I. Forradalmárok gyűlése Bécsben

Az 1847-ik évben Bécsben az Alservorstadt Heron-utcába volt egy nevezete vendéglő, melynek címe volt: »Die dre i Grenadiere«, a három gránátos, melyet sok és nevezetes vendég látogatott az időben, leg inkább kiváló politikai személyiségek, kik itt adtak egymásnak találkozást.

Azt beszélték a politikusok, hogy Bécsben hét nevezetes hely van, ahonnan a politikai akciók kiindulnak, egyik Metternich hercegnek, a birodalmi külügyminiszternek és a császári ház miniszterének palotája, melynek termeiben osztrák főhercegek, Auersperg, Windisch-Gratz, Schwarzenberg, Hohenlohe s több más hercegek igen gyakran találkoztak, s cserélték ki egymással politikai eszméiket, hogy a »szent szövetség« által a béke áldása minél tovább zavartalanul fönntartassék, s a fölséges uralkodók, Isten kegyelméből minél tovább munkálhassák alattvalóik boldogságát, a mi fölséges életök hivatása.

A másik hirhedett helyiség a Heron-utca fönnevezett vendéglője volt, melyben Európának első rangú forradalmárai találkoztak időszakonkint s folytattak messze jövőbe ható tanácskozásokat a koronás uralkodók, s azok kormányainak működése fölött.

A legkülönbözőbb nemzetiségű s jellemű férfiak voltak ezek Európa különféle államaiból és országaiból, kiknek mindnyájoknak egyetlen közös céljók volt : a népek szabadsága és boldogsága, melyek egymástól elválhatlanok. Szolganép boldog nem lehet.

Volt itt orosz, olasz, lengyel, német, francia, román, szerb, magyar, mind kimagasló vezéralakok, tervekkel, melyek gyújtottak s romboltak, mint ma a dinamit. Abban az időben ezt még nem ismerték sem az uralkodók, sem a rabszolga népek. Utóbbiaknál, a közöttük elhintett eszmék voltak a bombák és dinamit-szelencék, melyekkel megrázkódtatták s összedöntötték a trónokat.

E veszedelmes uraságok pedig mindnyájan igen tisztességes férfiak voltak, akadt egy-két nő is közöttük, útleveleik egészen rendben voltak, semmi gyanús dolgot magokkal nem hurcoltak : nemzetgaz-dák, útépítők, vállalkozók, kereskedők, ügynökök s több más efféle ártatlan hiva- ásu és foglalkozású egyének voltak; hogy pedig fejőkben, vagy szivükben minő robbantó anyagot, világfölforgató eszméket rejtenek és hordoznak, azt az osztrák százszemű rendőrség leggondosabb kutatásai dacára sem birta fölfedezni.

Hanem azt már tudták, hogy hol szoktak összejönni, és éppen azért annál nagyobb éberséggel ügyeltek a »Drei Grenadiere«-re, mely minden forradalmi eszméknek, állam-fölforgató terveknek gyupontja volt, ahonnan mint Pandora szelencéjéből áradott szét minden baj és minden szerencsétlenség az Isten kegyelméből kormányzott boldog népekre.

Pedig hiába kettőztette meg ott éberségét a százszemü rendőrség, hasztalan őrködött éjjel-nappal a detektívek nagy száma, semmi biztosat nem lehetett fölfedezni. A titkos teremben azért a meghatározott időben összejöttek az illetők és zavartalanul tanácskoztak.

A terem különben mint felolvasó vagy tudományos akadémiai helyiség volt berendezve ; a falak mellett több nagy üveges szekrényben diszkötésü könyvek voltak, a bölcsészet, történet, mérnöki, pénz- és kereskedelem, földmivelés, iparügyi szaktudományokból, továbbá vasutak története, hálózata és jövője cimü munkákkal ; a fala-kon térképek, folyamszabályozási, utépitészeti tervvázlatokkal. A terem közepén álló, zöld posztóval bevont asztalon egy vasúti vállalat tervrajza, a vonal nyom jelzése, az al- és felépítmények tervezete és költségvetése voltak, minden akép berendezve, mintha most épen valamely vasútépítő részvénytársaság tartana itt ülést ; s az asztalon levő Írások, vázlatok megtekintés vagy tanulmányozás végett lennének kirakva.

Valóban most itt épen ülés van.

A zöld asztalt komoly tanácskozó férfiak ülték körül ; az elnök jobbján ifjú, ritka szépségű nő ült, egyszerű polgári utcai öltözetben, magas homlokán mély értelmiség kinyomata látszott, kék szemei t üzéből erő ésértelmiség sugárzott. Az elnök, ki most épen előterjesztést tesz, különös figyelemmel látszik iránta lenni, s gyakran vesz át tőle egy-egy darab papirt, melyen valami jegyzet van, hihetően emlékeztető.

Az elnök előtt nagy térkép fekszik kiterítve, melybe előadása közben időszakonként beletekint.

A falakon gazdag aranykeretben nevezetesebb államférfiak arcképei: Monk az angol köztársaság elnöke, Stuart Mária a szerencsétlen skót királyné, I-ső Napóleon mint a francia köztársaság elnöke : I X-ik Pius pápa az olaszok bálványa s még egy pár helyi érdekű arckép.

Egyetlen feltűnő van a teremben, a mi különben ily helyeken nem szokott lenni. A hosszú zöldteritékü asztalt erős vasrácsozat veszi körül, mintha e hely kizárólag a tanácskozók számára lenne elkülönítve.

Az elnök épen most tesz valamely hosszabb jelentést, melyre a jelenlevők különösen figyelnek, néha egy-egy közbeszólást is megengedvén magoknak.

— Igen, barátaim, — mondotta, — nálunk már minden rendben van, nem kell sokáig várni, hogy a rég várt vulkán kitörjön ! . . .

— Nálunk sem ! Nálunk sem ! Mi is készen vagyunk ! — szólalt föl több a jelenlevők közül.

— Az egész olasz föld alá van aknázva — folytatta tovább az elnök.

— Az orosz uralom alatt nyögő Len-gyelországban már az akna gyújtó-zsinórja füstölög, — szólalt föl egy heves lengyel türelmetlenül.

Az elnök tovább fűzte beszédét :

— A pármai, piacenzai, modenai, toskánai hercegségek, lombárd-velencei és nápolyi királyságok lázasan várják a jelt, mikor mindnyájan mint egy ember fognak fölkelve fegyvert ragadni s a zsarnokok bilincseit összetörve magokról lerázni ! . . .

— Úgy legyen ! Isten segítsen erre bennünket !

— És kitűzik mindnyájan az »Unita Italia egyesült Olaszország annyi vérrel megszentelt zászlóját !

— A miénk is az : a független Magyarországé, melyért három század óta küzd és vérzik nemzetünk ! — sóhajtott egy hang .

— Amikor vége lesz az osztrák zsarnok uralomnak, vége a szent keresztből vert vasbékóknak, mindenütt a szabadság napja hinti áldásos sugarait a szabad népekre ! . . .

— Éljen ! Éljen ! — hallatszott félig elfojtott riadozása a jelenlevőknek !

— De hogy teljes sikere legyen áldozatunknak, követni kell bennünket Nápolynak aztán Bécsnek vagy Lengyel- és Magyarországnak, melyekre a tűz leghamarább átcsaphat . . .

— Magyarország, tartok tőle, — szólalt föl egy bosszús hang, — ősi loyalitásához hiven : tMoriamur pro rege notro« riadozással fogadja a népszabadság sirjából kiszállott szellemét.

Az elnök fejét rázta.

— Másfél század alatt, mióta a tárogatókat összetörték és elégették, ott is fölgyuladt a szivek oltárán az a szent tűz, mely csaknem ezred éven át, vészek és viharok között megtartotta e nemzetet. Rá-kóczi szelleme él ma közöttünk, s meglássátok, e nemzet egykor vérrel és dicsőséggel fogja nevét beírni a történelem lapjára . . . Bizzunk benne !

— És Oroszország elmarad — szólalt föl egy fuvolaszerü hang.

Az elnök rögtön a felszólaló felé fordult.

— Nem, hercegnő ! — válaszolt az elnök, de az orosz birodalom egy nagy lomha és buta tömeg, engedjen meg hercegnő, ha most nem tudok neki más nevet adni ; a köznép, a jobbágymilliók az értel-miségnek igen alacsony fokán állanak . . .

— A »Romanov-ház« politikája a butítás és erőszak rendszere volt századok óta, — szólalt föl egy férfiú villogó szemekkel s erély és vasakarat kifejezésével arcában.

— Igazad van, Hevezen barátom ! — fordult az elnök a fölszólalóhoz — ezt kell tehát első helyen felrázni lethárgiájából, úgy kell valamire, a mi reá nézve üdvös, mintegy erőszakkal reávenni.

— Mi titokban népgyüléseken igyekszünk reájok hatni, hírlapokat nyomatunk részére, segély-egyleteket, klubbokat alakítunk, s mindent megteszünk, mi emberi érzésöket emelje.

— Helyes, igen helyes ! Csak ezen az utón előre !

— Sokkal nehezebb azonban boldogulni intelligenciájával, ez nagy részben katonai megromlott arisztokrácia, melynek egy bálványa, egy földi istne van : a cár ezt kell első sorban eltávolítani a tróntól, utána hullanak a rajta élődő parasiták, melynek nyomában egy ép, egészséges óriás nemzedék fog támadni, mely szabadságát megosztja a testvér népekkel . . .

A helyeslés viharos örömzaja tört ki.

— Egy Szibériától kezdődő nagy orosz köztársaság, a jeges tengertől a sárga tengerig, Kamcsatkától Mandzsúriáig, Szentpétervártól Szebasztopolig kisebb szövetséges államokra felosztva más képet adna Európának.

A jelenlevők ünnepélyesen fölállottak.

— Úgy legyen ! Ügy legyen !

Azután mint a nagy birodalom függeléke jönne Lengyelország, mely függetlenségéért szívesen elfelejtené fényes múltját s hatalmas uralkodóit, a Jagellókat ; utánok jönne Magyarország, mely még ma is emlegeti nagy fejedelmét, II-ik Rákóczi Ferencet, ki messze távol a Márvány-tenger partján, száműzetve csak most került vissza hazájába örök álmát hazai földben aludni ; kinek szelleme ma is ott él közöttük, kit derék elvtársunk, méltó utóda Rákóczinak, Kos-suth Lajos fog az uj világba bevezetni. A romboló akna már teljesen föl van szerelve, a gyújtó zsinórt minden eshetőségre készen ő tartja kezében ; s határozott időben bizonyosan fölrobbantja azt; és itt van a nagy férfiúnak ifjú hadsegéde : Görgei.

Ifjú, alig éves huszártiszt megsértett büszkeséggel vágott közbe :

— Nem akarok senkinek hadsegéde lenni . . .

— Ügyünkben — mondta az elnök, — a heveskedés nem használ, csak árt. Azt hiszem, ifjú barátunk és elvtársunk önmaga is készséggel fogja igazolni, hogy eddigi életem első helyen hazámnak, aztán a népek szabadságának volt szentelve, kérdezze meg ön a kormányokat, a diplomatákat, az uralkodókat, mindannyian ismerik a Mazzini nevet Európában !

— Éljen ! tört ki az általános üdvriadás a jelenlevők ajkairól.

Az elnök folytatta :

— De a közügy vagy közszükség bármikor és bárhova állított légyen is : készséggel elfogadtam s nem kételkedem, hogy nincs szövetségünkben : ki ambícióját vagy egyéni érdekeit a nagy célnak, melyért mindnyájan küzdünk, alá nem rendelné.

A hercegnőnek címzett ifjú hölgy suttogva szólott szomszédjához :

— Nem szeretem ezt a magyar tisztet, van valami arcában, mi Julius Cézárra emlékeztet, midőn győztes hadseregével átlépte a Rubikont s hazája ellen indult. Félek tőle. Ki vezette őt be?

— Többen ajánlották elvtársaink közül s nekünk első helyen jó katonákra is van szükségünk.

— Szeretném, ha soha nem ismertük volna meg őt!

Az elnök ismét folytatta :

— Görgei barátunkat úgy tekintem, mint egy jövő hadsereg fővezérét Magyarországon ; de a politikai hatalom kezelésére senki mást nem látok alkalmasnak, mint Kossuth Lajost.

— Éljen Kossuth ! zúgott föl a név hallattára.

— E férfiút századunk egyik legnagyobb szellemének tartom, hazája és a szabadság szeretetének oly sok és kiváló jeleit adta, hogy benne föltétlenül teljesen bizhatunk.

Helyeslés és éljen zúgott.

Görgei látszólag közömbösen, de lelkében büszke daccal válaszolt :

— Esküm köt önökhöz, rendelkezzenek velem !

— Az eskü, mondotta az elnök, elröppenő üres szó, ha a szellem kötelékei nem csatolnak bennünket azon ügyhöz, melynek zászlóját egy nemzet adta ke-zünkbe. Meg vagyok győződve, hogy Görgei barátunk mint eddig, úgy jövőben is teljes odaadással hive marad legszentebb vállalatunknak.

— Önök mellettem lesznek, válaszolt ez, támogassanak, ha netán megtántorodnám s Ítéljenek el, ha letérnék a helyes ösvényről.

— Menjünk tovább ! sürgették néhányan az elnököt.

— Helyes . . . még sok előterjeszteni valóm van.

— Magyar- és Lengyelország, folytatta jegyzeteibe tekintve, századok óta testvéri szövetségben forrott össze egymással. így kell ennek továbbra is maradni s egy közös működésben összefoglalni.Lengyelországban a polgári ügyek veze-tését herceg Czartorinszki fogja átvenni, mig a hadügyi dolgok vezetésére régi kipróbált barátunkat, Dembinszki Henrik altábornagy urat kérjük föl, ki az -iki lengyel szabadságharcban úgy személyes bátorságának, mint hadvezéri képességének oly fényes jeleit tanúsította.

Egyhangú helyeslés fogadta ezt is.

— Nem értek a harcokhoz, szólalt most föl a fiatal hölgy, de atyámtól, ki a hadjáratban résztvett, egy másik, ifjú hős nevét is gyakran hallottam emlegettetni !

— Ki az? tudakolták többen.

— Bem tábornok !

Az elnök egy pillanatra megállott, aztán élénken folytatta :

— Ennek a még ifjú tábornoknak, mondotta, őszinte tisztelője vagyok. A legközelebbi lengyel szabadságharcban mint osztályvezér, fényesen kitüntette magát, de főhadvezéri képességének igazo-lására még ez ideig nem nyílott alkalom.

Halvány magas ifjú állott föl s csöndes hangon szólott közbe :

— Bem sokoldalú képességét más téren fogjuk igénybe venni, nekem már volt alkalmam vele találkozni s fölkértem, hogy szükség esetén vállalja el a bécsi polgári őrség vezetését, esetleg Bécs védelmét, mire ő teljes készséggel hajlandónak nyilatkozott. Egyetlen napra sem nélkülözhetjük őt.

— Ki az a fiatal, ki annyira szerelmes abba a pólyákba? kérdezte Görgei, mellette ülő társától.

— Messenhauser kapitány.

— Mintha e nevet már hallottam volna?

— Egyike volt a bécsújhelyi hadi iskola legkitűnőbb növendékeinek. A vezérkarnál van alkalmazva : János főhercegnek kegyence, a legzseniálisabb katona, kire e mozgalmas időkben talán nemsokára igen fényes jövő vár.

Az előadó tovább beszélt.

— Méltóztatnak tehát előadásomat tudomásul venni.

Egyhangú válasz volt reá :

— Tudomásul vesszük !

— Elhagytuk azonban Bécset, mit első helyen kell vala emlitenünk.

— Ezzel aligha meg nem gyűl a bajunk. Itt mindenki vezér, kormányzó akar lenni.

— Készséggel átengedem a helyet bárkinek, melyre az »intézőség« állított, mondotta Messenhauser.

— Csak maradjon ön, ahol van, s ahol önre szükség van. A többit annak idején fogjuk elintézni. Addig is igyekezzék ön a katonai szervezetet tovább fejleszteni. Csak béke és egyetértés. Egyenetlenség szétforgálcsolja erőnket.

— Ha tovább lesz szerencsénk, uram, bevezetem önt legbizalmasabb köreinkbe, mondotta Messenhauser. Ott látni fogja, hogy jelentéseim a valónak teljesen megfelelők.

— Sajnálom, nem rendelkezem idővel. Sürgönyt várok, mely ha megjő : még az éjjel indulnom kell.

— Van egy függőben levő igen fontos ügyünk. Ennek rendbe hozatala végett talán mégis áldozhatna elnök ur egyetlen napot.

— Lehetetlen, uram ! Intézzék el azt önök maguk, a körülmények szerint.

Aztán a tanácskozókhoz fordult :

— Hátra vannak még a kisebb nemzetiségek, melyek minthogy velünk politikai szövetségesek, kiváló figyelmet érdemelnek, mondotta a fiatal nő, kit előzőleg hercegnőnek szólítottak, Szerbia, Moldva és Oláhország, úgy vélem, hogy ezekre nézve is intézkednünk kell.

Az elnök kezével elutasitólag intett.

— Ezek az apróbb nemzetiségek, mondotta, a magok túlhajtott követeléseikkel csak terhűnkre vannak.

A hercegnő nem hagyta védenceit.

— A szerbek vallás- és nyelvrokonaink és egy pogány nemzet hűbéresei. Nagyon kérem ügyöket a többivel egy vonalban fölvenni.

Az elnök pár szót jegyzett tárcájába.

— Úgy lesz, amint kívánni méltóztatik, hercegnő, ha ugyan magok az illetők vissza nem lépnek.

— Nálunk Szt.-Pétervárott egy küldöttség járt, s ezért a cár előtt esedezett.

— Aztán fog jönni egy másik, mely a jelen időt nem fogja erre alkalmasnak találni. Ott sok nem tiszta elem van.

Egyszerre az egész gyűlés figyelme másfelé irányult, egy csöngetyü átható hangja hallatszott, erősen csilingelve.

E jeladás vészt jelentett. Rendes tag jöttét, vagy valamely közönséges eseményt a csengőnek egy csöngése jelentette. Most a csöngetyü folyvást zúgott. Valami nagy baj lehet!

A jelenlevők közül többen térképeket, mások vasúti tervrajzokat vettek kezeikbe, nehányan az asztalon előttök álló tiszta papírra vetettek jegyzeteket, mig egy pár nyugtalanul ugrott föl üléséről.

Az elnök kezével intett, hogy ne zavartassák magokat, aztán hangosan fölszólalt.

— A »szolnok-debreceni« vasutat tárgyaljuk. Egyike lesz ez az.ország legnagyobb forgalmú s legjövedelmezőbb útvonalainak, mely az ország fővárosát . . .

E pillanatban az ajtó főipattant, s kétismeretlen egyén lépett a tanácskozó terembe. Két szalon-detektiv.

— Annak szivével köti össze ... fejezte be az elnök beszédét.

Itt megállott, kérdő tekintetet függesztve a belépőkre.

Azok tiszteletteljesen hajtották meg magokat az úri társaság előtt, mialatt az egyiknek éles tekintete végig futott a jelenlevőkön. Úgy látszott, hogy szemléjével meg volt elégedve. Öröm látszott arcvoná-sain földerülni, midőn néhányat közülök fölismert.

Az elnök csodálkozó tekintettel fordult az érkeztekhez.

— Kicsodák önök, uraim és mit akarnak, hogy zavarnak fontos tanácskozásainkban ?

— Bocsánat, uraim, mondotta az egyik, épen mert e tanácskozmányokat a rendőrség is igen fontosaknak találta, azért küldött ki bennünket, hogy abban lehetőleg mi is részt vegyünk. S csak kötelességünket teljesítjük.

— Nem vonom kétségbe előadását, uram, s miután ön eképen bemutatkozott, viszont én sem vonom ki magamat az udvariasság e szabálya alól : mi egy vasútépítő társaság részvényesei vagyunk. Célunk egy Szolnoktól Debrecenig terjedő vasutat, melyet nemcsak Magyarországra, de magunkra nézve is üzleti szempontból előnyösnek tartunk, építeni, erre nézve előmunkálataink már készen vannak, az egész vonal tervrajza al- és felépítményeivel már készen is előttünk áll, a költségvetés is mellékelve van s most épen a részletes tárgyalást akartuk megkezdeni.

— Szabad kérnem igen tisztelt úrnő és uraim, kegyeskedjenek mindenekelőtt önmagokat igazolni.

Az elnök boszankodott.

— Sajátságos eset, mondotta. Mi ide jövünk egy alkotmányos állam fővárosába, hogy itten tanácskozzunk egy oly vállalatról, mely e birodalom kiegészítő részének Magyarországnak közgazdasági és kulturális érdekeit nagy mérvben fogná emelni és ezért a birodalmi rendőrség bennünket felügyelet alá helyez, és igazolásra szólít föl. Egyébiránt itt vannak irataim, végezte be az illető szavait, nézzék át s győződjenek meg szavaim hitelessége felől.

S kivéve zsebéből tárcáját, a legnagyobb hidegvérrel nyujtóttá át az abból kivett útlevelet.

Az illető figyelmesen megnézve azt, mig fejével kedélyesen bólingatott. — Tehát Guiseppe Morando műegyetemi tanár Firenzéből !

— Az útlevél láttamozva van az udvarnál levő ausztriai követ által.

— Szabad kérdenem, mióta van nagyságod az egyetemen alkalmazva ?

Az illető büszkén válaszolt.

— Ezt kérdezni az egyetemi tanács jogköréhez tartozik.

— Bizonyos esetekben a rendőrséghez is, amikor tudniillik erre nézve fontos okai vannak.

— S van kifogása útlevelem hitelessége ellen ?

— Több és pedig igen alapos.

— Szabad legalább egyet kérdeznem ezek közül ?

— Nincs titkolni valóm !

— Es az ?

— . Mert nagyságod nem Guiseppe Morando, hanem Mazzini József. Ily nevű ur pedig a firenzei egyetem tanárai között nincs.

Mint eldobott bomba hatott e kijelentés a jelenlevőkre, egyedül a szorongatott elnök tartotta meg nyugalmát.

— Tévedésben van,uram, erősen tévedésben.

A detektív most már búsankodott.

— Egyetlen tekintetre is többeket voltam szerencsés fölismerhetni. Első nagyságod, Mazzini József ! Ki is érdemlené meg önök között jobban, hogy első legyen ? Méltó társa Galiczin hercegnő, a cár ő felsége nejének hű palotahölgye Szent-Pétervárról, Mazzini ur elveinek hű követője s erős támasza, ki fejedelmi vagyonát áldozza a forradalmi szövetség céljaira, itt van Herczen ur is, az orosz cár ő felsége kormányának rettegett ellensége, a többi urak személyazonosságát még ma szerencsés leszek megállapítani ... De hát, folytatta tovább, hogy jut önök közé egy magyar is ? volt magyar királyi testőr, Görgei főhadnagy ur ? . . . .

— Csalódik, uram, legalább személyemet illetőleg, méltóztassék a másik teljes hitelességű okmányt megtekinteni, mondotta az elnök.

S elkezdett az előtte fekvő iratok között valamit keresni.

A két detektív gyanús várakozással figyelte az illetőt.

Egyszerre az elnök, mintha boszankodnék, nagyot dobbantott a lábával.

Abban a pillanatban a két detektív alatt megnyílott a kocka-talaj s mindkettő egy halálos segélykiáltással hullott alá a több mint két emeletnyi pincemélységbe.

Egy művészileg készült csapóajtó fölött állottak, mely alól az elnök lábdobbantására a fönntartó vaskapocs visszapattanván, a szerencsétlenek a pince mélyében e célra elhelyezett éles kardok közé hul-lottak.

— Mondjunk, uraim, egy rövid imát az illetők lelkiüdveért ! Különben ez emberek a bécsi rendőrség legügyesebb detektivjei közé tartoztak. Kezükben tartották fejünket. Játszottak vele. A kérdés az volt : ők vagy mi ? Egy magasabb eszme, melyet mi szolgálunk, az emberiség jobb jövője, melynek megvalósitására törekszünk : az ő hátrányukra döntötte a mérleget. Semmi áldozat nem nagy a népek szabadságáért és jobbléteért; azért voltunk kénytelenek ez áldozatot meghozni. És most el innen, uraim, mielőbb és gyorsan. Az utón, amelyen jöttünk, lehet hogy már fegyveres erő vár reánk. El tehát az ismert kis utón !

A csöngetyü vibráló zúgása hallatszott ismét s a következő pillanatban egy ifjú jött be nagy sietve.

— Fegyveres rendőrök jöttek. Az előszoba ajtaját bezártam. Mig ide kulcsokkal vagy erővel behatolnak, elég időnk van menekülni.

Pár perc múlva hallatszott a rendőrség kopogása az előszoba ajtaján, aztán zárak nyitogatása kulcsokkal.

Darab idő telt el, mig a rendőrség behatolt a föltárt szobákba. Mindent üresen találtak.

Az összeesküvők eltűntek s el velők együtt a két detektív.

A rendőrség vezetője beható tekintettel vizsgálta körül a termet, sehol nem talált valamely bűnjelt, mely arra mutatott volna, hogy társaikat örökre eltávolították. A sima parketten semmi nyoma a legcsekélyebb küzdésnek, anélkül pedig az illetőket el nem pusztíthatták !

Afölött tisztába jöttek, hogy itt nem közönséges bűntényről, hanem politikai merényletről van szó, melyet rég neszeitek és figyelemmel kísértek.

— Honnan eredt ? Mivé fejlődik ? ki tudná azt megmondani ?

Ma még egy fekete pont a politikai láthatáron, melyet egyszerűen az első szellő elfuval, vagy melynek méhéből vihar származik, mely pusztítva végig söpör a földön !

Mazzini és Herczen fő-fő forradalmárok voltak, kikre koronás uralkodók tartottak hajtóvadászatot s kiket egyszerű csapdában elfogni nem lehet.

II. Santissima Maria ora pro nobis (Szent Szűz könyörögj érettünk.)

A szép Olaszországnak egyik legszebb városába Milanóba, a világhírű büszke dóm városába megyünk át, mely az időben a lombard-velencei királyság fővárosa volt.

A város központjának nagy terén emelkedik a királyság gyöngye, a műépítészet remeke, a több mint háromszáz év előtt épített dóm. Minden legkisebb része fehér márványból kifaragva, kicsiszolva, egy-némelyek oly finoman, hogy a napsugarak átszürődnek rajta, mint az üvegen.

Akkor senki nem törődött a dómmal, sem annak művészetével. Egy lelkesedéssel hangoztatott, sokszor vérbe fojtott és ismét föltámadt jelszó röpködött a levegőben, mely körül a hazafiak rajongó lelkesedéssel csoportosultak ; az »unita Italian Egyesült Olaszország ez volt a főurnak fényes álma, a szegénynek reménynapja, ezért imádkozott a főpap s áldozott a szent misében a főpásztor, ezért adta oda a gazdag vagyonát, kincsét, a szegény vérét és életét, ez volt a jelszó, mely az Apenninek csúcsáról azok sarkáig visszhangzott, havasokon és rónákon át, ezért alakult a »Carbonárik«, a »Fratellik« s több titkos és nyilvános társulatok szövetsége, ezért gyűlölte az olasz halálosan a »tedeszkát« (a németet), ezért hangzott egész Itálián át a legnépszerűbb név varázshatása »Eviva Pió nono pontifico máximo (Éljen IX-ik Pius pápa !).Villanyszikra volt ez, mely végig futotta s felgjrajtotta az egész Olaszorssággt!

Metternich éber kormánya remegett a láthatatlan ellenségtől, tudta, hogy küzdeni fog ellene. Csak jönne minél előbb az idő ! Tudta, hogy a mozgalom élén a keresztény vüág legnépszerűbb főpapja : a pápa áll és hogy ha ezekkel szemben csatát veszt : elveszti egyszersmind olaszországi királyi birtokait is. Radeczki tábornagy ezer emberrel tartotta megszállva a lombárdvelencei királyságot, a mélyen gyökerező nemzeti gyűlölet minden nap élesebbé lett. Az osztrák uralom valódi vulkánon nyugodott, melynek kitörése minden pillanatban várható volt.

Mindenütt panaszok hangzottak föl az osztrák önkényuralom ellen, végre is a milánóiak látva, hogy panaszaik meg nem hallgattatnak, azt tették föl magokban, hogy az osztrák pénzügy kárára dohányozni többé nem fognak ! Ott ártanak a német-nek, ahol és azzal, amivel lehet.

A katonaság dacolt a néppel. A tisztek csak azért is szivarozva jártak-keltek az utcákon.

Egy termetes kapitány órahosszat föl s alá sétált a dóm-téren, erős füstfelleget fuva kihivólag nézegetve maga körül. Mintha mondotta volna itt vagyok, csak azért is szivarozom ! Akár tetszik a taljánoknak, akár nem. Tegyenek róla . . .

Nagy csoport kisérte a hivatalos dohányzót. Lepisszegte. Oda sem nézett neki.

Egy mellékutcából elegáns külsejű úri nő közeledett a dohányzó tiszt felé. Épen jókor. Ennek is megmutatja ez bátorságát. Füstöt fog fújni a képére. Igen, úgy fog tenni.

Es a pökhendi zsoldos úgy tőn, amint elgondolta. Amint az urinő közelébe érkezett, tele szívta pofiáját füsttel és azt egyenesen a mellette elmenő arcába fújta.

Hanem abban a pillanatban olyan csattanós pofont kapott, mely a sziporkázó szivart messze kiröpitette szájából.

A nép evivázott! éljenezte az urinőt, mig a kapitány felforrott dühvei kardot rántott.

Abban a pillanatban azonban a felbőszült tömeg reá vetette magát, kardját összetörték, magát földre rántották, összetiporták. A kaszárnyákból katonaság tört ki fölszegzett szuronyokkal. A megtámadott népből valaki elkiáltotta magát építsetek torlaszokat S a következő percben gyermekek és aggok, férfiak és nők kővel, téglával, fa- és bútordarabokkal s gerendákkal síelitek elő,hogy az építkezést teljesítsék.

Cassari gróf polgármester megkísértette a kibékitést. A katonák elfogták, tömlöcbe hurcolták.

A város legnépszerűbb embereinek és a katonaság küldötteinek csak nehezen sikerült ideiglenes fegyvernyugvást eszközölni.

Ez történt január hó 26-án .

És ettől fogva minden este minden toronyban megkondultak a harangok. Egész Milanóban reszketett a lég, több mint harang zúgásától.

A szentegyházak megteltek áj tatos hívekkel s messze kihallatszott a szent zsolozsma karéneke.

De profundis clamavi ad te domine ! Domine exaudi vocem meam !

A mélységből kiáltok Uram hozzád ! Hallgasd meg Uram kérésemet!

S magokban utána suttogták az úri ima szavait:

— Szabadíts meg Uram minden gonosztól.

S hozzá tették : a leggonoszabbtól pedig a némettől ments meg Uram minkee!

Hárompap és három éjjel zúgott Milanóban, Firenzében és Kómában az esteli ájtat osságra hivó ima és tömve voltak a szentegyházak, senki nem maradt el; elmentek még a kicsinyek is elrebegni az imát, a »sanctissima Maria, ora pro nobis« (Szent Szűz Mária könyörögj érettünk !).

Radeczki tábornagy magában boszankodott e nagy áhitatosság fölött, mely valóságos őrjöngéssé fodozódott ezeknél a »polenta« evő taljánoknál, amint őket az osztrákok gúnyosan hívták. De hát inkább imádkozzanak, mint késeiket köszörüljék.

Január -én este az agg katona Radeczki már idegessé lett a szűnni nem akaró harangozástól. Harangozást, isteni tiszteletet betiltani szentségtörő merénylet lett volna. Egyik segédtisztjét mégis elküldte az érseki irodába, megtudni a sok harangozásnak az okát.

— Ö szentsége a római pápa nehány nap múlva encyklikát fog kibocsátani, a szent hitért vértanúhalált szenvedett hívők lelkiüdveért, volt a válasz.

— No hát csak hadd imádkozzanak a kegyes papok ezen derék lelkek örök nyugalmáért és üdvéért, mondotta a tábornagy gúnyosan, jobb,mintha velünk lenne bajok.

Ki tudja,vájjon a szellemek nem hagyják-e el néha bizonyos időkben fényes lakhelyeiket, hogy a nép közé vegyülve küzdjenek ama szent eszméért, melyért . év előtt nagymesterük is vértanúhalált halt: az emberiség szabadságáért.

Az agg fővezér bizonyosan nem gondolt ilyenre.

Ha tudta volna, hogy ez a zugás az ő halotti harangjának kongása ? !

És valóban úgy volt.

Hét napon át egész Olaszországban éjjel-nappal harangoztak. Ez volt a jel azáltalános szervezkedésre és készülődésre ; midőn pedig a -ik napon éjfélkor megszólaltak : ez volt a jel az általános fölkelésre és támadásra. Mindenütt zúgni fognak a harangok, arra fogják fölhivni az olaszokat, hogy eljött az idők teljessége, melyről a próféták jövendöltek. Itt az idő, most vagy soha ! Törjék össze bilincseiket, dobják el a német jármot !

Ezt hirdették a harangok, erre buzdították a templomi csöngetyük, ezért imádkozott minden olasz, férfi és nő a templomban, ezért celebrált a milánói érsek a szent oltár előtt, mig a nép otthon puskáját szerelte, kardját köszörülte harcolni és meghalni az »unita Italia«-ért a szabaddá lett egységes Olaszországért.

— Si Deus pro nobis, quis contra nos ! Ha Isten velünk, ki ellenünk ! így szólott a pápai encyklika egy pontja. Isten és szent angyalai legyenek veletek ! Oltalmazzanak és segéljenek ! Én imádkozni fogok érettetek !

Ezt mondotta IX. Pius pápa a harcba készülő olaszokhoz. Ö is olasz volt !

Éljen Olaszország! Éljen IX. Pius pápa!

A podestánál, Casari grófnál a dómtéren levő palotájában éppen fényes estély volt, palotája tündérfényben úszott, az osztrák katonák azt gondolták, hogy ezeknek a könnyüvérü olaszoknak egyébre sincs gondjuk, mint a mulatságokra. Egész Olaszország forrong. És ime a nagy hazafi, a polgármster fényesen kivilágított termeiben ujjonganak és táncolnak. A nép pedig evivát, éljent riadoz !

Ha tudták volna, hogy alant a kivülrő, jól elsötétített pincében ez alatt a kardokat, a tőröket köszörülték ? !

Benn a termekben fényes társaság volt, a város szine-java, virága, egyházi és világifőméltóságok, előbbiek lila és biborszinü taláraikban hullámozva föl s alá a termekben s vidáman társalogva a többi vendégekkel, úgy látszott, mintha mindnyájan mulatnának, pedig mindnyájának arcán bizonyos titkolózás s szorongó várakozás kifejezése ült.

A nagy teremben a szépek szépei, az olasz főváros legszebb válogatott hölgyei táncoltak : Olaszországnak legdelibb tündérei ; mindenik egy-egy szirén, mely elcsábít, magával ragad a hetedik égbe, vagy a pokolba.

A zene vígan szól, a tündérek el-el- tünedezve röpülnek, mint illik a kivilágított sírok felett. És ki tudja, avagy nem sírok fölött táncolnak-e ?

Olykor egyik vagy másik el-eltünik lovagjával együtt a teremből. Ki tudja, hova menekült heves vérü lovagjával ? A januárvégi levegő oly enyhe, oly illatos, az olajfák, a tavaszi virágok kábító árja terjeng a termekben ; és az eltűnt ifjú pár talán most mond valamely bizalmas helyen örök Isten hozzádot egymásnak !

Éjfél felé az egyházi férfiak egy része eltünedezett, a netán tudakozódóknak jelentik, hogy a büfé és thea-termek már megnyíltak, s vannak, kik ide vonultak.

És ez valóban úgy volt. Az estünnepély legtekintélyesebb férfiai, a társadalom, a politika legkiválóbb alakjai kivonultak a teremből, mint mondották : üdülni. Néha egész csoportok tették ezt.

Közelgett január 20-ika. Nagy nap az olasz nemzet életében. Tanácskozni kell az akkori teendőkről.

Mikor a tüzakna fölrobban, mindenkinek ott kell állani helyén, s tudni teendőit, hogy minden pontosan egymással egybevágóig történjék, hogy az mnita Italianháromszin zászlója diadallal emelkedjék ki a szent harcból.

A palota egyik félreeső helyén, éppen a muzeum mellett van egy kívülről egészen sötéten hagyott terem. Belülről egyszerűen de gondosan világítva. Ide jöttek a vezetők, vezérek, hogy együttesen beszéljék meg azt, ami még hátra van. És aztán az utolsó harangszóra föl magasra az »unita Italia« fenséges zászlóját. Előre! Csatára a szent szabadság oltalmára !

Győzünk vagy halunk ! . . . És aki meghal is, örökkön örökké él !

Többnyire öreg férfiak, kik már bizonyára sok vihart láttak, több politikai átalakulást éltek át, kiknek jó tanácsaik egy- egy segélycsapattal értek föl, kik mindenütt előljártak, hol tenni kellett a hazáért és elsők voltak, hol meg kellett halni érette.

Előttük asztal, megrakva a büfé válogatott ételeivel és italaival, ha itt valaki meglepné is őket: félrevonultak, hogy szabadabban mulathassanak. Szabadabban találják egymás között magokat.

— És ha nem győzünk, ha az ellené lesz a diadal, hova vonulunk ? kérdezte az egyik. Erről első helyen kell gondoskodni.

— A legbiztosabb helyre, viszonozta egy másik. A föld alá.

— Ah! Ah!

Ez az utolsó ut mindig nyitva áll előttünk !

— A fölsőbb kincseket, a fölszerelési és hadi cikkeket előre elszállítottam az abruzzók közé. Kereshetik ott akár évekig.

— Helyes, szükség esetén ott magunk is várhatunk jobb idők földerültóig.

— És ha a német megostromolja ez utolsó menhelyünket ?

Társa gúnyosan mosolygott.

— Tessék ! . . . ha egy-egy brigánti csapat az Abruzzókban éveken keresztül dacol a fegyveres hatalommal, mennyivel inkább megteheti ezt az egész olasz nép. Csak töltésben ne legyen hiány.

— És nem lesz közöttünk senki áruló ? A németeknek kilenctized részét megveszik minden terveikkel és titkaikkal egyetemben. Olaszt erre nem találnak !

— Nem lesz hiányunk semmiben, mondotta egy másik. Vannak társaink, kik a lőporgyártással foglalkoztak, ólom van bőven. Magunk készítünk lőport és golyót.

E pülanatban az előszoba kis csöngettyüje szólalt meg.

— Valaki jön !

És siettek a férfiak poharat, a nők süteményt venni kezeikbe, mintha épen azokkal lennének elfoglalva.

Az ünnepelt házi kisasszony lépett be, fiatal magyar huszárkapitány karján.

Casati Angela alig éves gyönyörű szűz volt, az arcán a fiatalság üdeségével és zománcával, szemeiben mélyen lángoló érzéssel, mely sokkal inkább hódit, mint a perzselő tűznek lobogása, arcán annyi szelídség és ártatlansággal, mely mindenkit meghódított.

Amint a szobában levők az osztrák katonatisztet meglátták, csaknem mindannyian fölháborodtak ; az elégületlenség csöndes moraja zúgott ajkaikon.

— Bocsánat uraim, mondotta a hölgy, hogy minden előleges bejelentés nélkül mutatok be önöknek egy idegent : Komis Kázmér gróf jegyesemet.

Többen udvariasan meghajoltak, s kezöket nyújtották a fiatal huszár tisztnek, mig néhányan még mindig tartózkodó állást foglaltak el vele szemben.

— Azt hiszem, folytatta a grófhölgy, hogy további ajánlatom fölösleges.

Halk helyeslés volt a válasz.

Mig a huszártiszt a hazafias liga tagjainak bemutatkozik, oda kivül egy másik teremben két osztrák tiszt igen bizalmas beszélgetést folytat egymással.

Egyik őszbe vegyült tábornok melle érdemrendekkel borítva, másik vértes főtiszt, kik az átellenes folyosó oszloppillérjei mellett, s ettől árnyékban tartva állottak, egymással bizalmas beszélgetést folytatva.

— Ezek most valami nem jóban törik a fejőket ! mondotta a vértes főtiszt a tábornokhoz fordulva. Nem ok nélkül rendez a podesta most ily ünnepséget.

— Azt hiszem, válaszolt a tábornok, hogy ezek az olaszok nagyon szeretnek mulatni, semmi más okot nem látok.

— Bocsánat tábornok ur, mióta itt vagyok, folytonosan figyelem őket.

— Mi ide, válaszolt a tábornok, mint vendégek vagyunk hiva, a kémkedés nem hivatásom.

A vasas főtiszt nem akarta tovább folytatni a kényes beszélgetést. Okosabbnak tartotta benézni a büfébe, mely gazdagon el volt látva finom pecsenyékkel, halakkal, süteményekkel és pezsgővel, melynek élvezete a társaság egy részén már meglátszott.

Az összekocintott poharak és serlegek csöngtek, az arcok derultebbek lettek, legalább ezzel akarták eltávolítani arcaikról a szorongó aggályt.

A jelenvoltak csaknem mindnyájan sejtették, hogy egymástól valamit titkolnak. Csak azt nem tudta senki, hogy mit.

A félreeső büfében pedig ez alatt a legélénkebb társalgás folyt.

Angela atyja beszélt a fiatal huszárkapitánynyal. Ügy látszott, hogy valami nagyon fontos ügyről tárgyaltak. Leendő após és vő.

— ön azt mondja, hogy századával együtt hozzánk állana s velünk küzdene a szabadságért.

— Nincs egyetlen emberem, ki ezéirt örömmel nem áldozná föl életét.

— S tudna ön egyúttal ügyünknek propagandát szerezni, harcos honfitársai között ?

Az ifjú kapitány pillanatig gondolkodott.

Itt túlnyomó számban vannak idegenek, vegyest a magyarokkal. Igen kockáztató vállalat ezekkel oly eszméket értetni meg, melyekért egy egész ország, egy nemzet szive dobog hangosabban. A magyar huszár azonban a műveltebb osztályhoz tartozik, szolgálja a királyt, de nem hagyja magát rabszolgaként fölhasználtat, él-hal a szabadságért, különösen az alföldi huszárezredek ifjai, ha én ezeknek azt súgom, hogy most ide jövünk a szabadságért harcolni : mind jönnek velem. Egytől-egyig. Ezekért jót állok. A csehek, morvák, németek idegen népfaj, a százados szolgaság által elbutitva. Egyetlen egyért nem mernék kezességet vállalni. Egyedül a magyar huszárokért merném kezemet a tüzbe tenni!

— Derék vitézek !

— Van közöttük, ki már két kapitulációt kiszolgált, ki már a katonai életbe annyira beleszokott, hogy attól el nem bir válni. Ez adja majd koporsóját is.

— Európa első katonái !

— Bátor harcosok. Engem szeretnek és követnek minden poklokon keresztül.

— És mi lesz szegény leányomból, ki ily viharral szembe akar nézni ? !

— Angela lelke oly erős, mint szerelme s hiszem, hogy minden akadályokon keresztül diadalmaskodni fog.

A podesta kétkedőleg ingatta fejét.

A viharnak előjele már mutatkozik, a láthatáron fekete pontok jelzik közelgését, majd megtudjuk, hogy hova fog fejlődni, addig legyünk a legjobb reménynyel.

— És szerelmünk ?

— Határozzon Angéla tetszése szerint. Egyetlen óhajtásom, hogy a kivívott szabadság örömünnepén legyetek Isten előtt egyek !

E pillanatban Angéla lépett a beszélgetők elé, habzó pezsgős poharat vevén föl, egy inas által körülhordott tálcáról s mosolyogva erőszakolván azt a kapitányra, hogy igyék.

A tábornok és a vértes ezredes léptek be a terembe.

Az ezredes alighogy egyetlen pillantást vetett a teremben levőkre, a tábornoknak szemével intett, mintha mondta volna :

— Ugy-e itt vannak !

A kapitány tisztelet telj esen köszöntötte a tábornokot, mig Angéla az inasnak intett, ki a frissítőket hordta.

— Méltóztassék, fordult aztán a tábornokhoz most, tette hozzá mosolyogva, nem pénzért adom.

Egy héttel előbb jótékonysági célra pénzért osztogatta Angéla ezt, s ha még egyszer annyi lett volna is, mind elfogyasztották volna.

— És most mennyiért adja ? kérdezte a tábornok jelentőségteljes mosolylyal.

— Kardjáért, tábornok ur ! Miután mi mint ellenfelek állunk egymással szemben. Meg akarjuk önöket hódítani.

A vértes főtiszt valamely kemény feleletet akart adni, de a tábornok megelőzte.

— Hy gyöngéd hatalommal szemben lerakjuk a fegyvert, kényre, kedvre föltétlenül hódolunk.

A vértes tiszt magára erőszakolt mosolynál mondta.

— Követem vezérem példáját, kapitutálok.

A huszártiszt átható tekintetet vetett reá, de hallgatott. Magában talán azt gondolta : nekünk még külön számadásunk is lesz egymással.

— S miért vonulnak önök félre a társaságtól, kérdezte az ezredes a kapitányt.

— Mert ezek az urak szükebb körben szeretnek mulatni, válaszolt a kapitány fölvilágositólag, hogy netáni kitöréseik is kevésbbé legyenek föltűnök. Es én, tette hozzá édes mosolylyal, napom körül forgok.

Az előteremben a főkomornok körül gyűltek össze a politikus lakájok, kérdésekkel ostromolva a jól értesült férfiút.

Előbb azonban szétnéztek, ha nincs-e közöttük idegen. így nevezték a nem olaszokat, különösen a gyűlölt tedeskót: németet.

Csak miután meggyőződtek, hogy a levegő tiszta, folytatták suttogva a beszélgetést.

A válságos körülményeket említették, melyek nemsokára lángba borítják Olaszországot ; a szabaditóról, melyet a szent szűz fog segélyökre küldeni s melyet az egész olasz nemzet allelujával fog fogadni; a szent atyáról : a pápáról, ki megáldja a fegyvereket, melyek az Istennek tetsző ügy védelmére emeltetnek, melyet Isten »nem hagy el. »Si Deus pro nobis, qui contra nos.» (Ha Isten velünk, ki ellenünk !) Hogy ő szentsége a pápa imádkozik az olasz nemzet diadaláért és hogy a nagy nap már holnap lesz, suttogták még nagyobb titkolózással. Ez lesz az Ítélet !

A föltámadás trombitája fog hangzani, hallatszik az uj életre keltő szózat, mely összetöri a zsarnokság bilincseit, egybe olvasztja a nemzeteket, hogy legyen egy akol és egy pásztor, egy állam az appeninni félszigeten : az »Unita Italia !«

A hallgatóság mélyen meg volt hatva a főkomornok hazafias tüzes elbeszélésére, a szemek szikráztak, az idegek feszültek. Minden pillanatban a kitöréstől lehetett tartani.

Egyedül egy öreg huszár, a kapitány legénye állott az idegenek között hideg vérrel, kardjára támaszkodva.

— A magyar huszárt nem nézték az olaszok ellenségnek, inkább jó barátnak.

— És ön mit mond ehez? interpellálták mjnden oldalról a huszárt.

— Semmit, felelt ez, nekem a kardom szokott beszélni.

Azt pedig tudták, hogy véres nyelvvel szokott társalogni.

— És ki mellett lesz?

— Ahol a kapitányom ! Életben-halálban együtt vagyok vele !

— Éljen ! üdvözölték a huszárt egyhangúlag, s a főkomornok több pohár pezsgőt egymásután töltött a vitéznek.

— Az pedig tudom, hogy mind pokolba kergetné a németet minden pereputtyával együtt, mondta tovább a huszár lassankint tüzbe jőve.

Nagyon elhitték neki. Angela grófnőnek a vőlegénye nem lehet az olaszoknak ellensége.

— Én már a zászlót is láttam, suttogta egy belső komornok, melyet a grófnő maga hímzett ; nemzeti szinü lobogó közepén nagy fehér kereszttel, ezüst fonállal kivárva.

— Legyen a szent Szűz oltalma és segedelme velünk.

— A kapitány is a német sereghez tartozik, vélekedett egyik, hátha az utolsó órában meggondolja magát és ellenünk harcol.

— Magyar ember megtartja szavát. Aztán hamarább mond le életéről, mint arájáról. . .

