Margit : ELTeC kiadás

ELSŐ FEJEZET.

Ott, hol a Kárpátok a nagy tiszai lapályra simulnak , közép magasságú hegyek és szőlőkkel beültetett dombok között, fekszik Várda helysége. A falu egy hosszú egyenesen a rónaság felé nyíló völgyben nyúlik el, úgy hogy az, ki a Tiszától a völgygyei szemközt jő, már távolról végig lát rajta, míg a másik oldalról a hegy, melynek ormán egy régi vár omladéka, s melynek oldalán a Várdayak nagy kastélya áll, a falut egészen eltakarja, úgy hogy az idegen a kastély kapujához érve, honnan az egész falu egyszerre meglátszik, kellemesen meglepetve érzi magát.

És csakugyan szép kilátás is az, mely a vár- dai kastély udvarából élvezhető. Egy felől a völgy, melyben a falu tiszta házai és két csinos templomai, másikról szőlőhegyek, melyek között festői rendetlenségben különböző nagyságú, s formájú borházak láthatók; elől a termékeny rónaság, messze elnyúlva a Tiszáig, határtalan kilátás, s mindamellett érdekes is, mert a különböző távolságban lát.szó faluk megadták azon változékonyságot is , mely nélkül a legnagyobbszerü látmány végre fárasztóvá válik.

Várda azon kellemes, s hazánkban nem ritka vidékek egyikével birt, hol a hegység s a rónaság szépségeit egyszerre élvezhetjük, s meg kell vallani, hogy a Várdayak nem választhattak volna helyet, melyen mind ezen szépségek oly bájló képpé egyesültek, mint azt, melyen úri lakások állt.

Maga a kastély a múlt század kezdetén épülve, inkább nagysága, mint Ízlése által tűnt fel; a kert ellen is, mely a kastély megett felnyúló egész hegyoldalt elfoglalta és a várromladékig terjedett, azon kifogást lehete tenni, hogy egészen elavult Ízlés szerint rendezéstt, s franczia modorban egyenesre nyirbált fasoraival, a természetes szabadságért lelkesült századunkhoz nem illik; de ház és kert azért még is oly uriasan, oly lakályosan néztek ki, hogy a legfinomabb Ízlésű ember is természetesnek találta, ha e birtoknak gazdái, változtatások helyett inkább arra fordítják törekvéseiket, hogy mindent a régi formában, de teljes épségben tartsanak fel.

Ki úgy lakik, mint a Várdayak, annak meg-bocsáthatni , ha háza körében még azon változtatásoktól is irtózik, melyek látszólag könnyen történhetnének , és sem a kertben felállított kissé idom- talan szobrokat, sem a vaskos carintioliekee, melyeknek vállain a balcon nyugszik, helyekből mozdítani nem akarja. Az ember soha sem tudja e látszólagos mellékes ékességek mennyire függnek össze az egész épülettel, s mennyire kell terjedni a javításoknak, ha egyszer megkezdte, s ha Várday Gergely úr erkélyén állva, a rónaságon végig tekintett, s az uradalmához tartozó falvakat, s pusztákat látá, oly biztosnak érezé magát a százados köóriások feje felett, kiknek valahányszor a szükség kívánta uj orrokat és füleket csináltatott, mintha egy most épült palotának legcsinosabb verandáján állana. Csak hiába, úr az, de meg is látszik rajta, nincs ember az országban, kivel cserélne, ez volt az általános szójárás, melylyel Várday Gergelyről a környéken szóltak.

S a közvélemény ez egyszer nem csalódott Gergely úr csakugyan nem cserélt volna senkivel, s mi több, tökéletesen igaza vala; már azért is, mert azon ritka egyéniségek közé tartozott, kik a sors adományait élvezni és méltányolni tudják.

Gergely úr, mert legjobb ha olvasóimat, mielőtt a házba lépnék gazdájával

tem, már meghaladta ötvenedik évét, de habár sötét haja őszbe keveredett is, és homlokán közelebbről nézve egyes redők látszottak, még mindig szép férfiúnak vala mondható. Tartása egyenes volt, mint ifjabb korában, tagjainak minden mozdulata erőre mutatott, s szabályos arczán nyíltság s azon öntudat vala kifejezve ,melyet csak azoknál találunk , kik helyőket, melyre a sors által állitattak ismerve, azon meggyőződéssel tekintenek körül, hogy azt betöltik. A benyomás, melyet ezen jérfiu,kit az élet megérlelt, de nem fonyasztott el, közönségesen tett, kedvező volt, nem hibáztak egyébiránt olyanok, kik magaviseletét nagyon is méltóságteljesnek , példás udvariasságát szerfelett leereszkedőnek tartották, s a gazdag nemest büszkeséggel vádolák, s mindezen panaszok talán nem voltak egészen alaptalalanok.

Ha azonban meggondolok, hogy Várday Gergely csaknem egész életét jószágán tölté , s a megyében, melyben eldődei mindig az első helyet foglalák el, csak nem eldöntő befolyással birt, s hogy házában kevesen jelentek meg, kiket egy, vagy más úton le nem kötelezett volna, talán engedékenyebbek lehetünk ezen gyöngesége iránt. Ritka ember bir elég erővel, hogy ha mindazok által., kik őt környezik, felsőbbnek tekintetik, magát felsőbbnek ne tartaná, s Gergely nem tartozott azon ritka kivételek közié, csak hogy ő azon kötelességekről sem feledkezett meg, melyek magasabb állásával jártaik , s ha áldozatra vala szükség, az első helyet épen úgy nem engedte át másnak, mintha küldöttségi elnökségről vala szó, s ez vala az ok, melyért felsőbbsége eddig legalább még kétségbe sem vétetett.

Észbeli tehetségekre, s tudományra nézve, voltak a megyében kitünöbbek, Várday Gergely e tekintetben csak a közönséges emberek közé vala számítható. De ha ismeretei nem terjedtek annyira, mint a másoké, legalább azt, a mit tudott, jól tudta, s ha új eszméket nehezen fogott fel, annál több kitartással ragaszkodott azokhoz, melyeknek helyességéről egyszer meggyőződött; s maga e makacsság, melyben talán bornirozottságának jelét lehe-tett volna látni, még inkább emelé tekintélyét.

A nő, mely a nagyon is szellemdús emberek irányában bizalmatlansággal viseltetik, hol legtöbb szilárdságot lát, ott keresi támaszát, s Várday’, irigyeinek daczára, kik őt, mennyire lehetett, gőgös aristocratának hirdeték, a szegényebb rendi! nemesség, és a nép között, nagy népszerűséggel birt. Hiába, csak még is úr az, volt a válasz, melylyel minden ellene emelt vádra felelni szoktak, s befolyása minden titkos fondorkodás daczára változatlanul feltartá magát, hisz ivadékok óta, mindig volt a Váradyaknak befolyása a megyében, és a tömeg, mely azoknak felsőbbségere, kiket maga emelt fel, folytonos irigységgel tekint, s a maga által alkotott hatalmaknak kérlelhetlen ellensége, szívesen elviseli a megszokott felsőbbségeket.

Egy szóval Várday Gergely szerencséjéhez csak egy hibázott, hogy ő volt utolsója családjának , s hogy nevét, s birtokának nagy részét, mely férfiágat illet e, nem hagyhatta leányára. Ezen is számos barátjai, főkép{az asszonyok, szívesen segítettek volna, s nejének halála után, az egész környéken nem csodálkoztak semmin inkább, minthogy az akkor alig negyven éves férfiú, csa-ládjának el nem enyészéséről nem gondoskodik. Nem hinné senki mennyire sajnálták, főkép ott, hol eladó leányok voltak a háznál, hogy nagy

kastélyában oly egészen magányosan kell laknia; sem barátságos figyelmeetetésekben, sem gyöngéd ezélzásokban nem volt fogyatkozás. S Gergely úr ' maga is gondolkozott a tárgyról, de ha pillanatokra hajlandónak érzé is magát arra, mit eldődei iránti kötelességének tartott, ha gondolatjai /között az arczképhez emelte szemeit, mely nejének halála óta dolgozó szobájában függött, e kedves vonások előtt nem érze erőt magában ez áldozathoz. Neki úgy látszott, mintha nejét, ki őt annyira boldogitá, csak akkor fogná egészen elveszteni, ha helyét betöltötte, s maga s elvesztett üdvének emléke közé új kötelességek válaszfala emelkedik. S mi lenne Margitból ? Mióta anyja, e gyermek volt

egyedüli öröme. Szegény gyermek, igy szólt magában , midőn a leány nem gyanitva apja gondolatait , hozzá simuU, és tiszta kék szemeivel reá felnézett, neked nem lesz mostohád. Eldődeimfnem kívánhatják tőlem, hogy Istens világ előtt hazudjam , s az oltár előtt örök szeretetet Ígérjek, midőn érzem, hogy csak őt szerethetem.

így múlt egy év a másik után, míg az emberek, kiknek szeretetre méltó tulajdonságai közé tartozik, hogy semmit örökre bámulni nem szoktak, Várday özvegységét is legalább oly dolognak tartották, melyről kár beszélni. A világ gazdag embereknek könnyen megbocsátja különczségeie, még azt is, ha évek előtt vesztett kedveseiket nem akarják elfelejem; s mióta Margit felnőtt, és az egész vidék legszebb hölgyévé vált, a közérdekét azon kérdés foglaltad, vájjon Várday kinek fogja adni leányáá, oly kérdés, mely miután Margit tizenhetedik évét me£lhíilltllttl, Gergely úrnak szinte annyi gondolkodásra adott alkalmat, mint másoknak, de melyre nézve végre, mint látni fogjuk , már határozott

E szerint nagyságod elhatározta, hogy Margit kisasszonyunkat Beregi] Andornak adja nőül— igy szólt Szalmádi István, a Várday-családnak ügyvéde, kivel Gergely urat történetünk kezdetén dolgozó szobájában együtt találjuk. Az érdemes törvénytudó nem tudta mit csináljon bámulatában; ha azt hallotta volna, hogy a családi pereknek egyike, melyeket harmincz esztendő óta vezet, egyszerre bevégzödött, félig nem csodálkozott volna úgy, mint midőn neki principálisa ezen újságot mondá Elhatároztam — szólt Gergely, midőn székéről felkelt s az ablakhoz ment, — s ön Szalmádi, mit mond hozzá ?

A megszólított, ki az alatt szintén felkelt, s az ablakhoz közelttelt, egy ideig hallgatott, végre csak azt jegyzé meg, hogy miután a nagyságos úr már határozott, neki nincs mit szólania.

Úgy látszik nem helyesli határozatomat.

Helyeslésem vagy nem helyeslésem e kérdésre nézve egészen közönyös dolog, s ha első pillanatban nem titkolhatám el meglepetésemé, nagyságod ezt kegyesen meg fogja bocsátani.

Nincs a miért bocsánatomat kérje— mondá Várday nyájasan— de ugyan mi meglepő volna határ- zatomban, szóljon nyíltan. Ily régi barátnak szívesen meghallgatom ellenkező véleményét is.

Az ügyvéd e hízelgő nyilatkozatnál Jmegliajtá magát, mint hasonló alkalommal mindig szokása vala, s csak azt jegyzé meg: hogy az ő felfogása szerint, Várday Gergely egyetlen leányának fényesebb állást szerezhetett volna.

Szalmádi sokkal jobban ismeré kegyurát, kinek házában majdnem harmincz évet töltött, hogy ne tudná, miként őt e nyilatkozata által sérteni nem fogja.

Ha Margit más személy lenne — szólt Várday nyugadtan — talán igaza volna. De ismerem leányomat , képmása anyjának, — ő csak szive által lehet boldoggá, s nem hiszem, hogy valakit Andornál valaha inkább fogna szeretni.

Margit kisasszony tizenhét éves, s meg vagyok győződve, hogy ha nagysád 'őt más körbe vezeti, szive ott is talált volna tágyat magának — Egyébiránt még egyszer bocsánatot kérek, tévé hozzá Szalmádi, midőn a kellemetlen hatást, melyet szavai kegyurára tettek, észrevévé.— Nagysád e dolgokban nálam sokkal messzebb lát;, s kétségen kiviil most is a legjobb utat választotta.

Ön tehát azt hiszi, hogy Margit, ha más körbe jő, Beregit még el is felejthetné — szólt Várday rövid gondolkozás után.

Még el is felejthetné — ismétlé a másik sötét, szemeit kegyurára függesztve — Margit kisasszonynak nálamnál nincs hőbb tisztelője, én a legkitünőbb, legnemesebb hölgynek ismerem, kit életemben láttam, de boldog korának legszebb kiváltságát bizonyosan tőle sem tagadta meg az ég, s ez épen az, hogy még könnyebben felejthetünk. — Egyébiránt én a SZÍV dolgaiban épen nem tartom magamat auctoritásnak — tévé hozzá mosolyra kényszerítve magát — nem vagyok szakember e részben, s igen csekély tapasztalással kérked- hetem.

Önnek talán igaza lehet — monda Várday ko molyán, miután a szobában egyszer fel s alá járva, ügyvivője előtt megállt — Margit oly korban van, hol egészen kiragadva jelen köréből, Beregit talán még elfeledhetné, de tudja-e Szalmádi, mit felejtene leányom még Beregin kivül, el felejtene valóban szeretni. — A bokrot tavaszkor át lehet ültetni, talán nem vész el, talán szépen kihajt ismét, de azon évben bizonyosan nem virágozik többé, s én Mar- gitomat nem fogom megfosztani legfőbb boldogságától ; főkép miután választása oly férfiúra esett, ki ellen senkinek kifogása nem lehet. — Beregi régi nemes családból való, egyike a legkitűnőbb fiatal embereknek az országban, apja gazdag, nincs polcz olly magas az országban, melyre érdemei által fel nem emelkedhetnék. Mondja maga Szalmádi nincs-e igazam ?

Távol legyen tőlem, hogy teens Beregi úr ellen csak egy szót is szóljak — monda az előbbi óvatosan fontolgatva szavait., Ha nagysád családját a magáéhoz hasonlltja, ellent kell ugyan monda-10

nőm, mert törvényeink daczára léteznek bizonyos el nem tagadható különbségek a legrégibb nemesi családok között is, és én nagyságtok családját, melynek levéltárát kezelem, nem hasonlítanám semmi máshoz. Az öreg Beregi Jánosnak gazdagságáról is különböző vélemények kerengnek, s vannak olyanok is, kik azt állítják, hogy erején felül terjeszkedik, s aquisitioi által a vagyont, melyet nejével kapott — mert egész vagyona nejétől származik — inkább fogyasztá, mint nevelte; de azért fia kétségén kivül kitűnő ember, kiből még nagy úr is lehet. Véleményem e részben csak az vala, hogy ha nagysád úgy kívánta volna, nincs grófi család az országban, mely megtisztelve nem érezte volna magát, ha a Váradyakkal rokonságba lép. —

Ön ismeri e részben nézeteimet — szólt az előbbi büszkeséggel. — Nem vágyódtam soha magasabb czimek után, mint melyet eldődeim viseltek, kik ha úgy akarták volna, most szinte a főrendek közé tartoznának. Én tisztelem a czimzetes nemességet, azaz, azon részét;, melynek nevei történetünkkel összefortak, s kik elég rég óta állanak fenn, hogy e hazában erős gyökeret verhessenek; de ismerem ezen osztály előítéleteit is, s nem akarom, hogy valaki mondhassa, vagy.csak gon-dolhassa is, hogy Várday Gergely megtisztelve érezé magát az által, mert leányát grófhoz adhatta.

Nem igen hiszem, hogy az egész országban csak egy ember is találkozzék, kinek ez eszébejutna — mondá Szalmádi oly kifezéssel, mintha már előre megvetését akarná mutatni azon ember iránt, kinek ez valaha eszébe juthatna — de ne méltoztassék kérem annak a mit mondtam, a legkissebb fontosságot is tulajdonítani. Nagyságod ismeri nyíltságomat, ha nem is akarok szólani, véleményem meglátszik képemen, azonban hódolok nagysád mélyebb belátásának, s előre tudom, hogy ha mindazon indokokat, melyek határozatára befolytak, ismerném, bizonyosan át fognám látni tévedésemet.

A főindok, vagy inkább az egyedüll, mely engem e határozatra birt, kétségen kivül Margitnak szeretete volt — mondá Várday — azonban nem tagadom vannak más tekintetek is, melyekért leányom választásának különösen örültem. Utolsó férfitagja vagyok családomnak, ha meghaaok, e név, melyet eldődeim annyi századon át, s nem dicsőség nélkül viseltek, velem együtt sírba száll, s birtokomnak nagy része a kamara kezébe jön — s a gondola, hogy e helyen egyszer nem utódaim fognak lakni, hogy birtokom nem Várdaynak kezébe lesz , mindig fájt nekem.

Szalmádi részvét-teljesen felsohajtott, mintha a gondol, hogy e kastélyban valaha más valaki, mint a Várdayak, lakjék, s annak más valaki, mint Szalmádi legyen ügyvéde, neki is elviselhetlennek tetszenék.

Fiatalabb koromban, mindjárt nőm halála után az egész világ tanácsod, hogy házasodjam meg;ön is azok közé tartozott, kik szüntelen nevem s családom iránti kötelességeimre emlékeztettek. Nem követtem e tanácsokat, s örülök, hogy nem követtem, miután ha Margitot fiúsittatom s gyermekei, kikre jószágaim az ő halála után szállni fognak, nevemet fölveszik, e czélt úgy is elérhetem. — Régtől óta gondolkoztam e dologról. — Az egész épen nem új és szokatlan , csakhogy mert jó-szágaim kissé nagyocskák, pénzbeli áldozatokon kivül, melyekre kész vagyok, még befolyásos emberek pártolására is van szükségem, épen oly emberekére , kik mint az öreg Beregi, felsőbb helyeken jártasok. Ha van ember, ki ezen ügyet hamar és könnyen keresztül viszi, az öreg Beregi az; s mi legjobb, az öreg nem is fogja ellenzeni azon kívánságomat, hogy unokái az én nevemet viseljék, ő épen nem büszke. — Mondja maga Szalmádi, nem nevezhetjük-e szerencsés körülménynek, hogy Margit szeretete saját kívánságaimmal nem csak nem ellenkezzk, sőt teljesedésüket még inkább elősegíti?

A mi a prexfectiot illeti —jegyzé meg az ügyvéd — azt ugyan nagyságod saját befolyása által is könnyen keresztül vihette volna ; de az öreg Beregi , ki alispán, természetesen sokat tehet az ügy előmozdítására. Az egész dolog igen szerencsésen talál össze, mondhatom, igen szerencsésen.

Ostorpattogás és kocsidörgés itt a beszélgetést félbe szakitá. Várday kinézve az ablakon látá, hogy vendégei jönek, és Szalmádinák több levelet,tiszti jelentést, mely a postával érkezett, átadva, elhagyta a szobát.

Az előbbi egy ideig hallgatva nézett utána. Miért is boszankodom — szólt végre magában, míg az átadott iro mányokat rendezé s összekötözte.— Ha Várday helyzetét fel nem fogja, s ostobaságot tesz, mi közöm hozzá; hisz az ő dolga, s engem nem kérdeztek. — Azonban bár mint iparkodott Szalmádi, még sem tudta oly könnyen visszanyerni egykedvűségét. A gondolat, hogy e fontos ügy tanácsa — s béfolyása nélkül köttetett, hogy Várday , kinél mindenhatónak gondolta magát, őt nem is kérdezte, mélyen sérté. Lealázva érezte magát önmaga előtt. Azonkívül mindazon emberek között, kiket Várday leányának választhatott, épen Beregi volt az, kit legkevésbbé óhajtott. E fiatal embeernek büszkesége nem' vala olyan, mint Várdayé, mely által mint emeltyüvee, urát ide s tova mozdithatá, — és Szalmádi, ki vele a házban sokszor találkozott, soha sem tudta tulajdonkép hogy áll vele.

Szalmádi még egy ideig gondolkozva állt Várday Íróasztalánál. — Nem segíthetünk — szólt végre erőt véve magán — Beregi Andornak szintúgy lesz nyitja, mint másnak, s idővel csak kitaláljuk. — S ezzel fölvéve irományait, kiment a szobából , oly derűlt, megelégedett arczczal, mintha az mit Várdaytói hallott, legforróbb óhajtása lett volna.

Hej be jó kedvű ma a tens úr — szólt Magdolna,Margitnak öreg komor nája, midőn vele a folyosón találkozott.

Én is épen ezen észrevételt akartam tenni önnek — monda a megszólított mosolygva.

S hát a nagyságos úr ugyan nem mondott-e semmit ?

Semmi különöst — viszonzá Szalmádi jókedvűen. — De talán Margit kisasszony beszélt valamit.

Már hová gondol a teens úr! — Monda Magdolna a legártatlanabb kifejezéssel, mely egy ötvenen túl haladott komornának rendelkezésére áll. Margitkám nem mondott semmit. — De azért úgy örülök, magam sem tudom mit csináljak örömömben.

De ugyan hát min örül Magdolna asszony anynyira — szólt az előbbi nevetve.

Ugyan ne tettesse magát a teens úr; hisz szeméből látom, hogy mindent tud. De igazság, titokról nem kell szólni. A mit tudunk, azt meg is tudjuk tartani; s én azt hiszem, hogy ha Margit kisasszonyt valahogy Beregi Andor venné el, akkor csakugyan azt mondhatná az ember, hogy szebb párt nem látott életében.

S evvel a komorna nevetve jó kedvében, azon meggyőződéssel ment tovább , hogy az egész házban , ő utána senki nem örül Margit házasságán Szalmádinál inkább. — Ez maga fel s alá járva szobájában, a háznak megváltozott helyzetéről, s azon állásról gondolkozott, melyet ezentúl elfoglalnia kell.

Szalmádi, harmincz év folyamán át, lakva Várdán , csak nem összetéveszté már néha magát kegy urával, s Várday nagy kiterjedésű birtokaira s ügyeire felügyelvén, azokat is félig meddig szintén sajátjának képzelé.

Várdayné halála után, valóban őszintén ohajtá kegyura másodszori nösülését, de miután ezen kivánata nem teljesülhete, évek múltán abban is megnyugodott , — s Margit jövőjére nézve egészen saját kedve szerinti tervet készite.

Volt Szalmádinak egy hajdan hires szépségű nővére, ki az érdemes törvénytudó egész szeretetét birta, — ezen nővér nem csupán szép, de eszélyes hölgy is lévén, minden várakozást meghaladva ment férjhez. Szalmádi Júlia, Havassy Gézában nem csupán szerető, gazdag, s előkelő származású férjet nyert, de minthogy szülői rég elhaltak az ifjúnak , minden tekintetben önálló, független hölgy lön a szegény leányból, ki gyenge férjét egészen saját belátása szerint kormányozhatta.

De mivel eszélyessége mellett is könyelmü, fényt s élvezeteket kedvelő hölgy vala Szalmádi nővére, igen természetes, hogy kormánylata nem volt józan, — s mivel nincs az a sok, mi el ne fogyhatna, természetes az is, hogy férje szép vagyonának annyira végére járt;, miként özvegységre jutván, alig vala egyéb öröksége két gyerme-kénél.

E szerint érdekében állott Júliának korábban sem mellőzött bátyja kedvéé, gyermekei miatt kétszeresen keresni, s Szalmádi mint valódi jó nagybátya gondoskodók felölök. '

Havassyné fia történetünk idején mintegy huszonkét éves lehete, s minthogy az ifjú ki tünöleg szép külseje — s jó neve segélyével arra látszék születve, hogy az életben szerencsét tegyen, katonai pályára lépe, s már főhadnagy vala.

Ezen ifjúnak szánta titokban Szalmádi nagyravágyó szive, kegyura egyetlen leányát; s hogy terve annál könnyebben sikerüljen, épen nehány hét előtt, midőn észrevette, hogy Margit szemeiben Beregi nem érdektelen, kérte ki egy időre ura vendégszeretetét , gyengélkedő nővére, s ennek Margitnál alig pár Révvel idősebb leánya, Aranka számára, azt remélvén, hogy az ifjú leányok összebarátkozva, tervét öntudatlanul fogják elősegíteni. S épen most esik értésére, midőn már minden pillanatban várhatta megérkezésöket, hogy ez egyszer gazda nélkül számított, hogy, kegyura ki felett befolyását mindenhatónak képzelé, néha önfejével is tud határozni.

Soká járt fel s alá szobájában, a nélkül hogy a csomót, melyet a sors megrontására látszék kötni,feloldani képes lehetne. Harmincz év folyamán át szilárdnak hitt befolyás, s oly valónak álmadott kedves terv, mint a buborék, eloszlék.

Mi szép lesz vala, ha unokaöcse gyermekei örökölhetik Várday szép nevét és birtokait — miszép lesz vala, ha a közel rokonság megszünteti kegyura ellenében eddigi aláírendeltségét! S most a szép arany álmáknak vége volna?

„Ejnye nagybácsi, hát még csak nem is vár, nem is siet üdvözletünkre, hangzék legalkalmasb pillanatban , kissé éles, de mindamellett kellemesen csengő női hang — s egyszerre csak a legelevenebb szép kis barna hölgy terme a szobába, s egyenesen nyakába ugrék Szalmádinak.

A kaczagó, enyelgő leányka nyomán, ki a különben feszes, de e pillanatban kellemesen meglepett jogtudóst ismételve összecsokólá, idősebb hölgy lépe be, homlokszalagban, porlepett fátyolban s kalapban annyira elburkolózva, s védve nap ellen, hogy képtelenség lett volna megítélni, vájjon arcza szép-e, vagy rút.

Hozott Isten kedves Júliám! — monda Szalmádi, nővérét mindamellett is megismerve, s jobbját nagy nehezen kiszabadítva a vidám leányka kis kezeiből, Havassynét szívesen megölelé — Ugyan miért nem jöttetek nehány héttel előbb? — mondá önkénytelen szemrehányással.

Júlia melegen fogadá a nyújtott kezeit, de bátyja kérdését mellőzve, azonnal a legfontosabbról tudakozódék, a felőlti. hogy hol lehetne poros úti köntöseiktől szabadulni, s azután csinosan felöltözni.

Szalmádi jól ismervén nővérét, tudta, hogy Júliával csak azután lehet beszélni, ha a tükörrel lelkiimeretesen számot vetett, s igy alkalmasabb%időre halasztván kérdéseit; és szemrehányásait, az anyát és leányt a számokra készített szobákba vezeté.

Mennyire lehetséges, siessetek öltözni kedveseim — szólott azután —vendégek vannak a kastélyban , jó volna, ha mielőtt Köztök megjelentek, Margit kisasszonynak bemutathatnálak benneteket.

Vezessen hozzá azonnal, kedves jó nagybácsi , — úgy szeretném, azt hallom, igen

szép — szólott Aranka, jeléül, hogy azonnal szándékozik indulni.

Mi jut eszedbe gyermek — monda feddőleg az anya — hogy jelenhetnél meg ily porosán , ily rendetlenül öltözve.

Hiszen mindegy az anyácskám; — úgy-e nagybácsi mindegy? jőjön kérem menjünk.

Azonnal kedvesem, de előbb kövesd anyád tanácsát , öltözzél fel, igyekezzél minél szebb lenni, monda Szalmádi, mosolyogva a leányka türelmetlenségén , s hirtelen távozék, nehogy új ostromnak tegye ki magát.

Ugyan mit fog rólad nagybátyád gondoln i, hogy lehetsz ily szeles! —szólott komolyan az anya, midőn leányával magára maradt.

Kedvemnek szűk tere van keblemben, ki kell annak ereszkedni anyácskám — mondá a boldog gyermek sugárzó szemekkel, s anyja pirongató ajkait ezer csókkal némitá el.

MÁSODIK FEJEZET.

Ma is, mint mindig, számos vendég gyűlt öszsze a kastélyban; Várday nyilt házat tartott, sa közelgő követválasztás megkétszerezé a jelenlevők számát.

A vendégek között kétségtelenül az öreg Beregi János vala, mint alispán, a, anynyival is inkább, mivel fia Andor, csak nem el volt már jegyezve a házi kisasszonynyal, — s mig Várday és Beregi épen e fontos tárgyat taglalták legjobb egyetértésben, az alatt a társaság ifjabb része is talált kellemes időtöltést az e czélra minden kényelemmel ellátott kastélyban, mely ószerűsége daczára is magába foglalá mindazt, mit a legválogatóbb vendég szórakozási kedve igényelhete.

Egyébiránt a társaság e napon kizárólag férfiakból állott, és pedig a házi urat, Beregi Jánost és Szalmádit nem számítva, olyan férfiakból , kik egyszerű történetünk folyamán nem szerepelnek , s igy egészen feleslegesnek tartjuk őket bemutatni.

Női társaság, a közelebbi rokonságot kivéve, nem igen látogatá a kastélyt, minthogy Margit ritkán tőn látogatásoké, s a nők többnyire megkívánják egymástól * e részben a pontosságot, s csak kivételképen történik, ha egyik-másik nem várja vissza minden látogatásra a viszonzást.

Várday Margitnak, mint tudjuk, nem volt anyja, s bár mi szerencsések valának is külviszonyai, bár mi gyöngéd szeretettel környezé is jó apja, anyja halála még is csak veszteség maradt reá nézve.

Kiazifju leány nemes vonásaira tekinte, a szelíd arczra, melyen a jóság és kellem vetélkedtek , a tiszta kék szemekbe, melyek mint a méla ábránd tükrei merengenek, s a melyeket a hosszú sötét pillák, mint gyász a világoo, árnyékolák be, nem lehet hogy hozzá benső vonzalmat ne érezett volna, óhajtván neki bár az élet megkímélné szenvedésektől s csapásoktól.

Margit úgy nőtt fel, mint üvegházi virág, melyet az évszakok szép része fejleszte, de a tél hidegéről mit sem tud, s a külvilág, mint örök tavaszról, álmadozik.

Apjának ő vala egyedüli öröme, s egész háznép , sőt egész helység imádásának tárgya.

Azon szomorú körülmény, hogy anyját oly korán elvesztette, neveié iránta a köznép érdekét, ki soha nem késett a szükölködőn segíteni, s ápolásba részesité a betegeket. Senki sorsát melegebb részvéttel nem kiséri a nép, mint az anyátlanárva gyermek sorsát, — s habár Margit gazdagságtól, kényelem- s mindennemű gyöngédségtől környezve alig érezheté a csapást, melynek súlyát még akkor nem is méltányolhatá, mindamellett sem mulaszták el a jámbor emberek őt látva, megjegyezni: hogy meglátszik rajta árvasága , mert szép arcza halovány, mint a fehér rózsa, s szemei bár fényesek , de olyan szomorúan tudnak nézni.

És talán valóban igazok is volt, mert Margit kedves, bájos teremtmény vala, de szép arczán félreismerhetlenül ült a fájdalom gyöngéd kinyomata , mi kellemeit vonzóbbá — meghatóvá tévé, de borús jövő jóslatának látszék.

Gyakran látunk bájos lényeket, kiknek sorsát irigylésre méltónak gondolllatnók, s habár csodáljuk , bámuljuk is őket;, magunk sem tudjuk miért, önkénytelenül elszomorodunk, és sajnálattal tekintünk jajok; Margit is azok közé tartozék, kiket látva, Szeretni és sajnálni hajlandó a SZÍV.

A kényeztető gyöngédség, melylyel minden oldalról környezve volt az ifjú leány, Margitra nem vala vesztegetve, ő oly sokszorosan, oly hasonlithatlan kellemmel tudta magát mindenütt hasznossá , szükségessé tenni, oly sokszorosan viszonozá a legparányibb figyelmet is, hogy az érezte magát lekötelezve és tartá szerencsésnek, ki kedvéért valamit tehetett.

Kisasszonyunk olyan áldott, mint a jó nap — mondák a cselédek; — szelíd és kegyes szivü — állitá a nép; — buzgó és vallásos — erősité a tisztes lelkész — bájos és gazdag — rebesgeték a házasulandók — leányom Isten áldás reám nézve; még soha meg nem bántott a szelld, engedelmes gyermek — mondá nem egyszer az apa — és Beregi Andor szíve azt dobogá: hogy Margit forrón, hasonlithatlanúl tud szeretni.

Margit egész életét falusi magányban töltvén, nem ismeré a külvilág élveit, s örömeit, de nem is vágyakozék utánok; hiszen szive is egy egész kis világ vala, tele szerelem-,érzés és melegséggél.

Apja vendégei között, sok ifjúval találkozék, de tiszta keble zárva maradt előttök; annyi hódoló, oly sok kitűnő ifjú között, soha Andoron kívül más nem érdeklé szivét. S midőn szerelmét megvallá kedvesének, s hullámzó keble érzelemzavarát megérté, szívesen föláldozá korábbi vidám nyugalmát , az édes nyugtalanító boldogságért.

Andor viszonszerelmében nemüdvét

találá, de föl emelve is érezé magát általa. Beregi Andort a közvélemény a legkitűnőbb — szelesebb ifjak fölé emelé, s Margit szinte zavarban volt, meg nem fo^lKitt't, mint szerethet egy hzzá hasonló egyszerű falusi leányt, oly szellemdús , magas tehet - séggekkel megáldott ifjú annyira, — s áthatott keblét nem csupán szerelem, de hála is emelé Andor iránit, és ha arra gon (hot, hogy egykor tán nagy, nehéz áldozatokat hozhat érte, olyan magasztos készséget s erőt kölcsönze a szelíd leány keblének a szerelem, melyre a legszilárdabb férfiú és büszke lehetett volna.

Midőn az estélizés ideje nem vala már messze, Margit Havassyné és Aranka között, belépe a társasággal tölt terembe, s általános köszöntés után, egyenesen apjához vezeté a két hölgyet.

Várday lekötelező udvariassággal köszönte Szalmádi rokonait, s őszintén örvende, hogy leányának ifjú társnéja akadt.

A mily szelíd és nyugodt vala Margit minden mozdulatában segész lényében, Aranka oly játszi, eleven és vidám volt. Mint a liliom és rózsa a ta. vasz ölén, úgy találkozék az ifjúság kertében egymás mellett a két leány ; egyik, mint az ártatlanság hófehér jelképe, — másik, pirosló mosoly, csábitó öröm. A véletlen úgy akarta, hogy Margit fehér, és Aranka rózsaszin ruhában jelenjék meg, s igy mindenikök azon szint viselé, mi meg illette.

Mig Margit tiszta kék szemei bizonytalanul tétováztak, minthogy nem találák a kedves arczot, melyen megpihenhettek volna, — azalatt Aranka sötét szemei minden felé mosolyt sugárzának.

Margit hallgatag vala, csupán szive dobogott hangosobban a szokottnál, minthogy Andor hiányzék a körből, s elmaradása nyugtalanná. Aranka társalgóit, kaczagott, enyelge, szökdécselt, mint a gyermek, mintha jó kedvének nem lett volna határa. Sötét szemei büfényben tündöklének,piros ajkain csábmosoly ült s az égő szélek között apró fehér fogai ragyogtak.Mondhatom Szalmádi, ön húga gyönyörű kis tündér — szólott Várday ügyvédéhez — szerencsém, hogy nem vagyok vagy tiz évvel ifjabb, mert lelkemre, könnyen belé szerethetnék.

Nagyságod igen kegyes — monda a jogtudós szokása szerint meghajolva, s lelkében újon ébredt vágy támadt — Aranka jó, sőt talán kellemes gyermek is, de nagyságod túl kegyes iránta.

Ugyan mit szerénykedik, —hiszen húga szépsége épen oly kevéssé öné, mint enyém, s igy okosabban teszi, ha büszkélkedik reá. — Igazán kedves, gyönyörű gyermek; sokért nem adnám, hajmindig, ha mindig Margitomnál lehetne—ismétlé többször, és szemei elbájolva kisérék az eleven leányka minden mozdulatát.

E perczben azonban külről kocsizörej és zaj hallatszék, jeléül hogy új, és pedig a cselédség által is szivesen látott vendég érkezik,— s a várakozás és figyelem Várday gondolatainak új irányt adott.

Mig Szalmádi nővérét kérésé fel, tál án hogy közölhesse vele kegyurának Aranka felőli dicséretét, azalatt Várday Beregihez köze ledék, s igy szóla hozzá :

Remélem ez ,úttal az érkező csak ugyan Andor lesz ?

Mind ketten erősen csalódnánk, ha nem ő volna — hangzók az alispán könnyedén ejtett válasza.

A föltárult ajtón e pillanatban, nyúlánk, barna ifjú lépe be, nemes arczvonásu s tündöklő fekete szemű.

Ha Margit arczára tekinthetnénk, nem volna szükség az ifjú nevét kérdeni, tudni fognók kérdés nélkül is, hogy az Beregi Andor.

Midőn az óhajtott kedves váratlanul lép be, oly nagyon megmozdul a szív a női kebelben, hogy az arcz pillanatra a szerelem leghübb tükrévé válik. Margit arczán elömlék az áruló pirosság, s Andor sugárzó szemekkel látá abban boldogsága szép hajnalát.

Ugyan öcsém hol késtél ily soká ? — kérdé Várday a szemrehányás könnyű vegyiiletével, de mindamellett szivesesen szorítva kezét az ifjúnak.

A kortesek elfogtak — viszonzá az ifjú nevetve I — s mostanig semmiképen nem szabadulhaték tőlök.

Várday elkomolyodott arczczal váltott az alispánnal jelentő pillantást, s felé közeledék.

Andor kapván az alkalmon, Margithoz síete.

Mig a szerelmesek ki tudja mi sok szépet, s kedvest susogtak, azalatt Várday igy szólitá meg leánya jövendő ipát:

Andor, mint látszik, együtt korteskedik a szabadelvű féllel.

Nem hinném, hogy apja ellen fellépne — mondá Beregi János nyugodtan — de Andor fiatal ember, s tudod barátom, hogy a boldog kornak meg vannak időnként lázai is.

Nem szándékom leányom jövendő férje elvei s meggyőződésében gáncsoskodm, de megvallom igen fájlalnám, ha ezen mind kettőnk által óhajtott házassági frigy hajótörést szenvedne a követválasztás miatt. Türhetlen volna, ha épen vöm akarná azon pártot buktatni, melyhez én is tartozom, s ez által még az általam annyira kivánt prexfectioi engedélyt is könnyen előrea

mennyiben saját jövő befolyását menthetlenül megölné.

Ne aggódjál barátom — mondá Beregi megnyugtatóag — Andorról e tekintetben jót állok, még ma szólok vele, s ha talán elhamarkodva szavát adta volna, s egyébként nem menekülhetne elleneinktől , el fog rögtön utazni valami ügyesen kigondolt ürügy szine alatt. Légy nyugton, van Andornak esze —folytatá jelentő mosolylyal — s a mellett leányodat inkább szereti élténél.

Beregi János azon emberek közé tartozott, kik minden alkalommal ki tudják magokat vágni, de azért soha nem lehetünk velők tisztába, — már többszer keringélt felőle különböző gyanúsító hir, de mivel eddig egy sem valósult, a közbizalmat nem btrta ugyan, de mit belőle birt, el sem is veszité.

Várday, ki mint emlitők már, nem vala kitűnő ésszel megáldva, teljes szívből igyekezékpolitikai elvbarátja iránt a legjobb véleménynyel lenni, de mindazáltal most félig sem nyugtaták meg őt Andorra nézve az alispán biztatásai, — s igy még27 hihetőleg folytatta volna e tárgyat, — de az estelit felhozták, s a kertben és kastélyban szétszórt vendégek, a dúsan téritett s étkekkel halmozott asztal mellett egyesültek, s a fontos tárgy taglalását továbbra halaszták.

HARMADIK FEJEZET.

Beregiék, épen mint a vendégek’nagyobb része, Várdán tölték az éjt;, s midőn Andor lefekvés idején szokott szobája felé tartott, bogy folytathassa szép álmait közelgő boldogsága s Margit felől— apja karon fogta, és saját hálószobájába vezeté.

Remélem fiam — kezdé az alispán fiával alá s fel sétálva a szobában — számolhatunk szavadra és segélyedre ?

Előbb tudnom kell atyám, miről van szó — viszonozá Andor nyugodtan.

Miről egyébről, mint a közel követválasztásról; mondá Beregi János nyomatékkai — ki gondolkozik most másról, minthogy vájjon a Beregi Várdai párt győz-e vagy ellenfele.

Igen fájlalom atyám, hogy szavamat az ellenfél már birja, s hogy meggőződésem szerint csak azon párt érdekeit mozdíthatom elő.

Mit beszélsz fiam? vájjon jól hallok-e? — mondá az alispán mesterileg játszott megütközéssel — tehát kész lennél saját apád és jövendő ipád érdekei ellen működni?Véleményem szetint atyám mind az ön és Vár-day, mind az én részemről, nem érdek, hanem elv kérdés forog fenn, minthogy mindenikünk saját meggyőződése szerint egy harmadik érdekeit igyekszik előmozdítani — mondá Andor, megtartva korábbi nyugalmát.

Ha valamely dolgot magunkévá teszünk — visszonazá hevesen az apa — csak anynyi, mintha érdekeinket is hozzá’ kötnők. Ne hirtelenkedjél tehát fiam — folytatá azután csilapultabban — gondold meg jól a dolog következményeit, — s ne akard, hogy apád jó véleménye csökkenjék eszélyed felől Tudod mi sokat tartók józanságodról, s hogy veled komoly ügyekről tanácskozván, mindig hajlandó valék feledni, hogy fiatal emberrel van dolgom.

Igen sajnálnám atyám, ha veszítenék e részben jó véleményéből; bár az megnyugtat, hogy nem érdemelném, ha politikai meggyőződésemet nem változtathatom is, a magán életben, higyje el atyám mindig a régi, mindig következetes fogok maradni.

A mit beszélsz mind igen szépen hangzik fiam, de egy hiányzik belőle, és ez: az eszély — kezdé az apa szünet múlva, erőltetett nyugalommal — ha nem láttalak volna többször nehéz körülmények között is mint férfiút, azt mondanám, 'meglátszik rajtad korodnak éretlensége. — De mivel tudom, hogy ha akarsz képes vagy józan is lenni, — megvallom igen meglep e tárgyra oktalanul vesztegetett nyugodt határozottságod — s igen restelem , hogy kérdenem kell tőled, vájjon meggondoltad-e jól mi lesz következménye : ha apád-, és jövendő ipádat nyiltan bátorkodói megsérteni?

Mindent meggondoltam atyám, és meggyőző-désemen épen oly kevéssé változtathatók, mint nem ismerem el azt, hogy elveim különbözősége sérelem lehetne önökre nézve — monda Andor higadtan.

Vigye a patvar elveidet — szólott türelmét vesztve az apa, ki tán ink ább szerette volna fiát heveskedve mint a határozottság nyugalmával látni, mit bánom én, ha akár mit tész is elveiddel, csak azon párt érdekei ellen tettleges részt ne végy, mely mellett apád és jövendő ipád kiteszi magát.

De ha már szavamat adtam — szólott Andor önkénytelenül elmosolyodva, ki semmi módon nem volt eddig képes a vitát oly komolyan venni, mint apja.

Utazzál el holnap , vagy ma éjjel, s ne jöjj vissza, mig ezen dolog jobbra vagy balra el nem dől.

Azt nem tehetem ; szájas ember tulajdona mindent Ígérni, s tett idején tovább állani.

Fiam, az eszély józan emberek tulajdona, s nem bolond sz .yhősöké. S neked, ha a józan emberek közé akarsz soroztatni, akár adtad szavadat, akár nem, távoznod kell.

Távoznom kell ? — kérdé nyomatékkai az ifjú, s átszegzőn tekintett sötét szemeivel atyjára.

Igen, távoznod kell, mert különben Margitkezét soha meg nem nyered — viszonzá az apa ‘röviden— Várday Gergely leányát soha nem fogja olyan embernek adni, ki nem átall nyilván fellépni ellene

Ha ön igy gondolkozik atyám , azon esetben én sokkal jobb véleménynyel vagyok Várday Gergely felől, mint ön. Várday szereti leányát, snem fogja gyermeke sorsát politikai pártok viszongásaihoz kötni, hanem mint jó apa és becsületes ember arra lesz tekintettel, hogy olyan férjet válaszszon, ki Margitot méltányolni — s boldogítani fogja — s miután ő személyesen követséget vállalni nem akar, hanem valamint én idegen érdekért küzd saját meggyőződése s elvei szerint, nem látom át miért ne lehetnék különböző politikai nézeteink mellett is a magán életben legjobb barátok, nem látom át, miért ne lehetnék leánya férje? Meg vallom atyám, Várday Gergelyben erősen csalódnám, ha föltehetném felőle, hogy Margit boldogságát feláldozni kepes, nézeteink különbözősége miatt.

És pedig akár csalódó!, akár nem, politikai né-zeteidnek egyezni kell a miénkkel, különben nem létesülhet Várday terve, s házasságtokból mi sem lesz.

Miféle terve ? kérdé Andor meglepetten.

Halld fiam, s kövesd apád tanácsát, ki tapasztalatait gyakran önkárán gyüjté, s ki sok dolgot tisztábban ítél meg kopaszuk fejévd, mint a forrongó véríi szenvedélyes ifjúság. — Szünetet tartva komoly fontossággal, mely hatásra vala számitva, ekként folytatú: — Lásd fiam Várday utolsója családjának, s minthogy nemzetsége kimúlásában okos ember létére nem egyezhetik, eltökélé egyetlen leányát olyan emberhez adni férjhez, ki feltörekszik, s magas polczra jutván, befolyásánál fogva leányát fiusitani segíti, hogy unokái tovább viseljék a Várday nevet, s örököljék nagy kiterjedésű birtokait.

Tehát e dolog atyám önök által már előre ki vala igy csinálva? — kérdé az ifjú látszólagos nyugalommal.

Természetesen hogy ki — szólott az apa ragyogó szemekkel fia hangulatát egészen félre értve

Ha úgy van — ám tudja meg atyám, hogy most már nem csak hogy semmi esetre nem távozom , de minden erőmből igyekezni is fogok adott szavamat férfiasán beváltani — mondá Andor, s lángoló arcza s égő tekintete hűn ‘ tanusiták , hogy a kezdetben részéről könnyedén folytatott vitának, most már legkomolyabb eredménye fejlődék keblében — ám tudja meg atyám, hogy habár elveimet változtatni nem, de mind két párt érdekei tá-mogatásától Margit apjáért előbb talán képes lettem volna visszavonulni, most már maradni fogok s megmutatom, hogy elveimet bérért nem szándékom eladni, még oly nagy árért sem, mint a Margit keze.

Megőrültél szerencsétlen fiatal ember, hogy ily badarságokat beszélsz össze vissza! — kiáltott az alispán álmélkodvacsapván össze kezeit — tudod-ehogy minden ember ura saját sorsának, s hogy mindnyájunk életében van egy pillanat, melyben szerencsénket megalapíthatjuk; jaj annak, ki a döntö pillanatot felhasználni nem tudja, — s jaj neked , ha önmagad rontod meg élted szerencséjét!

Nyugodjék meg miattam atyám —mondá Andor a férfiasság nyugalmával — sorsomnak majd csak ura leszek én is, mint férfiúhoz illik.

Jól van philosoph barátom — szólott az apa fiának inkább nyugalmán bosszankodva mint ellenkezésén — légy ura sorsodnak, de ne feledj el számitni is egy kissé. — Mintha azonban saját hevessége egyszerre magához téritette volna, csilapultan, sőt majdnem engesztelve igy szóla: Bocsáss meg fiam, hogy javad miatt ősz apádat is elragadhatta a szenvedély — s szavai közben karját An-dor karjába öltve, a szobába vele néhányszor fel s alá sétálván ekként folytatá : Ha nem ismerném az életet, s tapasztalataimat nem egy hosszú múlt visszontagságainak nehéz árán váltottam volna meg, azt mondanám fiam : tanácskozzál sziveddel, s tégy úgy mint pillanatnyi büszkeségednek jól esik — de mivel magam kárán tanultam a vak sors furfangjait — s szeszélyeit ismerni, arra intelek: ne hirtelenkedjél. A férfiúnak a bölcseség nyugalmával kell jövője és sorsa felett határozni, — és az egyoldalúságtól mindennél inkább óvakodnia.— Gondold meg fiam a dolognak minden oldalát. — Nemde, Margitot szereted, s ö téged _ viszont, — ha a viszony felbomlik köztetek, nem csupán Várdaynak és nekem semmisíted meg legszebb reményeinket, nem csupán magadat teszed boldogtalanná, de Margitot is feláldozod.

Készebb vagyok atyám üdvömről lemondani, mint méltatlanéi, mint elveim árán nyerni boldogságot.

Csendesen fiam, hallgass meg tovább. —Ezen házasságot nem csak az eszély, nem csak kölcsönös szerelmtől, de érdekeid is kívánják. — Lásd fiam az ember gyakran csalódik s atyád , ki mindenképen igyekvék javadat élömozditani, szinte többször csalatkozott. —Jól tudva mi lényeges a gazdagság arra nézve, hogy tekintéllyel bírjunk, eltökéltem spekulatiók által gyarapítani vagyonodat, — és fiam legjobb szándék mellett is szerencsétlen valék, roszszúl számítottam egy-szer- másszor — monda némi zavarral — és tűrhetetlen apai szivemnek, hogy csak károdra éltem sok tekintetben. —Nemde fiam átlátod, hogy ha egyéb okom nem volna is a szövetség valósulását kívánni közted s Margit küzött, — már azon egy is elég lekee, hogy általam csorbult vagyonodat, ily módon pótolná a gondviselés, és ellened elkövetett önkénytelen vétkemért ily módon nyernék bocsánatot.

Nyugodjék meg e miatt jó atyám — mondá Andor az alispánnal melegen kezet szorítva — ez minden okok között a legcsekélyebb arra nézve, hogy előbbi határozatomon változtassak . —Hogy számításaiban legjobbat akarva szerencsétlen volt,ne vádolja magát, — s legyen meggyőződve, hogy fia nem az eredményt, hanem csak a jó szándékot fogja emlékezetben tartani.

Szép tőled fiam hogy igy beszélsz , de ne hidd, hegy ez által apádat megnyugtasd — szólott Beregi erőltetett nyugalommal — nemesszivtiséged csak újabb vád számomra, lelkiismeretem annál inkább elitéi, minél engeszteltebbnek látlak —Andor, fiam, apád nyugalmáért- s önérdekedben tégy félre minden álbüszkeséget, légy rajta hogy házasságod Margittal véghez mehessen.

Önérdekemet emlltve, rósz húrt penditél meg atyám — szólottt Andor elsötétült arczczal — ha Margitot érdekből akarnám elnyerni, nem szerelmére, de megvetésére sem volnék többé méltó.

És apád nyugalma ?— kérdé Beregi János alig tudván tovább mérsékelni forrongó bensejét.

Atyám nyugalmát viszsza adom azáltal ha nem magamért, hanem csupán miatta fájlalom veszteségeinket.

Tehát sem eszély, sem kérelem, sem önjavad s érdeked nem képes őrültségedből kijózanítani ?

Andor nem válaszolt.

Jól van fiam, maradj hát meg szándokod mellett , — de hogy engem ne vádolhass, ám tudd meg: miként ha Várday Margit kezét megnem nyered, ősz apáddal együtt mint koldús állasz a nagy világban. — Birtokaim adóssággal vannak terhelve hitelezőimtől alig menekül hetek, — s ha a várható csőd bekövetkezik, alispánságomat is elvesztem.— 3*A mint Várdaynak e dolog fülébe jö, veszve vagyunk, mert ha elveidhezi őrült ragaszkodásodat megbocsátaná is, vagyontalan szegénynek, soha nem fogja adni egyetlen leányát.

Andor izgatottan járkált a szobába — s az alispán mintha lábai a földhöz gyökeredztek volna, egy helyben állt;, fiának minden mozdulatát, figyelemmel s feszült várakozással kisérve. Hoszszu, s mind két részről kinos szünet után igy szólott Andor , csendes, határozott hangon :

Megvallom, azt nem hittem volna, hogy vagyonilag anynyira jutottunk. De semmi. A megtörtént dolgon változtatni nem lehet. Csak azt sajnálom atyám, hogy épen azon ok melyre reményeit épité , válik azoknak temetőjévé. — Miután Várday Margit előkelő, gazdag úrhölgy, s én atyám vallomásaként, mint koldús állok a világban, — közölttünk a frigy örökre felbomlott. — Elveimet bérért eladni, épen oly kevéssé fognám, mint Várday csalatásában egyezni. — A dolog tehát be van fejevze, ne is szóljunk többé róla. — Jó éjt atyám. Szavait ejtvén, távozók az ifjú.

Ha őszinték akarunk lenni el kell ismernünk, hogy az alispánt jó formán megzavarta Andor férfiassága, s ha nem remélte'volna, hogy fia talán majd kialuszsza meggondolatlan határozaaát, azonnal utána rohan, s viszsza tartja őt.

A sok vita és ellenkezés, mindig csak makacsságot szül — gondolá lefekvéskor — jobb ha magára hagyom; hiszen talán csak majd hoz számára is jó tanácsot az éj. Nem képzelhetem hogy ép észszel elvek s bolond büszkeségből egész jövőjét feláldozhatná valaki.

Andor apját oda hagyva , pihenés helyett arra adott rendeletet, hogy azonnal fogjanak számára, mivel még azon éjjel el szándékozik hagyni Várdát.

Indulása előtt szobájába ment, és irt, mint következik.

Édes Margii! Előérezhettük volna, hogy a miénkhez hasonló boldogság, csak szép, múló álom. — Tudja menynyire szeretem, tudja mint imádom, ne kívánja, hogy fájdalmamat fessem midőn attól tartok, hogy őrökre szakadnunk kell. Nehéz próbára tett bennünket az élet Margitom — s habár tán még ön is elitéi, a mint soraimat veszi, el jő az idő melyben át fogja látni, hogy üdvömről lemondva is méltó valék szerelmére. — Bocsássa meg, hogy holdogság helyett csak a fájdalmat oszthatom meg önnee, — bocsássa meg, hogy szeretni mertem, s imádkozzék erőért mind kettőnk számára. Andor.

NEGYEDIK FEJEZET.

A követválasztás véghez ment , s a győztes fél azon párt lön, melynek élén a lelkes Beregi Andor állott; — s csak hamar a követválasztás után bekövetkezék Beregi János csődje is.

Várda nehány hét alatt nagy részben átalakúlt. A korábban vidám kastély falai között, félre ismerhetlen levertség uralkodék, s mintha az átalakulásnak komoly következményei lettek volna várhatók, minden arcz aggódó és szomorúnak látszék.

Kit a történtek legközelebbről sújtottak, mint képzelhetni, Margit vala.

Midőn a szelid, forrón szerető leány Andor döntő sorait vette, szemei előtt öszsze futottak a betűk, a papír fekete lett mint a gyász — s első ijedelme kábultságában megsemmisülve érezé magát.

S miután nyugalmát anynyira viszsza nyeré, hogy gondolkozni képes vala, s a lesújtó rémület első rohamán túl volt, fájdalommal küzdő lelke az okot kérésé, mely Andort frigyök s boldogsága megsemmisítésére kényszerité.Soká kutatott hasztalanul, s minden keblében felmerülő eszme csak kínos kétségét neveié, melynek zavarában semmi módon nem talált nyugpontot. - S midőn abban mi az ifjú tettét legtöbb valószinüséggel indokolá, s mit Margit szive még is oly örömest viszsza utasított volna , — utóvégre megálapodék,— lelkére, mely hajlandó lön e perez óta elveszíteni a legédesebbet: Andor szerelmének hitét — zsibbasztó levertség ereszkedett

Margit képzete szerint ő csupán azért áldoztatok fel Andor által , mivel az ifjú politikai nézetei különböztek Várdayétól.

S volt-e hát az igazi szerelem, mely ily próbaköven is ketté törött kérdé a remegő SZÍV önmagát.

Abban , hogy az ifjú szerelme megsemmisült, nem kételkedheték a történtek után , — bár lega - lább a legkeserübb is fel ne merült volna lelkében, bár azt ne hitte volna, hogy Andor talán csak ámitá és soha sem szerette.

A női szívnek sajátsága és nem csekély érdeme hogy soha kedvese gyengeségei — s hibáit elismerni nem foga, bár mi jól lássa — s érezze is azokat, — s midőn panaszra volna oka , zárkózottá válik.

Margit némán viselé bánatát. — halványon járt kelt, mintha önmaga volna árnya fájdalmának, szokott foglalkozásait gépileg végezé, s ajkairól más előtt egyetlen panaszszó , egyetlen sobai sem hangozék.

Megható volt látni néma gyötrelmében. — órákig elült mozdulatlanul azon szobák egyike- yagy másikának ablakában, melyekben szebb napokon Andorral idözék — s a távol hegység, melyen szemei pihentek, — a kert diszlő bokrai, — a tiszta kék ég feje felett, — s minden mi környezé, csak felőle beszélt, csak azt tanusitá : hogy legszentebb hitében csalódnia kelle

S midőn magány szobájában a pohárba hervadt virágokat látta, melyeket a szeretett kéz kedves pillanatban szedett, csak az jutott eszébe, hogy reményei is mint ama virágok, örökre elhervadtak, örökre veszve vannak.

S még is midőn remegő keblében meg-meg csendült Andor édes szavának elzengett hangja, — s közelgő kőnynyü lépteinek ismerős kopogását hallani vélte a hoszszií márvány folyosón, — dobogó szivvel várta, hogy majd nyilik az ajtó. — 0 ki festhetné az üdvözítő gyönyört melyet akkor érez a kebel, midőn a szem a belépő kedvest megpillantta — s ki festhetné Margit fájdalmát, midőn Andort napról napra hasztalanul várta.

Csodálatos élet a Margitéhoz hasonló női SZÍV élete — minden körülmények között feltalálni a szépet és emelőt, — a szenvedések sötét éjjelébe világot varázsolni, — a kihamvadt remények helyén újakat ébreszteni, — a telet tavasznak — s az éjjelt nappalnak álmodni, csak az övéhez hasonló kedélyű női SZÍV képes. — (Talán oltár a tiszta hölgy kebel, melynek lobogó lángja: szerelem ?)

De a mily szilárd és határozott az ily nő, ha szerelméért áldozatokat kell hoznia, — olyan erőtlenné válik; ha leszakítod a kebelről melyhez ragaszkodik — mint a repkény támasza nélkül, öszszeomlik a Margitéhoz hasonló kedélyű hölgy is szerelmétől megfosztva.

