Meghasonlott kedély : ELTeC kiadás

Szombat volt, az alkony közelgett. Egy sugártermetű , élénk, tüzes tekintetű leány elégedett mosolylyal néze szét szobájában, mellynek egyszerűsége középsorsra mutatott ugyan, de a benne levő bútorok legapróbbja is olly lelkiismeretesen volt feltisztogatva, kicsinosítva, s mindennek, a mi fénylöbb, szembeszököbb szinű vala, olly felötlö hely kijelelve, mikép a gondos vizsgáló, egy pár tekintet után e keresett csínra s a szép leányka kevély, követelöleg szertesugárzó nagy fekete szemeire, észrevehette, hogy épennem vonakodnék, az egyszerű szűk lakot téresebbel és pompásabbal cserélni fel.

Aleány öltözete némi ellentétben volt a szoba bútoraival, mert e gömbölyű, életdús tagokat választékos finom szövetek burkolák, bárha kissé nagyon is szembeötlő szinvegyitékkel. Tekla, a szép harangozóleány, e szoba lakosa, miután Meghasonlott kedély. I. pipercs öltözködését végezé, pamlagra ült s a „menni és nem menni súlyos kétségeivel foglalkozott... Voltak idők, midőn örömmel tévé meg az utat, mellytöl most vonakodott: akkor még szeretett!... de a szerelem édes napjait a változékony leány könnyen tudja felejteni.

Atyja lépett be, megható tekintetű sfenséges alakú férfiú az élet középkora virágában. Szemeit némi elégültlenséggelfüggeszté leányára, mellyen át azonban a forró atyai szeretet nagyon kivehető volt. „Leányom,” szólt kérő hangon, „s mégsem indultál el ?”

Tekla némi lanyha mozdulatot tön, eléggé kitüntetőt, hogy atyja szavainak készséggel enged, azonban az ut, mellyre intetik, nem kedves előtte. Az atya leányához lépett és kezét kezeibe szoritá: „Mi meghasonlás fúrta kigyófejét közétek?” szólt szives hangon, „hogy kedvesedtől e rövid utat, mellyel neki olly örö-met szereznél, sajnálni látszatol ? . .. Apró viszályokat nem szabad hidegséggé érlődni hagynunk a kebelben, leányom! mert ezzel az élet boldogtalanságának vetjük meg alapját... Györgyöt szintúgy szeretem, mint tégedet, s bármellyitek szenvedjen bút a másik által, engem ez egyiránt keserít... És ő olly hévvel kért e ta-lálkozásra ... Nem, Teklám, te ezt nem tagadód meg tőle; tudod, hogy oldalán olly biztos helyen látlak, mintha boldogult anyád védszárnya alatt volnál.. . Menjmondá, midőn leányát az indulásra készületeket tenni látta, „tudom bizonyosan, hogy szived, melly tán elégületlenséget és neheztelést visz eléje, békét és szerelmet hozand haza

Az atyai kérelem győzött; Tekla csinos kis kalapkát vett elő egy szekrényből s azt tükör előtt fejére illeszié, mi közben figyelmesen s öntetszőleg vizsgálgatta saját szemeinek igéző sugárait, arcza eleven piros színezetét és a gyönyörű gesztenyeszinü hajgöndöket, mellyek szemkecsegtetőleg folytak le váUaira, a kalapkaram és az arczok között választó füzérül. Azután kezébe keztyüt, kendőcskét és napernyőt vön, s a tükör előtt még egy vizsgáló pillanatot vetvén végig öltözetén, kilépett a szobábul s a háztól eltávozott.

Nem messze haladván, néhány úri hölgy ment el mellette gazdag öltözetben ... Tekla szemeiben renkivüli figyelem és fürkésző vizsgálódás sugárai villogtak fel; első tekintete a hölgyek arczára esett s diadalérzetes mosoly terült el ajkai körül, midőn az arczokat, véleménye szerint, kecsnélkülieknek találta. Büszkén lépdelt tovább. Azután visszafordult s mohó vágygyal tapadtak szemei a csillogó ékszereken, miket e hölgyek viseltek, s lehetlen volt egy kebléből feltoluló sóhajt elfojtania, midőn az utczán megállva, sokáig tekintett elmélyedve, mozdulatlanul a távozók után. „Ha én igy öltözködhetnem “ sohajtá magában elandalodva, s léptei a tovább haladásban sokkalta lassúbbak lőnek.

Az elhaladó hölgyek egyikének ajkain megvető gúnymosoly tűnt fel s arczulatán olly kifejezés , mellyből a büszke szép iránt keserű gyűlölségre lehetett következtetni. Ez Eszter volt, egy fiatal özvegy, ki a mellettök elmenő leányt alig ismerte máskép, mint híréből... És e hölgy bár nem ismeré Teklát, de gyűlölte őt, azon egyetlen okbul, mert akadtak néhány urfiak, kik a polgári születésű leány szépségét hasonlatba merék hozni a gazdag özvegynő magasztalt bájaival! sőt egynémelly közülök annyira is tévedt, hogy a szépség koszorúját a közsorsu leánynak itélgeté megbocsáthatlan vétkéül ez utolsónak! ...

Tekla a Körös partjára ért, melly a várost, történetünk színhelyét, középen hasítja ketté. .. ügy tetszett, mintha most térne magához elandalodásából s most jutna csak eszébe, hogy utjának kitűzött czélja van; lépteit kissé meggyorsitá, s rövid időn kiérve a házsorok közül, a part közelébeni magányos téren lépdegélt a hegyek felé, mellyek a várost egyik részről regényesen környezik.

A sebes rohamu habok egy virágbokrétát játszottak lábaihoz, midőn egy főz árnyában a zöld pázsit bársony-szőnyegére települt. A leány kihalászta a bokrétát, s vizes szárait kendőjébe törülgetvén, keblére illesztő ... és a kép, melylyet a víztükör visszavetett, nagyon tetszett neki.

Néha-néha a folyam menetében fölfelé pillantott , honnét szerelmesét várta, a ki kiesdé tőle e találkozást, mellyel őt a leány nem szivvonzalombul, hanem egyedül atyja iránti engedelmességből boldogitá.

Tekla lelkét mély elmerültség ragadá meg; a múltból, mellyben egykor sok édest élvezett, szép való képei tűntek lelke elé, s a jövendőből tarka ábrándokat idéze föl, mellyek valótlanok bár, neki most a valónál több élvet látszának nyújtani mintha a kilátást, melly ama múlt való nyomain számára nyilhatott, nem tudná az ábrándos képzelgésekkel összeilleszteni, mellyeket jövőjébül idéze föl...

Évek előtt, mint serdülő leány, gyakran volt e hegyvidék Tekla kedvelt sétahelye, hová kijára a tavasz első virágait szedegetni. .. S a kedves gyermeknek nemcsak a völgy illatos kebele adózottvirágokkal, feléje egykor a folyam árjai gyönge ibolyákat, piros rózsákat, tarka százszorszépet és vérszinü égő szerelmet kezdtek hordani. A leányka vidor kedvvel kapdosta ki a folyam habjaiból e szép virágokat, s megszokta, naponkint füzéreket kötözni magának illy tündéres adományokbul.. . És e füzérekhöz édes megrengés ábrándait kezdé csatolni: oh, ha szép tündérfiu vagy regebeli gazdag urfi küldözné neki mindé kedves dolgot, ki majd egykor könnyű sajkán maga is a virágok utján evezne lábaihoz s megtalálná part-szőnyegen a kis leányt, ki öt epedve várja, ki az urfit szerelmével boldogitni olly igen kész, s ki vele nagyúri várába költöznék csudáit, irigyelt várasszonyul!....

Eljött egykor az ifjú, valósitni az ábrándozó leányka álmait; nem tündérfi s nem is gazdag vár ura, de szép, nyúlánk termetű s vidám arczu szőke ifjú, szerelmet sugárzó kék szemekkel , szereimért esdö piros ajkakkal, meüyek fe-lett igen illő pelyhes bajusz díszelgett. Szivet nyert első szavaival a leánytól, s cserébe értté ép verésü, lángérzetü szivet adott, munkásság, becsületesség kíséretében.

Két éve már, mióta György és Tekla mint szerelmes pár éltének... és György bízott Istenében , ki öt az árva fiút eddigelé mindig segítette, hogy néhány hó lefolyta múlva arául ölelendi a szép leányt, s életének rég óhajtott bol dog napjai bckövetkezendök. A mint érzett és gondolkozott elejénte, ollyan maradt mind folyvást ez ifjú, mert a fiatal kebelben férfias szív dobogott.

De Tekla ez idő lefolyta alatt némi változáson ment keresztül. Szemei igen élénk fürkésző s megválasztó tehetséggel bírtak mindenre nézve, mi külröl fénylett, s azokon keresztül melegebb vágy lopózott szivébe, bár ő is bírhatna illy fényt, illy külső csillogást... György, az igénytelen ácslegény, kinek szerelme egész életüdvét tévé, napok óta kesergés közt búsulta le idejét; de bármint aggódott, a szivkedvesén tapasztalt változás okát nem volt képes kitalálni... Hogyan is juthatott volna a szerény ifjúnak távúiról is eszébe a gondolat, hogy Tekla szivében, melly öt még esak szokásbul szenvedő, az eddig őrzött szerelem oltára feldulatott, s más oltár van benne készülőben , mellyen tán a legelső fényes külsejű, gazdag uracs fog ideálul imádtatni!

Egy fiatal uraság szőlejében víg mulatság tárta ték, beszentelési ünnepéül a nyári laknak, mellyet a birtokos szőlejében építtete. Az úri vendégsergen kívül néhány an az előkelőbb munkások, kőműves- és ácslegények közül is jelen voltak, kik a ház fölépítésénél foglalatoskodtak; számukra egyik szobában különös hely volt a mulatozásra rendelve.

Valday Andor, a házigazda, most e szobába lépett; leereszkedő, tréfás enyelgésben törekedett a vidám csoportban kedvessé tenni megjelenését ; e törekvése azonban semmi sükerrel nem dicsekheték a legények részéről, mert ők épen nem kedvező szemmel tekinték, miszerint a csinos külsejű házigazda leginkább és pedig igen bátran csak a leányok körül forgolódik, kiket, mint illető kedveseiket, mulatságuk szaporítására a legények magukkal hoztak....

Most egy ifjú előtt áUt meg a fiatal gazda, ki

— mig többi társai kedveseik karjain enyelgének

— félrevonultan némi helyhöz nem illő busongás- sal látszott idejét tölteni. György volt ez, a legelső ácslegény, az egész építkezés főintézője.

„Nas, György!“ szólt a gazda, s kérdését felső ajkának némi gúnyos rángásával kisérte, „s miért ül olly szomorúan víg pajtások közepett ? ... ah, értem!... na de mért nem hozta szinte magával kedvesét, hogy mellette vidáman mulathatna„Tekintetes uram!” felelt a kérdezett, „engedelmével tüstént magam megyek hozzá.”

„Felette szépnek mondják?” kérdé továbbá az uracs, s midőn György csak hallgatással válaszolna szavaira, hozzá tévé kérdése folytatásául: „S mi a neve?”

„Tekla,” válaszolt szerényen az ifjú.

„Hallom, hogy nem sokára menyegzőjét üli vele. “

„A jövő hónapban mesterül leszeke városban elfogadva, s e hir azonnal teljesülni fog.”

„Hm!” folytatá pajzánkodó mosolylyal az uracs, „szép leány látása legnagyobb örömet okoz szivemnek, szeretném menyasszonyát ismerni.”

György arczát komoly kifejezés szállta meg e szavakra, és semmit sem válaszolt, azonban csakhamar kalapját kereste s rövid búcsúszót mondván pajtásinak, a város felé könnyült szívvel, vidám arczczal útnak indult.

Kilépte után némi suttogás támadt a hátramaradt legények közt, mellynek tartalma György kedvesének egyhangúlag kimondott magasztalásábol állott, melly magasztalásban maga György is részesült, mert a munkás, józan, szerény ifjút mindnyájan kedvelték.„György jegyese a székes-egyház közelében lakik, nemde ?u e kérdéssel fordult hirtelen a még mindig köztök mulató uracs munkás vendégihez, s a válasz kérdését igenelte. „ügy hát ma még fáradságos gyaloglást kell tennie? folytató szavait, „ha mint mondá látni akarja?

„Fáradságost ?a mormogott egy meglehetősen koros kömüveslegény, kit évei száma túlsegített már azon bajon, hogy leány után fáradnia , kivált ha fáradságát sükerrel akarná koszoruztatni, érdemes volna. „Igaz ugyan? folytató csípősen, „hogy leányért minden lépés fáradságos , azonban a mint veszi az ember; de mégsem olly igen fáradságos ut lesz biz az?

„Hogyhogy ?“

„Tudom én, a mit tudok? válaszolt nagybölcsen a kérdezett.

„S ugyan mi az, a mit tud?“ kérdé az uracs kíváncsian.

„Az biz az ? közbeszólt egy fiatal ácslégény, „hogy ha kettő teszi az utat, nem olly igen fáradságos, főkép ha édesdeden beszélgetnek.. . Ugy-e, Marcsám ?” mondá a legény mellete ülő szerelmeséhöz, kinek piros arczát dévajkodva még pirosabbá csippenté.

„Úgy ?” szólt az uracs, figyelmessé tétetve,„tehát György barátunknak szép Teklája elébe jött?”

„Nem tovább, mint a hegy tövéig,“ válaszolt az iménti legény, „s a hely, hol e szépen Összeillő pár találkozni szokott, alig van ide háromszáz ölnyire... Onnét aztán nem lesz fáradságos egymás karján az ut haza-felé.”

„Ejh, ejh! milly regényes kalandozás!” közbe szólt a háziuracs; aztán egy tele poharat vön kezébe s felköszönté: „Legények! tehát e poharat mindnyájoknak, különösen pedig Györgynek , s még inkább szép jegyesének egésségére!“

Szavait szívből eredő közös jó kívánat kisérte. .. Andor urfi pedig csakhamar odahagyá a mulatókat, s cselédjének parancsot adott paripája megnyergelésére; azután úri vendégeihöz fordult be néhány szóra, s kevés perez múlva eltűnt közülök. Mintegy másfél óra telt el, miközben a vendégek mindenfelé hasztalan keresték házi gazdájokat.

III.

Erőteljes, ruganyos léptek nesze hangzott a magas fűszálak fölött. Tekla felocsúdva elmerültségéből, hátratekintett, s meglepetés, de nem azon őszinte örvendezést hirdető, mellyet az ifjúóhajtott vala, tükrözödék szemeiben, midőn várt kedvesét maga mellett látta. György arczán azon örömkifejezést, mellyel kedveséhez sietett, bánatos komolyság váltotta fel; fájdalmasan fürkésző tekintetet vetett rá, midőn kezét nyujtá neki s felszólala: „Teklám! légy üdvöz szivemnek?

A leány mosolylyal válaszolt, melly az ifjú arczáről a bú fátyolét ellebbenté, s olvadozó szívvel omlott annak lábaihoz. „Teklám!“ úgymond , lelke legbensőjéből eredő hangokon, „olly kimondhatlanul szeretlek ah, tán vétkesen, mert mérték felett!“ .. És epedve nézett a leány szemébe, ki maga részéről a lángoló keblű ifjú szavait arcza nyugalmas kifejezésével hallgatta, melly az ifjúban keserű érzést gerjesztett; reszketve nyujtá ki két kezét feléje s kérdezé: „Tekla, mondd, szeretsz-e?“ .

Tekla arczán némi a szív legbensöbb rejtekében gerjengő boszuság kifejezése villant keresztül , s hallgatva függesztő nagy fekete szemeit a szenvedélyes szavú ifjúra. Tekintete hideg volt; e hang öt érdekelni, e kérdés ajkait szintolly szenvedélyes ,igen‘-válaszra bírni rég megszűnt volt; alig vala több, mint a hosszabb megszokás hideg köteléke , mi őt még Györgyhöz fűzé.

„Szeretsz-e?“ kérdé az ifjú ismételve, „oh,

mondd kié szót boldogságomul, hiszen tudod, hogy ebben üdvöm rejlik, hogy ezt szeretném örök zene gyanánt hallani ajkaidról?

„Milly zajongó, milly heves vagy te ismét, György!“ válaszolt a leány eltéröleg, s szavaiban némi szemrehányási hang tűnt ki, melly Györgynek szivébe hasított; azután, mintegy vigasztalni akarva az e szavakon bánkódót, mint vigasztaljuk ollykor puszta sajnálkozásbul az előttünk panaszkodó idegent, tévé hozá: „Nem mondtam-e százszor már, hogy Tekládnak szíve híven, örökre, visszavonhatlanul tiéd?”

„S szavad mégis olly hideg.”

„Tehát szavakban keresed a szerelmet?” mond a leány azon (elsőséget követelő hangon, mellyhez az érzéstelenség mindig jogot tulajdonít magának az érzés felett, „az igaz szerelem csak tettekben tünteti ki magát” . .

„Mellyek a szavaktól annyira elválhatlanok, hogy igen sokszor az ember legfontosabb tetteit csak szavak intézik , egészité ki a kezdett szavakat az ifjú. „Igen, leány, tettekből ismered meg az igaz szerelmet, tettekből, mellyeknek legkedvesebb zománczát a szivmelegség adja meg, melly szavakban nyilatkozik; és a szó csak akkor puszta szó, ha az ajkakon kiszáll, míg értelmével a szív mitsem gondol... Vagy ha szerelmi édes szót mondasz hozzám, nem tett-e az, mellyel engem boldoggá t é s z ? és ha ....“

„Vigyázz, György közbeszólt a leány, „szép tarka bpgár van lábod mellett, el ne taposd?

György szemmeresztve s csudálkozással nézett a leányra, e lény neki a meg nem foghatásig különösnek tetszett; szivét keserű érzelem fogta el, s hevesebb kifakadással szóla: „Te egy bogárka egyszerű rövid halálfájdalmát egész rész-véttel iparkodol gátolni, s hogy szivem százszoros halálfájdálmakat érez, azzal mitsem gondolsz?

„Nem mutatom-e szóval és tettel, hogy szeretlek? Istenem, hát mit tegyek többet?“ felszólalt Tekla, „hiszen nem hallod-e: mondom, szeretlek, ... és nem jöttem-e eléd, hogy kedves társaságodban sétálhassak haza-felé ?“

„Igen ... úgy van? szólt az ifjú, mindinkább elkeseredve eme szívtelen és hidegen kimért hangokon; úgy tetszett neki, mintha Tekla akarna ugyan szeretni, de nem bir.

„Látod tehát, hogy csakugyan hűn, forrón, szivem mélyéből szeretlek ?” — kérdé tovább Tekla.

„Látom válaszolt György egyszerűn.

„S mégis hetek óta már olly mogorva, olly kiállhatlanul szeszélyes vagy . .

Az ifjú válaszolni akart; e pillanatban azonban egy lovag szőkéit el mellettök, testhez szabott csinos öltözetben, s szemeit figyelmesen függesztő a magányos párra, mig ajkai körül több mint megelégedő mosoly lebegett, mert egész arczából reménytelen meglepetés tűnt ki. György a lovagot kalapemeléssel üdvözölte, kinek viszonzása igen édes mosolybul és többszörös föhajlintásból állott, melly azonban inkább a György által karon vezetett szép társnőt, mint az ifjút illeté. — A lovagot nem sokára sűrű fflzlombok takarék el szem elöl.

Tekla gyorsan kivonta karját az ifjúé alul, s néhány lépést tön félre, hogy a távozó, szép külsejű lovagnak utána nézhessen. György meglepetve szemlélte öt. „Ah, a kedves !“ suttogá a leány, a lovag után meredő szemekkel, s György úgy vélte, hogy hozzá rég nem intéztetett csak e kis szócska is illy édes hangon.

Utjokat tovább folytatók, s mig hazáig eljutottak, a lovaggab többször találkozának; úgy tetszett, mintha ez feladatául tűzte volna ki, szüntelen a szerelmes pár körül keringőzni, s őket hol elöl hol hátul kisérni; ajkain mindig azon lekötelezd édes mosoly lebegett, szemeiben azon üdvözlő tűz lángolt a szép leány felé.

„Tudsz-e te lovagolni, György ?“ kérdé Tekla a keserűn mélázó ácslegényt.

„Nem tudok válaszolt a kérdezett.

„Oh, beh kár!“ sohajtá amaz, „a lovaglás olly szép, olly kedves!“

„Én csak szegény ácslegény vagyok,“ mondá György mogorván és keserűen.

... Haza értek. Alig léptek a szobába, a lovag már az ablak alatt járatott tüzes ménjével ünnepélyes tánczot, mi Teklát csakhamar az ablakhoz idézte, honnan aztán elvonhatlan volt.. . „Ah, milly szép, milly kedves!“ sóhajtott elragadtan, midőn ablaka alatt a tisztelgő lovaglás másodszor és harmadszor is ismételtetett.

A társalgás György és Tekla közt ez estve nem sokáig tartott, s töredezve, akadozva folyt, elválásuk szótlanságában valami hideg keserűség uralkodott.

Tekla még sokáig ült mélázva az ablaknál. Két kép volt, melly lelkét mélyen foglalatoskodtatá: Györgyé s a lovagé. Érzelmei, gondolatai, mellyeket ez utolsó ébresztett föl, még jóformán a határozatlanban kalandoztak; de homályos sej-telmek rejtőztek e határozatlanság tömkelegében, mellyekből annál hatályosabb eredményű életnövények csirázhatának fel, minél rokonabbak voltak érzés- és gondolkozásmódjával... S mind a mellett a lovagra nem gondolt közvetlenül, min-den, mite tárgyban kimondott magának, Györgyöt birá közvetítőül; keresve kereste s nagyította ennek minden gyöngeségét, hogy ez által az egykor szeretettnek képe elhomályosulván, amaz uj kép annál fénylöbb sugarak közt tűnjék fel elméjében. „Milly zajongó, milly szenvedélyes !” igy fejezte be elmélkedését, „oh, e daczos, zord lélek nem képes egyebet boldogtalanságnál terjeszteni maga körül

Teklának sok részben igaza volt; a fiatal ácslegény kedélye valóban hihetlen ingerültségben zajongott... Mind ennek oka azonban annak keserítő tapasztalásából eredeti, mivel forró, egészen odaadó szerelmét viszonzatlanul látta, mivel bár e tünemény okát ki nem tudhatá keserűn tapasztalta, hogy a szív, mellyet egykor tökéletesen bírni vélt, naprul napra hidegül iránta.

IV.

Egy kisszerű csapszékben, melly jó boráról vala nevezetes, csevegés és vig tréfák közt ült együtt, a nap végzett munkája után, néhány mesterlegény; nem volt itt látni hosszú képeket, mellyekre nagy betűkkel volna kiírva az unatkozás, nem életunt kedélyeket, mellyek keresik mindenütt, minek élvezésére a tehetséget elvesztették, elpazarolták, az örömet, a vidámságot. .. A gazdagság mindennel bir, min az élet örömeit megvásárolni lehetne, ha illy dolgok eladhatók és megvásárolhatók volnának; illik is tehát, hogy a szegényebb sorsú előtt, kinek vásárlásra nincs értéke, maga természeti forrása álljon nyitva az igaz örömöknek.

Csudálatosán tűnt fel ezen a pajkosságig vidám legények közt egy ifjú, ki mélyen elmerülten, bús arczkifejezéssel ült közöttük, mintha ez együttlét iránt legkisebb részvéttel nem volna , s egyedül az elölte álló borkupával látszott foglalkozni, mellyel szokásán kívül sűrűbben J hozta ollykor elvonagló ajkait érintkezésbe. . . Ez ifjú egykor vidámitó lelke volt társainak, ki nélkül mulatságaikat üresnek tekintették. Most csak néhány sóhaj volt, mire ajkait megnyitotta, olly fájdalmas és olly erőteljes egyszersmind, hogy megrepeszteni bírta volna a keblet, ha azon az utón szabadulásra rést nem talál, mellyen ugyan e sóhajok forrásának hűtésére a vidító szőlőlé betöltelett.

Most a legények egyike poharat emelt: „Andór urfi egésségére!“ úgymond, „adja Isten, hogy mához évre ismét uj házat építtessen, mellyet mi szintolly jól, szinlolly tartósan és szépen bevégezzünk , mint a tegnap fölszenteltet.. . Sokáig éljen !“ Poharát ezzel fenékig ürítette s jó példáját mindnyájan követték. Csak az iménti ifjú tekintett mozdulatlanul, sót mogorván maga elé, s a fájdalmas vonaglás, melly arczán tűst int e szavak kezdetével fél perczig észrevehető volt, mutatta, milly kellemetlenül hatott rá e felköszöntés.

„Hogyan, György pajtás ?” felszólalt újra, s most szavait egyenest a busongóhoz intézve az előbbi legény, „tehát jó gazdánk egésségére sem emelsz poharat ? Lelkemre, tán azt hiszed, mivel te olly gonosz kedvedben vagy, senki sem fogja örömmel venni, ha sokáig éltetjük?“

„Ám éljen!” szólt György erötetett egykedvűséggel, „de imént nem voltam szomjas ,” s ezzel öblös pohara tartalmát fenékig ürítette”

„Nem voltál szomjas !” folytató a szót kezdett legény, „s úgy megy beléd mégis a bor, mintha feneketlen tömlő volnál . . . hiszen már a második itczét iszod. .,. . Hát mi lelt?” kérdé nyers jószívűséggel.

„Semmi — hagyj magamra !” válaszolt György, „s elfordulva akart a további kérdezősködéstö! menekülni.

„Hagyjátok el! közbeszólt az asztal túlsó végéről egy tenyeres talpas szalontai legény, „majd megjö neki is igaz kedve. Tán csorbát kapott szekerczéje s föltette magában, addig búsulni , mig ki lesz köszörülve

Az elméskedésre többen felkaczagtak.

„De el nem hagyom , szólt ismét a legény, ki Györgyöt erő erejével vígkedvűvé akarta tenni, s közelebb ült hozzá. „Neki innia kell, mégpedig velünk társaságban úgymond, „mert magányosan, látom, úgyis jól ért a dologhoz... Azt mondom nektek, pajtásim, s e közben ismét tele poharat emelt, „hogy az Isten a szép Teklát sokáig ne éltesse, abból ugyan semmi sem lesz!

„Ez már szivéhez volt szólva, jegyzé meg egy másik legény, midőn látta, hogy György a felköszöntést némi szívességgel fogadta, mert rája maga is tele poharat ürített. „Erre bizonyosan fel kell vidulnia. .

Mielőtt azonban szavait végezheté, György hirtelen felállt az asztaltól, s szerfelett! komorsággal, úgy, hogy tovább tartóztatni öt egyik sem érzett kedvet magában, jő éjt kívánván a társaságnak, eltávozott.

„Különös fiú!“ szólt utána egyik a társaságból , fejcsóválva.

„Soha illy szerfelett komornak nem láttam jegyző meg a másik.

„Rendén túl szerelmes mondá egy harmadik.

„Na, de hiszen gyönyörű egy leánykája van folytatá egy negyedik, tótos kiejtéssel.

„Hiszen talán ez minden bajajegyzék meg többen, melly megjegyzésben azonban a sajnálkozásnak vagy némi irigységnek volt-e több része , nem tudjuk méghatározni.

Már késő estve volt Akarat-e vagy csak szándéktalau tétovázás nem engedé Györgyöt egyenest lakására menni .. A város egyik félreeső utczájában egy ház ablakai alatt hirtelen megállapodott A ház ismeretes volt előtte; benne Andor és tertvérhuga lakott egy nagynénjök társaságában. Az ablakok a föld sziliétől több mint egy embernyi magasságra voltak; egyikből, melly a nyári hőség miatt nyitva volt, ismeretes hangok ütköztek füleibe.

„Ez Andor urfi hangja szólt magában György, miután a beszélgetést néhány perczig falhoz lapulva hallgatta. „Ez pedig Eszter asszonyságé folytatá rövid szünet múlva magánbeszédét; „Tekláról szólnak ... ki kell hallgatnom JBenn pedig a két legkönnyelmübb testvér, egy kéjhajhászó ifjú s egy nagyvilágisan romlott szívű, hívvsággal teljes hölgy gyanútlanul folytatá tovább a beszédet.

„Hidd el, édes bátyám igy szólt testvéréhöz Eszter, „kissé sokalnom kell könnyelmű lengeségedet; minden hónapban sót minden héten uj meg uj szerelem után kalandozni! . . kisértsd meg legalább, hu lenni egyhez néhány hónapig.

„Csak az illy keserű s idétlen leczkézéssel hagyj fel, jó húgom, vágott szavába a bátya, „ha arra jó, cseppel sem vagytok jobbak nálunknál , ti örök hűséget emlegető hölgyek... Most azonban hidd el, valóban módfelett szerelmei vagyok; igy magamat, illykép zajongani szivemet soha sem éreztem.”

„Ugyan e szavakat csak a legújabb tiz nap alatt vagy tizenkétszer haliám tőled.

„Mind hasztalan csevegés volt, válaszolt Andor hévvel; „most, most! csak e pillanatban érzem, mi a szerelem!

„S egyszeri látás tudott ennyire elragadni? „Kell-e több egyszemél, látni a tökéletes szépet ? vagy nem egyszeri s hirtelen fordulat által történik-e minden nagyszerűbb változás életünkben?

„De mit akarsz egy harangozó leányával? csak nem fogsz nyilvános botrányt okozni s a pletyka város nyelve rágalmának tenni ki magadat ?“

„Ne gondolj azzal vága közbe Andor „Teljesítsd kérelmemet, s viszont szolgálatomról bizonyos lehetsz.

„S ugyan miből fogna e szolgálat állani, mellyet illykép kell tőled megvásárolnom? kérdé a nővér kíváncsian.

„Kétségkívül igen élénken emlékszel még azon fiatal hadnagyocskára, kinek nyúlszivével olly ellentétben áll a fényes kard, mellyet hetykén csörget oldalán ... ?

Eszter elpirulva s kissé sértődve válaszolni akart; válasza hihetőleg a hadnagy mentségéből állandott, kinek tarka zsinórzata nagy tetszést nyert szemei előtt; de bátyja nem engedő öt szóhoz jöni. „Hadd el a szót, úgymond mosolygva, „nem fogom tovább festeni jeles tulajdonait az ifjúnak, ki szivedet elrabolta. Tudod, hogy egy mord tekintetemtől, mellyet e fegyverviselőre nem régiben véletlenül ejték, elrettenve , fél baragomtul s azóta nem mer lakunkhoz közelíteni..

„Ezt épen nem bátyámuram mord tekintete miatt teszi, megjegyzé Eszter, a hadnagyot enyelegve védvén.

„Tegye hát akármiért válaszolt Andor, „elég az hozzá, hogy ez elmaradás, mint észrevettem , szerelmes húgomnak épen nincs tetszésére. Holnap találkozást keresek vele, s hogy nyúlszivét megnyugtassam, olly lágyan fogok szemébe pillantani.. .“

„Nagyon igazságtalan vagy iránta,“ szakasztá félbe a gúnyhangon beszélőt nővére, ki azonban tovább folytatá szavait: „S ha úgy odavetve megemlítem, miszerint igen finom champagnei pezsgőim s hozzá czukor-édes pozsonyi kétszersültem érkeztek, fogadom, holnapután udvarlásodon látandod őt. .. Tehát akarsz-e alkudni ?“

„És mit tegyek?

„Tekla naponkint órakor megy misére a főegyházba , mondá figyelmet ébresztöbb hangon a bátya, „honnan vagy egyedül vagy atyja társaságában szokott haza térni. Holnap menj el te is e misére s kijövett keress ürügyet a leánynyal szóba állani; szedd össze szavaid minden mézességét, úgy, hogy midőn elválsz, mert természetesen hazáig fogod a leányt, s ha kell, atyját is kisérni, azt kelljen ohajtaniok, bár illy kedves, nyájas és jószivü angyalkával minél többször találkozzanak

„És azután? kérdé a nővér.

„Ennyi a te dolgod; többi az enyim. Ezen atya nagyon szigorú ember, ki nem igen volna hajlandó, elragadtatva hajlongani, ha magamszerü úr amúgy pusztán bejárni kezdene házához s lánya körül udvarolgatna... Illy emberek pórias gondolkozása mindig csak házasság körül forog, s a melly férfinál illyesmire kilátás nem remélhető, annak könnyen ajtót mutatnak. Te, édes, kedves hugocskám “ folytató a testvér hízelegve, „utamnak a házba előkészítője leszesz; téged egypáfszori házuknál látás után megkedvelnek; s ebből rám is ragadand valami, nem leszek igy idegen, ha megjelenek nálok, főkép ha a bevezetésre szeretetreméltó karodat kölcsönződ, például holnapután vagy akár holnap délután; . . . szép időben az ember örömest sétál egyet alkonyat felé. A leány engem szívesen fogad, erről biztosít mosolyomnak, szemkacsintásomnak viszonzása, miket lopva intéze hozzám szeretője karjáról..

György térdei inogtak; fájdalmas mély sóhaj fakadt kínosan feszült kebléből e szavak hallatára; de a beszéd ottfent tovább folyt háborítatlanul. .. . Hogyan is hasson fel egy szegény ifjú sóhaja oda, hol gazdag úri személyek közt a bűn lánczolata szövetik könnyelműn, hitványul, alacsonylelkűleg?

„Utóbb aztán ,“ folytató Andor a beszédet, „midőn Teklával jó ismeretségben leszek, a miért ők nem fogják eléggé dicsérhetni angyaljó-ságodat, leereszkedésedet, ö is viszonozni fogja látogatásaidat

Eszter a hölgyek leghiúbbika volt; ö Teklát gyülölé, egyetlen okbul: feltűnő szépségéért. Ha egyéb kilátása nem leende is, csupán az, hogy a gyűlölt leány vélt szerelmi boldogságát megrontsa, már ebben elég okot talált, megígérni öcscsének, hogykivánata szerint fog cselekedni.

A szegény György e beszédet nem kis lelki kínok közt hallgatta végig, s midőn szavakat halla, mellyek kedvesét hiúnak, kaczérnak mondák, alig maradt ereje magát lábán feltartani; a keserűség, mellyet rája nézve e szavaknak igaz volta adott meg, gyötrő kínul szállt lelkére.

Eltántorgott.

Darabideig czél nélküli kalandozás utón , egy utczában leié magát a város nyugati részén. Föl- tekinte. Kedvesének laka előtt álla, s egyik ablakban , melly Tekla háló- s egyszersmind nappali szobája volt, gyertyavilágot látott és mo&- gó alakot a fehér ablakfüggönyök megett..

Fejét a bor szokatlan lázongásba hozá; homloka égett,. s a hüvesülni kezdő éji levegő daczára, sűrűn kellett izadságcsöpeket törülni arczulatáről. Fülében rémitön zúgtak a szavak, melyikeket az imént elhagyott ház nyílt ablakából kihallgatott. Szivében mély, kiolthatlan érzelem, fékezhetlen szenvedély uralkodott, neki e leányért életét, ha száz lett volna is, oda adni olly csekélység leende, legkisebb kivánataért kész lett volna azt koczkáztatni.. . S mi volt most kilátása, mi reménye a jövötül? Sajnosán tapasztalni, hogy mig egyrészről szeretettjének szivét perczröl perezre nagyobb hidegülés szállta meg iránta, addig idegen férfi, mint könnyen szerezhető portékáról, rendelkezett e SZÍV felöl.

Ott üli átellenben egy lóczán, és kétes megrehgéssel tekintett a kivilágított ablak felé. Az utcza végéről busongó zene hallatszott, a távulság miatt elhaló hangokkal. Györgynek eszébe jutott, hogy azon tájon pajtásai egyikének kedvese lakik, s hihetőleg annak számára van az éjzenei kedveskedés. „Leánynak kedveskedni! leányért fáradozni “ .. . György görcsösen felkaczagott.

Azután neme a boszúérzetnek kapá meg, „Hiszen ezen urfi még nem is szólott vele ,“ gondoló magában, „s már is olly biztosan számít szerelmére; ...“ A játszott zene egy akkoriban divatos magyar nóta volt, mellyre helyben némi fűzfa-költő, tán csalódott szerelme miatti haragjában , sántikáló verseket faragott, a női szívet, szerelmet, hűséget, állhatatosságot nyers szavakban gúnyolókat. A leány szíve háló, mondának a versek, mellyel csak fogni lehet, de melly meg nem fogható; szerelme zárt kalitka, melly csak fényes tollú madarakat szeret magába fogadni; hűsége, állhatatossága? ... bohó, ki hihetne illyesekben!

György felállott a lóczáról, hogy haza menjen. Ellenállhatlan vágyat érzett magában a daliásra. Lépteit az említett versek éneklésével kisérte. . . . Észrevevé, hogy Tekla, a dal első hangjaira , közel vonult az ablak szőnyegeihez, s daliása még erősebb lön, keserűen erötetett... Harsogott az utcza a gúnyolódó versek visszhangjától Tekla megismerte hangjáról az éji dalnokot. „Szörnyűség! ez mégis kiállhatlan!“ gondoló magában. „Nem, nem szerethetem őt!“ .. . S a lovag képe kecsegtető fényben tündökölt szívszemei előtt.

György álmatlan éjét töltött. Tekla álmodá, hogy fit György rablói karjaiból egy édes tekintetű, czifrán öltönyözött lovag menté meg. .. És nagyon örült álmának.

Egy negyvenes férfi ült magányosan egy szobában nyitott szekrény előtt, mellyben néhány ezer forintra menfi összeg állott, részint készpénzben , részint értékes kötelezvényekben, munka s takarékosság gyümölcsei.

A pénzt és a kötelezvényeket számolgatta össze, nem azon ferde s mohó kéjjel, mit egy zsugori fösvény szokott rakásra gyűjtött kincshalmaza mellett érezni, nem; e férfi arcza nemes vonásokat mutatott, magas fenséges homlokán öntudat és nyugalmas fontolgatás üle; látszott első pillanatra, hogy ez ember önmagával és a világgal tisztában van, hogy ez utolsótul keveset, semmit sem vár, s tudja, miszerint magáért mindenki maga tartozik munkálni, cselekedni. Fenséggel teljes volt a merész nyílású nagy fekete szempár tekintete, mellyek hatását a domború magas homlok, az egyenes vonalú görög orr, a szilárd csukódásu teljes ajkak meglépésig emelék, nem kis mértékben elősegítetve a magas alakú, nyúlánk férfias termet méltósága által. Ajkait és állát sűrű göndör fekete bajusz és szakái környezte, melly minden nyiregetés és csicsoma nélkül a legszebb alakban segité a fej díszét kiemelni. Nem aljas kéjjel bár, de szívbeli örömmel nézett pénzértékére, mert hosszú évek során gyüjthette azt szakadatlan munkásság, józan gazdálkodás és némi kereskedési ág becsületes üzése által; szíve örömét e pénz láttára leginkább emelé, mivel azt most legfőbb óhajtásának teljesítésében szándékozott kezeiből örökre kiadni.

E férfi neve Bojtora, hivatalára nézve: harangozó volt a nagyváradi székes - egyházban, ámbár eredetileg órásságot tanult. S e mesterséget jelenleg is űzte, a mennyiben ö volt egyszersmind a városbeli nagy számú egyházak tornyaiban az órák felügyelője, rendben tartója s igazgatója, melly foglalatosság jókora összeggel növelé évi jövedelmét; azonfelül szívesen elfogadott a benne bizóktul óraműveket igazításra s midőn hivatalos elfoglaltságától szabad volt ideje, azt erre használta, s nagy gépészeti ügyessége, melly e nemben a lángeszüséggel volt határos, valamint közönségesen ismert becsületessége kelletén túl számos megbízókat szereztek neki. Hogy mind e mellett harangozó volt, ezt egyrészről bizonyos regényes vonásnak tulajdoníthatni, melly lelkűidében kitűnő volt, azonfelül a viszony is, mellyben nejével megismerkedett, elősegítette, hogy e regényes vonzalmának engedjen, melly valami leikéhez szóló kedves dolgot látott abban, magas toronyba éjjel nappal járhatni, s ezen ritka szép hangú nagyharanggal folytonos baráti szövetkezésben élhetni; s ha tán utóbb megbánta volna is e lépését, ö nem volt azon férfiú, ki a hová egyszer lábát tette, onnan visszavonuljon.

Bojtora volt ugyan a harangozó, de ha, a maga mellett tartott két legényen kívül, néha saját kezeit is a harangkötélre alkalmazta, ez csak rendkívüli alkalomkor és mindig bizonyos regényes ünnepélyességgel történt, s e részbeni kegyeivel egyedül csak a nagyharang dicsekedhetett. Egyébiránt az óramüvek és a harangozási pontosság körül a leglelkismeretesben járt el; minden egyház tornyára délvonalt csinált, s panasz soha sem lehetett az órajárás egyenetlen-sége ellen. Jaj volt a legénynek, kinek tán erőt kímélő kezei közt csak egyszer kondult is félre a harang! ez olly bűn volt előtte, mellyet ollykor hónapok múlva is szemrehányt. A székes-egyházban , mig ö volt harangozó, csak egyetlen egyszer , a városbul távollétében, történt rendellenül a harangozás, s e hibára egész életében szégyenkedve emlékezett. A hajnali s esti harangozás t. i. hétről hétre volt egyik vagy másik legény kötelessége. Ezek egyiké egykor korcsmái vig pajtások közé jutván, borral torkig merült s az esteli kilencz óra közeledtével útnak indult ugyan a torony felé, de tovább nem bírván lábai, ott az ajtó előtt összerogyott; mámor és álmosság birkózott elnyomott agya felett; midőn a kilencz órát hallá a magasból lekongani, minden erejét összeszedte, s nagy ügygyei bajjal térdeire felájtatoskodott; fájdalom azonban, küzdelme csak arra segité, hogy másodszor lebuktában annál kényelmesebb helyzetbe nyujtózkodhassék a hüs földön... Éjfélkor ébresztő fel a mélyen elaludtál az órakongás; ő az elmulasztott kilenczet vélte mámorában hallani, gyorsan járt fel pihentebb kézláb a toronyba s elháromszorozta éjfélkor az esteli harangszót. Másnap a város elöbbkelö köreiben iszonyú botrányról, szegé-nyebb házaknál kisértetes harangozásról beszéltek. Bojtora a legényt azonnal elbocsájtotta szolgálatából , s ö maga több napokig nem mert utczára lépni mélyen érzett megszégyenültében.

Bojtora neje, az egykori harangozó leánya,, három év élőt múlt ki. E régi harangozónak, az egyszerű becsületes öregnek, haldokló-ágyánál fogadást tett az általa fiúi kedvelt óráslegény, hogy leányát nőül veszi s utána hivatalába lépend.

Év múlva menyegzőt ült a fiatal pár, s tizenhat évig éltek boldog házasságot; boldognak mondjuk, mennyire minden emberi lét boldognak mondható, mellyben az öröm felér számra nézve a keserűséggel, s Bojtora azon ember volt, kinek józan eszénél, szilárd lelkűidénél fogva boldogtalannak lenni nem lehetett, ámbár kissé tüzesebb vérét nem egyszer felháboritá s néha napokig hozta keserűbb zajongásba a küzdelem, mellyet neje együgyüsége, aprólékos hiúsága s fényvágya, különösen pedig azon hajlam ellen kellett vínia, melly szerint egyetlen gyermekét mindenkép kényezteté. A józan eszü atya borzadva gondolt az örvényekre, mellyekbe e részben balul nevelt leányokat az életfolyam sodorhat. — Mióta neje meghalt, a harangozó egyedüli örömét , boldogságát egyetlen gyermekében találta; neki gyűjtött, értté szorgalmaskodott, felette őrködött éjjel nappal; neki nem szemvilága, nem gyönyöre, neki mindent kizáró egyetlen vágya e leány boldogsága volt. Az öröm, melly jelenleg is sugárzott szeméből, onnan eredt, mert gyűjtött pénzével leánya jólétét hitte előmozdít-hatni , jövendőjét biztosíthatni, szépíthetni.

Tekla atyjára nyitotta az ajtót. Gyönyörű virágzó arcz volt ez, gyöngédsége, piros színe megszégyenité a rózsatöt, mellyet keblére ölelve hozott be kertéből, hogy ablakába illeszsze. Az atyának szemei szeretet-teljesen tapadtaka hul-lámzó termetre.

„Milly jól áll neked e kis fejkötö!“ mondá édes mosolylyal az atya s leányát keblére vonta. . E szép leány s e deli férfialak! valóban nem volna szükség valamelly nagyvilági egyenetlen korú házaspárt forgatni eszünkben, hogy ezen ép, erőteljes két alak közt, szülei s gyermeki viszony helyett, a házasságot képzeljük fenállani.

Tekla öntetsző mosolylyal és szeretetet sugárzó szemekkel forditá arczát atyja felé.

„Mit csinál az a te gonosz Györgyöd ?“ kérdé az atya enyelegve, mi közben leánya arczát gyöngéden megcsippenté, „már két nap óta nem láttam.. S az atya nem vette észre, hogy leánya arczán hirtelen komorulás tűnik fel, mert Tekla az arczot a rózsatő fölé rejtette atyja szemei elől, ki folytató szavait: „Beszédem volna vele, s veled is, leányom. Szóljunk nyíltan: ti szeretitek egymást s én örömmel láttam e viszonyt kifejlődni, mert azon osztály ifjai közt, mellyből neked férjet ohajték, becsületesbet nem ismerek Hogy neje légy, e részben mindhármunk kívánsága egyezik, s most már ideje komolyabban gondolkozni a dologrul; ő rövid nap ácsmester lesz, közösen becsültetik osztálybeliéi közt, s nem felek, hogy ügyessége s szorgalma neki mindig elég munkát ne szerezzen. Kezdetre, édes leányom, én is nyújtok némi segítséget; kamaton volt pénzeimet mind beszedtem, s úgy gondoltam , minden előtt egy kis térés kertü házat veszek nektek, hogy saját gazdaságtok legyen. Éljétek olt boldogságtokat, szeretett gyermekim; s ha ezt látom, én atyátok sem fogom e kipusztulandó falak közt egyedül érezni magamat. , . Isten legyen veletek, gyermekeim !”

Tekla szíve felzajgott; az ellentét a közt, a mivel ö foglalatoskodott, és a közt, mit atyja olly óhajtott életképül festett előtte, kinzólag nagy volt; atyja keblére vetette magát, ki ezt olly helyén levő s könnyen magyarázható fel-indulásnak vévé, hogy a leány szótlanságán legkisebbé sem ütközött meg, sőt gyöngéd kiméletességböl iránta nem is folytató kezdett beszédét; tárgyat keresett elméjében, mellyről élté rőleg szólhasson, s az ablakon tekintett ki, melylyen által közelgő lódobogás hallatszott... Tekla atyja háta megett hirtelen tükörbe pillantott, hajfürtéit kis kezével rendbe simogatá, s az ablak-párkányra könyökölt atyja mellé. „Szép virágaid vannak, kedves leányom!“ szólt Bojtora, az ablakok alatt levő kis rácsos kertbe tekintvén. Leánya felnyitá a redőnyöket ... tán hogy atyja ágnál kényelmesebben gyönyörködhessék virágaiban ; az ö szemei pedig titkos örömmel az érkező lovag elé repülőnek.

„Délczeg paripa szólt Bojtora leányához, midőn a lovag ablakukhoz közelednék s csakhamar, midőn annak feléjök intézett köszöntését észrevette, némi meglepetéssel kérdező: „Ki az? „Eszternek, uj barátnémnak testvére vá-laszolt Tekla, teljes erejéből palástolni iparkodva az arczán feltűnni törekvő zavarodást.

„Honnan ismered? kérdé Bojtora.

„Ma az egyházba jött, húgát haza vezetni feleié Tekla, „s minthogy három nap óta Eszterrel együtt szokunk haza járni, mindketten kapunkig kísértek.

A lovag megálla az ablak előtt; nyájasan üdvözlő a kinézőket, igen komoly arczczal szólt az atyához, ámbár annak hatályos tüzes szemeit kissé nehezen esett egyenes tekintettel visszonoznia, ollykor nyájas mosolyt lopott a leány felé, miközben délczeg paripáját szakadatlan szökdelteté.

„Csinos ifjú! folytatá Bojtora a beszédet, miután a lovag néhány nyájasan váltott szó után eltávozott.

„Ugy-e, atyám, nem könnyű dolog szépen lovagolni ?“ kérdő Tekla igen egyűgyüen, hogy az ejtett szavakra ne kelljen egyenest válaszolnia.

„Jól és szépen—semmi sem könnyű!“ válaszolt Bojtora. „Eszter asszonysággal rövid időn megismerkedtetek folytatá szavait.

„Oh, Eszter a legjobb teremtés, kit valaha ismertem,“ válaszolt buzgóan Tekla.

„Özvegy, ha jól hallottam

„Egy év óta

„Jószívű nőnek látszik, s magaviseletében rendkívül nyájas; — de mégis —„

„Olly lekötelező szívességgel van irántam, pedig csak három napja ismer ,” vágott atyja szavaiba a leány.

„— De mégis ,” folytatá Bojtora, „én nem szeretem, hogy egy leány a te sorsodbul illy úri hölgygyei kössön barátságot. .. Meglátogatott már

„Tegnap is, tegnapelőtt isválaszolt Tekla, „s ma csak azért nem jött be, mivel testvére volt vele?

„Ez legalább nem tolakodó,mondá félig magában a harangozó, s az ablakot odahagyá. Tekla még maradt néhány perczig. Nem sokára egy szolga által nyergeit paripát látott az utczán felvezettetni , s azután csakhamar két ismert alakot —egy férfit és egy nőt — a ház felé karon fogva közeledni... Atyja után tekintett szét, ki azonban már nem volt a szobában; kiment tehát ő is, hogy a házhoz tartozó kertben atyjának a munkásságban társa legyen; Bojtora a gyümölcsfák körül foglalkozók, mig Tekla virágokat öntözött.

VI.

Eszter híven teljesítő az ígéretet, melyet bátyjának tön, s ugyan e nap délutánján látogatására indult Teklának, kivel harmadnapos ismeretség után teljes bizalmu barátságot kötött.

Eszter, az úri hölgy, a szegényebb sorsú Teklában olly lélekre talált, melly rá nézve, miután irántai gyűlöletét keblébe fojtotta, kétszeres vonzó-erővel bírt; szive s elméje egyiránt talált nála mulatsági táplálatot. Az első együttlét óráiban átlátta a szegényebb sorsú leányban a rendkívüli hiúságot, az apróságokon és külsőségeken kapkodást, a tetszelgést éskaczérságot; mindez rokonságra talált saját lelkében, s igy a barátság, mellyel az ebben büszkélkedő Teklát megkínálta, egy részben csakugyan szive szerinti volt. De azonfelül elmés örömet is merített Teklából s némi édesen érzett felsőséget adott neki e leány azon tulajdona, melly szerint, hiúságától ösztönöztetve, beszédében és legapróbb tetleiben mindig túlkalandozott a körön, mellyben születésénél fogva mozognia illett; egész viseletmódjában, fökép előkelőbbekkel szemközt, va- larni keresett majmolás volt, melly úriabbak közt uralkodó divatot iparkodott utánozni, s melly épen azért, mivel keresett és mivel majmolás volt, sok nevetségességgel birt a hidegen vizsgáló előtt Eszter a szerint, a mint könnyelmű szeszélye hozta magával, majd örömest gúnykaczajgott magában e hivságos törekvések felett, majd komolyabb vonzalma felbuzdulásának nyitott szabad rést a rokon-szellemű leány iránt. A titkos boszú s irigység, mellyel szépségét nézte, enyészésnek indult a megismerkedés után , mert látta, mennyire megrontja a testi bájok hatását a lélek bájtalansága.

Midőn Andor Tekla ablaka alatt ma délutáni tisztelgő s kecsegtető lovaglását végzé, hazafelé mentében az utcza végén nővérével találkozott. Lovát azonnal az öt kísérő szolgának adta át, s ő maga karját nyujtá húgának, hogy vele együtt Bojtora házához menjen.

A házi atya szigorú tekintetet vetett az érkezőkre. Volt valami e józan eszű harangozóban, mi öt főbb ranguak társaságától visszarezzenté; — ha kötelessége vagy megbízatás kénytelenité öt valamelly úri háznál megjelenni, ezt mindig teljes készséggel tette; ebben állása kötelességénél egyebet nem látott, s ha a rábizottat híven kiszolgáltatta és értté diját kezéhez vévé , szentül hitte, hogy köztök minden végezve van, a nélkül, hogy többé egymáshoz közeledniük szükség legyen. Ha ellenben minden látszatos ok nélkül látott urat közeledni szegény kinézésű háza felé, ezt mindig gyanakodással kisérte, s csakugyan úgy tapasztala, hogy illyenkor a barátságos közelítés ürügye alatt többnyire olly dolgokat vagy olly szolgálatokat akartak tőle kicsikarni, miket megfizetni nem birtak vagy nem akartak.

Mostazobanaz érkezett vendégtestvérek rajta voltak, hogy az atya szigorú arczkifejezését minél nyájasabb, minél lekötelezöbb szóhalommal meglágyítsák. Eszter az első általános üdvözlet után Teklához sietett, sőt forró öleléssel és csókkal üdvözölte; azután az atyához fordult, s minthogy előtte egyszeri találkozás után maga már ismerős volt, bátyját bemutató neki.

A harangozó erőteljes hangon mondá el az „Isten hoztá s kezét, melly velős és izmos karnak volt ugyan toldaléka, de azért feltünőleg finom vala, szorításra nyujtá szívesen látásul az uracsnak. . . Erőtette magát a vendégszeretet mutatására.

Alig egy-pár percznyi beszéd után, Andor hirtelen a harangozóhoz fordult. „Kedves jó Bojtora ur ,a úgymond, „csak meg kell vallanom ide jöttöm okát, még azon esetre is, ha kívánságomat gyermekesnek, tán nevetségesnek találja.

„Mivel szolgáljak?“ kérdé a harangozó udvariasan.

„Rég hallám dicsértetni, milly szép a kilátás a székes-egyház tornyaiból, válaszolt Andor, „megvallom, rendkívüli kíváncsiság kapott meg, ezt élvezhetni. Azonfelül azon gyönyörű szavú nagy harang is, melly, mint hallom, önnek kedvencze, olly régen beszél már szivemhez megható bús hangjaival, hogy a legnagyobb örömmel üdvözelném egyszer szemtől szembe öt,mint soha nem látott s csak lélekben kedvelt régi ismerősömet . ., szóval: ön velem a legnagyobb szívességet tenné, ha e tornyokba egyszer fölvezetne

A harangozó készséggel ajánlkozott e kívánat teljesítésére , s mennyiben a kíváncsiság a nagy harang láthatását illeté, buzgó szeretetében e harang iránt ö azt épen nem találta gyermekesnek. Kérte az uracsot, hogy időt határozzon.

„Minél előbb, annál jobb, válaszolt Andor, „vágyam, e látogatást ön harsány torkú kedven-özeinél megtenni, igen nagy; ha önnek ideje engedi, akár most mehetünk?

Bojtora kész volt a kivánatot teljesítni; azon vágy okozta-e ezt, hogy az úri vendéget minél előbb eltávolítsa házától, vagy tán némi hiúság ösztönze, a toronybul, mit ö saját birtokának tartott a szép kilátást a városra s vidékére megmutathatni s harangaival dicsekedhetni, ezt nem tudjuk meghatározniEltávoztak.

Eszter és Tekla egyedül maradtak. Az úri hölgy nagy csomó divatképeket küldött uj barátnéjához, a magyar hölgyek által olly dicsérendő vendégszeretettel pártolt honi és nemzeti német divatlapok két utolsó évi folyamának mellékleteit, s most ezeket nézegették, vizsgáig a tták, ma-gasztalták. Tekla e képek nézdelésében nagy örömét leié; mindenik szerint vágyott egy vagy más öltönydarabot bírni, s némi irigységgel emlékezett azon tehetős hölgyekről, kik illy képeket folyvást hordathatnak magukhoz, s elég pénzök van, magukat untalan azok szerint piperézni.

Andor és a harangozó a toronyba értek s csak most vévé az utóbbi észre, hogy a kulcsokat honn felejtette. Azonban ö ezermester volt, s a zárak gépezeteiben is olly jártas, hogy kevés fáradságába került, pálczatőre segedelmével a bejuthatásra útat törni. Andor igyekezett minél több ollyast mondani a harangozónak, mit neki tetszeni vélt... Tudta, hogy nincs ember, kit egy vaCT ms oldalán hiúságánál nem lehetne ragadni.

Mintegy félórát tölthettek a tornyok belsejében , az óramüveket és harangokat tekintgetve, s Andor úgy viselte magát, mintha mind e dolgok iránt különös részvéttel, figyelemmel volna. Azután az ablakokhoz léptek, s Andor neki-készült, hogy a vidéket csudálhassa. Az idő napáldozatra járt, midőn a levegő legtisztább s a szem legtávulabb köröket belát. Jobbra a toronyablakból messzeterjedő síkság felett lehete ellátni , míg balfelŐl a szőlőhegyek környezik a várost, mellyek felett nagyobb távolban a belényesi s Erdély felé eső magasabb csúcsok kékellenek.

Egyszerre gyors mozgással kapkodott zsebeihez Andor s kellemetlen meglepetéssel mondá, hogy tárcsövét, mellyet e helyre magával akart hozni, honn felejtette: „A nap még egy óráig a láthatár felett lesz igy szóla, „ez idő alatt könnyen megjárhatom lakásomat, ha ön addig rám itt várni szives lesz. Sokért nem adnám a kedves élvet, a nap áldozatát e magas helyről tekinteni Ezzel a lépcsők felé indult, s a harangozó szavaira , hogy ö maga is szolgálhat neki közelebb levő lakáról egy távcsövei, csak azon kérelem ismétlésével válaszolt, hogy várna rá itt a toronyban. Bojtora ezt annál készebb volt teljesíteni, mivel az óragépzeten igazítni valót talált.

Andor lesietett a lépcsőkön. Kezével öltönye zsebére tapintott, mellyben a távcső, mellynek elhozatára indult, jelen volt.. . De ö azért sietve sietett tovább, s egy kis kanyarodással, nehogy a toronybul tán utána tekintendő harangozó által észrevétessék, Bojtora házánál termett.

Tekla már egyedül volt, s nem lehetlen, hogy épen a deli külsejű lovagról gondolkozott a kert hűvös lugasában. Fölrezzent, midőn ezt az ajtón maga felé gyorsan közeledni látta, s vér futotta be arczulatát; szemérmesen emelte feléje szemeit és sütötte ismét földre.

Az uracs, hévvel arczulatán, egész viseletében elragadtatást, égő szenvedélyt mutatva, sietett az édes zavarodásu leány felé, s mielőtt szólt volna, lábaihoz omlott és hévvel szorította ajkaihoz a kis kezet, mellyet Tekla csak gyöngén vonogatott vissza. „Kell-e szólnom, angyali szűz ígyen ömlöttek ajkairól regényesen illesztett szavai, „hogy e szív égő szerelme nyilatkoztatva legyen előtted? Mennyei arczod-, csillagszemeid-, bíborajkaid- és és mindennek, a mivel bírsz, első megpillantása percze volt szivem vesztésének. Rabod vagyok! s csak az alkalmat lestem, remegő kebellel ezt neked elmondhatni , elnyögdelhetni. S most. . . élet vagy halál függ szavadon! nélküled nem élhetek. Mondj ítéletet felettem, és légy kegyes!“

Igaz érzelem ritkán bírhat olly elragadó ingerrel a szavakban, mint minő ez ifjú előadásán , uralkodott.... Kell-e mondanunk sükerét e szívrohanásnak ? ismételjük-e a csáb forró hangzatu szavait ? az édes örömben remegő leány egy pár kitérő s aztán magát egészen a szerelmet valló uracsnak átengedő válaszait ? Nagy része az illy nem ti uracsoknak könyv nélkül tudja az illyeket; és sok hölgy megtanulhatá a stereotyp szókat illy ajkakról.