— ügy legyen !

Éjfél felé járt az idő, midőn a vendégek oszlani a csillárok kialudni kezdettek. A zajos palotában most már csak a rendes személyzet maradt ébren, hogy minden szükségest előkészítsenek a holnapi naphoz.

Holnap lesz a forrongó akna fölrobbanása : az osztrák katonaság megtámadása Milanóban és ezzel egyidejűleg az egész Olaszországban, a férfiak, az erősök kardokat, lándzsákat köszörülnek, kaszákat ütnek egyenesre, ez is kitűnő fegyver a bátrak kezében ! A gyöngék : a leányok, asszonyok, gyermekek imádkozzanak a szent Szűz istenanya előtt, hogy könyörögjön érettünk. Sanctissima Maria ora pro nobis !

Unita Italian (Egyesült Olaszország)

Messze és közel nem lehetett annyi papot látni az időben és épen azon a napon, mint Olaszországban.

Szerzetesek, világi papok, apátok, püspökök, érsekek, öregek és ifjak mind nagy sietségben voltak.

Minden házhoz bementek Milanóban, vigasztalást öntöttek a szivekbe, ujult erőt és bátorságot a lelkekbe.

Ma az utolsó nap ! Ezek az utolsó órák ! A holnap talán a győzelem dicsőségfényét ragyogtatja reájok, vagy meglehet, hogy hamvaikat fogja arany sugarakból szőtt halotti lepellel borítani.

Lehet, hogy patakokban fog a vér folyni. A szabadság soha nincs elég drágán megvásárolva.

A lelkészek minden háznál megadták az absoluciót : a föloldást minden bűnből. Senki nem tudja, hogy mikor hal meg ? ki hazájáért hull el a nagy küzdelemben, tisztán száll lelke Istenéhez ! A legerősebb küzdelem Milanóban vár az olasz nemzetre. Itt van összpontosítva Radeczki osztrák tá-bornagynak főhadereje. Ezt megtörni, elpusztítani a kétfejű sas uralmát, megalkotni az Alpesektől kezdve a tengerig az »Unita Italia« uralmát: ez lesz a legnehezebb feladat.

S mint megzavart hangyaboj járt-kelt Ábrái a nép az egész napon az utcákon és tereken, nehezen várva a pillanatot,fmely elhozza a szabadságot vagy a halált.

Mikor az éjféli misére szólnak a tornyokban a harangok . . .

Akkor mindenki készen legyen, kiki olyan fegyverrel, amilyet szerezni tud. Karddal, puskával, lándzsával, kaszával, cséphadaróval és mindennel, amivel csak árthat az ellenségnek ! . . .

— Jó gyülekezési hely a dóm tere, Isten hajlékának udvara ! Onnan fognak a csapatok külön rendeltetési helyökre menni.

Csak jönne már az a nagy óra !

Már , már — óra ! Immáron csak rövid egy órai időköz választ el a nagy pülanattól.

A Casati-palota előtt két vágtató huszár áll meg, mindketten leszállanák a lóról, egyik tiszt, másik közvitéz, ez utóbbi tartja a lovakat. A főtiszt belép a kapun.

A lódobogásra egy ablak nyilik meg az első emeleten, Angela tekint ki. Ijedten sikolt föl, midőn a két huszárt meglátja.

— Kázmér ! kiáltja öröm és fájdalomteljes meglepetéssel.

A következő pillanatban belép a huszártiszt.

Angela önfeledten borul karjai közé, domború mellére. Hallgatja a deli huszár szivének dobogását.

Csaták viharában, ellenséggel szemben nyugton maradt az, mig most majd kiszakítja aranyzsinóros attiláját.

— Nem mehettem el, hogy búcsút ne vegyek tőled. Itt az óra, az élet vagy halál válság órája.

A hölgy esdve, kérdőleg emelte föl reá könytől ázott szemeit.

— Mindent megtettem éretted és szerelmedért, suttogta a tiszt, mindent elkészítettem, hogy készen találjon mindnyájunkat. A lovak fölnyergeive és kantározva teljes fölszereléssel várnak. A harang első kongására itt leszünk : tisztek és közvitézek, hogy együtt győzzünk vagy haljunk meg. Isten veled egyetlen örök drága szerelmem, a mielőbbi viszontlátásig !

A grófhölgy térdei roskadoztak, reszketett. Alig bírta magát fönntartani.

— Isten veled ! Isten veled !

E pülanatban a dóm harangjai megkondultak, melyet következő pillanatban a többi összes tornyok harangjai visszhangoztak !

Nem Isten házába hívogató csöndes hangok voltak ezek, hanem félelmes, felriasztó zugások.

— Bim-ban ! Drim-drum !

Közben egy-egy vészjelt adó ágyú dörgése !

— Fegyverre ! Fegyverre !

— Halál a németre ! zúgott minden oldalról.

Majd dobpörgés, trombita harsogás, apró fegyverek ropogása hallatszottak, amikor egy-egy ellenséges csapat, egy vagy másik utcában találkozott egymással.

A szabadságharcosok egyelőre csak önvédelemre szorítkoztak. A főbb utcákat eltorlaszolták : kövekkel, fa- és bútordarabokkal. Egy pár ágyút is szereztek valamely raktárból, volt hozzá lőporjuk, de hiányzott a golyó ; e helyett megtöltötték szegekkel és vasdarabokkal. Szükség esetén ez is kitűnő szolgálatot tehet.

A katonaság nagyobb csapatokban nyomult egyszerre több oldalon előre, megostromolták a torlaszokat, széthányták a földsáncokat, benyomultak a házakba, betörtek a termekbe, a szobákba, elpusztítvánmindent, mi ellentállásra fölhasználható volt. Az utcai harc általános volt, a puskák mindenütt ropogtak, itt-ott az ágyuk dörgöttek, az Havivá!« és »lmrráli !« csatakiáltások hallatszottak.

A Firenze felé vezető utón leghevesebb a viadal, innen várnak a milánóiak segélyt, ezt támadják a legerősebben az osztrákok, s ostromolják szuronynyal Radeczki legvitézebb harcosai a gránátosok.

Ha ezeknek hátok mögé kerülhetnének a fölkelők, ők lennének urai a helyzetnek.

Egy osztály magyar huszár mindenestől a fölkelőkhöz ment át s most a fölkelők számát szaporítja, mind régi harcos vitézek, évek óta fraternizáltak az olaszokkal. Jó fiuk ezek, csak néha hevesek. A szabadságot szeretik. A magyar huszár él-hal ezért. Most már együtt harcolnak.

Épen az előnyomuló gránátosokkal , néznek farkasszemet. Mindkettő vitéz katona. A csata hevében nem fogják egymást kímélni. A huszár büszke világhírű nevére és dicsőségére, a gránátos a legújabb hadjáratokban szerzett babérokat.

A tapasztalt öreg hadvezér rég tisztában volt a helyzettel, tudta, hogy egy átalános szervezett forradalommal van dolga, melyet könnyen legyőzni nem lehet; ez nem egyszerű lázadás, ha néhány hencegőt közülök elpusztítanak : vége van. Ez forradalom. Az egész nép fölkelése a közrend ellen.

Tudta, hogy egy ily szervezetnek is kell központjának lenni és hogy személyeket és a helyzetet ismerve, ennek feje nem lehet más, mint Casati gróf, Itáliának legnépszerűbb podestája. Ezt kell, ha lehet első helyen hatalmába keríteni. Ha a fő elvesz : elpusztulnak utána a többi tagok. A kaszárnya legfölebb némi ideiglenes védelmet nyújt. Ezt pedig némi kisebb helyőrség is megteheti.

Ily föltevéssel a nagy kaszárnya védelmére egy őrnagyot hagyva hátra, maga a dóm-téren ütötte föl főhidaszállását. Innen kell megnyitni az utakat a szomszédos utcákba.

Itt van első helyen a nagy és hatalmas torlasz, mely a »Via Veronat« tartja elzárva a dóm felől, ezt kell első helyen megnyitni, a hatalmas torlaszt a milánói atléták lövészei tartják elfoglalva, kik minden ellene intézett támadást sürü golyózáporral vernek vissza, ennek hátába kell valamely mellékutcából támadást intézni. Két tűz között nem harcolhatnak. Föl kell adniok a védelmet. Erkölcsi haszon belőle a védők elcsüggedése.

Gyors intézkedést tett a fővezér erre nézve. Hanem sajnos, egy osztály huszár a fölkelőkhöz pártolt, ezek mint futárok a szomszédos utcákon lévén elhelyezve, azonnal értesitik a fölkelőket, kik aztán mint méhraj nyomulnak a gránátosok felé, s meg-kezdődik az ádáz harc : ember ember ellen ! Szurony, lándzsa és kard egymás ellen. A német katonaságnak nagy hátránya, hogy nincs lovassága a hirbeszerzésre, vagy vett parancsok átadására, de előnyük, hogy van vitéz, tapasztalt s utcai harcokban is nagy jártassággal biró hadvezérük, Radeczki tábornagy, az európai hadvezérek nesztora, kinek kis ujjábán van az összes hadi tudomány, melylyel a fölkelők nem vehetik föl a harcot a győzelem reményével.

A szűnni nem akaró puskaropogás tanúsítja, hogy a harc folyton folyik. A gránátosok már több sikertelen rohamot kísérlettek meg a torlasz ellen. Mindannyiszor nagy veszteséggel voltak kénytelenek visszafordulni. A körülte levő tér és utcatorkolatok halottakkal és sebesültekkel vannak fedve. A medvebőr csákók vérrel festve vannak szétszórva.

A torlasz tetején egy nő áll, egy ujabbkori Orleánsi szűz, kezében az olasz trikolorral, a szurokserpenyők tüze, melyeket az éj beálltával mindkét fél meggy ujtott : megvilágítja a hölgy gyönyörű arcát s arany övvel szorított karcsú derekát. Száz golyó röpül feléje és süvölt körülötte, s ő mint a regebeli tündérnő sértetlenül áll, parancsokat osztogatva, bátorító szavakat intézve a védőkhöz, a huszár csapat parancsnoka, ragyogó szemmel és kivont karddal üdvözli, mit ez zászlója meghajtásával viszonoz. Ez a rövid néma jelbeszéd Angela és vőlegénye között, mely után megy ismét kiki helyére, hogy meghaljon a hazáért és szabadságáért : az egyesült Olaszorrzágért !

Most már a fölkelők intéznek háttámadást a császári seregek ellen ; számra nézve ők sokkal többen vannak, az egész Müanó lakossága. Minden pontot, melyet a katonaság tart megszállva, megkerülnek, körülvesznek, nyugtalanítják, támadják, ostromolják, nem adnak neki pillanatnyi nyugtot, helyzetét tarthatatlanná teszik. Egymásután hagyják el védhelyeiket!

Egész éjjel folyt a harc, ropogtak a puskák, dörögtek az ágyuk. Mikor a késő január végi szürke reggel kezdett derengeni : a császári sereg már teljes visszavonulóban volt. A vezénylő agg tábornagy látta, hogy itt számtalan ellensége van, a fa, a viz, a kő, a levegő, a ház, az üres tér, az ablak, a háztető, mindennünen, minden helyről golyózáporral fogadják. Helyzete tarthatatlan. Megkezdte a kivonulást Milá-nóból. Emberi számítás szerint mást nem tehetett.

Kivonult a nyílt térre. Ide jertek, ittverekedjünk. Itt lássuk, hogy ki ér többet, nem a falak között, a házak és torlaszok mellett elbújva.

Ezért nem hagyta el a várost, hanem előtte ütött tábort, hogy elzárja a külvilággal való érintkezéstől. Kiéheztesse !

Ha ez nem tetszik : jöjjön ki verekedni.

Az egyik kapun vijongva röpült ki a kétfejű sas, a másikon fölemeÜkedett a fehér kereszt.

A kereszt! Isten fiának, megváltó Ur Jézusunknak szent jelvénye ! Reményünk minden bajunkban, vigasztalónk minden viszontagságunkban, üdvösségünk a túlvilágon !

Mikor az itáliai szép kék ég földerült, a kétfejű sasok már elszáUottak a városból, mind lehányták őket a házak homlokzatáról, helyette mindenütt ott lobogott az olasz trikolor, házakon, ablakokban, erkélyeken, templomokon, tornyokon, egy és ugyan-azon kiáltás hallatszott minden utcán, minden ajakról : éljen a szabadság ! éljen az egyesült Olaszország !

A székesegyházban ünnepélyes istenitiszteletet tartottak, melyen maga a milánói érsek pontifikáit. Az oltárok mind trikolorral voltak bevonva, s száz és száz apró zászlócskák, mint szárnyas angyalok röpködtek körülötte, hogy égbe kiáltsák az olasz nép hálaimáját a legnagyobb és legdicsőségesebb szabaditó Ur Istenhez.

És mindenki kérte, és mindenki örvendezett, hogy ez már igy marad a jövőben is. Bevégeztetett.

Pedig sok megpróbáltatáson kell még a szegény olasz nemzetnek átmenni, sok jó honfivérnek kell még addig kifolyni, mig ez valóban igy és nem másképen lesz !

Reggeli órakor minden toronyban áhítatra hivólag zúgtak a harangok, jötteka lelkészek hálamisét szolgáltatni Istennek, az erősnek, a hatalmasnak, a seregek leglegfőbb urának : ki megszabadította népét az osztrák fogságból, a szolgaságnak házából, kinek örökkön szent .nevére térjen a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás ! Alleluja ! Alleluja !

— Eviva Italia ! Éljen Olaszország !

Egy osztály magyar huszár ott volt fölállítva a dóm előtt, azok az eviva Italia ! elhangzása után egyhangúlag dörgötték :

— Éljen Magyarország !

S a föllelkesült, mámorittas olasz nép velők harsogta :

— Éljen Magyarország !

A Casati-palotában negyvennyolc óra óta senki nem hunyta be szemeit, az idős podestától fogva az utolsó inasig.

Angela Korniss kapitány karjain ragyogó arccal jött a palotába.

És ott állott föl a palota előtt az egész huszár csapat. Egy sem esett el közülök. Legfölebb egy pár sebesült lett. Katona dolog, oda sem néznek neki.

Holmi apró »plezurért« hogy maradna el a huszár ilyen ünnepélyről.

Hogy érzelmeiket kimutassák, csákóikra mindannyian olasz nemzeti szalagokat bogoztak.

Az olasz nép el volt ragadtatva !

— Gróf ur, atyám ! szólott a huszárkapitány a podestához, — a német elfutott, szabadságunk kiviva ! Szabad-e Ígéretére emlékeztetve, Angela kezéért esedezni ?

A podesta szomorúan ingatta fejét.

— A szabadság, melyről ti álmodtok, még igen messze van. És Isten tudja, ha váljon megnyerjük-e ezt mi valaha ! Ez még csak a harc kezdete ! Reméljünk ! Isten adjon hazánknak boldog jövőt! Ti pedig fogadjátok áldásomat!

Az ifjú pár leborulva csókolta meg a gróf kezét.

A gróf a mély meggyőződés hangján mondotta :

— A boldogság mindenütt megvan, ha önszivünkben hordozzuk azt !

III. A megzavart hercegi estély.

Az egész Bécs arról a nagy ünnepélyről beszélt, melyet herceg Metternich, a birodalmi külügyminiszter az -ben megkötött »Szent szövetség« emlékére készült a »Ringen« levő fejedelmi fénynyel épült nagy palotájában adni. Ott lesznek az összes nagykövetek, a kisebb államok követei és a főkonzulok közül a nevezetesebbek, az Auersperg, Kolowrát, Windischgrátz és több más hercegi családok, a Bécs-ben időző főhercegek és főhercegnők. Cim a birodalmi béke helyreállításának emlékünnepe.

örülhet az ausztriai birodalom, örülhet Európa ; a béke biztosítva van századokra, tudomány, művészet, ipar, kereskedelem a császár bölcs kegyességéből és Isten kegyelméből hosszú időkre. All a jelmondat : »Felix Austria«, de nem nube, boldog Ausztria ! De nem házasság által szegény, beteges Ferdinánd magyar királynak és ausztriai császárnak, bizony nem valami nagy öröme telhetett a házasságban. Hanem boldog a béke áldásai által.

Metternich pedig a házasságok kötésében is oly nagy mester volt, mint a diplomáciai cselszövények bogozásában. Azzal aztán szép keveset törődött, hogy ebben a családi életben minő boldogság lesz. Segítsen magán ki . ahogy tud. Ilyen esetben nem szokás idegen segítséget keresni.

Szegény Ferdinánd jó király megígérte mindenható miniszterének, midőn ez őt estélyére meghívta, hogy ha lehet maga is elmegy. Hogy még sem ment el, nem neheztelt meg érette Metternich és ő sem Metternichre.

A társaság a magas arisztokrácia elsőrangú tagjaiból volt össze válogatva, kik születés, rang, méltóság, királyi kegy emelt a társadalom legmagasabb fokaira.

Farsang volt, mulatság ideje. A bécsi nép szeret kedélyesen mulatni, a four épen úgy mint a szegény. A nőknek is szórakozás kell. Hadd szórakozzanak.

Maga az estélyhez való előkészület is igénybe vesz a nő részéről nehány napot. Ez is időtöltés, a toalett beszerzése is időbe kerül, igy aztán csak lezajlik az áldatlan farsang, azután jön a hamvazó szerda és nagy bojt, jótékony és nem jótékony hang-versenyeivel, házi, családi ünnepélyeivel, alamizsna gyűjtésekkel, melyek mind a nagy böjti mulatságokhoz tartoznak.

Elég soványnak ígérkezik biz ez, ha csak valamely véletlen kedvező esemény nem segít rajta.

Egyébiránt ezek az isten kegyelméből uralkodó koronás fők szoktak néha olyan tetteket követni el, melyek miatt egyik vagy másik államban bizonyos nyugtalanság mutatkozik, esetleg egy kis forradalom tör ki. Ez is mulatság a nagy urak és delnők részére. Sport. Férfias, de a nők is kedvelik. Valamely tartományban forrongás mutatkozik, egy-két hadtestet mozgósítanak, uj emberek, uj események jönnek felszínre. Egy kis fegyvercsörtetés, egy-két győzelmes csata. Az eredmény mindig biztos. Darab időre elfojt minden vakmerő kísérletet a népjogok és népszabadság gőgös eszméinek uj életre keltésében. Van-e közöttük csak egyetlen is, ki elmondhatná,mit egy uralkodó, hogy ő Isten kegyelméből való fölséges nép ! Ezt a népfönség eszméjét ki kell verni a sok tudatlan ábrándozó főből ! Az egyetlen törvényes főhatalom a fölséges császár : kútfeje a népek boldogságának. Olyan jóságos atyáskodó császár pedig, minő a mi fölséges urunk, Ferdinánd császár, nincs több Európában, nincs az egész világon ! Kit a fölséges Isten népeinek boldogitására sokáig éltessen !

így gondolta el ezt szépen a jó bécsi nép, csak ezek az örökös lázban szenvedő népek mást ne gondolnának.

Valami kedvetlenség borong Metternich hercegnek mindig derült arcán. Ki tudja, hogy miért ?

Azt már tudják, hogy egy család kormányzása is sok gondot okoz és kiváló ügyességet igényel, hát még egy olyan nagy birodalomé, mint az ausztriai, mely annyi különböző nyelvű és nemzetiségű elemekből áll, mint ez, melyet a diplomácia erős kötelékei és a legszigorúbb fegyelem is alig birnak együtt tartani.

Valamely kedvetlen hirnek kellett érkezni Olaszországból, legalább jól értesült körökben beszélik, mintha ott valamely nyugtalanság mutatkoznék, különösen a lombard-velencei királyságban. Egész komoly szakférfi jelentette, hogy Radeczki tábornagy, a királyságnak katonai kor-mányzója, ki ifjú kora napjaitól fogva Olaszországban növekedett, az ottani csatákban lett hőssé s Európa katonai tekintélyévé, irt a napokban a bécsi hadi kor-mányhoz. Aggályait fejezte ki a jövőt illetőleg. Valami forrongás van, a lombárdi királyságban és az egész Oloszországban izgatok járnak, az egész olasz félszigeten lázitó eszméket hintve a nép közé. Attól tart, hogy ebből nagyobb bonyodalmakkeletkezhetnek. Kér sürgősen egy újabb hadtestet küldeni, különösen lovasságot. Magyar huszárokat. Ezek a legjobb katonái az ausztriai hadseregnek. Csak soká ne késsenek. Nagy baj származhatnék belőle.

Hát biz ez nagyon is komoly jelentés. Különösen üyen farsangi napokban, mikor a gondolkodni szerető fő sem szivesen foglalkozik baljóslatú hirekkel. Egyébiránt voltak, kik úgy vélekedtek, hogy az agg tábornagy már nem lát tisztán, minden polenta evő taliánban egy-egy forradalmi összeesküvőt lát. Egy év előtt is valami nagy kárbonári összeesküvést fedezett föl, s agyon is lövetett nehányat az elfogottak közül, mig utoljára kisült, hogy semmi egyéb nem volt az egész, mint megbukott diákok demonstrációja tulszigoru tanárjók ellen. Hát ilyen gyöngeségök meg van az öregeknek, még ha különben kitűnő katonák is.

Bécs azért kedélyeskedik. Mulat. Meg kell mutatni, hogy nem fél. Különben is semmi konkoly ok nincs reá. Még a legaggályoskodóbb politikusnak, vagy rémlátó diplomatának sincs. Mulassunk !

Ily gondolatai voltak a mindenható hercegnek is, midőn fényes palotájában az estélyt rendezte.

Az egész palota személyzete már napok óta ezzel volt elfoglalva. Titkárok, komornokok, komornák és mindenféle cselédek és alkalmazottak kora reggeltől fogva késő estig ebben jártak-keltek.

Fejedelmi estély lesz, melyhez hasonló csak a burgban lehet.

Épen midőn az ifjú szorgoskodó hercegnő a legerősebben volt elfoglalva, jött a fiatal Auersperg hercegné a látogatására, leánykori barátnők voltak.

A háziasszony csodálkozott. Midőnvalaki estélyt ad, nem szoktak nálal átogatást tenni.

Bizonyosan valami nagy okának kell lenni. Sietett az elfogadó terembe.

— Tudom kedvesem, hogy rendkívül el vagy foglalva, mentsen ki legbensőbb szeretetem irántad. Segíteni jöttem, ha gondolod, hogy ízlésem s rendező képességem némileg helyettesítheti a te fölülmulhatlan tehetségedet. Kérlek, parancsolj velem s hidd el, hogy rendkívül örvendenék, ha e csekélységet tőlem elfogadnád.

— Le vagyok kötelezve édesem, becses figyelmed igen jól esik. Köszönöm. Mindig hálásan fogok reá visszaemlékezni.

Aztán megölelték, megcsókolták egymást. A palota személyzete azt suttogta, hogy lelki-testi jóbarátok. Mint édes testvérek szeretik egymást.

És a magasrangu két úrnő tényleg megkezdte a rendezkedést. Közben a nevezetesebb napi eseményekről, fontosabb hírekről beszéltek. Windischgrátz hercegnő gyönyörű almásszürke fogatáról, a Kolovrátné rendkívül ékes briliáns fejdiszéről, melyet mostanában kapott férjétől születésnapjára, herceg Schwarzenbergné dísz-ruhájáról, melyet férje erre az estélyre készíttetett, gyémántokkal lesz díszítve, egész uradalmat ér meg, Nosticz grófnőről, ki a legegyszerűbb toaletben jelenik meg, fehérruhában, gyöngyökkel holló-barna hajában s rubin csattal tartott gyémánt füzérrel. Igazi tündéri fényt fognak a nők kifejteni. Mi leszünk édesem a legegyszerűbbek, de szellemben és szépségben te leszesz édesem az estély királynéja !

Az ifjú házinő mind ezt helyben hagyta. Még egy hónap óta asszony. Herceg Metternichnek második neje. Férje rendkívül szereti s egyedül az ő kedvéért építtette aRingen levő uj palotáját s rendezte azt be fejedelmi fénynyel. Ez lesz a házfelavató ünnepély is.

— Attól tartok azonban, hogy a legújabban a távolban fölmerült politikai események némüeg zavarni fogják fényes estélyedet.

A hercegné kezdett figyelni.

— Tudom, hogy te már ezzel az unalomig vagy. Ne is hallgasd meg kérlek. Különben is zavarná ünnepélyedet.

Metternich hercegné fölemelte szép fejét. Magában ezt gondolta : ez lesz tehát a látogatás valódi oka.

— Ti már ezt különben is rég tudjátok. Férjed az ilyen híreket mindig elsőnek hallja meg. Ne is tulajdoníts neki nagyobb fontosságot. Kósza hir lesz az egész. Vigasztalan vagyok, hogy fölemlítettem.

— Még mindig nem tudom magamat tájékozni.

— Egyébiránt az egész privát hir, lehet hogy valamely trieszti üzletembernek, kinek összeköttetése van Milánóvá], rémláza. El ne hidd kérlek. Mesebeszéd az egész. Hihetetlen história.

Ezzel még jobban felizgatta a hercegnőt. Reszketett. Csaknem leroskadt. A komorna orvost akart hozni.

— Igazán vigasztalan vagyok. Megbocsáthatlan hibát követtem el.

Aztán az ablakon kitekintve, örömmel kiáltott föl.

— íme itt van férjed, ő bizonyára egész biztosat tud mondani. Csókollak drága hercegnőm. Isten veled !

Sietve távozott el.

Valóban Metternich herceg érkezett haza külügyminiszteri hivatalából.

Kedvezőtlen híreket hallott mindenfelől, Páris, Berlin és Olaszország felől.Mindez csak hir, semmi hiteles tudósítás. De annyi rossz hímek még is kell némi alapjának lenni.

Beüzent a hercegnőhöz, hogy rendkívül el van foglalva. Nem jelenhet meg az ebédnél.

Alig pár perc múlva titkárja jelentette, hogy a hercegnő ő magassága kéreti, kegyeskedjék őt egy pillanatra fogadni.

A herceg kérte, hogy bocsásson meg, mentse ki, sok és sürgős elfoglaltatása.

Alig lépett ki a titkár, a hercegnő sietett be nagy izgatottsággal.

— Hercegnő ! kiáltott föl Metternich zavarodott udvariassággal közeledve eléje.

— Bocsánat hercegem, hogy nem bírtam engedelmeskedni parancsának, a nagy izgatottság beteggé tett.

— És mi okozta a hercegné nagyfokú izgatottságát ?

— A kedvezőtlen homályos hirek, melyek a városban szállonganak.

— Hallottam magam is egynémelyet, de ezek hivatalosan még nincsenek megerősitve.

— Azt beszélik, hogy már falragaszok is jelentek meg, melyet a rendőrség elkobzott.

— Valóban üy intézkedéseket tett a rendőrség.

— Talán üy körülmények között elhalasztanók a mai estélyt. Még van idő a visszahívásra.

— Semmi esetre, válaszolt hevesen a herceg, ezzel fokoznók a zavart s a bonyodalmat. Az utolsó negyedszázad alatt annyi kedvezőtlen hirek és események kínos hatását kellett tapasztalnunk ; és mindezt átéltük anélkül, hogy egyetlen hajunk szála is kihullott volna miattok. Mindenesetre tartsuk meg hercegnőm ! Legyen ön derült, szép, szellemes s fogadja vendégeinket mint máskor is szeretetreméltóan s legyen meggyőződve, hogy a jelen körülmények között ez a legjobb, mit tehetünk !

Esteli óra felé lehetett az idő. A fényesen kivilágított hercegi palota előtt arany-ezüst zsinóros kocsisok s pompás úri fogatok állottak meg, melyeknek illatos belsejéből Bécs legszebb s legdelibb hölgyei szállottak ki ragyogó öltözetekben, rend-jelekkel díszített főurak karjain.

A lépcsőzet gazdag perzsa szőnyegekkel volt borítva, melyeken drága vázákban váltakozva pálmák és illatos virágok voltak elhelyezve, minden egyes lépcsőzeten vörös öltönyü drabantok, mint szobrok állottak alabárdjaikkal.

Az elfogadó teremben a herceg és hercegnő fogadták és üdvözölték a vendégeket, kiknek arca ragyogott a jókedvtől.

Az elsők között érkezett herceg Auerspergné örökké nyájas, vidám arcával férje karján, mély tisztelettel üdvözölte a házigazda a hercegi párt, mig fürkésző szemei kémlőleg futottak át a fényes teremben. Mintha kérdezte volna : és mégis ?

Aztán jöttek a többiek, mind kiváló nagy uraságok, hercegek, grófok, főpapok, katonai és polgári hatóságok főnökei, későbben egv-egy főherceg vagy főhercegnő, kiket a herceg lenn a lépcsőzet alján, a hercegnő az emeleti lépcsőzet felső részén fogad, sőt jött a király képviselője, herceg Hohenlohe táborszernagy is. Ezzel teljes volt a vendégkoszoru. Egy-két elmaradott vendég figyelmet sem érdemelt.

A nagyszámú vendégsereg megoszlott a fejedelmi pompával díszített illatos termekben. Metternich hercegnőt Ferenc Károly főherceg vezette karján, mig nejét, a szép Zsófia főhercegnőt Metternich herceg.

A zene megszólalt s táncolni kezdettek. Mesés fény, tündéiszépség, szikrázó szellemesség egyesülve voltak a termekben, mintha az Ohmpus regeistennői szállottak Ábrái Károly : »k Világosig. volna le a földre mulatni a halandókkal. Mint istennők úgy sem tehették ezt.

De mindnyájának arcán ott volt egy- egy néma kérdőjel : hogy mi történikjimisutt, mig ők itt mulatnak í?

Telegrafok még akkorycsak igen kevés helyen voltak. Hogy egy futár Milánóból Bécsbe érkezzék, legkevesebb két napi halálos lovaglás kellett, ha ugyan a futár útközben ki nem dőlt.

Váljon mit fog a legközelebbi hozni ?

Mindenki ezt várja, ezt kérdezi, ezért aggódik, ami végre is Ferenc Károly főherceget azon kérdésre indította Metternich herceghez, hogy talán valami baj van a hercegi családban ?

— Nem, fenség! válaszolt a herceg, a hódolatteljes tisztelet kinyomata tükröződik vissza mindenkinek arcán.

— Hát akkor, herceg, mulassanak vendégei egészen szabadon. Ne zavartassák magokat általunk. Mi távozunk.

E pillanatban portól lepett, fáradtságtól roskadozó vértes tiszt lépett az előcsarnokba, épen midőn Ferenc Károly főherceg és neje távozóban voltak.

Amint a futárt meglátták, mindnyájan megdöbbentek. Azonnal körülvették. Honnan jön főhadnagy ur s hol a sürgöny ? tudakolták csaknem egyszerre.

— Egyenesen Milánóból jövök, válaszolt ez. Két nap és két éjjel váltott lovakon nyargaltam. íme a sürgöny !

S pecsétes levelet nyújtott át Metternich hercegnek. Radeczki táborszernagy hivatalos jelentését.

Mig ez a főherceggel visszavonulva a sürgönyt fölnyitotta, Zsófia főhercegnő a nők élénk érdeklődésével kérdezősködött a futártól :

— Mit csinál a mi derék tábornagyunk Milanóban ?— Ö nincs Milanóban !

— Hát hol ? kérdezték mindhárman egyszerre, még a sürgönyt olvasók is.

— Kivonult onnan. Az egész Milano föllázadt. A nők forró vízzel, olvasztott szurokkal öntöttek bennünket az emeleti ablakokból. A férfiak mind fegyverben állanak. Minden utcából, minden házból még a tornyokból is lövések és golyók fogadtak. Többen a miéink közül a lázadókhoz átállottak.

Metternich a kielégített hiúság kárörömével jegyezte meg:

— Előre megmondtam. Nemde a dezertálok magyarok voltak ?

— Sajnos, magyar huszárok, válaszolt a futár.

— Ez a magyarok sokszor emlegetett lojalitása ! mondotta boszankodva Metternich herceg.

— A tábornagy kívül a város előtt ütött tábort, elzárván minden utat, melyeken élelmi szereket lehet a városba szállítani. Oda kivül mi vagyunk az erősebbek. A lázadók a falak között azok. De ha egy-szer elfogy élelmiszerük, egyetlen napig sem tarthatják magokat. Kénytelenek kapitulálni.

A főherceg most Mettemichhez fordult.

— Itt gyors segítség kell. Most önön a sor, herceg, hogy a legsürgősebben intézkedjék.

— Tudom kötelességemet s látni méltóztatnak királyi fönségtek, hogy semmit nem fogok elmulasztani a törvényes rend helyreállítására.

— Nekem úgy látszik, mondotta Zsófia főhercegnő, hogy egész házunk veszélyben forog.

— Évtizedek óta ön volt, herceg, őrszellemünk. Legyen ön most is az s mi nem fogunk hálátlanok lenni.

— Mentse ki ön, titkár ur, távolmaradásomat tisztelt vendégeim előtt, fordult a herceg közelében álló titkárjához.

— A futár érkeztére ezek nagy része azonnal távozott, jelentette ez.

— A rossz hir tehát csakugyan szárnyon jár ! mondotta Metternich gúnyosan, ma délelőtt már ezt mindenütt suttogták a hivatalokban.

— Tudom, hogy ön, herceg, a tettek embere. Felesleges lenne tettre sürgetni. Kérem azonban, hogy e rossz hirrel ne zavarják szegény Ferdinek nyugalmát, j Ha valami felett aggódik, mindjárt előjön betegsége. Kíméljük őt, ameddig lehet. Intézkedjék ön a haditanácscsal egyetértőleg. A viszontlátásig !

A látóhatár fekete pontja most már felleggé tornyosult, mely Bécset készül elsöpörni !

V. A szabad sajtó diadalünnepe.

Félistenek jártak akkor a földön, hirdetve a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméit. Próféták, kik megjósolták a bekövetkező nagy időt.

Minden országban, minden földön felállították az oltárokat és minden oltárra meghozták az áldozatot a hazáért és szabadságért.

Bécsben már vér folyt, hazánkban még csak forrongott az eszme : Szabad polgárnak lenni a szabad hazában !

A budai várkazamaták egyik sötét, nedves börtönében tölti sorvasztó bajait a szabadságnak régi apostola Táncsics ! Hat évi börtönnel sújtották szabad eszméiért. Még csak hármat töltött ki ebből s nagy kérdés, ha váljon a többit meg fogja-e érni ? !

Pesten nagy riadalom van. Valami nevezetes vendége van a fővárosnak. A távollevők találgatják, hogy ki ? Talán a nádor ? Vagy még ünnepeltebb, talán a király ? Ezért éljenez, ezért riadoz százezer ajak és az egész főváros !

A fogoly, ki mindezeket sötét börtöne nedves falai között hallja, azt gondolja magában :

— Éltesse őt az Isten ! Addig éljen, mig a honnak él !

Aztán tovább fűzi gondolatait :

— Együtt éljen hon és király ! békés egyetértésben tisztelve, szeretve s egymást kölcsönösen támogatva legyen nagy és boldog !

Lassankint mindinkább közeledik a börtön felé az üdvözlő Alleluja !

Most már egyes szavakat is ki lehet venni.

— Éljen az alkotmány ! Éljen a felelős minisztérium ! Éljen Táncsics !

Legalább a szegény fogoly azt gondolja, mintha ezt hallaná. Ez különben a lélek hallucinációja ! Máskor is álmodott ő már ilyeneket !

— De nem ! Ö nem álmodik ! Ébren van ! Minden érzéke ezt igazolja !

— Hanem hát akkor hogy jön az ő neve összefüggésbe az alkotmánynyal. Egy elítélté, egy bebörtönözötté !

Majd megmagyarázza ezt neki estére az ő egyetlen hírlapja, mely őt összeköttetésben tartja a külvilággal : az őrt álló katona.

Ez szokott neki néha, ha jó kedvében van, egyet és mást elmondani.

De szeretné most is megkérdezni tőle, hogy kit és miért éljeneznek ? Hanem hát nappal nem áll szóba vele az őr, meglátnák és megbüntetnék. Majd estve, mikor senki nem látja.

A zaj, a riadozás azonban mind közelebb-közelebb jön. A kapukat bezárják ! Mi ez ? Mintha ellenség akarna betörni a várba ! De hát csak nem az ellenséget éljenzik . . . Bizony nem ! Ismét kinyitják a kapukat s nagy tömeg jön be, száz meg száz nemzeti zászló; és ez mind az ő nevét riadozza :

— Éljen Táncsics !

A fogoly azt gondolja, hogy valami csendes téboly környezi. Fejét tapogatja. Ébren van ! Nem álmodik !

Valóban őt illette, a szegény foglyot a szabadság üdvözlő kardala.

Most az egész tömeg megáll börtöne előtt s egy szívvel és mint a föltámadás uj életre keltő szózata riadozza :

— Éljen Táncsics ! Hol van Táncsics ! Halljuk Táncsicsot!

Hirtelen valamely fény cikázik át a fogoly elméjén, vakító villám, melynek fénye elveszi lelkének még megmaradt csekély világát. Mintha a nemzet őt ünnepelné. Hogy is lehet ilyet gondolni ? !

A tömeg mint ércfal áll börtöne előtt és éljenzi őt s türelmetlen zajjal követeli, hogy bocsássák ki Táncsicsot! Midőn pedig ezt még sem teszik, hatalmas érckalapácsokkal és lándzsákkal verdesik, feszitő vasakkal akarják föltárni börtöne ajtaját.

A kalapált vasból készült ajtó egy-egy ütésre olyat durran, mint egy ágyú, de a szilárd szerkezetű mű mindennek ellentáll.

A katona őr félrevonult. Ha a főőrség nem bánja, hát neki még kevesebb köze hozzá ! Meghúzta magát egy sarokba.

A börtönőr pedig az összes kulcsokkal megszökött. Megijedt a szerencsétlen, hogy most valamely nagy bajba kerül. Idő kellett, mig valahol egy lakatost találtak, ki fölinytotta a megostromolt ajtót.

És ott állott előttük az osztrák kormány által halálra keresett, a magyar bírák által megkínzott elitéit, a börtönben megőszült mártir; mártírja a gondolat- és szólásszabadságnak. Ezer meg ezer hang éljenzi és riadozza :

— Halljuk Táncsiccso !

Az pedig ott állott szótlanul, mintha bebörtönzött lelke szabaddá lett testéből elszállott volna !

Csak pár szót tudott mondani. Csak ennyit :

— Tisztelt polgártársak ! Éljen a haza ! És azzal összerogyott. Azt hitték, hogyszélhüdés érte. Meghalt a megszabadulás pillanatában.

Fölrázták ! Vállaikra vették. Meghajtották előtte zászlóikat. Alleluja! Éljen riadozással üdvözölték s igy indultak vele diadalmenetben által Pestre.

Ott pedig ez alatt Petőfit követte ezernyi sokaság ! Az egész nép ! Egy költeménye volt. Tartalom, forma, hang mind szokatlan benne. Ezt akarják kinyomatni. Sok ezer példányban.

De nem szabad. A sajtó cenzúra alatt van. Előbb majd átnézi azt a verset valami szemüveges öreg ur, a múlt századból ránk maradt múmiája az osztrák kormánynak, aki visszaborzad annak minden sorától, minden szavától, izgatást, lázitást, fölségsértést lát minden betűjében. Nagy haraggal keresztül huzza vörös irónjával az egészet ! Tüzbe vele ! S bedobja a papírkosárba ! Bizonyosan ez lesz a sorsa. Nem is lehet más ! Legalább a jobban értesültek nem is gondolhattak mást.

De mást gondolt Petőfi !

Amint a Trattner-féle ház közelébe értek, Petőfi föllépett a bolt előtti lépcsőzet felső fokára s onnan akart beszélni a néphez.

— Tisztelt polgártársak !

A sok ezernyi néptömeg viharos lelkesedéssel éljenezte Petőfit, szűnni nem akart az üdvözlő zugás, hiába intett a költő kezével, hogy beszélni akar, hiába vette le lengő tollas kalapját, azzal is integetve. A lelkesedés lázas kitörése nem akart szűnni.

Közbe a zajt tulharsogó kiáltások hallatszottak :

— Szavalja el a »Talpra magyart !« Halljuk a »Talpra magyart!«

És csakhamar ezt követelte az egész népáradat.

Petőfi ekkor még egy lépcsőzettel fölebb ment, a bolt ajtajába állott s elkezdte hazafias versét szavalni.

Az volt a lelkesedés, a mámor, amilyet még addig a főváros nem látott, nem hallott, midőn a százezrekre menő tömeg fölemelt ujjakkal dörögte utána minden versszak végén az eskü szavait.

— A magyarok Istenére esküszünk !

— Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk !

— Esküszünk ! Esküszünk ! Esküszünk ! !

A fiatal népköltő ott állott az ezernyi sokaság előtt, szabad ég alatt bátor homlokával s szilárd arckifejezésével ; egy őskori látnokot képzelt magának a nép, ki rabigába vert honfiait láncaiknak összetörésére szólítja fel és ösztönzi !

— Nyomassuk ki sok százezer példányban s oszszuk szét a nép között !

— Menjünk a cenzorhoz ! hallatszottak a fölkiáltások.

Petőfi kalapjával intett, hogy szólani akar.

— Halljuk Petőfit !

— Petőfi akar beszélni !

Idő kelletémig Petőfi szóhoz juthatott.

— Tisztelt polgártársak ! kezdette ismét beszédét. — Többen önök közül azt mondják, menjünk a cenzorhoz. Cenzorhoz nem megyünk, nem ismerek többé semmi cenzort. A sajtó szabad ! Foglaljuk le azt a magunk részére !

— Éljen ! Foglaljuk le !

— Magyarország nem ismer sajtótörvényeket, az önkényuralom bilincsei ezek ! Igaz, úgy van ! kiáltások hangzottak. — Ma, midőn a nép kezéről lehullottak a rabbilincsek, szabadon közölhetjük gondolatainkat egymással. Egy verset Írtam a mai nap dicsőítésére ! Csak az imént hallottákönök és jónak találva fölhívtak, hogy sok százezer példányban nyomassuk ki és oszszuk szét polgártársaink között! Erre nézve már előlegesen beszéltem a nyomda-tulajdonosokkal. Azok nem merik ezt tenni, félve a súlyos következményektől. De mi,a nép, megparancsolhatjuk ezt nekik! Követeljük, hogy ezt a verset azonnal kiszedessék és kinyomassák ! Mi parancsoljuk ezt meg neki! Mi, a legnagyobb hatalom,a nép ! Menjünk tehát! Foglaljuk le a sajtót és szükség esetén erőszakkal is kényszeresük a sajtó munkásait, hogy ezt szedjék és nyomják ki!

— Helyes ! Éljen !

S a népáradat megindult a közelben levő Landerer és Heckenast nyomda felé.

Jókai, Vasvári, Vidacs már ott voltak, azok is a sajtót akarták lefoglalni. Most már egyesülten foglalták le.

Az öreg Landerer figyelmeztette az ifjakat a következményekre.

— Ez igen nagy felelősséggel jár, uraim. Elveszíthetem nyomdámat és szabadságomat.

— Egyedül mi vagyunk a felelősek, heveskedett Petőfi, mi erőszakkal törtünk önre, ön nem volt képes ellentállani. Büszke leszek rá, ha ezért büntetni fognak !

— Mi is ! Mi is ! erősítették a többi ifjak.

Petőfi kivette attilája zsebéből a vers szövegét, oda ment a hozzá legközelebb álló szedőhöz.

Ifjú, alig éves munkás volt ez, igen értelmes arccal, ki feszült érdekeltséggel hallgatta az ifjak hazafias szellemű beszédét.

— Itt a vers, mondotta, szedje ki azonnal. Én parancsolom, Petőfi Sándor a nevem, a vers szerzője és a nép küldötte vagyok.

— Parancsára, Petőfi ur, azonnal.

Átvette a verset, egy ollóval földarabolta azt, magának a kétjelső versszakaszt tartva meg, a többit mellette levő társainak osztva szét. Jelezvén a betűt, melyből szedjék: »Qcero!«

Ez ifjú nyomdász Potemkin O. K. Alfonz volt, a szabadságharc alatt az államnyomda egyik kitűnő munkása.

Öt perc alatt ki volt szedve a vers, másik öt perc alatt mintegy ötven példány belőle kinyomva s a nép között szétosztva. És aztán következett a többi szakadatlanul. Mint drága emléket fogadta mindenki.

Ez volt a szabad sajtó ünnepnapja.

Az egész főváros ünnepelt, énekelt, valóságos búcsújáratot tartott a nyomdához. Szive, lelke mindenkinek tele volt örömmel és lelkesedéssel, csak a börtönéből kiszabadított Táncsics lelke borongott. A sokáig rabkalitkában tartott madár elveszti röpülési képességét; a hosszabb ideig börtönben vergődött szellem szabad szárnyalását. Idő kellett, mig ismét visszanyeri azt.

Megnyugtatták, biztatták, hogy más idők lesznek ezután. Szabad hazának szabad fiai intézik a haza sorsát. Nagyot sóhajtott! Vajha úgy lenne !

És mi legjobban jellemzi a nagy napokat, senki a hivatalos személyek közül ellent nem mondott a nemzeti követelésnek. Elismerte, hogy a hatalom a nemzeté. A tisztviselők és a többi hatalmasságok csak a nemzetnek szolgái.

Még a katonaság is védője lett a nemzet jogainak ! Együtt örült, együtt érzett a néppel. Lederer altábornagy katonai parancsnok Budán nem merte őket a nép ellen küldem; félt, hogy mellé fog állani, mint Parisban.

Az ismert pontnak egyik legsarka-latossabb és legerősebb része volt: a felelős, független magyar minisztérium. Ez fogja ezentúl a nemzetet kormányozni.

Végre valahára bekövetkezett a megváltás órája, amiért a nemzet három századon át küzdött és vérzett.

Megszűntek rabok lenni.

Egy küldöttség ment Bécsbe István nádornak, a királyi helytartónak vezetése alatt, mely a nemzet kívánalmait pontban foglalva átnyújtsa a királynak s kérje azok meglátását.

E küldöttségnek az akkori idők két kimagasló férfia is tagja volt: Batthyány Lajos gróf és Kossuth Lajos. Ezeknél méltóbb képviselőket nem választhatott volna a nemzet.

Este díszelőadás volt a kivilágított színházban.

»Bánk bán«-t adták, az első nagyobb szabású nemzeti drámát!

A színésznők és színészek nemzeti szinü kokárdákat jelentek meg a színpadon. A közlelkesedés szűnni nem akaró éljenriadozásban nyilvánult. A zenekar közkívánatra a Rákóczi-indulót és a Marseillaiset játszotta. Egressy Gábor Petőfi lángragyujtó nemzeti dalát szavalta. Füredi nemzeti népdalokat énekelt s a karszemélyzet Vörösmarty Szó-zatát zengette. Az egész város fénytengerben úszott.

Örömittas volt minden lélek. A pártok eltűntek a szabad nemzet keblén.

És másnap vasárnap lévén, a szerencsés történtekért ünnepélyes »Te Deum« tartatott a főváros összes templomaiban, mely alkalommal Sujánszky Antal fiatal lelkésztől hazafias dalokat zengedeztek a templomi karok. A szent csarnokokban magasan szállott ég felé a hál:

Isten, hatalmas trónodig E nép imája főihatott S hazánkra őrködő szemed Derite fényes korszakot. Tiéd szivünknek hálahangja, Legyen áldásod e hazán S forrón imádó népeden, Amit kívántunk oly dicsőn Egész világon úgy legyen!

És megalakult a nemzetőrség, kezdetben csak önkéntesen. Beiratkozott ebbe minden hazafi, tisztviselő, lelkész, tanár, ügyvéd, biró, gazdag, szegény és four. Mind együtt tanult fegyvert forgatni. Ki tudja, szüksége lehet egykor reá magának, vagy a hazának, vagy mind a kettőnek. És senki nem gondolta, hogy ez oly hamar be fog következni.

A rendek feliratot intéztek az uralkodóhoz.

A múlt kor emberei — úgymond e fölirat, — egy-két nap után sírba szállanak, de a Habsburg-ház nagyreményű ivadékára, Ferenc József főhercegre, ki első föllépésekor a nemzet szeretetét magáévá tette, egy fényes trónus öröksége vár, mely erejét a szabadságból meríti s melyet ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanismusával bajosan lehet. A dinasztiának tehát választani kell saját java s egy korhadt kormányrendszer támogatása között. Életet és vért adhatnak a népek szeretett dinasztiájokért, de egy nyomasztó kormányrendszer politikájáért egy verébfiunak sem lesz kedve soha meghalni. Minden reformtervnek alapföltétele és biztosítéka pedig a magyar független minisztérium ! Fölséges ur ! — igy végzi a fölirat, — az események Isten kezében vannak. Mi bízunk a gondviselés oltalmában, de érezzükegyszersmindfa kötelességet, gondoskodni, hogy fölséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő ne lepje meg.

