I.

A nap utósó sugarai rózsafénynyel boritották el a vidéket; az esti harang ezüst nyelve bús-komolyan szólt a távolban; a madarak csevegve keresték fészkeiket; s az emberek, a teremtésnek e törpe királyai, kifáradva tértek haza a nap teendői után, - ki a mezőről, ki a boltból, ki az irószobából vagy műhelyből - hol homlokuk verejtékében keresték kenyerüket, mig a jó isten ingyen tartja s ruházza szárnyasait.

Lépteink ez esti órában, szegény ház felé vezetnek, Késmárk városának egyik mellékutcájába, hol kis, de tiszta és csinosan butorzott szobában nyitott ablak mellett, két alak ült; egy tizen-kilenc-husz éves ifju, s egy alig tizenöt éves leányka - mindketten mély gyászban s komolyan beszélgetve.

- Tehát valóban - már holnap utnak kell indulnod Konrád? - kérdezte a leány könyes szemeit az ifjura emelvén.

- Valóban kedves Bertám! - felelt az ifju halk, kissé reszketeg hangon. - Tudod, hogy szegények vagyunk, s erszényem nem engedi, hogy nagyurilag gyorskocsin, vagy épen posta-lovakon utazzam. A legolcsóbb nemét az utazásnak kell választanom, azaz részint gyalog, részint szekeresekkel mennem; az ily utazás pedig sok időbe kerül, - s ha nem indulok tüstént, alig leszek Heidelbergben az egyetem megnyitásakor.

- Igazad van Konrád - meg kell lenni! oh! de oly nehezen válok el tőled! oly magánosan fogom magamat érezni itt egyedül a háznál. Bár szegény, jó anyánk élne még! vagy bár veled mehetnék Heidelbergbe.

Az ifju fölsóhajtott, aztán nyugtatólag felelt: - Én is azt kivánnám, jó Bertám; de a kit az Isten magához hivott, azt vissza nem hozhatjuk e földre, bár mennyire is sovárgunk utána; s egy tanulónak lakása az egyetemen, nem neked való hely kedvesem. Tudom, hogy az első időben keservesen fogod bátyádat nélkülözni; de később megszokod távollétemet, aztán a jó öreg Elsbeth, ki férjhez menetele óta anyánk mellett s később dajkánk volt, veled marad; jó kezek-ben hagylak tehát, s te is, nemsokára visszanyered szokott vidámságodat.

- Meglehet! - viszonzá Berta levertséggel - de szomoru, szomoru dolog, hogy ily hirtelen, kedves anyánk halála után, téged is el kell vesztenem!

- Csak kilenc holnapra; a szünidőre haza jövök, s ha gyalog is kellene a hosszu utat mind végig megtennem! - jegyzé meg az ifju.

- Kedves, kedves Konrád! minő jó vagy hozzám! - kiáltott föl a lányka s testvéréhez simult, fejecskéjét vállán nyugtatva.

II.

Mig e szerény hajlékban a két árván maradt testvér igy beszélgetett, az elválás fájdalmának előérzetében, addig messze onnan, Magyarország déli részében, szép kastélyban, körülvéve a kényelem s fényüzés bájkörétől, egy fiatal sziv szintén fájdalmasan dobogott, - mert másnap el kellett válnia, legalább egy időre, attól, ki szerelmét birta, s kinek kezét igérte.

A szép parkszerü kertben, melynek közepében nagy kastély emelkedett, két alak sétált lassan, és szorosan egymás mellett haladván; az egyik szép üde hajadon volt, alig tizennyolc éves; a másik csinos, deli huszártiszt, de kin, zsinoros egyenruhája dacára, a magyar jelleg nem volt látható.

Világos szőke haj, kék szem, kerekded arc, ugy mint tartás és járás, inkább cseh eredetre gyanitatnak - s valóban a fiatal huszártiszt nem volt magyar, hanem inkább gazdag, mintsem előkelő cseh család ivadéka.

A leány búskomoly volt és hallgatag - az ifju, bár ő is érezte talán az elválás keservét, megtartó szokott ékesszólását, s mindenkép igyekezett szép társnőjét fölviditni.

- Minden héten kétszer irunk egymásnak, - ugy-e Irmám? - szólt a leányka kezét simogatva - aztán, ha csak sikerül, hat héti szabadságot nyernem, uj év táján Pestre jövök, hol a farsangot együtt fogjuk tölteni; jövő nyáron pedig enyim leszesz örökre; bár atyád ne volna oly makacs; - most nőm volnál, s elvihetnélek magammal a Szepességbe. Meg nem foghatom, miért kell nekünk épen egy egész évig jegyben járnunk!

Irma kipirult, de nem felelt semmit. Ő jól tudta miért nem engedi atyja, hogy házassága elébb véghez menjen. Az öreg ur magyar volt a szó teljes értelmében, s ezért nem tudott a gondolattal kibékülni, hogy kedvenc leánya, a szép Irma, nem magyarhoz, hanem idegenhez menjen férjhez. De épen mivel Irma kedvenc gyermeke volt, engedett végre kéréseinek, hanem azon feltétel alatt, hogy a házasságnak csak egy év mulva szabad megtörténnie. Talán tudta, minő lepke szivü uri emberek többnyire ezek a hetyke tisztecskék, s azt remélte hogy a kérdésben levő diszpéldány ki nem állja a tizenkét hónapi tűzpróbát? - Meglehet, bár be nem vagyunk beavatva az öreg ur titkos gondolataiba; - elég hozzá, hogy ő egy évi jegybenjárást követelt - s nem tágitott, bár mennyire kérte is jövendőbeli veje a legszebb szavakkal, leánya pedig a legérzékenyebb tekintetekkel, szólni nem mervén, mert az öreg Kaposváry nemcsak makacs, de szigoru és rendtartó családatya is volt - korántsem a most divatozó fajból, kik szépen engedelmeskednek, ha gyermekeik parancsolgatni méltóztatnak.

A hold már ragyogott ezüst fényében, midőn a szép pár visszatért a kastélyba, melynek egyik tágas teremében együtt volt az egész család; atya, anya, fiu, egy eleven, tizenhét éves ifju, s Irmának két nővére, az egyik idősebb, a másik fiatalabb nálánál.

Volt ott még egy fiatal ember, nem szép, de érdekes külsejü, nagy, sötét, búskomoly szemekkel, és csendes nyugodt magaviselettel, ki, ugy látszott, legalább, bár nem család tag, mégis a családhoz tartozott.

Fehérváry Aladár - ez volt a fiatal ember neve - tizenkét éves korában árván maradt, s azóta Kaposváry házánál növekedett, ki atyja legbensőbb barátja, s Aladárnak keresztatyja és később gyámnoka volt.

Aladár bár tele volt tehetséggel s erélylyel, de magaviseletében gyermekkorától fogva komoly és csendes, habár e mellett oly kedélyes és előző, hogy mindenki szerette, még pajkos, zajos vig iskolatársai és pajtásai is, dacára annak, hogy nem egyszer tréfásan kinevették időelőtti komolysága és szokatlan csendessége miatt.

De ha az ifju már ezelőtt komoly szokott lenni, pár hónap óta búskomoly lőn, s a mellett levert és halvány, ugy, hogy Kaposváryné, ki őt, mint saját gyermekét szerette, nyugtalankodott rajta, s nem egy titkos tanácskozást tartott a régi meghitt háziorvossal; de ki mindig nyugta-tólag felelt, hogy Aladárnak - testileg legalább - legkisebb baja sincs. Lelkileg pedig mi bánt-hatná a deli, tehetős ifjut, élte legszebb tavaszában!

Mi bántja a virágot, mely bimbójában hervadni kezd? mi a szép zománcos gyümölcsöt, mely aszásnak indul, még mielőtt megért volna?

Vannak férgek, melyek titokban rágódnak - volt-e oly féreg Aladár szivében is?

A fiatal huszártiszt csak éjféltájban hagyta el a kastélyt, visszatérendő közeli állomására, honnan másnap reggel századával kivonult, lassú menetben a felföldre utazván, uj állomására a Szepességbe.

Ez éjjel ketten virrasztottak a kastélyban; az egyik szárnyban a szép Irma, lakályos, választékos szobájában; a másik szárnyban Aladár - ki reggelig fel s alá járt az övében, s virradatkor elhagyta a házat, a nélkül, hogy lefeküdt volna.

III.

E nap óta négy hónap mult el - Thein Wenceslaw báró a hetyke huszárkapitány, egy Késmárkhoz igen közel fekvő faluban, elég jól találta magát, tiszttársaival együtt. Minden héten hüségesen két levelet inditott a szép Kaposváry Irmához, tele érzékeny szavakkal, sóhajtásokkal a viszontlátásra; de a ki e kissé elégiai epistolákat elolvasván, egyszersmind láthatta volna a nyalka századost a késmárki szépek közepette, udvarolván jobbra-balra, osztogatván sóhajt, kacsingatásait, olykor kézszoritásait annak rende szerint, nem igen hihette volna, hogy a mit leveleiben mond, szivből ered.

Tiszttársai, kik hiven követték példáját, bár olykor kissé irigyelték szerencséjét a szép nemnél, még is egyetlen szóval sem árulták el, hogy a választékos és pénzével nagyon bőkezüen bánó Thein százados többé nem szabad ember, ha nem is a törvény, de legalább a becsületesség értelmében, s már öt hónap óta jegyben jár Magyarország egyik legszebb, s legtehetősb hajadonával.

Nem csuda tehát, ha a csinos és gazdag tiszt, nagy ember volt a kis városban, ha nem egy fiatal sziv hevesebben dobogott, midőn angol félvér lován, végig vágtatott a csendes utcákon, nem egy szép kék szem sovárogva tekintgetett feléje, nem egy üde ajk mosolyra nyilt közeledésére, és sok szép reménynek bimbója megnyilt, csak azért, hogy ismét elhervadjon.

Mig e fénypéldája várnájának, igy lepkeként rózsáról rózsára lebegett, addig jegyese, a kedves Irma, nem is álmodván minő könnyen türi szerelmes tárgya a távollét gyötrelmeit, csendesen füzte odább napjait, várva várván jegyese leveleit, felelvén azokra nem levelek, hanem inkább hő könnyekkel, képzelvén magának minő búsan fájlalja szive választottja számüzetését, s számitgatván a napokat s órákat az ujévig, midőn remélheté, hogy a viszontlátás örömeit fogja élvezhetni.

Hanem azon mértékben, melyben Irma csendesebb, komolyabb s halványabb lőn, Aladár fölhagyott tulságos szótlanságával; arca visszanyerte természetes szinét, lépése szokott ruganyosságát, nem ült többé hallgatag szórakozottságban valami távoli szögletben, hanem mulatott a családdal, s főleg annak fiatalabb tagjaival, mint ezelőtt; s mivel étvágya is tetemesen növekedett, a jó Kaposváryné meg lőn nyugtatva, s nem tartott többé titkos értekezéseket a házi orvossal.

Az öreg ur, ki nem csak orvosa, hanem barátja is volt Kaposvárynénak, hallgatott, s azt sem mondta Kaposvárynénak mit mindnyájan annyira szeretünk mondani, azaz: Lám igazam volt; nincs semmi baja az ifjunak! - hanem éles szürke szeme olykor fürkészőleg nyugodott Aladáron, főleg mikor ez Irmával társalgott; s ily alkalommal nem egyszer haragosan mormogta ősz bajusza alatt: - Hm! azt hiszem, Irma közelebb is akadt volna vőlegényre; pedig olyanra, ki százszor fölér azzal a paszomántos hetyke legénynyel.

IV.

Mig itt egy fiatal sziv, félig öntudatlanul engedvén a szerelem varázsának, fölüdült, messze onnan más, még fiatalabb s tapasztalatlanabb, érezni kezdé, hogy van a világon más neme a szeretetnek s csatlakozásnak is, mint a melyet ő eddig ismert, azaz: gyermeki s testvéri szeretet.

Konrád eltávozása után, Berta igen csendesen s zavartalan egyformaságban tölté napjait, egyedül öreg szolgálójával, a hű, de egyszerü, mondhatnók, főleg némi tekintetben, együgyü Elsbethtel.

Konrád és Berta atyja lelkész volt, a felföldnek egyik nagyobb falujában. Halála után, ezelőtt körülbelül két évvel, özvegye Késmárkra jött lakni, hol szülei után egy kis házzal s kerttel birt.

Egészsége már akkor roskadozó állapotban lévén, egészen visszavonultan, csupán gyermekeinek élt; s ezt annálinkább, mivel Késmárkon senkit sem ismert, s uj ismeretségekre nem is vágyott.

Nem sokára beteges állapota nem engedte, hogy szobáját elhagyja, s pár hónappal azelőtt, hogy Konrád Heidelbergbe utazott, férjét a sirba követte, Konrádra, s Elsbethre bizván az alig tizenöt éves, szép és kedves Bertát.