Öt perez múlva Tekla zsibongó tagjai a hév ölelésü ifjú karjaiban nyugodtak. Csók csókot ért, és szent és örökre tartandó szerelem esküi hang-zottak le az ifjú ajkairól.

Csak nehezen tudott az ifjú kibontakozni a leány karjaiból, kinek minden vágyai, a hiúság, a kaczérság, a nagyravágyás, kielégítve s zajon-gásban voltak azon kis adag szerelem mellett, mellyet érezni szíve képes volt. „Atyádhoz kell visszasietnem szólt fájdalmas hangon az ifjú.„Szerelmesem!“ sipegé Tekla .h alk hangon, és karjai Andor ölelésére nyiladoztak.

„Szerelmünk titok legyen!“ szólt az uracs figyelmeztető hangon kedveséhez, s az elválás forró csókját nyomta ajkaira.

Eltávozott.

Tekla olly nyugtalanul boldognak érezé magát ! olly édes és aggasztó, büszke és félő, magasztos és leverő indulat-ár zajongott kebelében!

A toronyba vitt távcső nagyon jó szolgálatot tett. A kilátás napáldozatkor e magasból a szép fekvésű városra s nem kellemetlen vidékére bő éldeletet nyújthatott volna mind annak, kinek kedélye a természet szépségei iránt fogékonysággal bir... A harangozó mély kedélylyel fogta fel ez élveket.

Lassankint sötétedni kezdett.

Egyik szögletben hosszas keskeny fenyüládika állott, s a kulcs a zárba illesztve. Andor nyugtalankodni kezdett, s hogy unalmát űzze, míg Bojtora egészen a táj szemlélésébe látszott merülve s távozásra legkisebb szándékot sem mutatott, felnyitó a láda tetejét; hosszú s botalaku sípot vett ki belőle.

„Ah, ön tárogatómat vette elő ,ft szólt, hozzá közeledve, a harangozó s a hangszert kezébe vévé ; „igen kedves jószágom ez, ámbár csak ritkán nyúlok hozzá?

„Igazság ? közbeszólt Andor, „haliám egykor , hogy ön a hárfát és tárogatót igen jelesül játszódja ? Nem volna olly szíves... ?“

„Ügyetlenségemet elárulni ön előtt ?ft válaszolt Bojtora tréfásan, „ki különben csupa divatos és csillogó hangversenyekhez s tarka zeneelőadásokhoz szokott?... De legyen meg, ha ön egyszerű magyar nótáimban kedvét találja?

Andor a tárogatót, mellyet a harangozó e közben a ládikába visszaillesztett, akarta neki nyújtani, de ez feltartóztató öt. „Hagyja ön? úgymond, „ha azon élvben részesülni akar, mellyet gyakorlatlan tehetségem egy pár egyszerű magyar nótában a régi világból nyújthat önnek, úgy még egy óranegyedet kell várnia. Holnap sátoros ünnep, s így a mai estharangozás e nagy haranggal történik. Azonfelül kedves Teklámnak születésnapja van, rám nézve tehát kettős az ünnep. Magam fogok estvére harangozni, s azután majd egy kis zenével is kedveskedem azoknak, a kiknek hallgatni tetszik?

Kíváncsiság és az atyának kedvébe járni akarás várakozásra bírta Andort. Pár perez múlva néhány suhancz tolakodott fel a lépcsőkön, kik a nyolcz óra közeledtével azon megszokott és kedvelt mulatságot akarák maguknak szerezni, hogy a harangozásban részt vehessenek. „Vissza, fiúk!” szólt elejökbe a harangozó.

„De mindjárt nyolcz az óra ,” jegyzé meg a suhanczok egyike.

„Hát nem vagyok én itt? mondá a harangozó.

„Igen, de a nagy harangot kell húzni,” jegyzé meg újra az előbbi, „s mi segíteni jöttünk ,” s a kötelekre tekintett, mellyek a harangról négy részen csüngöttek le. Egyike a vele jött pajtásoknak azonban odasompolygott a beszélöhez, ingujjánál rántotta öt és sugá fülébe: „Hadd el, Ferke! nem kell a harangozó urnák segítség; csak ki ne forduljon tengelyéből az öreg bömbölő, ha ö fogja meg kötelét.” — Ezzel a jövevények, a merre jöttek, eltávoztak.

Bojtora evet-gyorsasággal kapaszkodott fel a haranglábakra, a kötelek közül hármat leoldott, s három perczczel a nyolcz óra előtt a harangot lassan lógázni kezdé. .. Az óra nyolczat vert a szomszéd toronyban; az öreg harang érez torka megkondult, s tömérdek hangzsibojgás töltötte be a közel tért, s a sok mázsás vasnyelvnek minden érintésére a harang öblös karámjához — mintha egymásután roppant átmérőjű ágyukat sütöttek volna el... Ezt közelben hallani fül-edző, idegrázkódtató.

A szokásos háromszori harangozás elhangzott , s még utána egy pár perczig nem lehetett volna az emberi szót meghallani a lassan csöndesülö hangzsibongás miatt. — Bojtora izadságcsöpeket törült le homlokárul, azután fövegét kezeibe vévé, s röviden ájtatosan imádkozott.

Hiszen másnap leánya születésnapja volt, s ö neki minden gondolata e szeretett leány; csak rá könyörgött áldást Istenétől!

„Uram szólt aztán, Andorhoz fordulva, „ez egy kissé izasztó munka. Öt—hat évvel előbb is könnyebben megbirtam, de most a korral erőm hanyatlik s karaim néhány perczig reszketnek illy harangozás után

Andor kezébe fogta a kötelet s erejét kísérte rajta, de a harang alig lódult meg. „Hahaha felkaczagott enyelegve Bojtora, „bajos az öreggel megbirkózni, s nem illy finom karoknak való munka! A városban legalább nem igen tudnék embert, a ki holnap délben utánozná, mit én ma estve tettem Most elővette tárogatóját s a to-ronynak a város felé néző ablakához állott. „Néha szoktam úgymond, „ez ablakból tárogatómon esténkint andalogni; most ez már évek óta nem történt, de fiatalabb koromban gyakran szereztem magamnak e mulatságot. S másnap mindig sok emberrel találkoztam, ki köszönetét monda az esti élvezetért

Harczias szellemű s bús dallamu magyar nóták harsogtak le a toronybul, a tárogató erős érczhangjai messze meghasgaták a levegőt; mintha felrázó, férfias tettekre buzdító szellemszózat hangoznék át a munkás őskorbul a szunnyadni készülő város felett; mintha hatalmától fosztott tündér-óriás hallatná siralmas panaszait a ránehezült idők súlya miatt, mellyekben törpévé van kárhoztatva, s az egykori hatalom, nagyság, az egykori fény visszemlékezete csak azért maradt fen számára boldog múltjából, hogy fájdalma bús jelenén annál szaggatóbb, keservesebb legyen!

Midőn a toronybul lejöttek, egy gyerkőczét találtak az ajtóban, ki a lépcsők hideg kövén térdele, égő homlokát balkönyökén a falhoz támaszt-ván , és sűrű bozontos, éjfekete hajfürtéi alul, mellyek arcza egy részét is födék, tüzvillogó szemei könyek közül fénylettek a leérkezőkre... Az első megszólításra sokáig néma maradt, mint szólni nem biró kőszobor, vagy mint kinek lelke

az elhagyott testből messze hon ábránd-vidékibe költözött.

„Ki vagy, fiú?” riasztá fel, kezét vállára illesztve, Bojtora a mélán hallgatót, „mi hozott . késő estve az egyház küszöbéhez — magányos gyermeket ?”

A fiú föleszmélt, kormos kezeivel elsimító az arczfödező hajhullámzatot, s az álmélkodók előtt egy czigányfiu állott talpon. „Milly szép volt! milly édes volt!” szólalt fel a fiú elragadtam

„Mi volt olly édes és szép?” kérdé kiváncsi figyelemmel a harangozó.

„A zene a toronyban,” válaszolt folyvást tartó elragadtatásban a czigány fiú; „oh, ha ezt atyám hallotta volna !”

Andor és a harangozó egymásra tekintének, a természeti hajlam hatalmas vonzó ereje jutott mindkettőnek eszébe. „Na, s mért nem hoztad el hallgatni atyádat is?” kérdé Andor tréfás hangon.

„Meghalt!” válaszolt a fiú, sérzékeny hangja és a szemeiből kicsorduló köny mutatá, milly fájdalmasan éri szivét ez emlékezet. „Meghalt!” sóhajtott másodszor a fiú, s hozzá tévé czigány elmésséggel, melly még a mélyen érzett fájdalmon keresztül is áttört, „nem hiába egy ugrás volt kovács-műhelye a temetőhöz, mert biz olly „

könnyen időnek előtte árkába ugrott anyám Után. "

A fiú mindkettőt érdekelni kezdé; — további kérdéseket intéztek hozzája, a mellyre adott feleletekből megtanulák, hogy a magános kóborló tegnap óta egészen elhagyott, minden gyámol nélküli árva.. .. Andor részvétet érze iránta. „Magamhoz veszlek, ficzkól" szólt a gyermekhez; „de jól fogod-e magad viselni?"

„Nagyon jól! én mindig jó fiú voltam!" válaszolt a gyermek őszintén.

„De tudsz-e valamit, a miben hasznodat veliessem?" kérdezé tovább Andor.

„Semmit, uram! a minek hasznát vehesd;" mondá feleletül a fiú; „de adnátok csak egy hegedűt kezembe, vagy egy sípot, oh, én érzem, érzem, hogy nagyon szép zenét tudnék csinálni."

Andornak tetszett a fiúnak magaviseleté, tetszettek feleletei. „Jer velünk," szólt hozzá rövid gondolkozás után, „házamhoz foglak venni!" s Gazsi, az árva czigány fiú, rövid idő múlva Andor legmegbizottabb hú szolgája lön.

VII.

Estve volt; a mesteremberek bevégzék napi munkájokat, s pihentek vagy mulattak. — Egy szűk utczácskában a Körös partján vidám képű fiatal ácslegény hangos fütyörészve ballagott; kezében kis pálcza volt, mellynek forgatásával jó kedvének szikráit szerteveregeté; hol a palánkon dobolt vele, melly mellett elhaladt, hol vialamelly ház oldalán a vakolatot kalapálta, hol egy útjában álló köhöz, vagy a ház tövében lengő fűszálhoz sújtott; félrecsapott kalapja alul olly vidám, olly teljes megelégedésü szempár csillo-gott, hogy bízvást el lehete hinni, mikép azon pillanatban semminek hiányát nem érzi teljes boldogságához ; gondosan hegyesre kent bajuszkája alatt a mozgékony ajkak folyvást fütyre hegyezödtek, — s igy ért el egy kisded házikóhoz, mellynek egyik ablakából gyertyafény világolt. Az ablakot megkopogtatá, mire belülről kérdés hangzott ki.

„Én vagyok, György,“ válaszolt gyors beszéddel az érkezett, „mi a patvart bújsz odúdba, mint rest ólommadár , illy kora estve ?“

„Hagyj el, kérlek, egyedül van kedvem lenni , szólott az előbbi hang.

„Hagyjon el a baj, én nem hagylak el , mondá az érkezett legény fürge tagjár tatással, „jer na, bújj ki, én majd itt megvárlak és fütyülök, és fütyülését az ablak üvegén ujjai dobolásával kisérte.

„Kérlek, pajtás, hagyj magamra esdett az előbbi hang a szobából, „nem mehetek ki, roszul vagyok

„Ugyan már na felpattant a türelmetlen te, gény, „hát ki bízta rád, hogy roszul légy ? Hadd ezt máskorra! jer most, búcsúzzunk el Imre barátunktól, s mulassunk egyet vele vándorlása előtt; ki tudja, látjuk-e valaha vagy soha? . . Hamar , hamar !”

„Mondd meg neki: szerencsés utat! soha se térjen vissza e városba — soha, soha!“ E sohajszerü válasz végét azonban az illető legény már nem hallotta, mert hirtelen gondolattal bal sarkán egyet fordult, s állását odahagyva, az utczaajtón bement.

„Ihol la !u felszólalt, a szobába toppanván, „roszul vagy, s mégis a helyett, hogy ágyba feküdnél , itt az asztal mellett könyökölsz. Mi bajod ?“

„Semmi válaszolt neheztelve György, „lásd, hogy ingerelsz kérdéseiddel?

„Tehát nem jösz Imrétől búcsúzni ?“

„Nem?

„S azt mondjam neki, hogy szerencsés utat kívánsz ?“„És hogy ne térjen vissza többé e boldogtalan városba ?“

.Igen

„Jól van szólt a jövevény vállvonitva, s az ajtó felé indult; azonban hirtelen megállott, s újra kezdett füttyét félbeszakitá, részvevő , komoly tekintettel nézett az asztalhoz merevült Györgyre, ki e tekintetet méla búval viszonozta. Egy ugrással a jövevény ismét az asztal mellett terme, kezét szives barátsággal nyujtá pajtása fejé, s részvevöleg kérdezé: „György, édes pajtásom, mi lelt ?“

György szemeibe könyúk tolultak, felállott az asztaltól, a legényt megölelé skeblén zokogni kezde; „Eredj, pajtás, vigadjatok, felejtsetek el engemet... az én vig napjaimnak vége

A jövevény e jelenetre nem tudott szót találni; nem azon lelkek közé tartozott, mellyek a nagyobb fájdalmat megérteni képesek; egészen visszásán a hallott szavakkal, mondá: „Tehát mégis eljösz ? lásd, mindnyájan várnak, s nélküled Isten igazában nem is vigadhatunk? — György székére visszahanyatlott.

„Tehát csakugyan maradsz? kérdé ujlag a jövevény kis szünet múlva.

„Igen válaszolt a megszólitott.

„Hát maradj!“ szólt amaz némi boszusággal, s eltávozott... Sem o, sem többi pajtásai nem bírták igazán kitalálni, mi lehet oka, hogy György r egykor köztök a legvigabb legény, néhány nap óta vigasztalhatlan bús.

Pedig György nagy okot talált szivében a bú

„sulásra; egy volt ö azon minden érzelmet mélyen megragadó kedélyek közül, mellyek olly aránytalanul nagyobb mértékben képesek a boldogságot és vigságot érezni mások felett, de mellyekre a fájdalom is óriási kínnal nehezül, s mellyek általa megragadtatva, olly könnyen válhatnak az epesztö bú martalékává. Nála a kedély e szerfeletti fogékonyságáhozaz egyszer szivébe, tolult érzelem szilárd kitartósága is járult.

Teklávali viszonyában mennyei boldogságot élvezett; a leány szerette , atyja örömmel látta öt házánál, s a derék párról még a mindenben gáncsoskodó kisvárosi pletyka nyelv sem igen tudott kedvezőnél egyebet mondani. Csekély volt az ok, melly az utolsó hetekben Tekla megváltozását okozta, s ollyan, melly csak egy ingatag szívre tehet benyomást. Teklának egy barátnéja, egy helybeli vargának feltűnőbb arczszinü leánya, mint mondani szokták, nagy szerencsét csinált! A nagy szerencse abból állott, hogy a fehér bőrű vargaleány egy meglehetős karban álló ügyvédhez ment férjhez... Illy esemény kisvárosban mindig nagyon szemet szúró.

Tekla meglátogatta a férjhez menet után is Fanni barátnéját; némi irigység támadt szivében a kikiáltott nagy szerencse iránt; utóbb arczát kezdé a tükörben Fanniéval hasonlitgatni, s úgy találta, hogy illy szerencsére ö is számolhatna. ... Az egyszerű ácslegényt szégyelni kezdé, mellőzni öt, visszavonulni tőle , hidegséget éreztetni vele... Minél forróbb szenvedéllyel csürgött rajta az ácslegény, annál keserűbben érinté szivét ezek tapasztalása; de szerényen a hibát magában kereste, esdekelt Tekla előtt, szinte gyöngeségig, gyávaságig meghunyászkodva forgott körűié; gyakran kért tőle bocsánatot olly hibákért, miket nem ö követett el.... És Tekla minél tovább társalkodóit nagy szerencséjü barátnéjával, annál hidegebb lön György iránt, ennek gyanútól, féltékenységtől felizgatott kedélye annál háborgóbb, szeszélyesen ingerültebb, ámbár atyjától és belsejének némi szemrehányó sugallatától tartva, mindeddig világosan nem törte meg az ingó leány viszonyát az ácslegénnyel; még nem volt elég ereje megmondani neki, hogy ígért örök szerelme elpárolgott. Az utóbbi napokban ismerkedett meg Tekla Andor urfival, s a .büszke, mellőző, visszataszító ma-gaviselet, mellyet Teklától ez óta tapasztalt, volt oka György mély fájdalmának.

Kezeit görcsösen szorítva szivére, ült most is magános szobájában; mintha mély tenger színén lebegne, mellynek hullámait bú teszi s szívfájdalom , s mellyböl nincs reménye menekülésre. Csak egy csillagot látott a távúiban, melly megszabadíthatná, de hasztalan terjengeté feléje karjait. . . Az első szerelem, az első csalódás kínzó fájdalmait érezé.

„Istenem, Istenem sóhajtott fel búsongásában, „ha sejtésem, ha mind az, mit magaviseletéből olly félremagyarázhatlanul kiolvasok, való volna; nem, igy nem élhetek többé! ... Mindenkép halálra kínos a kétség, a fájdalom; — világosan kell látnom a dologban !”

Magános kesergését uj ajtónyilás szakasztá félbe, melly az előbbinél sokkal zajosabbani zavaré meg a szoba csöndét. György föltekinte, s árosán sajnálat és undor küzdöttek a fiúi kötelesség érzetével, midőn atyját holt részegen látta a szobába tántorogni.

Illy keservet gyakran kellett kiállnia, s ez rá nézve annál nyomasztóbb volt, minél forróbb vonzalmu kegyelettel ragaszkodott e fiú atyjához; a tisztelet, melly szivében kiirthatlanul élt, kínzó összeütközésbe jött azon undorral, mellyel ez atyát a baromiságig lealacsonyulva látta maga előtt. Mint iparkodott volna — uj Sem és Japhet gyanánt — a szeretet födező palástjával rejteni el önszemei elöl a szülei gyöngeséget! mint forditá félre tekintetét és bocsáta buzgó fohászt az éghez, hogy mentené meg öt e látvány szégyenétől! hasztalan! e kínt gyakran kelle kiállnia, mellyet atyja azon durva kitörésekkel, mikre részeg áBapotjában zabolázhatlanul fölingerült idegzete ösztönzé, még súlyosabbá tön. György megtörhetlen szelídséggel szenvedte a méltatlan szidalmakat, mikre atyja szintolly ok nélkül, valamint állati durvasággal, minden illy alkalomkor felzúdult ellene; gyakran virasztott fél éjeken által oldalánál, ápolta tehetlenségében, s mindent tett, mit helyzetében tenni nem minden gyermek érzett volna elég erőt magában; de az ö ajkaira nem jött nehéz szó, nem jött zúgolódás; ámbár a folytonos küzdelem öntudata nélkül és akarata ellen megtöré idegzete aczélerejét? s szelídsége és türelme kimerítve lévén atyja ágya mellett, ollykor annál ingerlékenyebb és szeszélykedőbb lön más emberek iránt.

György hosszas ideig összekulcsolt kezekkel állott atyja fekhelyénél; nemcsak saját szerelmi búja emészté szivét, de a visszagondolásban atyja egykori sorsára s viszontagságaira is mély szomorúságot talált Ha mint fiú föltétien szeretettel viseltetett atyjához, lehetlen volt, mint embernek is mély sajnálatot és kíméletre buzdító vonzalmat nem éreznie az öreg iránt, ki egykor helyet foglala a legjózanabb férfiak sorában, tó szerető férj, gondos házi atya s szorgalmas hon-polgár volt, s kit a becsületesség útjáról egyetlen csapás, mellyet szintolly mélyen érzett, a milly mértékben reá érdemetlen volt, tántorított le... S ki ez öregnek sorsát ismeré, lehetlen volt szánakozását tőle megtagadnia...

Dorányi István, György atyja, hazánk egyik nevezetes városában tanácsszolga volt. Mintegy húszéves korában megházasodott, de nejét egy év múlva elvesztő, ki a kesergő atya vigasztalásául egy fiút, Györgyöt, hagya hátra. Tiz évet töltött István özvegyül, csupán fija nevelésének szentelvén gondjai legtöbbikét, midőn egy kösorsu polgár szegény , de becsületes leányával megismerkedett, kinek szépsége nem mindennapi volt. Ez ismeretséget rövid időn uj házasság követé, s szerető neje mellett, kevéssel megelégedve s a szűk jövedelemmel lelkismeretesen gazdálkodva, uj hat évet töltött István boldogságban;neje szépségével hun csatlakozó szívjóságot párosíts. S ez idő alatt a szorgalmas családnak nem kis mértékben kedvezni látszott a szerencse; az uj házasságot nem áldá ugyan az ég gyermekekkel, de a földi javak annál bővebben tolultak kisded lakuk szűk körébe, s ez különösen történt a hatodik évben, midőn Borági városi tanácsos Klárát, a szép nőt, egy számára tett szolgálat alkalmával, közelebbről megismerte, kinek pártfogása a köz tanácsszolgát rövid időn városházi őrmesterré emelte; a tanácsosnak kegye utóbbi időkben annyira ment, hogy nem vonakodott , néha az őrmesteri lakba is betekinteni s egy-egy óranegyedet a becsületes család kö -rében elcsevegni, melly szívességét azonban leginkább akkor gyakorló, midőn Istvánt tiszti ügyekben foglalatoskodni tudta.

E rövid értesítésiről tudhatja az olvasó, hogy a tanácsosi pártfogást István neje szépségének köszönheté. E nő ritka szelidségü, egyenes és ártatlan lelkű hitestárs vala, férjéhez föltétlenül ragaszkodó s kedélyében olly egyszerű , hogy a tanácsos törekvését legkisebbé sem volt képes megérteni, inig ez neki elég érthetőleg tudtára nem adá, milly díjért részesíti öt és férjét hatalmas pártfogásában.... Klára tiszta lelkülete a csáb szavaira visszaborzadt, s első dolga volt, férjét a beszédről, melly közle s a tanácsos közt folyt, értesíteni. István elijedt e hirhallatára, de a szegény család helyzete súlyos vala, mert a tanácsosnak csak egy intésébe került, az őrmestert még szegényebb állásba taszítani vissza, mint a honnét fölemelte. E körülmény férjnek és nőnek hosszú ideig adott aggályra alkalmat, miközben a tanácsos közeledése a szép nőhez egyre unszolóbb és szemtelenebb lön... Istvánnak nem egyszer fordult meg már eszében, hogy szolgá-latát odahagyja; de hová hajtsa akkor nejével gyámoltalan fejét? ... Egy volt, a mi vigasztalta: elhunyt első nejétöli fija már gyermekségétől óta kitűnő vonzalombul a fővárosban ácsmesterséget tanult, s mind ügyessége, mind szor-galma reményt nyujtának, hogy rövid időn olly állásra küzdendi magát, mellyben szüleinek, ha az őrmesteri állomást elhagyni kénytelenittetnének, gyámolitására lehet.

Egy nap különösen nevezetes lön Istvánra nézve; nevezetes, mert azon vettetett meg alapja élete szerencsétlenségének!

Már két hónap óta mulatott a városban Ilványi Lőrincz, fiatal földesur és a tanácsos közel rokona, kinél lakása is volt; atyja öt azon jámbor reményben költözteté be faluról, hogy tapasztalást és további művelődést szerezzen ma

gának a tudományok és ismeretek mindazon nemeiben, mellyek a leendő közhivatalnoknak szükségesek, s mellyekben a több hatósági széket kebelező város az elömenetre utat nyitott; azonban mig a boldog atya fijának szorgalmáról, tör-vénykönyvekben és törvényasztalok körüli búvárkodásáról álmadozott, Lőrinczet e közben szerencsétlensége kártyahösökkel ismertető meg, kiknek társaságában rövid idő alatt nemcsak minden pénzétől fosztva lön, de egyszersmind tetemes adósságokkal terheltetett. Alig volt egy hónapig a városban, s már atyját újra pénz küldéséért zaklatá, ámbár a városba érkeztekor e részben hosszú időre el volt látva. Az atya küldött; de egyszersmind egy szigorún feddö levélben megirá fijának, hogy hasonló kíméletre részéről többé ne számoljon. Lörincz pillanatig megdöbbent e levél olvastára, mert atyja kérlelhetlen szigorúságát ismerte, s tudta, hogyha oktalan pazarlása még egyszer tudtára esik, vagy szégyenben és adósai martalékául hagyja őt, vagy azonnal magához idézendi falusi lakásra, holott neki a városbani mulatás több tekintetből igen kedvessé lön; föltevé magában, hogy a kártyától óvakodni fog. S e buzgó föltétel reggel történt, azon órában, midőn atyja feddö levelét kapta; estve pedig látogatására jöttek néhányanjó barátai közül, kiknek épen nem nagy fáradságba került kivíni, hogy Lörinczet éjfél felé ismét a kártyaasztal körül lássák... Egy uj hónap folyt le, s Lörincznek pénze kevesebb, adóssága több volt, mint valaha, de atyjátóli félelme nem engedé, hogy neki állapotját tudtára adja, sót levelei után arról győződött meg a bár szigorú, de fiját buzgóan szerető öreg, hogy Lőrincz felhagyott előbbi életmódjával.

Az öreg llványi ez idötájban küldött fija kezeibe ezer pengő forintot egy váltó kifizetésére, melly néhány nap múlva volt lejárandó. Hogyan állhasson Lőrincz a kisértetnek ellen? hiszen adósságai kifizetésére csak egyetlen út reménye csillogott előtte: a kártyáni nyerés... Estve elment, hogy szerencséjét megkísértse; ... másnap hajnalban tért szállására, zsebében egy fillér nélkül, lelkében kínzó szégyen és elcsüggedés kígyóitól marczangolva.. .

Szenvedélyesen járt alá s fel szobájában nap viradtáig; nem tudta, mitévő legyen; csak egy bizonyosságot láta rettegve maga előtt: hogy szigorú atyja eljátszott kegyét tán soha vissza nem nyerhetendi. A melly vétket könnyelműségében elkövetett, kinzó öntudata szabta rá értté a szenvedélyes büntetést.. .Egyszerrerémes örömmel tapadnak meg szemei a szoba egyik szögle- lében; a látvány élénk vidorságot ömleszte el arczulatán, mig a rá kővetkező perczben elsápadott selőre illesztett lábát visszavonta, mintha félne feléje közelíteni. Néhányszor tusakodva fordult meg a szobában s rövid elhatározás után megállóit az említett szöglet közelében.

Egy szekrény volt itt, mellyben közpénz álla, a tanácsosnakfelügyelése alatt.. Lőrincz körülnézett. Az alkalom olly kedvező: a tanácsos nincs honn s az egész lakban nincs ember, ki tettét észrevehetné, mig más részről a szükség érzete olly súlyos , olly kínosan nyomasztó!. .. és az atyai harag — a fizetetten váltó — a ter-helő adósságok!... Lőrincz a szekrény megnyitásához látott.

S a nem épen erős zár könnyen felpattant. S mint átkozá az úri gonosztevő a tanácsos gondoskodását , midőn a szekrény fenekén alig talála egy pár száz forintnyi összeget, egy irat mellékletében, melly a többi pénzek holléte felöl mutatott eligazulásra szolgáló lajstromot! Haragosan csapá vissza Lőrincz ez iratot a szekrény fenekére, azonban haragja közben még sem mulasztó el nagy részét a szekrényfenéken levő pénznek magához venni, hogy fáradsága ne tegyen egészen hasztalan. E tett után gondosan Meghasonlott kedély. I. csukó be a szekrényt, és elhárita körűié mindent, mi gyanúra szolgáltatna alkalmat.

.. A vétkes foglalatosságba merült ifjú nem vette észre, hogy István az őrmester e közben rányitá az ajtót, s midőn őt a szekrény körül látta foglalatoskodni, megütközve észrevétlenül visszavonult.

A tanácsos az nap délután érkezett haza egy rövid útról, mellyet a vidéken tett. Első látogatását a tanácsháznál tévé, nem épen hivatalos buzgalombul, hanem mivel a szép őrmesternél kívánta szerencsés megérkeztéről tudósítani. Tudósítása azonban kissé hosszadalmas volt, mellyet alkalmasint olly beszédekkel és tán taglejtésekkel is kellett kisérnie, mellyek az őrmesternére anynyira hatottak, hogy egyszerre felsikoltva, repülő hajjal és rémült arczulattal szökött ki az ajtón , Hol haza térő férjének omlott karjaiba.

Az őrmesternek lehetlen volt kitörő boszúját elfojtani; berohant a tanácsoshoz; .. a tanácsos pedig kevés idő múlva ki rohant a szobából. Sápadt arczán fenyegetőbb boszú ült, semhogy melléje még szükséges volna a gondolatok magyarázata , mellyek agyában forrtak.... Az őrmester és neje arról kezdtek tanácskozni, hol lehessen minél előbb becsületes szolgálatba jutniok. De a vész nagyobb volt és közelebb hozzájók, mint képzelték volna.

Számadási időszak következett, s a tanácsos felnyitá a megrablott szekrényt, hogy a gondviselése alatti pénz állapotjárói előre tisztába jöhessen , a mi némelly tisztviselőnél annyit tesz: hogy előre kiszámolhassa, mit rejthet a közpénzből saját zsebeibe, s mi maradand meg az illető közönség számára... Megütközve látta a hiányt; de némi öröm jutott számára kárpótlásul azon gondolatban hogy legközelebb az őrmestert veheti számadás alá, mint a ki kötelességileg mindennap megfordult lakában.

István, mióta a tanácsost szobájából nem épen szolgai alázatossággal kiutasította, mindenre készen volt, s így nyugodtan állott elébe, s az első kérdésre a pénzszekrény iránt, elbeszélte a reggel látott jelenetet. Nyílt szavának követke-zése lön, hogy a tanácsos által mint tolvaj és rágalmazó vettetett börtönbe, hol hosszú ideig kellett vesztegelnie, mielőtt a törvényes kihallgatás szerencséjében részesüle.

E közben a fiatal Ilványi Lőrincz atyja a városba érkezett, s fölgerjedt haragja fija iránt csak nehezen volt csillapítható. A tanácsos az atyával és fiúval közié a bebörtönzött őrmester vallomását, minek következése lön, hogy Lőríncznek atyja társaságában azonnal haza kellett költöznie. Igaznak tartotta-e a tanácsos István vallomását, nem tudhatjuk; annyi bizonyos, hogy Lőrincz tagadásának teljes hitelt látszott adni, mert igy a szegény őrmestert annál inkább hatalmában képzelő , kinek e hatalom messzeható erejét teljes mértékben kellett éreznie.

Midőn István a börtönből legelőször vallató bíró elé vezettetett, fogságának hatodik hete folyt, s ekkor is, mielőtt még kihallgattatott volna, sorsa a boszúálló tanácsos által előre el volt intézve. természetesen tagadta a tolvajcsinbani részvétet; de a tagadás igaz szózata mit sem használt, mint megátalkodott makacs vettetett vissza börtön fenekére, s az igazságot kutató törvénykezés nejét vonta kérdésre, ha talán a gyönge asszonytul csikarhatna ki vallomást, melly a befogottnak romlását eszközölhetné... Klára most érezé először az anyai öröm jó reményeit. S ezen kegyelettel tisztelendő állapotjában testi fenyíték alá vonta öt a biró, hogy kicsikarja belőle a vallomást, mellyre szükség vala. A szerelmes tanácsosról meg kell azonban jegyeznünk, hogy ö ezen eljárásról mitsem tudott, s midőn felőle értesült, nem mutatott iránta megelégedést. De még nagyobb volt a fájdalom, melly lelkismeretét e tény miatt utóbb vévé üldözőbe, mert Klárát, kit már az aggalom férje állapotja iránt, gyöngélkedövé tön, a szégyen és testi kín érzete ágyba veté.

Kevés nap múlva részvevő néptömeg kísért a sirkertbe egy koporsót, mellyben két halott feküdt : egy gyermek, ki csak néhány óráig élvezé e föld nehéz levegőjét, és egy élete virágában elhamvadt, kiszenvedett anya...

A tanácsos lelkismerete megindult ez esemény felett. E megindulás jeléül nem kíméletté jó szívű közbejárását, hogy Istvánt, fogsága harmadik havában, méltatlanul szenvedett bőrtönéböl kiszabadítsa, ki iránt a bíróság elég kegyes szívű vala, kipótolhatlak szenvedései kárpótlásául egy okiratot nyújtani kezébe, mellyben mindeneknek, a kiket illet, tudtára adatott, hogy a tanácsházi őrmester tolvajság gyanújából börtönbe fogatott, honnét azonban, az ellene szóló bizonyságok elégtelensége miatt, ezennel szabadon bocsáttatik.

István első útját szabadsága visszanyerése után fijához tévé. Az első találkozás a szerető fiú s az elkeseredett atya közt szomorú volt; azonban Györgynek még nagyobb szomorúságot kellett később tapasztalnia, midőn István búját borba temetni kezdé, s midőn az egykor olly józan férfiú a mámor vigasztaló erejét rövid időn anynyira megszoká, hogy végre alig mull nap, mellyen eszmélet nélkül nem tért volna meg lakására. György egy részről mindent elkövetett, hogy atyját szerencsétlen szenvedélyéről leszoktassa, de egyszersmind átlátta sokszor, hogy István szenvedései a múltak keserű emlékei miatt józan korában sokkal nagyobbak, semhogy türelemmel nem viselné, midőn atyja e keserű emlékeket feledésbe iparkodik eltemetni.

Az estvél, mellyet most az ácslegény atyja mellett mély búban virasztva töltött, Tekla egészen ellenkezőleg, szíve nem csekély örömei közt élvezé átMidőn minden csöndes volt az utczában, s a harangozó háza felől gyertyafény nem világolt többé, meglopott léptekkel köpenybe burkolt alak közeledett az egyik ablakhoz; de itt a redőnyök foegétt dobogó szívvel leskődő leány nem várt hosszas kopogtaásra; alig érinté ujja hegyével Andor az ablak-redőnyt, azonnal megnyíltak szárnyai, s szerelemtől hevülő szempár mosolygott elébe, édes piros ajkak nyíltak meg üdvözletére... „Milly kár, hogy a beszélgetés két lángoló szerelmes közt ablakon által nem olly hozzáféréssel történik “ gondolá magában Andor,Arunyelgő, az édes kéjü együttlét Andor és Tekla közt éjfélig tartott.

VIII.

Kinek mindennap vasárnapja van, igaz ünnepe egy nap sincs a hét közt; dologtalan űzi az iflyen egyik napot a másik után, mindenikén csak élvet és örömet keresve, mellyet ha megkap is, megszokottság által rég mindennapivá vált az előtte.... Nem így a munkás kézműves, ki az irás parancsa szerint, arcza verítékében keresi kenyerét; ő bét nap közűi csak egyet ünnepel megszűnéssel a munkától, de ez egy rá nézve nyugalom , öröm és valódi kedvtöltés napja . Illy napokon keresi fel a vidor szívű legény szerető leányát , és mondja el neki forró érzelemmel mind azt, mit felőle a távolban munka közt összegondolt. Illy napokon fűzi vezető karra öt s megy vele vidor társak és társnők kíséretében erdők, hegyek és zöld tájak magánosabb vendéglőibe, zavartalan örömnek szentelni néhány órát, pásztorias ebédet költeni el, szökdécselni egyszerű zene hangjaira, játszadozni illatos mezők ölén, honnan híves alkonyon édes csevegés közt vonulnak haza felé, a váró szülék egyszerű hajlékába, kik szemeiben áldásos öröm mosolyg az érkezők felé.

Sokszor töltött igy György vidám napokat Tekla társaságában; ünnep- és vasárnap ekkor neki égi öröm és boldogság napjai voltak ... Most az ünnep nem így derül rá; rövid, zajteljes álom után búra ébresztik öt a kelő nap első sugarai.

Türhetlen lön előtte, Tekla hideg bánásmódját tovább viselnie; ment, hogy fölkeresse öt, hogy szívfájdalmait fülébe panaszolja , elmúlt boldog napokra emlékeztesse , megtudja tőle, ha tán égne-e még a hőbb érzelem szivében iránta, s búpanasza által e szívet megindítsa.

Bojtorát lakából dolgai eltávolítók, s György örült, hogy a leánynyal magánosán tanú nélkül szólhat. Ennek arczán nem bátoritó, nem vidáman üdvezlö meglepetés látszott, midőn tekintetét a tükörtől, hol hajfürtéit egyengető, az ajtó felé irányozta.

„Tekla!“ úgymond a belépő ácslegény, „napokig nem háborítottalak, nem kerestelek föl; lelked előttem idegen tárgyakkal látszott mélyen foglalkozni, s én megfosztám magam láthatásod egyetlen örömétől, hogy terhedre ne legyek

Olly hidegen bámuló volt a pillantás , mellyet Tekla a forrón nyilatkozóra vetett, hogy ennek lehetlen volt egy sóhajt elfojtania. Kissé felhúzott váltakkal, hátrahajlított fővel, nyílt szúrós merev tekintettel nézett feléje a leány s összeszorult ajkain rövid gúnyszerü rángás villant át, melly után azokat szólásra nyitni akará, s szavai kíséretéül már emelte jobb karját az elutasitólag lecsüggö kézfejjel. Ez előzmények elhüték a vért a szegény ifjú ereiben; kárjai mintegy villanyosán rán dúllak meg s egyet előre lépe.

„Ne szólj , üdvömre kérlek, még ne szólj !u remegé majdnem fuiadozva; azután karjait éghez emelte s rimánkodva sóhajtott fel: „Istenem! ha tudnám , mivel bántottam meg e leányt, kit szívem szentedül tisztelt, szeretett, imádott!... ha tudnám, mi az bennem, mi szivét tőlem elidegenité : kitépném enem azon részét telkemből, körmeimmel szaggatnám ki testemből. . . Vagy miért e viharzó szenvedély, e kimondhatlan forróságu szerelem bennem, ha csak azért szokám meg azt, hogy érzésim romjain életem porhadjón szét?.. . Nem, nem! ez lehetlen, neked szeretned kell engem; ugy-e, Teklám, te szeretsz engemet s szemeit újra a leányhoz irányozta, karait feléje terjesztő; és a leányt folyvást azon tekintettel látta nézni maga felé, tán még hidegebbel, még merevebbel, még fagylalóbban csudálkozóval.

És iflyen az emberi kebel, illy változékony az ingatag kedély! Tekla valóban egyre idegenkedőbb csudálkozússal nézte a szenvedélyes ifjút, kinek egykor szintilly forróén ömlengett szavait édes elragadtatással fogadta kebelébe; úgy tet-szett önmaga előtt is, mintha most ez ifjút meg nem foghatná, mintha nem is ez volna, kit egykor szeretett, s önmentőleg, édes megnyugtatására sugá eltántorodott szíve:ez ifjúban csalatkoztam!

E perez elhatározd volt; az érzelemvihar György keblében tetőpontját érte, honnan ez eltaszitó bánásmód által hanyathomlok taszíttatott vissza, de nem a megnyugvás ölébe; estében a bú tengere fogadta öt. Sápadtan, reszketeg hangon, testében ingadozva közeledett egészen a leány mellé s majdnem súgva mondá: „Tekla, egykor mondád, forrón szerettél, örökre fogsz szeretni, — vége szakadt e szerelmednek?“

Mintha nehezen, mintha erőtetve klizdené fel magát a hang a leány kebléből, de elég szilárdul mondá ki mégis : „Nem ismertelek

„Nem ismertél ?“ szóla György s hangjában bizonyos gúnyos csípősség volt s neme a tréfálkozni akarásnak; „két éve, hogy lelkemet nyíltan hordám előtted, mellyben mint tárt könyvben olvashatál, mellynek értelme, mint mondád, egyre közelebb fűzi szívedet szívemhez;—igen, ezt mondád, mig végiglen olvasád e könyvet; s most, az utolsó lapot be végezve, vonod vissza eddigi szavaidat s akarsz elutasítani, mint érthetlent, mint ismeretlent!. .. Hidd nekem, ez így nem lehet! inkább csalhat téged néhány rövid nap tapasztalása, mint elmúlt hosszú éveké, mert hiszen inkább nem voltam én ez utolsó napokban enmagam mint eddig egész éltemben... Ne szakaszsz félbe, kérlek! Holnap e városból távozom; hónapok múlva térek csak vissza; egy földesúr kastélyán több mértföldnyire ide késő őszig lesz dolgunk. Távozom, Tekla, de képedet örökre fogom szívemben hordozni; távozom azon reménynyel, hogy visszatérve máskép, ismét magaménak talállak. Addig , ha jöhetnék, sem foglak háborgatni. Az idő mindent megérlel, vagy eltörül és megemészt... Isten hozzád!“

Forró köny ragyogott az ácslegény szemében , midőn a szeretett leány oldalától távozók Az ajtónál még egyszer megállott, karjait csak bajjal tudta letartóztatni, hogy a szeretett lényt dobogó keblére ne ölelje, s érzésteljes hangon szólalt fel: „Tekla, reménynyel távozhatom-e ?

A leánynak nem volt kedve tagadólag, nem igenlőleg válaszolni; csak hosszú szünet múlva, midőn látá, hogy az ifjú folyvást esdő képpel vár válaszára, emelte föl jobbját, s fejét csóválva távozásra intett... György kirohant az ajtón.

A kapuban Bojtárával találkozott. „Atyám, kedves atyám !u szólt hozzá nagy megindulással az ácslegény s keblére vetette magát, „hosszú időre eltávozom. Szívem búját viszem utravalóul, de remélem, Isten megvigasztal, ésa tévé hozzá kis szünet múlva, „leányod meg fogja ismerni, hogy nincs, ki öt úgy szeresse, mint magam ... Isten veletek!“ és eltávozott a nélkül, hogy a csudálkozónak feleletét várná.

Bojtora csekély szerelmi meghasonlást gyanított, s midőn leánya, kit e dolog iránt megkérdezett, csak eltéröleg adá Válaszait, nem is tartotta szükségesnek, öt ez iránt bővebben faggatni. Mit leányától hallott, hogy György hónapokig tartandó távullétre ment el, nem hitte teljesülendönek.

XI.

Andor és Eszter közös lakán menyegző ületett, számos rokon és jó ismerős társaságában, kik közül többen vágyukat nyilatkoztaták, a napi ünnepélyt tánczczal fejezni be. A zene csakhamar megcsendült, mielőtt még az alkony elérkeznék, a szép menyasszonyt a tánczosok sűrű

raja környező, vetélkedve, hogy kezét néhány fordulatra megnyerhessék. A vőlegény roppant magasságú s izmos alkatú férfi volt, kit kapitánynak czímeztek; de különben polgári öltözetben vala, s hogy katonaságnál szolgált, teste szabályszerű, ügyes, de némileg mégis feszengő mozdulatiból volt észrevehető, mert a nagy terjedelmű test s annak bő mennyiségű izomhalmaza neip igen volt hajlandó, magát mozdulatoknak alávetni, mellyek fürgeséget kívántak. Ez okbul a tánczosok közé sem vegyült; jobbnak tartotta e mulatság helyett koronkint a pezsgő poharak szinte eléggé karcsú alakját ölelgetni, s azok száját szorítni szomjas ajkaihoz, melly neme a csöndes mulatozásnak előtte nem igen szokatlannak látszott, mint ezt azon könnyűség tanúsíthatja , mellyel a hosszasabb társalkodást e szájakkal és e termetekkel bírta. A vőlegény mintegy harminczkét éves lehetett, s orra hegye és , szemfénye egyiránt lángolt, midőn ollykor szép menyasszonya, a vidoran lejtő Eszter felé tekintgetett.

Míg a hölgyek és néhányan a fiatalabb uracsok közül az épület teremében illykép igen vidáman mulattak; Andor egyik mellékszobában ült némelly barátival, vidám beszélgetésük tárgya a jelenlevő hölgyek voltak; arszláni szemtelenséggel birálgaták őket; ki egyik, ki másiknak hosszabb vagy rövidebb küzdés után megnyert kegyeivel dicsekedett, s épen azok, kik hölgyek körüli udvarlataikban legszerencsétlenbek voltak, magasztalák fel saját hóditó tulaj-donaikat legnagyobb mértékben, s szerelmi leveleket mutogattak, mellyeket magok firkáltak önmagukhoz bal kézzel, hogy az irás ugyancsak asszonyinak lássék, s hajfürtöket láttattak, melylyeknek származása felöl a fodrász leghitelesebb adatokat mondhatna, kinél illy fürtök árát is — legyen bár valakinek szőkére vagy barnára szüksége megtudhatni.,

Egy szolga közeledett Andorhoz és levelet adott kezeibe; nem volt e levél virágfüzéres papírra írva, nem átjáratva kedves illat által; egyszerű vala külseje, s csak némi ügyetlenség az összehajlitásban gyanittatá, hogy női kéztől jő; bővebb megtekintés után pedig azon néhány könycsep, mellytől a levél még nedves vala, mutathatá , hogy e nőnek kesergőnek, tan csalatottnak kell lennie. — Andor arczán némi boszúság látszott, midőn a levelet átvette, mellyet olvasatlanul akart zsebébe rejteni. Barátai egyike megfogá kezét.

„Ejh, felszólalt neheztelve, „nem ármányosan cselekszel-e ellenünk s úgy, mint egy áruló? Mi sorjába elmondok neked legtitkosabb kalandainkat; s te itt szemünk láttára kapsz egy levelet, mellyel mulatságunkra uj tárgyat adhatnál , s el akarod azt rejteni ?

„Érdektelen dolog!” válaszolt Andor kitéröleg.

„Ha szabód árjegyzéke vagy bármilly fizetési követelés, folytatá az uracs szavait, „akkor meghiszem; de előttem a dolog gyanús. . . Nökezekböl jö e levél ?”

„Igen,” felelt Andor.

„Úgy hát itélöszékünk elébe tartozik,” közbeszólt amaz, „s felolvasását tölünk meg nem tagadhatod.... Barátok közt nincsen titok!” E szavakkal élvévé a levelet Andor kezeiből s elébe tartván, hogy pecsétjét saját maga törje fel, kibontá azt és a figyelmesen hallgatók előtt olvasni kezdé. Andor egy mozdulatot sem tön akadályozására. .. A levél igy hangzott:

„,Felejthetlen kedvesem!“

„Tudtam, hogy szerelmi levél , közbeszólt az egyik, „s kezdete jól hangzik.”

„Sok az e benne ,” megjegyzé egy másik, elméskedni akarva, „én illy levelekben leginkább az olit használom.”

„Csendesség!” szólt a felolvasó, „figyelmet kívánok.“ ,„Felejthetlen kedvesem! — Hónapok

múltakéi, mióta esküvéd, hogy forrón szeretsz és változatlanul fogsz szeretni. Ah, Andorom! hittem esküidnek, viszonoztam azokat, mindent tevék, mit attól, kinek lángoló szerelmével egész valóját bírod, kívánhatsz . .. s csalatkoznom kell-e benned? Nem, nem! forrón szeretett Andorom , egyetlenem! ez lehetlen! e csalatás kedvesednek halála volna! oh! hiszen a miket most szenvedek, keserűbbek, kinzóbbak a halálnál! ez megszüntetheti szerelmem égető fájdalmait; de ha megcsalnál borzasztó! ha most, így, a mint vagyok, megcsalnál, a szennyet becsületemről halálom sem moshatná le! Andor! légy irgalmas! légy könyörülő! Nővéred menyegzőjét öli.. . oh, mennyi kín van rám nézve e gondolatban ! Isten látja, nekünk ezt rég meg kell valaünnepelni.... Napok óta nem jösz már felém, s én szívkínok közt töltöm napjaimat, keserű sírással éjeimet.... Hogy mi voltál nekem Isten színe előtt, rövid időn tudni fogja a világ.... S te folyvást elmaradsz! Jer, jer, Andorom, vi-gasztalni bús szívemet; jer, hadd szűnjék meg kebleden kétségbeesésem! Oh, ne hadd e soraimat is érzéketlenül elhangzani füleidben... Szégyenem napját túl nem élendem! . . . Átok, nem, nem! te nem hagysz kétségbeesés martalékául engem, s bízom szavaidban, bízom szerelmedben, hogy nem késel vigasztalni örök hűségű Tekládat.

Nem találkozott egyén e társaságban, ki a felolvasott levél szomorú értelmét felfogja, ki a megcsalatott leány iránt némi részvéttel viseltetett volna; a gaz tettben, mellyet Andor annyi számolással, eszélyes ravaszsággal vezetett és vitt véghez, mindnyájan elmés tréfát, s a csábitó ifjúban egy irigylendő sorsú Endymiont láttak; elfajult szívvel tréfát űztek belőle, tréfát a szerencsétlen leányból, miknek hallásától maga Andor is iszonyodott.... Szerelmet mindenki más módon érez, azon szívtehetségek különbözései szerint, mellyek az emberekben kisebb nagyobb mértékben, nemesebb vagy alacsonyabb irányban vannak kifejlődve; Andor is a maga módja szerint e leányt nagyon megszereté, sőt érezte, hogy elvesztésével némi, tán pótolhatlan ür maradna szivében... De házasságról még csak gondolni is! kinek jutna eszébe illyesmi e különböző sorsviszonyok közt ? S épen azért kerülte ő már jó ideje Tekla társaságát, mert a leány ésdeklései, folytonos emlékeztetései adott Ígéretére, miket állapota szorongatósága kénytelenségevé tett, nagyon terhelék lelkét.

Folyvást tartott, egyre vidámabb lön a mulatság a fényes kivilágitásu termekben; egész éjfélig mindnyájan igen jól érezék magukat... Andor volt egyedül, kinek arczát baráti szó és hölgymosoly egy iránt hasiat iparkodtak fel-vidítani ; nem bírta száműzni h;áól a szomoritó eszméket; ágyán is álmatlanul hevert; de egy nagylelkű határozatot tett föl magában, gondolata szerint igen nagylelkűt: más nap reggel elmenni Teklához, megmondani neki, hogy öt most is hévvel szereti s fogja szeretni folytonosan ; hogy nála nélkül nem élhet, hogy nöűl ugyan nem veheti, de jövendőjéről gondoskodni fog... És e határozatra nyugodtan tudott elalunni!

Van némelly vétek az emberben, melly nem az emberé: a sorsé az, a viszonyoké, a társas előítéleteké.

XII.

Más nap, midőn a harangozót lakától távul lenni tudta, föltétele szerint megjelent Andor Teklánál; szíve némileg szorongó vala, s e szorongás még inkább növekedett, midőn az egykor virító leány halvány arczát, s a szemtüzeknek, mellyek azelőtt kevély-vidámon szikráztak szerte, méla bús lángjait meglátá; ez alak élő szobor volt, büntető szemrehányásul a csábitó ifjúra. Iparkodott melegen üdvözelni öt, enyelgő szavaival kedvet, vidámságot idézni fel a bús arczulaton; azt vélte, szép szavak, csók és ölelés visszaadandják az eltűnt derültséget e homlokra s a kebelben a rég nem érzett nyugalmat helyre fogják állítani; de Tekla ajkain csak egy szó, egy kérelem, egy esdeklés lön ismételve szünetlenül, mellyre az ifjú sokáig nem tudott feleletet adni, mig végre, önmaga előtt pirulva, kimondá, hogy a leány táplált reményei hasztalanok, hogy őt úri állása illynemü összeköttetéstől tiltja, melly azonban neki most is egyetlen óhajtása, legfőbb boldogsága volna, s minthogy ezt viszonyainál fogva soha el nem érheti, ez üdvben csak azon fokig akar legalább részesülni, meddig az társas viszonyinkban lehetséges , (!) és évpénzzel kínálta meg a leányt , az egyedül boldogítót, a forrón szerettet, kiért ezt állitá most is életét kész áldozni! . .. Tekla iszonyú sikoltással ájulva rogyott a pamlagra.

Őszi évszak volt. E napon egy egyszerű öltözetű ifjú érkezett a városba, kifejlett férfias alakkal, mellyet azonban némi lankadság és időelőtti aszottság tett lézengővé; sápadt és beesett arcza felett némi rémletes fényt öntött el a fel ötlöleg tiszta világu, egyenes szilárd tekintetű s

mégis önmagábani bizalmatlanságot eláruló szempár ... György az ácslegény volt ez. — Azt hitte ő, Tekla idegensége iránta valamelly rögtön jött és múlandó szeszély következménye; hitte, hogy mig ez tart, tolakodásával a leányt végkép elidegenithetné, s így darab időre a teljes visszavonulást legczélszerübbnek tartá; e föltételében állhatatos maradt, bárha szivének forró szerelme , folytonos epedése, az egymást váltó remény és kétség, lelkét ez idő alatt rendkívül elkínozák. — Első menete Teklához volt, e hosszú küzdelem után megtudni tőle a valót, melly rá várakozik.

Félve, remegő kézzel, csöndesen nyitott ajtót. A mellékszobából hangokat hallott; az ö hangjai voltak, szive imádottjáé, s reszketve fojtá el lélekzetét. . . Férfi-hangok üték meg aztán füleit; lábai nem bírták s erőtlenül hanyatlott egy székre az ajtó mellett. .. Szép reménynyel érkezett ide, s legelső, a mit hallott, a beszélgetés volt Andor és-Tekla közt, mellyböl kedvese egész állapotját megértette! A helyzet rá nézve iszonyú volt; tagjain a vér mint hangyasereg járása zsibongott végig; néhány pillanatra rendkívüli lankadság fogta el. Utóbb szivét fájdalmas hasgatás járta keresztül, s mintha forró érczolvadék öntetett volna testébe, egyszerre hevülni, lángolni, égödni érzé minden tetemeit; lelkében a tétlen bús elkeseredés eltökélt gyülölségnek adott helyet, boszu s düh szállta meg keblét, s kezei görcsösen vonultak össze; úgy érzé, hogy a gaz csábitót, ki földi mennyét végkép feldúlta, megfojtani támad kedv keblében.

E pillanatban érinté füleit a kétségbeeső sikoltás a szomszéd szobából ; bero-hant, s ájultan látta Teklát Andor karjaiban. Iszonyúbb látvány rá nem várhatott; magán kívül, böszülten rohant az ifjúra s erővel emelte öt el a leány mellől s terité végig a padozaton térdét mellére feszité, kezei torkán ragadtak, s az uracs egész alakja hosszas ideig gyönge növénykint reszketett a rázó karok alatt. Tán nem szabadult volna élve e karokbul, ha e perczben a harangozó meg nem jelen, ki álmélkodva látta e meglepő jelenetet, s csak nagy nehezen tudta a dühében reszkető ácslegény kezeiből a holtra kékült ifjút megszabadítani. .

Szoborkint állott a három férfi egymással szemközt; Bojtora csudálkozva nézett egyikre és másikra, s szemei a megfejtés kulcsát látszottak keresni; azután az ájult leányt meglátván, fájdalmas felkiáltással rohant feléje, fölegyenesité, ápolni, éleszteni kezdé ... és mennyköcsapásul hatott rá a felfödözés , melly Teklán szemébe ötlött.

Andor néhány perczig lélekzetért küzdött, s midőn legyökerzett lábait mozdithatá , a közös zavart távozásra használta.

György a szoba közepén állott, szemeit két kezével elborítva , mintha eszméletét iparkodnék összeszedni; midőn e kezeket arczárói leemelte, első pillanata a harangozóra esett, ki e perczben szemeit rémletesen kimeresztve ugrott fel leánya mellől, mintha életölő kígyót látott volna tagjairól maga felé tekergőzni; teste hátra görnyedt s a fő a csudálkozva kimeredt szemekkel, a szóra nyílt ajkakkal előre hajlott; a kezek szertenyiló ujjaikkal elháritólag tévedeztek előre, s a lábak a meggörnyedt térdekkel, egyike elő, másika hátra segitni s futni vonzódtak. Perczekig állt e helyzetben, s belőle csak György felkiáltása rázta fel, ki jajgatva veté magát a harangozó keblére: „Atyám, atyám !a úgymond, „lásd, mivé lett leányod — mivé lettek éltem reményei !u

„Ki volt itt ?“ kérdé Bojtora tompa hangon, s durván taszitá félre az ifjút; szemei rémletesen forogtak.

„Ember! térj magadhoz válaszolt az ácslegény; „tekinteted irtóztató, leányodnak segélyedre van szükségeS a szegény ifjú nem tudta, hogy fájdalom és kétségbeesés az ö arczán is szintolly irtóztatólag tükrözi magát.

„Ki volt itt ?” ismételé kérdését a harangozó s parancsoló kifejezéssel látszott feleletre várni.

„Andor ,a válaszolt az ácslegény.

„Andor, a gazdag úrszülött? Nem hiában volt tehát irthatlan gyülölség lelkem fenekén ez úri viperafajok iránt “ szólt fogcsikorgatva a harangozó , s arczának kifejezése nyomban megváltozott; némi jelensége az álnyugalomnak tűnt fel vonásain; leányához lépett, ki folyvást mozdulatlanul feküdt a pamlagon, bal kezét vállára illesztő s jobbját ég felé emelve, ünnepélyesen szólalt fel: „Boszu! éltem egyedüli czélja boszu, melly ez emberre nézve kínosabb legyen a halálnál! Rémárnyakint üldözendem öt; fölkeresem örömeinek legrejtettebb kútforrásait, hogy mérget szivárogtassak beléjök, melly életét pokolkinná tegye. Kétségbeesés üldözze öt! átok keljen nyomdokaiban I. .. Boszum az egész nemzetségre .. . örökös , kikeresett, engesztelhetlen boszu! boszu! .. .Azután karán ragadá az ácslegényt , ki a dúlt lelkű atya szörnyű esküjén némi kéjes örömet érzett, s a leány mellé vonszoló öt. „Esküdjél velem!“ szólt hozzá parancsoló hangon, „esküdjél boszut !“

„Esküszöm [“mond halk hangon az ifjú. „Nem! nem! én nem esküszöm , nem tudom, mit fogok tenni. Oh, én rendkívül roszul vagyok ... de nem esküszöm!.. . Átkom kövesse öt!“

„Gyáva !“ szólt a harangozó megvető hangnyomattal. — „Csak sírni tudsz! . . . S én nem szerettem-e e leányt jobban mindennél ? nem sze-retem-e most is jobban életemnél, lelki üdvömnél? .. . De ti csak könyezni tudtok! . . . Oh, hogy testem részeit méregporrá nem törhetem, vészszé tenni vele a levegőt a kölyök körül!...“

Teklát hasztalan iparkodtak ébreszteni. Bojtora orvosért ment, mig György térdre hullva a pamlag előtt, kábultan hevert elvesztett kedvese lábainál. — Ott találta öt ébredtekor a leány első pillantata.

Tekla napokig ágyban feküdt; atyja s az ácslegény ápolva forgolódtak körűié. Feddö vagy szemrehányó szó nem jött ki Bojtora ajkain, de hallgatása a lányra nézve annál kinzóbb vala , és sietteté ennek lezúzott lelkében egy rendkivüli határzat megérését.

XIII.

Szokatlan rendkívüli ünnepélyhez készültekNagy-Váradon, melly a város minden lakosát eltöltő várakozással, és számos a vidékről becsődült idegent figyelmes kíváncsisággal. Okát ez ünnepélyes készületeknek mintegy négy hónap előtt egy rendkívüli zivatar tévé meg, mit — ez esemény akkor történetünk fonalán kívül esvén — nem említőnk, s ez elmulasztást most pótoljuk utólagosan: a tömérdek erejű szél t. i. az egyik torony rokkant gerinczü keresztét lesodorta, mellynek helyébe holnap volt más ékelendő, mire a szükséges polczok és állomások az utolsó hetekben elkészültek.