Egy önérzetesjnemzetnekjhangja volt ez uralkodójához, kihez szeretettel és hódolattal ragaszkodik.

. . . E közben kitört Bécsben a forradalom. A francia- és olaszországi események voltak erre igen nagyhatással. Az egész Bécs forrongott. Március -án falragaszok hirdették, hogy a nép nem bízik a mostani kormányban. Tehát le Metternichkel !

Le Metternichkel ! A külügyminiszterrel ! A császári ház miniszterével, az európai uralkodóknak bizalmas emberével, ki több mint éven át intézte Európa sorsát, ki a nagy Napóleont megbuktatta s a törvényes rendet helyreálhtotta nemcsak Francia-országban, de egész Európában. Nekünk ez idő szerint semmi közünk hozzá ! Magyarország sorsát ezután külön magyar minisztérium fogja intézni.

A táviró minden pillanatban újabb, riasztóbb híreket hozott. Az egész birodalmi főváros forrong, az utcákon torlaszokat emelnek, egy hirhedett ügyvéd, Bach áll a torlaszvédők élén, a rendőrség kiadta a parancsot, hogy a torlaszok eltávolitandók. A katonák megrohanták, a nép puskatüzzel fogadta őket, különösen heves tűz volt a Jágerzeile hosszú vonalán. A katonák egyenként ostromolták meg a házakat, a lakosság pedig a legerélyesebben védte magát. Azt mondták, hogy az udvar titokban pakol, a király Olmüczbe készül, mig más hírek ezeket határozottan megcáfolták. A katonaság az összes kaszárnyákban készenlétben van ; ha a harc az egész vonalon meg fog kezdődni, nem lehet tudni, hogy az mily arányokat fog ölteni. Magyarország ez ideig nem tért le a törvényesség teréről.

Nekünk a törvény a mi várunk és a mi erősségünk ! Ettől soha nem fogunk eltávozni.

És ez események folytán is a magyar országgyűlés küldöttséget menesztett ő felségéhez, kérvén a magyar minisztérium mielőbbi kineveztetését, melyet a szom-szédunkban bekövetkezett sajnos események is sürgetőleg követelnek.

VI. Éjjeli királyi kihallgatás.

Általános fölkelés gyújtó hatása alatt, az egész európai kontinens, de különösen az osztrák birodalom egy vulkán volt, nem füstölgött, de forrott ; figyelve hallgatták a koronás fők és a nemzetek, ezek között a magyar nemzetnek országgyűlése is, hogy midőn hozzá elérkezik : készületlenül ne találja.

A közeli országokban és birodalmakban mindenütt alá volt aknázva a föld. Lengyelországnak csak egy szikra kellett, hogy az -ban elfojtott, de el nem oltott parázs lángra lobbanjon. Ausztriában már vér folyt, Olaszország lángban állott, hazánkban millió jobbágy kérte, engedjék meg, hogy ők is emberek, honpolgárok lehessenek. Isten kezében van a jövő !

A »karok és rendek« Pozsonyban több napon át tanácskoztak a teendők felett és István főherceget a fiatal nádort, ki akkor Bécsben volt, tiszteletteljesen, de sürgősen kérték, hogy térjen mielőbb vissza. Nagy események vihara közelit. Az egész nemzet bizalma benne van összpontosítva.

Március -án érkezett meg a nádor s másnap már az alsó tábla országos ülést tartott, melyen a Kossuth Lajos által már előzőleg beterjesztett felirati javaslat el-fogadtatván, elhatározhatott, hogy minden további lépések megtétessenek a végből, hogy a nemzet törvényes kívánságai megadassanak s a belbéke és nyugalom egyetlenpillanatra se zavartassanak meg.

István nádor vezérlete alatt egy küldöttség neveztetett ki, melynek Kossuthis tagja volt, mely a föliratot Bécsbe föl vigye s magának a magyar királynak, V-ik Ferdinándnak adja át.

A birodalmi főváros ekkor oly állapotban volt, mint mikor a természet fölött nagy vihar vonul át s még hallatszik egy-egy távoli dörgés. A levegő villanyszikrákkal volt tele.

Pár százezerre tehető lelkesült népsokaság üdvözölte a küldöttséget.

A megérkezés napján Kossuth nem hagyta el vendéglői lakosztályát, nem akart a bécsi népnek tüntetésre adni alkalmat, nem akart tápot nyújtani a reakciónak, melynek sötét árnyát előre látta az esemé-nyek fölé vésztjóslólag borulni, ismerte az osztrák kormányférfiak hagyományos politikáját : sötétség, elnyomás s a korszellemmel dacoló erőszak !

Este azonban Kossuth küldött társai közül többen hozzá menvén, fölhivták, hogy menne velők az utcára, mutassa magát a népnek, annyival inkább, mivel aggasztó hirek szárnyaltak, mintha a »Burg«-ba hivatva, onnan többé vissza nem tért volna, ügy a küldöttség tagjai, mint maga Kossuth szükségét érezték, hogy megjelenésével véget vessen a kósza híreknek.

Több mint ötvenezer »polgárkatona« (még akkor a nemzetőr név nem volt elfogadva) volt az utcákon fölállítva s talán egész Bécs künn volt az utcákon ; az ablakok mindenütt pazarfényben ,.ragyogtaks milliónyi lámpák vetettek csillagfényt fa hosszú palotasorokra, egyedül a büszke császári lak ablakai állottak sötéten, mintha minden élet kihalt volna belőlük.

Ábrái Károly: -tól Világosig.

Pedig élet volt ott, amilyen a sírok sötét éjjelében szokott lenni. A reakció folytatott azok mögött tanácskozmányt a népszabadság kioltására.

Másnap fogadta a küldöttséget Ferdinánd király. Jó szivü, gyermeteg kedélyű fejedelem báb környezetének kezében. Midőn a csaknem reszkető királyt maga előtt látta a küldöttség, nem tudta, őt szánja-e, vagy a népeket, melyeket ő lenne hivatva kormányozni.

A nemzet előterjesztett kérelmét megtagadni nem volt bátorságuk, megadni nem volt erkölcsük sem a család tagjainak, sem a kormány élén állóknak ; haboztak, valamely váratlanra lesve forralták a gonoszság tervét. A király adott válasza pithiai jóslat-szerű volt; lehetett jobbra is, balra is magyarázni.

Két napig voltak bizonytalanságban ; ekkor Kossuth megunva a kínos helyzetet, mely a hosszú tűrés fonalát megszakíthatná : fölment egyedül a Burgba, minden kiséret nélkül egyszerű kétlovas bérkocsiban Ferenc Károly főherceghez, a császár testvéréhez és trónörököshöz s előadva a válságos helyzetet, kijelentette, hogy határozott választ kér ; akarnak-e a magyar nemzetnek igazságot szolgáltatni, vagy nem ? Melyet ha meg nem kapnak, ő azonnal oda megy, hova kötelessége hívja és ha ő elmegy megmondani nemzetének, hogy itt igazságra nem számíthat, tudhatják, hogy mi lesz a következése.

Én nem akarok, végezte szavait, a lőporaknába szikrát vetni, csak jogot és igazságot kívánok nemzetem részére.

Ferenc Károly főherceg udvariasan válaszolt Kossuth szavaira, hogy ő felsége és az egész udvar elismeri a magyar nemzet kívánságainak jogosságát, szívesen is teljesitené, csak Bécs nyugodt volna, nehogy úgy láttassék, hogy nem szabad akaratból, nem atyai szivének sugallatából, hanem a forradalom nyomása alatt szolgáltatott hű magyar nemzetének igazságot.

— Adja nekem fönséged becsületszavát, felelt Kossuth, hogy megadják, amivel a magyar nemzetnek tartoznak és én nyugalmat szerzek a Habsburg-háznak Bécsben.

— És a Habsburg-ház önnek örök hálára lesz lekötelezve, mondotta a főherceg.

És erre szavát adta s adott szavát kézszoritással kisérte. És Kossuth szive sokkal nemesebb volt, minthogy ebben kételkedett volna.

A Burgból egyenesen a mozgalom vezéreihez hajtatott Kossuth, kikkel érintkezésbe lépve, sikerült őket afelől meggyőzni, hogy a magyar reformok szentesítése Ausztria alkotmányos életének érdekében áll, minek következtében közegye tértréssel megtétettek a rendelkezések, hogy Bécsben nyugalom legyen.

Ezen a napon este óra után a nádor Kossuthot hivatta magához.

Máskor is komoly arcán valamely bánat felhője látszott borongani, lassan, mintha maga is röstellené, adta elő, hogy a császári család tagjai, bizonyosan téves információk alapján félnek tőle (Kossuthtól), hogy a kezébe adott hatalmat méltatlan szenvedései megtorlására fogná fölhasználni, azért késett ez ideig is a benyújtott törvények megerősítése.

Kossuth sietett biztosítani ő fenségét, hogy ő épen nem akar a kormányban részt venni, egyedüli jutalmul azt óhajtja, hogy mint szabad hazának független polgára élhessen.

A nádor arca földerülni látszott.

— Tehát ön nem kíván miniszter lenni? kérdezte Kossuthot.

— Biztosíthatom királyi fenségedet, hogy ez lenne tőlem a legnagyobb áldozat, mit hazámnak hoznom kellene. ;

A nádor pillanatra gondolkozva állott, aztán magát elhatározva szólott :

— Ez esetben kérem, legyen szives még kevés ideig várni. Batthyány Lajos grófot is magamhoz kérettem.

Kossuth bocsánatot kért, hogy távozhasson. Vannak tárgyak, melyeknek megbeszélése nem tűr tanukat.

A nádor fölhívta Kossuthot, hogy várja be beszélgetésök eredményét.

Nem sokáig kellett várni.

Alig tiz perc múlva ő fensége segédtisztje belépésre hívta föl Kossuthot.

— A gróf, szólott a nádor, lehetetlennek tartja, hogy ön nélkül minisztériumot lehessen alkotni.

— Bármely kabinet, fönség, jegyezte meg a gróf, Kossuth nélkül alakulása után egyetlen óráig sem tarthatná fönn magát. Hazánkban az alkotmányos szabadság s ennek biztosítéka most az ő nevével van összeforrva.

Kossuth megkísértette ellenvetéseket tenni. A gróf minden érvét határozottan visszautasította, kijelentvén, hogy nála nélkül meg sem kísérli a kabinetalakitást.

— Akkor, mondotta, nincs más mód, minthogy én is megtegyem az utolsó lépést, s vagy megnyerem még ma a törvények szentesítését föltétlenül, vagy állásomat ő felsége rendelkezésére visszabocsátva, mint hazám egyszerű polgára fogok önökkel visszatérni, hogy részt vegyek a nemzet legszentebb J jogainak védelmében, vagy kiküzdésében.

Batthyány és Kossuth remény és aggály között tértek vendéglői lakásaikra, a lázbeteg nyugtalan türelmetlenségével várva a rohamosan fejlődő események végső szakaszát.

Köztudomás szerint Lajos főherceg volt, aki különösen ellene szegült a nemzet kívánságai megadásának, ki a Burgban folytatott tanácskozmányok közben István főherceghez fordulva igy szólott : Neked fogjuk köszönni, ha elvesztjük Magyarországot.

Mintegy másfél órai kínos várakozás után jött hozzájuk a nádornak egyik segédtisztje azon üzenettel, hogy azonnal menjenek ő királyi fenségéhez a Burgba.

Amint beléptek, a főherceg örömmel s hevesen ragadta meg kezeiket.

— A nemzet óhajtása teljesült s én legnagyobb jutalmamnak tartom, hogy ennek eszközlésében nekem is volt némi részem. Jöjjenek, folytatta, a király várja önöket !

Herceg Esterházy Pállal, ki már akkor ott volt, azonnal a király elé vezettettek.

Esteli óra múlt. Szokatlan idő küldöttségek fogadására, egyedül a rendkívüli események tették ezt megengedhetővé.

V. Ferdinánd király kabinetirodájában fogadta őket. A császári család tagjai közül egyedül Ferenc Károly főherceg volt jelen. Ferdinánd király kijelentette, hogy hű magyar nemzetének független magyar felelős minisztérium alkotása iránti kivánatát elfogadni hajlandó és hogy már holnap reggel meg fog jelenni a királyi kézirat, mely a nádort fölhatalmazza, hogy a miniszteri állásokra mielőbb alkalmas egyéneket jelöljön ki s terjeszszen föl.

Mélyen meghajolva fogadták a magyar urak ő felségének kijelentését.

Maga Kossuth Lajos, dacára a dinasztia hagyományos és általa jól ismeirt politikájának, dacára három század szomorú történetének, mely vér és lángbetükkel van Magyarország évkönyveiben följegyezve, hitt a királyi Ígéretnek, bűnnek tartotta volna, hogy ebben kételkedjék.

Nemes embert adott nemesi szava kötelez. Hogyne kötelezné sokkal inkább a királyt : az ország első nemesét ?

A nádor meleg szavakban köszönte meg a fölség kegyességét s biztosította a magyar nemzet örök hűségéről és hódolatáról, melyet századokon át, a legválságosabb körülmények között is tanúsítani soha meg nem szűnt.

A hivatalos eljárásnak vége volt és csak ekkor mutatkozott a császár-király az ő együgyű kedélyében, melynek folytán uralkodásra oly kevéssé volt alkalmas.

Mint gyermek, ki valamely hibát követve el, most a büntetéstől fél, kezeit összetéve fordult István főherceghez, következő szavakkal :

— Aber i bitt dich, nimm mir meinen Thron nitt. (Kérlek, ne vedd el trónomat.)

Kossuth kitörni készülő mosolyát elfojtotta a fájdalmas érzet.Szegény gyermekkirály ! sóhajtott föl magában.

Távozva a nádorhoz mentek, tanácskozni a további teendők felett.

Már maga a kezdet is annyi nehézségbe ütközött ! Mit fog hozni a jövő ? !

Kossuth mindjárt a tanácskozás kezdetén ismételten és melegen kérte gróf Batthyányt, hogy hagyja ki őt a kabinetből. Ö teljes szellemi erejével, tudásával és munkaképességével fogja a kormányt támogatni, csak azon jutalmat kéri számára, hogy mint közpolgár szolgálhassa jövőben hazáját.

Határozottan és ismételten elutasították kérelmét; nemcsak gróf Batthyány, deherceg Esterházy is, ki különösen sürgette Kossuth belépését a kabinetbe.

— Én is, úgymond, ugyanazon érveket hoztam föl, melyeket ön, hivatkoztam azokon felül az állam szolgálatában eltöltött életemre. Azt mondták : most a hazát kell szolgálni, a haza parancsolja. Engedelmeskedem. Elfoglalom a tért, melyre mint őrszemet állitanak. Akit szeretünk, annak nemcsak szolgálni, de érette szenvedni is kell. Viharok tornyosulnak a látóhatáron. Legyen hátralevő életem hazámnak szentelve !

— Igaza van, herceg. Szenvedni is kell a hazáért ! A hazáé vagyok. Rendelkezzenek velem !

így lettek Batthyány és Kossuth miniszterekké ! Egy éjjeli királyi kihallgatáson !

VII. Petőfi vendégei.

Amily nagy volt az öröm és lelkesedés azon hírre, hogy a király Batthyány Lajost miniszterelnökké kinevezte s megbízta egy minisztérium alakításával, épen oly nagy csüggedés és keserűség lepte meg az egész magyar nemzetet, midőn újabb hírek szál-longtak, hogy ő felsége az alkotott törvényeket megerősíteni vonakodik.

Közben mindenféle rémhírek keletkeztek, hogy a budai lőportoronyból mázsa lőport hordtak egy dunai hajóra elszállítás végett. Ami valóban meg is történt. A lőpor az alvidéken már akkor célba vett rác és szerb lázadás céljaira volt elkészítve, hogy Krakóban forradalom ütött ki, Pest utcáin sürü csoportokban hullámzott a nép. Falragaszok borították a házakat »Éljen a király !«, »Éljen a felelős független magyar kormány!«, »Bizalom, még minden jóra fordulhat!«

Március -én országos ülés tartatott Pozsonyban. A terem minden része a zsúfolásig tömve volt hallgatósággal s feszült kebellel várták a nádor megérkezését, ki midőn a terembe belépett, a viharos lelkesedésnek minden jeleivel fogadták.

Királyi leirat érkezett Bécsből, melyet Ghyczy Kálmán a nádori Ítélő mester olvasott föl. A hallgatóság komoly levertséggel hallgatta a leiratot. Ferdinánd király csakugyan visszavonta a nemzetnek adott sza-vát. hogy a felelős magyar minisztériumot kinevezi. Zugás és vad kacaj vegyült a fölolvasott szavak közé. Künn pedig az országház előtt pörgött a dob, a riadó, fegyveresek gyülekeztek, magok sem tudván, hogy mi célra ! Az elkeseredés künn és benn leirhatlan volt.

A pénz- és hadügyminisztérium megadását ő felsége határozottan megtagadta, a kereskedelmit is a bécsi kormánytól függő másodrendű szerepre szállította le.

A magyar nemzet e téren, ha csak önmaga nem akarta saját sírját megásni, egy hajszálnyit nem engedhetett.

Batthyány állott föl elsőnek, fölkérvén István főherceget, méltóztassék közbenjárása által odahatni, hogy Magyarországnak a teljes felelős független minisztérium megadassák, ellen esetben mind ő, mind társai lemondanak.

A nádor komolyan kérte a minisztereket, hogy ne mondjanak le.

Kossuth válaszolva erre, azt mondotta, hogy a királyi szó minden betűjének szentnek kell lenni. Midőn ő felsége azt mondotta : akarom, hogy legyen felelős magyar minisztérium és alakitsa azt gróf Batthyány Lajos, akkor az uralkodónak a magyarországi dolgokra nézve más tanácsadója nem lehet, mint Batthyány Lajos gróf. A nádor pedig kijelentette, hogy ehez állását köti.

Az ügy sürgős volt. A küldöttség másnap már gőzhajón Bécsbe indult.

Mig ez azonban Bécsben a miniszterekkel tárgyalt s a királynál kihallgatáson volt, az izgatottság Budapesten napról-napra fokozódott. Majdnem minden nap hol egyik, hol másik kaszárnyában riadót doboltak, azt beszélték, hogy Kossuthot és Batthyány grófot Bécsben elfogták, hogy e miatt a Don Miguel és Vaza magyar gyalogezredek,valamint az összes huszárok felmondták az engedelmességet, hogy a kaszárnyák, melyekben magyar katonák szállásolnak : ágyukkal vannak körülvéve.

Egy nap este Petőfi izgatottan ment haza az egyenlőségi körből. Igen kedvezőtlen híreket hallott.

— Viharok lesznek ! dörmögte magában. Várjuk . . Tudtuk, hogy e nélkül nem

Megyünk keresztül. Mikor jártak el velünk szemben Bécsben igazságosan ?

Lelke azonban kéjelgett a bekövetkező viharon, mint sirály a hullámzó tenger habjain. Úgy látszott, hogy közéig az idő, midőn szerelméért föláldozza az életét és szabadságáért föláldozza szerelmét. A bécsi véres események után a nép nyugodtan van, mint tenger vihar után. A hullámcsapások csak most kezdik verdesni hazánkat. Mindenre készen kell lennünk, a legrosszabbra is. A bécsi kormánytól minden kitelik. Tüzbe, lángba borítja hazánkat, ha vele Ausztriának használhat. Ez gyalázatos politikája századok óta. De mi résen állunk. Mesterünk azt mondta, hogy rajtunk még a pokol kapui sem vehetnek diadalt, én pedig azt mondom, hogy mi még a poklokon is “ diad al maskod unk. Trónokat láttunk mostanában megrendülni és összeomlani, de a népuralom trónja soha össze nem omlik, sőt erősbül. Előre tehát a népek Istenének nevében.

Ezeket inkább önmagában beszélte, mint valakihez vagy valakivel. Nem látott ő most mást, mint ami mindig lelkében volt : imádott hazáját, melyért ő minden pillanatban kész volt vérét és életét föláldozni.

Mély gondolatokba merülve lépett szobájába.Csak neje figyelmeztette s erre látta, hogy vendégük van.

Gróf Kornis Kázmér huszárkapitány neje : Casati Angéla grófnő, szólt neje az idegen hölgyet bemutatólag. Férje egész századával átment az olasz fölkelőkhöz.

Petőfi melegen üdvözölte a grófnőt. Ebből ismerek méltóságod férjére, hogy magyar s a szabadság barátja.

— Mely sokszorosan értékes előttem, midőn azt a szabadság dalnoka nyújtja.

— MEntha hallottam volna méltóságod nevét emlittetni

— Igen is, sokszor említettem atyja nevét, mondotta Julia, történeti nevezetességű név, egyik őse a világhírű Pitti palotának s az abban levő múzeumnak alapitója.

— Igen ! Igen, most már tisztán emlékszem, kiáltott föl Petőfi élénk érdeklődéssel ; e palotában feküdtél súlyos betegen, hogy én erről meg tudtam feledkezni ! kiáltott föl Petőfi.

— Olaszországban utaztam társalkodó nőmmel, vette át a szót Juha, midőn hirtelen láz lepett meg, mely ágyba döntött. Utitársnőm a messze idegenben kétségbe volt esve, midőn barátnőm atyja, ki akkor Flórenzben lakott, valamely lapban olvasva véletlen betegségemet, azonnal palotájába vitetett, saját orvosával gondoztatott s több heti gyógykezelés után gyógyultan, jósága minden jelével halmozva bocsátott el palotájából. A két ifjú leány szive ekkor forrott össze. És az időtől fogva az olasz grófnő s a magyar birtokos leánya : Szendrey Julia barátnők lettek. Időszakonként levelet váltottak egymással. Hogy feledhettelek volna tégedet, lelkemnek elszakadt drága felét, mondotta Julia, melegen ölelve magához s forrón csókolva kedves barátnőjét.

— Isten hozott! Légy nálunk sokszor üdvözölve. Tekintsd ami kévésünk van, mint sajátodat. Vajha csak némüeg is viszonozhatnám sok jóságodat.

Az olasz nő szomorúan nézett a költő nejére.

— Épen azért jöttem oly messze földről .. .

— Akkor épen jó helyre jöttél kedvesem.

— De én nagy uzsorás vagyok, suttogta ez. Ezerszeres kamattal kérem vissza a csekély előleget.

— Bianco meg van adva, mondotta Petőfi, amennyiben ez tőlünk függ.

— Köszönöm ! Szivemből sokszor köszönöm !

— Hozhatnánk bár a legnagyobb áldozatot, csak parányi részét rónánk le tartozásunknak. Nemde Sándorom ?

— Megelőztél, kedves Júliám ! mondotta Petőfi. Parancsoljon velünk, grófnő !

— Önök bizonyosan tudják, hogy szegény nemzetünk most a gyűlölt német zsoldosok ellen küzd halálos harcot.

— A szent szabadság harcát, grófnő! Lehet, hogy nemsokára mi is ezt tesszük.

— A mi zászlónk, folytatta a grófnő, már ott lobog a tűz és vérkeresztelőben. Gyöngék, szervezetlepek vagyunk. Ingadozunk. Idegen segélyre hasztalan várunk. Ezek az Isten kegyelméből élő koronás urak csak egymást segítik. Egymás érdekeit istápolják. Ha egykor minden rabnép összetörné bilincseit s szabad és független lenne, mi lenne a trónokkal és koronákkal ? Hova lennének a Habsburgok, Hohenzollernek, Romanovok ? A széttagolt Olaszország az »Unita Italia«-ért, az egységes Olaszországért hasztalan ontja vérét az osztrák katonai nagyhatalommal szemben . . .

Pillanatig szünetet tartott a grófnő, szemeiben könyekkel, aztán egyik kezével a Julia, másikkal a Petőfi kezét megragadva, könyörgő hangon szólott :

— Azért jöttem, hogy kérjelek. Segítsetek Olaszországon !

— Igen ! Igen ! Jó helyre jött, segítünk ! Szervezünk olasz légiókat.

A grófnő szomorúan rázta fejét.

— Azzal nem érnénk célt.

— Mit parancsol tehát!

— Szegény könyörgő vagyok, mondotta a nő mindkét kezét összekulcsolva, esdő tekintettel. Hívják haza a magyar katonákat s ne engedjék, hogy Magyar-országból újabb segítséget nyerjenek. A németekkel majd elszámolunk. Szomorú lenne, ha a két szomszéd nemzet, az olasz és a magyar közös elnyomójáért gyilkolná egymást s ontaná egymás vérét!

— Soha ! Soha ! kiáltotta Petőfi izgatottan, mi ezt nem fogjuk megengedni.

— A mi legyőzetésünk után önök következnek : a magyarok. Atyám házánál elsőrangú politikusoktól hallottam : az osztrák mai szorult helyzetében mindent megad a magyaroknak, amit kívánnak. Nagylelkű lesz, de csak addig, mig a szükség ezt parancsolja. Fordul a hadszerencse kockája, azonnal visszavon mindent. Most gyönge ! Ne engedjék, hogy megerősödjék. Ma remeg. A meggyilkolt szabadság eszméje egész Olaszországban fölkel sírjából, zászlói mind nagyobb területen lobognak ; a megtépázott, megalázott sas vijjongva menekül, ne engedjék, hogy megerősödve valaha ismét visszatérjen. Ne szavazzanak meg Ausztriának az olasz háborúra pénzt és katonát, akkor az »Umta Italia« életre kel és erőssé lesz.

— Igaza van grófnő. S legyen felőle meggyőződve, hogy Ausztria tőlünk egyetlen egy krajcárt, vagy «gy katonát sem fog kapni az olaszok ellen !

— Igen, Petőfi Sándor, a magyar

Tirtaeus igy gondolkodik. De hát a többiek ! A többiek !

— A sajtó a mi fegyverünk. A szabad sajtóval most mi rendelkezünk! Nem hiszem, hogy legyen magyar, ki az osztrák iránt e pillanatban talán érzett jóindulat oly elfogiUttá tegyen, hogy neki az olasz szabadság elnyomására pénzt és katonát szavazzon meg. Ha a magyar és olasz két szomszéd nemzet együtt érez és együtt tart, összeomlik a korhadt, roskatag ausztriai trón. S hiszem Istenem, hogy ez mielőbb meg fog történnie.

E pillanatban a posta több levelet hozott, melyeket közösen, nagy érdeklődéssel vettek át. A grófné atyjától várt leveleket.

Mindenki saját leveleivel volt elfoglalva.

Alig tekintett Petőfi a maga levelébe, hevesen, örömteljes meglepetéssel fölkiáltott :

— Itt van ! Batthyány Lajos grófot a felség kinevezte miniszterelnöknek, aztán pillanatig megállott, tovább olvasva. — Kossuth Lajostól, folytatta aztán maga a király kívánta, hogy vállaljon tárcát és ő a pénzügyit vállalja. A többi a dolgok rend-jében egymásután következik. Aztán jön az uj országgyűlés egybehivása s tavaszszal a választások ! Éljen a független Magyarország ! Köszönöm te neked Istenem, hogy ezt megengedted érni! Köszönöm !

— Éljen ! riadozta egy hang vissza a szoba hátteréből.

— Ki az ? kiáltott Petőfi fölugorva s a szoba azon része felé nézve, ahonnan a ezeket a szavakat vélte hallani !

A szomszéd szoba hátteréből egy — év körül levő férfiú jött az illetők elé.

— Egy még szerencsétlenebb hazánakfia, mint ön, mert mig önöknek csak kisebb népfajokkal, nekünk ugyanannyi koronás főkkel kell küzdenünk, kiket számtalan érdekszálak fűznek egymáshoz, melyek közül ha egyet megszakit valaki: mind megérzi és mind felzudul ellene. Jó napot, grófné asszonyom ! Méltóságod nem emlékszik reám, mint gyermeket ismertem méltóságodat.

— Férjem gróf Kornis Kázmér huszárszázados, ki most a mieink között szolgál.

— Ismerem, derék ember, kitűnő katona. Szerencsét kívánok méltóságodnak a szent frigyhez.

— Csaknem gyermekleány voltam, midőn atyám házánál szedtem lelkembe a szabadság eszméit, melyekért rajongásig lelkesültem. Mint ifjú leány erős fogadást tettem, hogy életemet első helyen hazámnak szentelem, megújítottam e fogadalmamat, midőn férjemnek nyújtottam kezemet, nemzetem ügyében vagyok most itt, mig férjem Milanóban vagy a novarai síkon küzd az osztrák zsarnokság ellen.

— Legyen itt is üdvöz grófnő ! Mazzini vagyok. Egész Olaszországból száműzött, ki azért nem szűnik meg hazájának hü fia maradni.Az olasz szabadság ellen.

VIII. Az olasz szabadság ellen

Együtt ültek a honatyák, az országnak színe java. Nagyon komoly ügyek forogtak szőnyegen. Belőlről a rác és szerb lázadás, mely a délvidéket már lángba borította. Magyarok, szerbek, rácok, kik eddig testvéri jóindulattal viseltettek egymás iránt, most ölik, gyilkolják, pusztítják egymást.

Ide juttatott bennünket az osztrák perfid politika.

Kívülről sem valami fényesen állottak Ausztria ügyei. Az olasz önkéntes seregek győzelemmel harcoltak az osztrákokkal. Maga Radeczki Novara alá húzódott, mig seregének másik része Firenze felé vonult vissza.

Radeczkinek már csak egyetlen reménye : a vitéz magyar katonák ; a hősies gyalogezredek : a Prinz Preuszok, Don Miguelek, Vázák ! Aztán a rettenthetetlen magyar huszárság, különben meg sem állhatna az olaszok előtt. Ahol ezek vannak, mindenütt ők a győztesek, a Zanini, Cecoppieri olasz ezredek nem megbízhatók ; volt rá eset, hogy a magyarok közül is sok elhagyta a sárga-fekete zászlót. A lombárd velencei királyságban Ausztria ügyei a legrosszabbul állottak. A bécsi hadügyminiszter megkereste magyarországi kollégáját, hogy , főnyi segítséget küldjön az olaszok ellen. Ausztria ügyei oly kétségbeejtőleg állottak Olaszországban, hogy Ra-deczki ennyi erőt tartott szükségesnek a forradalom általános elnyomására.A magyar nemzeti közvélemény felháborodott, midőn ezt meghallotta.

Magyar katonákat a népszabadság leigázására adni gondolatnak is fölháboritó. Századok óta ez volt Ausztriának átkos politikája, egyik nemzetet a másik által leigázva tartani.

— Nem adunk ! volt reá a közvélemény válasza. Egyetlen katonát sem adunk.

De megszólalt a bölcs politika :

— Igaz, Magyarország önálló államot képez Ausztriában, de a legbensőbb szövetségben áll vele, jó és balsorsban osztályrészese. Ki Ausztriát leveri, Magyarországnak is kárt tesz vele. Az önvédelem politikája parancsolja, hogy a kérelmet el ne utasítsuk.

Gróf Kornisné nemzeti missziót teljesített, midőn fölkereste a legbefolyásosabb politikusokat, magát Deák Ferencet is, élénken ecsetelvén Olaszország sorsát, az apróbb államok között időszakonként ki-kitörő nyugtalanságokat, forradalmakat, melyek megújuló nagy sebként folytonos lázban tartják Európát. Saját érdekök ellen tesznek az államok, ha ezt nem orvosolják. És erre most van a legkedvezőbb alkalom, mikor az egész Olaszország megnyilatkozott, midőn mint villanytüz, egyetlen eszme, egy törekvés hatja át az olasz nemzetet, az egész Apennini félszigetet, az »ünita Italia !« És ennek egyedül Ausztria áll útjában a lombárd-velencei királysággal, mely egy darab vonagló élőtest a rodthatag Ausztriához fűzve ; ha ezt szabaddá teszik, a többi apróbb államok, mint elszakadt részei önként hozzá csatlakoznak s helyre áll az európai béke. Ellen esetben hamu alá takarják a tüzes zsarátnokot, mely egyetlen szellő érintésére ismét lángra lobban. A történelem Ítélni fog a magyar nemzet fölött, ha a téves politika folytán az egységes Olaszország ellen foglal állást.

Petőfi is e napokban fejtette ki a legnagyobb politikai tevékenységet, a »Fillin- gerben«, a »Radikál körben«, az »Egyenlőségi társulatban« magát fölülmulólag szónokolt, informált, kapacitált, föltárta eszméit a népek szabadságáról, beszélt a magyarok és olaszok testvériségéről, régi rokonszenvről, midőn a tatárok elől menekülő IV-ik Béla magyar királyt az olasz szigetek lakói mentették meg, midőn Nagy Lajos királyunk az olaszok által is gyűlölt Johanna nápolyi királyné ellen hadat vezetett, az olaszok voltak kalauzai és élelmezői és az időtől fogva sem szűnt meg a testvéri jó egyetértés a két nemzet között, inkább ápolni kell ezt, mint korlátot emelni a két nemzet közé. Ha Ausztriának baja van az I olaszokkal, ez az ő belügye, végezze vele a hogy tudja, de ne kívánja, hogy az ő érdekéért a magyar katonák vérezzenek és a magyar kincstár károsodjék.

Petőfi nem volt a nemzetgyűlés tagja, különben ott szólalt volna föl bizonyosan s a népszabadság legnagyobb apotheozisát hallotta volna a nemzetgyűlés.

A hitvány érdekpolitika csekély többséggel megszavazta az olaszok ellen adandó katona és pénzsegélyt. A nemzet első költője is : Vörösmarty Mihály erre szavazott.

Nemcsak az olaszok vették ezt kedvetlenül a magyar nemzet vezérköltőjétől, de csaknem az egész haza. Költő nem mondhat mást, mint mit lelkének ihlete lehel lantjának húrjaira és az nem lehet más, mint a szabadság harsonája !

Senki nem szerette jobban Vörösmartyt mint Petőfi, csaknem atyját tisztelte benne. És mégis megrótta tettét.

Ekkor jelent meg az »Életképekben«

Vörösmartyhoz írott verse, melyben minden versnek refrainje ez :

Nem én téptem le homlokodról, Magad tépted le a babért!

Könyei omlottak, mártir kínokat állott ki, mig ezt irta, de megírta. És hogy ha annak minden betűje egy-egy tőrszurás lett eaesári atyja, Vörösmarty ellen : ő Brutus lett volna.

Költő mint Petőfi, máskép nem tehetett.

Lelke látnoki világával sejtette a bekövetkező eseményeket, a viharokat, melyek ellen minden erőnket meg kell feszíteni, a lét és nem lét halálos küzdelmét Ausztriával és mi most Ausztriával együttesen akarunk láncokat kovácsolni a szabadságért küzdő olasz ellen, melyekkel aztán később minket is rabokká tesznek. Szegény szeren-csétlen nemzetem ! Akkor fogsz majd látni, midőn szemeidet elvesztetted ! De hát igy van ez megírva a sors könyvében !

És végre egy napon megérkezett Angela férje is, gróf Kornis huszárőmagy. Az olasz forradalmi haza vitézeiből. A többi a novarai síkon maradt Olasz-országban halva. Midőn Radeczki az olasz szabadságharcosokat nevezett helyen szétverte. A menekülőket Kornis őrnagy fedezte huszárjaival, kétszer vették körül a vasasok, mind kétszer keresztül vágta magát. De jó vitézeinek fele ott maradt. A többit idegen népeken, ismeretlen országokon, ellenséges seregeken át szerencsésen haza hozta. Majd itthon fognak verekedni a némettel !

Pedig ezer veszélyen kellett magukat keresztül küzdeniük.

Egy század svalizsért indítottak utánok. Magoknak sem valami sok volt. A parancsnok, mikor közelébe jutott, parlamen- tairt küldött hozzá, hogy adja meg magát. Biztosítja életét. Paduában, Veronában vasas és uhlanus ezredek vannak, ezektől kegyelmet nem várhat. Ha pedig ellentáll : hírmondó sem marad közülök !

És mégis haza jöttek !

Az olasz parasztban sok ügyesség és sok furfang van.

Mikor meghallották, hogy szökevény magyar huszárok jönnek, elibök mentek, elmondták, hogy hol és mikép várják őket a vasasok, meg az ulánusok, aztán szép szóért és jó pénzért, amiért az olasz sokat megtesz, vezették s kalauzolták őket uttalan- utakon, hegyeken, folyókon, mocsárokon és erdőkön át, ahol csak ők tudták a járást s mig az egykori kamerádok egész éjen át teljes készenlétben várták őket, már ők akkor a harmadik vagy negyedik faluban jártak.

Hiában tűztek jutalmat a feljelentők részére, inkább megcsalták, félre vezették őket. hamis útra terelték.

Ezer baj, veszély és még több nélkülözés között végre elérték a magyar határt. Itthon voltak. Hála Istennek ! Itt már szabad meghalni a hazáért! Nincs is más óhajtásuk !

VIII. Az őrszellem

Bécsben nagy mozgalom és izgatottság volt. A házak homlokzatáról, ablakokból óriás zászlók függöttek Ausztria, Magyarország és a német birodalom; fél Bécs az utcákon hömpölygött, örvendett, tombolt, éljenzett. Éltette Magyarországot és a magyar alkotmányt.

Mint hullámár özöüött a nép a dunai kikötő felé, várván a magyar országos küldöttséget.

— Vivát ! Éljen ! ! hallatszott, midőn a gőzhajó föltűnt a látóhatáron.

Alig egy rövid óranegyed múlva a legviharosabb lelkes éljenzés üdvözölte a partra szállott magyar urakat.

Elől a haza büszkesége, a nemzet első tisztviselője, a délceg és daliás termetű István főherceg nádor, megnyerő, de most nagyon komoly tekintettel, utána az antik szoborszépségü Batthyány Lajos gróf, mellette halvány arcával és sugárzó szemeivel feltűnő Kossuth Lajos.

A bécsi nép leirhatlan lelkesedéssel fogadta a küldöttséget; a nádor kocsijából kifogták a lovakat s maga a nép vonta azt, örömriadozások között.

Merre a menet elvonult, az ablakok mind tárva voltak, szebbnél szebb gyönyörű hölgyek kendők lobogtatásával éljenezéssel és tapsokkal üdvözölték a szeretett, a kedves vendégeké ; virágokat szórva utaikra, koszorúkat függesztve az utcákon keresztül vont sodronyokra, üdvözlő jelmondatokkal.A Ringen levő palotasor egyik első emeleti;erkélyén gyönyörű szőke hölgy ült, szemei kékek, mint az ég azur boltozatja, szemöldökei ivalakuak, mint a szivárvány, arcbőre csaknem átlátszó fehér, lehelletszerufgyönge rózsapirral, melyet hullámos gazdag szőke hajfonadék vesz körül.

A fiatal hölgy mellett kissé .vörhenyes szakálu férfiú ült szürkés nagy lelkes szemekkel, melyeket koronként a legmélyebb tisztelet és legbensőbb szeretet kifejezésével függeszt a hölgyre.

A hölgy azonban alig látszik őt észrevenni, csaknem izgatottan várván a magyar küldöttség jöttét.

— Lord ! Ismeri ön Kossuth Lajost ? tudakolta a hölgy a férfiú felé fordulva.

— Jes ! Igen is, felelte az higgadtan.

— Ugy-e kitűnő férfiú ?

— Jes ! hercegnő asszonyom. Első polgára hazájának.

— Szabad önt valamire kérni, Lord ?

— Parancsára állok hercegnő ! Méltóztassék velem rendelkezni.

— Köszönöm Lord. Azonnal. Agatha kérem !

Szolgálattevő fiatal hölgy lépett ki az erkélyre.

— Kérem hozza ki koszorúmat.

A legpompásabb nyüó virágokból fűzött gyönyörű koszorú volt ez, nemzeti szinü szalaggal összekötve, melyre rubint, gyémát és smaragd (veres, fehér, zöld) kövekből K. L. betűk voltak hímezve.

— Tegye le, köszönöm. Távozhat! Aztán az angolhoz fordult.

— Lord, ön azt mondotta, hogy hajlandó nekem bármily szívességet megtenni.

— Jes Milady ! Parancsolja hercegnő asszonyom, hogy magamat agyonlójjem ?

A hercegnő ajkain fagyos mosoly vonult át.

— Sokkal kevesebbet kérek uram !

— Rendelkezzék velem !

— ön e koszorút Kossuth Lajos kocsijába fogja dobni.

— Örömmel hercegnő, hanem —

— Nos ?

— Szabad alázattal kérdenem, mit jelent ez ?

— Tiszteletemet, melylyel Európa legnagyobb férfia iránt viseltetem.

— Én is milady. Egyszer hallottam. Egészen elragadott ! így csak Conell beszélhetett, az angol parlamentnek legelső szónoka e század elején.

— Vigyázzon ön, jönnek.

Valóban a magyar országos küldöttség tagjai e pillanatban jöttek kocsikon robogva.

A szép hercegnő Kossuthon kivül senkit nem látott, szemei lázas fényben égtek, mig arcán hajnalpir gyuladott ki s karcsú alakja remegett, mint alkonyatszellőtől ingatott eyprus gyönge levelei.

— Most, most ! suttogta a hercegnő a lordhoz.

E pillanatban a koszorú biztosan kiszámított dobással a Kossuth kocsijába röpült.

A gyémántok fényénél, melyek a nemzeti szalagon ragyogtak, sokkal tündöklőbb volt azon két gyönyörű szem, mely Kossuthra az erkélyről sugárzott.

Kossuth nem vette észre a fönséges nőt. Lelke előtt e pillanatban egyetlen kép lebegett hazája képe, melynek sorsa fölött e válságos napok fognak határozni.

A menet már rég eltűnt a Ringről, de azért a fiatal hercegnő az erkélyen maradt, merengő tekintetét azon táj felé függesztve, merre a magyar küldöttség elrobogott.

Ha a halvány arcról, a finom vonásokról, a vékony metszetű rózsapiros ajkakról ítélni lehet, a nő szellemdus, titoktartó s mély érzésű és bár fejedelmi fény övezi, de szivében nem lakik boldogság.

A fiatal lord folytonosan reászegezve tartja szemeit. Le nem bírja venni róla tekintetét.

Alkony kezdett borongani az örömzajtól visszhangzó város fölött, midőn a hercegnő az elfogadó terembe visszalépett.

A lord rendületlen kitartással ott maradt a hercegnő körében.

Az pedig most hozzá fordult.

— Bocsásson meg lord, ha kevés időre szalonomba visszavonulok.

— Jes milady ! És én, ha hercegséged fölhatalmaz, be fogom várni.

A hercegnő egészen tetszésére bízta a lordnak, hogy maradjon vagy menjen.

A hercegnő távoztával a lord egy karosszékbe ereszkedvén, a legpéldásabb flegmával kezdett el unatkozni.

A hercegnő szalonjába lépve csöngetett, a csöngetésre komornája lépett be.

— Nem hallott ma semmi újabbat ? tudakolta a hercegnő.

— De igen is és pedig többfélét.

— Szíveskedjék közölni.

— Első híreim a Wiedenből keletkeznek.

— Az valami közönséges história lehet. A burgból semmit sem hallott ?

— De igen is. A John jelentette, hogy a grófnál ma délelőtt többen voltak.

— Folytassa kérem.

— Magasrangu személyek, grófok, hercegek, katonai főméltóságok és titokban tanácskoztak. — Valamely általok összekuszált ügy kibonyolitásán törték fejőket.

— Folytassa kérem !

— Hallotta, midőn azt mondták, hogy most kénytelenek engedni.

— Később majd keresnek vagy találnak okot, hogy mindent, mit most megadtak, visszavonják. Ismert, elavult politikai játék !

— Azt is mondták, hogy hitelök kimerült, erejök meggyöngült. Az olasz háború rendkívül sok áldozatot követelt. Prága és Bécs sem maradhatnak pülanatig is fedezet nélkül.

— Tehát csak a szurony, a fegyver hatalma tartja fönn a békét . . . Roskatag alap, mint a kőhalomra épített palota.

— Azt is mondta egyik, hogy ily körülmények között nem tehetnek mást, minthogy egyelőre szép szóval kíséreljék meg a kiegyenlítést. Az adott szó különben sem kötelező.

— Gondoltam, hogy erre térnek. Ritkán szoktak egyenes utón járni.

— Egy hang fölemlítette, hogy volna egy más sokkal könnyebb mód is, melynek alkalmazása által a bajt csirájában el lehetne fojtani.

— És az ? sürgette a hercegnő.

— Egyszerűen örökre elnémítani azt, ki Magyarországon minden mozgalomnak vezető lelke és éltető szelleme.

— Az orgyilkosok ! . . . És ők merészelnék ezt ? . . .

— Oda benn is mindnyájan kárhoztatták a meggondolatlan beszédet.

— Nem is tehettek máskép.

— Hanem miután eloszlottak, kettő közülök ismét visszatért.

— Folytassa ! Folytassa !

— John azt mondja, hogy nem áll érette jót, de azt hiszi, hogy jól hallott.

— A dologra kérem ! . . .

— Ezek az urak négyszem között bizalmasan közölték egymással nézetöket, mely oda lyukadt ki, hogy egy ember életeárán millió polgár nyugalmát venni meg, nem nagy áldozat.

A hercegnő hallgatással fejezte ki megvetését.

— Pedig, mondották egymás között, ez semmi nehézséggel nem lenne egybekötve, midőn pld. ma este hazatérve kocsijából kiszáll, egy véletlenül arra tántorgó ittas nemzetőrnek fegyvere elsül, s eltévedt golyója a legnagyobb bonyodalmaktól menti meg a birodalmat.

— De hisz ez valóságos orgyilkosság, kiáltott föl a hercegnő felháborodva.

— Politikai kényszerűségnek mondják. — Hallatlan gonosztett.

— Sel is határozták hogy szándékukat mielőbb megvalósítják.

A hercegnő elgondolkozott.

— És amit azok elhatároznak, mondotta Agatha mintegy magában, azt valóban mielőbb ki is viszik, ha alkalmuk lesz hozzá.

— Elég, Agatha ! köszönöm értesítésedet. Vedd ez erszényt. Jutalmazd meg Johnt, mond neki, hogy legyen tovább is éber és hü. Nem fogok róla elfeledkezni.

— Tehát még a gyilkosságtól sem riadnak vissza ! suttogta a hercegnő. Ily bünszerző ily magas helyen !

A lord ez alatt példás kitartással várakozott a szalonban.

A hercegnő mintegy félóra múlva dúlt arccal izgatottan tért vissza hozzá.

— Szabad lesz önt lord, egy újabb kérésemmel terhelni, szólott hozzá csaknem suttogva.

A lord felugrott.

— Parancsoljon hercegnő !

— Most sokkal nagyobb kérelmem lesz, mint valaha.

— Szerencsémnek fogom tartani, habármely veszélyes ügyben tanúsíthatom azon érzelmeim valódiságát, melyekről szólam megtütott.

A hercegnő ajkain kínos rángás vonaglott keresztül.

— Ön két évet tűzött ki, mely idő alatt tetszésem szerint rendelkezhetem önnel.

— Igen hercegnő asszonyom, parancsol kétannyit ?

— Maradjunk az előbbi mellett. Tehát lord ur e pillanatban tüstént igénybe óhajtom venni ajánlatát.

— Jes . . . Örömmel kész vagyok bármely pillanatban.

— Egy gyilkosság megakadályozásáról van szó.

— Afrikában a kafferek ellen harcoltam.

— Mely azonban annyira politikai természetű, hogy épen e miatt nem óhajtom a rendőrség segélyét igénybe venni.

— Kompromittálna többeket. Méltányolom óvakodását.

— Kossuth élete ellen merényletet terveznek.

Az angol hideg arcán a harag pírja gyuladott föl.

— Őrködni fogok mellette jobban, mint a legelső rendőr.

A hercegnő közlötte vele a merényletet s azon tervét, mikép gondolná ezt megakadályozhatónak.

— Jes müadi. Úgy lesz hercegnő asszonyom ! Senki nem fog compromittálva lenni. Őrszelleme leszek Kossuth urnák !

S meghajtva magát, gyorsan hagyta el a szalont.

— Zum weisen Beeren ! (a fehér medvéhez !) kiáltott a bérkocsisnak, ki gyorsan robogott el vele.