E körülmények következtében, a leányka még magánosabban érezte magát, mintha - a város-ban növekedvén - ismerősök s gyermekkori barátnék társaságban vigaszt és szórakozást kereshetett s találhatott volna.

Berta nem csak szép és kedves, hanem jó, szelid és munkás leányka is volt; most is megadással tűrte kissé szomoru sorsát, s Elsbethel együtt dolgozott és fáradozott, hogy Konrád számára annyi pénzt szerezzen, a mennyit csak lehet.

De mindamellett, mikor munkájával elfoglalva az ablak mellett ült, szeme nem egyszer sóvárogva kisért más fiatal leányokat, kik családjok vagy fiatal barátnéik társaságában végig haladtak az utcán, csevegve s nevetve, mig ő oly busan s magánosan ült szobájában.

Nincs szomorubb dolog, mint városban, vagy oly helyen, hol sok ember összegyül, egyedül találni magunkat. Ha látjuk, hogy mások ismerősökkel jőnek össze, beszélgetnek, mulatnak, mi pedig nem találkozunk sehol ismerős arccal, bennünket nem szólit meg senki, oly buskomoly érzése a magányosságnak s elhagyottságnak lepi meg szivünket, hogy önkénytelen sohaj emelkedik keblünkből, vagy köny gördül szemünkből.

Igy járt nem egyszer szegény Berta is; s ha a magány meglett korunkban terhünkre van némelykor, ez fiatal éveinkben valódi kinná válhat.

Kedvenc helye az utcára nyiló ablakok egyike mellett volt; ott ült mindig, varrással vagy kötéssel elfoglalva, mert ott legalább embereket láthatott, ha csak messziről is.

Olykor az öreg Elsbeth is, ha a konyha és házkörüli munkáját elvégezte, mellette foglalt helyet, s gyorsan forgatván kötőpálcáit, egy kis pletykával, olyannal, melyet a szatocsnál vagy a péknél hallott, igyekezett a többnyire csendes és komoly Bertát kissé mulattatni s fölviditni.

- Lám - szólt Elsbeth egy nap, midőn ketten ültek az ablak mellett - ott jőnek az uj tiszt urak. Mult héten váltották föl a régieket: azok mind csunyák voltak, de ezek egészen mások ám! Azt mondják, hogy ezek egytől egyig gavallérok s gazdagok, főleg a százados ur - ez csak ugy szórja a pénzt jobbra-balra tele kezekkel - aztán gyönyörü szép ember.

- Melyik az Elsbeth? - kérdezé Berta ébredező kiváncsisággal, fejecskéjét kidugván az ablakon a rózsák és szegfük közt, melyek párkányán dusan viritottak.

- Az ott a szürke lovon; - susogta az öreg szolgáló - nézze csak Berta, minő bátran lovagol.

Bertának szép, sötét szemei kisérték a deli lovast, a mig csak láthatták, s alig ha Thein kapitány - mert ő volt - észre nem vette a szép fiatal arcot a virágok közepette, mert százszor visszatekintett, mig végre eltünt szem elől.

Azóta a tiszt urak majdnem mindennap lovagoltak az utcán végig, a százados pedig olykor kétszer is; és főleg mikor egyedül volt, mindig lassította lova lépteit, ha Berta ablakjához közeledett; s ha ennek fejecskéjét megpillantotta a virágok mögött, nem egyszer köszönt is a szép leánynak.

Berta ezt megszokta - sőt ha olykor elmult a nap, a nélkül, hogy a deli huszár ablaka előtt megjelenjen, kinos űrt érzett szive körül, mintha életéből valami hiányzanék, és hallgatag lőn, - olykor buskomoly is; - de nem unta magát többé, s megszünt társalgási élvezetek után sóvárogni.

Azon pár perc, mely alatt az ifju tiszt elhaladott háza előtt, betöltötte ugy szólván az egész napot; mielőtt jött, Berta várta megjelenését s gondolta: vajjon egyedül leend-e ma a százados, vagy pajtásaival? köszönni fog-e vagy nem? Ha messziről hallotta lova dobogását - pedig kevés idő mulva igen messziről ismert már reá - szive majdnem hallhatólag vert, pir futotta át kissé halvány arcát, s kezei reszkedni kezdettek, ugy, hogy munkáját nem vala képes folytatni; aztán jött pár rövid pillanata az öntudatlan örömnek s boldogságnak - s midőn lova léptei, kardjának csörgése elhangoztak a távolban, ugy tetszett a fiatal leánynak, mintha nap-jának vége volna; s a jövő reggelig csak az oly hamar elmult percekben élt; visszavarázsolván eleven emlékező tehetségével, minden vonását, minden mozgását, minden mosolyát, a neki oly szépnek, oly igézőnek tetsző idegennek.

Szegény Berta! Oh! ha csak egyetlen pillantást vethetnél ama szivbe, melyet te oly dicsőnek képzelsz, ha láthatnád minő parányi helyed van neked ott, - sok, igen sok másként leende, s kevésbé szomoru!

V.

Mig a fiatal leány igy, engedvén a bűvös delejnek, szép, bár csalfa álmokban ringatta magát, mit gondolt, mit érzett amaz ember, kire messze onnan, szép és kedves ara várt?

Hogy ezt megtudhassuk, lépjünk Thein kapitány szállásába.

A szoba elég tágas, de a legegyszerübb, gerendás tetővel s fehérre meszelt falakkal; mindamellett kényelem dolgában mindennel bir, mit az ember kivánhat.

Az egyik szögletben, szemközt a nagy zöld kályhával, szalmazsákokból s mátrácokból álló tágas diván vonult el, mely éjjel ágynak, nappal pamlagnak használtatott. A szoba közepét is elég nagy tábori asztal foglalta el, melyet össze lehetett hajtani, s mely most tarka szőnyeggel volt betakarva. E körül tábori székek s támlányok álltak, lágy párnákkal ellátva, mig a falak hosszában, az elsőhöz hasonló, de valamivel kisebb diván, és csinos körládák pihentek, melyeket szükség esetében, szintén ülésnek lehetett használni.

A támlányokon s székeken az asztal körül, melyen poharak, borserlegek s egy tányér pozsonyi kétszersült álltak, a szoba tulajdonosa, és a század többi tisztjei ültek, beszélgetve, szivarozva, s a poharakat elég gyorsan üritve.

Thein kapitány egy levél olvasásával volt elfoglalva, melynek finom papirosa s csinos irása tanusitá, hogy női kéztől jő.

- Mi ujságot ir a szép Irma kisasszony? - kérdezte nevetve a főhadnagy - midőn Thein a levelet összehajtván, mellzsebébe tette.

- Mintha csak Irmától vehetnék levelet! - felelt a százados vállat vonitva.

- Tehát többen szerencséltetnek ily választékos levélkékkel? - kérdezte enyelegve az idősb alhadnagy, mig a többiek nevettek.

- Meglehet; felelt Thein, - elég, ha akkor, mikor már pater familias leszek, a családatyák erényeit kezdem fölvenni; addig éljen a szabadság! éljenek a hölgyek!

- Még is csak kissé boszantó - jegyzé meg a fiatalabb alhadnagy, - hogy kapitányunk, dacára annak, hogy jegyben jár, az oroszlánrészt követeli, a szép menyecskékre s kisasszonykákra nézve; itt is, mint mindenütt, ő az első eminens, az udvarlásban. Most is ő nyerte meg annak a szép kis leánynak szivét, kinek ablaka előtt oly gyakran ellovagolunk. Nem is néz reánk, akár hogy curbettirozzunk s tegyünk ki magunkért; de ha a századost csak messziről megpillantja; mindjárt ott van a szép kis fő a virágok közepette, melyeknek legszebb rózsája ő maga.

- Ha, ha, ha! - nevetett Thein - még poétává fogsz válni, Ferdinánd, ha sokáig e kis szépség szemeibe nézesz. Próbáld meg szerencsédet, én ezt egy cseppet sem bánom; ha szivét meg tudod nyerni, tant mieux! Van itt elég más szép leány, kivel mulathatom magamat?

- Köszönöm alássan! - felelt a Ferdinándnak nevezett alhadnagy - mikor szive már a tied, mit a vak is láthat, akkor én próbáljam szerencsémet, s valljak kudarcot. Hanem egyet mondhatok: nem oly könnyü ám a szepességi leányokkal elbánni; ha szive a tied is - a dolog mégis in statu quo fog maradni.

- Gondolod? - kérdezte a százados, mig a pir fölszállt arcába - én pedig azt mondom, hogy a szepességi leányok sem jobbak a Deákné asszonyom vásznánál.

- Csalatkozhatnál! - szólt az alhadnagy.

- Oh! mivel te barátom párszor felsültél, azt hiszed, hogy más sem boldogulhat? - akarsz-e fogadni?

- Nem bánom.

- Jó, tehát fogadjunk ötven darab aranyba, hogy hat hét mulva mindennapos leszek a háznál - a többi magától értetik.

- Fogadjunk; itt a kezem.

Mig a tisztek igy beszélgettek, egy csinos, alig tizenkilenc éves hadfi, ki szinte jelen volt, hallgatott; de látszott vonásaiból, hogy mily érdekkel követte a beszélgetést. Thein százados, bár a tisztekkel nagyon barátságos lábon állt - a hadfiakat még szolgálaton kivül is, illő távolságban szokta tartani. Azért nem csuda, ha Eberstein - ez volt a csinos hadfi neve - most sem mert a társalgásban részt venni, főleg mióta Thein személyes érdeke lőn abban megérintve. Csak midőn a két tiszt a fogadásra kezet adott, szólt a hadfi halkan, s könnyü sohajjal: Szegény leányka! Aztán fölkelt, meghajtotta magát, és elhagyta a szobát.

A százados utána nézett. - Mi lelte azt a fickót, hogy igy nyakra-főre elillan, s mit mormogott fogai közt, mielőtt elhordta magát innen? - kérdezte azután.

- Alkalmasint megbotránkozott fogadásunkon; - nevetett az alhadnagy - ezek a poroszországi ifjak egytől-egyik ugy vannak növelve, mint a kisasszonyok. Mindjárt kipirulnak, mint a bazsa-rózsák, ha az ember kissé szabadabban beszél.

VI.

Pár napra e jelenet után Berta varrással elfoglalva ablakja mellett ült, de a munka mindjárt-mindjárt kiesett kezéből, s kis fejecskéje mintegy hallgatózva fordult az utca felé.

Az öreg Elsbeth bedugta fejét az ajtón.

Gyönyörü őszi napunk van, Bertám; - szólt az öreg cseléd - vegye kalapját, kendőjét, s menjünk kissé sétálni, ki a szabadba. Már pár hét óta oly halvány, mint a hold, szabad levegőre s mozgásra van szüksége.

- Nincs semmi bajom Elsbeth - szólt a leányka kissé békétlenül - és sokkal jobban szeretek hon maradni.

- Hm! hiszen ezelőtt mindig vágyott sétákra, s ugy örült, mint a gyermek, ha kimentünk a szabadba; - jegyzé meg Elsbeth.

- Oh! ezelőtt! - felelt Berta halk sohajjal - ezelőtt gyermek voltam de - -

- De most talán nem az többé? kérdezte Elsbeth nevetve - mióta nőtt oly nagyot Bertám? hiszen tizenöt éves korában még csak gyermek az ember, akár mit is mondjon.

- Mióta Konrád elment igen öregnek érzem magamat - felelt Berta komolyan, és - -

A szó megrekedt torkán, mert künn sebes lódobogás hangzott, aztán valami csörgés - és mikor Berta kinézett az ablakon, a deli huszárkapitány mozdulat nélkül a földön hevert, lova pedig szabadon állt, mig a lovász gyorsan feléje lovagolt.

- Jézus! - kiáltott föl Berta, fölugorván, s Elsbeththel együtt az ajtó felé rohant.

Midőn kiértek az utcára a lovász már leszállt lováról, melynek kantárát ugy, mint a százados lováét, egy paraszt fiú tartotta, s gazdája mellett térdelt, ügyekezvén ezt, ki semmi életjelt nem adott, a földről fölemelni.

Midőn Bertát és az öreg szolgálót megpillantotta, feléjük fordult. - Az istenért egy kis vizet, - szólt a fiu rémülten - talán magához tér a százados ur, ha vizzel fecskendezzük be arcát.

Berta hirtelen visszafordult, s pár másodperc mulva egy pohár hideg vizzel kezében állt ismét a sebesült mellett, s ennek arcát fecskendezte.

Nem sokára a százados kinyitotta szemeit, s föl akart kelni fekvő helyzetéből, hanem vissza-esett, mintha ereje elhagyná s behunyta ujra szemeit.

- Nem vihetnők be a házba? - kérdezte a lovász. - Az emberek kezdenek itt összegyülni.