Sok volt a beszéd, sok a mende-monda a fürge nyelvű városban; minden száj s már napok óta a kávénénikék egész sergei ezen újság körül foglalkoztak .. .Egy csapszékben a kérkedékeny nevű „Páris patakja” mellett, (mivel érdemli meg ez az év hosszában legnagyobb részint száraz meder e nevezetet, nem tudjuk, hacsak a sűrű bokorzatok és rejthelyek által nem pártái hosszában , hol a „Páris rejtelmeidnek aljasabb jeleneteibe ülhető dolgokra könnyen akadhatnánk) . . e csapszékben néhány fiatal egyént találunk azok közül, kikkel e beszély folytában már néhányszor volt alkalmunk találkozni : a kőműves- és ácslegények legbátrabbai, legelszántabbai voltak ezek, kik a kereszt-föltevésre szükséges állások összeillesztése körül munkálódtak, s most élénk beszédbe voltak merülve a holnap történendök felett. Középpontját e borozó társaságnak egy bemoeskolt papír színéhez hasonló arczu magas, sovány alak tévé, melly papirarczra azonban jellem vagy ész semmi értelmet nem jegyze, olly üres volt tekintete. Ez egy Liptó megyei tót suhancz, foglalatosságára nézve szinte ácslegény volt, és azon néhány vetélytársak közül, kik a kereszt beillesztöjének ajánlott díj elnyerésére csödültek, ö választatott ki e szédítő munkára. Büszkén Ale a tót legény személyes fontosságának öntudatában , s mindnyája előtt némi irigykedés tárgya volt, mit a köztök folyt beszélgetés csekély töredékéből is megtudhatunk.

„Hejh, szomszéd, ne igyál annnyit,“ mondá az egyik, „mert ha holnap nem olly józan lesz a fejed, mint egy vizes kannáé, bizony rósz dolog volna, bőrödben lenni.“

„Uhum!“ válaszolt a tót legény nagy elmésen, s poharát ajkaival hozá érintkezésbe.

„Hadd el, pajtás, hadd igyék közbeszólt egy másik, „ha lehull, úgy sem ember fog elveszni.“

A legény haragos szemeket vetett a szólóra;„Ha közel a toronyhoz meglátlak mondá, „fejedre ugróm, buff!

„Mielőtt leesnél, szétmállasz a levegőben válaszolt amaz; s egy ital után folytatá: „de ugyan hogy mertél illy vékony csontváz létedre e nyaktörő munkába fogni, koma ?!t

„Könnyenválaszolt helyette a legények egyike, „hisz oüy nyurga, hogy csak a torony mellé kell állnia, s ha hosszú két szénvonóját kinyújtja , onnan is beillesztheti a keresztet.

„Ha pedig le találna pottyanni szólt egy harmadik, „illy léha árnyék könnyedén szállna a földre, mint a toll, a nélkül, hogy csak bordája meghajtanék.

„Vagy a szél elhordaná a harmadik határba jegyzé meg a negyedik.

„ügy is lesz , ha a keresztbe nem kapaszkodik a csont-hústalan emberdarab mondának többen gúnyolódva.

„Tak, tak! — uhum! válaszolt mindezekre igen elmésen a tót legény.

Most a korcsmáros foglalt helyet a beszélők közt, egy vidám piros arczu, terjedelmes kövérségü férfiú, s a beszéd továbbá is e napi érdekű tárgy körül forgott. A korcsmáros történeteket beszélt el, mellyeknél — állítása szerint — mindenütt jelen volt, bár ezt neki, mert ötmindenki szerfelett dicsekvönek ismerte, senki sem hívé, melly történetek gyászosan rajzóiénak némelly szörnyű halál-esetet illy kereszt-föltevések körül. A tót legény rendkívüli figyelmet árult el, s minél többel szaporító a korcsmáros elmondott történetei számát, e legénynek annál feszültebb lön figyelme, színe annál sápadtabb, sőt végre némi borzongás járta tagjait keresztül. A többi legények észrevevék e fejlengö szepegést, s annál inkább unszolók a korcsmárost további beszédre, s magok is iparkodtak a szörnyű halált minél borzasztóbb színekben tüntetni elő s a veszély nagyságát, majdnem elkerülhetlenségét, minél inkább kiemelni, úgy hogy a közbeszoritott legénynek lassankint minden bátorsága megfutamodott.

„Úgy van mondá a korcsmáros, „a veszély illy merények körül olly könnyen áll elő!... Egy . történetet kell még elmondanom, melly ugyanezen székes-egyház tornyán ment véghez, midőn rá először illesztőnek keresztet

Mindnyájan szorosan körülfogák a korcsmárost , s a tót legény akadozó lélekzettel fúródott többi társai közé, olly félelemmel, hogy még hátát is egy mellette ülőnek vállához iparkodott rejteni.

„Magas e torony,“ folytató beszédét a korcsmaros, „s a mellett még dombon is áll! ... Egy sokat tapasztalt , józan, erős fejű ács lakott az időben Nagy-Váradon, kinek három leánya s egyetlen egy igen derék fija volt; mindkettő együtt dolgozott az egyház födezetén, s midőn a kereszteket rakták fel, a fiú nem hagyott békét atyjának, hogy az egyik torony kereszjét föltenni engedje át neki. Nem hajlott elejénte a gondos atya e kérésre, mellyben csak gyermekes kapzsiságot s inkább vakmerőséget, mint bátorságot láta; utóbb azonban megingató őt fija szakadatlan unszolgatása, s úgy egyeztek meg, hogy együtt menjenek a torony csúcsára.... Az atya elől ment, s utána a fiú a létra fokain, melly a legfelső állástól a torony gombjáig vezetett;... majd felértek már, midőn a fiú borzasztó örömmel elkaczagta magát s kéjelgve felszólalt: „Ah, atyám! atyám! milly szép, milly dicső itt I milly gyönyörűen énekelnek az angyalok! milly szépen röpkédnek körül arany szárnyaikkal...!“ Az atyát kínos borzalom szállta meg; de veszteni nem volt ideje; a választás csak kettő között volt: egyikőjöknek veszni, vagy mind a kettőnek!... S ő férj és még három gyermek atyja, egyedüli gyámola volt! A szükség irtóztató határzatot költött lelkében: lábát rúgásra vonta össze s egész erejéből irányzott ütést szédelgő fijához, Ó

ki már kezeit kezdő nyújtani feléje, hogy ruhájába kapaszkodjék s tán öt is magával rántsa! Az alant bámuló népcsoport jajt kiálta... S azon perczben szétzúzva feküdt a vakmerő fiú a torony aljában. — Illyen idős lehetett, mint kelmed, atyafi!“ fejezte be szavait a korcsmáros, a tót legényre mutatván, ki saját sápadságanál is sá- pádtabb lön, s nyöszörögve kelt föl az asztaltól, mint ki helyét nem leli, s járdáit néhány perczig fel s alá a szobában, mialatt a korcsmáros folytatá : „De még ezzel nem volt befejezve a szerencsétlenség!“

„Még nem?“ fohászkodott a tót legény, és sopánkodva emelte szemeit ég felé, s testében úgy ingadozott, mintha épen nem volna szükség magasra másznia, hogy elszédüljön.

„Az atya nem bírt azon hideg vérrel folytatá a korcsmáros, „hogy iszonyú tette iszonyú helyzetében öt rendkívül meg ne zavarná; felkapaszkodott ugyan a létra tetejére, s a keresztet kezébe fogta, de ott egyszerre tétovázni, ingadozni kezde s mindenek borzalmára hangosan kiáltozá: „Fijam, fijam! mellyik lyukba tegyem ?a . . . A másik perczben összetört tetemei fija holtteste mellett hevertek

A tót legény igen igen szepegve hanyatlott egy székre, s két kezével hosszú szöszhaja közt kuszálgatván, siralmas képpel fohászkodott: „Száz forint — száz forintI.., és ha még annyi volna is, mikor csak egy életem van !

„Hogyan érzed magad, felföldi szomszéd?“ kérdé a legények egyike, jó izün hunyorogván a tót suhancz szepegése felett.

„Buff! nem jól válaszolt a kérdezett, s meredt szemmel széttekintett és összerázkódék, mintha hátán hideg gyík másznék keresztül; „csapiáros, adjon csak egy félmeszely pályinkát.

„De már jól van dolga ingerkedtek a többiek körűié, „már kiadott a boron s papramorgót iszik, amit tulajdonkép nem volna szabad annak innia, kinek kereszttel van dolga.

„Uhum!” szólt a körülvett legény vontatott hangon, miután az oda nyújtott italt egy hajtásra legördité torkán, „jó biz ez!”

„Tehát csak felmászol holnap a torony hegyibe kérdé ismét az egyik, „hogy az imént emlegetett ácsfiu sorsára juss ?

„Mássza meg biz a varjú a tornyát mond a megijedt legény, „én majd inkább alulról fogom nézni... Nagyon álmos vagyok. Jó éjszakát ! —- Eltávozott és hahota hangzott utána.

Alig ment néhány lépésnyire a csapszéktöl, midőn karját érintetni érezé; összeborzadt, Egy sápadt arczu fiatal legény szőlitá meg: „Igazán nem fogod a keresztet föltenni ?“

„Én? én a toronyra mászszak?“ felelt a kérdezett, „nem én, ha csak A nem mászik az én hátamra?

„Jól van, válaszolt amaz, „én neked a kitett dijt kezedbe adom, ha megmásolt akaratodrul holnap azon perczig, mikor dologhoz kellene látni, nem szólasz semmit.“

„Hát aztán? kérdé a tót.

„A többire ne legyen gondod; magam szeretném e dolgot elvégezni, mondá a feltartóztató.

„De a díjról bizonyos vagyok?

,Akár előre kezedbe adjam.

„Hallgatok mint a kárász ,“ felelt az ex-kereszt-toronyra-tüzö.

„Holnap annak idején jelenj meg a toronyban, mondá a másik, s búcsúra intett kezével.

„Nem, nem! felszólalt a tót s karját a távozni akarónak karjába fűzé.

„Na mi baj? kérdé emez.

„Könnyen eszedbe juthatna, holnapig másra gondolni magadat, addig együtt maradunk

„Ne félj, barátom!“ felelt a másik keserű mosolylyal, s szavait kebléből erőszakosan feltörő sóhaj kisérte.

IX.

Bojtora korán fölkelt; a toronyba kellett sietnie s rendeléseket tenni úri vendégek elfogadására. Mielőtt távoznék, összekulcsolt kezekkel állt meg leánya fekhelye előtt, fohász röppent el ajkiröl s szerető csókot nyomott a szunnyadó homlokára.

Tekla nem aludt; de félt, szemeit atyjára felnyitni , s szótlanul hagyá őt maga mellől eltávozni. E napot ő rég leste, rég várta, óhajtotta! Kínzott lelkének a tartózkodás atyja szemei előtt türhetlenné vált.. . távoznia kellett vesztett ártatlansága színhelyéről!

Az utolsó együttlét óta Andorral nem kelhetett ki ágyából, erejét e mai napra kímélte, gyűjtögette. Alig távozott el atyja, tűstint felnyitá álomtalanul csukódott szemeit, s az öreg asszonyt szólította, ki ápolóul volt mellé fogadva; ... vétkes ápolója volt e nő egykor a szerelemnek is, mellyet Tekla és Andor közt közbejáró szolgálata által nem kis mértékben előmozdított.

„Sokkal jobban érzem magam,“ szólt e nőhöz Tekla, arczának vidám kifejezést adni iparkodva, „délig bizonyosan nem lesz rád szűkségém. Szeretnéd, tudom, látni a mai ünnepélyt; bátran mehetsz szemlélésére." A nő ezt nem hagyá kétszer mondatni magának, s csakhamar kész volt a távozásra.... „Hallod-e, Klári," szólt hozzá Tekla, midőn a távozó keze már az ajtó kilincsén nyugodott, „legkisebb aggályt se csinálj magadnak, épen nem lesz szükség délig haza jönöd."

Tekla fölkelt, felöltözött. Magatartásában bizonyos hideg merevség, föltétien eltökéltség uralkodott, melly kétségbeesett határozatoknak szokott lenni kísérője.,. S illyen volt a határozat , mellyet lelke az utolsó három nap alatt ériele. Mozgonyszerűleg járt a szobában, mindent szépen elrendezett... azután asztalhoz ült és irt... . búcsúlevelet irt atyjához.

E leány nem volt nagyon érzékeny szívű; de jelenleg hiúsága halálosan volt sértve, jó neve a világ előtt tönkre téve; e világban öröm rá nézve nem létezhetett többé, minden vágyait, minden ohajtásit és reményeit temetve látta! Keserű boszuság volt, a mit érzett; de mély, öldöklő, elviselhetlen keserűségül. .. S ő úgy hitte, hogy hideg megfontolás után cselekszik mindent... Csak midőn a levelet atyjához befejező, eredtek meg könyei, s egy óránál tovább keservesen zokogott. Azután, mintha egyszerre összeszedné magát, megtorló könyes szemeit, pénzzel telt erszényt vön magához s a házat odahagyta.

Tömérdek ember zsibongott a pompás téren, melly a székes-egyház előtt elterül, mindnyája áhitatos kíváncsisággal várta a borzasztó látványt, melly véghez menni fog... Tekla a nép közé vegyült és sokáig bolyongott fel s alá, alig tudva, mit cselekszik, félig eszméletlenül s külsején mégis hideg egykedvűség jeleit viselve. Itt-ott némi suttogó hangokat hallott maga körül, mellyek rája vonatkoztak s mellyekre elpirult, s lelkének elkeseredettsége még égetőbb lön. — Egyszerre Eszter mellett látja magát, ki a népség közt férje, a kapitányi czitnmel nyugalmazott hadnagy, karján sétálgatott. Tekla mosolyt erőtetett ajkaira és üdvözlőleg közeledett feléje, hangosan nevezvén őtbarátnéjának. Eszter megvető gúnynyal tekintett rá.

„Micsoda asszony ez?“ kérdé férje lenézöleg, midőn neje arczán a kellemetlen kifejezést észrevette.

„Nem ismerem!“ válaszolt csípősen Eszter. Tekla eltántorgott.

A torony belsejében úri nép volt összegyűlve, köztök Bojtora, György és a tót legény. Aharan gok zúgtak, az ünnepi tény közeledtét hirdetve a városnak, s a gyönge épületü homlokfal mind két toronynyal együt ingadozott. A tót legény reszketett, mintha csúcsán ülne az ingadozó toronynak, s karjai görcsösen tapadtak Györgyhöz.

„Most szólj!“ szólt hozzá György, midőn a harangzúgás megszűnt. S a legény előállott és mondá, hogy öt bátorsága a felvállalt merényhez tökéletesen elhagyta. Mindnyájan elbámultak szavain , s nem egy ajak készüle feddésre, dorgálásra , sőt kényszerítő szavakra , mellyeket azonban György felszólalása elnémított, ki nyilatkoztató , hogy ő kész leend a keresztet feltüzni; ajánlata kevés szóváltás után elfogadtatott. Az utóbbi napokban gyakran láták öt a toronycsúcsra készített álláson kísérleteket tenni, sőt egy nappal előbb nagy néptömeg láttára a kifeszitett létra legmagasabb fokára is felhágott, mi a jelenlevőket meggyőzé, hogy a merény véghez vitelére elegendő előkészülettel bir. Csak Bojtora hallá ez ajánlatot György részéről rendkívüli megütközéssel, és hosszas szóvitába került, míg rávehető volt, hogy a szeretett ifjút erőszakkal vissza ne tartóztassa.

Az összegyűlt népsereg elfojtott lélekzettel várta a történendőket. Egyszerre két alak tűnt fel a külső állomáson, s hangos felkiáltás nyaltatott üdvözletökre; a harangozöt deli alakjáról sokan e magasban is megismerték.... A két férfi hosszasan tartá egymást forrón átölelve. „Őr-angyalod vezesse lépteidet !a szólt a harangozó, áldó kezét terjesztvén ki az ifjú felett, s izmos karjai a kötelekkel és támaszokkal megerősített hosszú létrához tapadtak, mellyeken György csöndes biztos léptekkel haladt a toronygömb csúcsára.

Alant mély csend uralkodott; sok arczon halálsápadság terült el; minden szem az ifjúra volt függesztve, s a lélekzet elfojtatott.

A szédítő magasban függött az ifjú, megragadó a keresztet, és ... harsány örömriváflgás hirdeté üdvözölve, hogy a munka bevégeztetett.

Most színes selyem zsinegen széles ezüst tál— cza csigáztatott fel, mellyen kristály-palaczkokban piros és aranyszínű bor csillogott, körülövezve tizenkét pohár által, mindenike apró virágfüzérekkel ékesítve, mellyek alul egy-egy bevésett mondat volt olvasható.

„A honatyákért !“ dördült meg a férfias hang a torony csúcsáról. A pohár tartalmától ürítve, messze repült a toronycsúcsról a püspöki kert gesztenyefái közé. S a sokaság utána harsogtatá „éljenét

Egymás után ürültek a poharak, a toronytelörül leharsogtatott áldomások kíséretében, s a népsereg minden felkiáltást harsány »éljen“ szóval kisért.

György a szédítő helyzetben alig egy pár láb— nyi téren talpra állott; a hatodik poharat emelte fel... Tekintetét mindeddig a magasban jártatá; de most egyszerre, ellenállhatlan erőiül vonatva, a földre tekintett, szemei egy pontra merevültek, s testével félig előre hajolt a falkerités felé, melly a püspöki lak melletti terjedelmes kertet környezé.

E látvány borzasztó volt!

Még borzasztóbb, véringerlőbb, széditöbb volt Györgyre nézve, a mit látott. Tekla alakját látta ott ellebegni, megtörtén, ingadozva tovább vonulni kifelé a városbul... sas-szemei folyvást kisérték. A népsereg iszonyú csendben, lélek— zet nélkül függesztő szemeit e megmagyarázhatlanul vakmerő állásra, mellyben György perczekig maradt mozdulatlanul. — Most a kert szögletén eltűnt a távozó alak szemei elöl, mellyeket György vontatva s lassan jártatott végig a késilés hosszában visszafelé. Egyszerre alakja egészen más állást vön, előre görnyedt helyzetéből hirtelen visszapattant, mintha rémszörny emel-kedett volna előtte... A fal mellett Andort látta meg!

Poharát magasra emelte, s szörnyű hangon, melly a népet borzalommal töltötte el, orditá : „Átok! átok a csábítókra! az ártatlanság feldúlóira ! átok Valday Andorra! s poharát az ifjú felé sujtá karja teljes erejéből és olly iszonyú biztossággal, hogy Andor, fején sujtatva, holtul terült el a gyeppázsiton.

De Györgyöt rémit káprázat ragadta meg, s az alant bámuló sokaság borzadva vette észre inogni kezdő állásából, hogy szédülés környezi... — Andor elterülve feküdt a pázsiton; s úgy tetszett Györgynek mégis, mintha mellette a földbűi egy másik alak emelkednék fel véres fővel s amahoz egészen hasonló, s mintha gúnyoló arczczal tekintene fel rá.. . Ö uj poharat emelt, és mellén sujtá a káprázatot, melly az ütésre szinte a gyepre dűlt; de a két holttest mellett egy harmadik emelkedett fenyegető alakkal, s fején és mellén vérforrásokkal.. . György uj hajítással sujtá agyon ezt is ... s meg egy negyediket. . » meg egy ötödiket, mellyeket azonban folyvást uj és egyre rémitöbb alakok váltottak fel... Végre az egész levegő vértengernek látszott előtte, méllyben holttestek úszkálnak s melly felett ijesztő alakok lebegnek, mindnyájan Andorhoz hasonlítók. „Örökké akarsz-e élni, buján szaporodó sátánfaj!? riadt fel magán kívül, s karjait kiterjesztő a levegőben és borzasztóan hadarászott.Bojtora testében a vér fagyott meg; néhányszor szólitá csillapítótag szelíden Györgyöt nevén ; de szava ebben legkisebb figyelmet sem ébreszte. Elszántan, hogy önveszélyével is megmenti öt, tévé lábát a létra első fokára, s fölmenni szándékozott.

Iszonyú sikoltás hasgatá meg a levegőt... Bojtora föltekintett;... a hit jele, a szent kereszt, ott álla a toronycsúcson pusztán egyedül!

XV.

A harangozó lesietett a toronybul, mellynek alján nagy embercsoport tolonga két zúzott test körül, s csak nehezen juthatott a sűrű tömeg közepébe, hol épen azon pillanatban emeltetett hintóba Valday Andor.

Halálsápadtan és keserűn könyezve tolongott e hintó körül Gazsi, a megsebesítettnek hű szolgája; erőszakkal követelt helyet magának a kocsi belsejében, ura mellett, kinek aléltan lecsüggő kezét csóközönnel árasztá el; de az orvos és egy nagybátya által, kik Andort karjaikba vevék, visszatiltatott. Mint midőn szerető gyermeket zársz el beteg szüle ápolásától, olly csüggeteg búval vonult vissza Gazsi a hintó lépcsejétöl; azt hivé, urának nálánál e perczben senki nem lehet hűbb gondviselője. Bojtorát pillantó meg, s élénken szökött hozzá.

„Lássa, mivé lett jó uram!“ szólt a harangozóhoz, jobbját két kezével megragadván, „kegyed ismerte öt; tudja, hogy nincs a világon jobb ember, mint ö, nincs kit én hálásabban szeressek!“ Bojtora e csoportban mást keresett; kirázni iparkodott karját a fiú kezeiből, ki annál szorosabban fűzé azt magához. „Jöjön velemszólt továbbá, uráhozi föltétien ragaszkodásában azt hívén, hogy egyedül annak bal esete képes mindenkinek részvétét fölgerjeszteni; „jöjön velem, hiszen kegyed is nagyon szereti öt; hiszen együtt csinálták egykor ama szép zenét e toronyban, melly uj világot nyitott lelkem előtt, melly engem szeretett uram ismeretségéhez vezete... Jöjön velem; majd bebocsátnak bennünket ágya mellé, s látni fogjuk, mint tér újra élet ájult tagjaiba, mint nyitja fel kedves szemeit, és szólitand szép szavával nevemen, s szólitandja kegyedet is. .. Jöjön, jöjön, vigasztaljuk egymást!“

Bojtora erőszakosan rázta le magáról a czigány fiút, s egy másik csoport felé közeledett, melly György szétzúzott tetemét vette körül. Gazsi utána lépett: „Tehát elhagy bennünket, szólt szomorúan, „most midőn vigasztalásra s részvétre van szükségünk?... A jó Isten majd megsegít; hisz az orvos mondá, hogy jó uramnak még nem mond le életéröl

Hirtelen fordult vissza a harangozó; „Hogyan, tehát urad nem halt meg?” kérdé a szolgát.

„Nem, hála az égnek!” válaszolt Gazsi, „a szörnyű csapás nem érte öt halálosan.”

„Menj tehát, s mondd meg vigasztalásául, hogy az én csapásom majd jobban fogja sújtani!... És ha száz élete volna, boszumat el nem kerülendi, mellyet csak halála fog kioltani.” Gazsi meglepetve nézte a harangozót, kinek tekintetét keserű gyűlölség rémletessé fejlesztette; ö e magaviselet okát meg nem foghatá, mert hvatva nem lévén a dolgokba, mellyek Bojtora sValday Andor közt előfordultak, e két férfit egymás barátjának tekintette. A hintó e közben lassú léptekkel messzebbre távozott. Gazsi, elfordítván csudálkozó tekintetét a harangozórul, körülnézett, s gyors szaladással iparkodott a hintót utólérni, hol miután a kocsistól ura hogyléte iránt forrő részvéttel tudakozódék, a hátsó ülésre kapaszkodott, s ragaszkodó szivének nagy megnyugvásul szolgált, a szerencsétlen Andorhoz legalább e helyzetben közelebb lehetni.

Bojtora György tetemeit egészen összezúzva találta, belölök az élet végszikrája is kiköltözött. A látvány ez atyailag szerető szívre mélyen megható volt; de legyőzte keservét, s rendelést tön, hogy a szerencsétlennek teste hely színéről eltakaríttassék. Temetése más napra határoztatott.

Arczán és külsején önmagától erélylyel kiküzdött nyugalom mutatkozott, míg keblét égető fájdalom s kiolthatlan boszuvágy marczongolta; — így ért lakába a harangozó, hol rája új keserv várakozott Az egész lak elhagyatva volt és ma-gányosan; Tekla szobájába lépett, s megütközve látta leánya távullétét; nevén szólitá őt és Klárát az öreg gazdasszonyt, de szavára sem szobákban, sem udvaron és kertben nem jött felelet” Nem tudta, mit jelentsen ez, holott távoztakor ágyban hagyta honn leányát.... Az asztalon fekvő levél szemébe tűnt, Tekla írásával s hozzá czímezve; gyorsan szakitá fel s bal sejtelem közt kezde olvasásához. A levél így hangzott:

„Kedves atyám! Miután szivének, melly engem olly meghálálhatlanul szeretett mindenkor, a legnagyobb keservet okozám, és szégyent hozék enmagam fejére, melly az életet a legjobb atya szemei előtt elviselhetlenné teszi, menekülni ipar-kodom lelkismeretem szemrehányásitól, menekülni legalább attól, hogy perczenkint lássam szeretett vonásain a bút, mellyet engedetlenségem és vétkem okozott.... Eltávozom; távoznom kell a legjobb atyai háztól!... Ne vélje, szeretett jóatyám, hogy kétségbesésem olly lépésre tántorítson, melly egyedül megjobbithatlan, helyrepótolhatlan ez életben. Oh, nem! Bár mint vágyik e roncsolt szív a szabaditó halál után, de élni fogok, hogy botlásomért bűnhődjem, élni, hogy az időt elérjem, mellyben atyám teljes bocsánatát megnyerni remélhetem.... Igaz bünbánat kiengesztel Istennel, kiengesztelhet tehát az emberekkel is.... Egyetlen szemrehányó hangot sem hallék kegyedtől, legjobb atyám! fogadja forró hálámat értté; de mifiél kimélőbb volt irántam, annál fájdalmasban érezérn, hogy az atyai keserv mélyen emészti szerető szivét. Ezt el nem viselhetémMikorra e levelet olvassa, szülő

helyemtől messze leszek. Ne keressen; nem fog feltalálni.... S ha majd egykor a szenvedések által tisztult szívvel, lélekkel eléje lépek, ugy-e, hogy á megbünhödött kebelt nem érendi további büntetés az atya fájdalmaiban ? Adja Isten, hogy a kín időszaka, melly e boldog percztől elválaszt, minél hamarább lefolyjon.... Atyám! atyám Isten veled !”

Az uj fájdalom e szilárd lélek erejét is megtörte, kezeit összekulcsolva feszité keblére, mellynek erőszakosan feltörő fohászai mutatók, milly nehéz e küzdelemben megnyugvásra találnia. Székre hanyatlott, s midőn az elpusztult lakban széttekinte , és a leánya mellett György társaságában töltött egykori boldog órák eszébe jutottak, lehe.tlen volt kifakadó könycsepeit elfojtania.

Az ajtó megnyílt, és István, György atyja, lépett a szobába; égő arcza, kidüledt szemei azt mutaták, mintha tán fija halálának gyászhíre is korhelykedés közepett lepte volna meg. Kábán meredtek Bojtorára e szemek a bozontos hajfür-tök alul, mellyek halántékit környezők, s úgy látszott, a nedv, mellyben fürödnek, nem az atyai fájdalom könyüje.

„István — szerencsétlen atya! szólt eléje megindulva a harangozó.

„Meghalt a fijam ,” mondá az érkezett tompa s rekedt hangon, „leesett a torony keresztéről, és meghalt !”

Az eltompult érzéstelenség e hangjaira lehetlen volt Bojtorának boszankodást nem éreznie, mellynek azonban kiméletessége szabad folyamot adnia nem engedé; néhány vigasztaló szót szóla.

„Vigasztalódjam? hiszen olly szomorú vagyok,” szólt előbbi hangján az érkezett. „De hogyan ne lennék szomorú, midőn a fijam meghalt..? Ah, itt viszik az ablak alatt holt tetemeit még egyszer azon szállásra, honnan ha elhordják őt, a szegény nyomorult Istvánnak is ki kell költöznie. ... Ki fog most gondoskodni öreg napjaimról?

Bojtora az utczára indult. beborítva hozták itt György testét. Bojtora azok . kaput tárt a menetnek s beszóütá a vivőket. „Máskép vártam ez ifjút rövid nap házamba lépni,” szólt búsan, midőn a holttest házéba letéteték, „mint boldog vőlegényét ártatlan leányomnak. Hadd mutassam ki legalább atyai szeretetemet iránta a végtiszteletben , mellyet házamnál nyerend.”

A halott gyászravatalra téríttetett, kinek a harangozó sorsához mért tisztes eltemettetéséről gondoskodott... Ezen ember nem volt határzatiban elhirtelenkedő, s míg a felöl aggódott, milly lépéseket tegyen, hogy leányának minél biztosabban juthasson nyomaira, e bú és aggalom közepeit némi nyugasztaló pont jutott lelkének eme gyászos foglalatosságokban.

XVII.

Részvevő néptömeg volt György hűlt tetemeinek a végnyughelyre elkiséröje. A koporsót legközelebb két férfi követé födetlen fővel: a harangozó az elfojtott bú megható nyugalmával arczulatán, némán, csöndes szilárd léptekkel, szemeit földre s váltogatva az elüttök vitt koporsóra függesztve, kénytelenül; mellette megtört léptekkel ingadozva haladt István, a halottnak atyja, csüggeteg lélek fájdalmas siránkozásával, szakadatlan jajgatás között....

A temetés véghez ment, s a kiséret a sirkertből visszavonult. Bojtora összekulcsolt kezekkelállt . a fris hant előtt, mellynek kis keresztjét a siránkozó atya csillapithatlanul kitörő fájdalom közt kulcsolgatá keresztül, s tőle elválhatlannak látszott; ... e fájdalmas zokogás, ez ordítva jajgatás nyers és vad létekről tön tanúságot;... István nem egyedül elvesztett egyetlen gyermekét, de leginkább gyámoltalan élete táplálóját siratta, s jajgatása csak akkor csillapult valamennyire, midőn a harangozó biztató s vigasztaló szavát hallá, ki neki jövendője iránt tehetsége szerinti gondoskodást igére...

Alkonyat közelgett, midőn a város felé viszszaérkeztek. „Fijam! fijam!” kiáltott feljajgatva István, „ki fog most engem táplálni, ki fog űgyefogyott életemre gondot viselni ?”

„Haháha! kaczagott mélyen keserű gúnynyal Bojtora, „légy nyugodt, öreg! hisz ez az élet olly szép, olly kedves, benne minden olly szent renddel megy, épen a mint mehet... Egy gazdag urfi a szerencse kegyeinek halmozása közt kissé meg-unja magát, szórakozást keres, mulatságot hajhász, s ki ne találna szórakozást és mulatságot , ki az élet Örömeinek kapuit telt erszénynyel csörgeti meg? S a gazdag urfi néhány napig meglehetősen mulatá magát, melly csak négy szegény ember életörömeinek feldúlásába került... Oh, milly szép és jó ez élet! Légy nyugodt, öreg barátom!... lásd, a gazdag urfi már kimulatta magát! a mulatság befejezéséül jó Györgyünk sírfenéken aluszsza örök álmát; leányomnak le-gyilkolva életörömei; te pedig — te elmehetsz koldulni!.... nekem még marad némi szerepem hátra!... menj, öreg, menj koldulni!

A keserű szavakat keserű gúnykaczaj kisérte, mellynek hallatára István megdöbbenve forditá a harangozóra szemeit, kinek azonban rövid per ezekre fölhevült arczulatán ismét az előbbi nyugalom foglalt helyet... De a hallott szavak Istvánra nem vélt benyomást gyakoroltak: „Koldulni? ismételd félig magában, „oh, ez örömteljes kilátás!... s mégis mi maradt hátra számomra a koldusbotnál ?”

István, a mámorhoz szokott ember, másfél napot tölte józanul, s lelkét a bú annál keservesben , kiállhatlanul terhelé. Vigasztalást kellett keresnie, s ezt mind eddig a bor kábító erejében találta fel évek lefolyása alatt.. . Alig érkeztek haza Bojtorával, a legelső alkalmat használta, hogy őrszemei elöl megszökhessen, s mint kinek nyomait ellenség üldözi, sietett egy távulabb eső csapszék felé”

Mit az emberek egymás megrontásában teljes sükerig véghez nem vihetnek, a véletlenség, a sors avatja mágát a játékba, s fényesen fejezi be a szépen kezdetteket. A véletlen és a sors pedig ismét embereket választ eszközökül, hogy a nagy tettek dicsősége folyvást a nem mellett maradjon. .. Ne szégyeljük az igaz szóért magunkat : a bűnmag nem annyira az egyes emberek-ben , hanem a társas szerkezetben van.

Illy véletlennek eszközlése volt, hogy a csapszékben, mellybe István lépe, néhány koldus volt összegyűlve, egyének, kiket munkától és hasznos foglalkozástól nem kór vagy tehetlenség, hanem tunyaság és megrögzött korhelység ijesztett vissza, kik minél kevesbbé érdemlik az emberbaráti irgalom jótékony cselekedetit, annál több módjait ismerik a csalárdkodó ármánynak azt a könyörülöktül kicsikarni. Ez emberek erszénye pénzzel tömött volt, s a legutolsó s legnyomorultabb helyzetben, mellybe embert a társasági visszásságok taszíthatják, gúnykaczajt ütöttek élet és világ felett, az állapotok minden fokozatait ostorozót. „Ez az élet!” ismételék vig danákban, „szép, dicső, felséges élet! A gazdag bennünket, mi viszont kaczagjuk a gazdagokat; azért vannak ók, hogy tápláljanak és jól tartsanak bennünket... Kába, ki munkában fárasztja magát, míg jól élhet más bohósága után!... Koczczantsd ide poharadat, szomorú barátom!“

S István örömest kocczantá s üritgeté egymás után a poharakat... Mint megtetszett neki ez az élet!

Csak más nap reggel került vissza Bojtora szemei elé. A harangozó sokkal józanabb emberismerő volt, semhogy ez embertől rég megrögzött szokásainak rögtöni elhagyását várta volna, s egyszersmind sokkal jobb akarattal viseltetett a szerencsétlen iránt, semhogy öt kora megtámadásival magától visszarezzenteni né tartózkodnék ; iparkodott, hogy szelíd bánásmódja által a házánál maradást Istvánra nézve megkedveltté tegye.

Bojtora Tekla nyomozására még az nap útra készült; házát az öreg Klárára bízta, s öt intette egyszersmind, hogy Istvánnak hú gondviselője legyen. A gyönge nö annál forróbban igére mindent teljesítni, mit ezen fiárván maradt atya vigasztalására tenni gondola, mivel lelkismerete szemrehányásai a lefolyt eseményekben részvétéért eléggé kinozák öt... Hogy a rábízott gondviselői tisztet véleménye szerint annál sükeresben teljesítse, mihelyt Bojtora útra indult, az agg nö kileste a perczet, mellyben István alkonyat felé mámoros álmából fölébredett, hosszú leczkét tartott neki a bor kábító erejéről és a részegségundok voltáról, azután fölüte egy vastag prédikátzióskönyvet, hogy belőle a kábult agyúnak térítő értekezést olvasson fel. István a szóbeli előadást álmosan tűrte; de midőn Klára az olvasáshoz fogni akarna, becsapta a könyvet előtte, féregét vette s jó éjszakát kívánt az álmélkodónak... A tegnapi csapszék látogatására sietett.

XIX.

A leáldozó nap végsugárival boritá el egy nagyobbszerü ház ablakát; pirosló fellegcsoportok nyúltak el az elhanyatló égi fénytest körül, lebegő fátyolok alakjában, mellyek ékes hölgyi főt vjesznek körül. S míg a nap rövid idei távozására a vidéktől pompás búcsú-óráját ünnepelné, benn az érintett ház egyik szobájában szinte búcsú tartatott, melly egy emberi léleknek a földi élettől végelszakadtát kisérte.

A tágas szoba egyik szögében, szemközt az áldozó naptól pirosló ablakkal, fehér kárpitokkal övezett ágyban egy nö feküdt, hosszas kórban elaszott tagjai csekély sulylyal terhelvén e fekhelyet. Szemei félig csukva voltak, mit részint végkép kimerült testereje, részint egy édes mer rengés s túlvilági képekkel űzött ábrándjáték okoza, mert mélyen érezé, hogy a kötelékek, melylyek őt az élethez füzék, szakadozva vannak. Ar czának gyöngéd és hófehér bőrén két mélypiros folt vala két felöl látható, s e beesett sovány arczok felett annál inkább kitűnt a nagy és széles homlok domborúsága, melly a kórokozta aránytalanságban ez ábrázat többi részeihez a haldoklónak némi férfias tekintetet kölcsönze. Az arczizmok finom s csak a közel vizsgáló által ész- revehetendett játéka, s a félig csukott szemeknek néhány Ízben hirtelen felnyitása s a szobában körülnézni eröködése mutatá, hogy a beteg nő túlvilági ábrándozásiba mégis vegyül néha földi gond, tán földi aggalom.

A szobában csöndesen magába merülve s mellén összekulcsolt kezekkel még egy férfi álla, közel az ablakhoz és fél árnyékban, úgy hogy a leáldozó napnak a halmos vidéken előidézett gyönyörű panorammját is éldelheté, s egyszersmind a beteg minden mozdulatát szemmel tartható, hogy kellő szükség esetén azonnal segítségére lehessen. S hogy ez utolsóra a kün kínálkozó kedves szem-éldelet mellett is legfőbb gondja volt, mutatja azon szorgosság, mellyel egy órára tekint- getett, melly a szoba középtáján, gyógyszerüvegekkel rakott asztalon álla... . E férfi orvos volt, kiket a szent-irás tisztelnünk parancsol; s valóban alig érdemli meg ügyfelei közül egy-egy a tisztelhet olly mértékben , mint ő.

A kórágy felöl lassú sóhaj hallatszott; a beteg nö gyönge karját emelkedésre erötette, mintha barátját, ki egyedüli vigasztalója volt végérájában, magához inteni akarná. A gondos tudor megelőzte a kéz intését s az ágy mellett terme.

„Orvos ur“ nyögdelé a nö gyönge hangon, „nem ? nem jött még el?tt

„Nem felelt az orvos, s a leverő benyomást , mellyet e szó a nőre gyakorta, kitelhető- leg iparkodott vigasztaló szavaival enyhítni. „Nyugodjék meg kegyed úgymond, „és legyen csöndesen ; a levél szerint, mellyet előre külde, bátyjának még ma meg kell érkeznie

A nő kis ideig hallgatott e szavakra s magába merülten látszott gondolkozni; de a nyugodtan maradás zajgó szivének küzdelmi közt, hasztalan javasoltatok neki, mert áltatok nagyobb mértékben kínoztaték, mint testi fájdalmai által. Csakhamar szivrázó mély keserűséggel fohászkodott fel s kezeit összekulcsolva emelte ég felé: „Oh, ha későn jöne!... Istenem! ne engedd, hogy későn érkezzék !a S egy pár nehéz könycsep fakadt szemeiből.

Az orvos csillapitni akará az aggodalomtul kínzottat, de más tárgyakra térő szavai semmi figyelmet nem látszottak az elmélyedtben ébreszteni.„Oh, gyermekem! egyetlen gyermekein !” kíálta fel a nö erején felüli hangon, s esdekelve néze az orvosra.

E pillanatban ajtó nyilt, s egy belépő nöcse- léd mintegy három éves kis fiút vezetett be.

S mint ad erőt, mint önt életet az anyai szeretet sír szélén is a nökebelbe! Mintha véletlen új erő szállt volna tagjaiba, egyszerre ülőhelyzetbe emelkedett a nö, szemébe a legforróbb szeretet örömszikrája lövelt s kezeit terjesztő a feléje vidám arczczal lépdelő kisded felé.

Az orvos felfogá a gyermeket s az ágyra, helyezte anyja mellé, ki hálás tekintettel monda neki köszönetét a szolgálatért. Azután mellére szoritá a kisdedet, olly űnnepélylyel, olly hoszszasan, olly forrón, mintha szerelme teljében magával akarná öt ragadni a túlvilágba, vagy inkább mintha a csep életet is, melly még ereiben lankadozott, gyönge tagjaiba akarná fuvallani, hogy a gyermek életét gyarapítsa, boldogítsa általa. A bensöség, mellyel az anyai szívhez kulcsoltatott, meghatá a csekély öntudatu gyermeket is: szelid kék szemeiből nagy könycsepek kezdtek aláperegni, ajkai reszkettek, mintha édes hangján szivérzelmiröl akarna rebegni; kisded karjait fölemelte, s forró odaolvadássafforradt anyja fendobogó keblére... S a ki látta így e két lényt, a fejlő bimbót a fonnyadt törzsökön, az életteljes gyermeket a haldokló anya szerető kebelén, akaratlanul eszébe jutának azon szívhez szóló föstvények, mellyeken annyi nagy festő hal- hatlanitá művészi nevét, mert itt is, e nőben, a szelíd vonásokkal, és e gyermekben, az ártatlan édes felmosolygással, egy madonna volt látható szerelmetes kisdedével.

Kocsizörej hallatszott a ház előtt, s kevés perez múlva útiköntösben lépett be egy férfiú s gyors léptekkel közeledett az ágy felé... Valday Andor hosszas távullét után először álla szem közt nővérével.

„Andor! kedves bátyám! oh, hogy láthatlak annyi év után!“ felsikolta örömmel a nő, s előre hajlott, hogy az üdvezlő jobbot elfogadhassa.

„Köszönöm, bátyám, hogy halálos ágyamhoz eljövél kezdé a nő nem várt nyugalommal és folyékonysággal a beszédet, mert ez órára végső erejét ázedte össze. „Tudod leveleimből, minő volt életem, mik voltak szenvedéseim a férfi oldala mellett, kinek .. én végórámban szivemből megbocsátok. Isten látja telkemet, mint fáj, hogy a végső kérést, szívem utolsó érzetét, óhajtását, melly síromba kisér, nem lehet neki előadnom, kit legközelebb illetne.... Bátyám!“ fohászkodott a nő s hévvel ragadta meg és kulcsolta felkönyörgő kezei közé a jövevény Jobbját, „mindent , a mi kedvest e földön hátrahagyok, a mi miatt különben nyugodtan váló lelkem félve s aggodalom közt borzad vissza a sírtól, minden kincsemet , boldogságomat, szívüdvömet szerető testvéri kezeidre bizom, légy védje , légy gondviselője s atyja gyermekemnek “

A jövevény erőteljes hangon válaszolt: „Nővérem, atyja leszek gyermekednek! Igen, szeretett Eszterem,“ s itt jobbját kivonta a nö kezeiből és ünnepélyesen emelte ég felé, míg baljával a gyermek homlokát áldólag érintette. „Legyen szíved nyugodt és költözzél békével jobb világba, atyja leszek e fiúnak a legszentebb értelemben?

Mennyei mosoly derité anö arczát; még egyszer nyúlt a testvéri kéz után, hogy háláját a vigasztaló Ígéretért, mit szava már nem vala tenni képes, egy szorításban fejezze ki neki; még egyszer karolá szivéhez a gyermeket, és tekintett olly való-édesen szemeibe;... még egy lehelés, mellyel tán utolsó csókját akará a kisded ajkaira küldeni, s a megtört szivü nő nem élt többé!

Míg ezek a lak nyugati részén történtek, a tágas épület másik szárnyában kelet felé egészen ellenkező jelenés játszatott a tarka életdramából.

Itt egy tágas terein vonja magára figyelmünket a nagy lárma s zaj által, melly falai közül messze hangzik Ablakai kettőjén nem volt függöny, s keresztül rajtok egy kerek asztal körül a szoba közepén számos férfiakat látunk boros kancsók mellett kártyázással mulatozni, míg egy másik asztalt egyik szögletben kisebb csoport környezett, melly mivel kártyával nem foglalkozók, szenvedély hiánya okozá-e azt, vagy tán mivel pénzök már kifogyott, nem akarjuk meghatározni, e lekötő mulatság hiányában annál hősiebben barátkozott az öblös kancsók tartalmával , melly habár nectár-édü nem volt is, de az erős és kábító italokhoz szokottaknak annál inkább látszott izleni. Míg ama nagyobb kör a kártyaasztal körül mélyen el volt a nyereség és veszteség számolgatásiba merülve, s minden egyesnek látó eszköze a bankjegyeken és tallérokon kívül alig látszott más iránt fogékonysággal bírni: addig e kisebb csoport a szögletasztal körül egyre éljenezve s dalolva iddogált s felizgatott agyának nem látszott más foglalatosságot adni tudni, mint új meg új neveknek közel és távul ismertek közül kigondolását, mellyek megéljenzésére meg meg egy fris áldomáspoharat lehessen üríteni, szokott magyar szólelkességgel a haza sem hagyatván ki ezen megbecsültek sorából, mellynek virágzására sok lármás pohár üríttetett már a cselekvésben leglomhábbak által... S az embernek önkint eszébe jut a nagy költő kedélyes keserű dalszaka:

Nagyot iszik a hazáért s felsivít.

Bárcsak egyszer tenne is már valamit

„Na s torkotok száradt-e ki, vagy nyeldeklötök tagadta meg szolgálatát, hogy elnémultatok, mint a hal? felszólalt egyik a borozók közül. „Mit álltok itt mélázkodva, mint Bachus utasitástalan követei, minden szó nélkül?... Nincs-e több ember, élő vagy halott e világon, kit éltetnünk lehessen?

„Hah, idején ébresztői fel ,” válaszolt rekedt hangon egy zömök férfi e biztatásra, kinek mélyen fekvő szemei a fél perczig uralkodott csöndet kis édes szendergésre akarákhasználni; most azonban bal öklével pislogó szemeit dörzsölve s a közben iszonyút ásítva, mintha nemcsak bort, de poharakat, kancsókat és asztalt akarna nyelni, jobbjával egy öblös pohárba markolt, melly Ízléses tapintás által észrevevén, hogy annak csakugyan megvan illő nedvtartalma, fölemelő az italt, s hangosan sivíta:

„Éljen, ha mondom, ős pedig sokáig éljen kedves házi asszonyunk, a mi jó házi gazdánk felesége, Lorányi Eszter !a

A kis asztal körül mindnyájan poharat emeltek , s harsogón utánriválgák az éljenzést.

„Na s Imre barátom, na s?“ folytatá a legelőbb felszólalt, s a kártyaasztalhoz ment, izmos tenyerét egyik játszónak vállaira verve, „nem hallod-e a varjukrákogást, e hasadt bőrű dobhoz hasonló torkot, e repedt haranghangot, melly legkedvesebb nődet élteti? S ha hallod, a ki....! mért nem iszol. velünk egy pohár bort háznéped boldogságára ?“

E szavak a jóra buzdító vállveregetéssel együtt egy roppant terjedelmű testbe szorított lélekhez voltak intézve; a lélek magához tért rájok kártyába merüléséből, mit abból tudhatunk meg, hogy vérben úszó düledt szemeit kábán a megszólitóra fotditá, azután pedig, mi tanusitá, hogy lelkének minden ittasság mellett van még némi hatalma ideg-rendszerén, óriási alakját egész terjedelmében fölemelő a megreccsenő székről. Haragosan fordult a borozók felé:

„Megmondtam úgymond, „hogy illy kellemetlen emlegetéssel engem ne boszantsatok... De ha csakugyan élni s inni akartok, tehát ide azt a kancsót, éljetek vagy vesszetek mindnyájan!“ S ezzel egy nem épen csekély öblü borkancső egészen fosztva lön tartalmától; melly remekművét végezvén, mi neki nem nagy erötetésébe került, Lorányi végig düle egy hosszú börpamlagon.

A jelenlevők egy része összesúgott, hogy ma Lorányi Imre a kártyán sokat veszte, s illyenkor nem jó vele tornázni.

Egy szolga lépett be, s az orvos meghagyásából jelenté Lorányinak, hogy felesége halálán van, melly hír, vagyis inkább melly alkalmatlankodás olly boszuságra ingerlé a különben is háborodott vérü házi gazdát, hogy ha a szolga az ajtón, mellyen jött, ügyes gyorsasággal ki nem szőkéi, a kancsó, melly így az ajtófán porlott szét, bizonyosan fejét zuzandá be.

„Gaz kölykök!” mormogá , újra pamlagára keveredve a felboszantott, „mit nem találnak ki, hogy haragra ingerelhessenek... Halálán van!... hányszor haliám már ezt, hányszor biztattak e jó reménynyel... S mégis mindnyájan élünk. Éljünk tehát, míg meg nem halunk, míg a halál életbankunkat egészen el nem nyeri fejezte be magány-beszédét, s utána ismét egy teli pohár kiürítése következett, azután pedig némelly horkantással félbeszakasztott szendergés.

A többiek, ámbár kevesebb zajjal, még mintegy fél óráig folytaták a kártyázást és borivást, midőn egy másik szolga dugta be az ajtón fejét remegve, s jelenté, hogy Loranyiné, az imént hangosan éltetett házi asszony, meghalt, melly hirt azonban hasztalan iparkodtak az illetőnek tudtul adni, hasztalan ébresztgeték, rázogatva s lármázva, a borgőz és hosszas ébrenlét következtében mély álomba merültet. Csak hosszú küzdelem után lett végre annyi sükere fáradságuknak, hogy az alvó óriás fölnyitá szemeit, mámoros kábultsággal pislogott a körűle állókra, s a fal felé fordultán mormogó: „Oltsátok el a gyertyákat !“

A kifáradt dőzsölök készek voltak az utasítást követni; s miután búcsu-italul még néhány poharat üritének, s mindnyájan helyén találák, a halálhírrel a felébredendőt csak holnap reggel szomoritani, vagy vigasztalni meg, ők is nyugalomrul kezdtek gondoskodni. A nagyobb rész távozott, néhányan pedig a tágas szobában levő nyoszolyákra s nyugágyakra lapiták testöket.

XXI.

Kevés nappal Eszter eltemettetése után egy angol kert lugasai közt komoly elmerültségben sétált egy férfiú; homlokán majd mélázó szórakozottság honolt, majd nemes halárzatu gondolat kölcsönze büszke fellobogást szemei tüzének, meg ismét olvadozó ábránd rózsás mosolya lengett ajkai körül; ollykor egy pár perczig igen komor eszmetépelódés adott arczának szerfelett szigorú tekintetet; mit szintolly rövid idő múlva semmit nem jelentő közönyös arczkifejezés válta fel... olly kedély volt ez, mellyet vagy eredetileg ingataggá alkotott a természet, vagy valamelly nagyobbszerü szerencsétlen tapasztalás tön bátortalanná , kinek határoznia nagy küzdelembe került, s kinél minden eltökélést önmagavali hoszszas tanácskozás előzött meg.. .

Valday Andor majd négy évig yolt távul szülőföldétül. E hosszú időt azonban inkább lehet czéltalan barangolásban, mint rendszeres utazásban töltöttnek mondani. Korán sem akarjuk, érzelgő hős gyanánt állitni őt elő, ki a mi szomorú s a mi vádlatos volt múltjában, azok felett vigasztalhatlanul kesergett volna, a helyett, hogy a hibásan vagy vétkesen tetteket magán és másokon jótéti erély által helyre hozni iparkodnék; de meg kell mégis mondanunk, hogy ez idő legnagyobb részét mint egy komor, életunt, élvkerülö férfi élte által, s minél többet látott és tapasztalt a világból, annál feketébb színben tünt fel előtte minden. — Mindjárt utazása elején még Magyarhonban megismerkedett egy fiatal festővel, ki igen csekély pénz birtokában, s így nem valami kecsegtető élvek reményei közt, hanem egyedül regényes kalandvágytól s művészi lelkesedéstől ösztönöztetve, szinte külföldre szándékozott. Andort e regényes s azonfelül vidor és egyszerűn őszintének mutatkozó kedély rövid társalkodás után egészen lebilincselte; levert és eltompult lelke szükséget érze, valakihez barátsággal ragaszkodni. Ajánlatot tön neki, az utat vele együtt tenni, mit az ifjú rövid vonakodás után elfoga- A közös út minden költségeit Andor fényes bőkezűséggel viselte. Egy évig folytatók együtt utjokat, midőn az ifjú által, kivel míg egyrészről maecenasi bőkezűséget éreztete, öt egyszers-mind szíve legbensöbb barátságával ajándékozó meg, undok hálátlansággal megcsalaték... Parisban mutatásuk alkalmával a festő játékházba tévedett, hol egy pár szerencsétlen kísérletre csá- bulván, lelkét a szenvedély dühe úgy megragadó, hogy kevés hét alatti kicsapongása bőkezű útitársának ezreibe került. Andor tévelygő ifjú gyanánt tekintő a festőt, s barátsága ez ok miatt legkisebbé sem hidegült iránta; szíves intéseivel is csakhamar megszűnt terhére lenni, megnyugvást lelvén azon gondolatban, hogy a csábok színhelyéről eltávozván, táplálatot nem nyerve, megszunendik az ifjú keblében a káros szenvedély. E szándék kivihetésére nézve csak pénzküldeményt vára Magyarhonbul... A pénz megérkezett, tetemes összegben, mit részint a festő mialt elvállalt adósságok, részint az utazás tovább folytathatása szükségessé tön. De ki Írja le Valday keserű meglepetését, midőn egy nap a festőt, kit a kapott váltók pénzzé tételére bankárjához küldött, nyom nélkül eltűnve találta? A hitelezők, kiknél jót állott, fizetést sürgettek, a minek teljesítése nem volt hatalmában.. . Két hónapot kelle az adósság-börtönben töltenie, míg hazájából érkezett új küldemény által magát megszabadithatá. Lelke, melly a barátság jótevő befolyása alatt komorkórjából üdülni kezde, előbbi csüggetegségébe esett vissza; s a hozzá föltétien hú ragaszkodással viseltető szolgának is csak ritkán volt szerencséje, szeretett urának arczát derültebb szinben látni; nem egyszer szólt Andor keserű gúnynyal magában, midőn Gazsi vonzalmas szeretetét és áldozatos szolgálati készségéi látta: „...

Mint hízeleg, mint veti magát porba elöltem a szerencsétlen! Oh — sokkal többet tapasztaltam a világban, semhogy embernek higyjek, emberben bízzam többé... Most teste s lelke szemhunyoritásom rabszolgájának látszik; s húzzak el csak egy fillért zsoldjából, vagy adjak nekj egy étellel naponkint kevesebbet, meg fog szakadni e ragaszkodás, s a legelsőnek, ki bővebben fizet, kész lesz elárulni engemet... Ismerem az embereket !“

A toronycsúcsról irányzott csapás nem volt ugyan, mint láttuk, halálos Andorra nézve; azonban mégis olly erővel érte őt, hogy zúzott koponyája csak hetek múlva gyógyult tökéletesen. Az első napokban magán kívül volt, félrebeszélt, emlékezete majdnem egészen elenyészett, s csak igen lassan hónapok múlva nyerte vissza előbbi erejét; de az ütés súlyát azután is hosszas ideig érezte s folyvást érzi; ollykor gyönge szédülés fogja el, még gyakrabban pedig olly erős és kinzó elkábulás ragadja meg, melly szintolly tompitólag hat értelmi erejére, a milly nagy mértékben elcsigázza, feldúlja életkedvét, szíve vidorságát, akarat-erejét... Az ácslegény szen-vedélyes boszúja számitása felett iszonyú volt: Andorban, az egykor olly könnyelmű ifjúban, az értelmi tehetség és jellemi nagygyá fejlödhelés

szép kincseit rakd le a bőkezű természet, s ez egyetlen csapás agyában a haladó kifejlést tán örökre megbénította, lelkében a férfias önállást, a szilárdságot, határáott erős jellemet tán örökre elrongálta, benne a tettre buzdító életkedvet hosszas időre elfojtotta... Kérdezzétek ama nagy tudományu orvost, ki betegágya köröl forgolódott : hathat-e Oly a szellemi életbe vágó következéssel egy csapás a testre? Nem lehetlen, hogy az egész történetnek, mellyben olly szomorú főszerepet játszott, szintén volt része e komoly eredményekben; annyi bizonyos, hogy így, a mint volt, a szerencsétlen férfi nem vala egyéb, mint romba dűlt laka egykor nagygyá fejlendett észtehetségnek , mint feldúlt kert, mellynek magasztos hősi jellem, nemes téléig s a legjobb szív lettek volna diszlő virágai. így, a mint most volt, elmondhatni róla, hogy emberben nagyobb meghasonlás az ész ollykori föllengős szárnyalása s a szívhajla-mok balirányu gyöngeségei közt ritkán volt, mint Valday Andorban; ritkán párosult az érzelem és eszmevilág ollykor fellobogó elméleti szűz tisztasága az életgyarkorlatban ingadozóbb gyarlósággal , mint e férfiúnál, kit mind a mellett könnyelműnek és meggondolatlannak most már nem lehet mondani, mert Ő szüntelen életelveket fontolgatott... Szerencsétlen férfiul Csak szükségétérezte, hogy jóra s nagyra törő férfinak terv és elv szerint kell rendezni életét; az ő értelmi ereje megtört illy terv készitése körüli fáradozásiban, mellyre mégis egész valójának a korlátlan végtelenségbe elcsapongó iránytalansága miatt legfőbb szüksége lett, volna; hasztalan keresett vezéreszmét, irányelvet az életben, mellynek világitó fák-lyájánál a földi pályát bizton járhassa végig;... Istent, világot és az emberi természetet összebuvárkodta, hogy nyomasztó határozatlanságából biztos és szilárd álláspontra vergödhessék föl,... mind hasztalan! S hiszitek-e? sírt néha annak átlátásán, hogy e határozatlan, elhatározhatlan lélek mellőzhetlen pályatársul van oltva messze csapongó vágyai mellé?... Szerencsétlen férfi! legszerencsésebb tán csak akkor, midőn keble ezen küzdelmeit, e vívódásait feledhető!

Bojtora, a lelke legmélyében halálosan sértett férfin, kinek atyai reményei s örömkilátásai borzasztóan zúzattak szét, bőszét esküdt ez embernek És ez idő óta négy év folyt le, s a boszu erős esküje, melly lehangzott e szilárd lelkű, edzett és eltökélt jellemű férfi ajkairól, Andorra nézve mind eddig teljesítetlen maradt. Azonban Bojtora folyvást számolt a napokra, mellyekben e gyűlölt férfiút honába térve iátandja.

Különös volt e fiatal ember kedélye; a legnagyobb mértékben szórakozott és határozatlan, e hibáinak egyszersmind teljes öntudatával bírt, azoktul szabadulni kínosan fáradozott, de minden küzdelme megtört a lehetlenségen, mellyet a lélek és test közti s épen ez esetben is olly világosan kitűnő szoros kapcsolat állita ellene... Egyet érzett csak komoly valósággal, egyről volt meggyőződve s iránta elhatározva lelke legbensejében: hogy embertársat játékszerül tekinteni a Nemesis elkerülhetlen boszuja nélkül nem lehet, hogy a szív érzeményeit komoly szent tiszteletben kell tartani mindenkoron... Andor szeretett; utazásai alkalmával, néhány hónappal haza térte előtt, egyik németföldi fürdőben egy honabeli leánynyal ismerkedett meg. Társalkodása Jeniével egy hétig tartott; a kellemdús leány első megpillantása nagy benyomást gyakorlott szivére, mitől azonban óvakodni nem tartá szükségesnek; azt hitte ő, mit sok más ügyekben olly önbizottan hisznek az emberek, hogy neki a szerelem túThatalmu lángjaitól őrizkednie nem szükséges, hiszen szíve tűzhelyén kiégett már annak kínszenvedése , elemésztve egyszersmind így gondolá minden fogékony anyagot új lángok táplálatára. Az élet itt is megbazudtolá az elméletet; néhány nap múlva vette észre, hogy Jerne közelében lennie szívnyugalmára nézve veszedelmes.