X. Éjjeli találkozás.

Nagy izgatottság uralkodott Pozsonyban. A rossz kir szárnyon jár! tartja a példaszó. A követek közül többen leveleket kaptak Bécsből, hogy ő felsége a küldöttséget hidegen fogadta, hogy az udvar teljes-séggel nem hajlandó a nemzet óhajtásait teljesíteni.

A magyar nemzet kívánsága lehetetlen! mondották azok, kiket az uralkodó kegye állított a legmagasb hivatalok élére. A birodalom egyes részei között századok óta fönnálló kapcsok szétszakadását s a birodalom fölbomlását vagy legalább alapjában való megrendülését fogná ez maga után vonni. ígéretet tettek azonban a jövőre nézve, hogy a magyar nemzet minden jogos igényeit figyelembe fogják venni s ő felségének urunk és királyunknak atyai jó szive elegendő zálog arra nézve, hogy az ígéret nem fog mint üres szó a pusztában elhangzani.

Mindig a megszokott sima hang. A csalogató sipláda szava.

Hanem a magyar nemzet, mely Szent István apostoli kettős kereszttel díszített koronáját önként tette föl a Habsburgok fejére, mely vért és életet annyiszor áldozott a fenyegetett és megtámadott trón roskatag részeinek összetartására s mely már oly gyakran csalatkozott az udvari Ígéretekben : nem volt hajlandó most ezekkel megelégedni.Neki a király által szentesített törvény kell s az ennek alapján alakult magyar nemzeti kormány, mely jövőjét biztosítsa a fejlődésére gátlólag ható ausztriai örökös tartományok túlkapásai ellen.

S ezt egyedül egy felelős magyar minisztérium képes eszközölni.

Ez üdvös gyógyszer hatását a százados bajok ellen magok a bécsi kormányférfiak is igen jól ismerték és épen ezért nem akarták azt a nemzetnek megadni.

A követeknek indokolt elkeseredett- ségök mindenütt eléggé hangosan nyilatkozott, az izgatottság pillanatonként növekedett Bécsben.

Valóban félni lehetett, hogy a március -iki véres jelenetek ismétlődése fog bekövetkezni.

— Egyetlen embert kellene megnyerni, mondották egymás között a bécsi államférfiak, ez egyetlen lelke az egésznek, fő vezetője a mozgalomnak, ha ennek lángleikét és ékesszólását megnyerhetnék vagy megvehetnők: a többivel sokkal könnyebben boldogulhatnánk.

Mintha az idők rohanó kerekét egyetlen ember, bár a legmagasb röptű szellem is megállíthatná, mintha a tűznek, mely egész Európát átfutotta, parancsolni le-hetne, hogy csak eddig és ne tovább !

A követek Kossuth lakásán jöttek össze tanácskozni.

Mindnyájának arcán aggály s hazafiui gond fellege ült, ismerték a pillanat fontosságát, mely a magyar haza jövője fölött fog dönteni.

Hosszú és heves vita volt. Azt mindnyájan tudták, hogy a nemzetet Ígéretekkel többé kielégíteni nem lehet s hogy kevesebbet, mint amennyit kértek, el nem fogadhatnak.

És mit fognak akkor tenni, ha a bécsi kormány makacsul ragaszkodik régi ismert rendszeréhez, hogy mindent ígér és semmit nem ad ? !

Akkor a tűz, mely végig nyargalta egész Európát, egyetlen pillanat alatt lángba borítja magyar hazánkat is és akkor Isten legyen irgalmas mindnyájunknak ! Szálljon minden ártatlanul kiontott vér- csöpp azoknak fejére, kik azt előidézték.

Ez utóbbi igen nagy súlyú szavakat Deák Ferenc mondotta.

Éjfél múlt, midőn a követek lakásaikra tértek nyugodni.

— Nekem az éj csöndes órái nem nyújtanak pihenést, mint rémkép vonul föl a jövő sötét képe előttem ! sóhajtott Kossuth, midőn egyedül maradt.

Izgatottan járt föl s alá szobájában, kínzó eszméivel tépelőd ve. Majd ablakához lépett, föltárta annak szárnyait, hogy hüs szellő érintse forró homlokát.

Alatta terült el a még mindig zajló, pezsgő, virágzó és hatalmas császári főváros.

Tudomány, művészet, ipar és kereskedelem tette ezt ily nagygyá és virágzóvá ; ide halmoztak föl minden vagyont, minden gazdagságot, minden kincset, mig szegény hazánkat mindentől megfosztották. Mivé lehetne Magyarország fővárosa, fűzte tovább gondolatait, ha ott egy nemzeti kormánynak ennyi előnyt biztosíthatna részére, mellette a hatalmas folyam, mely a világ legnagyobb hajóit képes hullámain elhordani, központja a német, lengyel és romániai kereskedésnek, vasúti hálózatok szeldelnék át gazdag tereit minden irányban s szállítanák ki milliókat érő terményeit, fejlesztenék müiparát, fokoznák kereskedelmét s terjesztenék az átalános jó-létet a haza lakosai között. Igaz, hogy honfitársaink közül többen még kissé idegenkednek a foglalkozástól, de idővel, látva a jólét és haszon áldásait, legyőzik ez ellenszenvet és lesznek kitűnő munkás iparosok, tevékeny és vállalkozó szellemű kereskedők, okos gazdák, kitűnő művészek, ez utóbbiak az előbbieknek árnyában s oltalma alatt növekedvén.

És látva a virágzó világvárost Pestet, a Felsődunasoron épülő pompás palotákat, márvány homlokzataikkal, a messze elágazó dockokat, melyeknek földalatti csarnokaiban milliókat érő árukincsek vannak fölhalmozva, a gazdag és hatalmas népet, mely a hazának fővárosát s magát az egész hazát lakja.

S mindez egyedül magyar nemzeti felelős kormány alatt létesülhet.

S ha a bécsi kormány nem akarná belátni ennek szükségét, ha megtagadná a nemzet legforróbb óhajtásának megadását, melynek valósítása épen nem ajándék, hanem csak jogtalanul elkobzott régi jogok visszaadása, melyet ha ősi tulajdona nem lenne is a magyarnak, a trón érdekében századok óta tanúsított rendületlen hüségök és áldozatkészségük következtében rég megérdemlettek volna — ha tovább is dacos makacssággal megmaradnának avult politikájuk mellett. . .

Akkor ? . . . Akkor ? . . .

Lelke előtt iszonyú kép tárult föl.

Kezét szeme elé tartotta, mintha nem akarná látni a vért, a gyászt és pusztulást, mit a zsarnokság hazánkban felidéz !

Melle nyugtalanul emelkedett s ajkain elfőjtott kínos sóhaj tört ki.

— Az ég ura őrizze meg ettől hazánkat és őrizzen meg mindnyájunkat !

— Levél a nagyságos követ ur részére !hangzott a háta mögött a szoba-pincér hangja, ki azt egy tálcán nyújtotta.

— Levél ? lássuk szólott Kossuth, elfogadva a szokatlan időben érkezett iratot.

— Kitől ? tudakolta aztán, miután látta, hogy nem postán jött.

— Aki hozta, kívül várakozik, küldőjét nem nevezte meg.

Kossuth pár pillanatig gondolkozva állott, kezében a fölmetszett levéllel. Aztán gyorsan átfutotta tartalmát.

— Legyen való vagy nem, mondotta magában, lehetetlen visszautasítani. Küldje be a levélhozót, mondotta a szobapincérhez.

— Uram fontos okokból még ma óhajtana nagyságoddal találkozni, mondotta ez, s miután meg van fosztva a szerencsétől, hogy nagyságodnál tiszteleghessen, kénytelen látogatásáért esedezni.

— Ismeretlen, de igazi barátja kéri e találkozásra, volt a levél további tartalma, talán hazája jövő sorsa függ ettől. Ne tartson semmitől, életét áldozná önért, ki ez első s lehet hogy utolsó kérését intézi önhöz.

Finom női kézvonások voltak a levél betűi.

Kitől jöhet ez ?

Durva köznapi kaland nem lehetett. Erre sem ő, sem múltja, sem egész élete soha senkit föl nem jogosított. Merénylet pedig ellene föl nem tehető. Avagy nem valamely kieszelt terv-e, melyet ellenei megbuktatására vagy nevetségessé tételére eszeltek ki ?

S mit jelentsenek a női kézvonások ?

A leghatározottabban visszautasítaná a fölhívást, ha hazája sorsát nem tűzné ez ki a találkozás céljául.

Ezért pedig elmenne a világ végéig, kimenne a világból, leszállana az alvilágba. Hazájáért semmi áldozattól nem riadna vissza.

Ezen bécsi uraknak karjók messze elér és titokban működik. Az eszközökben nem igen szoktak válogatósak lenni, fűzte tovább gondolatait. Ha elmegy, lehet, hogy ki fogják nevetni a vigyázatlant, ki látva az eléje tett együgyű csapdát és mégis önként be-lépett abba.

És hogy ha az alvilágnak minden elszabadult ördöge várna is ott reám, mégis elmennék, — mondotta Kossuth magában határozottan.

— Tudja ön a levél tartalmát? — kérdezte Kossuth a kézbesítőtől, kinek arcából inkább jóakarat, mint ravaszság tükröződött.

— Nem, nagyságos uram !

— S ha elfogadom ajánlatát, ön lesz kísérőm ?

Az illető meghajtotta magát.

— Inasomat elvihetem magammal?

— Utasításomban ez nem foglaltatik.

— S minő biztosítékot nyújtanak nekem, hogy nem valami szerepet akarnak velem eljátszatni?

— Esküszöm, uram, hogy ennek még gondolata is távol volt attól, ki parancsolt velem, hogy e levelet nagyságodnak kézbesítsem.

— Felette érdekes volna tudni, ki tisztelt meg ily szolkatlan időben meghívásával.

Az illető arcán pillanatra gunymosoly vonult keresztül, mely egészen elkerülte Kossuth figyelmét.

— Az ily fontosabb titkokat csak gyanitani lehet, nagyságos uram. Sajnálom, hogy nem szolgálhatok fölvilágositással.

— Jól van. Megyek önnel. E levélben hazámról tesznek említést, melyért a poklokkal is kész vagyok szembeszállani . . . . Ha holnap reggelig, folytatta inasához fordúlva, vissza nem jönnék, e levelet ahova címezve van : kézbesíteni fogod. Induljunk.

A vendéglő előtt elegáns fedett kocsi várakozott reájok, mely miután Kossuth felült, azonnal elrobogott.

Miután több utcán haladtak át, a kisérő megszólalt :

— Engedje nagyságod, hogy szemeit befedhessem.

— Hogyan ? Ez nem volt a föltételek között.

— Magán utasításom.

— Melyeknek nem fogom magamat alávetni . . . S vannak-e önnek még több ily titkos utasításai is személyeme illetőleg.

— Ez egyetlen volt nagyságos uram ! Nincs több.

— Tehát Isten neki ! Végezzen !

— Az idegen finom selyem kendőt vont ki egy kis táskából, melylyel befedte Kossuth szemeit.

Mintegy jó félorai sebes menet után, mely alatt Kossuthnak úgy tetszett, mintha több körfordulatot tettek volna, ugyanazon helyen a kocsi megállapodott.

— Méltóztassék karját nyújtani, nagyságos uram ! Helyen vagyunk. Csak pár pillanatig esedezem még becses türelméért.

Megindultak.

— Előbb hosszú ivezetes folyosón haladtak át, majd valami előszobába, vagy csarnokba léptek, innen keskeny csigalépcsőn az épület első emeletébe, Kossuth a lépcsőket számolta.

A selyemkendő dacára Kossuth a világosság folyamáról, mely homlokát érintette, érezte, hagy kivilágított teremben vannak

— És most méltóztassék megengedni, hogy szemeiről eltávolít hassam a köteléket

Pazar fényű bútorozott szalonban találta magát Kossuth, a falakon remek olajfestmények voltak régi olasz és németalföldi mesterektől, gazdag aranykeretekkel, nagyszerű porcellán vázák gyönyörűen diszlő virágokkal, melyeknek átható illata betöltötte a termet ; gazdag gobelinszőnyegek, melyeken a lépteknek legkisebb nesze sem hallatszott; vastag virágos selyemből készült divánok keretekkel, duzzadó apró vánkosokkal, mig a mennyezetről lefüggő rózsaszínű gömblámpa árasztott bágyadt fényt a teremben !

— Isten hozta uram ! hallatszott e pillanatban a háta mögött s amint Kossuth meglepetve tekintett vissza : fiatal sugár termetű hölgyet látott, a legizlésesebb szalonöltönyben, arcát selyem álcával fedve, felé lebegni. Isten hozta ! Legyen üdvöz nálam !

Kossuth meglepetve tekintetűt a hölgyre. Termete karcsú volt, mint a legkarcsubb pálmáé, melle gyönyörűen domború, lábai kicsinyek, keskenyek, kezei finomak, vékonyak és hófehérek, hangja szelid, mint a fuvola halk zengése. Selyem álcája alól két lángoló szem tüzfénye ragyogott.

A hölgy némán mutatott helyet Kossuthnak egy zsölyeszékben, mig maga vele szemben egy másikban foglalt helyet.

— Bocsásson meg uram ! kezdette a hölgy beszédét.

Kossuth szó nélkül haj tóttá meg magát.

— Vannak ügyek, melyeket levélre bízni nem lehet. Egyedül szóval elintézni. Azért voltam bátor.

Kossuth sietett a dolog érdemére térni.

— Egyedül a hozzám intézett levél ama szavaira, hogy hazám jövője függ e találkozástól, siettem az ismeretlen urhölgy fölhívására megjelenni.

— Köszönöm, hogy nem utasította vissza kérésemet, tudtam, hogy önre nézve

ez az egyetlen varázsszó, melynek hangja önt bárhova is elvezetheti.

— És még mindig megfoszt a szerencsétől, hogy ismerve tisztelhessem.

A hölgy szemei szikráztak, mint égő tűz.

— E pillanatban, mondotta suttogva, máskép tennem lehetetlen. Szólítson egyszerűen barátnőjének, habár ezt a címet még eddig nem érdemlettem meg.

— Ki hazám sorsa iránt érdeklődik, méltán tarthat igényt e nevezetre.

— Magyarországon egyszer voltam. Körülbelül egy év előtt. Néhány napi ott létem azonban elegendő volt, hogy e lovagias nemzet iránt szivemben fölgyuladt rokonérzet lángja állandóan fönmaradjón.

— A magyar nemzet tisztelője a gyöngéd nemnek. Engedje barátnőm, hogy rokonszenvéért nemzetem nevében mélyen érzett köszönetemet kifejezhessem.

— Nemde, szólott a hölgy, mig hangja reszketett a felindulástól, ön előtt e pillanatban sajátságos színben tűnöm föl.

— Pillanatig sem kételkedem, hogy kegyedet nemes barátnőm, azon kiváló jóindulat, melylyel nemzetem és hazám iránt viseltetik, hatalmazta föl e merész lépés megtételére.

— Igen, suttogta a hölgy, egyedül a szent cél. Különben önök ügye e pillanatban a királyi udvarban azon a ponton áll, hogy elejtessék.

Kossuth homlokára a fájdalom felhője borult. Ezt ők már otthon is sejtették.

— Tudom, hogy elleneink nem hiányzanak, de a jog és igazság mellettünk van.

— Melyet azonban a diplomáciai ármány és az érdek politikája legtöbbször le szokott győzni.

— Udvari cselszövények messze kiható szálait látjuk ő felsége késlekedésében, melynemzetem kivánataitól megtagadja legmagasabb beleegyezését. Mi tudunk várni ! Félő azonban, hogy a nép türelmének vékony szála szakadni fog.

— S hiszi ön uram, ki a politikában is oly kitünően jártas férfiú, hogy kívánalmaikat minden utógondolat nélkül meg fogják adni ?

— Ki merné a királyi szó szentségét, mely azokat jóváhagyta, egyetlen pillanatig is kétségbe vonni ?

— Nem a királyt értettem !

— ön bizonyosan ismeri a jólelkü, de gyönge beteges uralkodót, akinek nincs más óhajtása, minthogy népei birodalmának minden határán boldogok legyenek.

— És volna párt, mely elég vakmerő lenne ő felsége akaratának ellenszegülni ?

— ön saját szempontjából mérlegeli az udvari életet, ön szerint, ki előtt a király dicsfénytől övezve magasan áll : lehetetlen volna, hogy ily párt létezzék.

— A régi reakcionárius fő-főhivatalnokok bukott seregét tartom első helyen ilyeneknek, élükön a király legelső hűtlen tanácsadójával, kiket a szabad idők fölébredt szellemének lehellete lesöpört magas állásaikról.

A hölgy idegein gyönge rángás vonult keresztül.

— Lehet, de ezek másodrendű tényezők, egészen más egyénekből áll a király mellett álló párt, a legmagasabb személyekből, kik mindnyájan önök ellen szövetkeztek.

— Egy nemzet ellen, mondotta Kossuth. A magyar nemzet ellen.

— Elismerem, hogy nagy erő rejlik egy nemzetben, tudom, látom, hogy egyetértő akarata mai időben trónokat forgat fel, övé a hatalom. De az idők változhatnak shigyje meg uram, hogy ármány és erőszak a legszentebb ügyet is megbuktathatják.

— Akkor oly nagy sirt kellene ásniok melybe az egész magyar nemzetet beletemethessék, mert mig azon a földön, melyet hazánknak nevezünk, avagy csak egyetlen magyar lesz, nem késik az hazája és alkotmánya védelméért életét és vérét is föláldozni.

Kossuth szavaira a nő csüggetegül hajtotta le fejét; az pedig lelkesedéssel folytatta.

— Velünk lesz, segedelmünk lesz az igazságos és erős Isten !

A nő kevés idő múlva csaknem habozva folytatta.

— Egyetlen eszközt látok, hogy a jövő veszélyeitől menekülhessenek !

— És az ? tudakolta Kossuth.

— Mérsékeljék e pillanatban kívánságaikat. Minden fontosabb eszmének érni kell. És erre idő szükséges.

— Méltóztassék világosabban kimagyarázni szavait.

— Hallja tehát. Az udvarból ered, tehát hiteles forrásból. Ott azt beszélik, hogy örömmel lennének hajlandók önök kivánalmainak legnagyobb részét megadni s tennék ezt őszinte szívvel, minden utógondolat nélkül.

— S mi lenne, mit ezért kívánnának tőlünk.

— A pénz- és hadügyi tárcák.

— Hogyan ? E két legfontosabb, melyek nélkül a többi alig több, mint gyermekjáték.

— Az ausztriai birodalomnak tetemes adóssága van, melyet saját erejéből többé ki nem egyenlíthet.

— Melyből egyetlen fillért nem fordítottak Magyarország javára.

— De melynek terhe alatt az ausztriaiörökös tartományok össze fognának omlani.

— Tehát ők erszényünkkel és vérünkkel óhajtanak továbbra is rendelkezni, azért szeretnék önző politikájukat érvényre juttatni, ősi jogainkat folyvást bitorolni, kizsarolni az eddig is harácsolt néptől utolsó fillérét, idegen dicstelen csatamezőkön áldozni fel a nemzet színét, javát, virágát ! Nem úrnőm ! E két tárca életere a nemzetnek, melyet feladni annyi lenne, mint lemondani mindenről, szándékos öngyilkosságot követni el, ami a nemzettől nagy gyávaság lenne.

— Önök tehát el vannak határozva nem engedni ?

— Ha ezt tennénk, megcsalnánk nemzetünket, mely kezeinkbe bizalommal tette le jövendő sorsát.

Az úrnő mélyen fölsóhajtott.

— Akkor legyenek önök mindenre készen s fontolják meg, hogy egyedül önerejükre támaszkodhatnak.

— Európa és az egész világ rokonszénvére, a társnemzetek szövetségére és támogatására.

— Rokonszenv ? mondta a nő keserű hanggal, gondoljanak önök szegény Lengyelországra ! Egész Európa rokonszenvvel kisérte harcukat a három nagyhatalom ellen, mely őket egymás között már előlegesen felosztotta, rokonszenvvel kiséri idő-közönként meg-megujuló fölkeléseiket, melyek őket még mélyebbre temetik.

— A lengyel nemzet, úrnőm, föl fog támadni. Népeket kiirtani, megölni ma már többé nem lehet. És most engedje meg, hogy kegyességéért, mely a bekövetkező vészre figyelmeztetett, köszönetemet ismételten kifejezve távozhassam.

— Maradjon ! Csak még néhány pillanatig ! suttogta a nő lázas izgatottsággal.

S hangjában annyi melegség, annyi forró szivérzelem, annyi titkolt óhajtás rezgett, mely Kossuthon kivül bárkit is meghatott volna.

Kossuth hidegen állott föl.

— E nőt a magyar-ügy ellenei bérelték föl ! gondolta magában.

— És e gondolatra a harag villámai gyuladtak föl szemeiben.

A nő látta e gondolatot Kossuth szemeiben, olvasta fölháborodott arcvonásaiban.

— ó ne vádoljon ön ! Ne Ítéljen el, esdeklett a nő reszkető kis kezével megragadván Kossuth lázas kezét s erősen tartván azt, mint fuldokló a hullámtörött hajó egy darab roncsát, melyhez életének utolsó reményszálát kötötte.

Kossuth keserű gunynyal szólott.

— Úrnőm remekül teljesítette föladatát. Valóban senki nem vádolhatja a siker hiánya miatt.

A nő büszkén emelte föl fejét.

— Hanem bizonyára kegyes leend nekem megengedni, ha nemzetem szeretetét többre becsülöm, mint a leglángolóbb női szivet, föltéve, hogy ennek oltárán nem a politika-posvány lidérctüze, hanem a legtisztább szentoltár tűz lobog.

A nő keble lázasan emelkedett, mint tenger, melynek felszínét vihar korbácsolja hullámhegyekké, mig szemeiben a harag villámai cikkáztak.

Hevesen lépett Kossuth elé.

Szólani akart, valamit óhajtott mondani s nem talált remegő ajka szavakat, melyekkel érzelmeit kifejezhesse.

A forró SZÍV lázas ábrándképe, mely őt eddig boldogította, az eszménykép, mely a szerelem dicsfénye által körülsugározva élt keblében, összetörve dőlt össze lelkeelőtt, szétzúzta azt ez érzéketlen férfiú jéghideg gúnyos szavaival, mint vihar összedönti a gyönge alapra emelt épületet.

— Igaza van önnek, suttogta, az ön élete egy szent ügyé. Menjen ön ! Legyen nemzetének apostola ; de magasztos miszsziójának teljesítése közben ne feledje, hogy az apostolok nagy része már életében mártirkoronát nyert. És hogy ez alól a mai kor látnokai sincsenek kivéve. Isten önnel !

S mielőtt Kossuth észrevette vagy megakadályozhatta volna, megragadta kezét s forró tüzes csókot lehelt arra.

— Isten önnel ! suttogta ismételve, mig szemeiből könyek omlottak.

Sem könyek, sem a leglángolóbb érzelem el nem tántorították Kossuthot az úttól, melyen a honszerelem vezércsillaga ragyogott előtte. Első a haza, mondotta szilárd elhatározással.

A fiatal hercegnő volt, ki Kossuth kocsijába, annak érkeztekor amaz értékes koszorút dobta.

Arcán most lázas pir égett, szemeiben a szenvedély lángja lobogott.

Kimerülve rogyott pamlagára, melynek vánkosát forró könyeivel öntözte.

Óriási tűz égette keblét, óriási lángtenger, mely még csak kevéssel előtte gyönge fénysugár volt.

— Ah ! zokogta, ő sokkal nagyobb, mintsem érthetné, mi a földi szerelem ! Nem is fogja tudni soha !

— És én még sem tudok róla lemondani. Nekem mégis elérhetlen eszményképem marad! sóhajtott lemondólag.

XII. A tébolydában.

A »Fehér medve« Bécs egyik kevésbbé nevezetes vendéglője. Itt volt szállva az európai kontinensnek egyik leghíresebb detektivje, ki ez idő szerint politikai okokból Bécsben tartózkodott.

A lord bérkocsijából kilépve, mint aki a járást igen jól ismeri, egyenesen az első emeletre sietett s ott a -ik számú szoba ajtaján kopogtatott.

— Ah, ön az lord ? ! kiáltott föl az ajtónyitó, ki maga a detektiv volt. Vártam lordságodat.

— Engemet, csudálkozott a lord.

— Igen is lord. Rövid magyarázata a következő : Bécs ma csaknem fenekestől föl van fordulva. Lordságod nálunk időzése alkalmával bizonyára nem kevés szemetet fog találni útjában, melynek eltakarításához egy vagy több személy segélyére lesz szüksége, azért velem okvetlenül parancsolni fog. Meg fog látogatni, gondoltam.

A lord helyeslőleg intett fejével.

— Tehát állok rendelkezésére, lord ur !

— A fatum kerget önhöz !

— A bécsi rendőrség, szólott az illető mosolyogva, talán ügyesebb volt, mint én föltételeztem, s hamarább észrevette a készülő tragédiát, melyet minden szabály ellenére a végén akarnak kezdeni.

— Tehát ön már tudja ?

— Tudtam, mielőtt a tragédia hőse megérkezett volna.— S mit szándékozik tenni ?

— Egyszerűen megakadályozni.

Az angolt elhagyta eddig megőrzött hidegvére.

— Igazán különös ! Engem jól értesült személyek utasítanak, hogy önhöz jöjjek, önnel beszéljem meg az ügyet, itt pedig annyira készen találok mindent, hogy nekem csak a néző szerepe jut.

— Mert mások is vannak, kik az ügy és a személyek iránt közelről érdeklődnek.

— S szabad tudnom, hogy kik azok ?

— Nevekkel nem szolgálhatok A legmagasabb politika . . .

— Gondoltam !

A detektív valamit mormogott magában a magasabb politika posványáiról, mig magában azt gondolta, hogy ő soha többé ebbe a magas politikába belegabajodni nem fog. Intézzék magok saját konyhájokon. Amit sütnek, főznek, egyék is meg.

— Ilyet még csak föl is tenni. Még csak gondolni is. Hogy itt még egy idegen vendég, egy ország küldötte és kegyence se legyen teljes biztonságban ! Egy világhírű nagy szónok, ki megérkezése utáni napon négyszer beszélt a néphez és mindannyiszor elragadta őket ékesszólásával. Egy második Rienzi. Néptribun. Oda viszi a népet, ahovar akarja. Verőket, életüket áldozzák érette.

— És mégis vannak, kik élete ellen törnek, kik egy óriás szellemet, mely trónjuk mellett virraszt, hogy ennek hatalmát és erejét a népek javára és előnyére fordítsák, sirba akarnak fektetni ! Pfuj Bécs ! Pfuj dicsőséges nagy urak !

A lord alig egy pár szót hallott e magán beszédből, de ebből is levonta a következtetést.

— Tehát a burg emberei ?

— Kik ma annyira remegnek tole, hogy talán egy kis újabb kravalt is eltűrnének, ha jutalmul Kossuth életét nyerhetnék !

— Nagyon olcsón vásárolnának meg ily drága életet.

— Magam is azt tartom !

— Azért jöttem, mert sürgősen kell intézkedni.

— Készen vagyok.

A lord röviden közlötte a detektivvel a hercegnőtől hallottakat.

— Ez esetben csakugyan nincs ideje a halogatásnak.

— Azért jöttem, hogy önnek tanácsát és segélyét kérjem.

— Készséggel, annyival inkább, mivel magam is vártam erre. Induljunk tehát, ha úgy tetszik.

— De hova ?

— Egy pár ügyes segédre van szükségem. Ezek után kell néznünk.

— Igen helyesen gondolja ön !

— Azonban megfelelő öltözetekre is szükségünk lévén, szabad legyen lordságodnak csekély ruhatáramból némely szükségeseket szolgálni.

A lord nem tett kifogást az ajánlat ellen.

— E munkás zubbony egyszerű, de tiszta, ily tavaszi hűvös éjszakán elég meleget ad ; itt a hozzá tartozó föveg, épen összeillők, ez hozzávaló keztyü, huzza föl lord ur, fehér kezei könnyen árulói lehetnének.

A lord híven követte az utasítást.

— Zubbonyát méltóztassék összegombolni, úgy mint én. Finom mellénye s aranyóra lánca különben kilátszanak.

A lord szó nélkül teljesítette mindezeket.

— És most induljunk ! Bocsánat ! . .. Méltóztatik nevemre emlékezni.

— Jes — Master Kopf.

— Szolgálatára lordságodnak. Valamely uriasabb név könnyen felkölthetné a rendőrség figyelmét.

A két férfiú a legelőbb talált bérkocsiba ült. Megnevezték az utcát és lakszámot, ahova menni akarnak.

A bérkocsis végig nézett rajtok.

— Fizessék meg a kocsi dijat előre. Ki tudja, útközben mi adhatja magát elő. Akkor aztán kereshetem a pénzemet.

A lord tárcájából kivett ezüst pénzdarabot akart neki adni. Társa megakadályozta ; s visszatartván a lord kezét s nehány apróbb pénzdarabot olvasott a bérkocsis markába.

Ilyenkor a rendes taksán kívül egy kis borravalót is szoktak adni, mondotta a bérkocsis, de én ezt nem követelem önöktől, látom, hogy magoknak sem valami sok pénzök lehet. Megelégszem az egyszerű viteldijjal.

A hosszú Jágerzeile vége felé betért a kocsi egy kis szűk utcába, megállották ott egy régi stilü emeletes ház előtt, melynek homlokzatán nagy sárga csillag függött, görbített vasrúdon, mely alá ivalaku lemezen ez volt írva :

»Gasthaus zum goldenen Stern

A vendéglő utcára nyíló ajtajának mindkét szárnyán pedig fatáblák voltak kifüggesztve, melyekre a régiség miatt csaknem fölismerhetetlen avult festmények voltak : virslik, kiflik, habzó sörös poharak, boros üvegek, sült kappan, pirított malac lapos pecsenye tálban ; ezek alatt pedig régiség miatt egészen sárgává vált betűjegyek, melyeknek értelmét valamely régiségbuvár igy fejtette volna meg : »Bor és sörcsarnok. Itten mindenféle ételek és italok jutányos áron kaphatók !« A másikoldalon : »Jó ebéd és jó vacsora minden időben !«

— Helyen vagyunk ! mondotta Kopf s kinyitva a bérkocsi ajtaját, kiugrott.

— Ha kedve lenne reánk várni, félóra múlva visszamennénk, mondotta Kopf a bérkocsishoz.

— Félóra múlva ? Nem bánom, ha megfizetik az urak a várakozást is.

— Ugyan mit gondol ? felelt vissza Kopf. Tartsa szerencséjének, ha nem üresen megy vissza. Ki az ördög jár itt éjszaka.

— Legalább hát egy kis borravalót adjanak !

— Itt van, mondotta Kopf, zsebéből kisebb ezüst pénzt adva a bérkocsisnak.

— Danke ! Köszönöm ! Csak aztán soká ne maradjanak.

— Elég korán itt leszünk !

Odabenn a bor és sörcsarnok helyisége egészen teli volt vendégekkel. Minden asztal el volt foglalva s minden asztalnál hangosan beszélő s egymással vitázó munkások voltak.

Kopf sorba köszöngetett minden asztalnál :

— Jó estét ! Jobb estét !

Néhányan fejőkkel intve fogadták az üdvözletét, mig legtöbben meg sem hallották azt.

Egyik asztalnál élénk tekintetű munkásosztálybeli ifjú ült, ki midőn Kopf köszöntését meghallotta, mindjárt, igyekezett mind neki, mind társának maga mellett helyet csinálni.

— Helyet! Helyet ! sürgette a mellette ülőket. Szoruljunk kissé! Sok jó ember elfér együtt.

Voltak, kik semmi kedvet nem mutattak akárkiért is szorongani, mig néhányan a székeket kezdték közelebb vonni egymáshoz.— Ide cimbora ! Van itt elég hely.

Kopf és a lord helyet foglaltak a munkások között. Sört porancsoltak.

— Mi újság, kérdezte a fiatal munkás Kopftói.

— Szél fu ! volt a felelet.

— A burg felől.

Egy-két munkás, ki hallotta a beszélgetést, figyelni kezdett.

— Mi járatban vagytok ?

— Munkát keresünk.

— Jól van ! suttogta a fiatal munkás. Ne beszéljünk többet. Itt csak egy társunk van. A többiek idegenek.

Kopf, mintha magában valami felett gondolkodott volna, mintegy önfeledten mormogta magában.

— Bécs ! hm . . . hm ...

— Értem uram ! Parancsol valamit, volt a válasz.

— Fizesd ki vacsorádat, aztán társaddal kövess.

Az ifjú munkás azonnal engedelmeskedett.

Néhány perc múlva mind a négyen a bérkocsiban ültek.

— Zűr Stadt Frankfurt, mondotta Kopf a bérkocsishoz.

Ez volt a szálloda, ahol Kossuth lakott.

A szálloda kapujától nem messze egy ittasnak látszó nemzetőr tántorogva járkált föl s alá, koronként meg-megállva s óvatosan körültekintve, mintha valakit keresne, vagy várna, aztán ismét folytatva egyhangú sétáját.

— Aha ! már itt van ! mondotta Kopf társának, kivel útközben közlötte tervöket.

Az ok fejőkkel intettek, hogy igen is látják.

— Oly férfiúnak, mint Kossuth, mondotta Kopf társaihoz, nem szabad nyomorult orgyilkos keze által elveszni.— Ne féljen uram ! válaszolt az egyik, életünkkel állunk jót érette.

A két munkás, mintha csak merő ismerkedési vágyból tenné, oda mentek a nemzetőrhöz, elébb tüzet kértek tőle, szivarra gyújtottak, őt is megkínálták egygyel, aztán beszélgetést kezdtek vele, hogy talán vár valakire ?

Azt felelte az illető, hogy senkire nem vár. Egy barátjával szeretne találkozni, ki most itt van a kávéházban.

Ez ellen természetesen kifogást tenni nem lehetett.

— Jobb lesz, ha velünk jössz polgártárs egy pohár sörre.

— Köszönöm polgártárs, nem iszom, szólott a nemzetőr fejét rázva.

— Ugyan polgártárs, csak nem vagy olyan bolond, hogy viszsautasitod a legjobb bajor sört, mit nálunk lehet kapni ! No jer hát.

— Mondtam, hogy nem megyek, felelt az állhatatosan ellentállva a kisértésnek.

— Aha, gondolom már, hogy mért nem jössz, mondotta kevés szünet múlva Kopf, mintha kitalálta volna az igazi okot.

— Gondolod ?

— Tudom.

— Ugyan mit tudsz hát ?

— Te Kossuthot akarod látni.

A nemzetőr megdöbbeni látszott Nem szólott. De tagadólag rázta fejét.

— Hiában titkolod ! Kinéztem a szemedből. Tulajdonképen magunk is azért jöttünk, hogy ha legalább egy pillanatra láthatnék ! Hanem arra ugyan hiában várunk. Betegen fekszik szobájában.

A nemzetőr boszusan toppantott lábával.

— Lehetetlen ! Nekem azt mondták . . .

— Hogy semmi baja. Bolond volt, akimondta. Lásd ez az én cimborám magyar fiú ; kenyeres pajtása Kossuth inasának, alig egy órával ezelőtt beszélt vele ; tőle magától hallotta, hogv gyöngélkedik, nem fogja ma szobáját elhagyni . még látogatókat vagy tisztelgőket sem fogadott el.

— Hát csakugyan beteg ?

— Nem mondtam volna különben !

— Akkor hát csakugyan, hogy hiában várom.

— Mondottam már . . .

— Akkor hát nem bánom, polgártárs, térjünk be egy pohár sörre.

S betértek a legközelebbi sörcsamokba.

Előbb néhány stibli sört ittak, aztán rántott csirkét ettek, ismerkedési estélyt rendeztek a nemzetőr cimborával, aztán ittak rá egy »pisztoly« gumpoldskirchenit, majd johannisbergit, szóval a vendégszeretetet és barátságot oly erősen megkötötték, hogy az örökké elválhatatlanokká teszi őket, hanem neki most még egy kis dolga van, mit el kell előbb végezni, hol a puskája ? Neki előbb Kossuthot meg kell ölni. Csak főbe lövi. Meüette meg se érzi, olyan könnyen meghal.

A csarnok vendégei, kik ezeket hallották, elszörnyüködve ugráltak föl. A nép bálványozta Kossuthot. Kevésbe múlt, hogy üvegek, poharak nem röpültek a polgártárs fejéhez.

— Hagyják önök ! szólott Kopf csititólag, ki a lorddal egy másik asztalnál ült, hisz tökrészeg a nyavalyás. Azt sem tudja, hogy mit beszél ! Adjanak még neki többet, fordult a két munkáshoz, aztán ha már teljesen készen lesz, szép csöndben vigyék haza a jámbort.

Egy pár óranegyed múlva a polgártárs annyira részeg volt, hogy nem birt a lábán

Ábrái Karoly: -tól Világosig. állani. Karon fogták, kivezették és feltették egy bérkocsiba.

— Döbllng! kiáltott Kopf a bérkocsishoz.

Kopf és a lord másik kocsin követték.

A nemzetőr az ittas emberek mély narkotikus álmát aludta. Az egész utón föl nem ébredt.

Mikor a tébolydához eljutottak, az egyik munkás becsöngetett. A kapusnak azt mondták, hogy egy szerencsétlen tébolyban szenvedő rokonukat hozták ide s kérik fölvétetni. Rögeszméje, hogy őt felfogadták Kossuth meggyilkolására, közveszélyes. Kérik azonnal fölvétetni.

Két jó erős kórházi szolga levette az illetőt a kocsiról s az inspekciós orvos elé vitték.

— Mi baja van ? kérdezte ez a kísérőktől.

— Az a rögeszméje, hogy őt felbérelték Kossuth élete ellen. Akit tehát most halálra keres !

— Szerencsétlen rögeszme.

— Hasztalan keresünk ! Nem találunk alapot, hogy mi okozhatta e nagy lelki zavart.

— Az indokot ritkán is lehet meghatározni. Rejtély marad a tudomány előtt is.

— Azt is jelentem, folytatta Kopf, hogy szerencsétlen rokonunkkal nem bírtunk máskép elbánni, minthogy leitattuk. Dühöng és rendkívül erős, kényszer zubbony nélkül aligha lehet vele beszélni.

— Majd kijózanodik a jó hűvös szobában holnap reggelre.

— Aztán, folytatta Kopf, a fölvilágositást, nem akarja elhinni, hogy neki itt, mondotta homlokára mutatva, valami hiányzik.

— Legnagyobb része igy van a szeren-csétleneknek.

— Egy havi ápolási dijat előre kifizetjük.

Jelen esetben, hol senkit nem ismerünk, ez szükséges is.

Az orvos aztán kiadta az utasítást a szolgáknak, hogy a kényszer zubbonyt adják reá s vigyék egy egészen külön cellába.

Oda kivül, midőn a portástól is elbúcsúztak, Kopf mosolyogva jegyezte meg.

— Ezt jól elhelyeztük. így aztán biztosítva vagyunk, hogy legalább pár hétig nem fogja kezét Kossuth Lajos ellen emelni.

XIII. Hitvány játékszer.

Polgári és katonai vegyes titkos tanácskozás folyik a Burgban.

— És nagyméltóságod Jellasich ezredest méltóztatik nekünk ajánlani, kérdezte egy öreg tábornok.

—Mint egyetlen diplomatát és katonát, kivel ily veszélyes játékot lehet kezdeni.

— És nem lehetne e fontos állásra mást találni ?

— A főtisztek közül senkit sem ismerek ki ily szerepet hajlandó legyen elfogadni.

— Egyébiránt, vélekedett egy érdemrendekkel diszitett katonai főméltóság, ha a kezdet kissé nehéz is lesz, a fejlődő események áramlata akaratlanul is tovább fogja őt magával ragadni.

— S a körülmények kényszeríteni fogják, hogy azon ügy mellett, melyet maga kezdeményezett, állhatatosan megmaradjon, miután első föllépésével áthághatatlan válaszfalat emelt maga és a magyar nemzet között.

— Bevallom, mondotta egy öreg tábor-szernagy, az ezredes képessége felől nem épen a legjobb véleménynyel vagyok. Egy ideig azon hadtestben szolgált, melynek én voltam parancsnoka.

— Képesség ? Mire az ? Annak, kit ily szerepre szántunk kiváló képességre nincs szüksége, csak azt várjuk el tőle, hogy híven teljesítse azt, amit reá bízunk.

— S midőn ezt türhetóleg befejezte, engedjük pihenni babérjain.— Melyeket a haza és birodalom bonyolult ügyei rendezése körül szerzett.

Néhány férfiú között folyt e beszélgetés Bécs egyik főrangú palotájában, tekintélyes főméltóságok között, kik közül három, egyenruhájok után Ítélve a katonai, kettő rendjelekkel diszitett, a diplomáciai karhoz tartozónak látszott.

— Tiszteljék önök koromat! szólott a diplomata finom mosolylyal.

— Hercegségednek bizonyára fontos okai lehetnek, hogy az ezredest ily melegen ajánlja.

— Valóban fontosak, felelt a hercegnek címzett férfiú, egy részét szerencsés voltam ennek már nagyméltóságtok előtt elmondhatni, a továbbiak elősorolásától kérem legyenek kegyesek fölmenteni.

— Hercegséged a fő, mi csak tagok vagyunk e fontos ügyben. Elfogadjuk ajánlatát, követjük parancsát.

— így! így tisztelt uraim ! Csakis összhangzó működés eszközölhet törekvéseinknek óhajtott sikert az összbirodalom javára.

— Várjuk hercegséged parancsait.

— Kérem tehát előlegesen, néhány pillanatig becses figyelmöket.

A tisztek szó nélkül hajtották meg magokat.

— Vihar borítja Európa egét, mely villámokat rejt méhében. Fájdalom, megújulva látom lelkem előtt ama szomorú időket, midőn egy félrevezetett nemzet fanatizmusa ellen egész Európának síkra kellett szállani.

A tisztek helyeslőleg bólintottak a herceg szavaira.

— Az -iki idők szellemét látom föltámadni, csakhogy sokszorosított alakban. Akkor francia forradalomnak nevezték, ma : világforradalom címet érdemel.

— Melyetffegyvereinkkel le fogunk verni.

— Hagyjuk ezt utolsó eszköznek altábornagy ur, ma fegyverrel csak szétszórnék a forradalmak égő zsarátnokát s annál nagyobb és messzebb terjedőbb lángot gerjesztenénk. Inkább másik tüzet gyújtsunk ellenében, hogy a két láng egymást eméssze föl.

A tisztek erre is készek voltak.

— Franciaországban fegyverrel akarták eloltani s lón, hogy üszkeit az egész országban szétszórták, melyek a trónt emésztették föl.

— Úgy van ! erősítették a tisztek.

— Franciaországban a katonaság a néphez állott, vélekedett egy német tábornok, nálunk a katonákkal bátran lehet a népet ostromolni. Legalább hadtestemről jót állok, hogy egy sem fog közülök a magyarokhoz átpártolni.

A herceg pillanatig gondolkozott.

— Lehet ! mondotta némi szünet után, hanem még mindig problematikus s azon célszerű politikai intézkedés eredménye, melynek következtében nálunk a katonaság soha nem saját hazájában van elhelyezve, hanem idegenben ; a magyar ezredeket például kiviszszük Lengyel-, Cseh-, Olaszországba és Ausztriába, ide viszont idegeneket hozunk be. Működő ügynökeink által a népet és a katonát bizalmatlanokká teszszük egymás iránt. Egy jöhető balkörülmények között biztosítva vagyunk, hogy saját fegyvereinket nem fogják ellenünk használni.

A tiszt urak ezt igen bölcs politikának tartották.

— De azért még sem merném őket legalább mostanában egymás ellen használni; eltekintve attól, hogy a magyar faj igen harcias szellemű.

Egy öreg táborszernagy mosolygott. Pár ezreddel s néhány ágyúval, úgymond, sakkban tudná tartani egész Magyarországot, hogy azok közül a sok szájasok közül egy sem merne moccanni.

— ön tábornok, túlbecsüli saját erőnket. Én szigorúan mérlegelem azt. S ne feledjék, hogy a magyar nemzet vérbetükkel irta föl vitézsége bizonyítványait a Habsburg-ház történetébe; s kitörendő harc esetén egyetlen egy sem lenne közöt-tünk, ki pillanatig is haboznék vérét és életét fölséges császárunkért föláldozni.

— Hercegséged meg akar bennünket félemliteni.

— Épen nem uraim, csak a valót akartam fölmutatni. Később lehet, hogy magam sem riadok vissza a fegyver használatától, de most kevésbbé akarom ezt igénybe venni, mivel egy férfiú áll az ellenünk megindult mozgalom élén, kinek lángszelleme, elragadó ékesszólása hódítóbb fegyvereinknél.

— Vesszen el ! zúgták a tábornokok.

— Végzetét ki nem fogja kerülni. Nagy agitátor, még nagyobb politikus vezér, és a legnagyobb szónok, kit valaha hallott a világ ! De nem próféta, a jövőt, mely reá vár, még csak nem is sejti.

— Majd el fogunk vele bánni.

— Csak mindent szép sorrendben. Most hagyjuk működni ! Ily emberre nekünk nagy szükségünk van. Ha a végzet őt nem adja nekünk, honfitársai közül kellett volna az övéhez hasonló szerepkörre valakit választanunk.

— Nem értjük hercegségedet.

— Ausztriának pénzügyei , fájdalom, napról-napra rendezetlenebbek lesznek s az úgynevezett fölvilágosodás korszellemének terjedésével naponként kevesebb reményünk van ahoz, hogy ennek egy részétMagyarország elvállalja, miután a magyarok ősi avult intézményeik következtében, melyeknek fentartására királyaikat is koronázáskor mindig föl szokták esketni : épen nem hajlandók.

A tiszt urak kedvetlenül bóhntgattak fejeikkel : igaz, úgy van !

— Most még kevésbbé, mint azelőtt, miután saját úgynevezett pénzügyminiszterük lesz, ki a rendes adón kívül bizonyára egyetlen fillért nem fog a mi ausztriai pénztárunkba küldeni.

— Válságos körülmények.

— Épen ezen válságos körülményekre helyezem számításomat.

— Fokozott érdeklődéssel hallgatjuk, mormogta az egyik tábornok.

— Minisztereink kérni fogják őket, hogy vállalják el az államadósságok egy részét, mit ők természetesen megtagadnak, akkor közbelép az ezredes, a horvát bán császári tábornok, esetleg altábornagy.

Az egyik katona zokon vette az ilyen soron kívüli előléptetést.

— Hogyan ? ö ily magas kitüntetésekben fogna részesülni ?

— A politika kívánja ezt. Mint ezredesnek igen csekély tekintélye lenne, mint tábornok, esetleg altábornagy szavainak, sokkal nagyobb súlya lesz honfitársai előtt, erre pedig nekünk nagy szükségünk van.

A tiszt urak összenéztek. Mi mindent nem akarnak azzal a bábbal az udvarnál ?

— Kérem tovább becses figyelmüket.

— Hercegséged állandóan leköti figyelmünket.

— A bán ekkor nyíltan föllép, s nemzete nevében kijelenti, hogy Magyarországnak ilynemű elszakadását Ausztriától veszélyesnek tartja nemzetére és az egész birodalomra nézve s miután a magyarok rá mit sem hajtanak, megkezdi a háborút.

— Fegyver és minden hadi fölszerelvény s ami legfőbb pénz nélkül, kérdezte a többször fölszólalt tábornok.

— Arzenáljainkban több, mint elég fegyver van fölhalmozva s gondoskodni fogunk, hogy azok, kik ügyünkért küzdenek, ezekkel el legyenek látva.

— És hogy ha a magyarok a vitéz "bán ur seregeit szétvernék ? Hercegséged épen csak imént méltóztatott említeni, hogy a magyar faj mily harcias.

E megjegyzést a legifjabb tábornok tette.

— Eltekintve, attól, hogy a magyarok egy pár ott maradt régi ezreden kívül, számbavehető katonája nincs : gondoskodni fogunk, hogy meglevő ereje is megoszoljék. Ott vannak a felvidéken a szlávok, az alvidéken Temesben, Torontálban és Bánságban a rácok, szerbek, Erdélyben az oláhok mindezen nemzetiségek mint ideiglenes szövetségeseink igen fontos és kitűnő szolgálatokat tehetnek részünkre. Csapatvezéreket és demagógokat, kik az illetőket folytonos izgatottságban tartsák, eleget találunk majd közöttük.