- Csak tessék; - felelt az öreg Elsbeth - isten mentsen, hogy beteg előtt bezárnánk ajtónkat.

A lovász, pár tátongó suhanc segedelmével bevitte a századost Bertának szerény hajlékába, s ott ama szobában, hol a leány dolgozni szokott, keskeny fekete lószőr szövettel bevont pamlagra fektette.

Alig távozott el a két suhanc, s a beteg magához kezdett térni, s pillanatról pillanatra jobban érezte magát. Elsbeth a pincéből egy serleg bort hozott föl, melyet betegség esetére tartott ott, s töltött a századosnak pár pohárkával.

Ez nem sokára elhagyta a pamlagot, lovászát haza küldötte a lovakkal, s azt parancsolta neki, jöjjön tüstént utána a bricskával, mert még nem érzi magát elég jól arra, hogy lovagolhasson.

A lovász, ugy látszott legalább, időt hagyott magának, mert jó három óra telt el, mig végre a szekér megállt a ház előtt.

Hogy Thein százados használni tudta e három órát, abba nem fog senki kétkedni; s midőn végre elhagyta a házat, hálálkodva és bókolva, az együgyü kis leány szivét elvitte magával, s más értelemben a becsületes, de tudatlan öreg szolgálóét is, kinek bucsuzás közben egy csillogó uj aranyat nyomott kezébe.

VII.

Mig ez Késmárkon történt, Konrád Heidelbergben a legszorgalmatosabban folytatá tanulmányait. Az ifju atyja példáját követvén, a lelkészi pályára szánta magát s gróf T... atyjának régi növendéke, igérte is Komádnak, miként mindent el fog követni, hogy minél előbb jó állomást szerezzen az ifjunak valamelyik jószágában.

Szerettetve tanárai ugy mint tanulótársai által, az ifju épen oly kellemesen, mint hasznosan tölté idejét; csak ha kedves kis nővérére gondolt, kit kénytelen lőn Késmárkon, oly magános helyzetben hagyni, szorult össze szive. Hanem ő azt hitte, hogy Berta a legjobb kezekben van, mert Elsbethbe annyira bizott, mint saját anyjába.

Bizhatott is benne, ha csupán a jó akaratot s becsületességet vesszük tekintetbe; hanem egyet felejtett: t. i. hogy Elsbeth előhaladt kora dacára épen oly kevéssé ismerte a világot, mint Berta maga.

Husz éves leányka, szegény mesterember gyermeke volt, midőn anyjának szolgálatába lépett; s az óta folyvást falun, s egészen visszavonulva élt uraságánál - mit tudhatott szegény tehát a világ s ennek csábjairól? - talán még kevesebbet, mint Konrád és Berta, kik legalább olvastak, s ezáltal szerezhettek maguknak, habár csak második kézből is egy kis élettapasztalást.

Hanem Konrád maga is még igen fiatal s tapasztalatlan volt arra, hogy Berta helyzetéről tiszta fogalma legyen, s azért talán könnyebben, mint sem kellett volna, nyugodott meg sorsán.

Aztán volt valami, mi pár hónap mulva az ifjut önkénytelenül elvonta kissé családi gondjaitól - s e valami nem volt más, mint ifju szive első szerelme tárgya, egyik tanárának csinos és kedves leánya.

Mindnyájan fiatalok voltunk, mindnyájan szerettünk - tudjuk tehát tapasztalásból, hogy a szerelem oly érzés, mely egész valónkat ugyszólván betölti, s minden egyéb érzést, gondot, vagy aggodalmat háttérbe szorit.

Aztán Berta minden héten legalább egyszer irt - nem panaszkodott - sőt egy idő óta ugy látszott, jobb kedve van, s több megadással tűri bátyja távollétét.

Emlegette ugyan, egyik levelében, Thein százados balesetét, s azt is, hogy eszmélet nélkül vitték házukba; de Konrád ebben semmi rendkivülit nem látott, s mivel a tiszt neve nem fordult többé elő nővére leveleiben, el is felejtette az egész dolgot, annál inkább mivel saját ügyeivel el volt foglalva, még pedig igen kellemesen.

Sikerült neki t. i. a kedves kis Betty szeretetét megnyerni, s mi még több, atyjáét is. A tanár annyira megkedvelte az ifjut, hogy nem ellenkezett, midőn a két sziv szerelmét megtudta, sőt megengedte, hogy Konrád leányát eljegyezze magának, természetesen azon föltétel alatt, hogy csak akkor leend neje, mikor az ifju már lelkész lesz és meglehetős állomással bir.

Ezen nem kell csudálkoznunk; Némethonban, hol az emberek többnyire szegények, nem ritka dolog, hogy egy szerető pár öt hat, olykor tiz évig is jegyben jár, mig a vőlegény végre annyi jövedelemre tehet szert, hogy nejét bármi szegényen eltarthassa.

Igy telt el pár hónap, s boldogsága első varázsa által elfoglalva, Konrád talán könnyebben mint sem kellett volna, nyugodott meg nővére leveleiben, bár ezek rövidek voltak, s kevés részleteket foglaltak magukban.

December közepe táján lépjünk az ifju szobájába. A kemencében jó tűz égett, s Konrád közel ahoz egy karszéken ült, hálókabátban.

Képe sovány volt és halvány, s egész tartása mutatá, hogy most kezd csak lábbadozni, valami sulyosb betegség után.

Körülötte minden tiszta s a legjobb rendben volt: látszott, hogy szerető kéz rendezte el szobá-ját, s látta el a fiatal beteget mindennel, mire szüksége lehetett.

Ugy is volt. Betty s atyja mindennap, pár órát töltöttek Komádnál, mióta a sulyos betegség, melyből csak most gyógyult föl, szobájába zárta az ifjut; s ezen idő alatt Betty, ki anyja halála óta atyja háztartását vezeté, s igen jó kis gazdasszony volt, rendbe hozta Konrád lakását, s minden szükségessel látta azt el.

Épen most hagyták el az ifjut a tanár és leánya, s ez szép álmakba volt merülve azon időről, hol Betty neje leend, s saját háztüzénél fogja őt mindig láthatni.

Oly mélyen álmodott, hogy háziasszonya kétszer kopogtatott, a nélkül, hogy felelt volna; s végre benyitott, tartván attól, hogy a még igen gyönge ifjunak talán valami baja lehetne.

- Jó estét Konrád ur; - szólt az asszony, jó becsületes némber, ki hiven ápolta volt az ifjut betegsége alatt; - bocsánatot kérek, hogy csak ugy benyitok; de mivel nem felelt, midőn kopogtam, azt hittem, hogy talán rosszul van.

- Nincs semmi bajom, jó Müllerné; - szólt erre Konrád mosolyogva; - de azt hiszem, kissé szundikáltam, mert nem hallottam kopogtatását.

- Levelet hozok számára - folytatá Müllerné, épen most hozta a levélhordó; nem fizettem érte semmit, mert bérmentes.

- Köszönöm; - viszonzá Konrád átvévén a levelet; s az asszony, miután egy kis szenet tett a tüzre, elhagyta a szobát.

Valjon kitől jöhet e levél? nem ismerem az irást, pedig Késmárkon tették a postára, itt a bélyeg. Berta talán csak nem beteg?

Ezen gondolatok futottak át az ifju elméjén mig reszkető kezekkel bontotta föl a levelet.

Midőn elolvasta tartalmát, arca oly halvány lett mint a halál, s egész teste reszkedett; végre gomolyagba szoritá a levelet, s földre dobván azt, fölkelt, s párszor föl s alá járt a szobában, oly gyorsan, mint gyenge ereje azt megengedte.

- Ez lehetetlen - e levélnek irója hazug! - és mégis - folytatá pár perc mulva - Berta emlegette párszor e Thein nevét, de azóta hallgatott felőle. Hátha valami alapja volna e rágalomnak; ha Berta tapasztalatlanságában többet bizott volna ezen emberbe, mintsem kellett! - irnom kell tüstént neki is, - meg kell tudnom mi igaz az egészben? - bár magam mehetnék hozzá - de erőm még oly csekély, most sem birnak már lábaim.

Ezzel kimerülten ereszkedett a karszékbe; pár perc mulva azonban összeszedvén minden erejét, a kis asztalkát, melyen iróeszköze volt, huzta a karos szék elé, s gyorsan iráshoz fogott.

Párszor kiesett a toll kezéből, oly erőtlen volt még, de végre elkészült a két levéllel, átolvasta azokat még egyszer, igazitott rajtok itt-ott, aztán lepecsételte s csengetett.

Müllerné nem sokára a szobába lépett.

- Legyen szives asszonyom - szólt Konrád - e két levelet tüstént a postára vinni, mindkettő nagyon sürgetős.

A nő elhagyta a szobát.

Konrád még egyszer megvizsgálta a vett levélnek irását; - nem ismerem! - szólt aztán halkan, s mintegy öntudatlanul; az ily névtelen levelek többnyire nem sok hitelt érdemelnek, de ez itt oly hangon van irva, mely megkap engem, akaratom ellen is. Oh! ha ez igaz volna! azt mondja a levél irója, hogy Berta a legnagyobb veszélyben van, mert Thein százados a legszivtelenebb embere egyike, s nővérem nem volna első áldozata. Pedig jegyben jár, egy jó házból való és tehetős leánynyal - mit remélhet tehát szegény Bertám? Bár erőm térne vissza, hogy Késmárkra siethetnék!

VIII.

Szegény Konrád ohajtása be nem teljesült, mert a helyett, hogy egészsége javult volna, a nyugtalanság s aggodalom, melyet neki a névtelen levél okozott, visszaesést idézett elő, s pár napig életveszélyben forgott, mig végre az ügyes orvosnak sikerült a betegséget ujra legyőzni.

Ezen egész idő alatt meg nem szünt levelek után kérdezősködni; de Müllerné mindig kénytelen volt tagadó feleletet adni. Hetek multak el - a beteg elhagyhatta ágyát s ujra lábba-dozni kezdett, de sem Berta, sem Theintól nem jött felelet.

Végre egy napon, midőn Konrád majdnem megszünt már remélni, Müllerné egy levéllel kezében lépett az ifju szobájába, s nemével a diadalnak nyujtotta ezt Konrádnak, mintha mondaná: Ime! itt hozom végre a várva várt levelet.

Az ifju reáismert nővére irására - mohón kapott a levél után, s feltörvén azt, olvasáshoz fogott; de még mielőtt Müllerné elhagyta volna a szobát, halk fölkiáltással dült vissza a karos székbe, mig ugy is halvány arca a halál szinét váltotta.

- Az istenért mi baja? - kiáltott föl a jó Müllerné, az ifjuhoz sietvén.

- Semmi - semmi! - rebegte az, szaggatott lélekzettel; - de még ma utnak kell indulnom; legyen szives málhámat pogyászolni, édes Müllerné, nincs elég erőm, hogy ezt magam tehessem.

- Még ma utnak indulni? ily betegen, s e csikorgó hidegben? hiszen ez lehetetlen!

- Meg kell lenni - nincs választásom; - felelt az ifju elhatározottan.

- És a tanár ur? s Betty kisasszony? mit fognak ezek mondani? - folytatá a nő.

- Akár mit is mondjanak! Isten látja lelkemet, nem tehetek egyebet. Kérem siessen a pogyászolással; addig pár sort irok a tanár urnak, s felöltözöm, másfél óra mulva a diligeanceban kell ülnöm.

* * *

Érteni fogjuk a szegény ifjunak ez elhatározását, ha egy pillantást vetünk azon levélre, melyet csak most vett nővérétől. Rövid volt ez, csak pár sorból állott, melyek igy hangoztak:

Kedves, kedves testvérem!

Az istenre kérlek siess hozzám - igen, igen szerencsétlen vagyok, s nem tudom mitevő legyek. Késmárkot el kellett hagynom - idejöttem Bélára, hol egy kis szobácskát béreltem ki, melybe Elsbethel együtt meghuztuk magunkat. Thein százados - életem egész boldogságát tönkre tette! - még egyszer kérlek, jer minél elébb szerencsétlen

Bertához.

Csuda-e, ha ily levél olvasása után Konrádnak elhatározása tüstént Bertához sietni, megingatlan volt?

Pár óra mulva az ifju, bár félholtan a kimerüléstől, utban volt, mig Müllerné, levéllel Betty atyjához sietett.

IX.

Szük, szegényes szobácskában, egyetlen faggyugyertya világnál találjuk Bertát és az öreg Elsbethet; mindketten halványan, busan s kisirt szemekkel.

Az öreg szolgáló kötéssel foglalatoskodott - Berta munka nélkül ült az asztal mellett, összekulcsolt kezekkel, s oly kifejezésével a búnak s aggodalomnak halvány vonásain, hogy akár kinek szive megesett volna rajta.