Örök zöld fa a szerelem, melynek gyökerei a lélek legmélyén ágaznak, s mely a vallásos hit mellett, egyedüli ereje a női kebelnek. Mit a gyermek leány szülői iránt érez, az éleszti s neveli kezdetben a szeretet fáját — s később midőn a hölgy kedvesében leli üdvét, a tavaszvirágai szállják meg s hímezik lombjait, — midőn a nő férje iránti ragaszkadásában találja erejét, a fa dús lombjai zöldülve terjednek, — s midőn az anya gyermekeiben leli boldogságát, gyümölcsösei terheltek a fának ágai. — Mig van kit szeressen, inig van tere hol szeretetével boldogíthat, mindig gazdag fog maradni a tiszta hölgy kebel, y— s ha Margit számára csak egyetlen gyenge sugára maradt volna fel a reménynek, már nem leende egészen boldogtalan. — De ama levél olyan határozott hangon volt írva, s amaz ok, melyen Margit hite szerint Andor szerelme megtörék, ama hideg ok olyan valószínűnek látszék, hogy a mélyen sebzett kebel nem találhatott semmi, de semmi vigaszt. — Hasztalan kutatott mentséget az ész, hasztalan világot fájdalma éjjelébe a SZÍV — minden , minden elveszettnek látszék.

Egyszerre azonban mint a sötéten átható világ,ébredt szivében új életre, az öröm és remény.—

Midőn Beregi János csődjének hire eljutott Várdára , — Margit szemeiről lehullott a fátyol — Andor tiszta jellemét még szebb, még nemesebb fényben látta, s korábbi szerelmét a hála, a megbánás hogy kedvese viszon érzelmeiben kétkedni merészle, magasztossá, szenté emelé.

Boldogságtól remegve, borúit a kedves madonna kép elé, mely gyötrelmeinek egyedüli tanúja vala — Andor levelét csak most értve meg, ismét és ismételve öszszecsokolá, — hervadt virágait könyeivel öntözé, s minden tárgyra melyre Margit szemei előtt letörölhetlen fényt hinte Andor érintése, esdeklő pillantással tekinte, mintha mindentől bocsánatot kellene kérnie, korábbi igazságtalan kétségei — s fájdalmaiért

S midőn öröme élső mámorából, midőn elra-gadtatásából magához tért, mindennél előbb annak érzé szükségét, hoscy Andort igazolja apja előtt is.

S a boldog leány mintha új életet nyert volna, lángoló arcz s égő tekintettel sietett Andor levelével Várday szobája felé, és csodálkozék, hogy apja nem hallja már meszsziről szive dobogását,— meg nem foghatá, hogy a falak is nem viszhangozzák örömét.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Várday mélyen sértve érezvén magát Andor által, oly ünnepélyes viszszatartást követe a fennforgó tárgyban, hogy a tartózkodó Margit nyugodt kedély állapotban, talán említeni sem merte volna apja előtt Andor nevét, — de Margit hangulata az öröm miatt rendkívüli volt, s belépvén, habozás és fontolgatás nélkül ekként szóU:

0 atyám, csak most látom Andor nemes szivüségéé, csak most tudom, milyennek kell lenni a valódi férfiúnak! — De olvasd el magad sorait, s Ítélj magad apja bukását megelőző lemondásáról.

Várday átvette leányától a felé nyújtott levelet , s átfutván azt;, következőleg szóla:

Mind a mellett, hogy elismerem miként Andornak ezen tette szép voll, sőt utóbbi szereplése után következtetve, talán várakozásomat is meghaladta, — kénytelen vagyok azt is bevallani gyermekem . hogy becsületes ember létére egyébként nem is cselekedhetett volna.

Nem beszélsz méltányosan jó atyám —viszonzá Margit élénken — ó mert nem értheted Ardor erejét , mert nem értheted szerelmünket.Abban igazad van Margitom ha azt hiszed, hogy apád már régen túl élte szive lázas hevességét , de igen csalódol ha nem teszed fel rólam, hogy mások szenvedélyei iránt méltányos is tudok lenni.

Köszönet jóságodért atyám! kiáltott Margit örömittason borulva apja keblére. Hiszen tudtam én azt, hogy leányod boldogságát nem vetnéd kocz- kára, hiszen elöérezém, hogy magad lész az ki a pillanatra felbomlott frigyet egyesited és megáldod.

Roszszul értettél gyermekem — szólott Várday komolyan — én tudom méltányolni lemondástok fájdalmait, de fölteszek mind kettőtökről anynyi erőt, kogy lefogjátok azt küzdhetni. Közted és Andor között a frigy örökre felbomlott Margitom, s ha apád nyugalma kedves előtted, ez egész tárgyat befejezettnek fogod e pillanat óta tekinteni.

Előbb fogom éltemet befejezettnek tekinteni, minthogy Andorról lemondjak — mondá Margit hevesen. — 0 atyám, eddig együtt érezéd velem minden örömömet, — mint lehetne az , hogy jó szived ne érezné fájdalmamat is !

Várday illetődve öleié meg leányát.

Fájdalmad enyém is gyermekem, s együtt viselve, majd csak leküzdjük azt.

Soha, soha! meglásd, szivem megszakad a küzködésbe — szólott Margit, zokogva omolván a közel székre.

Vigasztalódjál kedves leányom — monda az apa Margit selyem fürteit simogatva — az idő megorvosol minden sebet,— meglásd, még boldog fogsz lenni

Olyan nyomorának tartod szivemet atyám, hogy föltehe ted, miként még Andort is el tudná felejteni? — szólott Margit könyázott arczát szemrehányó tekintettel emelvén apjához. — Ne kivánd éltemet jó atyám — folytatá esdeklöleg — Andort még inkább szeretem most mint valaha, — szerelmem szivemhez forrott, minthogy Isten keze ojtá azt keblembe, — ne kivánj hát erőmet meghaladó dol^í^o, ne kivánd atyám hogy lemondjak!

Semmi egyebet nem kivánok e pillanatban tőled gyermekem, csupán azt: hogy igyekezzél nyugalmadat viszsza nyerni. Nem jól áll szelid leánynak a heveskedés — folytatá enyelgésre kívánva a dolgot vezetni — s minek ártanál hasztalanul szépségednek.

Mindegy már nekem akár vagyok szép, akár nem -- viszonzá Margit fájdalommal— hiszen Andoron kívül nem akarok én senkinek tetszeni, — s ha övé nem lehetek úgy is el fogok én, el kell nekem veszni.

Meglásd Margitom, a mint kissé megnyugszol magad is át fogod látni: miként ha azon okok nem léteznének is, melyek örökös válasz falként emelkedtek közém és Beregi Andor közé, még azon esetben sem volna az alispán bukása s csődje után Andor azon ifjú, ki Várday Gergely egyetlen leánya kezére józan észszel számot tarthatna

Tehát Andor főhibája atyám szemeiben a sze-génység? — kérdé, Margit lángoló arczczal, s miután mindenét elveszte önvétke nélkül, azt hiszi atyám nekem is el kellene öt hagynom ? A nemestől , kit a szerencse elhagyott, nemde büntetés nélkül szabad mindenkinek elfordulni? S nekem, csupán azért mert gazdag vagyok, megbocsátható volna a szószegés, hűtlenség és szivtelenség is ? Ó hiszen csak akkor lesz majd szép az élet, ha a hit szeretet- és hűséget száműzzük belőle! Atyám; atyám! ugyan mint volt ön képes Andor ellen a szegénységet vádul emelni föl, — hiszen szeren-csétlensége csak újabb Ián ez, mely lelkemet övéhez csatolja — hiszen szegénysége szent kapocs, melyet megosztani, legfőbb üdvömnek ismerek.

Tizenhét éves fejeddel, meghiszem leányom—— mondá Várday egyátalán véve nem háborodva fel különben oly szelid leánya heveskedésén — de majd ha az életet ismerni tanulod, át fogod látni, hogy apádnak igaza voh, midőn egyetlen leányát nem akarta szegény embernek áldozni. — ugyan Margit, olyan nevelésben részesültél-e te, hogy képes lehetnél nélkülözni, s szegénységet tűrni ? Szegény gyermek önmagad izgatod magadat, és pedig a lemondás, különben is elég bajt szerez szivednek.— Menj szobádba, igyekezzél megnyu-godni Margitom.

Megnyugodni, midőn arról van szó, hogy életem üdvéről, hogy boldogságomról, hogy Andorról lemondjak! szólott Margit keserű fájdalommal, ugyan atyám mit gondol mi lett szivemből ? elal-tathatónak hiszi-e a gyötrelmet, mely lelkemet széttépi? Gondolja-e hogy a lángoló szerelem szám űzhető keblemből? Reméli-e, hogy oly sok szép emléket, menynyi engem Andorhoz köt, s múltam minden boldogságát, ellehet egyszerre fújni mint a gyertya lángot ? — atyám sokszor hallgattam önt áhítattal, midőn tapasztalatiról beszélt, de bár mi tanúságos volt is miíltja, jövőben is tanulnia kell. — Gyermeke sorsát koczkára veté, s az élet fogja megmutatni, mi eredménynyel.

Szavait végezvén távozék Margü, s apja szobáját oly nehéz szívvel hagyta el, a mily nagy örömmel kereste fel kevéssel az előtt.

Várday egyedül maradva, alá- s fel sétált szobájában , s habár szivét aggalom szállta meg, határozatán nem változtathatott. — Beregi Andor szegény ember vala, s azonkívül megsérté őt — Margit számára méltóbb férjet kívánt, s csak azt fájlalta, hogy oly könynyen nem találhatott.

De midőn kitekinte az ablakon, s látta az ismerős , megszokott szép vidékee, a mozdutatlan hegyeket és csendes falut, szive viszsza nyerte szokott nyugalmát, s szemeiben Margit jövőjére a remény fénye világok.

HATODIK FEJEZET.

Fiatal leányok között hamar fejlődik a bizalom és barátság; s habár Havassy Aranka azon kellemes de gyönge lények közé tartozék, kiknek szeretetre méltóságuk épen játszi elevenség s könyelmüségökben áll, de őszintén ragaszkodni — szeretni egyátalán véve nem képesek, a mély kedélyű Margit tiszta keble te 1 jes vozalmával csatlako- zék a kifogyhatlan kedvii, vidám leányhoz. — Mint a tarka szárnyú lepke virágról- virágra , oly gondtalanul repesett Aranka boldog kedélye . — S még Margit bizalommal osztá meg vele szive legédesebb- s bensőbb titkait, míg boldog volt, s ezer jóság- s figyelemmel halmozáel, — az alatt Aranka hiúságtól élesitett szemei, anyja- és nagybátyja bölcs példázgatásait megértve, észrevevék, hogy Várday nem nézi hideg szemmel kellemeit. — De habár Havassyné s Szalmádi nem mulaszták el őt figyelmezteeni, hogy okos leánynak nem lenne nehéz ily szerencsét hasznára fordítani, mindazál- tal czélzásaikkal csak falra hányták a borsót, mivel Aranka nem az okos, hanem mint már emlitők,a könnyelmű leányok közé tartozék, s igy ha a szívtelenség minden vétségeire képes lett volna is, számitani semmi esetre nem tudott. — Azt azonban el kell ismernünk, hogy hiúságának nem kevéssé hizelge a még mindig szép s nagy tekintetű férfiú tetszése és kitüntetése, — sőt habár Margit jóságát mennyire érzelemtől nem épen háborított szive engedé, méltánylá is, mindazáltal abból legkis- sebb lelkiimeretet sem csinált volna, hogy ba- rátnéja apjához férjhez menjen, ha a szerencse keresetlenül érkezik számára, — de hogy ő számítson, okoskodjék és mérsékelje egy- s másban jó kedve kitöréseii, az több vala. mint mennyit gondtalan kedélyétől várni lehete.

Margit csupa meleg kedélyesség-, s érzelemből állott — Aranka a lehető kevés szívvel birt, s habár határozott rósz indulat nem igen volt benne, a jóság oly bizonytalan színekbe mutatkozék nála itt- amott, hogy arra ugyan senki rá nem hagyhatta volna magát.

Midőn Margit apját oda hágyva, magányos szobáját kérésé fel, hogy sebzett keble búját senkitől sem látva, kisírhassa, meglepetésére, Arankát találá ott.

A mint Margit hevült arczát és szokatlanúl izgatott lényét megpillantá az élénk, eszes leány, azonnal a legjobb tapintattal ügyesség- s kelemmel hálozá körül a szenvedő s gyanútalan barátnőt, eleinte gyöngéd szemrehányásokkal illetvén őt a miért bánatában eddig oly zárokazott volt, azutánrészvétről- szeretetről beszélt csinos kifejezésekben, s habár hangjából a bensőség teljesen hiányz ék, a különben is fájdalmasan izgatott Margit mindamellett ellágyulva omlott a méltatlan barátné keblére , s legőszintébb szivvel panaszlá el neki minden keservét.

Minthogy Arankának minden ereje játszi vi-dámságban állott, — igen természetes, hogy ba- rátnéját legparányibb illetődés nélkül hallgatá végig , s azután egészen saját modora szerint igyek- vék őt megnyugtatni — Elejénten lecsókolá barát- néja könyeit, azután kellemes dolgokat susogott neki, végre elkezde enyelegni, és kaczagni, s azon czélt csakugyan el is érte, hogy megszűnt könyezni.

S midőn Margit elcsendesülését megnyugvásnak képzelte, szokott vidámságát valamennyire mérsékelve, igy szóla:

Most már miután kissé megnyugodtál jer Margitom , ülj ide mellém, beszéljünk okosan. — Szavai közben barátnéját maga mellé voná — Ugy-e kedvesem megbizol bennem, elhiszed, hogy szeretlek , — s hogy javadat kívánom ?

Feltelietnéd-e rólam az ellenkezőt, feltehetnéd-e hogy benned kétkedem ? — mondá Margit szelíd szemrehányással, egészen saját szive után Ítélvén meg az Arankáét is.

Ha elhiszed édes Margit, hogy javad szivemen fekszik, hogy sorsod lelkemet nyomja, úgy hidd el azt is kedvesem : miként sokkal okosabb reám,mint szerelmedre hallgatni. — Lásd, én alig vagyok két-három évvel idősehb, mint te; s voltam, hogy sokat ne mondjak, — legalább hatszor szerelmes, — s ha bár mint bajadonságom tanusitja, mind annyiszor felbomlott az öröknek képzelt frigy szivem dicséretemre, mint tapasztalhatod, nem csak hogy meg nem szakadt, de tán még inkább s élénkebben dobog, mint azelőtt. — Oly utánozhatlan könnyűség- s kellemmel ejté szavait a mosolygó leány, hogy Margit tiszta keble észre sem vehette a min megbotránkozhatnék, — csak álom a szerelem Margit om — folytatá azután barátnőj át megölelve — melyből a mint akarjuk, felébredhetünk.

Élet a szerelem Arankám, a legszebb örök élet, — s ha igy beszélhetsz, nem érted szenvedésemet, mert soha nemszerettél— mondá Margit hévvel.

Valahányszor szeret az ember, mindig azt hiszi : csak most, s csak ő szeret igazán. — Én már hatszor hittem ugyanazt, mit-te most, — s lásd kedvesem , szivem még is ép s kedvem sem hagyott el — Mint szemünk, úgy a SZÍV is szereti a változatosságot S szeretném tudni mi bűn volna abban, ha mi is úgy igyekeznénk tenni mint a férfiak? s meg nem foghatom mi joggal róhatják fel nekünk bünüi, mit önmagoknak anynyira megbocsátanak ? Van-e férfi ki ne ámitott, ki ne hizelgett volna, s ne követelné mindamellett,h ogy a leánynak, kit oltárhoz vezee, ö legyen első szerelme ? Szedjük rázsarnokainkat Margitom. s ne hagyjuk magunkat rászedetni! Mi engem illet — folytatá azután valódi bümosolylyal, s égő piros ajkai között, mint hófehér gyöngyszemek, tündőklének apró fogai — rajtam ugyan tudom ki nem fognak.

Ne folytasd Arankám — viszonzá Margit nemével a borzalomnak — ha még tovább is igy beszélsz, félek, hogy örökre elidegenitesz magadtól.

Micsoda ? Hát ez a köszönet a miért javadat akarom? Hát irántami vonzalmad csak olyan köny- nyü lábon áll ? — Mondá Aranka kipirult arczczal, s ha valaki figyel vala a különben mosolygó vonásokra könnyen eszébe juthatott, hogy a rózsának tövisei vannak.

Bocsáss meg kedvesem! — mondá Margit kis halavány kezét Arankának nyújtva — miként is tehettem fel, hogy komolyan úgy érezhetnél! nemde csak tréfállál, — nemde csak enyelegtél ?

Megvallom Margit nem tettem fel rólad, hogy őszinteségemet kétségbe vond. — Csupán javadért tártam fel előtted bensőmet, s te köszönetül, még csak nem is hiszesz — mondá Aranka minden neheztelés nélkül, s könnyedén, mintha a legközönyösebb tárgyról beszélt volna. — Mivel tudom, hogy atyád egyezésivei soha nem lehetsz Beregi Andor neje, azt szeretném elérni, ha lemondanál róla.

Soha — szólott Margit erélylyel — készebb lennék életemről, mint Andorról lemondani. De ne is beszéljünk tovább. — Bocsáss el kedvesem.

Az Istenért Margit, csak nem komoly szándékod saját sorsodat megrontani ? — mondá Aranka barátnéját viszszatartva. — Atyád a legjobb apa, ki annyira szeret, hogy ha lemondasz Andorról, megvagyok győződve, kész lesz kedvedért a jövő telet Pesten tölteni. És mennyi mulatság, mennyi élvezet várna ott reád ! Hiszen te még azt sem tudod mi az élet, — az élvezetekbe részt sem vettél, s megnem is foghatom mint mehettél volna még férjhez! Ó Margitom — folytatá vágytól s örömtől ragyogó szemekkel — pompásan fogjuk tölteni a jövő telet. —Majd meglásd, akkor fogod csak nekem elhinni, ha Pesten egy telet töltél, mi kisszerű , mi szegény és egyhangú a falusi lét. Ragyogó termek, csábító zene, hodoló sereg, egész fényes tündér ország az Margii, mi reád Andor elavult szerelméért ott gazdag kárpótlást fog nyújtani.

Elég Arankám, ne beszélj tovább, hiszen látom már, hogy úgy sem fogjuk egymást soha megérteni. — Az élvezetek tündér országa, mely szemeidben oly ragyogónak látszik, előttem csak örvény és hideg pompa, melytől lelkem viszszariad, Andor szerelme az én vágyaim határa, az az én egész világom, szavának hangját édesebb nekem hallgatni, mint a csábitó zene hangjaii , — sugárzó tekintete kedvejsb fény szemeimben, mint a leg tündöklőbb termeké , — vonzalmának legparányibb jele magasabb , nagyobb becsű előttem, mint lehetne az egész nagy világ tömjénezése, s hódolata.

Aranka épen oly ámulattal hallgatá elragadtatott barátnéja beszédét, mint a mily félelemhez hasonló idegenüléssel imént Margit az ővét.

Valóban kénytelen vagyok elismerni édes Margit — kezdé Aranka csodálkozását hangjában s tekintetében elárulva — hogy mi egyátalán véve nem érthetjük egymást — hiszen úgy beszélni, mint te beszéész, egészen megfoghatatlan. — Csak remélem, nem szándékozol atyáddal Beregi Andor miatt meghasonlani?

Szerelmemért minden áldozatra kész vagyok,— szólott a különben oly szelíd Margit erélylyel. — De atyám szeret engem — folytatá csilapultabban — ő a legjobb , a leggyöngédebb apa , s igy nem akarhat engem boldogtalanná tenni.

De ha, mint hiszem, atyád nem adja egyezését öszszekeléstekbez, s neked a legjobb apa és Andor között kell majd választanod?

Isten meg óv talán, s nem állit oly nehéz próbára — monda Margit áhítattal.

De ha nem óv meg, s neked választanod kell, úgy-e Margit akkor észre térnél, s atyádat választanád ?

Ne beszélj Arankám , ó ne kínozz tovább.

Hogyan Margit — szólott Várday, ki leányát hihetőleg vigasztalgatási szándékból kérésé fel, s észrevétlenül belépve, pillanat óta tanúja vala a két leány beszédének — téged barátnédnak kellene atyád iránti kötelességeidre figyelmeztetni ?

Bocsánat jó atyám — zokogá Margit apja keblére borulva —hiszen nem akartalak én téged sérteni, hiszen tudod, hogy én mindig jó leányod voltam , — soha nem bántálak meg, s kész lettem volna életemet áldozni érted. — Ugy-e atyám — folytatá rövid szünet múlva esdeklöleg — nem fogsz te engem a legnehezebb próbára állítani, — hiszen nem tehetek én róla, hogy Andort annyira szretem.

Nem én állitalak a nagy próbára gyermekem, hanem az élet — mondá komolyan az apa. — Köz- ted és Andor között, mint már mondtam, örökre szakadt minden ,— s ha nem ismernélek annyira, ha nem tudnám a lemondás fájdalmát méltányolni, megvallom Margit, talán soha nem bocsátnám meg, hogy azt, ki apád büszkeségét halálosan sérté, még mostan is képes vagy szeretni.

A ravasz Szalmádi, mint képzelhetni, szorgalmason gyüjté a követválasztási — s egyéb adatokat, melyekkel Várdayt észrevétlenül napról napra inkább elkeserité Andor ellen, s igy a helyett, hogy napok múltán engesztelődött volna a sérelme, csak kérlelhetlenebbé változék. — S habár Várday leányávali magány találkozása alkalmával mér- séklé Margit fájdalma iránti tekintetből elkeseredését , most, midőn épen Szalmádi unokahúga tanúja vala köztök a jelenetnek, Várday részéről sokkal nehezebbé vált a mérséklet.

És pedig atyám — válaszolt Margit apja fentebbi szavaira, mély fájdalom levertségével — még bocsánatodat koczkáztatva sem tudok Andorról le-mondani.

Különben édes leányom — szólott szigorú hangon a sértődött apa, ki nem kevéssé ütközék meg Margit bátorságán egy harmadik jnlenlétében — utoljára, ha kérelemnek és szép szónak nem lenne hatása, majd találunk más, sokkal sikeresebb módot. Ne feledd Margit, hogy apád szükség esetén parancsolni, s kényszeríteni is tud.

Szivemet kényszeríteni atyám, nem áll hatalmadban ! — Rebegé a leány holt halványan — velem tetszésed szerint bánhatol, — gyermeked sorsa kezedben van; — de ha szerelmemért lesújtasz , megölsz is, szivem minden dobbanása csak azt fogja mondani: hogy Andorról nem mondhatok le.

Margit szavait mély csend követé, melyet csupán a falióra egyhangú, halk ütései zavarának. —

Minthogy vakmerő makacsságod következményeit , nincs nyugalmad e pillanatban megítélni — szólott Várday hosszú szünet múlva, úgy igyekszem tekinteni a hallottakat, mintha nem is mondtad volna. — De szállj magadba leány! s kerüld apád tekintetét mind addig, míg méltólag meg nem jelenhetsz előtte. — Fenyegetőleg ejtett szavait végezvén, hirtelen távozék Várday, hogy leányának válaszolásra ne legyen többé ideje.

Hagyj magamra, irgalomból hagyj magamra Arankám! Rebegé Margit, elviselhetlennek érezvén e pillanatban a tőle anynyira különböző leány jelenlétét.

Aranka szó nélkül távozott, sa két hölgy57 közé örök válaszfalként emelkedők: a keseredés és bizalmatlanság, mely a jelentő párbeszéd közben önkénytelenül fejlék mind kettejök keblében. — Margit és Aranka nem értheték egymást, s heblők csak mint két szélsőség találkozék pil-lanatra..

HETEDIK FEJEZET.

Mint sötét felhők között a halvány hajnalcsillag, úgy maradott Margit fájdalma éjjelébe egyedül.

A szelid, engedékeny leány, ki soha dacz vagy akaratosság által senkinek egy kellemetlen pillanatot sem okozott még, ki megszokta a függést, és saját ohajtásit mindig szivesen feláldozta mások örömeiért , most élte nyugodt folyamából kiragadva, csak azon vette észre magát, hogy jelen a pillanat, melyben határoznia, akarnia kell.

De kitől kérjen tanácsot, de mit tegyen? Szüntelenül e két kérdés ostromlá bútól nehéz szivét.

Mintha egyedül állott Volna, a szép múlt gyászos romjai közé szigetelve, bár melyikre gondolt közel környezete tagjai közül, mindig csak a felől győződék meg: hogy senki, de senkire nem tá- maszkodhatik.

A szerelem volt Margitnak egyedüli támasza, a mély, a végtelen szerelem, mely mint csügge- detlen erő, mint töretlen hatalom, tartá fel- s emelé lelkét.

A mint Aranka távozék szob^j^ból, Margit térdre omlott a szelid Madonna előtt. — Imádkozni akart —ó de nehéz fájdalmán e pillanatban csak keserves zokogása enyhithete.

Hiszen tenger a bú az érző kebelben, s midőn gyötrelmét nem bírja már a SZÍV, a hullámzó tenger könyárban ömlik ki, és a bánat enyhülve köny- nyebszik.

Margit fájdalmasan zokogott, s szemeit felemelvén , bennük a könyüt, mint keserve beszédes jeleit emelé éghez.

Mintha harmatból, vagy liliomból alkotta volna az úr, olyan lágynak, olyan gyöngédnek látszik a hölgykebel , s van-e szikla, melyben any- nyi erő volna? A béreznek hidegsége-, s keménységében fekszik érdem nélküli ereje, — a kebel forrón érez, boldogií, s szerelem által válik erőssé.

Margit végig gondolá rövid múlt életét, s eltűnt kedves gyermek örömei, mint távol csillagok ragyogtak felé a múltból.

Apjára emlékezett, s a sok szeretet, melylyel minden lépten nyomon találkozók, mint megannyi vád, emelkedék fel ellene.

Tehát atyám jóságát, és szeretetét, háládat- lansággal viszonozám ? Szabad volna elfelednem annyi jelét vonzalmának, szabad lenne felednem mennyire függött rajtam? Istenem Istenem, gyújtsd meg a szent világodat keblemben, hogy tiszta fényénél képes lehessek meghasonlott érzelmimen eligazodni! — Rebegé ^ívrgit arczát kezeivel fedezvén be.

Mintha azonban nem bírta volna kiáltani égető keservét, hirtelen felemelkedék, s friss lég után epedve , szobája nyílt ablakához siete.

Künn csendes, tiszta estve volt. A holdvilág magasan ragyogott az égen, s fénye szelíd derűvel árasztá el az egész vidéket. — A tündöklő csillagsereg — a távol hegysor, — s a közel fák és bokrok , — Margit szemeiben mind meganynyi kedves jelentőségű tárgy — épen oly nyugodtan foglalák el régi helyűket, mintha Margit életeben semmi változás sem történt volna.

Nem, oh nem vagyok én háládatlan — igy fűzé tovább gondolatait — hiszen én most is csak úgy szeretem atyámat, mint azelőtt , — s nem én őt, hanem ő hagyott el engem. — Oh miért taszítja el szivétől ragaszkodó gyermekét, miért kiván épen ő, boldogságom megsemmisítője lenni? Azt kívánni , azt csak fel is tenni rólam, hogy Andort épen szerencsétlenségében hogyhatnám el! Még atyám sem ismeri sziveie , mert különben tudni fogná, hogy szerelmem öszszeforrott már életemmel. — Eszméi menetelét újólag sirás, újólag heves zokogás szakitá meg.

De midőn kitekintő a nyílt ablakon , és szemei a vidék nyugodt képével találkoztak, fájdalma enyhült kissé , habár úgy tetszék szivének, mintha mindentől mit lát;, búcsúznia kellene.

Vájjon búsulhat.e velem együtt a szép táj, s könyeimet látva, elborúl-e képe?— Gondolá búskomoly tekintettel merengve az ismert vidékszépségein, — vájjon közelednék-e felém a szép hegység, ha karjaimat búcsuüdvözletül tárnám felé? — lehull-e fejemre a fényes csillag, haepedö szemeimet hozzá emelem ? felmelegszik-e a bokor, ha forró keblemhez karolom? elhallgat-e az énekes madár, ha bánatomat panaszlom, s megszün-e mosolyogni a virág, hogyha én eltávozom innen? Minden oly szép, oly eim^Iíj, de reám nézve hideg és néma mint, a sír, — Oh hogy ne áldoznék hát fel mindent Andor szerelméért, mely mind azt magában foglalja, mit táj, hegység, csillag, fa, bokor, és virág megtagadnak tőlem, s mit egyesülten sem bírnának nyújtani, — mely magában foglalja életem üdvét, s megvalósítja lelkem arany álmait. — De oh én Istenem, vájjon nem volt-e bűn hogy eddig is haboztam? vájjon nem kellett volna-e már Andornak régen Írnom ? 0 ha azt hinné, hogy csalódott bennem, hogy megszűntem őt szeretni is talán! Isten, jó Istenem, ne hagyj el, légy ve-lem, védelmezz engem szegény elhagyott leányt S mintha az izgató gyötrelem űzte volna, hirtelen Íróasztalához lépe, s irt mint következik :

Ne kívánja ön, hogy mindazt, mit utolsó együttlétünk óta szenvedtem, megkísértsem festeni, ne kívánjon gyötrelmeimről hallani, — ki mint én életét s üdvét köté szerelméhez, s azt kívánják tőle hogy egyszerre mondjan le egész boldogságáról, annak fájdalmát csak az sejtheti, ki mindenét el- veszté. — Ha nyugalmamnak van még némi becse ön előtt;, — ha szeret még, holnap estveli 8 és 9 óra között meg fog ön jelenni a kerti forrás nagy fűzfája alatt, hol önre szerelme nevében várni fog: Margit.

Remegő kéz- s dobogó szivvel jegyzé föl a leány a néhány sort, s a ezédulát lepecsételvén, kézbesítését hübízta.

De nem fogja-e a nagyságos úr megtudni ? Kérdé aggalmason a komorna.

Ne gondolj arra Magdolnám, — hiszen látod mint szenvedek, — menj, vidd el kedvemért a ezédulát.

Hiszen a kisaszszony kedvéért akár a tűzbe is bemenne az ember — mondá Magdolna szemeit tö-rölgetve — bár adná Isten, hogy jó vége lenne a dolognak.

A mint Magdolna távozók a levéllel, s Margit magán maradt, újólag leborult a Madonna kép előtt, de ezúttal nem sirt, nem zokogott, hanem áthatott s emelkedett lélekkel imádkozék Isten kegyelméért és erőért.

S midőn imáját végezve lepihent, a sok zaklatás után kimerültségében enyhe álom szállt pilláira, s ifjú fejére, mint szent koszon!, ereszkedék az ég-ből az anyai áldás.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Csendes, szelíd volt a tavaszest, — virág koszoruzá a fák- és lombokat, virág himezé a zöldelö mezöt. — Az ég tiszta kékjén csillagsereg táborozott, s közöttök a holdvilág fényes udvarával.

Csendesen fádogált az enyhe esti szellő, s szárnyain hordozá a virágok édes illatát, — s a repkedő bogárkák megfürdének az illatárban, s mámorosán szállingáltak tova.

A madárka kedves éji tanyát lelt a viruló bokorban , s kis fejét szárnya alá hajtva szenderedék el, hogy álmában se feledje kedves szabadságát; mely őt szárnyain emeli a magasba fel.

Midőn a szem a milliárd sugárzást látja az égen, s a földön a tavasz virulati pompáját, nem hihetné-e, hogy a SZÍV , mely a virágról a csillagokig képes emelkedni, talán boldogságra született ?

Mindennek van a földön szünideje, minden megnyugszik időnként, hogy megújulva gyüjthessen erőt, — ha a szellő pihen, csendes a bokor is, s midőn az éj leszáll, elszenderül a madár, s álomba mélyed a kis bogárka, alszik akkor ember , állat, s leáldozik az örök nap, — csupán a SZÍV marad ébren, csupán az dobog szüntelenül, mintha a fájdalom fáradatlan gyász harangja volna.

Margit oly sokat szenvede nehány hét alatt, hogy szinte megnem fogható, mint maradhatott annyi gyötrelem után is, oly hö, oly forró, szivének szerelme.

A döntő órát, melyben Andorral találkoznia kelle, remegő kebellel, feszülve várta, s midőn elérkez k,a szerető leány, mint lebegő szellem, haladt fehér ruhájában a sötét fák árnyékát s rejthelyeket keresve, — s rettenve futamodék meg minden lomb zörrenésnél, úgy tetszék neki, mintha űzték volna, minta haragvó apja fenyegető tekintettel haladna nyomán. — A kastélytól a rövid utat a kijelölt fűzfáig szorongó kebellel tévé meg Margit, — minden tagjában remegett, s viszszatekinteni a világért sem bátorkodott volna, — ha valaki véletlenül kezét;, vagy ruháját megkapja, ijedtében tán azonnal szörnyet hal.

Ki tudná azt: mint egyesül

het egy kebelbe annyi félelemmel oly sok bátorság, s annyi szelídséggel oly szilárd erő.

A mint a remegő leány megpillantó a fűzfa alatt rá váró kedvesét, öröme hevében elragadtatva kiálta fel, mintha nem is remélte volna, hogy ott találja

S midőn az első, mind két részről önkénytelen ölelkezésen túl voltak , Margit magához tért,8 leányos szelídséggel bontakozék ki kedvese karjai közöl.

Mintha csak álmodnám, hogy itt vagy, — mintha csak álom volna, hogy látlak, — szólott azután kimerültén omolva a fűzfa tövében kínálkozó kellemes ülőhelyre, mely előtt a kerti forrás ezüst hullámokban ragyogtatá tiszta tükrét.

Oh Margitom, nem álom-e az egész élet, nem álom-e a boldogság ? — mondá Andor a leányka mellett helyet foglalva.

Szegény gyermek! folytatá Margit szelid vonásain merengve, — halvány arczodból leolvasható mennyit szenvedél! Bár egészen én viselhetném jelenünk fájdalmát, — s maradna tied a szép múlt minden öröme. — Meg nem foghatom mint bátorkodhatik a bú ily gyöngéd kebelre nehezülni , s csodálom a gyáva sorsot, mely vakságában hozzád hasonló áldozatokat szemel ki. Hiszen szerelmemről lemondani, még nekem is nehéz, — lemondani rólad Margitom, majdnem meghaladja erőmet.

Hogyan Andor, hát még te is lemondásról beszélsz? — szólott Margit nagy kék szemeit fájdalmas meglepetéssel emelve kedvese arczára — még a te édes beszéded zenéje is vállhatnék ama rettentő kívánat viszhangjává? Ohne beszélj nekem lemondásról, vagy ha igen, hitesd el velem, hogy soha nem szerettél, hadd forduljon szerelmem éles tőrként szivem ellen, hadd veszszek el szerelmem által.

Szavaid keserű vádként hangzanak Margitom, mondá búskomolyan Andor — s pedig azt nem én, hanem a sors érdemli tőled. — Hiszen ha tőlem függene, lelkembe rejtenélek, hadd lenne világod forrón szerető szivem, hogy a világ hideg érintését soha ne érezhesd, hogy soha se tudhasd, mi a sorscsapás.

Oh hála neked Andorom, hogy meggyőzéi, miként te is úgy szeretsz engem , mint én téged — rebegé Margit alig hallhatóiig, s feje önkénytelenül hajlék az ifjú vállaira, s Andor kezét kis kezei közé szoritá.

Vannak pillanatok, midőn a kedves kéz gyenge érintése, vagy a selyem fürtök ismert illata, olyan édes borzadást, olyan csodálatos mámort idéznek elő, hogy a forró ajkak öntudatlanúl olvadnak szerelmi csókban, s két dobogó kebel egyesül ölelésben.

Ilyen pillanat vala az, melyben Margit kedvese karjai közé omlék. — soha nem szeretett az, ki ily magas gyönyör perczeiben, nem kivánt volna megsemmisülni,— soha nem szeretett ki nemhivé, hogy vannak pillanatok, melyekben több gyönyört érez a kebel, mint némely ember egész életén át.

Andor és Margit egymás karjai között, szívesen megsemmisültek volna, s hálásan érezék pillanatnyi boldogságukat.

A holdvilág, mint a kedves múló gyönyör egyedüli tanúja, ábrándozva tekinte le rájok, s a bokrok és fák, sóhajtásként lengének körültök.

Midőn egymás karjaiból kibontakoztak, mintha édes szép álomból ébredtek volna fel , melytől fáj, mind ketten felsohajtának.

Nemde Andorom — szólott Margit halk, remegő hangon — többé soha, soha nem fogsz lemondásról beszélni.

Oh Margit, ne nehezítsd helyzetemet — viszonzá Andor fájdalommal — hogy bátorkodhatnám sorsodat az enyémhez kötni, vagy azt hiszed, volna szivem tűrni, hogy az, kit mindenek felett szeretek, nélkülözzön? azt hiszed, eltűrném szemeid tiszta egén a könnyet ? s elviselhetném, hogy értem feláldozd magadat? Válnunk kell Margitom, mert megvallom arra büszke vagyok, hogy atyád gazdagságát elfogadhatnám, s forróbban szeretlek, minthogy szegénységemet megoszthatnám veled.

A mi a tiéd, az az enyém is Andorom — szólott Margit fájdalomától elragadtatva — s azon pillanatban száműztem magamtól a gazdagságot, melyben a szegénység a te sajátod lön. — Mit beszélsz, nekem nélkülözésekről! —folytatá szenvedéllyel — hiszen csak az a boldog, ki áldozatok, nélkülözések, s lemondásokkal tanúsíthatja szerelmét. Szemeimben csak akkor látsz könyüt, ha eltaszitod magadtól szivemet, — s feláldozni akkor fogom magamat, ha arra kényszeritesz, hogy rólad lemondjak. —Oh Andor, Andor, tudhatjátok-e ti, mint szeret a női szív, kik büszkeségtekért is feltudjátok szerelmeteket áldozni ?

Mielőtt Andor válaszolhatott volna, mind kéttejök meglepetésére, a Szalmádi által figyelmeztetett Várday jelenék meg előttök, fenyegető tekintettel , s büszke homlokkal.

Hogyan Margit, hát ilyen beteg vagy te ? — kérdé az apa alig fékezhetvén felháborodását. Hát minden szemérmet levetkezél már, hogy ily órában s ily helyen bátorkodói látogatást fogadni? Mert reméllem a hivatlan vendég nem tudtoddal tolakodók házamba?

Bocsánat atyám, én kérettem őt ide, mivel nem bírtam már nehéz fájdalmammal — mondá Margit apja előtt térdre borúivá. — Oh ne foszsz meg a légtől, mely éltet, ne a sugártól, mely melegít,— ne foszsz meg üdvömtől jó atyám ! éltem az övéből foly ki, s ha leszakítasz kebléről, megsebzett szivemnek el kell véreznie !

Ugyan úgy-e ? kérdé az apa forrongó dühével küzködve — ki képzelte volna, hogy a bátortalan leány ily vakmerőségre vttemülhet! Azt hittem vizet sem tudna zavarni, és ime magamat is majd csak nem kiforgat! Hallatlan elvetemültség! — folytatá önmagát mind inkább ingerelve. — Hát ez a hála a gyöngédségért, mely születésed óta környezett? Hát ez lön jutalma az apai szeretetnek, mely miattad mindent mellékesnek tekinte? De ám jól van, — látom az bánt;, hogy eddig még nem volt semmi bajod; — sha szived és belátásod nincs, majd tudok én szigorú is lenni. — Menj innen, takarodjál azonnal szobádba.

Oh atyám, ne kényszerits a végsőre — esdekleMargit hasonlithatlan szelídséggel emelve könyázott arczát apjához — hiszen tudod , hiszen érzened kell, hogy sem kérelem, sem szigor nem bírnak hatalommal felettem, a mint arról van szó, hogy Andorról lemondjak.

Ha még egy szót merészelsz ejteni — kiáltott a szélsőségig ingerelt apa csaknem magán kívül, szétzúzlak, hálátlan rósz gyermek. — Ön pedig hajótakar, távozzék tüstént—szólott azután fenyegetőig Andorhoz. — Nem volt-e elég, hogy rútúl rászedett, hogy vissza élt bizalmammal, nem volt-e elég, hogy mint a kígyó halálosan csípte a keblet, mely melengeté, hanem még új sérelmet új botrányt is akar házamon elkövetni ?

Csendesen atyám — kiáltott Margit magán kívül — velem tehetsz mit akarsz, de őt jelenlétemben , még neked sem szabad sértened. — Bocsáss meg — folytatá ezután, szenvedéllyel rohanva az ifjú keblére, hiszen minden sérelem szivemen keresztül jut csak kebledig, s igy a legkeserübbet lelkem felfogja előled. — Bocsás meg atyámnak Andorom.

Andort, kinek büszkesége mélyen vala sebezve Várday előbbi szavai által, lefegyverzé a kétségbeesésében is engesztelő angyalhoz hasonló leány szelídsége.

Nyugodjál meg Margitom — szólott az ifjú gyöngéd szerelemmel — nem fogom felejteni, hogy ki megsértett, atyád volt.

Margit fájdalom és elragadtatás közt nyujtá Andornak kezét.

Vagy e pillanatban távozol innét szemérmetlen leány — kiáltott Várday folytott, remegő hangon, vagy mint kitagadott, méltatlan gyermek hagyod el házamat.

Ám tagadj hát meg atyám, ha úgy tetszik — szólott Margit mélyen keseredve — űzd el házadból az anyátlan leányt — hiszen nem leszek én elhagyatva , Andor szerelmét nem veheted el tőlem, s atyám helyett, kinek szeretete mindjárt az első komoly próbánál hajótörést szenvede, benne új, s hűbb támaszt ad nekem Isten.

Történjék úgy, mint akarod — mondá Várday dühében halál sápadtan, s minden szavát nyomatékkai s megfontolva látszék ejteni — kösd sorsodat egy méltatlan kolduséhoz, de reám ne számolj leány! atyád szeretetét e perez óta örökre el veszitéd.

Köszönje annak, hogy Margitom apja, ha az új sérelemért elégtételt nem követelek — szólott Andor kigyúlt arczczal — s legyen meggyőződve: hogy bár mennyire megveti is szegénységemet, büszkébb vagyok, minthogy leánya kezével együtt gazdagságát is elfogadhatnám, — készebb lennék koldulni, mint ön kegyéből tengődni. — Nőm soha nem fog önre szorúlni, a kitagadott leány, mig én éleik, azon percztől fogva nem lépi át többé az apai ház barátságtalan küszöbét, melyben sorsát enyémhez köté. — Isten veled Margitom! bizzál szerelmemben, s igyekezzél értem megnyugodni.

Margit szobájába vonúlt, s lenyugodt, de75 szemeit elkerülő az álom, — csak hajnal felé szenderedék el, s az ablakain betekintő sugár, virágnak képzelé a lányka halvány arczát, s lecsokolá a zárt, sötét pillákról a remegő könnycseppeket.

TIZEDIK FEJEZET.

Bár mi hevesen felindúlt vala Várday leányának ellenkezése, s következetes szerelme miatt, mindamellett nem a szív, hanem csak szenvedélye szava volt;, midőn azt állitá, hogy egyetlen gyermeke örökre elveszté apai szeretetét. — Nem olyan könnyű kitépni a mély gyökeret, melyet a természet ültetett az emberi kebelbe.

Midőn haragjától elragadva kiejté szavait, akkor valóban hitte is Várday a mit mondott, de midőn magány szobájába vonult, s a méla éjszakát alá s fel sétálva tölté, s megállt koronként neje nyugodt, néma arczképe előtt, melynek szelíd vonásai, visszavezeték fájdalmasan izgatott lelkét a múllba, s fölébresztének minden szép, minden szent emléket, mely az apa szivét a gyermek iránt ellágyitá — ekkor, oh ekkor mélyen érezé, hogy nem csupán a szeretet szava, mi Margit mellett felszólalt, hanem a régen elporlott anyának előtte lebegő képe s beszédes szemei is arra inték őt: hogy legyen elnéző, s legyen több kímélettel az ifjúkor hő szenvedélye iránt. És az apa megbánta heveskedését, vádolá magát, hogy mielőtt leánya bánatát ,s keservét szaporitá, nem gondolt előbb Margit anyjára.

Nem hasonlit-e minden vonása anyjáéhoz ? — gondolá fájdalmasan, s nem szeretett-e ő is épen úgy mint Margit, s ha hasonló körülmények közé jő, vájjon ő is nem tette volna-e meg értem , mire Margit késznek érzi magát Beregi Andorért? csak hogy én — folytatá Andor iránti keserűségét e pil - lanatban sem győzhetve le — soha oly áldozatot hasonló helyzetben, el nem fogadtam volna, ez a különbség köztem és Andor között, s mire én méltó leheték, arra ő nem az. — Margitot azonban ki jelen hangulatában képtelen megítélni tiszta fővel mit teszen, lehet menteni, annyival is inkább, mivel remélem, hogy szép móddal, s szelidséggel a lemondásra is reá birom őt. — Szegény gyermek! milyen rósz éjszakát készitett magának, — de magam is valék talán oka; — korom, s tapasztalatimnál fogva nyugodtan kellett volna fellépnem, s épen kimélet által éreztetni Margittal nem csupán helytélén tettét;, s Andor méltatlanságát, ki a ta-pasztalatlan leány szerelmének meggondolatlan jelét , nem átallá elfogadni, de apai szeretetemet is. Még magam önték olajat a tűzre, s szégyenemre, saját ötven éves szemeimbe nem láttam a gerendát, s a gyermek leány szemeiben megpillantám a szálkát. — Hogy ne bocsátanám meg Margit heveskedését , mikor még magam sem valék képes indulataimat mérsékelni. — Alig várom, hogy hajnalodjék — gondolá tovább mind inkább felmelegedveMargit iránt, elviselhetlen tudnom, hogy a szegény leány bizony még halálra búsulja magát. — Hiszen hevemben olyan elvadulva fenyegetőzhettem, mi-ként egészen képtelenség, hogy szemeim előtt mutatni merje magát . De föl is keresem őt reggel magam , — s megnyugtatom, megvigasztalom szegénykét. — Hiszen Margittal mindig lehetett okosan beszélni, s ha leánynyal meggyül a baj , szép szóval sokkal könnyebb boldoglllni, mint kényszerítésekkel.

S feltételét meg is tartá, csupán azon töprenkedék, vájjon ö keresse-e fel Margitot, vagy mar gához hivassa leányát, s végre is azt határozá, hogy még is csak maga megy a szegény leányhoz. Már majd nem dél volt, midőn minden elő készítés nélkül belépe Margit szobájába, s a mint megpillantá a megtört liliomhoz hasonló, halovány leányt, ki merengésében észre sem vette apja közeledését, — s látta a bánatos arczot, melyre a méla, s egy pontra szögzött szemek könyei ömlének, az imára kulcsolt kezeket, s a kimerült lankadtságot, mely annyi rázkódás után, Margit egész lényén elömlék, szive fájdalmasan megindult, s régi szeretete teljes gyöngédségével üdvözlé leányát.

Jó reggelt gyermekem ; hogy aludtál ?

Margit meglepetése első pillanatában ijedve rázkodék össze, a mint azonban megpillantá apja nyájas, jóakaró vonásait, az öröm, az elragadtatás , mely e részben reménytelen lelkét egyszerre elárasztá, olyan híven sugárzók vissza arczán,hogy midőn Várdaynak keblére borúit, s kezeit csókjaival halmozá, s végül boldogsága heves sírásba tört ki, a meghatott, a mélyen illetődött apa szemeinek két nehéz cseppje vegyült a gyér meki szeretet hő könyeivel.

Hiszen tudhattam volna én azt;, kedves édes jó atyám kezdé Margit, midőn első felindulása után vissza nyeré hangját — hogy te nem taszíthatod el magadtól gyermekedet, meglehet hibás, meglehet tiszteletlen valék keseredésemben, de mi érzelem volna a szelíd bocsánat, ha apai szívben nem foglalna helyet? Nemde atyám érezéd te azt, hogy irántadi szeretetem pillanatra sem csökkent? hiszen ha nem ragaszkodnám hozzád, szivem felényit sem szenvedett volna küzködésében. — Bocsánat atyám, szeretetem nevében bocsánat!

Várday ellágyúlva öleié keblére leányát, s bocsánatát ezer csókkal tanusitá.

Oh atyám, Isten olyan bölcsen alkotá a szivet, olyan szépen osztá fel annak rejthelyeit, hogy a nemesebb érzelmek békén élhetnek ott egymás mellett. — Mint az égen fenn ragyogó csillagok, melyek egymást nem sértve tündöklenek a tiszta boltozaton, s midőn ideje eljő, felkél közöttök, mint szívben a szerelem, az ábrándozó holdvilág, úgy a kebelben is megfér egymás mellett minden szép érzelem, és igy marad a gyermeki szeretet háboritlan szentség az üdvözítő szerelem mellett is. Miért kellene hát egyiket a másik miatt sértenünk , miért akarnék önmagunk rövid éltünk boldogságát megsemmisitni ? És Andor a mellett oly nemes, szerető kebel.

Csendesen leányom — szólott Várday nyugodtan , de elkomolyodott arczczal — Andorról ne beszélj. — Hagyjuk most pihenni a dolgot;, elég időnk lesz arról majd akkor beszélni, ha kedélyed nyugodott kissé.

Nem értelek atyám — mondá Margit nagy kék szemeit kérdő tekintettel függesztve az apjára — téhát csak múló álom lett volna örömöm ?

Örömöd valóság lehet gyermekem, mert atyád őszinte bocsánatát megnyerted, mit remélem nem fogsz úgy jutalmazni, hogy oly tárgyról beszélj, mi atyádra nézve e perczben kellemes nem lehet.

Tehát egyezésedre nem számolhatok? Kérdé fájdalmasan felsohajtva a leány,

Ismétlem Margit, e tárgyról később fogunk beszélni.

Nem, nem atyám, a bizonytalanság kínosabb, mint a legroszabb való — mondá Margit hévvel. Ha nyugalmamat óhajtód, tudasd velem azonnal mihez tarthatom magamat.

Mire való ezen gyermekes heveskedés? szokjál türelemhez, szokjál indulatid mérsékletéhez kedves leányom — szólott Várday megölelvén Margítot. — Nemde tudod, hogy atyád javadat kivánja. Lásd gyermekem, az élet visszontagságokkal teljes, — s szerencsés, ki tiszta öntudattal vigasztalhatja magát, midőn eljőnek reá nézve a szenvedések nehéz órái. — Ha apádat megkeserítve, és óhajtása , s akaratával ellenkezve választanál magadnak élettársat\ mit gondolsz, lehetne-e frigyeteken Isten áldás ? nem fordulna-e maga szerelmed vádként kebled ellen a legelső csapásnál, mely éltedben felmerül? Első, s legszentebb kötelességünk Margitom, tisztelni a természet szavát s törvényeit, s habár jól tudom, hogy nem csupán szenvedélyeink , de kisebb örömeinkről is nehéz gyakran lemondani , mindameUett, nem hiszem, hogy csalódnám, ha felteszem, hogy leányom a mint képes leend nyugodtan Ítélni, mellékesnek tekintend minden mást azon érzelemhez képest, melyet születése pillanatában oltott keblébe a természee, apja iránt. Ne csüggedj gyermekem! hiszen küzdelemből áll az éleit, s ha szent kötelességből egy nehéz bajt legyőztél, meglásd erősebb lész, s önbizalmadat nevelni fogja.

Oh atyám, atyám, miért nyomod a kebelt, mely hozzád annyira ragaszkodik — szólott Margit fájdalommal. Miért nyájas az arczod, midőn minden szavad éles tőrként nyomúl szivembe ? A természetről beszéltél az imént? Oh atyám, szent s jó példát állitál fel! Mert hiszen a természet szava nem csupán a gyermeket inti, hogy szeresse, és tisztelje az apáit, — de felszólal az apai szívben is a gyermek boldogsága eszközlése mellett. — Vagy azt hiszed atyám, hogy mi a nagy természet szép öszhangzását alkotta, mi az eget a föld boltozatává tévé: a szeretet csak fájdalmára adatott volna a kebelnek ? S ha a napfény példáját,követi a sziv, mely szeretöleg veti sugarát a földre s melegével fölébreszti a gazdag tavaszt, s a kopárság helyén virányt tenyészt, — azt hiszed, atyám, bűn lehetne az ? Tehát mi a nagy mindenség életét- s öszhangzását alkotja, a szerelem üdvözítő gyönyöre, a szívben csak pusztítást szülhetne ? Oh ne kényszerits reá atyám, hogy gyermeki kötelességim feláldozása árán váltsam meg szerelmemet!

Bár mint eltökélé Várday, Margit lemondását remélve, a türelmet, s békülest leánya fájdalma iránt, mindazáltal feltámadt lelkében az alig legyőzött keserűség, midőn észre vette, hogy nem fog boldogúlni, de nyugalmát méghabár

határozott hangja elárulá, midőn következőleg válaszolt , hogy ő épen oly kevéssé szándékozik engedni, mint leánya.

Kértelek Margitom, hogy ezen fontos tárgy taglalását halaszszuk alkalmasabb időre, s te nem hallgattál reám. — Szerettelek volna kímélni, óhajtottam , hogy pihenj előbb, de te szenvedélyedtől elragadva, mindamellett is hozzá fogál, s most már én is kényszerítve vagyok akaratomat kijelenteni. — Beregi Andor megegyezésemmel soha nem lehet férjed, nem csupán mert szegény, nem csupán, mert neve is szenvedett apja bukása által, hanem azért is: mivel engem több ízben keserűen megsértett, — s Várday Gergely meg tudja talán bocsátani a hálátlanságot, de felejteni nem ! — Most már csak az a kérdés gyermekem, mit Isten, s világ előtt követelhetnék tőled : az engedelmességet megtagadod-e tőlem szeretetem- s jóságomért ?

Ne említsd szeretetedet jó atyám, hiszen tudom, hiszen érzem már, mennyire számolhatok szivedre, mondá Margit olyan szomorúan , olyan leverten, mintha ő lett volna maga a búbánat. — Hidd el atyáin, ha csak az én boldogságom forogna fenn, és nem vált volna azon meggyőződés legszentebb hitemmé : hogy Andorért szerencsétlenségben mindent áldozni tartozom, — ha kell, talán lemondanék róla, ha a küzdésben, mit atyám kivánata mért reám, s fájdalmam súlya alatt megsemmisülnék is, hogy maradna fenn számodra, mit gyermeked üdvének eléje tész, azon vigasztalás: miként bár megtörék vas akaratod szikláján leányod szive, sirhalma tanúsítja, hogy engedelmes gyermeked volt. De Andor szegény, de Andor szerencsében, s habár inkább szeret, mint életét, kész leende lemondani rólam, csak hogy érzelmeim összeütközésbe ne jőjenek miatta, csakhogy sorsomat ne kössem övéhez boldogtalanságában. — S te ki boldog, és gazdag vagy atyám, szintén azt mondod, hogy szeretsz , de azért gondolkozás nélkül fel tudnál áldozni , s mi még inkább fáj , kész lennél a sors üldözött nemestől elvenni az egyetlen vigaszt, mi leányod szerelmében számára még fenmaradt.

Elég Margii! — szólott az apa a mély keseredés nyugalmával. — Elismerem bölcseségedet, de oktatásidat nem akarom tovább hallgatni. — Mire apai gyengeség képessé teheti az embert, mindenre kész valék, hogy megmenthesselek. — Ki mint vet, úgy arat gyermekem — én nem tehetek magamnak szemrehányást, — magadnak tulajdonítsd határzatod következményeit.

Margit csendesen zokogott, s az apa, ki le nem vette leányáról tekintetét, hosszú ünnepélyes szünetet tartva így szóloot : Utolszor kérdelek Margit kész vagy-e Beregi Andorért atyád szeretetét koczkáztatni ?

Andorért mindenre kész vagyok atyám — rebegé Margit alig hallhatólag.

Várday bensejével küzdve járt alá s fel a szobában, — végül leánya előtt megállván, kimért szigor, s határozottsággal ekként szóla:

Jól van Margit, történjék a mint akarod, én megnyugszom választásodban, hanem, hogy meg-mutassam , miként még a méltatlan gyermek iránt sem hül ki egésszen az apai szív: mától számítva egy évig határidőt tűzök ki gondookozássa, — s ha ezen idő lefooyt, mely alatt Andort soha látnod nem lesz szabad, s te megmaradsz őrült föltételed mellett, — akkor sorsod koczkája el van vetve, s ismételve mondom, tulajdonítsd magadnak lépésed következmenyeit.

Margit némán egyezék a kitűzött próbaév elfogadásába , s midőn apja magára hagyta, keble még nezebb volt, mint azelőtt.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Az idő, e kérlelhetelen emésztője mindennek, egyenlő léptekkel halad előre, s közönyös szemmel nézi a kint és örömet, jól tudva, hogy egyik, mint a másik előbb utóbb martaléka lesz.

Bár mi egyhangúlag folytak is Várdán a napok, a kitűzött próbaév még is végéhez közeledék már; s ha a kastélyban lehetőségig igyekeztek is a benső családi viszonyokat leplezni, a változást mindazáltal rebesgetéaz egész környék, s igy alkalmatlan látogatóktól legalább menten élhete Várday.

Szalmádi, mint képzelhetni, jól meghánytavetette a változott viszonyok fordulatait, s midőn Margit következetes elvonultsága hónapok folyamán át meggyőzé arról, hogy kedves tervével fel kell hagyma, — új tervet készite, mely amazért bő kárpótlást Ígért nagyra vágyó szivének

Minthogy Margit ritkán jelent meg a köztársalgási teremben, Várday Szalmádin kívül, leginkább Havassyné és Aranka társaságára volt szorítkozva , — s ha az anya gyakran ismételt meséit, múlt élete eseményei, hódításai, s más efélékről,megúnta is egyszer-másszor, Aranka vidor kedélyét annál kellemesebbnek találá, s midőn egy al-kalommal, a leány boldog szemei, s enyelgései csak nem elbájolák, így szóla önkénytelenül Szalmádihoz :

Hogy ha idején került volna szemeim elé kis húga, még csak egy szóval sem állítom, hogy házasulásra ne gondoltam volna, soha sem láttam inkább kedvemre való élettársnét, mondhatom soha.

Szalmádi méghajlék, és nem mulasztá el az egyébként jó házból való leány szegénysége miatt szabadkozni, valamint azt is emllié, hogy Várday még most is válogathatna az első családok leányai között.

De bár mi ügyesen szabadkozék is a furfangos jogtudós , azért koránsem képzelhetjük, hogy reményei ne támadtak volna, s hogy új tervét épen ezen reményekből ne szőtte volna.