... Ö a szerelemben nem könnyelmű játékot, nem rövidnapi élvezetet látott többé, komoly szentségnek tekinté azt, mellyhez remegett tiszteletlenül s előkészítetlen tisztaság nélkül közelíteni... Volt annyi lelki ereje, hogy szíve sarjadó érzelmeit észrevevén, a közelből, hol vészt látott, rögtön eltávozék.

De a látott vonásokat kiirthatván eszményképül viselé keblében... Négy hónapig utazott még, gyorsan röpülve át több országot, mintha kerülve futna valamit, a mi engesztelhetlenül kiséri őt útjában. Hasztalan! a feltámadt búhatalom nyomaiban volt mindenütt... És nem birt többé keble küzdelmével; útnak indult a rég nem látott honi tájak felé, s bár félte s kínzó rémül tekinté szerelmét, mégis olly teljes készséggel engedett a levelek szavának, mellyek öt Eszter halálos ágyához hittak, s titkos örömmel gondolt rá, hogy Jerne, kit kerülni akart, egy azon várost birandja vele lakhelyül, s hogy öt Nagy-Váradon újra feltalálhatja. Vétkesen könnyelmű játék a szerelemmel távolitá el Andort honából; egy új, mélyen érzett, egész valóját elfoglaló szerelem hozta ismét vissza.

Szülőföldére érkezvén, a találkozás, mellytöl remegett, s mellyet mégis annyira óhajtott, nem sokára megtörtént. A szív e dúlt kebelben e leány örök rabjául eské magát az első találkozáskor ... de az ajak hallgatott... a múltak tapasztalásin alapuló félénkség némaságot parancsolt az érzelmek ez egyik tolmácsának. Kétes azonban, megtartá-e e parancsot a másik szintolly hatalmas beszédű tolmács: a szem? megtarták-e mind azon fékezhetlen magyarázói hevesebb érzelmeinknek, mellyek izgatott belsőnket a légkikeresettebb titok fátyola alul testűnk legkisebb mozgalmából is elárulják?

És ha nem tartották...? Andornak többé sem hatalma, sem akaratja nem volt e titkot őrizni. Épen most láttuk t kerte lugasai közt a végtusát küzdeni önmagával, mellynek eredménye lön azon megismerés: hogy keblében ez érzelem sokkal mélyebb, sokkal valódibb, semhogy valaha az emésztő lángok csökkenésétől féljen, semhogy attól kelljen tartania, hogy midőn szerelmét az imádott szűznek vallandja, akkor szavaiban örökre felbonthatlan szent eskü nem fog foglaltatni... Hosszú vívódás után kelt a határzat keblében, s ment, hogy az imaszót, melly állal mennybe remélt jntandani, keble bálványa előtt elrebegjék ajkai.

XXIII.

Andor útja a megyeház előtt ment el. Midőn az utczába kanyar ült, fájdalmas jajgatás visszariasztölag csapá meg füleit: a megyeház előtt az igazság-szolgáltatás ama barbárszerü gyakorlata űzetett, melly nyilván és köztéren húzza deresre a rabbilincsekre fűzött tévelygő embereket, a minek alig van sokszor más kedvezőbb hatása, mint az, hogy a kínzott, de nem javított bünember azontúl iparkodik, ellenkezőleg a nyilván kapott büntetéssel, annál rejtettebben űzni kicsapongásait... Az ütlegelt rab fejénél érzéketlen várnagy állott; szemeiben és arezvonásiban a szívtelenség azon kifejezésével, melly a szegény ember szenvedésnek láttára is képes tán szerencsejáték nyereségeit, vagy a kölcsön adott pénzek uzsoráit számlálgatni; körülte néhány utczai suhancz bámészkodott, s ostoba élvvel az ütlegeket számlálta, s az erős karú hajdúk dicséreleit hangoztatá, szinte fájlalván, midőn a várnagy keskeny ajkai „elégre nyíltak, és örvendvén , midőn uj rab vonatott elő , ki jajkiáltozásit — a nemes közönség nagy lelki élvezetére — más hangból hallatandja... Úgy látszik, ama négy ló, melly hirtelen kanyarulattal termett itt a mellék-utczából, mind e csőcseléknél érzőbb idegekkel bir; összeborzadni látszik és horkolni kezd a nemes állat a botos joggyakorlat láttára s a borzasztóan jajgató rab megható kiállásira ... a két első ágaskodni, a két hátulsó előre meredt fülekkel , tajtékzó szájjal, félelmet eláruló szünetlen horkolás közt, hátrálni kezd ... fék és gyeplü rendetlenségbe jő, s a hintó belsejéből éles női hangok segélyért kiáltoztak.

E látvány Andort maradásra bírta; az utcza végéről nézé, mint küzd a gyönge karú kocsis a megriadt lovakkal, mint iparkodik őket feszes gyeplüszárakon hatalmában tartani — hasztalan! a négy ló szügyre vágott fejjel nyargalt tova, vil-lámgyorsan ragadván a hintót Andor felé, mi közben a benült hölgyek félelfties jajgatással tölték el a bámészkodók füleit.. . Fél perez alatt tiszta lett az utcza; boltokba, kapuk alá ugráltak mindenfelé az emberek...

Most egy férfi, alakján a kifejlett erőnek kevés jeleit viselő, de lelkében hirtelen kelt szilárd határozottsággal lépett elő s állt meg az utcza közepén; megvetett lábakkal erős állásba helyezkedék, s kinyújtott jobb karral várta a ragadt hintó érkezését. Andor volt, ki Szelödyék hintáját megismerte, & a hintóbán meglátott kedves Jerne megmentésére életét kész vala koczkáztatni... Ablakokban és kapukban bámuló csoportok alakultak — gyáva nép, melly kába csudálkozással nézett a merész férfira, s ugyanazon egy tettet kész lesz tapsokkal kisérni, ha jól si-kerül , vagy mint vakmerényt leócsárolni, ha bal eredmény kisérendi!... A hintó egy pár perez alatt elörobogott; Andor kiszámított biztossággal ragadja meg az egyik elülső ló gyeplüjét, melylyet olly erővel ránt hántra, hogy a ló a kar erejének engedni kénytelenülvén, hátsó lábaira rogyott. Bukása a hátsó fogatot megrettenté, melly hámot szaggatva, hirtelen szökésssel ugrott félre, s a hintó felfordult... Andor a nagy erejű rántás következtében, mellyel a lovakat megállttá, hanyatt a földre vágódott.

Azon gyáva sereg közül, melly a veszélyzaj hallatára legelőször tolakodott a közel boltajtókon menekülni, most szolgálati készséggel szökell két czifra ifjú a hintóhoz, hószin-keztyüjét az ajtókilincsre alkalmazza, s édes mosolylyal segíti a bénult hölgyek egyikét, a halálsápadt Jernét, biztos földre szállani... Szelödyné a felfordulásban kapott zúzás miatt ájulva vonatott ki a hintóbul s leánya és egy elősietett asszonyság segedelmével a legközelbi házba viteték... Azonban a legjobb anyának e balesete sem tartóztatá Jernét, hogy remegő részvéttel ne fordítsa szemét a helyre , hol a nemeslelkü férfit, ki élete koczkdztatásával lett nagyobb bajtól megmentöjök, porba hullani látá...

Míg a hölgyeket úri sereg környező, mellyenek ápolása közben Szelödyné rövid időn magához tért nem sérv, csak inkább ijedés okozta ájulásából, Andor a szegényebb néposztályból kapott szabaditókra, kik öt veszélyes helyzetéből , a lovak lábai alul, kivonszolták. Fájdalmat nem érzett, s a veszély emléke, mellytöl kedvesét féltette, rögtön visszaadd teljes eszméletét; környezőitől a hölgyek után tudakozódott, kik öt azok állapotáról barátságos szóval nyugtaták meg... Bizonyos neme a büszkeségnek szállta meg lelkét, mintha szégyelnie kellene, hogy itt helyben vesztegel, s tán a megszabadítottak hálanyilatkozatit, környezőinek magasztalásait várja; kivonta karját az öt gyámolitók karjaiból, s lábainak ép erejét érezvén, gyorsan tovább állott... két perez alatt eltűnt a csoportbul, melly a hintót bámészkodva környező.Azonban Andor nem maradt sértés nélkül, mint ezt maga képzelő; feje hátsó részén nagy sebet kapott, mellyböl sűrűn fakadó vér csurgóit nyakán alá. Alig haladt pár száz lépésnyire egy mellékutczában, midőn testét hirtelen fagylaló hideg futá végig, tagjait remegni érezte, s térde megtörni készült alatta.... Egy kapuhoz támaszkodott, fejét tompa fájdalom fogta el, szédelegni kezde. Úgy tetszett neki, mintha ismét sűrű embercsoport közt volna, mintha az emberi ala-kok lassankint angyalarczokká dicsőülnének, s őt édes csengésű hymnuszszal üdvözölnék;... egy arczot látott, az angyalfök közül előtűnni, magához közeledni s édes mosolylyal szép dalt zengeni fülébe; az arcz egy bájos alak felett tündökölt, feléje mind inkább közeledve, s ö karjait akarta üdvözletére terjeszteni, midőn a kapu előtt, hol álla, segély nélkül összerogyott.

Az elközelgett alkony sötét fátyollal boritá az utczákat, mellyet kisvárosokban lámpafénynyel nem nagyon sietnek felvilágitani Andor már jó ideje hevert a hideg kövezeten... Több ember ment el mellette. Egy pár úri hölgy aljas korhelynek nevezé öt, ki eszméletét annyira eláztatá, hogy most botrányul a földön kénytelen hente-regni. .. Egy finom uracs, ki a ház kapuján kilépett , orrfintorgatva taszitá meg lábával útjában Jleghasonlott kedély. I. álló kinyúlt karját, s egy finom fhorgadalmu szóval tovább állott... Egy komor arczu nevelő ment arra tanitványival, megállító a nagy reményű urfiakat, s mint orvos a ritkábban előforduló kórt, használni akarván a kedvező alkalmat, hoszszu leczkét tarta a mértéktelen kicsapongás rdt következési felett... Egy festő mintavonásokat lesett el a szenvedőnek arczárói, mellyet egy részeg ember képében nem sokára felhasznála, s képe, mint természethű felfogás, boldog boldogtalan által dicsöitteték... Egy versgyártó szúrós epigrammot gondolt ki mellette haladtában... Egy városi tisztviselő végre, ki a rendetlenség, vé-rengző részeg korhelyek ellen égy pár oda gyűlt suhancznak csípős észrevételeket mondott, féltévé magában, miszerint a legközelbi két—három év alatt egy javaslatot szerkesztend, a városi rendőrséget illetőt, mellyet az aztán következő legközelbi két—három év folytában illő helyen elő is fog terjeszteni, hogy, ha inég aztán néhány legközelbi év következik, a jó rendőrség sürgetés ügye felett tanácskozzanak. ... S ki hinné, hogy mind ezen emberek közül legemberszeretöbben még azon erre sétáló hírlapi tudósitó gondolkozott , ki egyenest a városházra ment rendeléstesz közölni, hogy az utczai csavargó börtönbe vitessék?... S a bátorlelkü férfi, ki más emberek mentésére önéletét kész volt koczkáztatni, ott feküdt az utcza hideg kövezetén, minden gúnynévvel bőven elárasztva a nélkül, hogy ember találkozott volna, ki öt segélylyel gyámolitsa, melly mégis sokkalta kevesebb fáradságba kerülendett, mint minőnek ő lön áldozata!

Végre egy magányos férfi közeledett feléje, ki a gyámol nélkül hagyottat megszánván, részvéttel állott meg mellette; lehajlott hozzá, megvizsgálta tetemeit, megtapintá üterét, s azután szó nélkül a házba ment, honnét rövid perez múlva gyújtott lámpával és viztelt edénynyel tért vissza. Az élesztő fris viz magához térité az áléit férfit... Most lámpáját vette elő az idegen, s vele ápoltjának arczára világított. . . mintha kigyó mart volna kebelébe, komor vonásai rémletes kifejezést öltének; Andor bágyadt testét, mellyet gyámolitva tartott bal karjával, gyorsan elbocsátá, melly gyöngeségében a leroskadástól csak a támaszul szolgáló fal által ovatott meg... „Jól látok-e, vagy ördögi csel kápráztatja szemeimet?” szólt félig magában az idegen, s benső kedvteléssel nézte, mint roskadoznak össze bágyadság miatt Andor reszkető tagjai, midőn ébredező eszmélettel kezeit kinyujtá s kísérletet tön, előre lépni. „Jer- ue! mennyem angyala!” sóhajtott Andor töredezett hangon, „haljak meg, hiszen megmentettelek !u

Az idegen e lázas szavakat meglepetve s nagy figyelemmel hallgatta. „Hahaha!“ felkaczagott, „tehát nem fogott átkom e vétkes kebelen, s a szív benne merészel tán új szerelemnek megnyílni? leány neve, tán boldogító kedvesé, szállja meg e csábos ajkakat ?. . Anyag lesz ez nekem, mellyböl lélekölö mérget készítek számodra!

A házból két férfi-cseléd lépett ki, kik kíváncsian tudakolódtak a lassan ébredezönek kiléte iránt. Az idegen férfi pénzt vett elő zsebéből, a cselédeknek nyujtá s szigorú hangon parancsot adott, hogy Valday Andor urat vigyék minél előbb lakására.

A cselédek engedelmeskedtek. Az idegen, zajos indulattól izgatva, gyorsított lépésekkel sietett tovább.

XXIV.

Másnap elégült vidám arczczal lépett ki az orvos Andor szobájából, hol őt bő karos-székben nyugodni hagyá. Az előcsarnokban egy zömök testalkatú élénk ifjú állott eléje; kérő tekintettel és lelkében olly részvéttel, mellyet gazdag urak még annál jobban fizetett cselédtől is ritkán képesek megvásárolni, intéze kérdést az orvoshoz ura állapota iránt.

„Semmi baj, de legkisebb sem szólt hozzá az orvos nyugtatólag, „ma még egy kis láza lesz, holnap és holnapután fejét bekötve hordja, s azután szabadon járhat

A fiatal szolga forró hálával ragadá meg az orvos kezét -és vitte ájtatosan ajakihoz: „Köszönöm , köszönöm mondá szívből eredt szavakkal , mintha szeretett gazdája halálos veszélyből menekült volna az orvos segélye által.

„Jó lesz kissé nyugodni, álomba szenderülnie,“ szólt tovább az orvos; „vedd hasznát hangszerednek, jámbor cseléd; suttogó zene álmát siettetni s édesítni fogja... De hangot se azon keserves ábrándokbul, mellyekkel hegedűdet leginkább kínozni szereled! Kedélye háborodva van, csöndes andalgó dal legkönnyebben csillapíthatja

A szolga nagy gyorsasággal vett elő egy hegedűt az asztalon fekvő tokbul. „Ah, uram szólt az orvoshoz, „királyok nem adhatnak dúsabb fizetést zenéért, mint jutalmam, ha uramnak kedveskedhetem

„Jó Gazsi mondá szerető részvéttel az orvos , s a szolgának karját szorította.

Kedélyes és vidámitő lassú dalt kezdett Gazsi hegedűjén játszani, mellynek hangjai édesen csiklandozák a beteg Andor idegéit, kinek azonban mind teste, mind lelke lázát nem egyedül a fejseb okozá. Kevés perez múlva egy koros nö, polgárias szűk öltözetben, nyitá be az előcsarnok ajtaját.

„Csöndesen!” suttogá a szolga a belépő elé, „uram nyugszik!”

„Szólanom kellene vele ,” szólt a belépett nö.

„A világért sem! nyugalmát nem szabad háborítani. Meg nem engedem!” közbeszólt hevesen a fiú, s elállta az ajtót ura szobájához, mintha anö erőszakos betolakodásától félne.

A nő haragos szemekkel mérte a szigorú hangú hfl cselédet „A nyomorult czigány porond! szólt felig magában büszke sértődéssel, „milly hangot merészel hallatni becsületes nő ellenében ! Ez önbiztatás által magát feltüzelvén, hangosabban és gunynyal szólt tovább: „Már pedig ha kegyességed megengedi, beszédem nagyon sürgetős.

„S ha még annál sürgetösebb volna is , e küszöbön át nem lép senki!” folytatá a szolga féltő szeretettel.

Andor meghalló a szóváltást és szolgáját bekiáltotta. „E perczben, uram!” visszaszólt a hű szolga, „csak egy kis végezni valóm van.”

„Ismer-e engem?” szólt hozzá hangosan az asszony.„Ismerem, Mártha asszony felelt a szolga, „kegyed Szelődyéknél gazdasszony? S ezzel lábát, mellyet már a küszöbre tett, visszavonta. „És kegyed, asszonyom, ismeri-e az ördögöt ?a

Az öreg asszony visszalépett és szemeit csodálkozva elmereszté.

„Azt kérdem,“ folytatá Gazsi, hozzá lépve, „ismeri-e az ördögöt ?”

„Uram ments meg, hogy valaha ismerjem !a szólt áhilattal az asszony és keresztet vetett.

„Mert ha nem ismeri szólt hevesen Gazsi, „én vele megismertetem. Ott az ablakon juthatni hozzá; de rajta fővel megy kifelé mind az, ki uramhoz háborgatólag tolakodik, mikor az orvos neki csöndét és nyugalmat parancsolt

„Gazsi hangzott újra Andor szobájából.

„Itt vagyok, uram felelt a szolga s ura elé lépett, Szelödyék tisztes gazdasszonyát nagy boszuságban hagyván az előcsarnokban, ki azonban a fiú fenyegetésétől inkább félt, semhogy vele daczolni merészeljen. Jobbnak tartá az ajtón, merre jött, kihátrálnL

„Ki van az előszobában kérdé Andor a szolgát , miután körűié dolgait végezé.

„Egy tolakodó asszony válaszolt neheztelve Gazsi, „ki uramat erővel háborgatni akarja?

„Honnan jő ?“

„Szelödyéktöl.” .

Andor szemébe élénk tűz szőkéit. „Bocsásd be tüstint!” szólt hévvel szolgájához, „szólni akarok vele„

Gazsi most szintolly szívességgel küldé be az asszonyt ura szobájába, a milly makacsul utalta vissza imént a küszöbtől. Andor örvendve fogadá a nőt, kit a szeretett Jerne közeléből hallott érkezni , s gyorsan intézte a részvevő kérdéseket hozzá, váljon nem érte-e veszély Jemét vagy anyját, mikre a nő nyugtatólag felelt, miután néhány neheztelő szót bocsáta előre a czigány cseléd kevélysége felett.

„Tűrje békén, Mártha asszony szólt engesztelöleg Andor, „irántami hűsége buzgalmában tévé, mert az orvos nyugodnom rendelé.”

Mártha asszony hosszas csevegésbe merült, mellyet bárki másnak végig hallgatni felette unalmas leende, mellynek azonban Andor minden hangját szomju füllel szívta lelke mélyére. „Hogy kérdezte-e a jó kisasszony? kérdi téns uram csevegé többi közt Mártha. „Uramfija! de ki unszolására vagyok itt, ha nem egyedül az övére ?”

„Hogyan? ő küldte volna?” kérdé örömmel Andor.

„Uramfija!” sóhajtott ujlag Mártha, „hiszen nem is kellene mindent elbeszélnem; de mikor az a

... hü szolga az embert úgy felboszantja! Hogy kérdezte-e? De én kérdem: érdemli-e téns ujjam azon aggódást és búgondot, mellyel iránta drágá kisasszonyom.... ? Azaz hogy megérdemli biz azt; de soha férfi leánynak szivébe úgy nem fúrta még magát... Mit is mondok! hiszen megparancsolta, hogy anyja nevében tudakozzam téns uram álla— potját, mintha ő egészen kimaradna a játékból... Oh, a kedves picziny kisasszonyom! De van-e anynyi ujjam lábamon és kezemen összevéve, a hányszor ma hozzám jött, és mindig küldött, és mindig sóhajtott, és meg is haragudott, hogy olly rest , vagyok a mozgásra, meg ismét megdicsért, mert nálam gyorsabb asszony nincs Bihar vármegyében. .. Na de illy ragaszkodást látni!”

Mártha szava hirtelen elakadt. „Mondom, uram- fija! hogy nem is kellene annyit beszélnem; de mikor Jerne kisasszony is épen illy lángoló arczczal, illy élénk szemekkel szóla hozzám, mint a téns uram... Oh, te szerelmetes kis SZÍV abban a szép kisasszonyban!.. .”

És így pergett Mártha nyelve szünet nélküb, miközben ismételve meg-megszakasztá saját beszédét, mert uramfija! neki nem is kellene annyit beszélnie.

... Ki ne nézné el a csevegő agg nőnek, ha egészen odaadó részvéttel látja a szív első mozgalmait a leánynál, kit csecsemő-korától fogva dajkául ápola?... És Andor szíve fönrepesett öröm és kéj között, midőn értesült, hogy a leánytól, ki lelkének eszményképe, szerettetik.—Mártha azonban mégis többet átlátott együgyüségében, semhogy Andor szükségesnek nem tartotta volna, őt valamivel kevesebb csevegésre figyelmeztetni, melly figyelmeztetésen azonban Mártha nem kis mértékben megütközött, „mert hiszen igy fejező be hosszú bucsuzgatását, miközben Andornak minden kitelhető gondot, fejére irósvajas keserű laput, útifüvet, rózsavizet, füstölt sót és bibliából szakított leveleket ajánlgatott, „mert hiszen, uramfija! sokat beszélek-e én? és ha beszélnék is, az embernek benőtt már feje lágya, s tudja, a sok pletyka nép közt kivel lehet egy jó szót szólani.“

Az érzelem Andor keblében mély volt, szíve legbensőbbjét elfoglaló. Az orvostul aján? lőtt nyugalom helyett ébren virasztá az éj nagy részét, s hajnali álma után úgy érzé mégis, hogy soha a kimehetésre több erő nem volt tagjaiban, mint épen ma; a hü szolgának teljes ereje megfeszítésébe került, hogy őt a következő két nap szobáiban tarthassa.

„De mi lélt ma téged, Jerne, hogy olly nyugtalan vagy, olly aggodalmas és busongó, mintha vész előérzetével küzdenél?“ kérdezte leányát Szelödyné, a gömbölyű állra illesztett kezével a szép szüzföt mosolygó arcza felé emelvén.

„Semmi, anyám válaszolt Jerne, szórakozottan és nyugtalanul tekinte ki az ablakon, váljon Márthat visszaérkezni nem látja-e? S darab ideig ismét néma csönd uralkodott az anya s leánya közt.

„Jerne, ma nevezetes napod van szakasztá meg Szelfidyné a hallgatást.

„Igen, kedves anyám válaszolt Jerne szeretettel, „Isten tegnap veszedelmünkben jó szaba ditót külde, s térdeimen mondék neki hálát értté

„Bohó “ folytatá mosolyogva az anya, „igaz, hogy mind az nevezetes nap, mellyen Isten kegyét felettünk különösen tapasztaljuk. De nem ezt értem. Uványi Lőrincz, a főbíró, kezedet kérte tőlem r s bírja egyezésemet. Közösen tisztelt derék férfiul Ma látogatásodra ígérkezett, hogy egyezésemhez igen szavadat is bírja... Mint fogja öt ez boldogítani! Olly forró hévvel szeret... De mit jelentsen e köny szemeidben?

Jerne szemei könynyel teltek meg, s arczát olly esdö-búsan emelte anyjához, mellynek értelmét Szelödyné csak azért nem találtaki, mert leánya szíve állapotjáról mit sem tudott; különben pedig a gazdag és csinos külsejű férfi által nem csak anyai ízlése volt egészen kielégítve, de azt is hitte, hogy leányának e választás ellen legkisebb kifogása sem lesz. E hit nála annál biztosabban állott, mert Ilványi Lörincz és Jerne egykori összekelendése a szülék közt már régi egyezés utján kicsinált dolog volt, mellyről Jerne előtt is sokkal többször és nyíltabb szó váltatott, semhogy őt az anya eziránt egészen tisztában és a választással teljesen megelégedőnek ne tartsa. Jerne közönyösen tűrte maga körül az udvarlót, kivel Pesten, hol nevelőben volt, még három év előtt ismerkedett meg, s mézes beszédeit szokott szóvirányokul hallgató, melly békés türelemre a szerelmes Ilványi kész volt fellegvárakat építni, bízván az időben, hogy a szende leány mind eddig fagyosnak látszó keble majdan hőbb lángra gyuland iránta, ha az elhatárzó idő közeledtével körülveszi őt szerelmi ostromával. ... Ha azon időtül fogva, mióta Szelődyék fürdői utjokbul haza jöttek, elfoglaltsága a harmadik megyéből Jerne közelébe jőni gyakrabban engedi a főbírót, csalódását világosan átlátta volna.

Hintó robogott a ház elé. Szelődyné megismerő Ilványi Lőrinczet s fogadására a terembe sietett. ... Ugyanez időben Jerne a gazdasszonytlátta megérkezni, s hátulsó ajtón gyorsan kiszökelt, hogy küldetése eredményéről hirt hallhasson.

Mártha szintolly csevegő volt itt is, mint Andor látogatásán, s szavai szerint Valday Andornak minden baját csak lángoló szerelem okozza. .. Soha agg nőnél jobb teremtést szerelmi hirhordásra!... Jernét a pillanat szorultsága gyors határzatra unszold; szíve tiszta érzelmeit tartalék nélkül kiönté egykori dajkája keblébe, s hallgatását nyájas kérelmivel vásárlá meg, mellyröl az asszonynak irántai meleg ragaszkodása biztositóttá.... Nyugodtan lépett a terembe.

XXV.

Ilványi Lőrinczczel már volt alkalmunk ismeretséget kötni. Akkoriban nem nagy becsületet vívott ugyan ki magának előttünk: azonban midőn őt most újólag bemutatjuk olvasóinknak, meg kell róla mondanunk, hogy első ismerkedésünk óta nem csak években haladt elő, hanem tökélyben és érdemben is! E tökély és ez érdem egy szép — birlokbul áll, mellyet legközelebb egy gyermektelenül elhunyt nagynénje után Bihar megyében öröklött, mi öt rá bírta, hogy állandó lakását is e megyébe tegye által, hol az említett tökély ésx érdem méltó elismeréséül tiszteletbeli főbírónak neveztetett ki. Minthogy azonban ez alkalommal tán bővebben lesz dolgunk vele , nem lesz felesleges öt az olvasóval néhány vonásban megismertetni. Ilványi Lőrincz tökéletes hőséggel megfelelt azon eszmének, mellyet e szóval: ,uracs ,arszlán,,gavallér szoktunk kifejezni, bírta a hibákat és balitéleteket egész seregestül, s egyszersmind azon kevés jó tulajdonokat is, mit ez elnevezés értelmébe fektetünk. Értelmi köre nem járt túl a mindennapi élet megszokott korlátain, lelkülete távul volt a föllengéstöl, a magasztos túl; azonban meglehetősen megtartó súly egyénét, mielőtt a köznapiba vagy épen aljasba sülyedt volna; szíve sokak által igen jónak mondatott, mert a cselekvőség ereje sokkal csekélyebb volt benne, semhogy valakinek ártott vagy árthatott volna; azonban hol a ,jó szív czímzetét tettel kelle érdemelni, ott ő hátra maradt, mert e tekintetben mind eddig de csak legkisebb hálára sem kötelezett le a világon senkit, kivevén ama fürge tagjárásu szabót , kit divatöltönyei készítésével egy maga képes lett volna foglalatoskodtatni s becsületesen kitartani. S e szabó gondosságának, és saját vonzalmának a tisztaság és csín iránt, lehete tulajdonítani, hogy Ilványi Lőrincz soha meg nem jelent lakán kívül a nélkül, hogy róla a köz szójárást el nem lehetett volna mondani: úgy néz ki, mintha skatulyából vették volna elő. Magaviseleté asszonyosan lágy, beszéde az émelygésig édeskés volt, s szólása közben arczulatán meg nem szűnő mosoly lengett, mellyet saját nemes önsége legjelesebb tulajdonául nagy becsben tartott , s mellyért öt agg nénék a legszeretétre- méltóbb férfinak mondák, de mellytöl némi csömörrel fordult el a magasabb önérzetü férfikebel, s mellynek nehezen sükerült volna női szívet melegebb vonzalomra kötni le maga iránt; e tulajdonsága forgott bizonyosan barátjai egyikének is szeme előtt, ki róla egykor azon megjegyzést tévé: hogy neki nem nehéz női szívet rövid perezre meghódítani, de tartós vagy épen szenvedélyes szerelemre bírnia lehetlen... Volt mégis egy tulajdon Lőrinczben, mellynél fogva becsületet vívott ki magának mind azok előtt, kik öt e részben ismerék: a piperöczködés, a divat- bábkodás ezen tarka czafrangai közt keblét né- melly tekintetben lovagias érzelem hevité; becsületének a világ előtt olly nemű érintését, mely- lyet foltnak vagy épen mocsoknak lehetett volna nevezni, meg nem szenvedő, s két elég bátorsággal kiküzdött párviadal, mellyek mindkette- jéből egyébiránt ö viselé karján és mellén az emlékbélyeget, tanúságot tehet, hogy e lovagiasság komoly lélek-sajátsága volt. A becsület ama más és valódiabb neméről, mellyet a nemes lélek nem a világ kedvéért, hanem önmagáért táplál, melly mindig kész a külsörül lemondani, míg annál szentebb buzgalommal őrködik a benső szeplötlenség felett, erről Ilványinak arszlánosan homályos képzetei voltak.

E férfiú a terembe lépő Jernét halmazával fogadta a bókok közt elhintett szóvirányoknak, hízelgő mondatoknak; valami nevetséges lágyság volt magaviseletében, midőn az anyja mellett pamlaghelyel foglaló leány kezét tulgyöngéd bibelődéssel ajakihoz vivé, rája szellőkönnyed csókot lehelt, s epedő tekintetét feléje irányozta. Jerhének Andor emléke tűnt föl elméjében, s akaratlan összehasonlítással kérdezé önbelsejét: váljon kitelnék-e e férfitól, hogy életét vesse eltipró veszély elébe azért, a kit szeret? Szelödyné azonban Lőrincz minden mozdulatát módfelett kedvesnek találta, s leánya békén tűrő magaviseletét látván, úgy hívé, tökéletesen idején van, őket, az egymás közti gyöngéd intézkedések megtétele végett, magukra hagyni.

Lőrincz legkevesbbé sem késett, hasznát venni a nyitott kedvező alkalomnak; az ő szíve nem azon erélyesebb rostokbul volt alkotva, mellyben az ember ösztönszerü vágyai nemesebb érzelemmé magasulnak; de élénk képzelö-ereje elhitető vele, hogy szeret, elhiteté, hogy e szerelem mély, életboldogságába vágó, mellynek viszonzása nélkül — ah! — gondolá — feldúlva r semmisítve vannak üdvei... Más embert az érzelem tanít, keble kitárására helyes értelmű szókat keresni; öt a szók taniták meg, beképzelni magába az érzelmet, mellyet jelentenek. S ez önerötetésében annyira ment, hogy könyek tolultak a legközelebb múlt napok alatt néha szemeibe , ha elgondold, milly kimondhatlan menynyei a boldogság ,. melly rája Jerne karjain várakozik; és sóhajok dagaszták keblét,” ha képzelt üdvének netaláni elvesztése fordult meg elméjében.

S e sóhajoknak, a keserű kényekkel egyetemben, most hasznát vehete!... A pamlag előtti asztalon egy divatlap néhány legújabb számai hevertek; ezek egyikében egy szerelmesen ömlengö versezet volt „Jernéhezu I — i Lőrincz aláírással. Lelke szűk köréhez képest Lőrincz nem vélt a leánynak, kinek szerelmét megnyerni törekvők, valami meginditóbbat mondhatni, mint finom érintéssel figyelmeztetni öt, miszerint e vers költésére lánglobogós szerelmi lelkesülése által ragadtatott... E nyilatkozat gyönge gúnymosolyt idézett a megénekelt ideál ajkaira. „Igen, Jerne felszólala ünnepélyes hangon Lőrincz.

„kegyed e szív mindenható ideálja!“ És e szavakra az iménti szellökönnyedségü csókot ismételte kézfejére. „De nálam a szív forró szerelme nem költemény; szent való az, melly örök tűz kint táplálni fogja és emésztenie szívet jótékonyan kínzó lángjaival; szent való, mellyet bírnom kell, vagy ha bírása megtagadtatik, e lábak előtt térdelve nyögdelem ki végperczét életemnek! Hol a szóböséget eszélyes számítás, vagy a körülmények kényszerítése szükségessé nem teszik, hinni lehet ama közmondatnak szűk érzemény legáradozóbb beszéddel kisértetik... És Jerne látta ezt; a szerelem, mellynek lángjai lobogtak keblében, élesité elméjét, s tiszta fényben állitá elé, hogy az előtte elszavalt hangok festett kép, erötetett máz... De ha való lett volna is? Szíve máshoz többé nem hajolhatott. A tiszta keblű szúz rövid szóban őszintén nyilatkozott. „Tudom”, úgymond végszavaiban, „hogy bennünket szülei egyezés rég egymásnak szánt; és hogy soha nem volt akaratom, e szülei kívánságnak ellenmunkálni, tanukul hívom fel azon lefolyt napokat, mellyekben a szívemhez vezető utak minden korlátáit felnyitám ön előtt... Ön bejutni e szívbe nem bírt; tán sorsom intézkedése rendezte úgy... Most, uram, s vegye ön baráti vonzalmam tanúságául e vallomást most

már késő! S ba magamviselete valaha tán biztatóbb reményekre tüzelte önt, mellyeknekmegfelelni képes nem vagyok, barátságától bocsánatot várok... Ön férfi!" tévé hozzá jelentékenyen, midőn Lőrincz elsápuló arczából szavainak rája nézve leverő hatását tapasztalá.

„Én férfi vagyok!" zúgott vissza Lőrincz kebelében, s ki a keresett szerelem veszteségét, ha agyát képzelő-ereje túl nem csigázza, könnyen elviselendő, halálosan sújtott rajta sebet hiúsága, midőn Jerne szavaiból kivehető, hogy a kért szerelmet olly szív tagadja meg tőle, melly már mást fogadott életbarátul szentélyébe... Vi-lágismerete s azon tapasztalás, mellyel nőszívek körül — ha nem nagy mértékben is — bírt, könynyen megtanitá, hogy itt a további esdés sükertelen sopánkodásul veszend el, mert érzőbb szívek idegen szerelemre csak kiélvezős után csábithatók. „És .. . és azon boldognak neve ?" kérdező, önfeledésében az Üledéken tulragadtatva, miközben égő szemekkel, sápadt arczczal és hullámzó kebellel hanyatlott vissza szőkére.

„Uram!“ szólt Jerne szemrehányólag... . „Nemde barátokul válunk el?"

„Hahaha!" felkaczakott gúnyos boszúsan Lőrincz , kinek szivében most bebizonyult, hogy lángolni nagyon is tud, de a boszu kínlángjaival, miket benne visszautasittatási szégyene gyújtott fel... További szó nélkül lépett a szomszéd szobába.

Jerne nyugodtan állott önlelkismerete előtt, melly neki vallá, hogy iránta méltó nehezteléssel sem anyja, sem Lőrincz nem viseltethetik; ennek igény-ébresztő reményt soha nem nyújtott, amazt nem csalá meg hallgatagságával, mert hogy szeretett férfi keblében viszonzott szerelem ég iránta, ezt csak legújabban tudhatá megMártha híradásaiból.

Ilványi Lőrincz eléggé tudta magát mérsékelni, hogy az anya előtt visszautasittatása okáról szót sem szóla; csak röviden, ámbár izgatott kedélylyel, értesité öt, hogy a szerelmi boldogság felől táplált remények elenyésztek... Az anya iránt ragaszkodással, Jerne iránt vegyes érzetével a neheztelésnek és vonzalomnak, s a nem ismert boldogított iránt heves boszűval szivében, vette a háztól kevés szavú búcsúját..

Szelödyné a leggyöngédebben szerető anya volt. A jelen viszonyok közt példáját követé ama régi bölcsnek, ki soha tetthez nem fogott, míg kedélyét indulat izgatá; Jerne iránt egy pár napig szótalan maradt, nem boszuból vagy hidegségből, de mert nem akarta a fenforgott viszonyt szóba hozni, míg keble csalatott reményeinek keserítő hullámzata nem csillapul.

XXVI.

Térjünk vissza egy férfiúhoz, kit négy év előtt sújtó csapások közepett hagyánk el, ki a szomorú eseményeknek, mellyek körűié életet dúltak, boldogságot tiportak szét, egyedüli emlékoszlopául maradt a gyásztörténet színhelyén. Regényünk e lapjait újra festői tükrévé kell tennünk e férfiúnak, mert kiállott szenvedései sokkal pusztitóbb jeleket hagyának arczán és alakzatán , semhogy a rég nem látott könnyen fölismerhető volna.

Magányosan találjuk Bojtorát egy szép nyárutói alkonyon szobájában; termetén egykor férfias erő s méltóság honolt, most e termet meggörnyedve van s csüggeteg búgond terhe alatt aszni látszik; arcza fenségteljes kifejezését néhány széles redő szántá fel; homlokán ború ül; szemeinek egykor parancsoló villáma most mélyen sötét összpontosított tüzzé változott, mintha az agyban uralkodó egyetlen gondolatnak volna búsjóslatu magyarázója... És ez egyetlen gondolat volt, melly a míg hősi testalkatán illy pusztításokat vitt véghez, egy maga épen és teljes élénkségében maradt mind e korig: számadásra vonni a férfiút, ki atyai boldogságát és egy nőnek, leányának, életüdvét megmérgezé, ki miatt e leány kiválasztott vőlegénye, az atyai érzéssel szeretett György, halál martaléka lett. Örült-e valaha fukar zsugori a talált kincsnek úgy, mint a harangozó örvendett, midőn Andort feltalálta, kit ő folyvást távol honokban vélt kalandozni, kerülve a ráesküdött boszut, melly alul őt ez érezkeblű férfi halálos ágyán sem leende hajlandó föl-menteni?.. És boldogabbnak érzené-e magát a diadalt ünneplő hős, honmentő csata után, mint Bojtora, ha keble egyetlen forró vágya a rég űzött czélt elérendé ?...

Tekla, kinek láthatása egykor e lángszeretetü atya minden napját ünneppé tévé, e hosszú négy évet távul töltötte a szülei háztól, s Bojtora, miután keresetére a sükertelen utat megtevé, csilla pitá szíve vágyait utána, s bár forró atyai indulata meg nem hült a leány iránt, de érzé, hogy jelenléte keserítené életét; ez okbul miután hollétét megtudá is, távúiban hagyta őt magától, így könnyebben viselhetvén saját izzó szíve szemrehányásait, hogy még nem állott boszut értté.

Midőn Tekla az atyai háztól megtört szívvel czél nélkül távozott, napokig ment, merre út vagy tört ösvény vezelé, a nélkül, hogy valahol

megállapodni szándéka lett volna, csak egy űző vágygyal szivében, hogy szülőföldétől minél távulabbra szakadjon. Izgatott vére csak lassan csillapult , és szállt leikébe komolyabb eszmélkedés. a felől, hová rejtőzzék mélyen érzett szégyene elől?... A Tiszához ért. Kétségbesése kedves nyughelynek láttatá vele a koporsót, mellyet egy merész lépéssel a mély folyam fenekén találhat; . .. órákig álldogált a part felett határozatlanul. Itt találták öt arra menő utasok, kikben a leány magaviseleté sajnálkozást és féltő gyanút ébresztő. Erővel vivék magukkal Szolnokig... Az emberek közé jutás, a nyomasztó tudakolás sorsa s czélja iránt, fölébreszték benne a szükség érzetét, hogy jövendője felett, bármiképen, határoznia kell. Aggódásában megnevező atyjának egy közel rokonát , ki Szolnokban lakott, s a gondos háznép a nevezettnek azonnal hirt vitt a leány felöl. Bálint, a harangozó unokatestvére, egy szintolly jószívű , mint becsületes árendás, kinek lelke nem mindennapi kivételkép a tulfelvilágosodással nem igen vádolható vidéki városban is ment maradt némelly előítélettől, azonnal eljött a rokonnő után s őt magával vivé, és házában szívesen fogadta. Lakhelye kívül volt a városon, egy terjedelmes szántóföldekkel körülvettés az élet minden szükségeseiben bővelkedő tanya. Teklanakennél alkalmasabb nyughelyei keresve sem lehetett volna találnia, hol, távul a kutató kiváncsi nép rágalmaitól, keble égető szégyenével könnyebben megkezdhetett, múltjának dúlt re-ményei felett könnyebben megnyugodhatott. Innét küldé, jószivü nagybátyja közbejárására, az első levelet atyjához, mellyet szíves válasz jutalmazott , melly Vele György gyászos kimultát és Andor esetét tudatá, kinek egy utóbbi levélben elutazása is értésére esett. Megszakadt ezzel a végső remény, melly ohajtottabb végeredmény iránt tán még vala keblében, s atyjának is jóváhagyó engedelmét bírván, e háznép rokonkörében megQtthonosult, kedélye lecsillapult, mellybe utóbb az anyai örömök némi életkedvet is oltának.

Azon nap, mellyen Bojtora Valday Andorral találkozott, vett egy levelet leányától, melly bár nem keltett olly szomorúságot keblében, minővel a sorok írva voltak, de atyai szivét még sem hagyá érintetlenül. Az anyai kebel kesergő pana-szaival adá neki tudtul Tekla, hogy egyetlen örömét, vigaszát, három éves fiját elvesztette, kitől öt nem halál fosztá meg; rósz emberek ragadák el ormartalékul már egy hónap előtt, s eddigi gondos utánajárás által csak azon szomoritó tudomáshoz jutott, hogy öt alkalmasint örökre elvesztette.... A harangozó keble Andor meg-találása óta új életre ébredt. Másnap levelet ira leányához, melly neki az atyai kivánatot vivé, azonnal hozzá visszasietni.

Tekla engedelmeskedett. Elválása a megszokott háznéptöl, a jó rokoftok kóréból, kevesebb küzdelmébe került szivének, mióta minden helyet, hol azelőtt szeretett gyermeke mosolyát és ölelésit élvezjeté, üresnek talált. Annál megrázóbb volt az uj találkozás!... Oh, milly mély tengere a leélt búnak feküdt e találkozás és azon napok közt, mellyekben a büszke atya a szeretett leánynak tiszta s őszinte mosolyát élvezhető! mellyekben szívók közt föltétien szeretet, szívökben szép jövő rózsás reményei honoltak, s az atyának és leánynak legnagyobb aggályt csak az okozott, ha a szerető jegyes, ki még akkor mindkettejök szivét bírta, fél órával későbben érkezett békés családi körükbe, hol rája barátság és szerelem, gond ellen vigasz és a házi örömök illető fele része várakozott. „Sírba szálltak életem reményei !u szólt megérkezett leányához az atya, miután öt — bár búsan és könycseppel szemében — dobogó keblére kulcsoló, s látása feletti örömének szavakat adott, „s a kevély öröm helyett, mellyel kiszámított jövőd tölté szívemet, virágtól fosztott kóróját szorítom keblemhez életem legfőbb vágyainak; de —“ és a harangozó lángoló szemekkel lépett hátra leánya mellől, s öklét felrázva szavalá: „de a boszu órája, mellyben a gondtalan uracstól számot veszek eltiport életörömeinkért, a boszu rég óhajtott órája közéig, s mától fogva ez élvezet előöröme sugározzon kedvet arczainkra!"

„Atyám!" szólt Tekla csillapítva, kérő hangon, s a harangozó nyakába borult ésjnég most is szép fejét a fendobogó kebelre hajlá. „Atyám nem lehet-e a múltakat felejteni?"

Bojtora visszapattant; leánya csudálkozás és harag szikráit látta atyja szemeiben. Teklát kézen fogá s az egyik ablakhoz vezette: „Látod-e azon tornyot, leányom ?" kérdé tőle szemrehányó hangon; „négy év óta mindennap járom lépcsőit, kötelességimet folyvást magam végzem benne; és mindennap megüjitom egykori eskümet, hogy felejteni soha nem fogok!" Tekla meghatott szívvel tekintett atyja útmutatása szerint; a magasról lefénylö kereszt szemrehányó emlékjelül tűnt fel tekintetének, s György emlékét a szivében érzett búnak első kényével üdvözölte. „Ha majd e gaz urfinak végsőre kondulnak meg e torony harangjai", folytatá szavait Bojtora, „akkor fogom először nyugodt lélekkel elimádkozni: És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek .... és" tevő hozzá jelentékényén, „helyre hozzuk a gonosztettet, mellyet felebarátunk ellen elkövettünk.”

Tekla tagjait hideg borzadály futá végig és egész testében megrázkodott. „Jer , leányom !” szólt az atya s visszavonta Teklát az ablaktól, „testedet az utazás érzékenynyé törte, hős esti lég ártalmadra lehet. Nyugodd ki magad törödöttségedböl.,..; nekem ma még a városban lesz dolgom.”

XXVIII.

Andor az első utat, mellyre, gyógyulása után, lakából távozott, Jerne látogatására tévé. Szelödyné s leánya közt már megtörtént a bizalmas nyilatkozat, mellyben a szerető szív kiönté édes titkát az anyai kebelbe, s ezt a részvétért és rokonszenvért esdő leánynak megnyerni nem hoszszas küzdelembe került. Az anya először ugyan neheztelve hallá Jerne idegenkedését a számára választott jegyestől, s megütközve értesült róla, hogy leánya az ö tudta s egyezése nélkül ajándékozta el szivét, melly tekintetben az anyák igen gondosaknak és messzelátóknak szokják hinni magukat, ámbár többnyire szomorú tanúságául a tévelygő emberi ész gyarlóságának csalódás adja mpg az önhittség jutalmát; ... azonban Valday Andornak sem személye, sem körülményei ellen kifogása nem volt, s így, miután leánya forró ragaszkodását iránta, ömlengő szavaiból átlátta , nem vala ellenére a leány által kiszemelt férfiút az anyailag választott jegyessel cserélni föl. .. E férfiú személyére s körülményeire még egyszer visszatérvén, eszébe jutott ugyan Szelődynének, hogy évek előtt igen kedvezőtlen hírek keringettek bizonyos viszonyrul, melly Andor ésegy harangozó leánya közt fenforgott; de hiszen ki venné rósz névén — így nyugtató magát — a fiatalkor könnyen menthető könnyelmüsködését? kivetné latba a régen múlt önfeledést, midőn az érett férfiú érdemei fontoltatnak? És Jerne ? miért fölverni szivét a tiszta szerelem boldog ábrándaiból ? hiszen füleibe nehezen jutandela rég lefolyt események híre! És Valday Andor a környék leggazdagabb férfija,. . . ennek ; meggondolása volt azon fő körülmény, melly az anyát a személy elleni kifogásokra nézve igen könnyen megnyugtatá.

Andor a házhoz érkezett, és az anyától szíves szavakkal, múltkori tettéért forró hálanyilatkozattal fogadtatott... A két szerető szív közt a szerelem útjai jó előre ki voltak simítva; Andort a bájos hölgymint óhajtott vőlegényt a szemérmes araeláruló pirulással fogadta, mellyre Andor szemei hosszú beszédnél ékesszólóbblag válaszoltak.. . Kevés perez múlva egy kerti lugas virányai forrón mondott és forrón fogadott szerelmi vallomásnak lettek tanúivá . . . Andort boldogsága elkábilá, elrészegitetté; mintha rég keresett ideált talált volna, mellynek elvesztését, léggé foszlását félti, szenvedélyes szíve legközelebbi törekvése lön , meglelt életkincsét ön-szántára minél előbb biztosítani; s a szerető leányvágyai egyezvén hő kívánatéval, még az nap esdeklőleg lépett Andor az anya elé, ki kevés ellenszó után megegyezett, hogy a szeretők harmadnapra eljegyzésüket ünnepeljék.. .

A kitűzött nap estvéjén tündöklő fény árasztó el Szelödyéknél a termeket, s a városban szerte futott híre, hogy Yalday Andor és Szelődy Jerne ülik eljegyzésüket. E napon érkezett meg Tekla az atyai hajlékba.., A harangozó , kit hazulról távozni látónk, egyenest az ünnepély színhelyére iparkodott, s a boszu gondolatit forgatván elméjében, nem egyszer mondá el utküzben önmagához : „Majd hozok egy kis változatosságot mulatságukba !“ melly szavak közben ajkait görcsös mosoly környező s szemei kárörömmel villogának.

Midőn a kapuhoz ért, Gazsival találkozott. A hú szolga arczai örömtül lángolónak, mert urát is örvendeni, boldognak lenni tudta. A harangozó megismerő a czigány fiút, kivel egykor a toronyban olly különös módon találkozott, s kiről tudta, hogy Andor szolgálatában van.

„Örömnapot ültök, öcsém!“ szólító meg a szolgát Bojtora, s megállóit, hogy vele beszédbe eredjen, melly nem annyira kíváncsiságát elégítené ki, mint inkább utat mutatna neki, mit kelljen most — még tökéletesen el nem határozott szándékában — leghelyesbet tennie.

Meghasonlott kedély. I.

„Örömnapot ám, uram!tt válaszolt a szolga vidor kedvvel, „s uram nevében és egésségére magam is szívesen látok akárlut egy pohár borra

„Az öröm szép dolog megjegyzé a harangozó, „csak vigadjatok! Az élet úgyis rövid ... és e rövid pályán is olly hamar köyeti bú az örvendezést tévé előbbi szavaihoz, czélzatos beszédét elmerülten inkább önmagához intézvén.

„Mit morog rövid életről és szomorúságról, öreg?tt kérdé előbbi hetykeséggel a szolga; „ha illyesekröl beszél, tudom én kegyedet hová igazítani , hol hasznát veszik?

„Ugyan hová?u kérdé gúnymosolylyal a harangozó, s mintegy nem is várva feleletre, kezét a kapu kilincsére illeszté.

„Az elutasított szeretőhöz, ki a vasat is megrágná mérgében volt Gazsi válasza, ki, hogy szivéből szeretett urának ezen kitűnő örömnapját illően megülje, kissé sűrűbb poharazás élveinek engedé át magát, mi nyelvét szokottnál pergőbbé tette.

Bojtorát e szavak figyelmessé tevék; olly dolognak vélt nyomára juthatni, mellynek tán hasznát is veheti, s azért színlett egykedvűséggel szóla: „Ugyan ki az az ügyetlen legény, ki búban töri fejét, ha hűtlen leány által elutasitatik ?u

„Kegyedet bizonyosan a szél hajtotta idei” jegyzé meg nevetve a szolga.

„Ficzkó!“ szólt Bojtora emeltebb hangon, becsüld meg magadat.

„Na na , uram !” elméskedett a czigány fiú, „csak ne boszankodjék, nem mondom én, hogy valami gonosz szél szárnyán repült kegyed; de annyi bizonyos, hogy vagy a szerelem édes tavaszi szele hajtotta, melly szerelmes szívből fakadt; vagy a hasztalan epedés fanyar szele, melly szintazon szerelmes szívből eredt; vagy a féltékenység csípős szele, vagy az elcsüggedés lány hős szele, vagy a harag és boszankodás zordon szele, melly mind egy cseppig ugyanazon szerelmes szivből eredt;... és én azt mondom, hogy hordja el a forgó szél mind azt az embert, ki uramnak roszat kíván, és ha mindjárt maga főbíró uram volna is, ki a vármegyében minden szélnek parancsol egész a határszélig. .. Úgy hiszem , érti, mit mondtam ?” fejezte be Gazsi öntetszö hahotával beszédét

„Értem belőle, ficzkó, hogy engedelmeddel mondva czigány legény vagy válaszolt Bojtora, „mert ugyan sok bajod van a széllel. . - De ki legyen tulajdonkép az a boldogtalan, ki urad jegyese miatt e sok szelet csinálja ?“

„Na s ki más, mint Ilványi Lőrincz, a főbíró?” folytatá Gazsi elméskedését, „a kit én mindenek közt legjobban hasonlíthatok a mogyorófához

„Ugyan miért ?“ kérdé Bojtora, ki a szolga csevegését most már igen nagy részvéttel látszott hallgatni.

„Mert a mogyorófa is édes gyümölcsöt terem,tt szólt Gazsi, „a száj számára; de annál keserűbbet , ha hátulsó részűnkre alkalmaztatik

„És a főbíró ?“

„Oh, az ő mosolygása édesebb a fris mogyorónál ; de annál keserűbb mind az, mit háta megett szokott beszélni az embernek ,

„Tehát a főbíró szerette Jerne kisasszonyt?”

„Olly édesen, uram! mint csak valaha férfi leányt szeretett; és az édes szerelemből, mellyel uram jegyesét környékezni akará, most olly keserű gyűlölség támadt szivében jó uram iránt, hogy kész volna őt két kezével megfojtani, akár elől, akár hátul férkezzék hozzá

„Való-e mind ez ?“

„Olly való, minthogy a holdvilágnak szarva van újság előtt és újság után, mellyet hol előre, hol hátra fordit, a mint kergeti azt, vagy megfutamodik tőle, ki neki e szarvakat felraká... Tudom én, a mit tudok “

„Ugyan mit tudsz ?“

„Hármat tudok biz én valóban, igazán és szentül, s a negyediket is megteszem ráadásul. Valóban tudom , hogy llványi Lőrincz ur soha, míg él, de csak egy fél votumot sem ad arra, hogy uramból valaha alispán legyen,ez való; igazán tudom , hogy uram és jegyese forrón szeretik egymást, mint az olvasztott ón, erősen, mint az edzett aczél, és bizonyosan állandón is, mikor nem ül és nem fekszik, ez igaz; szentül tudom , hogy hűvös estve jobb a szobában ülni bor és zene mellett, mint itt ácsorogni az utczaajtóban; azért negyedszer ráadásul azt is tudom, hogy egy perczet sem maradok itt?

„Tehát Isten veled !u szólt Bojtora s menni indult.

„Azt gondoltam , befordul kelmed egy pohár borra a cselédszobába? kiáltautána Gazsi, de a gyorsan távozó nem válaszolt többé szavaira.

Bojtora azon szándékkal jött Szelődyék háza felé, hogy keserű leczkét tartson Andornak eljegyzési ünnepére, melly bizonyosan nem ügy vala agyában előkészítve, hogy általa a jegyesnek szerelmese iránti föltétien ragaszkodása ör egbitessék; elvolt határozva nála, néven nevezni a szerető jegyes előtt a csábitót, megnevezni az áldozatot, melly könnyelműsége gyümölcséül életörömöktül fosztott megtört szintbir;... de a miket hallott, megváltoztatáfc szándékát: útját egyenesen Ilványi Lőrmczhöz vévé.

XXIX.

Miket Ilványi Lőrinczről eddig előadónk, tudja belőlük a nyájas olvasó, hogy lelkületét leginkább két tulajdon jellemző: bizonyos illedéki lovagiasság a világ számára, mellyet egyszersmind jókora büszkeséggel párosított, mig másrészről lelke fenekén aljas hajlamok bírtak tanyát. Az első nevelésének volt eredménye, a második tulajdont a természet oltá belé , s megtörni, kiirtani semmi gondos kéz nem iparkodott; különben ő egyike volt a legkönnyebben sérthető férfiaknak, s az előbbi tulajdonnál fogva azonnal kész, minden képzelt vagy valódi sértést vérig visszatorolni. Midőn hírét vévé, hogy szerelme Valday Andor miatt utasittatott vissza, szenvedélyes lelke egész gy ülőié tét forditá a boldogított vetélytárs ellen. Ma délután komor gondolatok közt járt fel s alá szobájában, miközben mellesleg dolgul megemlíthetjük azt is, hogy a bírói rósz kedvet három igazságos pörlekedőnek kellett ez úttal megkeserülni, s lelkét elutasittatása szégyene égeté. Két ismerőse toppant szobájába s ilványi arczán megszokott édes mosolygása tűnt fel üdvözletül.

„Hahaha !“ kaczagott az egyik, kinek kíméletlen nyers hangja a nem érdekeltnek vérét is képes felzavarni, s kinek egész viseletéből átlehete látni, hogy pusztai gazdaságán a béreseken és gulyásokon kívül alig társalgott más valakivel, kivevén azon pandúrokat, kiket egykor tolvajok és útonállók ellen vezetett, és azon tolvajokat és útonállókat, kiket ama pandúrok társaságában elfogdosott, minthogy fiatalabb éveiben, gazdag úr létére is, a megyénél rendbiztosi hivatalt vi-selt mint nemes őszinteséggel vallá csupa műkedvelői vonzalombul; „hahaha! Lenczi barátom de ugyan fülön fogták ám szerelmedet!”

Lőrincz haraggal fordult el a nem simán enyelgőttil,kinek szavai, épen jelenlegi fölhevültében, rendkívül ingerlőleg hatottak idegeire, s másik vendégéhez fordult, kellőbb és szelidebb beszédet várva tőle... És ez is felnyitá száját, ... ezen rendkívül kövér, nagyfejü, bozontos hajú, nedves szemű, vastag orrú, duzzadt arczu, hosszú fülű, rövid lábszáru, kérges kezű, rekedt hangú, de máskülönben igen tisztességes mezei gazdának arcza e nemű roppant hasadékát tudniillik felnyílni szintolly helyesen mondhatjuk, mint mondjukfelnyílni a két-szárnyas ajtót, az öblös vár kaput; felnyitotta tehát száját e jeles egyén és szóla: „Kosarat kaptál, öcsém! kosarat de millyet! csak úgy kong bele a város!Na

de semmi! Csak van eszed, hogy azért nem búsulsz ? Hiszen vetéseid igen jól állanak és juhod szépen szaporított. Ezen elmés vigasztalás után a széltében hosszában egyiránt tisztelt egyén száját még nagyobbra tátotta; de nem szóra többé hiszen ha a nyíláshoz aránylagos szó jö ki rajta, a falaknak repedezni kellett volna belé, csak ásított.

„Vén hájzsák!” morgá magában a házigazda, s iparkodott vendégeit a szóba vett tárgyról eltéríteni.

„Patvar vigye azt a csavargót !” közbe riadt a műkedvelői biztos, „csudálom, hogy ollyan ember, mint te, nyakát nem tekered aficzkónak; ki nem állhatom a finom embereket !”

„Híres ember lettél, öcsém,“folytatá az öblös szájú, „mindenki rólad beszél a városban.”

„Ugyan mit tudnak beszélni?” kérdé Lőrincz boszusan.

„Hát a czifra manó tudná elmondani?” válaszolt a kérdezett, „ki nevet, ki gúnyol, ki rágalmaz; egyik gyávának mond, másik vállát vonitja s azt mondja, semmi-ember létedre illy szép leányt úgy sem érdemeltél; a harmadik azt vitatja, hogy megérdemlőd biz azt, s épen azért szivéből sajnál

„Sajnál ?“ szólt Lőrincz boszusan, „engem sajnál? Kinek jut eszébe, engem sajnálni, míg segíthetek magamén, vagy legalább megtánczoltathatom ellenségemet ?“

„Tánczoltasd is meg riadt fel a volt biztos harsány hangon.„De tánczoltasd meg ám!ttmorgá utána, nagyot ásítva, a másik vendég...

Egy pár uj látogató érkezett; finom úri emberek, kik, a hol nem kell, mindig készen állanak részvétökrül hangos szóval tenni bizonyságot, a hol pedig segitségökre szükség van, hátul szoknak maradni.... Hosszasan folyt a beszéd a vendégek közt, néha eltérve más tárgyakra is, de mindig ugyanazon egyre járva vissza, mi Lörinczet leginkább boszantá: visszautasított szerelmére. .. Egyszerre Lőrincz elé áll az utóbb érkezett vendégek egyike s kérdező:

„Tehát csakugyan komoly szándékod, vetélytársadat számadásra vonni ?tt

„Életre halálra kiáltott Lőrincz, kit az eddigi beszédek rendkívül fölingereltek.