- Ne busuljon annyit Berta; - szólt Elsbeth hosszu hallgatás után; - hiszen jól tudja, hogy minden a mit Késmárkon pletykálnak, puszta rágalom, s valamikor csak napfényre fog jutni annak a gonosz századosnak ármánykodása.

- Élnék-e Elsbeth, ha igaz volna a mit rólam mondanak? - felelt a fiatal leány erélyesen; - de a világ igaznak véli - talán Konrád sem fogja elhinni, hogy ártatlan vagyok; s aztán - tevé halkabban, s a fájdalomnak legbensőbb kifejezésével hozzá - szerettem ezen alávaló embert, s oh szégyen! érzeni, hogy most is szeretem még!

- Berta! - kiáltott fel az öreg szolgáló.

- Ugy van Elsbeth, ugy van - nem tagadhatom el magamtól, bár a szégyen pirja száll föl arcomba, s kivánnám, hogy a föld nyeljen el, annyira bünösnek érzem magamat szivemnek e kimenthetlen gyöngesége végett.

E szavak után szünet lőn; Elsbeth nem felelt, Berta pedig ujra elmélyedt bus gondolataiba. Végre kocsizörgés ébreszté őt fel; fölugrott s az ablakhoz sietett, ezen át egy tekintetet vetvén az utcára.

- Ez Konrád! - szólt halkan, mig arca halálsápadt lett, s kénytelen lőn az ablakpárkányba fogózni, hogy össze ne roskadjon.

Elsbeth gyertyát gyujtott s kisietett a szobából. Pár perccel ezután belépett ujra, Konráddal együtt, ki karjára támaszkodott, mert annyira ki volt merülve, hogy alig birt járni.

- Konrád! - sikoltott föl Berta, s bátyja lábaihoz vetette magát.

- Szegény, szegény Bertám! - felelt az ifju, fölemelvén nővérét, s egy csókot nyomván fehér homlokára.

A leány föltekintett.

- Azt mondják, hogy bünös vagyok - hogy azok sorába tartozom, kiket az emberek megvetnek - megutálnak! Oh Konrád! ne hidd - ne gondold csak pillanatig is, hogy nem vagyok többé méltó testvéri szeretetedre - hogy bátran nem nézhetek szemeidbe! Ártatlan vagyok, esküszöm mindenre a mi szent előttem - s ha tapasztalatlanságomban talán nem valék elég hideg, elég reátartó, ha többet hittem, többet reméltem, mint kellett volna - ez volt egyedüli hibám - a többi rágalom, gonosz rágalom!

- Elhiszem - tudom! felelt Konrád komolyan, de szeliden - csak szemedbe kell tekintenem, hogy elég gondatlan valék téged egyedül hagyni - egyedül amaz öreg némberrel, kiben többet biztam mintsem kellett volna.

- Oh Konrád urfi - kiáltott föl az öreg Elsbeth, mig köny tolult szemébe - ne higyjen roszat rólam. A százados ur mindig házasságról beszélt, százszor is kis arájának nevezte Bertánkat - ki hitte volna, hogy mind ezt csak fogadásból teszi?

- Fogadásból? - kérdezte Konrád.

- Igen ám; - felelt az öreg szolgáló.

- S hogyan tudtad ezt meg?

- Először egy névtelen levélből, melyet Berta kapott; s aztán valami csinos, fiatal embertől, ki engem az utcán megszólitott, s az istenre kért, távolitsam el a századost a háztól, mert roszban jár. Azt mondta nekem, midőn tiszttársaival fogadott, hogy Bertát el fogja csábitani; s ne higyjünk neki, ha házasságról szól; mert majd egy éve, hogy valami szép kisasszonynyal jegyben jár, kit pár hónap mulva el is fog venni.

- Igaz-e mind ez? - kérdezte az ifju Bertához fordulva.

- Igaz; felelt ez halkan, s némi erőlködéssel. - Ez oka, hogy elhagytam Késmárkot - nem tudtam magamon másként segiteni. Oh Konrád, ne hagyj el többet, csak melletted érzem magamat biztosságban.

- Nem Bertám; nem hagylak el többé soha; magammal viszlek Heidelbergbe - legyünk együtt, bár szegénységben is. De elébb még egy utat kell tennem Késmárkra - dolgaink végképeni elrendezése végett: - tevé némi szünet után hozzá. Addig te itt készülhetsz az utra.

X.

Thein százados csinos hálókabátban, himzett papucsokban, s tarka horgolt sipkában ült szobá-jában. Előtte az asztalon a reggeli állt, s mig lassan itta kávéját, s hosszu török pipából szitta a legfinomabb dohányt, valami laza francia regény olvasásával mulatta magát.

Ugy látszott Berta eltávozása nem okozott neki nagy fájdalmat - nem fogyott meg, nem volt halványabb mint ezelőtt, s étvágya is a régi maradt. Oly emberek, mint Thein, mindent nyugodtan szoktak venni, ha csak személyes jólétök hiányt nem szenved.

Mig a tiszt igy három dolgot élvezett egyszerre, t. i. reggelijét, pipáját, s francia regényét, léptek hallatszottak a tornácon, s pár másodperccel ezután azon alhadnagy lépett a szobába, kivel pár hónappal azelőtt Bertát illetőleg fogadást tőn ötven darab aranyban.

- Jó reggelt Ferdinand; - szólt a háziur, kezet nyujtván a jöttnek - nem is tudtam, hogy visszajöttél.

- Tegnap késő este érkeztem meg, s azért csak ma reggel jelenthetem be magamat.

- Jól mulattál-e Bécsben?

- Pompásan, s egyszersmind financiáimat is rendbe hoztam. Az öreg urat ez egyszer jó kedvében találtam, aztán anyám is egy kis pénzt tett volna félre számomra. Örülök, hogy végre képes vagyok neked is lefizetni tartozásomat, s egyszersmind fogadd köszönetemet béketürésedért.

Ezzel a hadnagy, egy papirosba boritott hengerkét tett az asztalra.

- Köszönöm; felelt a háziur - de tovább is várhattam volna; nincs szükségem pénzre, aztán soha se nyertem meg valamit oly könnyen, mint ez ötven aranyat. Ha mindig oly tapasztalatlan libácskákkal volna az embernek dolga, mint Berta, akkor a dolog nem is érdemelné a fáradságot.

- Azt hallom, hogy a leány eltünt nyom nélkül Késmárkról?

- Ugy van; - viszonzá a százados; de oly hangon, s oly arckifejezéssel, mintha értésére akarná adni a kérdőnek, hogy igen jól tudja hová lett.

- Csak vigyázz, hogy a szép Irma szelét ne vegye a dolognak; jegyzé meg a hadnagy.

- Nincs semmi veszély; felelt Thein nyugodt mosolylyal. És most ülj le s reggelizz velem.

- Lehetetlen; - lőn a felelet.

- Miért lehetetlen?

- Először, mivel már reggeliztem - -

- Ez korántsem helyes ok, - veté közben a százados, főleg mikor huszonkét éves hadnagyról van szó.

A hadnagy nevetett; - másodszor, - folytatá azután, - mivel hosszas távollétem után kissé rendbe kell szednem szállásomat, s harmadszor, mert látogatást akarok tenni minél elébb, a csinos tiszttartónénál.

- Ez az indokolás már ér valamit; eredj tehát isten hirével. - Evvel kezet nyujtott a hadnagynak.

- Viszontlátásra! - szólt ez; s aztán elhagyta a szobát.

- Viszontlátásra? hol? mikor? ez életben-e, vagy ott, ama más világban, hol aratni fogjuk, a mit itt vetettünk?

* * *

Körülbelül egy órával ezen jelenet után, Thein kapitány lovásza visszaérkezett Késmárkról, hová gazdája reggel elküldte volt, valami csekély megbizással.

Lovát az istállóba vezette, aztán benyitott gazdája szobájába.

A kapitány még ott ült a támlányban, hol őt reggelijénél láttuk, de feje lehajtott mellére, szemei be voltak hunyva, arca viaszszinü; - a lovász közelebb lépett - gazdája halva volt.

* * *

A lovász kirohant a szobából, mintha gonosz szellemek vették volna üzőbe, s kiáltani kezdett, a hogy kifért torkából. Az emberek összefutottak, a gyászhir pár perc alatt az egész falun keresztül szárnyalt, a többi tisztek sietve jöttek, a legközelebbi orvos eléhivatott - mind hiába! - az élet angyala elröpült örökre!

Thein százados pisztolylövés által halt meg. A golyó szivébe furódott, s ugy látszik, tüstént véget vetett életének.

Egy töltött pisztoly, de melyről senki sem tudta a századosé vagy másé, mert semmi jegy vagy betü nem volt rajta, nem messze tőle a földön hevert; pipája pedig közvetlen a támlány mellett.

Az arany hengerke még előtte volt az asztalon, órája, erszénye, ágya mellett egy kis asztalkán - ha tehát itt gyilkosság történt, ez rablással nem volt összekötve.

És kit lehetett ezzel vádolni?

A lovász kikérdeztetett, ugy szintén mindenki, ki a századosi szállás közelében volt, sőt az alhadnagy is, ki azon reggel látogatást tett Theinnál, s kit többen onnan kijönni láttak; de minden igyekezet mellett még azt sem lehetett napfényre hozni, más lőtte-e agyon Thein századost, vagy mint öngyilkos halt meg.

Hetek, hónapok, évek multak el, de a sürü fátyol, mely e véres tettet födte, nem szellőztetett; s végre e gyászeset is feledve lőn, mint minden ez életben.

Volt egy fiatal sziv, mely mélyen, oh minő mélyen gyászolta azt, ki nem volt érdemes szerelmére, de kit ő annak hitt, annak hinni akart, s e sziv évekig hervadt az emésztő bú sulya alatt, mig végre lassan s észrevétlen kezdett felüdülni, más, tisztább, szentebb szerelem varázsa alatt, mely enyhitő harmatként ereszkedett sajgó sebeire.

De hagyjuk ez most, későbben vetünk majd még egy pillantást a szép és kedves Irma életére, most Bertához kell visszatérnünk.

XI.

Konrád két napi távollét után visszaérkezett Bélára Bertához, ki ezen idő alatt készületeit tette, s kész volt utra kelni.

Másnap hajnalban, a két testvér, Elsbethtel együtt, ki semmi uton el nem akart tőlök válni, Heidelbergbe indultak.

Konrád az egész hosszu ut alatt komor volt és hallgatag, mit utitársai nem csudáltak. Volt elég, mi az ifjut komorrá teheté, egészségi állapotán kivül is, mely oly rosz volt, hogy olykor alig érezte képesnek magát utja folytatására.

Végre Heidelbergben voltak, Konrád régi szállásán, melyet a jó Müllerné egy szobával megtoldott, Bertha és Elsbeth számára.

Alig pár órára érkezésük után, Konrád oly roszul lett, hogy orvost kellett hivatni; és hat hét mult el, mig szobáját ismét elhagyhatta.

Ezen egész idő alatt az ifju oly nyugtalan volt, hogy alig birt helyt maradni; s a mennyire örült előbbeni betegségében, ha a tanár s a kedves Betty meglátogatták, annyira elbusitották őt most e látogatások, mit alig tudott Betty előtt eltitkolni.

Órákig némán ült, vagy hevert, buskomoly gondolatokba merülve, s látszott, hogy ilyenkor még Berta jelenléte is terhére van.

Nem foglalkozott semmivel, nem érdekelte őt semmi, csak az ujságokat lapozta át naponkint, főleg azokat, melyekben magyarországi hirek szoktak lenni.

Ezen ujságokból tudta meg szegény Berta is annak halálát, ki bút és fájdalmat hozott ifju életére, s kit mégis szeretett, vagy inkább hitte, hogy szeret. Ha valóban szereti, a nyugalom nem térhetett volna vissza oly rövid idő alatt szivébe, mint a hogy ez történt; mert kevés hónap mulva Berta a régi volt ismét, bár komolyabb és csendesebb, mint ezelőtt. De ennek okát nem kereshetjük a fájdalomban a halottért, hanem a nyugtalanságban az élőért; Konrádért, egyetlen testvéreért, ki nem hasonlitott többé sem testileg, sem lelkileg ahoz, mi csak félév előtt volt.

Mihelyt egészsége annyira helyre állt, hogy a szobát elhagyhatta, a tanárhoz ment, s előtte ki-nyilatkoztatta, szeliden, búsan, de elhatározottan, hogy kénytelen lemondani leánya kezéről. Okául azt hozta föl, hogy oly körülményeknél fogva, melyek egészen személyesek, de elhárit-hatlanok, le kell hogy mondjon a lelkészi pályáról; s igy rongált egészséggel, s biztos kilátás nélkül, nem kötheti kedves, és szeretett gyermekét, szegényes bizonytalan sorsához.