Jól tudván azt, hogy gyakran kis dolog szüli a legnagyobb eredményeket, eltökélé gondtalan unokahúga kezére minden kicsiségben ügyesen játszani, s helyette számitva Várdayt észrevétlenül úgy körül hálózm, hogy jó formán ne is sejthesse, mint jutott a kelepczébe.

Azon körülmény, hogy Margit lehetőségig keritlé apjával a magány télálkozást, s kerülé egész házszemélyzet társaságát, a legjobb viz vala Szalmádi malmára, ki minél szabadabb volt körülte a tér, annál inkább tudta azt hasznára forditani.

Kegyurának minden gyöngeségeit ismerve, elő-szőr is azokra kívánt Aranka által hai., azokat kívánta kielégieni.

Várdaynak gyenge oldala volt többek között, ebéd után pipázás mellett a jó fekete kávé,— mit, hogy annál izletesebb legyen, naponként Margit szokott előtte főzni a gőzölgő kávégép kékes lángja mellett, — ő tölté a kis, megszokott findsába, — ő édesité, s midőn átnyujtá azt atyjának, olyan kedves , olyan mosolygó vala arcza a leánynak, hogy a szives nyájasságtól czukor nélkül is megédesülhetett volna a sötét kávé; s ha eddig betegség vagy bár mi más akadályozá öt a köztermbeni megjelenésre a barátságos pipázó szobában, az ebédlő mellett még is mindig készen várt már a kávé, s mindig ott volt Margit, mig atyjának átnyUjtá a findsát. — De mivel ahhoz, hogy kis dolgokra nagy figyelmet fordítsunk, kedélyesség mellett még nyugalomra is van szükségünk, épen nem lehet csodálni, ha a változott viszonyok által Margit egészen kiragadtatott sodrából, s az eféle kedves, megszokott kötelességeit , napról napra, inkább elhanyagolá.

Midőn egy napon Margit ebédnél sem jelent meg gyengélkedés ürügye alatt, — s az ebédlés, mely alatt kizárólag a vidám Aranka vitte a szót, végéhez közelge, Szalmádi Várdaytól észre nem véve figyelmezteté a mosolygó leányt, igyekezzék Margit helyét a délutáni kávékészitésnél pótoln i

Aranka, kinek a figyelem, mit Margit gyöngéd szeretet, s kedélyességből tőn , s mire Szalmá di okos számításból inté húgát, — soha eszébe nemjutott volna, minthogy nála mind a kedélyesség, mind a számítás teljesen hiányzók, — mindazáltal készséggel távozott, mivel mint említők már, kellemeinek méltánylata, s Várdaynak kitüntetései hiúságát kielégiték, s bizonyos fokig lekötelezők.

Midőn az ebédnek vége volt;, s az asztaltól va-lamennyien felemelkedének, Várday önkénytelenül felsohajja, a mint kávéja eszébe jutott;, s úgy tetszék neki, mintha kényelmeiből hiányzanék valami fontos, mit helyzetében, s Margit gyöngédségeitől elkényeztetve, épen nem szívesen nélkülözött volna.

Mi kellemes meglepetés vala tehát reá nézve a mint a pipázó szobába lépve, a nyíló rózsához hasonló, mosolygó leány megjelent előtte kezében a párolgó findsávaa, s leirhatlan kellemmel átnyújtván azt, imígy szólt :

Ha nem lesz elég erős, nem tőrekvéshiány, — hanem rósz számításból, ügyetlenségből eredt, s ha nem elég édes, az lesz az oka, hogy nem Margit keze készité. •

Várday melegen, s őszintén lekötelezve szorított kezet a csinos leánynyal, s a kávét nem győzé magasztalni.

Már az igaz, hogy kedves gyermek, mondá azután féllassan Szalmádihoz — még soha nem láttam rósz szeszélybe.

Nagyságod igen kegyes — viszonzá az ügyvéd — habár azt magam is kénytelen vagyok elismerni, hogy soha életemben nem láttam olyanminden szívességre kész jóságot, minő ezen kis bobó, eleven jószágé. — Már arról csak magam is mernék felelni, hogy Aranka ugyan soha nem fog rósz kedv, s szeszélylyel jövendő férjének terhére lenni, — mert a minő a leány szülői iránt, férje ugyanannyit várhat tőle.

Habár Várday koránsem sejté, hogy Szalmádi Margitra bátorkodók ezélozní, — de mindazáltal egyszerre leánya jutott eszébe, s annyival fájdalmasabban sóhajtott 4 fel, mivel épen azon órában szokta volt Margit délutánonként zongorázással mulatatni.

S mintha Szalmádi megértette volna kegyura gondolatait és sóhajtását, Arankának súgott valamit, s az ügyes leány azonnal a legnagyobb könnyűséggel felugrók, s lengén, vidáman a zongorához futott, s habár koránsem játszók oly kifejezésteljesen, s t'sztán mint Margit, mindazáltal birt annyi könnyűséggel, hogy játéka e pillanatban a legkellemesebb kárpótlást nyújtá.

A zene hangjaitól kezdetben csak még inkább elszomorodott Várday lassanként felvidult, midőn a leány tündöklő fekete szemeinek csintalan , s édes vidám dalával kiséré a játékot.

Szinte megifjodik mellette az ember — szólott Várday mosolygva közeledvén Szalmádihoz,— egészen hatalmában áll keblünket tetszése szerint hangolni

S midőn estve a lámpák már az asztalokon voltak, s eljött az óra, melyben Margit az érkezett hírlapokat szokta apjának felolvasni, s most leánya ott nem létében épen szemüvegét kérésé Várday , — Szalmádi ügyessége e részben sem tagadta meg magát, ki Arankát elöhiva, igy szólott.

Te türhetőleg tudsz felolvasni kis húgom, menj segéld ki ő nagyságát.

Aranka vonakodás nélkül tanusitá készségét e részben is, s habár a hosszadalmas politikai ezikk meglehetősen untatta, nem mulasztá el a tárgyat, melyhez épen nem értett, helyenként éles megjegyzéseivel tarkítani, s ez által időt nyerni egy pár csintalan pillantásra, mosolyra s enyelgésre.

Várday tán soha jobban nem mulatott, a leg-érdekesebb felolvásások alkalmával sem, mint most, habár alig ügyeié a ezikk tartalmát, annyira elandalodott a leány kellemes hangjának zenéje mellett.

Szalmádi, mint látjuk, jól számított, mert csak ily csekélységgel, s lassú szoktatással lehe. tett egy Várday állása, s korabeli férfiú lelkét úgy hangolni, hogy a leánya ellen mélyen keseredett apa szivében fel-felmerüljön időnként a gondolat , miként tán még nem volna késő házasodni.

Arankának kell Margit helyét mindenben betölteni, hogy a két leány között a változást lassanként , s észrvétlenül szokja meg az öreg úr; — gondolá Szalmádi nem egyszer, a mint Arankát szükségesnek kezdi érezni, mindent elkövetünk kéz alatt, hogy nélkülözhetlenné váljék előtte, — sészre se igen vegye, midőn leányával szakít.

A gondtalan Aranka öntudatlanúl szolgált nagybátyja terveinek, s koránsem sejté, hogy könyelmti vidámsága a hideg számítás eszközévé lett.

S miután Várday napról napra inkább meggyőződék, hogy azon reménye hasztalan vala, miként Margit talán, ha Andort nem látja, hónapok múltán, majd csak kiábrándul szerelméből, s át fogja látni, hogy a gyermeknek első kötelessége az engedelmesség szülői iránt;, — Arankához oly mértékben fejlék önmagától is észrevétlenül hajlama, a mint leánya irányában mind inkább elkeseredék szive.

Várday nem érté Margit jellemét, szemeiben a leány hűsége, s kitartó szerelme, nem vala egyéb, mint irántai hálátlanság, s fejesség, s önmagát mind inkább ingerelve leánya ellen, utóbb a sok félreértés feszességet és idegenkedést szült az apa és gyermek között.

Margit fájdalmait senki sem érté, szive küzdelmeinek csupán Isten vala tanúja, hűségének nehéz próbaéve zajló hullámzás volt, melyen mint zöld oáz lebegett szerelme.

Keblének minden dobbanása önvádról és gyö-nyörről, szerelemről és bánatról beszélt, — néha szemében a fájdalom égető könye még meg sem száradt, midőn szivében a szerelem üdvözítő öröme remegett.

S ha Andor felől hirt, vagy tőle levelet kapott , ki a kitűzött nehéz próbaévet Pesten tölté,akkor keblében üdv volt minden érzés , s örömének árjai között balt el pillanatra a fájdalom.

Olyan hosszú volt az idő, olyan lassan múltak a napolt, mióta a gyermek, mint idegen, állott a szülői házban. — Oh miért nem szállhatott le a mennyből a szelid közbenjáró, miért van oly mélyen lenn a sír, s miért oly magasan fenn az ég, hogy a gyermek esdeklését nem hallhatja meg még az anya sem.

Apja szemeiből ezelőtt beszédes meleg szeretet sugárzék Margit felé, s most minden pillantása olyan feddő néma szigor, hogy a tartózkodó leány alig meri félénk tekintetét hozzá emelni.

Mi másként volna minden, ha jó , ha szeretett anyám élne, — gondolá egy napon ivrgit — ő meg fogna engem érteni, tudni fogná, hogy szivem nem oka szerelmének, — hiszen kezdetben atyám is táplálta mindazz, mit érezék, és mit tehetek én róla, hogy a változott visszonyokhoz nem tud alkalmazkodni a szív, mit tehetek én róla, hogy mit lelkem egyszer elfogadott, azt örökre fogadta el. — Atyám hálátlannak mond, — s ha Andort elhagynám esküszegő, hütelen lennék. — Atyám gazdag, és soha nem lehet elhagyatva, — Andornak minden kincse: szerelmem.— Oh'jaj, jaj nekem, hogy az élet ily nehéz próbára állított! Szivemet nincsen erőm megtagadni, Andor nélkül nem élhetnék többé. — Anyám szent tiszta szelleme — folytatá magában áhitattal összekulcsolt kezeit, s könnyázott arczát éghez emelve — ohimádkozd le számomra Isten irgalmát , s bocsánatát , ha hü és igaz szerelmem bűn volna.

E pillanatban Magdolna lépe be, kezében levéllel , s Margit már messziről megismervén Andor kéziratát, dobogó szívvel nyúlt a levélért.

A mint hü komornája távozék , kebléhez szoritá a kedves sorokat, s több pillanatig nem bátorkodék a pecsétet feltörni.

Ha ezen levél tartalma megnyugtató lesz — gondolá Margit a szerelem előítéletességével — akkor frigyünket égbe köték, és Isten áldása lebeg felettünk.

Azután hevesen felszakitá a borítékot, s kibontván a levelet, remegő kebellel olvasá mint következik:

Szerelmes édes Margitom! Bár lassan is, de múlnak a napok, s én, ki minden óráért hálát adok a teremtőnek, mely közelébb hozza az alig várt édes pillanatot, mely elválaszthatlanúl egyesit, gyakran még is vádolom magamat. — Úgy tetszik, mintha szerelmem vétek volna, mely neked oly nagy áldozatodba kerül, úgy tetszik, mintha nem volna szabad fenyegető sötét sorsomhoz kötni a tiédet. — Te még csak virágaidnak láttad árnyait, de nem az életet Margitom. Bölcsödtől fogva a szeretet karjai ringattak, s ifjú életed boldog elvonultságban folyt. — S én ragadjalak-e szent nyugalmadból ki, s én rántsalak-e az élet nehéz küzdelmei és viszontagságai közé? Szerelmed nyújtja számomra a reményt, míg szivedenyéim, dúsnak érzem magamaa, míg te mosolygasz reám, nem látok borút;, s a sötét éjszakának is csak csillagait látom , — és még is, még is Margitom azt tanácslom: mondj le rólam, ha van erőd, hagyj engem egyedül küzködni sorsommal, s nézd csak a távolból a borút, mely nyomomba kél. — Én nem születtem szerencsés csillagzat alatt, — életem útjára nem világól fény — felettem sötét balsors lebeg, mely üldözni fog, érezem , végpillanatomig.

Létem derűje: szerelmed, s a boldogság, melyet általad nyerék, talán küzdelmeim jutalma. — De ha egyedüli jutalmam lenne is, ha kivánod, éretted arról is lemondok. Tiszta szemeid egén nem akarok könnyeket látni, s nem tudnám tűrni, hogy nélkülözzél. — Tanácskozzál sziveddel Margitom, s engem mellőzve, gondolj csak saját javad, s boldogságodra. — Még van idő, még visszaléphetsz. Bár mit határozzál, szemrehányásimtól ne tarts,— a gyönyörért, melyet eddig szerelmed nyújtott, még az sem volna nagy ár ha egész jővőm általad lenne is feldúlva. — Imádkozzál Istenedhez Margitom, és határozz úgy, hogy boldog lehess! Andor.

Oh miként volna lehetséges róla ennyi szerelemért lemondani! — Rebegé Margit keblére szorítva az összecsókolt, s könnyeivel öntözött levelet, és miután ismét és ismételve átolvasá azt;, asztalához menn, s tollat vön, és irt, mint remegő szive sugallá.

Soha, még soha szavakban szegényebbneknem érezém magamat, mint most, midőn szeretném minden torommal szerelmemet, t boldogságomat tanúsítani. — Ne kívánd hát Andorom, hogy mind leírjam mi keblemben véghez ment, míg kedves soraidat olvastam. Hiszen még a betű is, melyet kezed jegyez, sajátságos életet nyer szemeimben, s kéziratod minden vonása külön jellemmel bir, s mesés talány, édes káprázat előttem.— Hiszen ha nevedet említeni hallom, szivem mintegy varázs szóra megdöbben, s mintha menyei zene csendült volna meg, egyetlen szó, nevednek hangzása, ezer édes örömöt remegtet keblemben. — Azt irod, tanácskozzam szivemmel, s tégedet mellőzve, gondoljak csak saját javam s boldogságomra. — Oh hogy lehetne téged mellőzve tanácskozni szivemmel , s boldogságomról nélküled szó! Azt hiszed, áldozat nekem, mit miattad hozok? Boldogságommá, s üdvömmé válik a fájdalom, melyet érted viselek, s minden áldozat, mit szerelmemért hozok, csak újabb lánczszem, mely keblemet a tiédhez csatolja. Küzdelmeidnek gyönyörrel leszek osztályosa, s a borút, mely a te nyomodban kél, könnyen megfogják szokni az én szemeim. — Ha életed útjára nem világol fény, legyen boldogságom számodra a derű csillaga, — szemeimben soha nem fogsz könnyeket látni, mivel azok lelkem örökké mosolygó tükrei lesznek.

Oh Andorom, Andorom, hiszen te is szeretsz engem, de te azért meg is csak tudsz okoskodni, neked van hazád, mely tettekre buzdií, van világod , melyben dicsőséget keressz , de nekem egész lételemet szerelmem alkatja, az én hatásköröm a a szív világa, s oh csoda-e, ha a varázs fátylon át, mely szüntelenül előttem lebeg, boldog tündérország még jelen sorsom is, habár tőled távol csak szép emlékek, s reményekben élek. Ne említs többé lemondást, ne beszélj áldozatokról; szivem elég erővel bír miden áldozatra, csak szerelméről ne kellessék lemondania. Képzelhetnéd-e a kék eget nap nélkül, mely bár rajta sugárzik, de lenn is életet költ melegével ? Mint az ég fényes napja nélkül, olyan lenne keblem szerelmem nélkül, ha elvennéd világát, sötétben maradna a kebel, s minden élet elhalva lenne. Ne bánd te azt, ha szivem fáj, mert hiszen fájdalmában is csak bol-dogságot dobog; ne bánd Andorom, ha a megválás mindentől, mihez gyermek szivem egykor ragaszkodók, szenvedést okoz , nincs oly sötét éjjel nincs oly nehéz sors, melyet a szerelem föl ne derítsen. — Szivemet ne féltsd, oly sok gyönyör mellett elfogja az békén viselni a küzdelmeket is. Míg keblemnek szerelem a paizsa és emelője, addig ne aggódjál miattam; boldog fogok én lenni mindig, míg mellettem vagy, ha minden sötét lesz is körülem. Életem élete s lelkemnek üdve van kezeidben , oh Andorom értsd meg e szivet! Ne számíts, ne okoskodjál, hanem szeress, s igyekezzél boldoggá, százszor boldoggá lenni Margítod által.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

A nagy jelentőségű nap elérkezett — Várday inkább ünnepélyes komolyság, mint fájdalommal járt alá s fel szobájában.

Mintha az élet bajaival küzdeni nem lenne elég, mintha a sors üldözése nem volna elég hatalom, hogy még az emberek is képesek egymásnak keserűséget okozni, hogy még a szülök, s gyermekek között is támadhat viszongás.

Margit haloványan, s láthatólag remegve lépett apja szobájába.

Búcsúzni jöttem atyám, rebegé a leány alig hallhatólag — s megköszönni szeretetedet, melyei irántam ez ideig viseltettél.

Ha Várday önmagát ingerelve , nem keményítette volna el annyira szivét leánya ellen, úgy Margit szelíd fájdalma, mely egész lényén elömlék, s bánatos arcza nem mulaszthatták volna el reá hatásukat , — igy azonban csak az elkeseredés komolyságával tekinte reá, midőn következő' válaszával , újólag csak sebzé Margit szivét.

Kár volt fáradnod — vesztegetett szeretetem7 bőven megvan jutalmazva, többe részesitél, mint a mennyit vártam, mert megvallom, hálátlanságra épen nem számiték.

Hallgass meg atyám — esdekle Margit könytelt szemeit alig képzelhető bánattal emelve apja arczára.

Nem akarok véghatárzatodnál egyebet hallani, szólott Várday szigorúan. — Elég szót pazaroltunk e tárgyban már haszontalanúl, s elég idő volt egy év hosszú folyama mind kettőnknek gondolkozásra. Én ma is ott vagyok, hol ezelőtt egy évvel valék, szólj leány, mit határoztál te.

Egyezésedért esengem jó atyám, oh ne tagadd meg szerető gyermekedtől egyezésedet.

Mit beszélsz! Talán bizony játszani bátorkodói atyáddal ? Vagy azt hiszed bohó leány , hogy velem is úgy bánhatói, mint szalagoddal, melyet kedved szerint hajthatsz újaidra ? Egyezésemet még kérni is, midőn eltökélt szándokod daczolni velem ! — Vagy csalódnám — folytatá Várday szelídült hangon és szive mint arcza is tanusitá, ellágyúlt — s te végre észre térve, még is csak engedelmes gyermekem kivánnál maradni? hiszen akkor atyád szivét újólag megnyernéd. — Szólj Margitom , nemde elismered, hogy nem hozna reád áldást, ha egyezésem nélkül mennél férjhez, nemde magad is átlátod, hogy igazságosan kitagadhatnálak mielőbb, ha velem, annyi szeretetért, daczolni bátorkodnál,

Hiszen nem kívánok én tőled gazdagságot, mitAndor különben sem fogadna el. — Tarts meg mindent magad számára, csak egyezésedet ne tagadd meg tőlem.

Elég! — Szólott indulatosan a pillanatnyi re-ményében csalódott apa. — Nem kérhetnél tőlem olyan csekélységet , mit hálátlanságodért teljes joggal meg ne tagadnék tőled. — Légy hát kitagadva mindenemből, s haladj az úton, melyet magad választál, de mélyen keserített apádra soha többé ne számolj.

Ha egyezésedet nem adod is, bocsánatodat legaljább, ne tagadd meg tőlem atyám — monda Margit halk remegő hangon. — Hiszen a szerelem önkénytelen élete, s kincse lelkemnek, bocsásd meg hát atyám, miről nem tehetek! Oh ne taszítsd el gyermekedet vigasztalás nélkül, hiszen ha engemet elüzesz, önmagadat fosztod meg egyetlen gyermekedtől, agg napjaid vigasztalásától.

A miatt soha se búsul!, hogy én vigasztalódás híjával lehetnék — szólott a keseredett apa büszke homlokkal — találok én nálad méltóbb, s hűbb élettársnét a kedves nőbe, kit magamnak választék, s kinek gyermekei kármentesitendik majd hálátlanságodat. — Leány, ha őrült szerelmed mellett megmaradsz, — apád meg fog házasodni.

Oh atyám — szólott Margit láthatólag megkönnyűivé. — Isten sugalotta neked ezen eszmét — most már megnyugodva távozom — hiszen engem úgy sem szeretsz többé, — előttem az apai szív, s a szülői ház, mint látom, örökre bezárúltak De nem zúgolódom — folytatá elragadtatva. — Isten irgalommal van irántam, minthogy atyám számára is rendelt egy hü szivet. — Nyugodtan haladok te hátutamon, — csak áldásodat jó atyám! — rebegé térdre omolva.

Soha! — kiáltott Várday indulatosan, ki a szeretet jellemét nem érté, s Margit örömén csak felboszankodék. — Takarodjál gyermek, s ne sérts többé követelésekkel, melyek nem illetnek.

Jól van atyám, — mondá Margit holthaloványan — tagadj hát meg mindent tőlem, de habár hálátlansággal vádolod is leányodat, teljes szivemből megáldalak! — Isten legyen veled, és segél jen az új családi körben boldogságra! — szavai közben ellenkező apja kezét hevesen ajkaihoz szoritva távozék.

S midőn szobájába azon gondolattal lépe, hogy utolszór látja a megszokott tárgyakat, keble elfogult, s fájdalma heves zokogásba tört ki

Még a helytől is szomorú megválni, melyben minden tárgy külön emlékkel biír, hogy ne törné hát meg a szivd, midőn a természet szent kötelékeit kell szétszakgatni.

Margit oly nyomott szívvel jártatá körül könytelt szemeit szobája mozdulatlan tárgyain, — a zöldelő bokrokon, kedvencz virágain, s az ismerős tájon, mely ablakán betekinte , mintha a távol hegyek egész súlya nehezednék keblén.

Az idő borongós volt, a felhős égről nehéz cseppek hullottak alá. — Az eső szele hűvösen fűdogált a kert bokrai között, — s a madarak zavartan repkedtek, a közelgő vihar elől igyekezvén menekülni. A kerti tó ezüst vizének koszoruzott partján, szomorúan suhogtatta hajlongó lombjait az emlékezetessé vált fűzfa, s a magányos hattyú nyugodtan úszkált a viz szinén, mintha lebegő fehér emléke lenne egy eltűnt kedves pillanatnak.

Margit szemei az ezüst hullámokon merengtek, s szíve néma gyötrelemmel vön búcsút a kis ismert világtól, melyben ifjú élete folyt, s mely eddig mindenestől övé vala.

Olyan búskomoly tekintete volt a sötét facsoportozatoknak , melyek a kastély megett emelkedő hegyoldalt lepék, mintha a lombok, melyeknek árnyékát az elporlott ősök is élvezék, részvéttel kisérnék a régi nemzetség vég sarja, utolsó virágának búcsúját.

A hegyoldalon a szürke várrom, melynek falait egykor fegyverzörgés, és vidám dáridó hangjai tölték be, zordonan, s némán emelkedék, s üvegetlen ablakai, mint megannyi sötét szemür, meredezének alá.

A mohosúlt szíklatömeg, a roncsolt váromladvány vala a Várday nemzetség hajdani híre, s ősiségének fennálló hirdetője, s a zöld pázsiton haladó halvány leány, a kimúló család utolsó megtörött reménye

A múltnak holt képe, mereven sötéten állott fenn a tetőn, s a jelen élő fájdalma, küzködése, Margit kék szemeiben tlikröződék vissza.

Midőn annyi áldozat után, végre csak nehány óraköz választá őt el az oltártól, mely előtt szerelmesével örökre egyesülni fog, midőn az óhajtott czél oly sok küzdelem, s várakozás után, el vala már érve, — a szegény leány fáradtan, s búterhelt szivvel lépett az ösvényre, melyet önmaga választott.

Nem jól számit, ki azt hiszi, hogy az élet teljes boldogságot nyújthat. Az út, mely vágyaink czéljához vezet, nehéz és rögös, s a sok küzdelem és szenvedés között, még mielőtt elértük, elveszítjük már boldogságunk felét.

Andor és Margit egyszerű ünnepélylyel vég - hez ment esküvője után néhány hétre, megtörtént Várday Gergely és Havassy Aranka esküvője is.

Szalmádi ügyesen keveré a kártyát, s felhasználván az alkalmas pillanatot, büszkesége kielégítésére , szerencsés czélt ért.

Várday elkeseredésiben megakará leányát büntetni, sa bájos Aranka kihez megszokott már ragaszkodni, épen keze ügyébe esett. — Hogy jól választá-e élete társnéját, a jövő fogja megmutatni.

Havassyné soha nem bánta meg, hogy Várdán látogatást tön, s leánya szerencséjét egészen magának tulajdonitá, ama bölcs példabeszédet szüntelen eszébe forgatván, mit szerinte Várday is bizonynyal szem előtt tartott: elébb nézd meg az anyját, s úgy vedd el a leányát

Aranka hiúsága is ki vala elégítve, neki is tetszett , hogy Várday Gergelyné lehete, de mindamellett azt sem feledé, hogy férje hozzá képest kissé elévült már, — s kis , nyugtalan fejét csak hamar azon törte, mint lehetne szivét legczélszeríibben kármentesiteni. — Hogy meggyőződjünk, miként Aranka nem csupán viliim, de találékony hölgy is vala, ide jegyezzük levelet, melyet mint nyolcz hetes asszony irt főhadnagy bátyjának Olaszhonba:

Hiába akartál nem egyszer fogadni édes Kálmánom, hogy testvéred egész életére eljátszotta jó kedv, s könnyelműségével jövőjét, mint aláirásom megfog győzni, mindamellett is tettem én valódi szerencsét, s mi több, egészen keresetlenül. Hiába, a házassági frigyet égben kötik, s nekem azért kelle huszadfél éves koromig várni, hogy végre is Várday Gergelyné váljék belőlem. — De tréfán kivlil kedves Kálmánom, én egészen megvagyok sorsommal elégedve, habár az öreg úr, (kedves férjemet értem) néha kissé unalmas A kastély, melyben lakom, ószerü ugyan, de a kényelem minda-mellett sem hiányzik belőle. —A vidék, mint mindenki mondja, gyönyörű, mi egyébiránt egészen közönyös reám nézve, mivel mint tudod, én egyátalán véve nem értem, mint lehet olyan egyhangú néma tárgyakban gyönyört találni, mint szép vidék, regényes hegyek, fák, virágok, s más ezekhez hasonló haszontalanságok. Én a virágot csak fürteim között szeretem , mivel oda jól illik, — de gyönyört csak akkor érezek, ha van kivel nevetni, mulatni, s hogy legyen, eltökéltem a falusi pász"tor életnek szép módjával mielőbb búcsút mondani. Mivel jó öregem minden férjek között leghajlékonyabb ember a világon, könnyű volt reá birnom, hogy lakásunkat a közelgő télre, tegyük át Pestre. Pompáson fogok a fővárosba időzni édes Kálmánom, táncz, szinház s az élvezetek minden nemei, hő pártolóra találnak bennem. Szinte belé szédül a fejem és szivem már csak elgondolásában is a sok gyönyörnek, s türelmetlenül pezsg minden csepp vérem, ha elgondolom, hogy még hetekig kell falun időznöm. Hiszen itt elaggulnék idő előtt ötvennégy éves férjem, anyám s nagybátyám egyhangú társaságában. El, el innen, az élvezetek zajos világába.

Ha engedélyt nyerhetnél hazádba, s bennünket Pesten felkeresnél ,mint képzelheted legnagyobb örömére volna szerető testvérednek:— Várdaynénak.

ELSŐ FEJEZET.

Ki ne hitte volna, midőn szeretett, hogy kedvesé vei szalma kunyhóban is boldog lehelt, kinek nem voltak arany álmai, melyeknek valósulását nem kétlé, ki nem hitt, midőn szeretett, s ki nem képzelte boldogságában, hogy a kedves lénynyel együtt viselve, nem nehéz a bánat súlya sem.

Beregi Andor és ifjú neje, olyan bizalommal néztek a jövő elé, mintha a remény , mely boldog keblöket emelé, a sors biztosítása lett volna.

Andor elmondá ugyan Marciinak, hogy egyszerűen kell élniök, s hogy a gazdag és kényelemhez szokott úrhölgynek igen sokról le kell mondania , mit eddig majd nem nélkiilözhétlennek képzelt, de azért koránsem akarta, hogy forrón imádott nejének bár miről is le kellessék mondania, koránsem akarta, hogy Margit nélkülözzön.

A szerető nőnek nem nehéz az önfeláldozás sem, önkénytelen kifolyása az érzelmeinek, melyet még érdemnek sem ismer el, oly jól esik, ha van kiért élnie, s áldoznia. Lehet-e tehát csodálni , ha Margit el volt ragadtatva, hogy szerelinét nélkülözésekkel, s lemondásokkal fogja tanúsíthatni.

Margit mint tudjuk, falun tölté életét, s tapasztalatlan szive csak akkor sejté, hogy nem mindenki boldog, midőn az apai házban oly kész szivvel segíte a szenvedők és szükölködők sorsán. Az élet árnyoldalai el voltak szemei elől fedezve, s midőn szivét ok nélkül megszállta néha a bánat, nem tudta volna megmondani mi fáj.

Ki boldogságot halász, árnyékot halász — mond kedvelt íróink egyike. — És vájjon nincs-e igaza? Vájjon lehet-e az ember boldog a földön? Ha nincs bajunk, a SZÍV ok nélkül is talál és fájhat, s ha van, bánatában szenved.

Az ifjú pár koránsem sejté még, hogy feladatunk a földön tűrni és szenvedni. Gondtalan bizalommal élvezék a jelen örömeit, s Andor, kinek neve szenvedett atyja bukása által, oly gazdag reménynyel tökélé el mit veszített helyre hozni, s nevének fényt és hirt szerezni, miként tán másnak is képtelenség lett volna reménye valósulásán ké-telkedni.

Már korábban is kitűnt a szellemdús itjú az irodalom terén, s most midőn hír és névvel állást, s jövedelmet is kelle szerereznie, az irodalmi pálya vala egyedül, mit büszke szive elfogadhatott.

Míg Margit szelíd keble szép házi életről, s boldog családiasságról álmadozék, — férje merész lelke felül emelkedék a mindennapiság szűk körén; felszárnyalyán, a való életet oly alant hagyá,hogy megfeledkezett a magyar iró életviszznyairól. Szomorú annak a sorsa , ki nálunk eltökélé, hogy kizárólag az irodalomnak fog élni. Kevés lelkesek kivételével, csak kölcsön kért könyveikből szokás itt olvasni, kinek házában mindenre jut pénz, a mint könyvet kell vennie, eszébe fog jutni minden teher, mi nyomja.

Andor mindezeket nem tudta, vagy nem akarta hinni, — és hozzá köté nem csak saját sorsát, s dicsőségét, de Margit ja jövőjét is az irodalomhoz

Nem szent kincs-e, nem szive-e a hazának az irodalom ? — gondolá az ifjú — nem foglalja-e magában a nemzetiségd, nem lelkes hazafiúi érzelem - s szerelemből alakul-e? Igen, SZÍV az irodalom, még pedig a haza szerető szive, mely érez és beszél , s oly kevesen hallják beszédét.

Hogy kitűzött czélját mint iró elérhesse, eltökélé Beregi Andor lakását Pestre tenni át, hogy azonban házassága első heteit elszigetelt boldogságban tölthesse Margitjával, a budai regényes hegyek között bérelt ki egy kis házacskát, s ifjú nejét Várdáról egyenesen oda vitte.

Margit tehát kastélyból kunyhóba költözék, — de a kis három szobából álló ház mosolygó virágok , s zöldelő bokrok között állott, s úgy illett a a zöld közé, mint remény közé az öröm.

Hogy nejének új otthonát barátságossá varázsolja, egy szobát egészen Margit várdai kedves szobája mintája szerint bútoroztatok ki Andor. A falakat hasonló szőnyegek boriták, a bútorok, a zongora, az énekes madár, a bájos Madonnakép, virágok, minden, minden olyan volt mint Várdán, a mint Margit kívánhatta volna magának.

Midőn férje karján először lépeanőazon szobába első pillanatban elragadtatva kíálta fel, — s a következőben zokogni kezde. — Az ismerős tárgyakon rajta látá múltjának minden emlékét, atyjára gondolt, kitől örökre szakadt talán el, s kivel oly soká együtt élvezett minden örömet. — Férje gyöngédsége elragadta öt, és a boldogság még is fájt szivének; a múlt is az övé volt, a jelen is, és a kettőt még sem lekete egyesíteni.

De mivel Andornak hatalmában állott a nő keblének húrjait tetszése szerint hangolni, a könynyező szemek csak hamar visszanyerék a mosolyt, s a nyomott szív örömében dobogott

Oh be jó , hogy engem nem egyenesen Pestre, hanem ide hoztál Andorom — mondá Margit szobája ablakából kinézve. Mi meglepő szép kilátás! A zöld sziget mintha lebegene a Dunán, oly könynyedén látszik helyén állani, — s a két testvérváros a folyam két pártján, mint büszke vetélytársnők tükör előtt, úgy állanak egymással szemben. Jer Andorom, menjünk ki; tegyünk egy sétát,— úgy szeretnék itt hegyet, völgyet, úgy szeretném ama vén bérezek ee, mind, mind keblemhez karolni. Mintha minden a tiéd volna, mit szemem lát, minden tárgy mosolyogva tekint felém, minden bokor, minden virág felőled beszél,minden madár rólad énekel, — a nap, szerelmedet ragyogja, s a szellő nevedet susogja. — Oh Andorom , ha tudnád mint szeretlek!

Végszavait már csak susogva ejté. Andor tekintetete mely gyönyörrel legelt a szerelemtől lelkesült ifjú nő vonásain, zavarba bozta őt még mostan is, s mélyen pirúlt arczát férje keblére rejté. Andor forró szenvedéllyel karolá keblére a szeretett hölgyet, s csókjaival balmozá a selyem fürtöket , a fehér bo^mc^I^c^t, — s az égő piros ajkakat.

Későbben kimentek a szabadba, — csendesen sétáltak, együtt olvastak és ábrándoztak, s úgy tetszék mind kettejüknek, mintha a nap búcsú sugarai sehol oly szépen nem aranyozták volna meg; mint itt, a fák lombjait és bérezés tetőket;, — úgy tetszék nekik, mintha az enyhe esti szellő szerelmi sóhaj volna, s a kelő balovány hold velők ábrándoznék.

A magas fák hosszú árnyékot vetének a földre, s leveleik mozgása megszokott, értelmes beszéd volt a szerelmesek füleiben. S midőn a csalogány megszólalt a sötét bokorban, s édes énekében elhalt az ezernyi bogárbang, mint kisérő zene zúgott a hegyi csermeey, melynek ezüst habjaiban megflirdék a csillagseregtöl környezett holdvilág. A lombok ágai között, mintha szállangó öröm szikrái volnának, repkedtek a fénybogárkák, — s a kopasz bérez, mely annyi élet között mozdulatlanéi tekinte alá, mint vén kisértet meredezék a magasba.Andor és Margit terebélyes hársfa alatt ültek egymás mellett. Keveset szóltak, egymás tekin-tetébe mélyedt mindkettőjük szeme, s egymáséban pihent kezök

Vannak pillanatok, midőn oly sokat érzünk, hogy a beszéd képtelenséggé válik. Midőn a szív szeret, s viszont szerettetik, s az édes nyugalom boldog szerelem fájdalmával vegyül, — minek is volna akkor beszélni.

Margit lengő fürteivel az esti szellő játszók, s felkapdosván Andor sötét fürtéi közé vegyité.

Mintha örök időre lettek volna szerelem által egymás mellé bűvölve, két mozdulatlan szoborként ült egymás mellett a férj és a nő,

Margit fehér ruhában ült félig eldőlve a hárs alatt, — a könnyű, sötét köpeny, mely félválláról lecsúszott, leplezetlenül hagyá a gyönyörű hattyú nyakot, s kebeR ; hullámzó, fényes fürtéi között kedves virág mosotygott, mit Andor keze tűzött oda, hova oly jól illék, — s kis ke-zében, félig kebléhez szorítva aranyozott szélű könyvet tarta. A könyv lapjai a leggazdagabb eszmeviiágot, a legmélyebb érzelemtengert tartalmazók, — de mint gyakran az élet, úgy a nevezetes könyv is, a szenvedések sötét éjjelében mutató fel kincseit. Oh hogy nem félt az ifjú nő szivéhez oly közel vinni a szavakban olvadt határtalan fájdalmat, — oh hogy nem félt a Karthausit olvasni, midőn boldog ábrándjai a szerelem tündér világát ragyogtatákelőtte. — A bánat kinyomata, mely Margit arczát oly bájoló-, s egyszersmind meghatóvá tévé, s a Karthaúsi illettek egymáshoz, s e pillanatban legalább, egyet jósoltak talán: borús jövőt;, sok szenvedést a most oly édes álmokon merengő ifjú nő számára.

Mi Andor figyelmét felkölté, az a fénybogár sereg volt, mely a mozdulatlan Margit feje felett mint rezgő sugárból szőtt korona száHingált.

Mint az éjszaka szelid, halvány szentje, olyan vagy Margitom — szólott a férj nejét elragadtatva szemlélvén.

Ne adja a jó ég, hogy vértanúi koronához legyen hasonló, mi fejem felett lebeg — mondá Margit nevetve, és szavai még is jelentőén és szomorúan hangzanak.

Bohó gyermek! efélékkel még enyelegned sem szabad — viszonzá Andor önkénytelen mozdulattal hirtelen magához karolva nejét.

A fénybogár sereg riadva oszlék szét a bokrok között, s mintha minden fénynek egyszerre kellene eltűnni, a csillagos égre sötét felhők tornyosultak.

MÁSODIK FEJEZET.

Tiszta világ a magasban: talán te is szenvedéstől levél halovány ? — talán rokona vagy az emberi szívnek, hogy vele együtt ábrándozol? Vagy tán te is elveszitéd boldogságodat, s egyéb vigaszod nincs, mint szép ábrándjaid? Tán múltadnak csak szellemrésze vagy, azért lebegsz oly magasan felettünk ? Mi az, mi annyira vonz hozzád, — miért szeretjük az arczot, mely halovány, mint a a tiéd ? — miért viseli a szenvedő képe mindig a te színedet ? — Te talán az örök szenvedés világa vagy? Vájjon mi fájhat neked, hogy olyan szomorúnak látszol ? Egykor bizonynyal sokat szenvedhettél , különben nem tudnál oly részvevőleg tekinteni reánk! — Sugarad nincs, s világod nem melegít, s még is inkább szeretünk, mint a teremtő napfényt, — körülötted számlálhatlan csillag ra-gyog, s a milliárd sugárzás sem képes számodra derűt árasztani. — Talán hát csak a képzelet fénye vagy te, vagy az éjszaka megtestesült ábrándozása? Nem, oh nem, sorsodat senki sem ismeri, csak a szerető SZÍV érzi azt meg álmaiban, mi neked fáj.— Te az éggel házas életet élsz, s hozzá vagy örökidőre kötve, de bár mi szép, jó és csillagos is az ég, te csak az éjszakát szereted, felőle ábrándozol, és mert hozzá le nem szálhatsz, szenvedned kell, és képed halovány lön. — S az éj a föld házas társa, s mert hozzád hasztalanúl vágyik fel? örökös sötét gyászt öltött, és habár mély

fájdalmát némán viseli, könyei hangosan beszélik szenvedését, melyeket bokor, virág és fűszálra hullat. — A harmatot az éjszaka sirja, s a fájdalom gyöngyétől még is újulva zöldül a fűszál, s a virág kinyílik, s feltekint a napra, hogy az égő, szomjú sugár kelyhe remegő cseppéből megenyhülhessen. Minden, minden csodálatosan megy a földön , — mi egynek fáj, másnak ugyanaz okozza örömét, — hiszen ugyan azon bokor mely sötét árnyékot vet a földre, termi a mosolygó virágot is, és ugyan azon tenger, mely hánykodva hullámzik, rejti keble mélyén a becses gyöngyöt is.

Margit csendesen szunyadt, mint a virág hajnal előtt. — Feje jobb kezén pihent, s hajának nehány rendetlenségbe bonyolúlt fürtje vállaira hullott a finom csipke fejkötő alól

Azt mondják álmában tükrözi vissza az arcz a lélek valódi jellemét, Margit arcza olyan szelid és nyugodt vala, miként ha az álom bájló pírja hiányzik róla, elhixsszük vala, hogy talán csak szép szobor, s nem élő lény az alvó hölgy. — Zárt szemeinek sötét pillái mély árnyat vetének, piros ajkai édes mosolyra nyilva, talán szerelme foly-tatását rebegék álmában.

Míg ö szunyadt, s ki tudja mi szépeket álmadott, az alatt Andor neje ágyának redözetes menyezeténél állott, s szemei szerelemmel legeltek Margit szelid vonásain.

Olyan soká állott az ifjú a csendesen szendergő ágya mellett, s szépségénél inkább csódálá az ártatlan nyugalmat, mely a szelid lény egész valóján elömlék — Lángoló keble hálára emelkedék az áldásit, melyben öt Margit által részeltető az ég. — Szent fogadást tön, hogy öt boldoggá fogja tenni, s elragadva érzé magát, hogy jövöje, hogy sorsa felett örködhetik.

Neje alvó szobáját csendesen oda hagyva, elöször is a házat kérésé föl, melynek árnyékában elötte való estve oly édesen ábrándoztak, és sima derekára reá vésé a szép est emlékére a Margit nevet.

Az után visszament a szobába, megnézni felébredt-e már Margit, azonban csendesen belépvén, egészen oly helyzetben találta öt mint minöben elhagyta; és ismét ábrándozék, ismét fogadást tön, hogy a kedves lény nyugalmát soha nem engedi zavarni, nem tudva még, hogy az emberi feltételek a kérlelhetlen sors akaratán törnek meg, nem tudva még, hogy csak labdái vagyunk a sorsnak, s hogy éltünk boldogsága szeszélyétöl függ.

Tovább ellent nem álhatva keble vágyának, csendesen az ágyhoz lépe s gyöngéden megcsókolá a mosolygó ajkat, Margit félálmában öntudatlanul is viszonzá a csókot, de azután riadva rettent fölálmából, a mintha vétket követett volna el, a mint azonban megpillantá ágya mellett férjét, arcza felderült , és sugárzó tekintettel ismételve megölelé Andort,— s mondott neki ezer hálát a kedves ébresztésért , ezer kedves dolgot, de bár mit beszélt, de bár mennyit érzett, Utoljára még is csak azzal fejezé be szavait: — oh Andorom, ha tudnád mennyire szeretlek.

Egy óra múlva künn sétáltak máir, s a kedves reggeli lég fényes sugárzásban üdvözlé őket, Margit mint boldog gyermek futott néha férje mellől egy-egy szép arany pillangó után, s midőn visszatért, kezében lepke helyett mindig csak virág vala.

Nem bántom szegénykéket,— hadd örüljenek békén rövid éltöknek — szólt Andorhoz fordulva— hiszen ha tőlem függene, még a lepke szárnyain is örökké éltetném a boldogságot. — De fájdalom— folytatá elkomolyodva — a múlandóság nagyobb hatalom óhajtásainknál! Oh Andorom , úgy féltem én boldogságunkat! Lásd, mi szép most minden körülöttünk, — mi zöld és viruló a szép természet, mennyi élet, mennyi pompa hegyen és völgyön, — sőt ama kopár bérez, mely fejünk felett oly mereven áll, még az is felmerülve látszik lenni, úgy illik vén fejére a sugár, mint szelid aggastyán arczára a mosooy, — és ha nehány rövid hónap elmúlik, nem semmisül-e meg minden? Nem lesz-e ott pusztaság, hol most élet virúl? nem fogjuk-e minden felé a múlandóság száraz újjait látni? Nem lesz-e a tél a tavasz helyén.

De ha a tél elmúlt, nem várhatunk-e biztosan szép új tavaszt? — Kérdé Andor viszonzatul, gondtalan jó kedvvel. — Nyugodjál meg a természet rendében Margitom, bölcsen van az intézve, minden évszak sajátszerü bájjal bir; — de ha neked kedvesem különös eile nszenved van a tél iránt — folytatá vidáman enyelgve, — majd jól befüttetünk, s csinálunk számodra a meleg szobába kellemes kis tavaszt. — Ne aggódjál hát édes szerelmem, — s ne gondolj a télre, örülj inkább, hogy még itt a nyár, s ijesztő képzelődések helyett, ör-vendj a valónak, mely magában foglalja boldog jelenünket. — Lásd kedvesem, im itt az emlékezetes hárs, mely alatt tegnap oly szép órákat tölténk, — s melyre én hogy amaz órák emléke kitörölhetlenül éljen, ne csak szivein kben, de e helyen is, és ne legyen még itt sem az általad annyira félt múlandóságnak alá vetve, — nevedet reá véstem

Oh Andorom — hiszen én már nem is tudom mit tegyek , hogy jóságodat méltólag viszonozzam, s megérdemeljem.

Ha teljes mértékben akarod szerelmemet viszonozni — mondá mosolyogva Andor — el kell hinned, hogy boldogságod nem lesz múlandó. — A te éltednek, szépen kell folyni Margitom, — szemeidben csak az öröm könyeinek szabad tündökölni. Isten akarta, hogy szerelmem által védve légy a sors csapásai ellen, és én nem volnék férfi, s nem lennék reád méltó, ha Isten akaratát be nem tölteném.

E pillanatban mind ketten a tetőn, a hars alatt voltak. — A tető egyik fele meneteles, sima domb vala, s a másik, hasogatott földszakadásokkal gazdag meredek.

Te vagy az én védem, üdvöm, mindenem — mondá Margit férjét szerető keble hitével megölelve, hiszen nem is félek én a jövőtől, — sorsom és életem boldogsága, biztosítva vannak általad.

HARMADIK FEJEZET.

Az első hang, melyet az életbe lépve adunk:, a sirás; s az utolsó, a sóhaj. Vájjon nyujthat-e az élet a kettő között állandó boldogságot ? Vájjon nem illik-e a kezdet és véghez a küzdés, mely a földön sorsunk ?

A sikoltás, mit a csecsemő önmagát megsebezve teszen, midőn a lágy pólya bilincsei alól felszabadult kis kezek előszőr kisértik meg az ügyetlen újacskák használatát, nem intő példa-e, nem tanusitta-e, hogy az ember maga is csak öntudatlan ellensége önmagának.

Mielőtt elhullatná a leveleit a virág, előbb kinyil teljes pompájában, s gyönyörrel himbálván magát hajlékony ágán, azt álmodja talán, hogy minden bokor, mi körülte díszük, tiszteletére virul, s csak midőn a hő sugár elfonnyasztja gyöngéd leveleit , s pár nap, vagy nehány óra múlva kopáron áll az ág, míg körülötte minden regi gazdag szépségében mosolyog, — akkor veszi észre a hervadt virág, hogy ő csak a pillanat parányi ékesitője volt.

Ha számunkra a boldogság itt-amott felmerül, az is gyakran , valamint a virág, mind addig fejük, míg eléri teljességét, s midőn szépsége kifejlődve áll, s magában foglalja lelkünk édes reményeit, a múlandóság hervasztó lehelete megszállja örömeinket, s mi is, mint a díszétől megfosztott ág, kopáron állunk. — S hogy dúlt szivünk fájdalma, annál visszatetszőbb legyen, szemeink előtt minden a régi rendben foly, az égen egy csillaggá 1 sem fog kevesebb ragyogni, s a földön egy porszem sem változtatja helyét keserveink miatt, — s habár boldogságunkban mindenért, mi szép, feldobogott is keblünk, s elragadtatva szivünk melegétől , talán azt véltük, hogy velünk együtt érez minden vonzó és emelő, mit szemünk lát;, szerencsétlenségünkben megfogunk győződni, hogy csak míg magunk keressük, addig miénk a világ, s hogy a mint a sors ellenünk foidúl, elhagyatva fogunk állani, s keblünkben a sok tündér álom, vágy- s epedés után, csak parányiságunk érzete marad meg, s a hő szív, melyet egykor a szerelem emek, csak azt dobogja, hogy az ember a nagy mindenségben alig több, mint egy porszem.

Margit boldogsága eléré teljes virulását, — s szép örömei olyan öszhangzólag zengének szivében, hogy édes énekök elaltatá a lélek mélyére szokott fájdalmat , s az ifjú nő egészen elfeledé, hogy keblének olyan nehéz és sötét lakója is van.

Ki festhetné méltólag az ihlett, a vallásos el-ragadtatást , melyet az anyai szív érez, midőn kisded gyermekét először emeli karjain.

Midőn kedvese gyermekének életét ön élte koczkáztat .savai, olyan édes örömmel váltja meg, szentnek hajlandó magát érezni a nő, — s midőn szerető keblén táplálja kisdedét, szive Isten zsámolyáig emelkedik, s hálásan érezi anyai hivatása egyszerű fenségét. —

S ha már a parányi lény eszmélni kezd, s mosolyával tudatja, hogy anyja szerető szemeit már ismeri, — mennyi kellem, mennyi okosságot olvas ekkor le a boldog anya a kisded arczárói, milyen beszédesek a még kifejezéstelen vonások, milyen értelmes nyelv az anya előtt, a gyermek első dadogása. — A kisded egyetlen mosolygása, száz-szoros jutalom az anya minden kinja, s fájdalmáért , melylyel gyermekének léteiéért adózott, — s a parányi karocskák ölelése, kedvesebb koszorú, becsesebb gyöngy az anya nyakán, mint milyent a világ minden kincsén vásárolhatna.

Margit gyermeke bölcseje mellett ült, ifjan, boldogan, és szemei sugárzó tekintete, kigyúlt arcza kedves pirossága, minden, minden azt jelenté: hogy olyan boldog, mint most, még soha nem volt.

A még alig kilencz hónapos kisded, magát kinálgatva nyujtá , emelé rózsaszínű lábacskáit, — s kis kezeit anyja felé, s valahányszor Margit mosolygó arczával a bölcsőre hajolt, mintha karjára akarná venni a gyermeket, — s játékból csalogatva őt, tova szaladt, a kis fiú hangosan felkaczagott, s elragadtatásában lerugdosá kis takaróját, s fekhelyén boldogan hánytavetette magát, — s Mar-gitegyütt mulatott gyermekével, — majd keblére s összecsokolá a friss angyalarczot, majd hordozta, s a tükörbe mutogatá a szép kis mosolygó bábut.

A barátságos szobának minden szöglete elá- rulá, hogy teljes a boldogság, hogy gyermek van a háznál. — Itt az elhajitott csengő , amott a sípoló piros alma, — odább a szőnyeg mindenféle játékszer- s csecsebecsével elhalmozva, s maga a szép fa - ragványú ringó bölcső, melyben a hófehér kis párna, szalagok és csipkék, az anya gyöngéd gondosságát tannsiták, - s mindennél inkább a lárma és kaczaj, melyet a gyermek és anya együtt okoznak.

Soha, soha nem láttam ilyen kedves, okos gyermeket — szólott Margit belépő férje elé futva, már mindent, s úgy el tud játszani, mint

magam. — Meglásd Andorom, ha tovább is ily szépen erősödik, maholnap már megindul, járni is fog.

Az igen szép lesz kedvesem — szólott Andor mosolyogva ölelvén meg nejét — de attól tartok, hogy az anyai szeretet annyira el fog ragadni, miként feleded, hogy a járáshoz nem épen nagy bölcseség szükséges.

Oh te hálátlan apa! — viszonozá Margit lehe - tőségig igyekezvén megbotránkozni. — Nem elég-e egy kilencz hónapos gyermektől, mit kis fiad tud? Nem elég szép-e, nem elég vidám -e, s nem repes-e feléd, valahányszor közelitesz? Nem érdemied meg kis gyermekedet Andorom, mert különben megtanultad volna kellemeit, s okosságát méltányolni.

Hogyan , hát fiad kilencz hónapos korában már olyan sokra vitte volna a fortélyoskodást, hogy tnlajdonai méltánylatára egész tanulmányozás szükséges ? — kérdé Andor Margit vidámságát osztani igyekezve, de ki figyelemmel kiséré vonásait, még arczán is láthatta, hogy kedve erőltetett.

Margit saját benseje után ítélvén meg férje szivét, legtávolabbról sem sejté még, hogy Andor keblét aggodalmak nyomják.

Oh így beszélni még enyelgésböl is túlság Andorom — mondá Margit elfogulatlan boldogságában sehogy sem tudván neheztelést szinleni — most már hogy visszatoroljuk a megbántást, kis Bélánk egészen a magamé lesz, s neked még csak újjacskája hegyét sem fogja többé adni. — Nemde kis fiam úgy lesz ? te reá sem fogsz nézni erre a rósz apára. — Jer angyalom, hadd rejtselek el.

S Margit valóban el törekvék rejteni a gyermek arczát, de a kisded ezúttal nem értvén tréfát, ellenkezék, s midőn anyja ezer csókkal akará keblére fektetni, s fejét reá hajtá, a kis akaratos pillanat alatt kiszabaditá gömbölyeg kezecskéi egyikét , s hamarjában olyan dúlást vitt anyja csipkéin, szalagján, s fürtéin véghez, hogy Margitnak nem kevés fáradságába került, míg mindenét rendbe igazitá.

Lásd kedvesem, ez az eredménye kis fiad bölcseségének — mondá Andor mosolyogva.

Oh Andorom hiszen azt tudom én, hogy Bélába is benne van a rontóbontó fiiui természet. Teaz ő idejében egészen hozzá hasonló lehettél — s miután vonásaival, s szemeivel együtt, ezen hibáját is tőled öröklé, dűlt ftrteim daczára, is, csak annál inkább szeretem.

Andor megölelé Margitot, s nem nyomhatá el fájdalmas sóhajtását;.

A nő megütközve pillanta férje elkomolyodott arezára.

Valami bajod van kedvesem? — kérdé azután bensöséggel.— Csak nem zavarja valami örömeidet? Nézz magad körül Andorom, képzelhetö-e hiány, melyért kármentesítve ne lennél? Nincsen-e kedves szép gyermeked, s nem szeretlek-e én inkább, mint üdvömet? Szólj édes szerelmem, mi hiányzik még boldogságodból.

A nyugalom, — mondhatta volna Andor, ki mint férfiú számot vetett már sorsával, s boldogságában sem feledheté nyomasztó anyagi helyzetét. De Margitot kimélni akarta, neki nem volt szabad aggodalmakról tudni, hadd maradjon a szelid kebel a legszentebb örömek dobogó világa, s legyen a gond és számítás a férfiúé. — Míg Andor lelkében a kétes jövö, mint sötéten fenyegető kép lebegett, s aggalmai miatt jelene örömeit sem élvezheté, — Margit bizalommal engedé át ifjú keblét édes hitének, s minden pillanat gyönyörét hála - san érezé. I

Az a különbség a férfiú és nő között, hogy egyik az ész, másik a szív után indúl, — s míg a férfiú számit s a valót mérlegeH, azalatt a nő szépAndor megnyugtatá Margitot, s az itiú nő visszasietett nyugtalankodni kezdő gyermekéhez, hogy elaltathassa.

Míg Margit kis fiával foglalkozók, s az álommal küzködő kisdedet elringatá, azalatt Andor a szoba legsötétebb szögletébe foglalt helyet, s búskomoly tekintettel nézte a boldog anyát és gyermeket. — Úgy tetszék szivének, mintha a kisded öntudatlansága, nem volna nagyobb; mint az anyáé, úgy tetszék neki, mintha a két forrón szeretett lény, kiknek sorsát a végzet övéhez köté, egyenlően vészben forognának , — mert hiszen egyik sem ismeri még az életet, — mint tudhatták ők, milyen alapon nyugszik az ember sorsa, mint tudhatta 'Margit, mire épité szép reményeit.

Míg Andor lelkében a legsötétebb aggodalmak merülének fel, azalatt Margit szerelmes szivének hitével altatá el gyermekét. — A kisded csendesen, békén szunyadt már, s a nő még sem távozók a bölcsöőtn , szerető tekintetét nem veheté le a kedves nyugodt 'vonásokról, talán azt képzelé, hogy még az álom karján is csak az anyai szemek felügyelete alatt pihenhet biztosan a gyermek.

NEGYEKDIK FEJEZET.

Négy év múlt el. Beregi Andor neve a hír szárnyára kelt,— a lapok csodálva magaszta- lák müveit, — a lelkesek tisztelettel sereglék körül, — az irigyek szokás szerint, alkalom után ólálkodtak, alig várhatván, hogy kesertiségöket kiönthessék.

A valódi érdemnek mindig voltak , s lesznek isirigyei, s Andort épen nem lepé meg ellenei száma. Ö, ki minden körülmények között büszke lehete önérzetére, közönyös megvetésre is alig méltatá irigyei kicsinyes törekvésed, kik részint vetélytársai voltak; s azt képzelék talán, hogy mivel Andor koszorút nyert, ők elvesziték az övéiket, részint más köznapi lelkek, kik nem bocsáthaták meg hogy a sorsüldözött ifiú emelt homlokkal járhat.

Mi Andort mélyen keserítő, az a közönség részvétlensége vala az irodalom iránt.

Mint a felfutó borostyánnak a száraz karó, ha-zánkban többnyire koldúsbot a költői érdem legvárhatóbb támasza.

A lelkes ifiú , ki a gazdag kebel minden kincsét, minden érzeményét oly áthatott lélekkel szentelő az irodalom emelésére, csak késön veszi észre hogy hasztalanúl áldozta fel mindenét, s hogy szelleme kincseit nem fogékony földbe hinté, hanem a részvétlenségnek ajándékozá.

Jaj annak, ki arra számit, hogy érdemei szerint fog jutalmaztatni. — Mostoha anya az élet, s habár boldog- boldogtalant keblére fogad, ne számítson senki irgalmára, s ne remélje senki kedvezését.

Ha Beregi Andor más, szerencsésebb pályát választ, s nem a közügyet, hanem önérdekeit tartja szem előtt, kitűnő tehetségeinél fogva oly állása lehetne már, mely családját biztosítja az élet szükségei ellen. — Az imádott nőnek, ki sorsát oly önfeláldozással köté az övéhez, nem kellett volna nélkülöznie, s gyermeke jövője miatt nem re-megne lelke.