— Pórlázadás ! mormogta az egyik főtiszt.

— A cél szentesíti az eszközöket! mondotta a herceg, ki e megjegyzést hallotta. Ausztria nagyhatalmi állásáról van szó, altábornagy ur s a Habsburg-dinasztia jövőjéről, melyért semmi áldozatot nem lehet nagynak tartani.

— És ha e néplázongás, pardon ! népfölkelés nagyobb mérvű találna lenni, mint amilyennek azt a cél elérésére óhajtanánk, mi történik akkor ?

— Kezünkben az erő és hatalom, hogy azt korlátozhassuk, ha a magyarokkal elbánunk, a többiekről épen nincs mit tartanunk, főkép midőn vezéreik a mi embereink lesznek.

Most egy öreg táborszernagy szólalt föl.

— Katona vagyok, mondotta, s mint ilyen szólalok fel, ki kevéssé vagyok járatos a diplomácia sikamlós terén. Én ennyi előkészület, áldozat és harci lárma helyett nyíltan és határozottan lépnék föl, legelőbb is szétrobbantanám azt az úgynevezett magyar országgyűlést, néhányat a száj hősök közül főbelövetnék, vagy felakasztatnék, a többieket szétkergetném. Királyi biztosokat küldenék a megyékbe és törvényhatósági joggal biró városokba, aztán szükség esetén katonai karhatalommal mindent az előbbi állapotba helyeznék vissza.

— Az istenért, táborszernagy ur, hogy gondol ilyesmire ? Vérpadra vinni a haza legtekintélyesebb férfiait ! Ez főkép mai napság, ellenünk zúdítaná nemcsak Magyarországot, de egész Európát.

— És hát nem-e több vér fog folyni, nem-e több áldozat fog esni a hercegséged által ajánlatba hozott eljárás folytán.

— Valószínű, szólott az ősz diplomata mosolyogva, de mi akkor kezeinket mossuk és minden vért, mely kiontatott, annak fejére hárítunk vissza, ki mindezen zavaroknak okozója volt és ha a vérontás és polgárháború közepette föllépünk s fegyverünk hatalmával a régi rendet visszaálltjuk a birodalomban : mindazon hatalmaknak, melyek előbbi eljárásunkat kárhoztatták volna, elismerésöket a legnagyobb mérvben meg fogjuk nyerni.

— Nem szeretek a tűzzel játszani I mormogta a táborszernagy.

— Jellasich ezredes! jelentette egy szolgálattevő tiszt.

— Jöhet !

— Méltóztassanak velem parancsolni, szólott ez mélyen meghajtva magát a jelenlevő főméltóságok előtt.

A bán ur férfi korának teljes díszében és erejében állott az időben, barna arca piros, haja gondozott, fényes és fekete, habár ezek között nehány takargatott ősz hajszálat is lehetett volna már fölfedezni.

— Lépjen közelebb ezredes ur ! szólott a herceg pártfogói hangon, kezet nyújtva neki, melyet az mély meghajlással fogadott el.

Az ősz diplomata leültette választott hivét s miután hosszasan fejtegette előtte a jelen eseményeket, ezeknek nagy horderejét, következményeit, valamint azon eszközöket, melyekkel ezeket ellensúlyozni lehetne, kérdezte, ha váljon az ezredes ur hajlandó lenne-é ez ügyben karját és kardját a birodalom és a császári ház szolgálatára föltétlenül fölajánlani ?

Az ezredes sietett válaszolni, hogy odaadó készséggel ajánlja föl vérét és életét fölséges császárjáért

— Az ügy, folytatta a herceg, igen fontos és komoly, úgy katonai, mint diplomáciai ügyességet kíván, ezért szemelték önt ki erre első helyen, ő felsége a császár különösen az ezredes úrtól reméli ennek sikeres elintézését, mely közben lehet, hogy a magyar minisztériummal is összeütközésbe fog jönni.

Az ezredes ő császári fölségéért kész lett volna az egész világgal is szembeszállani.

— Lehet az is, hogy a politikai körülmények kényszerítő súlya következtében nyíltan kárhoztatni fogja a felség önnek tettét, de ezredes ur ezzel mit sem törődve, halad előre a kjelölt utón.

Az ezredes Ígérte, hogy egyetlen pillanatig sem fog ingadozni.

— És hogy működése annál nagyobb körre terjedjen és annál hatásosabb legyen, kegyes volt ő felsége önt soron kívül tábornokká s horvátországi bánná kinevezni, íme fogadja kinevezési okmányait.

A katonai méltóságok üdvözölték uj kartársukat. Magában mindenik azt gondolta : a nagy szamár !

Az ezredes arcán a kitörő öröm fénye szikrázott.

— Tábornok! Horvátországi bán! Katonai és polgári főméltóság !

Ez szép jutalom a burg parketjein szerzett érdemeiért.

— Megvárja azonban ő felsége, folytatta a herceg, hogy bán ur minden erejét és teljes munkásságát egyedül azon ügynek szenteli, melylyel megbízzák s melynek szerencsés megoldásától függ a birodalom sorsa.

— Esküszöm, hogy soha el nem szűnöm meg ezért működni.

— Fenyegetés vagy Ígéret által magát eltántorittatni soha nem engedi, rendeleteket, meghagyásokat, parancsokat senki mástól nem fogadéi, mint egyedül tőlünk, vagy magától ő felségétől.

— Soha ! Soha !

— A további részletes utasításokat egy pár nap alatt veendi bán ur ! Adja isten, hogy azon magas hivatal fokán, melyre önt egyedül fölséges urunknak császárunknak legfelsőbb akarata emelte, oly hasznos szolgálatokat tehessen a dinasztiának és a biro-dalomnak, minőket az önbe helyezett legmagasabb bizalom vár öntől. Isten önnel ! Isten önökkel uraim !

A tisztek magokat mélyen meghajtva távoztak. Legutoljára Jellasich bán, kinek távozásakor a herceg melegen szorította meg kezét. Aztán sokáig nézett a távozók után.

— Hitvány játékszer ! mondotta keserűen a bánra célzólag, melyet elővenni csakégető szükség kényszeritett ... De megalázlak téged te büszke magyar nemzet, folytatta, mig szemeiben, melyekben eddig a diplomáciai ravasz mosolya ült, a harag villámai gyuladtak föl, összetépem ócska alkotmányodat, mint hitvány rongyot. Metternich Kelemen nem maradt még adósa senkinek, legkevésbbé akar az maradni az általa mindig gyűlölt magyarnak. Meg kell törni ezt a gőgös és dacos fajt, mely mindig kiváltságaival, jogaival hozakodik elő, midőn a birodalom sorsáról van szó. De most, tette hozzá, el a hitvány politikával szép Amelinem, imádott nőm várakozik reám. Hozzá tehát szerelemtől dobogó keblére.

Nesztelen léptekkel indult a gazdag szőnyegekkel bevont termeken keresztül a hercegnő lakosztálya felé.

Fogadó szalonja előtt pillanatra megállott.

Belülről heves zokogás hallatszott.

A herceg megdöbbenve állott meg a szőnyeg ajtó előtt. . . Ott senki más nem lehet, mint neje. Miért sirhat ?

A fuladozó hangok közül szakgatott pár szó hallatszott ki :

— És én még sem tudok róla lemondani !

Metternich fölháborodva dörmögte :

— Úgy látszik, Ameline is játékszert keres magának !

XIV. A néptribun.

Március hó -án szolkatlan zaj és nyugtalanság uralkodott a fővárosban, valamely balesemény bekövetkeztét jelentvén.

— Hallottad ?

— Olvastad ? tudakolták a polgárok egymástól izgatottan.

— Ki bitté volna, hogy Bécsben csak játszani akarnak velünk ?

— Hogy igy akarják széttépni a királyi hódolat nimbuszát.

— Hogy a királyi szó csak farsangi tréfa volt, mely fölött most az illetők nevetnek.

— Fegyverre ! Fegyverre !

— Nem játszunk többé komédiát.

— Talpra minden magyar. Most már haszontalan a szóbeszéd !

Amott nagy csoport hallgatja egy néptribun előadását, ki egy odagörgetett hordó tetejéről tartott szónoklatot a sokasághoz.

— ügy van polgártársak, amint elmondottam, olyan igaz, minthogy Kenyeres János a nevem. Elébb mindent megígértek, mi meg olyan együgyüek voltunk, hogy mindent elhittünk nekik ! Most pedig mikor rákerül a sor, mindent letagadnak. Hogy is hihettünk nekik, mikor tudjuk, hogy milyen a német. . .

— Mindig huncfut! kiáltották többen a tömegből.

— De hát mit akarnak velünk megint Bécsben ? kiáltott föl egy pár hang zúgolódva.— Ugyan magyarázza meg nekik Kenyeres polgártárs, kiáltott egy hang.

— Elmondóm. Hanem aztán hallgassanak ki, ne kiabáljanak közbe, különben, tette hozzá fenyegetőleg, itt hagyom magokat, mint Szent Pál az oláhokat.

Erre többen nevetni kezdtek.

— Halljuk a szónokot! kiáltották többen.

— Példával magyarázom meg. Hát a pénzügygyei úgy állunk, hogy ha valaki példáUl fizetett eddig vagy frt adót, azt elvitték Bécsbe, oda adták a németnek, ki abból kötelet és láncot vásárolt a mi számunkra, mi pedig csókoltuk a kezet, mely ezeket reánk fűzte. Ha valakinek közületek érdemes polgártársaim fia van (nekem csak négy leányom van, isten bocsássa meg), a fiukat mind besorozzák katonának, aztán elviszik Pólyák vagy Taliánországba, ott szekirozzák velők, ha béke van a szegény népet, mig velünk itthon a németek, taliánok és polyákok csufolkodnak. De hát a nemzet végre belátta a hozzánk méltatlan helyzetet és hogy ez jövőben ne legyen igy, független, felelős magyar minisztériumot kiván a királytól, ami azt teszi, hogy ha már csakugyan kell adót fizetni, maradjon az a pénz saját országunkban, fordítsuk azt nemzeti célokra, ne a német használja föl, mert lássák polgár-társaim, ha én például ezt a húszast, melyet most fölmutatok, adóba fizetem : ha Bécsbe viszik, soha nem látom többet, de ha itthon marad, ismét visszakerülhet hozzám, újra az enyém lehet.

— De csak helyesen beszél.

— Nagy igaza van Kenyeres polgártársnak.

— Aztán, folytatta a népszónok előadását, hogy ha már fiainknak csakugyankatonának kell lenni, legyenek magyar katonák, maradjanak itthon hazájokban; minket védelmezzenek, nem a németeket.

— Mi is azt akarjuk !

— Igazítsa el kiki a maga baját, ahogy tudja.

— Nagyon helyes, mi is ezt óhajtjuk.

— Mert hát a múlt héten fönn voltam Pozsonyban, ott hallottam, hogy Kossuth a mi követünk és miniszterünk, kit az ur isten sokáig éltessen, épen ezeket mondotta csakhogy sokkal szebben, mintsem hogy azt én önöknek polgártársaim el tudnám beszélni.

— Csak ámítottak bennünket.

— Szégyen, gyalázat, ahogy játszanak egy nemzettel !

— Fegyverre ! Fegyverre !

— Most már saját katonáinkkal gyilkoltatnak berniünket!

Az egész nap ilyen és hasonló lázas izgatottságban folyt le.

Bekövetkezett az est.

Fáklyák lobogtak az éj sötétjében, népcsoportok s fegyveres nemzetőrök jártak fel s alá az utcákon, fáklyák lobogtak a szivekben, a szabadság eszméinek lángragyuladt fáklyái.

— Dér ist a Kéri! hangzott a háttérben sajátságos borízű hang, ezer forintot adnék, ha ezt ügyünknek megnyerhetném. Ez aztán az igazi népszónok. No majd megkísértem, hogy megvehető-e ?

A nép izgatottsága a szónok előadása folytán épen tetőpontjára fokozódott, midőn Klauzál, Szemere és Nyári odaérkeztek.

Szűnni nem akaró üdvriadozás hangzott fel, midőn a sokaság az ünnepelt hazafiakat, a felelős magyar minisztérium jelöltjeit megpillantotta.

— Halljuk a minisztereket !

— Halljuk Szemerét!

— Nyári Pál brszéljrn !

A népszónok Írszállott tribünjéről s intett Szemerénrk, a leendő minisztepolgártáésnak, hogy foglalja el helyét.

Szemrér nem vonakodott a néptribun után beszélni. Nagyon kereste az időben a népszerüségrt.

— Ti nrm vagytok mrgrlégrdvr a királyi válaszszal, tisztelt polgártársak, kezdette beszédét.

— Nem tud ám arról srmmit a király.

— Gonosz tanácsadói akarnak azzal bennünket kijátszani, replikázott egy-két elégületlen a népből.

— Vesszenek !

— Halál reájok !

—Miniszterelnökünk, folyatta a szónok, úgy nyilatkozott a hirválaszra vonatkozólag, hogy az sem a nemzet törvényes igényeinek, sem az országos rrndrk méltányos várakozásának ígért nem tesz.

— Igaz ! ügy van ! harsogta a hallgatóság.

— Azért mindrn további indokolás nélkül arra kéri a fönségrs nádort, hogy hathatós közbenjárása által a királyi válasznak oly módoni átalakítását rszközöljr, hogy beváltassék ő felségének ama szava, miszerint Magyarországnak függrtlrn frlrlős minisztériumot kíván adni, mi ha meg nem történik, úgy maga mint társai nevében kinyilatkoztatja, hogy a felelős miniszterelnökségrt el nem fogadhatja.

— Éljrn Batthyány Lajos ! harsogott a tömrg.

— A nádor ő fönségr Batthyány szavaira frlrlvr, kérte a misztereket, hogy ily végzetszerü pillanatban ne mondjanak le azon frlettr fontos hivatalról, melyet őkrt az egész nemzet bizodalma hívta-e s ő fönsége ünnepélyes szavát adta, hogy azon észrevételeket, melyeket a felelős miniszterek ez ügyben vele közölnek, nemcsak előterjeszteni, de keresztül vinni is fogja és ha kell állását is függővé teszi tőle.

Hogy ne lelkesedett volna föl ily hazafias szavakra a nép.

— Éljen István nádor ! harsogott ezer és ezer üdvözlő hang.

Végül meg kell még említenem Kossuth nyilatkozatát.

Újabb még viharosabb, szűnni nem akaró éljenzés hangzott föl.

— Midőn, úgymond a szónok, a kerületi ülésben arról volt szó, hogy váljon a bécsi leirat újra fölolvastassék-e ? nagy hazánkfia következőleg nyüatkozott : Azt gondolom uraim, hogy eleget hallottunk, midőn kétszer hallottuk azt s e két felolva-sás teljesen elegendő volt arra, hogy minden becsületes ember határozott véleményt képezzen magának a dologról. Hogy ezen leirat lázitó gúny s könnyelmű játéküzés a trónnal és hazával : azt akarják, hogy a magyar független minisztérium Budán ne legyen egyéb, mint alacsony postahivatal, mint volt a helytartó tanács. És ezen emberek nem gondolnak az ausztriai ház jövőjével, nem a polgárvérrel, mely ily eljárás után patakokban fog folyni. Ugyanazon percben, midőn a király kimondotta, hogy felelős magyar minisztérium lesz, előállanak a királyi szó szentségét megnyirbálni, nem kiméivé azon nimbuszt, nem azon pietást, melynek a királyi név körül lengeni kell ; ha csak azt minden fénytől és tekintélytől meg nem akarjuk fosztani s oda viszik a dolgot, hogy a nép hitét veszítse a királyi szó iránt. Ezeket látva, lelkem mélyében megbotránkozom, hogy Bécsben még most is a Hardigok, Windischgraczek s Istentudja, hogy még kiknek befolyásától függenek dolgaink. S olyan embertől, ki éveken keresztül a lélekvásárlás gyalázatos eszköze volt, minek következtében teljes bizalmat helyez ugyan a főherceg nádornak férfias elszántságába s reméli, hogy a nemzetnek ünnepélyesen adott szavát a legrövidebb idő alatt beváltja, de ha ez nem történnék : vessenek számot magokkal, kik ennek okozói voltak.

— Éljen Kossuth !

— Éljen Szemere !

Viharos tüntető éljenzés fogadta Szemerét, midőn a rögtönzött szószékről lelépett, vállaikra vették s éljenriadozással körül hurcolták.

A népáradat azonban nem elégedett meg ennyivel, még többet is akart hallani :

— Halljuk Nyárit ! harsogta ismét a népáradat.

— Igen, halljuk Nyárit !

Nyári végre is, bár nem szívesen engedett a nép kivánságának.

Fölállott a rögtönzött szószékre.

— Veszély borult, úgymond, hazánk egére. A szabadság, melyért március . óta küzdünk, meg van támadva. Ébren kell lennünk, készülnünk kell, de azon meggondolással, hogy itt nem egyes város, ha-nem az egész nemzet forog kérdésben ; nem szabad tehát elhamarkodnunk a dolgot, s éléstünkkel tán az egész nemzetnek sírját megásnunk. Be kell vámunk az alkalmas pillanatot, midőn elkészülve léphetünk a harci sorompóba, jogaink s a nemzet szabadságának kivivására. Az éj sötétjében ne rohanjunk bizonyos veszélynek. Legyünk csendben, de ébren. Éljen a haza !

Midőn a szónokok a népáradat éljenzéseitől kisértetve távoztak : Kenyeres uram ismét elfoglalta előbbi helyét.

— Minekutána tehát, mondotta fontoskodó képpel, a körülmények úgy állanak, amint azokat a tisztelt polgártársak megmagyarázták s miután most már mi ezen úgy sem segíthetünk : oszoljunk szét szép csöndesen. Van sok derék okos emberünk, majd őrködnek azok városunk és nemzetünk felett !

S a polgárság tomboló éljenriadozás között oszlott szét.

— Éljen Kenyeres polgártárs, kiáltott egy pár tisztelője a népszónoknak, többet ér ő nekünk, mint akármely miniszter !

— Nem kell félni, mig ő őrködik felettünk !

— Szamarak vagytok ! kiáltott vissza Kenyeres uram. Én csak közlegény vagyok Kossuth táborában, kit az Ur Isten sokáig éltessen !

— Szólani szeretnék Kenyeres úrral ! e szavakkal állította meg egy ismeretlen férfi a népszónokot, midőn az távozni akart.

— Mit akar ön ? kérdezte az érdemes férfiú az ismeretlent.

— Hallottam önt Kenyeres ur, mondotta ez tört magyarsággal, ön igazán nagy férfiú.

Kenyeres uram, úgy látszott, hogy egészen megszokta már az ily közönséges dicsérgetést.

— Mások is mondták ezt már.

— Nem kötnénk barátságot egymással. Kenyeres uram végig nézte emberét.

— Nem ismerem önt/nem barátkozom ismeretlenekkel.

— Válthatnánk egymással előlegesen is nehány jó szót.

— Az sem volna lehetetlen, polgártárs.

— Nem lenne kedve benézni az Arany kézhez« egy pobár borra.

Kenyeres uramnak az igazat megvallvamár rég kiszáradt a torka. Nem volt ellenére a szives meghivás.

Karöltve indultak tehát a nevezett bor és sörcsarnok felé.

Jó két óra múlt, midőn Kenyeres uram villogó szemekkel s kissé ingadozó léptekkel hagyta el az ismerkedési helyet.

— Igen, dörmögte magában, érzem, hogy nagy tettekre vagyok hivatva, hogy rendeltetésem polgártársaim előtt a szabadság zászlóját elől vinni. Ö mondta ezt, kit maga Kossuth küldött hozzám, ő emlékszik reám, aki őt fogsága alatt többször meg-látogattam. Hogy is ne emlékeznék Kenyeres Jánosra, levelet is vittem tőle a postára. Ezt az én derék polgártársamat tehát ő azért küldötte hozzám, hogy ne utasitsam vissza bizalmát, legyek vezére a népnek, mely annyira hallgat reám. Hát hogy ne hallgatna ! Akár ezt a fészket felgyujtassam, dörmögte fejével az »Ujépület« felé intve, mely mellett épen elhaladott, ha Kossuth parancsolja, ö nagy ember, de azt is tudja mindenki, hogy Kenyeres János sem utolsó ! No majd meglássa, hogy mit tehetünk. Lesz macskazene akár Lederernek, akár magának a nádornak, ablakait is beverjük — hm — hát miért ne?Akár magát a nádort is elfogjuk, ha a haza azt parancsolja. Mert a haza az első, azért hát éljen Kossuth Lajos ! Mert ő is első ! Ö sem második !

S erősen tántorgó léptekkel haladt a néptribün az utcákon, rekedt hangon kiáltozva zavaros gondolatai közé egy-egy csöndes élj ént

XV. A rendezők.

Az »Arany kéz« bor- és sörcsarnok nagyon látogatott, de egyszersmind gyanús helyiség volt -ban.

Nagyon vegyes vendégek szoktak különben benne megfordulni, katonák : horvátok, szerbek, csehek, oláhok, olaszok, kik közül különösen a három előbbi mindig görbe szemmel nézett egy-egy magyar katonára, ha az ide betévedt. Minek zavarja az ő mulatságukat. A pincér horvát, a csapos cseh, hát a magyarnak mije van az »Arany kéz«-ben ? Semmije. Maga a főpincér német. Egy kukkot sem tudott magyarul, nem is akar tudni. De azért vendéglője csaknem mindig telve van. Vannak itt a másik teremben iparosok, kézmunkások, kereskedősegédek, kisebb hivatalnokok ! Néha még egy-két egyetemi tanuló is betévedt ide. Tehát eléggé vegyes társaság volt benne. Épen nem valami arisztokratikus.

Az »Arany kéz« vendéglő tulajdonosa középtermetű őszbeborult férfiú volt, ki már a francia hadjáratban mint ifjú volontár (önkéntes) vett részt. Egy vesztett ütközetben elfogatván, mint hadi fogoly három évig tartózkodott Párisban, ahonnan a béke megkötésekor sok csodálatos eszmével megtelve érkezett vissza hazájába.

Félegyházi Péter uram aztán itthonn azon eszméket kezdte terjeszteni, melyeket Párisban hallott, de megérteni nem tudott, mint veszedelmes elvű és gondolkodású egyén előbb befogatott és börtönbe záratott, honnan azonban, miután az orvosok egy-hangú véleménye szerint nem egészen betudható állapotban volt, a pesti irgalmasok elmekórházába szálllttatott, ahonnan is egy év múlva elbocsáttatván, a fővárosban telepedett le, hol az »Aranykéz« vendéglő özvegy tulajdonosnéjával ismeretséget kötvén, rövid idő múlva ennek keze és szive birtokával egyszersmind az üzletet is átvette.

Félegyházi uram vendéglője az akkori mozgalmas időkben csakhamar keresett és látogatott lett, elégületlen munkások nyugtalan szellemű kézművesek, merész gondolkozásu iparosok, kisebb üzlettulajdonosok esténként mind Félegyházi uramhoz mentek, kinél nemcsak kitűnő jó bort, frissen csapolt sört találtak minden időben, hanem kivel gondolataikat és eszméiket is kicserélhették s kitől mint világlátott és sokat tapasztalt embertől bármely ügyben is fölvilágositást, vagy útbaigazítást esetleg jó tanácsot is nyerhettek.

Voltak ugyan rágalmazó nyelvek, kik azt állították, hogy Félegyházi uram a vendéglőjét látogató vitéz katonaság előtt egészen más eszméket penget, mint aminőket polgártársai között hirdet, miből azon-ban valószínűleg csak annyi volt igaz, hogy mig egy részről számos és érdekes kalandjainak elbeszélésével mulattatta őket, más részről az illető vitéz férfiak irányában oly udvarias volt, hogy külön pincért tartott számukra, saját nemzetiségűt, aztán hagyta őket bármit beszélni s nemcsak hogy soha nekik ellent nem mondott, de sőt legtöbbször, úgy látszott, hogy maga is egy véleményen van velők.

Mindezek folytán Félegyházi uram vendéglője valódi gyüldéje volt a vitézkatonaságnak, kinek becsületes magyar nevét saját nyelvük idiómája szerint átalakították »Fliegelheiszra«, mit az illető csak mosolylyal fogadott.

Az -iki áprilisi napokban különösen szokatlanul élénk volt az ő üzlethelyisége.

Kenyeres János uram a fönebbi szakaszban említett utcai eseményeket követő más napon este magánosán üldögélt Félegyházi uram vendéglőjében egyik elkülönített udvari kis szobájában, unatkozását egy-egy pohár sör elfogyasztásával űzvén el. ügy látszott, hogy valakire várakozott.

Nagy ezüst zsebóráját időszakonként kikivonva zsebéből, megnézte azt.

— Fél kilenc ! mormogta maga elé, de talán nem is jól emlékezem hogy mára mondotta-e ? Különben még van időm várni.

E pillanatban kopogtatás hangzott az ajtón s a szabad jelzésre belépett Kenyeres uramnak tegnapi ismerőse.

— Üdvözlöm Kenyeres ur, derék polgártárs ! ön nemcsak jó hazafi, nagy szónok, hanem egyszersmind igen pontos ember.

— Mindig az voltam. Az én adott szavam váltó, mindig fizetem a kijelölt időben. Jó hogy eljött tisztelt uram is. Már kezdettem unni a várakozást.

— Nagyon el voltam foglalva. Szemere hivatott magához halasztást nem szenvedő igen fontos ügyben. Most itt vagyok. Remélem, hogy önnek polgártárs lesz még egy órácskája, mig ügyünket rendbe hozzuk.

— Igen, időm van. Ma semmi nevezetes nem történt.

— De majd fog történni rövid napok alatt.

— Magam is azt hiszem.

— Amikor az ön népszerűségére és te-vékenységére kiváló szüksége lesz a hazának. Megismertetemjönt Szemerével, ki azt mondta, hogy ön a mai mozgalmas időkben nélkülözhetetlen.

Kenyeres uram alakja kezdett fölmagasodni, már rég gondolt ő valami üyet szerényen magáról, csak hogy nem merte azt még magának is bevallani.

— Tudja-e azt Kenyeres polgártárs, hogy nagy baj fenyeget bennünket.

Kenyeres uram be nem vallotta volna sokért, hogy a mai napon semmi nevezetest nem hallott.

— Homályos fenyegető hirek keringenek, úgymond.

— Jól hallotta ! az utolsó betűig igaz.

— Elég sajnos, mondotta Kenyeres uram, azonban maga sem tudta, hogy mi a sajnos.

— A katonaságot ellenünk lázitják.

— Rég mondottam, hogy vigyázni kel reájók.

— Aztán lőport és ágyukat küldenek Horvátországba.

— Nem kell engedni. Meg kell akadályozni.

— Már megtörtént. Derék nemzetőreink ébersége, kik ezt észrevették, nagy veszélytől mentette meg a fővárost és hazánkat.

— A haza hálájára érdemesek vitéz nemzetőreink.

— A nép el van keseredve a hazaáruló katonai főparancsnok ellen.

— Nem ok nélkül.

— Se hangulatának azzal akar kifejezést adni, hogy éji zenét akar neki adni !

— Éji zenét ? csodálkozott Kenyeres uram. Hisz ezt . . .

— Érdemért szokták adni ! Ugy-e ezt akarta mondani ?

— Igen is, valami ilyet akartam mondani. És úgy is tartom, hogy ez nem is lehet különben.

— Van azonban bizonyos neme az éji zenének, polgártárs, amit köznyelven : macskzenének neveznek.

— Aha ! jól ismerem !

Soha nem hallotta hirét. Azelőtt évtizedek alatt nem volt Pesten macskazene.

— Holnap estére a várparancsnok urnák kellene ily neki illő zenét rendezni.

— Meg fogja kapni.

— ön bizonyára találni fog vállalkozó ifjakat.

— Rám kell bízni uram. Én értek hozzá.

— íme néhány forint a költségek fedezésére.

— Micsoda ? pattant fel Kenyeres uram, pénz ? Mire ez a pénz ? Én becsületből teszek valamit, nem pénzért, mondotta a nagyra hivatott férfiú egészen indignálódva.

— De Kenyeres ur gondolja meg.

— Meggondoltam. Nem adom el a lelkemismeretemet pénzért.

— önnek dologi kiadásai is lesznek, a felszerelési eszközök : dobok, trombiták, csörgők, fütyülök, sípok és a többi. Ezeket nem adják ingyen egy boltban sem.

Kenyeres uram kevés ideig gondolkozott.

— Hát igaz ! mondotta aztán, erről megfeledkeztem ... De hát ha csakugyan szükségesek . . . Nem bánom, mondta végre félig vonakodva. Ebből vásárolhatok ? kérdezte aztán midőn barátja egy csomó bankjegyet csúsztatott markába ?

Az illető megnyugtatta jó barátját.

— Mind elköltheti ön, csak gondoskodjék, hogy minél több résztvevő legyen.

— Abban nem lesz hiány. Hanem hát nem fog ebből valami baj származni ? aggályoskodott Kenyeres uram.

— Ki merne a nép ellen valamit tenni ?

— A főhadkormányzó.

— Most már ő is leszállott katonai trónusáról, vele is a honvédelmi miniszter rendelkezik.

— így van az jól. Otthon parancsoljon a német, nem minálunk. Hanem ebben a macska muzsika dolgában talán mégis jó lenne másokat is megkérdezni.

A polgártárs ezt habozásnak vette.

— Fél ön ?

—Nem. Hanem mégis szeretném tudni.

— Mit szeretne polgártárs tudni ?

— Hogy váljon ez tudtával van-e neki?

— Nem értem. Kinek ?

— Kossuth Lajosnak.

— Hogy ne volna, sőt egyenesen ő bízott meg, hogy eljárjak benne.

Kenyeres uram úgy találta, hogy e felett mégis csak gondolkodni kellene.

— Egy kis utcai tüntetés az egész. Mi volt ehez képest a szabad sajtó vagy a Táncsics kiszabadítása meletti tüntetés ? vélekedett az uj ismerős.

— Mert hát a törvényekben ki van mondva az is, hogy az idegen katonaságot vigyék el tőlük, a magyar ezredeket pedig hozzák haza, mégis csak itt vannak a németek és úgy viselkednek, mintha ők lennének az urak és örökösen itt akarnának maradni. Ezért húzódozom egy kissé ettől a dologtól.

— Ezzel egyúttal azt is megmutatjuk nekik, hogy mennyire nem szeretjük őket. És ez siettetni fogja távozásukat.

— Értem már uram ! Ne féljen, meghívjuk mi nekik az indulót, azt£n útilaput kötünk talpuk alá, hogy mind a vízig szárazon.

A toborzást a sörcsamokban mindjárt megkezdheti Kenyeres polgártárs.

— Akár itt összeszerzek mindjárt anynyit, melylyel a működést meg lehet kezdeni.

— Tehát Isten önnel ! A viszontlátásig!

Mig Kenyeres uram a résztvevőket verbuválta a holnapi mulatsághoz, érdemes társa kész levelet vett elő tárcájából. Még egyszer átolvasta azokat, ha váljon nem feledett-e ki belőlök valamit.

Az egyik eképen hangzott:

— Biztos tudomásom van a felől, hogy holnap este a népsöpredék nagy utcai tüntetést akar rendezni Budán, a katonai főparancsnokság ellen. Rendőrségünk nem hogy gátolni igyekeznék a botrányt, de sőt tudomást sem akar róla venni. Egyedül a katonaság erélyes föllépése vethet gátat a demagógia féktelenségének.

Névaláírás nem szükséges ha akarja elhiszi, ha nem ? Az sem a mi bajunk.

Kivül pedig a levél címezve van :

— Báró Lederer Ignác cs. kir. lovassági tábornok és várparancsnok úrhoz.

így ! Most e levelet postára ! A várparancsnok bizonyosan erélyesen fogja a tisztelgő urakat visszautasítani. Ebből nagy zaj, zavar, sebesülés és isten tudja még, hogy mi más keletkezhetik. A harangokat félreverik, a nemzetőrségnek riadót dobolnak. Futkosó emberek kiabálják, hogy a német katonaság gyilkolja a népet. Erre a főváros fellázad, a lázadás elnyomására a magyar kormány nem lévén képes, királyi biztost kell Bécsből küldeni ki katonai karhatalommal fog mindent rendbehozni, s a régi rendet helyreállítani. Én pedig a hercegtől hercegi jutalomban fogok részesülni. Ezért hurráh ! Kenyeres polgártárs. Háromszoros hurráh ! Éljen Kossuth Lajos !

XVI. Az éjjeli macskazene.

Május -én általánosan el volt terjedve a hir a fővárosban, hogy valamely tüntetés van készülőben.

Hogy azonban mikor akar ez lenni s ki ellen, arról senki semmi bizonyosat nem tudott mondani.

A szárnyaló hírek igen homályosak voltak, annyira, hogy sokan az egészet mende-mondának, kósza hírnek tartották, milyenek az időben csaknem minden nap, hol itt, hol amott merültek fel.

így vélekedtek azok is, kik talán, ha biztosabb tudomásuk lett volna a dolog felől, erélyes föllépésük által azt megakadályozhatták volna.

Fönnevezett nap estéjén óra tájban nagy néptömeg indult Pestről Budára.

A homályban egy férfiút lehetett látni, ki mint rendező járt-kelt a tömeg között, utasításokat osztogatva.

— Maga Kenyeres polgártárs, suttogta társához, jelt fog adni trombitájával, amikor aztán megkezdődik az egész játék sípolás, fütyölés, dobolás, trombitálás, kiabálás és mindenféle riadozás egyszerre elkezdődik.

— Nem tudom, ha váljon nem lesz-e ebből valamely baj ? A katonasággal még sem jó kikezdeni. Nem jól érzem magamat.

— Mint újonc a csata előtt, ön fél Kenyeres polgártárs !

— Nem én. Akár a kaszárnyába menjek s eldaloljam nekik az uynótáC: »Osztrák ármány« nem szabad a népet bántani.

— Igaza van ! Hát akkor csak előre ! Nemsokára ott leszünk. Különben ügyeljünk, hogy minden a lehető legnagyobb csendben haladjon. így lesz a meglepetés tökéletes.

Lassan, csöndesen haladott a tömeg, útjában mindig növekedett, mint hegyről leszakadó hógörgeteg.

Háboritlanul érkeztek föl a Szent György-térre, hol a katonai kormányzó lakása volt.

Holdvilágtalan sötét éj volt, s a tömeg hullámszerű lassú moraján kívül semmit nem lehetett hallani vagy látni, mi valamely vésznek előhírnöke lett volna.

A katonai kormányzó szobájának utcára nyíló ablakai sötétek voltak, egyedül kettőből derengett ki némi homályos fény.

Midőn a tömeg megérkezett, e két ablak is hirtelen elsötétült.

A parancsnok is lefeküdt. Annál jobb.

Egyszerre előbb egy jeladó trombita éles hangja süvöltött a téren keresztül, amire fülsiketítő pokoli zaj keletkezztt; mindenféle csengő, bongó, zörgő, dörgő eszközök, üvöltés, kiabálás, sikoltás, zürlármája nyávogó állatok hangjaival. Az ember majd bele siketült.

Egyetlen percig tartott az izetlen tréfa. A következő pillanatban katonai trombita riadó hangja s dobpergés hallatszott, egyszerre mindenfelől, mintha a földből nőttek volna ki lovas és gyalog katonaság rohant a fegyvertelen és védtelen népre.

A katonai kormányzó zárt kapuja kinyílott s innen, valamint a közeli kaszárnyában teljes fölszereléssel elrejtve tartott katonaság kirohanva, éktelen káromlások között támadta meg a népet.

Sikoltozás, jajveszékelés váltotta fel az előbbi zajt.

— Vissza ! Meneküljön, aki tud, akinek kedves élete ! kiáltások hallatszottak.

S a megriadt népség mindenfelé menekülve rohant, de mindenütt villogó szuronyok és csattogó kardokkal találkozott. A vasasok közé vágtattak a népnek s lovaikkal tipratták, gázolták őket.

Nők, gyermekek s mindenféle vegyes nép, kik csak kíváncsiságból vettek részt a tüntetésben, nyomattak, taposhattak agyon s kaptak életveszélyes sebeket.

S a titkos fölbujtó Kenyeres János uramnak, tisztelt polgártársa, kinek e tüntetés rendezésében a legfőbb érdeme volt, biztos helyről, egy távoli kapuból nagy elégülten szemlélte a mészárlást.

A bor és pálinka által feltüzelt, fanatizált katonaság mindenütt utána sietett a menekülőknek, szúrva, vagdalva, tiporva őket oly barbár módon, milyet egymással hadat folytató civilizált állam harcosainak sem enged meg a humanitás.

— Ezer tüzes menykő, most mindjárt magam is pórul járok ! kiáltott föl az érdemes férfiú, a főfő rendező midőn látta, hogy a katonaság az ő biztosnak hitt szemlehelyéhez sietve közelit.

S gyors léptekkel futva menekült a közelgő kardok és szuronyok elől. Bakák, vasasok, akit elől-utól találtak, senkit sem kíméltek.

— Da ist auch a Kéri ! kiáltott az egyik vitéz, midőn az elbuva settenkedő rendezőt meglátta s kardjával sötétben felé suhintva, ketté szelte koponyáját. . .

Pesten épen olyan, sőt talán nagyobb volt a riadalom, midőn a történteket meghallották.

Az a hir lett elterjedve, hogy a katonaság kitört a várból és sebes roham léptekkel közeledik a város felé, melyet egy váratlan éjszakai támadással el akar foglalni, az ellenállóikat levágja, vagy szétkergeti, már a hajóhidat is elfoglalta,.

S lón nagy riadalom és zavar.

A tornyokban a harangokat félreverték, dobok, trombiták riadót zúgtak, a kaszárnyákban levő katonák teljes fölszereléssel mind készenlétbe helyeztettek, a nemzetőrök föl s alá futkostak az utcákon, századonként, zászlóaljanként sorakozva, s össze vissza beszélve mindenfélét a katonaság rémtetteiről.

Az uri-utcában a forradalmi csarnok előtt nagy néptömeg verődött össze, kik zavartan kiabáltak mindent össze-vissza.

— El vagyunk árulva.

— Legyilkolnak bennünket a cseh és német katonák !

— Katonai forradalmat rendeztek !

— A várfalakon az ágyukat a városnak szegezték.

— össze akarják lövetni a fővárost !

— Föl fegyverre ! Föl vitéz nemzetőrök !

— Fegyverrel kell visszaverni a fegyveres erőszakot!

— Agyukat nekünk ! El a neugebáudba ágyukért !

A nép zajos zúgása közé vegyül mindig erősebben, mindig rémesebben a féfrevert harangok zúgása.

Budáról terjedt a vész Pestre, a zaj lárma, kiabálás ellenben Pestről Budára.

Meghallották ezt a királyi palotában is, hol abban az időben István főherceg, mint a király helyettese lakott.

A legelső vészhangok hallattára azonnal fölugrott ágyából és sietve felöltözött.

Derült homlokára a mély gondnak fellegámya borult.Mélyen felháborodva szólott segédtisztjéhez.

— Siessen ön előre, s vigye és adja át parancsomat a vezetőnek : a katonaság azonnal vonuljon vissza a kaszárnyákba, a legsúlyosabb megtorlással élek az ellen, ki nem engedelmeskedik.

A minisztérium üléséből pedig Perczel Mór küldetett ki, hogy a forrongó kedélyeket csillapítsa.

Midőn Kossuth a minisztertanácsból hajnalban lakására tért, asztalán levelet talált, melyben ezt irta a névtelen.

— És még sem hiszi ön uram, hogy önökkel a bécsi kormány a leggaládabb játékot űzi, egyelőre a katonaságot használják föl, provokálják önöket ezzel, és ha magokat védik : mint lázadókkal bánnak el velők.

Kossuth arcán kínos fájdalom vonaglott keresztül.

— Nem ! kiáltott föl mély elkeseredéssel, nem akarok polgárháborút idézni föl nem vonhatom ki a kardot, melynek éle oly sok polgártársam életét olthatná ki. Síi tűrni és várni fogunk, de hogy ha elleneink magok gyújtják föl a háború fáklyáját : kénytelenek vagyunk védekezni, és akkor ítéljen ügyünkben a legfőbb biró, az örök Isten, mi utolsó emberig fogjuk magunkat védeni !

XVII. A kalandok hőse.

Hogyan Agatha ? Mit keres kegyed itt ? kérdezte a »kedves bán« meglepetve, midőn a hercegnő bizalmas komomája hozzá belépett.

Agatha előadta a hercegnő izenetét.

A bán ur szemei örömfényben ragyogtak. a múltra, midőn ő esedezett a hercegnő előtt, hogy ajándékozza meg egy boldog negyedórával, hallgassa meg szive legforróbb lángoló érzelmeit és az hidegen, büszkén, csaknem megvetőleg utasította el magától.

Szinte kedve lenne most ezt hasonlóval viszonozni.

De nem ! Az ő szive most is oly égő lánggal lobog, mint félév előtt, midőn a hercegnő jéghideg szavaival örökre el akarta annak tüzét oltani.

Igaz ! Akkor ő még csak egyszerű ezredes volt. Most horvátországi bán és tábornok. Kit akkor a hercegnő magához igen kicsinynek tartott, most már szerelmére méltónak találja ?

Agathához fordult :

— Hódolattal csókolom a hercegnő kezeit. Semmi esetre sem maradok el.

Egy aranyat csúsztatott a leány kezébe.

Éji órakor a bán, ugyanazon teremben, melyben néhány nap előtt a hercegnő Kossuthot fogadta, várakozott lángoló szívvel, égő szenvlélylyel a hercegnőre.

Rövid percek múlva csakugyan belépett ez.A hercegnő talán soha nem volt oly tündérszép, mint épen e pillanatban.

Ha a bán szivében valaha gyöngédebb érzelmek lángja gyuladott volna föl a fiatal csudaszép nő iránt, e pillanat, e bizalmas együttlét a csekély szikrát óriási tüzzé gerjesztette volna.

Arca az átlátszóságig fehér volt, melyen valamely gyönge rózsaszínű pir volt elömölve, szemei sokkal fényesebbek és ragyogóbbak voltak, mint azon brilliáns diadém koszorú, mely fürtökben függő dús hajzatát összetartotta.

A bán urat egyedül uj méltóságának gondolata tartotta vissza, hogy a tündérszép nőnek lábai elé ne boruljon.

Hevesen ragadta meg kezét s tüzes csókokkal borította.

A hercegnő nem vonta azt vissza, nem haragudott érette, sőt az a gyöngéd mosoly, mely ajkain lebegni látszott, a bán urat még többre is bátorította.

— Parancsolni méltóztatott velem hercegnő ?

— Kérettem kedves bán fontos ügyben.

Mi fontosabb, mint a SZÍV ügye ! gondolta a bán magában.

— Foglaljon helyet bán ur, mig előadom kérelmemet.

— Igen nagy örömömre fog szolgálni hercegnő, ha parancsa teljesítése által kimutathatom, hogy azon lángoló érzelem, melyet a megismerés első pillanatától fogva fölgjnijtott keblemben, most a kínzó vágy s égető szenvedély gyuanyagától táplál- tatva, még sokkal izzóbb lánggal lobog !

A hercegnő mosolygott. Talán azt gondolta : jó ha e láng ez időszerint ki nem alszik/sőt a remény fuvalló szelétől még nagyobb hőfokra gerjesztetik.

— Erről később szóljunk kedves bán,most mindenekelőtt hallgassa meg kérelmemet

— Parancsára állok hercegnőm !

— ön gyűlöli Kossuthot nemde ?

A bán zavarba jött. Miért e kérdés ?

— Hercegnő asszonyom !

— Egyenes és őszinte feleletet várok, bán ur !

— Ki ne gyűlölné őt nálunk ?

— Szivemben kiolthatlan boszut esküdtem ellene és egész nemzete ellen.

A bán meg volt lepetve.

— Hogyan hercegnő asszonyom ? Magasságod, ki azelőtt annyira szivén hordozta a magyarok ügyét, minden körülmények között és csak legújabban is any- nyira magas pártfogásába részesítette az érdemetleneket. . .

— Nézeteim azóta részben változtak, részben módosultak bán ur !

— Aminek én, mint fölséges uramnak és császáromnak hódoló hive, a legnagyobb mérvben tudok örvendeni.

A hercegnő nemes arcán gunymosoly vonult keresztül.

— Most már, folyatta a hercegnő, teljesen meg vagyok győződve, hogy Magyarország erővel csikarta ki ő fölségétől az úgynevezett -iki szentesített törvényeket.

— Igen is erőszakkal. És én bátor voltam már előzőleg ily véleményemet nyilvá- nitani ; és épen ezért mi is erővel fogjuk azokat visszavenni.

— S meg fogják büntetni a lázdókka !

— A törvény tiszteletet parancsol mindenkinek s kik ezt megtagadják, magoknak tulajdonítsák a megtorlás szigorát, mely őket sújtani fogja.

A hercegnő lángra gyulladott arccal, villámló tekintettel adta elő a bánnak sérelmét.

— Készséggel állok rendelkezésére hercegnő asszonyom, ahogy méltóztatik parancsolni. E Kossuth ugyan megérdemelné, hogy példaadás végett ott, ahol elfogják tüstént agyonlőjék, de hát ez sem baj, ha ide hozzák. Van az övéhez hasonló esetekre elég példa azt hiszem, hogy Frangepán és Zrínyi is itt ítéltettek el, pedig ezek csak valamivel különb emberek voltak, mint egy közönséges prókátor. Ami pedig a többit illeti, csak méltóztassék kegyelmes hercegnő azokat rám bízni ; majd elbánok én valamennyivel !

— Számítson köszönetemre bán ur !

— Köszönetére hercegnő ? És hogy ha én ezzel nem elégedném meg ? Ha szivem ennél többet óhajtana ?

— Bán ur azt ígéri, hogy nekem bizonyos szolgálatot fog tenni. Mihelyt igéretót beváltotta, szólhatunk az ön jutalmáról.

S hercegnő asszonyomnak gazdag szive nem nyújtana nekem, legalázatosabb hódoló szolgájának némi csekély előleget.

A hercegnő megsemmisítő teintetet vetett a bánra.

— Előleget bán ur, csak egészen közönséges egyének szoktak adni, minket ez alól fölment társadalmi állásunk. A mi adott szavunk kötelezvény : noblesse oblige ! A nemesség kötelez.

— De nem oltja ki a SZÍV lázas érzelmeit.

— Melyeket az észnek kell kormányozni. Emeljen addig bán ur nemességéből védfalat szenvedélyei ellen, ha ezek netán tulcsapongani akarnak az engedett korlátokon.

— Hercegnő asszonyom gúnyt üz érzelmeimből.

— Szolgálatért jutalom, ígéretért ígéret bán ur ! Ha beváltotta ígéretét, kérheti jutalmát. Addig Isten önnel!

— Hercegnő asszonyom ! suttogta a bán félig kérő, félig boszankodó hangon.

— Parancsol bán ur !

— Kegyelmességed engem éji órakor magához rendel édes pásztorórára.

— Ki mondta önnek, hogy pásztorórára ! kiáltott föl a hercegnő mélyen megsértődve, mig arcán az addigi mosoly helyét a legridegebb szigor váltotta föl.

— Bizalmával lángot gyújt föl szivemben anélkül, hogy hajlandó lenne azt egyetlen enyhítő csöppel oltani.

— Föltételt tűztem ön elé, melynek teljesítésétől függesztettem föl kérése meghallgatását.

— Kegyelmességed a világon a legnagyobb zsarnok.

— Miért bán ur ?

— Nem súgja meg ezt kegyelmességed- nek forró szive.

— Az én szivem mit sem mond, mit eszem nem hagy helybe.

— Az ész a legnagyobb zsarnok a világon. És ezt állítja előőrsül közöttem és kegyelmességed között hercegnő. És hogy ha e zsarnok ellen fellázadna alattvalója, a SZÍV ? A forradalmakat hercegnő asszonyom mai időben diadal szokta koszoruzni.

— Vagy még nagyobb szolgaság !

— Diadal után édes a szolgaság láncát viselni, főleg ha azok rózsafüzérből vannak fonva. Nemde hercegnő asszonyom. Magasságod elnéző leend a lázadó alattvaló iránt, kit egyedül égő szivének lángja indított pártütésre a hódoló tisztelet ellen, melylyel iránta mindenkor viseltetett.

