, de nincs benne mélység!
- Nagyon is modern! - kifogásolta Dombrády.
- Érzi az ember a verseket! - szólt Boronkay.
De a végin mégis csak dicsérte valamennyi. És a beszélgetés tüze lassankint elboritotta az egész társaságot. A tea után szivarra gyujtottak, azt a bizonyos fölösleges lábukat átlógatták a szék karfáján, ontották a szót és a füstöt, Korniss Géza szemében pedig kigyult lassankint az a tüz, mely nála a tökéletes boldogságot jelezte. Voltak ugyan percei, mikor tüzesen borult agyára az a szinpadi látomány és együtt látta Angélát Szaplonczayval. Akiket szeretett s akiket elvesztett. Egy kicsit szédült ilyenkor és nagy szüksége volt a verebekre, az intim irodalmi asztalra, hogy kimeneküljön a gyötrő gondolataiból. De a verebek és az irodalmi asztal nem is hagyták cserben. El tudták vele hitetni, hogy csak most boldog igazán, amikor féltés nélkül élhet az álmának. És hitt is a boldogságában. Elnézett a népes asztal fölött, szivta magába az irodalmi és művészeti világ eszméit és olykor behunyta a szemét, mint egykor az öreg Varju. De nem aludt. A vitatkozásból a saját álmaiba menekült, arra a nagy életrajzra gondolt, melyben a Varju György irói karakterét az egész irodalmi világ keretében fogja megrajzolni és akkor már alig hallotta a verebek vitatkozását.
Ha csönd támadt, fölnyitotta a szemét és mohó gyönyörüséggel suttogta:
- Majd ha az én nagy munkám megjelenik!
Boldogan, lázban szőtte életének álmát és kellett neki hozzá az a monoton zsongás, az irodalmi és művészeti asztal vitája. A verebek pedig szivesen vitatkoztak és a késő éjszakába is belehangzott mindig csiripolásuk. Csirip! Csirip...