És most, mint honfi betölté ugyan hivatását; neve szépen hangzók, — hirt és dicsőséget sem nélkülözött,— neje kellemeit és szerelmét általánosan csodálák, — de mindez mitért? Lehetett-e boldog, elüzhette-e lelke gyilkoló keserűségét, midőn a mindig nyomasztóbb anyagi gondok vállaira nehezültek? — Körülte a kedves kis család,— Margit, kivel bár soha sem közié még anyagi gondjait , s még is, minél nyomasztóbb lön helyzete, finom tapintatatánál s benső ösztönénél fogva , annál inkább törekvék őt boldogií ani, két gyermeke, az eleven kis fiúcska s a szelíd kis leány , — ésannyi gond, — és oly lesúlytó helyzet! —

Müvek, miket önköltségén adott ki, csodálák, de nem vették, — a könyvárusok részint nem tudtak , részint nem akartak fizetni , — a lapok szegényebbek, minthogy azok segélyére számitani lehetne, — s igy a pálya, melyre oly dús tehettséggel megáldva lépe, oly kevés jövedelmet nyújtott, hogy alig vala képes családját ezer gond között ellátni.

S ö, ki mint férfiú törve és alázva érezé magát , mivel az elválalt kötelességeknek méltólag megfelelni gátolá a sors, — lehetett-e mint férj és apa igazán elégült? Nem nyomhatta-e nemes szivét Margit teljes önfeláldozása? nézhette-e fájdalom nélkül a szerető nö nélkülözéseit ? — Margit mindig derült, mindig nyugodt vala, s oly rábeszélőleg tudta férjét meggyőzni, hogy nélkülözései legparányibb önmegtagadásában sem kerülnek, miként Andor szinte kényszerülve volt néha elhinni, hogy Margit talán nem volna olyan boldog, ha férje javáért nem áldozhatna.

4 Nem nyilvános helyeken, nem tánczteremben, hanemlegbensőbb családéletében lehet a nőt igazán megismerni. Az otthonosság meleg tűzhelyénél elolvad minden salak, melyet ferde társadalmi viszonyaink ruháznak reánk, s csak a szín arany fog megmaradni, az tündököl napként, s töretlen fényben az egész parányi kör élet egén. '

Az elkényesztetett úrhölgy, kinek az apai házban csak kivánnia kelle, hogy vágyai teljesüljenek, férje s gyermekei körül minden szolgálatra késznek érezé magát.

Margit, mint már eddig is láthattuk , azon női jellemek egyike volt, kiknek minden erejük szerelmükben fekszik. — 0, ki Andorért még apjával szemben is tudott erőt fejteni ki, házi körében olyan szelid, olyan engedékeny volt, mintha szükségképen függenie kellett volna valakitől.

Minthogy Andor észrcvehetőleg került minden szót anyagi viszonyairól, Margit nem bátorkodók őt e részben kérdésekkel ostromolni, — hanem mivel ösztönszerüleg megérzé, mi nyomja férje lelkét;, hogy könnyítsen rajta, apródonként mindig szükebb és szükebb körre vonta a ház személyzetét , s végre a nélkül, hogy Andor észre vette volna, mint történt, nem vala több cselédjök, mint Magdolna és egy szakácsné. — Hiszen igaz, hogy ily kevés szolgálat mellett a nőnek is foglalkoznia kelle, — de nem szívesen rendezte-e Margit naponként önkezűleg Andor szobáját ? — Ki tudhatta volna rajta kívül, mint szereti férje iratait elhelyezni — hova szereti karszékét állítani, — melyik a kedvencz török pipája, — s hogy és miként kel mindent kedvére készíteni, hogy a mit keres kezénél legyen ? S ki tudta volna kis gyermekeit felöltözteeni, ha nem maga az anya ? Margit nem csupán szerető neje, — hu barátnéja, — s gyermekeinek leggondosabb anyja és dajkája, de gondolatai megelőzője, jótékony szelleme is vala.. Andornak.

Nélkülözni és áldozni azért kit szeretünk, nem nehéz, hiszen a kedves lény méltánylata visszapótol mindent. — Nem is okoskodik arról a nő, vájjon hozzá illik-e ez vagy amaz, vájjon nem méltósága alatti-e , ha mindenről lemond, mi állása vagy miveltségénél fogva megilleti, hanem kész szolgálójává lenni, ha kel, kedveséneik, és büszkeségét még sem érzi sebezve, — szerelme áldozataiban áhitattal hajlik a porig, s keble csak annál inkább felemelkedik, s boldogságát nem veszíti el

Margit nélkülözései között is mindig derült, mindig vidám vala, — férje szerelme övé volt, kis gyermekeinek örülhetett, hogy ne lett volna hát boldog! — De ha néha magára maradt, s hiányzók mellőle a szeretett kis kör, akkor keblét megszállta a fájdalom, s remegő szive bújával alig birt. — Férje halványult arcza s kékes karimákkal szegett szemei okozák bánatát — Andor egészsége meg • törve látszék lenni, — ások éjszakai munka — s küzdelem, pusztító nyomokat hagytak a még alig harmincz éves férfiú külsején. — A szerető nő nem hitt ugyan veszélyt, és még is remegett férje életéért,— féltetette egészségét, s fájt neki, hogy az aggaloni és gondok nem kímélik. — De ha nyugtalanság kinozá is keblét, Andor előtt egyetlen sóhajjal sem áruiá el gyötrelmeit, — a szerető nő el tudja nyomni magát a szivet is, ha ez által kedvesének egy borús pillanatát válthatja meg.

Kellemes kis lakásukat a Duna-soron bérlék Beregiék, s a barátságos tekintetű szobák ablakain gyönyörű kilátás nyílt a budai várra, hegyekre s a szép szőke folyam ezüst hullámaira

Margit az ablaknál ült, — s tekintete a zöldelö hegyeken legelt, melyek között egykor oly boldog volt. — Feje karján pihent, s keblében a SZÍV olyan fájdalmasan vala elfogódva. — Mióta nem láttuk őt, a gyermekből az élet asszonyt fejleszte, s habár gyöngéd vonalain, mint említők, mindig rajta volt a bánat kinyomata, most, midőn színe halványabb lön, határozottabban ttikrőződék bennök vissza a fájdalom. — Minthogy arcza kissé megfagyott, tiszta kék szemei nagyobbaknak látszának, s dús hajának egyszerű fonadéka, gyöngéd árnyéklattal szegé a homlokot.

Mint a nyugalom angyala, mozdulatlanul ült helyén, — merengő szemeiből köny után köny pergett, a nélkül, hogy vonásain legkisebb dúltság lett volna látható, szive fájt, de keble nem hullámzók , csendes volt bánata, és mély, mint a tenger.

Úgy-e anyám, te fogsz engem lefektetni? én nem akarok Magdolnával aludni menni — mondá berohanva a gyönyiirü négy éves fiúcska anyja figyelmét magára vonva.

Csúnya Magdolna — kedves szép mama, én is veled megyek aludni — dadogá a szép kis két éves leány, anyja ölébe kinálgatva magát.

És Margit ki volt ragadva borús álmaiból, — s kedves gyermekeit keblére karolva, hálát adott Istennek, hogy szive bánata mellett is képes bol - dogságra.

Gyermekeit az édes álom karjaiban hagyva, kitekinte, minthogy szakácsnéja ügyességére nem meré magát hagyni, s gyengélkedő férje számára önmaga szerete finomabb süteményt készíteni.

Olyan jól állott a házias csínnal öltözött kellemes alaknak, még a gazdasszonykodás is, — parányi kezeiben minden ügyesen illék, s a főző kanál megszűnt közönséges konyhai eszköz lenni, a mint Margit vegyité azzal a ezukros habkeveréket. — A hófehér kis kötény, mit kilépve azonnal felkötött , épen oly jól illék sötét ruhájához , mint halványságáhóz a tüztől kigyúlt pirosság.

Margit szerencséjére, Andor épen künn vala a városban, s igy nem ellenezhető, hogy neje a konyhában foglalkozzék..

Ha az ember egymás sorsának ura lehetne, Andor megvédte volna nejét, még a szellő érintésétől is, — s ha annyira nem szereti Margitot, s ez viszont nem oly önmegtagadó, — tán nem nyomja úgy helyzetének súlya sem.

Hogyan kedvesem , te itt foglalkozol ? — szólott Andor hazaérkezvén a konyhába tekintve.

Margit úgy megrezzent férje váratlan hangján, hogy majd leejté a keverékes tálat.

Ugyan Andorom, hogy tudsz annyira megijeszteni , — mondá azután láthatólag megzavarodva. — Hiszen örülnöd kellene, hogy egészségem , s életkedvem oly jó, hogy még efélékkel is szivesen foglalkozom.

Andor szemeiben olyan hasonlithatatlan kei-lemmel párosúlt Margit zavarodása, s olyan jól állott a kis ügyetlenség, melylyel mint a hibás tetten kapott gyermek, a czukor keverékes tálat rejteni szerette volna férje előtt, — hogy, miután szerencsére, a cselédek nem voltak jelen, nem álháttá meg Andor, hogy nejét meg ne ölelje.

Soha nem hittem volna szerelmes Margitom, hogy ilyen jó szegény asszony váljék belőled — monda a nőt melegen kebléhez szorítva.

A ki igazán szeret, minden körülmények között boldog fog lenni kedvesével — viszonzá a nő nyájasan, s én valóban azt hiszem Andorom, miként ha gazdagok lennénk, félig sem volnék oly elégült, mint most vagyok.

Andor fájdalmasan felsohajtott

Ha már hozzá fogtál, siess itt dolgodat végezni kedvesem, szeretnék veled estelizés után valami komolyabbról beszélni.

Ki Andort előbb ismerte, most aligha találta volna fel benne a boldog életkedvet, mely valaha szinte vakmerővé tette vállalataiban.

Már külseje is tetemes változáson ment keresztül , — a korábban életdús arcz, halovány- s kissé beesett lön, kékes karimákkal szegett nagy sötét szemei, lázas fényben égtek. — Előbb fesztelen, könnyű modorát, bizonyos lankadtság s nemes nyugalom bélyegzé, s mulattató, szellemdús társalgása, méla zárkózottságnak adott helyet

De bár mi változott vala is idegenekkel szemben, családi körében mindig igyekezett a régi maradni, ma estve azonban bár mint törekvők, nem sikerült szándoka. — Volt valami lázas, valami túlfeszített modorában, mi Margit figyelmét nem kerülheté el, ki nyugtalansága mellett is törekvék férje kedvéért lehető kellemes házi-asszony lenni, de igyekezete ez úttal félig sem sikerült.

E szerion, mint képzelhetni, kissé erőltetett hangulat uralkodók a házaspár között, s az est épen nem úgy folyt, mint Margit előre képzelé.

A mint estelizés után a férj és nő magokra maradtak, Margitnak nem volt ereje nyugtalanságát tovább is titkolni.

Andorom, téged nyom valami szólott könnytelt kék szemeit férje borús arczára emelve — s minthogy örömid s bánatodnak fele része engem illet, remélem tudatod velem, mi vette el nyugalmadat.

Andor felkelt, s hevesen járt alá s fel a szobában

Igazad van Margitom — szólott végre hosszú szünet múlva. — Talán már eddig is kötelesség mulasztás volt;, hogy veled a bajt nem tudattam.— Szegény asszony! vájjon megbocsáthatod-e hogy sorsodat enyémhez kötöttem ? eddig is sokat nélkülöztél, — de ezentúl még kényelmed sem lesz talán.—Margitom, nekem terheim vannak, s fizetni nem tudok, munkálkodom, fáradok, s jutalmam jövedelem helyett: üres dicsőség. Egy pár nyomoré ezer forint könyithetett volna rajtam ideiglenesen,de mint család apának nincs bátorságom javatokat újabb terhekkel koczkáztatni.

Margit sejté férje aggalmait, s még is megdöbbent és haloványodék, —de Andor elsötétült homlokára tekintve, pillanat alatt visszanyeré szokott nyájasságát.

Hát csak ez a baj? — mondá lehetőségig igyekezvén vidámnak látszani, — szünetet tartva figyelemmel nézé férje arczát, s midőn észre vette azon a hálás mosolyt, mely mint a sugár sötét felhők között, némi derűt kölcsönöze a nemes, komoly vonásoknak, minden bátorságát összeszedé, s így szólott: — Andorom, ha megengeded irok atyámnak, bocsánatát kérem, kiengesztelem.

Elég Margit — vágott közbe oly hangon a férj, mely Margitot azonnal elnémitá. — Jelen valál, midőn atyádnak, hogy míg én élek, nőm

soha nem fog kegyeire szorulni. — Szavamat még eddig megtartottam, s ezentúl sem szándékom megszegni. — Ehhez tartsd magadat kedvesem — egyszer követelem tőled mindenkorra, hogy nekem efélét még csak ne is említs többé.

Margit szemeibe könnyek tolultak, de ki úgy szeret mint ő, s ki kedélyét már szabályozni tudja, annak nem nehéz egy cseppet visszavezetni a könyforáshoz : visszavezetni a szívbe

Minden kivánatod szerint fog történni — viszonzá Margit szeliden, fájdalmát leküzdve. — De azért nyugodjál meg Andorom, a bajon még is lesz segítve.Ne ámítsuk magunkat kedvesem — szólott komolyan a férj , az élet nagy ellensége minden ábrándozásnak.

Ha ábrándozásnak kereszteled is meggyőződésemet , azért még is igazságom lesz , meglásd szerelmem — mondá a nő oly vidáman, mintha búja terhét nem keble viselné.—Csak ez egyszer hagyd reám magadat Andorom, s hidd el nekem, hogy bajunkon segítve lesz. — Vagy nem szeretsz már— folytatá szelíd szemrehányással, — hogy oly búsan nézesz reám, mintha sajnálnál, s nincsenek-e ked • vés gyermekeid, kiknek őrülnöd kell? oh Andorom, nem vagy te már olyan jó, mint azelőtt voltál.

Andor nem válaszolhatott, annyi szeretet csak még inkább lesújtá őt, s lázongó érzelmeit nem mérsékelhetvén tovább, arczát kezeivel elfedezve, egy székre rogyott.

Margit, mint halovány szobor, némán szemléié férje küzködését,— keblében a fájó szív majd hogy szét nem pattant, de azért egyetlen sóhajjal sem könnyített volna férje jelenlétében magán.

Csak egy rövid éjen át légy még türelemmel, s meg fogsz győződni, hogy Margitodnak igaza van ha nem csügged — mondá a nő, s habár hangja remegett kissé, arcza nyájas volt mostan is. —Szavait végezve férjét megöleeé, s távozék a szobából

Andor nem tartá vissza, vagy tán észre sem vette távozását, — keble elsötétült, mint az éjszaka, és szive belé mélyedt a borúba.

Margit szobájába vonúlt, s habozás nélkül nyitá,meg szekrényéit, melynek fiókjából nagy becsii gyöngyöt vön elő. — De midőn megpillantá a szent, eddig oly híven őrzött kincset, az egyedüli emléket , mely a szeretett anya hagyományaiból birtokában volt, szemei elhonm^ll^^c^^iiltt^tk, az elnyomott fájdalom kitört, és most, midőn keservével senkit sem búsitott, zokogással omlék térdre.

Anyám, kedves édes jó anyám, — oh bocsásd meg leányodnak, hogy gyermekei apjárt még ezen szent emléktől is képes megválni.

Midőn felemelkedék hosszas imádkozás után, arcza olyan halovány volt, mint a gyöngy, melyet tartott, de szivét új erő szállta meg, s midőn kis szendergő gyermekei ágyához lépve, egyiket a másik után megcsókolla, keblét olyan szent hit és remény szállta meg, mintha az égből anyja áldása lebegett volna feje fölé.

S midőn másnap reggel férje szobájába tartózkodva belépe, s mint jótékony angyal jelenék meg szelíd arczával s nyájas tekiotetévee, következőleg szóla:

íme Andorom, szavamat megtartottam. — Azt mondtad, egy pár ezer forint visszaadná ideiglenesen legalább nyugalmadat,vájjon elfogadod-e

Margtodtól, ha szerelme nevében megváltja?

Szavai közben remegő kézzel tőn férje elé egy csomó bankjegyet

Andor bámulva tekinte nejére.

Mi ez Margit — kérdé hevesen — csak nem folyamodtál atyádhoz ?

Gyöngyömhöz folyamodtam kedvesem — sietett Margit férjét megnyugtatni. — Tudod, hogy ábrándjainkban hajlandók vagyunk az igaz gyöngyöt könyeknek képzelni, s így természetesnek fogod találni, hogy ékszerem ellágyúlt, és segített rajtunk.

Hogyan? gyöngyödet, anyádtól az utolsó s oly kedves emléket eladtad volna ?

Szólj Andorom, használhattam volna-e hiven Őrzött és szeretett kincsem szentebb czélra ? Anyám szelleme megáld engem az égben, hogy a kedves emlék árán számodra nyugalmat vásároltam.

Andor keblére karolá nejét, s szemeiből két nehéz csepp hullott Margit fürteire, mint gyöngycsere , mint jutalom, a feláldozott kincs helyett.

ÖTÖTDIK FEJEZET.

Míg Margit élete lemondások között folyt, az alatt Várday Gergelyné az élvezetek sodrába ragadtaték.

Várday, ifjú neje óhajtására , mindjárt összekelésök után, Pestre tette át lakását, s a szép kis eleven asszony hízelgései úgy bevették szívét, hogy Aranka legparányibh vágyait is betölteni igyekvék, s kivánatinak ellen állani, nem vala ereje.

Kezdetben szépen ? boldogan folyt életök Pesten , mivel Aranka, hogy Várday előzékeny jóságát meghálálja, mennyire képes vala, eleinte lehetőségig törekedett férjének kedvét keresni, s Margit helyét betölteni, — de a mint az idő múlt, s a év-év után folyt, Várdayné konyelmüsége nem tagadhatá meg magát, — s a nő majd nem öntudatlanig hanyagolá el apródonként a férje iránti figyelmet. — Gondtalan kedélyét magokkal ragadák az élvezetek, s Aranka minden örömet, udvarlói tömjénezésében találta. — A könnyelmű fiatal asszony minden számítás, minden roszaság nélkül élt mások bajára, — itt kötött, amott bontott szerelmi frigyet, s minél tarkábban, e minél több változatossággal folyt élete, szivét annál inkább gyönyörk ödteté.

Azon egyátalán véve nem törte nyugtalan kis fejét: vájjon a gonosz világ mit Ítél majd tetteiről, életkorén túl esett a gyanakodó, számitó tömeg, s azzal legkevésbé sem törödék, akármit beszéltek. S miután könnyű véralkata, megmenté a lelkiismeret vádaitól is, — férje iránti kötelességei csak akkor jutának eszébe, midőn Várday elkomolyodott arcza egyszer-másszor feltűnt előtte.

Várday, mint emlitők már, kezdetben boldogabb volt, mint remélte hogy lehessen, de a mint később mind inkább elhanyagolva látá magát a nő által, kinek legparányibb szeszélyét is betölté, s azon kedves reménye sem ért teljesülést, hogy gyermeke lehessen, — érezni volt kénytelen, hogy Arankától egy egész életkor választja el, s habár neje irántai méltánytalanságát, csupán fiatalsága hibájául rová fel, mindamellett koránsem vala többbé elégült, s kedve napról napra csak fogyott. Háza Pesten is,épen mint Várdán, nyílt ház volt, melyben boldog- boldogtalan szívesen látott vendég vala, — csak hogy Várdán rokonok, s egyszerű becsületes szomszédok voltak a látogatók , — míg Pesten ledér, mulatni vágyó sereg, kiknek a sors feladatokúi látszék kitűzni, az öreg úr háza boldogsága feldulását. — Várdayt megfoszták nyu-galmától, mindig sűrűbben felmerülő aggalmai,— de mivel bár mennyire ellene szólt is a -látszin, neje mulatni vágyát csak ártatlan derültségnek képzelé, magába zárta keserveii, s Arankát semmiben sem gátolá. — De bár nem szélt, s nem háboritá szemrehányásokkal nejét, Aranka mindazáltal gondtalansága mellet is birt annyi eszélyességgee, hogy eszébe jutott olykor, miként ha férjét folytonosan csak hanyagolia, egyszer majd magához tér az öreg úr, s véget vet örömeinek. — Ha lelkében eféle eszmék merülének fel, mindig megemlékezék Margóra, és őszintén fájl, hogy a szelíd lény úgy elszakadt az apai háztól.

Milyen boldogan, mi kényelmesen élhetnék— gondola nem egyszer - - ha Margit apja mellett lehetne , — ő ápolná helyettem, s örömmel részesítené mindenféle gyöngédségben , én pedig örülhetnék életemnek, míg ifjú vagyok.

S midőn Margit anyagi küzdelmeinek hire eljutott a dús apai házhoz, — Aranka azonnal eltökélé Margit mellett föllépni, — s habár önérdekei is kívánták, hogy az apa és leány között a kiengesztelődés helyre álljon, mindazáltal őszintén meginditá az, hogy a gazdagság kényelmeihez szokott úrhölgyee, oly mostoha körülmények közé taszitá a sors.

. Mint jellemétől várni lehetett, minden bevezetés, és fontolgatás nélkül adta elő férjének a hallottakat , s minden habozás nélkül arra kérte Várdayt, békülne ki leányával, s részeltetné mind abban, mire az egyetlen leányt születése jogosítja.

Vagy a hír nem való Arankám — viszonzá Vár-day, kinek keseredését leánya teljes visszavonulása csak neveié, vagy Margit büszke apjára szorulni, s akár melyik áll a kettő közöl, én az első lépést nem tehetem.

Ki is kivánná azt tőled kedvesem! — mondá Aranka nyájasan. Engedd, hogy én léphessek fel, mint közbenjáró ; majd meglátogatom én Margitot

Határozottan megtiltom, hogy nőm tegye leányom kiengesztelésére az első lépést — szólott Vár- day büszkén, s oly hangon, melyhez Aranka épen nem vala szokva.— Tudod Arankám, hogy velem könnyít bánni, s főkép te sokra reá birhatsz, — de némely dologban szigorú vagyok, s azt követelem tőled kedvesem, hogy Margitot mind addig ne bátorkodjál meglátogatni, míg ő hozzád nem közelit.

Arankát, ki távolról sem sejté, hogy férje Szal- mádi ügyes fondorkodásai által, folytonosan ingerelve van Andor és Margit ellen, annyira meglepte az, hogy férje akarni is tud, miként a dolgot ez úttal tovább vitatni nem merte, — de mivel Margit sorsa mindenképen nyomta önző kis szivét , eltökélé tervével mindamellett sem hagyni fel, s hogy férje parancsát e részben legalább át ne lépje, s még is czélt érjén, találékony fejecskéje felfedezé a közép utat, mely mint remélé, mindent magától kiegyenlít.

Aranka tollat vön , és irt mint következik :

Édes Margit! Régi barátságunk nevében, azon reménynyel zárom ez összeget levelembe, hogy úgy fogod azt tekinteni, mint egy időre letartoztatott sajátod parányi részét , s barátnéd őszinte szere- tete által nem érzed magadat sértve. — Soraim helyett magamat szerettem volna hozzád küldeni, hogy arczomról olvashattad volna le a hatást, melyet nem érdemelt sorsod hire reám gyakorolt, de atyád megtiltá, hogy ölelésedre siessek, mivel nézetei szerint a gyermek tartozik a közelítésre első lépést tenni az apai házhoz. — Ismerve szelíd, angyali szivedet, azt hiszem felesleges ajánlanom, hogy használd fel a békülésre a legjobb alkalmat, hiszen érezned kell, hogy javadat akarom, s igy nem is hív, nem is kér, hogy jőj, hanem vár, őszintén szerető barátnéd: Várdayné.

Alig zárta be levelét, midőn a feltárúlt ajtón magas, deli ifjú katona tiszt lépe be, élénk barna szemek, s dús gesztenyeszín fürtökkel.

Hozott a jó sors édes Kálmánom — szólott Aranka fivérét üdvözölve, ki pár hónapi szabadság idejét oly sok évi távoliét után, a fővárosban szándékozék tölteni, hol már mintegy két hét óta időzött többnyire Aranka társaságában. — Vájjon akarsz-e sas létedre, galambpostám lenni? akarsz-e egy szép fiatal asszonynak tőlem a legnagyobb titokban levelet vinni.

Minden titok érdekes, és szép asszonynak szívesen szolgál az ember — viszonzá az ifjú mosolygva. Szabad tudnom kinek szól leveled ?

Ha azt tudnád — mondá Aranka hamisan mosolygva — akkor tudom igazán szivesen lennél postám. Vájjon kiábrándultál-e már első szerelmedből?

Tán Margitnak szól leveled? — kérdé Kálmán színét változtatva.

És csakugyan kitalálta — nevetett Aaranka— soha sem hittem volna Kálmánom, hogy nem csak szerelemre, de ilyen csodálatos hűségre is képes légy. És pedig úgy-e nem is láttad őt gyermekkora óta?

Soha— viszonzá Kálmán — s mint képzelheted, annyival inkább vágyom hozzá.

— Add ide leveledet ?

De pontos lész-e?

Légy bizton , — hagyd reám magadat!

Férjemnek nem szabad a dologról semmit tudni.

Légy nyugodt, tudok én hallgatni, ha kell — mondá Kálmán, s át vette a levelet.

HATODIK FEJEZET.

Szép, tiszta őszi délután volt. A budai hegyek sötét zöld pompában tárták fel a természet rájok hintett adományait, s a fák, bokrok és virágok között épen oly elevenen folyt a madarak, bogárkák élete, mint Buda-Pest falai között és utszáin, az embereké. A hanyatló nap búcsú sugarai, pillanatra megaranyozák az útjokban eső házak fedeleit, de sietve tűntek az élettelen tárgyakról, a hegyek fogékony bokraira, s a meleg sugárcsók fénynyel hinté a lengő levélkéket. A Duna ezüst hullámain, vidáman repül a gőzhajó, s kéményének füstje, sötét gomolyban emelkedik fel felé. — A zöld sziget, mint mosolygó kert, lebegni látszik álló helyében is, és a csevegő habok lágy csókban olvadnak partjait ölelve.

Az ég tiszta kékjén megtört felhők szállingálnak, s a vén Szt. Gellért-hegy, mintha felhők közé vágynék, sötéten áll helyén.

Az útczákon annyi járókelő, oly sok ember halad, s mintha a városi holt tárgyak közö11, elvesztette volna keblök a fogékonyságot, senki sem ügyel a szép természeti képre, senki sem nézi az eget, annyira a földhöz ragadtak gondjai. Hegyek, fák, s lombok helyett, sz áraz dolga lebeg kinek- kinek szeme előtt, — s szent vágyak, és illetődés helyett, köznapi gondok, hideg számitások lakják a sziveket.

Margit, mint tudjuk, távol a világtól, a természet szent ölén nőtt fel, s így szemei önkénytelenül megszokták az emelőt keresni, s ha, mint most, szobája ablakához lépe, nem a tevékeny mozgó tömegee, nem az emberi kezek merev müvek, a házakat, kereste sivár tekintete, — hanem ezeken keresztül a természet díszeivel koszorúzott hegyeket , melyeken minden fát;, bokrot, Istenkéz ültetett

Havassy Kálmán úr kívánja nagysádnál udvarlását tenni, jelenté Magdolna, úrnője magányát váratlanúl háborítva.

Mielőtt Margit válaszolhatott volna, az ifjú tiszt belépe.

Az első meglepetés , s kölcsönös szives üdvözlet után, átnyujtá Kálmán Aranka levelét, s míg Margit annak rövid, de fontos tartalmát újra és ismételve átfutá, azalatt az ifjúnak ideje volt őt figyelmesen megnézni

Margit, mint tudjuk, nem tartozék első ifjúságában sem a meglepő szépségek közé, de arcza, s egész szelíd lénye oly vonzó, részvétgerjesztő vala, hogy vele minden szívnek önkénytelenül rokonszenvet kelle éreznie.

Kálmán egyike volt azon szerelemre fogékony, heves, de könyelmü véralkatú ifjaknak, kiknek keblében a szerelem mint a szikra, perez alatt kigyúl és ellobban, — s habár a katonai vándor élet elég alkalmat nyújtott neki kalandból kalandba merülni, s könyelmüségét még inkább kifejté , — e pillanatban mindazáltal úgy tetszék neki, mintha Margit halvány, bánatos arcza, s tiszta kék szemei, komoly hatás alatt tartanák lelkét, — mintha gyermekkora eszményképét még mostan is imádni tudnia, mintha Margit volna egyedül a nők között, kit hiven , örökké tudna szeretni.

Margit Aranka soraiba mélyedt, s távolról sem sejté gyermekkori játszó társa eszméit , s midőn meggyőzödék, hogy tartalmát valóban jól érti, felkelt , s következőleg szóla vendégéhez.

Meg fog ön bocsátni, ha pillanatra távozom; a levél tartalma fontos, és azt közölnöm kell férjemmel.

Férjével? —gondolá Kálmán a hölgy távozása után, s a heves vér arczába szökkent — férjéről egészen megfeledkeztem. Oh mint útálom, mint gyűlölöm azt az embert ki őt elrablá tőlem. — De eszméi fonala megszakadt, a mint a minden fény üzési czikket nélkülöző, s még is barátságos, kedves szobába körültekinte, és az egyszerű tárgyak: a kis munkaasztal a kezdett varással, s csinos virág kosár, zongora, a kényelmes kis pamlag, melyen Margit ott feledett, finom kendője fehérlék, minden, minden, még tán a lég is, mely a szobáteltöltő, olyan emelő hatást gyakoridnak a világ-fira , minőt szivében soha nem érezett.

Kálmán, mint gyermek, gyakran megfordúlt Várdán nagybátyja: Szalmádinál, s a szelid kis Margithoz olyan csodálatosan vonzodék már akkor is a pajkos, vad fiú, hogy kedvéért kész volt a legvakmerőbb, vagy türelmet igénylő vállalatokra. Szalmádi figyelmét nem kerülhető el unoka öcsé gyermekeknél egészen szokatlan hajlama Várday kis leánya iráni;, s megbukott tervét, melyet is-merőnk, hihetőleg ezen hajlam következtében szővé.

Később midőn Kálmán katonai pályára lépett, többé nem jöhete Várdára, s habár a sok kaland és csáb, mely a kitűnő szép ifjat minden felé hol megjelent, ezer szilajságba s könnyelműségbe sodrá is , Margitról mindazáltal soha nem feledkezékel, a szelid lény arcza meg-megjelent álmaiban , mint egyetlen szentély, mely csapongó élete folyamán sem veszité el eszményiségét.

S most, évek múltán viszont látta őt, de más birtokában, — nem a szelid kis leány, de a szerető nő és anya volt, kit viszont látott; — s ő, ki ledér ségében csak játékszerekül tekinté a hölgyeket, most döbbenve ismerő el, hogy lelke talán mélyebb s kitartóbb érzelemre is fogékony.

Gyakran történik, hogy a legszilajabb jellemekre a legnőiesb, legszendébb alakok gyakorolják a legnagyobb hatást, s előbb mindenből gúnyt űzve elbizakodásukban, mi nemes és szent, egyszer életőkben büntetésül, ők is kénytelenek imádni.

Minden ellentétet kifejt, s összehoz az élet, csakhogy gyötörjék egymást az emberek, szenvedés sorsunknak jelszava, s ha gyűlölettel nem lehet, a legszentebbel, mire a szív képes, a szeretettel dúljuk fel egymás és önmagunk boldogságát.

Míg Kálmán habzó érzelmeivel küzködék, azalatt Margit közié férjével Aranka levelét.

Andor átfutá a sorokat.

Nos kedvesem, mit határoztál ? — kérdé azután komolyan,

Mint képzelheted, nem fogadom el küldeményét.

Andor hálásan öleié meg nejét.

Míg te válaszolsz — szólott ezután, majd én mulattatom vendégedet.

Tedd azt kedvesem — mondá Margit megnyugodva , — hiszen tudod, hogy Kálmán régi ismerősöm, gyermekkori játszótársam.

Míg Andor Kálmánnal nehány szót váltott, azalatt Margit irt mint következik :

Habár küldeményedet nem fogadhatom el kedves Arankám, vedd jóságod, s szeretetedért legmélyebb köszönetemet. Ha tehetném örömmel mennék ölelésedre, — de bár atyámat tisztelem, szeretem, és mindig fájni fog, hogy bocsánatát megtagadá tőlem, — férjemet sértenem nem szabad.

Megnyugtatásodra annyit mondhatok kedvesem, hogy helyzetemről bizonynyal túlozva hallottál beszélm , — minthogy fogyatkozásom semmiben nincs, s nálam boldogabb nő és anya nem létezhetik a világon, — de Andor fáradatlan szereteti , gyöngédsége, még ha minden hiányzanék is, mindenért bö kárpótlást nyújtana. — Fogadd ismételt köszönetemet megemlékezésedért úgy, mintha jóságodat igénybe vettem volna, s légy meggyő-ződve Margitod igaz szeretetéről.

A levelet bezárva, Margit szobájába ment, s átadta azt Kálmánnak. — A két férfiú alig társalgóit pár perczig egymással, már kifej lék köztök az ősztönszerü ellenszenv, mely a vetélytársaknál csaknem mindig előre, s önkénytelenül jő. — De mindamellett, mint illik, udvariasak voltak egymáshoz , s midőn távozáskor kikérte Kálmán többszeri látogatásra is Margit engedelmét, — Andor mind kettejők nevében szivesen látszék azt fogadni.

HETEDIK FEJEZET.

Andor helyzete napról napra nyomasztóbb lön. — Mintha a sors vesztére esküdött volna, minden vállalata szerencsétlenül ütött ki, — majd megcsalták , s kijátszták, — majd müvei kiadója bu" kott meg, — s tudná az ég mennyi ritka eset fordult még minden napiként elő, Andor megrontására. — Kik az irodalommal üzérkednek, s nem átalják, s nem tartják bűnnek, a nemzet magasztos kincsét megszentségteleniieni, azok meg élnek belőle , — de ki mint Andor, mindenben nemesen gondolkozik , az valamint hősünk, megvetéssel fogja visszautasitni az annyira divatozó népszerűség vadászatot. — Andor nem arra nézett mi fog a nagy közönségnek tetszeni, hanem mi szép, s irt lelkiismeretesen, irt mint magas szelleme sugalá. — Olyan szép arany álma volt egykor az ifjú lelkének, hogy a szerelme miatt kitagadott leány, Marggt, a költészet koszorúi között fog megpihenm, s a merre jár, a merre halad, mindenfelé virág kél majd kis lábai nyomán. — De az ifjú álmaiból a férfiú felébredett, s borzadva látta, hogy Margit jutalma nem koszorú, hanem súlyos kereszt lön, s hogy az élet útain nem kelnek virá-gok , hanem vérző tüskék, és mérgező kórók.

Andor évek hosszú folyamán át fáradt és müködék, s ifjú lelke minden erejét egy szent czél eszközlésére áldozta , s dijúl még reményeit is elveszté. — Lelke napról napra inkább elsötétedék, s ha Margit fáradatlan szerelme nem őrködik mellette, sorsa türhetlen leende. -wCMidőn erélyesség bátorság, s kitartás kívántatik fáradság mellé, hogy szerettei javát eszközölhesse, akkor a valódi férfiú könnyen szembe néz a sorssal, de ha szenvedni, tűrni, s áldozni kell, akkor a nő sokkal erősebb. •

Margit mélyen szenvede férje küzdéseit látva, s el-nyomta őt a fájdalom, ha elgondolá, miként nélkülözései mellett sem képes eléi^j^i, hogy férje helyzetén igazán könnyítve legyen. — Néha úgy tetszékneki, mintha az ő önkéuytelen bűne volna, hogy a magas tehetségekkel megáldott kebel haladásának útját állá a sors, úgy tetszék neki, mintha a feltörekvő szellem szárnyait röptében vágta volna ketté a családi élet. Ha nőtelen maradt volna — gondolá nem egyszer, mi másként nyilhaték a szép pálya számára, szerelmemmel véltem boldogságát eszközölni, s ki tudja ne m ártottam-e épen azzal neki. — De ha eféle fel-felmeriilő eszmék mélyen keseritékis,— ha elgondolá, hogy Andor mint nőtelen is csak szegény fogott volna lenni, s a mellett akkor nem leende hideg dicsőségénél egyebe, míg most legalább van kihez ragaszkodjék , van

szerető családja — akkor ismét megnyugodott, és a szeretet, mely férje, s gyermekei iránt eltölté keblét, minden sorsban emelé s vigasztalá.

A szép ősz után beállt a tél, s a zord időszak holt keblén eljött a családok kedves ünnepe: az óhajtott karácson.

Ki ne emlékeznék boldog karácson estére, ki nem virasztott szép karácson éjszakát.

Ha a szem az ősz utolsó hervadásától tavasz nyilásig nem lát is zöldet, a karácson tél közepén nyújtja pillanatnyi múló álmát a virulásnak fényű fa és cziprus lombok által; — a felékesitett szép karácsonfa, mint zöld bokrétája a szebb évszakok emlékének, mint hideg fagy között ébredő remény, mosolyog felénk.

Minden gyermek igyekszik jó lenni, hogy Krisztus szép ajándékában részesülhessen, s minden boldog szülő meglepetéseket készít, s együtt örül gyermekeivel.

Midőn életünk gondtalalan aranykora már régen eltűnt, s megettünk a sok kedves átélt öröm, vájjon emlékeiknél nem dobog-e fel önkénytelenül szivünk, vájjon nem ohajtjuk-e gyermekeink örömeiben újra álmodni mit akkor élvezénk, midőn szivünk még ép és reményteljes volt, mint az övéké, midőn még mi is képesek valánk kis dolgokban is nagy boldogságot találni. ?X

Soha talán nem szomorúbb szülőkre nézve a szegénység, mintha eféle csekélynek látszó, s még is oly kedves fontosságú, szokásos ünnepetsem lehet megülmök, melyre a gyermekek oly sok remény- és örömmel várnak. .

Szegény kedves Margitom — szólott Andor szomorúan — mindenki gyermeke óhajtva várja a mai estét, a várt karácson kedves, csupán

a tiéid vannak minden örömből kizárva.

Mit teszen az Andorom — viszonzá a nő nyájasan — hiszen a mi gyermekeink még oly kicsinyek, hogy nem is fogják észre venni a hiányt.

Tudsz te kedvesem mindenre vigasztalást, s megnyugtatást találni — mondá Andor felsohajtva. Mintha feladatul tűzted volna ki az engesztelést, úgy állasz köztem és üldöző sorsom között, mint a béke szelid angyala. — Szavai közben vette kalapját és távozók , hogy dolgai után lásson.

A mint Margit magára maradt, imént oly nyájas szemeibe könyek tolúltak s elnyomott fájdalma heves zokogásba tört ki.

Oh irgalom Istene! rebegé kezeit imára kulcsolva — hát mindig igy fog ez menni, — és soha nem leend jutalma annyi nemes szivüség- és szent törekvésnek ? Örökké kell-e neki küzdeni és fáradni ? Ki, mentsd meg őt Istenem, — ha áldozat kell, — im itt vagyok én, helyette békén fogok szenvedni.

Nagyságos asszony — szólott az e pillanatban belépő Magdolna féllassan — a zongoráért eljöttek már.

Margit összeszedé minden erejét, hogy fájdalmát leküzdhesse.

Jól van Magdolnám, épen a legjobbkor jöttek# menj bocsásd be őket.

Hogy férje-, s gyermekeinek egy kedves estét szerezzen, s föképen, hogy leemelje Andor vállairól a nehéz gondok terhét, pillanatnyira legalább, midőn azok újév körül majd elnyomták öt, eladta a szerető nő zongoráját, férje tudtán kívül.

Mint a gyászos koporsó, olyan volt Margit szemeiben a zongora, midőn megszokott helyéről vinni látta azt. Mintha kedves barátnéját, vigasztalóját áldozta volna fel, olyan búsan nézett a kedves hangszer után . — Nem zengett-e lágyan, résztvevőig zongora, midőn finom újjai szóra hitták fel a hangokat? Nem volt-e örömeinek, és fájdalmainak hü társnéja? Nem szelid viszhangja-e a szép múltnak, és hirdetője a borús és még is boldog jelennek? Ha nyomott szivének bánata, nem akart megférni a kebelben, a zongora elzengé a bánatos panaszt, és még sem áruiá el Margit titkos szenvedést, sőt inkábh hangjaiban olvaszta, s temeté És még is megkelle válni a magszokott kedves barátnétól.

De ha fájt is a megválás a szeretett férj becses ajándokától, olyan emelő érzetet költe, hogy Andor könnyebségéért még azt is kész feláldozni, miként szive csak hamar megviigasztalődék, sa mint elgondolá a kellemes estét és meglepetéss, melyben férjé!;, s gyermekeit részeltetni fogja, a vigasztalódással kedves öröm, boldogság párosúlt,

Andor még nem volt honn, Cs így Margit ké-nyelmesen foglalhatta el férje szobáját, melyet a kis családi örömünnep színhelyévé választott.

A szoba közepét hófehér terítékű asztal foglolá el, Ízletes étkek, s csemegékkel kínálkozva, s közepén a parányi viasz gyertyákkal világított szép zöld karácsonfa, melynek ágai között csínnal rendezve mosolygónak a szép pirossárga narancsok , lengő szalagok, finom czukrász készítmények, koszomba fűzött török szilvák, s kínálkozó szőlő fürtök.

Az asztal két végén, mint két kis diadalív, emelkedék két csinos ülő hely felett, két friss virágból font koszorú, s a diadalívek alatt a párnákon, két egyszerű csínnal öltöztetett sugárzó arczú gyermek ült.

A fiúcska ízletes kis piros tárczát tarta kezében, s a kis leány diszcs sapkát, melyen minden ék egy finoman hímzett arany indájú, zöld borostyán koszorú volt.

Már a nyugtalankodó gyermekek unni kezdék az ülést egy helyen, midőn a feltárúlt ajtón elégedésköre apjok belépett.

Andor meglepetve hátrált, — de a mint Margit mosolygó arczczal eléje lépe, s mind két kezét üdvözletére nyujtá, a komoly arcz felvidult, s hálás sóhajjal karolá a férj nejét keblére.

Jer már hozzám apa, mert én nem akarok tovább is itt ülni, szólott a magát feledtetni semmiké pennem engedő kisfiú, szülőit figyelemre ébresztve.

Én sem ülök tovább, szaladozni akarok, — M

jer hát édes apa — útánozá társát rendes szokásaként a kis leány.

Úgy, úgy kedves apa , menj , fogadd el gyer-mekeidtől Krisztus küldeményét.

Andor egyik gyermeket a másik után karjára emelé és összecsókolá, s átvette tőlök neje szép himzeteit, melyekkel éjjelenként fáradt Margit, hogy férjét meglephesse,

Mi szép tőled Margitom, hogy ily kedvés, feledhetlen örömöt szerzél számomra — monda a férj teljes, de a mint a tárczát felnyitá, hogy belső himzetét megtekinthesse, csodálkozva vetett egy kérdő pillantást neje arczára, midőn abban egy csomó bankjegyet vön észre.

Csak a tárcza az ajándék, de tartalma kölcsön tőlem, melyet a mint Isten megsegit bennünket , visszakövetelek tőled Andorom, — szólott Margit enyelgve, de férje elkomolyodását észre véve, sietett őt fel világosítani, — zongorámat eladtam kedvesem, ste bizonynyal megbocsátod, hogy tudtod nélkül követtem el a merényi, ha meggondolod, mennyit elrabolt időmből zongorám. — Kinek gyermekei vannak , nem való annak az eféle időtöltés.

Zongorádat eladtad! — monda Andor álmélkcdva — oh Margitom — folytatá keserűen — áldozatoddal csak elnyomsz engem, csak sorsomat nehezíted, vagy talán azt hiszed, szabad nekem tőled viszonzás nélkül mindent elfogadni— azt hiszed fogadnám tőled ezen pénzt, midőn jól tudoni mennyit nélkülözöl, s tudom mennyi hiány van körülötted ? Ha már eladtad zongorádat kedvesem , használd annak árát magad és gyermekeid szükségeire, íme vedd, én nem akarok az egészről semmit tudni.

Hogyan Andorom — szólott Margit könnyeit vissza nem nyomhatva — hát azt akarnád, hogy gyermekeimmel együtt csak terhedre éljek?— Véled-e, hogy áldozat, ha rajtad könnyithetek, s nem jobban esik minden kényelemnél ha közelgő újévi gondjaid enyhülnek? El vagyok én gyermekeimmel együtt minden szükségessel látva ; — vagy észre sem veszed, mi csinosan vagyunk mind hárman öltözve, meg sem dicsérsz, hogy a régit oly ügyesen alakítottam újjá? Nézd csak, nem szépen illenek-e kis gyermekeidnek a búzavirág-kék cachemir öltönykék, s nem ismersz-e rá kedves emlékű leánykori ruhámra, melyből mind kettejők számára kitelt egy-egy kis öltöny ? S az én ruhámon vájjon észre vennéd-e, miután szabását divat szerint igazítottam, hogy házasságunkkal egy idejű? Oh Andorom, ti még csak nem is képzelitek azt, mi könnyen tudunk mi szükség esetén magunkon efélékben segitenii — hiszen a mi öltözékünk, ha akarjuk, s egy kis ügyességgel birunk, jó formán pénzbe sem kerül. — De bár mily egyszerű vagyok is, Andorom, — ha igy kis gyermekeimtől környezve egy gyémántokkal, s becses gyöngyökkel ékesített úrhölgy mellé állanék, — s téged magadat hínának fel megítélni, vájjon én vagyok-e gazdagabb gyermekeimmel, vagy ő gyémántjaival, — megvagyok győződve, hogy kitalálnád , hogy szived megsúgalaná neked, miként én dúsabb vagyok mint ő. — Nekem benn vannak keblemben kincseim, neki künn, s hidd el édes szerelmem én nem cserélnék vele. — Nem kell nekem pénz, pipere, és ékszerek Andorom, csak te szeress engem, s fejlődjenek gyermekeim tovább is ily szépen, boldog fogok én szegényen is lenni. — Áldozatkészségem s a szeretet az én gazdagságom, — ne aggódjál nélkülezéseim miatt , hiszen azok csak nevelik boldogságomat.

Andor mélyen illetődve hallgatá nejét, s csodálattal szemlélte a kedves arcz boldog kifejezését, s a sugárzó tiszta szemek elégült mosolyát

Milyen magasztos, mi szent és következetes minden sorsban a valódi nőszeretet — gondolá ihlett szivvel, s ezen egy estve legalább mind ő, mind családja, tisztán boldog volt.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Margit koránsem sejté, hogy új fergeteg közelit, meg sem álmodá a fenyegető vészt — Ezen nő, ki arra volt hivatva, hogy önzéstelen keble szeretetével kedvesei védangyala legyen, oly sok baj és küzdelem között is boldog vala. — A tudat, hogy férjének gondteljes életét fáradatlan figyelme áldozatkészsége-, s szerelmével, időnként legálább felderítheti, s hogy Andor gyermekeit ápolhatja, s rajok nézve nélkülőzhetlen áldás anyai szeretete, annyira emelé vallásos keblét, hogy fájdalmai daczára is oly boldogságot élvezett, minőről a nagy világ hölgyeinek, még talán távolról sincs fogalmok. — Margit örömeit áldozatkészség és nélkülözések alkoták, s hogy azokra nézve, kiket szeret, szükséges, sőt minden ö a földön. — S habár élete nem folyhatott mély keservek és szénvedések nélkül, miután férje küzdelmeit látta, mindazáltal olyan szilárdan remélé, hogy a sok bajt Isten végre is állandó örömökkel, s boldogsággal fogja ju-talmazni, miként lelke nyugodt, édes hitét nem zavará semmi. — Zúgolódás nélkül viselé fájdamátmely Andor nem érdemelt sorsa miatt nyomta keblét;, az elégületlenség egyetlen sóhajtását sem hallatá, s panasz szót emelni nem bátorkodott volna.

Nem enyém-e Andorom szerelme, s nem épek, kedvesek-e gyermekeim ? — gondolá a mint a ke-serűségnek legparányibb érintése szállta meg szivét, s nem élnek-e valamenyien bennem? — Oh több volna, mint hálátlanság, ha annyi áldásért Isten kegyelmében nem bíznám továbbra is.

Vallásos hitével nyugtatván meg mágát, nem hagyta el vidámsága; mint a szorgalmas kis méh, mely fáradatlanúl működik reggeltől napestig, s ktipüjébe mindig mézzel terhelten száll, — úgy Margit sem fáradt ki magát hasznossá tenni, ő is munkálkodók, rendezett, csínosgatott és szeretete volt a méz , mely háza körét betölté. — Ha művész látta volna gyermekei között, midőn velők játszott, enyelgett, vagy a midőn egyik félig aludt már keblén, s a másik féltékenyen a kisebb test-vérre, szinte ölébe kivánkozék, s ő, mint szelíd Madonna ringatta a kis leányt, hogy fel ne ébredjen, s lemosolygott fiacskájára, hogy megnyugtassa , — megörökítette volna ecsete az ifjú anyában a szeretet hű képét.

Midőn Kálmán belépe , Margit ölébe tartá kis leányát, s szemei pálczalovon szökdéoselö fián legeltek.

Kölcsönös üdvözlet után leült Kálmán, s megkisérté figyelmét a gyermekekre fordítani.

Milyen kedves, szép gyermekek! különösen a kis Jolán, ő egészen nagysádboz hasonlit. —

A mennyiben a szemei kékek — monda Margit — de vonásait higyje el ő is épen mint Béla, egészen Andortól öröklé.

Épen nem találom — mondá Kálmán hidegen, mi egyébiránt nem is volna jó.

Mint látszik, nekem akar ön udvarolni — mondá Margit mosolyogva — de a hangot nem találta el, mivel nekem sokkal inkább hizeleg s jobban esik, ha Andort dicsérik, mintha magamat.

Mi szép nagysádtól, hogy annyira törekszik boldog lenni, s mutatni, hogy az — szólott Kálmán felsohajtva.

Annyira boldognak érzem magamat — viszonzá Margit hidegebben a szokottnál — hogy egyáltalán véve nincs szükségem e részben semmiféle törekvést mutatni akarni.

Miért ámitja magát — mondá Kálmán szomorúan, — hiszen ki egy pillantást vet halovány arczára , látni fogja, hogy sorsa nem olyan, mint érdemelné. — Ha Andornak egyéb vétke nem volna, minthogy viszontagságos sorsához köté nagysádét, s elfogadá a nagy áldozatot, mit tapasztalatlan ifjú leány szerelméért hozott, — nem foghatom meg, nem értem, hogy tud lelkismeretével számot vetni.

Ön igazságtalanúl vádolja Andort — viszonzá Margit hidegen, s arczán látható volt meglepetése Kálmán bátorságán, ki eddig soha nem merészle még férjéről így beszélni. — Andor életemet mentémeg — folytatá azután bensőséggel — szerelme nélkül meghaltam volna.

Hogy igy beszél, csak nemesszivüségét tanúsítja — szólott Kálmán — oh ha tudná mennyire megindít , hogy még azt is menteni tudja, ki bolbogtalanságát okozá.

Mai hangulatát egyáltalán véve nem értem — mondá Margit mind inkább elcsodálkozva. — Nekem olyas dolgokat tulajdonit érdemeimül, miket épen nem ismerhetek azoknak, — s a legtisztább Igazságot nincs kedve elhinni.

Nem érti hangulatomat ? — szólott Kálmán helyéről felemelkedve , s a szobában párszor hevesen alá s feljárva, megállóit Margit előtt, s ekként fordult: oh ha tudná mint nyomta lelkemet, hogy mindezeket már régen el nem mondhattam, ha tudná nagysád, mennyi közleni valóm van még.

Ha a többi is ezekhez lesz hasonló, azt hiszem, jobb ha elhallgatja — mondá Margit hidegen, hasonlólag felemelkedve. — Mint maga is átlátja, reám nézve nem lehet kellemes közléseit hallgatni, s igy remélem megkímél.

Oh ne beszéljen igy — mondá Kálmán elfolytott hangon , s szemei tekintete csaknem égetett — mert eszemet veszítem, megsemmisülök — Margit, folytatá szenvedéllyel omolva a meglepetett nő lábai elé — én szeretem önt, s igy gyűlölnöm kell Andort, ki önt boldogtalanná tévé. — Ön volt gyermekkorom óta imádásom tárgya, ön felől álmadoztam a távolban, — ön miatt kerestem kalandokat, és engedtem magamat sodortatni minden élvezetbe. — Felejteni akartam önt Margit, de nem sikerült. — Talán érzületünk különbözősége az, mi engem önhöz annyira vonz, — talán mert ön szelid és jó, s nekem ön által kell tisztulnom, azért ragadá meg lelkemet a szenvedély, mely őrültté teszen, ha nem könyörül rajtam, — szavai közben ajkaihoz szoritá Margit kezét.

Bocsásson ön — viszonzá a hölgy hidegen rántva vissza kezét — távozzék azonnal, — remélem sértő bátorsága s első vallomásai, utolsó látogatása alkalmával történtek.

Kálmán szó nélkül ragadá kezébe kalapját s lezúzva távozók.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Kellemetlen, esős tavaszi nap vala. — A szél kedvére keringélt Pest utezáin, s imitt amott izekre zúzta a törékeny ablakokat, s azután mintha hősi tettet vitt volna véghez , tovább repült lenge szárnyain , — hol kárt nem tehetett, fel-fel sohajta, s az üveg táblák, melyeken láttatlan újjai végig fu~ tának, búskomoly hangszerként zúgák el panaszukat. — Itt bekopogatott, amott kárt tőn — s más ablakon mint keserves zenész szerepell, de mindenütt fontossá, érezhetővé tette magát. hogy hatalmát tanúsíthassa. — És nem csak fenn, hanem alant, az útczákon is müködék — először is hamarjában felborogatott mindent, mivel birt, szemetet , forgácsot és port kapkodott, röpített a légbe, s fel-fel kaczagott nagy kedvében az emberek bosszúságán, kik szeszélye miatt majd forgó széllel küzködtek, majd kalapjaikkal s esernyőikkel kényszerültek vibskodni.,— Az emberek sorsa kicsiny és nagyban: küzdelem a földön, — egy-mással, viszoniagságatkkat, sőt még, mint látjuk, az elemekkel is küzdeniök kell, hogy folytonos67 gyakorlatában legyenek, mire őket a végzet szánta.

Margit azon rendeletet adta Magdolnának, bogy bár mikor jőne Havassy, számára soha nem szabad senkinek honn lenni.

Magdolna pontosan teljesité úrnője parancsát. Kálmán többször volt már ott ama találkozás után, s mindanyiszor elútasittaték.

Mivel azonban az ifjú tiszt koránsem tartozék a könnyen visszariasztható egyéniségek közé, sőt az ellenkezés csak merészebbé tévé, minthogy ingerelte , — eltökélé vakmerő szerelmében mindent koczkára tenni, hogy még egyszer legalább bejuthasson Margithoz.

A mint egy napon látogatást tőn, s Magdolna épen elutasítani akarta. Havassy minden tétovázás nélkül szépen félre tolá az öreg asszonyt, s belépe egyenesen Margit szobájába.

A meglepett hölgy ajkán elhalt a szó, midőn a betolakodót megpillantá.

Nagysád megfogja bátorságomat engedni — szólott az ifjú hevesen közelitve Margit felé — lehetetlen volt megnyugodnom, míg egyszer, csak egyszer legalább nem láttam nagysádat. — Ha már boldogtalanság sorsom, ha már visszautasítja szerelmemet , — oh adja bocsánatát.

Bátorsága annyira meglep, hogy valóban nem vagyok képes tettét méltó elutasítással viszonozni, — szólott Margit hidegen. Azt hittem, a történtek után örökre megkimél ön látogatásaitól, de óvatosságból mindamellett ellenkező esetre is gondoltain, s kiadtam a rendeletet, hogy ön számára soha többé nem leszek honn.

Elöérzém, hogy azt fogja tenni, és még sem valék képes szerelmemet tovább titkolni — szólott Kálmán szomorúan. — Oh Margit, ha tudná ön, mit teszen az reménytelenül szeretni és szenvedni, nem nézné fájdalmamat oly hidegen, hanem könyörülne rajtam.

Vagy azonnal szives lesz ön távozni, vagy engem kényszerit, hogy szobámat elhagyjam — viszonzá Margit. — Egyszer is bánom, hogy végig hallgattam önt, ne kívánjon másodszor is sérteni.

Ne beszéljen ily hidegen Margii, s ne csupán nöi büszkeségére, de gondoljon arra is, mint szenved e SZÍV. — Hiszen arcza olyan szelid és bánatos, mintha kebléből a részvét nem hiányzanék. — Hallottam ajkairól a szeretet szavát, láttam midőn férjét megölelé — oh Margit , hogy nem érzé ön meg, mint gyűlölöm Andort, ki ön szerelmét elrablá tőlem.

Hogy bátorkodik ön előttem igy beszélni? úgy szól arról mit soha nem birt, mintha sajátja lett volna, — mondá Margit megvetőleg. Hogy férjemet gyűlöli, csak azt tanúsítja, hogy soha nem méltó barátságára.

Tehát hasztalan mérséklem szénvedélyemet, hasztalan igyekszem részvétét megnyerni? — Hasztalan esengem, hogy legyen irántam irgalommal , jutalmam csak hideg visszautasítás lesz? — szólott az ilju nöyekedő szenvedélylyel. Hiszen azt mondták nekem, hogy ön a szelídség angyala, s mindenkihez jó, csupán hozzám lenne szívtelen ? Nem érzi-e, mint ég egész lelkem, nem látja-e, arczomon is szerelmemet? Oh Margit legyen irgalommal irántam! mutassa csak távolról a reményt, mely biztasson, — hitesse el velem, hogy ha most még nem is, de egykor majd fog engem szeretni, és én békén, zúgolódás nélkül szenvedek •önért.

Elég ennyi a vakmerőségből! — szólott a váratlanul belépő férj, nyugodt megvetéssel, ki nehány pillanat óta tanúja vala a párbeszédnek — Ha annyi lovagiassággal sem bir ön, hogy visszavonúlni ereje lenne, midőn éreznie kell, hogy egy nőt mélyen sértett, — hátráljan ön a férj előtt, vagy mutassa meg, hogy velem szemben is van bátorsága.

Hogy bátorságomban ne kétkedjék ön — szólott szeiwedélylyel a megszégyenüléstől elkeseredett Kálmán — im ezennel kijelentem, hogy úgy tekintem önt, mint Margit boldogságának elrablóját, ki a tapasztalatlan gyermek jóságával viszszaélt, s az apa és leány közé tolakodva, önérdekből, egymás ellen ingerlé őket. — Én Margitot előbb szerettem, mint ön, szerelme vala a legna-gyobb díj, melyre vágytam, s ön útamba állt;, s elrablá tőlem. — És még ön emleget bátorságot, ön beszél lovagiasságról, ki elég gyáva s elég önző volt, a tapasztalatlan gyermek szerelmével, s az apa bizalmával rútul visszaélni. — Jóbb ha hallgat ön, s elismeri mi nyomoru volt.