Nem akarjuk e jelenetnek részleteit adni, igen búsak, igen fájdalmasak azok; elég, ha azt mondjuk, hogy Konrád elvált végképen a tanártól, a legnagyobb lelki gyötrelmek közt, - de barátságosan.

A derék tanár látta, hogy itt nincsen valami könnyelmü változékonyságról szó; érezte, hogy a szegény ifju épen a lemondás keserü pillanatában inkább szereti Bettyt mint valaha, de érezte azt is, hogy elhatározása szilárd és megingathatlan.

Mit szenvedett Konrád, mit a szelid Betty, ezen kinos és mégis felejthetlen órában - ezt leirni tollunk képtelen. Vannak bizonyosan olvasóink közt, kik ehez hasonló fájdalmon mentek keresztül - ezek tudni fogják, hogy ily lelki vihart ecsetelni határos a lehetetlenséggel; azon boldogok pedig, kik eddig mentek voltak az ily gyötrelmektől, bizonyosan megbocsátják nekünk, ha részletekbe nem bocsátkozunk.

Pár hét mulva Konrád, Berta és Elsbeth, elhagyták Heidelberget s Berlinben telepedtek le, hol egészen visszavonultan éltek saját keresetükből.

Konrád leckéket adott, Berta pedig kézimunkák által, melyekben igen ügyes volt, igyekezett egy kis pénzt szerezni.

Igy tengtek hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre, - Konrád buskomolyan, rongált egészséggel, s nyugtalan kedélylyel; Berta szelid megadással, erélyesen leküzdvén a fiatalság vágyait öröm és változatosság után, türvén nyugodtan, szelid vidámsággal, mit a sors számára kijelölt.

XII.

Ki nyirhatja meg az időnek hatalmas szárnyait? akár sirunk, akár nevetünk, ha remélünk, és ha kétségbe esünk, az idő tovább halad, gyorsan, föltartóztathatlanul, s kénytelenek vagyunk vele együtt a cél felé rohanni - ha óhajtjuk ezt minél elébb elérni, épen ugy, mintha irtózunk a végpillanattól.

Ez állt Konrádra és Bertára nézve is. Öt év telt el, háboritlan egyformaság közt; s ha vissza-tekintettek, ugy tetszett nekik, mintha csak pár hét előtt érkeztek volna Berlinbe.

Egy téli napon, este felé, Bertának valami elvégzett munkát a nagy városnak igen távol eső részébe kellett vinni; s mivel Konrád nem igen szerette, ha, főleg alkonyatkor, egyedül jár az utcán, Elsbeth társaságában indult el.

Elsbeth most már tul volt az ötven éven, s egy idő óta gyakori betegeskedés következtében nagyon elgyöngült. Igy tehát csak lassan tudtak haladni; s midőn elvégezvén teendőiket, haza felé indultak, az est már tökéletesen bekövetkezett, s a lámpák égtek az utcákon.

A hideg csikorgó volt, zuz és fagy boritották a járdákat, ugy, hogy némely helyt elég veszedel-mes volt a járás.

Bertára nézve ez nem volt baj; könnyen és biztosan haladt tovább; s a hideg, de tiszta lég s a mozgás jól estek neki; mert többet mint sem kellett, volt kénytelen otthon, szük szobács-kájában ülni. De az öreg Elsbeth nem vette ám a dolgot oly könnyedén; tagjai elvesztették ruganyosságukat, s igy csak lassan, vigyázva, habozva, s Berta karjába fogózva tudott tovább haladni.

Végre, még jó messze szállásuktól, midőn egy előrobogó kocsi előtt kénytelen lőn kissé gyorsabban kitérni, lába kicsuszott, s Berta segitsége dacára, a szegény öreg elesett.

Berta igyekezett őt felemelni, de ez nem volt ám oly könnyü dolog, mert Elsbeth majdnem tehetlen volt magával, s nagy fájdalmat érzett jobb lábában, mely, ugy látszott, vagy ki volt ficamodva, vagy eltörve.

Mig a szegény leányka nagy nyugtalanság közt bajlódott, egyszerre csak valami erős kar jött segitségére. Egy arra menő tisztességesen öltözött férfiu, t. i. észrevevén az öreg némber balesetét, hozzá sietett, fölemelte a földről, s látván, hogy nem tud járni, egy üresen elhaladó bérkocsisnak intett, a kocsiba emelte Elsbethet, s miután Berta alig tudván mi történik vele, utána a kocsiba szállt, s megnevezte az utcát, hol laktak, s a ház számát, betette az ajtót, a bakra ült s a kocsi elrobogott - vagy inkább eldöcögött - mert hol az a porosz bérkocsi, mely robogni tud, vagy akar.

Berta alig vetett volt egy pillantást a férfiura, annyira elfoglalta őt Elsbeth állapotja, s midőn végre lakásuk előtt valának, s a bérkocsi ajtaja kinyilt, nem csuda, ha kiváncsian tekintett arra, ki most is a legnagyobb szivességgel segitette ki az öreg szolgálót a kocsiból, s vezette, vagy inkább hurcolta őt föl a harmadik emeletig, Berta s Konrád igen szerény lakásaig.

A kis nappali szobában, hová legelőbb érkeztek, Elsbethet a pamlagon helyezte el; azután Bertához fordulván, szólt: - tüstént itt leszek a sebészszel; addig áztassa az öreg asszony lábát hideg vizzel.

Ezzel eltünt; s mig Berta követte tanácsát, s Elsbeth lábára folytonosan hideg vizbe mártott gyolcsot rakott, gondolatai önkénytelenül az idegennel foglalkoztak, ki nemcsak fiatal volt, de igen csinos is.

Az öreg szolgáló is, bár nem csekély fájdalmat szenvedett, többet gondolt az idegen férfiuval, mint sajgó lábával, s végre fölkiáltott: Mintha ez arcot már láttam volna életemben.

- Micsoda arcot? - kérdezte Berta.

- A fiatal urét, ki oly nagy szivességgel segitett rajtam.

- Hol s mikor? - tudakozódott Berta.

- Nem tudom; de hogy láttam, arra esküt mernék tenni.

E pillanatban lépett be ujra az idegen egy sebész társaságában, ki tüstént megvizsgálta Elsbeth lábát, s azt állitotta, hogy ki van ficamodva, s hogy mindjárt helyre fogja hozni, ha az idegen segédkezet akar nyujtani.

A legszivesebben; lőn a felelet, s rövid óranegyed mulva valóban a szegény öreg lába be volt kötve, s az orvos azt állitotta, hogy egy hét mulva nem leend semmi baja, s hogy holnap ujra meg fogja látogatni.

Épen midőn a két férfiu kalapja után nyult, lépett Konrád a szobába, hol nem csekély meglepetésére két idegent talált.

- Mi történt itt? - kérdezte szigoru hangon, kérdő tekintetet vetvén Bertára.

Ez elbeszélte neki Elsbeth balesetét, s azon szivességet, melylyel az idegen férfiu segitett rajtuk.

Konrád az idegenre tekintett. Látszott minő roszul esik neki, ismeretlen férfiut lakásában találni; de az idegennek vonásaiban s egész tartásában valami oly nyugodt, becsületes s a mellett nyerélyes volt, mi el nem hibázhatta hatását.

A sötét fellegek, melyek az ifju háziur homlokán ültek, elvonultak, mint valami varázs hatása alatt; tekintete elveszté szigorát, vonásai azon búskomolyságot, mely évek óta honos szokott ott lenni; s szivélyes mosolylyal kezet nyujtván az ifjunak, benső hangon szólt:

- Fogadja köszönetemet azon lovagias szolgálatkészségért, melylyel szegény nővérem s öreg szolgálónkon segitett. Kinek vagyok ennyire lekötelezve?

- Nevem Eberstein; - felelt az idegen, - a mit tettem, igen egyszerü s természetes; a ki hölgyeket bajban lát s nem segit rajtuk, az nem férfiu a szó nemesb értelmében. De én lennék önnek lekötelezettje, ha megengedné, hogy holnap tudakozódjam önöknél a beteg állapota felől.

Valami oly kedélyes volt e fiatal emberben, hogy Konrád, bár eddig minden ismeretséget gondosan került, a vonzerőnek ellent nem tudott állani, s megadta a kivánt engedélyt.

Midőn Eberstein elhagyta a szobát, Elsbeth utána nézett, s aztán mintegy önkénytelenül rebegte ujra: hol is láttam már egyszer ez arcot?

XIII.

Eberstein nemcsak más nap jött el Elsbeth után tudakozódni, de többször is, a nélkül, hogy Konrád ez ellen kifogást tett volna, sőt nem sokára a két férfiu közt benső barátság fejlődött ki, bár viszonyaik, állásuk, s még némileg gondolkozásuk is a legkülönbözőbbek valának.

Eberstein egészséges, csinos, vidám kedélyü férfiu, alig huszonhat éves, jó, ha nem is fényes nemesi családból, szép vagyonának teljes birtokában, élvén Berlinnek legjobb társaságában. Konrád szintén fiatal, de megtört egészséggel, búskomoly kedélylyel; szegény falusi papnak fia, homloka verejtékében szerezvén mindennapi kenyerét, és élvén szegényes szállásban, magánosan, s nélkülözve minden társadalmi élvezetet.

Létezhet-e nagyobb ellentét?

És mind a mellett e két férfiu kevés idő mulva annyira megszerette egymást, mikép nem telt el nap, melyen legalább rövid időt nem töltöttek volna együtt.

Többnyire Eberstein látogatta meg Konrádot, az esteli órákban, mielőtt szinházba, vagy estélyekbe ment, s midőn Konrád már elvégezte a nap teendőit.

Akkor együtt ültek a kis nappali szobában; Konrád és Eberstein pipázgatva vagy szivarozva a nagy vaskemence mellett, melyben a tüz dübörgött, s Berta a szoba közepén a kerek asztal előtt, elárasztva a lámpa fénye által, s elfoglalva varrással, vagy himzéssel.

A két férfiu beszélgetett könyvekről, politikáról, napi eseményekről; Berta csak ritkán vett részt a társalgásban, de azért nem vesztett abból egy szótagocskát sem.

Vajjon Eberstein szemei nem fordultak-e gyakran a kerek asztal felé? - nem tudjuk - mert a kemence melletti szögletbe csak kevés világosság derengett át.

Igy telt el a tél. Tavaszkor Eberstein kénytelen lőn Berlint elhagyni, mert vagyona nagyobb-részt földbirtokból állván, gazdasága után kellett látnia.

A két testvér egyenlően fájlalta távollétét: Konrád nyiltan s minden tagadás nélkül - Berta titkon, de aligha nem még nagyobb mértékben.

Azonban Eberstein, vagy Max, a hogy Konrád őt nevezni szokta, szántóföldjei s juhnyájai közt, nem felejtkezett barátjairól. Gyakran irt, sokkal gyakrabban, mintsem Konrád, ki nagyon el volt foglalva, felelhetett, s minden héten legalább egyszer, a vasut társzekere megállt a testvérek lakása előtt s hozott számukra Schloss-Ebersteinről - ez volt Eberstein jószágának neve - gyümölcsöt, zöldséget, vadat, - szóval mindent, a mit baráttól elfogadhatunk, a nélkül, hogy önérzetünk az által sértve legyen.

Mind a mellett Konrád, bár a nyár mindig jóltevőleg hatott rongált egészségére, ez egyszer azt hosszunak találta s az ősz után sóhajtozott, mely meghozandja barátját. Berta hallgatott, de aligha ő is nem látta örömmel a fák leveleit elsárgulni, nem hallotta benső megelégedéssel az őszi szelek zugását, s a tüz első dübörgését a nagy vaskemencében, ott a szögletben, mely annyi csendes, boldog órákra emlékeztette.

Végre, az első fagyokkal együtt, beállt Eberstein is; és a viszontlátás közte és Berta közt, mindkét részről oly benső volt, s annyi örömet árult el, hogy Konrádnak szemei nyilni kezdtek.

Nem sokára azon meggyőződésre jutott, hogy Berta és Max szeretik egymást. Örült-e e fölfedezésnek, vagy kellemetlen benyomást tett reá? nehéz volna elhatározni, ugy látszott, hogy a két érzés fölváltva uralkodott kedélyében.

De akadályt nem görditett a két szerető sziv közé, s Eberstein, ugy, mint a mult télen, az estéknek nagyobb részét a két testvérrel töltötte; csak hogy az idén Berta több részt vett a társalgásban, s Max nem egyszer igen melegnek találta a kemence melletti szögletet, s a kerek asztalnál foglalt helyet.

Igy mult el a tél s érkezett meg a tavasz. Mielőtt Eberstein ujra távozott, megkérte Konrádtól Berta kezét.

Egy sugára az örömnek vonult el Konrád vonásain, de melyet tüstént sötét búfelleg követett.

- Szóltál-e már erről Bertának? - kérdezte aztán.

- Nem; - felelt az ifju, - hiszen jól tudod, hogy soha sem láttam őt egyedül.