„Becsülöm nemes szándékodat ,a szólt a vendé g igen úri hangon, „ez férfihoz illő!ez lovagias!... Ha tanácsomat kövptnéd, még ma igen vig mulatságot csinálhatnánk a leendő boldog vőlegénynek , s egyszermind kedves tréfát minmagunk számára

„A dolog több, mint tréfa!“ válaszolt komolyan Lőrincz.

„De mit gondolsz ,tt folytatá az előbbi, „nem szép zavart okozna-e az eljegyzési ünnepélyen, hol téged tán most kaczagnak.... ?tt

„Ördög és pokol!“ riadt fel mérgesen Lőrincz, s lábával indulatosan dobbantott.

„Mondom”, fölvevé amaz megszakasztott szavait , „nem szép zavart okozna-e a tréfa, ha valamelyikünk egy levélkével ott megjelenne, illedelmes kis levélkével Andor számára, mellyben egy kis sétára hivatnék meg holnap reggelre, például a Rhédey-kertbe, vagy az e czélra szinte alkalmas füzesbe? mit mondasz hozzá ?”

Lőrincz a tanácsot helyeslőleg fogadta, ámbár a dolgot sokkal komolyabb haraggal vévé, semhogy kedve legyen, azt mint vendégei mulatságos tréfának tartani.... Azonnal asztalhoz ült és olly szennyező levelet íra néhány sorban Valday Andorhoz, mellynek becstelenitő kifejezéseit csak gyáva szív tűrhette volna békén. A levelet hangosan felolvasá, hogy tartalmának tanúi legyenek, s a bajtársakul választott két uracs azonnal a rendelt helyre sietett vele.... Iványi Lőrincz egyedül maradt.

Valday Andor nem volt az az ember, kit könnyen meg lehessen rettenteni. A levél magányos szobában és titkon adatott át neki. Átolvasta, s mocskait visszaüzené a meggyalázónak... Komolyabb arczczal, homlokán észrevehető merengéssel tért vissza jegyeséhez, ki szerelme minden szívességeivel sem volt képes e gondfelleget elűzni a kedves homlokrul... A búcsuvétel ez est eltelte után az eljegyzett pár közt érzékeny volt és Andor részéről igen ünnepélyes. Szelődyné e magaviseletét könnyen magyarázható szerelmi ellágyulásból gondolá eredni.

Kellemetlenül érezte magát meglepetve - ványi Lőrincz, midőn magánya még azon estve ismét háborítva lön; boszusan tekinte a nyitott ajtófelé.„Mit akar ön ?tt kérdé ingerülten.

„Tekintetes uram! bocsásson meg igen sürgetés dologban jövöku, felelt bátran előre lépve Bojtora, mert ez volt a belépő.

„Lehetlen ... nincs időm ... lehetlen! szólt a házigazda az érkezetthez; „jőjön holnap„Csak néhány szót szólok, főbíró ur !tt folytatá Bojtora nyugodtan beszédét, „s bizonyossá teszem, hogy az egy pár perczet nem fogja sajnálni. A mit mondani fogok, szintúgy érdekli kegyedet, mint engem, mint Valday Andor urat, mint ...“

A főbíró figyelme lekötve lön. .. Bojtorának a sors kedvezni látszott; midőn Gazsi közlékeny beszédeiből a dolgok állását megtudá, azon szándékkal indult Ilványihoz, hogy vele az elutasított és boszut lihegő szerelmessel Andor megbuktatására szövetkezzék; azonban épen akkor érkezett a házhoz, midőn a párbajra hivó uracsok a kapun távoztak; néhány szót halla tőlök, mellyek figyelmét ébresztők, s rövid beszélgetésből , mellybe velők bocsátkozott, értesülve lön a szándéklott párviadalról. Erre ömeszszeható s jól kiszámolt tervet épite, egyszerűt, mint kitűnő értelmi tehetségétől várni lehetett, és ollyat, melly boszujára nézve a végrehajtó hatalmat egészen kezébe adá. A vetélytársak közti villongást úgy akará saját hasznára fordítani , hogy Andort mindenkép hatalmába nyerje, s vagy kényszerítse öt, az egyedül lehetséges elégtételt megadni leányának, vagy ha ettől vo-nakodnék, legalább végső lépésül hatalmában maradjon, e férfiút ollykép áldozni felmeghülhetlen boszujának, hogy önmagára a bűntett legkisebb árnya se háramolhassék.

Mikorra Ilványi elébe lépett, tervének minden részleteivel tisztában volt. Emberét hamar kiismerte s átlátta, hogy a milly kész egy kis karczolást eltűrni hiúságból, szintolly kevéssé volna bátorsága, komolyan és élethalálra vívandóqjárbajra kelni ki. Éleselmüségének és ékes-szóló rábeszélő tehetségének, mellynek gyöngébb ész felett mindenkor könnyen sükerűlt diadalmaskodni, köszönheté Bojtora, hogy őszintén előadott boszutervét Ilványival elfogadtatható, kinek az egészből mint vele aljas lelkülete elhitető csak nyereségre lehetett kilátása... S végtére is gondoló magában Bojtora — ha minden, a minek kivitelét a körülmények kedvezése mellett ez úttal czélbavevé, roszul sikerül, még azért Valday Andor nem fog szabadulni kezei közül.

Bojtora helyet foglalt Ilványi mellett, s késő estig igen élénk beszélgetés folyt közöttök.. . Fontos dolgokat határoztak el egymással. Midőn Bojtora távozott, egy levelet vitt Ilványitól a választott bajtársak egyikéhez, többi közt azon határozott kérelemmel, hogy az elrendelt párviadal helyéül másnap reggelre saját lakát engedné át. Ez úgymond a levélben Ilványi a város szélén van, s hogy a párviadal négy fal közt történjék, erre megdönthetien fontos okok vannak jelen.

XXX.

Másnap korán reggel megjelent Bojtora llványi lakában, ki az érkezettet vegyűletével az udvarias nyájasságnak és az elhatározatlan bizalmatlankodásnak fogadta; az elsőnek tanujeleitegy megelőző kézszoritásban és édes mosolygásaiban adá, az utolsórul szavaival tön tanúságot.

„Uram!“ szólt az első szóváltás után, a harangozóhoz , „mind azt, mit tegnap estve elém terjesztett, bőven megfontoltam. A szándék oly- lyan, melly, ha úgy teljesül, mint tegnap estve kiterveztük elégtételt és boszut szerez mindkettőnknek. ... De én a becsületnek minden felett hódolok!“

Bojtora nn tartóztathatá magát egy gyönge mosolytól a becsület szó hallatára; iudta, milly felületes külszínt jelent az e férfiú fogalmaiban, tudta egyszersmind, hogy mind jaz, a miket Ilványinak monda, ollyan, a miért őt minden, kinek be-csületről és erkölcsiségről józan fogalmai vannak, minden további szóváltás nélkül igazította volna ki ajtaján. Feleletét az embernek, kivel dolga volt; fogalmaihoz alkalmazta. „Szentülmeg lehet kegyed győződve mondá a többi közt, „hogy” becsületét a világ előtt legkisebb mocsok árnya sem éri... Vagy nem én vagyok-e, ki kegyed vetélytársa által legmélyebben van sértve ? nem én vagyok-e, kifezen ember fejére halálos boszut esküdtem ? nem nekem van-e érdekemben, hogy a melly cselt most ellene szövünk, az mindenek előtt örök titokban maradjon

„S mi biztosit engem arról, hogy ígéreteiben, hallgatásában bízzam ?tt kérdé a főbíró édes mosolylyal.

„Mi biztosítja válaszolt Bojtora, „egy atyának engesztelhetlen gyülölsége, feloldozhatlan boszuesküje, egy férfinak adott szava s kézfogása biztosítja !u Volt valami nagyszerű s nemes Bojtora beszédében s egész magaviseletében, a minek az ingatag piperkőczöt könnyen sükerült meggyőznie. .. . Mint eszélyes szónok, beszéde s okoskodása velejét kevés szavakba központosítva ismételő végül Ilványi előtt: „Mint bajtársai már értesítve vannak, kegyetek sorsot fognak huzni élet és halál felett. Az okok, mellyek e párviadal végső kimenetének néhány napra elhalasztását sürgetik, mind a két részről egyiránt nyomósak és hatályosak... A sorshúzás kimene-telét úgy intézni, hogy kegyed életet, vetélytársa halált nyerjen általa, ez az én dolgom, mellynek jó sükeréről biztosilom.., Cselünkről a bajtársak mit sem tudnak, s így a világ szemrehányásai s rágalmai ellen biztosítva vagyunk. Én boszut állottam, és kegyed egy szeretett hölgyet nyerend fáradságom által. .. . “ S ha Ilványi szenve-délyes lelkének még további szüksége lett volna, hogy Valday iránt minél nagyobb boszura fakadjon s abban állhatatosságra vergődjék, meg kell vallani Bojtoráról, hogy mindent elkövetett, miszerint hatalmába kerített ember-eszközét engesztelhetlen gyulölségig fölingerelje.

Olly szíves ragaszkodással, olly édes szóhalmaz közt vált meg a főbíró a harangozótul! Benne most szabaditó angyalát nézte.... A tegnapi kihívó levélben, ingerelve lévén látogató barátai által, élethalál-harczra szólitáki Valdayt, mellyre kiáltani, minden piperkőczi lovagiassága mellett, ö magának legkisebbé sem lett volna bátorságaBojtora megvető ez embert, kit

csak eszközül használt saját czélja elérésére.

A párviadal helyéről mind az illető bajtársak, mind Valday Andor jó idején értesítettek. Amazok a dolgot egész komolyságában vevék, s rövid tanácskozásra magános szobába vonultak, ha váljon a viszálkodást életkoczkáztató párbaj nélkül csöndes kibékülésre hozniok nem lehetne-e ? S ha ez nem sükerülne, legalább rajta legyenek, hogy az Ilványi Lörincz .által ajánlott párviadal módja s véghez vitele ugy intéztessék, miszerint a törvény büntető keze sem az életben maradó vetélytársat, sem a bajsegédeket ne érhesse el... Midőn az ügyintézésre mindnyájan összejöttek, a gondos bajtársak felszóliták a feleket a barátságos kiengesztelődésre. Ez ellen azonban könnyen magyarázható önbizalombul legelőbb is Ilványi szólalt fel. A bajtársaknak tehát a dolog kiviteléhez kellett lépni; a fiatal házi gazda, mint a kihívónak bajtársa, felszólala , beszédét Andorhoz és bajtársához intézvén :

„Uraim!” úgymond, „Ilványi Lörincz barátom ismétli mind azt, mit önnek, Valday Andor ur, a tegnap küldött levélben mondott; kinyilatkoztatja, hogy önt mint gyáva legényt, ki jegyesét tőle csábitólag elorzotta, megveti, gyűlöli s engesztelbetien gyűlölete tanúságául élethalálra hítta meg önt e küzdhelyre. Azonban bár e gyűlölete lángzó szenvedély, magát azonban szenvedély által annyira elragadtatni nem engedi, hogy bárkinek e földön önmagán és ellenfelén kívül ártani akarjon. E falak közül csak egy menend ki az élet reményével, a másik halált fog vinni magával. Minthogy azonban Ilványi Lörincz barátomnak családi gondok és kötelességek terhelik vállait, gyámtalan testvérei vannak, kiket rendelkezések tétele előtt történhető halála nagy zavarba hozna; minthogy egyszersmind önis , Valliay úr, feje családjának, gyámja nővére árvájának, ki ön hirtelen halála által szintolly zavaros körülmények közé juthatna. . -

„Dologra, ha kérnem szabad!“ közbe síólt Andor türelmetlenül.

„E körülményeket barátommal megfontolván folytató a szónokié bajtárs, „arra véltük önöket felszólitandónak, halasszuk el e párbaj végbefejezését mától egy hétig. S az ügy, véleményem szerint, legegyszerűbben leszen elintézve, ha önök ketten élethalálra sorsot húznak, s kit balsors érend, nyolcz nap múlva halálnak áldozza magát

Andornak kérdőleg tekintett szemébe bajtársa .. S meg kell vallanunk, bár nem mondhatjuk .gyáván remegőnek öt, szivét azonban sokkal keserübben szorongató a gondolat, hogy szeretett kedvesét tán nem látandja többé, semmint ez ajánlatra rá ne álljon. Nem kerülte el figyelmét az sem, hogy egyedül az ajánlott intézkedés által maradnak menten, mind a bajtársak, mind az életben maradandó fél, a törvény előtti felelet

terhe alul. „Legyen !” szólt csöndesen, s az ügy további intézését bajtársára bizta.

„Megtöltünk egy pisztolyt folytatá Ilványi bajtársa, „s egy üressel együtt fiókba rejtjük; a kihivotté a választás s a hátramaradt pisztoly a kihívóé leszen. Mindkettőt elrejtjük például ebiztos záru szekrénybe, lepecsételjük valamennyien, s nyolczad napra eljövünk a sors intézkedése végrehajtására

A terv elfogadtatott; a két segéd szomszéd szobába ment, hol egy kis fegyvertár vala; két egészen egyentí pisztolyt vettek elő, egyikbe lőport és életölő golyót bocsátottak , serpenyőjére mindegyiknek pattantyut illesztvén.... Komoly csönddel tértek vissza. Andor szivében remegve, de bátor kézzel nyúlt a pisztolyok egyike után, melly azonnal a felnyitott szekrény egyik fiókjába helyeztetett egy papirszelet társaságában, mellyre Valday Andor neve volt írva; a másik fegyver Ilványi Lőrincz nevével a másik fiókba szállt; a szekrényt bezárták, s a két segéd pecsétjével megerősiték. Az elrejtett pisztolyok olly egészen egyenlők voltak, hogy magok a bajtársak sem tudhaták, kinek számára rejtettek életet és kinek halált a szekrény fiókjaiban. A kulcs Andor bajtársának, mint idegennek, adatott által. A két segéd ünnepélyesen esküvé becsületszavát,hogy a pisztolyok tartalma felől mitsem tud, ha tudna, a titkot Szentülfogná őrizni, s a szekrényhez semmi ürügy alatt nem fog közeledni. S hogy ez utolsó tekintetben, a becsületszó szentségén kívül, mind a kétfélnek teljes biztosság nyujtassék, a házi úraz ablakok áttörhetlen erős .vasrácsaira naitatott, a szóba ajtajátpedigbe zárván , annak kulcsát szinte Andor hajtársának adá őrizetül.

XXXII.

Bojtora örömmel tért meg lakába, hévvel szőri tá leányát fendobogó keblére, ki e szokatlan élénkséget nem tudta mire magyarázni.... A cselekvés ideje bekövetkezett, azon idő, mellyben leányának fényes elégtételt fog szerezni legyen ez élet vagy halál által.... Magános szobájába vonult s a következő levelet irá, halkan és átváltoztatott vonásokkal.

„Szelődy Jerne kisasszonynak. Ne nézze, ne vizsgálja kegyed, honnan származik e levél. Ez kifürkészhetlen! Minden esetremint átlátni fogja elöbb-utóbb kegyednek olly barátjától, ki szivéből javát és valódi boldogságát kívánja. Kegyed gyalázatosán meg van csalva. Kérdezze meg a férfit, kinek álnok ajkai kegyedhez hű szerelmet hazudnak: ismeri-e Teklát, a harangozó leányát? Ö tán tagadni fogja; de ismételje kegyed szigorun e kérdést, ha álnok szája hazudsággal válaszol, s olvassa ki szemeiből az igaz feleletet! Legyen Jerne kissszony meggyőződve jó akaratjáról e levél küldőjének.u

E sorokat pecsételve s czímezve magához rejté a harangozó. Egész nap műhelyében foglalatoskodott , mellyben a sokoldalú erőmüvész és órás bő raktárával birt a legfinomabb szerszámoknak, mik mesterségéhez megkivántatának; szakadatlanul ráspolyozott és kalapált, s alkonyat felémunkássága végeredményéül néhány különféle nagyságú kulcsot, egypár finom ráspolyt és erős vésüt vitt ki magával a műhelyből, azokat, tokba illesztve, egyik szekrénybe tévé, mellynek kulcsát magához vette.

Eddig a nap az atya s leánya közt nagy részint szótlanul tölt el; Bojtora mélyen látszott foglalatosságba merülve lenni, s Tekla nem meré abban atyját háborgatni, mert észrevevé, hogy eröművészi foglalatosságát űzi ugyan, de homlokán a komoly ború eléggé mutatta, hogy lelke sokkal nagyobb mértékben van elfoglalva karjainál. Midőn mindennel elkészült, Tekla szobájába lépett.

„Leányom!“ úgymond, miután a pamlagon helyet foglalt s Teklát szeretettel vonta maga mellé, „bú és szenvedés, tudom, megedzette lelkedet; tudom , hogy az élet minden perczét, melly komoly cselekvésre hí fel, képes vagy éretten megfontolni s felette szilárdul határozni, mert higgadtan tér ki a kedély a sorscsapások iskolájából, melly csapásokbul te sokat és súlyosan szenvedél, s én is szenvedtem veled együtt.”

„Atyám — bocsáss meg!” rebegé Tekla érzékeny hangon, „én voltam oka szenvedésidnek, s törődött szívvel tűröm szemrehányásidat”

„Nem, Teklám !” szólt, leányát félbeszakasztva a harangozó, „e perez nem szemrehányás ideje, szemrehányást különben sem hallottál ajkaimról; hiszen te bíztál és hittél... átok reá, ki elorozza s meggyilkolja bizalmát és hitét a női kebelnek !” Tekla gyönge idegzetében megrázkódott, esdő tekintetet vete atyjára, kíméletért esdve — tán ő maga sem tudta, önmaga számára-e, vagy azárt, kit az atyai boszuszavak illettek. Bojtora nem hagyta öt szóhoz jöni; beszéde egyre hevesebb lön; de e hevesség nem túlragadtatásból és

önmagán uralkodni nem tudásból érédett; hangja szilárd és biztos maradt, tolmácsa az erélyteljes léinknek, mellyben renditbetlenül álla a szigorú határozat.

„Hited, bizalmad a férfiszív iránt tipor látott le, s ezzel a nő mindenét veszti... Türelmesen elvártam az időt, melly alkalmatnyujtánd, igazságot szolgáltatni számodra.... Ne remegj, leányom , és ne félj semmitől! Rád a jövendő csak nyereséget hozhat, veszélyt, nagyobbat és csüggesztőbbet, mint eddig jutott számodra, nem. Igazságot szolgáltatok, vissiaszerzem neked a kebel vesztett kincseit, vagy—megboszullak! Tudsz-e hozzám teljesen nyílt és őszinte lenni ?“

„Te á legjobb atya vagy válaszolt Tekla, miközben a kezében nyugvó, jobbot forrón szorító ajakihoz, „s életem egyetlen igaz barátja valói. . .“

„Nem úgy, leány,“ közbeszólt a harangozó, „nem kell igazságtalannak lenned; volt még egy, szintolly igaz, szintolly őszinte barátod, mint magam vagyok, ő, kit te félreismeréL... De felejtsük, felejtsd te is a múltakat. Istenemref ha a baj nem saját telkemet terhelné, kaczagni tudnék az élet fonákságán, mellyböl a sors néma sír fenekére taszítja a jó, az igaz embert, a hamisat és árulót pedig emeli s felmagasztalja

Szigorun tekintő a szóló a leány szeneibe, mintha betolok lelke fenekéről olvasni akarta; s ez éles tekintet és ez átható értelem birt is tehetséggel illy kiolvasásra; azutánfolytatá: „Ha a férfi, kit egykor szerétéi, ki belopózott szíved templomába s a szentély elorzott kincseivel megszökött, ha e fétfi megtérne lábaidhoz, bűnbánólag és törődött lélekkel térne meg, s azt fogadná, hogy kiáltott szenvedésidet folytonos szeretettel fogja elfelejtetni, hogy a múlt borúit boldog jövendővé varázsolja, hogy papáldás által lesz férjed az emberek előtt, mint volt áldás nélkül Isten előtt — Tekla, mondd őszintén: boldoglennél-e Valday Andor karjaiban?"

„Boldog-e?" sóhajtott Tekla észrevehető megindulással, melly szíve állapotját árulta el; „ha megtérne... Szegény gyermekem!... De nem, hisz ez lehetlen!"

„Nem lehetlen, leányom!" válaszolt hévvel és erőteljes kangon Bojtora, „vagy ha ez volna, akkor több is lesz lehetlen — akkor minden lehetlen — élni is lehetlen I... Szólj őszintén, szíved szerint! Vagy ha gyűlölöd őt, mint én gyűlölöm a csábitót “

„Atyám!" közbe szólt Tekla, „gyermekem atyját gyűlölnöm lehetlen!"

„Jól van," folytatá szavait Bojtora, „ezt akartam tudni, mielőtt cselekedném ... ezt, és még egyet: ha elkövetett bűnét jóvá tenni vonakodnék , akkor — akkor sem tudná szíved a szerelmet gyülölséggel váltani fel?“

„Jó atyám válaszolt Tekla, „őszintén öntöm kebledbe szívem belsejét” Évekig ápoltam egy gyermeket, kinek tekintete, minden mosolya, kezdő gagyogása egyedül ö rá emlékeztetőnek; évekig éltem teljes magányban, elszigetelve a világtól, s ez idő alatt emléke elválhatlanul forrt össze minden gondolatommal, érzeményemmel. Szívem gyöngébb alkatú, semhogy szeretetnél vagy kiengesztelt visszaemlékezésnél egyebet tudjon ismerni

„Értelek mondá Bojtora s fölkele a pamlagról és néhány perczig önmagával tusakodvafel s alá járt a szobában; végre megállott leánya előtt, hosszas ideig mélázva nézett rá s felkiálta: „Pedig ennek meg kell lenni — elmulhatlanul ,

— Késő estve lett, s az atya és leánya a váltott beszéd után hosszas időt töltőnek szótlanságban , mindeniknek külön eszmék — tán ugyanegy tárgy körül — forogván elméjében. Most Bojtora könnyű öltönyt vett tagjaira, fejét egyszerű sip-kával borítá s távozni készült.

„Illy későn, atyám? hová szándékozol?a kérdé aggodalmasan Tekla.

Bojtora röviden válaszolt, hogy sürgetös menése van. „Atyám ,” szólt továbbá Tekla s szorongatott kebellel közeledett atyja felé, „nyugalmamra kérlek, ugy-e ez ut nem ?” és szava elakadt.

„Andorhoz vezet-e ?“ egészité ki a félbeszakadt szavakat Bojtora, „nem leányom, még ennek nincs ideje. Légy nyugodt, azonnal megtérek

A harangozó gyors léptekkel haladt végig néhány utczán, a városnak egészen más részére. Itt egy házhoz közeledve, lassitá lépteit, míg ablakai alá ért.... Ez ablakokat egy-pár nap előtt ünnepélyes gyertyafény világitá. A boldog jegyes, ki akkor az est királynéja volt, most éber sóvárgás közt tölté az éjt nyugtalan tusakodásban. ... E szoba ablakait gondosan kikerülé a harangozó, s egy másik alatt álla meg, a hol tudta, hogy éjjel senki sincsen. Az utcza közepéről roppant követ hurczolt elő, melly közönséges erejű emberek közül kettőnek is fáradságos teherül leende. A követ csöndesen az ablak alá helyezte s rá állott. Tárczájából gyémánt- darabkát vett elő s vele a belső ablak üvegén tenyérnyi rést hasita; a kimetszett üvegszelet alig hallható csöndes hangot adott, midőn a benső ablakpárkányra hulla. E kis résen egy levél repült a szoba belsejébe... Azután a szolgáké szintazon csöndességgel vitetett vissza az utczáközépen előbbi helyéire. Bojtora figyelmesen körültekintett; egypár pillanatig megállt az ablak alatt, ha nem hall-e semmi neszt, — és halk léptekkel el-lenkező irányban, mint jött, eltávozék.

XXXIII.

Mondják , hogy a gyorsan repülő időnek soha sincs lassúbb szárnyalása, mint ama keserédes napokban az eljegyzés és egybekelés között; tapasztalással nem búrunk a dologban, nem szólhatunk hozzá, különben sem szándékunk, a mi egyes körülményekben valónak bebizonyul, azt általános szabálylyá emelni. Jerne szívében azonban meggyőződés származhatott e mondat valósága felöl, mert ö minden perczet, mellyet Andortól elválva kellett töltenie, rendkívül hosszúnak talált: ehhez járult még az is, hogy midőn hőn szerető szive Andort folyvást közelében lenni ohajtá, ez most egy egész napot töltött tavid tőle, egy egész megmagyarázhatlanul hosszú napot, a legelsőt az eljegyzés után!... Ha ennek nem a képzelhető legfontosabb oka volna, ha csak könnyelműség marasztá el látogatásától a szere-tettet? E gondolatraJernemegborzadott, büszke neheztelés lángoltat fel arczait, mellyek a hófehér reggeli pongyolából kedves hegyi rózsa gyanánt piroslottak ki.

Mártha titkos lassú léptekkel lopózott be hozzá. De ugyan mi készti az aggnötez elégült mosolyra most, midőn úrnőjét búban epedni látja? Jerne komor pillantást vetett a közeledőre, ki azonban nem szűnt meg csintalanul mosolyogni, mint a ki édesen bir meglepni közlendőivel, mellyek előadását épen azért halogatja.

„Mire ez epedé arcz, jó kisasszonyom ?“ felszólalt Mártha, egészen közelébe érvén a megszólítottnak , „de ugyan mire ? .. .. Édes szép galambom, mondhatnék ám valamit, mi kegyedet könnyen fel fogja vidítani

Jerne jót, kedves hírt sejté, melly sejtelem édes mosolyt csalt ajkaira; kérdöleg nyugtató az agg dajkán fellobogó szemeit, s unszoló szót csak azért nem ejte, mert félt, nehogy a veendő hir kevésbbé édes legyen szép sejtelménél.

„Ugy-e, a kedves jegyesre gondolunk ?a szólt ismét a dajka, „bizony rút dolog is tőle, elmaradni az epedö kis gerlétől egy egész napig... Aztán végtére is...“

Jerne az ingerkedést nem állhatá továbbb; esdő tekintettel a dajkára, szólott hozzá: „Mártható Márthám, látja mint lesem szavát szóljón, szóljon, kérem!” s egy parányi kéz, mint emelkedő liliomszál, nyúlt fel az öltöny redőiből, és hízelegve simitá Mártha arczait.

„Ki is tudna soká titkolózni, ha ollyan szépen kér? mondá Mártha, miközben meghizelgelt arczárói eltűnt a mosoly és helyét szinlett boszankodás komor kifejezése foglalá el, mellyet azonban a szemekbőli szeretetteljes villongás meghazudtold. „Csak azt akartam mondani, hogy Andor urfi, a helyett hogy maga jöne, végtére is csupán e levelet küldi Eközben az enyelgő dajka kettőt hátra lépett s a köténye zsebéből elővont levelet ingerkedve tartá fel két ujja közt.

„Istenem tán baja történt, hogy maga nem jött, tegnap egész nap nem jöhetett? felszólalt hévvel Jerne, s gyorsan szőkéit fel ülőhelyéről, közeledvén Mártha felé, kinek jobbja rá nézve most bűvös vonzerővel bírt.

„Nem gondolnám, hogy baja volna,“ válaszolt Mártha, még mindig tartva a levelet, „különben nem lett volna kedve a tréfára, hogy éjjel csöndes ablakunkat lopja meg, s betört üvegén keresztül juttasson levelet kedvese lábaihoz, mit minden rendes esetben az ajtón szokás kézhez szolgáltatni

„De mindenre kérem, szolgáltassa hát kézhez azt a levelet, ha már behozta az ajtón,“ szó” lőtt Jerne, az enyelgővel ö is enyelegni akarva, mi azonban neki igen roszul sükerült, mert a vágy és kíváncsiság kérő szavát kissé siralmas hangúvá tevék.

Szelödyné lépett a szobába, s elmosolyodott az előtte álló pár csoportozatán, midőn Márthát magas zsámolyon állva látta, kezében fentartott levéllel, melly után Jerne hasztalan szökdécselt, majd édesen nevetve, majd keserűn boszankodva. „Nézd, kedves anyám !tt szólt Jerne anyjához, s neheztelve mutatott a magasban függő levél után.

A dajka jóizún nevetett pajzánkodásán, s azután leszállott magas állásáról, az epedve várt levelet Jerne kezeibe adá , erkölcsösen megjegyezvén , milly nagyon jó dolog, ha az ember béketüréshez szokik annak idejében. „Az epedve várt öröm annál édesben esik; mondá Mártha Szelődynének, „ám nézze, nagysád, milly mohón szakítja fel a kis galamb a levelet; uram- fijál az ember azt gondolná, saskörmei vannak.. És az anya tekintete benső örömmel nyugvók leánya arczulatán ... és a csevegő dajka folytatá értekező szavait a béketürésről, csintalan meglepetésről , a szerelmes szív édes örömeiről... és Jerne elfojtott sikoltással kapott szivéhez, ájulva hanyatlott pamlagra, s a levél, mellyetMártha olly szép öröm kútforrásának hitt, elgyöngült kezéből földre sikamlott.

Ijedve szőkéit lányát felölelni a megrémült anya, míg Mártha gyorsan haladt ki az ajtón, a ház nöcselédeit segítségre kiáltozván, maga pedig egy szekrényt ostromlott illatvizeiért, ostromának négy üvegcse hullván csörömpölve áldozatául. Mikorra Mártha, arczán rettegéssel, ölében üvegcsékkel, három nöcseléd kíséretében a szobába visszajutott, Jerne az ápoló anyai karokban már visszanyerte eszméletét. Szelödyné elvonulást intett az érkezetteknek, egyedül Márthát szólitván maga mellé, ki a pamlagon őrévé lön a súrü sóhajoknak, mellyek az éledő szűz kebelét szétpattanással fenyegetők, míg a tusakodó anya aggódva emelé föl a padlaton heverő levelet, belőle e rögtöni ihatás okát megtudandó... Rá nézve a sorok tartalma nem volt meglepő, ö nagyobhiul félt, tán Andornak önkénytes visszalépésétől; a levelet a szerelmében sértett főbirótid gondolta jőni, s ez némileg megnyugtató, ámbár legkisebbé sem volt tetszésére , hogy Andor egykori könnyelmű viszonya, mellyet ő, addig legalább, míg szükségesnek gondoló, egészen titkolandónak vélt, illy véletlenül tudtára esett Jernének.

,Leányom! mint érzed magad?ukérdé Szelödyné szíves bensöséggel, midőn Jerne annyira üdült, hogy szavát hallaté.

„Semmi bajom, anyám! legkisebb bajom sincs ... egy-kissé szívem .. és mosolyogni iparkodott; de a mosolyra vonuló arczrózsákat könypatakzat boritá el, s a kesergő leány zokogva borult anyja szerető keblére.

„Oh, a hűtlen ... a gonosz csábitó! ... elhagyni a kedves szép galambot !u felszólalt most Mártha, ki szeretett kisasszonya ezen változásának okát nem tudván, azt egyenest Andor elpártolásának vélte tulajdoníthatni, s miután eddig csak sopánkodott, most annál bővebb szóözönre akart kifakadni; de Szelödyné egy tiltó pillanata újra elnémitá nyelvét.

„Rágalom e levél!u szólt most az anya, „ne higyj hazug szavainak; légy nyugodt, kedves Jerném, mindenről fel foglak világosítani..

„Nem nem! anyám! kérlek, ne szólj!“ mond Jerne esdö hangon, „kérlek, ne szólj! szívembe hasít a szó e tárgyról... Hiszen megnyugszom, és csöndes vagyok... Oh, milly forrón szereti öt e kebel... és mégis .. . !u

Szelödyné ismét szólni, vigaszt mondani akart, de Jerne ujlag félbeszakasztá öt; hangja majdnem sikoltó volt, mi közben jobbját görcsösen szorította önszivére... Csudálatos lett e leány! mély érzetti szivét életerén rohanta meg a felizgatott gyanú orkigyója, melly mintha keblén elevenül csüggött volna, minden nyugtató s vigasztaló szózat által új rohanásra ingerelteték. .. Legyen bár való vagy képzelt az ok, melly szívünkbe a búkeserv mérgét csepegteti, az eredmény egyiránt sújtó marad.

Andor jelentetett be; de Jerne egyéletért sem lett volna öt képes most elfogadni; — arczát a pamlagvánkosba rejté s hevesen intette távozásra a bejelentő cselédet.

„De, leány, tehát mi lelt ?“ mond az anya bú és ingerültség közt, „elcsüggedsz, mint kétségbesö, s a felvilágositás, a viszonos megértés malasztja át erőszakkal tolod el magadtól?

Jerne mosolyt erőtetett anyjára. „Bocsáss meg, légy türelemmel, legjobb anyám !u szólt, kérőleg kulcsolván anyja jobbját kezeibe; „egy óra múlva, ma még... hiszen nyugodt leszek.... Csak most ne!. . . Ha majd e görcs elmúlik keblemről. S néhány pillanatnyi csönd után hozzá tévé: „Menj, anyám, szólj vele ... mondd, majd elhivatjuk... mondd neki, hogy nagyon beteg vagyok!..XXXIV.

Kettő fejleszt határzott jellemet az emberben: sors és akarat; amannak oktatása fájdalmasabb, mert csapásokkal jár, mellyek ollykor keservesen megzaklatják a kedélyt, melly gyógyításuk alá esik; ez szelíden vihet a lélek állományában revolutiót véghez, de ritkánál ébred öntudatra, ritkánál bir a kormányhoz megkivántató teljes erélylyel. . .. Andor mindkettőnek megfordult iskolájában , de tanulásának kevés sükere mutatkozott; a sors egy rövid leczkét tartott neki, melly emlékében megmaradt ugyan örökre, de nem hatott át, hogy gyümölcsözővé legyen , a lélekbe; egyedüli munkálata volt, hogy némi eszméletre ébreszté benne az öntudatot, munkásságra hítta fel az önakaratot. ... És helyeztetett kedélye valóban szomorú állapotba: ez öntudat soha sem vergődhetett kellő világosságra önmaga s lelki állapotja felett; ez önakarat soha sem emelkedhetett teljes erőhatalomhoz ingatag hajlamain, habzó határozatlanságán. Mint háborgó tengeren sajkában evező ember volt ő; a sajka erős alkotmányu lehet, benne erős kar erős evezőt forgathat, s a küzdőnek még sem sükerül kitűzött partczélt érnie: egy elem van körülötte, melly minden iparkodását meghiúsítja, melly visszalöki öt, midőn eröködése majdnem szilárd partföldhöz vezeté: a hullámzó viz. E hullámzó viz, kedélye volt, melly felett nem birt a törekvő akarat kormányzó hatalommal... Kevés ember volt, ki az élet legapróbb körülményeifelett hosszasabb fontolgatással törekedett volna határozni, s kevés, ki még olly hosszú fontolgatás után is olly kevés eredményhez juthasson, mint ő.

Andor hosszas ideig beszélt Szelődynével; mindketten Ilványi Lőrincz boszújának tulajdoniták a Jernéhez jutott levelet. Az anya, kinek számitgató lelke a kedvelt vő elvesztését nagyon fájlalta volna, szintolly kellemetlenül vette e megzavarást, valamint háborgó zúgásba hozatott Andor szíve általa, ki szerelmese elveszthetésétől félt; mert ha hullámzó vízhez hasonlítók e szívet és e kedélyt, meg kell vallanunk, hogy volt e vízben némelly feneketlen örvény, melly a mit egyszer megragadott, ellenállhatlan erővel csüggött rajta és sodorta le e szívörvény fenekére, s tőle meg nem válhatott,... illy hatalmas örvény volt a szerelem Jerne iránt.

Míg egy részről Jerne szerelmének elveszthetése kínozá e kebelt, más oldalról kétség fájdalmai marczangólák a párviadal kimenete miatt, melly két élű kard gyanánt csüggött feje felett,mellyben ha balsors éri, szerelmét és mindenét vesztendi. .. Mind ezek meggondolása határtalan búval tölté el öt.

Elmerültségéből ajtónyitás ébreszté. Föltekihte s ijedve látta Bojtorát maga előtt, ki nyugalmas léptekkel közeledett feléje. . . Mint különbözött e két arczulat egymástól! Bojtora edzett komor vonásain szilárd megállapodottság tűnt feL, s minden redő, mellyet bú és gondolkodás szántott fel ez arczra, egy-egy bástyakint tűnt fel ez erős lélekvár mellett, kivíhatlanságát sors és emberek ellen biztositó ;mig Andor sima arczulata, a játszva vonagló izmok ajkai körül, lelke hatá-rozatlanságáról tettek tanúságot.

„Tudom, uram, hogy váratlan vendég vagyok felszólalt Bojtora, miután Andor nem palástolható zavarodottságán legeltető néhány pillanatig szemeit , „az emberek érdekért és haszonvágyból mindent megtesznek; ezek az inditó-okok, mellyek velem ön nyugalmát háborittatják.tt

Andornak legkisebb oka sem volt ugyan a találkozás felett Bojtorával bármikor is örvendeni; azonban rajta önkénytelenül is teljesült,mit szemberek olly sokszor kérkedve mondanak el maguk felöl: ö tisztelte ellenségét. Sőt több volt a tiszteletnél, mit érezni kénytelenült: lelke kormányozhatlan ingatagságában maga előtt megfejthetlen vonzalmat érzett a határozott jellemű férfi iránt.

„Nem,jó barátom szólaBojtorához, miután első meglepetésből magához tért, „nemháborgat ön; bár nem kerestem a találkozást önnel, kit halálosan sértett könnyelműségem, de a kínálkozó alkalmat örömmel fogadom, s ha feledni tudja ön a múltakat, mellyek többé helyre nem hozhatók, úgy tisztelettel nyújtok jobbot önnek barátságom tanujeléül És oda nyujtá kezét a harangozónak, mellyet azonban ez nem fogadott el.

„Mielőtt e két kéz barátságosan fűződnék egymásba szólt Bojtora, „tudatnom kell önnel látogatásom okát S a vendég helyet foglalt Andor melleit.

Meg kell említenünk, hogy Andornak Tekla alálhirét küldék meg rokonai a legelső levélben elutazása után. S mióta visszaérkezett, nem talált ismerőst, kitől a harangozó iránt tudakozódjék; különben js szíve új szerelemmel lévén elfoglalva, ez egykori viszonyt tökéletesen feledésnek áldozá. Annál meglepőbb és lélekrázóbb volt most rá nézve a hír, hogy Tekla él és anyjává lett egy fiúnak, kit tőle elraboltak, ki most ki tudja, mjUy család körében tanulja felejteni az utána epedőahyát, mint kénytelen volt felejteni, nem is ismerni, az atyát.

„És most, uram? szólt Bojtora, miután leánya élete felöl Andort értesítette, ki e közben a habozó kétség minden kínait kiállá, „ön, feledve azt, hogy Isten előtt férj és atya, új szerelemnek engedi át szivét ?“

„Titkolva volt előttem, hogy ön leánya él szabadkozott Andor.

„Én felfödözém a valót ön előtt válaszolt határozottan Bojtora, „s most várom, hogy teljesítse kötelességét?

„Mit kíván ön?a kérdé nyugtalanul Andor.

Bojtora ajkain pillanatra megvető gúny vonult el. „Mit kívánok ?u szólt aztán előbbi nyugalmával. „Mint mondám, teljesítse ön kötelességét?

„És e kötelesség ?tt kérdé tovább Andor.

„Olly[dolog, mellyet ön tudhat, a nélkül, hogy én mondjam elébe válaszolt Bojtora; „azonban legyen.. . Le fog ön mondani ez új és vétkes szerelemről !

Elsápadva tekintett Andor Bojtorára , kinek arczán kérlelhetlen szigor és erőteljes beszéde - mellett is rendithetlen nyugalom honolt; de az új szerelem mélyen gyökerezett szivében, egyetlen erő, mellyre támaszkodva, biztosan határozni tudott. „Soha “ felkiáltott szilárdabb hangon az első meglepetés után. „Oh, ez lehetlen, ezt ön nem kívánhatja tévé hozzá csöndesebben.„Volt idő, mellyben illyesmit nem kívántam volna, nem, önnek és családjának minden gazdagságáért! Szólt Bojtora hevülő hangok. „Önlopér zott családi körömbe, s most, miután elorzá belőle a legfőbb kincset, azt véli ön, hogy nyugodtan fogom tova bocsátani? ... most, uram! midőntudja meg önélete kezem közt van!... Ne ijedjen megfolytatá szavait Bojtora, midőn látta, hogy Andor megrémülve akar köréből hátrább vonulni, „igy a mint vagyok, soha se tartson tőlem semmit! . .. De önnek le kell mondania szerelméről!“

„S mi czélt vél ön ez által elérhetni ? kérdé Andor, hogy beszéd által némi megnyugvást szerezzen önkeblének.

„Azt, a miért ön maga küzdött egykorválaszolt Bojtora, „hogy nőül vegye leányomat.

„Nem, nem! szólt Andor szive zajgásában, „szerelmemtől szivem elválhattam

„Ugyanezt mondá ön egykor leányomnak. „E megválás örökre boldogtalanná tenne. „Ugyanígy esküdt ön Teklának egykor, uram! megvált ön mégis, és boldognak véli magát e válás által.

„Inkább életemtől, mint jegyesemtől! felkiáltott Andor kitörő hévvel.

„Ez meg fog történni, ha nem fogadja önta

Rácsomatválaszolt a heves szavalva megható nyugalommal Bojtora; azután még egyszer intéze kérdést Andorhoz, ha kész-e teljesitni kívánatét? mellyre midőn ujlag tagadó választ kapna, csak nehezen tudva|féken tartani kitörő haragját, felálla ülőhelyéről s Andor elébe lépett... Mint parancsosztó fejdelem állott a méltóságos ter-metű férfi, arcza leirhatlanul megható tekintetével s jobbját kinyújtva maga előtt,... és Andor — odagyökerezve ült a széken, mint elitéit bűnös , kinek feje felett birói szó olvastatik fel. És e birói szó hatályosan tölté el a szobát Bojtora ajkairól.

„Nem nádszál vagyok vagy ingatag nőcske,u úgymond, „ki bár még olly hosszú idő múlva is feledjem a boszut, mellyet ön fejére esküdtem! ... Hatalmába adám önnek a módot, önmaga felett határozhatni de ön a legjogosabb követelést gáládul megtagadta... Ön új szerelme miatt párbajra kelt. Megmondhatom önnek, mert ha elárulna is, áruló szavaiban minden ember csak öngyávaságát vélné feltalálni, megmondhatom önnek, hogy e párviadalnak, így, a mint történt, intézője én voltam. Mert hatalmat akartam bírni kezeimben, hogy utat nyithassak önnek, megnyerni kiengesztelődésemet, vagy hogy én rendelkezhessek élete s halála felett! Ön nyújtott jobbomat megvető; készüljön, hogy azon jobbot férfiasán használja önmaga ellen

„Alacsony árulás! rút cselszövény !tt felszólalt Andor ingerülten. „A sors igen, de ön nem bir hatalommal felettem !w

„A sors én vagyok válaszolt büszkén Bojtora, „vagy felejti ön, hogy ügyes erőmüvész áll előtte? Felejti ön szólt hevesebb hangon, s magasra emelt öklével fenyegetve lépett boszutól lángoló szemmel Andor felé, „hogy előttem rekesz és zár felpattannak ? Emlékezzék vissza az időre, midőn velem a székes-egyház tornyát meglátogatá: kulcsok nélkül nyitottam fel akkor is minden ajtó zárát ön előtt.. .. Hahaha !u felkaczagott harsány hangokon Bojtora, midőn szavai hallatára eltűnni látott minden vért Andor arczulatából, ki e pillanatban helyzete egész veszélyességét átlátta.

„Gyalázatos árulás ... ön be akar törni a szekrényhez . .. halált tölteni a fegyverbe , melylyet kedvező sorsom üresen hagyott számomra!... Gyalázatos árulás , mellyet én el nem hallgathatok szólt Andor nagy fölhevüléssel,mi az előtte összekulcsolt karral álló harangozó boszuélvét nem kis mértékben nevelte.

„Menjen ön és merjen szólni valakinek válaszolt a harangozó, „panaszolja el sorsát új szerelmesének, én majd elküldök egy nőt gyermekestül az epedö jegyes vigasztalására.. . És a jegyes könnyen fog vigasztalódni, hisz a gyermek ön vonásait viseli; könnyen fog vigasztalódni, mert a szeretett férfi dicséreteit hangoztatják mindenfelől füleibe; meg lesz győződve a jegyes, hogy ön a leghübb szerető, hogy ön a leglovagiasabb férfi, ki gyávaságból asszonyias pletykához folyamodik, hogy egy becsületéért küzdendő párviadal alul menekülhessen! .. Azt hiszi ön ,tt folytatá csekély szünet múlva , „hogy lesz a ki ön szavainak hitelt adjon ? . .. Engem senki sem látott önhöz jöni, senki sem fog távozni látni. . .

Hosszú szünet lön, melly alatt Andor elég időt birt átlátni, mennyire mindenkép hatalmában van a harangozónak.

„Időt engedek önnek az utolsó napig ,tt szólt még egyszer Bojtora, „sorsa kezében van; én csake sors eszköze leszek, melly ugymüködendik, mint ön akarja de kérlelhetlenül!“ E szavak után eltávozott.

Kevés perez múlva zaj támadt az utczákon, egypár harsány szó ,tüz‘-et kiáltott, mellyek zajos dobpörgés, lódobogás és gyorskocsik zöreje által csak hamar elfojtattak; a lármaharang minden toronyban megkondult. Bojtora szőttekinte az utczán, merre haladt, s észak felé biborszint látott az egen elterülni. Lépteit erre in-tézte. Egy kisded házban az újváros-részben tűz ütött ki, melly gyorsan tovább harapózott; néhány óra alatt fél utcza hamvádt porba. A keletkezett erős szél pusztító üszköket hordott szét szárnyain, s a magasan lobogó házfodélekrölláng- özönnel boritá el az utczákat,és járhatlanná tevő; egyik perczbén vigasztalva magát a veszély távulsága miatt.ült be szobájába a házi gazda, s a másikban már lángok csapkodtak be ablakán házfödeléről. A milly hirtelen jött, olly nagy lett a vész, s ha fáradhatlan és önéltöket nem kímélő emberbarátok nincsenek, némelly élet is lett volna a gyorsan terjengő lángok martaléka.. . Máé nap e vész után ajakról ajakra járt egy férfiú dicsérete , ki az oltás és mentés körül óriási erővel és fáradhatlansággal működött. . E jólelkü emberbarát Bojtora a harangozó volt.

XXXV.

Harmadnapja folyt, mióta Jerne a harangozótul származott levelet olvasá, s még eddig nem érzett magában ,elég erőt, hogy Andorral találkozhassak , olly megzavarólag hatott gyöngéd.

szivére a feltámasztott gyanú, melly női büszkeségét heves szerelmével hozá villongásba. A gondos anya meg nem szűnve ostromlá őt csillapító szónoklatával, melly részint elháritni iparkodott a hűtlenség vádját Andorrul, részint az egész rég múlt eseményt a legkedvezőbb szinben állitni szíve elé. De ékesszólása lassú sükerrel dicsekheték; csak a mai nap juttatá oda törekvéseit, hogy Jerne megszűnt néma csöndben hallgatni beszédét, s ő maga is közbeszóla és vádakat hozott fel, mellyeket az olvasott levélből alakíta, miközben felpiruló arczán észrevehetőleg tűnt ki a forró vágy, bár vádai minél hathatósabban megczáfoltatnának...

Két agg kisasszony érkezett látogatóba.

Kezünket szivünkrte tesszük, és mondhatjuk, miszerint távul van tőlünk a nemtelen pajzánkodás, nevetséget gerjeszteni agg leányokrovására. Mert ha agg szűznek lenni erkölcsi vagy polgári vétek, bízvást elmondhatjuk, hogy e véteknél töredelmesebben megbánva semmi más nincsen, nincs, mellyet a róla vádlott jóvá tenni minden pillanatban olly kész volna; az illy személyek mindenkor számot tarthatnak szívünk őszinte részvétére és sajnálkozására. Azonban e sajnálkozást Mártha és Mária kisasszonyok nagyon kis mértékben érdemlik meg; szűz koszorújokatfiatalkori szerfelett! kevélység és fitymáló válogatás fonnyasztá el fejőkön érintetlenül, maguk okozók tehát önmaguknak, hogy agguló korukat most már a negyven és ötven év közt rideg magányosságban kell lebúsulniok, s idejök unalmát egyébkint űzni nem képesek, mint iker hírharangja lenni a hírharangozásban úgyis nagy ügyességű kis városnak. S e hivatalban , mellyre magukat olly teljes buzgalommal szentetek, hő lelkességgel jártak el, s elmondhatni, hogy a keringésbe jött mindenféle mendemondák kétharmada gyárukból került ki, miknek ha eredeti költését nem mindenkor igényelheték is maguknak, de azt nem lehete tölök megtagadni, hogy azok nagyításában, eltorzításában a dicsőség őket illető... Tisztes agg matrónákról szeretik mondogatni, hogy ezek a házasságrszerzésben nagy örömüket lelik; ez agg szüzekről ezt legkevésbbé állíthatni, mert náluknáV a házasságbontásnak buzgóbb előmozdítója messze tájon nem találtatott. . . valódi gonosz szellemekkint jöttek mozgásba, ha valahol kilátásuk nyílt, szépen kezdődő szerelmi frigyet felbontani, váltott jegyek visszacserélését eszközölni , vagy legalább az állhatatosan hűket egész az oltár zsámolyáig irigy fullánkaikkal üldözhetni. . . Egyébiránt Mártha minden idejét, mellyet élete legfontosabb foglalatosságától a hirkoholástól elvonhatott, roppant számú szárnyas állatai társaságában töltő, sígy igen jó gazdaaszszony vala; míg ellenben Mária némelly rágalmi mendemondán azalatt törte fejét, miközben az egyházba vivő utat naponkint kétszer, illő jámborsággal megjárta. Különben a tisztes nővérpár, tán épen fendicsért jeles tulajdonainál fogva, a városban igen sok háznál volt szívesen tűrt vendég.

Mártha és Mária neszt haliának a dolgokrul, mik Jerne és Andor közt történtek; főben járó dolognak tárták mindennek lelkismeretesen nyomára jutni, mi i két jegyest csak legtávulabbról is illethető. .. A nemes törekvést süker koszoruzta, mert néhány órai ügyes fürkészet után minden tudva volt a két szűz előtt, a mit tudni il-lett ős nem illett; ... smi röviden értesíthetjük a nyájas olvasót, miszerint Bojtora volt, ki a kiváncsi hölgyek füleibe mind azt eljuttató, mit kitűzött czéljára, a szerelmesek közti meghasonlás előmozdítására, velők tudatni czélszerünek vélt. S Mártha és Mária örömmel vevők e tudósítást . . . hiszen Jerne sokkal szebb és jelesebb hölgy volt, semhogy e nővérek öt nyugodt vérrel nézhessék; a két szerelmes közt sokkal bensőbb a szerelmi frigy, semhogy annak eszélyes megzavarása rájok nézve élvkutföül ne szolgáljon. Ördöngös kaczajt ütöttek egymás közt, midőn elgondolák, mint fogják híreikkel a szenvedő Jernét meglepni, kínozni közte s Andor közt a boldog szerelmi szövetséget felbontani... Ah, csak valaki meg ne előzte légyen őket! ... Lélekszakadva siettek Szelödyékhez.

... A tejfölös kávé felhozatottegyik élénkítő főszere mindazon társaságnak, mellyben Mártha és Mária megfordultak. Szelödyné azon boldog hitben, hogy a két vendégnő kellő szórakozást eszközöl leányának, távozott a szobábul, a társaságot rövid ideig magára hagyván. A nővérpár sietett használni a kedpző alkalmat.

„Borzasztó tűz volt a tegnapi!“ szólt Mártha, miután az első bevezető szóváltások, viszonyos bókok és a városi pletykák apró serge előre bocsáttatott.

„Ah, borzasztó !u folytatá Mária nővére felszólalását, s ájtatos szemeket meresztett ég felé.

„Beszélik, de váljon igaz-e, hogy a főegyházi harangozó több helyen valódi szabaditóid jelent meg a vész között szólt ismét Mártha, mi közben jelentékenyen pillantott nővérére, mintha öt a megkezdett manoeuvreeszélyes folytatására híná fel.

„Több szerencsétlenek írem győzik magasztalni elszánt bátorságát közbeszólt a házi kisasszony.

„Elszánt férfi a vén harangozó, az igaz folytatá Mártha a beszédet; „egyébiránt kit olly különös csapás sujtá, mint öt, annak nem nehéz elszántnak lenni a végsöre is!“

„Szegény szerencsétlen atya! és szegény megcsalatott s még szerencsétlenebb leánya!“ sopánkodék Mária. S Mártha és Mária titkos benső örömmel vevék észre, hogy Jerne arcza az eddig hallott szavakra is rendkívüli figyelem visszasugárzó tükre lön.

„Milly büszke lesz erre a kevély Tekla szerelmese !tt szólt folytatólag Mártha.

„Ugyan mit érdekli öt, bármi hősi tetteket vigyen véghez a harangozó ?tt jegyzé meg Mária, „hisz a csinos urfi Tekláról már rég elfeledkezett, csakúgy mint azelőtt és azután több másról, kiknek szerelmet esküdött. . . Oh , ezek a mai világ férfiai !”

Jerne arczát majd vérpir borította, majd sápadt lett és remegő , mint szél dühétől ingatott liliom, — kedves örömtárgyul szolgálva a két nővér szemeinek. Még néhány illy gonosz megjegyzés következett, s a sújtott szívű leányka legyözetve hullott a szívtelen pletykavágy martalékául; lelke nem bírt erőt, hogy remegő kér-dését ne intézze a beszélőkhöz, mellyet közönyösnek láttatni hasztalan törekedett: „Ki Teklának szerelmese ?tt

„Oh, kedvesem !u sopánkodó a választ Mária , „ezt kegyednek tudni nem való !”

„Különben is régi dolog, ó szerelem egészité ki nővére szavait Mártha.

„Ámbár a régi szerelem igen gyakran kiújul „ folytatá Mária.

„Mint egyszer kapott és Soha be nem gyógyulható veszélyes seb fejezte be Mártha költői hasonlatossággal a beszédet.

„De kérem,“ közbeszólt esdö szavakkal Jerne , „legyenek szívesek, nevét megnevezni; nagyon kiváncsi vagyok S mosolyra eröteté ajkait , mellyek azonban egy keble mélyéből feltörekvő sóhaj kibocsátására kénytelenültek nyílni.

„Angyali leány szólt Mária, „e hír valóban nem kegyednek való; jobb nem tudnia, hogy megcsalatott

„Megcsalattam ?ttszólt, megütközését nem palástolhatva, Jerne; „igen, igen, kegyetek e dodologban jól értesitvék, és csak kínozni jöttek engemet... Legyenek, kérem, könyörülök; szóljanak nyíltan, a nyílt szó nem kínoz olly fájdalmasan... Én is hallék már búsitó híreket..

„Tehát tudja kegyed, milly mély szerelmi víszoriy állt fen egykor Valday Andor és a harangozó leánya közt szólt, czélzástalanságot tetetve , Mártha.

„Szegény Jerne! kis szelíd galamb mint Noé olajágas galambja!“ sopánkodék Mártha s haragos pillantást vete nővérére. „Lásdtt szólt hozzá, „mint elkínzod szerelmes szivét... Hogyan tudsz olly kegyetlen lenni ?. . . Kérlek, ne szólj többet! legalább ne tudja meg a legborzasztóbbat a szelíd teremtés. . .u

Kimondva volt a jelszó, melly Jernét unszoló kérelmekre buzditá fel s e kérelemnek, némelly gonosz czélu s ingerlő közbeszólások után, lehetlen vala, hogy a jószívű növérpár ne engedjen... És valóban, a történet, melly György és Tekla közt lefolyt, nem volt ollyan, melly a két agg szűz teremtő költői erejét nagy mértékben igénybe vegye; elég volt azt egész meztelenségében elöadniok, hogy Jerne szerető szíve alap-jaiban rázassék meg általa.... A történet elbeszélése mélyen illeté , búval tölté el a leány kebelét ; de egyben a hírkovácsoló szüzek elhibázták számításukat; az elbeszélés egy különös eredményt szült, mellyen mind az , ki nagyobb mértékben érez kevélységet, mint ragaszkodást, nagyobb mértékben követelést, mint önáldozó hú, „szerelmet szíve kedvese iránt, tán megütközhetik: Jerne kiállotta féltés kínait a lefolyt három nap alatt, kiépen e perczekben, a förohamot, mellyel e szenvedély gyöngéd szivét mardoshatá, s most a sajongás közt némi megállapodás kezdett szivárognikedélyébe, megnyugvás szivébe: szertekalandozó s szivét emésztő gyanúi szétosztásának eredménye volt ez; rövid perez alatt tisztába jött magával, felfödözve állott minden, mitől rettegett, előtte,— tisztába jött azzal, mit ad, mit áldoz s mit nyer viszont áldozata jutalmául; .. . úgy látszott szerető szivének , mintha Andor idegen csábok tengeréből evezett volna óhajtott megnyugvásért szivére , mintha a megtéröt, ki e megtérésben védszentülöt választó, annál tántoríthatlanabbulkellne szeretnie.... S érzé, hogy valóban szereti! Aggályos arczát, mellyet előbb vágy, remegés,. féltő szerelem s aczéftalangyanakodás mérge dúlt,, nyugalom kezdé megszállani, tükre a csönd és békének., melly szivébe visszatérni készüle; ajkain mélázó mosoly derengett, szemeiből búskomolyság tűnt ki, melly magyarázó, hogy vesztett és veszteségét érzi, de rajta meg nyugszik, s azon, a mi veszteségéből hátra maradt , szintolly forrón cSügg.

Anyja érkezett be. Jerne nem titkolhatva szíve érzeményeit, keblére borult s bár nem kesérv nélkül, de megható szelídséggel mondá el a szavakat : „Anyám mindent tudok !u

Szelödyné megütközve szegzé a két szűzre szemrehányó tekintetét, kik fecsegésöket felhordott megjegyzésekkel minél kedvezőbb színben iparkodtak előállítani; melly tettüket azonban az aggódó anya még sem könnyen bocsátotta volna meg, ha leánya közbeszőtt szavaiból egyszersmind örömmel észre nem veszi, hogy a mit ő palástolással és ámitgatásokkal elérni hasztalan törekedett , azt a dicséretes nővérpár egyenes csacskaságával kiküzdötte: leánya megnyugvását.

Ezzel azonban Mártha és Mária kisasszonyok ide jöttének mégnem volt czéljaérve. Eljátszandó drámájok második részét még most kendék, mellynek megnyitásául a következő ájtatos felsohajtások szolgáltak Mária fölkent ajkairól.

„ . .. Ah, édes Jerném! milly örvendetes a keresztény léleknek, látni a szelid szív példás megnyugvását a csapáson, mellyet Isten keze fejünkre mér!.. . Csak aztán a férfiak megérdemelnék jámbor engedékenységünket. . . Valóban, nem szép dolog Valday úrtól, a legangyalibb szív nyugalmát még ollykép is megzavarni, mint ezt e napokban elég meggondolatlanul tévé

Szelödyné s leánya kíváncsian szögzék tekintetüket a beszélőre, ki mintha azon némileg megütköznék, folytatá: „A párviadalt értem, mellyre Ilványi Lőrinczczel kelt. .

„Párviadal?u felkiálta ijedten Jerne, „mikor ?“

„Három—négy nap előtt, hiszen bizonyosan tudni fogja kegyed ?u folytatá Mária szavait.