Margit holthalványan lépett előre, s különben szelíd arczán a megvetés oly mértékben tiikröződék vissza, hogy Andor megijedt, féltvén, hogy ártalmára lesz a szokatlan háborodás.

Menj gyermekeidhez Margitom; ezen ember nem méltó reá, hogy általad útasittassék vissza, majd én végezek vele.

Margit férjétől kisérve, szó nélkül távozék, de a mint magára maradt, sötét kétségbeesés szállta meg keblét.

Éltem üdve és gyermekeim sorsa koezkára van vetve — rebegé térdre hullva. — Irgalom atyja ne hagyj el!

Andor visszatért Kálmánhoz s a férfiasság hideg nyugalmával eként szólott:

Azok után, mik köztünk történtek, nincs egyéb hátra, mint időt helyet és fegyvert határozni.

Minél előbb, annál jobb — viszonzá Kálmán szenvedéllyel. — Az órát és helyet határozza meg ön , de viadalunk élet-halálra legyen

Élet-halálra ! — ismétlé Andor, és komoly szózata olyan ünnepélyesen hangzék, mintha baljóslat lett volna.

Hol és mikor fogunk találkozni? — kérdé Kálmán.

Holnap reggel bat és hét óra között elvárom önt agy tanúval a Zugligetbe, azon hárs alatt, melyet egyszer mutattam önnek.

Ott leszek.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Várday urias pesti lakásán , kellemes társaság vala összegyűlve.

Aranka elemében látszék lenni, — arcza, mint a megtestesült öröm, mint édes mosoly, hűn viszszatíikrőzé, mi lelkében véghez ment.

A nő, ki mint Várdayné a nagy világ élvezeteinek engedi át szivét, örökké alkalmatlanná vált arra, hogy valakit boldogítson, s családi körére nézve elveszett X- Mint a vizi növény, mely bármi szerető s gondos ápolásban részesüljön is, és bármi szép virágok mosolyogjanak felé, nem élhet meg, ha nem hullámzanak körülte a hideg, de megszokott habok, melyeknek kábitó moraja és fénye alkotja életét, —úgy a nő is, ki az élvezetek sodrába ragadtaték, annyira megszokja házán kívül keresni a gyönyört, s szeretni a hideg fényt, mely a hiúságot igen, de a szivet pillanatra sem töltheti be, hogy üres keble nem találhat többé a családias szent magányban örömöt.

Aranka jól tudta, — hogy a díszes teremben minden jelenlevő szive feldobog egy nyájas mosolya és legparányibb kiütntetésére, s mivel keblét szeretet helyett hiúság tölté, teljesen ki vala elégítve, s észre sem látszék venni férje elkomorult arczát ; s távolról sem sejté, hogy hálátlanságát Várday mélyen érezi, s habár szeretete még mostan is menteni törekszik a kis csábitó nőt, mindazáltal látni kezdi könyelmúségeit.

Minek okoskodnánk, s mire való volna a bánat? — gondolá egyszer másszor Aranka . — Örüljünk míg lehet, hiszen a sírba, melytől esupán egyhangúsága miatt irtózom, elég időnk lesz majd unatkozni is.

S mi megjegyzésre méltó, ha eféléket gondolt, akkor rendesen únni kezdé már egyik vagy másik udvarlóját, s ilyenkor aztán a szerencsétlennek, akart vagy nem, hátrálnia kelle, mivel Várdayné nézetei szerint mindenen előbb lehet segíteni, mint a haldokló szerelmet új életre ébreszteni.

Aranka őszintén bevalla, hogy ő a változatosságot mindenek felett szereti.

Hiszen, — gondolá —nincserne a természetben minden évben más tél, tavasz, nyár és ősz, és nem nevezik-e mindamellett is öröknek a természetet? Szivem egészen az ő szent példáját követi, s választottaim nem egyebek, mint az egymást követő tavaszok, nyárak és őszök, — a természetnek csupán azon előnye van szivem felett, hogy, míg férjem képében, a tél. állandóan mellet-tem van, az ő tele épen úgy el-el marad, mint többi évszakai

S ha olykor még ily könnyű életbölcseség mellett s daczára is elkomolyodék, annak egyáltalán véve nem saját körülményei és helyzete, hanem Kálmán levertsége volt oka, kit, mennyire hiú és önzö szivétől telit, szeretni törekvék.

Várdayné figyelmét nem kerülé el fivére változott kédélyhangulata, s mível jól tudta Kálmán Margit iránti szerelmét, jobban nyugtalanná a különben oly könnyelmű ifjú kitartása e részben, mint maga is megfoghatta.

Kálmán mind addig őszinte volt Aranka iránt, míg Margitnak nem nyilatkozók, de mióta visszaútasitást szenvedett a hölgytől, kit ennek daczára is imádott, zárkozott lön, nővére kérdéseire kitéröleg felell, s a vidám társaságot még inkább kerülé, mint azelőtt. — Aianka napról napra inkább nyugtalan lön, s kutatott, de hasztalanul, — Kálmán zordon hangulatán át látni nem lehete.

E napon az ifjú tiszt, ki Várday szives meghívására, sógoránál lakék míg szabadság ideje tartott, — nem vala látható, s Aranka tudja az ég miféle titkos benső szózat intésére, már többször nyugtalanúl tndakozódék utána , habár egyébként egészen jól találta magát vidám társaságában. — S midőn az inas levéllel kezében, s meglehetős ünnepélyes arczczal belépe, s tudatá úrnőjével, hogy az igen sürgős és fontos tartalmúnak látszó levél az ifjú tiszt számára érkezék, s válaszára várakoznak, s ő nem tudja mi tevő legyen, minthogy Kál-mán holléte e perczben nem fedezhető fel, Arankaelvette a levelet, s vendégeit rövid időre férjével hagyva, szobájába távozék.

Mint képzelhetni, Várdayné egyáltalán véve nem tartozott azok közé, kik szentségnek ismerik más levele pecsétjét, különösen ha ezen más véletlenül épen fivére, ki miatt többféle oknál fogva nyugtalankodék, — s így minden habozás nélkül feltöré a lev^e^et, s önmaga előtt is megfoghatlan izgatottsággal, mely épen nem lelkiismeretesség, hanem inkább bajt jövendelő előérzet következménye voll, az egészen ismeretlen kéziratot olvasá, mint következik:

Minthogy nyugodt megfontolás után Beregi Andor barátom jobbnak látta a kitűzött találkozást korábbi órára határozni, ezennel van szerencsém önnel tudatni, mint nevezett barátom segéde s megbízottja, hogyha nincs kifogása ellene, holnap a kijelölt helyen, reggeli négy és öt óra között, fogjuk önt és segédjét elvárni. — Szabolcsy Lóránt.

Aranka átfutván a sorokat, ijedtében oly halvány lön, mint fejékén a habzó csipkézet, — Kálmánt nem tudta hol, merre lehetne feltalálni, — s azt érezé, hogy a bajon rögtön kell segíteni, nehogy elkéssék, s a szerencsétlenséget bekövetkezni engedje.

De addig töprenkedék, addig habozott, míg végre egy eszme villant át lelkén, melyet mint végmenedéket fogadott el. — íróasztalához, sietett és irt mint következik, Szabolcsi Lorántnak:

Csak hiréből ismerem ön lovagiasságát, s hacsak fele volna igaz a sok szépnek és jónak, mit ön felöl hallottam, már nem ütkőzhetik meg bizalmamon, melynél fogva felkérem, szíveskedjék engem meglátogatni. — Mielőtt a tudva levő párbaj férjem veje és fivérem között véghez megy, beszélnem kell önnnel. — Minden reményem önben van, s mivel képzelheti, mi kinos lehet e pillanatban helyzetem, remélem, nem fog soká várakoztatni. — Várdayné.

Ezen nehány sor elküldése után, mintegy óra miilva, belépe Aranka szobájába Szabolcsy Lóránt.

A felötlőleg úrias alak körülbelől 28-30 éves lehete, — s egész érdekes külseje, finom modora s egyszerű, de választékos fekete öltözéke, olyan szép öszhangzásban egyesültek, hogy ha arcza nem lett volna is annyira nemes, Szabolcsy Lóránt még ez esetben is azok közé tartozik vala, kik minden körben magokra vonják figyelmünket, kiknek megjelenése sehol sem lehet jelentéktelen. De miután vannak arczok, melyek ellenállhatlanúl vonzanak, s melyeknek minden vonása tiszta és nemes, mintha Isten keze azon czélból formálta volna, hogy megismerjük egy rajok vetett pillantás után az úr választottait, — Szabolcsy Lóránt kétszeres hatást, gyakorolt minden női szívre. — Felötlőleg halvány, tiszta arczszinét, a legsötétebb barkó, s bajász emelé, s a magas nyilt homlok felett kékesbe játszó fekete fürtéi hullámzának. Szép metszetű barna szemeinek tekintete, egész világát sugárzá a legmélyebb érzelmeknek, — s a mosolyt, mely alkalmilag felderité vonásait, nem lehete észre nem venni, annyi kellem, annyi jóság fejezé ki magát benne.

Midőn Lóránt belépe, Aranka pillanatra feledé a komoly ügyet, melyről szólani akart, — a mint azonban az első kölcsönös üdvözlet után, megkérdé a lovagias ismeretlen, mivel lehet ő nagyságának szolgájára, — Várdayné összeszedé magát, s feledni törekvék a hatást;, melyhez hasonló még soha életében nem uralkodók felette.

Ezen párbajnak nem szabad megtörténnie — viszonzá Aranka vendége kérdésére. — Azért valék bátor önt magamhoz kéretni, mivel remélém, hogy segélyemre lesz, s nem fogja tűrni, hogy e csekély dolognak oly komoly következménye legyen.

A fenn forgó ügy a legkomolyabb, mert becsület ügye — szólott Lóránt komolyan, s csengő ércz- hangja ezer viszhangot ébreszte még Aranka könyelmü keblében is. — Nagysád bizonnyal nincsen jól értesítve, s én igen fájlalom, hogy szerencsétlenségemre épen én vagyok felhiva, hogy tudassam nagysáddaa, miként Beregi Andor barátom sokkal mélyebben sérteték nagysád fivére által, minthogy a fenforgó párbajt megszüntetni, reményem lehetne.

De az Istenért, hát nyugodtan tűrné ön, hogy férjemnek veje és sógora megvíjjanak?

Miután egyik sértő., másik sértett fél, s a bajt akadályozni nem áll hatalmamban, kénytelen vagyok.

ügy-e bár ez a könyelmü, meggondolatlan ifjú nyilatkozék Margitnak, s ez nagy szeretjében elégvigyázatlan volt öt férje előtt elvádolni? — kérdé Aranka élénken.

Részletekkel nem szolgálhatok — mondá Lóránt kítérőleg.

Hát ha Kálmánt rá bírhatnám, hogy megkövesse Beregit.

Abból semmi nem lesz — szólott erélylyel az e pillanatban belépő Kálmán, ki haza érkezvén, az inastól hallá, hogy számára fontos levél érkezék , melyet nővére vett át, s tartván a csakugyan megtörtént bajtól, Aranka kíváncsiságától, s ennek következményeitől, sietett azonnal nővérét felkeresni.— Beregit megkövetni épen oly kevéssé fognám — folytatá lángoló arczczal — mint nem tűrném ezen párbaj akadályozását.

Mivel Beregi Andor e részben egyet akar önnel — szólott Szabolcsay hidegen Kálmánhoz — e dolgon semmi más változás történni nem fog, minthogy a kitűzött időnél egy órával előbb fognak önök találkozni, ha nincs ellenvetése. Eféle ügye két intézni, a legkoraibb órák legalkalmasabbak.

Történjék e részben, mint önök akarják — viszonzá Kálmán.

Miután fájdalom ezúttal nem leheték szerencsés nagysádnak szolgálhatni — mondá Szabolcsy udvariasan hajolva meg Aranka előtt — jelenlétem feleslegessé vált.

Kálmán követé a távozó Szabolcsyt.

Arankának elkábúlt a feje,— keble hevesen dobogott, s nem tudta volna meghatározni Kálmánért remeg-e, vagy az fáj, hogy Szabolcsy Lóránt oly hidegen távozók.

Könyelmü szive soha még annyira felmelegülve nem volt , mint e pillanatban, soha még annyira hajlandó nem vala elhinni, mint most, hogy a szerelem csak akkor boldogít, ha örök üdvösségünknek álmodhatjuk.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Andort halálosan sebesülve kiséré Szabolcsy Lóránt Margithoz vissza.

Csak ki úgy tud érezni mint Margii, kinek szivét még a szerelem emelheti, képes mint ő minden sorsban, a legmostohább viszonyok között is boldog lenni, (csak annak lehet fogalma az éles kín-, a rettentő fájdalomról, mely első pillanatban csak nem eszétől fosztá meg, csaknem meggyilkolá a lesújtott hölgyet,

De mivel a valódi szeretet a legnehezebb pil-lanatokban is méltó s következetes lőg magához maradni, — a mint Margit megpillautá férjéit, ki elhaló tekintetével is vigasztalólag igyekvék mosolyogni a szerencsétlen nő felé, — ekkor a szerető szív csaknem emberi erőt meghaladó önmegtagadással nyomta el fájdalmát, s mint gyász sorsának áldozata, s szelid vértanú, sietett a forron imádott férj szenvedéseit enyhíteni, őt ápolni és felderí-teni végpillanatait.

Olyan szomorú látvány egy feldúlt családélet képe. — A különben oly rendes, barátságos szobákban , összevissza voltak hányva a tárgyak, s Magdolna, a ’ház egyetlen cseléde, zavartan járt, kelt, mintha fejét vesztette volna, s valahányszor úrnőjét megpillantá, sietett ki, hogy kitörő, fájdalmas zokogását elnyomhassa. Oly zavaros keverékben egyesült most minden e házban, hogy a legidegenebb szemlélőt is el búsithatta volna.

Milyen épen, mi férfiasán, s teljes erőben távozék hajnalban Andor hazáiról, s egy nyomorú golyó, mely benseje nemesebb részeit sebezé, rommá tette őt, — s haza már mások által hozaték.

íme, ott fekszik ágyában halovány arczával, tört szemeit csak néha emeli fel, mert sebénél jobban éget, jobban fáj, ha azokat látja, kiket oly nyomasztó sorsban vala elhagyandó, Ágya mellett egy nagy karos székbe ül, és alszik két kis gyermeke, a kis fiú átkarolva tartja a parányi nővért, s mind ketten olyan mosolygón, olyan nyngodtan szenderegnek, mintha nem is a haldokló apa ágya mellett, hanem anyjuk szerető keblén pihénnének.

Az apa ágya nem sokára koporsó fog lenni, s a gyermekek még bölcsőbe valóik, — a kezdet és vég érintkeznek pillanatra, s a gyermekek szomorú öröksége, mielőtt a hajnal még egyszer felkél, árvaság leszen.

Az ágy lábánál Szabolcsy Lóránt áll keresztben font karokkal, ki a főváros legjelesebb orvosait összegyüjté haldokló barátja körül, — s halvány, mélyen illetődött arcza hűn tanusitja keble i endülését.

Az ágy előtt Margit térdel, s midőn azt hiszi,

hogy férjeimádkozik, — s ha Andor

felpillant, olyan megható gyöngédséggel igyekszik fekhelyén könnyíteni, s ápolásban és szeretetben ré-szesíteni a szenvedő!;, hogy Lóránt ámulattal csodálja a szelid lény szerelmében az erőt, mely az önmegtagadás legmagasabb fokára teszi képessé szivét.

Az órának minden ütésénél áthatón függeszti Margit nagy kérdő szemeit az orvos arczára, ki tekintetét pillanatra sem veszi le a betegröt, — s ha a remény egy sugarát, néma esdeklés előidézhette volna, úgy Margit kék szemei bizonynyal megteszik a csodát.

De a tanár arcza aggódó maradt , — a halál érintése nagy hatalom, melyet sem orvosi tudomány, sem szerető szivek fájdalma le nem győzhet.

Midőn a kedves, ismert arcz, pillanatról pillanatra halványabb, s átszellemültebb lön, Margit végkétségbeesésében nem birt tovább fájdalmával, s felemelkedvén a beteg ágyát oda hagyá, s Lórántot magához intvén, igy szólott zavart, tétovázó tekintetét képzelhetlen bánattal emelvén fel hozzá:

Oh szóljon ön, szabad-e feltennem, hogy kis ártatlan gyermekeimet apjoktól, s engem, ki soha nem véték, üdvömtől foszthat meg az ég? Mondja meg, van-e Isteni irgalom, s bűnös vagyok-e én, ki e pillanatban magát a hitet is megtagadom ?

Beszéljen kérem, ön Andornak barátja, önnek hinni fogok, — mert hiszen homlokára van Írva jelleme.

Igyekezzék fájdalmán erőt venni, — szólott Lóránt gyöngéden — gondoljon gyermekeire, s értők törekedjék mennyire lehet erős lenni.

Szegény, szegény kis gyermekeim — sohajtá Margit fájdalmasan; s kezeit halántékaira szoritá, mintha égette vola agyát az emlékezet gyermekeire, s szemeit lezárta, melyekből köny után köny per - gett a dúlt, halvány arezra, mintha már látni sem akarta volna őket. — Oh miért emlité ön gyermekeimet, miért jutatta eszembe, hogy lelkem lelkét elveszitve is élni tartozom. — Ha ezen szobából egyszerre esak egy nagy koporsó lenne, s ő és én s gyermekeink lennénk benne a halottak, akkor nyugodt lennék mindnyájunk sorsára nézve — de igy—oh mondja meg mi biztosságot nyújthat az élet;, ha még az ő sorsa is igy végződhetett.

Lóránt nem tudott válaszold, részint mert őt is elragadá Margit fájdalma, — részint pedig mert mostan is érezé, hogy ezen nő szenvedését nem vigasz, hanem esak idő enyhítheti.

Az óra tizet ütött.

Andor, mintha álomból ébredt volna fel, hirtelen megmozdúlt ágyában. — Margit pillanat alatt mellette volt.

Ölelj meg Margitom még egyszer — szólott Andor gyenge, erőtelen hangon. — Ne nézz olyan bánatosan szerelmem édes angyala. — Isten veled lesz ezentúl is, — és megáld, a miért engem anynyira boldogitál — élj s vigasztald magadat gyermekeimért.

Mintha a haldokló minden szava szivébe nyoméit volna Margitnak, keble híven magába zárta Andor beszédét, — de szavai értelmét e pillanatban nem lett volna képes felfogni, csak az ismert hangot ügyeié, melyet többé soha nem fog hallani, s melynek édes zenéje mindig, örökké fog csengeni lelkében.

Légy bizalommal Lóránt iránt — kezdé ismét a haldokló mind inkább gyengülő hangon, — ő nemes , valódi nemes kebel, — s nekem gyermekkori barátom — nemde — folytatá azután, kezét Lonárt felé nyújtva — te védeni fogod az árvákat, s nem hagyod el Margitomat sorsa küzdelmeiben.

Légy nyugodt — viszonzá Lóránt megindulástól remegő hangon, s hidegülö kezét kebléhez szoritá, míg szemeiből két nehéz könnycsep gördült a haldokló homlokára — bizalmad emel engemet s annak megfelelni, szent kötelességemnek ismerem. — Hátra hagyott kedveseid sorsa e pillanat óta enyém is.

Andor arczát a hála mosolya derité pillanatra.

Most már nyugodt vagyok, — Isten áldjon jóságodért — szólott Loránthoz, — azután Margithoz fordult, s szünet múlva igy folytatá, — életem küzdelemteljes volt kedvesem, — de szerelmedben olyan kincset bírtam, mely még a megválás keserűségéért si előre kármentesített. — Fogadd hálámat Margitom, én nagyon nagyon boldog ember voltam általad

Mint az áldozó nap, mely mielőtt alászáll, hanyatlás közben múló fénynyel árasztja a láthatárt,Margit arczán a boldogság mosolya lebbene át, Andor utolsó vallomása a nehéz pillanatban is emelé szivét, mely megtörve is boldogságot dobogott, hogy Andor elhaló szemei végpillanatig láthassák arczán szerelmét.

A haldokló töredezett hangon áldámeg kedveseit, s Margit és Lóránt kezét, mintha még koránlaná megválni, görcsösen szoritá meg, — aztán vége vala mindennek. — A szemek örökre lezárúltak, a SZÍV megszűnt debogni, — s az egy nappal elébb ép, egészséges férfiú, Margitnak egész romba dőlt világa, ott feküdt az ágyon holtan, érzé-ketlenül.

Margit iránt irgalmas volt az ég, mert megfosztó öt a nehéz pillanatban eszméletétől.

Az ágyban a halovány halott;, mint szép, férfias szobor, nyugodtan csendesen pihenn, — a halál merevségének semmi nyoma nem látszék vonásain, nemes maradt az arcz a lelkes szemek tekintete nélkül is.

Az ágy fejénél a pamlagon Margit feküdt, — ő is halovány volt, mint a halott;, de rajta még eszméletlen állapotában is látszék, hogy szive nem az örök nyugalom, hanem a fájdalom martaléka, — pilláin, mint a szenvedés beszélő jelei, még nem száradtak fel a könnyek, — s az ideges remegés, mely időnként megrázkodtatá egész lényét, tanusitá szive küzködését.

Az ágy lábánál a nagy karszéken a két kis gyermek csendesen pihent, — ők nem érezék méga fájdalmat, mely felettök észrevétlenül súrrant el, szenderök édes volt, s álmokban az életet szép tündérországnak képzelék.

Mind a négyen zárt szemmel — s öntudatlan állapotban feküdtek, az apa nyugodt vala, mert már kinszenvede, a gyermekek hasonlélag, mert még nem szenvedtek, — a fájdalom egész súlya Margit keblére nehezült, — egyedül a szerető nö szive viselé a keresztet, mely Andor sírját jelölni fogja.

Lóránt majd egyik, majd másik mozdulatlan alakon pihenteté bánatos szemeit, s nem tudta, a holt apa, — a szenvedő anya, vagy az öntudatlan árvák sorsa érdemel-e forróbb könnyeket.

A szellemileg gazdagon megáldott Andor számára , még oly szép jövő várhatott volna, és íme, ott fekszik kiteritve, pályája örökre megtörött.

És Margit, kit Isten arra teremte, hogy boldogítva boldogkőn, íme, mint a fájáról tört ág, lankadtan, szétzúzva áll az élet nehéz viszontagságai közé sodorva.

S mi lesz a szegény kis gyermekekből, ha a küzdelembe anyjok belé vész.

A szobai félsötétben ünnepélyes vala a halotti mély csend.

A leplezetlenül feledett ablakokon betekinte a halvány teljes hold, s szelid fénye olyan szomorúnak látszék, mintha az égi világ részvéttel nézné az emberek szenvedséét.

A lámpa mindig homályosabb lön, s mintha a sötéttel küzködnék, nehány pillanatig serczegve lobogtatá halovány lángját, s azután mintha e helyen minden világnak hátrálnia keilene a sötétség előtt, — göndör füstjét hátra hagyva, kialvék.

ELSŐ FEJEZET.

Szabolcsy Lóránt több évi külföldi átázás után, épen azon perczben érkezék vissza honába, midőn nehezen nélkülözött barátjának végszolgálatot tehete.

Andor és Lóránt gyermekkori barátok voltak, s tán az tette közöttök a viszonyt bensővé és szorossá , daczára, hogy természetök, bár egyenlően nemes, de hajlamaikkal és kedvtöltéseikkel együtt mindenben ellenkező vala.

Andornak, mint tanúi valának, minden tettét férfias nyugalom és számítás jellemzé ; — Lóránt boldog életkedvével, s fesztelen, könnyű modorával, minden komoly fontolgatásnak ellensége látszék lenni, — Andor mindent sötét oldaláról látott Lóránt szemeiből olyan bizalom sugárzók , mintha az emberek mind igazak volnának, s az élet csak boldogságot nyújtana.

Midőn Szabolcsy nagy vagyonának független ura lön, még alig tölté be huszadik évét, s ha azon időben a nálánál nehány évvel idősb úr mellette nincs, úgy a gazdag, szép ifjú ez ; csábtól .1 környezve, igen sok csalódásnak, s vésznek leende kitéve. — De Beregi, kinek azon időben szintén kedvezők voltak anyagi viszonyai, férfias határozottsággal veté magát túl a rendén nemes szivü barátja elé, — s a hizelgők és csábitók serege megrettent a hideg nyugalomtól, melylyel őket Andor visszaútasitá.

Mig együtt járt a két ifjú , addig mindenikök biztosítva volt, minthogy egyik csak a fényt, s a másik mindenütt az árnyat látta, s igy egymás fogyatkozását pótolhaták, — de midőn Andor eltökélő , hogy nősülni fog, s Lóránt ugyan azon időben külföldre útazott, — akkor mind ketten megérezék egymás hiányát.

Andor élete szemeink előtt folyt, igy meggyőzödheténk, hogy még Margit szeretete sem menthető meg lelkét az elsötétüléstől.

Lóránt künn kalandozók, s a nagy világ zajába taszitva, ezer öntudatos és valódi csalódás után is a régi maradt, csupán annyiban különbözők, hogy most már, miután szive természetes jóságával , s nemességével annyian visszaéltek, urias könnyű modorában némi gúny vegyüH, s mintha restelené érző keblét;, a mint valami meginditá, elménczkedés, s tréfa szinével leplezé részvétét — s igy bár a világ meghódolt neve és gazdagsága előtt, s nem hiányzának körülte a hizelgők, — mindamellett egyátalán véve nem ismerők.

Szabolcsy Lóránt felől mindenki tudott érdekes dolgokat mesélni, s habár széltére beszélőkkülföldi kalandjait, melyekről csupán az érdekelt személy nem látszék tudni, — midazáltal a szeretetre méltósága által elbájolt hölgyek azt álliták, hogy ö a világon a legjobb ember. — De voltak olyanok is, kik kalandjai részleteibe is bocsátkoztak , s egyik fél azt hiresztelé , hogy Lórántot egy gyönyörű olasz leány egész útjában, mint apród, férfi ruhában kiséré, — mások pedig, mint szemtanútól hallott tényt rebesgeték, hogy Szabolcsy miatt két előkelő franczia hölgy méreg pohár párbajt vitt, — s ismét mások megtörtént dologként álliták, hogy egy szelíd, epedő angol ladynek a szive repedt meg, midőn ifjú hősünk megvált tőle.

De ki tudná mindazt ismételni, mit a divatvilágban Lóránt felöl beszéltek! Ezer különböző dolgot, ezerféleképen előadva, minden körben lehete róla hallani, s minthogy külseje és gazdagsága, minden érdekesnek, mely felőle keringélt, meg felelt, senki nem kétkedék a legnagyobb túlságok igazságában sem.

Mintha azonban szerelem dolgában a sok külföldi kalandozás, teljesen kimerítette volna keblét, egyetlen egy hölgyet sem emelt ki a többiek felett, példás lovagiassága azonban egész nem iránt általánosan ismert vala, — s igy bár ez által még érdekesebbé vált Lóránt, mindamellett épen nem lehet csodálni, ha a hiúságaikban mélyen sértett divatszépségek között többen elleneivé váltak, és sok szép ajak gáncsoló könnyelműségeit azok közöl is, kik megérkezése első idejében, a világon legjobb embernek mondák.

De bár mit beszéltek is ifjú hősünk ellen, — s bár mint tagadák is, hogy a világon ő a legjobb ember, — mindazáltal mi annyit még is kénytelenek vagyunk felőle megváltani, hogy ha nem is épen a legjobb, de minden esetre egyike vala a legjobbaknak, s nemesebbeknek.

Szabolcsy Lóránt megérdemlé nagy vagyonát, mert habár jótékonyságairól nem beszéltek a kerepelő nyelvek, minthogy ő valóban gyülölé e részben a nyilvánosságot, mindamellettett ha tettei megszóIhattak volna, úgy azok híre égig hangozik, s ha a sok áldás, mely annyi szerencsétlen nem ismert nemtőjének feje felett látatlan súgárkoronaként lebegett, megtestesült volna, úgy az új , szent fény, melyben Lóránt előtűnt, bizonynyal elkáp-ráztatja a világ rövid látású szemeit.

Szabolcsy Loránn, a fényes teremek bámúlt, vidám Adonisa, s oly sok kedves reményekben csalódott szépség gyűlöletének tárgya, titkos nem- töje, gondviselése volt a szenvedőknek.

Beregi Andor halála mélyebben megrendité Lórántot, mint magának is megváltani akarta, de ön fájdalmát, mint jellemében feküdt, mellékesnek tekintve, csupán Margit és a gyermekek sorsát tartá szem előtt.

A szerencsétlen nő a csapás első kábulatában, gyermekei jövőjéről teljesen megfeledkezék, később élénken érezé, hogy miattok élni tartozik, — dehogy mit fog, s mit kell tennie, azt egyáltalán véve nem lett volna képes meghatározni.

Margit helyett Lóránt gondolkozott, — Szabolcsy vette szivére feledhetetlen barátja családjának sorsát, — s ő, kit a nagy világ hölgyei érzés hiány miatt vádoltak, a szenvedő nő fájdalma iránt oly tisztelettel s részvéttel viseltetek, — a mily gondviselés szerüleg, a mily titokteljesen gondoskodók afelől is, hogy az anyagi gondok legalább távol maradjanak tőle.

Margit távolról sem sejté, hogy a pénz segély mely névtelen levélben, s egy előkelő hölgy küldeményeként, minden negyedévben pontosan érkezők számára, sajátlag kitől származik, — a levélben az volt említve, hogy a női védangyal Beregi Andort oly mélyen tiszteié , miként most legfőbb boldogságának ismeri, hogy családja sorsán enyhíthet.

Ennél több , s világosabb magyarázat a fájdalmában merült Margitnak nem kelle , ki megelégedék azzal, hogy míg halála után is férjének köszönheti, hogy nem kell küzdenie.

Szabolcsy gyakran látogatá barátja családját, s habár Margit iránt a legnagyobb gyöngédséget tanusitá minden kis és nagy dologban, mindazáltal inkább foglalkozók látszólag legalább a gyermekekkel, s az anya figyelmét épen a kisdedek iránti szeretetével voná magára; — s hogy Lóránt akár öntudattal, akár öntudatlanul tévé, de hogy minden eset - re jól cselekedett, midőn kedélyességének engede,meggyőződök,— mert a mint Margit fájdalma szelídült kissé, olyan önkénytelen bizalommal hajolt az anya gyermekei védőjéhez, hogy a viszony Andor özvegye és barátja között, csak hamar a legszebb testvéri viszonynyá fejlödék.

Lóránt könnyű modora a legönzéstelenebb szivet rejté, — neki jellemében feküdt mások öröme által boldogulni, — s ha mindazon apróságok betöltése hatalmában állott volna , melyek életünket kellemesé teszik, úgy benne egész világ pártfogóját találja, oly buzgosággal igyekezett minden felé csak a kellemest terjeszteni.

De mintha maga a természet is gyönyörét lelte volna ifjú hősünkben, — külsőképen is mindennel felruházta, mi vonz, s a fesztelen kellemmel, vidorsággal, mely társalgását kitüntető , tán azért ajándékozz meg, hogy megjelenése elűzze minden körből az unalmat és komolyságot.

Margit számára ő vala a legigazabb s győngédebb barát, s gyermekei játszótársat, s védelmezőt nyerének a kedélyes ifjúban;—látogatása még az öreg Magdolna részéről is örömmel tölté a házat.

Szabolcsy mindenkivel tudott bánni, s olyan lekötelezöleg, olyan szívesen beszélni, hogy hatalmában állott az elsőtől az utolsóig, minden szivet megnyerni, — főleg a gyermekek általában olyan szeretett pártfogót leltek benne, hogy megelégedésükben szinte igyekeztek alkalmatlanok lenni, s visszaélni jóságával.

A kímélő gyöngéd tapintat, melyet Lóránt Margit iránt tanúsita, míg a nő első fájdalma hevével ktizde s minélfogva a helyett, hogy hasztalan vigasztalná, s ezáltal csak új gyötrelmet szerzett volna számára , — észrevétlenül mindig gyermekeire igyekezék az anya figyelmét vonni, — legnagyobb jele volt hősünk kedélyességének, tapintatának, s Margit iránti tiszteletének. - Lóránt leolvasá a szenvedő hölgy arczárói, hogy olyan nővel van dolga, kinek ereje a szeretetben fekszik, s a tiszta, szelíd kék szemek elárulák, hogy Andor özvegye elég erős leend Andor gyermekeiért élni, sőt küzdeni is, ha kell.

És valóban nem csalódjék.

Midőn hónapok telteik, s végre két év tűnt el a gyász esemény után, s Margitot felrázá fájdalmából anyai kötelességeinek érzete, s döbbenve vádolá magát, hogy gyermekei jövőjéről önző bánatában ily soká megfdedkezék, — ekkor Lóránt, ki régen várta ez óhajtott fordulatot, — a női védangyal nevében, ki által Margitról ez ideig is gondoskódék, — a legörvendetesebb meglepetést készité a magával meghasonlott anya számára.

Margit ez ideig, hogy minden csak Andorra emlékeztesse, nem volt reá bírható, hogy más szállásra költözzék, mint a hol férjével lakott. — Nem vala ereje elhagyni a szobát, melyet egykor édes szavának hangja tölte be, nem volt képes megválni a helytől, melyen egyko . oly boldog vala, s mely most üres lön.De midőn anyai kötelességei magához tériték, s érezni kezdé, hogy férje emlékét méltólag csak úgy tisztelheti, ha fájdalmán felül emelkedik, — s Andor gyermekeiért élni s anyai szeretete által boldog lenni törekszik, — ekkor szivesen elszakította volna keblétől mindazt , mi bánatának sötétét mutatja fel, — emelő, szent fájdalommal akart ő Andorra emlékezni, és elkivánkozék a helyről, mely veszteségében megnyugodni sehogy nem engedé.

Alig ébredt lelkében a gondolat, hogy szállását mással cseréli fel, midőn az ismert kézirat, titkos gondviselésnek kézirata, melyet kezdetben közönyösen, — később hálávaa, — s most valóban ihlett boldogsággal fogadott, ezúttal nem pénzsegéllyel, hanem egy egész kedves kis földszinti ház, s diszes parányi kerttel érkezék, — a mennyiben mind a ház, mind a kert, mint gyermekei tulajdonai , egészen szokásos rend, és forma szerint, az anya nevére voltak ruházva.

Margit kezeiből kihullott az irat, s a zokogás, mely kebléből kitört, olyan édes könnyekké , s enyhülettel áraszták el szivét, minőt Andor halála óta soha, még nem érezett.

MÁSODIK FEJEZET

Minthogy Szabolcsy Lóránt nem azon emberek közé tartozóik; kik valamit félig tesznek , hősünk koránsem nyugovók meg Margit és gyermekei helyzetén, habár ideiglenesen eléggé jól el voltak látva.

Margit jellemét helyesen Ítélve meg, jól tudta Szabolcsy, mi sok nehézséggel fog járni, míg reá nézve a legjobbat s természetesebbet kiviheti: míg kieszközll, hogy az apa és leány kibéküljenek —

Azon körülmény, hogy Andornak épen Várdayné fivére volt gyilkosa, Margit állását még apja irányában is nehezíté. — Képtelenség volt az oly mélyen szerető nőről föltenni, hogy iszonyodás nélkül közelithessen a ház felé, melyben férje gyilkosának nővére az úrnő. — De bár mi sok nehézséget látott is, a mellett maradt Lóránt, hogy mindent meg kell kisértenie a viszonyok kiegyenlítésére nézve, Andor családja érdekében.

Kezdetben azért nem tőn e részben semmit, mivel attól tartott, hogy hirtelenkedés által csak ronthat a dolgon.

Be kell várni a pillanatot — gondolá, melyben az idő annyira enyhíte már Bereginé fájdalmán, hogy gyermekei jövője miatt aggódni fog.

S midőn észre vette, hogy Margit kerülni kívánja szenvedései színhelyét, hol a múlt emlékei miatt nyugalmát soha vissza nem nyerheti, •— ekkor, mint tudjnk, előre készitett tervét véghez vitte, s a kis kertel és házzal kedves örömöt, s pihenő helyet nyújtott a sorstól olly sokféleképen hányt-ve- tett kis család számára addig is, míg reménye szerint ejfoglalhatják jogos állásukat, a dús apai házban —

Margit, ki bár mint említők, egyáltalán véve nem sejté, hogy a jóltevőt, kit ö oly távolban keresett , sokkal közelébb találhatná fel, — de mivel Lóránt Andornak leghübb barátja volt, s az egyedüll, ki őt és gyermekeit látogatá, szive hálájában azonnal neki irt s megkérte, hogy osztaná meg most vele s gyermekeivel az örömöt is, mint meg- osztá egykor a bánatot.

És Lóránt meglátogatván a kis családot, boldog lön az örvendők között, — ha önmagát a legnagyobb szerencse érte volna, szive félig sem le- ende oly elégült.

Margit örömkönnyek között mutatta meg neki a barátságos felosztású s kényelemmel el látott szobákaa, — megmutatta a takaros konyhát, étkamrát — azután kivezette a kertbe, s mindenszép bokor — és fa mellett megállitá , s elragadtatva adott hálát az ismeretlen gondviselésnek, hogy gyermekei számára a rideg városi házak között, a parányi téren, olly kedves virulást terjeszte.

Lóránt elégszer volt már ott, midőn a ház még üres vala, s bár akkor is kedves kis tanyának is- meré azt;, — mindazáltal úgy tetszék neki, mintha az élet csak most szállta volna meg, midőn falai között boldog gyermek-lárma hangzik, s a szerető anyai kéz alkotja benne a rendet.

Még az öreg Magdolna is sirt örömébe, s olyan ihlett szívvel áldá meg a titkos nemtőt, ki úrnője sorsában a kedves változást idézé elő, hogy Lóránt már alig volt képes tréfával és elménczke- déssel leplezni illetödését.

Szabolcsy jótékonysága megtermé gyömölcsét, a gyermekek arczán, — Margit tiszta szemeiben, a jó, hü öreg asszony könyeiben, sőt fán, bokron és a virágok diszlő ágain, öntudatlan hála és jutalom mosolygott felé,

És Lóránt boldog volt a kis családi körben, a gyermekekkel együtt játszott, Bélát fára másza- tá, — Jolánnak virágokat szedett, — Margittal megosztá a háztartási gondokat, s utólagosan megtekintő vele együtt a takaros istállót, melyben két szép sveiezi tehén, oly sok hasznot Ígért, s Magdolnára zsimbelődik, miért jön-megy annyit ,mi- kor rá férne egy kis pihenés is.

És midőn saját urias kényelemmel ellátott szálasára haza tért, olyan szegénynek tetszékelőtte a világi fény, amaz elégült szemek ragyogásához képest, — s még emléke is Andor szerettei öröm^i^^lk, oly elégültséget szült keblében , mintha élete boldogságát nyerte volna el e napon,

Visszaemlékezék a múltra, s a barátság, mely egykor Andoréval egyesité keblét, oly szent fényben tündökölt előtte, — mintha a SZÍV, mely egykor érté az övét, felmelegedve dobogna ismét.

Lóránt végig gondola Andor életét, házasságát, s az okokat, melyek neje apjától elidegeni- ték, és lelke habozni kezde, a m int Andor férfias jellemére s következetességére emlékezék, — nem volt képes meghatározni helyeselné-e barátja, mit családjáért tenni szándékozik, s megbocsátaná-e ha Margitot kibékítené apjával.

De tovább fűzvén gondolatait, aggodalmain felül emelkedék.

A gyermekek jövőjét nem szabad feláldozni, gondolá. — Hogy egykor az apa és nagyapa között félre értések történtek, azért ne szenvedjenek az ártatlan gyermekek. — Andornak igaza volt, hogy életében nem fogadott el Várdaytól segélyt, — de olly nemes SZÍV, minő az övé vala, bizonynyal ki- engesztelődve szűnt meg dobogni, és sírjába nem vitt semmiféle keserűséget.

Várday felől fel nem tehette Szabolcsy, hogy meg nem bánta volna, miként egyetlen leányát annyi küzdelemnek engedé át, — nem kétlé, hogy tárt karokkal közelit gyermeke felé.

A legfőbb nehézség abban feküdt Lóránt képzete szerint, hogy vájjon Margit kibékülhet-e a gondolattal, hogy Havasy Kálmán nővérével gyakrabban találkozzék.

De hisz utoljára — gondolá Szabolcsy — Várdayné semminek nem oka, sőt még akadályozni is akará, mennyire tőle telt;, a párbajj.— Legjobb lesz, ha épen az ő befolyását használom fel, ha épen általa viszem ki, hogy az apa közeledjék a leány felé. — Margit szelid, mint angyal, s ha apja szeretetén megindúl, s meggyőződik, hogy Vár- daynénak, mint nem kétlem, könyelmüsége mellett is van szíve, képtelenség, hogy gyermekei javáért, ki ne engesztelődnél

Szabolcsy Lóránt eltökélé hogy Várdayékkal közelébb ismeretséget köt, s mi hatalmában áll, mindent elkövet, hogy Margit javáért, Arankát megnyerje.

S midőn e részben már tisztába vala magával, önkénytelenül megdöbbenve kérdé az ifjú szive ben- sejét: vájjon csupán azért fekszik-e annyira lelkén Margit java, mivel barátjának özvegye, nem tudott magának választ adni, — csak felsohajtott.

HARMADIK FEJEZET.

Ha valaha apa lakolt hirtelenlkedésért, úgy Várday kétségtelenül meg vala büntetve.

0, ki azelőtt büszkén emelé fejét fel, most választása miatt megalázva érezé magát, — úgy tetszék Várdaynak, mintha ö egész világnak gúny, és bámulat tárgya volna, ki agg napjaira csúffá engedé magát ifjú neje által tenni.

Azt azonban, bár mennyire ellene szólt is a látszat, fel nem tette volna Aranka felöl, hogy becsülete ellen, melyre Várday annyira kényes vala, komolyan véteni merne, — de arra nézve, hogy boldogtalan legyen, elég neje közönyössége, elég a könnyelmű gondtalanság, melylyel Aranka, nyíltan és háza körében, férjét mellözé.

Várday naprólnapra inkább elcsüggede, s ha Margit ellen annyira nem ingerli öt Szalmádi és Aranka anyja, kik elöérezve, hogy Várdayné könynyelmüségei elöbb-utóbb rósz véget érhetnek, saját érdekökben mindent elküvetének, hogy az apa és leány , távol maradjanak egymástól: — úgy az apa talán önkénytelenül is felkeresi gyermekét és ártatlanunokáit, hogy végmenedékét azok szerete- tébe találja fel . De Szalmádt jól tsmeré ura gyön- geségeit, és nem szünék meg pillanatra sem Margit ellen szent-fonnt terveit.

Mit Várday nem tudott, ezer túlzással mondá el Szalmádt alkalmilag,— mtntha csak véletlenül történt volna, tudatta kegyúrival, hogy Aranka férje akarata ellenére ts megkisérlé jó sztvénél fogva Margttot reá bírni,. hogy közelednék apja felé, s pénzsegélyt ts külde számára, még Beregt Andor életében, — de Margtt, Szalmádt állítása szerint, büszkén vtsszaútasttá Arankáá, s ktjelenté, hogy készebb szükséget szenvednt, minthogy apjára szo- szoruljon, s kegyetbel bár mtt el fogadjon. — Eféle toldás túlzás, és koholmányokkal úgy elkesertté a korlátolt felfogású apa sztvét, miként Várday készebbnek érezó magát Arankától mtndent türnt, kinek véleménye szerint, sztve legalább jó volt, mtut hogy hálátlan gyermekére szoruljon.

Míg Várday vádolá a sorsot, mtért nem vette el őt, mtelőtt megéré Margtt hálátlanságát, — azalatt Aranka kedvére élé világát, — napról napra szabadabban üzé könnyelműségeit, s ha még eddtg botrány nem történt a sok mtndenfelé kötött-bontott vtszony miatt, — azt egészen a véletlennek f s épen nem a nő óvatossága-, vagy taptntatának le- lehete tulajdonítani.

Mintha az élet csak játék lett volna, Várdayné egyáltalán véve nem töredék senkt boldogságával, ptllanatnyt örömeiért habozás nélkül feláldozottminden érdeket, s férje nyugalmára épen oly kevés gondot fordita, mint nem töredék sűrűn változtatott kedveseivel sem, a mint valamelyikkel szakított.

Ha Várdanyné azt hallotta volna, hogy egyik, vagy másik a mellőzött, s megunt imádók közöl, miatta lövé magát főbe, talán megsiratta volna a szerencsétlent, pillanatnyi felgerjedésében, de lelkiismerete nyugodt marad, s önvád perezre sem háborítja szivét. — Aranka számítás nélkül áldozott fel mindent saját hiúságának, s örömeinek, s így valóban csaknem öntudatlanul üzé könnyelműsége bűneit, — s talán épen az tette ezen nö hatását oly átalánossá a divatvilágban, miként] változékony természeténél fogva, még soha senkinek nem volt szerencséje kitüntetését addig bírni, hogy az imádó kívánt volna visszavonúlni, — Aranka ellenáll- hatlan bübája épen változékony játsziságában feküdt, melyen kifogni, eddigelé egyetlen egy férfiú sem vala képes.

Ki Várdayné múló kegyeit legújabban bírta, Váli Dezsö vala.

Nagy vagyonnal, s szép névvel lépvén fel, ter-mészetes , hogy lárma nélkül nem történhetett a külsejére nézve is elég feltűnő ifjú megjelenése a fényes termekben , — s pazar bőkezűségének hire, s dicsekvő, fennhéjázó modora, olyan általános hatást gyakorlának, hogy az egyébként meglehetősen bornirozott ifjú fellépte, valóban szinte egy kis korszakot idézett elő a divatvilágban.

Azon körülméuy, hogy Várdayné kegyeit is szerencsés volt megnyerni, hirének új fényt szerze, s eféle érdem nélküli kitüntetések által csak hamar oly általánosan elismert arszlán lön, hogy Bu- da-Pesten, aligha lehete párjára akadni.

Várdayné díszes termében a divat legváloga- tottabb hősei össze valának gyűlve, s közöttük egy sem volt, ki a bájló háziasszony kellemeinek ne hódolt volna.

Aranka világos szín selyem ruhát visell, mely kitiinteté gömbölyeg, még is nyúlánk [termetét, s tündöklő éj fürtéi között épen oly kihivólag mosolygának, a félig rejtett, piros rózsa bimbók, mint sötét szemeink ragyogó tekintete. — Kényelmes pamlagon félig eldőlve, gyönyörű formájú, fehér karjára támaszkodék, — s mosolygó piros ajkainak minden szava, élez és könnyelműségvolt.

Várdaynéhoz legközelébb jobb felöl, Váli Dezső foglalt helyet, s az ifjú boldog arcza épen oly hűn fejezé ki keble elégültségét, mint Aranka iránti szerelmét.

Váli Dezső kissé eziezomázott elegantiával volt öltözve, mely azonban feszes alakját elég kedvező fényben mutatá fel, s habár mozdulatából a hajlékony könnyűség teljesen hiányzók, ép fiatalsága mindazáltal ruházott rá annyi érdekességet, hogy egy Arankaféle jellemű nő pillanatnyi szerelmét, igen természetesnek lehet találni.

Kissé távolabb a háziasszonytól, a mellőzött, Margit III.2 meigínt, — reményekre jógositott, s kikopott udvarlók ültek elszórva, s mindeniknek arczárói le - olvasni lehetett szerepe minőségét, melyet vala-mennyinek megadással kelle a szerint játszani, a mint a kis bálványozott szépség királyné szeszélye kívánta.

A terem legtávolabb és sötétebb szögletében a férj tilt. — Várdayt nehány év, és boldogtalanságának tudata tökéletesen megőszité, és aggastyánná tévé. — Olyan szomorú vala a tiszteletre méltó, elhagyott öreget a hozzá nem illő körben látni. - Pamlagán félig eldőlve , gondolkozni látszék, — s tekintete oly bús vala, mintha az örökre el, messze tűnt szép múltat hasonlítaná a jelennel.

Miiyen másként folytak a napok Várdáán — mi szelíd, mi gyöngéd volt irányában, az oly soká gyászolt, kedves nő egyetlen gyermeke! — És mindennek meg kelle változnia, — sem viszonyai, sem állása, sem lakhelye, sőt még Margit sem volt többé a régi. — Minden, minden múlandóságnak ésVál- tozásnak van alá vetve, s a tiszteletre méltó öreg úr azért viselé tisztán szép nevét, s azért volt közel hatvan év folyamán oly kényes becsületére, hogy utoljára is egy könnyelmű nő játékszerévé váljék még az is.

A teremben mint rendesen szokás vala, ma is egyik legjámborabb imádó rovására folyt a mulatság.

Volt Arankának kéz alatt nehány sohajtozó — s messziről epedő udvarlója, kik csupán azért, hogyeltűrje őket a nő, készek voltak jövő jó remény fejében gúnyoOtatást, mellőzést, s gyakran vis&za- útasitást is békével tűrni, s - valóban áldozatai voltak Várdayné gonosz tréfáinak. — Ezek egyikének rovására mulatta magát ma, Arankánál is inkább, Váli Dezső, ki annyira benn álmodá már magát imádottja kegyeiben, hogy társaira nem csak szánakozás , de nemével a gúnynak, és lenézésnek is tekinte, kik viszont valamennyien úgy meggyülőlék az [elbizakodót, miként jaj leende neki, ha Aranka változékonysága vele szembe sem tagadja meg magát.

Váli szenvedélyes, kérkedő természet vala, s Várdaynét szive teljes erejével, komolyan imádva, igen távol vala attól, hogy megítélni képes lehetne, milyen nővel van dolga. — Lelkét a legkönnyel- mübb nőnek engedé át játékszerül, s vetélytársait maga ellen ingerelve, bornirozottságában még azt sem sejté, hogy ő botrányt okozni is kész leend, s önmagát foghatja gúny tárgyává aljasitani, hogy méltatlan szerelméért legnagyobb árt fizessen.

A teremben a vidámság mindig nagyobb lön, s Váli széles jó kedvében közelébb rántá kerekes ülőhelyét Aranka pamlagához. — Vérdayné elménczkedék és mulatott, s kellemes kaczajával még inkább elbájolá imádóit, mint valaha.

De a belépő inas általános meglepetésre, Szabolcsy Lórántot jelenté, s a név, mely még e teremben soha jelentve nem volt, egyszerre megszün- teté a jó kedvet.

Aranka, kit megzavarodni már rég ideje senki nem látott, elfogultan üdvözlő a szolkatlan látogatót, s a divat vidor hősei feszülten s kényelmetlenül érezők magokat vele szemben, bár Lóránt könnyű modorával egyáltalán véve nem látszék magát közöttük sem roszúl érezni.

Aranka ülőhelylyel kinálá meg Szabolcsyt, — s Dezső önkénytelen elfogultsággal feszengett helyén, sehogy nem tudván magát találni az egyszerű modorú s még is annyira imponáló alak előtt.

Szabolcsy keresetlen udvariassággal társalgóit a teljesen átalakult, elkomolyodott, zavart házi- ásszonynyal, de a mint e részben elvégezé mit az Hiedelem kívánt, s eleget tőn első látogatása alkalmával arra nézve, hogy megnyerje terveinek kivitelére — figyelmét Várdayra fordiiá, s a benső tisztelet, melyet az elhagyott öreg úrhoz közeledve, elárúlt hangja- és modorában, annyira lekötelezé Margit atyját a megnyerő ifjú iránt;, hogy már oly otthoniasan és jól évek óta nem érezé magát, mint Lóránt társaságában.

Bár az ég ilyen fiúval ajándékozott volna meg — gondoU, és keble úgy felmelegült Szabolcsy iránt, hogy egész bizalmával kész leende megajándékozni.

S midőn Lóránt távozók, s kik éré mind a házi asszonytól, mind a házi úrtól, hogy engedtessék meg neki eddigi hibáját gyakoribb látogatással hozni helyre, Várday oly bensőséggel jelenté ki, hogy szerencsésnek fogja érezni magát, ha Lórántot házabarátjának nevezheti, miként Szabolcsyra valóban sokkal nagyobb hatást gyakorolt a nehány szives szó, mint Aranka lekötelező meghívása.

Már rég ideje nem láttam ilyen kedvemre való fiatal embert — szólott Várday önkénytelenül, midőn Lóránt megett bezárúlt az ajtó.

Csodálatos, megfoghatlan a hatás, melyet rám gyakorol — gondolá Aranka—olyan könnyű modorral, s kellemesen társalog, semmiben nem vét az illem, s lovagiasság ellen, s még is, mintha fel sem venné az embert, — soha, soha nem látszik arcza egyetlen vonalán sem, hogy keble fölmele-gednék.

NEGYEDIK FEJEZET.

Nem leghübb emléke-e a virulat] és tavasznak a lehullott, elsárgúlt levél, melly ugyanazon fa tövénél lepi a földet, melynek egykor dísze vala. Mi fenn koszorú volt, abból alant haszontalan gyom lesz, mely zörögve ropog lépteink alatt, mintha még az is arra akarna inteni bennünket, hogy a földön minden megsemmisülésnek van alá vetve, 8 minden élet porrá lesz.

Midőn szerelmiben először dobog a SZÍV, s boldog ábrándjaiban áldozatkész - és erősnek érezi magát, vájjon elhinné-e akkor, hogy minden dobbanásáért a gyönyörnek majdan kinnal kell fizetnie, — vájjon feltehetné-e a reményteli ifjú kebel, hogy minden édes pillanatért, melyet élvez , ugyan annyi nehéz gyötrelemmel fog egykor adózni ?

Ha tekintetünk egy tisztes fő őszült fürtéin, megáll, vájjon eszünkbe jut-e mindig, hogy a fehér szálak ezer megtörött remény- és nehéz küzdelemnek nagy áron vásárolt ezüst szálai ? — Vaj- jon tiszteljük-e méltólag az agg kort, s nem feledjük-e, hogy az élet őszült bajnokai gyakran ne-hezebb harczokat vittük, mint a csatákban őszült, hírneves hősök ?

Midőn a gyötrelem sötét zivatara elvonúlt, s az éles fájdalom kitombolá magát a szívben, s a felcsigázott szenvedély, mint lecsendesült folyama a kiállott harczoknak, nem áradozik többé, s minden fájó és boldogító érzet temetve nyugszik a kebelben, vájjon nem kell-e azt tisztelettel csodálnunk ?Vajjon nem kell-e önkénytelenül meghajolnunk, midőn az ember felül képes már önmagán is emelkedni, s győzelmet véve az üldöző sors felett, békével néz vissza az élet múlt viharaira, s töretlen hittel, nyugodtan várja sírja szélén az utolsó harczot, mely még emlékeitől is megfosztja? Haj öljünk meg a tisztes kor, a fehér fürtök előtt

Semmit ne higyjünk sajátunknak, mit keblünkben, s magunk körül birni vélünk. A boldogság csak buborék a földön, mely ragyog élőnkbe, s midőn epedő karjainkat felé tárva, megölelni reméltük a keresett, édes kincset, rémülve tapasztaljuk , hogy nem pihenhet meg keblünkön, hanem elolvad , mit valónak képzelénk, s hogy a miénk tudata csak a szépnek, s minden, minden álom, csak a fájdalom való.

És még is ki merné tagadni, hogy az élet szép, s ki nem volt boldog, habár csak rövid időre is ?

Ne keressük örömeinket messze távolban, hanem találjuk azt fel önkebleinkben , — értsük meg a forró SZÍV egyszerű hivatását, — s viseljük béké-vei a keresztet, mi nyom , — Isten, ki a bajt reánk méré, nem tagadja meg tölnük a vigaszt sem, ha rendeltetésünknek megfelelni igyekezünk.

Ki a szeretet ben vagyon, az Istenben vagyon, és az Isten abban!

Ezen szent bibliai mondat jutott Szabolcsy Lorántnak mindig eszébe, valahányszor Margitot Látta.

A fájdalmat, mely kezdetben gyilkos tőr volt szivében, megszentelő az anyai szeretet, s Andor özvegyének nem vala szüksége vigasztalásra, a szelídült bánat, inkább eme, mint nyomta szivét, s midőn múltjára emlékezve könyei hullának, édes szent fájdalom sajtolá azokat szemeiből.

Margit eltökélő, hogy gyermekeiért fog élni, s a szeretee, mely az apátián kisdedek iránt eltöltő keblét, oly nagy, szent erő vala, mely az anyát többé csüggedni nem engedé.

Mióta kis kertjét rendezhető, s a takaros házacskában csínt, s barátságos otthonát alkotá gyermekeinek , az óta pillanatnyi üres ideje sem igen vala Margitnak.

Gondos háziasszony és anyának, könnyű bár mi parányi körben foglalkozást találni, s Margit ha benn elvégző teendőit, s kibocsátá gyermekeit szaladozni a kertbe, hogy rájok felügyelve se múljék hasztalanúl ideje, annyi rózsát oltott a díszfácskák közé e czélra ültetett nyúlánk csipkefákba, hogy egész kis kertje, mint az öröm, mosolygó lön áltatok.

Ha valamely bokor ágai között madár fészket vönek észre, az anya és gyermekek egykép el valának ragadtatva, olyan jól esett mind hármoknak, úgy örültek rajta , hogy a kis tollas család, kertjükbe kerese barátságos tanyái;.

Szabolcsy Lorántnak Margit és gyermekei minden örömét megkelle osztania, ha valamelyik rózsa, vagy díszfa kivirágzott, vagy a fészkek lakóival történék változás, azt neki is megkelle tudnia , — s Lóránt a legnagyobb részvéttel kiséré mind a virágok nyitását, mind a kis madarak egyszerű viszontagságait, — kedélyes szive együtt múlatott a gyermekekkel, s együtt élvezé az anya boldogságát. — S a kellemes meglepetés pirulása, melylyel Margit látogatását őszinte örömében mindig fogadta, s a gyermekek elragadtatása, kik a mint jött, nyakába ugranak, s Magdolna nyájas üdvözlete, s hajlongásai, minden jele volt, hogy Lóránt saját családi körében sem részesülhetett volna több szeretetben, mint boldogúlt barátja hátra hagyott kedvesei között.