S lángra gyuladt arccal, kitárt karokkal közeledett a hercegnő felé, ki azon pillanatban hevesen rántotta meg a csöngettyü arany fogantyúját.

— Agatha, szólott a hercegnő a sietve belépő komomához, a bán ur távozni óhajt. Világítson előtte a csigalépcsőn !

— Tettért jutalom, mondotta a távozó bánhoz, ígéretért viszont ígéret.

S keble lázasan emelkedett, mig szemeinek fátyolozott fénye hü tükre volt összetörött lelke romjainak.

— Engem a boszu nem elégít ki, suttogta indulatosan dobbantva a szőnyegre, szivemet szakgatom szét vele !

XVIII. A közelgő vihar.

Lángba volt már borulva az egész alvidék. Testvér testvérét ölte, gyilkolta. Horvát, Tótország és a határőrvidék nyíltan kitűzte a lázadás zászlóját, megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak.

Nem ismerik ezt. Nem is akarják ismerni. ök egyedül a bécsi minisztériumtól fogadnak el bármely rendeletet, egyedül az parancsol nekik.

A »kedves bán« elvállalt szerepéhez hiven, helységenként, városonként járta be Horvátországot, izgatott, biztatva a népet a magyarok ellen, mint akik őket ki akarják irtani.

És az elégületlenség csakhamar fajgyűlöletté változott és az napról-napra növekedett, mint erős széltől élesztett tűz lángja. Gondoskodtak Bécsben, hogy az hamar ki ne aludjék a szivekből.

A bánságban levő rác és szerb helységek nyílt lázadásban törtek ki, fegyvert ragadtak, táborba szállottak, pusztították a magyar falvakat, városokat, gyilkolták ezeknek lakosait.

A jövő felett aggódó hazafiui lélek elborult, midőn ezeket látta, mélységes örvény tátongott előtte, mely talán őt, de vele együtt a most lázongó nemzetiségeket is elnyeli. A diplomácia nagyon kegyetlen. Nem kíméli áldozatait. Neki csak eredmény kell. Bármily utón és bármily áron érte is el azt.— Királyi fönséged méltóztatik tudni, mondotta Kossuth egy miniszteri tanácskozmányban, mely a nádor elnöklete alatt ez annyira elmérgesedett ügyben tartatott hogy a bán, bár ki is lett nevezve, a báni esküt mind ez ideig le nem tette s hogy nemcsak titokban lázitja a népet s izgat Magyarország és a kapcsolt részek között századok óta fönnálló s legújabban szentesitett törvények által is megerősített törvények felbontására, de egyszersmind ki- hirdetteti, hogy senki más hatóságnak, mint a bécsi minisztériumnak engedelmeskedni ne merészeljen. E végett rögtönitélő bíróságot állított föl a kapcsolt részekben, Szeréin-, Verőce- és Pozsegamegyékben s mind ezen törvényellenes tetteivel nemcsak hogy hatáskörét tulterjeszkedőleg él, hanem királyi fönséged jogait is gyakorolja, törvényeink értelmében ugyanis királyunk távollétében fenségedre ruháztatván a végrehajtó hatalomnak gyakorlása. Indítványozom ennek következtében, méltóztas- sék királyi fönséged őt törvényszék elé idéztetni, s vele mint lázadóval törvényeink értelmében elbánni.

A miniszterek egyhangúlag osztották Kossuth nézetét.

— A bán urnák, végezte Kossuth szavait, erős támoszlopa lehet, hogy eképpen mer dacolni törvényeinkkel, hogy ellene mer szegülni ő felsége egyenes akaratának. Fönséged tiszte megparancsolni a kötelességéről megfeledkezett bánnak, bogy tör-vénytelen rendeletéit tüstént visszavonja, s erről fönségedet gyorsfutár által haladéktalanul értesítse.

A királyi helytartó ő fensége máskor derült arcán komor jövő árnya borongott.

Talán már sejtette a hatalmas kezeket, melyek azon ármány szálait szövik, melyekből véres dráma fog idővel kifejlődni.

Mit tegyen ? Szive e nemzethez vonzotta, melynek körében született és növekedett, melyhez dicsőült atyjának nagy emléke csatolta, s azon szeretet, melyet személye iránt az egész nemzet tanusitott: kunyhók lakói és paloták urai egyaránt.

Amott családja, emitt nemzete érdeke ellen kell tennie. Lelkén kínos fájdalom vonaglott keresztül.

Egyébiránt lehet, hogy sejtelme alaptalan. Talán csak fenyegető villám ez, mely az átfutó viharral elvonul. Talán hirtelen megáradott folyam, mely bár kiszaldtotta partjait, de kevés idő múlva ismét vissza fog térni medrébe.

A törvények helyreállítása s minden jövőben történhető törvénytelenségek meggátlása tekintetéből, végezte Kossuth szavait, szükség, hogy fenséged királyi biztost küldjön ki, ki a maga mellé veendő polgári egyénekkel egyetemben, a közrendre és csendre, a vagyon és személybiztonságra felügyelvén, különösen őrködjék, hogy a néhol már nyilván is mutatkozó elszakadó törekvés sikeresen meggátoltassék, indítói kinyomoztassanak s törvény szerint megfenyittessenek s azon ősi törvény, melynek alapja Magyarország és a kapcsolt részek egysége : a jövőben is állandóan fönntartanék.

A királyi helytartó mindezeket igen helyeseknek és üdvösöknek találta.

E tanácskozmány eredménye lett ama királyi rendelet május -ről, mely Jellasich működését kárhoztatja, királyi biztosnak b. Hrabovszky János főhadparancsnok és altábornagyot nevezi ki, meghagyván neki, hogy ahol személyes munkálkodása megkivántatik, mindenütt megjelenjen, teljes erejének hatása tekintetéből a sorkatonaság hatósága alá rendeltetvén.

— Adja Isten miniszter urak, hogy kczös működésünknek óhajtott sikere legyen, mondotta a nádor.

— Fönséged kezében van letéve a legfőbb hatalom, amit fönséged bizonyára a haza javára fog fordítani ; igy Isten áldása leend rajta, végezte Batthyány.

Dacára a reménynyel biztató jövőnek, a miniszterek aggálylyal eltelve távoztak a nádori palotából.

Valamely balsejtelem szorongatta mindnyájának lelkét.

Még akkor a balsejtelemnek nem lehetett nevet adni arra, mi ezt valódi néven nevezné, még most gondolni is bűntett volna.

És mégis mindenkinek redős homlokára föl volt írva az olvasható betűkkel.

Talán már mindnyájan látják a vészt, mely a hazát fenyegeti, mint tapasztalt tengerész a közelgő vihart egyetlen szellő lehelletéből megérzi.

Aggasztó gondolatokkal terhelve tért Kossuth lakására.

Sokáig sebes léptekkel, izgatottan sétált föl s alá szobájában, mig halvány arcán viharzc indulatok cikáztak át.

— Hisz ez szörnyűség, hallatlan bűn, játékot akarnak űzni a nemzettel; látom a boszorkány kezet, mely e bábot mozgatja.

— Ez a bán ! Ez a bán ! Ez a nemzet elé gördített szegletkő !

Bécsben sok mindenféle kényes hirt suttognak ez udvari kegyenc felől.

És meme-e ő saját rovására annyit kockáztatni ? nyíltan ellenszegülni a királyi fölség legmagasb akaratának!

Nem ; erős védbástya van háta mögött, csakhogy mi ezt most még nem láthatjuk.

A boszorkány konyhán főzik a mérges

kotyvadékot, melylyel bennünket elpusztítani akarnak.

— Ah, ez pokoli ármány lenne, kiáltott föl a gondolatra, mely lelkén, mint sötét éjen a pusztító villám átcikázott, de asért Magyarország ezer éves életét meg nem öli.

Megoltalmaz bennünket az erős és igazságos Isten és a nemzet erős egyetértő akarata.

Ha Isten velünk, ki ellenünk ? !

Jöjjön egyébiránt aminek jönni kell, mondotta dacos bánattal, mi szembe nézünk a már közelgő viharral és ha a szükség kényszerít reá, férfiasán szembe is állunk vele. Aztán ítéljen felettünk a történelem és az igazságos Istené

XIX. Az első honvédek.

Földönfutó lett a magyar saját hazájában.

Temes, Torontál, Krassó, Bácsbodrog vármegyékben, a Bánságban a rácok, szerbek, illírek föltámadtak a magyar ellen, kik eddig békés szomszédok, rokonok, jó barátok, üzlettársak voltak, ölték, gyilkolták egymást. Naponként aggasztóbb hírek jöttek felgyújtott falvakról, elpusztított városokról.

— Fusson, meneküljön, ki merre tud ! hallatszott a magyar lakosok rémkiáltása.

A gazdag magyar helységek lassanként üresedni kezdettek ; a magyar lakosokat legyilkolták, házaikat felgyújtották, hamvait szétszórták, helyét földdel egyenlítették. Ne maradjon még emléke sem annak, ami magyar !

A bánát máskor arany kalászos rónáin vad táborok verődtek össze. Szent-Tamás, Titel, Karlóca, Periasz és a római sáncok mind rác, horvát, szlavón és határőrvidéki fegyveresekkel voltak rakva, kik a közelebbi és távolabbi magyar helységeket prédálták föl.

A lázadók fegyverekkel és lőporral bőven el voltak látva, melyeket titkos megbízottak szállítottak, mig a magyaroktól vagy határozottan megtagadták ezeket a katonai parancsnokok, vagy néha hosszas és erélyes sürgetésekre adtak ugyan fegyvereket, de olyanokat, amilyenekért a »francia háboruban« a fölkelő magyar nemesség akép interpellálta meg Alvinczi tábornokot, bogy »kend-e az az Alvinczi ?«

Az alvidéken patakokban ömlött a vér ; az egész haza visszhangozta a segélykiáltást bánáti magyar testvéreink védelmére. Föl minden magyar, ki szereti hazáját és véreit; irtó háborút kezdettek ellenünk ! Föl védelemre ! Győzni vagy meghalni !

A honvédelmet szervezni volt a minisztériumnak legsürgősebb és legnehezebb feladata.

— A magyar sorkatonaságtól kevés eredményt várok, mondotta Kossuth egy napon Batthyányhoz, midőn épen a védelemről tárgyaltak. A főtisztek bár a magyar hadügyminisztérium alá vannak helyezve, mégis inkább a bécsi hadügyminiszter rendeletét teljesitik. Csak a legközelebb előfordult szomorú eset is a várban elég világos tanúbizonysága, hogy a magyar sorkatonaság saját vérei ellen is mily barbár módon engedi magát fölhasználtatni. Csak gép ez, fő és SZÍV nélkül és épen ezért leg- kevésbbé alkalmas a nemzet szabadságát megoltalmazni.

De hát kiket akarsz akkor a lázadók ellen küldeni ? kérdezte Batthyány.

— Katonákat, kik tudják, hogy miért harcolnak, honvédeket.

— Feleded, hogy ha üyeneket lehetne is találni, a küzdelem erősen egyenlőtlen lenne, amennyiben elleneink sorai között régi begyakorlott, tűzhöz szokott sorezre- dek, a hűtlen csajkások és határőrök vannak legnagyobb számban.

— A magyar mind született katona. A lelkesedés hősökké teszi őket.

— Tartok tőle, hogy reményeidben mindnyájan csalatkozni fognánk.

— Forgattam hazánk történelmének lapjait, válaszolt Kossuth, s jelen helyzetünket a múltakkal egybehasonlitva azon tanulságot merítettem belőle, hogy csekély számú, lelkes csapatok többnyire fényes diadalokat nyertek, nagyobb számú begyakorlott zsoldos seregek fölött.

— S hogy véled, mikép és honnan lehetne ily sereget rövid időn előteremteni ?

— Azt hiszem, hogy ennek legkönnyebb útja leend egy országszerte megindított toborzás.

A gróf hihetetlenül rázta fejét, kételkedett, hogy annyi katonát, amennyire most szükség lenne, — ezeret toborzás utján össze lehetne hozni.

— A lelkesedés a haza színét, javát és virágát a zászlók alá fogja vinni, azon zászlók alá, melyek a szabadságért lobognak, s melyek köréből dicsőség árad reájok és az egész nemzetre.

— És hol veszesz először pénzt ezeknek fölszerelésére és fönntartására.

— Teremteni fogok ! Méltóztatol ezt mosolyogni ? Igen is ismétlem, hogy teremteni fogok. Bankókat fogok nyomatna.

— Attól tartok, hogy ezen úgynevezett bankók kellő alap hiányában születésök napján meghalnak. Senki sem fogadja el, s nem ad érettök valamit.

— Belső értékben messze tul fogják szárnyalni a közöttünk forgó osztrák bankjegyeket.Alapról maga a nemzet fog gondoskodni önkéntes adományokkal.

Batthyány komolyan elgondolkozott a pénzügyminiszter terve fölött.

— Valóban, mondotta, ez lenne az egyetlen eszköz, melynek sikerülte esetén némi reményt kötök bankjegyeid életben maradásához s igy hazánk függetlenségének kivívásához.

— S hogy igazságos küzdelmünkben maga Isten leend vezérünk, a jövő fogja igazolni.

— Adja Isten !

Ezt követő nehány nap múlva a főváros utcáin szokatlan élénkség uralkodott.

A falakon fölhívások voltak kifüggesztve gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és Mészáros Lázár hadügyminiszter aláírásával, mely a hazafiakat fegyverre hívja föl a haza védelmére.

— Szeretett magyar hazánk határán veszélyes felhők tornyosulnak, úgymond e fölhívás, minden hazafi szent kötelessége tehát hazáját oltalmazni.

A nemzetőrségen kívül haladéktalanul szükséges egy tízezer főből álló rendes honvédőrség fölállítása.

A haza szent nevében tehát fölszólittatnak a lakosok, hogy kik a rendes honvédőrségbe a haza és alkotmány védelmére belépni kívánnak, magokat az illető helyeken jelentsék be.

A haza elvárja fiaitól, hogy a mostani veszélyes körülmények között a királyi trón, haza és alkotmány védelmére az ország zászlója alá minél előbb összesereglenek.

Föl mindenki harcra, csatára ! A haza veszélyben van. Föl minden magyar, ki csak mozogni tud, irtó háborút kezdettek ellenünk s Istenen kívül senki nincs, ki bennünket védelmezzen.

Föl ifjú és öreg ! Mutassuk meg a világnak, hogy mi magyarok vagyunk, hogy év dicsősége nem hiában van nevünkhöz forrva.

Éljen a haza !

Május -én reggel órakor kezdődött meg a toborzás a főváros területén.

Elől vitték a vígan lobogó nemzeti zászlót, ezt a szent jelvényt, mely mellett mint igazhitű mozlim a próféta szent zászlója körül, gyűlt össze az ország szivének virága, java, dísze a fővárosi fiatalság!

Fejőkön piros föveggek vörös zsinóros kávészin attilában jártak a toborzók az utcákon.

És szólott a zene, a Rákóczi-induló, melynek hallattára mindig fölgyulad a magyar ember vére.

És hangzott a dal, melyet a költő az ihletség magasztos órájában a jövőt látva, talán épen ez alkalomra irt :

Talpra magyar hiv a haza, Itt az idő most vagy soha ! Rabok legyünk vagy szabadok Ez a kérdés, válasszatok !

Dal, zene és honszerelemtől lelkesülve sietett a fiatalság a csatára, a szent szabadság oltalmára.

Egy óra múlva tenger néptömeg vette körül a menetet, a honvéd zászlók alá önkéntesen álló ifjú harcososokat. Minden jóravaló ifjú oda sietett, nehogy elkéssék.

A tanuló ifjúság a hazaszeretet lángjától kigyulladott arccal igyekezett a múzeumba, melynek külső lépcsocsaimokában a toborzó megállapodott. Egy asztalt tettek oda s mellé egy széket, aztán egy iv papirt, mellé tintát és tollat. Ott jegyzik fel az önkéntesek névsorát.

— Mi a neve, ifjú barátom ? kérdezte a biztos az ifjútól, ki első Íratta föl magát honvédnek.

— Illési Sándor ! felelte az ifjú.

— Hány éves ?

— Tizennyolc.

— Állása ?

— Jogász.

Ez volt az első honvéd, az ország első katonája.

Utána jöttek a jók javai. Optimates. Egy nap alatt meg volt a teljes létszám.

És ez igy volt mindenütt az egész hazában !

Az első fölhívásra mindenki sietett beállani a hazát védők sorába. Elhagyni az édes kényelmes otthont, a jó szülőket, a szerető testvért, a szeretett jegyest, szép ifjú epedő arát és mindent, ami csak kedves és drága volt a világon.

Mert mindennél kedvesebb, mindennél drágább a haza !

A nemzet minden társadalmi osztálya volt a honvédek között képviselve. Four és pór, gazdag és szegény, tudós és tanulatlan, orvos, ügyvéd, hivatalnok, tisztviselő, tanár, lelkész, kereskedő, iparos, napszámos, ifjú és öreg !

A felhívó szózat, mint a szent hajdankorban a trombita harsogása Jerikó falait: ledöntötte a társadalmi válaszfalakat, melyek eddig elkülönítették egymástól a honfiakat, fölszaggatta a zárdák csukott kapuit s Istennek szolgái a béke apostolai is eljöttek, hogy véráldozataikat bemutassák a pásztorok Főpásztorának, kinek eddig egyedül a hála tömjénfüstjével áldoztak : az erős és hatalmas Istennek.

Hadd folyjon ki vérök szivökből, hadd öntözze ez a drága hazai hantokat. A vérrel áztatott földben gazdagon fog nőni a szabadság terebélyes fája.

És létrejött a honvéd hadsereg, mely a dicsőség kitörölhetlen arany betűivel irta föl nevét a történelem örök könyvébe.

S alig pár hét múlva már föl is volt szerelve az -ső és -ik honvéd zászlóalj. A hazaszeretet csodákat müveit Semmiből teremtett mindent.

Június -én az uj piac, nagyszerű nemzeti ünnepély tanúja volt.

A fönti két honvédzászlóalj állott ott teljesen fölszerelve s útra készen.

Nyolc óra előtt kevéssel egy kocsi érkezett a két zászlóalj zászlóival és a zászlótart ókkal.

Viharos éljenzés üdvözölte a lobogókat, mely csak azért szűnt meg kevés ideig, hogy ismét még erősebben törjön ki, midőn nehány perc múlva a daliás miniszterelnök és a hadügyminiszter nyargaltak elő paripáikon, ez utóbbi fényes tisztikar kíséretében.

A hadügyminiszter végig lovagolt a sorok előtt, mindenütt riadó éljenzéstől üdvözöltetve. Szemlélt tartott az elindulandó hősök felett.

Kevéssel a szemle után megérkeztek a zászló keresztanyák: gróf Batthyány Lajosné és gróf Károlyi Györgynél

Újabb riadó éljenzés zúgott föl, melyet a nép ezrei szűnni nem akaró s ismételve kikitörő lelkesedéssel visszhangozzattak.

Aztán előállott a tábori lelkész teljes omátusban, nagy segédlettel. A baldachin alatt fölállított s megkoszorúzott oltár előtt misét mondott a haza szabadságáért, aztán imát mondott a zászlók felett.

— Királyoknak királya, seregeknek Ura erős és hatalmas Isten, fölséges legfőbb Urunk ! Te vidd e lobogót diadalról, diadalra, hogy nevedet tanulják tisztelni és félni mindazok, kik most isteni törvényeidet bűnös lábbal tapodják. Lehelj szent lelked által bátorságot, lelkesedést sziveikbe, önts erőt karjaikba, hogy diadalt szerezzenek az igaz ügynek és ez által is szent nevedre térjen a dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás mindörökkön örökké ; !

A katonákat rimához vezényelték. Egy üteg ágyú üdvlövést dörgött.

A zászlótartók lebocsátották a zászlókat s előadták a keresztanyák által hímzett gyönyörű zászlószalagokat.

Az egyiken e jelmondat volt arany fonallal kivarrva :

Él magyar ! All Buda még !

A másikon :

Ne bántsd a magyart !

A zászlóanyák kis ezüst kalapácscsal beverték az első szögeket.

A legszentebb ügy védelmére ! mondotta gróf Batthyány Lajosné.

Örök diadal kisérjen ! mondotta gróf Károlyi Györgynó.

Aztán jött a miniszterelnök, utána a hadügyminiszter, majd a többi jelenvolt tisztek.

A zászlótartók ekkor kezeikbe vették a zászlót.

— Készek-e önök a kezökbe adott zászlót mind halálig védelmezni ?

— Végső lehelletünkig ! Utolsó csöpp vérünkig ! válaszoltak azok.

— Esküdjenek meg erre !

— Esküszünk ! Isten minket úgy segéljen !

Aztán beállottak a sorok közé a kibontott zászlóval, mely mintha az Ur lelkének lehellete érintette volna, vigan röpködött a különben csöndes időben.

— És most esküdjenek fel önök mindnyájan, hogy zászlójukat, a királyt, hazát és az alkotmányt mindig és mindenki ellen védeni fogják.

— Esküszünk ! Isten minket úgy segéljen ! hangzott a felolvasott eskü mindnyájának ajkáról.

A hadügyminiszter ekkor a zászlóaljak elé lépett s következő beszédet tartotta :

Baj társak

Látjátok lobogóitok jelszavát. Egyikenez van : Él magyar, áll Buda még ! Azt jelentik e szavak, hogy annyi baj veszély és viszontagság között is, melyek szeretet hazánkat pusztították, megmaradt hazánk és ennek fővárosa Buda nemzeti királyainknak székhelye. S ezzel együtt nemzetünk a magyar nemzet, mely megfogyva bár, de törve nem él e hazán, s ezt mi őseinknek köszönhetjük, kik a szabadságért és függetlenségért annyiszor ontották véröket s áldozták életüket. Emlékezzetek erre, midőn a csatába mentek. Ne bántsd a magyart ! a másiknak a jelszava. A magyar nemzet századok óta minden szomszéd népet testvérként ölelt keblére; de a testvér-gyilkost, ki kardját döfi testvére szivébe, az igazságos Isten boszuálló fegyverével bünteti meg. Emlékezzetek erre, midőn azok ellen küzdőtök, kik testvéreinket gyilkolják. Ne rettenjetek vissza semmi veszélytől, ha csatába mentek, ki kívánna közületek szégyennel élni ? Ki ne kívánna sokkal inkább dicsőséggel meghalni ? Katonának az ellenség elől elfutni örök szégyen, meghalni örök dicsőség ! Baj társak, emlékezzetek erre, ha csatába mentek. Koszoruzza diadal vitéz fegyvereiteket! Isten veletek !

Szűnni nem akaró éljenzés riadala zúgott sokáig a hadügyminiszter beszéde után.

Aztán ismét fölzendült a Rákóczi-induló s vele együtt a zászlóalj parancsnokok vezényszava.

— Szakaszonkint jobbra kanyarodni !

— Szakaszonkint balra kanyarodj !

— Indulj !

S ment egyik zászlóalj a gőzhajó, másik a vaspálya állomás felé.

A csapatfejlődést, a bontakozást oly ügyesen teljesitették. mintha veterán katonák lettek volna.

Ilyenek lesznek ezek a csatatéren is. Vitézségben versenyeznek a régi katonákkal. Lehet, hogy sokszor tul is szárnyalják azokat.

Merre a menet elvonult, az utcák, a házak mind nemzeti lobogókkal voltak díszítve, minden ablakból gyönyörű hölgyek integettek bucsuüdvözletet a távozó bajnokoknak.

— Hozza vissza őket Isten a győzelem babéraival és ha a végzet úgy rendelte, dicső harcban nyert sebekkel.

XX. A nemzeti pénz

Katona tehát már van. De hát pénzt hol veszünk. Ezt nem lehet összetoborzani, pedig már a nagy Napoleon megmondotta, hogy a háború folytatásához három dolog szükséges és pedig 1-ször pénz, 2-szor pénz és 3-szor is pénz.

Ez pedig nem fog olyan könnyen jönni. Pénz kell a kereskedőnek, ki a fölszerelési anyagot adja, az iparosnak, ki azt feldolgozza, pénz kell, hogy fegyvert, kardot, puskát, pisztolyt, ágyút, lőport, golyót, lovat és a többi tábori szükségletet beszerezni lehessen, pénz kell a hadsereg fizetézére és mindenre sok pénz, mindenfelől ezért sürgetik naponkint a pénzügyminisztert, Kossuth Lajost.

De hát honnan lehessen ezt venni, mikor a magyar minisztérium minden pénztárt üresen vett át ?

Most már nem vért és életet kér a haza fiaitól, hanem csak pénzt, ami azonban sokszor drágább mint a vér.

Az intéző körökben újabb mozgalom indult meg. Akinek a mi fölöslege van aranyban és ezüstben, adja át a haza védelmére kibocsátandó bankjegyek alapjául; hangzott a fölhívás.

S ki nem tenné ezt, midőn ily szent célra kérik tőle a segedelmet.

Sokan, kik olvasták a pénzügyminiszter fölhívását a nemzethez, fejőket csóválták , nagyon sajnálván, hogy a hazának legnépszerűbb és legünnepeltebb férfia mindjárt kormányra lépésének kezdetén fiaskót csinál. Az életét még csak oda adja a magyar, de az aranyra, ezüstre első helyen magának is szüksége van.

És mégis egy napon megjelentek erre nézve a fölhívások, egy időben mindenütt az egész hazában.

Kossuth nyugodtan várta a nemzethez intézett fölhívásának eredményét, tudta, hogy nem fog vele szégyent vallani, hogy ez a nemzet, mely nem vonakodott hazája szabadságáért fiainak vérét és életét fölajánlani : bizonyára pénzét sem fogja attól elvonni.

— Vagy nem ismerem nemzetemet, mondotta, vagy fényes siker fogja igazolni a magyar nemzet honszerelmét, mely vért, életet, vagyont és minden kincsét örömmel áldoz hazájáéét!

— Sohasem csalatkoztam nemzetemben, mondotta Kossuth, most sem fog benne vetett bizalmam meghiúsulni.

És a bekövetkezett napok fényesen igazolták Kossuthnak ezen rendithetlen bizalma megvalósulását.

Milliók gyűltek alig pár hét alatt a nemzet oltárára.

A szegények nyitották meg mindenek előtt az adakozók sorát, ezek adtak előbb, adtakfmindent, amijök csak volt, hosszú nehéz éveken keresztül megtakargatott, meggySjtögetett filléreiket is. Vért, életet és vagyont. Mindent a hazáért.

S jött egymásután az áldozok hosszú # sora. Első volt az Ur szent oltárának áldozó szolgája.

Egy katholikus lelkész következő levelet intézte a Pesti Naplc szerkesztőségéhez :

— Midőn olvastam a fölszólitást, melyben a haza ifjú polgárai a hon védelmére hivattak föl, szivemet fájdalom töltötte el. öreg vagyok, kezeim, melyeket mint az Urnák szolgája eddig csak áldásra emeltem, fegyvert hordani nem képesek többé. Irigylem a boldogabb ifjakat, kik hazájok szabadságáért küzdhetnek és halhatnak meg.

Véráldozatot nem hozhatok többé, hazám szent oltárára. Hozom amim van. Iposszu életemen át, melyet egy kis faluban, ha nem is ismerve mint lelkész, mégis nem hasztalanul töltöttem el, pengő forintot ( korona) takarítottam meg . . . Csekélység, de mindenem.

Az ön kezébe, tisztelt Szerkesztő ur, teszem le a frtot, azon kéréssel, hogy miután öregségem Pestre menetelemet nem engedi, legyen ön akaratomnak végrehajtója, adja át e csekély tőkét a pénzügy-minisztériumnak. Egy kath. lelkész.

Így tett, igy szólott Istennek fölkent szolgája, igy járt el urának és mesterének akarata szerint, megmutatván hitét, hazafiúi cselekedetével.

Érkezett a második áldozat.

— Hadi magyar földirásomért félév előtt a király azon kitűnő kegyében részesültem, hogy egy harminc arany súlyú érdempénzzel ajándékozhattam meg. Polgári hűségem királyi jutalmát nem véltem ne-mesebben élvezhetni, mintha azt újabb hűségem jeléül, a királynak és a honnak áldozom. Vegye kedvesen a pénzügyminisztérium tőlem, kinek egyebe nincs, ez érdempénzt, a seregtartás ajándéktőkéje közé s engedje nekem legdrágább kincsemért azon drágább önérzetet cseréül, hogy amit tehettem, hazámért tettem ! Korponay János . k. miniszterelnöki nemzetőrségi titoknok.

Jött a harmadik :

— Miután hadkópes nem vagyok, kötelezem magamat, hogy azfönkéntes honvédelmi seregből egy közlegényt egész éven át készpénzzel fizetek. Kölcsönbe adom továbbá ezüstnemüimet u. m. egy ezüst tálcát, egy ezüst kannát, egy cukortartót stb. összesen mintegy — font ezüstöt és minden vagyonom legyen a haza javára szentelve, rendelkezzék felette jobb időkig a haza s annak annyi jeles honfiakból álló felelős minisztériuma. Záborszky Alajos.

Következett a negyedik :

— Engemet az ég a vagyonosok sorából kihagyott. Legyen kérem oly szives az ide csatolt arany nyakláncot s hasonló pár fülön függőt a pénzügyminisztériumnak elküldeni. Ezeket szeretett férjemtől év előtt jegyajándékul nyertem, de mióta a mindenható gyermekekkel megáldott, kiket becsületes honfiaknak fölnevelni legkedvesebb föladatom : egyéb ékszereket könnyen nélkülözök. Ezek lesznek én nekem drága ékszereim. Pécsett. Egy nő.

Épen mint a Grachusok anyja.

Így a szegényebbek.

A radikál körben egy iv volt kitéve, melyen hosszú sora állott a honfiaknak, kik mindnyájan örömmel járultak áldozataikkal a haza megmentéséhez.

Egy részök már ezeknek rég ama csöndes helyen nyugszik, melyet csak a kegyelet emlékezete szokott néha fölkeresni, áldozok, kik elhaltak anélkül, hogy az eszmének, melynek ők hirdetői és terjesztői voltak, diadalra jutását megérhették volna.

S mindenkinek szemei várakozásteljesen függőitek a gazdagokon, a pénz emberein. Hogy szeretik-e a földet, melyet hazájóknak neveznek s mely gazdagonjutalmazza őket polgári kötelességeik teljesítéséért.

A bankárok összeültek és tanácskoztak. Legtöbben idegen származásúak voltak, kik messze földről költöztek ide s itt állandó lakhelyet és boldog hazát nyertek.

A tanácskozmányt követő másnap Valers és Burgman urak a belügyminiszterhez mentek, ki Kossuth betegsége miatt ideiglenesen a pénzügyi tárcát is elvállalta, jelentvén, hogy a kereskedő testület a haza oltárára lat ezüstöt, pengő forintot ad kölcsön kamat nélkül.

Jálics lat, Kadicsh Joachim, Löwy Herman egyenként — lat, Koskovicz J. S. és társa lat, Kánicz M. L. és fiai lat, Kunewalder testvérek lat, Wodianer S. lat ezüstöt, Walere, Liedeman, Herzfelder és többen mindannyian tetemes összegeket adtak egy magyar jegybank alapjára.

Jött ezek után a nemzeti kaszinó, az időben gyupontja a hazafiui lelkesedésnek, adván . ezüst forintot, s minden ezüst neműjét, mely megközelítette a két mázsát.

S jött a vidékről elszámlálhatatlan hosszú névsora a lelkes honfiaknak, kik mindannyian siettek mindenöket, a mivel csak bírtak, fölajánlani a fenyegetett haza oltalmára.

Az ily áldozatokat fogadja az ur kedvesen, melyek önként buzognak föl a kebel legtisztább indulatából.

De a nemzet még mindig várt. A leg-tekintélyesebb hazafiak még hátra maradtak.

A zászlós urak, az ország főnemesei, a «patres conspiriti« a jók javai ! Azt hitték hogy ezeknek nem valami nagy kedvűk lehet most áldozatokat hozni, midőn a fölszabadult urbériség folytán jövedelmeik nagy részét elvesztették.

A haza részére még is maradt.

Megnyitotta az adakozók sorát »a legnagyobb magyar«, e férfiú, kinek fényes lelke épen akkor hagyta el e sötét földet, midőn hosszú éj után a távolláthatáron már kezdett föltűnni a szabadságnak fényes hajnala.

Két mázsa ezüstöt ajánlok és adok át a pénzügyminiszternek ezüst alapul fölhasználandó!, irta levelében.

E férfiú Széchényi István volt !

Az utolsó adományozó gróf Károlyi György volt. Odaadta összes családi ezüstjét, mit takarékos ősök másfél századon át nagy gonddal gyűjtöttek, szaporítottak, összesen mázsát.

Az egész nemzet hálás köszöneté fogadta.

XXI. Kossuth és családja.

A gyönyörű fekvésű budai hegyek között félrevonulva a nagy világ lármás zajától s a politikai élet viharos küzdelmeitől, keresett Kossuth elfáradott testének pihenést és lelkének üdülést.

Hosszabb idő, heteken keresztül tartó megfeszített folytonos munka, melyet részint uj pályája, részint az újjászületett haza nehéz helyzete követeltek tőle, anynyira kimerítették szellemi erejét, hogy orvosai egyhangú tanácsára rövid időre visszavonult a közügyektől.

A nyugalmas magányt itt nem zavarják a napi véres események izgalmai, nem a rémhírek, melyek a haza különböző vidékeiről érkeznek a minisztériumhoz. Az élet itt csöndes, mint a tónak a felszíne, melynek mély tükrében a nap sugarai ragyognak.

A lég üde, fűszeres, többet ér minden gyógyszernél.

Kossuth halvány arcán s finom vonásain kimerültség mutatkozott. Testi ereje, idegeinek rugékonysága nem állottak arányban fáradhatatlan szellemével, mely pillanat alatt világokat szárnyalt be.

Most épen egy gyepes ösvényen sétál, olykor egy-egy vágyakozó tekintetet vetve az alatta elterülő forrongó fővárosra, melynek nyüzsgő zaja még ide is fölhatott, mint lázbetegnek ziháló lélekzete.

— Apa ! Édes apa ! kiáltott repeső örömmel egy gyönyörű alig — éves barna halvány arcú leányka, keresett apja föltárt karjai közé futva s forróan csókolva annak arcát.

— Kedves drága kis aranyos Vilmácskám ! suttogta Kossuth, forró szeretettel ölelvén a hízelgő kis leánykát keblére.

— Hol voltál apuska ? Nagyon régen keresünk anyuskával, suttogott a leányka, átölelve kisded hófehér karjaival atyja nyakát. Oda fönn néztelek a hegytetőn. Anyuska már rég vár bennünket a reggelivel.

— Menjünk tehát ! Ne hagyjuk őt soká hasztalan várakozni.

Midőn Kossuth a nyári lakhoz közeledett, neje Ferenc és Tódor fiaitól környezve sietett feléje.

Meszlényi Teréz egyike volt azon kor legérdekesebb nőinek, barnás halvány arccal, igen finom vonásokkal, kifejezésteljes szemekkel, melyeknek fényes tükrében sziwrilágának egész képe visszasugárzott.

Kossuth elbocsátva a kis Vilmácska kezét, nejét ölelte keblére.

— Rég vártalak ! szólt a nő szelíden, s már-már aggódni kezdettem késlekedésed miatt.

— Azt hittem, hogy még nyugosztok. Nem akartalak háborítani.

— És te, szólt a nő szelid szemrehányással, mikor fogsz fárasztó munkádtól megszűnni. Orvosunk teljes nyugalmat, zavartalan pihenést rendelt és te azért itt is elhalmozod magad lélekölő munkákkal !

Kossuth nagyot sóhajtott.

— Talán Isten nem sokára megengedi, hogy visszavonuljak csöndes magányomba, melyet egyedül hazám iránti kötelességből hagytam el.

A nő szép fejét bánatosan hajtotta férje vállaira.

— Látom, hogy te fájlalod, hogy gyakran hosszabb ideig kénytelen vagy férjedet nélkülözni. Nagynak tartod az áldozatot, mit hazámnak hoztam.

— Oh nem ! Nem Lajosul kiáltott. föl neje, mig arcán biborpir ömlött el; csak arra gondoltam, folytatta suttogó csöndes hangon, mennyivel boldogabb voltam azelőtt, midőn napi munkádtól fáradtan, szerelmemben kerestél és találtál üdülést.

Hazám iránti kötelességem most nehezebb pályát jelölt ki számomra. Majd ha a vész, mely hazánkat környezi eloszlik, midőn a béke áldásthozó napja fog ismét ragyogni hazánk felett, midőn nem kell mint most zátonyok és örvények között eveznünk, akkor kedves nőm, drága Terézem, ismét visszatérek hozzád s a te nemes, a te drága lelked lesz életem vezércsillaga, s aztán örökre a tiéd és a mi szeretet gyermekeinkké leszek.

— S addig mindig kénytelenek leszünk távol maradni tőled ?

— Szivem, lelkem első helyen hazámé s nemzetemé. Millió polgárnak, kiknek rabláncait széttörtem, hálája nyújtson gyógyirt szived sebére.

A nő könyeit igyekezett elfojtani.

— És Isten adjon neked erőt, hogy nagy feladatodat betölthesd, hogy a magyar nemzetet elvezethesd a szabadság igéretföldére, melyet te mutattál föl először előtte.

— Isten tette ezt, mondotta Kossuth, a hatalmas világszellem, mely pillanat alatt áthatja a mindenséget, széttöri a földön a rabszolgaság békóit s fölyujtja a szabadság fáklyavilágát, hogy annak fényénél haladhasson az emberiség rendeltetése nagy célja : a szabadság és boldogság felé.

— » S nekem büszkeségem és legfőbb dicsőségem, hogy te első vagy a hazában,ki a zászlót kezedbe ragadva indultál az ösvényen, mely már oly sokaknak életébe került.

— Az én életem semmi. Az urnák egyetlen lehellete kiolthatja világát, hogy elől haladok, egyedül a véletlen érdeme, mely a sok jeles és tehetséges hazafi között erőtlenségemre bizta a vezérszerepet, de épen azért kötelességem, hogy tehetségem hiányát buzgalmammal pótoljam, hogy ha egykor nem leszek többé, gyermekeimnek ne kelljen atyjok emléke miatt pirulniok.

— Mi dicsőségünknek tartjuk, hogy te atyánk vagy, szólott a nagyobbik fiú Ferenc, ki Tódor öcscse társaságában e pillanatban érkezett oda.

— Kérünk, légy tovább is szerető jó atyánk, esdeklett hozzá a fiatalabbik testvér. A kis Vilma szülőire, majd testvéreire nézett, csodálkozva, mintha nem értené ami itt történik.

— Hát a te kis Vilmádat nem akarod többé úgy szeretni mint eddig, kérdezte tovább a kis leányka csaknem könyező szemekkel.

— Mindnyájatokat egyenlően szeretlek, legdrágábbjaim ! s mélyen meghatva ölelte és csókolta meg őket.

S szemeiből két forró könycsepp gördült ki, melyet hirtelen törlött szét, nehogy észrevegyék.

Ki tudja, minő fájdalmas gondolatok, aggasztó sejtelmek vonultak el e pillanatban látnoki lelke előtt.

Talán a reá váró jövő rémképeit látta, föllebbentvén előtte a jövő homályos leplét azon mindenható kéz, mely a szent hajdan-korban prófétáival, messze századok eseményeit előre föltárta.

— Te aggódol Lajosom ! szólott neje, az egész éjen keresztül gyakran hallottalaksóhajtozni, kínzó gondolatokkal gyötrőd magadat.

— Szegény vagyok, de van egyetlen drága kincsem : hazám. Balsejtelmek kínoznak, hogy ettől is meg akarnak fosztani.

— Mit beszélsz Lajosom ? Kedvezőtlen híreket hallottál talán ?

— Olyanokat beszélnek, miket magam sem hiszek, de melyeknek beteljesülésétől mégis remegek. A bécsi kormány zsoldosai fáradtságot, áldozatot és esküszegést nem kiméinek, hogy visszavonják azt, mit a jó király a nemzet kívánságára önként megadott. Az alvidéken már omlik a polgárvér, az ő gyilkos kezöket látom ebben tombolni, a felbujtott falvak lángjai és romjai között az ő gonosz szellemeikre ismerek, a lázongás üvöltő orgiái között az ő vésztjósló hangjaikat hallom.

— És ezek bizonyára a te életedre is törnek, drága Lajosom !

— Jó barátaim lennének, mihelyt telkemet nekik áruba bocsátanám. Tudod, hogy ők nekem pénzt, sok pénzt, magas hivatalt, jószágokat, kitüntetéseket adná-nak, csak népemet hagyjam el, csak ennek érdekeit bocsássam az ő kezeikbe s hogy ez megtörténhessék, azt akarják, hogy a király által szentesített törvények egy részét Bécsnek visszaadjuk. Nem drága urak! Nagyon csalatkoztok, ha azt hiszitek, hogy erre Kossuth Lajos képes leend, ha úgy ismertek, hogy eddigi életemet, elveimet, törekvéseimet hitvány kincsekért megtagadom. Soha ! Soha ! Sújthat a balsors bármily csapása, elvehet tőlem mindent, mi szivemnek kedves, drága és féltett kincse, de azon lángot, mely szivem oltárán ég, melyet maga az istenség gyújtott föl abban, halálommal sem olthatja ki.

— Ah, pénzügyminiszter ur, ismét föl van indulva, mondotta az orvos, ki egy kanyargó ösvényen épen most érkezett s betege végszavait hallotta. Nem megtiltottam-e, mondotta szelíd szemrehányással, hogy politikával foglalkozzék ?

— Tiltsa meg orvos ur a főnek, hogy ne gondolkodjék, a szívnek, hogy ne érezzen, akkor talán követhetem tanácsát.

S kezét nyújtotta a derék orvosnak, ki egyszersmind lelki orvosa, benső barátja is volt.

— Megbüntetem önt, hogy tilalmamat ismételve áthágta. Most már semmit sem fogok elmondani a legújabb hírek közül.

Kossuth lángoló szemeit függesztette az orvosra.

— Kérem, ne nézzen reám oly szemrehányólag, inkább önként elmondok mindent, talán untatom nője ő méltóságát.

Kossuth neje sietett megjegyezni, hogy őt semmi sem untatja, mi férjét érdekli, óvást emelvén egyszersmind az arisztokratikus cim ellen, melyet a mai idők, hála Istennek eltöröltek.

Kossuth mosolyogva szemlélte orvosa zavarát, midőn a régi megszokás és az idők puritán egyszerű cimjei között kellett választani.

— Foglaljunk helyet, aztán halljuk hireit tudor ur ! mondotta Kossuth.

S karját nyújtva nejének, s kis leánykájának kezét megfogva, egy közelben levő gyeppamlaghoz vezette mindnyáját, melyen helyet foglaltak, mig Ferenc és Tódor közelükben figyelve állottak meg.

— Hireim jók és rosszak, mondotta az orvos.

— Halljuk tehát valahára, tisztelt orvos ur !

— Melyikből parancsol, a jókból vagy a rosszakból ?— Ez utóbbiakon essünk át inkább előbb.

— Méltóztatik emlékezni, hogy a belügyminiszter rendeletet küldött a bánhoz, fölhiván őt, hogy Pesten záros határidő alatt jelenlék meg maga igazolására.

— S a bán ezt figyelmen kívül hagyta.

— Most már méltóztatott reá válaszolni, kijelentvén, hogy nem sokára kezében fegyverrel fog Pestre jönni.

— Készen fogják őt várni vitéz honvédeink.

— Ezt gondoltam magam is ! mondotta az orvos.

— Kérjük a többit, mondotta Kossuth neje, mig Kossuth várakozás teljesen függesztette szemeit az orvosra.

— A második ennél sokkal jobb, mondotta az orvos, ö fölsége a király Batthyányit a legkegyelmesebben fogadta ; előterjesztéseit meghallgatta s komolyan roszszalva a bánnak eddigi eljárását, őt báni méltóságától megfosztva, királyi színe elé idéztette.

S előkeresve zsebéből a »Pesti Hirlap« junius -iki számát, átnyújtotta azt Kossuthnak.

Egész terjedelmében hozta ez ő fölségének V-ik Ferdinándnak, magyar királynak a hordátokhoz intézett szózatát.

— Bennetek kellett csalatkoznom, úgymond a leirat, kik nem csak a törvény engedte jogokban és szabadságokban a magyarral egyenlően osztoztatok, hanem eddig szeplőtlen megőrzött hüségtek jutalmául fölséges őseink kegyel mességéből még különös jókat, szabadalmakat és szabadságokat is nyerve, nagyobb előjogok birtokában vagytok, mint Szent István apostoli koronája alatt levő Magyarországunk akármelyik alattvalója.

Mi meg fogjuk tartani eskünket, mi kegyelmesek vagyunk hü alattvalóinkhoz, kérlelhetlenek és szigorúak az árulók iránt és mindazokat az igazság karjai közé vetjük, kik királyi eskünkkel vakmerő játékot űzni merészelnek. Ki a törvények ellen föl-tárnád : királyi trónusunk ellen támad föl.

És báró Jellasich ellen azon vád van emelve, hogy társaival együtt nemcsak föltámadott a törvény ellen, de sőt a hozzá kibocsátott atyai intéseink dacára is az engedelmességben meg nem maradott.

Megkísértettük az utolsó lépést is, saját kezünkkel irt parancsolatunkban fölszólitottuk, hogy a f. junius hó -re hirdetett tartománygyülést hívja össze s megparancsoltuk, hogy a horvát zavarok kiegyenlítése tekintetéből udvarunknál személyesen megjelenjék.

Jellasich azonban ezen parancsunknak valamint előbbi rendeleteinknek sem engedelmeskedett.

Nem vala tehát számunkra egyéb teendő, mint megsértett királyi tekintélyünknek helyreállítása, s a törvények föntartása tekintetéből belső titkos tanácsos és altábornagyunkat b. Hrabovszky János hívünket királyi biztosul kiküldenünk, ki b. Jellasich Józsefet bűntársaival együtt perbe fogassa, sőt mig csak magát teljesen nem igazolandja, báni méltóságából s minden egyéb katonai tisztségéből tegye le.

Így hangzott az igen erélyes királyi szózat.

Egy másik magához a bánhoz volt intézve, melyben ez fölhivatott, hogy e rendelet vétele után legfölebb óra alatt Innsbruckban önigazolás végett jelenjen meg.

— Nemde, ezek többet érnek, mint gyógyszereim ? kérdezte az orvos.—Köszönöm barátom ! Rendkívül jót tettek. Most már ismét munkaképesnek érzem magamat.

— De azért csak tegyen ön félre még néhány napig minden foglalkozást, különösen ezeket a lélekölő számokat, melyeket különben sem kellett volna önnek soha elvállalni.

— Mondja csak ön, tudomány embere, mi tartja fönn az emberi életet ? kérdezte Kossuth orvosától.

Ez kérdőleg függesztette tekintetét betegére.

— Nemde, folytatta Kossuth, a szervek, az idegek ereje, s mi adja azoknak az erőt, a rugékonyságot ? Nemde a vér csörgedezése, s ha ez megáll, hullává lesz az ember. Lássa orvos barátom, valamint a vér az emberi, úgy a pénz az állami élet föntartója. Ezért vállaltam magamra, hogy hazám életerére, a pénzre fogok felügyelni.

— S Isten bizonyára erőt fog önnek adni, hogy nagy feladatát sikerrel oldhassa meg.

— Igen ! szólalt meg e pillanatban egy ünnepélyesen rezgő hang a társaság háta mögött. Lajos felett Isten keze őrködik, ezt mondom én édes anyja, ki gyermekévei óta gyakran láttam e mindenható erő hatalmát és jóságát fölötte áldólag kiterjedni.

Kossuth gyorsan fölkelt, s mély tisztelettel megcsókolta anyja kezét, aztán a gyeppamlaghoz vezette s leültette az agg nőt, mig maga egy inas által hozott széken foglalt helyet.

— Gyermekéveiben nagy beteg volt Lajos, kezdette az anya beszédét, az orvosok lemondottak életéről, üterének verése mint haldoklóé szokott, meg-megszünt, s én ágya szélére borulva zokogva imádkoztam Istenhez, segedelemért, gyermekem fölgyógyulásáért s ime hirtelen fénysugár vüágitóttá meg szobánkat, melynek ragyogása előtt kénytelen voltam szemeimet behunyni s csengő szózatot hallottam, mely ezt mondotta : Ne sírj, megtartom az ő életét, hogy legyen akaratomnak hirdetője, nemzetének prófétája, Józsuája, ki bevezesse népét az »igéret földére«, a szabadság országába, mely egyedül nyújt üdvöt lakóinak.