- Mielőtt felelnék ajánlatodra, - folytatá Konrád, - multunkról kell, hogy szóljak neked; s főleg némely balnapról, szegény Bertám életéből, melyek sötét felhővel boritották vidám kedélyét.

- Ez szükségtelen; jegyzé meg Eberstein, mig pir vonult férfias arcán át.

- Miért szükségtelen? - kérdezte Konrád meglepetve.

- Mert ismerem Berta multját, - talán jobban mint te magad.

- Hogyan? te barátom ismered Berta multját?

- Legalább azon részét fiatal életének, melyre céloztál.

- Lehetetlen!

- Igen is lehetséges, mert akkor hadfi voltam osztrák szolgálatban a ***huszároknál, s Thein századában. Csak egy évvel azután hagytam el a katonaságot, idősb testvérem halálának következtében.

- Thein századánál? kiáltott föl Konrád nemével az irtózatnak, Thein századánál? tehát Késmárkon voltál, midőn ez ember oly gyalázatosan bánt szegény Bertával, s midőn - midőn -

- Midőn halva találták egy reggel szobájában; egészité ki, Konrád beszédét, Eberstein. - Tudom jól, milyen ember volt e Thein, s épen oly jól tudom azt is, hogy minden, a mit akkor Bertáról beszéltek, hazugság, s hogy kedves nővéred oly ártatlan, mint az ujonnan született gyermek. Én irtam neked akkor Heidelbergbe ama névtelen levelet, melynek következtében Theinnak irtál, mig ő feleletre sem méltatott; én irtam Bertának is, és én szólitottam meg az öreg Elsbethet az utcán. - Meggyőztelek-e, Konrád, folytatá Eberstein némi szünet után, hogy e dologban tisztábban látok mint te magad, s hogy Berta sorsát nyugodtan bizhatod reám?

- Meggyőztél arról Max; felelt Konrád komoly bensőséggel, tudom, érzem, hogy ha valakivel a világon, Bertám boldog leend veled; és még is, még is arra kérlek, ne szólj neki még szerelmedről; várj csak még pár hónapig, talán egy évig, mig én kiszenvedtem, s kivisznek utolsó lakhelyemre, a csendes sirkertbe. Ha nem vagyok többé, ha elolvastad azon levelet, melyet Bertának irni fogok, de mely csak halálom után fog kezeibe jutni, s ha aztán még mindig vágyol kezére, akkor, oh akkor legyen legbensőbb áldásom rajtatok, a két emberen, kit leginkább szeretek e földön, egyen kivül, tevé hozzá majdnem hallhatlanul.

Eberstein darabig hallgatott, küzdvén érzéseivel; aztán szólt: - Legyen a te akaratod szerint, Konrád; hallgatni fogok a mint eddig hallgattam, mig magad nem oldod fel nyelvemet. Mert Isten mentsen, hogy szavaid beteljesüljenek, s hogy oly közel legyen hozzád a halál, mint hiszed.

- Köszönöm barátom; szólt Konrád, felelet nélkül hagyván Eberstein utolsó szavait, köszönöm nemes önfeláldozásodat; nem fogsz sokáig várni; érzem, hogy napjaim meg vannak számlálva.

XIV.

Mig Konrád, évei csekély száma dacára, csendesen a sir felé halad, s Berta és Max, bár szerelemről nem szóltak, még is bensőleg szeretik egymást, térjünk vissza Magyarországra, s vessünk egy tekintetet, az utósót azon kastélyra, hol először találkoztunk Thein századossal, s arájával, a kedves Irmával.

Csendesebb ott most az élet, mint ezelőtt hat évvel; mert Irmának két nővére rég férjhez ment; fivére pedig nagyon hajlandó e példát követni, és sokat utazgat Pest vidékére, hol valami csinos nyári lakba időzik, szép leányka oldalán, kiről azt rebesgetik, hogy nem sokára menyecske leend.

Fehérváry Aladár nem tartozik többé a háziak közé, mert öt éve, hogy saját jószágán lakik, s ezt ügyesen és szorgalmatosan kormányozza.

De azért gyakran lehet őt Kaposváryéknál látni, kik az ifjut majdnem ugy szeretik, mint saját gyermekeiket, s kikhez ő fiui szeretettel ragaszkodik.

Irma is megváltozott, mióta őt szépsége s boldogsága tetőpontján láttuk. Arca halványabb s komolyabb, alakja nagyobbnak látszik, mert megfogyott, kedélye többé nem vidám és játszi, mint ezelőtt, hanem csendes és komoly, olykor még buskomoly is, bár kis idő óta gyakrabban lehet ajkain azon kedves mosolyt látni, mely szép vonásait földeriti, mint a napsugár a komoly vidéket.

Jegyese halála óta kerüli a társaságot, s csak családjának, s titkos visszaemlékezéseinek él. Talán kevésbé szépek, de kevésbé busak is lennének azok, ha fogalma volna azon embernek valódi jelleméről, kit oly mélyen gyászolt; de ő Theinban inkább saját szép lelkének eszményképét szerette, mint az embert magát, ki oly igen-igen távol állott ettől.

Gyanitották ugyan sokan Irma környezetében, hogy Thein koránsem volt az, kinek jegyese hitte; s hogy ha valóban neje lett volna, szép csalódásai igen is hamar egészen eltünnek; de bizonyost róla, vagy inkább jelleméről, s életéről csak egy ember tudott, s ez nem árulta azt el soha Irma előtt.

Kell-e ez embert megneveznünk?

Alig hiszszük; mert mindenki gyanitni fogja, hogy ez Fehérváry Aladár.

Ha Irma nővére lenne, s nem azon lény, kit ő maga szive minden erejével, de remény nélkül szeret, akkor, oh akkor a dolog másként áll; akkor ő lett volna az első, ki a hályogot lerántja a szegény leány szemeiről, ki Theint bemutatta volna neki egész rideg valóságában, s ez által talán visszatartóztatja azon örvény szélétől, mely lábai előtt ásitott.

De hogyan tehette azt azon ember, ki bár titkon, Thein vetélytársa volt, ki életét adta volna, ha a századost eltávolithatja Irmától; s ki maga vágyott, csak ő tudta minő forrón, minő kinosan, helyét a szép leány szivében elfoglalni?

Nem, ez lehetlen volt, ezt becsületes ember, ezt gentleman nem tehette, s azért hallgatott Aladár, hallgatott, mint a sir, bár azt állithatjuk, minden nagyitás nélkül, hogy a szegény ifju százszor többet szenvedett, mint maga Irma; habár szenvedései egészen másnemüek voltak.

De mindamellett, hogy annak következtében a mit tudott, s nemcsak sejtette, mint sokan Irma barátjai közül, talán kevesebbet szólt s külsőleg kevesebb részvétet mutatott, mint akárki, volt mégis valami titkos szózat, mely Irmának megsugta, előbb halkan, de később mindig erősb hangon, hogy senki sem vesz inkább részt fájdalmában, búskomolyságán, elcsüggedésén, mint éppen a hallgatag ifju; hogy senkiben nem bizhat annyit, mint benne, s hogy barátsága, mert Irma nem álmodott többé szerelemről, a csendes rév, melyben hánykódó életsajkája, egykor nyugalmat találand.

Aladár érezte ezt ösztönszerüleg, és megelégedett ennyivel, legalább egyelőre.

De azon mértékben, melyben szerelem és házasság által a családi kötelékek Irma körül lassankint megtágultak, ugy, hogy ő majdnem egyedül állt éltes szülői mellett, ugyanazon arányban szükségesebb lőn neki Aladár csendes részvéte, vidám, bár nem vidor társal-gása, kedélyes magaviselete; s ha olykor hosszasabban a szokottnál távol maradt, minden oly üresnek, oly szomorunak tetszett neki, mintha valami sötét felleg elzárná tőle a nap jóltevő világát.

Ha aztán ismét oldala mellett volt, oly benső megelégedés árasztotta el szivét, bár szenve-délyes öröm nélkül, oly jóltevő biztosságban érezte magát, hogy egész valója felüdült, s körülötte minden vidámabb szineket öltött.

álltak a dolgok, midőn Aladár egykor sokkal tovább időzött jószágán, mint ez valaha történt. Hét mult el hét után, a nélkül, hogy Kaposváryéknál megjelent volna, mindamellett, hogy mások által tudták, mikép baja nincsen. Az öreg Kaposváry és neje csudálkoztak, Irma pedig eleinte csendesebb s komolyabb lőn a szokottnál, végre pedig oly nyugtalan, hogy ez mindenkinek feltünt, habár csak kevesen sejtették e nyugtalanság okát.

E kevesek közt az öreg házi orvos első helyen emlitendő; de távol attól, hogy aggályt érezzen Irma halványsága, komolysága s nyugtalansága miatt, a legnagyobb megelégedéssel látta ezeket, s kezeit dörzsölve, széles jó kedvvel, szokása szerint magában mormogta: Aha! homeopaticus rendszerre kezdünk áttérni s szerelmet szerelem által gyógyitunk. Ez egyszer koránsem vagyok ellensége e rendszernek, sőt prescribálok valamit, mi, ugy hiszem, hatását el nem tévesztheti.

Másnap reggel, midőn szokott látogatását tette Kaposváryéknál, vagy inkább az öreg asszony-nál, ki bár a legjobb egészségnek örült, mégis folytonosan panaszolt, s csak akkor volt boldog, ha az orvos valami utálatos orvosságot rendelt számára, az öreg ur, midőn a mindennapi kérdéseken s ütér tapogatásokon tul volt, mindenféle tárgyakról kezdett beszélgetni, s végre kérdezte: Hallották-e önök már e meglepő ujságot?

- Nem hallottunk semmit; mi történt? - szólt erre Kaposváryné kiváncsian, mig Irma, ki az ablak mellett ült, föl sem tekintett a himzésről, melylyel ujjai gépileg foglalkoztak.

- Nem? azon valóban csudálkozom. Képzelje csak nagysád, azt mondják, hogy Fehérváry Aladár házasodni akar.

- Házasodni? kiáltott föl az öreg asszony, mig Irma lehajolt, s himzését, mely e szavak alatt a földre esett, fölemelte.

- Igen ám; nekem azt beszélték, hogy Bánhalmy Etelkát jegyezte el magának; szép leány, s a mellett gazdag is: meg kell vallanom, hogy Aladárnak jó izlése van.

Irma fölkelt s a mellékszobába ment, melynek ajtaja nyitva állt; az öreg asszony pedig élénken felelt: Bánhalmy Etelkát? soha nem hittem volna, hogy szerelmes belé - no, de a fiatal embereknek mindenféle szeszélyeik vannak. Talán azért nem jött hozzánk oly sokáig!

- Alkalmasint; - jegyzé meg az orvos - midőn a fiatalság szerelemben sinlik, könnyen elfelejti a barátságot.

A mellékszoba tornácfelőli ajtaja kinyilt s aztán kissé hangosabban a szokottnál becsapódott; az orvos mosolygott, egyet szippantott nagy burnótszelencéjéből, s aztán távozott.

Midőn haza érkezett leült, s a következő sorokat intézte Aladárhoz:

Kedves Aladárom!

Orvossal szemközt hiába titkolózunk; azért ne csudálkozzék, ha azt mondom, mikép hét év óta tudom, hogy ön Kaposváry Irmát szereti. Ha tudni akarja, viszont szerettetik-e, siessen Kaposváryékhoz, és verje a vasat, mig tüzes.

Őszinte barátja

Kormos Sebestyén.

XV.

Mikor Aladár e sorokat vette, mindkét keze tele volt munkával, még pedig igen kellemetlen munkával, mit érteni fog mindenki, ha azt mondjuk, hogy perről volt itt a szó.

Az öreg Kaposvárynak valami elmulasztása végett, azon időben, midőn, mint gyámnok, Aladár jószágait kezelte, most per keletkezett, mely Fehérvárynak sok pénzbe, lótásba, futásba, s fölötte sok méregbe került.

A ki valaha pert folytatott, annak többet nem kell mondanunk, tudni fogja miért nem volt Aladár oly sokáig Kaposváryéknál.

De hogy az egész dolgot nem emlitette előttük, s most sem irt nekik, ennek egyszerü oka gyöngédsége. Nem akarta, hogy az öreg Kaposváry tudja, mennyi bajt szerzett fiatal barátjának, hanyagsága által.

Mind a mellett az öreg házi orvos sorai, bár első pillanatban Aladár alig hitt szemeinek, csakhamar reá birták az ifjut, hogy minden dolgát félre tegye s Kaposváryékhoz siessen.

Az öreg ur szokott szivességével fogadta Aladárt, az öreg asszony nyájasan, de némi elfogultsággal - Irma hideg reátartással.