Ha Margitnak komolyabb dolgokban férfiúi segély, vagy tanácsadóra vala szüksége, Loránthoz olyan bizalommal folyamodók, mintha fivére lett volna, a nemes szívű, kifogyhatlan jóságú barát. — Beregiué és Szabolcsy között észrevétlenül olyan különös részvét, s bizalom fejlék ki, — mintha mind kettőjüknek egy érdeke, s vágya lett volna.

Gyönyörű , tiszta juniusi napalkonyat vala, sMargit kertjének zöldelő bokrait megaranyozák a hanyatló sugarak.

A városi zaj bizonytalan hangzavarba egyestilt, s a kis kert madarainak dalát egyáltalán véve nem zavara.

Itt, amott a bokrok között egy-egy pillangó szállingált, s az átlátszó szitakötő versenyt dongott a sötét szarvas boo^íli^i’^l, mely mintha metszeni akarná hangjával a léget, zugó morajjal repült fel felé.

A díszes kertecske közepén egy szökőkút kristály vize ivezödék, s locsogott gyémánt cseppeivel, és partját körül nefelejts és százszorszép koszoruzá, kedves rózsa- kék szinvegyületben.

A kert tiszta útai apró , tarka kövecsesei valának behordva, s a kinálkozó ülőhelyek , sötét, árnyas bokrok között rejtőztek

Margit és Lóránt együtt sétáltak.

Mintha a fáik, bokrok és virágok csendes be-szélgetésökre figyelnének, nem mozdúlt a kis kertben egyetlen fa sem, s körülöttük az édes virágillatú lég enyhe és szelid vala, s a kelő hold fejők felett, ünnepélyesen, mélán szállt az égre.

Oh nézzen ön körül, milyen parányi téren látjuk e helyen a diszlő természetet — szólott Margit gyönyörrel tekintve kis világában körül, — s még is mennyivel hajlandóbb a kebel e fáik, e bokrok enyhe árnyékban, a madarak és bogárgák között, egyszerű családi körében boldog lenni, mint ama nagy, holt házak, s hideg emberek között.

Nagysád szivével igen — szólott Lóránt sóhaját elnyomva — de koránsem ama városi hölgyek vágyaival. — Egyébként nézetem szerint is egyedül családi körben, s a természet ölén nyújthat az élet tiszta örömeket, — folytatá szünet múlva, szokott vidámsággal, s én meg vagyok róla győződve , hogy e pillanatban kevés ember van Buda-Pesten, ki oly szivéből meg lenne elégedve ezen kellemes esttel, mint nagysád, én, az ugrándozó gyermekek amott, és a mi jó Magdolnánk, ki mint látom hozza már számunkra a habos tejet, irós vajat, s az ízletes sültet, melyet oly gonddal készített.

És valóban úgy is volt, Magdolna a kerti asztalok egyikét megterité, s az egyszerű falusi, és tavaszias estelit felrakta, hogy a szívesen látott Szabolcsyt és gyermekeit, úrnője megvendégelhesse.

Lóránt még váltott nehány nyájas szót Magdolnával, aztán Margit után siete, hogy vele együtt ö is sürgethesse estelizéshez a gyermekeket,

Béla már betölté hatodik évét, s a bájos kis Jolán négy éves múút, s e pillanatban mind ketten annyira el voltak a katonásdi játékba merülve, hogy kedvenczöket, Lórántot, észre sem vették.

Szabolcsy és Margit oly különös benső érdekel-tséggel figyelék rejthelyökön a gyermekeket, mintha egyenlő szeretet kötné sziveiket hozzájok, s Lóránt valóban úgy meg szokta Beregi Andor keble családja sorsát szivén viselni, hogy talán egész övék vala már.

Légy óvatos kedves kis Jolánom — szólottMargit mosolygva, miközben, hogy szükség esetén segélyére lehessen a kis igyekezőnek, előre lépe — ne utánozd mindenben Bélát, — lásd ő fiú, s nálad már sokkal nagyobb, s Így mire Béla képes, te attól igen távol vagy.

De anyja figyelmeztetése daczára is mindenképen törekvék Jolán, a nyúlánk, hajlékony fiú példáját követni, s minthogy Lórántot egyikök sem vette még észre, a kis leány épen e perczben kisérté meg, mint lehetne a kis virágos galylyal, melyet kezecskéjében fegyver gyanánt emelgete, a féle hősies mozdulatokat tenni, mint Béla teszen fakardjával.

Nem úgy kell a fegyverrel bánni — mondá Béla oktatói hangon — hiszen te középen fogod kardodat. — Nézd csak, igy kell azt tartani, mint én tartom enyémnek markoLatát, s aztán így forgatni,— látod?— Szavai közben ragyogó szemekkel suhogtatá a légben fegyverét, s viruló arcza kipirúlt az erős mozgásban, s könnyű mozdulatai elárulák. hogy egykor hajlékony, kellemtelí ifjú válhatik belőle.

A szép kis Jolán mindenképen igyekezett Bélát utánozni, de fájdalom, sikertelenül, a kis lány parányi fehér kezecskéi nagyon is elárulák , hogy azokban fegyver soha nem fog illeni, mert valahányszor megállott, hogy Béla ügyességét csodálja, mind annyiszor önkénytelenül úgy fekteté kis karjára fegyverét, mint a babát szokta, midőn ringázni, s altatni akarja.

Margit soká pihentető rajtok gyönyörrel tekintetét, s Loránttal többszer váltott egyetértő pillantást , — mind ketten gyöngéd szeretettel fiiggének agyermekeken s a bizalom a kedélyes Lóránt, és Margit között, a legszentebb rokon láncz vala.

Az anya szive vágyának tovább ellent nem állhatva , mind két gyermekét szerető keblére karolá

Mi jó, mi irgalmas az Isten — szólott Margit mélyen illetődött szivvel. —Oh mondja meg kérem nem volna-e sorskisértés, ha panaszt emelni mernék , nem vagyok-e elhagyottságomban is dús, mig gyermekeimet látom ? De hiszen elhagyatva nem vagyok folytatá kezét Lorántnak nyújtva , — hálásan ismerem el, hogy mind reám, mind gyermekeimre nézve, jótékonyság és áldás ön igaz, szent barát - tsága.

Lóránt ajkaihoz szoritá a felé nyújtott kezet, s öt, az anya és gyermekekkel, mint egy családot, egyesité e pillanatban Andor áldása és szeretete az égben.

ÖTÖDIK FEJEZET.

És valóban képes lehetnék önnek valami szívességet tenni? — kérdé Aranka Szabolcsy Lóránttól, midőn egy napon az ifjúval magányosan ült teremében.

Nagysád oly jó, oly nemes keblű — viszonzá Lóránt lekőtelezőleg — hogy előre bizton számítók kegyeire.„

Hogy elöérzete e részben nem ámítja önt, elhiheti — szólott Aranka halk, remegő hangon, kivánatait, minthogy azok jók, szépek lehetnek, nem áll hatalmamban visszaútasítani.

Ezt annyival jobban esik hallanom — válaszolá Szabolcsy szokott kellemteli könnyűségével, mivel jó véleményének s bizalmának, szerencsés lehetek megfelelni. — Óhajtásom betöltése, egészen méltó nagysád szivéhez. — Bereginével szeretném, nagysád befolyása által, apját kibékéltetni

Hogyan? — szólott Aranka meglepetve — férjemet és Margitot kívánja ön összebékéltetni,— s ennyi mind össze is, mit tőlem óhajt ?

Minthogy előttem boldogult barátom liátraha gyottcsaládjának javával, csupán nagyságod kegyeinek megnyerése vetélkedhetek, azt hiszem semmivel sem tanúsíthattam volna inkább tiszteletemet , minthogy Bereginé és gyermekei védangyaláúl., nagysádat óhajtottam.

Aranka sokat jelentő pillantással emelé sötét, égő szemeit Lóránt arczára.

Mi kivánatát illetőleg tőlem függ — viszonzá azután biztató mosolylyal — higyje el, mindent meg fogok kísérten i.

Úgy a siker bizonyos — monda Lóránt lekötelező .udvariassággal. — Mit nagysád akar, azt még a sors sem képes ellenzeni, — s mint volna lehetséges a szerető férjnek, ha ily közbenjáró lép fel gyermeke mellett, tovább is megtagadni tőle apai szeretetét.

Félek, hogy ön nagyon is sokat tulajdonit be-folyásomnak — szabadkozék Aranka oly hangon, mely mindent Ígért. — Már ezelőtt néhány évvel is megkisértém legjobb szándékkal ugyan e dolgot,— de fájdalom! akkor egyik részről sem sikerült czélt érnem.

Ezúttal bizonnyal sikerülni fog — szólott Lóránt biztató mosolylyal. — Míg Andor élt — folytatá azután elkomolyodva, neje nem közeledheték apjához, a nélkül, hogy férjét ne sértse. — De a viszonyok változtak, Beregi halála mindent más színben mutat fel, s én a legjobb reményben vagyok.

Beregi özvegyére vonatkozólag, igaza lehet önnek, — de hogy az apa magbocsáthat-e gyermekének, s hajlandó lesz-e felejteni, hogy eddig számba sem vétetek , azt megvallom nem merném előre meghatározni.

Épen e részben remélek oJy sokat nagysád be-folyásától — szólott Szabolcsy oly hangon és tekintettel , melynek Várdayné valóban nem lett volna képes [ellentállni. — Nagysád férjéhez ritkán volt ugyan szerencsém ea ideig, mindazáltál olyan bizalommal viseltetem szive, s oly tisztelettel személye iránt, miként fel nem tehetem róla, hogy gyermekét annyira félre ismerné, hogy nagysád befolyása se lenne elég , bocsánata megnyerésére.

Rajtam nem fog múlni, mi e részben tőlem függ — viszonzá Aranka , bár többet tehetnék önért — bár, folytatá rejthetlen szenvedéllyel, égő tekintetét az iíju arczára emelve, — hatalmamban állana az ön javát;, boldogságát eszközölni. — De tréfán kiviil — mondá azutan hirtelen összeszedvén magát, enyelgő hangon — mondhatlanúl jól esnék, ha meggyőzhetném önt, mennyire birja bizalmam, részvétem, és tiszteletemet.

Nagysád kegyeinek leghizelgöbb jele reám nézve — viszonzá Lóránt ügyes tapintattal értelmezvén Várdayné szavait, — hogy első kérelmemet teljesíteni igyekszik, de Bereginé valóban méltó is reá, hogy általa még én is nyerjek nagyságod szemeiben, a mennyiben barátom családja érdekeit szivemen viselem.

Ön tehát nagyon tiszteli Bereginét ? — kérdé Aranka, s keblét a féltékenység oly egyszerre megszála,hogy nyugtalan tekintete, s a kérdő aggalom, mely belőtök sugárzóik, szinte meglepte Lórántot.

Kétségtelenül — viszonzá Szabolcsy — ki női . s anyai hivatásának annyi szeretet, s oly szent hűséggel felel meg, mint ő , az akarjuk vagy nem, megnyeri tiszteletünket.

S azt hiszi ön, más nő talán nem tud úgy szeretni, mint Margit ? — kérdé hevesen Aaranka. — Azt hiszi, a női szívnek érdeme, ha szeret ? A természet alkotta úgy keblünket, hogy szeressünk, és mi csaknem öntudatlanúl engedünk szavának. — Oh Margit e részben szerencsés volt, neki inkább kedvezett a sors, mint másnak, minthogy ő első ifjúságában találta fel férjében azt, ki méltó volt érzelmeire, míg más nö édes epedéssel keres, és keres, — s legtöbb esetben csak vesztegeti szerelmét , minthogy nem találja fel, kit lelke teljes erejével imádni tudna. Oh keserű annak az ébre-dése , ki későn veszi észre, hogy midőn szeretni vélt, mindig csak önmagát ámitá, s az, ki által igazán tudna boldogulni, nem őt, hanem mást szeret. (Aranka csak mosolygva ejté végszavait, de szemeiben könyek tolúltak, s kigyúlt arczai, hevesen dobogó keble, minden, minden meggyőzé Lórántot , hogy annyival inkább vissza kell lépnie , mivel Várdayné szépségének ellentállni, elvégre talán nem is lenne majd hatalmában. — E pillanatban meglepett hősünkön a jó sors segített, minthogy a feltárúlt ajtón, Vali lépe be.

Midőn estve Aranka szobájába vonult s komornáját kiútasitá, a nélkül, hogy segélyét vetközés-, és fekvésnél, igénybe vette volna,— soká mozdulatlanul ült pamlagán, szemel egy pontra valának szögezve, — s összekulcsolt kezelt néma Imádságként szoritá keblére.

Olyan szép volt a szenvedélyével küzködő nő látszólagos nyugalmában.

Sötét haja, mintha gyötrelmének éjszakája lenne, gazdag, hullámzatos fürtökben lepé a nyugtalan kebelt, s égő, fényes fekete szemei, melyekből koronként egy-egy nehéz köny pergett a hevült arczokon végig, mintha panaszló, fényes csillagok volnának, kifejezésteljesen sugárzák vissza lelke fájdalmát. — Néha, egy-egy félig elnyomott sóhaj szállt fel kebléből, s a különben oly beszédes mosolygó teljes ajkak, mintha némulásra lettek volna kárhoztatva, égő pirosán zárulának össze.

Oh jaj, jaj nekem! — Ez volt az éjjeli magányban az első hang Aranka ajkairól, s kitörő fájdalmában önkénytelenül térdre omlék a könnyelmű nő, ki eddig csak játszani, csak múlatni tudott. — Szabolcsy nem tart engem szerelmére méltónak, — ö bizonnyal Margitot szereti. — De miként is tárhatná felém karjait, ki oly sok másnak is pihentem már keblén. — Jaj én nekem, hogy Lóránt szerelmére nem vagyok többé méltó, könnyelműségem irtoztató módon megboszúlta magát rajtam! Isten a menyben! — folytatá szenvedélydúlt arczát, s kezeit éghez emelve — azt mondják irgalmad nagy,és jóságod véghetetlen! Én nem esdem tőled bűneim bocsánatát, nem kívánom üdvösségemet sem, vond meg tőlem kegyelmedet örökre, csak Lóránt szerelmét add nekem, s én kész leszek a kárhozattal párosúlni.

Esdeklését önkénytelenül hangosan ejtvén, heves mozdulattal felemelkedék, s úgy a mint volt, felöltözve, ágyára veté magát, s oly keserűen zokogott, mintha forró könnyeivel megválthatta volna fájdalmát

Midőn reggel a komorna csendesen belépe, hogy megtudja, vájjon úrnője nem parancsol-e valamit, álmélkodva folytá el lélekzetét, a mint megpillantá az ágyon a megtört, harmatos rózsához hasonló szép alakot, tegnapi öltönyében, s könyázott arczczal pihenni.

HATODIK FEJEZET.

A népes városban , a parányi téren, melyet a természet zöldje és virágai bimzének , nyugodt egyformaságban folytak a napok.

A kis bogarak csendben mozgának a fü között, s az ágakon a madarak vidáman üdvözlék szabadságuk arany napját.

A néma virágok hajlongva himbálák magokat ágaikon, s mely hajnalban oly szépen fénylék kelyheikben, s melyet a forró sugár az ég számára csókolt fel szerelmes lángjával kebleikből, az enyhitő harmat cseppről álmodoztak, — s a tiszta, ragyogó léget édes illattal tölték el, hogy láttatlan, lenge szárnyain betölthesse azzal Margit nyílt ablakii szobáit.

A megtörött, szállongó felhők csodás alak - zatai felébreszték a képzeletnek tarka játékát,— s a szem előtt az égen, egész világa lebegett a rejtélyes képeknek.

Margit kézi munkááával, nyilt ablakánál kis varróasztala mellett ült, s szemei az égről, kertje sötét zöld bokraira szálltak.Bereginé tiszta, nyugodt vonásain, mindig otthonos volt a bánat;, s most, midőn a kiállott nagy szenvedésen évek folyama enyhite, felötlőleg hal-vány lön, de mindamellett szelíd és békés maradt arczkifejezése. — Sötét pilláktól szegett, nagy kék szemei, merengves a hófehér, tiszta

homlok, dús selyem hajától szegve, és szépen ivezett rózsa ajkai, nyúlánk termete, sőt még az egyszerű sötét öltöny, melyet viselt, olyan szép öszhangzásban egyesült a szelíd bánattal, mely keblét nyomta, s arczán és szemeiben kifejezve volt, mintha ő és bánata el sem lehettek volna már egymás nélkül.

Margit fájdalmának éle elenyészék , de mélye benn a szívben, megmaradt, — szerelmének boldogító lángja kialvék, s helyén az elpusztúlt arany álmáknak ezer édes emlék remegett.

Andor özvegye túlélte már önmagát, — s fe-lülemelkedvén szent fájdalmán, nyugodtan nézett vissza a szép múltra, mely ifjú élte boldogságának most már csak temetője volt.

És bár fájdalma egygyé olvadt szivével, Margit nem vala boldogtan, — mind annak méltánylat.a, mi ez életben valódilag szép, a kicsinyes házi gondok, s folytonos elfoglaatsága, hite Isten irgalmában , a hála, mely szivét ismeretlen védrngyrta iránt eltölté, — Lóránt nemes barátsága, moly ezer apró figyelem-, gyöngédség-, s tiszteletben részelteté, s mindenek felett az anyai szeretet, moly oly sok édes örömet s kötelességet ruházott reá, —olyan sajátszerü, vallásos emelkedettségben ? sőt boldogságban részeltetek, minőről csak oly nőnek s anyának lehet fogalma, ki maga is szenvedett.

Míg tisztának; míg ártatlannak érzi magát a női szív, míg van kihez ragaszkodjék, s gyermekeiben lelheti fel életének védangyalait, addig semmi sorsban teljesen boldogtalan nem lehet.

Ha Margit az égre emelé szemek, s vallásos keblében felszólalt a hit biztatása, nem adhatta-e meg nyugalmát, a szent vigasz, azon remény, hogy szelleme egykor Andoréval találkozni, s övével összeolvadni fog ? S ha a földre tekinte, s kis, virágos kertjében megpillantá futosó gyermekeit, nem emelhette-e szivét,, hogy Andor árváiért élnie lehe t, s nem ő volt-e az ég és föld, Andor és gyer-mekei között, a szelid közbenjáró?

Margitot merengéseiből, kocsizörej ébreszté fel.

Pár pillanat múlva Magdolna szokatlan fontossággal s ünnepélylyel tárá fel a szomszéd szoba ajtaját, s Margit meglepetve hallá a közeledő, könnyű női lépteket és selyem ruhasuhogást.

Bereginé szobájába Várdayné lépe be.

A meglepett Margit ajkain elhalt az üdvözlő szó.

A két hölgy hét hosszú év óta nem látta már egymást. Midőn megváltak , mint fitatal leánykák, mind ketten reményteli kebellel néztek a jövő elé. De útjok az életben, messze eltért egymástól,— Margit és Aranka, mint tudjuk, különböző ösvényen haladtak.

S moss, midőn oly sok évi távoliét után, mintkét kifejlett hölgy, állott egymással szemben a két leánykori barátné , a találkozás mind két részről eltűnt álmaik, s szebb napok emlékét idézé elő, s mit sok megtörött remény után, a való egyedüli jeléül, egymásnak felmutathattak volna, csak a csalódás volt.

Margit keblében oly fájdalmas képekben merülének fel a múlt emlékei, ősz apja viruló szépségű nejét, s Havassy Kálmán boldognak vélt nővérét megpillantva, hogy majd leroskadt, míg leküzdeni képes vala szíve gyötrő felindulását.

S Aranka az érdekes halvány hölgyben, csak vetélytársnéját látta, ki tőle Lóránt szivét rablá el, s minthogy Margit szelid, s még is oly határozott jellemét, soha érteni képes nem volt, de ösztönszerüleg még is érezé szellemi felsőbbségét, csak annál veszélyesbnek tetszék szemeiben ily vetélytársné.

A találkozás tehát, mint képzelhetőn, egyik részről sem vala felindulástól ment.

De mivel Aranka egyáltalán véve nem sejté Margit hangutatát, s világban forgott hölgy létére, minden perczben hatalmában állott nem csupán nyájasságot, de ennél sokkal jelentékenyebb érzelmeket is színteem, mosolyogva nyújtá kezét az évek óta nem látott barátnénak, s szokott könnyűségével üdvözlé.

Pillanat alatt Margit is visszanyeré látszólagosan legalább nyugalmát, és sikerült neki annyi szivességet mutatni, mennyit az Hiedelem tőle, mintháziasszonytól, még Havassy Kálmán nővére irányában is követelt.

Atyád tudta, s engedelme nélkül jöttem hozzád, kedves Margitom! — kezdé Aranka. — Tudod mennyire szerettelek, s ig y nem fog meglepni, hogy szivem vágyának tovább ellent nem állhattam.

Margit szokásos szavakkal válaszolt valamit, s letilteté vendégét.

Ezek itt nemde gyermekeid ? kérdé Várdayné, az öltönye pompáját bámuló kisdedeket könnyedén megsimogatva — csinos, egészséges kis babák , — képzelem mi sok örömöd van bennök.

Szavait oly kedélytelenül, oly közönyösen ejté, mintha egy megszokott ' bútordarab- vagy divatból kiment ruháról beszélt volna, s minthogy a gyermekek általában megérzik benső ösztönüknél fogva, ki viseltetik irántok hajlani,— s jóakarattal, vagy ellenkezőleg, Béla és Jolán félénken húzódtak vissza a diszesen öltözött úrhölgytől, kinek kalapját, szalagjait s csipkéit nem győzék imént csodálni; — sőt az anya is, mintha szíve legérzéke - nyebb részét győngédtelenül illették volna, szintén alig tudta miért, sértve érezé magát, s roszúl esett neki, hogy gyermekei még mindig ugyanazon szobában állongáinak.

Menjetek kedveseim a kertbe, s játszatok Magdolnával — szólott olyan bensöségel, mintha helyre kívánta volna hozni, mit a divathölgy közönyössége ellenök vétett.

Azt hiszem nem feledted még kedvesem, hogyjavad] minden időben szivemen fekl^c^t, — kezdé Aranka, midőn a gyermekek távozásával nehány jelentéktelen szóváltás után, szükségesnek vélte tudatni, hogy látogatása nem oknélkül történt. — Mi rajtam állott, mint magad is tudod, soha nem múlasztám el eszközölni akarni, — s ha Kálmán nem oly heves, — vagy te kedvesem több bizalommal viseltetel barátnéd iránt;, úgy a szerencsétlen párbaj, melyet különben is megkisérlék akadályozni , örökre elmarad, s férjed még most is él, és boldog.

Ha nincs ellenedre kedvesem — kezdé Margit érzelmével kiizködve, ne emlegessünk oly dolgokat, melyekkel a legfájdalmasabb sebeket szakitjuk fel, a nélkül, hogy a megtörtént eseményeken változtathatnánk. — Szabad tudnom látogatásod okát?

Bocsáss meg, ha önkénytelenül fájdalmat okoztam , s légy meggyőződve, hogy még az is csak jó szándékból történt — mondá Várdayné kitelhető melegséggel. — Látogatásom oka nem más kedves Margitom, mint szeretetemnek újabb jele. — Nélkülözéseid, s mostoha helyzetedről hallottam — szavai közben körültekinte a takaros kis szobában, melyből egyszerűsége mellett sem hiányzók a csin és kényelem, s arczán látható volt, a meglepetés, minthogy épen nem várta, hogy Margitot ily helyzetben találja. — S minthogy a nyomasztó gondok még egészségi tekintetben is ártalmadra lehetnének , melyre gyermekeid miatt oly nagy szükséged van, — eltökéltem mindent elkövetni, hogy atyádat kiengesztelhessem. — Szünetet tartva, nem szavai hatását kérésé Margit vonásain , hanem fájdalmasan felizgatott szivvel győződék meg, hogy Beregi Andor özvegye, kiállott szenvedései, s küzdelmei daczára is bir annyi érdekességei, hogy Szabolcsy Lóránt irántai gyanitott szerelme, még az ö szemei előtt is, igazolva legyen. — Atyáddal szólottám is — folytatá aztán, de hangja épen úgy remegett, mint keblében a SZÍV, — azonban fájdalom ! ez ideig igen keveset eszközölhettem ki.

Kár volt fáradnod — szólott közbe Margit ki nem kevésbé volt izgatott, mint Várdayné — én soha nem panaszkodtam, s egyáltalán véve nincs is arra okom helyzetem miatt. — Jóságodért igen le vagyok kötelezve, de megvallom, mindamellett is jobb szeretném, — ha miattam nem fáradoztál volna.

Ne hidd kedvesem, hogy hasztalanúl fáradoztam , mert habár atyád ez ideig kérlelhetlen maradt;, mindazáltal találtam egy szerencsés középutat , mely idővel mindent kiegyenllt, ha tanácsomat követed. — Atyádnak nincs kedvére, hogy Pesten lakói, — sérti büszkeségét, hogy leánya nélkülözéseiről a világ is tud és beszél. — S azután Margitom, te még fiatal is vagy nagy városban ily magányosan lakni, — s a mellett elég érdekes is, — folytatá hízelgő hangon — hogy a gonosz nyelvek megbotránkozzanak, s mende-mondákat ko-holjanak felőled.

Margitnak arczába szökkenék a vér, s hangjaremegett, midőn erőltetett nyugalommal ekként válaszólt.

Atyám igen kegyes , hogy annyira szivén viseli jó hírnevemet. — De legyen Istennek hála! megnyugtathatod kedvesem, — nekem elvonultságomban gyermekeim, s a szegény kis árváknak anyai szeretetem, elég véd, s oltalom minden baj és rágalom ellen.

Ne vedd őszinteségemet rósz néven kedvesem, — szólott Aranka észre véve Margit sértődését, s izgalmát. — Lásd Margitom, te egy kevéssé mindig ábrándozó voltál, s hajlandó feltenni, hogy miután te megélhetsz a világ nélkül, — a világ is fenn állhat mende-monda nélkül. — Azonban ez koránsem ügy van kedvesem , — én, ki éltemet társaságokban töltém, hidd el, tapasztalat után beszélek. — Minél inkább kerüljük az embereket, és minél kevesebbet törődünk jó, vagy rósz véleményükkel , annyival inkább fölhíva érzik magokat, tetteinkben gáncsoskodni. — Ki a tömegtől elkülönözi magát, arról könnyen felteszik, hogy másoknál jobb akar lenni, s jaj az egy esnek, ki a tömeggel daczolni merészel!

Szavaid valóságát kétségbe vonni semmi szándokom — szólott Margit — csupán azt nem értem, mi czélt kivánsz velők elérni.

Semmi egyebet — viszonzá Várdayné rábeszélőleg, s Margit kezét melegen megszorítva — minthogy rá bírjalak, miként hagyd el ezt a gonosz Pestet, a nagy városi élet úgy sem való kedélyedhez, — s költözzél valamely kellemes kis városkába.— Válassz helyet és vidéket; és bár hol óhajtanál lakni, kényelmeidről oly szeretet s gyöngédséggel lesz gondoskodva, mintha a legjobb testvér vette volna szivére sorsodat. Engedj atyád akaratának; lásd az öregek gyakran szeszélyesek, s csak mig ő ki engesztelődik, addig fogadd el szeretetemet.

Margit sokkal tapasztalanatlabb vala, minthogy annyi emberismeretet feltehetnénk felőle, — hogy a könyelmü világhőlgy ármányos lelkén keresztül láthatna.

Bereginé leggyöngédebb vonzalom jelének tekintő , mit Aranka életében először számitva tőn , s koránsem sejté, hogy csupán Szabolcsy Lóránt miatt, féltékenységből igyekezik őt Várdayné Pestről eltávolítani, s igy őszinte illetődéssel nyújtá felé kezét, s tiszta szemeiben könyek tolxiltak, midőn következőleg válaszolt:

Olyan melegen lekötelezői, oly hálás vagyok önzéstelen jóságodért, kedves Arankám, miként jobban fáj , mint kifejezni képes volnék, hogy ajánlatodat el nem fogadhatom.

Aranka örömmel kapott barátnéja ellágyulásán, s bár mi határozott vala is Margit hangja még felindulásában is, ő a legjobbat remélé.

Ajánlatomat el kell fogadnod — szólott Margitot megölelve — kisgyermekeid jövőjét, nem szabad koczkáztatnunk.

Nem Arankám, azt semmi esetre el nem fogadhatom — viszonzá Margit ez úttal oly szilárdsággal, hogy Aranka megingott jó reményeiben. — Havassy Kálmán nővérétől férjem özvegyének, semmit nem szabad elfogadnia.

E nehány szó befejező a vitát.

Aranka csüggedt, nehéz szívvel távozék, s még inkább félté Lórántot Margittól, — s Margit, a mint maga maradt, átengedő egész keblét emlékeinek, s határtalan fájdalmának.

HETEDIK FEJEZET.

Várdayné közié Szabolcsyval Margit határozott elútasitását, az ajánlatot természetesen megsem , mit ő tön neki, — s Lóránt csak most vette észre mi nagyot hibázott, hogy nem egyenesen az apához folyamodék.

Vagy nem volt-e igaza Margitnak, hogy Aranka által semmit elfogadni nem akart, s nem jelleméből folyt-e ki a szerető nőnek, hogy Havassy Kálmán nővérét, csak mint idegent tekintheté.

Szabolcsy annyival is inkább vádolá magát el-követett hibája miatt, mivel Aranka szerelméről is mind inkább meggyőződék, — s mivel Margit apja iránt őszinte tisztelet-, s rokonszenvvel viselteték, árulásnak tetszék előtte még az is, miről ő valóban nem tehetett.

Hogy jóvá tegye, mit Margit érdekében, tévedésből rontott, s menekülhessen önszemrehányásaitól, előkélé Lóránt mindennél előbb Arankával úgy vinni a dalgot, hogy a szenvedélyes nő előtt, minden szeretetre méltóságát elveszitse, — s azután egyenesen Várdayhoz szándékozók fordulni, hogy apai szeretetét, mindent mi e részben czélhoz vezet, megkísértve, igénybe vehesse lánya, s unokái számára.

Hogy feltételét azonnal czélba vegye, mintha csak játszani akart volna Várdaynéva!, semmiképen nem beszélt vele többé komolyan semmiről, — s bár attól távol vala, hogy az Hiedelmet sértse, s szokott udvariasságát megne tartsa, — Aranka hiúsága mindazáltal annyira sebezteték az ifjú könynyed bánásmódja által, hogyha egyszersmind még inkább nem csigázza bel szerelmét Lóránt háborit- lan hidegvérüsége, s kétszeresen nem óhajtja, hogy viszonoztassanak érzelmei, — úgy kétségtelenül, azonnal örökre lemond a vakmerőről, ki épen nem látszik méltányolni, a legcsodáltabb divat szépségek egyikének elismerését.

És valóban hinné ön, hogy a szerelem csak játék, csak tréfa? — kezdé Aranka Lóránt szavaira válaszolólag. — Ha úgy van, vájjon miben áll hát akkor Margit főérdeme, kiről azért beszélt ön nem régiben oly tisztelettel és csodálattal, mivel Beregit annyira szerété ?

Bereginé kivétel — viszonzá Lóránt kissé elkomolyodva ő igen fiatalon ment férjhez soha nem for-gott a világban, szive tele ábránddal és melegséggel , — nála tehát természetes, ha szeretni tudott. — De mi kik tapasztalatokkal bírunk—folytatá ezután elébbi könnyű vidámságát véve fel, ismerjük önmagunkaa, vájjon hihetjük-e mi a szerelmet kellemes időtöltésnél egyébnek ? Nem a változatosság teszie-e érdekessé lételünket, s nem válnék-e világi fogalmaink szerint a szerelem kiállhatlan, s unalmassá, ha tárgyait nem változtathatjuk, ha örökké egyet kell szeretnünk ? A sors kezében életünk a lapda, s mi játékszerül tekintjük egymás szivét. — De úgy van az jól — folytatá rövid szünet múlva — változatosan szeretni, s élvezni minden pillanat örömét, ebben áll a legfőbb életbőlcseség. Szerintem mindenben unalmas az egyhangúság, s én gyűlölöm afroi úntat, — s nincsen-e nagysád is úgy ? — kérdfe végül utánozhatlan kellemmel mosolyogva.

Mintha saját könnyelmű érzelmei váltak volna számára büntető ostorrá, Aranka elborzadt, midőn Lórántot úgy hallá beszélni, a mint korábban önmaga gondolkozók. — Rettentő bütetés vala számára annak érzete .hogy épen Szabolcsy ismeré meg egyszerre jellemét, s lelkén úgy keresztül lát;, hogy még csak fel sem teszi róla miként könnyelműségnél egyébre képes lehetne, —hát azt mint hihetne el, hogy igazán is tud szere tni!

Önnek oly sajátszerü, s megrovásra méltó né - zetei vannak — viszonzá Várdayné szünet múlva erőltetett vidámsággal — hogy szinte hajlandónak érzi magát az ember megkisérteni a térítést. — Vagy akkor sem lehetne önt más nézetekre birni — folytatá szenvedéllyel,— ha találkoznék egy szív, mely megértené az önét, ha volna kebel, mely teljes szeretetével csatlakoznék önéhez? Vájjon mit mondana ön, ha a szerelem csodát mivele? Ha egynő, ki mielőtt önt ismévé, könnyelmű volt, sőt talán vétkezek is, ön által egyszerre megtérítve tisztult érzelmekkel vágynék az ön keblén megpihenni, — s feláldozva kötelességeket, jó hirt és nevet, egyedül csak ön által kívánna boldogúlni: — vájjon akkor el fogná-e hinni, hogy van igaz szerelem, mely forró és örök, mint a nap , s mély és áradozó, mint a tenger ?

Semmi egyebet nem hihetnék akkor sem , — visszonzá Lóránt javithatlan hidegvérüséggel mosolygva — minthogy a szegény asszony öntudatlanig ámítja és csalja önmagát.

Aranka ajkaiba harapott.

Tehát ön csakugyan nem hiszen megtérést és állandóságot ?

Csak állandó szerelmet nem hiszek — monda Szabolcsy — minthogy őszintén szólva, arra talán magamat sem tartom képesnek. —Megvallom, jobban megfoghatom, ha valaki egyszerre kettőt, hármat szeret, minthogy egyet örökké.

A változásban is kifárad a szív — monda Aranka majdnem sóhajtva, mintha önmagával beszélne, s bájos arczán oly levertség volt látható, hogy szinte nehéz lön megindulás nélkül tekinteni reá. — De nem csüggedek — folytatá ezután egyszerre felindulva, akár őszintén beszélt ön, akár nem, véleményét változtatnia kell, — meg kell, meg fog ön térni, még pedig általam — tévé hozzá nyomatékkai, s szavai közben ragyogó feketeszemei olyan büfényben sugárzónak Lóránt felé, hogy az ifjú

4szinte megijedt a csábitó hatástól, melyet e nő legalább pillanatonként még felette is gyakorolt.

Hiszen ha nagysád lesz a téritő — viszonzá udvariason meghajolva — úgy bizonnyal hinni, s üdvözölni fogok!

NYOLCZADIK FEJEZET.

Várday Gergelynek elhagyatva, s egyhangúlag folytak napjai; háza vendégei közöl senki sem kérdé honn van-e — mintha már nem is élt volna, számba sem igen vették; — egyedül állott a nagy városi zajban, s mintha száműzve lett volna, élőhalottként zárkozék örömtelen magányában, mint rideg koporsóba.

Az egyetlen, ki meg-meg látogatá, s mindig részvétteljes tisztelettel kőzeledék Margit apjához, Szabolcsy vala.

Hősünk gyöngéd tapintattal kőzeledék Várdayhoz, s csak hamar megnyeré az öreg úrnak egész szeretetét, s ez valódi apai indulattal csatlakozott a kedélyes ifjúhoz, ki oly melegen tudott érezni, s ki szellemdús, vidám társalgásával, meszsze üzé el tőle bánatát.

Szabolcsy nemes fogalmai, s egyszerű, s mégis oly urias, kellemteli modorával, minden szivet meg tudott nyerni, — közelében fesztelenül, jól érezé magát boldog, boldogtalan, s halvány arcza nemes , tiszta vonalain, megpihent, s szivesen mélázotta szem. — A nők önkénytelenül megszeretek, az érdemekben őszült aggok, a legszívesebb indulattal s elismeréssel csatlakoztak hozzá.

És bár Várday Gergely inkább becsűié s szerette őt, mint akárki mást, mindazáltal Lóránt késék még vele Margit érdekében szót váltani, nehogy mielőtt befolyása az öreg úr szivére eléggé szilárd, a nem elég óvatosság miatt új hibát kövessen el.

És pedig Szabolcsy napról, napra több aggálylyal ohajjti, hogy az apa és leány egymásban leljék fel támaszokat, mivel Margit egészsége mind inkább megtörve látszék lenni, — areza ugyan nyájas , és elégült vala, de naponként halványabb lön — s Lóránt bár mennyire törekvék gyöngélkedé- sét a folytonos városi légnek tulajdonítani, mindamellett sem nyughatott szive, — s valahányszor, gyermekei jövőjéről hallá Margitot beszélni, mindannyiszor önkénytelenül elsötétedék aggódó keble, s bár eddig minden előitéletességtöl ment vala, utóvégre még is szinte jóslatszerü előjelnek kezdé hinni a nyugtalanságot, mely Margit miatt tölté el lelkét.

A lég változtatás bizonynyal helyre állítaná egészségét — gondolá Szabolcsy nem egyszer — ha gyermekkora színhelyére, Várdára visszatérhetne, ott könnyebben megnyugodnék, s inkább megfogna erősödni, mint bárhol, — s aztán azon tudat, hogy apjávál kibéküll, s gyermekei jövője miatt nem kell remegnie, a legjótékonyabb hatást gyakorolnák kedélyére. — S ha tökéletesen sikerülne e megnyugtatás, és derültség, ki tudja, hátha akkor még valódilag boldog is lehetne, — hátha még

Lóránt sóhajjal fejezé be gondolatait , s azon határzattal vette kalapját, hogy ma Várdayval Margit felől minden esetre szólani fog.

Szabolcsy mint rendesen, úgy ma is egyedül találá szobájában az öreg urat, ki a mint megpillantá ifjú vendégét, azonnal látható örömmel nyujtá jobbját elhagyottsága egyedüli barátjának.

Kölcsönes szives üdvözlet, s nehány szokásos kérdés után, Várday a pesti rósz lég ellen panaszolkodék, mely szüntelen főfájás, és más eféle bajokat okoz neki, s Lóránt a legtermészetesebben azt tudakolá, vájjon nem szándékozik-e a városi lakást falusival cserélni fel, vájjon nem készül-e Várdára?

Épen nem — viszonzá Várday sóhajtását elnyomva — Várda azon hely, melyet leginkább kerülök. Hol életem szebb napjai folytak, azon vidéket nem akarom jelen nyomorú sorsom színhelyévé alázni.

És pedig oly szép volna, ha egyetlen leánya és unokáit szeretetébe fogadva, valamennyien azon helyre költöznének, mely mindnyájok nyugalmát, s elégültségét visszaadhatja

Soha! — mondá Várday meglepetten pillantva ifjú vendége nemes arczára, s oly hevesen, hogy a meglepett Lóránt még úgy nem hallá őt szólani. — Nekem nincs leányom, a hálátlan gyermekhezsemmi közöm, — hiszen nem én hagytam el őt, hanem ő engem, s igy természetes, ha unokáimról sem akarok tudni.

Sőt épen nem természetes — viszonzá Lóránt oly hangon, mely bár ellene szólott,— mindamellett sem sértheté az öreg urat. — Az apai kebelben legtermészetesebb indulat a bocsánat, s jelen esetben, mindőn a gyermek szenvedett, vaj jón nem lehet-e kétszeresen könnyű a múltat felejteni, s kiengesztelődött szívvel tárni fel, az oly sokszorosan zaklatott leány számára, a szerető apai kebelt.

Ön nem ismeri leányomat — szólott Várday izgatottan — szelidsége engem is, ki bölcsőjétől fogva voltam mellette, hosszú időre elámitott. — Gyöngéd, szerető gyermeknek látszék lenni mindenben, — tettei kicsinyben és nagyban jó szívet tanúsitának, — kedvemért mindent megtőn, mi hatalmában állott, sőt készséggel áldozá fel legkedvesebb örömeit is, soha nem sértett meg, jámbor és engedékenynek mutatta magát mind addig, míg az elválasztó pillanat el nem érkezék, melyben napvilágra jött, hogy egész élete szinlésből állott, — hogy szive nincs, mert különben apját, kinek ő vala minden öröme, oly hidegen, s hálátlanúl fel nem áldozta volna szerelméért. — Készebb vagyok jelen nyomasztó sorsomat tűrni, nőmnek elnézni játszi, gyermekded kedélye ártatlan vétségeit , minthogy visszafogadjam szivembe a hálátlan gyermekee, — Aranka legalább jó , de Margitszívtelen, hideg kebel, s apját mélyebben meg-keserítő , — minthogy bocsánatára számíthatna. —

Szabolcsy részvétteljes bánattal tekinte a mélyen keseredett öregre, ki mind nejét, mind leányát teljesen félre isn ' éré, s szerencsétlenségét, mint igen sok más, ő is önmaga okozá magának.

Minthogy tisztelő bizalmának, már több jelét valék szerencsés tapasztalni — kezde Lóránt hosszú szünet múlva, talán nem fog részemről tolakodásnak vétetni, ha kimondom mi e tekintetben szivemet nyomja — hiszen nekem mind az apát;, mind a leányt , közelebbről van szerencsém ismerni, s minthogy tiszteletemet mindketten egyenlőn bírják, el fogulatlanúl közölhetem véleményemé, ezen előttem oly szent érdekű tárgyban. — A mennyire én a múlt viszonyokat ismerem — folvtatatá pillanatnyi gondolkozás után — kezdetben Bereginé apai egyezéssel jegyezteték el férjének. — Nem szándékom azt taglalni, vájjon a későbbi meghasonlásnak az ip vagy a vő volt-e oka, csupán azt nem hagyhatom helyben, hogy a gyermek, ki bölcsejétől fogva a szeretet angyala volt a szülői házban, apja irányában mindig tiszteletee, s gyöngéd figyelmet tanusita, megérdemelje, hogy szívtelennek nevez - tessék, a miért jegyesét szerencsétlenségében nem akará el hagyni, s készebb vala apjával meghasonlani, kit dús és boldognak tartott, minthogy hütelenül oda hagyja azt;, kinek dobogó kebellel esküdött örök szerelmet

Önnek Beregi Andor barátja volt, igy elfogu latlanúl nem Ítélhet e tárgyban — szólott Várday felötlő nehezteléssel,

Nem mint Beregi Andor barátja, hanem mint az ön, és leánya legigazabb tisztelője, mondom véleményemet — viszonzá Lóránt, és lelkes arcza kígyóit , miközben ekként folytata: Bereginé jellemének fővonása: a szeretet, — ő mint leány, nő és anya, egyenlő hűséggel felelt meg kötelességeinek, — s ki felette Ítéletet szándékozik hozni, tekintsen elébb lelkiismeretesen ön keblébe, s ítélje meg először azt;, vájjon ön élte folyama oly hibátlanul folyt-e, hogy Margit tetteinek jogos bírája lehessen, — Ki, mint ő, mélyen érző kebellel bír, és oly sors viharai között, minő neki jutott, töretlen hittel tartaték fel a legönzéstelenebb szeretet által, az még ha hibázott volna is, megérdemli bocsánatunkat , az méltó reá, hogy sorsát enyhíteni igye-kezzünk.

S azt gondolja ön, hogy ha elég gyenge volnék is önnek tanácsát követni , elfogadná Margit bocsánatomatt?—• kezdé Várday oly hangon, mintha attól tartana, hogy szigorúságát Lóránt megingatja — erősen csalódnék, ha ezt feltenné. — Leányom elhatározó, hogy végperczig daczolni fogapjával, — hiszen nőm jó szivétől ösztönözve, már többször megkisérté akaratom ellenére , mint közbenjáró lépni fel ez ügyben, s Margit mindannyiszor büszkén visszaútasitá.

Férje életében lehetlen volt másként tennie, — habár azt kétségbe vonom hogy ő, ki maga a szelídelőzékenység, büszkén visszaútasitani képes lett volna ily jóságot.

Nem csak férje életében, de most néhány hét előtt is hasonló eljárást követett el — v szonzá Várday önmagát ingerelve. — Aranka elengedé magát szive természetes jóságától ragadtatni, s oly bohóságot tőn, hogy hírem tudtom nélkül meglátogatta ezt a szívtelen asszonyt, ki, mint nőm sírva panaszlá el, hideg visszautasítással fogadá jóságát, s az engesztelődésröl apjával még csak hallani sem akar.

Lóránt Várdayné rósz akaratáról megütközve lön bizonyossá, és szemeiben ezen nemtelen indulat oly homályt vete Arankára, mely mellett még külső szépsége is végképen elenyészék.

Azt mindig érezé Szabolcsy, hogy Várdayné könnyelmű, hiú nő, de hogy öntudatos akarattal igyekezzék az apa és leány békülését gátolni, azt róla fel nem tette volna.

Aranka kétségtelenül féltékenységből követé el ezen vétket, mithogy a szerelemmámor, mely Lóránt iránt napról napra hevesebb és komolyabb indulattá fejlődék szivében, türhetlenné tette szemeiben még csak gondolatát is annak, hogy épen azon hölgy, kitől annyira félté Lórántot, vele béktilés esetében, tán ugyan azon fedél alatt lakjék, vagy csak koronként is legyen ott.

Ha a nagyságos asszonytól semmit elfogadni nem akar is Bereginé — kezdé Szabolcsy szünet múlva — az még épen nem tanúsítja, hogy apja bocsánatát ne óhajtaná. — Hogy Beregi Andor özvegye, Havassy Kálmán rokonaitól idegenkedik, s még apja neje ellenében sem győzheti le azon tudatot, hogy férje gyilkosának nővérével van szemben, igen természetesnek találom, — ennyiből áll Margit minden hibája, s ha ezt megbocsátani nem tudnék neki, nem merem meghatározni, vájjon nem követnénk-e el nagyobb hibát nálánál ?

Várday arczán látható volt, hogy ha legyőzve nem is, de minden esetre megvala már ingatva leánya elleni igazságtalan keserűsége.

Ha van érzelem, mely az éggel rokoná teszi keblünket, — kezdé Lóránt hosszú szünet múlva — úgy az engesztelődés és szeretet az; ne tagadja meg ön épen mint apa, e két nemes érzelmet, — ne taszitsa el magától egyetlen gyermekét és unokáit, hiszen általok lehet csupán önmaga is boldog.

Lotántarczát magasztos fenség jellemzé e pillanatban, mint egy szép emelő kép látása, ugyan azon hatást gyakorlák lelkes vonásai, s átszellemült tekintete, — s Várday önkénytelen tisztelet rokonszenv, s illetődéssel nézett az ifjúra, ki őszült fejét legszentebb kötelességeire emlékezté.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Talán még soha nem volt Várdayné szebb, mint a halavány rózsaszín, nehéz habselyem ruhába, mely hó vállait, s karjait, teljes szépségben, engedé kitúrni, s emelé termete bájait. Fényes sötét fürtei, gazdag hullámzatban lepékel keblét, vállait, s közöttök ma is, mint mindig, nehány rózsabimbó piroslék. — A nagyszemü fehér gyöngy sorok, melyek nyakát és karjait ékesiték, nem haladák meg bőrének havát, s egyetlen, tiszta vizű gyémánttal ékített fülbevalóit, melyek mint két ezer színben játszó, s rezgő csillag ttindöklének furteí éjjelén át — túlragyogá élénk, nagy szemeinek mosolygása.

Várdayné eltökélő Lórántot meghódítani, s hogy czélt érjen, még öltözékére is kétszeres gondot fordított.

Teremének díszes pamlagán izgatott bosszúsággal ülte pillanatban, minthogy Váli, ki ifjú keble teljes szenvedélyével szerété a könnyelmű nőt, nem szűnik meg féltékenysége szemrehányásival ostromolni Szabolcsy miatt, ki iránt napról, napra felötlőbben tanusitá kitüntetéseit.Tehát mind az, mit nekem Ígért, s mutatott ön, csak puszta szó és ámítás volt?— Kérdé Váli Dezső indulatosan.

A mint veszi — viszonzá Aranka türelmét vesztve — én sem mentegetőzni nem fogok, sem más véleményre bírni nem igyekszem önt.

Igen de ez igy nem maradhat — szólott Váli hevesen felugorva helyéről, ön tartozik vele, hogy engem megnyugtasson — s boldoggá tegyen.

Ugyan úgy-e ? — mondá Aranka gúnyosan el-mosolyodva, s azt hinné, hogy nekem még kötelességeim is vannak ön iránt.

Nem csak hiszem, de még azt is követelem, hogy erről ön szintúgy meg legyen győződve, valamint én.

Mulatságos egy ember!—viszonzá Aranka, felkaczagva — tehát követelései is vannak.

Igen vannak, még pedig szerelmem jogainál fogva — mondá Dezső mindig hevesebben — és ezen jogoknál fogva kívánom, hogy hagyjon fel új csábításaival , hogy távolíts i el köréből Szabolcsyt.

És ha nem tenném ?

Akkor majd fel lépek én s megmutatom, hogy velem ugyan senki játszani nem fog.

Elég ennyi egyszerre, e helytelen beszédből, — szólott Aranka oly megvetőleg, mintha teljes igazsága lett volna, — már most még annál inkább óhajtóm Szabolcsy társaságát, s ezennel tudatom önnel hogy e perczben is őt várom, és pedig sokkal szívesebben , mint önt bár mikor.

Megtiltom, hogy öt elfogadja! heveskedék Dezső kétségbeesve törölgetvén verejtékes homlokát. Ohne kínozzon — folytatá azután szelidebben, hiszen maga is tudja, hogy szerelmének annyi jele után, mennyi engem szerencsétlent elcsábított, és boldogtalanná tőn, teljes joggal léphetek követelőleg is fel.

Senkit arra nem jagositék, hogy irányomban kö-vetelésekkel lépjen fel — viszonzá büszkén Aranka, — mert megszántam ön epedését, azt véli, hogy parancsolhat is, és zsarnokom lehet? Ezennel megtiltom, hogy velem ily hangon beszéljen — folytatá hevesen. — Tetteimről számolni senkinek nem tartózom, s nem is szoktam.

E pillanatban feltárult az ajtó, s Szabolcsy Várdaytól követve belépett, — s Váli, kétségbeeséstől elragadva, kirohant, a nélkül, hogy a háziasszonynak , vagy a belépőknek köszönni képes lett volna.

Várdaynak már nyelvén volt a kérdés, a feltűnő magaviselet oka miatt, de Aranka sokkal ügyesebb hölgy vala, minthogy magán oly könnyű módon kifogni engedjen, s igy mielőtt az öreg úr szóhoz jöhetett volna, ö ezer újabbnál újabb kérdéssel ostromlá majd Lórántot, majd férjét, s csak midőn Váli távozása feledésbe ment, akkor vette teljesen igénybe Szabolcsyt.

Soha, még soha úgy senki nem bánt velem, mint ön — kezdé Aranka halkan Loránthoz fordulva, midőn Várday tölök távol egy politikai lapolvasásába mélyedt — hiszen ha véletlenül nem esik tudtomra, hogy férjemnél van ön, s nem kéretem magamhoz, talán még csak be sem jött volna hozzám, mint már akár hányszor tévé más alkalommal is.

Nagy tisztelője vagyok az öreg urnák — viszonzá Lóránt kitérőleg, s azon kivül fontos dolgom is volt.

Mikor láthatom önt szobámba ? — Oh ha tudná mennyit szenvedek, míg őn reám sem gondol — susogá a nő félig elnyomott sóhajtással.

Talán nem oly fontos nagysád közlendője — szólott Szabolcsy, kimértebben a szokottnál, hogy itt azonnal ne hallhatnám.

Fontosabb, mint ön képzelhetné, hideg, érzéketlen ember — mondá Aranka halk, szemrehányó hangon, s égő szemeibe könnyek tolultak. — Közlendőm életbejárő, a mennyiben nyugalmam, s boldogságom függ tőle.

Ha úgy van, parancsoljon velem nagysád — viszonzá Lóránt kissé feszes udvariassággal, — s ielemelkedék távozni.

Hát megy már?— szólott Várday őszinte sajnálattal — azt hittem az estvét velünk tölti

A veszteség egyedül enyém — mondá Lóránt, de mint emlitém már, ma igen sok végzendő vár reám.

Holnap hat és hét óra között elvárom önt — szólott Aranka Loránttal búcsuzáskor kezet szorítva.

Szolgálatára leszek nagysádnak.Várdayné eltökélé Lórántot meggyőzni szerel mérői, és sem nyílt körben, sem négy szem között nem titkolni tovább az egyetlen forró érzelmet, mire szive valaha képes volt.

Minél többet veszitek miatta a világ előtt — gondolá Aranka — minél több, s nagyobb áldozatokat hozok szerelméért, annál inkább meg fog győződni, hogy bár eddig könnyelmű valék, mindamellett is képes vagyok komolyan érezni, —sutó végre kényszerítve lesz szíve, hogy engem viszont szeressem.

TIZEDIK FEJEZET.

Várdayné kényelmi és fényüzési czikkekkel kissé túlhalinozott tereme, valódi tüköré volt lakónéja jellemének.

Az Ízlést semmi esetre nem lehete megtagadni sem a diszes tárgyaktól, sem a terem elrendezéséitől, de a kedélyességnek egyetlen jele sem vala a mindenféle csecse-becse között felfedezhető; meglephette, elbájolhatta tekintetünket ások fény és pompa, mely ott öszpontosúlt, de az otthoniasság érzete távol maradt tőlünk.

Aranka boudoirjába lépve, önkénytelenül is megérezé a szív, hogy nem boldog családanya s házias nő szobácskáját látja, hanem hiú fényt kedvelő divathőlgyét.

Minden tárgy hideg pompával tölté be helyét s mintha imponálni akart volna a belépőnek, feszes és kimértnek látszék még ragyogása is, bár a legcsekélyebb czikken is észrevehető vala, hogy hatásra van számítva. — minden készített fénynek barátságtalan a tekintete, csupán mi az égről, s a szerető szemekből sugárzik, az emeli, s melegíti keblünket.Várdayné talán soha életében lelkiismeretesebben nem számolt a tükörrel, mint azon napon, melyen Szabolcsyt várta. — Legjobb állású, s izletesebb ruháit egyiket a másik után felpróbálá, és tűnődött, vájjon világos vagy sötét színek emelik-e inkább szépségét. — Végre úgy tetszék neki, mintha semmi oly eszményivé nemtenné alakját, lengő sötét fürteivel, mint a finom csipke szövetből készült egyszerű , s még is oly díszes fehér ruha, melynek minden egyes redője, s fodrozatai úgy simúlnak térmetéhez, a mint legjobban kitünteték ennek bájait.

Midőn tökéletesen felkészülve, tükre előtt megállóit , s találkoztak önsugárző tekintetével, sötét szemei, — s látta saját piros ajkain a csábmosolyt, melynek ez ideig senki még ellent állani nem tudott , s fényes fekete fürtéit hó vállaira omolva, — s megpillantá fehér ruhája lengő csipkéi között a keblére tűzött rózsaszíHat, mely felmosolygott reá s ittasúlva látszék kedves illatú szép fejét dobogó fehér fekhelyére hajtani, akkor Aranka szive vágyának nem állhatván ellent, mintha öntudatlanúl meghálálni akarná a természet gazdag adományait az egyetlen egyben, mit kedélytelen szive méltányolni képes volt: saját szépségében, — a tükörhöz futott, s hálás mosollyal hajlék visszaadott képéhez.

A tükörben a kép mosolylyal viszonozá a mosolyt , de mindazáltal a könyelmü nő kissé magához tért önző elragadtatásából, s zavarodva tekinte Margit UI.körül, minthogy eszébe jutott kit vár, s Lóránt szemeiben épen oly homályt vethetett volna reá hiúsága, a minőt ajkainak lehellete, a tükör sima fényén hagyott

Várdayné pamlagára ült, és elgondolkozék.— Szive, mely az imént örömében repesett, a mint a hiúság fényes oltára visszasugárzá szépségét, most félve remegett keblében.

A mint egy könnyelmű, de szenvedélyes női lélek felmelegedni képes, Aranka szerelme oly hő vala Lóránt iránt, — s elgondolván mit tenni szándékozik, s mi fontos a mai találkozás Szabolcsyval, kinek viszonszerelme nélkül nem tndott még csak képzelni sem többé boldogságot, olyan félelemmel határos nyugtalanság szállta meg, minőről azelőtt fogalommal sem bírt.

A kitűzött órában Szabolcsy pontosan megjelent.

Az eddig történtek, Váli hevessége, s mindaz mire Aranka Szabolcsyt ugyan azon alkalommal félig meddig előkészité, mind két részről némi elfogultságot, s zavart szült, s első pillanatokban mind kettejükre nézve nehéz volt kissé a találkozás. De Lóránt átlátván mennyivel jobb előbb átesni azon , mit többé el úgy sem kerülhet, őszintén , s udvariasan megkérdő Várdaynétól, mi czélból kiváná látogatását, s miben lehet szolgálatára.

Aranka, mint a lankadt virág, meghajtá szép fejét, s nehány perczig semmit nem válaszolt. A könynyelmü szív habózni, s önmagával küzdeni látszék.

Szabolcsy talán még soha oly szépnek nem találta Várdaynét, mint e pillanatban, de valódi jellemét újabban megismervén, a szelid nőiségböl szőtt varázs fátyol, mely minden nemesebb jellemű férfiú szemében, angyalként tünteti fel a hölgyet, s fényezője a női bájoknak, végképen eloszlék Aranka körül, s Lóránt keble oly sok kellem látásra is hideg maradt.

Soha életemben még társalgást oly nehéz nem volt kezdenem, mint e pillanatban, midőn lelkemet oly sok nyomja — kezdé hosszú hallgatás után Várdayné. — Azt élénken érezem, hogy beszélnem kell, hogy önmagam iránti kötelességem tudatni önnel, mennyit, s mi okoknál fogva szenvedek, de nem tudom hogy kezdjem, hogy meg ne ítéljen ön.

Lóránt nehány udvarias szóval bizonyossá tette Várdaynét, miként arra egyáltalán véve nem érzi feljogosítva magát, hogy őt bár miért megítélhesse.

Új szünet állott be, mely Aranka részéről meglehetős kinos vala.

Ön semmiképen nem akar engem érteni — kezdé Várdayné újólag, s tekintete csaknem bánatos volt — és pedig tudnia kellene, hogy ha csak félig közelednék is , megmentene gyötrelmeimtől.