— De kedves anyám ! . . .

— Ne mentegesd magadat fiam. Isten gyakran a gyöngékben mutatja ki hatalmát, nagy tettekre vezérelvén őket mindenható ereje által. Avagy nem volt-e Máté evangélista egyszerű sátorszövő és Pál apostol vámszedő ? Nem voltak-e tanítványai között halászok, kézművesek, pásztorok és más kevés jelentőségű emberek ? Én hiszek Istenben, hogy még ma sem hagyta el népeit, s hogy időről időre küld ki olyanokat, kik az ő akaratának hirdetői legyenek.

S az agg nő arcán a legnagyobb ihletség lángfénye ömlött el, mely súlyt adott meggyőződésből származott szavainak.

— Azt gondoltam, hogy álmodom, folytatta az agg nő félbenszakadt elbeszélését, szemeimet dörzsöltem, hogy fölédredjek . . . ébren voltam és tisztán láttam. A szobában az éji mécs halvány világa derengett, az ágy mellett az orvos állott a legmélyebb részvét és reménytelen csüggedés kifejezésével arcán.

— Imádkozzunk ! suttogta halk hangon hozzám.

— Kezeimet imára kulcsolva emeltem, szemeimet Istenhez, kinek hatalmát és jóságát életem minden napjaiban hálás szívvel tapasztaltam.

— E pillanatban Lajosnak lázas lélekzete megszűnt, az orvos azt gondolta, hogy kiszenvedett s midőn gyöngéden megtapogatta üterét, arcán a legnagyobb meglepetés tükröződött.

— A halálból jött vissza az életre ! suttogta hozzám/itt nem az én gyarló tudományom : egyedül a mindenható segített.

— Talán kedves anyám nagyon is elfoglalod orvosunkat, kinek hihetőleg sok teendője van.

Az orvos föláUott s tisztelettel csókolta meg az agg nő kezét.

— Én hiszek, úgymond, a gondviselés végzetszerü s csodásnak látszó működésében. Fatalista vagyok. Kérem méltóztassék folytatni.

— Későbbi szomorú napokról akarok még röviden emlékezni, midőn elfogták, börtönbe vetették és elítélték. Hiába zörgettem a hatalmasok aj tain, zárva maradtak azok az anya előtt, hasztalan kértem, nem kegyelmet, mert tudtam, hogy ezt fiam igy aligha fogadná el, hanem igazságot, ítéletet törvényes alapon, nem hallgatták meg kérésemet, fohászkodtam Istenhez is, kinek ege soha nincs bezárva a szegények és ügyefogyottak előtt, esedezvén hozzá szabaditásért s ime ugyanazon menyei fény, melyet év előtt láttam, jelent meg előttem, ismét bezárt szobám magányában s ugyanazon csengő szózatot hallottam »az ur megpróbáltatást bocsát az igazakra, hangzott a szózat, választott népét is sokáig sanyargatta az egyiptomi fogságban, eljő nem sokára az idők teljessége, midőn a láncok összetörnek, a börtönök aj tai föl- nyilnak s kik utolsók voltak, elsőkké lesznek«.

Kossuth magasztos lelkesedéssel eltelve hallgatta anyja elbeszélését, ki mint az ős hajdankor kegyes asszonya, kinek gyermekét Jézus a halálból hozta vissza az életre : szent érzelmeitől áthatottan hirdette az őt körülvett sokaságnak Isten csodatevő erős hatalmát.

— S ime Istennek szózata beteljesült, ő vezére népének. Örök Isten, fohászkodott föl, ne hagyd el őt ezután sem, ne engedd, hogy eltántorodjék az ösvényről, melyre őt szent akaratod vezérelte! Világosságnak örök kutforrása, világosítsd meg az ő utait, hogy soha el ne térjen attól, mely egyedül élet és igazság !

Kossuth letérdelt anyja előtt, kezeit csókolta, mig szemeiből könyek hullottak alá.

— Legyen meg az ur akarata, sóhajtott föl, kinek én csak gyarló erőtelen szolgája vagyok. Én nemzetemet akarom szabaddá, boldoggá tenni és hogy ha gyönge erőm nehéz tisztem terhe alatt roskadozik, kegyelmed nyújtson uram erőtlenségemnek segedelmet.

S lángoló szemeit fölemelte az ég boltozata felé, mig reszkető ajkai imát rebegtek.

Az agg anya áldólag terjesztette kezeit fia feje fölé.

— Legyen meg Uram a te akaratod, mint menyben, azonképen itt a földön is. Szent lelked vezéreljen a te igaz ösvényeden s szabadítson meg minden gonosztól.

— Ámen ! suttogták a jelenlevők.

I. Szomorú újév.

A bekövetkezett végzetes események ismeretesek a történelemből. Jellasich bán betörése s megveretése vitéz honvédeink által, kiszökése az országból, a schvechati vesztett csata, a bécsi októberi forradalom leveretése, Windischgrátz ellenséges tábor-nagy előnyomulása, a moóri csata és következményei, az akkori válságos időknek történeti keretében vannak fölsorolva.

Görgei Pozsonynál a túlnyomó osztrák haderő ellenében nem tarthatván magát : kénytelen volt visszavonulni. Mig Schlick Kassát foglalta el, és Losoncon át, Vácon keresztül igyekezett Windischgrátz-czel egyesülni.

Az ellenfél mind nagyobb tért foglalt el. Morvából Simonich, a Dráva mellől Nugent, Erdélyből Puchner, a bánságból Theodorovics, Knicsanin és Leiningen tábornokok törtek be.

A haditerv az volt, hogy minden oldalról Pestet rohanják meg, az országgyűlést szétkergetik és ezzel le van verve a magyar lázadás. így nevezték ók szabadságharcunkat megvetőleg.

És valóban a kombinált hadművelet minden oldalról erélyesen megkezdetett.

December végnapjai voltak. Dermesztő hideg napok s a magyar serega legfogyatékosabb ruházatban, hiányos fölszereléssel és még hiányosabb élelmezéssel vonult tovább és mindig tovább az őt nyomban követő ellenséges osztrák haderő előtt.

Kossuth Lajos és az országgyűlés emberfölötti erőt fejtett ki az ország védelmére, újoncokat állított, népfölkelést rendezett, ágyukat öntetett, fegyvert készíttetett, minden kovács, minden puskamüves műhely hadfelszerelési helylyé alakíttatott át. Az élet és halál válságos pillanatában mindenki minden erejét, minden tehetségét, tudását és munkáját hazájának megmentésére szentelte.

Í;;;WMint halálos abroncs vett körül bennünket az ellenség minden felől. Fegyveres zsoldosok, felizgatott nemzetiségek támadták meg minden oldalról hazánkat.

Pusztulást és gyászt hoztak különösen az ó év utolsó napjai.

Perczel tábornok Mórnál csatát fogadott el az ellenséggel Görgei biztatására, ki azt Ígérte, hogy neki segítségére fog lenni.

Mór előtt állította föl seregét, ágyúit nem messze a város előtt levő nagy halomsor tetején, mig a császáriak Kisbér, Ács és Mező-Eörs felől közelgettek.

Perczel erősen bízott a győzelemben. Ha, úgymond, Görgei szavát tartja és oldalt támadja meg az ellent : győzelmünk bizonyos.

De ezt Görgei, ígérete dacára nem tette.

És csak igy történhetett, hogy a számra túlnyomó császári sereg tönkreverte a miéinket és ha a hős Miklós-huszárok nincsenek, kik páratlan vitézséggel verték vissza az előnyomuló vértesekee : talán egész seregünket elfogják, hogy hirmondó is alig marad közülök ! így állott nemzetünk ügye december hó -án - ban, melynek szomorú hire december hó -én érkezett Pestre.

A legnagyobb zavar állott be e hir hallattára s a legnagyobb aggodalom fogta el a honfiak szivét. Menekülnie kell, ki nem akarta, hogy az önkény áldozatául essék.

Két halál között lehetett választani : A csatatér dicső és az önkény dicstelen halála között.

A nemzet az előbbit választotta.

Haljanak meg inkább mindnyájan ! volt az egyhangú határozat, hadd Írja föl a történelem a nagy sir emlékoszlopára : »Finis Hungáriáé (Vége Magyarországnak !)

És hadd legyen inkább vége, minthogy gyáván fejet hajtson az önkény zsoldosai előtt.

Az országgyűlésnek mindkét háza zárt ülést tartott. Elet vagy halál kérdése forgott szőnyegen.

Az egész nemzetnek élete vagy halála.

A képviselőház ülésében Kossuth a sereg visszavonulását és annak okát fejtegetve, mint indítványt terjesztette elő : határozza el az országgyűlés, hogy a kormánynyal együtt Debrecenbe fogja áttenni székhelyét, mert bár — úgymond — teljes reménye van, hogy a nemzet igazságos ügye győzelemmel végződik, megtörténhetik mégis, hogy a csata, mely hihetőleg a főváros környékén fog vivatni, szerencsétlenül üt ki, minek következtében az ország kormánya és képviselete zavarba jöhetne, mit megengedni nem szabad, ha csak az országot egy csatavesztés miatt elveszettnek s annak védelmét föladandónak nem tekintik a képviselők ?

Ki akarta volna pedig ezt ?

Volt-e ember, kinek agyában ily szörnyű bűn eszméje megfogamzott volna ?

— Budapest, folytatta tovább Kossuth beszédét, szive az országnak, de annak elvesztővel még nem veszett el az ország. A török évig birta Budát és az ország mégis megmaradt Magyarországnak ! Most is megmarad, ha az osztrák elfoglalja is Budát és ha csak öngyilkos nem lesz, ha csak maga önként nem hajtja járomba fejét, élni fog örökké és szabad és boldog, nagy és hatalmas fog lenni.

És a nemzet képviselői egyhangúlag elhatározták, hogy folytatni fogják a nemzet igazságos harcát, a legszentebbet, melyről csak a történelem emlékezik. Az Alföld legnépesebb, hazafias szellemű nagy váro-sába fog elköltözni. Siessen a képviselőház és a kormány, mert kevés idő van ! Itt az ellenség ! Talán már holnap vagy holnapután itt lehet!

A képviselőház üléséről mindenki haza sietett csomagolni és menekülni. Minden pillanat vészt hozó lehet.

Még egy utolsó kísérletet tett a nemzet képviselete, habár tudták, hogy eredményre ez sem fog vezetni.

Követeket küldött az elbizakodott, büszke hadvezérhez, kik mint teljhatalmú megbizottak föl lettek hatalmazva a fővezérrel békét kötni Magyarország szabadságának és becsületének csonkitatlan megoldása mellett.

Így mondották ki a határozatot, melybe Kossuth is belenyugodott.

— Habár, úgymond, azok után, mik a Lajtán tul történtek, nincs többé legkisebb reményem is, hogy ezen lépésnek sikere legyen, még sem kívánom azt ellenezni és ha lenne sikere, áldani fognám az órát, midőn a nemzetgyűlés közbenjötte által oly békét eszközölt, mely becsületét és szabadságát megvédhhtí.; ha pedig, mint fájdalommal hiszem, ennek sikere nem lesz : újabb ösztönül szolgál eza nemzetnek megállani igazságos harcát az utolsó emberig.

Végső kísérlete volt ez a magyar nemzetnek, mint a halálra Ítélt szerencsétlenek a siralomházból felterjesztett kérvénye.

Élni nehéz, meghalni könnyű. Élni kell a hazáért és a nemzetért.

Élni nyomorban, letiporva, szégyennel arcán és szivében, vagy vérét és vagyonát áldozni a hazáért és nemzetért.

Ilyen volt az ó-esztendő utolsó napja az urnák -ik esztendejében.

És kinek lett volna ilyenkor kedve boldog újévet kívánni ? És ki ült volna örömünnepet a bekövetkezendő uj év tiszteletére ?

Így virradt fel a legszomorubb uj év a fővárosra és az egész hazára ! . . . Az -iki január hó -ső napja.

Mintha a főváros összes lakossága vándorútra készülne, mint midőn Izrael népe elhagyta Egyiptomot!

Fagylaló hideg szél zúgott végig az utcákon, szikrázó havat szórva az ember szeme közé, mely égette arcát, szemét. Minden ház, minden lakosztály fel volt fordulva, bőröndökbe szekrényekbe pakoltak ; csak a mi nélkülözhetlen szükséges. A többi minden itt maradt, Isten gondviselésére és az ellenség becsületességére bízva. Gyermekek segédkeztek idős szülőiknek lázas, izgatott arccal, betegek keltek föl ágyaikból, inkább akarván meghalni a hosszú sanyarú útban, mint az ellenség kezeibe kerülni. Minden ház előtt fölpakolt kocsikat lehete látni; s az utcákon útra induló férfiakat és nőket, kik meleg öltönyökbe burkolva, részint vékony ruhákban dideregve siettek az indóház felé.És mindezek között a fagytól és harag-tól kipirult arcú katonák, honvédek, huszárok, tüzérek zászlóaljakként, osztályonként jól, rosszul fölszerelve, részben vékony ruházatban. Aztán újoncok olyan öltönyben, mint hazulról eljöttek s egyenesen kivert kaszával vállaikon. Ez egyetlen fegyver mutatja, hogy ők is katonák.

Aztán a sok száz meg ezerféle kocsi. Podgyász-szekerek, élelem szállító kocsik, úri hintók, paraszt szekerek megrakva mindennemű podgyászszal, málhával, mellettük veszekedő, tolakodó, szitkozódó kocsisokkal, zaj, lárma bábeli zavar mindenütt. Egy-egy szűk utcán megtorlódnak a szekerek a podgyászos targoncák, s annyira összegubanczolódnak, hogy nem bimak egymástól mozdulni, még az utánok jövő honvédek sem képesek magoknak utat tömi örák telnek bele, mig nagy nehezen szétváladoznak.

És ezek mind a Szolnok felé vezető indóházhoz vagy országutra sietnek. Elhagyni minél előbb Pestet.

A pályaháznál volt még leirhatlan zűrzavar és torlódás. Mindenki egyszerre akart menni. Ha az osztrák birodalom összes személy és podgyász-szállitó kocsijai mind itt lettek volna összpontosítva, nem lettek volna elegendők az utasok és a podgyász-neműek gyorsan eszközlendő elszállítására. Magának az államnak kimondhatlan sok málhája lévén, a hivatalos okmányok és irományok, melyeket egyetlen napra sem lehetett nélkülözni, ha csak azt nem akarják, hogy a kormányzat fönnakadjon ; a rendkívül értékes fölszerelési hadi cikkek, bakkancsak, csákók, tölténytartók, szuronyok, kardok, kaszák, fegyvergyári cikkek és ami nélkülözhetetlen a hadseregnek, ami nélkül sem háborút folytatni, sem állami közigazgatást kezelni nem lehet: a papirpénz-gyár gépezete, ha a hadsereg csak napon át nem kap fizetést, bizony fölmondja a szolgálatot, s nem fegyveres hatalom lesz, de martalóccsapat, rabló horda. El kellett vinni mindent, ami csak hasznos és szükséges volt, semmit nem volt szabad visszahagyni a nyomban jövő ellenségnek.

Szabadságunknak, politikai lételünknek legválságosabb ideje volt ez, előkészület az élethalál harcra. A legszomorubb ujesztendő, melyhez hasonlót századokon át nem találunk a magyar történelemben Batu kán tatárjárásának ideje óta.

A pályaház folyosóján és raktáraiban éjjel-nappal egy polgári öltönyü férfiú jártkelt, intézkedett, kért, javasolt, sürgetett, parancsolt, utasitott és buzditott, amint a körülmények kívánták. Soha nem lankadt, soha el nem fáradott, mintha a nemzet mentő géniusza lenne, mintha nem is ember volna, kitől a természet megkívánja a maga adóját.

Néha meg-megállott, hosszasan, kínosan köhögött, kik nem ismerték, szánakozva mondották, hogy bizony jobb volna szegénynek, ha otthon ülne és pihenne.

Éjeken át be nem hunyta szemeit, csak néha, miközben a nagy málhákat és csomagokat szántották a kézi kocsihoz, hogy a vaggonokba berakják, hunyta le egy pillanatra szemeit. Mindig ébren volt, mint a nemzet fölött virrasztó örök gondviselés.

E férfiú volt Csányi László teljhatalmú kormánybiztos, ki az elszállítási, legsúlyosabb munkák eszközlésére önként ajánlkozott.

Barátai óva intették, orvosai megtiltották, hogy ezt tegye, végzetessé válhatnék reá nézve. Köztudomású volt, hogy évekóta sorvasztó betegséggel küzd. Büszke önérzettel mondotta, hogy nemesebb harcban nem halhatna meg. Ő most itt harcol hazájáért ! A csatatéren kevesebb fáradtságba kerül meghalni !

II. Búcsú Pesttől.

Újév második napjának éjszakája volt. A személy és podgyász szállítás nem csökkent, sőt óráról-órára növekedett.

A menekülő közönség zúgolódott, amiért nem bocsátanak elegendő kocsit a közönség igényeinek kielégítésére. Mindenki háborgott.

Csak Csányi nem vesztette el türelmét, csak ő állott nyugodtan, mint szírt a hullámtorlaszok között.

— Tisztelt uraim ! mondotta nem egyszer a türelmetlenkedőkhöz, legyenek gyugton. Senki sem fog itt maradni. Becsületemmel biztosítom.

— Hát arról ki biztosit bennünket, hogy addig Windischgrátz nem fog itt el bennünket ?

— Az országgyűlés küldöttséget menesztett hozzá alkudozás végett.

— Előre is tudjuk válaszát: »Mit Rebeben unterhandle ich nicht!« (Lázadókkal nem alkuszom.)

— Lehet, hogy ez lesz a válasz, de azért — nap előtt nem jöhet a fővárosba.

— Igen helyesen mondja fókormány- biztos ur, szólalt föl egy úri kinézésű nő a tömegből, ha merne, azonnal jönne. De a magyar hadsereg, dacára eddigi veszteségeinek, még mindig tekintély előtte.

Csányi fürkészőleg nézett az úrnőre. Mintha ismerős lenne előtte. Igazi spártai jellem, ki az ellenséggel szemben nem vesztette el bátorságát.Az úrnő kiválva a tömegből, egyenesen hozzá sietett.

— A kormánybiztos ur nem emlékezik régi tisztelőjére.

Csányi meglepetve tekintett reá. Fölismerte.

— Oly ritkán van szerencsém ! mentegette magát, üdvözletül kezet nyújtva az úrnőnek.

— Kérem, szíveskedjék szobájába vezetni, sürgős közlendőim vannak.

Csányi egy karosszékre mutatott a szobában. Méltóztassék helyet foglalni, hercegnő !

— Köszönöm, igen jól tette kormánybiztos ur, hogy odakivül ekép nem szólított, az ellenfélnek mindenütt kémei vannak.

— Az első meglepetés pillanatában csaknem akaratlanul kijött az ajkamon.

— Köszönöm, hogy nem tette. A dolog érdemére térve, mit gondol kormánybiztos ur, mennyi időre van még szüksége, hogy mindent elvégezhessen?

— Azt gondolom, hogy még legalább két napra.

A hercegnő szabadon lélekzett föl.

— Akkor minden rendben van. Beszéltem a tábornaggyal. Régi ismerőse volt atyámnak. Meghallgatta előterjesztésemet az önök haderejéről, Görgei titkos tervéről. Ezek némi aggodalmat keltettek benne. Minek következtében még, legalább pár napig nem mer a fővárosba bejönni.

— Biztos ebben hercegnő?

— Annyira biztos vagyok, hogy elvállalom érette a teljes felelősséget.

— Köszönöm ! Ez nagy hasznunkra fog lenni.

— Amit a herceg segédtisztjétől megtudtam, a következő: Az alkudozókkal nem áll szóba, seregét azonban nem indítjaelébb a fővárosba, mig különböző irányban kiküldött földerítő csapataitól biztos értesülést nem nyer a helyzetre nézve, ez pedig — napot fog legalább igénybe venni. Aggasztja különösen Görgei oldalmozdulata, mely esetleg veszélyessé válhatnék reá nézve.

— Ezt maga Görgei is igy számította ki.

— Intézkedjék tehát kormánybiztos ur — napig teljes biztonsággal és erélylyel. Legyen meggyőződve, hogy az én jelentéseim a valónak teljesen megfelelők.

— Köszönöm, hercegnő !

— Most megyek a városba. Meg kell nyugtatnom a kormányzó urat is.

— Fogadja hódolatteljes köszönetemet a nyert értesítésért !

És folyt tovább a nagy, az emberfölötti munka négy nap és ugyanannyi éjjel szakadatlanul. A kormánybiztos ez alatt emberfölötti erővel intézvén el mindent.

A gyönge testalkatban, mely a halál csiráját hordta magában, egyedül a hazaszeretet tartotta fönn nemes lelkét, a fárasztó küzdelemben.

Kossuth mellett ő fejtette ki a legnagyobb mérvű lázas tevékenységet a balsorsnak e szomorú napjaiban.

Négy nap és négy éjjel jártak a megterhelt dübörgő vonatok, tüzszikrákat szórva a fagyos levegőbe, erősen lihegve, dohogva, mint a túlterhelt állatok.

A Szolnok felé vezető hóval borított utón pedig az egész hosszú darabon, ameddig a látóhatár terjed, kanyargó vonalat képző fekete pontok mozogtak : utazó kocsik és mindenféle jármüvek.

Kossuth tengernyi elfoglaltsága között is minden nap kiment az indóházhoz, nehány szót váltott Csányival, személyesen is meggyőződve, hogy minden a legnagyobbrendben van és hogy mindennel pontosan készen lesznek.

Családját, nőjét és gyermekeit január -ánútnak indította, előzőleg Hunkár képviselő barátját kérve föl, hogy számukra a bizonyára túlzsúfolt Debrecenben valamely szerény lakásról gondoskodjék.

— Képzelem, mondotta a távozóhoz, azt a zavart, mely most Debrecenben lesz, midőn annyi ezeren óhajtják vendégszeretetét igénybe venni.

Három nap és három éjjel tartott a nagy népvándorlás, negyedikén már csak az államvagyon száUlttatott nehány elkésett utassal.

Kossuth maga január -án hagyta el a fővárost. Fekete viseltes gallérköpenyben és kabátban, magával vitt kézi bőröndjében a legfontosabb állami okmányok voltak, melyeket egyetlen napig nem lehet nélkülözni.

Ki őt ekép látta, ha nem ismerte, valamely jámbor polgárnak gondolhatta, ki igyekszik féltettebb vagyonát az ellenség elől biztosítani.

Egyetlen titkára Kuthy Józsi kíséretében utazott. Ennek mindkét keze tele volt becsomagolt irományokkal.

Midőn az indóháznál kiszállott kocsijából, az egyetlen Csányit kivéve, ki reá várt, senki nem ismerte föl és nem üdvözölte.

Mielőtt Kossuth az indulásra készen álló vonatra fölléjtt volna, szomorú búcsúpillantást vetett az elhagyott főváros felé. Levette kalapját, mint midőn valakitől búcsúzunk, világló szép kék szemei kényekkel teltek meg.

Ki tudja minő gondolatai lehettek e pillanatban azon férfiúnak, ki egy ország nehéz gondjait vitte túlterhelt lelkében.

A csöngetyü szava hangzott. Kossuth a túlfeszített munka, szellemi kimerültség, álmatlanság s talán még inkább a keblében váltakozó érzelmek vihara által elgyöngülve Csányi karján ment a váróterembe.

— Hü megbrzottaink közül többen itt maradnak, hogy időnkint értesítsenek bennünket. Ha netán addig is valamely fontosabb hirt veszesz, sürgősen értesíts. Légy éber és gondos továbbra is. Tudod, hogy mindezt szegény hazánkért teszed ! Isten maradjon veled !

Harmadszor csöngettek. Kossuth és titkárja fölszálltak. A vonat elrobogott.

Csányi mindaddig lobogtatta, a távozó után fehér zsebkendőjét, mig a sürü köd a vonatot el nem fedte szemei elől.

— Az igazság Istene vezéreljen nehéz pályádon továbbra is. Melletted vagyok, követlek én uram, én mesterem! Nem hagylak el mig e hitvány porhüvely engemet el nem hagy ! Tanítványod s életedben és halálodban hü társad vagyok !

Január hó -én vonult át Budáról az utolsó honvéd csapat. Huszárságból s egy üteg ágyúból állott.

Ezek után több honvédet nem lehetett látni. Elvitték még a betegeket is. Egy sem maradt itt. Most már jöhet az ellenség szabadon.

Január -én éjjel ment el Csányi a Pestről induló utolsó vonattal. Nem hagyott ott semmit az ellenségnek az ország vagyonából.

Távozta után a hátramaradt műszaki katonák fölszedték a lánchíd gerendáit és deszkáit, elrontották a hajóhidat, fölszaggatták a vasúti vágányokat, aztán a reájok várakozó utolsó katonai vonatra szálltak föl, időszakonkint meg-megállva s romboló munkájukat folytatva.A csak néhány nap előtt oly élénk főváros oly üressé, oly£ néptelenné lett, mintha kihalt volna, az utcák üresek, az üzletek legnagyobb része bezárva, az ablakok vas táblái becsukva, az ajtók belakatolva. Csak egy-egy szegényes öltönyü alakot, nőt, vagy férfit lehetett látni, amint nagy sietve ment egyik vagy másik utcán orvosért vagy talán gyógytárba, vagy koporsóért. Ezek elől nem lehet elszökni.

A közös nagy ellenség pedig minden pillanatban megérkezhetek. Várták félelemmel és aggálylyal, várták egész napon át. Nem jöttek. Egyes lovas őrjáratok vagy földerítő csapatok eljöttek a budai külső városi házakig, ahonnan azonban ismét visszatértek.

Egy egész napon keresztül tartott ez igy. Következő nap reggel óra tájban harsogó zene és dobszóval vonult be a császári sereg Budára.

Mintha az elhagyott, az elpusztult Akvinkumba jöttek volna. Senki sem várta, senki sem fogadta őket.

A diadalmas fővezér büszke gőggel a királyi palotába, »Hollós Mátyás magyar király« lakába vonult be s ott szállásolta el magát.

— Vége a hitvány komédiának ! mondotta a hozzá tisztelgésre menő városi hatóságnak megvetőleg.

A nemzet legszentebb küzdelmét hitvány komédiának nevezte !

. . . Messze, messze pedig a fővárostól ezerek vándoroltak a hóval, fagygyal borított utakon.

A fergeteg paskolta, a kegyetlen hideg jéggé dermesztette tagjaikat, de honszerelmök tüze égett szivük oltárán s ez lelkesítette, ez élesztette nehéz vándorutjokban.

A fagylaló hidegben messze távolból hangzott a nemzeti ima szent zsolozsmája :Balsors akit régen tép . Hozz rá vig esztendőt, Megbünhödte már e nép, A múltat s jövendőt!

Aztán mint eget ostromló riadal, harsogott fel:

Éljen a haza !

III. Radzivil Olga hercegnő.

Többször találkoztunk nár Radzivil Olga hercegnővel ott, hol a szabadság zászlói lobogtak.

És minthogy valószínűleg még többször is fogunk e szerencsében részesülni: szabad legyen őt a következőkben bemutatni.

Néhány év előtt a szentpétervári főúri köröknek egyik legünnepeltebb hölgye volt Radzivil Olga hercegnő.

Fiatal, alig éves dúsgazdag árva volt. Több mint százezer jobbágya s egy fejedelemséggel fölérő óriás birtoka volt.

Atyja tábornok, a cár első hadsegéde, egy éve hogy elesett valahol Asztrakán környékén. Abban az időben a minden oroszok hatalmas cárjának ezzel a birodalommal volt valamely fegyveres elintézni valója, ami különben óriás birodalmában hol itt, hol amott minden évben előfordul.

Radzivil tábornok már babórain nyugodott valahol Asztrakánban. Nője a hercegnő otthon Szent-Pétervárott évek óta beteg lóvén, alig fél év múlva meghalt, itt hagyta fejedelmi nagy birtokát, s ennek egyetlen örökösét, Olga leányát.

Nagybátyja Usokov herceg lett az árva gyámja. Hetven éven felül levő agg diplomata, ki még sem tudta azt megtanulni, hogy könnyebb egy országot idegen befolyástól megvédeni, mint egy ifjú, szép, gazdag és szellemes leányt.A herceg ismerősei ajánlották, hogy küldje Olga hercegnőt valamely párisi nevelőintézetbe, nem fogadta el. Nem jó véleményben volt Párisról, inkább neveltette otthon. Legalább nem feledi el hazáját és nemzetét. Olyan nevelést ad neki, amilyen egy orosz hercegnőt megillet.

Az otthoni nevelés érvényesítésére a legkitűnőbb erőket válogatta: angol nevelőnőt melléje, a szent-pétervári egyetem elsőrangú tanárait, kik az ifjú hercegnőnek órákat adtak mindenféle hasznos és szükséges tantárgyakból ; zongoramesternek elsőrangú zongora virtuózt vett föl, a festészetre akadémiai festőművész tanította, szóval mindent megtett, hogy gyámleánya a legjobb főúri nevelésben részesüljön.

Hanem a magára hagyatott ifjú hercegnő olyanokat is tanult aztán, amiket neki épen nem tanítottak. így például, mikor egyszer nagytudományu tanárja a történelemből tartott neki előadást, azt kérdezte tőle, hogy ki volt az a Hercen ur ? Sok szépet hallott felőle. Hercen pedig volt abban az időben Európában az első rangú hírhedt forradalmár, a népjogok és népszabadság fő-fő szellemi harcosa, nagyhatalom, kit a cári kormány halálra keresett.

Szörnyen megijedt erre az illető tanár. Hol hallott erről a közveszélyes órjöngőről ez a gyermekleány ? Ha ezt valaki megtudná ? ! Maga sem tudván aztán, hogy most már ennyi tudással mihez kezdjen, bejelentette a gyámnak, Usukov hercegnek.

Ez méltó felháborodással hallotta a kedvetlen hirt s erősen kérdőre vonta érette a hercegnőt.

Az pedig dehogy mondotta volna ezt meg, sőt annyira eltitkolta,hogy Sent-Pétervár összes detektivjei sem lettek volna képesek ezt tőle kicsikarni, különben úgyemlékezett, hogy egyszer gyámatyja könyvtárában keresvén valamely könjyret: ott talált egy »Narodnoje djzlo« (Népügyek) cimü újságot, hogy valószínűleg ebből olvasott felőle valamit.

Nem kért aztán a gyámapa semmi más fölvilágositást. Elég volt neki ennyi.

Hallhatott pedig erről a derék úrról, ki ez idő szerint Angliában lakott, még többet is saját nevelőnőjétől, ki mint angol nő semmi politikai nézetet nem tartott veszélyesnek az államra nézve. Az ő hazajók, minden európai forradalmároknak találkozó helye és még sem okoz semmi bajt. A népszabadság talaján nem lehet dudvát tenyészteni. A nevelőnő jól ismerte Mazzinit, Hercent, Bakunint s bizalmasan nem egyszer ismertette a fiatal hercegnővel ezek tanait.

Így történt aztán, hogy a fiatal hercegnő ábrándos lelkében épen ezek vertek gyökeret legerősebben.

Oroszországban pénzen mindent meg lehet szerezni. Olga hercegnő ezzel bőven rendelkezett. Gyámatyjától apróbb szükségletek fedezésére évenként egy negyed millió rubelt kapott. Az orosz herceg azt hitte, hogy Olga hercegnő szent misékre, szülői lelkiüdveért költi el ezt a sok pénzt, van Szent-Pétervárnak vagy temploma, mindezekben naponként misét szolgáltat elhunyt szülői lelkiüdveért. Hát biz ez sokba kerülhet !

De bizony erre legkevesebbet költött a hercegnő, hanem megszerezte magának a legveszélyesebb könyveket: egy orosz dekobrista emlékiratait, Puskint és Rilejev eltiltott költeményeit, melyek tulajdonképen közkézen forogtak, tetemes segélyösszeget adott évenként az »Egyesült ntlávok« titkos társulatának, megszerezte Górbasevszki emlékiratait az északi és délszláv egyesület összeolvadásáról« stb., minek eredménye aztán az lett, hogy ezekben sokkal nagyobb előmenetelt tett mint a többi tantárgyakban, levelezésben állott Akszakovval és Chomakovval, kik külföldről terjesztették Oroszországban veszélyes tanaikat.

Egyszer aztán mindezeknek a rendőrség is neszét vette és csak roppant pénzáldozatokkal sikerült keresztülvinni, hogy ez ügyben a nyomozás a legnagyobb szigorral meg nem kezdetett, belekerült a gyámnak közel egy miliő rubeljébe. És még maga is majdnem kompromittálva lett volna ! Mitől hogy jövőben ment legyen a gyám, a főtörvényszékhez folyamodott gyámleánya nagykorusitásáért. Amit csakhamar meg is nyert. Most már szabad ura volt tetteinek s első volt ezek között, hogy beszerzett egy csomó forradalmi könyvet és pedig St. Simon, Jawriers Louis Blanc, Prudhon, Kven és több akkori nevezetes forradalmároknak müveit, volt jól szervezett titkos nyomdája, melyben izgató röpiratokat és füzeteket nyomatott és terjesztett. Tanitók, tanárok, nevelők, nevelőnők, miniszteri hivatalnokok, sőt gárdatisztek is működtek érdekében, ez utóbbiak kiválóan nagy számban, különösen amióta megtudták, hogy védnöknőjök egy fiatal és dúsgazdag orosz hercegnő.

Radzivil Olga hercegnő aztán beutazta egész Európát, mindenütt ismeretséget kötött a forradalmi egyesületek vezéreivel, tevékeny részt vett ügyeik sikeres fejlesztésében, a francia »örök köztársasága, az »unita Itahan egyesült Olaszország társulata vezetőivel ; sokat tanulván tolok, mit az iskolákban nem tanitanak.

A hercegnő eképen éves koráig a legélénkebb és legizgalmasabb politikaiműködést fejtette ki a szabadság, emberi jogok eszméinek terjesztésében nemcsak hazájában, de egész Európában. Egy újkori próféta nő szerepét vitte annyi önfeláldozással és erélylyel, mint senki nem, sem előtte, sem utána. Lelke átalános szeretettel volt eltelve az emberiség iránt. Minden más érzelem szunnyadott abban.

Ismeretlen titok volt előtte a szerelem szent tüze, mely a SZÍV oltárán ég, ma még azonban nincs fölgyujtva.

Eljött azonban az idők teljessége, midőn ezt neki is meg kellett ismerni.

A cári gárda tisztjei csaknem mindnyájan az uj világot teremtő eszmék hívei voltak s mint ezeknek főpapnéját, mint eszményképet tisztelték Olga hercegnőt, készek érette meghalni.

Egy napon Labrof ezredes a cári első gárdaezrednél, tisztelgett Olga hercegnőnél bizonyos politikai ügy megbeszélése végett.

Labrof soha azelőtt nem látta a hercegnét. Egy tapasztalatokban gazdag, idős úrnőnek képzelte.

Midőn az elfogadó terembe lepett, fiatal, ragyogó szépségű hölgy fogadta, kinek arcán annyi bübáj, szemeiben annyi varázs volt, mely egészen elragadta. Alig tudta a tárgyat előadni, amiért jött.

A hercegnő nem kisebb zavarban volt. Soha férfi még reá ily hatást nem gyakorolt. Fölgyuladt szűz lelkében a szent tűz eddig elzárt lángja s most egész erővel tört ki az, hogy megvilágítsa azt az uj országot, melynek napja soha le nem megy : a szerelem tündérországát.

Elfeledték a politikát, egy uj tudományt tanultak, melyre senki nem tanította őket, melynek minden lapja uj élet, uj világ, a szerelem üdvözítő világa. Egy édes paradicsom, melybe mindketten vá-gyakozva, örömmel kívánnak belépni. Lángoló szenvedélyt érzett mindkettő szivében, lelkében ; sóvárgó vágyat egymás behatásáért.

Az idők azonban erre épen nem voltak kedvezők. Láz futott végig egész Európán, mely elzárt a szívtől minden más érzelmet a haza és szabadság szeretetén kívül.

Az ezredes egy istennői alaktól vonult vissza, kinek gyönyörű idomai a legmagasztosabb tökélyre vallottak, kit égető szenvedéllyel óhajt, ki előtt tárva van a tündérparacsom mámoritó varázsával, észbontó gyönyöreivel és mégsem léphet be abba, mert egy szent parancsolat, mely egyenesen a sinai. hegyen adatott ki, azt mondja, hogy most telkednek minden gondolatát, szivednek minden érzését, minden tudásodat, erődet és tehetségedet egyedül hazádnak kell szentelni.

És várták a jobb, a boldog napokat, melyek azonban most nagyon késtek.

A szentpétervári körökben sokan tudták ezt s akadtak jó barátok és barátnők, kik azt suttogták az epedő szűznek, hogy létezett szerelmi boldogság, mielőtt templom és papok lettek volna, miért tagadnák meg magoktól a természet örök törvényének nem jogos, de erőteljes követelését ?

A hercegnő ilyenkor szomorúan rázta fejét.

— Mielőtt, úgymond, fogalmam lett volna a földi szerelemről, megesküdtem a szent istenanyának, hogy szűzi énemmel egyedül csak az nap fogom boldogítani a szeretett férfiút, midőn ő isten és emberek előtt férjem lesz és ezt meg is fogom tartani, boldogságom, sőt életem árán is.

Kölcsönös esküvel pecsételt fogadást tettek, hogy egymást soha el nem hagyják. Pedig a szerelemnek üdvözítő megnyilatkozását sovárgó vágygyal várták mindketten.

Ki tudja, el fog-e ez és mikor jönni.

IV. Találkozás Görgeivel.

Az oroszok bej övetele bevégzett tény volt, az előkészületekhez azonban idő kellett.

És ezalatt a magyar hadsereg egymásután aratta a győzelmeket, a dicsőség babérjait. Szolnoknál, Isaszegnél, Nagysarlónal a legfényesebb diadalok koszoruzták a magyar fegyvereket; az osztrák seregek futván futottak. Alig mertek többé megáldani a hősies honvédek előtt.

Aztán Budavárát vették be. elkeseredett ostrom és bátor védelem után.

Ez volt az osztrák haderő utolsó ellent- állása. Többé nem mert mérkőzni a magyarral.

Az orosz segélyre pedig oly égető szükség volt, hogy junius hó első napjaiban már egy hadosztályt vasúton kellett szállítani a meggyöngült és megrémült osztrák haderő segítségére.

És amint ez megérkezett, megváltozott a hadszerencse kockája is.

Radzivil Olga hercegnőre nézve e napok voltak a legkinosabbak. A cár hadsegéde Labrof tábornok, az ő jegyese itt van a főseregnél, mint egy osztály parancsnoka. És ők mindketten az ellenfél győzel-mét óhajtják. Ott lobognak a szabadság zászlói !

A hercegnőnek eddigi öntudatos élete a népjogok és szabadság kivi vására volt szentelve, minden idejét, minden tehetségét, minden erejét erre áldozta. Örömmel látta a magyar fegyverek diadalát, azt hitte, hogy ez egy lépéssel közelebb fogja vinni világbontó politikájának diadalra jutásához. Magyar- és Lengyelország függetlenségének kivívásához. E két ország ügyét egymástól elválhatlannak tartotta.

Hogy aztán jegyesével, az orosz tábornokkal mi történik, az mellék kérdés, habár szive szakadjon is meg érette. Első a nagy eszme győzedelme !

Görgei főseregével Vámospércsre érkezett, Debrecen közelébe. Főhadiszállása a város közepén volt egy földszinti házban, három szobával, melyből egyet magának tartott fönn, egyet irodának, egyet segédtisztjeinek rendeztek be.

Ez nap este későn névjegyet hozott be egyik segédtisztje Görgeinek, melyen e név volt olvasható : Radzivil Olga hercegnő.

Görgei egy perc alatt visszaemlékezett találkozásaira a hercegnővel. Régi ismerős. Jöhet!...

Olga hercegnő belépett. Szép arcán aggály kimerültség és boszankodás kinyomata látszott.

Hidegen üdvözölte a tábornokot.

Görgei nem vette ezt észre, vagy legalább nem látszott észrevenni.

— Kérem hercegnő, mondotta, nyitott levelet véve föl íróasztaláról, szíveskedjék sürgősen elmondani, hogy mivel szolgálhatok. Minden pillanat drága reám nézve.

— Jól tudom tábornok ur és épen ezért lehetőleg gyorsan és röviden fogom előterjesztésemet megtenni.

— Egyenesen Nagy Sándortól jövök Debrecen közeléből, folytatta.

— Bizonyosan érdekes hírekkel.

— Nem tagadom. Paskievics mindenütt nyomában van s holnap találkozni fognak Debrecen alatt.

— Magam is meghagytam neki, hogy csak az utolsó esetben térjen ki előle.

— Nagy Sándor hadosztálya nem több mint fő, mig Paskievicsé épen tízszer annyi : nyolcvanezer.

Görgei boszusan vállat vont.

— Azt ő tudja, különben utasítottam, hogy ha túlnyomó erővel áll szemben, fedezze magát és vonuljon vissza.

— De ő egy iratot mutatott föl, mely világosan mondja, hogy támadja meg az ellenséget.

Görgei kedvetlenül válaszolt.

— Félreértés lehet. A nagy sietség folytán csúszhatott be valamely hiba.

— Nagy Sándornak igen pontos értesülései vannak az ellenség haderejéről és további terveiről.

— Nem kételkedem.

— És épen ezért általam kéreti tábornok urat mint fővezért, hogy ha lehet, még az éjjel egész seregével jöjjön vissza Debrecenbe s holnap közös erővel támadják meg és verjék szét az ellent.

Görgei dobbantott lábávol.

— Abrándkép. Ha valaki, én ismerem az orosz hadsereget. Többször találkoztam vele Perednél, Zsigárdnál mérkőztünk. Mint vasszobor állja minden katona helyét. Téves föltevésekre nem indulok el.

Most már a hercegnő kezdett bosszankodni.

— Nagy Sándor tábornok számításai, úgymond, igen helyesek. A terepviszonyok egy csata megvívására lehetőleg kedvezők. Kérem tábornok ur, ne hagyja az egyetlen kedvező alkalmat elszalasztani, hogy fényes győzelemmel biztosítsa Magyarország függetlenségét.

— Nem kezdhetek oly csatába, mely egész seregem megsemmisülését vonhatná maga után.

— így csak egy árulásra kész vezér beszélhet, kiáltott a hercegnő felindultan.

Görgei kardjához kapott, félig kirántva azt," aztán indulatosan ismét visszacsapva, gunymosolylyal mondván :

— Ha más mondja ezt, szigorúan bűnhődnék rágalmazó szavaiért. Nők ellen nem harcolok.

— Katlarov századost és Rüdiger tüzérhadnagyot, Ochrulov ezredes küldötteit nem utasította vissza tábornok ur ily ridegen, midőn pedig azok nem kívántak kevesebbet, mint fegyverletételt. Ami pedig egy az árulással !

Görgei arcizmainak rángása mutatta ideges fölindulását, de azért válasz nélkül hagyta a hercegnő szavait.

— S az állítólagos két parlament őrnek volt ideje és bátorsága, hogy megpendítse a fegyverletétel eszméjét s az egész hadseregben és a tisztikarban azon föltevést hagyja lábra kapni, hogy az esetben orosz szolgálatba léphetnek.

Görgei villámló tekintetet vetett a hercegnőre.

— Küldjön százados ur egy futárt azonnal Debrecenbe, mondotta segédtisztjének. Többé nem nézett a hercegnőre, ki aztán távozott.

Oda kívül mélyen elgondolkozva állott meg, tűnődve, hogy mit tegyen.

Tanácstalanul állott, körülzsongva a fővezér közelében sürgősködő katonaságtól. Nem tudta, hogy most már mihez kezdjen.

Régi gyanúja, hogy Görgei árulást akar elkövetni, most már bizonyossá érlelődött lelkében.

— Miért nem vagyok férfi, kiáltott föl a hercegnő elkeseredetten, hogy lelőhetném ezt a hitvány embert, ki nemcsak hazájának, de Európa szabadságának is árulója lesz.

V. Az áruló.

Augusztus -án érkezett Nagy Sándor tábornok hadteste Hadháaárólu Debrecenbe, amikor a tábornok azonnal gyors futárt küldött Görgőihez további utasítás végett.

Reggeli óra tájban érkezett meg Görgei következő parancsa :

— Az első hadtest jobbra-balra az Újvárosnak vezető utón álljon fel és ha ellenség mutatkozik, támadja meg és verje meg!

Nagy Sándor épen egy kémszemléről tért vissza, melyet lovasságának egy részével tett s még lóháton ült, midőn a fönnebbi parancsot vette, melyet Pongrácz ezredes olvasott föl tábornokának.

Kedvetlenül volt meglepetve, midőn ezt hallotta. Ö, ki a hátvédet eddig is vezette, tudta, hogy az ellenséges fővezér egész seregével nyomban követi s oly nagyszámú sereggel, mely őt ellentállás esetén agyonnyomhatja.

De hát a parancs határozott volt, kifogással élni ellene nem lehetett.

Büszke lemondással válaszolt :

— Engedelmeskedni fogok !

Utána gondolta :

— Ö fővezér, bizonyosan jobban van értesülve az oroszok erejéről. Ez elől kitérni nem lehet.

Több főrangú tiszt, közöttük Máriássy János ezredes, kikkel Nagy Sándor mindjárt ott helyben közölte a parancsot, ugyanazon nézetben voltak. Megmérkőznek az oroszokkal.

Miután a kiállított előőrsöket az egész vonalon megszemlélte, visszatért a táborba, mely fölött a parancsnokságot ideiglenesen Bobics ezredesre ruházta át, mig maga Máriássy és Pongrácz ezredesekkel a városba lovagolt, hogy egy ottani vendéglőben megebédeljen.

A »Bika-szálló előtt megállották, s méneiket az őket követő lovászoknak adták át.

A szálló bejáratánál Radzivil hercegnő lépett Nagy Sándor elé.

— Tudom tábornok ur, hogy alkalmatlan időben jövök, mégis kémem kell, sürgős kihallgattatásomat.

Nagy Sándor is ismerte a hercegnőt, nem egyszer értekezett már vele. Benyitott a legközelebbi szobába.

— Parancsoljon hercegnő !

— Görgeitől jövök.

— Annál nagyobb szerencse reám nézve.

— Vagy szerencsétlenség.

A tábornok kérdőleg tekintett a hercegnőre.

— nekem támadást parancsolt.

— Egy árulónak pokoli gondolata ! Megsemmisittetni a hadsereg egy részét, hogy a fegyverlerakás annál könnyebben keresztül vihető legyen !

— Hercegnő ! mondotta Nagy Sándor fölháborodva. ön egy magyar embert, egy fővezért vádol, ki magát nem védheti, vádol gyilkos bűnnel!

— Saját tettei beszélnek. Már tisztjei között is akadnak, kik azt suttogják, hogy ő áruló.

— Figyelmeztetem hercegnő, hogy ilyen nyilatkozat könnyen haditörvényszékelé állíthatja, mely kénytelen lenne szigorúan eljárni.

— ön tábornok ur védelmére kél egy férfiúnak, kiről előzőleg maga is elitélőleg nyilatkozott.

— Fölháborodásomban mondottam talán hasonlót egy alkalommal.

— Iratok vannak kezeim között egy orosz főtiszttől, egy tábornoktól a cár főhadsegédétől. Görgei Rüdiger tábornokkal titokban alkudozik a fegyverlerakás eshetőségére nézve.

— Mit a hercegnő állít, oly hihetetlen s oly végzetes merénylet lenne a nemzet ellen, mely a legsúlyosabb megtorlást követelné. Mihelyt pár szabad napunk lesz, keressen föl hercegnő, mutassa föl előttem bizonyítványait s legyen meggyőződve, hogy ha egy áruló Cézárt találok, én fogok Brutusa lenni!

E pillanatban egy ágyulövés hallatszott. Ez volt a Bóbicscsal megállapított riadó jel, ha a muszka közeledik.

Nagy Sándor felragadta letett csákóját.

— Isten velünk hercegnő ! Azt hiszem, hogy mi még találkozni fogunk !

Sebes léptekkel hagyta el a szobát.