Jernét új szenvedés gyötörte; némán szegzé anyjára kérő tekintetét, hogy intézzen helyette kérdő szót, melly felvilágosítsa, s mit ö nem mert tenni; de szótlansága mellett annál hangosabban zajgott szivében a fájdalom szózata: „Ez idő óta nem volt nálam . .. nem bocsátóm őt magam elé! . . . És ha sebet kapott. . . vérzik és szenved én miattam ? ... Oh Istenem !tt Azonban Szelödyné nyugodtan intézte a kérdést a párviadal kimenete felől Máriához, mert ő e napokban többször szóla Andorral, s meg volt győződve, hogy testének veszélyes baja nem lehetett.

„Tehát nem tudják e különös párviadalt kérdé tetetve Mártha.

„Úgy hát nem is mondom el ,tt folytatá Mária, „miért okoznék új keservet Jernénk szerető szivének. . . .?“

„Meg van sebesitve ?u kérdé Jerne, félelmesen elpirulva.

„Lehetlen!“ közbeszólt Szelödyné, „tegnap láttam őt, sa sértésnek legkisebb nyoma sem volt rajta látható

„És így csakugyan nem tudják ?“ kérdé ismét Mária, s szemgolyója nagy fehérét félhold gyanánt forgalá ég felé.

„Mit ?” kérdé röviden Szelödyné.

„Hogy Ilványi Lörinczczel életre halálra vittek válaszolt Mártha.

„Borzasztó ...!“ sopápkodék Mária, folytatván szemeinek iménti játékát.

„Hogy sorsot húztak élet halál felett,u folytatói tovább Mártha.

„Ah, ah, borzasztó ... “ felsohajtott ujlag Mária, kiséreteül nővére beszédeinek.

„S a ki balsorsot húzott, halál fija lesz egy hét múlva, a mint kikötötték,“ fejezte be Márthat kínzó beszédet.

„Halál fija „ felsikoltott Jerne rémület hangján, „s kit ért a balsors ?“ és szenvedélyes izgatottsággal unszolta gyors kérdésre a megszólítottat merev tekintete.

„Becsületszavukat adákl” felszólalt Mária, s szavait az éggel kaczérkodó tekintetén kívül most jobbja ünnepélyes fölemelésével is kisérte. „Becsületszavukat adák és a becsületszó szent ah!”

„S kit ért a balsors?” ismételte Jerne esdő hangon előbbi kérdését, kézen ragadván a csevegő szüzet olly erőszakkal, hogy ennek szivéről egyszerre félfont vér szőkéit arczaira, rá néhány perezre roszul festett rózsa színét idézvén.

„Azt tulajdonkép még maguk sem tudják; az eldöntő perczig rejtve marad a titok még segédtársaik előtt is válaszolt Mártha lehető gyorsasággal , hogy aszú karját Jerne patyolat ujjainak erős szorongatása alul minél előbb szabadíthassa.

„De hála legyen Istennek, a határidő nagyon közel van, s egy pár nap alatt vége lesz a bizonytalanságnak ... ah, milly borzasztó !“ vigasztalta Mária a csüggedő leányt.

Alkonyat lett. És a beszédet a társaságban új tüzkiáltás és harangzúgás szakasztá félbe. A két agg szűz gyorsan haza indult, Mártha, hogy lúdai s csibéi nagy seregéről anyailag gondoskodjék , ha talán az elemvész lakukhoz közelednék. Mária pedig, hogy a szobákat szentelt berkével végig füstölje, gondolván, hogy a hol füst elég van , oda igazi tűz nem olly könnyen terjed.

A tűz tegnap óta másodszor a város ugyanazon részén ütött ki. Bojtora ismét egyike volt a legmunkásabb segítőknek.

Jerne keblét, szerelmi megnyugvása után, az elvesztés fájdalmai gyötrék; szívbánkodással makacssága felett, hogy Andort ez idő alatt maga elé nem bocsátotta, járult anyjához, skérte öt, hogy kedvesével minél előbbi találkozást eszközöljön. Andor lakára azonnal meghívó cseléd indult, míg Szelödyné leányának igyekezett vigasztaló szavakat mondani.

„Könnyen vigasztalódom, kedves anyám!” válaszolt Jerne, bús mosolylyal ajkai körül, „ö hűn szeret engem; érttein és szerelmemért le fog mondani e párviadalról, úgy-e, anyám, le kell mondania? . .. Ö nem temetheti e szívet örök bú hulláimba.

XXXVI.

A város lakossága nagy félelemben volt, az utczán futkosás, a házak belsejében zavar, mert a tűz emésztő lángjai házról házra szőkéitek, míg az utcza azon felét is, mellyet tegnap megkímélte nek, majd egészen elpusztított romokká perzselék. A vész távul volt Szelödyéktöl, de a közr félelem körükben is aggodalommal tölté ef a keb-leket. .. Egy volt, ki a közrettegés közt rertdületlen maradt, ki földi vésznél magasabb dolgokkal lévén elfoglalva, nem mintha az embertársakat sújtó csapás iránt részvétet nem érezne, de mint a ki túl van azon, hogy keblét köznapi bajok háborgathassák, a nyugalmak legszebbikével, a szenvedélyek zaja felett kiküzdött diadal érzetével, ült pamlagán, szép fejét hófehér karjára támasztva Jerne, a hun szerető... De nem! nem küzdött ki ö diadalt a szenvedélyek zaja felett, csak a féltés kígyóit csillapítóié, csak a gyanúk szivostromló seregét győzte meg keblében , mik aggályra s kedvese iránti neheztelésre ingerlék; egy érzelem annál óriásibb erővel foglalt hatalmat e szív felett, annál bensőbb bárha nem pusztító lángokkal égé: a szerelemé.

Illy állapotban találta őt Andor. A szenvedélyes férfi, Szelödyné által mindenről előre értesittetvén, a véteksúly nyomasztó érzetével keblében s tudva azt, hogy Jerne erős okokkal bir, bár szivét is örökre megvonni szerelmétől, félénken közeledett a hölgy felé, ki öt kimondhatlan bensőségü mosolylyal fogadta, melly tük-rözője volt szíve igaz érzetének. Néma üdvözlet váltatott köztök, egyike azon hang nélküli beszélgetéseknek , mellyek minden szónál sokkalta többet mondanak; Andor egy csókban az oda nyújtott kedves jobbra lehelé át mind azt, mit elfogódott keble egyelőre mondani tudott; csak perczek múlva nyitá szóra ajkait: „Jerne, megbocsáthat-e ?“

Édes üdvérzet árasztá el Andor szivét, midón szavaira a szép ajkak engesztelt békehangon mondák ki az óhajtott igen-t; Majd térdre hullt és hálát rebegett a nem érdemelt kegyért, majd fölemelkedett, forrón simúla a hőn szeretett leány mellé, kinek szivét fendobogó szivéhez szorítani , ajkaira édes szerelmi csókot forrasztani lángolt.... De az egykor édes odaolvadással engedett kegyektől most szelíden voná vissza magát Jerne; — szerelme , túl az első szenvedély szilaj élvingerén, higgadt nyugalom bélyegét viselé, mélysége, bensösége nem vesztett, de túlcsapongó lángjai csillapultak.

„Szeretem önt szólt forrón a kedves leány, midőn hidegnek tetsző magaviseletén Andort megütközni látta, ,s legyen meggyőződve, olly hévvel, olly igaz érzelemmel, mint valaha

„És mégis visszavonulsz tőlem, ki egy érintésben, egy leheletemben sovárgok valómat kebledbe átolvasztani.. viszonzá Andor, hangjában némi szemrehányással.

„Andor !“ szólt tovább a leányka, s szemeinek igéző fénye a megszólítottnak lelke mélyéig látszott behatni, „enyim ön, egészen, föltétlenül ?“ Andor hő ajkai igen-re nyíltak meg, melylyeket azonban Jerne tovább folytatott szavai azonnal elnémítottak. „Nem úgy, Andor szólt olly hangon, mint a ki küzdelemhez készül, mellyben a diadalról előre bizonyos, „ön szive megosztva van köztem és egy előítélet közt, s csak a sors kedvezésétől függ, nem fogja-e ez előítélet bírni önt egészen, míg nekem szerelroénekpuszta hangja maradand részemül?.. Ön élete a párviadal koczkavetésén függ..

„S kegyed tudja ezt?" felkiálta Andor, „ .. .neszámolja, kérem, vétkemül az olly tettet, mellyre férfias önérzet és becsületem egyiránt köteleznek.

„Nem hiszi-e, Andor ,“ szólt Jerne a legédesebb hangon, s a mit kedvesének imént tenni tiltva lön, most ő részesité a kegyben, s puha karjával körülfonta Andor vállait, „nem hiszi-e, hogy csak álbecsület és bocsásson meggyávaság, mi e párviadal fogadásához kötve tartja?" S a leány szavai egyre melegebbek, olvadóbbak, rábeszélőbbek lettek, „vagy bátorságnak nevezzem-e, ellentállani nem tudni olly felhívásnak, mellyre csak ferde előítélet szólíthatja? s nem álbecsületérzés-e, abban helyezni s keresni becsületet , hogy életét, enéletem legfőbb kincsét, koczkáztatja embertársa ellenében? ...

Andor szólani akart és menteni magát; de a nyugalom, melly eddig kisérte szavait, s melylyei csak rendkívüli erőtetéssel tudott önmagától kiküzdeni, rögtön eltűnt Jerne hangjaiból, s az érzelemdűs,a vesztéstől remegő szerelmes leányka állott elő. „Oh Andorom !“ folytatá hévvel szavait Je kell e párviadalról mondania! le kell mondania, hogy megmutassa igaz szerelmét irántam, hogy megérdemelje bocsánatomat, hogy nyugalmat öntsön zajgó szívembe, mellyet félelem marczangol, míg tudom, hogy élete egy fondor férfi hatalmában áll... A világ, a rágalmazó emberek nyelvétől fél-e ? Nem esküvé-e, hogy minden világa szerelmemben van ? hogy érettem kész sors és emberek ellen daczolva szembe szállani ?u

Andor felszólalt és ellenvetésekre nyitá ajkait; de ellenvetései gyöngék voltak, melly eket az esdő leány forró szavainak könnyensükerült leküzdeni... Nem akarjuk vizsgálni, mit tett volna e különben is ingatag lelkű férfi minden más esetben; meglehet, hogy önérzete felvergődhetendett a kellő magasságra, mellyen ellentállhasson minden visszatántorodásnak attól, mit a világ és az emberek nézete szerint meg nem tartania gyáva becstelenség rá nézve.....

Andor szivét Bojtora fenyegetései is nem kis erővel ostromolni kezdék; gyanú szállta meg, nem fog-e e rettegett ember bármilly módhoz nyúlni, hogy rajta boszuját állhassa ? nem fog-e, minden akadályt legyőző ügyességénél fogva y elférkőzni a szekrényhez, mellynek tartalma élete s halála felett határoz? ... És Jerne esdései egyre forróbbak, hatalmasban ostromlóbbak lettek. S midőn látta, hogy Andor szíve kétségek közt kezd habozni a felett, a mit teendő legyen, körülfonta öt mézszavainak ellenállhatlan csáberejével , míg az ingadozót végkép összerogyni s esdéseinek ostromló súlya alatt meggyőzetni látta.

Van ereje az igaz szerelemnek, melly ellenállhatlan. És Jerne igazán szeretett, mélyen, forrón , egész] szivéből. Úgy tetszett neki, mintha életét kellene vesztenie, ha Andort elvesztené. És Andor mélyen úgy érzé, mintha a szeretett leáfty élete gyökerestül összeforrva volna saját életével, mintha kegyetlen áldozatul szentelné öt, ha saját életét koczkára teendi. .. . Ellenálljon- e tovább is ez ostromnak? Lehetlen!.. . Bár nem szégyen érzete s benső szemrehányás nélkül, elmondá Jerne előtt ünnepélyes fogadását, hogy a párviadal föltételének nem fogja magát alávetni; élni fog, úgymond, hogy életét tartsa meg kedvesének

Ki nem volt már olly esetben, mellyben szíve minden érzetével csüggött egy vágy teljesülésén s annak kiküzdésére lelke minden erejét felhasználta? S ha a vágy betöltve, a czél kiküzdve volt, a lankadt érzetek szétenyésztek, a lelki erő fenékig kimerült, s a mi magasztos üdvnyeremény gyanánt lebegett a sovárgó lélek előtt, míg nem birta, most, midőn birtokában van, érdektelen és becsnélküli tárgyul tűnik fel előtte ?

Valday Andor koczkán függő élete megmentve, biztosítva lön... És Jerne aggódva fürkészte keblét, honnanjö ama hatalmasan intő szózat, melly vészt jóslólag kezdett emelkedni belsejében, s csillapító szívdobbanásait, mellyek a megmentett kedvesnek siettek elébe, és tompitá sovárgó vágyait, mellyek öt kevés órával előbb rábirhatandák, hogy saját életét áldozza Andoréért? és addig olly kiolthatlannak érzett szerelme lángjai fölébe mintha jégcsajtbk tartatnának, meliyeket ugyan e lángok hősége olvasztgat, és minél forróbban olvasztók e lángok, a leolvasztott jég által annál gyorsabban és pusztitóbban oltogattatnak.. . „Hiszen ö meg van mentve számomra !w így vigasztaló s biztató magát másnap hajnalán a korán ébredő hölgy, elveszthetlenül enyim,mert érettem lemonda becsületszaváról !tt De az önvigasztalás ez ntolsó szava terhelő váddá tévé a mentséget.

XXXVIII.

Vannak boldog kedélyek, mellyeket ha egyszer sújt a sors keze, e leCzkéböl örökre okulnak; mint drága érez az illyen lélek, mellyet ha kemény kalapácsok salakos burkolatából, napvilágra hoztak, kivetkezve minden nemtelenségböl, fényben tündököl a végső enyészetig. lllyen volt Tekla, mióta sorsának nyomasztó csapását szenvedő.. .. Ritka férfi, ki illy nyugodt pillantással nézhetné az életet, ki annak minden zajgásain nagyobb lelki békével volna tulemelkedve. Ki a harangozót és Teklát ez időben közelebbről ismerte, elmondhatá most, hogy ő atyjának méltó leánya. . . Tekla szenvedett, a múltnak emlékében és a jelennek fájdalmaiban; de a múltak keserűségei egészen felolvadtak lelke nyugalmában, mellynek azok csak szint adtak , de fájdalmat nem; a jelenben, elvesztett gyermeke volt, ki után meg nem szűnő anyai sóvárgással vágyott szíve, de mit e részben e szív legbensőjében szenvedett, abból az emberek, sőt saját atyja sem látott semmit. Atyja egy párszor szóba hozta előtte Andort, de Tekla nyilatkozatai olly röviden nyugodtak voltak, hogy jobbnak látta a keblében égő boszu szándékáról inkább hallgatni előtte. E közben közeledett a nap, melly Valday Andor és Ilványi Lőrincz közt apárviadali sorshúzás megtudására volt kitűzve.

Három nappal ennek bekövetkezte előtt alkonyat táján két EMU látunk egyik országúton a város felé közeledni; testűket rongyos darócz takaró, fejőket kopott és megszaggatott föveg borította, szájában mindkettőnek rövid szárú debreczeni pipa, mellyböl hatalmas jóízűen eregeték a barna füstöt. Az egyik két erős mankót hurczolt vállán, mellyekröl egyelőre nem lehet tudni, mi czélra valók, mert mindkét férfinak erőteljes ruganyos lépései tanúságot tehettek, hogy efféle járműre legkisebbé sincs szükségük; a másik férfi pedig egy kis gyermeket vitt ölében, kinek e kegyért, hogy ez izmos ölben tartatik, eléggé kellett némelly durva szitkozódások és ollykor gyönge testére alkalmazott ütlegek által lakolnia, miket a férfi soha sem mulasztott el, valahányszor e gyermeket egyik kifáradt karjáról a másikra emelte át. ... E férfiak csalárd koldusok voltak, kik a henye életet annyira kedvelők, hogy jobbnak tartották, mindenféle álfogásokkal a jószívű emberek irgalmából tengetni életüket, semhogy ép kézlábukat, munkabíró testüket becsületes dologra alkalmazzák.

„Ha még messze van az a város, tüstint földre vágom e nyomorult porontyot felszólalt az egyik koldus, „hadd érintse feje és dereka a fűidet, mellyet urfias lábaival nem tud becsületesen megtapodni

„Már pedig azt ne tedd, Tódor válaszolt a másik, „mert akkor majd megérintem én is fejedet ezzel a vállamon fityegő lábnyomoritóval, hogy azonnal magad is a földre terülsz melléje

„Na na!“ felszólalt a másik , „azt csak tudhatod , hogy kincses ládánktól meg nem fosztom magunkat; de talán szabad egy kissé haragunni?” S ezzel ismét néhány szitkozódás tolult ki ajkain, mellyeket ütlegek kisértek a gyermekre, ki azonban fájdalmát még csak egy jajszóval sem meré kitüntetni, s csak magába fojtotta keserves nyöszörgését ; tudta , hogy egyetlen jajszava mind a kettőt ellene ingerlendf, és úgy látszott, sokkal szomorúbb tapasztalásai voltak a felől, miszerint ez emberek haragját nem tanácsos fölingerelni , semhogy gyönge ajkain csak egy hangot is kibocsátani merészelt volna. Még a fájdalom elfojtott hangjai is haragra látszottak a koldusokat ingerelni, mert az egyik zordul kiáltott rá:

„Kölyök, mire való az a szepegés ? Egy hangot se! mert tüstint árat szúrok füleidbe.” A fiú rettegve neműit el. „Tudod, hogy csak két szó van, mellyel kimondanod szabad, serre holnap készen tartsd torkodat, mert e városban a héti vásár jó szürete az alamizsnának. Szólj, kölyök, hogyan fogsz kéregetni?”

A kis gyermek elfojtá erőszakosan kitörni akaró zokogását és felszólala kérő hangon: „Nem

látok sem eget, sem földet!... Ne sajnáljanak megsegíteni !“

„Teringettét !tt felkiált a a koldusok egyike vigyorgó örömmel, „illy keserves hangon szólani még soha sem hallottalak. Ez jó., ez megindítja az ostoba emberek szivét. Jó, hogy tudom, miként kell belőled illy hangot kifurulyázni; holnap, mielőtt a piaczra kiülnénk, majd jól elnáspágollak!

„Messze van-e még az a város ?tt felszólalt mérgesen ismét a koldus, kinek karjait a gyermek nagyon súlyosan látszott terhelni.

„Vakulj meg, ha nem látsz ,tt riadt rá pajtása , „hisz itt van az orrod előtt. . . Nem csudálnám, ha a te szemeidben is olly örök éj volna, mint e gyermekéiben.

E közben a koldusok beértek a városba, s tanyául a legelső csapszéket választották, melly utjokba esett. „Csak maradj itt, Tódort szólt a koldusok egyike pajtásához, miután az előkért két itcze bor felét torkán lezuhintá, én egy kissé szertenézek a városban, mielőtt egészen besötétednék. . .. Rég nem láttam e békasóval kirakott utczákat, mellyeket egykor magam is jó ideig tapodtam. .. Hejh, verje meg az Isten a múlt idők emlékezetét !u ... S a koldus még egyet könnyite a kancsó tartalmán, azután mankójátTagadva meg, szóla pajtásához. „Azt a kölyköt fektesd le , hadd aludja ki jól magát, így jobban néz ki, s csinos arczáért több garast hullatnak kalapomba az emberek egy óra alatt, mint mennyi krajczárt mankóim egy egész nap megkereshetnének

Alig haladt egy óranegyedig, midőn egy hölgygyei találkozók, ki láttára megállóit, figyelmesen nézett szemeibe s meglepetve kiálta fel: „István István! az Istenért, maga az? . . . Illy állapotban

A koldus, ki eddig bátor léptekkel haladt, most súlyosan nehézkedett mankóira , s keserűt nyögött, mintha lábszárait e pillanatban kezdené görcs kínozni; s nem mervén a megszólitőnak bátran szemébe tekinteni, alázatosan leemelte fövegét.

„Nem ismer, István ?“ szólt ismét az előbbi hölgy, György atyja nem ismer többé, én vagyok Tekla. . .tt

Tekla jól látott, jól emlékezett, mert valóban István, György atyja, állott előtte, ki most megismervén a megszólitót, daczosan emelte föl fejét, Teklára átszűrő haragos tekintetet vetett, miközben ajkai körül és egész arczulatán ördögi gúny vonaglása tűnt fel. Teklát ez arcz, e tekintet egészen elrémitette. A koldus aztán, mintha dühe egyre nagyobbra növekedett volaa, hirtelen jobb kezébe ragadta mankóját és mérgesen sújtott le vele a földre Tekla mellék „Vigyen az ördög , ha Tekla vagy, ki fijamat életem egyetlen gyámolát meggyilkoltad. Átkom fejedre! ha gyermeked van, vagy lesz, tegye azt az Isten lelked örökös kínzó ostorává, hogy életed nyomor és fájdalom tárháza legyen általa , mivé az enyim lett, mióta fijamtól megfosztottál !tt

„Hallgasson el, az Istenért !u emelé Tekla esdö hangját, de a koldus megvető dühös tekintetet vetett rá s gyors léptekkel eltávozott.

A tanács, mellyet egykor Bojtora gúnyos fájdalommal adott György atyjának, fogékony kebelre tatáit. Még azon napokban, mint láttuk, megkisérté az új pályát s koldulással szerzett ételt és italt magának. Ez állapotban kezdett István helyről helyre barangolni, míg végre sorsosi közt gonosz lelkű s romlott erkölcsű czimborákra akadt, kiktől némelly csalfaságokat tanula, melylyek állal az emberek könyörületét annál könynyebben föl lehete ébreszteni és kijátszani.. .. Utóbb, fokonkintisülyedés által, e gaz mesterségben István feiülhaladta saját tanitóit.XXXIX.

Andor két igen örömtelen órát töltött Jerne társaságában. Nyugtalan kebellel ment oda, mert tettének öntudata, mellytöl a gyávaság vádját önmaga sem tudta elokoskodni, felizgatá s önmagával békétlenségbe hozta öt. Mintha megszakadt volna az Összefűző láncz e két szív között, ama bensöleges közlekedés, egymás iránti feltétlen ragaszkodás, melly egykori napokban együttlétöket olly édes élvezet kútforrásavá tette, elenyészett közülük, s az elvált kapcsot összeforrasztani egyiknek sem volt hatalmában. Nem volt ez még tpljes meghasonlás és szerelmi frigyök szétbomlása, de minden perczben előidézhető ezt végeredményül.. . Andor szomorúan és elégedetlenül távozott haza.

Útját a piaczon keresztül vévé, hol most heti vásár volt. Egy helyen számos embert látott néhány koldus kürül csoportozva.. . £ koldusok társasága valóban szintollybusitó, valamint undorító volt... % Ah , de illy látványt leírni s látni egyiránt csömörletes. Ki nem fordult meg életében kisebb helységek vásárpiaczain vagy búcsúhelyeken , hol az emberi társaság ezen nyomorultat s néha áldozatai is, csonka testök legborzadályosabb részeit tűzik ki látásra a járókelők elé, hogy a könyört és irgalmat annál könnyebben fölgerjeszszék? . .. Tódor és István, kikel tegnap láttunk a városba érkezni, közel egymáshoz foglaltak helyet; amaz tagjainak olly borzasztó elficzamitásival törekedett a szívek szánakozását fölgerjeszteni, hogy őt minden, a ki látta, a legkínosabb kórtul hivé gyötörtetni. István zsugorodott lábbal támaszkodott mankóra; előtte rongyos pokróczon kis gyermek hevert világtól fosztott szemekkel, s minduntalan hallata a jól betanult és könyörre indító szavakat: rNem látok sem eget, sem földet.. . Ne sajnáljanak megsegíteni! S a gyermek esdő szavait István a maga részéről is folyvást! kéregetéssel kisérte, mint szerencsétlen sánta atyja a szerencsétlen vak gyermeknek.

E gyermek arczában a szenvedés rendkívüli bájjal tükröződött; halvány szép vonásai, megható ellentétben a kiszáradt szemgödrökkel, megfoghatlan igézést gyakoroltak az emberekre, s ki e kedves csengő hangot könyörért esdeni hallá, lehetlen volt meg nem állapodnia, a gyermek felé nem tekintenie, s ha az ártatlan szerencsétlent látta, az alamizsnát tőle saz atyától megtagadnia. Andor e csoporthoz érkezett.

Istvánt rövid vizsgálat után megismerte. S az agg koldus látása rendkívüli hatást gyakorlott lelkére ; lelkismerete szemrehányásai feltámadtak, mert ő volt, ki miatt e gyámoltalan ember egyetlen védjétől, táplálójától megfosztva lön, ö volt, ki miatt koldusboton kelle élelmet keresnie. Keblében rövid harcz keletkezett a felett: váljon tovább menjen-e nem láttatva, meg nem ismertetve, vagy tegye, mit szíve jóra buzgó sugallata tennie ösztönzé , tudnillik teljesítse a gyámoltalannak látszó öregen elvesztett fija kötelességeit , kiemelje öt a végnyomorbul s élete jövendőjének biztosítása felöl kitelhetöleg gondoskodjék? A belharcz rövid volt; ... e férfin, ki nem volt elég szilárd lelkű egykoron, hogy könnyelműsége ösztönzésének, mellynekkövetkezésében Istvánt e végnyomorba dönteni segité, hatályosan ellenállni tudjon, olly megkeményűlt kérges szívű sem vala, hogy a jószívűség sugallatára ne hallgasson.

István meglepetve s arczán harag kifejezésével tekintett föl, midőn magát, tegnap óta másodszor , nevén szólitatni hallá. Nem nagy fáradságába került Andort megismernie.. . A bámész csoport csudálkozva nézte, midőn a gazdagon öltözött urat a rongyburkos koldussal lassú s bizalmas beszélgetésbe látta bocsátkozni.

„Röviden szólva, öreglu szólt Andor kevés szóváltás után Istvánhoz, „jó szívvel fogadná-e, ha találkoznék ember, ki e nyomorult állásból becsületes és nyugodt életmódhoz segítené ?“

István szemét mereszté a kérdezőre, s azt fontolgató, váljon várhat-e ezen ajánlott életmódban olly nyugodt és henye életet, minőt koldusi állapotában megszökök; rövid fontolgatása eredménye lön, hogy átlátta, miszerint a netalán rá unszolandott dolgot színlett gyöngeség és betegeskedés által mindenkor kikerülheti; legroszabb esetben pedig nyitva álland az út előtte, az életet, mellyel kínálta tik, akármikor fölcserélni az elhagyott kolduállapottal, mellynekkényelmeit igen megkedvelő. „Igen, téns uram !” válaszolt e rövid fontolás után a hozzá intézett kérdésre, „ha volna, a ki könyörülne sanyarú helyzetemen, nagy hálával fogadnám. . .tt

„Én fogok gondoskodnijövendöjéröl,tt közbeszólt Andor.

„Oh tekintetes úr! ezer hála! ezer hála! csókolom kezét és lábát!“ válaszolt alázatosan elvetemült koldusi hangon István, s abámészcsoport nem csekély meglepetésére térdre hullott, hogy buzgó hálaszavai értelme szerint cselekedjék, mi-ben azonban öt Andor megakadályoztatá. „De, tekintetes uram !“ szólt tovább ístván, „nem magam vagyok, ezen nyomorult gyermeket is kell

táplálnom , s ezzel a lábainál fekvő gyermekre mutatott.

Andor e vak fiút csak most vette szemügyre, s meglepetve tekinte e szívhez szóló szelíd és szenvedő arczvonásokra, „faé e gyermek?” intézte kérdését a koldushoz.

„Saját szerencsétlengyermekem! anyátlan és nyomorult!” válaszolt István némi zavarral arczulatán.

„Ha jól emlékszem, e gyermek nem volt mindig körűié ?” kérdé tovább Andor a koldust.

„Egy szegény rokonomnál volt a boldogtalan,” válaszolt a koldus, „de szerencsétlen eset által szemvilágát elvesztvén, e rokonok a hasznavehetlen fiút nem akarák tovább maguknál tartani. . . . Szólj, fiú, nem úgy van?” S ezzel a gyermeket nem épen atyai gyöngédséggel taszitá meg lábával.

„Nem látok sem eget, sem főidet.... Ne sajnáljanak megsegíteni!” felszólalt a fiú megszokott gépi hangon, melly betanultsága mellett is sokkal méghátóbb volt, semhogy Andor szíve azok hallatára meg ne indult volna.

„Mennyi ideje, hogy felesége meghalt?” kérdé Andor a koldust.

„Öt éve,” válaszolt a kérdezett.

„És e gyermek mennyi idős ?tf folytató amaz kérdését.

„Öt öt éves ,u válaszolt kissé akadozva István.

„Korához képest nagyon gyönge alkatú szólt részvéttel Andor, s csakhamar hozzá teve: „de hisz a nyomorult élet, mellyben tengett, ezt könnyen megfoghatóvá teszi Némi lelki megnyugvással gondola rá, hogy e fiúban, György testvérében, alkalma leszen némileg jóvá tenni, a mit emez ellen vétkezett, s a csoportban körűltekinte, ha nem lát-e valakit, ki a koldust és gyermekét lakára vezethesse. Egy városhajdu tűnt szemébe, s e foglalatosságot arra bízta, miközben a sűrűn összecsoportozott nép nem gyözé eléggé magasztalni a könyörületes úr jó szivét, ki keresztény lelküleg kimegy az utczára, fölkeresi a nyomor fijait és magával viszi, hogy táplálja s ruházza őket. . .

„E szegény embert vezesd házamhoz szólt Andor a hajdúhoz, „e gyermeket pedig vedd öledbe, hogy a tolongás közt el ne tévedjen A fiú kinyújtott karját megfogó Andor, s a hajdú ölébe emelte öt.

„Nem látok sem eget, sem földetNe sajnáljanak megsegíteni!” ismételte gépüeg a gyermek előbbi betanult szavait.

„Hadd el, fiú! nincs többé idegen emberek segítségére szükséged, mig én élek!u felszólalt Andor, e szavakat inkább önmagához, mint a gyermekhez intézvén.

A népcsoportbul egy hang szívhasgató felsikoltása hallatszott; mindnyájan arra tekintének, s egy nőt láttak türelmetlen gyorsasággal áttörni az útjában álló bámész seregen. „Ehang! e hang! jól hallottam-e ?“ kiálta a nö, szemeit meredten azon pont felé irányozva, honnan a koldusgyermek iménti könyörgő felkiáltása hangzott. „Ö az, ö az!.. . oh, gyermekem!“ felsikolta újólag a nö, miután az összetolult sokaságon erőszakkal átfúrta magát, s a hajdú karjaiból kiragadva, némán szoritá fendobogó keblére a gyermeket.

A nö Tekla volt . .. évek óta most látta öt Andor először, s szivében különös érzelemvegyület zajlott fel e találkozásra.

„Kedves, kedves anyám !tt felszólalt a gyermek kimondhatlan bensöséggel hangja rezgésében, s forrón kulcsoló át a nö nyakát, mintha remegne, nehogy e hűn ápoló kebelről ujlag elragadtassák. „Kedves anyám!“ szólt ismét, „oh, ne engedd, hogy újra ellopjanak tőled. . . . Sok fájt nekem azóta!... és most nincs szemem! Nem látok sem eget, sem földet, téged sem látlak, jó já anyámé

Megrettenve emelte le kebléről Tekla a gyermeket és aggódó borzadással tartó magasan maga elé, hogy a hallott rémítő szó valósága felől meggyőződjék. ... Úgy volt, a gyermek szép ívű szemöldei alul két homályos szemgolyó meredt kifejezéstelenül az anyai ajkak felé, hoftnét a rég nélkülözött édesen szólító hangokat hallá.». Teklát mintha villámcsapás érte volna; midőn még e gyermek utolszor csüggödt kebelén, olly édes mosolyu szempárt emelt volt feléje, és most? „Egek! lehetséges-e?” felsikoltott Tekla, miután első rémültéből némileg magához. tért, s vad tekintettel, mellyben düh s szánakozásérti könyör sugárai villogtak, nézett szerte a sűrű csoportban. „Ki oh, ki tehette ezt ?”

Szemei egy alakon akadtak fen, melly megrémült szorongással fúrt utat magának a csoporton keresztül, hogy e helyről, melly neki igen kellemetlen kezde lenni, menekülhessen. István a koldus volt az eliparkodó, kinek azonban a nép ösztönszerüleg állta el útját s kénytelenné őt az elhagyni szándéklott körbe visszafordulni. „Kifoszta meg szép szemed világától, mondd, gyermekem?” felszólalt ismét az anya kifejezhetlen fájdalommal.

„Koldus lopott el, anyám!” Szólt a gyermek, ki az anyai kebelen visszanyerő szólni bátorságát, mellytöl annyi verés és kínzás által elszoktattatott, „hiszen itt van ö is István, hol van ?”

István megragadására tíz kar emelkedett; a nép boszura ébredt, s hihetőleg rövid ütőn vende példás elégtételt, ha egypár oda érkezett megyei hajdú a gonosztevőt meg nem ragadja, s mig egyrészről a törvények büntető kara alá biz-tosította öt, egyszersmind megmentette a könynyen vad dühre törő tömeg itélet-gyakorlatától... Átkok és szitkoződás közt kisérte a nép a közbefogott koldust a megyeház felé.. .

Tekla zokogással, mellyet öröm és mély keserűség sajtola fel kebléből, vette karjára megtalált gyermekét, és indult vele haza felé. A nép elfogult szívvel tért ki utjából; de lépteit nem kisérte; a nagy csoport az elvezetett koldus után tolongott, mintha iránta nagyobb érdek által köttetnék: mert boszu a tömeg keblében hatalmasabb inger, mint irgalom és sajnálkozás.

XL.

Néhány perez mujva a gyermekével magányosan haladó Teklát egy férfihang szólitá meg, mellynek hallatára hirtelen forditá fejét, melly eddig a nyakán csüggő gyermek arczával volt szeretetteljes érintkezésben, a szóló felé. Minden más időben nyugodtabb lélekkel állhatta volna ki Tekla e találkozást, mint most, midőn szivét az anyai szeretet fájdalma vérezé. A megszólító Andor volt, s Tekla félénk csudálkozással fordította rá szemeit... Illy hosszú távuüét után , az első ta-lálkozásnak nem illyennek kell vala lenni e két szív közötti De így szokják mondani az idő sokat megváltoztat.. .

Az idő sokat megváltoztat: kiforgatja a lelket kitűzött eredeti irányából, s úzi és hajtja addig nem ismert, nem óhajtott czél felé; csillapítja a szív sebes dobbanásait, meNyek a fiatalkor lobbanékony emberét gyors élvekre késztetik; beedzi az agyba a múltak szenvedésinek emlékét, úgy, hogy az emlékezet fájdalmasabb és keserűbb legyen visszakérödzésében, mint volt egykor maga a tűrt fájdalom; kiirtja a szeretet meleg vonzalmu indulatát a szívből, s a boldog érzelem kopárul maradt helyén ollykor harag, gyűlölet, boszu vészhozó szenvedélyeit plántálja fel.. . Jól mondjátok: az idő sokat megváltoztathat! De vannak mégis húrjai a szívnek, mellyek a komoly s megfontolt embernél szintúgy, mint a könnyelmű vagy épen romlott kedély önéi, örök épségben maradnak, mellyeket érintsen bár évek múlva a meghívott kéz, ugyanazon a testet és lelket egyiránt átrezgő s megható hangot adják. E sokat megemésztő idő feldúlta a szerelmet is, melly e két szívet egykor összeforrasztá, de maradt mégis egy húr e szívekben, melly az idő romboló hatását túldaczolá, melly talán épen azontúl magasult tiszta és szilárddá, miután a Szenvedély dúló lángjai elenyésztek.

Andor és Tekla egymás közelében érezék, hogy köztök neme a rokon vonzalomnak uralkodik, azon ollykor a sírig állandón megmaradó barátság, mellyet olly házas felek érezhetnek, kiket mellözhetlen viszonyok parancsa elválaszt egymástól, de kik soha nem feledhetik, hogy voltak boldog napok, mellyekben az embert emberhez kötő legszentebb és leghatalmasabb kapocs forrasztó össze szíveiket. Illyen volt a viszony Andor és Tekla közt, s egy rövid beszélgetés, melly eleinte mind a két részről akadozva kezdődött, egymás irántibarátságos vonzalmukat megismerteié velők.

Bojtora nem volt honn, s évek lefolyása után ma lépte Andor először által e ház küszöbét Tekla kíséretében. .. Kevés perez múlva fel lön világosítva Andor a felöl, mit szíté elsőperezben sejtett, midőn a szerencsétlen vak gyermeket Tekla anyai keblén csüggeni látta, s vonzalmá meg nem tagadhatva, kulcsold e gyermeket atyai keblére.. Azután az anya térdeihez helyező öt, kinek kezeit megfogá s szóla :

„Tekla, áldva legyen jó szíve, melly kész kegyed iránti vétségemet megbocsátani!... Nem, ne gondolja, hogy a múltak egészen kifogytak emlékezetemből; soha nem felejtem, hogy egykor Tekla nekem mindenem volt !tt

„Hagyjuk a múltakat!tt sohajtá Tekla, s fiját emelte közelebb magához, hogy háritója legyen a felbuzdulásnak, melly keblét, minden nyugalma daczára, ostromolni kezdő; de a szerencsétlennek látása könynyel tölté meg szemeit. „Oh, az átok, mellyet e koldus monda fejemre, olly hamar , olly borzasztóig beteljesedett.

„Nem, Tekla!tt válaszolt Andor vigasztaló hangon, „tudom, hogy vannak veszteségeink, miket az életben semmi semmi vissza nem pótolhat. Hlyen . . . e szegény gyermek vesztesége is! De hallja szent fogadásomat: vagyónom képessé tesz, hogy mindent megszerezzek, kipótolhassak e gyermeknek, mi egyetlen veszteségét, ezen örökös vakságot, mellyre kárhoztatva van, békén tűrhetővé tegye. . .tt

„Vagyona!u felsohajtott ujlag Tekla, bús mosolylyal ajkai körül, mert lehetlen volt keserűn nem hatni lelkére ama szomorú emlékezetnek, hogy épen a vagyon és gazdagság volt az, mi egykor öt a jámbor Györgytől az úri hódoló karjaiba csábitá. De Andor azt hivő, hogy jelen ajánlatával legnagyobb részét teljesíti kötelességeinek. „Ugy-e, elfogadva lesz ajánlatom?” kérdé a kesergő anyát.

Tekla nem felelt, hallgatásából Andor igenlést és ajánlatáni megnyugvást vélt kiolvasni. „ígérem, Tekla!” folytatá szavait, „hogy minden törekvésemet oda forditandom, boszut állani a gonosztettért , mellyet ezen ember ártatlan ... gyer-mekünkön elkövetett.”

A boszu szava villanyos hatással sujtá Tekla idegeit; keble tisztultabb volt, semhogy boszu után epedne, s atyjának ollykor ejtett szavaiból sejtheté, hogy tán súlyos boszu vár még gyermeke atyjára is. Kérve és szánakozva emelte Andorra pillanatát: „Ne .említsen boszut! ne említsen boszut !” szólt hozzá bensöleges hangon, „én azt nem szomjazom. .. A boszu ostora nem ember kezébe való. Isten boszut álland minden szenvedésünkért.”

„S most folytatá Andor a beszédet, keveset ügyelve Tekla utóbbi szavaira, „engedje még egyszer szavát hallanom: megbocsát-e nekem szivéből ?”

„Mindennek megbocsátok !” válaszola Tekla.

„És ha” folytatá szavait Andor s heves mozdulattal lépett közelébb Tekla, felé,„oh, Tekla! e szívet egy angyali leány boldogítja viszonszerelmével... Életein üdve van e szerelemmel őszszeforrva! Rövid időn boldog férj leszek... S ha ez megtörténik, nyilatkozzék, Tekla, nem fogja- e földi pályámat átka kisérni

A leány nyugodtan és engesztelödve nyujtá jobbját Andornak. „Nem mondhatom ,tt úgymond, „hogy nem érzem veszteségem fájdalmait, kínozni fog az síromig. De a rám mért szenvedéssel már meg vagyok barátkozva; nincs csapás, inelly e kebelt többé megzavarhatná.. . Engesztelőd ve gondolok kegyedre mindenkor !tt

„Köszönet, hála !u felszólalt Andor és az oda nyújtott jobbot forrón szoritá ajkaihoz... Ö nem volt képes a női szív rejtélyébe látni, nem észre venni, hogy a nyugodt külső alatt mély szenvedés kíntengere hullámzik. Szerelme Jerne iránt sokkal szenvedélyesebb volt, semhogy annak mindent áldozni kész ne legyen, s azt hivé vakságában, hogy a mi neki olly öröm és boldogság, bú és fájdalom senki másra nem lehet. Még egyszer ujitá meg fogadását, hogy a szerencsétlen gyermekről folyvást.. pártfogóilag gondoskodandik, hogy Tekla emléke örökre tisztelettel és barátsággal lesz rokonulva szivében; még egyszer esdé a megcsalatotthölgy bocsánatát... És könynyúlt lélekkel távozott , mintha ezzel önkikéről minden bünsulyt lerázott volna.

Aggódó kebellel tekintett utána Tekla, atyjára gondolt, kinek lelke tán pusztító vészt forral e férfi ellen, s nem állható, hogy búcsúszóul ne figyelmeztesse öt: „Andor!... atyámtól őrizkedjék !tt

A figyelmeztető szózat jutalma egy üj búcsukézszoritás lön, mellyel azt Andor meghálálni akará, melly azonban lelkének legkisebb nyugtalanságot nem okozott. Tudta ö, miért kellene a harangozótul félnie, de lelkében már úgyis határozva volt, hogy a párviadalt, mellybenBojtora halálhozó koczkát vethetett számára, kikerülendi. Ügyvédét kereste föl, s kötelességévé tette, hogy a koldust, ki ma vezetteték a megyeházhoz, a legszigorúbb vizsgálat alá vétesse.

Honn szolgája egy levelet adott kezébe. A levél Bojtárától volt s röviden intézve hozzá a felszólítás, hogy nyilatkozzék: akar-e a hozzá tett felhívásnak eleget tenni s Teklát nőül venni? Andor azon hiedelemben volt, hogy e dolog közte s Tekla közt mai együttlétök közben különben is egészen tisztán el van intézve, s nyugodt lélekkel irt rövid választ, mellyben kimondó, hogy jegyese iránti hűsége tántorithatlan, s a harangozót oda utalta, hogy e kívánat teljesítésére őt saját leánya sem akarná kényszeríteni, „kiért és gyermekéért” így fejezé be sorait, „tehetségem szerint mindent megtenni kész vagyok .. . s így, bízvást hiszem, a múlt és elfeledett viszony nem fog többé köztünk szóváltás tárgya lenni, annál kevésbbé ellenségeskedésre ürügyül szolgálni.”

A lepecsételt levél Gazsi kezeire bízatott, ki azonnal sietett azt kézhez szolgáltatni.

XL.

Isten büntető keze súlyosan látszott e város fölé nehezülni. .. A mai nap délutánja iszonyú szélvészszel köszöntött be, melly maga is képes leende, némelly gyöngébb épületek körül tetemes károkat idézni elő; a lakosság keblét aggály és félelem kínozta, mert e napokban már több Ízben pusztíta a tűzvész egész sorházakat. ..Se szélvész közepett ismét megszólalt a vészharang, mellynek rettegtető hangjai soha csüggesztöbbleg nem hatottak a város lakosaira.

Bojtora e perczben érkezett haza. Meglepetve látta leányát egy gyermekkel ölében; meglepetése még nagyobb lett, midőn megtudá, hogy az saját unokája.. . „Hogyan ?” kiálta fel fájdalmas csudálkozással, midőn Tekla anyai keserű panaszszal előadá, hogy íya azon idő alatt, mig tőle távul volt, szemvilágát elvesztette. „Hogyan? ki vihette véghez, e pokolbeli gaztettet ?tt kérdező Bojtora indulatosan leányát.

Tekla a mit tudott és sejtett, elbeszélte. „Hah !u kiálta fel Bojtora dühös boszuval, „ez is ama csábitó urnák müve! Ö tette e szegényembért gyermektelen és gyámtalanná; miatta kényszerült földönfutóvá lenni, aljas társaságokba sülyedni, mig végre... Iszonyatosan sejtem, miért kelle e szegény gyermeknek megfosztatni szemvilágától. .. Fogva van-e a gonosztevő

„Igen, atyám! ö érdeme szerint fog lakolni bűnéért ,u válaszolt Tekla a kérdésre, s csakhamar hozzátevé csillapitólag, midőn atyja szigorú arczvonásait vészjósló redőkbe látta vonulni: „Atyám! légy nyugodt!tt

„Nyugodt leszek nyugodt leszek. .. nem sokára !u válaszolt Bojtora, s miután a vak gyermeket darab ideig keserű gúnymosolylyal nézte, néhány lépést tett fel és alá a szobában, s kérdé leányától: „Nem keresett senki?tt

. „Senki !a válaszolt Tekla.

„Semmi levél vagy üzenet nem érkezett távullétem alatt ?tt folytatá kérdését.

„Mióta honn vagyok, nem!u válaszolt ismét Tekla.

Úgy látszott, hogy várakozásában van a harangozó megcsalatva, azonban nem folytató tovább a kérdezősködést.

Két izmos legény érkezett szobájába s nagy gyorsasággal kérték a torony kulcsait, hogy a tűzvészt hirdető harangozásra siessenek. Bojtora átadá a kulcsokat az egyik legénynek, mi közben kérdést intéze hozzá:

„Tudsz-e magad mellé hamarjában embereket szerezni, Péter?”

„Tudok, uram!” válaszolt a kérdezett, „egy pár itcze borért hat is kikerül a csapszékböl.”

Bojtora pénzt adott neki s parancsold, hogy siessen a toronyba, mert a tűzvész e roppant szél mellett igen nagy lehet. „Te pedig, János,” szólt a másik legényhez, „itt maradsz; dolgunk lesz együtt !”

Gazsi a czigányfiu, Andor hű szolgája, lépett a szobába, s levelet adott Bojtora kezeibe, melylyet ez nagy gyorsasággal olvasott végig, s azután gúnyos hahotára fakadt, miközben öklét görcsösen összeszoritva emelé fenyegetésre.

„S ez uradnak minden mondani valója?” kérdé a szolgától.

„Egyebet nem üzent,” válaszolt amaz.

„Nagyon jól van; hiszen ebből is tudhatom, hányadán vagyunk. .. János, jer most velem !” szólt a megmarasztalt legényhez s vele az ajtó felé indult; mielőtt azonban eltávoznék, még egyszer Gazsihoz fordult. „Emlékszel-e,fiu,“kérdé tőle, „azon estvére, midőn gazdád társaságában először haliád sípom zenéjét a székestoronyban ?“

„Emlékszem ,“ válaszolt Gazsi, nem tudva a kérdést mire vélni.

„Hihetőleg urad is fog ráemlékezni ,tt folytatá Bojtora beszédét; „ . .. s most újra fog egy zenét hallani ama toronybul, vészjóslót és keservesebbet, mint akkoron.. . Elmehetsz, ficzkó!“ szólt hirtelen fordulattal, s Tekla felé lépdelve csak magában mondá el a következő szavakat : „de ez neki halotti zenéje lesz !“ Jánosnak intett, és eltávoztak.

Gazsi is menni akart. „Megállj megállj! ha urad élete kedves előtted!“ szólitá meg, hirtelen karon ragadva öt Tekla, „várj itt rám néhány perczig

Tekla zajtalan halk léptekkel atyja utánlopózott, látta öt a harangozó-legénynyel együtt műhelyébe vonulni, s csöndesen állott meg az ajtó előtt.

„János!“ szólt Bojtora, a műhely-szobába érve, „gyermekséged óta tartottalak, neveltelek. . .“

„Jó uram !ft felszólalt a legény.

„Ne szakassz félbe!“ folytatá szavait a harangozó, „soha hálát tőled Rém követeltem, és feloldozlak e kötelesség alul mindenkorra; esak egyben kívánom, hogy segítségemre légy. .?

„Mit parancsol, uram ?u kérdé a legény olly készséggel, melly—e bátor és elszánt tekintet kíséretében elegendöleg mutatá, hogy hűsége bármilly tettre kész.

„Derék és hű emberem voltál mindig, János! folytatá ismét szavait a harangozó; „de tudsz-e hallgatni ?a

„Ha kell, néma vagyok, mint a sír?

„Mind örökre? . .. János, mind örökre ?“ kérdé Bojtora hatályos hangon.

„Isten úgy segéljen? felkiáltott a legény, „uram, nem kell bennem kételkedned!“

„Jól van! válaszolt a harangozó. „Három szobaajtót és egy szekrényt kell feltörnünk.. . Bohó! mit ijedsz meg? Nem ismersz engem? Nem lopás, gyilkolás, vagy bárminő aljas gaztett felöl van itt szó. Csak betekintek egy szekrénybe ” s azzal minden megvan?

„Parancsoljon, uram !tt szólt a legény megnyugodva.

„A dolog körül gyorsan és ügyesen kell eljárni folytatá szavait Bojtora, „hogy senki észre ne vegyen bennünket, s azért van segítségedre szükségem? E szavak közben egy szevényhezlépett, mellyből több darab ráspolyt és feszítő vasrudat vett elő s átadta a legénynek. „Ezekre nehezen lesz szükségünk” szólt hozzá, „mert e kulcsok itt a legtöbb zárt felnyitják előttem! ... De nem árt az elögondoskodás.” E szavak után Bojtora egy csomó kulcsot vön zsebébe , s mindketten útnak indultak. . .

Tekla remegve siklott vissza az elhagyott szobába , s gyorsan szóla Andor váró szolgájához, hogy a legnagyobb sietséggel menjen urához, tudósitsaőt, miszerint életét halálos veszély fenyegeti , mellyet ha kikerülni akar, a leghathatósabban óvakodjék, mert az éjjel lakára fognak törni.

XLII.

E közben az éj leszállt a föld színére, sötét fátyoléval födözve azok biztos nyugalmát, kiket múltak bús emléke, a jelen vész , vagy aggály a jövendő iránt virasztani nem parancsolt. . . Csak Nagy-Váradon volt a város egyik nagy és szebb része iszonyú fénynyel világítva; nem egyes lakhelyek , nem is egyes házsorok voltak a kíméletlenül dühöngő lángok martaléki egész utczákat borított el a pusztító elem s a lánggal lo-bogó üszköket messze távolságra sodorta a viharzó szél, egyszerre s menthetlenül borítva felcsapongó lángokba a nem védett svédbe tlen házakat. A látvány borzasztó volt, a szerencsétlenek jajkiáltásai szívmarczangolók. A vészt hirdető harangok több toronyban elnémulni kényszerültek; mintha a féktelen dulásra szabadult elem boszut akarna az ércznyelvü műszereken állani, mivel diadalmas száguldásának ellen - munkálni szólítják fel az embereket, az egyházak tetejére, tornyok csúcsaira törekedtek fel az emésztő lángok, és porrá és hamuvá pusztítottak mindent, mi csak rövid idő előtt ájtatos fenségben állott e diszépületekben. A harangok olvadozva zuhantak földre... S a vész nem csillapult. Ellenállhatlan gyorsasággal száguldoztak a kóválygó lángok a terjedelmes vár-épületekig, hol rövid óra alatt romba dűlt falak felett hamvadtak el a magas tetők üszökmaradványaL A felkany áruló füstözön rémes fekete felleg-csoportokat alakított e gyászjelenés felett. . . Mentésre gondolni sem lehetett; szerencsés volt, a ki maga menekülhetett!

A város más részében, mellyet a tűztengertöl a Körös folyama választ el, két férfiú haladt előre r közülök az egyik észrevehetöleg keveset gondolva a körülök dúló vészszel... Egy ablak előtt mentek el, mellyet a távúiról rémesen átvilágító tüzözön nappali fénynyel borita. Ez ablak megett Andor állott, szemeit a szomorú látvány felé függesztve. A férfiak nem láták öt; de Andornak a nagy fénynél lehetlen volt a harangozó magas alakját észre nem vennie.

Bojtora segédtársával együtt a házhoz érkezett , hol a párviadal jövendő sorsát rejtő szekrény álla. E ház a Körös folyam partján álla, azon városrészben, mellyet most a tűz pusztita; de innét még távul lenni látszott a veszély, ámbár az utczákon rémült emberek szédelegtek, a kapuk és ablakok rettegő csoportokkal voltak telve, s a háztetőkön is elővigyázó cselédek őrködtek, hogy a történhető vésznek idején elejét vegyék.

„Menj, János szólt Bojtora a harangozólegényhez , midőn a kijelölt házhQz közel érlek, „nézz körül az udvaron, nincsenek-e emberek, kik észrevegyenek ?“

János eltávozott, s kevés idő múlva azon tudósítással érkezett vissza, hogy a kapu zárva van s a ház körül senkit nem lehet észrevenni. Erre Bojtora számítolt, miután Ilványi Lőrinczközbejárása által jó előre gondoskodott róla, hogy a házi úr egy falusi mulatságra hívassák. A honn hagyott egy pár cseléd pedig, elhagyva a lakszobákat , a háztetőn foglalá el őrhelyét.

„Ég, ég !w felzúdult egyszerre az utczán gyülekező nép, s minthogy e veszélyben mentésre alig gondoltak, rémülve szaladtak szét a fellobogó tűz közeléből. A ház felett, mellybe Bojtora törni szándékozott, egyszerre magasra csapkodó lángok terjedtek szét, egy üszők által gerjesztetvén , mellyet az erős szél több száz ölnyi távulságról sodort a védtelen tetőre.

„Most tehát !u felszólalt Bojtora, snémi örömmel tekinté a felkanyarodó lángokat, „ez a legkedvezőbb alkalom! A legénynek parancsot adott, a kapu körül őrt állani, s ha szükséges, segítségére lenni; ö pedig ráspolyt és törővasat vevén át Jánostul, zsebéből kulcsot vont elő, mellyel a zárt kaput könnyű gyorsasággal nyitotta föl, s észrevétlenül tűnt el rajía , belülről ismét bezárván azt maga után, hogy munkáját annál háboritlanabbul végezhesse... Hozott szerszámaira nem volt szüksége, mert ügyes készítésű kulcsai könnyen tárták fel előtte a szobák ajtait....

Alig haladt el Bojtora Andor ablaka alatt, midón ehhez szolgája szökött be s hú ragaszkodásánál fogva szeretett ura iránt, sietett öt a vész felöli intésről tudósítani, mellyet Tekla adatott tudtára.. . Andor a harangozónak hozzá intézett beszédéből gyanithatá ennek szándokát, s első gondolata volt, hogy az imént látott harangozó hihetőleg halála felöl ment intézkedni. ugyan határozva volt már, hogye párviadal terhe alul magát kivonandja : azonban szerette volna , ha ez a világ előtt megmentett becsületével történhetik. Nyomban követésre szólitá szolgáját és néhány cselédet, s a még nem messze haladhatott harangozó után indult.. .

Azon időben érte el őt, midőn a ház égni kezde, s még láthatá Bojtorát a kapun bemenni. Mit eddig gyanított, most bizonyossá lön előtte, és sietett, hogy azonnal utána nyomulhasson. Bojtorát fótta szolgájával beszélni, ez ember gyanús lön előtte, s cselédeinek parancsot adott, öt őrizet alá venni. János hasztalan szegült a nagyobb erőnek ellene.. A kapu zárva volt; Andor néhány embert szólita meg, kik fejszékkel és dorongokkal mentek el mellette, s ezek segítségével csakhamar nyíltan állott a rés a ház belsejébe juthatásia. Csak Gazsi követte öt, az emberek saját veszélyökkel nagyobb mértékben volr fak elfoglalva, semhogy más bajával gondoltak volna. . . A szobák ajtai nyitva voltak; gyorsan haladt rajtok keresztül Andor, s bejutott az utolsóba, mellynek belsejét a mindegyre jobban terjedő lángok r érnie te sen világosították.. . Ott állott Bojtora a felnyitott szekrény előtt. Szemeiből boszús harag szikráját lövellé a nem vártan érkezettre.

A pillanatok drágák voltak. .. Andor a szekrényhez ugrott, megragadva a harangozót és felindult hangon kiáltva gúnyszót füleibe. Az erős karú Bojtora könnyű lökéssel sujlá őt félre magától. „Orgyilkos? kiálta rá, boszura tüzelödve, Andor, „mit keressz e helyen ?a

„És te, gaz csábitó? kiálta vissza Bojtora, „te kérded ezt? Jöttem, hogy jutalmadról, mellyet tőlem érdemlettél, gondoskodjam, s halált hozzak fejedre, mellyet magad választottál?

„Az ég vezetett nyomaidba? szólt Andor egyre ingerültebb hangon, „hogy rablói tettedet meggátoljam, mielőtt véghez vihesd !u S gyors ugrással ismét a szekrény mellett termett, belőle egy pisztolyt ragadott ki, azt, mellyet a sors el-lenfelének szánt vala. De Bojtora erejének játékmunka volt azt azonnal kicsikarni kezéből....

Gazsi, a szolga , az ablakhoz futott, szárnyait felrántotta s hangja egész erejéből kiálta segítség után az utczára. Andor követni akará szolgáját; ö is ablakhoz lépett, gyilkost és segélyt kiáltva. .. Bojtora agyában a pillanat kényszerítése gyors határozatot kelte; keblét a tetten kapa tás szégyene ellenállhatlan boszura ingerlé. „Jól mondád kiálta vészjósló hangon Andorhoz, „az ég vezetett nyomaimba! Vedd tehát kezeimből az ég jutalmát !u A pisztolyt Andor fejének irányozta és elsüté. A lövés iszonyúan durrant a szoba falai közt, s utána mind hárman egy néma, perczet tökének... A jól irányzott cső legkisebb bajt sem okozott Andornak benne vaktöltés volt..

E pillanatban a félháztetö égő üszkei zuhantak le az ablak alá. Mindnyájokat rémület fogá el; de Bojtora keblében a kielégitlen boszu mindenek felett lángolt: „Hah!“ ordított, az elsütött pisztolyt földhöz sújtván, „a sors e cső golyóját szánta csábitó szívedbe... Neved van Írva csövén s agyadnak szánva óntartalmal” S kezét a másik pisztoly után iryujtá ki, melly Andor számára volt megtöltve. De Andort a veszély bizonyossága elrémitette. Mielőtt a cső mellének irányoztatott volna, hirtelen kiszökött az ajtón. Szolgája azon perczben követte őt, s hogy a boszuállónak utánok juttatását megakadályozza, azúrban függő kulcsot ráforditá.. . Az ablakokon Mng csapkodott eléjök... Andor gyorsan haladt a folyosó felé. A háztetőrül a tűz az épület belsejébe kezdett harapózni; csak nehezem juthattak szabadba a folyosórul.

... A ház előtt számos ember kezde csoportosodig; segélykiáltások vonták össze a remegő tömeget, mellyek egyik szoba belsejéből hangzottak. .. Midőn Andor e csoporthoz ért, rémülve látta a harangozót, óriás erővel küzdeni az ablak vasrostélyán., mellytől becsapó lángok kergeték vissza.