Igen sajnálom, hogy nem áll hatalmamban nagysádnak e részben kivánatát betölteni, de bár mint töröm is fejem, legtávolabbról sem vagyok képes sejteni, miben lehetnék szolgálatára — viszonzá Lóránt oly hangon, mely meggyőzhette volna Várdaynét, hogy kár e tárgyat tovább folytatni.

De mivel Aranka gondatlan kedélye, lehető kevés tapintattal bírt, s jelen esetben szerelme által felgerjedve, nem vette észre Lóránt kitelhető kímélő és gyöngéd visszautasittását s így válaszolt , remegő, felindúlt hangon.

Oh ha tudná ön mennyit szenved, s eped e SZÍV, ha képzelhetné mennyi küzdelemmel folynak egy idő óta napjaim, megsajnálna engem.

Nagysád önmagát ámitja — viszonzá Lóránt enyelgve — hiszen sugárzó szemei egészen mást beszélnek, — nagysád minden pillantása a legboldogabb életkedvnek tüköré.

A külszin csal — mondá Aranka hevesen — Meglehet boldognak látszom, — s mivel vágyaim azelőtt mulatságokba, s élvezetekbe sodrának, ön valóban annak is tarthatott. — Oh de ha tudná ön, mi szerencsétlennek érezém magamat, hogy házamban és házamon kívül, hasztalan kerestem a szivet mely az enyémet megérteni képes lehetne. — Keblem szeretni vágyott, s nem volt rokonszív, mely felmelegitse, — s bár merre tekintett szemem, mindig csak azt kellett éreznem, hogy magam vagyok.

És férje — bátorkodók Lóránt nyájas arczczal de félreismerhetlen hangnyomattal mondani — ki oly szent bizalommal tette élete boldogságát nagysád gyöngéd kezeibe ?

Ne beszéljen ön férjemről — viszonzá Aranka indulatosan — ne emlékeztessen, hogy le vagyok hozzá kötve, ki elég lelkiismeretlen volt öreg napjaira , egy fiatal szív sorsát fűzni a magáéhoz —Várday [meghasonlék leányával, s hogy megbüntesse , s kitagadhassa őt, engem vett nőül, és feláldozott. — Én tapasztalatlan, szegény, fiatal leány valék, s mivel szivem szabad volt, engedtem anyám s nagybátyám nyomasztó kivánatának. — Ennyi-ből áll vétkem.— Hogy Várday, ki atyám lehetett volna, nem tett boldoggá, s hogy gazdagsága minden kincseivel sem pótolhatta, mit az által vesziték, hogy férjem nem korom, s hajlaimhoz illő ifjú, ki csodálkozhatnék azon? — Életem szerencséje fel vala dúlva, s bár én minden örömet élvezni igyekeztem, mit sorsom némi kármentesitésül nyújtott, azért ne higyje ön, hogy boldog lettem volna. De nem zúgolódtam, mind addig békével tűrtem sorsomaa, míg — míg önt először megpillantám. — Ez idő óta azonban nincs nyugtom — gyűlölöm fér-jemet, mivel hozzá vagyok kötve, helyzetem türhetlenné vált mellette. — De ha feltehetném, ha hinnem szabad volna, hogy ön megért engem, s boldogságomnak eszközlője leend — folytatá szenvedéllyel , s égő tekintetét Loránthoz emelé — akkor, oh akkor megtérve borúlnék Isten zsámolya elé, s ha eddig vétkeztem, s könnyelmű valék is, ön szerelme által angyal válhatnék belőlem.

Talán senki kétségbe nem vonja, hogy a leg-szilárdabb férfiú jellemre nézve is nehéz kisértet, ha egy pár szép, szerelmet sugárzó szem csábjainak. ellent kell állania. — Nőt visszaútasitani nem csak bajos dolog, de még a lovagiasság érzelmeivel is ellenkező.

Lóránt helyzetén az könnyített e részben, hogy szive nehezen vala szabad, s hogy Margit apját valóban sokkal inkább tiszteié, mínhogy méltólag ne felelt volna meg ön jellemének. — Aranka szerelmet sugárzó tekintetével oly szép volt, s hangja, bár szavai botránkoztatók valának, édesen zengett, de hősünk mindamellett sem veszté erejét. — Szabolcsy Arankával, mint tudjuk, számításból már rég ideje komoly szót sem váltott, — jó szelleme sugalatára, ez úttal is félenyelgéssel igyekezék ki sikamlani a bájos szépség kezei közöl, hogy a lehető gyöngédség, s kímélettel, útasitsa őt kötelességeihez vissza.

Nem oly könnyű velem tréfát űzni, mint nagysád képzelné — kezdé Lóránt szokott könnyű modorával. — Bár mibe mernék fogadni, hogy azt akarta nagyságod próbára tenni, vájjon igaz barátja vagyok-e férjének, — ki valóban — tévé hozzá hangnyomattal — legőszintébb tiszteletemet bírja. — Az igazat megvallva — folytatá mintha még most is küzdene magával — a kisértet erős voU, — s nagysád részéről egy kis kegyetlenség kellett hozzá, hogy ily próbára tegyen egy hozzám hasonló jó embert, — de mivel a szándék szent volt, még kegyetlenségéért is csak inkább tisztelem nagysádat, s azon meggyőződésben távozom, hogy soha többé kérdésbe nem vonja, férje iránti igaz barátságom s hajlamaimat. — Kezeit csókolom. — Fejem még szédeleg kissé, levegőre van szükségem.

Lorántnak annyira hatalmában állott a társalgási könnyűség , hogy nyájas arcza, s udvarias modorával ügyesebben ki vágta magát a bajból; mint a legkomolyabb, s szigorúbb viseletű férfiak képesek lehetének.

Aranka megszégyenülve, s zúzott szívvel nézett a távozó után, csak késön vette észre, hogy ö, ki ez ideig mások nyugalmával, s érzelmeivel ját-szók , saját boldogságát is eljátszotta talán.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Arról az utóbbi időkben meggyőződtem, hogy egy könnyelmű; hiú nő játékszere valék, de hogy ennyire romlott, s szívtelen legyen ön; azt fel nem tettem volna. — Ezek voltak Vali első szavai Arankához belépve.

Várdayné remegve omlott a közel székre, választ adni e pillanatban nem vala képes.

Mint remeg és küzd magáva 1! kezdé Váliújra, s dúlt arczán kárörvendő mosoly lebbene át’ — Nemde, saját lelkiismerete is felszólal valahára, és elitéli önt? Oh a kegyes ég igazságos, s a nagy türelmű Isten is kifárad, ha irgalma |nem méltányoltatik? —Hiszen rettentő játékotfűzött ön legforróbb érzelmeimmel! — folytatá szilaj indulatossággal. — S azt vélte volna, hogy a büntetés el fog maradni ? Koszul számított jó csillagzatára, mivel a sors ez egyszer mellém szegödék, s kezembe játszá ezt — szólott a levelet felmutatva — mint csalfaságának és hűtlenségének jelét, mely rettentő eszköze leend visszatorlásomnak.

Ha van önben egy csepp lovagiasság, oh adja vissza levelemet! — esdeklé Aranka félöntudattal.

S feltehetne rólam oly őrül stéget, hogy még csak meg se boszúljam magamat? — hangzék az indulatos szerető ajkairól. — Miután ön Szabolcsy miatt különben is kész leende férjét elhagyni, ezen levelet arra fogom használni, hogy kényszeritsem önt;, miként tegye meg értem, mit Szabolcsyért megtett volna, hogy hagyja el férjét, s kövessen engem.

Aranka ajkain elhalt a szó, de égő tekintetében annál beszédesebben sötétlék a tehetetlen harag.

Nemde, szét van zúzva ? nemde, valahára remeg már előttem, s utóvégre elismeri, hogy nem csupán a szerelem, de még a sors is jogokat adott önhöz, mert im hatalmamban áll önt tetszszésem szerint büntetni, s magamat megboszúlni ?

Várdaynénak arczába szökkene a vér, ő ki ez ideig lezúzva küzdött fellázadt érzelmeivel vissza adaték sebzett hiúsága által ön^m^<^:ín^^, melyet még e pillanatban sem tagadhatott meg.

Mit beszél ön ? — kezdé a nő fejét büszkén felemelve. — Azt merné felőlem feltenni, hogy ha-talmától ijedtem meg, s hogy öntől bár mi jogot eltűrnék magam felett ? — Erősen csalódik ha eféléket képzel — folytatá gúnyosan. — Reám nézve csupán az a leverő, hogy nem lovagias férfiúval van dolgom, s így ki vagyok téve a legnemtelenebb boszúnak.

Még utoljára neki lesz igazsága! — mondá Vali majdnem kétségbeesve — neki, ki feldúlá éltem boldogságát! Midőn teli reménynyel, s arany álmakkal a fővárosba jöttem , szép, mosolygó jövő állott előttem — folytatá szünet múlva csilapúltabban — keblem önbizalommal dobogott, s a szerelemről tiszta nemes fogalmaim voltak. — De balvégzetem, életem átkáúl önt hozta utamba, önt, ki szívtelenül eljátszotta egész jövőm, s hiúságának áldozni nem sajnálta forrón szerető szívemet! Es még lovagiasságot kívánhatna tőlem ? — Bár képes volnék önt méltólag gyűlölni, — bár volna erőm legyőzni ezt az őrült szenvedélyt, mely érzem, meg fog ölni: — bár ne ugyanazon szivem s szemeim volnának, melyek által önt megszerettem, vagy ne bírna ön többé bűbájos arczával, hogy lehetne boszszúm irtoztató !

Az ajtó feltárúlt, és Szabolcsy Lóránt lépe be. Oh védjen — szólott Várdayné azonnal hozzá szaladva — oltalmazzon engem ezen rettentő ember ellen, ki elég vakmerő volt a levelet, melyet önnek irtani, feltörni, s engem a mellett kíméletlenül megsértett.

Lóránt helyzete igen kellemetlen volt e pillanatban, — mit eddig csak sejte, a viszony Vali és Aranka között kétségtelenné vált előtte, s azon tudat, hogy épen ő volt akaratlan oka a botránynak, melyet Dezső féltékenysége Várday házában okozott, midőn mindent elkövetett, hogy a szenvedélyén uralkodni nem tudó nőtől szép módjával szabadúlhasson, még inkább nehezité helyzetét.

Bár arról távolról sincs sejtelmem , mit tártálmazhatnaka nagyságos asszony becses sorai — kezdé Szabolcsy egyenesen Valihoz fordulva — s azon komoly meggyőződésben kell lennem, hogy bizonyosan csak mint férje egyik igaz tisztelőjének s barátjának , Írhatott nekem , — mindazáltal férfiúhoz nem illő tett, és büntetésre méltó vakmerőség volt, más levelének pecsétét feltörni, s merészségéért elégtétellel tartozik ön nekem.

Nem a férfiú bontotta fel ön levelét, hanem a szerető — viszonzá Vali féltékenységében majd nem magán kivül — de ha elégtételt kivan merényemért, adhatok én azt is, habár sokkal méltóhb lenne ezen dologhoz minden párbajnál, ha levelét mással cserélném ki, mit ugyan azon kéz irt nekem , mely önnek irta ezt a levelet.

Oh ne higyjeu neki, és ne is halgassa — esdekle Aranka halvány arczát Loránthoz emelve — hiszen tudnia kell azt önnek, hogy egy hozzá hasonló ember rágalmazó is lehet.

Mit, én volnék rágalmazó? — kiáltott Válí dühösen. — Hát nem esküdt ön nekem örök szerelmet , nem állitá, hogy kivülem senki mást szeretni nem fog ? s nem bizonyithatom-e be a mely perczben akarom, önnek leveleivel minden állításomat? És még ő mer engem rágalmazónak nevezni! A helyett, hogy engesztelni igyekeznék folytonosan csak ingerel, és nem érzi meg szívtelen keble, hogy egyetlen szelíd szavával , talán még most is uralkodhatnék felettem!

Ne folytassa tovább — szólott Lóránt türelmét

vesztve — hanem vagy jöjjön innen, vagy mérsékelje indulatait a szerint, a mint egy nővel szemben , egy harmadik jelenlétében illik.

Sem öntől, sem mástól nem akarok tanulni,— tudom én magam is mi illik, s mi nem ; — heveskedék Váli — nekem jogom van itt úgy fellépni, a mint tetszésem s kedvem tartja.

Kimélje a tiszteletre méltó férj nevét, s ne csináljon házában botrányt — szólott Lóránt határozattan. — Adja a levelet a nagyságos asszonynak vissza, s én szavamra mondom nem fogok ahhoz semmi jogot tartani, sőt még el sem olvasom.

Mit beszél ön? azt kivánja, hogy a levelet adjam oda? Ön, ki elrablá boldogságomat, s elcsábitá tőlem a nőt;, kit életemnél inkább szerettem, — még ön mer tőlem valamit kivánni ? Adott szavát épen úgy megvetem, mint önmagát alávaló csábifásáért.

Nem szándékom magamat önhöz alázva, itt folytatni a feleselést — mondá Lóránt mérsékelten — megbontásaira mint férfinhoz illik, négy szem között, s fegyverrel fogok majd annak idejében válaszolni — szóla végzetül csendes hangon.

A kihivást örömmel fogadom — viszonzá Váli.

A dolog tehát ez úttal befejezve, — egy szót se tehát többé e helyen e tárgyról — szólott Szabolcsy. — Itt csupán a levelet követelem öntől, — mit remélem, minden további szóvesztegetés nélkül azonnal ide is fog adni.

Soha! — mondá Váli a levelet fölemelvén — nekem kényszerítő eszközre van szükségéin, hogy önnek daczára is enyém lehessen ezen nö, s igy magamnál kell tartanom csalfasága jelét.

Azt megítélni, hogy kit illet a levél, s ki tartozik elégétellel becsületemnek, majd én fogom — szólott Várday a meglepett Vali kezeiből minden nehézség nélkül kivéve a levelet, ki egész jelenetnek láttatlan tanúja volt, minthogy a Szabolcsy s Vali találkozásán megrémült inas azonnal hozzá rohant, s értesíté őt a félreértésből más kézbe került levél következményéből, s feliedé részint ijedelemből, részint talán bosszúból is úrnője ellen, ki mint tudjuk, felmondá neki szolgálatát, hogy tévedését azon körülmény okozá, miként Szabolcsyhoz a nagyságos asszonynak ez volt első levele, míg Vali úrhoz gyakran vitt már más alkalommal is.

A meglepetés a teremben általános volt, midőn a férj , mint jogos biró, megjelent.

Lóránt keresztbe font karokkal, szótlanúl állt s nemes vonásai kifejezék az illetődést, mely a megsértett, s szomoritott aggastyán sorsa iránt eltöltő keblét.

Aranka a szoba legtávolabb szögletébe vonúlt s kezeivel fedező be arczát, hogy ha már hallania kell is, legalább ne lássa férjét, s ne kelljen előtte tetteiről számolni.

Vali, mintha egyszerre megnémúlt volna, lesütött szemekkee, megszégyenülve állott Várdayval szemben, kinek becsülete ellen oly nagyot vétett, s még is jogairól mert szólani házában.

Várday tehát háboritlanúl olvasá a levelet, s a mint bevégzé azt, Lóránt felé bizalommal nyujtá kezét.

Meg valék győződve, hogy önben nem csalódhatom — kezdé felindulástól remegő hangon szorítván meg Szabolesy jobbját. — Isten áldja önt a tiszt^l^t^c^i't, melylyel korom és nevem iránt viseltetik. — Ezután szünetet tartva, küzdeni látszék magával, nehány percznyi habozás után tiszteletet parancsoló méltósággal emelé fel ősz fejét, s ekként folytaaá: — Ezen minden nőiség és szeméremről elfelejtkezett asszonynyal majd tudatom annak idejében akaratomba, — ez úttal csupán önnel akarok végezni — szólott Válihoz fordulva — önnee, ki nem csak becsületembe gázolt, de elég vakmerő volt házamban botrányt okozni, is — Kettős alávalóságáért, mint maga is átlátja, elégtétellel tartozik nekem.

Semmiféle alávaló czimet el nem fogadok — hetvenkedék Váli sértődése érzetében. — Kinek ön idejében fiatal, s szép felesége van, attól őrültség még csak kivánni is, hogy hűn szerettessék,

E perez óta magamévá teszem ezen ügyet — szólott Lóránt közbe vetvén magát, hogy Várdayt a párbajtól megmentse — hiszen különben is tartozik már ön nekem elégtétellee, a miért a nekem czimzett levél pecsétét feltörni merészlé,

Ön mindenben megfelel várakozásomnak — monda Várday megindúlva Loránthoz — de nemesszivüségét el nem fogadhatom. — A sérelem az énbecsületemen ejteték, s ezen ember arczátlanságának nem lenne határa, ha nem az én kezem büntetné.

Köszönje ősz törteinek, hogy megbontásait vissza nem adom — viszonzá Vali, neki szilajodva, de a mint Várday méltóságteli ? halovány arczára pillantott, szava, akarata ellenére, megtagadó további szolgálatát.

Majd annak idejében tudatni fogom önnel ta-lálkozásunk helyét és óráját. — A viszontlátásig! szólott Várday Válihoz elútasitólag, s oly hangon, mely engedelmességet parancsolt.

Szolgálatára leszek — viszonzá Dezső nyugodságot erőltetve, mely azonban sehogy sem sikerült.

Ön nemde, nálam fogja az éjét tölteni — kérdé Várday Lóránttól Sok tnáácskozni vaOóm vnn önnel.

Szabolcsy szó nélkül ölté karját a Várdayéba, s a tört szivti, elkeseredett öreget, alvó szobája felé vezeté.

El vagyok veszve! szólott a lelkiismeretével magán maradt Aranka — mindnyájan örökre oda hagytak engem, a lealázott, szerencsétlen aczszonyt!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Lóránt visszavonta a kihívást, mert ez által csak a botrány lesz vala nagyobb, alkalom nyilván új mende-mondákra. Ezt annyival könnyebben tehette, mert ismert bátorságát senki sem vonhatta kétségbe csak azért, mivel egy nö jó hírét kímélni akará, sőt még ugyanazon oknál fogva az sem épen sok fáradságába került, hogy a párbajt Várday és, Váli között kiegyenlíthesse.

Dezső lecsillapúlván maga is átlátta, hogy helytelenül viselé magát, és kétszeresen vétett a botrány által, melyet okozott, az öreg úr ellen, s igy engede Szabolcsy rábeszélésének, s megkövetvén Várdayt, egyszersmind kijelenté azt is, hogy Lóránt tanácsára — kivel teljesen kiengesztelődék a mint meggyőződött, hogy tőle félteni, távolról sincs oka Arankát— külföldre fog utazni, s elég-tételül , évekig távol marad honától — Ennél Várday többet Válitól nem kívánhatott és igy a dolog befejezteték közöttök is.

Mi Arankát illeti, vele tudatá Várday, hogy tovább egy fedél alatt, a történtek után, nem lakhatnak,

s épen azért igyekezzék mielőbb elköltözni férje lakából.

Várdayné mennyiben egy hozzá hasonló jellemű nőtől várni lehet, sokat szenvede. Azon érzet, hogy szivének egyetlen komoly szerelme, soha Szabolcsy által viszonozt atni nem fog, s hogy férje által elutasítva, a világ előtt is porig van alázva, nem csak hiúságát sérté, de valódi pusztítást okozott önzö keblében.

Mivel azonban egy könnyelmű lélek szenvedése, sem mély, sem tartós nem lehet;, Aranka fájdalma rövidebb idő alatt kitombolá magát, mint hevessége után ítélve várni lehetett, — s a mint nyugodtabban gondolkozni képes volt, átlátta, hogy sorsa, minden veszteségei mellett sem épen oly iszonyú, miután Várday nagylelkűségéből, ezentúl is kedve szerint, s kényelemben fog élni, — sőt még azon remény is biztató őt, hogy talán ha töredelmes szívvel férje bocsánatát kérné, viszonya vele ismét a régi lábra állhatna, s akkor, ki tudja! — hátha még Szabolcsy szive is ellágyúlna iránta, miután azt éreznie kell, hogy ő egyedül érte szenvedett, s majdnem feláldoztaték. A mint eféle gondolatai ébredtek, keble egészen megkönnyíti, s eltökélé lehetőségig meghatni férjét , kinek gyöngeségére számított.

Oly nőre nézve, ki annyira belé szeretett önmagába , s oly hiú, önző szívvel bir, mint Aranka, nem létezik lehetlenség, a mint kivánatai jönek kérdésbe.

De Várday mélyebben keseritteték meg, mint mennyire mutatni akará, vagy könnyelmű neje sejthette volna. — Már magában csalódása Arankában, az egyetlen lényben , ki bár azelőtt is vétkesen el hanyagolá, de még is csak hozzá tartozék, s ha egyéb által nem, a megszokás által legalább még is csak kedves volt előtte , fájdalmasabb vala reá nézve, mint önmagának is megvallani akarta. — S azon kivtil szégyenének érzete büszkeségét is megalázz , — ő ki nevét tisztán öröklé hírneves őseitől , s minden szennytől féltékenyen óvá becsületét, ősz fürtökkel volt kénytelen pirúlni. — Ha tért enged fájdalmának, s nem igyekszik szenvedését anynyira rejteni, talán megkönnyíti keble, s nem oly nehéz sorsát elviselni. — De mivel Várdaynak büsz-kesége nem vala még megtörve, s az nem engedé, hogy csüggedséget mutasson, az elnyomott bánat kétszeresen emészté keblét.

A mélyen keserített öreg valóban oly férűasan s méltósággal viselé sorsa keresztjét , hogy ha élete szebb napjain voltak is gyengéi, tiszteletet érdemelt erőteljes önuralkodása miatt, mely szerencsétlenségében feltárta.

De midőn, mint e pillanatban is, egyedül volt, és senki szánalmától nem kelle félnie, akkor elnyomott keserve kifogott rajta , s kezére hajtván búnehéz fejét, elandalodék, ilyenkor aztán halványult arcza, s beesett szemei elárulák boldogtalanságát, s egész alakja elaggott, s oly megtörött vala, mint lelke mélyen keseredett.

De bár mennyire el volt is, azonnal

magához tért , a mint közelgő lépteket vön észre, s most is, a mint szobája ajtaját nyílni hallá, összeszedő magát, s visszafordult, de mi nagy vala meglepetése, midőn Arankát látá belépni, ki hogy hatása férje szivére annál nagyobb legyen, útiason öltözve, s rendezett lankadsággal, leómló fürtökkel jelenék meg, s ruhájának minden redője, s szép holló hajának minden szála e pillanatban is úgy volt igazitva, a mint kellemeit leginkább enielé.

Búcsúzni jöttem, s bocsánanatodat kérni — szólott Aranka csendes, szelíd hangon.

Csodálom, hogy ily csekélység miatt szemeim előtt megjelenni bátorkodál — viszonzá Várday felgerjedve, a történtek után minden efélétől örökre fel valál mentve.

Elismerem, hogy vétkeztem; s meglásd, köny- nyelmUségem tudata fog engem előbb-utóbb megölni. — De ha jóságodnál fogva képes lennél ez egyszer ruegboccátanÍ , s magadhoz emelnéd megtért , szerencsétlen nődet: bizalmadat teljes lelkemből igyekezném megérdemelni, s többé hidd el, soha nem vétkezném!

Elég! — szólott Várday komoly méltósággá— minden szavad csak káromlás, mert magad is tudod, megfognád azt szegni, s új sérelem reám nézve, hogy felőlem oly hallatlan gyávaságot merészelsz feltenni, miként neked még meg is bocsáthatnék.

Ifjúságom nevében, könyörülj rajtam! — esdekle A -anka térdre borúivá

Ne említsd ifjúságodat — szólott Várday indálatosan, s arcza szinte kikelt, s megváltozott, haragjában. — Vagy feledted volna már a levelet, mely kebled, s irántami érzelmeidnek leghübb tüköré, s melyben épen ifjúságod miatt róttad fel bűnömül, hogy nőül vettelek ?

Hogyan, hát eltűrnéd, hogy védelem nélkül maradjak magamra ? — kezdé Aranka lehetőségig igyekezve fájdalmat mutatni — s egy levelet sem lennél képes megboccátani, mit lázas fővel, s fél öntudattal Írtam ?

Margit csak akaratommal ellenkezők, s még is eltaszitám magamtól, pedig egyetlen gyermekem, s minden örömöm volt. — S még te bátorkodói bo-csánatomat remélni ? — te, ki évek folyamán át voltál büntető ostorom, s jóságomat azzal viszonoztad , hogy beszenyezéd nevevemet — rútul visszaéltél bizalmammal, s megcsaltál engem.

Oh ne hívd fel magad ellen még inkább a büntető ég haragját! — szólott Aranka égő tekintettel nem elég-e, hogy Margitot boldogtalanná tetted? Új áldozatra lenne szükséged, s engem is képes volnál elhagyottságnak engedni.

El szemeim elöl! — mondá Várday elfolytott hangon, s méltó haragjában holthalvány lön. Köszönd irgalmamnak nyomorú, hogy elhagyottságodhoz átkomat nem párosítom !

Szavait ejtve karszékére rogyott, s nagy fel - gerjedésében eszméletét veszté.

Aranka rémülten sikoltott fel, — azt vélte,szemei előtt fog meghalni a tisztes aggastyán , — s hevesen csengetvén, gyors segélyre szólitá fel a zavart rendetlenségben szaladozó inasokat , — aztán az önvádtól űzve, kirohant a teremből, mely-ben számára úgy sem vala többé hely.

MÁSODIK FEJEZET.

Mintha a béke angyala szállta volna meg Várday házát, a mint Margit meghonosúlt benne, barátságosabb képe lön mindennek, talán jelenléte magában is otthoniasságot térj észté, mert hiszen ő alig mozdult beteg apja mellől, éjt s napot mellette töltött, s Lóránt szemei gyakran függöttek aggályosán a kimerült hölgy halovány arczán, midőn az álmatlanéi átvirasztott éjeken híven megosztá vele Várday körül a gondokat és ápolást.

A nehéz beteg felett, tovább viaskodék az élettel a halál, mint az orvosok előre sejthetők. — A veszély nagy volt, s ha a leggyöngédebb ápolás a legügyesebb orvosok fáradozásával nem egyesül, úgy a megtört, s elgyengült aggastyánt meg menteni sem lehet. — De Margit jól imádkozott, — Isten meghallgatta szerető keble benső esdeklését, s áldozatkész gyöngédsége megtermé jutalmát.

Egy éjjel mind Lorántnak, mind Margitnak feltűnt, hogy a beteg nyugodtabban alszik, s lélekzése csendesebb és egyenlőbb a szokottnál, — s midőn pillanatonként felébredt, tekintete öntudatosámulást látszék elárúlni, valahányszor a mellette őrködő Margit arczát megpillantá. — Az orvosok mindezen jelekből a legjobbat következtetek, s midőn hajnal íelé elhagyák a betegee, — Margitot a legjobb reménynyel biztaták, s tanácsolok, hogy feküdjék le nehány órára, miután a legnagyobb szüksége van pihenésre, oly sok nyugtalanság után. —Margit azonban nem vala reá bírható, hogy míg teljesen jobban nincs a beteg, addig távozzék mellőle. — De az orvosokéval egyesité Lóránt is kérelmét, s annyit az ő nyugalmáért meg tőn, hogy a mellékszobai pamlagok egyikére, csak a mint van, ruhástól le pihen, aludni azonban nem fog, hanem egészen Szabolcsyra hagyja reggelig az orvosi szerek pontos beadását, — csupán azon egyet köti ki, hogy a beteg szobába nyiló ajtó nyitva maradjon, mivel ő a legkisebb neszt is hallani kívánja.

Margit azt vélte, hogy nem lesz képes elaludni, azt hitte, hogy a sok virasztásban elszokhatik az ember még az álomtól is. — Azonban csalódott, — alig pihent le, alig hajtá lankadt fejét kis, átlátszó kezére, midőn fáradt szemei önkénytelenül álomra zárultak. — Már a nap magasan állott, és ö még is aludt, bár nem csak a függönyökön átható arany sugarak, — de Lóránt szemei is arczán pihentek. — Szabolcsy aggodalmas tekintettel nézte az alvó hölgyet;, s szive fájdalmasan elszorult a mint napvilágnál megpillantá arczának bágyadt halványságáá, s a szemek körül a finom , kékeskarikákat, mint elgyengülése félre ismerhetlen jeleit.

Vájjon nem késett-e el a jutalom és segély számára ? vájjon oly sok viszontagságnak és szenvedésnek nagy ára, nem az őélete lesz-e? gondo!á Szabolcsy, s keble megrendülve sötétedék el.

Margit Lóránt mély sóhajtására felrezzent álmából.

Az Istenért, tán valami baj van ? — kérdé a hölgy, a mint Szabolcsy elszomorodott arczával találkozék tekintete.

Épen megfordítva — viszonzá Lóránt, lehetőségig igyekezvén vidám kedvet mutatni — minden vész szerencsésen elviharzott, a beteg legcsendesebb , édes álomban szendereg.

Isten áldja önt jóságáért! — szólott Margit kezét Szabolcsynak nyújtva — nemde azért várta ébredésemet, hogy mindjárt első perczemet boldoggá tehesse az örömhírrel.

Lóránt nem válaszolhatott, mivel Várday szólitá.

Minden orvosi tanácslat ellenére Szabolcsy azonnal karjába fűzé Margit kezét, s a mellék szobából a Magdolna gondjaira bízott gyermekeket is előszólitá, s velők együtt lépe a tiszta öntudatra ébredt beteg szobájába. — Margit elő volt már a dologra készítve, s bár örömre vala oka, még is érezhetőleg remegett keze Lóránt karján.

A mint a belépőket megpillantá Várday, álmélkodva rezzenék meg, s mintha arról akart volnameggyőződni, hogy nem álmodik-e, fejpárnájára könyökölt, s le nem vette szemeit a kis csoportozatról.

Mi ez ? — szólott végre — kik ezek ? szóljon ön — mondá Loránthoz — ez arcz ismerős nekem

— folytatá azután Margitra függesztvén tekintetét bár valaha virulóbb, s boldogabbnak láttam. — Nagy ég ! és csakugyan te volnál az Margit ?

Kedves jó atyám! — rebegé a hölgy , s apja keblére zokogva borúit.

Várdaynak elhalt a szó ajkain, de könnyei annál értelmesebben beszélék megindulását.

Gyermekem — szólott végre — egyetlen gyermekem ! — ‘ S mintha agg napjai örömét , vigasztalását visszanyerve, elfeledkezett volna minden egyébről, és a nehány szónál mondani sem tudna egyebet, folytonosan csak azt ismétlé: gyermekem

— egyetlen gyermekem!

És összecsókolá Margitnak szép haját, homlokát és arczaii, és nem tudta, hogy jelen vannak kis unokái is, és nem látta leghübb barátját sem.

A mint azonban pillanat után pillanat múlt. s Várday megszokta kissé öröméé, észre vette azt is, hogy nem csupán ketten vannak a szobában, és tekintete kérdő sejtelemmel függött majd a fiúcska szép, életdús arczán, majd a báj ló , szélid kis leányén.

Nézd atyám — szólott Margit, apja tekintetét megértve — itt vannak kis gyermekeim, s amott leghübb barátunk, — mondá Szabolcsy felé nyújtva kezét.

Az ellágyulás általános lön, — még Szabolcsynak is könnyeibe került a tiszteletre méltó ősz öröme, és illetődése, midőn unokáit megáldá és öleié.

Szép, egészséges gyermekek — mondá azután egészen felvidulva — általok bizonynyal nem csak meggyógyúlni , de meg is fogok ifjadni.

Kétségtelenül — viszonzá Lóránt Várday örömét szivéből osztva — valamennyien felfogunk vidúlni, s megerősödni, nemde ? — szólott vég szavait Margithoz intézvén.

Oh bizonynyal — mondá Margit nyájasan — hiszen boldogságomban én már is igen jól érzem magamat.

Nagyon, nagyon halovány vagy te édes leányom — szólott az apa aggodalmasan, ki csak most kezdé észre venni, hogy Margit nem a régi többé.

Ha azt a kis szint keresed jó atyám, mivel valaha bírtam, tekints gyermekeim arczára, ott feltalálod azt — szólott Margit szelíden. — Bennök fogod leányodat újjá születve, megifjodva látni, s ha bennem fogyatkozásokat fedeznél fel, s Margitod egy s másban különböznék a régitől, — nézz gyermekeimre, ami nálam hibázik, mind rájok ruháztam.

Lóránt és Várday önkénytelenül felsohajtának, mind kettejük keblét fájdalom hasitá pillanatra át, s egyikök sem merte volna kimondani, mi okozta aggodalmukat.

Várday egészsége napról napra javúlt, a szeretö körben, könnyű volt erősödnie, s midőn értésére esett, hogy az egyetlen felhő, mely hátra levő napjai örömén borút terjeszthetne : Aranka eltávozék, nem csak Pestről, de a hazából is, minthogy külföldre utazott, akkor nyugalma teljes lön, és sorsával kibékülve, hálás szívvel köszöné meg a mennyei gondviselésnek, hogy oly sok viszontagság után, ismét boldog lehetett szerettei körében.

NEGYEDIK FEJEZET.

Önnek aggodalma nem alaptalan — szólott egy napon Várday Loránthoz, midőn a szobában csak ketten voltak. — Margit valóban beteg. — Tegnap estve a mint feküdni ment, keze forró, lázas volt, s mint Magdolna mondja, a múlt éjjel sűrűbben is köhögött.

Orvosi tanácskozást kell mielőbb érette tartanunk - viszonzá Szabolcsy láthatólag megtitődve, — a baj még nem régi, bizonyosan nem is lesz veszélyes , ha mindjárt most elejét veszik.

Már én is gondoltam, hogy orvosokkal kellene beszélnünk — mondá Várday felsohajtva — de semmiképen nem tudtam szivemre venni, hogy az által megzavarjuk Margit nyugalmai, — úgy szeretném, ha a szegény asszony minden rázkódástól örökre meg lenne kiméivé.

E tekintetben a kimé lettel könnyen csak ártalmára lehetnénk — szólott Lóránt. — És Margit nem is az a nő, ki önbaja miatt kétségbe eshetnék. Hiszen ha önzőbb lett volna, s nem oly önfeláldozó minden tekintetben, úgy talán egészségéért sem kellene most rettegnünk.Tehát valóban komolynak tartja ön leányom baját? — kérdé Várday megdöbbenve.

Mi most még csak aggasztó , attól tartok ko-molylyá válhatnék, ha megelőzni nem igyekszünk.

Isten áldja önt;, hogy figyelmeztetett — viszonzá Várday Loránttal kezet szorítva. — Nekem minden aggodalmamat úgy elringatta az öröm, hogy gyermekemet visszanyertem, miként távolról sem tudtam volna várni, hogy ismét elveszthetném. És az öreg ember elfedezé szemeit, hogy még leg- hübb barátja se lássa könnyeit.

Lóránt saját fájdalmasan izgatott hangú latsánál fogva, csak annál inkább megilletődék az apa keservén, s csak midőn legyőzte benső felindulását, szünet múlva, szólt ekként vigasztalóiig:

Hiszen ha elövigyázók vagyunk, abból még nem következik, hogy veszély forog fenn, s igy csüggedésre egyáltalán véve nincsen még ok, — betegünk áldott kedélye sokkal nyugodtabb, s vidámabb, minthogy komolyan aggódhatnánk miatta. De minthogy Margit lelkileg igen sokat szenvedett mint tudjuk , — jó az elővigyázat, hadd legyen betegeskedéstől megkímélve.

Igazsága van — viszonzá Várday kissé meg-nyugodva. — Margit egészségét őrzenünk kell, — az nem lehet, hogy annyi szenvedésnek meg ne adja jutalmát az ég.

Azt minden esetre hinnünk és remélenünk kell, — mondá Lóránt. — Ki lehetne inkább, mint ő, a sors kedvezésére feljogosítva ? — De hogy érdemeszerint lehessen boldog, mindennél inkább egészségre van szüksége, s azt, mint erősen hiszem, egy kis lég változás, egy kis Utazás meg fogja számára adni. — Véleményem szerint legjobb volna neki Várdára menni.

Mit gondol ön! — szólott Várday láthatólag megrettenve. Várdára még nekem sem volna erőm, azok után, miket átéltünk , visszatérni, hát Margit mint egyezhetnék belé.

És pedig Margitot egyszerre csak az ragadná ki betegségéből, ha e legtisztább emlékei helyére juthatna. — Vagy nem vette ön észre — folytatá hevesebben , és halvány areza kigyúlt meleg érdekeltségétől — mint gyengül leánya napról-napra ? Margit kedélye itt, hol élete legszebb, s keserűbb része folyt, soha meg nem nyughatik, s a folytonos fájdalmas izgatottság, melyet hasztalan igyekszik leküzdeni, elébb-utóbb veszélyessé fogja baját fejleszteni.

Az Istenért, ne beszéljen így; — mondá Várday megdöbbenve — hiszen mi rajtam áll, mint képzelheti, mindent megteszek egyetlen gyermekem javáért.

Lóránt nem válaszolhatott, mivel a feltárúlt ajtón beszédük tárgya, Margit lépe be kis gyermekeitől környezve, — s mintha megjelenésével Lóránt aggodalmát kivánta volna igazolni apja előtt, soha még annyira nem látszott rajta az elgyengülés , mint e pillanatban.

A szelid arcz átlátszó, halvány szinét mégfelötlőbbé tette az egyszerű, nehéz fekete selyem ruha, melyet Margit e napon viseli, s fényes, gazdag hajfonadékai, melyek homlokát, s arczát szegék , s nagy, merengő kék szemei, az átszellemült vonásoknak túlvilági szépséget kölcsönzének. — Mint egy haldokló Madonna, olyan volt Margit, a mint lankadtan a közel pamlagra roskadt, s élet-dús kis gyermekei körül fogták jobbról és halról.

Az Istenért gyermekem, mi bajod? — kérdé Várday igen természetes ijedséggel.

0 nagyon beteg — szólott döbbenve Lóránt — orvosért küldök.

Maradjon kérem — mondá Margit szelíden, s kezét felé nyújtá — gyöngeségem csak átmenő, és szóra sem érdemes. — Hiszen már is sokkal job - bán vagyok. — Ne nyugtalankodjék hát jó atyám, s ön se nézzen olyan aggodalmasan rám — szólott Lorántnak — nem lesz nekem semmi bajom.

Szabolesy ajkaihoz szoritá a felé nyújtott, át látszó kis kezet, s keblét fájdalmas sejtelem szállta meg, és szemeiben könnyek tolúltak.

Olyan megható látvány volt a mosolygó gyermek arczok között, a halovány anya szelid, nyugodt képe, hogy épen nem volt mit csodálni, ha korábbi beszédük után , mind Várday, mind Lóránt, mélyen megrendülve szemlélék a hármas csoportozatot.

Nehány perez múlva Margit erősebbnek látszék ismét, s felvidúll, bár arczai, mint két lángoló rózsa, pirosán égtek, — s oly bensőséggel Maryit IV.218

igyekezett mind apját, mind Lórántot felderítem, minthogy aggodalmukat észre vette , hogy azok, bár nem nyughattak meg, még is önkénytelenül engedni kényszerültek a szerető SZÍV óhajtásának.

HATODIK FEJEZET.

A zugliget bokrai közé leszállóit egykor a boldogság , s a szép hegyek rövid aranykora beköszöntött ; — a bokor, madár nélkül is, megzendült akkor, mert lombjai között tiszta öröm fészkelt; — s ha a fülemile megszóóalt, éneke nem volt panaszdal, oh mert ott a panasznak nem vala akkor hangja; — a napfény aranyként tündököll, s a kis habzó patak, mint legszebb ezüst sugárzók.

A tündöklő légben szerelmesek beszéde hangzott, a boldogság, mely két kebelből a kültárgyakra is fényt áraszta, mosolylyal koszoruzta még a merev bérezek homlokát is.

A harmatcsepp nem mint könny, hanem mint gyémánt, ragyogott, s a hegyoldalban elhintett apró csigák, mint megannyi gyöngyszem fehérlének a fii között.

Az ingó ágak csendes suhogása, a szerelemről érthetőleg beszélt, s az enyhe szellő lengén szállingált, s kedves hírekkel tölté meg a kies völgyeket.

Fenn a tetőn, mint fényes arany zománcz, pihenőnek az áldozó nap búcsú sugarai, s a szállongó rózsafelhök, ég biztatásaként mosolygának alá.

A holdvilág csak a szerelmesek kedvéért látszék tündökölni, s hogy felkölte annál ünnepélyesebb legyen, térés ezüst udvarral szegé gömbölyeg környékét. — És ott ragyogott az égen, milliárd csillag közööt, s szelid világa mellett, hegy fa és bokor ábrándozék.

Egy barátságos ház ablakait zöld lombok hüvösiték, s az énekes madár legszebb dalával ébreszté virradatkor fel a házacska boldog lakóit. — A nap isbemosolygott,a virágok beszálliták kely - beik illatát, hogy a kedves magányt fény és édes levegővel árasszák; — s a lakház melynek falait boldog szerelem tölté be, a gazdag pompájú hegyek tövében, százados fáktól árnyékolva, a legszebb völgy kebelén állott.

A barátságos magány mostan is helyén áll, — de falait idegen család lakja, — idegen szemek tekintenek ki ablakain, s idegen a SZÍV is a kedves emlékektől, melyek azt betölték.

Borongos tavasz napon követjük hősnénket a zugliget hegyei közé. — Az égen megtört felhők szállingálnak, s időnként nehéz cseppekben hull alá az eső. — Mintha könnyek ragyognának a lombok,s fűszálakon, mintha a természet zöldellő bokrai sírásra fakadtak volna, szomorúan inogva zuhogott minden lomb a hegyek, és völgyekben.

Margit remegő szívvel tőn mielőtt Várdára utaznék, Szabolcsy kíséretében búcsú látogatást a zugligetben.

A vén sziklák komoran néztek alá a magasból , 8 a hegyek, mintha bánkodástól lennének sötétek, búskomoly tekintettel fogadák a látogatókat.

Minden bérez , hegy völgy, fa és bokor, úgy állott, mint hajdan, — és Margit szemei most még is'mindent más színben láttak, mint azelőtt. — Talán nem is szemeivel, hanem szivével néz olykor az ember , azért változik maga az ég , és örök természet is a szerint, a mint keblünk hangolva van.

Margit ingó léptekkel közeledék Lóránt karján a ház felé, melyben egykor oly boldog volt, — s midőn egyik nyilt ablak előtt megállóit, s betekinte a szobákba, melyeket valaha Andor szerelme oly mesés széppé, s még is otthoniassá varázsolt számára, s azokban is csak azt látta, hogy mint a benn levő tárgyak, úgy minden megváltozott az óta, szive összeszorúlt, s lenyomó fájdalmát alig volt képes mérsékelni. — Hogy időt, s erőt nyerjen , nehány perczig nem mozdúlt helyéből, hanem a szelid völgyön át a szomszéd svábhegyi ismerős kilátáson pihentető szemeit, melynek egyik tetőjén, mint a megelégedés szent templomai, fehérlének a barátságos lakok, melyeken szebb napokon Margit tekintete oly gyakran merengett.

Minden fa és bokor, melyet ön itt lát — szólott végre Margit halk, felindúlt hangon Loránthoz — tanúja volt eltűnt szép múltamnak, — én valamennyit jól ismerem, szemeim előtt külön kedves emlék minden egyes bokor, mely körültünk díszük.S a szép kilátás, egy felől a Dunára, másfelől a Svábhegyre, mint feledhetlen panorámái legszebb álmaimnak, lelkembe tükröződnek vissza. — Mióta a szép idők eltűntek — folytatá szünet múlva fájdalmasan felsohajtva — azóta hétszer újult meg a tavasz, s a fák hétszer változtaták lombjaikat, és még is úgy tetszik, mintha minden hasonló maradt volna magához. — Oh de nem, nem, a régihez semmi nem hasonló, — szólott fájdalmától elragadtatva. — Hiszen a lombok, melyek hajdan oly édesen susogtak , most csak sóhajtani tudnak, — s a bársony sima pázsittal lepett hegyek , melyek biztató reményként zöldellének egykor, most mintha ön hitök s reményeiknek gyászolói volnának, — mint megannyi óriási sírhalom, komoran tekintnek le reám. — És nem látja-e ön is — folytatá növekvő izgalommal — hogy minden egyes ingó levélke úgy tűnik fel itt;, mintha megannyi remegő szív volna valamennyi, — s nem függ-e lételök épen oly gyenge szálon, mint keblünk boldogsága ? s ninesenek-e a természet viharainak épen úgy kitéve, mint sziveink az élet csapásainak ?

Nincsen jelenében semmi oly emelő, mi múltjának szent fájdalmát mérsékelné? — kérdé Lóránt szomorúan. — Oh Margit, ne feledje ön, hogy a sötét hegyek felett az ég kéklik, s ki annyit szenvedett, mint ön, annak a múlt keserveit egy szebb jövővel fogja isten kárpótolni.

Igazsága van — viszonzá Margit szelíden, és szemeiben könnyek tolúltak, — háládatlan valék.Oh de ha keserűségein a múltak emlékeinél elragadt is pillanatra, — ne higyje, hogy boldogtalan vagyok — atyám és gyermekeim szeretetét, és ön barátságát, szenvedéseim méltó jutalmának tekintem , — és soha nem fogom többé feledni Isten irántami irgalmát.

Lóránt nem válaszolt, de arcza elárulá keble elfogódását, s Margit mintha félt volna a nemes szívnek új fájdalmat okozni, nem bátorkodék reá felpillantani sem.

Szó nélkül haladt ezután tovább a gondolataiba mélyedt pár, s a fák és bokrok hajlongva üdvözlék a távozó hölgyet, mintha a tavaszi szellő megsúgta volna lombjaiknak, hogy egykori kedvenczök végbúcsút venni jelent meg közöttök.

Szabolcsy, Margit szemei irányát követve, csendesen vezeté az elgyengült hölgyet, s midőn útjok hegy mentében felfelé vezetett, meg-meg állt vele koronként, mintha a szép kilátás gyönyörködtetné, vagy lehajolt, s tarka vad virágokat szedett, hogy mint Margit honn hagyott gyermekeinek megigéré, szép zugligeti bokrétát vihessen számokra. — De bár talán még önmagát is ámitani igyekezett Lóránt, s mintha azáltal saját aggalmait is elaltathatta volna, ürügyöt keresett arra, hogy meg-pihentesse őt, — mindazáltal jól hallá, hogy Margit röviden szedi lélekzetét, s melle el-el szorúl időnkénn, s látta arczainak lázas pirosságát is.

Rövid séta után egy szelíd völgybe jutának, s a menedékes hegyoldalon , mely oda vezetett, magányosan állott az emlékezetes hársfa, s virágai illatával az egész völgyet betölté.

Lóránt gyöngéd tapintattal bocsátá el Margit karját, s hogy ne háboritsa emlékeit, magánosán engedé öt a hárshoz közelíteni.

Mintha múlt boldogságának zöld sirhalmán haladna, ingó léptekkel jutott Margit az emlékezetes fáig. — S midőn feltekinte reá, s megpillantá derekán illatos lomboktól koszorúzva, saját nevének oda vésett sötét betűit, térdre omlék, s önkénytelenül átölelé a fát., melynek árnyékában egykor oly boldog volt. — A kéz, mely oda jegyzé a nevet, régen elporlott már, — s a szív, mely a Margitét megérté, nem érez többé, de a név, mintha Andor megvalósúlt síri álma volna, tisztán olvasható a tavasz virágaival hintett hárs lombjai között.

Margit soká térdelt;, imádkozott és zokogott a fa alatt. — Keblében újra élt az édes és a szörnyű pillanat, mely a helyet kettős emlékűvé tette. — Egykor Andor vére, most Margit könnyei öntözik a zöld pázsitot, mely bársony szőnyegként terül el a hárs tövében, s a gazdag pompájú természet — a zöld hegyek, hajlongó fák, és bokrok, mint a múltnak néma tanúi; mélán andalgának, s az áldozó nap arany búcsúját alig vették észre.

Midőn a fűszálakat ellepé az esteli harmat, Lóránt meghűléstől kezdé félteni Margitot, s gyöngéden figyelmezteté őt, hogy már ideje volna haza menni.

Margit felemelkedvén körültekinte, s búcsúpillantása olyan epedő bánattal szállt virágról bokorra , s hegyről bérezre, hogy bőnytelt szemeinek néma beszédét megértvén, hálából még az utolsó fűszál is áldást hintett fejére. — Aztán remegő kézzel leszakított egy viruló hársfa lombot, és forró keblére tüzé. — E helyről emléket óhajtott magával vinni, emléket, mely viruló mint egykor a múlt vala, s mely hervadó is legyen, mint boldogsága voll, s mint az , találja temetőjét keblén.

A sötét bokrok, — szép erdőségek, — s vidám szőlők és lugasok, melyek között úgy meghonosúlt már a családi élet, hogy bár merre járjon a vándor, mindenütt boldog szülők , s vidám gyermekekkel fog találkozni, a tavaszi szellőre bizák búcsúcsókjukat, s a lenge szállingáló édes virág illat közé vegyité azt, és úgy lehelé a küldeményt Margit ajkaira.

Olyan vonzón, olyan viszhangot ébresztőleg tekint Buda-Pestre a hegysoo, mintha a városi lét nyomasztóságát kívánná enyhíteni. — Magas hátán felmutatja az egész természetet, a bokrokat, zengő ^malara^ik^kall— erdőt, ligetet, és virágot, mindent, mindent emel és felmutat, hogy meg - nyughassék a háborgó kebel.

De képes-e mindaz, mi a természetben szép és emelő, a lélek mélyéből emelkedő jaj szót meg-semmisíteni ? képes-e hegy, völgy, erdő, és virág az elvesztett nyugalmat visszaadni ?

A zugliget bokrai Margit szemeiben csak el - múlt örömekről susogtak, s szelíd völgyeiben a fájdalom úté fel tanyáját. u

Midőn Bereginé Szabolcsy kíséretében kis gyermekeihez és apjához visszatért, már egészen elestveledett.

Isten önnel! — szólott Margit Loránthoz láthatólag megindulva. — Remélem Várdán nem sokáig fog bennünket magára várakoztatni?

A mint csak lehet, azonnal követni fogom önöket — viszonzá Lóránt. — De oh Margit — folytatá a nő remegő kezét hévvel szoritva ajkaihoz — kímélje magát, igyekezzék felvidúlni! Kis gyermekei miatt, s mind azokért, kik önt üdvöknél inkább szereük : ne emlékezzék, hanam reméljen, ne a múlton, hanem a jövön függjön szeme. — Isten óltalmazza!

Margit könnyes szemekkel nézett a távozó után, s mintha keblének egy régi sejtelme valósult volna meg, a legmélyebb fájdalom vön szivén erőt.

Midőn a boldog lélek hivőleg szerd, azt véli: az élet oly szép, s szerencsés, ki embernek születék. — De midőn az, mi egykor boldogitá, mint súlyos gyötrelem nehezül keblére, átlátja, hogy jobb lett volna virágfa vagy bokorként élni.

Ki tudna eligazodni, midőn keblében, zárhangokat ébreszt az élet ? Oh milyen beszéd a szív beszéde, ha fájdalom dúlja a küzdő kebelt!

Margit szobája ablakában ült kis munka asztala mellé, s tiszta kék szemei a holdvilágtól deriritett éjben merengének.

A teljes égi világ magasan lebegett fenn, shalovány képe benézett Margit leplezetlen ablakán. De a holdfény nem áll meg az emberi arczon, hanem mélyen, mélyen hat az a kebelbe, a szivekig.

| S vájjon mit kereshet a rezgő világ a bánkódó szivben ? Talán ott is a homályt kivánja deríteni? — Nem , nem, ott a titkokat kutatja , — ábrándozást keres , és ha talál, megosztja azt a szívvel, s elragadván a fele részt;, fel viszi az égre, s halovány képe vissza sugározza azt.

S midőn a kebel meghasonlik önmagával, és sem a szív, sem az ész nem képes lecsilapitani a zavart — midőn az emberi lélek nem határozhatja meg, meddig terjednek Isten törvényei s kínos gyötrelmében elengedné az életet, a hold halvány világa berezg az ablakon , és azt sugara : ábrándozzál.

Margit ablakai a Dunára nyíltak, s szép kilátása legtávolabb pontját a budai emlékezetes hegyek jelőlék.

Mintha sötétlomb koszorús fehér gyöngy koronája volna a hegynek, úgy állanak a svábhegyi összecsoportosúlt épületek a távol tetőn, melyeket a szürke falú, vén budai templomtorony, Isten újjaként jelöl. — Margit szemei a fehérlő házakon függének, melyek a holdfény mellett úgy tűntek fel mint légben úszó, bájos álomképek, melyeknek vonzó, barátságos képe, enyhítő könyeket csalt Margit szemeibe.

Már a hajnal felébredt, s fényének bíborarózsaszínre festé az eget, — s Margit, mint mozdulatlan , halovány szobor, még az ablaknál ült — kék szemei a budai házakon merenngek; — keblében az emlékezetes örökre eltűnt múltnak képe újra élt.

HETEDIK FEJEZET.

Minthogy Várdayt az aggodalom leánya miatt, a talán előre haladott életkora is, mindenféle intézkedésre képtelenné tette, czélszerüleg rendelkezni arról sem tudott, mint volna jó Várdán elfogadásukat a szerint igazitani el, hogy Margit kedélyére legjótékonyabb hatást gyakoroljon, — s igy a legnagyobb örömre ragadá őt, midőn Szabolcsy, ki iránt minden tekintetben legnagyobb bizalommal viseltetik, önkényt ajánlkozott helyette mindennemű rendelkezéseket megtenni.

Lóránt először is azt látta szükségesnek, hogy , kinek ügyességét, s életrevalóságát jól ismeré, előre útazzék Várdára, s ő végezze ott megbízásait , s hozza rendbe a dolgokat.

És úgy is tötént; — a hű öreg asszony pár héttel megelőzte Várdán a család érkezését, s mint Lóránt kívánta, a kastélyban egészen a régi rendet és szokásokat állitá helyre , s hogy a viszontagságos éveknek semmi emléke ne maradjon ott fenn, s annak, hogy Aranka valaha Várdán is úrnő volt, semmi nyoma ne legyen, mi tőle telék, mindent elkövetett.

A régi cselédek, — kiket Aranka elbocsátott, mind visszavétettek, s elfogtalak korábbi helyüket.

Az öreg kertész nem győzte csinosgatni a nagyszerű kert viírul, s tisztogattatni az utakat, hogy álljon abban valamennyi bokor, mint azelőtt állott, úgy a mint valaha Margit kisasszony szerette.

Magdolna, előre haladott kora daczára, reggeltől napestig sürgött-forgott, — hogy ne igyekezett volna a hü öreg asszony Szabolcsy kedvéért, s Margit javáért, mindent szépen és jól elrendezui!

Minthogy Margit szobája leginkább szivére volt kötve, igen természetes, hogy arra mindennél több gondot fordita Magdolna, és oly csínnal rendezte , s tisztogatta azt, egészen a régi rend szerint össze, hogy midőn elkészült vele , könnyekbe lábadtak szemei, és az jutott eszébe: miként bár maga Margit is oly hasonló volna a régihez, mint szobája hasonló maradt.

De az ismert, me gszokott tárgyak között, nem hibáztak Lóránt gyöngéd megemlékezéseinek jelei sem Margit szobájában. — Asztalán a legújabb, jeles könyvek feküdtek, s itt, amott a szögletekben, különböző formájú virágkosarak állának , melyek üresen is remekei voltak a művészetek, s Margit kedvencz virágaival terhelve mint egy-egy kis tavasz-mosoly, tekintének egymásra. — S mivel jól tudta Szabolcsy, hogy Margitnak fáj szép és borús emlékei szinhelyétőL Pesttől megválni, jó előre gondoskodék, hogy az apai házban , e részben se legyen fogyatkozása, — hogy mindazon képek, melyek jelentőséggel bírnak szemeiben, mint díszes, művészi tájfestmények, előzzék meg érkezését Várdán.

A Zugligetnek azon kedves, szelíd völgye, melyben a ház állott, hol egykor Margit Andorral oly boldog volt;, szelíd holdvilágtól derítve, ábrázolá az egyik képet; — a másik a tető volt, a tavasz virágaival hímezve, melyet a kettős emlékű hársfa ékített; — s a harmadik kép Margit em^Jíj. pesti kilátását ábrázolá a Duna-soron, — melyen a Svábhegy volt látható, alkonyodó napfény melleet, a rajta fehérlő házakkal s alatta, az egymás fölé csoportoséit épületek között emelkedő vén budai templom, s a szőke Duna ragyogó, sima tükre.

De nem csupán Margitról, hanem Várdayrél és a gyermekekről is megemlékezett Lóránt.

Többször hallotta Szabolcsy az öreg úrtól, hogy Pestet igen szívesen oda hagyja, s akár soha se lássa többé , de kényelmes karszékétől, melyet úgy megszokott, s épen oly czélszeeű, mint

díszes faragványú kandallójától, valóban igen sajnál megválni. — Mivel kastélyát megszokta mindennel ellátva, s egészen régiíállapotában képzelni, az még csak eszébe sem jutott Várdaynak, hogy két oly magában véve csekély, s még is kényelmes tárgynak, még ott is könnyen akadna helye. — Mire ő nem go;nc^oll, mit még is óhajtott, Lóránt azt teljesülésbe vitte számára, — s az új kandallóés karszék, igen jól illettek a várday kényelmes társalgó terembe.

S hogy az ősi házban a gyermekek egyszerre honn találják, Lóránt lelkére köté Mag

dolnának , hogy a Margitéba nyíló szobát, a Várdára szállított tárgyakkal, egészen úgy rendezze el, mint a pesti csinos gyermek szoba volt, s különösen arra legyen figyelemmel, hogy kedves madaraik, s a játékhalmaz, melyeket Lóránt küldött számokra, kedvök szerinti helyet nyerjenek a szobában.

Nem volt egyetlen terem, vagy szoba a várdai kastélyban, melyből Lóránt figyelmének egy vagy más , bár parányi jele hiányzott volna , — itt egy csinos kép, mely Margitnak valahol megtetszett,— amott egy jó könyv, melyet Várday megkészük magának szerezni, — apró csecse-beccék, miket a gyermekek elragadtatva bámúlltak, — művészileg font munkakosarak, parányi faletagérek, s más eféle apróságok, melyeket Margit egy vagy más alkalommal futólag megdicsért, mind ott valáuak, mint Szabolcsy megemlékezésének gyöngéd jelei.