A folyosón egy pincérgyerek vitt az étterembe tányéron zsemlyéket. Ezekből egy párt nagy sietve fölvett a tábornok, egy bankót dobott a tányérra, aztán izgatottan kiáltott :

— Lovamat!

Már akkor hozta azt lovásza.

A tábornok kíséretével vágtatott Debrecennek egyik főutcáján, a Péterfián végig a csatatérre.

Az nap reggel Újvárostól Debrecen felé indult az orosz főhadsereg, két erős hadtest, nagyszámú lovassággal és tüzérséggél. Egy erős hadosztály képezte az elővédet.

A város előtt elterülő síkságon ölmagas kukorica vetés volt, ennek közepén egy meglehetősen kiemelkedő halom, olyan kunhalom féle. Erre volt négy ágyú fölvontatva, ezek egyike adta meg a riadó jelt.

A debreceni polgárság nagy része künn volt a táborban; mint szives házigazdák, mindenféle ételeket és italokat vittek ki az érettök harcoló katonáknak. Bizonyára jól fog esni szeglényeknek.

A halmon pedig a tüzérek kiállítottak magok közül egy-egy őrszemet, ki tábori látcsővel kezében nézegette, hogy a messze terjedő síkságon nem tünnek-e föl az oroszok.

Tizenegy órától fogva egy darabig gyanúsat nem láttak. Egyik tüzér a másiktól ragadta el a látcsövet az ő szeme jobb ; ő jobban meglátja az ellenséget.

Közben meg is ebédeltek.

Az a Miklós-utcai derék civis-polgár, akié a kukorica halmos föld volt, egy nagy szilke gulyás húst vitetett ki cselédjével, másik hasonló szilkével tejfölös, töpörtős túrós csuszát, mig ő maga két jó nagy kulacsot diószegi borral tele vitt a honvédek részére. Bizonyosan jól fog esni a fáradt vitézeknek.

Utasították hogy a kukorica között vannak a honvédek.

— No akkor az ő kukoricásában is vannak, gondolta magában. Az a messzelátó domb nagyon jó hely tüzérnek, gyalognak. Oda viszi.

És talált is ott félüteg ágyút és tüzért.

— Hozta Isten őket! Nem baj, hogy a kukoricát legázolták. Csak úgy gázolnák le a muszkát is. Ezt a csekélységet pedig fogadják tőle és feleségétől szívesen. Talán jól fog esni valami kis meleg étel a vitéz uraknak.

Hej de volt is jó kelete mind a két szilkének.

Hát még a bornak ! Hogy a jó Isten tenné ezt a kulacsot a bibliai kegyes aszszony olajos korsójává, melyből soha nem fogyott ki a drága olaj. Az ő egyik kulacsuk pedig csakhamar kiürült, a másik is erősen kotyog.

Amint polgártársunk fölvitte a kulacsot a dombon őrt álló tüzérnek s az fölemelve inni akart, egyszerre hirtelen lebocsátotta azt ajkáról, fölkapta a tábori látcsövet. Azzal nézett a messze távolba.

Akkor aztán elkiáltotta magát, hogy ön a muszka !

A tüzérek erre a kiáltásra mindnyájan a dombtetőn termettek, egy hirtelen irányzott az ágyúval, másik az égő gyújtó kanóccal elsütötte azt.

Ez volt a riadó ágyulövés, mely az egész tábornak a muszkák érkezését jelezte.

Hogy az Isten akárhová tegye őket ! Hogy épen most kellett megérkezniök, midőn ebédelni akartak.

Hej, volt lótás-futás abban a pillanatban az egész táborban. A künn levő polgárok és polgárnők siettek vissza a városba, hogy itt ne fogja az ellenség. A gyalogosok doboltak, lovasok, tüzérség trombitáltak, tisztek siettek, nyargaltak osztályaikhoz, csapataikhoz, a vezér is megérkezett habzó paripáján, arca ki volt pirulva a jó ebédtől. Két darab száraz zsemlyét evett meg az utón. Az volt ebédje.

Gyorsan rendbe sorakoztak, várták az ellenséget, melynek mozgását, fejlődését távcsöveikkel láthatták;. Hadd jöjjön közelebb. Az pedig nem sokáig váratott magára. Egyszerre megdördültek ágyúi. Csak úgy találomra lőtt, miután a síkságon egyetlen lelket sem lehetett látni.

A honvédtüzérek hagyták őket lőni ; hadd pazarolják a puskaport. Ök nem akarnak bizonytalanra puffogatni.

Hanem nemsokára aztán már jól kivehető volt a kifejlődött orosz sereg. Gyalogság, lovasság és tüzérség. Most már hajrá ! Neld !

Az egész hosszú vonalon a Nagyerdőtől a mike-pércsi szőlőkig megdördültek a honvéd ágyuk. Mintegy ötven. Jól kiszámított lövéseik romboló hatást okoztak az ellenségben. Egy-egy támadó lovas ezredet vissza-visszaverve a rendes harcvonalba.

Paskievics fővezér hadsegéde Kuprianov tábornok csakhamar féllábát vesztette el. A fővezér tábornok környezetében többen megsebesültek. Konstantin nagyherceget egy szétpattant ürgolyó szilánkja horzsolta.

— Meg kell kerülni azt az erdőt! hangzott a fővezér parancsa, hátba kell fogni az ellent.

Egy muzulmán és kozák lovasezred indult a fővezér parancsát teljesíteni, keresni valamely átjárást rajta.

Azt az erdőt pedig nem lehet egy könynyen megkerülni, több mint kilométer hosszú s kilométer széles ; nincs rajta semmi átjáró, legfölebb gyalogösvény, hanem van a szélén egy mély és széles árok, mely védelem esetén kitűnő szolgálatot tehet.

Ebben volt egy zászlóalj lövész Korponay ezredes csapatjából elrejtve. Majd megmutatják ezek a muszka lovasoknak, hogy merre van az ut visszafelé.

A császári lovas gárdaezred jött, a Nikolajev első lovas ezred. A legpompásabb orosz lovasság gyönyörű kék posztó kabát és nadrág, ugyanilyen csákóval, fehér zsmórzattal és ezüstözöttgombokkal, mind egyenlő szinü fekete lovon. Úgy néztek ki, mint valamely fejedelmi diszőrség. Vidáman jöttek, harci dalokat zengedezve. Az orosz seregben a dal rendesen tanittatik. A jobb hanguakat kiválogatják s ezekből képeznek minden ezrednél s minden zászlóaljnál egy-egy énekkart.

Jöttek mind közelebb, közelebb az erdőhöz.

Az árkokban őrködő lövészek pedig nyugodtan várták. Hadd jöjjenek még közelebb.

És azok mentek hívás nélkül is.

Egyszer aztán megálljt kiáltott nekik egy zászlóalj jól irányzott sortüze.

Haj, hogy hullottak azok a szépen fölszerelt katonák és pompás harcimének egymásra a porba ; az ezt követő második sortüzre hogy zavarodott meg, hogy nyargalt felbomolva vissza az egész ezred. Most már nem ének kardala, hanem sebesültek és haldoklók jajgatása hallatszott.

Érzékeny veszteség volt ez az orosz lovasságra.

Hanem az orosz fővezérlet nem ütközik meg ilyen csekélységen, van katonája tulbőven. Elő két gyalog ezreddel és két üteg ágyúval. Majd megtisztítják ezek mindjárt az erdőt.

És jött a gyalogság ; raj vonalba föloszolva közeledett az erdőhöz. Egynéhány elesett közülök. Ez rendeltetésök. Előre a többiek ! Két ezred gyalogság, egy honvédzászlóalj ellen. Minden egy honvédre jut mintegy muszka. Ha kell, még több.

És ezek elérték az erdő árkát. Beleugráltak. összekeveredtek a honvédekkel. Ember ember ellen. A muszkák mindig többen, a honvédek mindig fogyatékosabban. Utoljára is az oroszok lettek urai az erdőnek. A honvédek rendetlen futásnak eredtek. Egy zászlóalj honvéd volt egy rengeteg nagy erdőségnek egyetlen védője. Nem tarthatta meg.

Más oldalon a Máriássy által vezényelt balszámyat, egy lovas hadosztály ütegei, egy osztrák röppentyű teleppel s nagyszámú gyalogsággal támadták meg. Nagyon élénk ágyutüz fejlődött ki, melyben Máriássy kedvező helyen felállitott ütegei oly sikeresen működtek, hogy az orosz ütegeket érzékeny veszteséggél ethallgattatták; más részről a gyalogság sem állhatva ki a gyilkos tüzet, visszavonultak. Az oroszok azonban uj ütegeket toltak előre. Volt bőven a tartalékban, egy orosz tábornok pedig négy könnyű lovas ezreddel meg akarta Máriássyt kerülni és hátrálási vonalát elvágni, mi szintén nem sikerült. Már óra volt délután és a csata még mindig nem volt eldöntve, midőn Paskievics egy hatalmas tüzértámadással akarta a diadalt kicsikarni. Hat nehéz üteggel, ágyúval felvonulva oly gyilkos tüzelést kezdett, mely az öt órán át tartott véres csatát részére döntötte el. A honvédsereg teljesen megzavarodva futni kezdett.

Ezt követőleg Bóbics hadosztálya is kifáradva és megtörve ott hagyta a csatatért. Egyedül Máriássy vonult vissza rendben, közben meg-megállva s erélyes tüzeléssel utasítva vissza az oroszokat.

Ez nap déltájban egy könnyű kocsi állott meg Görgei főhadiszállása előtt Vámos-Pércsen, belőle Olga hercegnő lépett ki nagy sietve.

Bejelentés nélkül nyitott be Görgei szobájába.

— Az orosz fősereg, úgymond, talán már e pülanatban megtámadta Nagy Sándort. Előcsapatai korán reggel elindultak. Az Istenre kérem tábornok ur, siessen segítségére.

Görgei boszusan válaszolt.

— Már tegnap elmondtam okaimat, melyek folytán ezt nem tehetem.

— Az utolsó pillanatban kell, hogy hazafiui érzése jobb gondolatra bírja.

— Nagy Sándor önálló parancsnok, ő a körülményekhez képest, saját belátása szerint intézkedhetik.

A hercegnő véghetlen elkeseredéssel kiáltott föl:

— Akkor ön már elárulta hazáját, verje meg önt az örök Isten !

VI. Váratlan viszontlátás.

Nagy Sándor tábornok Görgei egyenes parancsára Debrecen alatt elfogadván a csatát az orosz főhaderővel, s több mint négy óráig tartó heves küzdelem után, a ezer főnyi ellenséges seregtől tulszámyaltatva, kénytelen volt visszavonulni s Görgeivel egyesülten Nagyváradon át Arad felé vonulni.

Három nap múlva harsogó $ zenével, harci dalokat énekelve vonult be Nagyváradra az orosz fősereg.

Egy részök a Szent László-téren állott föl. A Fekete sas«-szálló előtt a cári lovas gárdaezred sorakozott. A legszebb és legvitézebb orosz lovasság.

Egy tábornok tartott szemlét fölöttük, kit hurráh üdvkiáltással fogadtak. Labrof volt a lovas gárdaezred főparancsnoka.

Egy ablakból Radzivü Olga hercegnő nézett ki, szép nemes arcán mély bánat látszott elömölve.

is az orosz lovasságot nézte. Egészen közönbösen. Ki volt merülve. El volt fásulva.

A gárdaezred tábornoka végig nyargalt az arcvonal előtt, aztán megfordult.

E pillanatban Olga hercegnő fölismerte. Elnyomott sikoltás hangzott fel ajkain.

A tábornok meglepetve tekintett föl. Fölismerték egymást. Végtelen öröm és végtelen fájdalom volt mindkettő tekintetében.Pár perc múlva a tábornok belépett jegyeséhez.

És akkor a határt nem ismerő öröm és fölmagasztaltság tulvilagi érzetének tengerárja között olvadt egybe két SZÍV és két lélek.

Az ifjú tábornok szenvedélytől zaklatottan, boldogságtól ittasan zárta karjaiba gyönyörű jegyesét s forró csókokkal borítva ajkát oly erősen ölelte magához, mintha soha többé nem akarna tőle elválni.

Most érezte mindkettő, hogy mennyire szeretik egymást és hogy nem élhetnek egymás nélkül.

— Katona nem nősülhet, suttogta a tábornok, mig a háború tart, az pedig még sokáig fog eltartani.

— Azt hiszem, hogy igen rövid idő alatt be lesz fejezve, sóhajtott a hercegnő.

— A magyarok még csak most fogják kezdeni a döntő csatákat.

— Mikor Görgei legerősebb seregével lerakja a fegyvert ?

— Görgei nem fogja azt tenni, sőt, folytatta csöndes hangon, minket is ő fog csatába vezetni.

Olga hercegnő tágra nyitott szemekkel csodálkozva nézett jegyesére.

— Halld legfőbb titkunkat, folytatta a tábornak.

A hercegnő kezével tiltakozó mozdulatot tett.

— Az orosz hadsereg fölbomló félben van. A fővezér Paskievics rövid napok alatt megtörve, legyőzetve fog visszatérni hazájába.

A hercegnő arcán a kétségbeesés kinyomata üt; reszketett, mint kit láz gyötör . . .

— Nem értelek Magyarázd ki magadat.

— A főseregből két erős hadosztály fog a magyarokhoz átmenni. A Cservenyiczkié és az enyém !

A hercegnő felsikoltott.

— És te ebben részes vagy ?

— Büszkén vallom be ezt előtted.

Olga hercegnő fokozott aggálvlyal hallgatta a tábornok merész terveit, arca halotthalvány lett.

— Tárgyaltatok erről Görgeivel?

— Több levelet váltottam vele.

Olga hercegnő kínos fájdalommal kulcsolta össze kezeit.

— Akkor fuss. Meneküll! Ne időzzél itt egyetlen pillanatig sem. Minden perc halálos veszedelmet hozhat reád !

A tábornok előtt érthetetlen volt ez izgatottság.

— Méltó akartam lenni hozzád, folytatta. Amiért te éveken át küzdöttél, a szabadságért, én is részt óhajtottam belőle. S azt hiszem, hogy a legjobb utat választottam.

— A legrosszabbat! A halálos utat. Görgei áruló, fegyvereit az orosz előtt le akarja rakni s egész seregét ennek átadni.

— S mi haszna lenne ebből ?

— Boszut akar állani Kossuth Lajoson és a magyar kormányon, kik őt fővezéri méltóságától megfosztották.

— És ezért hazáját akarná föláldozni ?

— Ennek az embernek sivár lelke nem gondol hazájával, nem nemzetével.

A tábornok még mindig nem volt meggyőzve.

— Túlzói. Ellenszenvvel viseltetel iránta.

— Levelek vannak kezeim között, egy különösen, melyben fölajánlja, hogy fegyvereit leteszi valamely orosz fővezér előtt.

A tábornok végre is figyelemre méltónak találta a hercegnő szavait.

— Még ma közölni fogom aggályaidat Cservenyiczki barátommal.

— Ne várjátok a holnapot. Meneküljetek még ma, könyörgöm ! Istenre és minden szentéire kérlek, ne várjatok órákat sem. Meneküljetek azonnal.

A tábornok izgatottan állott meg a hercegnő előtt. Gyöngéden ölelte őt magához, kínos fájó csókot nyomott halvány, forró ajakára.

— Őrangyalom voltál akkor is, midőn tőled távol voltam. Tanácsolj, mit tegyek ?

— Szólj sürgősen társaddal, de azonnal. Aztán menjetek még ma, ha lehet, még ez órában. Minél messzebb, hova a boszuálló zsarnok gyilkos keze el nem ér. Föl foglak találni. Isten veled !

A tábornok izgatottan hagyta el jegyesét. Cservenyiczkihez ment, hosszan s komolyan tanácskozott egymással a két főtiszt.

Éjfélig együtt voltak. Holnap reggel találkozni fognak. Van elég idő a menekülésre.

Bizony nem volt !

Korán hajnalban mindkét tábornokot elfogták. Hadi törvényszék elő fogják őket állítani.

Görgei átadta Labrof tábornoknak hozzá intézett leveleit Paskievicsnek. Ennél több bizonyítványra nem volt szükség !

Midőn Olga hercegnő ezt másnap meghallotta, kétségbeesetten kiáltott föl :

— Megszabadítom, vagy vele együtt elveszek !

VII. Véritélet Damjanichnál.

A debreceni csata tehát elveszett.

A csata folyama alatt Görgei cinikus egykedvűséggel járt föl s alá szobájában, gúnyos megjegyzéseket téve egyik-másik belépő bizalmasához, hogy »püfölik most Nagy Sándort.

Ürügy kellett neki a fegyverlerakásra. A kétségbeesés átadta neki a diktátorságot is. És most már vérboszut vesz Kossuthon. Megalázza, porba tiporja.

Elő van készítve az útja mindennek.

A fegyelem, a katonaság összetartó ereje a sereg egy részében teljesen eltűnt, a gyávák, a szökevények naponként szaporodtak. Görgei folyvást parlamentirozott az oroszszal. Leplezett előkészületeket tett az általa már rég tervezett fegyverlerakás keresztülviteléhez.

Megtörtént ! Bevégeztetett!

Kossuth lemondott. Görgei átvette a diktátorságot, a katonai és polgári főhatalmat, mely őt teljhatalommal ruházta föl, hogy az orosz cár ő felsége vezéreivel megkezdett alkudozásokat folytathassa és bevégezhesse.

Oda kívül a tisztek között nagy volt az izgatottság, de még nagyobb volt benn az aradi várban, melynek Damjanich volt parancsnoka.

ö volt a legvitézebb magyar vezér, ki soha egy ütközetet el nem vesztett, soha nem hátrált. Soha nem csüggedett.Épen azért jöttek most este össze az aradi várban nála tanácskozásra. Esteli óra elmúlt, a bizalmasan meghívott főtisztek már együtt voltak egy nagy asztal körül ülve. Asztalfőn az elnöki helyen Damjanich ült karos székben, bekötött lábbal, mellette egy orvos és egy tábori lelkész voltak.

A lelkész az asztalon levő órára nézett, aztán Damjanichhoz hajolva valamit halkan mondott ennek.

Damjanich helybenhagyólag intett fejével.

A lelkész ekkor az asztalon levő keresztet kezébe fogván, ünnepélyesen fölállott. Mit a jelenlevő főtisztek is követtek. Csak Damjanich maradt ülve lábbaja miatt.

— Atyának, Fiúnak és a Szent Lélek Istennek nevében ! kezdette a lelkész. Isten és szent Fia a mi urunk Jézus Krisztus és minden szentjei úgy legyenek velünk kegyelmükkel, amint a tiszta igazságot mond-juk .. . Isten miTiket úgy segéljen !

A jelenlevők mindnyájan utána mondották az eskü szavait : Isten minket úgy segéljen !

— Most, úgymond a lelkész, kérem az előadó urat, terjeszsze elő az ügyet, amely miatt összejöttünk.

Nagy Sándor tábornok állott föl. Mindnyájan a legnagyobb csöndben s mély figyelemmel várták szavait.

A tábornok végig hordozta a jelenlevőkön tekintetét, aztán csöndes meghatott hangon kezdette beszédét. Nem harag, nem gyűlölet szólott szivéből, de a hazaszeretet fájdalmas érzete.

És bírálta Görgei hadi működését, Zichy Ödön gróf felakasztásától, Roth és Filippovics elfogatását, majd a Bécs ellen intézett hadjáratot a parndorfi és schwechati csatákkal, majd a téli visszavonulást, tovább a kápolnai csatát, aztán a szolnoki, isaszegi és nagysallói diadalmas ütközeteket, Budavár bevételét, kiemelvén mindazt, mi ebből neki érdemül betudható ; aztán az oroszok ellen folyatott küzdelmét, később az ezekkel megkezdett tárgyalásokat, végre föleimlibett egy kósza hirt, mely oly szörnyű, hogy erre még csak gondolni is bűn, mely szerint egész hodtestével föltétlenül le akarja rakatni a fegyvert az orosz előtt.

— Gondolatnak is becstelen ! kiáltott Damjanich mérgesen ütvén kezével az asztalra.

— Én nem állítom, hogy való, folytatta Nagy Sándor, hanem lelkemben végig fut a borzadás, hogy megtörténhetik.

Az összes jelenlevő főtisztek arcán mély gond és aggodalom kifejezése tükröződött.

— ö nagy dolgokat vitt véghez ! mondotta Kiss Ernő tábornok.

— Hadserege még többet s vitéz tábornokai mindent, mondotta Lenkei , ennek páratlan vitézsége nélkül ő kalandor lett volna a történelemben.

— Kétszínű tettetése s ravaszsága kezdettől fogva ellentétbe helyezte magát nemzeti kormányunkkal, szólalt föl a fiatal Markovics ezredes.

Mint gárdista szolgáltam vele együtt, ismerem minden izében.

Aztán éles megjegyzések történtok egyik és másik hadműveletére, melyeket egyedül alvezérei s páratlan hősiességü hadserege tudtak diadalra juttatni. A stureci hires visszavonulás köztudomású, hogy nem az ő érdeme. Egy volt bányászé, ki mint utász főhadnagy szolgált seregében, ismerte az elhagyott alagutat; ő jelentette ezt Görgőinek.

És most, mintha valamely elkeseredés járta volna át a sziveket, egész zápora indult meg a kárhoztató felszólalásoknak Görgei ellen; felhozták ellene Budavár ostromát és bevételét is, mely végzetes szerencsétlenség volt a további hadműveletre vonatkozólag.

— Kérlek, csitította a mellette ülő Aulich az indulatos Lenkeit, fékezd hevességedet.

— Sokáig hallgattam, visszatartottam sejtelmes hitemet a vezérről, de most már csak a vak nem látja bűnös terveit.

— Ö egy orosz vezérrel folytat titkos levelezést és alkudozást, szólt boszankodva Lenkei, neki ezt nem lenne szabad tenni.

— Amit ő tesz, nem egyezkedés, hanem árulás. Elárulása hazájának és az egész hadseregnek. Erről van most szó, erről folyik a titkos alkudozás, mely ha becsületes és tiszta, kell hogy nyílt is legyen, hogy tudja és ismerje mindenki, mondotta egy másik.

— Vigyázni kell reá. Ö többé senkitől nem tart. Azt hiszi, hogy amit akar, ki is viheti. Azzal nem törődik, hogy mily utón. Ilyennek ismertem őt, kit a félrevezetett közvélemény emelt oly magas piedestálra, hogy csaknem mindnyájan leborultok előtte.

Többen helyeslőleg intettek fejőkkel.

— Sajnos, úgy van !

— Mi, mondotta egy öreg ezredes, Istentől egy nagy munka végbevitelére lettünk hivatva. Mindnyájan teljesítettük kötelességünket. Egyedül ő élt vissza azon legnagyobb bizalommal, melyet a kormány és a haza reá ruháztak.

— Inkább veszszünk el mindnyájan, minthogy ezt elfogadjuk.

Egy dörgő hang kiáltott fel :

— Inkább veszszen el ő, minthogy átkos szándékát végrehajtsa.

— Egyetértve talánmég révparthoz juthatunk a halálos örvényből.

— Hogy ha őt dobjuk előbb abba bele. tF És egyhangúlag el Ion határozva, hogy ha Görgei föltétien megadásra akarja vezetni a hadsereget, őt teszik örökre ártalmatlanná. Aztán mindenik vezér hadosztálya élére áll, neki vág az ellenségnek s lesz egy gyilkos harc, melyben lehet, hogy mindnyájan elveszünk. De dicsőséggel !

Damjanich föltette a kérdéss :

— Tehát önök az indítványt elfogadják?

— Igen elfogadjuk ! volt a válasz egyhangúlag.

— És ki legyen a határozat végrehajtója ?

— Idegenre ezt bízni nem lehet. A szabadság szövetkezete ítélt. Legyen ő maga a végrehajtó. Határozzon a sors.

— Úgy van ! Határozzon a sors !

És ebbe mindnyájan belenyugodtak.

A lelkész papirt vett elő, szétvagdalta s minden darabra fölirta egy-egy jelenlevő főtiszt nevét, Damjanichot kivéve, aztán összehajtogatta. Beletette egy csákóba, végre föfrázta azt.

Majd az volt a kérdés, hogy ki huzza ki a nevet ?

— A lelkész ! volt az egyhangú válasz.

— Készséggel, ha önök úgy parancsolják.

Aztán belenyúlt az asztalon levő csákóba, kihúzott egy darabka papirt, melynek zárt belsején egy név volt fölirva s átadta azt Damjanichnak.

Az föbayitotta ezt.

— Lenkey Károly ! olvasta Damjanich. Ez a végzet keze ! tette utána.

A tábornok hevesen ugrott föl.

— Legyetek meggyőződve, hogy kötelességemet híven fogom teljesíteni.

A lelkész még egy második papirt is vett ki a csákóból. Helyettesről is kellett gondoskodni.

— Lázár Vilmos ! volt erre fölirva.

Az ifjú ezredes előlépett.

— Engedelmeskedem a sors parancsának !

Ezzel eloszlottak. Kiki ment haza lakására ; legtöbben által Ö-Aradra, hol elszállásolva voltak.

Csak kettő maradt együtt, Aulich és Lenkey. Fegyvertársak és jóbarátok. A bekövetkező végzetes eseményekről beszélgettek. Most még sötétebb előttük a szomorú jövő ! Holnap lehet, hogy ezerek vére fogja öntözni a hantokat;.

Egy utca fordulónál Görgeire bukkantak. A diktátor levett föveggel egyedül sétált a sötét éjben. Izzó agyának jól esett a hűvös éjjeli szellő.

Néhány lépés távolban két segédtisztje kisérte észrevétlenül.

Amint a tábornokok egymásra bukkantak, megdöbbenve állottak meg.

— Hol voltatok ? Honnan jöttök ? kérdezte Görgei.

— Damjanichnál voltunk, mondotta Lenkey, az öregnek kitűnő magyarádi és ménesi borai vannak, ezeket kóstolgattuk ; kár, hogy ott nem voltál, de hát nálad nélkül is végeztünk a hordókkal. Hanem mi a poklot csinálsz te itt éjszaka ? Mit bujkál a diktátor sötétben ? Hát nem lehet világosan is átkozott munkát végezni ? Dehogy nem ! Te tudod, hogy lehet. No szervusz, holnap majd találkozunk. Az lesz egyszer az emlékezetes nap ! Aki meglátja ! Hahaha.

Görgei azt hitte, hogy Lenkey mámoros fővel beszél össze-vissza, kissé félrevonta Aulichot és suttogva mondta :

— Kisérd haza a szerencsétlent. Mostmond le az eszéről, midőn arra a legnagyobb szüksége lesz.

Aulich maga is csodálkozott Lenkey nagyfokú izgatottságán ; pedig Damjanichnál nem ittak, csak midőn már távozni akartak, hordtak körül a szolgák boros poharakat, melyekből alig Ízlelt valaki. Lenkey épen semmit. Meg sem kóstolta !

VIII. A fegyverlerakás.

Görgei a tábort járta körül. Máskor is tette. Most talán utoljára teszi az életben.

Minden csöndes volt, mint valami temetőben. A fáradt honvédek egy része a földön aludt, más csoportokba verődve, beszéget/ett. A jövő váltakozó képei jelentek meg előttök. A múlt nagysága, fényes dicsősége, a nyert csaták koszoruzott emléke, aztán a sötét, a vigasztalan, szomorú jövő, melynek nincs egyetlen reménysugara.

Hajnalodni kezdett.

Görgei visszatért szobájába. Egész éjjel nem hunyta be szemét. Végre megvirradt. Csányi jött hozzá, ő volt egyetlen barátja a polgáriak között a diktárornak.

Szótlanul, könyes szemekkel ölelték meg egymást.

— Mindent megtettem, mi tőlem telt, mondotta Görgei ; Rüdiger tábornok reményt nyújtott, hogy sorsunk nem lesz egészen kedvezőtlen.

— Szerencsétlen hazám ! Szerencsétlen barátom ! sóhajtott föl Csányi.

Görgei komoran válaszolt.

— Bármi történjék is, példakép lesz a jövőben, hova vezet a szétvonás és egymás elleni torzsalkodás ! Isten legyen itélőbiró !

Csakhamar gyülekeztek a tábornokok. Mindeniknek arcán feszült várakozás s gondterhes aggály kifejezése ült.

Minden ajtónyitáskor csaknem megrettenve néztek a belépőre. Nem az jött, akit ők vártak.

Csaknem az utolsó pillanatban a főtörzsorvos i érkezett, komoly arcán mély meghatottság kinyomata ült.

Üdvözölve a jelenlevőket, Görgeihez fordult.

— Szomorú esetet kell, úgymond, diktátor urnák bejelentenem. Legvitézebb tábornokaink egyikét elvesztettük. Lenkey tábornok elméjére ma hajnalban örök éj borult. Kardját, tőrét, pisztolyát keresi; ölni, gyilkolni akar.

A tábornokok nagy része döbbenve összenézett, más szabadabban lélekzett föl.

Minő fátum védi ennek a halálra kiszemelt embernek életét ?

— Szállíttassa őt azonnal kórházba s a legkiválóbb orvosi segélyben részesittesse.

— Engedelmével diktátor ur, már intézkedtem, hogy a várban egy külön betegszoba rendeztessék be részére, hol kellő ápolást nyerhet.

Hátra volt még Lázár Vilmos ezredes. Egy hadosztályt vezetett. Görgei izgatottan várta. De az összes tábornokok is. Még nincs vége a tragédiának, gondolták.

Már indulni kellene ; már elmúlt óra.

Az ajtó ismét nyílott és egy másik törzsorvos lépett be.

— Beteget jövök jelenteni, diktátor ur. Lázár Vilmos ezredest ma kora hajnalban sétalovaglása alkalmával valamitől megriadt paripája oly szerencsétlenül vetette le, hogy jobb karját törte. Egyik ügyesebb, orvosunk vette gondjai alá.

A tábornokok és törzstisztek a két esetet Isten intésének vették. Elfordult Görgeitői a halálos veszedelem ! ...

Így áll sokszor a sors igazságszolgáltatásának útjába egy-egy fátumszerű véletlen esemény.

Félóra múlva Görgei fényes kíséretévelaz előre jelölt hely felé lovagolva, egy lovas csapatot vett észre az orosz hadtest előtt, melyből egy főtiszt kivált és Görgei felé lovagolt.

Görgei erre megállitotta a maga kíséretét s egyedül lovagolt az illető elébe, kinek magát bemutatta.

— Görgei fővezér és diktátor !

Rüdiger volt, ki elébe jött. Kezet nyújtott neki. Ez volt egy csaknem három óra hosszáig tartó beszélgetésnek bevezetése, melyben Magyar ország diktátora az orosz főhadvezérnek s magának a cárnak hódolt meg. Délután óra tájban nyargaltak a futárok szét a különböző hadtestekhez, hogy a fegyverlerakást kezdjék meg.

Feledhetlenül szomorú tény volt ez, csak katona érezhette voltaképen a fájdalmat, mely a harcos szivét elárasztja, midőn fegyvereitől, dicsősége eszközeitől el kell válni.

Sokan a kétségbeesés dühében fegyvereiket széttörték, mások forró könyek között csókolták a hideg vasat, mig mások szitkozódva kiáltozták, hogy vezessék őket az ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg. Itt-ott a sorok között, vagy azokon kivül egy-egy pisztolylövés hallatszott, valamely elkeseredett vitéz röpített golyót agyába.

A huszárok sovány, kihajtott, kiéhezett lovaikra támaszkodva, utolsó néma búcsújókat látszottak intézni hü társaikhoz. Egy régi huszárosztály egyenesen megtagadta az engedelmességet, kijelentvén, hogy történjék bármi, fegyverét le nem teszi. Markovics fiatal huszárezredes nyíltan fölszólalt, hogy a hadsereg nem birkanyáj, melyet másnak el lehessen adni vagy ajándékozni. Midőn Görgei ezt meghallotta, hadsegédeitől s tábornokaitól kisértetve izgatottan nyargalt a huszárosztályhoz, mely már teljes fölszerelésben, kivont karddal csatavonalban állott.

— Hüvelybe a kardot! vezényelte Görgei izgatottan.

A huszárok komoran néztek rá. Senki nem engedelmeskedett.

— Hol van az ezredes ? kérdezte a diktátor.

Ki tudná azt most megmondani ?

E pillanatban érkezett az meg vágtatva, egy másik huszár csapattól. Ott is baj volt. Elintézte.

Görgei előtt megállva katonásan tisztelgett.

A diktátor elfojtva halálos boszuságát, parancsolta az ezredesnek, hogy vezényelje hüvelybe a kardot.

Az hidegen válaszolt :

— Nem előbb, mig bizonyosat nem tudunk sorsunk felől. Ezt van jogunk megtudni.

Görgei sápadt arca csaknem ólom- szinüve változott.

— Még diktátor vagyok, mondotta, s még van golyóm a nyugtalan nyelvek elnémitására.

— És nekem vannak huszárjaim az erőszak megtorlására, válaszolt az ezredes.

Görgei érezte, hogy az ezredesnek igaza van. Csak egyetlen szikra kell, hogy az akna föllobbanjon.

Ha ő most az ellenszegülő főtisztet el akarja fogatni s huszárjai azt nem engedik, kitör a legnagyobb romboló vihar.

Tettetésre volt szüksége.

Az ezredes mellé lovagolt s karonfogta.

— Te feleded barátom, mondotta, hogy mi nem az osztrák, hanem az orosz cár ó felsége hadserege előtt rakjuk le fegyvereinket, melynek egyik vezére, kinek a honvédtisztek kivánatait pontokba foglalva átadtam, biztosított a cár kegyelméről.

— És minket ki biztosit erről ?

— Egy főtisztnek, egy vezérnek adott szava többet ér, mint az osztrákkal kötött bármely Írásos szerződés.

Hosszú idő kellett, mig Markovicsot kapacitálni leheltett. Amikor aztán a fegyverletétel csakugyan megtörtént.

Késő este volt, mikor ez véget ért, s a Görgei vezérlete alatti sereg lerakta fegyverét.

Paskievics pedig az orosz fővezér következő szavakkal tette meg felséges urának jelentését :

— Magyarország felséged lábai előtt fekszik !

tábornok, törzs és főtiszt s altiszt és közharcos rakta le fegyverét.

Egy orosz őrnagy sorakoztatta őket. Az oroszé most az ország, a hatalom és a dicső ség. Kora est következett a szomorú napra. A sötétség palástja fedett be dicsőséget és gyalázatot.

A tábornokok egy csoportban állottak Görgei körül, aggasztó sejtelmektől kinoztatva. Ott voltak a vértanuságra szánt hősök mindannyian. Aulich, Kiss Ernő, Knezics, Lahner, Leiningen, Nagy Sándor, Pöltenberg, Sveidel. Körülöttük néhány füstölgő fáklya nyújtott gyér világosságot.

Egyszerre ismerős rikácsoló hang hallatszott egészen közelökben.

— Mit vártok még ? Akasztófát, lőport és golyót ? Megkapjátok. Ne siessetek oly nagyon elébe.

Egy vén cigányasszony volt. Ismert alakja a honvéd hadseregnek és a legmegbízhatóbb s leghitelesebb kémje.

Egyenesen hozzájuk ment s könyező szemmel nézett reájok.

Görgei haragosan förmedt reá.

— Takarodj innen vén boszorkány !

A cigányasszony gúnyosan replikázott vissza.

— Igazán takarodjak ? Hát mért nem mondod ezt inkább ezeknek a derék uraknak, kik most tanácstalanul állanak téged körül, s kiket te halálra vezetsz.

— Hitvány csaló ! Fecsegő céda ! mondom, hogy eltakarodjál szemem elől !

— Hitvány ? Csaló ? Vak veti világtalannak ! Én büszkén állok minden tettemért Isten és ember előtt. A te számodra pedig már gyújtják a pokolnak soha el nem alvó tüzét !

Görgei boszusan dobbantott lábával.

— Ha nem pakolsz innen, mindjárt felköttetlek a legelső fára.

— Na bizony ! Azt hiszed, hogy azzal valami nagy dolgot cselekszel, ha belém fojtod a szót ? Csak rajta ! Előbb engemet, aztán elárult baj társaidat!

A tábornokok megdöbbenve néztek a cigányasszonyra.

— Ott voltam az előszobában, hol a fővezér segédtisztjei dolgoztak, folyatta tovább a cigányasszony, hallottam, mit beszéltek egymás között. Tudhatják, mit várhatnak Haynautól, kit saját felei is »tigris«-nek neveznek.

— Ész nélkül beszélsz szegény asszony, mondotta Kiss Ernő.

— No majd tapasztalni fogjátok, hogy müyen észszel jártatok ti el, midőn magatokat erre az emberre biztátok ?

Görgei halálsápadtan az izgatottságtól, reszkető hangon szólott:

— Menjünk urak ! A vacsorával vár reánk Rüdiger tábornok.

— Ez lesz utolsó vacsorátok, de melyet nem az üdvözítő Ur Jézus szerzett, innenmentek a Kálváriára s tovább a Golgotára. Egy Judás adott el benneteket, ki ma veletek fog egy tálba mártani. Imádkozzatok, hogy szabadítson meg az Ur a gonosztól mindnyájatokkt! Isten veletek !

Szomorú vacsora volt. Alig ízlelt valaki a felhordott ételekből.

A jelenlevő orosz főtisztek a legnagyobb udvariasságot tanúsították a honvédfőtisztek iránt. Talán feledtetni vagy legalább enyhíteni akarták a nagy csapást, mely őket érte. Ürültek a pezsgős üvegek, de nem birták őket jó kedvre hangolni.

Éjfél tájon oszlott szét a társaság.

Görgei távozott először egy orosz ezredessel, ki őt kisérte.

Amint egy utcanyiláshoz értek, épen kisütött a hold, fényesen megvilágítván az előbbi komor sötétséget.

Abban a pillanatban fegyver dördülése hallatszott s a golyó az orosz ezredes sisakját ütötte át.

— Fogjátok el az orgyilkost ! kiáltott a kiséretéhez.

— Hagyjátok el ! csilapitotta Görgei a háborgókat. Az a golyó nekem volt szánva Az illető szerint italán meg is érdemlettem .!

IX. Zárszó.

Világosnál végződik 48-iki nemzeti küzdelmünk nagy tragédiája, változatos eseményekkel, ragyogó fényképekkel és örökkön sötét háttérrel, melynek homályából egy áruló Judás alakja látszik ki.

Egyedül a zárszó van még hátra, hogy : mi történt a világszabadságért lángoló lelkű Radzivil Olga hercegnővel és Labrof tábornokkal ?

Az orosz tábornokot a zsarnoki önkény vaskarmaival elragadta s bizonyosan agyonszoritja.

Az elfogatást követő másnap délelőtt a nagyváradi várban összeült az orosz haditörvényszék, mind főrangú tisztek; bevezették a terhelteket, felolvasták előttök a vádiratot, fölmutatták a bizonyítékokat, Labrofnak Görgeihez küldött sajátkezüleg Írott két levelét, melyek közül az utóbbi már a részletekkel is foglalkozott. Labrof semmit sem tagadott, hiábavaló is lett volna ; Cservenyiczki ellenben semmit el nem ismert, minden vádat visszautasított. Minek következtében Labrof tábornokra hosszabb tárgyalás után kimondták a halálos Ítéletet mely következő nap reggelén lőpor és golyó által fog végrehajtatni. Paskievics fővezér maga kívánta ezt igy, az nap lóvén Görgei fegyverlerakása s nemM akarván ez napon több izgalmat okozni.

Cservenyiczki egyelőre vizsgálati fogságban tartatott.Az elitéit előtt kihirdették az Ítéletet. Az belenyugodott. Visszavezették cellájába.

Alig félóra múlva az ítélet kihirdetése után egy ifjú orosz pap jelentkezett a várparancsnoknál, hogy lelki vigaszban részesítse az elitéltet.

Bebocsátották hozzá.

Labrof csodálkozott, ö nem kérte ezt, de azért hódolattal fogadta.

A lelkész a cellában letette nagy vaskeresztjét, mellé térdepelt és hangosan imádkozott.

A kívül őrt álló katona hallotta az orosz imát s letéve puskáját, együtt imádkozott a lelkészszel.

Amikor pedig ez pillanatig megállott. Suttogva mondotta francia nyelven a tábornokhoz :

— Vigyázzon ! Legyen éber és óvatos. Barátai erélyesen működnek ügyében s még az éjjel megszabadítják.

A tábornok meglepetve tekintett a lelkészre.

— Utolsó esetben, folytatta a lelkész, itt a szabaditó, s átnyújtott neki egy kis tőrt éles pengével. Az küldi, ki önnel együtt akar élni és meghalni.

A tábornok fájó szívvel ismerte meg, hogy az Olga hercegnő tőre. Megcsókolta s keblébe rejtette.

Aztán a lelkész feladta neki az úri szent vacsorát. Mézes búzát és bort. Isten legyen vele ! Isten őrködjék felette !

Ezután távozott, utolsó szavaiban is figyelmeztette a tábornokot bátor közreműködésre, ha eljő az óra.

Esti óráig minden csöndes volt, a várkaput korán bezárták, a dob és trombita takarodó elhangzott. A fogoly feszültfigyelemmel ügyelt minden legkisebb neszre. Semmit nem hallott. Mindenütt a legmélyebb sirifcsend volt. Egyedül a várfalakon sétáló éji őrök kopogása s egy-egy rövid fegyverzörgés hallatszott.

Hogyan is szabadíthatnák őt ki ? Egy ellenséggel telt s erősen körülzárt várból ? Különben jöjjön, mit a sors végzett, nyugodtan várja.

Féltizenegyre múlt, midőn a folyosón, melyre cellájának ajtaja nyilt, léptek neszét, majd halk beszélgetést hallott. Előbb távolabb, aztán mind közelebb.

A léptek megálló írták a fogoly ajtaja előtt; kulcsok csörögtek, az ajtó zárja nagyot csattant s orosz ezredes lépett be a tábornokhoz ; a herceg fővezér első segédtisztje a főprofósz kíséretében. Az elitéit tábornokot akarják a fővezér parancsnokhoz kisémi.

A főprofósz nyugtalankodott. Mi történt, hogy csaknem az utolsó pillanatban viszik el az elitéltet.

Az orosz ezredes erélyes hangon felelt.

— Az nem a mi gondunk . . , Itt a parancs, olvassa ! Aztán sietve induljunk.

— Jelenteni fogom a várparancsnoknak. Éjjel senkinek sem szabad a várat engedelme nélkül elhagyni, mondotta a profósz.

Hah, ez veszedelmes szándék volt, meg kellett akadályozni. Szerencsére jó ötlete jött az ezredesnek.

— Ördögbe is, önt sajnálom profósz, mondotta az ezredes boszankodó hangon.

— Hogyan ezredes ur ?

— Ma délben ő magassága a herceg, az otthoni dolgokról beszélvén, említette, hogy a Péter-Pál erőd főprofósza e napokbán meghalván, önt akarja helyére kinevezni. Bizony mondom, nem jó lesz belőle, ha önnek ezt a makacskodását meghallja.

A főprofósz, amint meg volt lepetve a váratlan nagy szerencse hírétől, annyira megdöbbent annak elveszthetésétől. A legalázatosabb hangon felelt.

— Hódolattal esedezem bocsánatért ezredes ur ! A szolgálati szabályok igen szigorúak. Méltóztassék most egyszer elnéző lenni s parancsolni a fogolylyal.

— Akkor rendben van. Siessünk! Tábornok, fordult az elitélthez, induljunk !

A főprofósz elkísérte a foglyot a kapuig, ott várt reájok négy szuronyos, sisakos közvitéz és egy altiszt, kik a tábornokot azonnal szurony közé fogták.

Ezzel aztán a főprofósz teljesen meg volt nyugtatva, visszament, megparancsolván a kapusnak, hogy mikor a távozottak visszajönnek, őt azonnal költéssé föl.

Másnap reggel óra tájban ébredt föl a profósz s nagy rémülettel hallotta, hogy az elitéit tábornok mind ez ideig vissza nem érkezett, öt órára volt kitűzve az Ítélet végrehajtása.

Azonnal jelentést tett a várparancsnoknak, ki halálra váltan ugrott föl s nagy sebtében felöltözött, kocsiba vetette magát s nyargalt a Szent László-téren levő fóvezéri irodába.

A napos tiszt, ki az egész éjét ott töltötte, semmit nem hallott az egészről, valószínűleg megszöktették az elitéit tábornokot, mit igazolni látszott azon körülmény is, hogy Athanászkovics Jettó, a fővezér első hadsegéde, ki az illető tábornokot átvette : lakásán nem találtatik.

— Utánok rögtön egy osztály kozák ! Érjék utói, ha a világ végéig kell is menniök. Hozzák vissza őket élve vagy halva !

És nyargaltak azok a szélrózsa minden irányában, amerre csak kocsi vagy gyalogösvény vezetett.

Harmad-negyed napra kerültek csak vissza az üldözők, kiéhezve, halálra fáradva, agyoncsigázott és hajszolt lovakkal. Nem látták a szökevényeket, hiröket sem hallották. Mintha a föld nyelte volna el őket.

A zsarnokuralomnak hosszú keze van, de a szabadság védpaizsa sokszor föltartja azt.

Radzivil Olga hercegnő egy millió rubelért vette meg Paskievics herceg főhadsegédétől jegyesének, a halálra Ítélt Labrof tábornoknak életét. Oroszországban pénzért mindent meg lehet venni. A főhadsegédnek kellő aláírásokkal ellátott betöltetlen aláírások feles számmal állottak rendelkezésére, melyekkel szabad menetet biztosított magának és védenceinek. Soha nem találtak reájok.

És akkor aztán inkább hallgattak az esetről, mint sem hogy nagyobb zajt, vagy botrányt csmáljanak belőle.

Üres lárma volt az egész.Az orosz hadsereg hűségéhez a gyanúnak még árnya sem férhet.

... öt év múlt el. Az orosz hatalom Európa beteg emberével, Törökországgal akart rövid utón elbánni. Konstantinápolyt akarta tőle megszerezni : merész álmainak legszebbikét megvalósítani. Haddal támadta meg a törököt; boszut is akarván rajta állani a közelmúltban a magyar lázadóknak nyújtott támogatásért.

Az európai diplomácia azonban nem engedte az ő beteg emberét meghalatni. Anglia, Franciaország és Szárdinia (melyből alakult a mai olasz királyság) Törökországnak segélyére siettek, a »szinopei« oroszágyuk hangja Krímből dörgött vissza, hol a szövetségesek megtámadták az oroszt.

Az almai csata egyike volt a legvéresebbeknek. Egy szép orosz lovas ezred majdnem teljesen elpusztult. Haldoklókkal és holtakkal volt fedve a csatatér.

Egy angol tábornok, ki az ambulánsokkal járt a halottak és sebesültek között, egy helyen haldokló orosz tábornokot talált.

— Vigyék sátoromba, parancsolta s maga is követte a menetet egy orvossal.

Az orvos fölnyitotta a feszes tiszti öltönyt, mig a tábornok szép fiatal neje nedves szivacscsal mosta a sebesült vértől borított arcát.

A haldokló fölnyitotta bágyadt szemeit s midőn a fiatal úrnőt megpillantotta, az öröm fénye derengett halotthalvány vonásain s alig hallhatólag suttogta :

— Olga hercegnő !

Valóban Radzivil Olga hercegnő volt, Labrof tábornok neje, ki most mint önkéntes szolgált az angol hadseregben.

Labrof tábornok azonnal fölismerte.

— Légy üdvöz derék bajtársam. A végzetnek minő fátuma hozott itt össze bennünket.

A sebesült Cservenyiczki tábornok volt, ki Nagyváradon Labroffal együtt állott haditörvényszék előtt, de bizonyítékok hiánya miatt fölmentetett.

A haldokló arcán a tulvilági öröm fénye derült fel, mindkét kezét nyujtá régi barátainak.

Egyiket Labrof, másikat Olga hercegnő tartotta kezében.

— Egyetlen óhajtásom volt, hogy titeket még valaha lássalak. Megtörtént, most már örömmel megyek utolsó utamra.

Barátai vigasztalták, az orvos biztatta a beteget. Az csendesen ingatta a fejét.

— Nem zavarlak tovább. Távozom. Szeressétek egymást és szeressétek a szabadságot. Legyetek mindörökre boldogok! Isten veletek!

Labrof tábornok és neje könyezve állottak hamvai fölött. Külön sirba temettették ; koszoruzott szobrára neve alá e rövid ismertetőt vésetve :

A szabadság hü bajnokának !

Vége.