„A gyilkosok!” kiáltott Bojtora rémület hangján, „rám zárták az ajtókat.... Fejemre ég a ház!...tt

Borzadás futá végig minden jelenlevőnek tagjait. A csukott zárt, mellyben kívülről kulcs állott, lehetlen volt Bojtora ügyességének felnyitnia; ar vastag tölgyajtó pedig daczolt roppant erejével.... Andor iszonyodva fordult szolgájához s kérdé tőle: ő csukta-e az ajtót a harangsora ? A felelet igenlés volt.. . Visszaüldözé őt lelkismerete, hogy a bezártat a kínos haláltól szabadítsa. .. Már késő! Az épület bel-sejéből lángok, mardosák vissza a közeledni akarótat. . .Bojtora folyvást küzdött óriási erejével.. . .. Ráspolyt vett elő s a rostély erős rúdait reszelni kezdé.. . Hasztalan fáradság! míg rést nyithatott volna magának, az épület kétszer porrá éghete. . . . Kétségbeesve hajtá el használhatlan műszerét, s a szekrényből kiragadt pisztolyt irányoz!” az ajtó zárjára. A pattantyu fellobbant , de a fegyver nem sült el.. Minden életreménynek vége!.. Most végelhatárzattal lépett az ablakhoz és kiálta a néphez: „Halál fija vagyok ! De halál van kezemben gyilkosom számára is. . . Juttassatok e csőt Ilványi Lörincz kezeibe !u A pisztoly a tömeg közé dobatott... Aharangozó még egy végső eröködést kísértett meg; izmos karjai a vas rostélyba tapadtak, s mint roppant erejű orozlán rázta foghelye kalitkáját. A rostély inogni kezde, meggörbült e karok hatalmától. A nép közt, melly a tetőről folyvást hulló űszkök miatt az ablakhoz nem közeledhetett, jó remény örömhangja lön hallható, s biztató szózatok hangoztak be az utczáról, mert ha még két perczig gyakorolnak e karok illy roppant erőt a vas rúdakon, a harangozó szabad leszen.

XLIII.

Térjünk egy ifjúhoz, ki történetünk folyamában eddig kevés tettleges részt vett, ki azonban a jelen viszonyok közt egyike volt a lelkileg legtöbbet szenvedőknek.

A szörnyű látvány, tnidön Bojtora az égő ház belsejéből kétségbeesve küzdött szabadulásért, Gazsira, Andor szolgájára, rendkívüli hatást gyakorlott; eliszonyodott, midőn meggondolá, hogy fájdalmas halálának részben ő volt oka, mert ő zárta el, ura iránti buzgalmában, előle a szabadulás útját. A szavak, mellyeket Bojtora mondott, midőn a töltött fegyvert a nép közé vetette, megannyi rejtély voltak előtte, mellyek egész éjen át aggalommal és gonddal tölték agyát. Először teve, hogy némellyeknél, kiket a tegnapi gyászeseten jelen lenni látott, urának tettei s múltja felöl tudakozódott. Lelke undorral telt el.. . Másnap klkony felé szótlan búba merülve indult el hazulról, s útját egyenest Teklához vette.

Ritka eset, hogy gyönge szív illykép sujtassék kettős fájdalom által, mint minőt most Teklának kelle gyermeki s szülei keservekben kiállnia ; de még ritkább, hogy azt gyönge női kebel illy nyugalommal állja ki, a kettős fájdalom mélyen érzése mellett. Illy erőre az emberi lélek csak úgy fejlődhetik, ha tűrt már sorscsapásokat, mellyek egész lényét megrenditék, s mellyek a szenvedő előtt csak két utat nyitnak fel: vagy elveszni s elsülyedni a kínok tengerében menthetlenül, vagy mint tisztitó tüzböl szállni fel belőle , melly után minden földi fájdalom tűrésére hatalommal föl szentelve van.... De illy tűrés távul van az érzéstelenségtől; Tekla mélyen érzé veszteségét atyjában és gyermekében, minek elfojthatlanul omló könyei tanúságát adák, s kifejlett lelkének szépsége nem is abban mutatkozott, mintha veszteségét érzéstelen fogadta volna, de abban, a miként tűrte e mélyen érzett veszteség feletti fájdalmát.

Midőn Gazsi belépett, a kesergő anyát szerencsétlen gyermeke társaságában találta, halvány arczait önkénytelenűl árasztván el könyekkel a kettős bú. A szenvedő arcz az érkezett felé fordult, mellynek tekintete az élénk érzetü ifjúra mély behatást gyakorla; egy perezre megállt az ajtó küszöbén, mintha szavaihoz erőt akarna gyűjteni s aztán hevesen rohant elő a szobába, s Tekla lábaihoz borula.

„Asszonyomé szólt, Tekla kezét megragadván s heves csókkal szorítván ajkaihoz, „megbocsáthat-e ?u

Tekla meglepetve nézte a jelenetet... „Hallgasson meg kegyed ,tt folytató az ifjú beszédét, fölemelkedvén helyzetéből, s arczulatán az előbbi heves kifejezést erőtetett nyugalommal iparkodott felváltani. „Kevés szóval ismertté teszem magam kegyed előtt, s hajó szíve átokkal nem üzend el magától, úgy iparkodni fogok, a mit véletle-nül vétettem kegyed ellen., életem feláldozásával jóvá tenni

„Nem értem szavaidat szólt Tekla előbbi csudálkozással az ifjúhoz.

„Oh, asszonyomé válaszolt emez, „tüstint meg fogja érteni... Azon ember szolgája vagyok, ki kegyedre az élet minden szerencsétlenségeit halmozd, ki megfosztotta egykor egy becsületes i(jutól, s ezzel életüdvét rombolta el\ ki közvetve oka gyermeke, az ö gyermeke szerencsétlen vakságának, s ki végre most egyetlen barát-ját, atyját rabolta él. .. Ne szóljon,“ mondá hirtelen, midőn látta, hogy Tekla megszakasztani szándékozik beszédét; „mindent tudok, aggályos hűséggel tudakoztam a legkisebb körülmény után! . .. Engem Valday Andor mint földönfutó árvát fogadott fel, táplált és nevelt, s én öt ezért hin szolgáltam , hűn, hogy nem lett volna egy csep vér testemben, mellyet értté feláldozni kész nem valék.. . Átkozom e hűséget! ez okozza, hogy most a gyilkosság fele része telkemet terheli!. . . Uramat a legjobb embernek lúvém, olly jónak minden iránt, mint irántam évekig mutatkozott; s ezért föltétien vakon engedelmeskedtem minden szavának. Csak késön láttam által, hogy az ember egyhez jó lehet a legnagyobb mértékben, míg sok mások iránt kínördögül viselheti magát... Mondjon átkot fejemre, asszonyom! e kezek zárták atyját a szobába,mellyböl élve nem szabadulhatott! S a töredelmes szívű ifjú újra égő vágygyal ragadta meg Tekla kezeit, s csókokkal hinté el, miközben szemeiből sűrű könyek peregtek rájok.

Teklának lehetlen volt, a szenvedélyes bánkódót magától eltaszitnia; látta, hogy gyönge lelke nem bír fájdalma súlyával megküzdeni, hogy heves keserve vigasztaló támaszt önmagánál is nagyobb mértékben igényel, s elfojtá a keserű érzeményt, mellyfceblében az önvádló szavak hallatára az iíju iránt támadott. . . Gazsi hosszas körülményes elbeszélésbe bocsátkozék. „Nem “ szólt e közben s mi itt inkább érzelminek és gondolatinak értelmét, mint saját szavait adjuk vissza, „a ki iránt szent hit köté szívünket, a legelső rósz tett, mellyre általa csábittatunk, végkép elszakaszlja a legforróbb ragaszkodás kötelékeit is... Nem lehetek többé ezen úr közelében, nem maradhatok szolgálatában. Tán bűnnel vegyes és hálátlanság bélyegét viseli e tett magán; de midőn mind azt, mit ő kegyed és több mások iránt el-követett, megértettem, ellenállhatlan undor szállta meg telkemet, s úgy érzem, hogy futnom kell,, futnom bárhová, csak közelében ne szívjam a jó Isten levegőjét... Annyi ember életét, boldogságát dúlni fel, olly könnyelműen, gyáván, játszadozva !“

A czigány ifjú érzés- és gondolkozásmódjához, ugyhiszszük, nem kell kulcs. Egyike volt ö azon a természettől szépre s nagyra hivatott és semmi elferdítő társas viszonyok bal behatásai által meg nem romlott kedélyeknek, melly ha a társas étet más fokára illesztetikáldáshozó emberévé Válhatike társaságnak. . .. Egyszerű szűz lelkülete most csak kis körökben mozoghatván, rajta legfőbb bélyegül a minden jó és szép iránt forró ragaszkodás, minden rúttól és rosztul el lenállhatlanvisszaundorodás tűnt fel. Andorhoz nem a puszta hála kötötte eddig: azon komor lelkűiét, melly urán utazása évei alatt folyvást mutatkozott, szerencsétlen és szenvedő ember gyanánt tünteté fel öt a hű szolga előtt, s ez elég volt ennek föltétien barátságát megnyerni számára. . . De most ez egyszerű kedély egyiránt irtózott vissza urában a vétkes csábitótul, az embertárs életével és boldogságával játékot űző könnyelműtől, és Ilványi iránti viszonyában a férfias becsületszónak gyáván lábbal tapodójától... Tekla átlátta , hogy bár az ifjú kezei zártak ajtót elvesztett atyjára, de nem ö az, ki miatt e veszteség felett keseregnie kell; az ifjú nemes nyíltsága megnyerő lelkét, s részvéttel tudakoló tőle hosszasban váltott beszéd után:

„S hová fogsz fordulni, jó ifjú, ha eddigi uradnak elhagyod szolgálatát ?u

„Hová ?u szólt Gazsi őszinte bizalommal, „hová menjek, mint kegyedhez, asszonyom? Kit ismerek én,folytató tovább hévvel szavait, „kinek szerencsétlen sorsa hú szív szolgálatára nagyobb igényt tarthatna , mint kegyed, a lealázott hölgy, az atyában, gyermekében és .. . leendett férjében ollymélyen sértett nő? ... .Életem kegyednek legyen ezentúl szentelve, asszonyom! bár több és nagyobb volna, a mit vigasztalásara nyújthatok! nem díjért, nem, játalomért, hanem s e közben két kezét mellére kulcsold, „van itt valami e kebelben, melly ellenállhatlanul parancsolja, hogy magamat síromig kegyednek kell fölszentelnem. . . ?

Tekla a czigány ifjú szavait és magaviseletét egy nemes szív fellángolásának tulajdonitá. .. . S az élet olly sok nemes szív fellángolását hüli meg zsarnoksága jegével, meghüti így gondolá magában ez ifjúét is, s azért nyugodtan mondá neki, hogy menjen vissza urához , s egy hét múlva jöjön látogatására.

Gazsi elbámulva fogadta ez utasítást. „Hozzá ?u kérdezé, „s miért vissza hozzá ?”

„Mert nem fogod jótevődet felejteni ,u válaszolt Tekla, „s amit most szép buzgalmadban tenni akarsz, megbánhatod e buzgalom csillapultával?

Büszke önérzettel lángoltak az ifjú szemei. „Kegyed kételkedik ?“ úgymond. „Ám legyen! nem fogom asszonyom legelső parancsát nem tel jesitni, ámbár ennél kínosabb kötelességet elém szabni nem lehetett... Visszamegyek, hogy egy hét múlva megtérjek hű szolgául, ki az első kísérleti parancsot jól teljesítette?

Az ifjú urához visszatávozott.. . Milly különbség volt az egykor körűié töltött időszak és a mostani között! Úgy érezé, mintha bűntárssal volna egy börtönbe szorítva, kinek látása nyomasztólag hat lelkére, kit minden áron messzekerülni óhajtana. Szótlan volt és mélázó, s olly érzékeny óvakodó Andor minden közeledésétől, mintha bünfertözettöl remegne. Ha Valday Andor ez időben maga is a legkomolyabb gondokkal nem lett volna elfoglalva, lehetlen vala szolgáján a változást észre nem vennie.

XLIV.

Sokkal nagyobb volt a majd naponkint megújuló tűzvész közepett a közrémület a városban, semhogy még két olly nevezetes esemény ishoszszasabb mendemondára nyújtott volna alkalmat, minő Bojtora gyászos kimúlta s Valday Andornak a férfias becsületszóra fogadott párbajtóli visszalépése voltak. De volt egy kör, mellyben mind ez sok oldalróli meghányásra s komoly vitára nyújtott alkalmat.

A megyében tisztujilás következett Az öszszes nemesség két pártra volt oszolva, melly homlokegyenest állt szemközt egymással; szélsőségekben kalandozott mindkettő, s annyival távulabb egymástól, mert semmi ösvény nemnyílott, mellyen egymást megközelíthetnék, egymás törekvéseit megérthetnék. Föltétlenül haladni akart az egyik, föltétlenül maradni a másik, s így jóformán ráillett mind kettőre a gúnynév, mellyel őket az illető ellenfél emberei elnevezék: rohanó és tespedö. Kevés hét előtt a haladó párt egyik föembere, észre mint szívre nagyobb férfiú, külön vált felekezetétöl s egy új párt alakításához tett előkészületeket, melly elvekre nézve mind azt, mi ama másik kettő közt jó vala, magáéul fogadná , s egyszersmind a megyének értelmiségre szintúgy, mint vagyonbeli tekintélyre nézve legnevezetesebb férfiait bírná főnökiül. A párt alakítása csöndben s a lehető legnagyobb titoktartással ment véghez , azonban olly jó sükerrel, hogy a másik két párt legjelesbei kevés idő alatt és kevés fáradsággal meg voltak számára nyerve;

a maradók részén több értelmes férfiak voltak, kiket e párt kebelében részint rokoni vagybarátsági kötelékek, részint az ellenfelek némellyikétöl tán régebben szenvedett sértések keserítő vissemlékezései tartottak, s kik most e feltartó gátoktul menekülve, örömest fogadák az alkalmat, keblök jobb meggyőződését követni, sa párttól, mellynek jövendője nincs, áttérni azon párthoz, mellynek e honban egyedül van jövendöje, ha van; mig más részről a haladók Közt is voltak férfiak, kik pártjok túlzásait legkevésbbé sem nézték helybehagyó tekintettel, s kik annak soraiban csak azért állottak, mert meggyőződésük a tán túlfeszített hévvel haladást vagy legalább haladni akarást is üdvösebbnek tanitá előttük, mint a tétlen tömeg hanyag pangását. így alakult e harmadik párt, melly a cselekvés mezejére csak a legutóbbi időben lépett ki, s olly sükerrel, hogy állását biztosítottnak, győzelmét elmaradhatlannak lehete tartani. Segyözelemtörnemcsak a párt további virágzása, hanem a megye egész jövendője hosszú Hőre függött.

E párt vezérfejét találjuk most szobájában hármáé magával. Az őszbe vegyült, de testben lélekben ifjú erejű pártvezér, Cserszöghi Sándor mellett bizalmas beszélgetésben foglaltak helyet Ilványi Lőrincz és egy ifjú, kit a házi gazdához rokonsági láncz fűz, mint a köztök váltogatott megszólításból láthatjuk. Ilványi arczvonásait szokatlan komolyságban találjuk; most sem hagyta el ugyan ez ajkakat az örökös lágy mosolygás, melly azonban jelenleg némi erötetés színét viseK, mintha tartósságától rögtön meglepő fájdalom által fosztatnék meg. Agyában komoly gondolatok forogtak, s úgy látszott, ezen embernél a komoly gondolkozás ritka tünemény lehetett, mert a dolog igen nagy fáradságába került.. . Felállott s búcsúra nyujtá kezét a házi gazdának és az ifjúnak.

„Kegyed tehát pártunk embere ?” szólt amaz, a távozónak kezét bizalmas barátsággal megrázó gatva.

„Kétségtelenül ,u válaszolt Ilványi, „meg vagyok győződve, hogy a hol a vezér olly tapasztalt és bölcs, azon pártnak lehellen nem győznie

„Legfőbb reményünket czélunk hazafiságos tisztaságába helyezzük mondá a pártfőnök, „s azon kedvező kilátásba, hogy a jó ügynek megye tekintélyei barátivá lettek

A váltott hízelgésre mind a két fél meghajlá magát, miközben a házi gazda azon tusakodott, váljon bizhatík-e vendégének adott szavában; a vendéget pedig az tölté el komoly aggalommal: váljon nem volt-e tőle hirtelenkedés, barátságát és részvétét megígérnie, holott- talán akadhatott volna más párt, mellynek azt drágábban adhatá el ? Azonban utolsó szava is távozása előtt az volt, hogy ö a közjót és a haza boldogságát tartja minden lépésében szem előtt, tántorithatlanul.

„Öcsém szólt a főnök az ifjúhoz, miután egyedül maradtak, „ez tehát meg volna nyerve. Most még egy hibázik, kit pártunkhoz édesgetni X

kell, s aztán bátran fogunk a síkra állani. Valday Andort meg kell nyerni minden áron

„Valóban , édes nagybátyám ,tt válaszolt az ifjú „épen nem látom által, mi nagy szerencsét hozna e cselekvötlen és közönyös ember részünkre ; ámbár más részről nagyon is átlátom, hogy öt és Ilványi Lörinczet egy párt követésére bírni nem a legkönnyebb feladat

„Igazad van ,u folytatá a nagybátya, „s a dolog kivitele annál nagyobb finomságot kíván. Első az, hogy Valday Andort részünkre nyerjük; második , hogy Ilványi Lörinczczel kibékítsük; harmadik, hogy ujonan nyert emberünket közönyös érdeklellenségböl cselekvőségre s munkásságra sarkantyuzzuk

„Három igen bajos feladat!” jegyző meg az ifjú mosolyogva, miközben egy öblös tajtpipát vett elő, s rágyújtván, kényelmesen -helyezke- dékel egy széles kereveten. „Édes urambátyám !u kezdé aztán, finom füstfelleget terjegetve maga körül, „tudja, hogy tanítványává szegődtem; nagyon meg tudnám köszönni, ha megtanítna, miként fogja e három dolgot, főleg pedig a két elsőt, végrehajtani

A nagybátya iró-asztalhoz ment s két rövid levelet irt, miközben folytatók párbeszédöket. .. A két első, Valday Andor megnyerése s Ilvá- nyival krbékitése, mit te tán legnehezebbnek tartasz , a legkönnyebb dolog ,tt mondá irásközben a nagybátya.

„Csak a modort, a modort szeretném tudni, édes urambátyám; mert megvallom, sükerültéig Tamás vagyok a dologban

„Kétségkívül eleget olvastál már szakácskönyvi hirdetéseket ?tt kérdé amaz mosolyogva.

„Egész az unalomig

„És kaczagtál is, midőn illykönyvek huszadik harminczadik kiadását láttad jelentetni, mig sok előtted becsesebbnek látszó elmetermék alig hozza be az első kiadás költségeit ?“

„Kaczagtam ollykor, ollykor boszarikodtam válaszolt az ifjú; „de szeretném tudni, mi köze van a szakácskönyveknek urambátyám párterősitési terveivel

„Igen nagy ,tt mond a főnök, „tüstinl meghallod. . . Mellesleg mondva, mit tartasz te a jó pezsgő borrul ?u

„Szép szerepet szokott játszani vidám czimborák mulatságaiban; ámbár néha már olly pezsgőivé társaságot is láttam, mellyben a mulatság eleje igen barátságosan kezdődött, végül pedig megannyi ellenségek váltak el egymástól

„Ezt, kedves öcsém, csak a rósz modor okozta, mellyel illy társaságokban a pezsgö-poharak keringettek? E közben a nagybátya bevégzé írását, s most két lepecsételt levéllel állott öcscse előtt.„Mindenék előtt jegyezd me g, öcsém úgymond, „hogy a szakácskönyveken semmi nevetni vagy boszankodni való nincsen ; én legalább méltólag becsülöm őket, s szakácsom bizonyossá tehet téged, hogy a sütés-főzés művészetében egy új munka sem jelenik meg, mellyet számára azonnal meg ne szerezzek?

„E miatt nem szükség a szakácsot vennem kérdőre válaszolt az ifjú mosolyogva, „mert urambátyám luculli asztala, mellynek bizonyosan nincs párja a megyében, erről kézzel fogható tanúságot tesz?

„S azt véled szólt komolyan a házi gazda, „mind ez magamért történik ? érttem, ki olly szűk élelemmel képes vagyok beérni, mint a stoának bármellyik hajdankori követője ? ... Csalatkozol ! Szakácsom eszköz kezeimben, mellyel körülem az embereket tetszésem szerint kormányozom. Valahányszor fontosabb dolgot, akár a közügyekben, akár magányos emberek közt, akartam elintézni, ha semmi más mód nem sükerült, szakácsomhoz folyamodtam, s kellő modor segedelmével mindig jó süker koszorúzta fáradságomat. Jelennen is szakácsom pártunk legfőbb támasza , kinek segedelmével, ha azt tán egy más szakács holnap elosztaná , holnapután újat szerkeztenék össze. A legszellemibb ember íis, tudtán és akaratán kívül, kisebb nagyobb mértékben a gyomor rabja... Tudod-e, édes öcsém, mit tesz az, egy lakomát j ó adni tudni ?“

„Illy ékesbeszédet a szakácsság mellett még soha sem hallottam ,tt szólt az ifjú, „szinte meghíztam bele !“

„Egynémelly azt gondolná,folytatá a nagybátya, „hogy mit az ember egy jó lakoma segedelmével végrehajt, tán nem is a -szakács, mint inkább az ügyes házi gazda, a szép és nyájas gazdasszony, egy szóval, az asztal feletti jó társalkodási modor érdeme. Ne hidd, öcsém!. . . Az orvost a szentirás tisztelnünk parancsolja; pedig mi a szakács , mint egy ügyes vegytudós és orvos ? azon különbséggel, hogy a szakács vegyitékei csak lassan járnak végére életünknek, mit az orvos ollykor gyorsabban megtesz. .. Nézz körül az életben: hány házastárs tengi örök zsémbelődésben végig az életet, csak azért, mivel a feleség rósz szakácsnő? hány fiatalkori barátság oszlik meg csak azért, mivel az egyik itt, a másik amott találja izletesebbnek a vendéglő ételeit?... S ha a szakács műremekeihez még finom, válo-gatott borok is járulnak, ekkor a czélba vett dolog jó sükere elmaradhatlan; azért, öcsém, tisztelet a szakácskönyveknek és a pezsgőbornak!“

Az ifjú Cserszöghy nem tartóztathatá magát a kaczagástól, midőn nagybátyját olly komolysággal hallá fölvett tárgya mellett szónokolni. „Valóban kiváncsi vagyok látni mond nevetés közben, „megfelel-e a gyakorlat e szép elméletnek? az élet nem hazudtolja-e meg a logicát?”

„Holnapután délben magad meggyőződhetsz felőle válaszolt a pártfönök , s a kezében levő két levelet átadá öcscsének. „Mint látod, egyik lírányihoz , másik Valdayhoz szól megjegyzés a levélre mutatván, holnaputánra ebédre hívom mind a kettőt, s kérlek, öcsém, hogy a meghívó leveleket magad vinnéd el hozzájok, természetesen, egyikkel sem tudatván előre, hogy ki leend ebédtársa.tt

Az ifjú átvette a levelet, s megígérte, hogy még az nap eljárandja az illetőket. Csöndes léptekkel, lesütött fővel, mély gondolatokba merülve indult az ajtó felé; itt azonban hirtelen viszszafordult, s hosszas pillantással nyugtatván nagybátyján szemeit, fel szólal a: „Urambátyám, tudnék ám valamit mondani “

„Ugyan mi jót, kedves Gyulám ?tt kérdé szíves mosolylyal az öreg” s a szólónak vállait megveregeté.„Már hogy jó leend-e belőle, vagy épen az ellenkező, azt előre meg nem mondhatom válaszolt az ifjú, nyiltan tekintve az öregnek szemeibe , „de annyi bizonyos, hogy holnapután három vetélytársak fogunk versenygeni az urambátyám szakácsát illető dicséretek felett?

„Hogyhogy, öcsém ? beszélj világosabban,“mondá a nagybátya, e nyilatkozat által kissé (meglepetve ; „tán magad is a szép Jerne zászlója alá esküvél ?tt

„Mi tagadás benne, édes urambátyám ? abban mi Adám fijai mindnyájan megegyezünk, hogy a szépet szeretjük ,u válaszolá az ifjú. A házi űr komor arczczal fordult egyet a szobában, aztán rövid szóváltásokban folytatók a beszédet:

„Tehát verd ki fejedből a bohóságot? szólt öcscséhez, „tisztujitás után csinálhatsz, a mitakarsz; de most rád szükségem van, s nem szeretném, hogy korlesek helyett a csillagoknál tartanál dictiókak Tisztujitás előtt nem szabad szerelmesnek lenned !a

„Úgy ám, ha tőlem függene !tt válaszolt az ifjú. „Azonban miért épen tisztujitás elölt „

„Mert az illyen boldogtalan szerelem az embert mélává s cselekvötlenné teszi?

„De miért boldogtalan ?u

„Hát nem jegyese-e Valday Andor Szelödy Jemenek ?”

„Jegyese , de még nem neje ,tt válaszolt az ifjú, „s a világon még eddig nem is lett minden jegyesből nő.. .”

„Fiúi” felkiáltott hévvel a nagybátya, „tán kiütötted Valdayt a nyeregből? .. . E tettedért mindenkor kész lettem volna téged keblemre ölelni ; de most.. . most szeretném értté hajadat megránczigálni.Tudod-e folytatá, midőn öcscsét elégülten mosolyogni látta, „tudod-e, hogy ez által Valdayt egészen elveszthetjük? Tud-e már ő valamit a dologru) ?”

„Semmit f mond az ifjú, „és általam épen semmi sincs eddig koczkáztatva.”

„Szólj tehát nyíltan , fiú! és ne kínozz , ne beszélj rejtélyekben!!” zaklató öcscstM türelmeténül a pártfonök.

„Halljon tehát mindent nyíltan, nagybátyám!... Nem rég ideje, hogy Pestről haza jött em, s azon időtől fogva járatos válék Szelődyékhez. Első percztöl fogva ellenállhallan barátsággal vonzódtam Jernéhez, s már-már azthivém, hogy viszonti vonzalmáról én is bizonyos lehetek, midőn Valday Andor megérkezett, s rövid nap múlva mennyemből hullottam alá. . .

„És a többi! ezt mind tudom,” közbe szólt az öreg úr, öcscsének hosszadalmas szerelmi sopánkodásitól tartván, „a dologra !tt

„A dolog tehát az” hogy Valday Andort nem én ütem ki a nyeregből, hanem leszédült, leesett, lezuhant ő maga. Tudja nagybátyám a párviadalt Ilványi s Valday közt. . Jerne veit, a lángszívü szerető , ki Valday Andort lebeszélte annak férfias kivitelétől, a mit egy részben jól tett, máskülönben most kevés jót vagy Toszat várhatnánk tőle pártunkra nézve. Egyébiránt a ki hogyan veszi Valday teltét, én legalább nem látok benne alacsony gyávaságnál egyebet. ., ?

„Mondasz valamit, csakhogy senki meg ne hallja ? közbeszólt •az öreg tréfás szóejtéssel, s csakhamar komolyan hozzá tévé: „az ember vagy ne kezdjen semmit, vagy ha megkezdte, járjon végére magának a halálnak is?

„S a nőkedély mindenben, mi az igaz férfiasságot és lovagiasságot illeti, olly helyesen ítél és érez.. . Jernében e történet szintolly váratlanul, a milly hirtelen vitt változást véghez, szíve az ifjútól, ki elég gyáva volt, ha mindjárt az ő kérelmeire is , egy .párbajból visszavonulni,egészen elidegenült?

„Valóban nem tudnám megmondani ,tt megjegyzé a nagybátya, „a dolgot tisztán fölvéve, mi lett volna jobb Valdayra nézve: ha fogadott becsületszava szerint, golyót repít-e agyába, s igy hátrahagyott szerelmese által híven sirattatik, vagy ha élve marad, s most ö lesz kénytelen, leányi hűtlenség felett siránkozni

„A mint Jerne regényes lelkületét ismerem, az első esetben kevesebb okom leende jót reményleni , mint ez utolsóban van; így azonban biztathatom magam, miután az anyának eddig is nagy fáradságába került leányát tartóztatni, hogy a jegyet Valdayval vissza ne cserélje

„De még ebből nem nagy remény virul fel számodra , öcsém !tt

„Ki előtt a leány kedvese ellen bármilly csekély panaszra fakad, annak szivéhez a kulcsot kezébe adta. Én Jerne teljes bizalmát birom , bírom barátságát, s nem volna az, a kinek öt ismerem , ha Valday iránt újra szerelemre tudna engesztelödni. S ha az elkerülhetlen meghasonlás napvilágra jő köztök, akkor Jerne szivéhez én ál-lok legközelebb. .

„Az elsőség jogánál fogva egészítő ki az öregúr öcscse szavait. „Ez eddig nem volna bajj de nem sejt-e Valday Andor ezekből valamit”

„Abból legalább, hogy én volnék vetélytársa, legkisebbet sem “

A pártfönök ez utóbbi szavakat örömmel fogadta, s igen-igen fontos dologkint szivére köté öcscsének, hogy e részben tisztujitás utánig a legnagyobb mértékben óvakodó s titoktartó legyen, sőt addig ne is iparkodjék Jernéhez szerelmi nyi-latkozattal közelíteni. Öcscse mindent megígéri. „Még egy dolog van kezdéújra az előbbi beszéd fonalán, „mellyröl nagybátyám eddig nem világosított fel: ha csakugyan megnyeri is Valday Andort pártunk részére, a miben én akadály bizonyosan nem leszek: de hogyan reméli ezen olly annyira méla, s mint látszik, erélytelen embert olly cselekvőségre bírni, melly pártunkra nézve hasznos lehetend ?“

„Ennek kulcsa már kezeim közt van válaszolt a pártfonök, „a megcsalatott szerelem elkeseredése lesz az ösztön, melly öt munkásságra birandja a mi javunkra. . . Lásd, Gyulám !tt folytatá beszédét s az ifjú karját hóna alá vette, „ha az embernek, ki valamiben legyen az képzelet, érzemény, vagy anyagi tárgymindenét vesztettem képzeli, ha az illyembernek más új, nagyobb és fölségesebb tárgy felé irányozzuk érzelmeit, gondolatait, kétszeres tűzzel fordul annak szolgálatára. .. Valday Andor kedvesét veszti el, én üj tájat nyitok fel szemei előtt, kilátásaival hírnévre , tiszteletre, becsületre, dicsőségre, hazafias kötelességek teljesítéséből eredő büszke öntudatra , s a mélán kesergő szerelmesből hirtelen varázslattal teremtem eB a közügyek lángoló szívű bajnokát

„Ha t. i. még a szakács is járul a dolog elősegítéséhez !tt jegyzé meg az ifjú enyelegve, leveleivel a kitűzött czélra távozott.

XLV.

Cserszöghy Gyulának, az ifjúnak, kivel a pártfőnöknél csak most taíálkozánk, valóban igaza volt mindazokra nézve, miket Jerne felöl mondott; . . a milly regényes körülményben gyuladt szíve szerelemre Valday iránt, épen olly szükségkép aludtak ki e lángok , midőn annak lovagja ti an cselekvése által épen e regényesség lön megsemmisítve, e szerelem alapjában kiforgatva; s Gyulának nem juthatott volna kedvezőbb alkalom, a szeretett leányjszivébe észrevétlenül belopózni mint épen a jelen. Az eszmény, mellyet magának Jerne alkotott, s mellyet Andorban sejtett földi képmásul megtestesülve, ez által megsemmisítve lön, s az érzékeny és ábrándos szívnek jól esett, ugyanazon eszményt tüstint egy más férfira alkalmazhatni, ki egyszersmind sokkal több hajlamot mutatott, hogyannak megfelélhessen.

Cserszöghy Gyula életteljes, vidor, ép kedélyü cselekvőségre termett ifjú volt, tulajdonait nem ábrándosai tulcsapongó, de szilárd kebelből eredő lelkesség kisérte, s szigorú ragaszkodás az élet valódiságaihoz. Ö alig érkezett le, egy évi mulatósa után a fővárosban, Nagy- Váradra , tettszomjas lélekkel állott ki a megyei élet mezejére, és a kikkel érintkezésbe jött, csakhamar kiismerek benne az életre termett, határozott jellemű ifjút, kitszerzendö tapasztalásai a megyének egykor főbajnokává emelend- nek; a pártnak, mellyhez nagybátyja felszólítására s tulajdon meggyőződése szerint szegődött, rövid időn legmunkásabb tagjává lön. . . így jelent meg Szelödyéknél is, s bár sokkal nemes- lelkübb volt, semhogy Jerne hódításában legkisebbé is fáradoznék, mihelyt a közte s Andor közt fenálló viszony tudtára esett, azonban mint olly helyen , hol magát igen jól érezi, látogatásait nem szűnt meg folytatni, s műveltsége és némi távul atyafiságos viszony, mellyben a boldogult Szelődyhez állott, mindenkor szívesen látott vendéggé tevék. Ez atyafiság és egyéb jeles tulajdonai Jerne barátságát csakhamar megnyerek számára; azonban, hogy e barátság a rokoniló indulatok magasabb fokára is fejlődhessék, ezt Jerne távúiról sem merte volna sejteni, s képzelete csak újabb napokban kezdett derék rokonával sűrűbben foglalkozni, mióta érezte, hogy szíve egykori szerelmesétől végkép elidegenűlt, melly alkalommal Gyulának a legkedvezőbb szerep jutott , mellyet óhajthatott: a vigasztalóé, megnyugtatóé.

S illy barátra, kinek bizalmas beszédeiben szíve panaszain könnyitsen, valóban szüksége volt, mert az anyai kebel részvéte , az első napokban legalább, megtagadlatott tőle.. - Jerne őszintén közié anyjával, kit minden felelt szeretett, szíve állapotját; elmondáneki, hogy Andor iránt nemcsak végkép meghidegültek érzelmei , hanem egyszersmind, hogy a kényszerítés, jövendőjét illy férfiú kezeire bízni, egész élete boldogtalanságának vetné meg alapját. Az anya, mint könnyen magyarázható, e változást nem vette egyébnek a legkönnyelmübb lengeségnél, melvlyet annál inkább sokallott és roszalt, mert egykor llványit is saját óhajtása utáncsábbitlatván e képzeletre szerettetni vélte leánya által; az ok fontosságát, mellyet Jerne eléje terjesztett, ö nem volt képes általlátni, hisz elmúltak évei, mellyekben férfiban a szilárd férfias erőt tartá ő is, mint minden nő, becsületre s szeretetre méltónak. . . Mi, kik tudjuk, hogy Jerne Ilványit soha sem szerette , tudjuk, hogy Andortuli elidegenedése, bármilly különös tünemény is magában,miután övolt, ki haláltól féltett kedvesét kérelmeivel visszalépésre bírta, a szív s különösen a Szelödyék a városban dulongó vész elöl néhány nap óta falusi lakukba költöztek. Ott ült házias csöndes körben, a kertbe nyíló szoba egyik ablaka előtt Szelödyné, elégületlen komor tekintettel nézvén a munkára, mellyel ujjai foglalkoznak, míg a pamlagot Jerne foglalá el, előtte kisded himzö-asztal, mellynek kifeszitett rámáján azonban csak lassan halad a dolog, miután a búfellegzett szép kis fej több ízben csügg a henye kézfőre támaszkodva, méla gondolatokban. Hátul a szoba egyik szögletében, öreg kemencze mellett, kerekes guzsalyt pörget az öreg Mártha, a ház patriarchalis rendszerénél fogva kegyeletes tisztelet tárgya, s szemeit nagy gondosan hordozza az anyáról a leányra, meg ismét a leányról az anyára, gondolatainak, mellyek e közben agyát körülrajongják, gyakran ismételt fejcsóválás által adván magyarázatot.

Alkony közelgett; künn a szabad természetben hasonlóan nyugalom és rend uralkodott, csak néha háborgatva meleg szellő lassú suhogása áltál, melly a virágok áradozó illatát a szobába röpitgeté könnyüded szárnyain ... Jerne fölemelő fejét, hosszas és viszonzatlan pillantást intézve anyjához , s azután fölkelt, lassú léptekkel feléje közeledett. „Anyám!“ mond remegő csöndes hangon s a szeretett kéz után nyujtá ki jobbját, hogy ajkaihoz vigye... Mártha megállóit guzsalya pörgetésével, s egész figyelemmel várta a dolgokatmellyek történni fognak... Szelödyné visszavonta kezét, s még komorabb arczczal, mint előbb, néze folyvást munkájára.. ._ Jerne szemébe köny tolult, fájdalmas nagy könycsep, melly az ajkak megtagadott csókja helyett sovárgó szemcsókul hullott az anya kezére.

„Bocsáss meg, jó anyám!tt folytatá Jerne szavait, „nem érdemiek illy keserű büntetést. Már napok óta nem szólsz hozzám, nem tekintesz édes mosolylyal felém; ne m viselhetem e nélkülözéseket. . . Mindent teszek, mindenben engedelmeskedem, csak add vissza édes szódat, add vissza szívedet nekem !a

Szelödynének lehetlen volt ez Ígéret alatt mást értenie, mint hogy leánya átlátta végre tévedését, mellyet, véleménye szerint, elkövetett, s kész leend szerelmét az anyai kívánat kielégítéséül újra visszafordítani Andorhoz, ki miatt Jernének e mellőző s érző szívét rendkívül keserítő bánásmódot kelle tapasztalni. „Csak egy mód van visszanyerni szeretetemet ,” szólt az anya,. szigorúan föltekintve leánya szemeibe, „vetkőzd le megfoghallan makacsságodat, fogadj szót anyai tanácsomnak, melly bizonyosan egyedül a te javadat akarja..

„Tudom, tudom, anyámé közbeszólt Jerne, „isten áldja meg érette

„S nőül mégy Valday Andorhoz, ki, mint saját magad által választott jegyes joggal bír kezedre,” folytatá Szelödyné szavait.

„Oh, anyám!” sohajtá Jerne, az engedelmeskedni akarás és szíve legyözhetlen ellenszenve közt kínosan ingadozva.

„Szegény leány! szegény leány! milly sápadt!” felszólalt Mártha; „szívem megreped fájdalmában , ha még két napig és egy félig így látom S szíve fájdalmának enyhítéséül guzsalya kerekeit néhány másod perezre forgásnak indította.

„Fogsz-e engedelmeskedni?” kérdé az anya szelídebb hangon, s midőn Jerne hallgatott, kézen fogta öt és folytatá szavait: „Lásd, leányom, e makacsság szüléd ellen, ez ingatagság választásidban soha semmi jóra nem vezet; le kell mondanod mindkettörül, hogy idővel elégült és boldog lehess. Hidd el, Jerne, nem Andorért kivánőmezt, ámbár nem tagadhatom, hogy ha ö is csalódnék benned, fájdalmasan esnék szívemnek; de saját jövendőd kívánja, hogy tudj erőt venni habzó érzelmeiden

„Milly okosan és érzékenyen beszél !u szóla magában Mártha s szavait ismét guzsalykerekének egy pár pörgetésével kisérte.

„Oh, anyám sohajtá Jerne, „ha tudnám megfejteni előtted, hogy nem érzelmeim habozása, nem könnyelmű ingatagság, mi áthághatlan válaszfalat von köztem és Valday között. Változásom oka ő benne van... Nem, nem fogom őt vádolni. Legyen tehát saját szívemben az ok, melly tőle elidegenít, mióta — ah, pirulok ezt megemlíteni! Ha szívem őt illy félénknek gyanította volna, soha legkisebb hajlandóságomban sem részesül..

„Oh, milly érzékenyen beszél és okosan szólt ismét Mártha, s most a guzsalyforgatás helyett szeméhez nyúlt; könyet törült ki belőle, mellyet a kedvelt leány szavai hoztak napvilágra.

„Tehát csak tovább is megmaradsz makacsságodban ?tt kérdé Szelödyné.

„Kedves anyám, parancsolj bármit, a mi lehetséges ,tt válaszolt meleg szavakkal Jerne, „ez lehetlen — ez lehetlen

Nem kell vélnünk, hogy Szelödyné csakugyanolly szigorral kívánta volna leányától az Andor iránti ragaszkodást, mint viseletében mutatá; de azt hitte,hogy ernyedetlen szilárdság által kivánata szerinti hatást gyakorland a gyöngéd kedélyre, s azért folyvást fentartá szigorúságát, bárha voltak gyönge órái, midőn leánya szenvedő arcza megingató, s mellyekben a következetesség nem csekély megerőtetésébe került; de föltevé magában , hogy azt mindaddig gyakorolja, míg csak bírja, főleg miután — a mint tudjuk — leánya cselekvését csakugyan könnyelműnek és hibásnak hitte.

„Anyám, jó anyám! megbocsátasz úgy-e?u felszólalt újólag Jerne, anyja hosszas hallgatását jóra magyarázván.

„Ha hibádat megjobbitod ,u válaszolt Szelödyné, s hogy akaratát annál hathatósabban kifejezze, előbbi szavaihoz tévé: „és addig, míg önfejűségedről lemondasz, míg engedelmes jó leányom leszesz, maradj távul tőlem, ne szólj hozzám , ne jer szemeim elé, nem akarok tudni rólad .tt

„Oh, ez fáj, kimondhatlanul fáj!“ mond Jerne reszkető hangon, s miután hasztalan nyujtá másodszor kezét az elvonuló anyai jobb után, ingadozó léptekkel eltávozott. Menet közben dajkája pillanatával találkoztak könytelt szemei.S a szeretett gyermek e könytelt szempárja mély sajnálkozás, de egyszersmind neheztelő harag tüzet gyujtá fel Mártha kebelében; guzsalyának kerekeit villámsebesen és tömérdek robajjal megpörgeté, azután felálla nagy karos székéből, mellyben, mint a családnak egyik tisztes tagja, szokott helyet foglalni, s szilárd lépesekkel közeledett Szelödyné felé; szemei tüzesebben égtek, arcza lángolt, s hangja is, mellyen bészédét, két kezét csípejére tevén, folytatta, épen nem sorozandó az alázatos szolgaiak közé.

„Tekintetes asszony, megkövetem tisztelettel kezdé szavait, „ezért neveltem én e jó leányt illy nagygyá és széppé, hogy végre szemem láttára megölje ?“

Szelödyné csudálkozva tekintett a dajkára, ki épen nem olly helyzetben álla meg előtte, mintha szelíd enyelgő szóváltást szándékoznék folytatni „Mitakar, jó Mártha ?“ kérdező.

„Mitakarok, tekintetes asszony ?a válaszolt Mártha, „tüstint megmondom... Nem szeretem a sok beszédet. .. Csak hallgatva néztem eddig az egyenetlenséget, mellyel egymás napjait keserítik , csak csöndben vigasztaltam az én szelíd kis galambomat, hogy ne féljen, mert jó anyja előbb, mint vélné, kiengesztelödik iránta, s meghagyja neki az ö saját akaratát.. .tf

„így vigasztalta, Mártha? Ezért ugyan ne várjon köszönetét megjegyzé az anya.

„Nem is kell nekem más köszönet, csak az én jó leányomé... Már a mi sok, csak sok! Olly kevés-e a férfi a világon, hogy Jernének épen ahhoz kell nőül menni, kit nem szenvedhet? Olly sok-e a jó leány a világon, hogy a legjobbat beteggé kínozzuk kegyetlenségünk által ? Már a mi sok, csak sok! s én nem szeretem a sok beszédet. .. De hogysem az én kedves kis gyermekemet úgy kínoztatni lássam, inkább — inkább tt

„Ne vegye olly szorosan a dolgot, Mártha asszony!” akará Szelödyné a buzgalmas dajkát csillapítani, kinek komoly haragja inkább engesztelő jó kedvre derité öt, semhogy miatta neheztelt volna.

„De szorosan veszem biz én!“ válaszolt Mártha, egyre daczosabban. „Jerne az én leá-nyom is, nekem is van jogom hozzá, én tápláltam, ápoltam, neveltem. Akinek tetszik, kényszeritsen férjhez menésre mást, de Jernémet ne! a kinek tetszik, tegyen boldogtalanná mást, de Jernémet ne!.. Hogy miért változik meg? Uram-fia! hát nem azért leány, hogy azt szeresse, a kit tetszik, és addig szeresse, ameddig tetszik? Hát nem emberek vagyunk-e, kiknek érzelme és akaratja változó ? hát nem szerettem-e magam isValday urat, mint saját gyermekemet, mígJerne is szerette, s nem megváltoztam-e magam is, és most haragszom rá s gyűlölöm öt, pedig elég sokat tapasztalt asszony vagyok? .. Egy szó mint száz, én Jerne pártjára állok, vele sírok, vele búsulok, ha kell, s ha Valday úr a házba meri tenni lábát, na hiszen...!“

„Mártha, Mártha!“ szólt mosolyogva Szelödyné, „csak nem fog ellenem szövetkezni leányommal ?“

„Én nem szövetkezem semmire folytatá szavait a dajka, kinek e vígkomoly kifakadását Szelödyné annál szívesben tűrte, mert tudta, hogy az a leánya iránti meleg szeretet eredménye, s Márthának különben is, mint évtizedek óta a házhoz kapcsolt családtagnak, a kegyelet, s kora és viselt szolgálatai iránti tisztelet némi felsöségi előjogokat adának, „de annyi bizonyos, hogy vagy megvigasztalja a tekintetes asszony azt az elkeseredett jó kis galambot, vagy én is elmegyek , elzárkózom vele szobájába, együtt búsulok vele, s azután ne lássuk egymást akár na-pokig!” Ezzel Mártha az ajtó felé indult.

„Mártha!” szólitá újra Szelödyné a hösbaragu dajkát, ki, mintha e szólitást várta volna, gyors készséggel fordult vissza az ajtótul. „Jöjön vissza csak, Mártha!” folytatá szavait s kezével nyájasan intett közeledésre, Jöjön vissza s kössünk békét egymással

Ez egy pár nyájas szó s szeretett urnéja engesztelő mosolya jó reményt költénekMárthában, melly kedvencze védelmében felzajgott vérét rögtömlecsillapitá; Szelödynéhez lépett, kezét megcsókold. „Tehát nem haragszik többé” úgymond, „az én kis báránykámra ?”

„Gondolhatja-e, Mártha válaszolt Szelödyné, got megtörjem, melly engem valóban aggalommal tölt el

„De ha nem törik, tekintetes asszony, de ha nem törik? válaszolt hévvel Mártha, „miért azért az aggalom? miért a szelíd teremtést kényszeríteni , hogy szivén erőszakot tegyen ? . .. A mit én úgy sem engednék meg soha rekeszté be ismét hangosabban szavait, dajkasága büszke önérzetében.

„Na na — hiszen minden jól lesz !” csillapító öt Szelödyné.

„Lemondunk Valday urról?“ kérdé hirtelen és örömmel szemeiben Mártha.

„Le, ha meg kell lenni ,” nyugtató szavaival az anya.„Visszaküldjük a jegygyűrűt ?

„Vissza, ha nem leh jnáskép

„Ohó! hiszen így?adeu jól van, nagyon vígan vagyunk örvendett a dajka, „most tüstint megyek, s megvigasztalom azt a szenvedő gerliczét. . . Édes galambom, legjobb téns aszszonyom s a Íjtó felé akart indulni.

„Nem úgy, Már” a szólító Szelödyné, „leányomnak erről mit sem kell tudni, érti-e? semmiesetre nem akarom, hogy határozatomrullegkisebbet is szóljon időnek előtte

„Dehogy szólok, dehogy szólok válaszolt Mártha, „úgy sem szeretem a sok beszédet, ha a jó ténsasszony parancsolja... Mint fog örülni e szép szemű kis leány!“

„Meg kell várnunk, hátha ö tér előbb jó gondolatra , s akkor az engedékenység részünkről szükségtelen lesz megjegyzé Szelödyné.

„Meg kell várnunk , persze, hogy meg kel , de hogy is ne várnók !tt csevegett Mártha türelmetlen örömmel. „A világért sem szólok neki, de csak egy betűt sem !u

„Egy pár nap múlva csak úgy elintézhetjük a dolgot, mint ma tennők; addig tűrjünk békével mond Szelödyné.

„Oh, áldott türelemItt fohászkodott Mártha, „már hogy is ne tűrnénk ..! és egy pár nap nem a világ... Én bizony nem szoktam sokat csevegni s e közben Mártha egyre közelebb tipegett az ajtó felé, mellyhez midőn egészen közel volt, hirtelen felkiáltott: „Uramfia! a kert tele van tyúkokkal.. . ott van la; most pocsékká teszik a virágágyakat... Ugyan ki volt az a gondatlan? ... Ki kell kergetnem őket? Ezzel neki várva s nem is mondva semmi további szót, hanyatthomlok sietett ki a szobából, mellyet azonban el sem hagyott jóformán, midőn már tyúkokat és virágágyakat tökéletesen elfelejte s Jerne fölkeresésére sietett, kinek tanúságául, hogy a sok beszédet nem szereti egy óra negyed lefolyta alatt legalább is hatszor elmondta, miszerint többé legkisebbokasincsszomoruságra, mert jó anyja megegyezik akaratában, mint ezt tulajdon szájából tulajdon füleivel hallotta, s egyszersmind azt is, hogy időnek előtte el ne beszélje azt Jernének, mit ö igy csevegett folyvást nem is azért tesz, mintha szeretett urnéja parancsát áthágni akarná, távul legyen, hanem mert óhajtja, hogy minél előbb béke legyen a háznál...

S hogy e minélelőbbi békét eszközölje , előkereső Valday Andornak az ékszerek közt heverő jegygyűrűjét, azután kézen fogta Jernét, s nyugtalan vágygyal unszolta öt, vele tüstint anyjához sietni.

Szelödyné mosolyogva nézett Márthára; jól ismerte ö az agg dajkát, s el volt rá készülve, hogy illy vége legyen ígért hallgatásának. „Tehát csak nem állhatta, hogy mindent ki né csevegjen ?” szólt hozzá, miután Mártha a jegygyűrűt az asztalra tévé s Jernét felszólította, hogy már most szépen köszönje meg anyja jószívűségét, mert ez órától fogva vége minden neheztelésnek.

„Dehogy nem állhattam, hogyne álltam volnál folytatá Mártha szakadatlan szónoklatát, „hiszen nem is azért szóltam a jó kis leánynak, mintha mindent el akartam volna neki mondani, de csak meg kellett vigasztalnom a szegény kesergőt? És aztán..

Mártha beszédének vége-hossza nem volt. S valóban lehetlen vala az egészen csak Jernében élő agg dajka csacskaságát nem tűrnie, midőn e forró ragaszkodást leányához, ezen őszinte örömet a bekövetkezett kibékülés felett látta Szelödyné. Ami feddő szókat az anya leányánakmég mondani akara, Mártha folytonos közbeszólásai elszedék azok minden falánkját, enyhitékkeserüségét, s Szelödyné megígérte, hogy másnap megirandja Valdaynak leánya rnegmásolhatlan vissza-lépését.

... Az estvét anya és leány bizalmas beszélgetésben tölték, s mi a neheztelés és harag napjaiban Jeniének nem sikerült, most könnyebben megközelítő czélját: megfoghatóvá tenni anyja előtt, hogy szíve hirtelen történt változása nem puszta lengeség és könnyelműség eredménye.

XLVL

Másnap azon események után, mellyeket két utolsó fejezetünkben elöadánk, a megyeháznál törvényszéki ülés tartatott, mellybe történetünk folyamánál fogva el kell vezetnünk a nyájas olvasót, hol bizonyosan ismert személyekre is találandunk...

íme mindjárt egy, a zöld asztal jobb oldalán, közel az elnökhöz. E válogatott finom öltözetbe nyájas arcz, e mindenkit barátságosan üdvözlő szemek s mindenek felett, ez utánozhatlan édes mosoly az ajkakon!... ki ne ismerné meg Ilványi Lőrinczet? Épen most mondatott ki évekig tartó rabság ítélete egy terhes gyanú utján befogott emberre, helyes volt-e az ítélet vagy nem, ide nem tartozik, — s elágy ajkak, mellyeken a mosoly léhervadhatlan virágul függ, mint örökzölden a mindig fris levelek, olly édesen nyílnak meg a mélyen fohászkodó rab felé, mutatván neki a jól ápolt fogak tündöklő fehérét, mintha a szegény embernek épen egy víg lakomábai meghívás adatott volna tudtára; a másik per czben szín tazon arczczal fordul szomszédja felé, s becsületszavára teszi öt bizonyossá, hogy kedvencz paripájánál nincs jobb futó a fél megyében...

Egymás után vezeté be a hadnagy a vádlottakat, kiknek némellyike tán épen a legártatlanabbak hónapokig ült sötét börtön fenekén, e rendszeresített büniskolában, hallgatva ollykor megrögzött gonosztevők csáboktatásait ö maga kihallgatlanul. Azon szerencsések közt, ha szerencse volt rá nézve , kik nem valának arra kárhoztatva, hogy elitéltetés előtt szenvedjenek büntetést börtönükben , volt István, az e napokban befogatott koldus, ki most terhes rablánczokon bevezetteték; duzzadt képe a néhány napi börtönzés következtében összeesve volt, haja homlokán és halántéki körül rendetlen kóczosgöndökben szétszórva s ujjnyi hosszúra nőtt szakálla sarczszőre kinézését vaddá, képét szinte ismerhetienné tevék. Egész valójának szánakozásra indított tekintetet kölcsonze a kínzó magába száltság és tán a bűn öntudata is.Lassú, megtört léptekkel haladt előre, s nem messze az asztaltól megállapodott.

Szemeit félénk kíváncsisággal hordozá végig bírái arczain s élénk meglepetés sugárzók belölök, midőn Ilványira esett tekintete. Az elnök nevét kérdezé; a vádlottnak ajkai körül fájdalommal és gúnynyal vegyes vonaglás látszott és szemeit merészen feszítő Ilványira, emelt hangon ejtvén ki e szavakat: ,Dorányi István! — E névre Ilványi meglepetve forditá arczát a rab felé; ajkairól pillanatra eltűnt a mosoly, s helyét komoly vizsgálódó tekintet váltotta fel. A rab meggyőződvén , hogy sejtelmében nem csalódott, néhány lépést tett előre, szemeit folyvást a szolgabíróra függesztvén; átellenben vele állapodott meg.

„Mit akarsz ?a kérdé erős hangon az elnök, „milly magaviselet ez ?a

„Semmi mást, tekintetes törvényszék “ válaszolt István, „csak szemébe nézni ezen urnák, ki nyomorult életem egész szerencsétlenségét okozá, ki miatt mindenemet vesztém, ki egyedüli oka, hogy becsületes biztos állapotbul koldusbotra jutottam, s hogy most a legrettentöbb vád által terheltetve, állok törvényszék előtt. . A koldus kinyújtott jobb kezével Ilványira mutatott, kinek arczát a küzdelem, minden mást mutatni, csak azt nem, a mit e szavakra valóban éreze, rövid pillanatra sajnálandólag eltorzította; végre azonban mégis sükerültegy mosolyt idézni ajkira, melly bámulást és boszankodást fejezett ki egyszersmind. .. Mindnyájan meglepetve nézték a jelenetet.

„Igen, uram!” folytatá beszédét a vádlott, nem hallgatva az elnök visszautasító szavaira, „ön ismer engem, ki gaztettéért hónapokig hevertem ártatlanul tömlöcz fenekén , ki ön miatt szegény állásomat, melly egy becsületes családot táplált, elvesztettem, kinek szeretett nőm és alig született gyermekem halálos áldozatja lett. .. Verje meg az Isten mind ezekért”

„Meg nem foghatom ... magamon kivül vagyok ... ez az ember őrült,” szólt Ilványi a törvényszéki ülnökökhöz.

„Nem őrült, uram,” kiálta vissza a koldus, „mert azon évek alatt, mióta bal sorsom önnel összehozott, soha nem voltam olly józan, mint e pillanatban!” folytatá tovább szavait, „minden rabnak szabad mentségére bármit felhozni, a mit kíván. Én egészen első önkénytes vallomásom mellett maradok mindenben: a szegény gyermeket, kinek nyomoritása nekem tulajdonittatik, már megvakitva útfélen találtam; vétkem csak az, hogy nem hagytam ott éhség martalékául, hanem ma-gamhoz vevém, s vele kerestem élelmet mindkettőnk számára. Ezért állok most itt rabul... De elmondom a tekintetes törvényszék előtt, mint kellett nekem ezen úr vétke miatt e szerencsétlen állapotba jutnom... .”

Az elnök hallgatást akart parancsolni, melly azonban a hely rendeltetésével olly kevéssé illett össze, hogy Ilványi kénytelennek érzé magát, megkérni a törvényszéket, az eszelős koldus beszédének kihallgatására. István az egész lopási esetet, mellyet az olvasó történetünk elejéből tud, körülményesen előadta, s miután hoszszti szenvedéseit, miket annak következtében tűrt, élénk színekkel fösté, s a fokozatos sülyedést, melly első szerencsétlenségénekkövctkezése volt, őszintén megfejtette, egész addig, mig fija elvesztővel végső gyámolától is megfosztatott: szavait ismét Ilványihoz intézte: „S most úgymond „itt állok én, egykori rosztetténekáldozata,ítéljen ön felettem I legyen birám y s mondjon halált fejemre,.. Senkitől örömestebb nem hallom elitéltetésemet, mint épen öntül, uram; mert halálombanis gúnykaczaghatokaz emberi társaságra, mellyben gyakran egy könnyelmű uracs meggondolatlan kicsapongása végső lelki s testi veszélybe dönti a becsületes embert, a becsületes családot. Tudom, hogy sülyedtem, oh, nagyot sülyedtem ! de Isten itélőszéke előtt nem a lesülyedettre rovatik a büntetés, hanem arra, ki öt a mélységbe taszitá, honnét nem lehetett szabadulása, hol a körülmények kényszerítő vaskarja menekedhetlenül körüllánczolá őt.. . Ön felettem az egyik földi bíró , mondjon ítéletet fejemre.

Nem csekély volt a benyomás, mellyeta rabkoldus beszéde a törvényszék ülnökeire gyakorlott. Ilványinak minden erejét, teljes önuralkodását össze kellett szednie, hogy ez igen nyomasztó helyzetben kellőleg fentarthassa magát, hogy csak gyanút se engedjen támadni a keblekben , mintha István beszédének igazságát érezné. Czélját sükerült is mindnyájánál elérnie, a menynyiben a vádlottat még múlt évekből, midőn fija ápolása után tengeté életét, mindenki korhelyes kicsapongó embernek ismeré, s a mennyiben a jelen súlyos vád is, mellyel terheltetett, olly iszonyú volt, és ha való , olly egészen megromlott lélekre mutatott, melly puszta boszuból is bizonyosan kész leende, szennyes vádat állitni fel tiszteletben álló ember ellen, csak azért, hogy azt keserítse, hogy neki roszat tegyen.

Mi Ilványi Lörinczet a jelenben nem védjük, nem vádoljuk. Védnök, ha fiatalkori aljas tettét nem kellene a bizonyos tények közé sorolnunk. Vádolnók , ha hallgatását megtörvén, ez által a vádlott rab iránt a törvény szigorúságát enyhítené. De az emberi törvény és bíráskodás csak a tettel nézi, távul és legtávulabb indokait az erkölcsbirónak hagyván fel számadásba venni.Különben is az ember élet-korszakokat él. A gyönge gyermekbe ferde nevelés , rósz példák befolyása az erkölcstelenség némelly kártékony magvait olthatják, mellyeket azonban a nemesre lángoló ifjú, a jóra törekedő férfi elfojthat, gyökerestül kiirthat. . . Kit jóvá nem a nevelés tett, nem azon milliónyi mindennemű benyomások, mellyek összes eredményét aztán az ember természetének mondjuk, kit épen ezen természet tán inkább aljasságokhoz vonz, s ki mégis önerejével, önnevelés utján tudta magát a tiszta erényhöz közelebb álló polczra felküzdeni, ki vívott, hogy jóvá lehessen, illyennek ítéljük mi a koszorút.

Ilványi Lörincz ez eszménynek nem felel meg, mert lelkét ö aljasságaitól nem tisztitá, csak finomította ez aljasságokat, mint Valday Andorral intézett párbajából tudjuk.. . Ha rövid találkozásainkban valamikor jó életirány felé küzdeni láttuk volna öt, könnyebben kiengesztelödnénk vele.