Megbolondult-e az a vén Kormos? - Gondolta Aladár, kellemetlenül meglepetve Irma szokatlan hidegsége által; - azt hiszem, helyesebben fejezte volna ki magát, ha azt irja, jöjjek ide, ha arról akarok meggyőződni hogy Irma nem szeret.

Igy állván a dolog, nem csuda, ha az öreg ur majdnem egyedül vezette a társalgást, melyhez a többiek csak egy-egy szóval, vagy valami jelentéktelen megjegyzéssel járultak.

Érteni fogjuk azt, ha megmondjuk: hogy az öreg Kaposváry szót sem tudott azon hirről, Aladár eljegyzését illetőleg, melyet Kormos jónak látott forgásba hozni, bár, mint ezt mindenki gyanithatja, az egésznek legkisebb alapja sem volt.

Kaposváry t. i. esküdt ellensége volt minden mendemondának - vulgo pletykának - s azért az öreg asszony, ki, köztünk legyen mondva, férje ellenszenvében koránsem osztozott, nem merte vele közölni, mit az orvostól hallott. Hogy pedig Irma erről nem szólt, alig szükség emliteni.

De alig hagyta el a szobát az öreg ur, midőn Kaposváryné félretette kötését, pápaszemét leemelte orráról, s egy oldaltekintettel leányra, ki igen szorgalmatosan varrogatott, ekként szólt:

- Valóban édes Aladár, nem hittem volna, hogy oly kevés bizodalommal vagy hozzánk, legjobb s legrégibb barátaidhoz.

- Kevés bizodalommal? ismételte Aladár meglepetve, s mi által adtam e sértő vádra okot.

Irma föltekintett, s félig öntudatlanul szegezte szemeit az ifju nyugodt vonásaira.

- Az által, hogy mi vagyunk, ugy látszik, az utósók, kikkel eljegyzésedet tudatni akarod.

- Eljegyzésemet? kiáltott föl Aladár, a legkellemetlenebbül meglepetve, eljegyzésemet? kivel, ha szabad kérdeznem?

Irma ajkai körül félmosoly derengett, mig egy sugára az örömnek villant föl szemeiben.

- Bánhalmy Etelkával; - felelt az öreg asszony.

- Ha, ha, ha! - tört ki Aladár, azt sem tudván nevessen-e, vagy mérgelődjék e légből kapott hazugságon, - s ön kedves néném elhitte e vastag hirkacsát?

- Hát miért ne hittem volna! kiáltott föl Kaposváryné kissé boszankodva, hogy reá szedette magát, de mégis látszólag könnyebbülve. Etelka szép leány, a mellett gazdag is, és végre ideje, hogy házasságról gondolkozzál.

- Ez utóbbiban igaza lehet kedves nénémnek, felelt Aladár egy tekintettel Irmára, ki elpirulva sütötte le szemeit, de ebből nem következik ám, hogy éppen Bánhalmy Etelka legyen szivem választottja. - Kérem, mondja meg csak, folytatá rövid szünet után, kitől hallotta néném e gyönyörü mesét?

- Kormostól; felelt a nő.

- Kormostól! ismételte Aladár, s pár percig mélyen gondolkozott, aztán mosolyogva folytatá: tudtam rég, hogy öreg aesculápunk szeret kissé pletykálni, de nem tudtam, hogy a mellett oly jó költő is. Ha meglátja, mondja meg neki bátran, hogy ez egyszer igen nagyot füllentett.

- Annál jobb, felelt Kaposváryné, mert mind a mellett, hogy Etelka kedves leány, még se hiszem, hogy neked való volna.

- Tökéletesen egyet értek nénémmel; erősitette Aladár hevesen.

- Most mennem kell, gyermekeim; szólt az öreg asszony fölkelve, már fél órája, hogy a majorosné ott ácsorog a kapu előtt, beszélnem kell vele a pulykák végett.

Evvel Kaposváryné kisietett, s Aladár és Irma egyedül maradtak.

Pár percig mindketten hallgattak, aztán Aladár közelebb vonta székét Irmához s reszketeg hangon kérdezte: - És ön is, kedves Irmám, ön is azt hitte, azt tudta elhinni, hogy Bánhalmy kisasszonynyal jegyben járok?

Nem tudjuk mit felelt e kérdésre a szép Irma, mert a leskelődés illetlen dolog, melynek gyanujába nem szeretnénk jönni; elég az hozzá, hogy mikor Kaposváryné jó félóra mulva visszatért a szobába, Irma égő arccal kisuhant abból; Aladár pedig, örömtől sugárzó vonásokkal neki rohant az öreg asszonynak s összevissza ölelgette.

- Mi lelt téged Aladár? kérdezte Kaposváryné kibontakozván karjai közül, nem csekély meglepetéssel.

- Az, kedves, kedves néném, hogy a legboldogabb ember vagyok a világon. Irma megigérte, hogy enyim leend.

* * *

Az nap estéjén Aladár találkozott az öreg orvossal.

- Ugy látom, hogy tanácsomnak egy részét követte, mert itt van; szólt az öreg ur szárazan, követte-e a másikat is, és verte a vasat?

- Vertem ám, felelt Aladár nevetve, miután ön, doctor ur, a tüzbe tette. De máskor ne méltóztassék oly óriási kacsákat szárnyakra bocsátani.

- A cél szentesiti az eszközöket! felelt az orvos szives kézszoritással; némelykor csak igazuk van a bölcs jezsuita uraknak.

Evvel mindketten karonfogva a kastély felé indultak, melynek lakóitól, azt hiszszük, most végbucsut vehetünk.

XVI.

Ugyanaz nap, s majdnem azon órában, hol Irma uj és biztosabb boldogságnak küszöbén állt, Berlinben, ama szerény szállásban, hol Konrád és Berta évek óta laktak, egészen más nemü jelenetnek lehetünk tanui.

Konrád igazat szólt, midőn Ebersteinnek azt mondta, hogy nem fog sokáig várni, mert napjai meg vannak számlálva. A szép nyári idő dacára ereje napról napra inkább fogyott, ugy, hogy leckéiről le kellett mondania, később rövid sétáiról is, és végre midőn az első sárga levelek hullni kezdtek a fák lombjairól, Konrád ágyát sem hagyhatta el többé.

Nem szenvedett sokat, az orvos azt állitotta, hogy állapota inkább az életerő lassu, de feltartóztathatlan apadása, mint valódi betegség, de gyógyitásról szó sem lehetett, arról ő maga ugy mint körözete nem kétkedhettek többé.

Mit szenvedett Berta, midőn végre e meggyőződést nem volt többé képes leküzdeni, mindenki képzelheti, ki valaha szeretett lény halálos ágya mellett állt; de legyőzte fájdalmát, hogy Konrád végnapjait el ne szomoritsa.

A haldokló ifju, mert Konrád alig volt több ifjunál, nyugodtan, s nemével a megelégedésnek, látta erejét apadni, s érezte halála óráját közeledni. Ő most vidámabb lőn, mint ezelőtt, és gyakran emlegette Bettyt, mit soha sem tett, mig aránylag egészséges volt.

Egy estve, september hó első napjaiban, Berta a beteg ágya mellett ült. Az ablak nyitva állt, s a lágy szellő a szobába lengette a virágok gyenge illatát, melynek az ablak párkányán diszlettek, mert Konrád szenvedélyesen szerette a virágokat, s azért ezek soha sem hiányoztak ablakán.

A két testvér hallgatott, mindketten gondolatjaikkal voltak elfoglalva. Konrád szó nélküli bucsut vett a leáldozó naptól, melyről alig hitte, hogy még gyakran látni fogja, s kérdezte önmagától, vajjon ott, a más világon, hová lelke készül, lesz-e nyugalom, lesz-e megpihenés számára?

Berta küzdött fájdalmával, mondanók kétségbeesésével, mert a gondolat, testvérét elvesziteni, oly irtóztató volt, hogy most is igyekezett azt elháritani magától. Mintha gyászlepel ereszkednék fiatal életére, mintha az egész természet elsötétedett volna, oly búsak valának az érzések, melyek keblében ütöttek tanyát. E sötét éjben csak egyetlen csillag mutatkozott néha-néha, s e csillag Eberstein szerelme volt.

Igaz, hogy Max nem szólt hozzá szerelemről, de hol a sziv, mely nem érzi ösztönszerüleg, ha szerettetik?

Egyszerre az előszoba csengetyüje szakitotta félbe a mély csendet, s pár perc mulva az öreg Elsbeth s egy fiatal ezüst hang közt élénk beszélgetés folyt a mellékszobában, de melynek szavait nem lehetett érteni.

A beteg fülelni kezdett, végre könyökére támaszkodván, félig fölemelkedett ágyában, s akadozó lélekzettel kérdezett: ki az Bertám? oh ki az, ki ott künn Elsbethhel beszél?

- Nem tudom Konrád; felelt Berta, ki elmélyedve gondolataiba, nem vigyázott e szokatlan zajra, de megtudom mindjárt, ha kivánod.

Ezzel fölkelt s az ajtó felé ment.

- Berta! szólitotta őt meg a beteg, Berta, ha ő találna lenni, ő, bár nem tudom micsoda varázs hozhatná őt ide, ereszd be hozzám, oly közel vagyok a halálhoz, hogy szabad őt még egyszer meglátnom.

Berta jól értette, hogy ki az, kiről Konrád beszél; de oly hihetlenek látszott neki, hogy Betty lehetne az, ki a mellékszobában van, mikép hitte, hogy a beteg álmodozik.

Mind a mellett a mellékszobába sietett, hol Elsbethet találta, s egy fiatal, mély gyászba öltözött hölgyet.

- Berta! kiáltott föl az idegen, a leány elébe lépvén. Oh ereszszen be testvéréhez; tudom, beteg, sulyosan beteg; azért jövök, azért vagyok itt! ha egészséges volna, nem merném küszöbét átlépni. Ön ezt érteni fogja, folytatá pár percnyi szünet után hiszen tudja mennyire, mennyire szerettem!

- Betty! kiáltott föl Berta, tehát valóban ön! Konrád hangjára ismert, s azt mondta ereszszem be hozzá! én pedig azt hittem, hogy félrebeszél.

- Ő azt mondta, hogy ereszszen bé? ismételte az idegen, oh jöjjön, jöjjön; ne vesztegessünk el egyetlen pillanatot sem!

A két hölgy a beteg szobájába lépett, mig Elsbeth az ajtó mellett időzött.

- Betty! kiáltott föl Konrád, karjait a leány elébe nyujtván, Betty, életem, mindenem! jer hadd öleljelek még egyszer ez életben!

Betty a beteghez sietett s ágya mellett térdre ereszkedett. Konrád karjait fonta nyaka körül, feje mellére hajlott.

- Oh! hála neked, irgalmas ég, hogy igy, Bettym karjai közt szabad meghalnom! rebegte, mig a leány haját simogatta s egy csókot nyomott halvány homlokára; s Berta könytelt szemekkel e csoportozat mellett állt.

Aztán csend lőn a szobában; Konrád behunyt szemekkel pihent kedvese keblén, kinek könyei hajzatára hulltak. Igy telt el fél óra; egyszerre a beteg föltekintett: - Isten veletek Betty - Berta - ne itéljetek el - viszontlátásra!

Szeme megmerevült - lélekzete megállt - Betty éles sikoltással rogyott össze Konrád holt teste mellett.

XVII.

Négy nappal később Berta és Betty zokogva ültek ugyane szobában, honnan pár órával ezelőtt kivitték azt, kit mindketten annyira szerettek, s Betty elbeszélte Bertának, miként atyja halála után, kit pár hónappal ezelőtt hidegláz következtében vesztett el, valami titkos ellenállhatlan vágy birta őt arra, hogy Berlinbe utazzék, hol tudta, hogy Konrád letelepedett; s keresse föl ott azt, kit még mindig annyira szeretett.

Mind a mellett nem talált volna erre bátorságot, ha csak esetlegesen meg nem tudja, hogy Konrád már hetek óta ágyban fekvő beteg, s alig hogy van remény fölgyógyulására.

Itt az öreg Elsbeth szakitotta félbe a beszélgetést, ki levéllel kezében lépett a szobába.

- E levelet, szólt Bertához közeledvén, pár héttel ezelőtt adta kezembe Konrád, s lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam önnek, midőn ő nem lesz többé, azon meghagyással, hogy csak Eberstein ur jelenlétében szabad ezt feltörni, s vele együtt elolvasni. Azért irtam is már, a hogy tudtam, Eberstein urnak, mondván neki, hogy kedves Konrádunk meghalt, s hogy jöjjön minél elébb hozzánk. Gyanitom e levél következtében ma, vagy legkésőbb holnap, itt leend.

Nem csalatkozott az öreg cseléd számitásában, mert alig végezte be a szavakat, midőn kocsi állt meg a ház előtt, s pár perccel később az előszoba csengetyüje megszólalt.