Azon napon, melyen az uradalmi tisztek, a selédek és jobbágyok ünnepi köntöseikben, régen látott földes urok elfogadására, össze seregiének, már mindennel elkészült Magdolna.

A kastély szintúgy fénylett a tisztaságtól és rendtől, — s mintha még a kertnek bokrai és virágai is megértették volna Lóránt óhaatását, díszben ál lőtt és mosolygott ottan is minden. — Künn és benn virulat tenyészék, homályt csupán a fák és virágok árnyai veiének

Az akácz-sorok, melyek a kastélyhoz vezető utcza hosszát szegék, virágokkal hímezve terjeszték szét lomjaikat, s a kerti tó szelíd hullámzása, lágy hangokba olvadt.

A sugár eczetfák árnyékában kínálkozó ülő hely friss zöld színben diszlék, s a kerti kutat a a kékellő nefelejts epedő szemekkel koszorúzá.

A szelíd galambok szerelmes turbékolással repkedtek, s csókolák egymást, s a fényes tolláival büszkélkedő páva, méltósággal lépdelt a virágok között.

A fényes levelű somfák tövében , egymás után kelt az ibolya és gyöngyvirág, s közelökben a harangvirág szellemi csilingelésére fölébredt a szende jáczint is, és mindnyájan édes reménynyel üdvözlék a tavaszt, mely megsiigta lombjaiknak, hogy nem sokára el fog az jöni, a ki örül majd virulásuknak.

Midőn az illatos orgonafa elhullatta virágát, a rózsabokrok lombjai között elkezdőnek mosolyog ni a bimbók, és már előre érezék, hogy az ismert kék szemek nem sokára vissza fognak mosolyogni rájok.

Itt amott, a gazdag virágágyakban, teljes piros szegfüvek diszlének, s a fejlődő georgiák, csoportonként pompáztak. — A fehér laptarózsa — piros csipkebokor szomszédságába jutott, — s a díszfák között, a jasmin ágai sötét cziprus lombokra hajlának.

Minth• i egymást koszorúzták volna a bokrok, gyönyörrel mosolygott, s virult valamennyi, s lombjaik édes susogása elárulá a szellőnek, hogy mi okozza örömüket, — hogy kire várnak.

A közel erdőség tarka-barka madarai, megszállták a díszes kert százados fáit, s üdvözlő dallal várták az érkezőket. — S a vándor gólya hajnal óta ült már és andalgott a magas jegenyék egyikén, mintha a felett tűnődnék : vájjon a múlttal össze lehet-e egyeztetni a jelent.

Midőn a négy fogatú hintó végig görgött a helységen, az igénytelen házacskák lakói, mintha ünnep lett volna, valamennyien vasárnapi öltönyben seregiének csoportonként az útszán, s egyszerű szivök örömét, tiszteletteljes üdvözletökben nyilvániták. — Margit nyájas arcza minden felől szerető mosolylyal találkozók, — de a hintó után, mely a kastély felé haladt;, minden szem könnyezve tekintett.

Milyen viruló szép volt, és most mi halvány! — és a jó öreg úr mint megőszült! — Ekként sohajtának fel öntudatlant a jámbor emberek.

S midőn a hintó a kastély előtt megállóit, ott is csak fájdalomba olvadt az öröm, ott is csak könnyeken át mosolygott minden szem

Bár Magdolna elkészité e változásra a cselédséget, még sem fért az sehogy a jámbor emberek fejébe, hogy a kastély ma is csak úgy áll mint hajdan , s a nagy kertből talán egy bokor se hibázik, és urokat nehány év fehér hajú aggastyánná változtatta, — s az, a ki mint ifjú, szép hajadon távozék közülök, mint a hervadó virág, idő előtt sírja felé hajol.

De nem csak ők, kik egyszerűségűkben elárulák illetődésüket, hanem Várday és Margit is meg valának hatva. — Mintha hosszú, mély álomból ébredtek volna fel, s mit átszenvedtek, csak képzelődés lenne, úgy tekintének mind ketten körül a jól ismert szép vidéken. — S csak midőn egymásra néztek, vagy a két viruló gyermekre, kik elragadtatva futostak a kert gyönyörű bokrai között, csak akkor győződének meg, hogy a viszontagságos nyolcz év nem álom, hanem valóság volt.

S a mint beléptek a kastélyba, s az ismerős szobák hosszú sora eléjök tárult, s a megszokott tárgyak látására felmerült lelkűkben a sok visszahozhatlanúl örökre eltűnt édes emlék, keblök elfogódék. — Szó nélkül járta végig a termeket az apa és leány, — s midőn szemök minden lépten nyomon olyan tárgyba ütközék, melyet Lóránt barátsága varázsolt oda, s el végre megpillanták a társalgó teremben a szép új kandallót, és karos széket, illetődve állottak meg mind a ketten.

Páratlan barát ez a Szabolcsy, —jóságát méltólag soha, soha nem viszonozhatjuk, s hálálhatjuk meg — szólott megindúlva Várday.

Megemlékezésének fénye, hol nem keressük is, feltűnik, —szeretete, mint a napsugár, hivatlanúl is be hat hozzánk — viszonzá Margii, s kék szemeibe könnyek tolultak.

Jer csak édes anyácskám — kiáltott Béla berohanva — hadd mutassuk meg neked Jolánnal, hogy Pestről eljött utánunk kedves kis játszó szobánk is.

Ez ismét Szabolcsy müve — gondolá Margit, a kis fiú által vezetni engedve magát.

A gyermekszobába Jolán elregadtatva szökdécselt, s a mint anyját megpillantá, Bélával versenyt figyelmezteté minden ismert tárgyra, miket Margit különben is észre vett volna, s illetődve szemlélt.

Magdolna, ki szintén jelen volt, együtt nevetett és játszék a gyermekekkel, s közben-közben úrnőjéhez fordúlt, s nem győzé Szabolcsyt magasztalni, és áldani, ki mindenkinek , még a kedves gyermekeknek is csak örömöt és jót okoz.

Mi Margit keblét még inkább megindiiá, az azon gyöngédsége volt Lorántnak, hogy épen az övé mellé rendezteté gyermekei szobáját.

Mindenre gondolt,— semmiről, de semmiről nem feledkezett meg — gondolá, miközben remegő szívvel saját szobájába lépe.

Ott mint tudjuk, újabb kedves meglepetés várt reá.

A szoba elrendezése, mint emlilökmár, egészen a régi maradt, kedves Madonnáját, s előtte az, és minden mást is, szokott he

lyén talált;, — mintha csak pár óra előtt lépett volna ki onnan, — egészen olyan csinos, és mosolygó volt annak tekintete, mint azelőtt, — de asztalán a könyvek, — a díszes szögletkosarakban kedvencz virágai, — s mindennél inkább az emlékezetes gyönyörű tájképek, melyek múltja szebb napjait varázsolák vissza, — mint Lóránt hasonlithatlan barátsága, s figyelmének jelei, egész keblét remegésbe hozták.

Hogy felgerjedése csilapúljon, nyíit ablakához lépett, — s az ismert szép vidék, a távol hegyek , melyeken szebb napokon oly gyakran legeltek szemei, fával, bokorral, erdővel és ligettel együtt, nyílt s nyájas tekintettel üdvözlék őt.

Ki tudja meddig merengett volna még Margit szép láthatárán, s meddig küzd a fájó- s még is édes remegéssel, mely szívét nem engedé megnyugodni , ha a régen hallott várdai csengő harangszó meg nem kondúl esteli imára, s nem emlékezteti őt, hogy annak öröm zúgása fogadá őt, midőn a napvilágot először megpillantá, s annak gyász kongása fogja koporsóját követni.

Margit leborúlt a kedves Madonna-kép előtt, s áhítattal, lelke mélyéből imádkozott.

NYOLOZADIK FEJEZET.

Nehány hét alatt Várdán, minden a szokott rendben folyt — az apa és leány, minha összebeszéltek volna, lehetőségig törekedtek egymással az átélt viszontagságokat feledtetni.

Margit délutánonként, mint leánykorában szokta, ismét maga készíté, s nyújtá át apja kávéját, s hogy felviduljon az öreg úr, zongorájához ült, s megzendülének újjai alatt a kedves dallamok és phantasiák , mint első ifjúsága viszhangjai.

És Margit valóban czélját éré, sikerült szerététének apja aggalmait elringatni. — Várday lassanként egészen felvidúlt, s minél inkább reményié leánya gyógyulását, annál gyakrabban emlegeté Loróntot, s türelmetlenebbül várta érkezését.

Vendégekben sem volt Várdán fogyatkozás, a jó szomszédok és rokonok, ismét tisztelgéne k az öreg urnái, s a kastélyban az élet úgy folyt, mint az előtt.

Minél inkább múlt az idő, Margit annál inkább belé nyugodott és örült, hogy gyermekei végtereaz apai házba jutottak — és elégültsége teljesen vissza'adá őt önmagának — a szeretet, mely kedvesei iránt eltölté keblét, anynyira emelé, hogy megtörött egészsége is vissza látszék térni, szemei vidámabbak lőnek, s szine kevésbé volt halvány; s ha bár a külszin mindenkivel elhiteté, hogy javulása tökéletes lesz, — Margit nem ámitá magát, s legkevésbé sem bizott egészségébe.

De azért ha ősz apja és kis gyermekei jövőjére gondoll, olyan hálás volt a gondviselés iránt; — ha áldozattal lehetett csak javokat megváltani, milyen szent készséggel adja áldozatéi érettök életét is. — Magasztos hite , nem engedé őt csügedni, hiszen a hivő sirja szélén mosolygon áll , s a szeretet vég pillanatig édes reményekkel biztatja a kebelt.

De bár sehol a földön nem érezhette volna jobban magát mint Várdán, és sehol az átélt viharok után úgy meg nem pihenhetne, mint ott, mind- azáltal hiányzani látszék körülte valami, mihez szokva volt, mindig várt valakit, s akará vagy nem, Szabolcsyra többszer gondolt, mint valaha.

Egy szép nyári napalkonyatkor künn sétált Margit a kertben, s gyermekei előtte futostak s ját- szadozának. — Soká nézte őket, soká gyönyörködök életdús szép külsejökön s gondtalan vidámságukban , és hálás keble felemelkedék az égig.

Gyermekeiről önkénytelenül Szabolcsy jutott eszébe, — midőn ön erejét fogyni érezé, s nem kételkedők, hogy napjai meg vannak számitva , legédesebb — s biztatóbb reményét Lorántban találta mind gyermekei , mind ősz apjára nézve.

Margit gondolataiba mélyedt, s lelkében, mint varázs álom, remegett egy édes érzelem. — A festői vidék, mely előtte nyílt, teljesen megfelelt keble ábrándjainak.

Míg ő ki tudja mire gondolt, azalatt gyermekei elragadtatva szemlélők nagyapjok nagy kiterjedésű zöld rétjeit, melyeken, minthogy épen széna kaszálás ideje volt, mint a hangyaraj, mozgott a jámbor földmivelő tömeg.

Minden mezei munkának sajátszerü szépségei vannak, és valóban vétkezik, ki azokat figyelemre nem méltatja. - A kasza vidáman peng, és suhog, s a virággal hímzett rétség, gazdag rendekben omlik le lábáról, — s minthogy a határ híres a szénáról, egy helyen már meg is száradt az, míg másutt csak most kaszálnak; — itt forgatnak, — amott boglyáznak,— s a legszorgalmasabbak kazlaikat rakják

A menedékes tető oldalán, melyen a várom- ladvány látható, egy vén körtefa áll, s bámulni látszik az emberi szorgalmat, — girbe-görbe, kanyargós tövét felvető a föld alól, mintha öregségére megunta volna lenn a sűrű sötétet, míg moh lepte göröngyös derekán mély üreget vájt az idő;

— gyümölcsöt már rég ideje nem terem, s apró fényes zöld levelekkel ékeskedő lombjaa, itt-amott kiszáradt, mereven barna ágakat is mutatnak fel.

— Dereka odúját fü lepi, s a kék komoly virág isoda fészkelödik, — tövében piros pipacs nyílik, s ágai között évről évre biztos tanyát lel a madár.

S lenn, a kertben. a fü között, fürgén illan tova a tarka gyík, s itt-amott az összecsoportosúlt fehér lepkék meg-meg ingatják lengén a lombokat; az átlátszó, finom szitakötő vidám dongással űzi, — kergeti a kis kékellő aranyos pillangót, s a pacsirta dala lehangzik az égből.

Béla és Jolán megúnván a kaszásokat nézni, a lepék után szaladoztak már, s Margit sejtelmes örömmel néz a porzó országútira, melyen egy elegáns könnyű fogat robog a helység felé.

Negyed óra alig telt belé, midőn az udvaron lárma és szaladozás hallatszék, — Szabolcsy Lóránt érkezése nem csak a család számára volt ünnep , hanem még a cselédek is mindent elkövettek, hogy szolgálat-készséget tanúsíthassanak azon úr iránt, kit Magdolna, mint Isten áldást, égig magasztalt előttök.

Várday alig találta vendégének helyét, s örömében az ég tudja hányszor ismétlé, miként igen szép Lóránttól, hogy Ígéretét megtartá, s csak - ugyan eljött Várdára. — A gyermekek ölelték, csókolák őt, s mindenképen alkalmatlankodtak, hogy meggyőzhessék régi kedvenczöket ragaszkodásukról. — És Margit olyan tiszta örömmel, s édes pirulással fogadá óhajtva várt barátit, hogy Lóránt gyönyörteljes szívvel olvashatta ki szemeiből, miként az apai házban Maagii, csak az ő érkezése pillanatában lett igazán boldog.

Estelizés után az egész család a kertbe ment, és soká künn sétáltak a szép teljes holdvilágon. — Margit Szabolcsy karján, s Várday majd mellettök, majd elöl, a szökdécselő gyermekekkel. — Lóránt - nak úgy tetszék, mintha Margit megerősödött volna, s a halvány arcz a holdfény mellett, leirhatlanúl szép volt szemeiben, — s még a hölgy édes beszédét figyelemmel hallgatta, keble ezer szép reményt álmodott valónak, és a gyönyör, mely szivét emelé, vissza-tükröződék nemes vonásain.

A nyájas, szelíd est;, és elragadó szép vidék öszhangzott mirdnyájok hangulatával; — a fák és bokrokon egyetlen levélke sem mozdúlt, semmi szellő nem háborgatta az enyhe léget, mintha a levelekkel és virágokkal együtt, még az is a boldog családra figyelne, s azt óhajtaná el-lesni: mi okozza az általános örömöt.

S midőn a család pihenni ment, s Margit oly édes nyugalommal szenderült álomra, mint már sok, sok év óta soha nem, — a magasan felnyúló százados jegenyék elregélék örömükben a csillagoknak , hogy a vén kastélyt valahára ismét bői • dogság lakja.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Áldás szállotta földre!, a fák gyümölcscsel terhelt ágai, azért görbedeznek, s a nehéz arany halászok áldástól hajlanak meg.

Mindenfelé élet, fény és dísz !

A rengeteg sötétzöld bokrai között megszólal a kakuk, s a gazdag kalászok tövében rejtőző fürj, kicsinyeinek örvendve, pitypalatyot kiált.

Minden fészek tele kis madárral, minden lombon virulás tanyáz, ezer élet a fűszálak tövében, s dal; sugár, virág, és gyümölcs csak egyet beszélnek :

Dicsőség Istennek!

Zöld ágon a gerle pár szerelmesen tnrbékol, olyan szépen, olyan kedvesen búg, mintha azt mondaná, hogy szeretet tartja fenn a nagy minden- séget.

A természet oly szép , oly gazdag! Minden fűszálnak, minden porszemnek, van saját hatás köre, a bogárkák csendben végzik munkájukat, s a vi-rágok nesztelenül élnek, mosolygnak és szeretnek hervadásukig.

A ezifra levelű, nagy harasztbokor, a megvetett tüskerózsa és pipacs, épen mint az illatos rózsa és emlény, az Úr kezéből nyerének életet, s ha figyelni és érteni képesek vagyunk az örök működő erő titkos mozzanatait, éreznünk kell, hogy minden, még az utolsó fűszál is emel és díszít, és illik oda, hova Isten keze ülteté.

A rengeteg zöld fái, agg regéket susognak, s a mezó lilioma ébren is álmadozik.

A lég, mintha sugárból szőtték volna, fénylik, tündököl, s milliárd szállongó kis bogárnak, laktanyája.

A fák ágain kinálkozólag piroslik, sárgul, és kékei az alma, körte és szilva, s a mezőben, a kalászok között, hegyen és völgyben , élénk színve- gyületü virágok tarkáinak;.

Szép nyári napalkonyat volt;, midőn egykor Szabolcsy Margittal künn sétált. — Mintha minden fával és bokorral lett volna beszéde, s minden egyes virágot külön kívánt volna üdvözöli, Margit ellenállhatlan vágytól ösztönözve, ohajtá a nagyszerű kert kedves ligeteit felkeresni.

Ezt a rózsát mint boldog ifju leány én oltottam — szólott Loránthoz, egy szép fehér moha rózsa bokor előtt megállva. — Nem képzeli ön, mi feszült kebellel vártam, vájjon meg fog-e éledni, s mi sok kedves reményt, s boldog álmot kötöttem oltásomhoz. — És ím, mi hozzá kötve volt, mindrég elhervadt már, s a megeredt rózsafa ma is él, és mosolyog eltűnt álmaimon.

A virág élete mosolygásból áll — viszonzá Lóránt — s ki tudja , hátha ezen bájos , halovány rózsa az ön legszebb jövőjét érzi és az ön örömében mosolyog.

Meg lehet igaza van önnek, — viszonzá Margit szeliden — szép rózsám tanúja volt múltamnak, s igy nem lehet nehéz megálmodnia, hogy mind össze is egy csendes kis halom az, mi még előttem áll s közel jövömnek határát jelöli.

Mi czélra való volt amott a mezöség között, a csinos faragványú kis ülő hely, s előtte az alacsony, karcsú kis faoszlop ? — kérdé Lóránt, Margit gondolatainak más irányt kívánva adni.

A faoszlop egyik ágához, mint egészen kis leány , bárányomat kötöttem piros szalagjánál fogva — szólott Margit. — Oh a gyermek-kor arany időszaka élettinknek, csak hogy mint többnyire mindent;, azt is akkor méltányoljuk kellőleg, midőn már régen megettünk van. — Még most is élénken emlékezem reá — folytatá szünet múlva — mi boldogan v ezettem a szép fehér barit helyére , s csinos kis ülőhelyemet elfoglalva, órákig elsimogattam , s enyelegtem vele, — s midőn az ülést meg- sokallottam, virágokat gyüjték a mezőbe, szala- doztam, s szivem, mintha minden, mit szemem lát, számomra virúlt volna, el volt ragadtatva gondta-lanságában.

Nem képzelhetem, hogy ezen kedves vonzó li~ MarjÜ IV.4gethez szép emlékek ne kössék ön szivét — monda Lóránt, midőn csaknem öntudatlanul jutának egy valóban gyönyörű platanus, akácz és somfákból alakúit csoportozathoz, mely mint kellemes rejt- hely terjeszté lombjait feléjök.

Erről a kedves, szép kis ligetről csaknem meg-feledkeztem — viszonzá Margit felsobajtva — és pedig ez volt valaha kedvencz sétahelyem. — Olykor , midőn a kastélyban vendégek voltak — folytatá szünetet tartva — s atyám velők mulatott, én észrevétlenül jöttem a kertbe, s egész hosszú, holdvilágos estéket tölték ezen jól ismert fák árnyékában. — Olyan édesen tudtam itt akkor ábrándozni, egész keblem a biztatón mosolygó jövön függött, mely, mint ragyogó tündérálom, lebegett szemeim előtt. — És óhajtva vágytam volna magamat úgy látni, mint boldog asszonyt, sok évet átugorva , és türelmetlenségemben neheztelék a sorsra, mely ezen csekély kivánatot sem adja meg. — Most már átlátom — mondá sóhajtását elnyomva — miként bölcsen van az úgy rendelve, hogy midőn keblünk reményteljesen dobog, jövőnket (előre nem láthatjuk, — oh mert az ifjú, hő szív tudatát talán nem bírná meg annak, mit később elviselni is képes.

Nézze, nézze Margit, mi elragadó szép innen a kilátás — szólott Lóránt a hölgyet a ketté nyilt facsoportozathoz vezetve, hogy elmélyedéséből kiragadja — nem tudja az ember a festőileg elszórt, közel bokrokat, vagy a távol hegyeket csodálja-e inkább.

Mindent szeretnünk és csodálnunk kell, a mi szép — viszonzá Margit, egyszerre kiemelkedve korábbi nyomott hangulatából. — Isten legfőbb adománya a mélyen érző szív, minthogy az tanít bennünket mindennek méltánylatára. — A távol mozdulatlan hegyek, melyek a természet gazdag pompájával koszorúzva, oly meghitten néznek felénk, s közelünkben a fák és bokrok ingó lombjai, mind , mind lételünknek szépitői. — S bár a sze-rető kebel nem szőrül idegen emelő tárgyakra, még is jól érti az minden fűszál és levélke néma beszédét , s öntudatlanúl is figyelemmel kiséri a virágok zajtalan életét és mosolygását. — Nézzen ön ama tetőre, nem olyan-e felette a sötét várom - ladvány, mint egy óriási, romba dőlt remény, s a zöld fák lombjai, melyek felé hajolnak, nem úgy tünnek-e fel, mint a támogató örök szeretet ? — Bár merre szálljon künn a szabadban tekintetünk, minden tárgyat szeretettől látunk ölelve és koszorúzva, minden bokor szeretetről beszél. — Oh mondja meg ön, nem természetes-e hát;, ha a szív, mely szeretni képes, semmi sorsban boldogtalan nem lehet, — mondja meg ön nem volna-e bűn küzdelmeinket békén nem viselnünk, míg van tárgya szeretetünknek ?

Lóránt felsohajtott, és sokat tudott volna válaszolni, de Margit oly halványnak, s felgerjedettnek látszék, hogy nem volt bátorsága szíve áradozó érzelmeit kiönteni.

E közben az est leszálltt, s a tiszta menybol- tozat hold- és csillag seregtől fényiek , — hogy a föld is csillagos legyen, megszállták a virágokat, és bokrokat a kis fény bogárkák.

Szabolcsy gyöngéden emlékezeté Margitot, hogy a lég hűvösül, s hogy a szellő bizonynyal figyelmeztetésül ingatja a lombokat.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Mintha a végzet oly sok szenvedés jutalmául, a legédesebb megnyugtatást és engesztelődést adta volna, — Margit, bár maga sem kétkedék többé, hogy napjai számítva vannak — vigasztalódva, s reményteljes szívvel tekintett gyermekei jövőjébe,

Helyettök is megszenvedtem én, s szülőik sorsáért, bizonynyal boldogsággal kármentesitendi őket Isten — gondola nem egyszer, s kebléből hálafohász szállt ég felé

Midőn el gyengülése nem engedé, hogy künn járjon, órákig elült olykor Margit szobája nyílt ablaka mellett, s édes gyönyörrel szemlélte futosó gyermekeit, kiknek boldog arcza a kert bokrainál virulóbban mosolyodék el, valahányszor szemök az anya szerető tekintetével találkozott; és Jolán kis új- jacskái hegyein, csókokat repített számára, s Béla a legszebb virágokat tépdesé le, s anyja ablakán egész virág esőt dobált be. — Margit gyermekei örömét osztva, feledé betegségét, úgy tetszék neki, mintha végtelen anyai szeretete, öt magát is közéjük szállíthatná, shogy szobáját, ha akarná, sem volna képes elhagyni, — és visszaál- modá a szép időt, mikor még ő is vidám volt, és könnyen jött-ment, és szaladozott, valamint most gyermekei.

De az édes képzelődés később azután könnyeibe került, — elgyengülése érezhetőbb vala , minthogy arról huzamosan megfeledkezhetnék, — bár mennyire belé nyugodjék is a szív, hogy minden tői meg kell válnia, mit forrón szeree, — azon tudat fájdalmas elfogultságot szül, hogy azt, mivel Istennek minden ép teremtménye bír; a könnyűséget és szabad mozgást, már életünkben örökre elveszítsük.

És utóvégre, bár küzdelemmel teljes, de még is csak szép az élet, s Margit előtt, ki szívével, ki szeretete által élt;, kétszeresen az vala. — Midőn szen ei az ismert szép vidéken legeltek, s a díszes kert mosolygó bokrain , melyeket a fénysugaras napvilág oly szépen megaranyozoü, — vagy felnézett a tiszta égre, melynek ezüst holdja s csillagai oly bizalmas derűvel fogadák epedő szemeit, nem doboghatott-e fel érező keble, mely mindennek képes vala szépségét méltányolni.

Margit kiengesztelődve , szeretettel búcsúzék az élettől, melynek kedvesei ölébe maradnak. — Öt nem sokára, örök éj fogja környezni, és számára , ki a tiszta ég, és egész szép láthatár öszszehangzását, egy pillantással érteni, s csodálni képes, egy keskeny koporsó lesz egész rideg világ.

De mindazáltal volt-e panaszra oka ? Nem re - mélé-e a legszentebb hittel, hogy vég pillanatáig édes fog keble maradni? Olyan boldog a szív, mely szeretni képes, és Margit mélyen , végtelenül szeretett.

Lehet-e szentebb, s emelöbb érzemény, mintha a hála rokonszenv- és tisztelettel olvad össze a kebelben ? — És Margit még is sokáig vádolá magát, és gondolkozók felette: vájjon méltó-e reá a szív, hogy keblünkben viseljük ?

Jaj annak, kinek egy mély, önkénytelen indulóit, mely boldogságát zárja magába, vádként fordúl keble ellen, — halálosabb tör az mindennél, mely lassanként merül a szívbe, s utóvégre vagy felemészti az életet, vagy győzedelmeskedvén , üdvösségé válik.

Lóránt vala elhagyotságának egyedüli véde — ö oltalmazta Margitot, élete legsötétebb napjaiban, ö pártolá gyermekek, s vigasztalta apját, midőn az szenvedett, s benne összpontosúlt minden reménye, szerettei jövőjére nézve. — És amellett, hogy Szabolcsy méltó barátja volt Beregi Andornak, s egyike a szebb jellemű férfiaknak, nem volt-e arcza is vonzó és nemes, — és szavának csen-gő hangja nem hatott-e szívig? — sötét szemeiből nem sugárzék-e hiven mindaz, mi keblét melegíti ?

Bár mint igyekszünk is egyedül csak az érdemet tekinteni, arra hogy bizalommal, s vonzódva közelítsünk valakihez, arcza, s egész lényeiránt is rokonszenvet kell ereznünk, — s minthogy Lóránt belső tulajdonainak külseje is megfelelt, s fennkölt szelleme rá volt írva tiszta, magas homlokára , 'Margitnak irántai rokonszenve kétszeresen természetessé vált.

S midőn a hölgy sok küzdelem, és lelki harcz után, átengedé remegő szívét az édes, emelő ér- zeménynek, mely boldogságát az apai házban teljessé tévé, fényes ábrándok, tündérálomképek szállták meg a kebeH, melynek minden dobbanása közelébb vitte sírja felé, — mielőtt örökre kialudt volna, még egyszer fellobbant sugározva a láng, melynek fénye mellett elenyészők, a közeledő, örök éjszaka.

Margit keblének elmúlt, viruló boldog tavaszát Beregi Andor iránti szerelme derité, — s szivének emelő ragaszkodása Lóránt iránt, fájdalmai éjjelét világitá meg. — Első szerelme napvilág volt, melynek ragyogó sugarai, üdvösséggel áraszták el ifjú életét, — s a szerelemnél önzéstelenebb, ma- magasztosb, s fenségesebb érzemény, melyet vég nepjai felderítésére, Isten keze oltott talán keblébe , — tiszta, fényes holdja életének.

S ki vádolhatná őt ? van e szív, mely szentebb indulattal ragaszkodni képes, mint az övé, s melynek minden bűne egyetlen, s oly tiszta következet-lenségből áll, mint Margiinak, másodszori, — s utolsó felmelegedése? — Hiszen méltó maradt ő első szerelméhez még akkor is, midőn keblét új boldogság feszité, — s bár a múltnak emlékét halványitá az idő, még a jelen vonzólag mosolygott, — azért ő békével eszmélt a sírra, mely nem vala szemei előtt rideg és barátságtalan, minthogy Andorral az fogja őt egyesíteni.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Hosszú; finom, estist szálak nyúlnak végig a sárgúlt tarlókon, s a fák piros és sárga levelei hullanak.

A megszedett szőlő árván zörgeti lombjait, s a vén diófák dísztelenül tekintenek alá.

Fenn a költözködő vándor madarak szállingálik, s mintha Várda szép vidékétől fájna megválniok, a vad lúd le-le kiált búcsú üdvözletül, s a gólya huzamos ideig lebeg egy ponton a légben.

A kis halványúló mezei virágok harmatát, nem szárítja fel többé a sugár, folytonosan könyeznek szegénykék, fáj a szívök, hogy hervadniok kell.

A nagy kert csoportozatai között egy nyúlánk akáczfa tavasznak képzelé a kellemes őszt, s boldog hitében oly sok szép, s kedves titkot árulának el susogó levélkéi, hogy a szelíd, költői ősz, megszereté az ábrándozó fácskát, s lombjai között ké - sei virágokat fejleszte.

Minden felé hervadás, és a múlandóság jelei és képe, — csupán az ifjú akáczfa áll koszorúzva, mintha ő lenne az ősz választott szerelmese. —

A sárgult nádasok között fel-fel repül kellemetlenül rikkantva, a bibicz, s a zöld szeplővel lepett mocsárok lakói folyonosan esőről beszélnek

A csíkozott szántó földek nagy fekete, s a kikelt őszi vetés sötét zöld táblái, a pihenő sárga ugar mellett, változatos szinvegyületben jelölik a határt.

A lég nem fénylik többé, s nem tiszta, mint sugár , de a szelíd homály, mely mint finom, fehér fátyol lebeg a messze láthatár felett, olyan jól esik a szemnek.

A kékellő hegység felett , nehéz ború lebeg, s egész vonal képe sötét és komor.

Körög a falevél, nem dalol a madár, s a megürült kis fészek, mint sötét gomoly, függ az ágak között.

Csupán lenn, a kis kései árvácska tövében hallatszik az őszi bogár egyhangú danája, s a kis virág oly kéjjel andalog a hangokon, mintha tavasz volna, s édes madárdalt hallgatna.

Mint a hulladozó fáik, bokrok, és virágok , úgy Margit is búcsúzni látszék a szép vidéktől

Csendesen haladt Szabolcsy karján a hölgy, de elgyengülése oly nagy vala már, hogy alig lépett nehányat, pihennie kelle. — Lóránt a leggyöngédebb gonddal vezeté őt, s arcza, szemei, és minden mozdulata tanusitá, hogy lelke mélyéből könnyítene a forrón imádott hölgy rövid útján, —ha tőle függött volna, úgy Margit még sírjához is rózsákon halad.

Nem fárad ön ki, nem veszti türelmét, ilyen szegény beteg asszonynyal bajoskodni ? — kezdé Margtt, midőn a kitűzött helyet elérve, kimerültén omlók az ott kínálkozó ülőhelyre.

Hogyan Margii, tőlem kérdezhet ön efélét ? — viszonzá Lóránt szemrehányólag — hiszen tudhatja; hogy könnyebbségéért szívesen odaadnám fele éltemet.

Bocsánat — szólott Margtt, kezét Lorántnak nyújtva — háládatlan valók — oh de ne higyje azért, hogy feledtem jóságát, mely ismeretségünk első pillanata óta épen oly hü volt magához, mint ezen hely hasoló maradt régi képéhez.

Hosszú zavartalan csend követé a hölgy szavait, — Szabolcsy nem szólt, mivel pihenésre akart időt engedni a betegnek, s Margit is hallgatott keble elfogultságában, minthogy azon tó partján , s fűzfa alatt ült Lóránt mellett, mely tanúja volt egykor találkozásának Beregi Andorral, midőn a szép, holdvilágtól derített estvén Szalmádi észre vette, s elárulta titkos találkozásukat.

A tó vize ma is sima és tündöklő, valamint akkor, s színén mostan is hattyú lebeg , mely úgy tűnik fel, a mint víz alá meríti fejét, mintha a múlt emlékeit keresné alant;, mintha fehér halásza volna az örökre eltűnt szép álmoknak.

A szomorú fűz is lemerité a tóba hosszan lefűggő ágait, s a locsogó habok csókja úgy csepegett le hervadó leveleiről a tó színére, mint megannyi könnyű.

Még egyszer »átni kívántam e helyet — kezdé Margit hosszú szünet múlva — melyet utolszor mint boldog ifjú leány láttam. Előttem ma is ismerős itt minden bokor, csak nem minden fűszál, — de engem nem ismernek többé.

És valóban igaza volt; — a viruló és hervadó Margit között nagy vala a különbség, s bár arczvonalai, mostan is vonzók maradtak, volt azon valami túlvilági, valami meghatókig átszellemült, mi arra: hogy ezen hölgy már csak fé

lig az életé.

Oh Margit, Margit — szólott Szabolcsy szomorúan — ön most is inkább él még emlékeinek, mint nekünk, s pedig azok csak kínozzák szívét, míg mi, — míg én üdvömet áldoznám fel, ha viszszanyerné korábbi erejét.

Margit nem volt képes választ adni, hanem arczát kezeivel fedezvén el, csendesen sírt.

Az égre kérem kímélje magát! — esdekle Lóránt, felgerjedésében csaknem magán kívül. — Ha nyugalmamnak van némi becse ön előtt, — ha mind azt, mit örökre lelkem mélyébe kívántam rejteni , csak távolról sejti is, — Margit a szent titok nevében, mely keblemet ön iránt eltölti — susogá magáról mind inkább megfeledkezve — tegye meg értem azon egyet, hogy mennyire hatalmában áll, igyekezzék a miénk, kis gyermekeié maradni, igyekezzék gyógyúlni.

Szabolcsy önkénytelen szavait, szünet követé.

Hogyan Lóránt — szólott Margit a csendet megszakítva s könnytelt szemeit felemelvén, — feltenné ön, hogy a szív, mely szeretteiért képes vala a legédesbb s öldöklőbb fájdalmat, zúgolódás nélkül viselni, most, midőn kötelességei száma szaporodott, önkényt kiván megválni az élettől? Napjaim számítva vannak, de azt nem óhajtásom, hanem a végzet rendelé úgy — hiszen ha tőlem függene, — oh higyje el nekem, én örömmel maradnék , — az élet oly szép, és önt úgy óhajtanám meggyőzni, hogy titkát nem csak, de

viszonzám is. Igen Lóránt — folytatá Margit, s arczai lázason égtek — én tudom, hogy ön szeret engem, s vigasztalására nem titkolom azt sem el, miként az érzelem, mely szivemet ön iránt eltölti, emelőbb és magasztosabb magánál a szerelemnél is. — Soká küzdöttem , soká vádoltam magamat, és nem akartam helyet engedni lelkemben édes vonzó, arany ábrándaimnak, melyek fénynyel hintik még sírom éjjelét is, — de utóvégre önszívem sugallá, hogy boldogságom Isten adománya. — Midőn mindenkitől elhagyatva, egyedül álltam kis gyermekeimmel és fájdalmammal — folytatá Margit elmélyedve — ön volt mindnyájunk feltatartója és vigasztalása. — Oh hasztalan kivánja előttem tovább is tagadni, tudom én jól, hogy titkos gond-viselésem mindig ön vala. — Minden kis és nagy örömöt, hiven megosztotton velünk, s mivel az anyát oly boldoggá tévé : kis gyermekeim fejlődért5 sének együtt örült velem. — Szívem lassanként egészen hozzá szokott önhöz, s folytonos gyöngédséges figyelmei napról napra észrevétlenül szükségesebbé tevék környezetét.— Végre, midőn Várdára jöttünk, s ön nem vala itt, — minden olyan hiányosnak, színtelennek tetszék, s bár magamnak sem akartam megvallani, nyugalmamat elveszitém. — S a mint gyengülni kezdek, s meggyőződtem , hogy földi pályám végéhez közeleg, — akkor értém csak meg Isten intését, mely keblemnek új boldogsága által szólalt meg. — Ön megérkezett Lóránt, és szemeim csak akkor vették észre itt az általános virulást; — keblem remegett, midőn önt megpiilantám, s szavának ismert hangja, édes tiszta álmokat varázsolt vissza szívembe. S mintha szenvedéseim jutalmát már a földön megnyertem volna, bizalmas hittel nyugodtam halálomban is. Nemde Lóránt, ön védeni fogja szeretett kis árva gyermekeimet — folytatá szemeit esdeklőleg emelve Szabolcsy [nemes, illetődött arczára — s nem fogja elhagyni ősz atyámat?

Gyermekei az enyéim lesznek, és atyját soha nem hagyom el — viszonzá Lóránt, megindulástól alig tudván szólni.

Tudtam, — hiszen tudtam én, hogy úgy lesz — szólott Margit elragadtatva, és sugárzó szemeinek hálás mosolygása, s örömének pírja úgy tűnt fel arczán, mint egy ellebbenő tavasz, mely pillanatra első ifjúságának virulását lehellé vonalaira. Most már nyugodtan szállók sírom sötétébe, s Andornakaz égben tartózkodás nélkül fogom megvallani: hogy azt;, ki a földön elhagyotságom gondviselője volt, s utolsó napjaimat boldoggá tévé , magasztos érzelemmel , s mélyen szerettem. — Oh nincs szó, mely méltólag kifejezhetné, mi édes mi emelkedett az én szívem. S szavait ejtvén, fejét öntudatlanúl Lóránt keblére hajttá, mintha nem birná tovább boldogságának gondolatát.

Lóránt nem válaszolt, mert mit mondhatott volna? Margit boldog nyugalmát foró szerelme, s fájdalma bevallásával, semmi esetre nem koczkáztathatta.

Hadd élvezze tiszta szeretetét háboritlanúl — gondolá Szabolcsy — melyet míg őt láthatom, én én is osztok vele, — hiszen elég időm lesz azután határtalan fájdalmamnak engedni lelkemet.

A mint a kastélyba vissza tértek, Margit oly gyenge volt, hogy azonnal le kelle feküdnie. — E percztől fogva Lóránt nem távozék többé Margit ágya mellől, melyet a hölgy többé talán soha nem fog elhagyni, s bár vele az ápolást Várday és Magdolna is hiven megossták, mindazáltal ö vala az, ki a betegnek mindent kedvére tudott tenni.

E közben az est leszállt, s nedves homály, a köd leánya szállt a vidék fölé, sa ttinedező tárgyak, mint halvány ábraképek, vonúlni látszának odébb és odébb.

A távol tetők sötét hátán imitt-amott pásztortüz lángjai lobogtak, mintha a tömör hegység tüzszemekkel bámúlta volna a vidék őszi, me

lyet Margit talán utolszor látott.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Az egész láthatárt hózománcz lepi,s a halvány napfényen ragyogó fák és bokrok úgy állanak a pusztaságban, mint fehér síremlékei, az elhullott vi-rágoknak.

A lombok helyét sötét varjú sereg lepi az ágakon, s károgásuk szomorú kárpótlása dalos madárkák éneke helyett.

Hideg, csípős a lég, olyan ünnepélyes, olyan holt csend uralkodik, mintha minden hang elnémulásra volna kárhoztatva.

Afutosó, játszi kis csermely, mint mereven kristály áll medrében, mintha partjai koszorúját elveszítvén, maga is meg halt volna.

Minden csendesen pihen és alszik. — A siiril, hideg lég nesztelen, s a hegy ség, mintha megőszült volna , hófehér.

A keskeny gyalog ösvényen ropog a hó, s a széles, sima országúton , csengős szán repül.

Lenn, a föld védelmező keblében, álmadoznak a kis szúnyadó virágok, s hegyen, és völgyön pusztaság tanyáz.A gazdag életnek semmi nyoma, — zord, hideg, és holt minden , mintha a mindig éber, nagyszerű erő, mely a természetet mozgatja, a virágokkal együtt elszenderült volna.

De nem csak künn, hanem benn is tanyát ütött a pusztulás. A várdai kastélyban a szokott rendet zavart lótás-futás váltá fel l—a legutolsó cselédnek is segély készség látszott megfélemlít, bánatos arczán. — A helység jámbor lakói egymást váltva jöttek tudakozódni a nagyságos asszony hogy léte felöl, de valamennyien vigasztalódás nélkül , sirva távozának.

Mintha búcsú lett volna, Várdán egész falu népe nyugtalanul jött, ment, és mozgott az útszákon, — a haza felé haladókat feltartóztaták azok, kik a kastélyba siettek, hogy előre megtudhassák, mit fognak ott hallani.

Bár inkább én halnék meg helyette , — hisz a szegény úgy is, magának is csak terhére él, — és ö egész helységnek, védangyala maradhatna — mondá egy fiat . il özvegy asszony, ki apró gyermekeivel együtt Margitnak gyakran részesült jótéteményeiben

És óhajtása sok más hasonlót szüU, az állongáló bánatos tömeg keblében , — hisz tán nem volt a helységnek egy lakója sem, kit Margit valami jóban ne részeltetett volna.

S kinek elvesztését még a nép is siratta, hogy ne fájt volna attól azoknak megválni, kiket teljes szeretetével boldogított.

Mintha nem csak a fákat és bokrokat, s egész szép láthatárt, hanem Margit arczát is téli hófuvatag lepné , halványan feküdt a hölgy, ágya fehér, dagadó párnáin.

A homályos szoba legtávolabb szögletében ült az apa, s mintha a fájdalom elnémította volna őt, egész nap folytán egyetlen szavát sem lehetett hallani.

Az orvos és a lelkész, kit a beteg óhajtására kérettek a kastélyba, — majd a haldokló anyát, majd a viruló gyermekeket figyelék , részvétteljes aggalommal.

Magdolna nehány hét alatt éveket látszék öregedni, — kisírt szemeit szívesen elrejtette volna a beteg előtt, — s örömest elengedné hátralevő napjait, ha megadó lélekkel imádkozni tudna.

Oh de ki nyughatnék az ő halálába meg ? — zokogá a szegény öreg asszony — hiszen a pogánynak is megesnék a szíve, ha őt, ki oly sokat szenvedett, s oly boldog lehetne még, haldokolni látná! Mi lesz kis árva gyermekeiből , s mi mindnyájunkból, ha ő elhagy bennünket.

A beteg ágya lábánál, kis játszó székeiken a gyermekek ültek, s habár időnként midőn a betegre tekintének, bánat sugárzók is különben oly boldog szemeikből, — azért koránsem sejték, hogy a közelökben fekvő anya oly messze van már tőlök.

S az ágy fejénél, Margit minden sóhajtását figyelve , s szemeinek intése után, kitalálva legparányibb óhajtását is, állott Lóránt. — Édes anyasem ápolhatná gyöngédebbeu gyermekét, — mint Margitot Szabolcsy ápolá, éjt és napot a szenvedő ágya mellett tölte, — s babár az örök megválás gondolatát megszokni, elviselhetlennek tetszék, égető fájdalmát magába zárni, elég szilárd volt, férfias keble.

Hogy Szabolcsy mennyit szenvedett, s mint nem hibeté, hogy Margitot el kell veszteme, csak az tudhatja, ki maga is virasztott forrón szeretett kedvese beteg ágya mellett. — Miként is lehet az, hogy oly lángoló szív, minő a Margité, mely arra volt teremtve, hogy boldogítson , hideg és érzéketlenné váljék? Az élet gazdag adományait: örömöt, boldogságot, fájdalmat és reményt, sőt magát a hitet is, melyet Isten oltott a kebelbe, egy érintéssel semmisíti meg az enyészet! — Az ember csak lapda a sors kezében, melyet az élet addig hány, vet, míg a játékszert kiragadja kezéből a halál.

Margit édes, szelíd álomból ébrede fel, s szemei azonnal Lórántot keresék.

Nemde, megtartja mit Ígért, ön védeni fogja gyermekeimet, s megvigasztalja atyámat — kezdé a beteg, halála előjeleit megérezve, gyönge, erőtelen hangon. — Oh ha tudná ön, mi édes, mi boldog még e pillanatban is keblem, midőn talán csak pár pillanat választ el síromtól, megáldaná önmagát. — Igen Lóránt, én most is boldog vagyok, a szeretet , mely életem folyamán át oltára volt keblemnek , még mostan is emel, midőn minden a mi fájt, elenyészék már szívemben. — A mi nyomott, megelőzé halálomat, — sírba költözők az mind, — keblemben végperczemig csak a szép, csak az édes és emelő maradt meg. — Isten után önnek köszönhetem — folytatá kezét Szabolcsynak nyújtva — hogy szeretetem oly tisztán, nyugodtan s aggodalom nélkül boldogít, oh mert hogy tudnék különben kis gyermekimtől megválni, ha ön nem maradna mellettök. — Szemeim világát és szivem melegét önre hagyom örökségül Lóránt, — tekintse gyermekeim sorsát az én szemeimmel, és szeresse őket az én szívemmel, — hogy fenn az égben, az üdvösség közepett is szeretettel emlékezhessem jóságára, — és lenn a sirban is ön felől álmodhassam.

Életemnek fő czélja lesz , gyermekei javának eszközlése — szólott Lóránt a haldokló hölgy kis kezét ajkaikoz szorítva, — s legfőbb boldogságom, ha önre emlékezhetem — tévé hozzá önkénytelenül.

Margit vonásait a dicsőülés mosolya derité, s halvány arczán utoljára lebbenék át a boldogság rózsaszínű fénye.

Szólítsa atyámat, — kérje őt, hogy jöjjön közelébb — mondá azután, de oly csendesen, miként ha szemei beszéde, nem oly ismerős nyelv Lóránt előtt, tán nem is tudhatná, mit kíván.

Nyugodjál meg jó atyám — kezdé Margit, midőn Várday fájdalom dúlt arczát megpillantá — hiszen Isten veletek fog maradni, s Lóránt helyettem , szeret majd benneteket. — Miattam ne búsuljatok— folytatá azután mind inkább gyengülő hangon— én boldogabb vagyok mint ti, mert azontudattal szállók síromba, hogy gyermekeim helyett is megszenvedtem, s a mellett hogy a szeretet, mely üdvöm, s lelkemnek a hit mellett legfőbb ereje volt, végpillanatig emeli keblemet, — többé soha soha nem fog zavarni fájdalom.

Szavait végezvén, megáldá kis gyermekeit, búcsút vön atyjától, s hálát és Isten hozzádot mondott Lorántnak, s azután szemeit önkénytelenüi emelé a kedves emlékű képekre, melyek Szabolcsy gyöngédsége jelei, s elmúlt boldogságának színhelyeit ábrázolák, s igy midőn pillái örök álomra zárúltak, vég perczben is kedves emlékekkel találkozók a szem,

A mint az orvos meggyőződött, hogy segélyére többé semmi szükség nincs, — intett a lelkésznek, s ő a fájdalomtól elkábúlt apát, ki mereven, kémlelő tekintettel szemléié egyik arczot a másik után, ki vezeté a halottas szobából.

Borúljatok le kedves gyermekeim — szólott az ezüst hajú lelkész a két kis árvához — jó anyátok nem fog többé szenvedni, — imádkozzatok, hogy álma édes legyen.

A gyermekek ösztönszerü illetödéssel borúltak le a halott ágya mellé, — s bár koránsem sejték, hogy anyjok többé fölébredni nem fog, szemeik sugarát még is könnyek homályositák, s kérdő tekintettel figyelék Lóránt halovány, dúlt arczát.

A lelkész és a gyermekek imádkoztak, s a várdai templom torony gyász harangja megkondúlt,s ünnepélyes zúgással hirdeté a helység jámbor népének Margit halálát.

Midőn az éj leszállt, s a márvány szoborhoz hasonló hulla, viaszgyertyák halvány világától derített koporsójába feküdt, Lóránt mindenkit eltávolított a gyász teremből, hogy egyedül ő viraszthasson a halottal.

Olyan békés szelíd, sőt nyájas vala az elköltöződnek arcza, mintha a szeretet, mely nehéz küzdelmei között feltartá őt, hült kebléből vonásaira szállt volna. — Mint a szeretet angyala, olyan maradt Margit, koporsójában is.

Hogy az emberi szív szétdúlva , roncsolva, és tépve, sem tud megszakadni, bebizonyúlt Loránton.

Sokíá, soká állott mozdulatlanúl a koporsó mellett, — lelkét gyötörte, égeté a kín, és még sem akarta elhinni, hogy Margit csakugyan meghalt.

S midőn rá hajolt a hullára, minha azt akarná hallgatni, vájjon szíve nem dobog-e még egyszer fel, és megpillantá Margit kis összekulcsolt kezeiben a zugligeti hárs hervadt lombját, Béla és Jolán egy-egy selyem fürtével átkötve, s a parányi képet, mely Beregi Andort és Szabolcsy Lórántot ifjúkorukban, egymást átölelve ábrázolá, s melyet egykor kölcsönös barátságok jeléül két példány-ban vétettek le, s váltának ki egymással, — a fájdalom elragadta, s vágyának tovább nem állhatván ellent, a halott tiszta homlokát megcsókolá. — — De a mint forró ajkai a jéghideg homlokot érinték,első és utolsó csókja minden kételyét kábitó- lag oszlatá el a rettentő valóra nézve. — És Sza- bolcsy Lóránt, ki e pillanatig szilárd erővel küzködék óriási fájdalmával, eszméletét veszitve rogyott a koporsó mellei.

Künn és benn hideg tél volt, és pusztulás, — a vidék, s egész láthatár holt;, mereven képe, méltólag felelt meg a kastély belsejének.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A virága könnyen is átmosolyog, mivel jól tudja, hogy kelyhe gyöngyét, napsugár fogja felcsókolni, s a harmat csak örömében remeg, mert érezi, hogy a milliárd sugárzat minden cseppében megfüröszti magát.

Midőn a sötétség elszáll, főikéi a hajnal.

Éjjel is helyén van minden fa bokor és virág, de szinte feledjük létezésüket, mivel a sötétség elrejti őket előlünk, s viradatkor úgy örvend a SZÍV, mintha csak akkor fedezné fel a nagyszerű természeti pompát.

Csendesen, mélán kél a nap, sébredését illatárral ünneplik a virágok.

Fenn a légben a pacsirta, s lenn a bokrok között a fülmile, édes hangokban olvadnak, hála dallal köszöntvén a hajnalt, mely mint sugár koronás király a mindenség felett, végig nyújtja bibor palástját az égen.

A lég enyhe, kellemes, s a kígyózó csermely tükörén lágy habok sikamlanak tova, s partjaii, ezernyi vadvirág koszorúzza.A dalos madarak tanyái a viruló bokrok, mint meganynyi zengő öröm, diszlenek elszórva, — s fa és mezőség virággal hintett, mint oltár előtt a menyasszony feje.

A sugár, magas fák mintegy áldásra terjesztik az anya föld fölé lombozatos karjaikat, mely szerető keblében magból fejleszté őket, s erős gyökereiknek széles tért enged ölében.

Az éltető nap, fénysugárba füröszti a díszlő természetet, s a madarak zengzetes kardala, mindig teljesebbé válik.

És megkezdődik a munka.

A nap, mint jó példa halad elő, — fejleszti a virágot, — növeli a bokrot, és erősíti a fát;, s nem feledvén egyetlen fűszálat sem, melegét a föld keblébe bocsátja.

S a fölmelegült földben, a kis kék szemű ibolya elandalodik, — olyan szerényen fészkel a mezőben , minden fűszál magasabb nálánál, s még is valamennyien szomszédsága után epednek.—Sa kis rejtező olyan szivesen terjeszti kellemes illatát zöld szomszédáéi üditésére, mintha mindnyájan testvérei volnának, — de kék szemei a nap után epednek, mely nem feledé őt hosszú téli álmából felébreszteni, s minden reggel felesókolja kehely- kéje harmatát, melyet estve sir a kis virág, midőn a napsugár éjszakára búcsút vesz tőle. — A rejtező ibolya árnyék, és homályba vonul, de a szerelmes sugár ott is felkeresi öt. — Hogy ne érezne hát melegen és hálásan a nap iránt, mely nem csakmegemlékezik reá, de még a földet is melegséggel árasztja, hogy éjente meg ne fázzanak finom gyökerei.

És vájjon mit gondol a vadrózsa, mely imitt, amott gazdag bokrozatokban díszük a kopár hegyoldalon ? Midőn bimbójából kifejlik, oly lángoló pirosán ég, s mosolyog minden virága, s alig él, alig nyílott ki, már haloványra epedte magát. — A vad rózsát a szerelem hervasztja, mivel készebb az legkoj^í^, s pusztább magányban tenyészni, minthogy a napfényt, melynek minden sugaráért, kész volna halálra égni, magasabb szomszédok árnyéka mérsékelje, s elfogja előle.

A többi vadvirágok: a mezei aranka, szarkaláb, az illatos kakukfü és zsája, az égő piros borsó virág, s a kis százszorszép, mind , mind békés szomszédságban hímezik a mezőt, s kelyheik illata eltölti a léget.

A nap, magasan áll már az égen , s a délibáb csalvilága lebocsátja hosszú fehér szárnyát a földre.

Mint magányos pusztai vándor, áll a gólya a sima rétség menedékein, s mélán bámul a déli fénybe. — Mintha álló helyére volna bűvölve, sem fejét, sem szárnyait nem mozdiíta, csak andalog és ábrándozzk, — tán a messze távolra eszmél , melyet szárnyain bekalandoza.

A magas nyárfák tündöklő fehérzöld leveleinek susogása egyedüli nesz a hallgatag fényárban.

Délután a megtört felhőcskék a rétségek fölévetik árnyaikat, s a szorgalmasan hemzsegő hangyaraj , fáradatlanúl munkálkodik a csendben.

A tollas világ szorgalommal rakja fészkét, kis tanyáját, s az ezernyi bogár létének örvendve dong és mozog.

Estve felé, midőn a nap végsugarai leáldoznak , s a megválás könnyet csal az ibolya kék szemeibe , s homályban a vadrózsa még halványabbnak látszik, felébred a meleget kerülő, renyhe cserebogár, nappali álma után, s kábúltan dong, repül és szédeleg a légben.

S főikéi a holdvilág is, és mint megvalósúlt halovány ábránd, tündököl az égen.

Tiszta, csendes az est, s a szelíd égi világ, visszasugárzik a csermely tükrébe.

A virulatban diszlő nagy magány parányi szögletét Várda helység békés temetője foglalja eL

A zöld sirhalmok mellett merev keresztek állanak.

Mennyi zörgés, faragás és kalapácsolásba kerül , mig egy sírkereszt elkészül, s a szomorufüz, mely oly nesztelenül fejlődik a föld keblében, mennyivel inkább díszíti busongó, lankadt ágaival a halmot

A virág nem kérdi, díszkertben vagy temetőben virúl-e, s a kopár sírhalmon épen oly szépen mosolyog, mint a boldog leány dobogó keblén; — s a madár sem bánja, ha éneke temető kertben hangzik is, csak dalol, dalol, mintha énekével megédesihetné a halottak álmát.

Az egyszerű fakeresztek között, a temető dombos oldalán, honnan a várdai kastély, s egész vidék látható, csinos vas rácsozattal keritett kis virágos kert közepén, hófehér karcsú oszlop emelkedik , melynek arany feliratán, minden alkonyaikor megáll a hanyatló sugár, s megcsókolja Margit nevének betűit, — ki míg élt, a nap példáját követé, ő is valamint a forró égi világ, boldogságot és « áldást térj észté szeretetével.

A gyakran felkeresett sír most sem vala látogató nélkül. — Szabolcsy Lóránt állott az oszlop mellett, s bántos sötét szemei, a név betűin füg- gének.

Minden , minden felébredt a hosszú , hideg tél után — gondolá fájdalmasan izgatott kebellel, virág fa, és bogár új életnek örül, — sírja felett egész tavasz nyílik, és ö, ki úgy szerette a szépet, mély álmában nem örülhet többé. — S minden, mi utána felmaradt a földön, csak egy fehér síremlék lenne ? Oly mélyen érző, forrón szerető SZÍV helyén kelt volna a hideg sírkő ? Szép nevének arany betűi mintha a napsugár jegyzetté volna fel, itt ragyognak , — oh de azok is csak veszteségemet hirdetik, csak azt beszélik, hogy a hölgy, kit imádék, ki lelkem szerelmét bírta, soha, soha, enyém nem lehet. — Mi üdvözítő gyönyör volt őt szeretni, hátha még ideje lett volna viszonszerelmével boldogítani is.

És a nemes jellemű férfiú, ki hiven betölté minden Ígéretét, s nyugalmat és békét szerzett a lenn szunnyadó, — a hideg, keménysírkőre hajtá égő homlokát , melynek Margit dobogó , lágy keblén kellett volna megpihennie. — Szabolesy Lóránt éveken át rejté keblében a mély szenvedélyt, melyet Margit iránt első perez óta ére- zett, s csak koszorúzott sírja felett tőn szive egyenes vallomást, — talán azon reményben , hogy a virágok majd elmesélik azt Margitnak, s azáltal édesitik meg álmát.

A temetői mély csend, estve olyan méla, olyan ünnepélyes! Semmi nesz, semmi hang nem zavarja a siri magányt, ha csak valami énekes madár el nem zengi dalát, egy árva fácska lombján.

Lóránt soká állott mozdulatlanul az oszlop me’lett, és lelkében felmerülének, a kedves, holdvilágos esték, melyeket Margittal Várdán, künn sétálva töltött. — Akkor édes hangját, beszédeit figyelé, és szíve gyönyörtől dobogott, — s most a szomorúfüz lombjainak suhogását hallgatá, mely sírja felett a fehér oszlopot árnyékolja.

Az elmúlt szép napok, melyek, valamint képe, lelkemben örökké fognak élni —gondolá midőn vissza, a kastély felé vette útját.— mindig arra fognak inteni: hogy életem főczélja Margit gyermekeinek java, s ősz apjának vigasztalása legyen. — E kebel, mely kívüle soha mást nem szeretett, maradjon örökös temploma Margit emlékének.

A fák és bokrok, mintha a távozót bámúlnák, mozdulatlanúl állának, s hosszú sötét árnyékot veiének a földre.

Hiszen itt lenn, mindennek van jobb és bal Margit IV.6fele, minden tárgyi, virágnak és fénynek árnyéka is.

Minél nagyobb a fény, annál sötétebb árny kél nyomában.

A nap árnyéka az éj , — az erényé a bűn , — az életé a halál. Derű nyomán ébred a ború,— de a hajnal sötétségből kél ki.