István, az elaljasult koldus és gonosztevő, idegen kéztől kapta az első lökést a bűn örvénye felé; menekülni többé nem volt erejében. És ezen eredeztető bún intézője közbecsülésben ó férfin „eredeti cselekvények véghez vivője pedig áldozatul esik.. . ,Az élet a mint van

A törvényszék komolyan folytatá ülését. István védbeszédei csak terhelők öt. A gyermek megvakitását állhatatosan tagadta. .. ítélet nélkül vitetett vissza börtönébe.

. .. Tódor vezettetett elő, ki István bűntársául szinte befogatott. Vallomásából kisült, hogy Tekla szerencsétlen gyermekét ellopván, Istvánnal együtt vetemültek az iszonyú gondolatra, öt szemfényétöl megfosztani, hogy koldulásukban eszközül használhassák, s együtt hajtották végre a véres tettet is rajta.

. .. Gazsi megtudta, hogy István e nap fog törvényszék elé állíttatni. Ez órákban a megyeház körül találjuk öt, néz, hallgat, figyel minden neszre, s kérdezősködik. Sükerült utóbb egy hajducsapat közelébe lopóznia, hol a csak most történtekről körülményes tudósítást hallott. De a mi István vétkes elsülyedését illeti, ö a bünsuly nagy részét levevő Ilványi vállairól, s Valday Andort terhelő vele, mint a ki által végső gyámjától fosztatott meg István, s a ki ennélfogva bár nem első, de legközelbi oka volt szerencsétlen elsülyedésének. ... Szíve Andortul annál inkább eliszonyúit s annál forróbban ragaszkodott Teklához.

Gazsi urához lépett. Homlokán komoly merengés ült, s ajkain neme az elkeseredésnek tűnt föl, szemeit hatályosan függesztő Andorra s azonnal földre sülyesztette és elpirult, olly élénk volt a szégyenérzet ez ifjúban mellyel most urát tekintette, ki már nem tisztelet és ragaszkodás , csak sajnálat tárgya volt szivének.

„Uram ,tt úgymond, „a tekintetes uram volt jótevőm. .

„Mit akarsz, Gazsi ?“ kérdé Valday Andor, kinek az ünnepélyes hang nagyon felötlő volt.

„Egy új jótéteményt kérek, hasonlót ahhoz, midőn először házához fogadott, uram! bocsásson el szolgálatából ,u válaszolt Gazsi szilárd hangon.

Andor csudálkozva tekintett a szolgára. „Mi jut eszedbe ? most ? olly hirtelen ?“

„Mennem kell, uram; nem maradhatok,“ folytata Gazsi szavait, „én csak olt maradhatok, a hol örömmel, a hol szeretettel teljesíthetem kötelességemet; az én nótám a tekintetes urnái már . lejárt?

„S mivel máshol tán több fizetést remélsz, azért akarsz új nótát kezdeni ?u kérdé gúnyosan Andor.

„Isten mentsen, hogy uramat valaha pénzért elhagynám szólt nemes elpirulással a szolga „különben is e tekintetben csak hálával tartozom , s a téns urra mint jótevőmre fogok. emlékezni

„De hát mi lelt?“ unszolá tovább Andor a szolgát.

„Semmisem lelt engem, téns uramu, válaszolt Gazsi, „de én leltem valamit, a mit bár sohase tudtam volna.. . Lelkem ollyan most, mint a hegedű vonó nélkül; a vonó elment, elrepülte háztól, s utána kell vonulnom nekem is. Úgyis hasznomat nem venné a téns ur; hasznomat csak a vonóval vehetni, nélküle lelkem hegedűjén haszontalanul pattognának le a húrok. . . Lelkem vqlt a hegedű, szeretetem a vonó?

„Átkozott czigányosan beszélsz közbeszólt Andor.

Gazsi keser-édesen mosolygott. „Ugyan, téns uram, ki hegedülne egy igaz nótát e világban,

ha csak az olly szegény czigány nem, mint magam vagyok?u.

„Nem bocsátlak el !u

„Tekintetes ur, megszököm

Ugy, hálátlan ficzkó „ szólt Andor felindultan; „majd kivétetem a hegedűt kezedből, és lábadra tétetem

„Akkor lábam is azt teszi, mit máskor kezem tett, azon különbséggel, hogy kezemmarsothúzott a hegedűn, lábam pedig a hegedűt marsotatja a földön u

A czigány ifjú megújította kérelmét az elbocsáttatásért, mit azonban Andor másodszor is, harmadszor is megtagadott. Nehezen esett neki a gondolat, hogy e fiútól, kihez együtt végzett utazás és öt hosszú év megszokása szivét jóformán lebilincselek, megváljon; s volt azonfelül Gazsi őszinteségében, ragaszkodó hűségében és szeretetében olly varázs , mellynek könnyen sükerült az embereket magához hódítani. Azonban kérelme mellett állhatatosan megmaradt. „Uram úgymond, „ha testemnek valami baja történnék, ha lábam eltörnék, vagy kezem bénulna meg, vagy oldalamat lyukasztanák ki, nemde elbocsátana szolgálatából ?tt

„El válaszolt Andor, „de jegyezd meg magadnak, fiú! — csak azért, hogy meggyógyiltassalak?„Köszönöm, jó utam szólt Gazsi nem megindulás nélkül. „Lám most lelkemnek van baja. Az engedelmesség volt lelkem lába, melly gyors vala mindenkor szolgálatra; de most e láb megsántult; — a hűség volt lelkem keze, melly minden parancsot azonnal teljesített; de most e kéz megbénult; a szeretet volt lelkem oldala, az volt ez oldalban a szív; de most az is kilyukadt, kiesett, kihullott belőle a szeretet. . . Tekintetes uram! a lelkem beteg, meg a szívem beteg, bocsásson el, meg kell gyógyítanom

Andor végig nézé a különös hangulatú szolgát; arczának szelíd tekintete, szavának megható hangjai szivéhez szólották; eszébe jutának a hosszasan együtt töltött idők, hánykódó szíve sötét szenvedései , mellyekben e fiú föltétien ra-gaszkodása olly gyakran vigasztalója volt, s érzékenyen szóla: „Gazsi elhagyhatnál-e engemet? elfeledhetnéd-e, hogy barátod, nem urad voltain?. .. . Azt hittem, holtig együtt maradunk

A szolga szemeibe könyek tolultak: „Nem, jó uram, én nem mennék magamtól, de mennem kell! nem tudom miért, de ellenállhatlanul menni kényszerülök. . . Hiszen, téns uram, mi ketten emberölök vagyunk; elhegedültük a végső nótát szegény Bojtorának, oh, bár ez soha se történt volna

E szavak Andort megilleték, Gazsit nyugtatni s vigasztalni akará; de ennek vigaszra nem volt lelke tárva, keserűen csóválta fejét. „Oh nem, uram!“ szóla, miközben szivére és szájára mutatott, „miről engem itt vádolnak, innen azt ki nem menthetik soha! . .. Téns uramnak gyermeke van, és egyermeknek anyja; és a téns úr saját gyermekének nagyatyját segité a világból kínosan kimúlni! Ezt én nem felejthetem soha I... A téns úr gyermeke szerencsétlen, vak! és az anya elhagyatott árva, egyedül a világon, mellyen nincs gyámja s vigasztalója, csak a nyomorult gyermek, mellynek látása öröm helyett fájdalommal tölti kebelét, és a gyötrö viszszaemlékezés, hogy egész életére megcsalatott, melly e fájdalmat még kínosabbá csigázza. .. Nem hálátlanság visz el a téns úrtól, mert e nőhöz, e gyermekhez megyek. . . Láttam én az embereket széles Európában, tudom, hogy benne nem sok műhely van , hol igaz szeretetet kovácsolnának ... de az én atyám jó kovács volt! Örökséget csinálok magamból, időnek előtte: az atyától a fiúra szállók; e vak gyermeket szolgálni, vezetni, tanítani fogom?

Andor elnémult, s egy hanggal sem merte többé a távozni szándékozó szolgát akadályozni; de helyeslőleg sem szóla szándékáról. Keserűszemrehányást szenvedő lelkismeretélöl. A szolga gazdagon megajándékozva távozott a háztól ; de elhagyott gazdája nemével az irigységnek, melly lelkét hosszas időre nyomasztó önváddal terhelé, tekintett az egyszerű s nemes szívű szolga után, kit ha így szólhatni az ösztönök legszebbike vezérel magas erény gyakorlatára.

Még az nap alkonyán megjelent a hú szolga Tekla körében. „Asszonyom !tt úgymond, „a hét elmúlt, és itt vagyok. Fogadjon be, kérem, hajlékába, úgy fogom magamat viselni, hogy mindenkor elégedve legyen velem.tt — Tekla nem kevéssé csudálkozva látta a czigány fiú komoly határozatát.

„Édes kis fiú, hogy hínak?“ szólt Gazsi a vak gyermekhez, egész otthonisággal.

„Kelemen válaszolt Tekla helyette, még folyvást nem jöhetvén tisztába magával, mit mondjon, vagy hogyan fogadja a czigány fiút, ki olly különös ragaszkodással van házához.

„Ne gondolja, asszonyom szóla tovább Gazsi, „hogy haszontalan naplopó leszek házánál; mindent fogok tenni; mindenben szolgálni, a mit csak tőlem kíván. De mindenek felett a kis Kelemén tanítója leszek. Sokan mondták már, és nem csak éretlen emberek, hogy bal kezem nem köznapi gyorsasággal szökdel a hegedű húrjain, szívemben pedig elég bö és finom az érzés, hogy általa jobbom helyesen kormányoztassék. Parisban egykoriéi évig volt egy vak férfi tanítóm , s én jól figyeltem e vaknak minden fogásaira. Most hasznát veszem tanulásomnak. . . Vagy ugyan mondja meg, asszonyom, lehetne-e e szegény kis vako| másra, mint zenére tanítani, hogy sötét életét a kedves hegedű barátságos társaságával derengesse, shogy napjait becsületes élelemkeresés által biztosítsa, irgalomkenyér koldulása helyett ?a Ezzel elövevé hegedűjét, s vidor csen-des dalra zengedez tété húrjait, figyelve, váljon a leendő kis tanítványra vannak-e a hangok ébresztő hatással?. . S a vak gyermek, mihelyt az első hangokat hallá, a játszó felé tapogatózott, s térdeihez simulva hallgató a hangszer bájos ömlengését.

„Minden jól van, asszonyomszólt vidáman Gazsi, „kis szerszámot vásárlunk neki minél előbb, s aztán elkezdjük a tanulást. Igaz ugyan folytatá beszédét szünet múlva, „hogy én készségemben , kegyednek, asszonyom, szolgálni, elmulasztóm a legszükségesbet tudakolni: akar-e engem hózóhoz fogadni ?tt

Való ugyan, hogy ezen akarati készség Teklában nem hiányzott: azonban nem mulasztó el, Gazsit volt gazdájára újólag emlékeztetni, s a czigány fiú elöadá az egész jelenést, mellyben urától megvált.

-„Tehát nem örömmel vált meg tőled Valday úr ?“ kérdezé Tekla e beszéd után.

„Oh, nem! válaszolta fiú, „fájt nekem is, de ö is érzékenyen vévé... Ám ennek meg kellett lenni l

„Nem, Gazsi! szólt Tekla aggályosán , „ennek nem kell meglenni. Én nem fosztalak meg uradtól, jótevődtől.

„Asszonyom! s nem akarna szolgálatába fogadni ?u kérdé Gazsi meglepetve.

„Menj vissza Valday úrhoz, volt Tekla ujabbi válasza.

„Oh, ez nem lehet, — hisz ö kegyed atyjának gyilkosa! ez nem lehet mondá Gazsi föl Wevülten.

„Mondod, nehezen vált meg tőled, sajnálattal bocsátott el.. . Menj vissza, jó fiú, rád neki szüksége van, mintha sejtette volna Tekla, hogy e szolga távoztával tán nem akárki által pótolható ür támad Andor szivében.

„És így valóban elűz kegyed engem, asszonyom F kérdé még egyszer a czigány fiú, s mi” dön feleletül Teklának ismét előbbi szavait kapta, csöndesen jő éjt kívánva, eltávozott.

Másnap hajnalban, midőn az első lépést tette szobájából Tekla, ajtaja küszöbén a czigány fiút leié, ki örömmel üdvözölte a kilépőt. „Lám, asszonyom , úgymond, „varázs van kegyedben , melly engem lekötve tart, melly miatt nem távozhatom. .. Ollyan vagyok én szegény czigány fiú, mint a hű eb: haazajtónkiutasitnak, a küszöbön fogok őrt állani.“.

LI.

Lorányi háza tátva-nyitva volt minden úri embernek , a ki éhezett és kiváltkép a ki szomjazott. Nem is panaszkodhatott, hogy ebbeli vendégszeretete a méltányos elismerésben nem részesül, mert hajlékában gyakran a legtarkább társaságot lehete együtt találni, s habár többnyire — főleg újabb időkben — igen aljas kor- helységnek volt tanyája, néha azonban a már egykor és pedig igen szomorú alkalommal látottaknál, finomabb urak is megfordultak nála, melly megtisztelés azon szebb idők maradványa s egyszersmind emlékeztetője volt, midőn még ezen ,romlásnak indult hajdan erős

falak között az uralkodó szellemet a ház asszonya, s nem bor és kártya tartá fen. Mi pedig a legújabb időket illeti, mellyekben a közelgő tisztújitás előgondjai olly sok lábat és fejet mozgásba hoztak: épen nem csuda, ha hosszú estebédek feletti bölcs tanakodás végett gyakran találunk nemes társaságot Lorányinál, kinek háza illyétén összejövetelekre annál alkalmasabb volt, mert ö soha a megyében semmiféle párthoz nem tartozott, hanem mindenik párt embereit egyiránt szívesen látta víg vacsorára s egy kis makaura...

Hat űri ember kelt fel az estebédtől, s öt közülök nyilván czáfolá a görög bölcs egykori állítását, melly szerint az ember két lábú és tollat! an állat volna, mert kettejök fehér tollas, kettejök fekete tollas , egy pedig tarka tollas volt, s az említett definitiot egész tisztaságában csak maga a házi úr közelitette meg, az által, hogy valóban tollatlan s egyszersmind két lábú — áUat vala. A tarka tollat Ilványi Lőrincz viselé, kit, a tollatlan Lorányi úrral együtt, elég legyen nyájas olvasónknak név szerint felmutatnunk; s miutáh a többi négygyei személyes ismeretséget tennie nem szükséges, őket majd, mint madarakat , csak tollúkról fogjuk nevezgelni. Idő-sebb Cserszöghy nézetei, a szakács és jó bor hatalmas befolyásáról az emberi kedélyekre, itt is nagyon gyakorlatiaknak mutatkoztak, mert az említett kedély-barátságositó szereknek kivált másodika által, e különféle tollú egyének nem-csak minden egymás elleni szárnycsattogtatás nélkül fértek meg egy társaságban, hanem mondhatni, hogy együtt mutatásukat őszinte jó kedv füszerezé, ámbár beszédök majdnem kizárólag pártkérdések körül forgott, a házi úr nem kis boszuságára, kiben a vitatkozások iránt érdeket gerjeszteni eddig semmi kísérletek által sem sükerült.

„Mi tagadás benne szólt a fekete tollasok egyike, kinek t. i. tolta hosszabb volt, mint collegájaé, „sokért nem adnám, ha Lorányi barátunkat fekete seregünk dicső soraiban látnám fegyvert fogni

Lorányi a szólóra pillantott, és további válasza bölcs hallgatásból álla. „De már az bajosan fog menni közbeszólt egyik fehér tollas, kinek ismét tolla rövidebb volt collegájaénál, „mert a milly bizonyos vagyok benne, hogy barátunk mind testre, mind lélekre nézve a legjelesebb tulajdonokkal bir, egy nyolczadfélszáz emberből álló kortescsapat vezére lenni: olly hazafiságos bizalommal hiszem , hogy nemesi jogait csak a fehér tollasok zászlaja alatt fogja gyakorolni?

„Meg kellene változni a nemzeti színeknek felszólalt Lorányi, „hogy rá bírjam magam, s nyugalmas életemet. . „A te csöndes és nyugalmas házi életedet! közbeszólt tréfás pathoszszal egyik fekete tollas, a rövidebbik.

„Az én csöndes és nyugalmas házi életemet folytatá Lorányi, miközben hasonló pathoszszal terjeszté ki jobb kezét a palaczkokkal bőven borított asztal felett, „zajgásaitok állal megzavartatni engedjem

„Tehát csakugyan semmi mód nem volna kérdé az egyik fehér tollas , „melly benned némi hazafiságos indulatot ébreszszen?”

„És ha én tudnék egyel ?” mond az előbbinek tollbajtársa.

„Ah!“ szólt Ilványi, ki eddig áhitattal hallgatta a beszédet, s váltogatva hol csizmája hegyét , hol a szoba egyik szögletében heverő nagy kuvaszt boldogitá ajkai édes mosolyával, „ah! már én minden jót remélek, mert azon figyelem , mellyet a mondott szavakra Lorányi barátunk tekintete mutatott, biztos előjele, hogy gondolkozása változni fog

„Mi a gondolkozás megváltozását illeti közbeszólt egyik fekete tollas, „ebben, Lőrincz barátom, neked is lesz részed

„Ejh, olly kevés jó véleménynyel vagylelkületem szilárdsága iránt?” mosolyga Ilványi a szóló felé.„Néma szilárdság, de a kénytelenség forog kérdésben válaszolt az előbbi, „mit tüstint át fogsz látni, ha egy igen fontos tudósítással, mellyhez juték, megismertetlek. . . Egyébiránt most minden előtt Lorányi barátunkkal végezzünk. Igen kiváncsi vagyok látni a módot, mellyet a mi jó barátunk, ki a toliban collegám, de a színben ellenfelem , Imrénkre nézve olly hathatósnak hiszen?

„Nem egyéb biz az válaszolt az iménti fehér tollas, „mint az egyetlen mód, mellynél fogva valakit pártérdekekbe vonhatni, t. i. a nyereség. Lorányi Imrét tisztviselővé teszszük?

„Szolgabiróvá hozzá tévé a másik fehér tollas.

„Vagy hadi biztossá szólt az előbbi.

„A gondolat nem rósz megjegyzé az egyik fekete tollas, „Imre barátom, mit szó lasz hozzá?

„Csak illyen zajongással ne menne véghez az egész dolog szólt Lorányi, „de én jobban szeretem nyugalmamat, mint az illy ügygyei bajjal megnyerhető, s három év múlva könnyen ismét elveszthető hivatalt.

„Azaz folytatá az előbbi, „magában a tiszteletben még nem találsz elég motívumot arra, hogy egyik vagy másik párthoz állj ? Egyilly derék és bizonyára hatályos motívummal azonban tüstint meg foglak ismertetni

„Kiváncsi vagyok válaszolt Lorányi.

„Komolyan szólva, édes barátom folytatá beszédét a fekete tollas , „neked bármelly oldalon, bármelly pártnál, de szükséges jó barátokat szerezned a megyénél

„Hiszen most minden részen bírok Hlyeket válaszolt Lorányi.

„Kiket hozzád csak közönyösség köt, de nem érdek, s kik e szerint csak közönyösen viselendik magukat irántad, ha szükséged lenne rájok, de nem küzdenének érdeked mellett szólt az előbbi, s kis gondolkozás múlva a társasághoz intézte szavait: „Hiszitek-e úgymond, „hogy tiz percznyi négy szem közti beszélgetés után legyözendem Lorányi minden apathiáját ?tt

A beszélő s Lorányi szomszéd szobába vonultak, míg a többiek kíváncsian várták a beszélgetés eredményéi, mellynek azonban egészen kedvező sükere lön... A fekete tollas úr röviden előadá Lorányinak, a mit Valday Andor ügyvédétől megtudott, hogy vagyonát, mellyel meghalt neje után bír, nem kis veszély fenyegeti, minthogy Valday lépéseket szándékozik tenni, a már is nem csekély adósságokkal terhelt vagyont Lorányinak, mint fecsérlőnek, kezei alul elko-bozlátni, s Eszter hátramaradt gyermekének biztosításául árvaszéki kezelés alá adatni. Hogy Valday ebbeli szándéka nem alaptalan volt, ezt Lorányi nagyon is érezé, s nem kis mértékben döbbent meg annak hallatára, miszerint ez esetben évi jövedelme igen csekély kiszabott összegre olvadna le. Egyébiránt Lorányi Imre a megyei igazság-szolgáltatás körül sokkal csekélyebb tapasztalással birt, semhogy el ne hitte volna, hogy pártoskodás utján világos igazságokat és jogokat is elcsavarhatni, melly csalódásban öt a fekete tollas térítő annál inkább iparkodott megerősíteni , minthogy különben is elég ,prókátor? fogás van kerek Magyarországon, mellyeknél fogva Lorányit a tékozlási vád alul könnyen kimenthetni, miket azonban most elhallgatván, csak ar-ról iparkodott Lorányit minden felett meggyőzni, hogy öt a fenyegető bajtól csak egy hatalmas párt és jó barátok közbejárása mentheti meg. Rövid beszélgetés múlva visszatértek a társasághoz, mellynek alkalma volt a négy szem közti szónoklat hatalmát nem kissé csudálhatni, midőn Lorányi Imre jól megtermett fekete tollat tüze fövegéhez, melly ollykép lenge izmos és magas testalkaton álló feje felett, mint magányosan álló torony tetején a szélvitorla. A térítő ívet vett ki zsebéből, s könnyen megfoghatjuk Lorányi buzgalmát, midőn, ki kevéssel előbb pártról hallani sem akart, most kétezer pengő forintot irt alá pártja gyámolitására. Azután egy kis kártya-mulatságra szólitá fel a társaságot, mellyre a két fehér tollas és a feketék rövidebbike azonnal késznek nyilatkozott; Ilványi s a fekete tollas, a hosszabbik, egyedül maradtak beszélgetésben.

„Szabad-e kérdezni szólt most a fekete tollas téritö Ilványihoz, ,,saját szavazatodon kívül , a mi minden pénznél kétségen kívül becsesebb, mennyivel szándékozol te pártotoknak, mellynek tolla sem fehér, sem fekete, gyámolitására járulni

„Bocsáss meg, barátom, az illyes dolgok nálunk a párt belső titkai közé tartoznak, mellyekröl csak az avatottak értesülhetnek válaszolt Iványi nyájas mosolylyal és kezeit dörzsölgetvén.

„Kétségkívül e titkok közé tartozik az is folytatá az előbbi, „kiket miféle hivatalokra szántatok ?tt

„Ah, ez még nagyobb mértékben volt Iványi felelete.

„Azonban én mégis biztos kutföbül értesítve vagyok, hogy te, édes barátom, aföbiróságot a belényesi járásban négyezer pengő forintra becsülted mondá csintalan kaczajjal a fekete tollas, „a min én legkisebbé sem csudálkozom , miután e járásban igen jó vadászatokat lehet tartani?

Ilványi csudálkozva meresztő a beszélőre szemeit, miközben amaz folytatá: „Meg kell adni, hogy pártotok egész szerkezete s eljárása igen ügyes intéző kezekre mutat, sőt a titoktartásban is annyira erősek voltatok, miszerint sok jó szerencse s nem kis pénzáldozat kívántatott részünkről, hogy állástokkal tökéletesen megismer-kedhessünk;... de hiába! mi fekete tollasok pénzzel nagyon győzzük a dolgot?

„Nem tagadhatom, hogy a miket mondasz, titoknak hittem előttetek ? megjegyzé Ilványi.

„Bah titok? szólt az előbbi, mi a titkokat illeti, akár én szolgálhatok ollyannal tarka tollas pártotok felől, mit még magad sem tudsz?

„Erre ugyan kiváncsi volnék? megjegyzé Ilványi.

„El is fogom mondani? folytatá a térítő, „annál inkább, mert biztosan remélem, hogy becses neved aláírásával még ma megtiszteled ezen ívet, mellyre Lorányi barátunk csak imént jegyzé fel magát. . ?

„Én-e ?a szólt büszke mosolylyal Ilványi, „gondolod-e, hogy játszani fogok szavammal s pártomat elhagyom, győzzön bár vagy bukjék

„A világért sem! hiszen mi nem is a középponti föbiróság által remélünk téged zászlaink- hoz téríteni, melly mellesleg mondvamégis csak kedvezőbb állomás a belényesi havasoknál engesztelő Ilványil a fekete tollas térítő, sörömmel látta, hogy a középponti föbiróság megemlítése nem kis engesztelő befolyási gyakorol emberére , „hanem más sokkal fontosabb okok vannak jelen

„Példának okáért kérdező Ilványi.

„Sem több, sem kevesebb, mint az, hogy a tarka tollas párt megszűnt lenni !u válaszolt a térítő a leendett belényesi főbíró nem csekély megütközésére, ki is nem késett ezen előtte valószínűtlennek látszó hír iránt azonnal felvilágosítást kérni, mellyet az értesítő nem is tagadott volna meg tőle, ha azon pillanatban a többiek a kártyaasztaltól föl nem kerekednek s a két magányos beszélőt körül nem fogják, s őket erővel a zöld asztalhoz nem unszolják, melly közt és némelly nyilvános zöld asztalok közt az a különbség van, hogy ezeknél sokszor az igazság istennője kegyeinek megnyerésében veszti el az ember pénzét, míg ezt amott a szerencse-istennő szolgálatában teszi, a mi az eredményre nézve végre is nagyon egyre megy ki, s a vesztöfél azon tanúságával végződik, hogy a vaknak vaktában hódolni nem tanácsos. Ez alkalommal tehát a fekete tollas térítő ujonan szerzendö collegáját élő szóval löbbrül nem értesíthetvén, mielőtt a kártyaasztalhoz térnének, egy levelet adott Ilványi kezébe, mellyel ez mohó vágygyal futott végig, s nem kis megütközés jelei vei tirczán adott vissza tulajdonosának.

. . . A játék folyt, nagy részint olly könnyelmű bőkezűséggel, hogy az ember épennem csudálkozék, hogyan nem átallanak illy urak tömérdek összegeket fordítani kortesi lelkek megvásárlására , miután itt olly gond nélkül vesztegetik saját leiköket is pénzükkel együtt. Ilványi rendkívül szórakozott volt, a többiek szenvedélyesek, s csak a fekete tollas, a térítő, tartá megszámoló hidegvérüségét, s rövid óra múlva kalapját vévé s távozni készült.

„Tehát való volna a levél tartalma ?” kérdé Ilványi a bücsuzótul.

„Győződjél meg magad róla, ha kételkednél válaszolt a kérdezett; „holnap délután meglátogatlak

„Elvárlak, de bizonyosan!” mondá Ilványi, „és . . .” s valamit súgott a távozónak fülébe.

„Kétségen kívül!” válaszolt amaz a súgott kérdésre, „erre már te rég ki vagy nálunk jelelve ; ne is kételkedjél!. . . És aztán” folytatá tovább, „e föltétel alatt, s ha a levél tartalma igaznak bizonyul, számolhatunk rád ?u

„Itt a kezem “ felelt Ilványi, shatalmas kézszoritással vett búcsút a távozótul. Lorányi sokkal inkább el volt kártyáiba merülve, semhogy öt ezen egész rejtélyes szóváltás érdekelte volna; a hátramaradt fekete tollas igen megelégedve nézett Ilványira, míg a fehér tollasok, kik a távozottnak térítői szellemét jól ismerék, fej-csóválva tekintének utána.

LII.

Másnap sietett Ilványi a fekete tollas téritötül vett hírek valósága felöl személyesen meggyőződni Cserszöghyéknél, s e czélbóli látogatását még kora délelőtt megtevő. A fiatal Cserszöghy Gyulát egyedül találta. A lelkes ifjú elkeseredve s igen komor gondolatok közt járt alá s fel szobájában ; szivében legfőbb szentség volt a haza, mellyért hőn lángola, mellyet fiatal és erödús lelkének ragaszkodásával szeretett, forrón és szinte szenvedélylyel, mint első szerelme hősét a serdülő szűz, érette tettre s áldozatokra készen, minőket övéiért és szabadságáért végső harczban mutathat fel az ért erejű férfi; s megyéje volt a közvetítő, mellyre hona iránti szereletét átruházta.

Azt hitte ö, hogy az ajkak melegen ömlengő szavai mindenkinél valódi érzelem tolmácsai; azt hitte, hogy a hon legalább ki van véve a mindennapi tárgyak sorából, amellynek nevét képmutatás és haszonlesés szentségtelen szájába hiába venni átallaná, — és csalatkozott. Most látta először, hogy van számos ember, ki e szó megett: ,haza’ csak aljas indulatinak bö seregét rejtegeti, hogy van elég ember, ki előtt a haza neve nem más, mint medencze,mellyben önérdekek hajhászatában beszennyezett kezéről a mocskokat lemoshatja... S e keserű ébredéshöz,szép ábrándról rút valóra, saját nagybátyja által kellett jutnia.

A belépő Ilványi első szava az öreg Cserszöghy után volt.

„Elment, falura távozott ,tt válaszolt keserűen az ifjú.

„Hogyan? kérdező csudálkozva Ilványi, „hiszen most folytonosan szükség van jelenlétére ! ... S mikor tér vissza?

„Tisztujitás után ,tt volt az ujabbi válasz.

„így hát igaz volna?” felkiáltott Ilványi, „kegyed nagybátyja csakugyan felhagyott minden tisztujitási mozgalmakkal? Megfoghatlan! S Iványi addig és olly édesen ostromlá nyájas unszolásaival és ellenállhatlan mosolygásával az ifjú Cserszöghyt, részint elbeszélvén neki, a mit már hallott, részint újabb és részletesebb felvilágosítások iránti kérdésekkel zaklatván öt, míg az öreg pártfönök visszavonulása, minden okaival és körülményeivel együtt, egészen tisztában nem állott előtte, miket nekünk is a nyájas olvasóval tudatni kötelességünk, s ennek ezennel készséggel megfelelünk.

Az öreg Cserszöghy, saját dicsekvése szerint, csakugyan a legjobb szakácscsal és legbővebb szakácsi könyvtárral bírt a megyében. Az irodalom ezen ágának buzgó pártolása azonban, ide számolván egyszersmind azon költségeket, miket a tisztelve említett szakácsnak hivatalábani eljárása tett szükségessé, lassankint annyira emésztgeték öregebb Cserszöghy jövedelmeinek minden tökéit, hogy most e tőkék minden erőtetés daczára is csak nagy bajjal bírtak apró zöld sarjakat kihajtani, olly terepély zöld ágakat és árnyaló lombokat pedig épen nem nyújthattak már a könnyen bekövetkezhető pusztulásnak nagy mértékben sorvasztó napjai ellen, hogy azok alatt Cserszöghy úr és szakácsa, fényűző neje s fényvágytól űzetett leányai, de csak meglehetős kényelemmel is sokáig megférhessenek. A dolgok ezen állásában tehát semmi jobban nem eshetett neki, mint hallania egykor egyik nem épen fiatal, de nagy gazdagsága miatt annyival becsüléndőbb barátjának nyilatkozatát, ki tőle nagyobbik leányának, Ottiliáftak, kezét kérte, a minek is az atya annál inkább örvendett, mert ha a dúsgazdag úr egyik leányát elveszi, a fényes rokonság és nem kímélendő utána-látások a másiknak számára is könnyebben szerezhetnek tetszés szerinti férjet; s e kettős szerencséből számára azon harmadik és nem kevésbbé nagyra becsülendő származandik, hogy majdan így a fényes élet zajos csatatéréről igen tiszteletes retiradot fog csinálni, s birtokainak a teljes eladósodás borzasztó tátoványa felé rohanó kerekeit is megakadályozandja. Mi már most illeti az első szerencsét, mellytöl a második nagyon hihető, a harmadik pedig bizonyosan elérkezendő következményül váratott: arra nézve a jelentkezett vőlegény csak azon kikötést tévé, hogy őa következő tisztujitáskor minden áron első alispán akarván lenni, leendő apósa minden erejét, munkásságát, cseleit és fortélyait összeszedje, hogy részére egy erőteljes és győzelemre vezetendő pártot alakítson. Az öreg Cserszöghynél a korteskedés mesterségében eleddig nem volt diadalmasabb ember a megyében; ezt barátai s ellenségei egyiránt elismerék; mert tagadhatlan tény volt, hogy már számos tiszujitáson és követválasztáson mindig azon párt győzött, melly őt volt szerencsés kebelébe nyerni; s hogy ,hazáfiságosc törekvését most is hasonló süker koszorüzandja, erre Cserszöghynek annál nagyobb reménye volt, mert — mint mondók — számosán valának a fenálló pártok mindenikén az elégedetlenek, kiket nagy szavakkal és czifra ígéretekkel egy harmadik táborban központosítani, ész és fortély által könnyen remélhetett.. . S valóban minden szépen ment, midőn a titkon vitt szövénynek a fekete tollas párt fonalára akadt, s azonnal legelső teendője volt, ezen új pártnak egyenest életerét metszeni keresztül, midőn az emlitett urat, ki nem annyira a bájos Ottilia huszonhét éves kezére, mint a három éves alispáni székre s azokra vágyott, mik majd azután fognak következni, saját pártjához csábitá, melly csábítás annál könnyebben volt véghez vihető, minthogy az egyik részen alispáni szék kináltatott feleség nélkül, s azonfelül jövendő hatalmas pártolások, a másikon pedig szintazon szék ugyan, de feleséggel I. . . Egy héti alkudozás után a nemes törekvésű férfiút a fekete tollas párt ígéretei leszéditék; s maga ezen különös alkun alapuló pártszövénynek napfényre hozása az egész tarka tollas sereget olly nevetséges állásba helyezé, hogy alig szerzett emberei egyenkint és csapatostul hullottak el soraiból, maga az öreg-Cserszöghy az elsők közt lévén, ki haraggal hagyott abba minden megkezdetteket, s még csak színhelyét is elkerülte a leendő tisztujitásnak.

Ezek voltak, miket Ilványi részint a tegnap olvasott levélből, részint a fiatal Cserszöghy által hallottakból megtudott, s mik ez utóbbinak hasonló csalódásokra nézve még eddig ártatlanul tapasztalatlan lelkét a nemesül fellángoló harag ke-serűségével tölték el.

„Szomorú, hogy így történt mond az elbeszéltek végig hallgatása után Ilványi, a báj— mosolyu, „de változtatni a dolgon nem lehet. Részemről azonban e tisztujitási mozgalmaktól nem lépék vissza; más körhöz csatlakozom?

„Hasonlókép fogok cselekedni válaszolt az ifjú Cserszöghy.

„Mellynek segedelmével befolyást biztosíthassak magamnak folytatá szavait Ilványi.

„Úgy cselekszem én is volt Cserszöghy további válasza.

„De a pártnak, mellyhez lépek, tiszta jó czélunak, igaz hazafiakból állónak kell lenni mond tovább a leendő középponti főbiró.

„Minden kérdésen kivül ltt

Most Ilványi mosolyába sajátnemü édeskés hunyorgatás vegyült, miközben, a fel alá sétáló ifjurakémszemeket feszítve, felszólala: „És a pártnak, mellyhez szegődöm, szükségkép győzni kell!”

„Remélem, hogy Isten a jó ügyet oltalmazandja!” szólt az ifjú Cserszöghy, s megállott a pamlag előtt, mellyen Ilványi nyugtató tagjait. „S remélem azt is ,” mondá, „hogy nem fogunk különböző utakra szakadni.”

„Mint örvendenék ennek!” felszólalt édes olvadozással Ilványi. „Én” folytatá tovább, „azon percztől fogva, hogy saját pártunkszétoszlásáról értesültem, fekete tollat tűztem föl. .. .”

„Eszerint” közbeszóltCserszöghy, „kívánom, hogy több szerencse jusson ki kegyednek e párt irányában, mint mennyit a pártnak kívánhatok a megye irányában.”

„Kegyed tehát e párt törekvését nem helyesli ?“ kérdé Ilványi elpirulva, „nem volna hajlandó ?.. .”

„Én-e?” szólt nemesbüszkén az ifjú, „fiatal éveim daczára sem vagyok túlzás barátja, s így semmit sem láttam öröinestebb, mint ezen szándókba vett párt alakulását, melly a haladás lobogóját tűzte ugyan ki, de nem túlhév és meggon-dolatlanság szilaj vezérlete alatt. Most csak két párt marad fen: egyik, melly az óságokat tömjénzi renyhén, melly mozdulatlanul óhajt tespedni a cselekvötlen tunyaság mostohaanyai ringatásai- bán; aihásik, melly néha túláradó szenvedéllyel bár, de erő érzetében, cselekvőség lelkességével , s eddig nem bírt jók után szomjazva, haladni törekszik... Meggyőződésem szerint ez utóbbihoz kell szegődnöm , a milly igaz, hogy hazámat hőn szeretem, hogy megyém előhaladá- sát szívemből óhajtóm !u

Ilványi Lőrincz e szavakra nem sokat tudott válaszolni, s így legczélszerübbnek tartá, még rövid időnyi mutatás után, búcsút venni az ifjútól, hogy Ígérete szerint, a fekete tollas térítő látogatását várja magához, ki által Ilványi rövid nap közelebb megismerkedett a pénz által hatalmas párt fejeivel, s örömmel nyilvánitá, hogy annak czéljait saját személyével és pénzével elősegitni hazafiságos kötelességül ismeri, viszonyos hála és lekötelezés nyomán egyszersmind ö is biztosíttatván, hogy a középponti főbiróságot kívüle más nem fogja megnyerni.

LXIII.

A tisztujitás napja elközelgett; jeléül a szabad magyar nemes emberek ,bérbe fogadott csoportaival telve voltak minden kocsmák zugai már az előnapon.

Ez idő táján Budapest egyik vendéglőjében néhány nem érdektelen személyből álló társaságot mutathatunk be a nyájas olvasónak.

Ebéd ideje van. Mintegy tiztizenkét utas, különböző tájakról összejőve, foglalt helyet a közasztalnál. Tetőn egy alacsony kövér úr ül; mozgékony ajkai, czéltalanul tévelygő szemei gondtalan szórakozásra mutatnak, homlokán azonban neme a határozott szilárdságnak látszik, melly tekintetének hatályt kölcsönöz,mellyel azon-ban öt nem lelki erő vagy értelmi súly ruházta fel, hanem azon igen is szilárditó öntudat, hogy ö szép jószágnak és tetemes jövedelemnek ura. Illy egyéneknél e nemét a határzott szilárdságnak, t. i. az arcz kifejezésében, gyakran lehet tapasztalni. Háta megett franczia egyenruhás szolga áll, mi magában is meggyőzhet róla, hogy a közasztalnáli ebédlést csak időtöltés és mulatság keresetéből választá; s hogy e tekintetben kamatostul megveszi illetőségét a társaságon, ezt ismét abból tapasztalhatjuk, mert alig enged maga körül mást szóhoz jöni, ő minden ételnek, melly asztalra hozatik, fölét és fínomát tányérára szedi, s kárpótlásul történetkék elbeszélésével mulattatja a társaságot, nem késvén egyszersmind, ha más valaki új tárgyat pendít meg, rögtön hozzá szólani, s elmondani felőle bármi legyen az megdönthetlenül helyesnek tartott nézeteit.

Szemközt vele, az asztal alsó végén, egy férfi ül, kora virágában; széles homlokáról két felé van haja elsimítva sdúsfürtözetbencsügglemajd vállaira; sápadt arcza felette érdekes, fekete szemeiből borús láng lobog, mellyeket a természet vagy tán komoly tanulmánynyali hosszas foglalkozás olly hatálylyal ruházott fel, hogy tekintete még a tisztelve említett asztal elnökével is dicsőségesen kiállja a versenyt. Méla gondolkozásmert hiszen e nyugalmas tekintet nem bú tolmácsa folyvást szótlanságban tartja öt. Előtte egy étlap van; s valóban nem tudnók, mit olvas tar-talmán olly sokáig, ha észre nemveszszük, hogy hátával van felfordilva, s e tiszta lapra elővett ónjával ír vagy rajzol; hihetőleg megunta ama másik úr kifáradhatlan csevegését, s illy utón akarja idejét rövidítni. — Mellette egy komor angol ül, ki, főleg utóbbi időben, eme fiatal férfi finom ujjainak mozdulatit figyelemmel nézi. Egyéb-iránt ne vélje a nyájas olvasó, hogy ez angol utasban valami különös ,morfondírozó lényt mutatunk be; minden, a mi különösség gyanánt feltűnhetett.rajta, abból áll, hogy ö a magyar szót, melly az asztal felett uralkodott, igen jól megértette, míg nem kis része azon honunk különféle városaiból itt véletlenül összegyűlt vegyes rangú uraknak, kik az asztal derekát tetötül aljáig elfoglalák, csupa érthetlen hangokat hallott benne.•

Már ekkor nem ismeretlen volt az eszme büntető-törvénykönyvünk javításáról, s politicai és közügyek felöli vitatkozás mindenütt kedvencz foglalatosság lévén, hol a sors hármat—négyet összehozott a magyarok azon gyér sorú osztályából, mellynek egyéneit általában illynemü eszmecserékre az alkotmányos állás unszolja s felsza-badítja ; ebéd múltával is darab ideig összetartá társaságunk néhány tagjait a halálos büntetés felöli szóváltás. Egy fiatal úr lelkesen vitatta az emberséges eszmét: hogy a törvénynek soha sem boszu, hanem a köztársaság biztosítása, s egyszersmind a gonosztevők jobbítása s hasznos társaságtagokká tétele a fő ez ólja, a.biztosítási czélt pedig a gyilkoláson kívül más intézkedés által is elérhetni, míg a jobbításitól soha sem esik meszszebb el a társaság, mint midőn a tudatlan, neveletlen gonosztevőt a jobbulhatási képesség mellözhetlen föltételétől, az élettől, fosztja meg. A fiatal szónoknak leginkább az angol utas fogta pártját, a mellette ülő s igen kevés szavú férfi néhány közbeszólása által is gyámolittatva, míg az elnöklő úr heves szavakkal kelt ki minden ilylyen ,ábrándos elméletek ellen; s végre, hogy a dolgot tulajdon hatályos példájával döntse el, mellyet is minden okoskodásinál meggyőzőbb erejűnek tartott, felszólala:

„Az illy dolgot legjobb röviden elvégezni úgymond, „aztán semmi gondja rá az embernek. Nincs roszabb, mint amaz aggódtató lelkismeretesség, melly a gyakorlati életet gyors menetében hátráltatja. Legjobb a tanács, mellyet én adtam napokban egy ismerőmnek, bizonyosan legjobb ; kérem, méltóztassanak csak meghallgatni. Nagy-Váradon keresztül utaztomban mulattam néhány napig.“ — Az asztal alrészén álló férfi e szavakra figyelmesebb lön , s az előbbi folytatá beszédét: „Ott egy rab van most a megyei tömlöczben, ki gyermeklopásról és szándékos nyomoritásáról vádoltatik; a gonosztevő tüzes vassal vette el az ártatlannak szeme fényét. Azonban makacsul tagad mindent; ámbár társa, ki vele együtt elfogatott, mind ezt, mind több más gonosztevőket kivallá, miket, mint csalárd koldusok, együtt elkövettek. A bírák egyike, mondom , jó ismerősöm, s szóba hozván a dolgot, kérdé, hogy milly Ítéletet tanácsolnék? ... Na s, mit méltóztatnak gondolni, hogy tanácsoltam? A lehető legjobbat kétség kívül, mit csak ez ügyben tanácsolhatni: a vén fíczkónak sem apja, sem anyja, sem fija, sem leánya, szóval semmi rokona nincs a földön, ki utána kesereghetne. „Akaszszátok fel, mondám, az öreggel úgy sem tehettek jobbat, akasszátok fel !a . . . Illy gyakorlati nézetem van nekem a halálos büntetésről, s gondolom, hogy a legjózanabb. Semmi ábránd, tisztelt uraim, semmi ábránd! Balthazar!

„Parancsol, nagyságos uram!" szólt az egyenruhás szolga.

„Fris vizet !tt

Mondhatni azonban, hogy ezen ,legjózanabb nézetet, igy alkalmazva a gyakorlatra, mindnyájan kissé nagyon is ábrándnélkülinek találák.

A tisztelt úr folytatá szavait: „S a mi a gaz czinkosnak még legnagyobb vétke volt, magunk-rendü becsületes embert akart aljas gyanúba keverni, egyikét a legtiszteltebb uraknak lopással vádolá! Nem érdemel-e már csak ezért is halált? . . . Méltóztassanak meggondolni: ha engem, vagy tisztelt uraságodat ,u s az asztal végén ülő férfira mutatott, ki étlapjával és ónjával az utóbbi perezekben még szorgalmatosban foglalkozók, „kikhez illy alávaló gaz gyanúnak árnyéka sem férhet , merne valaki bemocskolni ? Halál a fejére!“

A például felhozott férfi legkisebbet sem válaszolt; fejét mélyebben hajtá az asztal felé, s észrevehetöleg elpirult. Kevés idő múlva kérdést intéze az ,ábrándnélküli szónokhoz: „Bocsánatot , mikor volt kegyed Nagyváradon ?“

„Csak négy nap előttválaszolt a kérdezett. „Egy ismerősöm lakik ott, egy fiatalkori barátom , kiről évek óta nem vevék hírt ,u folytatá szavait a férfiú, „Valday Andor, ha talán.. .tt

„Ismerem a szerencsétlent!" közbeszólt a tiszteli úr, s e szava nem csekély benyom ást látszott gyakorolni a kérdezőre. „Halálos beteg, testében, lelkében folytatá szavait az előbbi.

„Hogyan ?u kérdé a másik úr, s arczulatán részvét és aggatom tükröződött.

„Azaz, a mint másök mondják, tnert magam nem beszéltem vele , szólt a kérdezett, „mája megfehéredett epéje megfeketült; a vérpártot ütött szíve ellen, s agyában keres tanyát, melly lázongásba jött a tolakodó vendég miatt; philosophus lett, és pedig valóságos metaphysicus, ki a való világgal nincs megelégedve, s újat sze-retne teremteni ábrándai szerint; nincs kedve az élethez, mert nem lát czélt maga előtt, holott szép birtoka s bő jövedelme van;... keserű tapasztalásokat kellett élnie, csalódott barátiban, szeretőiben. Új Werther lesz belőle, vagy carthausi. Sajnálkozva szólnak róla a városban

Szemlátomást nagy volt a benyomás, mellyet e hírek hallása a kérdezőre gyakorlott; még néhány tudakozó szót intéze az ismeretlen úrhoz, mellyekre a felelet a mondottak értelmében adatott. Utóbb néhányan fölkeltek az asztaltól, köztök a tisztelt elölülő úr is, az ,ábrándnélkülik. A férfiú, ki hozzá a kérdéseket intézte, tűnődve járt alá s fel a szobában, miközben a komor angolnak háboritlan ideje maradt mind azt criticus Meghasonlott kedély. II. • szemekkel átvizsgálni, a mit amannak irónja az étlap hátrészén létrehozott. Egy futólag odavetett rajzvázlat volt ez, minden vonásiban a művészi kezet tanúsító: egy hóhér embert akasztott s a kötél elszakadt a teher alatt, ki aléltan feküdt a földön, mellette ezen aláírás volt olvasható : ,A kötél jobb az embereknél Az asztali vendégek, valamennyien hűn találva, bírák képében ülték körül a vesztőhelyet. A müértö angol nem tagadhatta meg csudálatát a jeles vázlattól. E közben a festő parancsot adott, hogy kocsija nyomban útra készüljön.

„Uram szólt az angol, „kegyed festő ?tó „Igen volt a rövid válasz.

„S az illy szép vázlatokat, mint ez itt az étlapra mutatván, „úton útfélen szokta elhagyogatni?“

A megszólított csak néma váll vonítással válaszolt.

„így nekünk együtt kell utaznunk folytatá az angol, „vagy legalább követem önt, akármerre megyen, föltevén , hogy csak minden két hétben egyszer legyen is kedve ebhez hasonló váltóval fizetni a vendéglőben.

„Tartsa meg kegyed emlékül szólt a festő szórakozottan. Kél fiatal katonatiszt szőkéit a terembe. „Étlapot! kiáltanak.

A pinczér az angolhoz közelített, ki azt nem akará kiadni kezéből.

A katonatisztek egyike kevély tekintetet vetett az idegenre. „Azt az étlapot, ha úgy tetszik! szólt magas hangon.

„Nem adom , szólt nyugodtan az angol.

„De ön nem olvassa, ha szabad megjegyezni szólt az előbbi tiszt gúnyosan.

„Majd az úton fogom olvasni.

„Ez gorombaság, sértés! felpattanta tiszt.

„Nem szándékos , válaszolt az angol.

„Az étlapot minden esetre kérem , szólt a tiszt s haragos pillanatot lövelt az angolra, „vagy. .

„Elégtételt ?“ monda az angol előbbi nyugalmával. „Az étlapot semmi esetre sem adom; de elégtételt, ha tetszik....“

Másnapi hajnalra a városligetben összejövetel rendeltetett.

„Lesi kegyed bajtársam ?“ kéré az angol a festőt.

„Bocsásson meg kegyed, válaszolt emez, „utam halaszthatlan, e perczben indulok, baráti szent kötelesség...“

„Hová megy kegyed?

„Nagy-Váradra

„Holnap követni fogom,tt mond az angol; azután jelenlevő aszlaltársai egyikét bajtársul felszólitá, s az étlapot gondosan zsebébe rejtve, eltávozott...

LXV.

A fiatal festő, Valday Andor egykori utitársa, kivel legújabban Budapesten a vendéglőben találkozánk, megérkezett Nagy-Váradra. Andor lakát kérésé föl.

Az ajtóban Gazsival találkozott, kinek aggalomteljes bús arcza némileg felvidorult az érkezettnek láttára; megismerő Andor egykori barátját, s forró üdvözlettel járult elébe: „Oh jőjön, jőjön úgymond, „Valday úr nagyon beteg !tt

„Tehát igaz ?tt szólt az érkezett, s baja után tudakozódott.

„Nem tudom válaszolt Gazsi, „szolgája jött hozzánk, mert én már nem nála lakom, s beszélte a szomorú hírt. Harmad napja, mióta ki nem mozdult szobájából, nem fogad el sem ételt, sem italt; most már leroskadt lábáról, és fájdalmakat szenved. . .tt

A festő a szobák felé sietett; a küszöbön bús arczu öreg szolgát talált, ki szabadon engedő urához a bemenetet.

Vannak rendkívüli esetek az életben , midőn ellenségünkkel találkoznunk is öröm, midőn barátnak vagy idegennek készséggel nyújtjuk kezünket üdvözletre. Illyen volt most Andor találkozása a festővel, kit már rég feledni szeretett volna, kit egyikül számított azok közé, a kik életörömit rabolák el. A festő szégyen ós szeretet vegyes érzelmei közt közeledett Andorhoz, s kezét nyujlá barátságos üdvözletül. „Vigasztalj egy szóddal, egykori kedves barátom és jótevőm szólt érzékenyen, „megbocsáthatsz-e ?

Andor kinyujtá lankadt karját engesztelés jeléül. „Isten hozott temetésemre !u... Az emberek olly gyakran kérkednek a leghiubb dolgokkal; Andor titkos hiúsága még ez órákban is táplálatot talált abban, hogy erőt mutat az életröli lemondáshoz. „Nem akarok múlt dolgokat szernrehányni szóla, miután a festőt nyíltan értesítette szándokáról, „de te is egyike vagy azoknak, kik életkedvemet elrabolni segítették . . . Azonban hagyjuk ezt; tán egy nap még vagy kettő, s vége szenvedéseimnek

Leirhatlan keserítő volt abenyomás , mellyet Andor szavai a festőre gyakoroltak, annál inkább , mert bennük az igaz vádat sujtólag érezé, s maga a szomorú való, mellyben barátját látta, s mellyet azon keserű tapasztalatok visszaemlékezései által, miknek okozásában magának is volt része, elöidézeltnek olly könnyen elhitt, maga e szomorú való nem kis mértékben terhelte váddal lelkismeretét. De ő a fiatalkori tulhév és könynyelmüsködés tapasztalásaiból férfiasán emelkedett ki, s most szivének egész melegségével fordult Andorhoz, nem annyira magát mentendő, mint inkább, hogy ennek kedélyétől a gyanú s csüggedés emésztő férgeit eltávolítsa. „Bár halmoznál el“ úgymond „szemrehányásiddal, örö-mest szenvedném, örömest látnám minden csalódásid okait villáimra nehezülni, hogy azon egynek, melly engem terhel, lakolnék ez által bűnsulyáért; mentségemet baráti szíved által nem nehéz volna megértetnem... Emlékszel folytatá tovább, „a levélre, mellyet ama szerencsétlen estve után egy pár hét múlva Lyonból küldtem hozzád ?tt

„Levélre? mond Andor csudálkozva, „mióta utolszor beszéltem veled, semmi híredet sem hallottam.

A festő valóban küldötte az említett levelet Andorhoz, melly azonban nem juta kezeihez. „Ezt igen sajnálom,“ szólt a festő, „benne őszintén előadva volt a szerencsétlen bukás, mellybe fékezhetlen szenvedélyem sodort. Halld tehát folytatá tovább, „tartalmát, és további történetemet. Midőn váltódat pénzzé tenni elküldél, a bankártól visszatérve, szerencsétlen csillagzatom a játékházhoz vezetett, mellyben annyi időt, pénzt és egésséget fecséreltem, szenvedélyem ördögének nem állhattam ellent, játszanom kellett; veszteségeimet reméltem visszanyerni, s mindent mindent utolsó fillérig eljátszottam. .. Szégyen és kétségbesés üldözött. Visszamenni hozzád nem volt erőm, hiszen olly áldozó barátom valál és önzőtlen jótevőm, s én a legrutabbul éltem vissza szívességeddel. Napokig nem tudtam összeszednieszméletemet, futottam magam elöl, futottam Parisból, mert nem voltam érdemes, hogy egy levegőt szíjjak veled, ocsmányul megcsalt pártfogómmal. Csak útközben szedhetem össze magamat annyira , hogy képes valók egy levelet irni hozzád. Sajnálom, hogy nem juta kezeidhez , hu tükre volt lelkem akkori marczangolt állapotának De ez állapot szilaj szenvedélyeim tisztitó tüze lett. Csaknem koldus-állapotban , kifosztva mindenemből, érkeztem Olaszhonba. És első nap, midőn Rómában ama dicső egyház előtt megállottám , melly a művészetek annyi remekeit foglalja magában, szent fogadást tettem, hogy minden erőmet művészetemre fordítom , hogy kiirtok keblemből minden más vágyat , minden gondolatot, melly szilárdul kitűzött czélomban hátráltatna. S neked köszönöm, barátom, hogy e fogadást tevém, engesztelni hittem az által emlékedet, melly boszuállólag üldözni látszott nyomdokimat. Eszemben tartálak ez évek alatt rendületlenül; éjjel nappal csüggedetlen szorgalommal tanultam a művészetek városában, s keblemet csak azon gondolat nyugasztalá, hogy ha művészi tehetségeimet tetőpontjára fejlesztve, árva hazámnak egykor tán nem megvetendő díszévé emelkedhetem, egyszersmind méltán állhatok eléd , s elmondhatom, hogy a mit ellened vétettem, a müvészetgyakorlatéban hazámnak rovandom le, s mindketten egyenlően fogtok engesztelt baráti jobbot nyújtani felém. Fáradságom czélt ért, megjutalmaztatott: Olaszhon első rendű művészei közt tisztelettel említtetik nevem, festvényeim megvásárlásában vetélkednek, s gazdag föuraktól, kik tisztelik és gyámölitják a művészetet, nagyszerű ajánlatok tétettek elém, ha szolgálatukra szentelem tehetségemet. De hazám és te lebegtetek előttem; hozzád siettem, megmutatni, mint iparkodtam jóvá tenni az egykori botlást, és újólag megérdemelni barátságodat."

Andor megindulva hallgató a festő meleg szavait , s barátságosan szorította meg kezét. „Te mégis azon egyetlen vagy", úgymond, „kinek szíve szeretettel dobog felém, kiben nem csalatkoztam."

„S így kell most téged találnom felszólalta festő, „annyi erővel, tehetséggel — elcsüggedve , életkedv nélkül. .. Nem, nem, Andor, neked élned kell, rád még olly számos boldog évek várakoznak, neked élned kell!"

Gazsi e beszédet a szomszéd szobából hallgatá; most könyes szemekkel jött be az ajtón, Andor lábaihoz veté magát, s zokogva mondá: „Uram, oh, jó uram, ne ölj meg engemet!"

Andor bágyadt vonásait keserű gúny kifejezése szállta ineg. „Minden elhagyott úgymond, „minden üldözőbe vett engem, még e fiú is pártol ütött ellenem !tt

S vita kezdődött a festő és Andor között élet halál felett, mellynek részleteit felhoznunk nem szükséges: ismétlései voltak azok azon rögzött eszméknek , mellyekkel a borús kedély Andor agyát eltöltötte; fölidézte mind azon legkisebb ese-ményt, mind azon embereket, kikről kiokoskodhatá, hogy neki az élettől semmi remélni valója nincsen többé. A festő csakhamar átlátta, hogy itt minden felett a kedély jelen kóros rohamát csillapítói s legyőzni szükséges, s hogy ha ezt elérheti, a fekete gyászfellegeket az idő eloszlatandja Andor lelke fölül. Átlátta egyszersmind, hogy saját okoskodásainál sokkalta nagyobb hatású lenne, ha tettleg oszlathatná el ez elcsüggedés okait, ha legalább arról győzhetné meg, hogy azon emberek, kikel Andor megannyi csalárd árulóinak hiszen, részvéttel és szeretettel viseltetnek iránta. Időt veszteni nem lehetett; Gazsinak meghagyta az ura melletti hu őrködést s maga távozott, hogy mind azokat, kiktől Andor lelkére hatályosabb befolyást várt, ember-szerető barátságuk kitüntetésére személyesen szólítsa fel.

De Andor lelkében a dacz ébredt föl ellenáll katlan erejével; mint gyermek lön, kit az óvó atya kérelmei csak arra ingerelnek, hogy ellenkezőjét tégy® annak, a mire intetik. Gúnyosan tekinte a távozó után, mintha szándékát eltalálta volna, s épen ez által nyert lelke rögtöni gyors végrehajtásra elhatározást.

A festő Cserszöghy Gyulát kereste föl, s vele Szelödyéket; a barátság és félelem Andor élete iránt, ellenállhatlan rábeszélő tehetséget kölcsönöztek ajkainak, s kevés idő múlva a fiatal Cserszöghyvel s az agg Mártha társaságában, hintóbán ült a jó lelkű Szelödyné, hogy Andort meglátogassa, kinek tudtára esett csüggeteg határo-zata rémülettel tölté el szivét. Ez időközben a festő Teklát is fölkeresd, kit gyermekével együtt mint új mentő horgonyt vitt magával, barátját a kétségbesés örvényéből szabadítani.

Szelődyékkel egyszerre érkezett Andor lakára. A festő szemeiben bizalom és jó remény sugára csillogott; nem hihette, hogy ennyi élő

okoskodás barátja kétségbe sett határozatát megváltoztatni ne bírjon erővel.„

Elborzadtak a látványra, melly szemeik előtt mutatkozott. . . A szobába lépvén , Andort kétségbesett küzdelemben látták a czigány fiuval, ki minden erejével ragaszkodott annakjobb karjába, mellyben felvont pisztoly volt.

„Segítség !u kiáltott a czigány fiú, kinek a küzdésben ereje kifogyni látszott.

Cserszöghy és a festő a küzdőkhöz sietlek.

Andor végerejét szedé össze. Megszabaditotta jobbját Gazsi karjaiból, s a pisztolyt agyába lőtte... Barátja karjaiban adta ki véglehelletét.