Mikor Elsbeth az ajtóhoz sietvén, kinyitotta azt, Eberstein állott előtte.

Nem irjuk le a találkozást közte s a két hölgy közt, mert nem szeretünk tovább, mintsem szükséges, fájdalmas jeleneteken időzni. Ugy is elég búval, elég fájdalommal találkozunk ez életben, miért tehát ily szomoru pillanatokat előszeretettel rajzolni?

Midőn az érzések vihara kissé lecsillapult, s mindhárman nyugodtabbak lőnek, Berta átadta Maxnak testvére levelét, mondván neki, hogy ezt csak vele együtt szabad feltörni s elolvasni, arra kérte, hogy olvassa el előtte s Betty előtt, kinek joga van Konrádnak e végszavait hallani.

Eberstein késznek nyilatkozott e kivánságnak megfelelni; leültek tehát mind a hárman, és szemközt Konrád üres nyoszolyájával, azon ablak mellett, hol szeretett virágai még most is diszelegtek s árasztották füszeres illatjokat, olvasta, a mi itt következik:

Kedves és egyetlen barátom! szeretett nővérem!

Ha nem volt elég bátorságom, elég önmegtagadásom, a mit most irok, s a mit csak halálom után fogtok elolvasni, nektek akkor megmondani, mikor még köztetek valék, ne itéljetek fölöttem igen szigorúan. Tudom, hogy másként kellene cselekednem, de gyönge vagyok, testileg s lelkileg, kifogytam hosszas szenvedéseim által erélyességemből, bátorságomból - bűnös vagyok - s a bűnös csak ritkán bir lelki bátorsággal.

Tudom, hogy szeretitek egymást - de azt is tudom - oh! bár ne volna igy - hogy van multamban valami, mi talán nem engedi, hogy Eberstein téged, Bertám nőül vegyen, habár e szándékát már darab idő óta kimondta előttem.

Hallgathatnék ez akadályról most is, senki sem ismeri bűnömet, csak az én szivemet égették a lelkiismeret gyötrelmei hosszu évek óta hamuvá! De nem akarom, hogy szeretett Bertám csaláshoz hasonló hallgatásom által legyen boldog, mert félnék, hogy akkor talán ő bünhődnék egy vagy más módon érettem; - nem - legyen minden tiszta köztem s közted barátom, - s ha mindent tudsz, akkor itélj magad, s cselekedjél meggyőződésed s érzéseid szerint.

És most halljátok vallomásomat.

Te barátom Eberstein oly jól tudod, mint én magam, minő gyalázatosan bánt Thein százados nővéremmel; s azt is minő hirtelen, s még alig lábadozván betegségemből, indultam Heidelbergből Bélára, hová Berta s Elsbeth visszavonultak, mikor jónak látták Késmárkot odahagyni, hogy Thein látogatásainak s hetvenkedéseinek véget vethessenek.

Midőn Bélára érkeztem, s ott Bertától magától tudtam meg a dolog részleteit, vérem felforrt, s föltettem magamban, hogy fölkeresem Theint állomásán, s párbajra hivom ki. Jól tudtam pisztolylyal s karddal bánni, mint minden tanuló a német egyetemeken, s már többször mértem erőmet mások erejéhez, mert a tanulók közt - mint tudod - párbajok a mindennapi dolgok közé tartoznak.

Azért azt mondván Bertának, hogy dolgaimnak végképeni rendbeszedése végett Kés-márkra kell utaznom, Bélán hagytam őt, s valóban Késmárkra mentem, hol házunk és kis földbirtokunk bérbeadását vagy eladását egy becsületes ügyvédre biztam s aztán elhagytam a várost.

De a helyett, hogy egyenesen visszamentem volna Bélára, hajnalban gyalog indultam a faluba, hol Thein állomásozott.

A helység utcái üresek voltak, mert a déli óra közeledett, hol a falusi nép ebédjét szokta elkölteni. Egy gyerkőcétől megtudtam a százados szállását. Ez csinos kis ház volt a falu végén; előtte tágas udvar, mögötte kis gyümölcsös.

Az udvarban nem találtam senkit, ki engem bevezethetett volna a századoshoz; hanem a ház ajtaja nyitva állt, s ezen keresztül léptem a pitvarba, melynek négy ajtaja volt. Az egyik, melyen bejöttem, az udvar felé nyilt; a másik szemközt ezzel, s mely szinte nyitva állt, a gyümölcsösbe, s jobbra balra egy-egy ajtó, alkalmasint a lakószobákba.

Nem tudván, melyik a kettő közt vezet a századoshoz, az egyiken kopogtam, s mikor feleletet nem nyertem, a másikon kisértém meg szerencsémet.

- Szabad! - szólt a szobában egy férfi hang, s benyitván, egy csinos, körülbelül harminc éves férfiuval álltam szemközt.

A férfiu hálókabátban, pipázgatva, s könyvvel kezében ült karos székében, mig előtte az asztalon a reggeli maradványai látszottak.

- Thein százados ön, uram? kérdeztem, mig vérem forrni kezdett.

- Igen, felelt a tiszt.

- Én F... Konrád vagyok, F... Berta testvére; szóltam szeme közé nézvén.

- Nos? felelt a százados hosszu füstfelleget eresztvén pipájából.

- Talán csak gyanithatja százados ur, miért vagyok itt?

- Legkevesebbet sem!

- Tehát hallja most; kiáltottam föl hevesen, s elvesztvén béketürésemet, azért, hogy felelősségre vonjam önt.

- Miért?

- Azon gyalázatos fogadásért, melynek nővérem jó hire áldozatja lőn.

- Oh! ha felelnem kellene minden libácskáért ki belém szeret, sok dolgom volna.

- Uram, vigyázzon magára.

- Ha, ha, ha! a tiszteletes urfi még fenyegetőzni is mer! nevetett a százados.

- A tiszteletes urfi többet is mer, szóltam reszketve a fölindulástól, s alig fékezhetvén haragomat, mert ezennel párbajra hijja ki a nemes százados urat.

- Párbajra, ön? minő nevetséges gondolat! s mi leend fegyvere, a ferula?

- A pisztoly! kiáltottam föl, s két pisztolyomat, melyeket magammal hoztam, kirántám zsebemből s oda nyujtottam a kapitánynak, ime válaszszon, mindkettő töltve van.

- E fiu tökéletesen megbolondult! kiáltott föl a százados mérgesen, azt hiszi-e kend, hogy én Thein báró, párbajra fogok szállni oly hánytvetett semmiházival? ide azokkal a pisztolyokkal, nem ily komisz kezekbe való fegyver ez! kendnek nádpálca kell a hátára t. i. nem egyéb!

Evvel a tiszt, a nélkül, hogy fölkelt volna, előre hajlott s az egyik pisztolyt kifacsarta a balkezemből; de mielőtt a másikat elvehette volna, elvakitva, s félig megőrülve a harag s fölindulás által, elsütöttem azt, s Thein, szivén találva, visszahanyatlott karszékébe, s egyetlen szó, egyetlen hang nélkül kiadta lelkét.

* * *

Mi történt ez irtózatos pillanat után, alig tudnám elbeszélni, mert minden zavaros előt-tem; s mikor kissé eszméletre tértem a házmögötti gyümölcsösben találtam magamat, az elsütött pisztolylyal jobb kezemben.

Az egész jelenet ugy állt előttem, mint valami kinos álom, s ha a pisztolyt nem látom kezemben, valóban azt hittem volna, hogy álmodtam.

Még ott álltam, borzadva s tünődve a sürü fák árnyékában, midőn lódübörgés ébresztett föl irtózatos merengésemből; s az alacsony sövényen át, láttam egy lovászt az udvar felé tartani.

E látvány fölrázott; s ösztönszerüleg kerülvén a fölfedezés veszedelmét, végig futottam a gyümölcsösön, s átugorván a sövényen, nem sokára az országuton voltam.

Hogy jutottam Bélára, arra alig emlékszem, ugy arra sem: mi történt a kisütött pisztoly-lyal. Eldobtam-e, vagy valahol eldugtam, most se tudnám megmondani; elég hozzá hogy késő este Bélán találtam magamat, honnan Bertával s Elsbethhel másnap utnak indultunk, s hozzávetőleg rövid idő mulva Heidelbergben voltunk.

Alig érkeztünk oda, s én visszaestem előbbi betegségembe. Ki irhatná le e napok s hetek szünet nélküli kinját? testileg s lelkileg beteg, kimeritve, lelkiismeretem szemrehányásai által gyötrődve, csak egy kérésem volt az Istenhez: hogy meghaljak.

A gondviselés nem látta jónak kérésemet teljesiteni; azt akarta, hogy még itt a földön bünhödjek vétkemért. Fölgyógyultam, de ezelőtti egészségemet nem nyertem soha vissza; s igy betegeskedve s folytonos szenvedések közt éltem mostanáig.

Bünös valék, oh minő bünös! de nem eléggé romlott szivü arra, hogy azt kivántam volna, más szenvedjen az általam elkövetett büntettért; azért folytonosan olvastam a magyarországi ujságokat, melyekre Heidelbergben szert tehettem, s melyek természetesen gyakran szóltak Thein százados meggyilkoltatásáról s az ennek következtében folyamatban lévő vizsgálatról.

Föltett szándékom volt, mihelyt látom, hogy valakire nehezedik a gyanu, magamat önként föladni, s mindent bevallani a törvényszék előtt.

De bár sokan kikérdeztettek, a körülmények minőségénél fogva senkire sem tudták a tettet bizonyitni - s igy szükségtelennek láttam családom becsületes nevét föllépésem által megbélyegezni.

Hanem arról, hogy én, ki felebarátom vérét ontottam, valaha az egyház embere lehessek, hogy én, a bünös, oktassam az ártatlanokat - arról nem volt többé szabad csak álmodnom is - ugy arról sem, hogy Bettymnek, e tiszta lénynek, vérrel bemocskolt jobbomat nyujthassam. Mind ezekről le kellett mondanom. - Vérző szivvel, kétségbeesett kedélylyel, kimondatlan fájdalommal tettem azt - de pillanatnyi habozás nélkül.

Az emberek csodálkoztak rajtam, különcnek - talán félőrültnek hittek, - csak egyedül az, ki legtöbbet szenvedett ugynevezett különcködéseim által, csak Bettym, imádott Bettym, érezte, hogy nem szeszély az, mi engem elválaszt tőle; nem dobott követ reám, s hitte, hogy fontos okaim vannak, melyek arra kényszeritnek, hogy jövőmet, boldogságomat, mindent igy feláldozzak.

Te is, jó Bertám, nem gyötröttél soha kérdésekkel, hanem megnyugodtál abban, mit tettem, s ellenvetés nélkül követtél oda, a hová menni jónak hittem.

Érteni fogjátok, hogy Heidelbergben maradni, e körülmények közt lehetlenség volt; ide jöttem tehát e nagy városba, hol remélhettem leckék által kinyerhetni mindennapi kenyerünket.

A többit tudjátok.

Ha te Max, e vallomások után, még szegény Bertám kezét óhajtod, akkor utósó kivánsá-gom, utósó kérelmem az Istenhez, beteljesedett. Ha azonban vonakodnál ily szent frigyre lépni egy gyilkos testvérével - nem vehetem tőled rosz néven, s csak azt mondhatom, legyen ugy, mint az isten akarja!

És most isten veletek - örökre!

Konrád.

Midőn Eberstein elvégezte olvasását, mind a hárman pár másodpercig hallgattak. Betty halálsápadt arccal s a rémülés és iszony kifejezésével vonásain; Berta lesütött szemekkel, s reszkető tagokkal; Eberstein nyugodtan, de mély fájdalommal férfias képén.

Végre az utóbbi fölkelt, s Berta elébe lépvén, jobbját nyujtotta neki, és komoly, de benső hangon szólt: Akar-e enyim - Akar-e nőm lenni Bertám?

A leány föltekintett a becsületes arcba, mely feléje hajlott, aztán szó nélkül tette kis kezét az ifjuéba és könyekre fakadt.

* * *

Midőn e sorokat irjuk, Eberstein és kedves neje Berta, már régi házasok, de meg mindig ugy szeretik egymást, mint eljegyzésük komoly pillanatában.

Betty nem tért vissza Heidelbergbe, hol ugy is egyedül állt, és csak igen távoli rokonokkal birt.

Ebersteinék kéréseinek engedvén, állandóul náluk lakott, és segédkezet nyujtott a fiatal nő és anyának gyermekei növelésében.

Bár többször alkalma volt jól férjhez menni, minden ilyféle ajánlatot határozottan vissza-utasitott, mondván barátainak, ha erről szó lőn: hogy szive Konrád sirjában van s hogy másod-szor nem tud szeretni.

Az öreg Elsbeth természetesen Ebersteinéknál maradt; most Berta kisdedeit ápolja, s előhaladt kora dacára még ép és egészséges.

Vége.